Főtér Sebestyén Attila: Lucy ül a fûben Irodalom- és kultúrtörténeti kollázs drogokról és drogmédiumokról... 4

Lapis József: Válaszd az életet . ......................................................   3 Főtér Sebestyén Attila: Lucy ül a fûben    Irodalom- és kultúrtörténeti kollázs drogokról    és drogmédiumokról ................................................................   4 Macskakő

Tartalom

Küszöb

Lord Dunsany: Bethmoora ............................................................. 11    A hasis férfi    (fordította: Gyuris Gergely) ..................................................... 13 Vass Tibor: Szigete válogatja    részlet az Ebcsont before ciklusból . ........................................... 16 Maros András: Annyira tipikus . ..................................................... 19 Mezei Gábor: apa    falu    élő ....................................................................................... 23 Kapualj Kenyeres Attila: Lógni a szeren  .................................................... 24 Árkádok Berta Erzsébet: „érdekes és emlékszerű”    Archeológiai munkálatok a debreceni városháza    XX. századi építéstörténetén .................................................. 29 Lépcsők Ópium – Egy elmebeteg nő naplója    Gönczy Monika: Amikor a N/nap az Isten  ............................... 36    Papp Sándor: Brenner József „moziba ment” .......................... 39 Miklós Eszter Gerda: Kortárs drogpolitikai kalandozások    Foucault oldalán . .................................................................. 41 Deréky Pál: Történeti magyar avantgárd a Kárpát-medencében    Balázs Imre József: Az avantgárd az erdélyi    magyar irodalomban ................................................................ 45 Mûhely

Emerico Koloniale: Tea és zen  ....................................................... 54 Télikert Szokolovszki Zoltán: Biztató eredmények, szigorú folytatás    Avagy hogyan halad a parlagfűirtás hazánkban ........................ 56

DISPUTA 

Astrid Fontaine–Caroline Fontana: Pszichotrópok, transz és    miszticizmus    (A bevezetőt írta és fordította Kálai Sándor és Balogh Sámuel)  ... 47

Toronyszoba D. Kovács Zoltán: Múltunk illúziója II.    Legyőzöttnek lenni – avagy Trianon átka ................................. 62



E számunk szerzôi:

Balogh Sámuel egyetemi hallgató, Debrecen Berta Erzsébet irodalomtörténész, Debrecen Deréky Pál irodalomtörténész, Bécs Dunsany, Lord 1878–1957 Fontana, Caroline etnológus, Párizs Fontaine, Astrid archeológus, Párizs Gönczy Monika irodalomtörténész, Debrecen Gyuris Gergely PhD-hallgató, Szeged Kálai Sándor irodalomtörténész, Debrecen Kenyeres Attila újságíró, Debrecen Koloniale, Emerico zen gyakorló, Debrecen D. Kovács Zoltán történész, Debrecen Lapis József PhD-hallgató, Debrecen Maros András író, Budapest Mezei Gábor költő, Miskolc Miklós Eszter Gerda PhD-hallgató, Debrecen Papp Sándor egyetemi hallgató, Debrecen Sebestyén Attila irodalomtörténész, Debrecen Szokolovszki Zoltán PhD-hallgató, Debrecen Vass Tibor író, költő, Miskolc

Médiapartnerünk: www.epiteszforum.hu

Debreceni Disputa V. évfolyam, 6. szám, 2007. június Megjelenik 1000 példányban

Fôszerkesztô: S. Varga Pál Szerkesztôbizottság: †Bényi Árpád, Berényi Dénes, Berkesi Sándor, Gáborjáni Szabó Botond, Görömbei András, Hollai Keresztély, Orosz István Szerkesztôk: Berta Erzsébet (Árkádok) Lapis József (Lépcsők, Pláza) Nagy Gábor (Fotó) Papp András (Macskakő) Szénási Miklós (Kapualj)

DISPUTA 

Anyanyelvi lektor: Arany Lajos



Kiadja: a Debrecen Önkormányzat Lapkiadó Kft. 4025 Debrecen, Simonffy u. 2/A, tel.: (52) 581-800 E-mail: [email protected] Felelôs kiadó: Angi János Borító, lapterv: Petromán László Tördelés: Kaméleon Dizájn Kft., tel.: (52) 532-211 Nyomtatás: Alföldi Nyomda Zrt., 4027 Debrecen, Böszörményi út 6., tel.: (52) 515-715 ISSN 1785-5152

Válaszd az életet Lapis József

rendszeresen él alkohollal, nyugtatókkal, egyéb, nem feltétlenül kémiai anyagokkal, melyek alkalmazásának célja a hétköznapi élet elviselhetőbbé tétele). Nincs tagadva a választás lehetősége, de a sikeresség megítélése mindig kétséges – a folyamatszerűség a hangsúlyos. Ami így is, úgy is megmarad, az a folyamatos, szüntelen munka, a szó szerinti küzdelem az élettel. Minden a tetteken, a ténylegesen cselekedeteken múlik: azok, pontosabban azok hosszú sora minősíti a döntéseket, az életet, a barátságokat, a kapcsolatokat. Nem a drogot választani azonban nem jelenti automatikusan az „élet” választását. A könyv arrafelé mutat, hogy ennél picit bonyolultabb a történet – azt kell megtanulni, hogyan érdemes, hogyan lehet a gyakorlatban együtt élni a leszokás, avagy épp a rászokás választásainak következményeivel. A film iróniája pedig abban rejlik, hogy a főszereplő egyértelműen kimondja az utolsó képkockák alatt: „az életet választom”. Csakhogy ugyanarról, vagy majdnem ugyanarról az „életről” van itt szó, mint amelyet a fentebbi allegória körvonalaz. A látszólagos, a példázatos történetben megvalósuló didaxis – válaszd az életet – nem lehet megnyugtató. Mint ahogyan a film híres betétdalának, Lou Reed Perfect Day (Tökéletes nap) című számának szerepe sem egyértelmű. Egyaránt vonatkoztatható egy drogos élmény felszabadult hatására, egy „tiszta” nap katarzisára, de akár a narkózistól független, elmúlt boldogság nosztalgiájára. „You ’re going to reap just what you sow” – „Azt fogod learatni, amit elvetettél.” Úgy tűnik, ha a drogról való általános beszédmódokból kiindulva szeretnék – példázatosan, allegorikusan – megérteni egy élethelyzetet, egy kulturális terméket, leginkább közhelyekbe futok bele. Nem kétséges azonban, hogy fontos közhelyekbe. És ezzel nem zártam ki azt sem, hogy ha másképpen, a drog idegenségében a sajátot keresve próbálnék közeledni ugyanezekhez a dolgokhoz, talán e közeledés a másikról való – a közös helyeken tanyázó előzőleges ítéleteken nyugvó – tudást is megmásíthatja.

DISPUTA Küszöb

A

drogok megítélését a társadalom szereplői számára könnyebbé teheti a deviancia, az elhajlás, a szociális elvárásrendszeren való kívülhelyeződés – gyakrabban mások általi – megtapasztalása. A narkotikum egy fajtája iránti túlzott elköteleződés egyik legemlékezetesebb utóbbi évekbeli megjelenítése az 1996-os Trainspotting című film, Irvine Welsh azonos című skót regényének adaptációja. A regény egy sajátos, a törvényes kereteket gyakorta lábbal tipró, narkóval, piával vagy fizikai és lelki erőszakkal rendszeresen élő edinburgh-i szubkultúra életvilágát mutatja be belülről, rendre más-más szereplő nézőpontjának felvételével. A leíró jellegű, a nézőpont-ütköztetéssel árnyaltabb képet mutató, ám a jelenkori fogyasztói kultúra hatásaival szemben összességében kíméletlenül kritikus regény mellé egy olyan film került, mely az elbeszélői pozíciót egy szereplői távlatra szűkíti, a „narkó” problémáját pedig sajátos didaxisban oldja fel. Idézet a regényből: „A társadalom hazug és csavaros logikával megpróbál magába szívni és megváltoztatni mindenkit, akinek a viselkedése eltér a nagy átlagétól. Mert tegyük fel, tisztában vagyok a dolog összes előnyével és hátrányával, tudom, hogy rövid lesz tőle az életem, de szellemi képességeim teljes birtokában ésatöbbi, ésatöbbi, mégis úgy döntök, hogy heroinozni akarok. Nem fogják megengedni nekem. Nem fogják megengedni, mert azzal a saját vereségüket ismernék el. Pedig csak egyszerűen nem azt választod, amit ők nyújtani tudnak. Válassz minket. Válaszd az életet. Válaszd a jelzáloghitelt, válaszd a mosógépet, válaszd az autót, válaszd a fotelt, ahonnan kényelmesen nézheted azokat az agyelszívó, lélekölő vetélkedőket, miközben szemét kaját tömsz a pofádba. Válaszd azt, hogy elevenen elrothadsz, azt, hogy öregségedre egy otthonban pisálsz és szarsz magad alá, azt, hogy csak egy kurva nagy szégyellnivaló terhet jelentesz azoknak az önző, elbaszott kölyköknek, akiket a világra hoztál. Válaszd az életet.” Az idézet allegorikus módon viszonyul az „élethez”, amennyiben a szociális kívánalmaknak, igényeknek való kritikátlan megfelelést érti rajta, inkább cinikus, mint ironikus gesztussal. A regény egésze azonban jelentősen elbizonytalanítja ezt a perspektívát – ám nem egy „pálfordulás” irányába változtatja. A drogozás alternatívája hasonlóan elrontott életsorsokhoz és halálhoz vezet(het), mint az úgynevezett konformitás (miközben majd mindenki



Lucy ül a fűben Sebestyén Attila DISPUTA Főtér 4

Irodalom- és kultúrtörténeti kollázs drogokról és drogmédiumokról „lány kaleidoszkóp-szemekkel” (Beatles: Lucy in the Sky with Diamonds) „lélegzik élő balzsamot, / s ha úgy kell, néma és halott” (Wordsworth: Lucy) „ne drogozz, csak pörköltözz!” (Ludditák: Pöri)

A gyakran LSD-guruként emlegetett, vala- is több százezer angol (katona, hivatalnok, mikor egyébiránt pszichológusként műkö- tudós) utazott Indiába, s e gyarmatosítódő Timothy Leary Az eksztázis politikája kat végül az ország szelleme hódította meg. című, először 1968-ban megjelent könyvé- Hisz „az indiai utazás hatása pszichedeliben egy igen sajátos (ezoterikus) kultúrtör- kus” – szól Leary megállapítása. Azaz, folyténeti keretet vázol fel. A tatja, „több százezer angol tért haza úgy, hogy teljekötet egyik – címével a Besen átformálta őket az indiatles Magical Mystery Tourai tudat. Britannia uralkojára célzó – fejezete azt áldott az ültetvények felett, lítja, hogy „az 1960-as évek India azonban nyakon csípelektronikus-pszichedelite az uralkodók agyát. Angkus forradalmának minden lia szellemi életére kitöharmonikus és méltóságtelrölhetetlenül rányomta jes vonása” Angliából eredt bélyegét a madrasz és a kas– így többek közt a meszkamír [sic] kacskaringós minlinnal és LSD-vel kísérletetázata.” Ennek köszönhető ző Humphrey Osmond psziLeary szerint, hogy például chiátertől, az ő segítségével „E. M. Foster is megtette az a meszkalint kipróbáló Alutat Indiába.” Mint ahogy, dous Huxley-tól vagy épp a áttételesen, „Charles DodgSgt. Pepper’s Lonely Hearts son [ismertebb nevén Lewis Caroll – S. A.] Club Band (1967) körüli Beatlestől. A brit a gombaevő Alice-szel, Jonathan Swift Gulkultúrának e hatáspotenciálját – amelyet Európában még Baudelaire tudott megkö- liverrel, James Joyce Bloommal és Earwickerrel, John Bunyan a zarándokkal, J. R. R. zelíteni – Leary sajátságos megoldással az ország több évszázados keleti/ázsiai kap- Tolkien a tündérekkel utazott” (vö. Leary, 121–137). Mi pedig – némi regiszter- és mécsolataira vezeti vissza: „1600. december 31-én I. Erzsébet angol királynő kiváltság- diumváltással – ne feledkezzünk meg például a kasmíri Dal-tónál levelet adományozott az „A több mint háromRavi Shankartól szitározAngol Kelet-indiai Társaszázötven éve adománi tanuló George Harriságnak. A játszma célja nyozott monopólium sonról sem. az volt, hogy a Kelet fűnagyobb hatással volt Jóllehet, rendhagyó a szerei eljussanak a sziaz 1960-as évek psziLeary által felvázolt kulgetországba. A fűszerek, chedelikus forradalmátúr- és irodalomtörténea mesés »felajzó« növéra, mint a Sandoz ti összefüggésrendszer, e nyek. A több mint háromLaboratórium és megközelítésmód nem százötven éve adományoannak lizgersavas egyedülálló saját korázott monopólium nagyobb felfedezései” ban. Hisz Alethea Hayhatással volt az 1960-as ter (ugyancsak 1968-ban évek pszichedelikus formegjelent) könyve, az Opium and the Roradalmára, mint a Sandoz Laboratórium és annak lizgersavas felfedezései” – azaz Al- mantic Imagination (Az ópium és a romantikus képzelőerő) – feltehetően az évtized bert Hofmann-nak az anyarozzsal végzett korszellemétől, a tudatmódosító szerekkel kísérletekből megszülető csodagyermeke: az LSD. A 17. századtól kezdve 1946-ig ugyan- kísérletező korabeli ellenkultúra hatásától

DISPUTA Főtér

szintén nem függetlenül – arra vállalkozik, mot, mely egyébiránt még a sörnél és a ginhogy az ópiumnak a napnyugati világ ro- nél is olcsóbb lehetett, s minden bizonnyal mantikus irodalmára tett lehetséges hatá- ugyanúgy a társadalmi szokások része volt, sait tárja fel. mint az alkohol vagy a dohány (vö. HayHaytertől megtudhatjuk, hogy az ter 28–35; illetve Booth 67–83). Nem csoda ópium(-származékok) fogyasztásának kul- hát, hogy egy ily széles körben ismert és turális beágyazottsága jócskán más képet alkalmazott szer kapcsán egyre elevenebbé mutatott a 19. század elevált a kérdés: vajon milyen jén, mint manapság. Az …a 19. század Angliászerepet játszhat a képzeanyag beszerzése ugyanis jában alig volt olyan, lőerő működésében? alig ütközött akadályokba, aki – az élet valamely Az ópium és irodalom fogyasztását nem övezidőszakában vagy teviszonyát boncolgató diste társadalmi megvetés, s rületén – ne fogyaszkurzus (euro-atlanti) keznyoma sem volt még a jogi tott volna ópiumot… dőpontjaként az Egy angol szabályozásnak/tiltásnak; ópiumevő vallomásait szoám egyúttal az utazási irodalom számos kás megnevezni. A vallomások szerzője, helye foglalkozott a kelet népeinek ópium- Thomas de Quincey meggyőződése szerint élvezetével, ez pedig széles körben inspi- – összegez Hayter – a mákony az álmok és rálta a szer iránti kíváncsiságot és a vele a képzelődés intenzivitását fokozza, s így folytatott kísérletezést. Mindezeken túl – mivel ez utóbbiak a költészetteremtő imaa korabeli orvostudomány is bizonytalan ginációval párhuzamos jelenségek de Quinvolt az ópium hatásainak megítélésében, cey számára – az ópium is hozzájárulhat s gyakran alkalmazták fájdalomcsillapító- (igaz: áttételesen) a szépirodalmi kreatiként vagy nyugtatatóként (mint sem sejtve vitáshoz. Ezzel azonban az ópium próféa függőség veszélyéről). Így aztán a pati- tájaként számon tartott de Quincey műve kák és háztartások oly kelléke lehetett a 19. egyre csak növelte a szer iránti érdeklődést század elején, mint napjainkban mondjuk – legalábbis, mutat rá Hayter, a 19. század az aszpirin – valójában épp az ópium volt számos függővé vált ópiumfogyasztóját a az egyik első igazi, receptre kapható, ke- Vallomások inspirálta az anyag kipróbálásáreskedelmileg előállított gyógyszer, mely az ra (például a Brontë-nővérek Branwell neorvossal való konzultációt kiiktató öngyó- vezetű fivérét is). Maga a szerző sosem álgyításban is használható volt. Jane Austen lította egyértelműen, hogy e narkotikum a édesanyja egyszer például az utazás okozta költői képzelőerő instanciáját közvetlenül kimerültség kezelésére vett magához lau- teremti meg fogyasztójában. Műve mégis danumot (ópiumtinktúrát), méghozzá pati- ellentmondásos képet mutat a szerhez fűkusi javaslatra. Használták a szert a hiszté- ződő viszonyában, hiszen hatását szelleria, alkoholizmus, kolera, vérhas, megfázás, mi vagy érzelmi tekintetben hol károsként fejfájás vagy álmatlanság ellen (s az érvá- (depresszívként, a mentális képességeket gáshoz, köpölyözéshez és piócákhoz képest rongálóként), hol pedig áldásosként (az inez a szer még szelídnek is bizonyult); leg- tellektust, az érzékeket és emberi kapcsogyakrabban talán mégis gyermeknyugta- latokat megelevenítőként) jeleníti meg – s tóként szolgált, ami kiváltképp a munkás- az is előfordul, hogy kifejezetten romanosztály családjainak vált hasznossá, ha a tizálja-mitizálja magát a szert, illetve az gyerekek éhezni kényszerültek, vagy épp irodalmi produkcióban betöltött szerepét napközben magukra maradtak a gyárakban (Hayter 103–118). Mindezt pedig oly sikeredolgozó szülők felügyelete nélkül. Termé- sen örökítette tovább a 19. század irodalma, szetesen a középosztály családjaiban sem hogy a romantikának egyik alapvető topovolt ismeretlen a laudanum a kicsik fáj- szává vált az ópium. dalmainak enyhítésére. (S egyik társadalEdgar Allan Poe-nál is központi momi rétegben sem volt ritka a túladagolásból tívummá válik a szer. Ám mivel az ő ópikövetkező gyermekhalál.) Más esetekben, umfogyasztási szokásairól csak bizonytas ugyancsak nem szűk körben, épp élve- lan információkkal, legendákkal szolgál zeti cikként, mámorítóként fogyasztották a szakirodalom, esetében nem annyira az az ópiumot (a nyomorból vagy a fizikai az (életrajzi érdekeltségű) kérdés merül fel, munka fáradalmaiból való menekülésre), s hogy a narkotikum miként befolyásolhategyes sörfőzdékben ezt az anyagot adták ja a szépíró imaginációs képességeit, képa sörhöz. Mindezek fényében feltételezhe- zelőerejének működésmódját. Poe írásaiban tő, hogy a 19. század Angliájában alig volt ugyanis az ópium mint irodalmi klisé/toolyan, aki – az élet valamely időszakában posz inkább a különleges mentális állapovagy területén – ne fogyasztott volna ópiu- tok (álmok, hipnotikus látomások, szédülés,

5

DISPUTA Főtér 6

ájulás, megszállottság, letargia, melankólia, séghez, személyiség- és valóságvesztéshez klausztrofóbia stb.) iránti vonzódás fő me- vezet” (Smitmans-Vajda 72). Így tehát – taforája. Nem véletlen, hogy e tényezők oly szól A mesterséges mennyországok érvelémeghatározók Poe szövegeiben, hisz – su- se – mikor az ember egy nemesebb létezési gallja Hayter – ezek akár az amerikai szer- forma, a személyiség felfokozása és a rögző poétikai céljainak és megoldásainak ön- höz kötöttségtől való megszabadulás iránti reflexióiként is értelmezhetők; ez pedig azt vágyában (a végtelenség szomjúhozásában) jelentheti, hogy végső soron maguk az iro- a gyógyszerészet, a légies illatok vagy az dalmi alkotások is hasonló, tudatmódosító erjesztett italok révén akart mennyorszáhatást hivatottak elérni (132–138). Így a got teremteni magának, hasonlatossá vált szépirodalom a mentális állapotokat alakító ahhoz az eszelőshöz, aki „vászonra festett mesterséges instanciák sorába kerül: hatás- és tartóvázra erősített díszletekkel próbálmechanizmusait tekintve ja helyettesíteni a valódi …a szépirodalom a a drogokkal (s kiváltképp bútorokat és az igazi kermentális állapotoaz ópiummal) válik párhuteket”. A hasis költeménye kat alakító mestersézamossá – mint ahogy erre című fejezet szerint pélges instanciák sorába (mutat rá például Friedrich dául a kender okozta halkerül: hatásmechanizKittler) maga a kor is reflucinációkban – az álmok lektált (115.). A 19. számusait tekintve a drocsodáihoz képest – nem zadban tehát a romantigokkal (s kiváltképp az találhatunk „az égvilágon ka jellegzetes, Kittler által ópiummal) válik párhusemmit, csak a túlméretezamossá… hallucinatorikusnak nevezett közönségeset”. A rest zett (s egyfajta belső filmelme, mely mesterségesen vetítésként elképzelhető) olvasásmódja akarta bevezetni életébe a természetfeletszámára könnyen válhatott mintává/mo- tit, nem szembesül mással, mint szokvádellé a narkotikum. nyos benyomásaival (még ha mennyiségben Ezt a párhuzamot olyan jelentős szerzők és energiában megnövekedve is). A hallucifelől érte támadás, mint például a mámor- náció tehát – szemben az elmegyógyászati témakör szempontjából megkerülhetetlen esettel – egy, a külvilágban talált ürügyNietzsche vagy Baudelaire. Miként Barba- ből indul ki Baudelaire szerint: „a hang bera Smitmans-Vajda könyvének Dionüszosz szél, meghatározott dolgokat mond, de léPhiloszophosz avagy: vágyakozás Apolló mo- tezett valami hang. A hasisnak áldozatul solyára (A drog, a mámor, ahogy Nietzsche, esett ember mámoros szeme különös alakot de Quincey, Baudelaire és Kundera látták) lát, de ezek az alakok, mielőtt különös és című fejezetében a német filozófus vonat- elképesztő formát öltöttek volna, egyszekozó nézeteit összegzi: a művészi alkotás rűek és természetesek voltak”. Ezért aztán vagy a filozofálás nem szorul rá semmiféle a hasis-mámor különbözik a költői képzekábítószerre. Így aztán Dionüszosz is egy let működésétől is, bármennyire hasonlí„olyan mámor szimbólumává lesz, melynek tani látszik hozzá az érzékek felfokozásákülönféle izgató okai és formái nem azono- ban, a hallucináció létrehozásában. („Nem sak a mesterséges narkotikumokkal, ame- vagytok-e hát hasonlatosak valamiféle fanlyeket Nietzsche külön említ. A mámor tasztikus regényhez, melyet nem mint írott mint alkotó izgalom »a művészet genezisé- betűt olvastok, hanem elevenen átéltek?”; hez« tartozik”. A dionüszoszi mámor pedig hisz „a szavak hús-vér alakban kelnek életnem puszta kicsapongó ekszcesszus, hisz re” – mutatja be a szer kiváltotta bódulatot szükségszerűen kiegészíti iker-formája is, Baudelaire, némiképp a romantikus olvaaz apollói – azaz (miként a Bálványok alko- sásmód Kittlernél megfogalmazott képlenya sugallja) az indulati ingerültséget a vi- téhez hasonlóan.) A külső tényezőkön alazionárius izgalom. Ezek összhatását pedig puló érzékcsalódás korcs jellegét hivatott mindenekelőtt a művészet médiuma tudja szemléltetni egy asszony esete, aki – a Poe előállítani, hisz „csak a művészet teszi le- szövegeire oly jellemző, s például a Ligehetővé, hogy a dionüszoszi és az apollói, az ia- vagy Az ovális arckép-beli szituáció biizgatottság és a nyugalom, a fájdalom és az zonyos vonásaihoz hasonlatos – hasisélméélvezet kölcsönjátéka alakot kapjon” (49– nyét beszéli el. Azt tudniillik, amikor egy 62). vendégség alkalmával a vacsorát követően Baudelaire ugyancsak elítéli az olyan visszavonult pihenni barátai kastélyának mesterséges eszközöket, mint a hasis vagy egyik ódon stílusú szárnyába, s itt a küaz ópium, hisz „úgy találja, hogy hosszú lönféle vizuális elemekkel (tükrökkel, tájtávon mindkét kábítószer több-kevesebb képekkel, allegorikus figurákkal) díszített, kárt okoz: mindenekelőtt akaratgyenge- s effajta gótikusságában a 18. század szel-

DISPUTA Főtér

lemidézést szimuláló multimediális show- nának neki”. Mindezek fényében – s ez a jainak, a fantazmagóriák (ezekhez l. Miles) hasistól való különbözőségének alapja – a örökösének mondható hálószoba hatására bor „mélységesen emberi, annyira az, hogy felerősödött hasisvíziók és -hallucinációk szinte cselekvő embernek merném nevezni” kerítették hatalmukba. A képzelőerő ilye- (Baudelaire 159–191). Ám a bor emberként tén működése azért értéktelenebb Baude- való megjelenítése s az ember, az ital és a laire számára, mert ez esetben „a lélek csak természet panteisztikus-organikus egysétükör, melyben a környezet túlméretezett gének képlete igencsak problematikusnak arányokban verődik vissza” (vö. Baudelaire bizonyulhat, Paul de Man Antropomorfiz9–54). E felfogás hátterében pedig a 19. mus és trópus a lírában című tanulmányászázadi líraelmélet alapvető dichotómiája, nak tanulsága szerint. azaz a passzív-reflektáló tükör és az aktívDe Man szerint Baudelaire egyik kölvilágító (kivetítő) fáklya/lámpás mintái- teménye, a Varázs (Obsession) az erdő antra elképzelt költészettípusok szembenál- ropomorfizálását (arccal és a beszéd kélásának modellje (ehhez pességével való ellátását) … a narkotikumok esel. Abrams 30–69) látszik igyekszik természetesként tében az a tét, hogy a meghúzódni. Baudelaire megjeleníteni. Ugyanművészi elme megőrizszámára a narkotikumok így fedi el A mesterséges hesse integritását e esetében az a tét, hogy a mennyországokban a bor művészi elme megőrizhesszerekkel szemben… megszemélyesítése és panse integritását e szerekkel teisztikus mitológiája az szemben, melyek egyébiránt épp a mennyei ital mesterséges voltát – azt, hogy nem is állapot elérésében válhatnak a fáradalma- annyira természetes, magától adott, hanem sabb alkotói (és művészet-élvezői) folyamat a természet megműveléséből, a kultúrából versenytársaivá (Hayter 151–161). származik, akár a többi narkotikum. Ám de Man szerint a Varázs mögött/alatt megA bor és a hasis, a személyiség megsokszoro- húzódik egy másik vers, a Kapcsolatok (Corzására alkalmas két eszköz összehasonlítása respondances), melyben a nagyvárosok vicímű írás viszont valamelyest továbbárnyal- lágához kapcsolódó vonatkozások/utalások ja a francia költő narkotikumokhoz fűző- elevenednek meg, s az antropomorfizmus dő viszonyát. Baudelaire szerint ugyanis a művelete nem természetesnek, hanem inbor – szemben a haszontalan és veszélyes kább fantasztikusnak tűnik. Ehhez hasonkenderrel – „olyan, mint az ember: sosem lóan A mesterséges mennyországok szövege a tudhatjuk, milyen mértékben érdemes a bor dalának megidézése után hirtelen viszmegbecsülésünkre és a megvetésünkre, a szatér a hegyoldalból a városba, s rámutat szeretetünkre és a gyűlöletünkre, sem azt, az ital és egyéb szerek közti hasonlóságra: hogy hány fennkölt tettre vagy szörnyűsé- „De most valami egészen más dologról szóges gazságra képe. Ne legyünk hát kegyet- lok. Ereszkedjünk egy kicsit mélyebbre. Velenebbek hozzá, mint önmagunkhoz, és ke- gyük szemügyre egyikét azoknak a titokzeljük úgy, mint egyenrangú társunkat”, zatos lényeknek, akik, hogy úgy mondjam, hisz az ital akár beszél is hozzánk. Baude- a nagyvárosok ürülékéből élnek [...]” (170). laire idézi is a bor üvegbörtönéből felzen- E lények pedig nem mások, mint az iparogő dalát – azaz tulajdonsodás megerősödésével a „a földtekét mérhetetképp csupán saját, A bor nagyvárosokban egyre nalen nagyságú, névtelelke című versének prógyobb számban megjelelen tömeg lakja, melyzai változatát szólaltatja nő rongyszedők. A rongynek szenvedéseit az meg. Innen megtudhatszedők nyomorúságának, álom nem altatja el juk, hogy a bor költészes egyúttal lírai tragédiákellőképpen. A bor datet teremt az emberben, jának leírását, azaz tulajlokat és verseket költ transzcendálja/isteníti, s donképpen A rongyszedők a számukra.” emellett a „lángoló hegybora című versének próoldalon” (s így a termézaváltozatát azzal zárja, szeten végzett) munkából megteremtett hogy „a földtekét mérhetetlen nagyságú, ital magával a természettel egyesíti az em- névtelen tömeg lakja, melynek szenvedéseberiséget. Így tehát, szól a konklúzió, „a it az álom nem altatja el kellőképpen. A bor bornak bensőséges szerepe van az emberi- dalokat és verseket költ a számukra” (171). ség életében, olyan bensőséges, hogy nem Így aztán ez az ital is az imagináció (molennék meglepve, ha valamilyen panteisz- dern korra jellemző) szegényesedését/kotikus eszmétől vezérelve egyes értelmes pását ellensúlyozni (gyógyítani) hivatott elmék bizonyos személyiséget tulajdoníta- pótszerré válik. Akárcsak de Quincey-nél

7

DISPUTA Főtér

az ópium, mely a „modern angol életünk növekvő zaklatottsága” által megbénított álmodási képességet elevenítheti meg (de QuinFelhasznált irodalom cey 175). A modern, nagyváAbrams, M. H. The Mirror and rosi életvitelből követthe Lamp. Romantic Theory and the Critical Tradition. kező idegességet, illetve New York: Norton, 1958. a túlfeszített önfegyelBaudelaire, Charles. A mesmezést és emberkezelést terséges mennyországok. hivatott ellensúlyozni a Ford. Hárs Ernő. Bp.: Gondonarkotizálás Csáth Gélat, 1990. Booth, Martin. Az ópium törzánál (lásd: Rejtelmek ténete. Ford. Pászthy Orsolabirintusában 26–28), a lya. Bp.: Nyitott Könyvműmagyar irodalom- és kulhely – NDI, 2005. túrtörténetnek a drogok Boyer, L. Bryce, Ruth M. vonatkozásában egyik Boyer, Harry W. Basehart. „Shamanism and Peyote Use leghíresebbé, kultikusamong the Apaches of the sá vált alakjánál. Hiba Mescalero Indian Reservalenne azonban, ha a nartion”. http://www.druglibrakotikum-témakör kapry.org/schaffer/lsd/MESCScsán Csáth esetében elHAM.HTM Csáth Géza. Rejtelmek lasősorban a már toposszá birintusában. Összegyűjtött vált morfiumfüggőségre esszék, tanulmányok újsággondolnánk. Bár a morcikkek. Szerk. és s. a. r. Szajfinista alkotó mítosza bély Mihály. Bp.: Magvető, sokáig meghatározta a 1995. Csáth Géza. A muzsika meseCsáth-olvasást, az ilyen kertje. Összegyűjtött írások a életrajzi megközelítések zenéről. Szerk. és s.a.r. Szajesendőségeire meggyőbély Mihály. Bp.: Magvető, zően mutatott rá Keresz2000. túrszki Ida tanulmánya Hayter, Alethea. Opium and the Romantic Imagination. az életmű kultikus szöLondon: Faber and Faber, vegének, az Ópiumnak 1968. elemzése során – feltárHuxley, Aldous. Az észleva, miként kapcsolódik lés kapui. Ford. Kollár János. e szöveg a drogirodaBp.: Göncöl, 1997. lomhoz, darwini, freudi megfontolásokhoz és a szerző orvosi írásaihoz. Nos, Csáth értekező munkáinak narkotikumokkal kapcsolatos megfontolásai nem csupán a drogokként ismert szerekre vonatkoznak. Szerinte például a modern muzsika is kiválóan alkalmas arra, hogy „a fáradt, közömbös idegeket fölizgassa és mindvégig lekösse” (Csáth, A muzsika mesekertje 57), de szintén az érzékeket izgatja fel vagy kábítja a (szépírói) fantázia – „az asszociációk buja sokszorossága”. Általában véve: a modern művészet a narkotikumokkal állítható párhuzamba, hisz centrumában ugyanaz „a terméketlen, önmagáért való kéj és kielégülés” található, mint amely „a lótuszevők, coca-fát rágó bolíviai, chilei és perui ősbennszülöttek, a kínai és japáni ópiumszívók, az európai morfinisták, kokainisták, alkoholisták” csoportját is hajtotta és hajtja (109–110). A  „cél nélküli kéjre való vágyakozás” egyidős az emberiséggel („emberi, ősemberi problé-

ma”), s annak következménye, hogy az emberi szellem nem tudott belenyugodni egy másik ősi adottságba. Mégpedig abba, hogy az (állati) „idegrendszer egészben egy villamos körte vékony szénfonalához hasonlítható. Ez a villamos lámpa csak bizonyos feszültségű és intenzitású áramra van berendezve, s ha ennél erősebbet bocsátunk rajta keresztül, kiég, elpusztul.” Így aztán az idegek véges terhelhetősége és a tartós jó érzés vágya közti feszültség maga vált az emberiség legalapvetőbb sajátosságává, hisz születése óta „nyög ennek a konfliktusnak nehéz igájában, és bukva, pusztulva, meg újra és újra erőre kapva halad a maga útján”. Ez pedig bizonyos szempontból és mértékben a narkotikumélvezőkkel rokonít mindenkit, aki „valaha is perverz cselekedettel akarta fokozni a kéj természetes értékét”. Ám ebből a szempontból, szól Csáthnak az izgató-kábító instanciákkal kapcsolatos talán legzavarbaejtőbb kijelentése, „az embereknek csak kisebb százaléka kivétel, mert perverz cselekedet már a csók is. [....] A csók a kultúrának, az önmagáérti kéjre való törekvésnek a találmánya” (110). (De „perverz volt Noé is, aki a bor mámorát fölfedezte, mert a méreg – az először mindenkinek rosszízű méreg – fantasztikus gyönyöreit ismertette meg” [271].) Mindezek fényében úgy tűnik, itt egyfajta töredékes drogmédium-antropológiára bukkanhatunk. Csáth felfogásában ugyanis, mint látjuk, magát az emberi kultúrát (cselekvés- és szokásrendet) alapjaiban szervezi, határozza meg a jóérzés tartósításának, a kéj fokozásának igénye. Ennek megvalósítását pedig nem kizárólag és nem is elsősorban a narkotikumoknak nevezett szerek és anyagok szolgálják, hanem az ugyancsak az idegek felizgatására alkalmas, hatásmechanizmusukban a drogokhoz hasonló, s így ezek szerepét betölteni képes művészetek és kulturális gyakorlatok médiumai is. (Csakúgy, mint a Ludwig Pfeiffer-féle médiaantropológiában, mely akár úgy is értelmezhető, hogy a szerző a médiumokat „a droghoz hasonló hatások lehetőségei” és a „kulturális-mediális felcserélhetőség” fényében vizsgálja, 386.) Ám az is a narkotikumszerű sajátosságokból következik, hogy a drogmédiumok kimeríthetik/ kisüthetik az idegeket. Mindezt kiegyensúlyozhatja – egy csáthi példa szerint –, hogy míg egyfelől a kultúrembert, mondjuk, a Tosca meghallgatásakor a vad szerelem „toxinja” keríti hatalmába (a modern ember „visszavedlik, vagy ha tetszik, fölmagasztosul ősemberré”), addig rögtön az előadás után „emberünk fütyörészve megy

DISPUTA Főtér

a foyer-ba, bámulja az asszonyok rizsporos kül segítené és gyámolítaná szenvedő faarcát, megint kultúremberré lesz” (vö. Csáth, junkat, hogy „hosszabb távon többet ártaRejtelmek labirintusában 266–269). A szere- na, mint amennyit rövid lem mérge által előidézett mámor a modern távon használ”. Ennek Keresztúrszki Ida. „Az örök ember esetében tehát nem mentesül a civi- az új szernek olyannak áfium. Megalkotható-e Csáth lizáció intézményrendszerének kontrolláló kellene lennie, vélekeGéza Ópium című novellájáhatása alól. Így olyan kép rajzolódik ki itt dik Huxley, hogy az ópinak új olvasata?” http://magyar-irodalom.elte.hu/paa narkotikumok szerepéről, mely szerint a umnál és kokainnál kelimpszeszt/05_szam/04.htm kultúrember civilizációja (azaz, emlékezhe- vésbé legyen mérgező, Kittler, Friedrich. Discourse tünk rá, „az önmagáérti kéjre való törek- az alkoholnál kevesebb Networks 1800/1900. Trans. vés”) megteremti önmaga számára, önma- társadalmi kárt okozzon, Michael Metteer, Chris Culgán belül az eksztázis (a kéj fokozásának, a cigarettánál kevéslens. Stanford: Stanford UP, 1990. az idegek felajzásának) lehetőségeit, mé- bé ártson a tüdőnek és Leary, Timothy. Az eksztázis diumait, ám egyúttal gondoskodik ezek el- a szívnek, s értékesebb politikája. Drog, tudat, vallenszereiről, a szabályozó keretekről is. tudatváltozásokat eredlás. Ford. Békési József. Bp.: Hasonló képlet mutatkozik a narkoti- ményezzen a nyugtatókEdge 2000 – NDI, 2003. kumokról a 20. századi drog-irodalom egyik nál. De hogy ez miként de Man, Paul. „Antropomorfizmus és trópus a líráközponti művében, az Aldous Huxley-féle lenne előállítható? Nos ban”. Olvasás és történelem. Az észlelés kapuiban. A popkultúrában is – s itt figyeljük meg a Vál. Szegedy-Maszák Mihály. híressé-hírhedtté vált szerző – a tudattágí- humán-, társadalom- és Ford. Nemes Péter. Bp.: Ositó szerekkel való kísérletezés terén a beat- élettudományok számáris, 2002: 369-394. és pszichedelikus mozgalmakat, valamint ra felvázolt feladatokat, Miles, Robert. „Gothic Romance as Visual Technology”. (Blake-kel együtt) a The Doors együttest együttműködési lehehttp://www.rc.umd.edu/pra(névadásában) inspirálva – nem áll mesz- tőségeket –, „ha a pszixis/gothic/intro/miles.html sze a guru-státusztól; ez pedig szkepszist chológusok és szociolóPfeiffer, K. Ludwig. A mediáteremthet vele kapcsolatban. Ám Huxley gusok meghatározzák az lis és az imaginárius. Egy kulbizonyos értelemben – miként azt Pfeif- ideálist, a neurológusok túrantropológiai médiaelmélet dimenziói. Ford. Kerekes fer könyvének az angol szerzőtől származó és a farmakológusok bízAmália. Bp.: Magyar Műhely idézeteket kontamináló végszava sugallja vást felfedezik azokat az – Ráció, 2005. (vö. 419–420) – szintén olyan kultúrelmé- eszközöket, amelyek sede Quincey, Thomas. Egy leti keret kialakítására törekedett, mely az gítségével ez az ideális angol ópiumevő vallomásai öntranszcendencia, az önkívület antropo- megvalósítható vagy leg– Suspiria de Profundis. Ford. Tandori Dezső. Bp.: Cartaplógiai igényének központi jelentőségéből alább (mivel ez a típusú hilus, 2001.2 kiindulva igyekszik számot vetni az ennek ideál a dolog sajátos terSmitmans-Vajda, Barbamegvalósítására alkalmas anyagok, médiu- mészetéből fakadóan ra. Dionüszosz Philoszophosz. mok és gyakorlatok kultúrtörténeti szere- talán sohasem valósíthaFord. Vajda Mihály. Bp.: Osipével. tó meg teljes egészében) ris, 1998. Turner, Victor. A rituális foA meszkalin-kísérletre alapozó Az észle- jobban megközelíthető, lyamat. Struktúra és antilés kapui belátása szerint az emberiség tör- mint a whisky-ivó, mastruktúra. Ford. Orosz István. ténete során mindig is szükség volt és lesz rihuána-szívó és a barBp.: Osiris, 2002. mesterséges édenekre, hogy az emberi lélek biturát-nyelő jelenben” túllépjen a mindennapi létezés monotoni- (73–76). A másik akadály tásán és korlátain. Ezt szolgálják a vallások, Huxley szerint az lehet, művészetek, karneválok, illetve a legkü- hogy „egy olyan világban, ahol az oktatás lönbözőbb természetes eredetű és szinteti- alapvetően a szavakra épül, a képzett emkus narkotikumok, azaz a Kapuk a Falban berek számára csaknem teljesen lehetetlen, – használja fel Huxley H. G. Wells kifejezé- hogy a szavakon és fogalmakon kívül bármi sét (70–71). A testtel bíró másra is komoly figyelmet lelkek elszigeteltségét/ A szerelem mérge által fordítsanak”. Az ilyen jelmagányát, illetve az agy, előidézett mámor a legű oktatási rendszerben az idegrendszer, az érzékmodern ember eseté„a nonverbális tudományoszervek és a nyelv szűrőin ben tehát nem menkat, annak művészetét, alapuló csökkentett tudatesül a civilizáció inhogy közvetlenül tudatátosságot igyekszik tehát tézményrendszerének ban legyünk létezésünk meghaladni ez a törekvés, kontrolláló hatása alól. adott tényeinek, csaknem hogy elérje a teljes létélteljesen figyelmen kívül ményt (vö. uo., 10, 16, 22–23). Ám ennek hagyják”. (87–88). A Huxley által vizionált megvalósítása több akadályba is ütközhet. képzés arra adna lehetőséget, hogy alkalPéldául azért, mert egyszerűen még mi kirándulásokat tegyünk „valamilyen 9 nincs meg az az új gyógyszer, amely anél- Falba vágott mesterséges kapun keresztül a

DISPUTA Főtér 0

transzcendentális élmények világába” (90). fontos szerepét az észak-amerikai indiánok Ez az öntranszcendencia-gyakorlat nem esete, kiknek kultúrája – mivel sokáig nem csupán valami ösztön-felszabadító és ön- integrálódhattak a fehér lakosság körébe – magáért való kábulat/révület, ugyanis a teljesen nélkülözött mindenféle alkoholfokísérletben részt vevő előbb-utóbb szük- gyasztási konvenciót, s így a szeszes ital ségszerűen visszatér a szavak, fogalmak és váratlanul nagy károkat okozhatott körükkönyvek világába; s itt mutatkozhat meg ben, miközben kifinomult és hosszú múltra számára igazán a falon túli látogatás tétje. visszatekintő társadalmi szokások, rituálék Mert „aki visszatér a Falba övezik náluk a különfé…kifinomult és hoszvágott Kapun keresztül, le pszichoaktív növények szú múltra visszatekinsohasem lesz ugyanolyan, fogyasztását (l. Boyer). tő társadalmi szokások, mint előtte. Bölcsebb lesz, Ezt továbbgondolva azt is rituálék övezik náluk de kevésbé magabiztos, mondhatjuk, hogy amint boldogabb, de kevésbé öna különféle pszichoakbizonyos törzsi kultúrák elégült, tudatlanságának tív növények fogyasznem voltak felkészülve elismerésében alázatosabb, tását… például az alkohol hatámégis nagyobb tudással saira (s nem volt immunirendelkező ahhoz, hogy megértse a szavak tásuk az Európából behurcolt betegségek és gondolatok, a módszeres indoklás és ama ellen sem), éppúgy nem lehet immunitása, megfejthetetlen Rejtély kapcsolatát, ame- azaz védekező és kontrolláló szokásrendlyet mindhiába próbál felfogni” (91). je az európai kultúrának a kívülről érkeAz öntranszcendencia igényével és ző szerekkel/anyagokkal és a függőség/túlennek szükségszerű korlátozottságával/ adagolás veszélyeivel szemben. ellensúlyozásával egyszerre számot vető Bár írásom felütésként 1968-ban megmegfontolások folytatójának tekinthető – jelent köteteket idézett meg, s zárásként a könyvében Huxley előtt egy külön írással a pszichedelikus mozgalom gurujaihoz jutisztelgő – Timothy Leary. A munkatársai- tott el, nem szándékozott valamiféle hatval létrehozott International Federation for vannyolcas lendülettel a (többnyire a Internal Freedom (Nemzetközi Szervezet törvényesség körén kívül helyezett) tua Belső Szabadságért) keretein belül vég- datmódosító szerek propagálásául szolgálzett kutatások a tudat kitágítására szolgá- ni, egyáltalán közvetlenül állást foglalni a ló minél termékenyebb pszichedelikus sze- legalizáció kérdése körül kibontakozó tárrekre összpontosítanak – hisz Leary szerint sadalompolitikai diskurzus bármelyik olezek révén eleveníthető fel a maga közvet- dalán is. A néhány fentebb idézett 19. és lenségében és folyamatosságában az evo- 20. századi, külhoni és magyar példa igenlúció élménye; a szaporodó élet sejtjeink- csak bonyolultnak mutatja azt a problémát, ben archivált energiája; az ősi zümmögés; hogy mennyiben is mondható természetesaz élet ismétlődő energiaátalakulásainak nek (eleve/régóta adottnak) egy narkotiküzdelmes ciklusa („újraéljük emberi elő- kum egy-egy kultúra számára. Arra is fény deinket, végigsuhanunk a DNS emlékezeté- derülhetett némiképp, milyen fontosak a nek lánca mentén”). Azokat, akik meghall- drogfogyasztást övező keretek, kulturális gatták őket, megtanították mindarra, amit szokások/rituálék. Miként arra a ritualimegtudtak „az eksztatikus módszerekről”. tást elemző antropológus, Victor Turner is Ugyanakkor – jegyzi meg – sosem követel- rámutatott: a különféle szertartások által ték a tudattágító szerek korlátlan hozzáfér- előidézett eksztázist, azaz a társadalmi hetőségét és felhasználhatóságát, nem a fé- strukturáltságtól való megszabadulás önkevesztett eksztázist propagálták. Sőt, épp kívületét szükségszerűen egészíti/egyenazt hirdették, hogy e különleges szerek al- súlyozza ki a rendezettségbe való visszatakalmazását és az általuk előidézett erőteljes gozódás; végső soron egyetlen társadalom élményeket elő kell készíteni, kontrollins- sem képes megfelelően működni e dinamitanciákra (előképzésre és a felügyeletet el- ka nélkül. Probléma akkor jelentkezhet, ha látó pszichedelikus vezetőkre) van szükség az eksztázis már nem csupán egy eszköz (87–104). Ezzel téve hitet az oldás és kötés, az adott struktúra fenntartásához, hanem az energiák felszabadítása és a strukturált- maga lesz a végcél a strukturáltságtól való ság közti dinamika szükségszerűsége mel- végleges megszabadulásban – azaz a törzsi lett. Tanulságos ennek kapcsán a (végső kultúrák rítusa a 20–21. század fogyasztói soron az ötvenes-hatvanas fejleményeiből társadalmának szabadidős szórakozásává kinőtt) psychedelic studies egyik alapvető válik (vö. 14–152). belátása. Eszerint jól mutatja a droghasználatot szabályozó szankciók és rituálék

Miféle emlékek, miféle fantáziaképek zsúfolódhatnak össze egy emberi elmében! Egy éjszaka, amelyet az Idő ellenséges keze épp most űzött ki Londonból. Milliónyi közönséges dolog egy kis időre rejtélyes ruhába bújt, a koldusok például bíborba öltöztek, és úgy ültek félelmetes trónjaikon. Négymillió alvó ember, talán még álmodtak is. Milyen világokban merültek el? Kikkel találkoztak? Ám az én gondolataim most messze járnak, Bethmoora magánya körül, amelynek a kapuszárnyait ki-be csapkodja a szél. Lengnek ideoda, nyikorognak és nyöszörögnek, csakhogy ezt senki nem hallja. Szépséges malachitból készültek, ám senki nem gyönyörködik bennük. A sivatagi szél homokot szór a sarokvasaikra, és nincs éjjeliőr, aki gondjukat viselné. Nincs őr, aki Bethmoora oromzatán kémlelne, nincs ellenség, aki megtámadná őket. Nincsenek fények házaiban, lépések zaja nem veri fel utcái csendjét; ott áll, halottan és magányosan Hap hegyei mögött. Bár láthatnám még egyszer Bethmoorát, de nincs merszem odamenni. Mesélik, sok éve már, hogy Bethmoora lakatlanná vált. Matróz-kocsmákban regélnek elnéptelenedéséről, a történetet én is utazóktól hallottam. Akkor még reménykedtem, hogy egyszer újra látom Bethmoorát. Azt beszélik, sok évvel ezelőtt, a szőlőskertek helyén, ahol legutoljára még szőlőt szedtek, most sivatag van. Ragyogott a nap, és a városbéli emberek táncoltak a kertek mellett, és itt is, ott is felharsant a kalipac hangja. A bokrok bíbor virágot bontottak, Hap hegyei ragyogtak a hótól. A réz kapukon kívül kádakban préselték a szőlőt, hogy syrabubot készítsenek. Kitűnő szüret volt. A sivatagszéli apró kertekben az emberek tambangjaikat és tittbukjaikat verték, és dallamason fújták a zootibart. Volt ott vigasság, ének és tánc, mivel a szőlőt mind összegyűjtötték, amiből bőséges syrabub lesz a téli hónapokra, a maradékot pedig smaragdra és türkizre cserélik

Lord Dunsany: Bethmoora. In uő: Time and the Gods. Orion Publishing Group, 2003. 259–263.

Lord Dunsany

Könnyed üdeség tölti be a londoni éjszakát, mintha egy kóbor szellő a kenti felföldön hagyta volna szilajabb cimboráit, így lopva be magát a városba. A járda nedvesen csillog. Ha valaki most belefülel e késői órába, távoli lépések egyre élesebbé váló kopogására lesz figyelmes. A kopogás mind hangosabbá válik, betölti az egész éjszakát. Egy fekete köpenyes alak halad el, lépései belevesznek a sötétségbe. Az áttáncolt éjszaka után nyilván hazafelé tart. Valahol véget ért egy bál, kapuzárás. Sárga fényei kihunynak, muzsikusai elcsendesednek, a táncosok szétszélednek az éjszakában, az Idő pedig így szól: – engedjük át a bált a múltnak, lépjünk túl rajta, miként a többi dolgon is, amit már megemésztettem. Keskeny, halott árnyak válnak le gyülekezőhelyükről hang nélkül, megriasztva és hazáig űzve az elkóborolt macskákat. Ezért támadhat rossz előérzetünk még Londonban is, ahogy jön a hajnal, melynek érkeztét madarak, állatok és csillagok adják hírül a végtelen földeknek. Ebben a pillanatban világossá válik, hogy az éjszaka még nem számolta fel magát véglegesen. Hirtelen feltűnik nekem, hogy az utcai lámpák kimerült sápadtsága csendes és még mindig éjszakai utcákat világít meg, nem mintha az éjnek már nem volna ereje, hanem mert az emberek még nem ébredtek fel álmukból, hogy szembeszálljanak vele. Szomorkás és gondozatlan őröket látok a palota kapualjaiban, antik muskétájukra támaszkodva, habár az uralkodó birodalma, amit őriznek, csupán egyetlen provinciára olvadt, amit egyetlen ellenségének sem áll érdekében megtámadni. És most válik nyilvánvalóvá az utcai lámpák, az éjszaka zavaros tartozékainak megvilágításában, hogy az angol hegyek csúcsai már látják a hajnalt, hogy a doveri sziklák fehéren feszülnek neki a reggelnek, hogy a tengeri pára felemelkedik és elönti a szárazföldet. Harisnyás emberek jönnek, elárasztva az utcákat. Nézd, az éjszaka most már kimúlt.

DISPUTA Macskakő

Bethmoora

11

DISPUTA Macskakő 12

el az oxuhahni kereskedőkkel. Így a szüret után egész napi vigasságot rendeztek azon a keskeny, megművelt földsávon, amely Bethmoora és a sivatag között húzódott, ahol az ég találkozott a Délvidékkel. És amikor a forróság enyhülni kezdett, és a nap megközelítette a Hap hófödte hegyeit, a zootibar jellegzetes hangja még mindig tisztán szólt a kertekből, és a pompás ruhákba öltözött táncosok még mindig a virágok között pörögtek-forogtak. A nap folyamán végig három férfi volt látható öszvéreikkel a Hap lankáin. Ide-oda kanyarogtak, ahogy az ösvény vitte őket egyre lejjebb és lejjebb, három parányi fekete pötty a hóban. Először kora reggel lettek figyelmesek rájuk, közel a Peol Jagganoth nyúlványához; úgy tűnt, Utnar Véhiből jönnek. Egész nap meneteltek. És estére, épp mielőtt a fények kihunynak, a színek megváltoznak, felbukkantak Bethmoora malachit kapuinál. Olyan pálcáik voltak, amilyeneket a küldöncöknél látni azon a vidéken, öltözetük pedig komornak tetszett, különösképp, mikor a táncosok köréjük gyűltek zöld és lila ruháikban. Azok az európaiak, akik jelen voltak és hallották az üzenetet, lévén meglehetősen járatlanok a helyi nyelvben, csak Utnar Véhi nevét csípték el az egészből. Ám az üzenet rövid volt, sebesen terjedt szájról szájra, és az emberek majdhogynem azonnal lángba borították a szőlőskerteket, hogy aztán elmeneküljenek Bethmoorából; legnagyobb részük északnak tartott, habár voltak olyanok is, akik keletre mentek. Kirohantak makulátlan fehér házaikból, átözönlöttek a malachit kapun; a tambang és a tittibuk lüktetése hirtelen megszűnt a zootibar hangjával együtt, egy pillanattal később elhallgatott a csilingelő kalipac is. A három különös utazó, abban a pillanatban, hogy átadták az üzenetet, ugyanazon az úton, amelyen jöttek, elindultak visszafelé. Annak az órája volt ez, amikor a toronyban felgyúlnak a fények, és az ablakokból oroszlánriasztó fény ömlik a szürkületbe, a kapuszárnyakat pedig bezárják. Ám az ablakok sötétek maradtak, és azóta is azok, a malachit kapuk tárva-nyitva, nem csukja már be senki, és a szőlőskertekben támadt vörös tűz pattogásába menekülő léptek halk surrogása vegyült el. Nem volt semmi sírás, sem más zaj, csak a sebes és eltökélt menekülés hangjai. Olyan gyorsan és némán menekültek, mint a vadbivalyok csordája, amikor az állatok hirtelen megérzik az ember jelenlétét. Mintha olyasvalami következett volna be, amitől már generációk óta tartottak, ami elől csak akkor lehet elmenekülni, ha azonnal, habozás nélkül elindulnak.

Aztán a félelem az európaiakat is megérintette, menekültek ők is. Ám hogy mi volt az üzenet, soha nem tudtam meg. Sokan hiszik, hogy Thuba Mleentől jött, e föld titokzatos császárától, akit soha ember fia még nem látott, és aki úgy döntött, Bethmoorát pusztává kell tenni. Mások azt mondják, az üzenet az Istenek figyelmeztetése volt, de hogy barátságos vagy ellenséges Isteneké, senki sem tudja. Megint mások úgy tartják, hogy a Ragály elpusztított egy sor várost Utnar Véhiben, követve a délnyugati szelek irányát, és így néhány héten belül elérte volna Bethmoorát is. Vannak, akik azt állítják, a borzalmas gnousar betegséget a három utazó hozta magával, még az öszvérek is fertőzöttek voltak. Azt feltételezik, hogy az éhség hajtotta hármójukat a városba; de magát a szörnyű bűntettet nem tudják megmagyarázni. Ám a legtöbben makacsul hisznek abban, hogy az üzenet magától a sivatagtól eredt, aki egészen a déli vidékig ura a Földnek, és ennek a háromnak, akik értettek a nyelvén, sajátos, síró hangján beszélt – ezeknek a férfiaknak, akik a homokpusztában sátrak nélkül tanyáztak éjjel és víz nélkül nappal, ezeknek a férfiaknak, akik odakinn voltak, ahol a sivatag suttog, és úgy nőttek fel, hogy ismerték a sivatag mohóságát és végtelen gonoszságát. Azt mondják, a sivatag Bethmoorára vágyott, hogy birtokba vegye kedves utcáit, hogy templomaiba és házaiba a viharszelekkel szórjon homokot. Az emberek ricsaja és látványa gyűlölettel töltötte el öreg, gonosz szívét; azt akarta, Bethmoora legyen néma és érintetlen, hogy őrizze meg magát az ő kísérteties szerelmének, amelyről a kapunál suttogott neki. Ha tudnám, mi volt az üzenet, amit a három férfi öszvéreken hozott és a malachit kapunál mondott el, azt hiszem, el kellene mennem, hogy még egyszer lássam Bethmoorát. Hatalmas vágyódás lett rajtam úrrá itt Londonban, hogy újra láthassam a fehér és gyönyörű várost; és mégsem merek nekivágni az útnak, mert nem tudom, milyen veszélyek leselkednek rám; vajon az ismeretlen és félelmetes istenek dühe, vagy a lassú és elmondhatatlan Ragály, vagy a sivatag átka, vagy a Thuba Mleen császári termeiben rám váró kínzás, vagy valami, amiről az utazók nem beszéltek – ami talán mind közül a legfélelmetesebb. Fordította: Gyuris Gergely Az eredetivel összevetette: Maczák Zsuzsanna

Másnap vacsorára voltam hivatalos Londonban. A hölgyek fölmentek az emeletre, így a szék a jobbomon üres maradt; a bal oldalamon egy férfi foglalt helyet, akit én nem ismertem, ő viszont nyilván tudta, ki vagyok, mivel kis idő elteltével odafordult hozzám, és azt mondta: – Olvastam egy folyóiratban a Bethmooráról szóló történetét. Természetesen emlékeztem a mesére. Egy gyönyörű keleti városról szólt, amely egyik napról a másikra hirtelen elnéptelenedett – senki sem tudta pontosan, miért. – Ó, igen – feleltem, és valami alkalmas kifejezés után kutattam, amivel a bókot, mellyel emlékezete így megtisztelt, viszonozhattam volna. Annál inkább elképedtem, amikor folytatta: – Tévedett a gnousar betegséget illetően; egyáltalán nem az volt az ok. Mire én: – Hogyhogy? Hát ott volt? Erre ő: – Igen, mégpedig hasis segítségével. Jól ismerem Bethmoorát. – Azzal kivett a zsebéből egy apró dobozkát, amely teli volt valamilyen fekete, szurokhoz hasonlatos, de annál jóval szokatlanabb szagot árasztó anyaggal. Figyelmeztetett, ne érjek hozzá, mert foltot hagy, ami napokig megmarad. – Egy cigánytól kaptam – mondta. – Rengeteg volt neki belőle, az apjáról maradt rá, akinek ez okozta a halálát. – Ekkor azonban félbeszakítottam, meg akartam tudni, pontosan miért vált lakatlanná az a gyönyörű város, Bethmoora, és miért menekültek el a lakói oly szélsebesen, egyetlen nap alatt. – A Sivatag átka miatt történt? – kérdeztem. Azt felelte: – Részben a Sivatag haragja miatt, részben Thubla Mleen császári óhajára, mivelhogy az a kíméletlen vadállat anyai ágon kapcsolatban áll a Sivataggal. – Aztán az alábbi különös történettel állt elő: – Bizonyára emlékszik a matrózra a fekete heggel, aki ott volt azon a napon, amit Ön is leírt, amikor a küldöncök megérkeztek öszvéreiken Bethmoora kapuihoz, és mindenki elmenekült. Egy ivóban találkoztam ezzel a férfival; rumot ittunk, és elmesélte az egész menekülést, de magáról az üzenetről semmivel sem tudott többet, mint Ön, sem arról, hogy ki küldte. Mindenesetre azt állította, újra visszatérne Bethmoorába, ha megint egy keleti kikötőt érint, még akkor is, ha magával az Ördöggel kell szembenéznie, csak hogy eloszlassa a rejtelmes üzenet körüli homályt, amely egyetlen nap leforgása alatt kiürí-

tette Bethmoorát. És végül így is lett; valóban szembe kellett néznie Thuba Mleennel, akinek beteges kegyetlenségéről addig elképzelése sem volt. Egy nap azt mondta, talált egy hajót; többet nem ittunk együtt rumot az ivóban. Ekkoriban történt, hogy a cigánytól hasist kaptam, akinek olyan sok volt belőle, hogy nem tudott vele mit kezdeni. A hasis szó szerint testen kívüli élményben részesít. Szárnyakat ad. Távoli országokba, más világokba ragad el. Egy alkalommal megfejtettem az univerzum titkát. Elfelejtettem ugyan, hogy mi volt, de tudom, hogy a Teremtő nem veszi komolyan a Teremtést, mert emlékszem, ahogy az űrben ül, minden alkotása előtte hever, miközben nevet. Hihetetlen dolgoknak voltam szemtanúja, félelmetes világokban. Mivel a képzelet juttat el oda, csak a képzelet segítségével lehet visszakerülni. Egyszer odakinn az éteri világban találkoztam egy viharvert, vándorló szellemmel, aki egy évszázaddal ezelőtt férfi volt, és a drogok ölték meg; olyan régiókba vezetett, amelyekről addig még csak nem is álmodtam. A Fiastyúk mögött azonban összevesztünk, és fogalmam sem volt, hogyan keveredek vissza. Aztán találkoztam egy hatalmas szürke jelenéssel, amely néhány nagy ember Szelleme volt, de az is lehet, hogy egy egész planétányié, és könyörögtem, hogy mutassa meg a hazafelé vezető utat, mire Az hirtelen támadt szélként mellém szegődött. Míg az irányt mutatta, lágyan beszélni kezdett, és azt kérdezte, látom-e azt a parányi fényt; és tényleg láttam egy messzi, halvány csillagot; mire Az közölte: „Az ott a Naprendszer”, majd irtózatos nagy léptekkel távozott. Valahogy elképzeltem az utat visszafelé. Még idejében, mert a testem a szobában lévő széken már éppen megmerevedett. A tűz kialudt, minden hideg volt. Az ujjaimat csak egyenként tudtam megmozdítani; és mintha ezer tűt szúrtak volna beléjük. A körmeim borzasztóan fájtak, ahogy elkezdtek felengedni. Végül képes voltam megmozdítani az egyik karom, és megragadtam egy csengőt, de sokáig senki sem jött, mert mindenki ágyban volt már. Aztán mégiscsak feltűnt egy férfi, és előkerítettek egy orvost; ő állapította meg, hogy hasismérgezésem van. Ám legyen, így is jó, csak ne találkoztam volna azzal a viharvert, vándorló szellemmel. Hajmeresztő dolgokat tudnék mesélni arról, miket láttam, de Ön tudni akar-

DISPUTA Macskakő

A hasis-férfi

13

DISPUTA Macskakő

ja, ki küldte az üzenetet Bethmoorába. Nos, Thuba Mleen volt az. És hogyan szereztem erről tudomást? Íme, elmondom. Gyakran jártam a városban az után a nap után, melyről Ön is írt (esténként hasist használtam Lord Dunsany [Edward a lakásomban), és minJohn Moreton Drax dig lakatlan volt. A siPlunkett] (1878. július 24.–1957. október 25.) vatag homokja lepte el, A Plunkettek az egyik legminden utca sárga volt régibb család Írországban, és kopár, és a nyitott, eredetük a jelentől egészen szélverte ajtókon kea XI. századig vezethető resztül mindenhova bevissza, valószínűleg már a normannok inváziója előtt is vette magát a homok. itt éltek. A lord címet apja Egy este elővigyáza1899-ben bekövetkezett hatosan a tűz elé toltam a lálával örökölte meg. Harvédőrácsot, elhelyezkedcolt a búr háborúban, részt tem a karosszékemben, vett az I. világháborúban, a II. világháború idején pedig megettem a hasist, és Athénban teljesített szolgáaz első dolog, amit látlatot. Kiváló amatőr sakkozó tam, mikor megérkeztem hírében állt (Capablancával Bethmoorába, a matróz egyszer döntetlent játszott), volt a fekete heggel. Az irodalmi mecénásként többek között a költő Francis utcákat járta, lábnyomoLedwidge-t támogatta. Első, kat hagyva a sárga hoprózaverseket tartalmazó mokban. Tudtam, hogy könyve 1905-ben jelent meg, most meg fogom látni, The God of Pegana címmel. miféle erő tartja BethA versek mellett írt színdarabokat, regényeket és nomoorát lakatlanul. vellákat, valamint önéletrajLáttam a Sivatag hazi munkákat is. Fantasztikus ragját, ahogy a viharfeltörténeteiben egy egzotikus hők felduzzadtak a látóvilág jelenik meg, a fantahatáron, és hallottam a sy egyik legnagyobb hatású előfutárának tartják, Masuttogást a homokból. gyarországon kevéssé ismert. A matróz lefelé jött az utcákon, menet közben be-benézett az üres házakba; néha elkurjantotta magát, néha meg énekelt, néha meg felírta a nevét egyegy márványfalra. Aztán leült egy lépcsőre, és elköltötte a vacsoráját. Kis idő múltán belefáradt a városba, és elindult visszafelé az utcán. Amint elérte a malachit kaput, három férfi tűnt fel, tevéken. Semmit sem tehettem. Csupán egy láthatatlan, vándorló tudat voltam: a testem Európában hevert. A matróz jól használta öklét harc közben, de nem bírt a túlerővel; legyűrték és megkötözték, majd elvitték a Sivatagon keresztül. Addig követtem, amíg csak maradni tudtam, és úgy vettem észre, azon az úton haladnak a Sivatagban, amely Hap hegyeit megkerülve visz Utnar Véhi felé, így meggyőződhettem arról is, hogy a tevés férfiak Thuba Mleen emberei. Egy biztosítási ügynökségnél dolgozom egész álló nap, és remélem, nem fe14 ledkezik meg rólam, ha egyszer biztosítást akar kötni – élet-, tűz- vagy akár gépjár-

mű-biztosítást is vállalunk –, ez persze nem tartozik szorosan ide. Rettenetesen nyugtalanított, hogyan térek majd vissza a lakásomba; noha egy kétnapos hasiskábulat nemigen ajánlott, de látni akartam, mit tesznek a szegény ördöggel, hiszen Thuba Mleenről borzasztó dolgokat híreszteltek. Mikor végül visszatértem, meg kellett írnom egy levelet; aztán csengettem a szolgámnak, és megtiltottam neki, hogy háborgassanak, habár a szobámat nem zártam be – arra az esetre, ha baleset történne. Miután jól megraktam a tüzet, leültem, és átadtam magam az újabb álmoknak. Thuba Mleen palotájába mentem. Az utca lármája a szokásosnál tovább visszatartott, de aztán hirtelen a város fölött eszméltem; az európai városok eliramodtak alattam, és feltünedeztek a szörnyűséges Thuba Mleen kecses, fehér palotatornyai. Egy szűk szobácska mélyén leltem rá. Egy vörös bőrfüggöny lógott mögötte, amelybe az isten összes nevét aran�nyal szőtték bele. A három ablak kicsi és magas volt. A Császár nem tűnt többnek húszévesnél, aprónak és gyengének látszott. Habár szüntelen kuncogott, utálatos sárga arcán mosolynak még csak nyoma sem volt. Ahogy tekintetem alacsony homlokáról remegő alsó ajkára tévedt, tudatára ébredtem, hogy van benne valami horrorisztikus, de nem voltam képes felismerni, hogy pontosan mi az. És aztán megláttam – a férfi nem pislogott; és bár később hos�szan fürkésztem azokat a szemeket egyetlen pislantásért, ez egyetlenegyszer sem történt meg. És aztán követtem a Császár elragadtatott pillantásának irányát, és megláttam a földön fekvő matrózt, élve, de förtelmes állapotban, a királyi kínzómesterek ott munkálkodtak körülötte. Bőréből hosszú csíkokat nyúztak le, azonban ezeket nem választották le a testéről, hanem a végüket sanyargatták, távol a matróztól. (Vacsorapartnerem sokfélét mesélt még, amiről most hallgatnom kell.) A matróz alig hallhatóan nyögdécselt, Thuba Mleen pedig minden nyögésére felvihogott. Nem volt szaglásom, viszont láttam és hallottam – és nem tudom, mi volt visszataszítóbb, a matróz borzasztó állapota, vagy a szörnyűséges Thuba Mleen elégedett, merev arca és tágra nyílt szemei. El akartam menekülni, de nem jött még el az ideje, maradnom kellett ott, ahol voltam. A Császár arca váratlanul heves rángatózásba kezdett, alsó ajka is gyorsabban remegett, dühösen nyüszített, majd met-

sző hangon, yannish nyelven a kínzómesterek kapitánya után kiáltott, hogy szellemet érez a szobában. Nem ijedtem meg, élő emberek nem emelhetnek kezet egy szellemre, de a kínzók mind megrettentek dühétől, és abbahagyták munkájukat, kezük reszketett a félelemtől. Aztán két lándzsás őr kisurrant a szobából, majd egy szempillantás múlva mindkettő egy-egy fogantyús aranykupával tért vissza, amelyek csordultig voltak hasissal; a kupák elég öblösek voltak ahhoz, hogy fejek úszkáljanak bennük, ha vérrel töltenék meg őket. A két férfi sebesen nekilátott az edény tartalmának, mindketten két óriási kanállal ettek – minden egyes kanálnyi anyag elég lett volna száz ember kábulatához. Hamarosan rájuk tört a hasisbódulat, szellemük felszállt, felkészülve a szabad mozgásra – mialatt én már rettenetesen féltem –, ámde a szoba neszei minduntalan visszaparancsolták őket a testükbe. A férfiak tovább ettek, de most lassabban, kevésbé vadul. Végül a hatalmas kanalakat kiejtették a kezükből, szellemük felemelkedett, és elhagyta testüket. Nem volt menekvés. Szellemük iszonytatóbb volt, mint testük, mivel fiatalok voltak, és jellemük egészében még nem idomult rettenetes lelkükhöz. A matróz még mindig nyöszörgött, újra csak kiváltva Thuba Mleen császári vihogását. Aztán a két szellem utánam vetette magát, és elsöpörtek, miként a szélroham elsodorja a pillangókat, és elvittek ettől az apró, sápadt, gyalázatos embertől. Nem tudtam szabadulni az ádáz szellemektől. Az én kis darabka drogom ereje nem vetekedhetett a hatalmas adagokéval, amit ezek az embe-

rek két kézzel tömtek magukba. Átsodródtunk Arvle Woondery fölött, aztán Snith vidékét is magunk mögött hagytuk, és vittek tovább Kraguáig, és tovább, a Kragua utáni zord földekig, amelyek még a legvadabb képzelet előtt is rejtve maradnak. Végül elértük az elefántcsont hegyeket, amelyek a Téboly Hegyeiként ismertek, és én igyekeztem felvenni a harcot a szörnyű Császár embereinek a szellemével, mivel az elefántcsont hegyek másik oldalán hallottam azoknak a vadállatoknak a mormolását, akik az őrültekre lesnek, fel s alá kajtatva a zsákmány reményében. Nem az én hibám volt, hogy kevéske hasisom nem vehette fel a harcot az ő kanállal mért, nem emberi adagjukkal… Valaki megrántotta az előcsarnok ajtajának csengőjét. Nemsokára odajött egy szolgáló, és jelentette a vendéglátónknak, hogy egy rendőr az előcsarnokban azonnal beszélni kíván vele. Vendéglátónk elnézésünket kérte, és kiment, mi pedig hallottunk egy embert nehéz bakancsban lépkedni, és fojtott hangon beszélni vele. Barátom felállt, és az ablakhoz sétált, kinyitotta, és kinézett. ’Úgy gondolom, szép éjszakánk lesz’, mondta. Aztán kiugrott. Mikor megdöbbenve kihajoltunk az ablakon, hogy megkeressük, már nem láttuk sehol. (Fordította: Gyuris Gergely Az eredetivel összevetette: Maczák Zsuzsanna) Lord Dunsany: The Hashish Man. In uő: Time and the Gods. Orion Publishing Group, 2003. 295–300.

Lord Dunsanyről: – Sárközy Bence: Lord Dunsany, az istenek kései poétája. Átjáró, 2003. február. 74–75. Lord Dunsany írásai magyarul: – A hajnal egy legendája (A Legend of the Dawn, 1905). Ford. n. a. Interneten elérhető: www.freeweb.hu/toppen/olvas/nagy/hajnal.htm, 2007. május 30. – A királynő könnyenek próbája (The Quest of the Queen’s Tears, 1905). Ford. n. a. Interneten elérhető: www.freeweb.hu/toppen/olvas/nagy/kkonny.htm, 2007. május 30. – A gibbelinek kincse (The Hoard of the Gibbelins, 1911). Ford. Szentkirályi András. Átjáró, 2003. február. 71–73. – A csudálatos ablak (The Wonderful Window, 1912). Ford. Varga I. Nándor. Interneten elérhető: www.rpg.hu/iras/mutat.php?cid=1080, 2007. május 30. – Az Álomváros (How One Came, As Was Foretold, to the City of Never, 1912). Ford. n. a. Interneten elérhető: www.freeweb.hu/toppen/olvas/nagy/alomvar.htm, 2007. május 30.

DISPUTA Macskakő

Forrás: – A Dunsany család weblapja: www.dunsany.net (a kép is innen származik), 2007. május 30. – Papiruszportál: www.papiruszportal.hu/site/index.php?lang=1&f=&p=18&n=332, 2007. május 30. – Wikipedia: http://en.wikipedia.org/wiki/Edward_Plunkett,_18th_Baron_Dunsany, 2007. május 30.

15

Vass Tibor

Szigete válogatja

DISPUTA Macskakő

részlet az Ebcsont before ciklusból

6

(…) tudom-e hogy a notredám egy szigeten van kérdezi a bátyám miután már láttam nem a bátyámról beszélek a bátyámat gyakrabban látom mint a notredámot ezzel a bátyám nincs így vagy nem így van az utóbbi években a bátyám gyakrabban látja a notredámot mint engem honnan tudnám hogy szigeten van a notredám nincs párizstérkép a fejemben hernádkak-térkép sincs és mégis tudom mi van a szigeten ha egyáltalán van sziget mert néha elönti a víz akkor nincs sziget vagy csak nagyon kis sziget van a szigetre rendszerint bokáig érő vízben át lehet sétálni de nincs mindig rendszerint mióta globális a felmelegedés azóta van felemelkedés a víz felemelkedéséről beszélek hernádkak felemelkedése még odébb van följebb áll a víz a sziget körül nem lehet átmenni a szigetre bokáig érő vízben mire átjutok már majdnem úgy nézek ki mint kvazimódó egy szigetlakó csúfság csupa seb a nem bokáig érő vízben nem látom a szemetet sok a szemét odahordják a szemetek eltakarja a víz orra esek a vízben az orrom felsebzi a szemét nem a hordókról beszélek eltakarja az odahordott szemetet a víz szívd fel ujjbegyem a sok vizet a kórteremben minden nap felmosnak akadályokba ütköznek a felmosók székek ágyak képeznek akadályt nagydarab testes takarítónők simogatják új felmosórongyokkal az új linóleumot a kimaradt szigetek világosabbak akár a notredám egyes kövei amelyen többet járnak a kelleténél ahol többet simogatják régi és új cipők a régi köveket ott világosabbak erről eszembe jutnak különböző kopások csont- és kőkopások ha kő akkor a tokaji borozó előtti két lépcsőfok kopásai az esztéká lépcsői mindkét helyre gyakran jártam gyógyulni koptattam a lépcsőket rendesen na most kiderült egy kórteremben notredámozok soha nem notredámoztam még kórteremben új notredámmal simogatom a régi billentyűzetet ismerős kikopások a többet simogatottak világosabbak vannak betűk amelyet többször használok ez az élet rendje utálnám ha fürdetnének nem tolerálnák hogy viszketek a klóros víztől honnan tudnák nem mondja nekik senki vagy ha mondják nem érdekelné őket egy barátom azt mondta ő nem akar ágybaszarni jó persze hát ki akar

DISPUTA Macskakő

ő infarktusban szeretne meghalni mint egy barátja aki ment miskolc főutcáján és a kazinczy könyvesbolt előtt infarktust kapott összeesett és kész egy perc nem telt bele elvitte a halál semmi ágybaszarás így akar meghalni ő is nem egész perc alatt semmi ágybaszarás nemegészegyperces halált akart erre két évig ágybaszart a könny új barázdákat vágott az arcán ha mentem látogatni mindig sírt nem tudom mennyit sírt de mikor ott voltam mindig azt tette egy ideig gyakran mentem aztán elmaradtam egyszer szartam életemben ágyba nem volt előtte agyi érkatasztrófám ivás volt előtte sok szesz ivása arra ébredtem hogy tiszta szaros vagyok vagy a tiszta szar ébredt rá hogy énes tisztára szar helyzet albérletben laktam főiskolásként elkenődtem a sok szar látványától szar került a cipőmre is a szaros cipőm az ágyam előtt hevert pfuj de utáltam a házinénit csúnya feje volt mint egy másnapos karvalynak levette az accept poszteremet mi az hogy levette letépte a ginya és eltüntette a ragasztó szalag alatt maradt egy-egy accept-rész majdnem sírva fakadtam mikor megláttam üvöltöttem hogy azonnal adja vissza a poszteromat nem tudja visszadni azt mondta eldobta az ágyadba szarok te ginya gondoltam magamban az accept poszter egy drága metal hammer melléklete volt metal heart ez volt az accept album címe ami a poszteron volt kihajthatós poszter négyszer nagyobbra lehetett kihajtogatni mint az újságot nagy kincs azt hiszem egy lángoló szívet ábrázolt á nem biztosan nem jól emlékszem a lángoló szív az egyik dream theater albumon szerepel egy sokkal későbbi dream theater albumon a metal heart fémszívet jelent fémszív lehetett a poszteron egy nem lángoló fémszív hogy is tudna lángolni egy fémszív persze tudna ha leöntik benzinnel és meggyújtják akkor ég egy darabig amíg tart a benzin és másnap az ágyába szartam az ágyával az volt a baj hogy én aludtam benne az ő tulajdona volt én csak béreltem gyermekkoromban láttam egy filmben azt hiszem sándor mátyás volt a film címe a láng a vízen volt és csodálkoztam a lángoló vízen egy kierkegaard nevére hasonlító hajó körül lángolt a víz azt hiszem gyermekkoromban nem tudhattam ki az a kierkegaard számomra akkor nem hasonlíthatott kierkegaardra nem értettem hogy lángolhat a víz a sándor mátyás című filmben a felnőtt koromban kierkegaardra emlékeztető hajó körül aztán a bátyám mondta biztos együtt néztük a bátyámmal a filmet sok filmet néztünk együtt a bátyámmal főleg lolkaésbolkákat a keménykalap és krumpliorrt az utánam srácokat a székács a köbönt a bátyám azt mondta a hajó üzemanyagja ég ami nem benzin hanem dízel a dízel ég a vízen azt mondta a kierkegaardot van aki kirkegórnak mondja nekem kirkegárdnak kellett mondani a marxizmus-leninizmus tanszéken kirkegór mondják kierkegaardot a tévében sznob kultúrműsorokban de hallottam már hirkegórnak és hirkegárnak is ugyanott kirkegór nagy mária színitanoda volt egy szobatársam ebben az albérletben szakmunkás csávó gizda szőke tarpai gyerek vendéglátóipari iskolába járt pincérnek tanult nem szerette ha acceptet hallgatok ha megszólalt a rádióban valami lassú nyálas csöpögő szám arra mondta hogy gyönyörű és azt mondta ilyenkor a csajomra gondolok fel kellett neki venni a rádióból egy számot azt hallgatta folyton a csajára gondolt próbálok visszaemlékezni melyik volt az a szám ami tetszett neki lédi ezt a szót emlegették benne gyakran lédi lédi lédi dúdolom de az egy másik szám azt hiszem a dörti denszingből a dúdolást a fiam sokáig dudulásnak mondta ebben a számban lédi előtt volt valami szó valamilyen lédi á megvan mídnájt lédi mídnájt lédi ájken fláj mídnájt lédi taccs dö szkáj dudulom álrekedt hangú énekes nyomta á megvan a szmoki énekese nyomta azt hiszem díterbólen írta azt a dalt is a díterbólen nagy slágergyáros volt akkor biztos most is az nyomta a móderntólkingnak meg a szíszíkeccsnek a számokat meg a szmoki énekesének is így utólag azt gondolom vicces számok voltak a szmoki énekese volt álrekedt

17

DISPUTA Macskakő

hangon a mídnájt lédiben ha megy a sztár efemen szíszíkeccstől dzsamp in máj kár agybajt kapok van egy ilyen rádióadó a kocsiban néha odakapcsolok sztár efem azt hiszem ez a rádió neve nyomja nyíregyházáról a szerinte sztárokat középiskolás koromban ezekre a szerintem sztárokra diszkóztam a molnárban a molnárnak már nem molnár a neve molnár béla ifjúsági és úttörőház volt ifjúsági és szabadidő ház lett sztár volt a molnár a környékről minden fiatal odajárt diszkózni egy srác egyberészes kék selyem ruhában táncolt jól táncolt biztos szerették a lányok volt kis bajszocskája néha fredi merkjúrira emlékeztetett volt egy srác az meg tökre úgy nézett ki mint tomaszandersz a modern tólkingból biztos szerették a lányok később kiderült egyberészes homokos volt egy régi ismerősöm bemutatta a férjét gimnáziumi fiú osztálytársam lány ikertestvéréről van szó és kiderült az egyberészes kék selyemruhás fiú a férje a fiú sztár volt a molnárban nem mellékes régi ismerősöm apja az egyberészes kék selyemruhás fiú apósa csinálja a cserszegit lásd esőnap hommage a kunmarcellaember eddig négy nő csinált nekem madártejet anyám nagyanyám egy nővér nem az ili hanem a kati és az egyberészes kék selyem ruhás fiú férje a diszkóban megismertem egy lányt szép arca jó alakja volt jártunk együtt két hónapig csókolóztunk de semmi több azt is csak ritkán nem szeretett csókolózni pedig szép arca jó alakja volt eljött a tizennyolcadik születésnapomra a pezsgőt nem itta meg kiöntötte a mosdóba rosszul esett láttam hogy kiönti évekkel később találkoztunk feljött a lakásomra beült a zöld franciabársony fotelba és kért kölcsön kétezret adtam neki hetek múltán véletlenül futottunk össze tudja hogy tartozik mondta meg is fogja adni képzeljem el telefonszexel a barátjával azt hiszem a gyereke apja volt akit a barátjának nevezett baszd meg a kétezredet gondoltam magamban sose fogod megadni azóta se adta tényleg megbaszta a kétezret szép arca jó alakja volt a negyedik emeletről egyszer nagyon megbámultam elfelé ment tőlem nem kísértem nem kérte hogy kísérjem szaladt valahova egy citromsárga átlátszó nadrág volt rajta a fehér bugyija látszott a citromsárga átlátszó nadrág alatt ahogy szaladt valahova majdnem kiestem az ablakon az első emeleten lakó barátom is megdicsérte felnézett hogy látom-e amit ő lát a citromsárga átlátszó nadrág alatt a fehér bugyit nyolcvanhatban ez még feltűnő volt jóvanna most is feltűnő elönt a víz embere nője gatyája bugyija szigete válogatja (…)

18

Maros András „Irány az ól!”, kiáltja suttogva Imola, majd kicsapja a parasztház bejárati ajtaját, mintha az egy western csehó kétszárnyú lengőajtaja volna; a levegőbe suhint egy sodrófa vastagságú göcsörtös bottal (tegnap ezzel sebesítette meg a kipécézett pulykát), és hosszú, határozott léptekkel elindul. Két lazán illesztett léc közt beleskelődik: körbetekint a szárnyasok bonyolult radiátorrendszerrel felszerelt óljában. (A faluban először egy kazánszerelő alkalmazott fűtőtesteket az állattartásban – kezdetben csak a kutyája csöppnyi házába vezette be a fűtést, télre, jutalmul a sokéves megbízható házőrzésért, később a disznók és a nyulak lakhelyeit is felmelegítette; állatai a hideg hónapokban is vidámak, kiegyensúlyozottak maradtak. Az istállóba bekötött fűtésnek tudható be, hogy a kazánszerelő lovai kigyógyultak a már-már állandósultnak hitt mélabúból, elevenebbek lettek, megtáltosodtak. A találmány híre háztájról háztájra terjedt a gazdák közt.) Egyes pulykák kergetőznek, mások a közelharcot gyakorolják. A csirkék, átengedve a terepet a nagyobb testű társbérlőknek, tisztelettudóan a sarokba húzódtak, onnan szemlélődnek. A vékonyka résen át való leskelődés, keresgélés kimerítő szemkörzéssel jár – Imola sűrűn pislog, látása homályosul. „Keresd a pulykát! Cherche le dinde! Keresd a pulykát! Cherche le dinde!

– leheli maga elé, majd felkuncog: – Hehe, ott vagy, ni, megvagy, kis hamis!” A sérült pulyka magányosan gunnyaszt a radiátor tövében, búskomoran réved a semmibe. Nem azért telepedett oda, mert hőre vágyik (hiszen ebben az évszakban nem üzemel a fűtőrendszer), hanem csak félreállt; nem vesz részt a fogócskában, nem ér a neve. Imola lassan kitárja a deszkaajtót, belép. A csirkék lesütik a szemüket, és elnehezülve kapirgálnak, mint akik azt kívánják a külvilág tudomására hozni, hogy van nekik elég bajuk, ezen felül nincs szükségük külön spannolásra. A pulykák a radiátorhoz menetelnek, csatlakozva sérült társukhoz, sőt utánozni kezdik annak viselkedését: szintén fáradtnak mutatkoznak, leheverednek. – Most van a baj, de nem baj! – mondja félhangosan Imola, mialatt seregszemlét tart. – Szolidaritással, ugye? Szépen vagyunk. Falazni a másiknak? Ehhez van eszetek! De egyet se félj, nyomorultka, megleszel mindjárt! Imolának nincs könnyű dolga: az öszszes pulyka egyforma. – Na és erre mit léptek? – mondja, a szárnyasokra vicsorít, többször felüvölt, a bottal a földet csapkodja. A kucorgó pulykák felpattannak, menekülnek, ki merre lát, egymásnak ütköznek, irányt változtatnak, mint a dodzsemek a Vidámparkban. Kivéve egyet… ez az egy ott marad, ahol

DISPUTA Macskakő

Annyira tipikus

9

DISPUTA Macskakő 20

volt. Megpróbál elindulni, többször is, de mindannyiszor visszahuppan. Imola tüdejéből sátáni kacaj bugyog fel. – Meheg-vahagy! Kicsipkézem a kis picsádat, te nyavalyás! – kiáltja. Néhány óriáslépéssel a reszkető pulyka előtt terem; mindenre elszánt tekintetét az állat szeme közé döfi, a botot a magasba emeli. Lendületét váratlan esemény töri meg: a sérült pulykában felébred a védekezési ösztön; bekapcsol egy program, amelynek létezéséről valószínűleg sem a sérült szárnyas, sem pulykatársai nem tudtak. Feláll, mellkasát kidülleszti, megnyújtja ernyedt állapotban sem rövid nyakát, felfújja magát, elkékült fejét jobbra-balra csapkodja, és békakuruttyoláshoz hasonló, éles hangot hallat. Támadásba lendül. Csőrével egy szemvillanás alatt kétszer két bökést mér Imola combjára, mint egy kettes szériákra állított bökőgép. Imola rémületében elejti a botot, hátrál egy lépést. Harisnyáján egy lyukat és néhány csepp vért pillant meg: „Annyira tipikus – csóválja a fejét csalódottan –, annyira tipikus, hogy pont a testszínű-csillámos harisnyám…!” A pulyka látszólag beéri ennyivel, visszavonul. Imola lelkében a bosszúvágy vihara tombol. „De csúnya halálod lesz, madárka!”, hörgi gyomorhangon; újra kézbe veszi a botot, fenyegetően hadonászik vele. Innentől nincsenek tervei, agyi funkciói leálltak, az ösztönök veszik át az irányítást. „Nem kell a bot, Imola! – bátorítja magát. – Szabadkézzel is ellátod a baját, Imola. Te vagy a jobb, Imola”. Nekimegy a pulykának. Előredőlve, hajlított lábbal küzd, fogást keres. Aztán a fáradságos alapállást megunja, taktikát vált, birkózás helyett a bokszot választja, meglendíti az öklét. Mellé. Még egyet üt, az sem talál. A pulyka sem tétovázik tovább, újra harcba lép, ott folytatja, ahol az előbb abbahagyta, könnyedén betalál, két tiszta csípés alkarra. Imola megmarkolja a pulyka tollazatát, ránt rajta egy nagyot, egy jó tenyérnyi felületen megcsupaszítja a szárnyast. Szállingóznak a tollak a levegőben. Egy részeg nő és egy sérült pulyka őrült pankrációja. Az ól többi lakója közönyösen szemléli társuk sorsát. Imola egy villanásnyi helyzetfölényt kihasználva egyszer csak megragadja a pulyka nyakát… e kritikus ponttól kezdve már nem kétesélyes a csata… Az ember hozzácsapja az állatot a radiátorhoz. A harc vesztese centiről centire, lassan folyik lefelé a fehérre mázolt vaslapon, földet ér, kis pakká zsugorodik, mintha automatikusan összecsomagolta volna magát. Imola a botért nyúl, de meggondolja magát, jobb ötle-

te támad: felkapja a kábult állatot, kibontja, hogy az visszanyerje eredeti méretét, két kézzel megragadja a testet, és a fejét nekivágja a fűtőtestnek. Ezzel vége. Elszáll a pulykalélek. A társak közelebb húzódnak. „Mit néztek? – förmed rájuk Imola –, akartok valamit?” Mielőtt a véres áldozatot a motorkerékpár-ülés alatti csomagtartóba gyűri, a ló vályújában leöblíti sörrel. Itt-ott meghajlítja, megroppantja a tetemet, így kön�nyebb a tárolóegységbe begyömöszölnie. „Pulyka-origami, hehe!”, vihog. * Kérdés: hogyan került sör a ló vályújába? Válasz: Imola töltötte bele. Az utolsó terepszemle során, amit jó egy órája végzett. Már akkor részeg volt… Ivott a nagy izgalomra. Az izgalomra, amely egész lényére rátelepedett. Tudta, legkésőbb két óra múlva tökéletes nyugalmi állapotba kell kerülnie, és addig még rengeteg feladat vár rá, rengeteg kényes feladat. Mielőtt inni kezdett volna, más módszerrel is próbálkozott. Egy korty vízzel lenyelt három tabletta orbáncfűkivonatot, majd magára zárta bérelt szobája ajtaját, faltól falig cigánykerekezett, kifulladásig hullahopp-karikázott, huszonöt szökdelést végzett felhúzott térddel. Hiába. Az orbáncfű nem szívódott fel. Vagy immúnis rá. Az alkohol mellett döntött. Egyszerű ügymenet – be kell tölteni a szájnyílásba, és könnyebb lesz az élet. „Az ember csak magában bízhat, meg az alkoholban”, mondogatta régen Imola exférje, végül éppen ebbe a bizalomba halt bele. Imola tudta, a siker kulcsa a precíz adagolás, megfontoltan kell eljárni, nem rúghat be túlságosan, az enyhe, de tartós bódultság a cél… többször keveset… elérni és fenntartani egy bizonyos szintet. Tisztában volt vele, hogy spiccesen körülményes a motorozás, emiatt mégsem aggódott. Ismerte az alapszabályt: lassan, figyelmesen, szemek az úton, teljes testsúly az ülésen, szinte „ráülni az útra”. Nemegyszer robogózott haza egy teljes üveg bor elfogyasztása után, igaz, ilyenkor praktikus meggondolásokból evett is valamicskét, hogy legyen, ami felszívja az alkoholt. Legutóbb egy fél nyuszit használt gyomorszivacsnak, kockára vágva, kevéske zölddel. Szobájában körbejáratta a tekintetét, a polcokon kihuzigálta helyéről azt a néhány porosodó könyvet, amivel rendelkezett, benézett az ágy alá… egyre ingerültebben kutatott. A kétszárnyú szekrény mélyéről, a fogason lógó kosztümök és zakók

lószobájának ajtaja becsukódik. Útja a tornácra vezetett. Elfoglalta a házból száműzött kényelmetlen faszékek egyikét (oda is jutott egy példány a bordó háromlábúak családjából.) Felvette az egyetlen elviselhető testhelyzetet: előredőlt, a térdére könyökölt. Feltűrte hosszú ujjú rózsaszín pólóját. A völgybe tekintett, iszogatott. A löszdomb alatt húzódó mezőn finoman fésülte a gazt a fuvallat. Odafent, a friss, kék égen két, kis híján összeolvadó habfelhőt kergetett a szél, arrébb, kissé lemaradva egy harmadik pamacs vitorlázott, lustán, mintha felmentést kapott volna a fizikai törvények alól. Az első üveg sörrel férfias tempóban végzett. A másodikat meginni már inkább feladat volt, mint élvezet. Ennek ellenére a harmadikat is kinyitotta, de érezte, hogy nem tud megbirkózni vele, mindjárt az első korty nehézkesen, darabosan gurult. Úgy döntött, a harmadik üveg tartalmát a házinéni lovának ajándékozza. Ez a terv azonban csak ürügy volt, egyfajta önbecsapás, a valódi cél ugyanis nem volt egyéb, mint megtekinteni, mi újság az istálló szomszédságában, a szárnyasok háza táján. Utolsó terepszemle. Hogy habot is kapjon a ló, magasról öntötte a sört a vályúba. „Állatkísérlet következik – mormolta –, megissza, vagy nem issza meg?… És ha megissza, mit művel utána?” Nem, nem, mégsem következik állatkísérlet, gondolta meg magát, nem engedheti meg, hogy ilyesmivel foglalkozzon; sietnie kell. Kifelé menet megállt, a válla fölött visszanézett: a lónak esze ágában sem volt sörözni. Imola teljes testével az állat felé fordult, vágyakozva végigmérte a patást. „Beléd kóstolnék így, ahogy vagy, te kis izé… busó”, mondta. A „busó” szó említésétől megkönnyebbült, e szóban bizonyítékát látta annak, hogy feszültségmolekulái oldódni kezdenek az alkoholban. Összevissza beszél, és ez jó jel. * Imola ügyesen lavíroz a hepehupás Táncsics utcán, az aszfaltból kimart lyukak között. Kezd józanodni. Kirúzsozott szájá­ ról pulykatollat távolít el, ami a pulykával folytatott harcra emlékezteti. Utólag belátja, alaposan alábecsülte a szárnyas erejét, méretét, képességeit. A következőt inkább lelövi hangtompítós puskával. „Mindig meg kell járnom a poklot, hogy egy kicsit jó legyen… annyira tipikus!”, mondja maga elé, és finom csuklófordítással visszavesz a gázból. Most már csak

DISPUTA Macskakő

közül előrángatta kopottas utazóbőröndjét, lázasan kinyitotta, de sejtése beigazolódni látszott: sem itt, sem másutt nem talált egyetlen üveggel sem az ínséges időkre félretett borok közül. „Annyira tipikus, hogy pont ilyenkor nincs borom… annyira tipikus!” – zsörtölődött. Benyitott egy raktárszobába, hogy onnan, az előszobán keresztülosonva észrevétlenül a konyhába lopóddzon. Puha léptei, sunyi tekintete akár a macskáé, amelyik, miután kitették a szűrét, visszasomfordál a sarokban felejtett egérmaradékáért. A felújított parasztház előszobája motelfolyosónak is beillene (már ami a méretét illeti). De egy rodopei sípálya mellett üzemelő, alacsony árkategóriájú vendégház recepciója is lehetne 1981-ből (már ami a stílusát illeti). A padló szabványsakktábla nagyságú műmárvány lapokkal van kirakva, melyeket málnadzsem színű erezet hálóz. A falak halványzöldek. A bútorzat: egy darab, szorosan a fal mellé tolt, használaton kívüli dohányzóasztal és egy háromlábú, támla nélküli bordó faszék. Ennyi. A ház legsötétebb, leghűvösebb helyisége ez. Alacsony belmagasság. A szigetelés silány, állandóan huzat van. A levegőáramlattal szúrós penészszag utazott. A konyhában tüsténkedő házinénitől Imola barna sört kért. Randevúra megy és izgul, mondta, zsebéből kétszáz forintos bankjegyet húzott elő. A házinéni elutasító mozdulatot tett; arcizmai eltáncolták, mennyire sértve érzi magát. Az éléskamrához bicegett, három üveg sört vett elő, hangoztatta, hogy a randevú életbevágóan fontos esemény. Ha három nem elég, van még, jegyezte meg nagyvonalúan az öregasszony, és megigazította a dereka köré csavart pokrócot, amely megvásárlására egy fehérköpenyes, fehérszakállas áldoktor beszélte rá az egyik kábeltévés csatornán (vastagbélgyulladás ellen javallotta). Miután átadta bérlőjének a söröket, virágos otthonkája felső zsebéből hajkefét rántott elő, két kemény húzással felborzolta ritka hajzatát, ekkora erővel a bolhakefét szokta rányomni a kutyájára. A kefe sörtéi közt ragadt szálakat a földre szórta. „Egyre jobban hullik”, ingatta a fejét. Imola rávágta, hogy ez jókora tévedés, ritka az ilyen dús hajzatú idős asszony. A házinéni, mintha csak megérezte volna, mire vágyik a bérlő, bejelentette, hogy visszavonul a szobájába. Pihenni. „Nem ártana, ha el is tetszene szunyókálni”, motyogta Imola. Rögtön felkerekedett, amint meghallotta, hogy a néni há-

21

DISPUTA Macskakő 22

Ádámra gondol. El fog késni tőle, de nem gond, a nő késsen, a férfi várjon. Ádám a Nyers Természet Csoport helyi tagozatának legszebb férfija – Imola szerint legalábbis. Ádám Nagykanizsáról érkezett, az ottani csoportot vezette, minden gyűlésnek ő volt a szószólója, mindenki odafigyelt a véleményére, egészen addig, míg a csoporthűtőszekrényből el nem tűnt húsz liter borjúvér… Ádámot szedték elő, állítólag jogtalanul, pusztán azért, mert kellett egy bűnös, és Ádámnak már volt korábbról két figyelmeztetője. „Ha valakit előszednek, akkor ott meg lesznek lépve a lépések, és akkor annyi… végig lehet nézni a történelmen” – ezek Ádám saját szavai. Imola még nem találkozott ilyen művelt és szellemes férfival. Ádám mindig jóízűeket nevet a saját tréfáin, ami Imolát arra engedi következtetni, hogy tökéletes békében él önmagával. Az itteni csoportgyűléseken is frappáns hozzászólásokkal veteti észre magát. Olyan népszerű, sokak által átvett mondatok fűződnek a nevéhez, mint a „Szét vagyok csúszva, mint vajkocka a forró tepsiben”. Húsz perc motorozás után, mindös�sze egy-két kilométerrel a falu előtt, néhány méterrel az út menti zöldséges után, Imolát fejbe kólintja a felismerés: nyitva van a zöldséges! Ami szombatonként mindig zárva tart! „Tehát akkor – következtet – nem szombat van, hanem péntek!” A meghívás szombatra szól. Mióta nincs állása, összefolynak a napok. „Akkora lúzer vagyok… annyira tipikus!” Mindez néhány percnyire történik Ádám házától. Tudtával a férfinak sincs jelenleg állása, így jó esély van rá, hogy otthon tartózkodik. Úgyhogy Imola úgy dönt, nem fordul vissza, hanem meglepi. Ha a mai vendégség jól sikerül, legfeljebb holnap is eljön. „Hű de örülni fogsz a pulykának, te bűbájos Laczkó Ádám!”, mosolyodik el Imola, és megpaskolja a motorkerékpár kormányát. Ádám minden nyers állatot szívesen fogad, Ádám mindig éhes. Imola mosolyogva idézi fel a férfi emlékezetes szavait, melyek az egyik gyűlés elején hangzottak el: „Hihetetlen, hogy megint zabálhatnékom van, amikor épp most toltam be egy megkopasztott vadászgörényt”. A cím: Kossuth Lajos utca 30. Kicsi a falu, könnyen megtalálja. A 26-os szám előtt leállítja a motort. Felnyitja az ülést, bekukkant a csomagtartóba. Büszke magára, amiért a kis tárolóegységet nejlonnal bélelte (hiába öblítette le a pulykát sörrel, testéből azóta is szivárog a vér). Visszacsapja az ülést. A 30-as

számú ház felé lopakodik, beleskelődik a zöld kerítésen. És ekkor teste megrázkódik. Először nem hisz a szemének. A kertben Krisztát, a Nyers Természet Csoport titkársági másodasszisztensét pillantja meg, amint épp füvet legel. Néhány méterrel arrébb, egy fán meglátja Ádámot: egy ágon csüngve hintázik, és a „Megy a gőzös…”-t fütyüli. Ami különösen meghökkentő: mindkettőjükön ruha van – az otthoni környezetben való ruhaviselés a Nyers Természet Csoportból kiválni készülő szárnyat jellemzi, a társaság konzervatív nézeteivel való szembenállást jelképezi. Imola elkerekedett szemmel bámulja Ádámot, aztán Krisztinára pislant, vérlázító az idill. Orgazmusos izomgörcs fut át a testén, egyszerre kínzó és jóleső érzés. Erőteljesen belemarkol az egyik kerítésrúdba, majd köp egy hatalmasat, és a robogóhoz vágtat. Szinte nekifutásból rúgja be a Jawát, tövig húzza a gázt. Pillanatok alatt eltűnik a helyszínről, fekete füstfelhőt hagy maga mögött. A falu határában megáll, leszáll a motorról. Megnézi magát a motor körtükrében. Tojásdad arca megviselt, otthon műgonddal beállított hullámos haja rendezetlen szénaboglya. Indulatosan lecsapja a kerek visszapillantó-tükröt, amelyet egy imbolygó fém rúd kötött össze a kormánnyal, talpával felrúgja a Jawát. „Annyira tipikus… egyszer vagyok szerelmes…” Az oldalára dőlt motor csomagtartója kinyílik, kikandikál a döglött pulyka. Imola kiszedi, tombolva kitépkedi a tollait. Előrántja pengeéles bicskáját, kis katonákat metsz az állatból, és heves zokogás közepette eszegetni kezd.

Mezei Gábor

apa a régi ház még hideg mint a csont. mész homok víz beton némi malter. egy újabb család éjjelente aludni osont. csupa meleg por salak és malter. a legkisebb még szőrös vak ha most jössz. ne ordítsd a nevét és ne nyiss be. csak kopogtass és bújj el itt ha felnőtt. tiéd lehet akkor egy ősz tincse. kopogsz csendben bújkálsz mint a felnőtt. hogy neve nincsen az lesz minden kincse.

falu

az öngyilkos mielőtt földet ér. egyszercsak már élni szeretne. mert nem halhat meg csak az élő. ha úgy érzi valami elveszett. idegesen zsebéhez kap. nyugodt ha nincsen ott már semmi. az öngyilkos sem hallja már saját. lépéseit mert pont most indul. végezni valahogy magával. mi élők utáljuk a csendért. meg mert sohasem halhat meg. azzal büntetjük őt ezért. hogy nem dönthet saját sorsáról. a legutolsó pillanatban. fog majd élni és az unalmas. mikor a falevél még megáll. megáll még a földön hulltában.

DISPUTA Macskakő

élő

egy olyan faluban laktunk ahol egy temetőőr van és más senki. senki nincs és üres minden ház a kert végében van egy temető. egy férfi őrzi a temetőt ő itt él és boldog ha szeretik. öregeket őriz és tart fogva pedig fázósak már de még fűt nekik. senki nincs üres már minden ház és ha vendégek jönnek a faluba. leáll a motor nincs bent senki az ülésre dobva sötét kabát. kabátot talált pont mérete hideg lesz míg gyorsan felveszi. a kocsiban virág forró tea tea is van még ízlik neki. itt maradnak amíg ki nem hűl pedig addigra nincs már a férfi se. itt laktunk reggel mire körbejár már nincs más név csak egy az ő neve. nevet a hasán a sok mécses remeg és mindenki kőmerev.

23

Lógni a szeren Kenyeres Attila DISPUTA Kapualj 24

A helyzet – a rendőrség szempontjából Kevés olyan nagy vitát kiváltó kérdés foglalkoztatja a társadalmat, mint a droghasználat ügye. Legutóbb épp Debrecenben akadályozták meg tiltakozók a Kendermag Egyesület demonstrációját, amellyel a társadalom és a politika figyelmét kívánták volna felhívni a jelenlegi drogpolitika – szerintük – igazságtalan, költséges és sikertelen voltára. Az egyesület szerint az lehet a megoldás, ha legalizálnák a kannabiszszármazékok kereskedelmét. Eközben pedig egyre több rendőrségi drogfogásról és a fogyasztás terjedéséről lehet hallani. Ezúttal a felderítésben, a megelőzésben és a kezelésben részt vevő szakembereket szólalnak meg. Egy újsághír szerint nemrég fél mázsa kábítószert foglaltak le Debrecenben, s az ügy szálai egészen Hollandiáig érnek. Az előzetes letartóztatásba helyezettek többsége kizárólag a tiltott szerek kereskedelméből élt. A Debreceni Rendőrkapitányság hatáskörébe a csekély mennyiségre elkövetett kábítószerrel való visszaélés, – terjesztés, illetve – fogyasztás bűncselekmények nyomozása tartozik – áll a rendőrség közleményében. A nagy fogások a megyei rendőrfőkapitányság akcióihoz, illetve a Vám- és Pénzügyőrség ellenőrzéseihez kapcsolódnak, utóbbi ellenőrzi a határátlépőket, akik között számos kábítószercsempész is akad. A debreceni rendőrök leggyakrabban a szórakozóhelyeken, illetve ezek környékén bukkannak drogfogyasztó fiatalokra, ezért e helyeket rendszeresen ellenőrzik. Alkal-

manként magánlakásban is találnak tiltott szereket, általában nem túl nagy mennyiségben. Míg a debreceni rendőrök 2005-ben 112 főt vontak eljárás alá kábítószerrel való visszaélés miatt, addig tavaly már 143 személyt. Többségük 18 és 24 év közötti fiatal felnőtt (94 fő) és 18 év alatti fiatalkorú (40 fő). A fiatalkorúak kipróbálják ezeket a szereket, és fiatal felnőttként rendszeres fogyasztóvá válhatnak – áll Sóvágó Sándor debreceni rendőrkapitány közleményében. 2005-ben 104 kábítószerrel történő vis�szaélés bűncselekmény elkövetése miatt 69 nyomozás indult, míg 2006-ban 96 esemény miatt 71 nyomozást rendeltek el. A droggal kapcsolatos bűncselekmények számának kedvezőbb alakulását elősegítheti a szigorítás, ugyanis nagy számban fordulnak elő az elkövetők között visszaesők. A jelenleg alkalmazott szankció viszont nem jelent kellő visszatartó erőt. A nyomozások eredményessége érdekében a rendőrség szerint nélkülözhetetlen az érdemi információk birtokában lévő tanúk közreműködése, természetesen az adataik védelmére vonatkozó előírások figyelembe vétele mellett. Ahogyan a tanár látja Nemcsak a rendőrök számolnak be egyre több kábítószeres esetről, és nemcsak nekik okoz gondot a megfelelő szankciók hiánya. Több gimnázium és szakközépiskola körül tapasztalják a pedagógusok, hogy feltűnnek olyanok, akik tiltott szereket árulnak – mondja Pankotai László, a Debre-

A Kendermag Egyesület arra hivatkozik, hogy a drogfogyasztás egyidős az emberi civilizációval, hiszen a világ szinte minden népcsoportja használt valamilyen tudatmódosító szert. A 20. század elején a ma illegálisnak minősülő szerek többségét még törvényesen meg lehetett vásárolni; az USA kezdeményezésére az ENSZ kötelezte tagállamait bizonyos tudatmódosító szerek forgalmazásának és előállításának büntetésére – olvasható a Kendermag Egyesület honlapján. A tiltások ellenére az illegális drogkereskedelem évente mintegy 400 milliárd dollár bevételt hoz a bűnszervezeteknek. A Kendermag Egyesület a probléma megoldását a kannabiszszármazékok kereskedelmének legalizálásában látja. Kannabiszt – holland minta alapján – csak speciális boltokban (úgynevezett coffee shopokban) lehetne kiskereskedelmi forgalomba hozni. A boltokat kizárólag 18 éven felüliek látogathatnák. Bolt nyitásához önkormányzati és rendőrségi engedély lenne szükséges, amelyet szabálysértés esetén azonnal vissza lehetne vonni. A boltokban kizárólag kannabiszt lehetne forgalmazni, a raktáron tartható és eladható napi mennyiséget törvény korlátozná. Nem nyitható coffee shop fiatalkorúak által látogatott intézmények közelében, és tilos lenne a kannabisz illetve a coffee shopok reklámozása. A Kendermag szerint szükség van egy speciális jogalkalmazó ügynökség létrehozására, amely a drog forgalmazását felügyeli, a boltokat ellenőrzi, ha kell, bezárja. A kannabiszt jelentős mennyiségben csak állami licensszel rendelkező termesztők termeszthetnék, akik a speciális ügynökség ellenőrzése alatt tevékenykedve láthatják el a boltokat kannabisszal. Az illegális termesztést börtönnel szankcionálnák. A kannabisz fogyasztását csak az erre kijelölt helyen engedélyeznék, és otthoni termesztése csak csekély mértékben lenne legális. Az állam speciális termékként kezelné és adóztatná a kannabiszt, az ebből befolyó adók egy részét kötelezően az egészségügyi és szociális ellátórendszerre fordítaná. A Kendermag Egyesület azt is szeretné elérni, hogy a csekély mennyiségű kábítószer megszerzése, tartása és fogyasztása az új Btk. alapján ne számítson bűncselekménynek.

nyi származékokat, esetenként extasy tablettákat, vagy az ún. „speedet”. Kábítószerügyi figyelmeztetések – A jogszabályok értelmében valóban nem sok eszköz van a pedagógusok kezében, és az elmúlt időszak változásai egyre több feladatot adnak számukra. Ez egyáltalán nem segíti elő az aktív fellépést az ellen, hogy a fiatalok a kábítószerhez nyúljanak – véli a debreceni Kábítószerügyi Egyeztető Fórum volt szakmai elnöke, Fehér Richárd. – A pedagógusok számára sokkal több időt kellene adni arra, hogy a diákokkal foglalkozzanak, családlátogatásra menjenek, s közös programokat szervezzenek a fiataloknak. Az a baj, hogy manapság megszűnőben van az iskola közösségformáló szerepe, és mintha eltűnőben volna a tanárság mint hivatás is. Ezért elsősorban az oktatásra figyelnek, és az iskolai órákon kívül már nem sok lehetőségük van arra, hogy törődjenek a fiatalokkal – ami egyébként nem is elődleges feladatuk! –, így az oktatási intézmények szabadidős és közösségi funkciója lassan megszűnik, és egyre inkább csak a tudás átadására szorítkozik az oktatás. A diákok többsége sajnos szinte azonnal elutasítja a pedagógus segítő szándékát, aki pedig tudása és kapcsolatrendszere révén számottevő segítséget tudna nyújtani. Azt is látjuk, hogy a családok is elvesztették korábbi nevelő, életre tanító funkciójukat: a szülők egy része ezt éppen az iskolától várja. A család vagy az iskola így végül egyre kevésbé tölt be szemléletalakító funkciót a fiatalok életében, s a diákok nem kapják meg a szükséges pozitív élményeket és megerősítéseket. Emiatt manapság a kortárs közösségek vették át a szemléletformáló szerepet, vagyis a fiatalok jobb híján saját magukat kezdték el „nevelni”. Ezekben a közösségekben mindennapossá és teljesen megszokottá vált a kábítószerek használata, ami ellen senki nem tiltakozik – tulajdonképpen semmi-

DISPUTA Kapualj

ceni Egyetem Kossuth Lajos Gyakorló Gimnáziumának tanára. – Elvétve az is előfordul, hogy valamilyen szer hatása alatt álló diákkal találkoznak az iskolákban. – Az intézmények nem tehetnek sokat az iskolakörnyéki drogterjesztőkkel szemben, hiába érkezik ilyen irányú jelzés az iskolához. A tanárok legfeljebb a rendőröknek szólhatnak, de nem tudok róla, hogy eddig erre sor került volna – mondja. – Több iskolában azzal próbálkoznak, hogy egyszerűen bezárják a kaput, és nem engedik ki a diákokat az utcára. Ám nem lehet megoldás, hogy börtönné alakítsuk az oktatási intézményeket. A tanárok sokszor maguk is látják az eldobott füves cigi csikkjeit az iskolák környéki parkokban, de nem tehetnek semmit: hatáskörük csak az intézmény falain belülre terjed, és ott is rendkívül korlátozott. Nem világos ugyanis, hogy meddig tartanak a diákok személyes jogai, és hol kezdődik a tanári közbelépés… Szinte tehetetlenek vagyunk, hiszen an�nyira tiszteletben kell tartanunk a diákjogokat, hogy jószerével a szülőket sem tájékoztathatjuk. Még egy tanári értekezleten sem lehet akármit elmondaniuk a kollégáknak a tanulóinkról. Elbizonytalanítják a pedagógusokat, és aláássák tekintélyüket azok a rendszeresen felröppenő hírek is, amelyek szerint némely politikai erő megengedné, hogy a diákok tartsanak maguknál némi enyhe drogot – nem terjeszthető mennyiségben. Innentől kezdve ki ellenőrizheti, hogy akinél egyetlen adag szer van, az nem adja-e el, és nem megy-e ki azonnal az utcára, hogy megvegye a következő adagot, amit aztán ismét eladhat az iskolában? Egy nem tanköteles korú diák ugyanis bármikor kimehet az intézményből, és ott gyakorlatilag azt csinál, amit akar. Gyakran hallunk a tanulóktól arról is, hogy a szórakozóhelyeken sok fiatal szív füves cigit, vagy szed valamilyen tiltott tablettát, de azt mondják, hogy ezeket az egységeket senki nem ellenőrzi rendszeresen, csak alkalomszerűen, így nincs tudomásunk arról sem, hogy lett volna már nagyobb drogfogás – mondja Pankotai László. A tanárok információit részben a rendőrség is megerősíti. A városi kapitány sajtóközleménye szerint nehéz eredményes rendőri ellenőrzéseket tartani szórakozóhelyeken, mivel a rendőri jelenlét észlelésekor a fiatalok gyorsan megszabadulnak a tiltott szerektől. A rendőrség tapasztalatai alapján sikeresebbek a közterületen szúrópróbaszerűen végrehajtott intézkedések, melyek során gépkocsiban vagy ruházatban találnak kábítószert, általában növé-

25

DISPUTA Kapualj 26

lyen kivetni valót nem találnak benne. A felmérések azt mutatják, hogy a debreceni fiatalok 50–60 százaléka már kipróbált valamilyen tiltott szert. Még ha tudnak róla, akkor sem törődnek azzal, hogy a drogok rendszeres használata milyen következményekkel jár a későbbiekben – véli Fehér Richárd. A szakember szerint – és ezt az álláspontot osztja a rendőrség is – a helyzet megváltoztatásában a megelőzésnek van fontos szerepe. A Kábítószerügyi Egyeztető Fórum 2001 óta működik Debrecenben olyan tanácsadó testületként, amely a város döntéshozóinak figyelmét hívja fel az aktuális gondokra, és javaslatokat tesz ezek megoldására. A fórum jelenleg több mint 50 szakmai szervezetet, intézményt és civil szervezetet fog össze. 2003-ban kidolgozták a máig érvényes Városi Drogstratégiát, országosan elismert programokat hívtak meg a városba, konferenciákat és – tagszervezetei révén – programokat szerveztek. A debreceni KEF tevékenységének talán legnagyobb vívmánya a Csomópont Drogprevenciós Iroda (Batthyány utca 20.) életre hívása. Ez a Mezon Iroda részeként működik. A Csomópont számtalan rendezvény, konferencia megszervezésében vett részt. Segíti a pedagógusok, más szakemberek, felsőoktatásban tanuló hallgatók munkáját, és emellett tájékoztató előadásokat szervez, megelőző munkát végez. Az iroda azonban manapság „vegetál”; ennek oka, hogy jelenleg nem áll rendelkezésre megfelelő humánerőforrás – panaszolja Fehér Richárd. A KEF egyébként állami forrásokból (pályázati pénzekből) és önkormányzati támogatásokból tartja fenn magát. Az eredeti tervek szerint fokozatosan az egész országban önkormányzatok fenntartásába kerültek volna ezek a fórumok, de mivel ezt törvény nem rögzíti, a szinte mindenhol anyagi gondokkal küzdő városok nem képesek teljes egészében átvállalni a KEFek működését. A debreceni KEF most fejezi be azt a helyzetfelmérést a városban, mely alapja lesz az önkormányzat elé ősszel beterjesztendő új városi drogstratégiának. Ez – az előzőhöz hasonlóan – a prevenció (megelőzés), a kezelés és ellátás, a kínálatcsökkentés és a közösségek együttműködése terén tartalmaz megoldandó feladatokat – az eddig elért eredmények meg- és szinten tartása mellett. A megelőzésben az iskolai prevención kívül nagy hangsúlyt kell kapnia a családok, a munkahelyek és a kisebbségek körében végzendő megelőző tevékenységnek. – A stratégia szerint a csa-

ládok szemléletváltására is szükség van, hiszen a szülők sokszor nem is tudják, hogy a gyermekük tiltott szereket használ. Általában tabunak számít a téma, pedig otthon kellene olyan légkört kialakítani, hogy a fiatal meg tudja beszélni a problémáit. A családok érdektelenségét jelzi, hogy a szülők az iskolákban rendezett drogprevenciós előadásokon sajnos alig vannak; kiemelkedő részvételnek számít, ha minden tizedik szülő megjelenik. Szükség lenne arra is, hogy alternatívákat kínáljunk a fiataloknak – olyan tevékenységeket, amelyekkel leköthetik magukat – ahelyett, hogy a szerekhez nyúlnának. Így városi tekintetben kellene támogatni a fiatalok sportolási lehetőségeit – hogy olyanok is élni tudjanak ezekkel, akik ezt anyagi körülményeik miatt nem tehetik meg. A kezelésben és ellátásban a városnak cselekvési tervének kell lennie arra, hogy az egyre inkább beszűkülő forrásokat és az intézmények esetleges megszűnését hogyan hidalja át. Kiemelkedő fontosságú, hogy meg tudjuk tartani azokat a már működő struktúrákat, melyek évek óta magas szinten látják el a szenvedélybetegséggel küzdő embereket. A város megyei jogú státuszából és régiós vezető szerepéből adódóan pedig elengedhetetlen, hogy kezdeményezzen mind a szakma, mind a helyi politika az együttműködések kialakításában – tette hozzá Fehér Richárd. Élesben A szenvedélybetegséggel küzdők „mentsvára” a Debreceni Drogambulancia, amely már 1990 óta működik, de furcsa mód nem a város fenntartásában, hanem a megyei önkormányzathoz tartozó Kenézy Gyula Kórház Gyermekpszichiátriai Részlegeként. Ennek ellenére a legtöbben nem vidékről, hanem Debrecenből érkeznek ide. A szakemberek szerint ez nem azért van, mert vidéken kevesebb a kábítószer-fogyasztó, hanem azért, mert a debreceni fiatalok körében jobban elterjedt az ambulancia híre, ezért elsősorban ők jönnek az intézménybe. Kovács Károly, a drogambulancia pszichológusa úgy véli: abban, hogy hazánkban is ennyire elterjedtek a tiltott szerek, nagy szerepe van annak, hogy gyógyszerfogyasztó ország lettünk. –  A tévéreklámokban mást sem látni, mint azt, hogy a fizikai és lelki bajokra ott a gyógyszer, amely azonnali megoldást nyújt. Ezért aztán a társadalom rászokott a mesterséges anyagokra, így sokan – ahelyett, hogy az egészségesebb gyümölcsöt

orvosok, pszichológusok, családterapeuták és szociális munkások segítenek a hozzájuk fordulókon. Elbeszélgetnek vele, és felmérik, mire van szüksége, hiszen sokszor csak lelki támaszra, illetve életvezetési tanácsra van igénye. A családterapeuták munkája pedig azért fontos, mert számtalan esetben az egész család problémája áll a háttérben, így a hozzátartozók segítségére is szükség van. A tapasztalatok szerint akkor a leghatásosabb a terápia, ha a családtagok is jelen vannak. Akinek már kialakult a szenvedélybetegsége, annak elkezdik a kezelését, és megkísérlik arra ösztönözni, hogy fogadja el a segítséget, hiszen így javíthat az életén. Rávezetik arra, hogy saját maga előtt is tisztában legyen a helyzetével; így kialakulhat a belső motivációja a kezelésre, amely feltétele a gyógyulásnak. A kezelés menete mindig a páciens állapotától függ. Ha a helyzet súlyos, elsőként kórházi körülmények között kell méregteleníteni a beteg szervezetét; az elvonási tüneteket is csak orvosi segítséggel lehet kezelni. Akkor is szükség lehet a kórházi ellátásra, ha a szenvedélybeteget ki kell ragadni a megszokott környezetéből, mert ha ott marad, azonnal visszaesik. A kórházi méregtelenítés általában 2–3 hétig tart, ezután a beteg kitisztul, testileg és lelkileg is jobb állapotba kerül. Ezután kezdődhet a drogambulancián a kezelés, amely erőfeszítést és akaraterőt kíván a pácienstől és kitartó, szívós munkát a szakemberektől. Hiszen itt az életmód és a gondolkodás átalakítása a cél; azt is meg kell tanítani a pácienseknek, hogyan kerülhetik el a visszaesés irányába mutató helyzeteket. – A terápiás beszélgetések általában heti rendszerességgel történnek, és az egészségügy más területein szokásos pszichoterápiás módszereket alkalmazzuk, illetve mindenki a saját személyiségét beleadva dolgozik a siker érdekében. Próbáljuk a pácienssel átgondoltatni az eddigi életét, közösen felkutatjuk az okokat, amelyek oda vezettek, hogy a szerekhez nyúlt. A legfontosabb cél, hogy szermentes életvitelt alakítsunk ki, és hogy segítsünk abban, hogy az élet minden területén jobb állapotba kerüljön a páciensünk. Megtanítjuk arra, hogyan kezelje a stresszes helyzeteket és a konfliktusokat, hogyan bánjon az érzelmeivel, hogyan alakítson ki kapcsolatokat és hogyan tartsa meg ezeket. Ha kell, segítünk neki munkát találni – hiszen sokszor az állástalanság miatti elkeseredettség is komoly visszahúzó tényező lehet. Nagyon fontos ebben az időszakban, hogy új, józan emberekkel építsen ki kapcsolatokat, mert

DISPUTA Kapualj

és zöldséget ennék, inkább a mesterségesen előállított multivitamin-tablettákat vagy épp tömegnövelő szereket kapkodják. Így aztán ahelyett, hogy az életmódjukat változtatnák meg, a kémiai szerektől várják a csodát. Ez a felfogás pedig kedvez a drogfogyasztás terjedésének, hiszen sokan a jótékonynak tartott vegyi anyagokhoz fordulnak – legyen szó akár illegális szerekről is –, azért, hogy javítsanak a kedélyállapotukon. Azzal azonban nem számolnak, hogy ezek drogok függőséget okoznak. Ettől függetlenül mégsem használjuk rájuk a „drogos” elnevezést, mert sértőnek és megbélyegzőnek találjuk. Ehelyett inkább a „szenvedélybeteg” vagy a „drogproblémákkal küzdő” jelzővel illetjük ezeket az embertársainkat – mondja Kovács Károly. A drogfogyasztás terjedését szemléletesen mutatja, hogy az elmúlt 10 évben több mint tízszeresére emelkedett a Debreceni Drogambulancián kezeltek száma. Elsősorban 15 és 25 év közötti fiúkról és férfiakról van szó, akik leginkább marihuanát szívnak. Jóval kevesebben vannak, akik amfetamin és más mesterségesen előállított anyagból készült drogokkal élnek. A szakembereket is meglepte, mennyire kevés Debrecenben a herointól függők száma. – Debrecen mindig is egy fajta szigetnek számított a heroin terén, mert míg a környező nagyvárosokban jelentős az ezzel kezeltek száma, addig itt állandóan alacsony. Ennek vagy az lehet az oka, hogy a konzervatívabb nézetek, a cívisfelfogás miatt a fiatalok nem élnek ezekkel a szerekkel, vagy esetleg más városban kezeltetik magukat, így nem jelennek meg az itteni ellátásban – jegyezte meg Simonné Kiss Mónika, a drogambulancia szociális munkása. Az ambulanciára amúgy bárki bemehet, akár úgymond az utcáról is. Az intézmény a Varga utca 1. szám alatt működik, de munkaidőben vezetékes telefonról ingyenesen is hívható a 06–80– 505–088-as számon. Sokan saját elhatározásból keresik fel a rendelést, de vannak, akiket a családorvos utal be, vagy az iskolai drogügyi koordinátor javasolja a kezelést. Ez mindig önkéntes. Így csak azokon tudnak segíteni, akik hajlandók az együttműködésre. Nincsenek azonban döntéshelyzetben azok a fiatalok, akiket a rendőrség vagy a bíróság küld a drogambulanciára. Ha valakinek ugyanis rendőrségi ügye lett az illegális szerek használatából, de nem volt még más vétsége, lehetősége van arra, hogy a kiszabott büntetés helyett hat hónapig a drogambulancián kezeltesse magát. Ez esetben a terápia természetesen már nem önkéntes alapú. A drogambulancián

27

DISPUTA Kapualj

a korábbi közössége sokszor visszahúzza a szerekhez – tette hozzá Kovács Károly. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a páciensek kevesebb mint a fele tart ki a kezelés teljes tartama alatt. Mivel minden önkéntes alapon zajlik, sokan félbehagyják a terápiát, hiszen (itt nincs fizikai fájdalom, ami visszatartaná őket) úgy érzik, már minden rendbejött, és szakember nélkül is boldogulnak. Mivel ez nincs mindig így, fontos a motiváció folyamatos fenntartása a kezelés alatt. Azok, akik elkezdték a terápiát, mindenképpen nyernek vele, még ha félbehagyják is, hiszen ők is változtak valamit, és legalább megismerik a helyet, ahová a bajban fordulni lehet. – Fontos tisztázni, hogy különbség van a visszaesés és a megcsúszás között – hangsúlyozza a pszichológus. A megcsúszás: botlás; ilyenkor még könnyen megállítható a folyamat, és újból szermentesen élhet az illető. A gondot az jelenti, hogy sokan megijednek, és feladják a küzdelmet. Elhitetik magukkal, hogy nekik ez nem megy, nem bírnak felhagyni a szerrel, és ismét a mélybe süllyednek. Pedig ez nem így van, igenis képesek kilábalni belőle, csak valamire még nem álltak készen, amit ki kellett volna védeni. Ezért ilyenkor nem megijedni kell, hanem a szakembertől segítséget kérni. Amennyiben a kezelés során kiderül, hogy komolyabb és intenzívebb segítségre van szükség, rehabilitációs otthonba utalják a pácienst. Ez is önkéntes alapon zaj-

28

lik – ehhez tehát az is szükséges, hogy a beteg belássa: csak így lehet segíteni rajta. A rehabilitációs otthonban kiszakad eddig megszokott környezetéből, a tisztává vált szenvedélybetegek lakóközösségekben él­ nek együtt, s védett és ellenőrzött körülmények között gyakorlatilag újratanulják az életet, és visszaintegrálódnak a társadalomba. Ez a kezelés fél–egy évig tart; a közösség lakói a terápia végére sokszor már munkahelyet is találnak. Szélmalomharc? A szenvedélybetegség minden esetben észrevétlenül, lassan alakul ki, s ez azért veszélyes, mert minél később ismeri fel magán valaki, annál nehezebben tud egyedül kikerülni az ördögi körből. A pszichológusok ezért azt javasolják, hogy akinek problémája adódik a szerekkel, azonnal kérjen segítséget a szakembertől, akivel közösen tisztázhatja, hogy mi állhat a szerhasználat hátterében, és így könnyen megállítható a folyamat. Ez azonban erős elhatározást kíván. A megelőzéssel foglalkozók szerint a kábítószer elleni küzdelem egyre inkább szélmalomharchoz kezd hasonlítani, de folytatni kell, mert ha senki nem tesz semmit, még rosszabb lesz a helyzet. Ehhez azonban nem elég néhány elszánt ember munkája, hanem társadalmi méretű összefogásra és szemléletváltásra lenne szükség.

„érdekes és emlékszerű”

az eredeti terveken. Amint az sem változtatja meg az épületek és történetek révén bennünk rögzült s tudatunk hátterében munkáló mentális városképet, ha helytörténeti forrásokból megtudjuk, a pénzszűkén túl miféle frakcióharcok akadályozták meg a tizenkilencedik század utolsó éveiben, hogy – amint a közgyűlés elhatározta: „hazánk ezredéves fennállásának évfordulója emlékére”– megépüljön a Havranek Ferenc és Adriányi Géza tervezte tornyos, neoreneszánsz városháza Debrecenben, melynek már kiviteli munkálatairól tárgyalt a város, az építés meghiúsulása miatt pedig még nem csekély kártérítést is kellett fizetnie a vállalkozónak. S ugyancsak idegenként nézünk arra a stockholmi városházát idéző modernül egytömbű, dekoratív toronyépítményekkel díszített, vöröstégla épület építészettörténeti írásokban publikált képére, amilyen Györgyi Dénes tervei nyomán lett volna a debreceni városháza az 1930-as évekbeli újjáépítés révén, noha, kis híján városunk házát reprezentálja. Milyen lenne, sőt: mi lenne Debrecen, egy barokkos, egy neoreneszánsz, egy skandináv-modern, léptékében a jelenleginél lényegesen nagyobb, az utcaképet közvetlenebbül meghatározó városházával? Miféle elbeszélései lennének az ilyen építményekben reprezentálódó lokalitásnak? Rossz közérzet a kultúrában című es�széjében Freud a psziché emlékezetét egy városmetaforával szemlélteti. Olyan városként kellene elképzelnünk a lelket, mondja, amelyikben semmi sem pusztult el, ami egyszer létrejött, amelyben az utolsó fejlődési fázisok mellett mind a korábbi többiek is még tovább léteznek. Az építmények egymásra rétegződése, a tér többszörös kitöltése lenne szükséges ahhoz, hogy létrejöjjön ez a fantasztikus város, ami Freud szerint nem is lehetséges, s a metafora csak azt világítja meg, szerinte, milyen nehéz szemléletessé tenni a lélek életét. Ez a Freud számára csupán szemléltetési eszközül feltalált városmetafora mégis igen szép karriert futott be az újabb városkutatásban, sőt néhány urbanisztikai gya-

Berta Erzsébet

A debreceni városháza 1930-as újjáépítési programjáról, a megépítésre kiválasztott épülettervről sokfelé olvashattunk már helytörténeti, építészettörténeti munkákban. Azt is tudhatjuk, hogy ez új városháza építéstervét a gazdasági világválság Debrecenben is érvényesülő recessziós hulláma sodorta el, pedig – amint az építésterv korabeli dokumentumai mutatják – az ekkori nagy építkezési programokkal a város az elszegényítő munkanélküliséget is kezelni próbálta. Nem eszmei erők – várospolitikai koncepció vagy közösségi akarat –, nem funkcionális érvek – hisz az épületet a huszadik század elejére épphogy kinőtte már a hivatali struktúra –, hanem gazdasági kényszerek révén hagyományozódott hát ránk a Povolny Ferenc tervei nyomán 1837– 42-ben épült klasszicista kúriastílusú városháza. Ha egy város építészeti képét esetlegességek és kényszerek alakították, az persze nem akadálya annak, hogy egy-egy épületét, épületegyüttesét, körzetét mint abszolút ikont vegyük föl a lokális identitásunkat megalkotó történeteinkbe, s akár a hely szellemének lenyomatát lássuk benne. Különösen, ha már a megerősítő kollektív felejtés is munkál, azaz eltűnik az a generáció, amelyik még emlékezhet egy „másként is lehetne” állapotra. A kollektív emlékezet ilyen tektonikus mozgásai nyomán lett Debrecen reformkori városházája is a város háza, melynek építészeti klasszicizmusa is megerősítőleg társult a város „elképzelt közösségét” megalkotó történetekhez, főként a protestantizmusban föllelt vallási identitás s a cívisként definiált mentális önazonosság reprezentációs formáihoz. S mit sem változtat ezen, ha tudjuk – amint az építési dokumentumok elárulják –, hogy már a reformkori városháza klasszicizmusa is (etalonként a timpanonos záródású, négyzetes középrizalittal) a spórolós és egyszerűsítő kivitelezés következtében alakult ki igazában (amit, persze, nagyon is érezhetünk bizonyos genius loci működésének), míg a ház ellipszis alaprajzú, kupolás fedésű középrizalitja barokkos kastélyformát idézett még

DISPUTA Árkádok

Archeológiai munkálatok a debreceni városháza XX. századi építéstörténetén

29

rosi tér gondolata a sorvezetője ennek az írásnak is, amikor arra vállakozik, hogy az olvasó elé tárjon néhány szöveges és képi maradványt Debrecen huszadik századi városépítészeti félmúltjából, s mint archeológiai leleteket illessze össze egy régészeti puzzle-képpé, melyről azonban tudjuk, mindig maradnak üres (s még a képzelet által sem kitölthető vagy kitöltendő) felületei.

DISPUTA Árkádok

Povolny Ferenc kupolás városház terve

30

korlatban is. Felfedezhetjük még az épített örökségként felfogott építészeti múlt műemlékes technikájában is, amely nemcsak valamilyen abszolút műszaki-esztétikai érték jegyében ítél egy régi épületről (megtartásáról, felújításáról vagy rehabilitációjáról), hanem a lokális emlékezeti kultúra nyomaként, s szívesen applikálja az új építményekre is maradványait, építi bele a jelenbe, legalább szimbolikusan (emléktáblák, emlékhelyek, útvonalak révén) a város valamikori topográfiáit. (Debrecenben ennek példája a romkert létesítése a Szent András templom falmaradványaiból a főtér 1980-82-es rekonstrukciós munkálataikor vagy a „nagypalló” láthatóvá tétele a mai járdaszint alatt a 2000-es építkezésekkor.) Európai városokban viszont arra is van bőven példa, hogy nemcsak az építészeti maradványokban megörökölt „egykor volt” topográfiájának rekonstrukciójával teszik jelenvalóvá a várostér időbeli rétegeit, hanem a reprezentatív történetekben hagyományozott lehetséges város topográfiájának fölépítésével is. Az 1980as években Veronában Peter Eisenman például ennek jegyében építette bele a létező városba azt a lehetséges várost, melyet a helyi önazonosság számára (is) kultikus Shakespeare-szöveg, a Rómeó és Julia cselekménytere létesít. (S az ötlet marketingszempontból sem bizonyult érdektelennek, merthogy a város ettől még könnyebben lett eladható a turizmusban). Az imaginárius tereivel rétegzettebbé tett létező vá-

A timpanonos klasszicista modell

A városháza újjáépítésére kiírandó tervpályázatot az 1930. június 25-ei közgyűlés fogadta el. A pályázat iránt – bizonyosan a feladat építészeti rangja miatt, de a szakmát sújtó gazdasági recesszió miatt is – óriási érdeklődést mutatott az építésztársadalom. 121 pályamű érkezett be, melyeket a közgyűlés, a városi tanács, a kereskedelemügyi minisztérium, a mérnöki kamara, a mérnök- és építészegylet, a képzőművészeti tanács képviselőiből álló tizenegy tagú bizottság bírált el. 1931. májusában már meg is született az eredmény, melyről a közgyűlés előtt az akkori polgármester, Vásáry István így referált: „Jelenti a város polgármestere, hogy a tervpályázat a törvényhatósági bizottság rendelkezéseinek megfelelően lefolyt (…). A kiküldött bíráló bizottság az első díjat Györgyi Dénes műépítész tanárnak ítélte oda. A második díj nyertese dr. Baráth Béla és Novák Ede, a harmadik díj nyertese dr. Neuschloss Kornél és Gyenes Lajos. Az elsősorban megvett terv tervezője Rerrich Béla műépítész és Rimanóczy Gyula műépítészek. A megdícsért tervek a következők: Nendtvich Andor okl. építész, Gosztonyi Gyula okl. építészmérnökök terve; Komor Marcell és Komor János okl. építészmérnökök terve; továbbá dr. Lechner Jenő építész, műegyetemi rk. tanár és Lechner Lóránt építészmérnök, műegyetemi adjunktus terve. A műszaki bizottság a díjnyertes, megvett és megdícsért pályaművek közül egyhangúlag a Györgyi Dénes tervét javasolja úgy műszaki szempontból, mint a belső elrendezés célszerű megoldása és jövedelmeztethetőségi tekintetekből ki-

Havranek Ferenc–Adriányi Géza tervezte neoreneszánsz városháza

–, mert annak létesítése a házipénztár jövendő költésvetésének mérlegét kedvezőtlenül nem befolyásolja, (…) és mert belátható időn belül a magánépítkezések terén lendületre számítani nem lehet és teljesen kilátástalannak látszik, hogy a közeljövőben számottevő középítkezés végeztessék. Ilyen körülmények között az új városházának felépítése az egyetlen munkaalkalom, mely pangó ipari és kereskedelmi életünkben három-négy éven keresztül némi forgalmat és kereseti lehetőséget idézhet elő.” (Közgyűlési jegyzőkönyvek:1933) Olyan ez, mintha a ház építése másodlagos lenne a közösség épüléséhez képest. Hasonlóan ahhoz, ahogyan Zoltai is zárta az idézett várostörténeti áttekintést, amelynek pedig alig tagadható irányultsága volt a városháza-építés legitimációja. A százados hivatali huzavona árnyékában, a széthúzó közakarat, a gazdasági és történelmi balvégzet emlékével – ami bizonnyal nemcsak a késői olvasó, de Zoltai számára is kirajzolódott a kutatási leletekből – ugyanis már fölöttéb hipotetikus lett a ház és a különben szakrálisnak láttatott építés laudációja. „Az emberi számítást, ha vis major romba nem dönti, a nyűtt, kopott városháza helyén néhány év múlva az építőművészet nagyszerű új alkotása fog emelkedni. (…) Fényesnek, nagyméretűnek, a réginél sokkal különbnek ígérkező városházát is miként az elődjét, századokra szóló alkotásnak képzeli az emberi bizalom. De egyszáz év múlva is már, legyen bár sorsa ugyanaz, ami éri a mostanit: az elmúlás, – nem baj. Csak e város polgárainak gazdasági, szociális élete virágozzék zavartalanul; népe legyen boldog, a magyar érzés, magyar gondolat és krisztusi erkölcs maradjon erős, uralkodó Debrecenben és a Duna–Tisza völgyében mind az idők végéig!” – írja Zoltai. Gondolatfűzésében nem a keresztény–nemzeti ideológia

DISPUTA Árkádok

vitelre elfogadandónak. Györgyi Dénes első díjjal jutalmazott pályaterve szerint az építési költség a beépített térfogat utáni számítás szerint 2.992,000 pengő, vagyis kikerekítve 3 millió pengőt tesz ki.” (Közgyűlési jegyzőkönyv:1933) A Debreczeni Kalendárium 1932-ben már ünnepelte is az újjáépítési határozatot és Györgyi tervét. A tanulmányt jegyző Zoltai Lajos, aki A debreceni városháza négyszázéves történetét is végigkövette az írásban ennek apropóján, úgy mutatta be a tervet, mint Vásáry István nagyszabású városmegújító programjának fontos elemét, sőt: úgy, mint a polgármester várospolitikusi kvalitásait dícsérő eredményt. Vásáryban, mint Zoltai írja, megvolt a képesség, hogy „polgártársaiba is beleszuggerálja egy évszázados tradíciókban gyökerező nagy Debrecen kifejlesztésének lehetőségét.” Pedig az újjáépítési terv nemcsak reprezentációs célú volt, nemcsak az „új alföldi metropolisz” – ahogyan az 1920-as évek Debrecenét egy másik kortárs aposztrofálta – koncepciójába illeszkedett. S voltaképp nem is a huszas évekből származott, hanem már – ahogy a Zoltai-írás maga is feltárta – a XIX. század utolsó éveire ment vissza, amikor a városháza rekonstrukciós terveit, a már kivitelezésre elfogadott Havranek–Adriányi bővítési koncepciót a függetlenségiek és kormánypártiak váratlan összefogásaként létrejött indítvány megvétózta, majd meg is hiúsította, mondván: a „régi városházának toldozása-foldozása, fejelése” helyett, „a fundamentumtól fogva a tetőgerincig vadonatúj városháza” kívántatik, mert méltóbb is a millenniumi eszméhez és többe sem kerül a toldozásnál (Zoltai:1932). Amint az újjáépítési tervet indokló funkcionális érv is – tudniillik, hogy a megnövekedett számú és létszámú közhivatal számára szűkké vált a reformkori építmény – elhangzott már a századvégen is. Az újjáépítési argumentumok között csak a szociális volt új és akut – az, hogy az építkezés közmunkaalkalmat teremthet a munkanélküliséggel küzdő város számára, s ezért egy felelős városi előjáróságnak kötelessége is belefogni. A közgyűlési interpellációk pedig azt tanúsítják, hogy a perdöntő érv is ez volt, legalábbis 1932-től erre hivatkozva sürgették egyre gyakrabban – ellenzéki és kormánypárti képviselők egyaránt – a ház építésének elkezdését. Ez magyarázhatja az utókori olvasónak azt az igencsak furcsa okfejtést is, mely a financiális argumentumot olyannyira kitüntette az 1930-as határozatban: a város „az új városházát felépíteni kívánja – szól az írás

31

Györgyi Dénes városház terv és alaprajz

DISPUTA Árkádok

akkoriban szokványos frázisaira kell most figyelnünk, hanem arra, ahogyan a városról mint épített urbanitástól leválasztja a közösséget mint szellemi (vagy mentális) urbanitást. A debreceniségtudat jellemző jegye ez, hisz már a város alapító legendáiban is – irodalmi szövegek révén később is megerősítve és retorikailag fixálva – a „nem védte falait bástya, csak a hit” formulájával kifejezett identitásképzet munkált. Hogy ez az architektúráról leválasztott városképzet mennyire volt a Debrecen különféle városszövegeiben dokumentált építettséghiány, illetve a legendásan barbár és csúnya város képének ellensúlyozója, netán mennyiben adott menlevelet az épített örökség iránti – a város építéstörténetében legközvetlenebb jelenünkig ismétlődő – érzéketlenségnek, maradjon itt nyitott kérdés.

32

Gunnar Asplund, stockholmi városháza

Ha visszalépünk a XX. századi városházépítési program leletei által kijelölődő útvonalra, akkor is azt látjuk azonban, hogy az úgynevezett (mű)emléktudat a reformkori városházával szemben az 1920– 30-as években sem volt valami erős. Dokumentumok legalábbis arról vannak, hogy a ház emlékstátuszára s az újjáépítéssel szemben elképzelhető átépítési alternatívára „kívülről” figyelmeztették az ekkori városatyákat. 1925-ből datálódik például egy műemlékvédelmi jelentés, melyet a budapesti hatóságtól kiküldött Schulek János műemléki bizottsági tag jegyez; ő a házat nem csupán építészettörténeti értékei alapján, hanem „históriás” tartalmai okán is a szakbizottságok és a városi építésügyi hivatalok figyelmébe ajánlotta, s ezen emléktartalmakat nem sértő építészeti bővítésére tett javaslatot. Szövegét nemcsak mint kortörténeti dokumentumot, de mint a mai városépítő gyakorlatra is aktuális megfontolásokat tartalmazó írást érdemes hosszabban idézni. „Debrecen városának székháza (…) a múlt század harmincas éveiben épült s ama kor egyszerű, classicus nyugodtságú építészeti felfogásának igen figyelemreméltó emléke. Főhomlokzata, erősen kiszökő középső risalitjával, szép arányaival, monumentális hatású; tágas kapualja, kazettás boltozatával és boltozatokat támasztó sudár pillérei és görög dór oszlopaival egyszerű részletei

A Barát–Novák II. díjas terv

A Neuschloss Knüsli–Gyenes III. díjas terv

Rerrich Béla megvett terve

Lechner Jenő és Lóránd dicséretet nyert terve

egyáltalán a múlt építészeti hagyományozása híján használnunk a lokális identitás valamilyen formuláját. „Hazánk vérzivataros múltjánál fogva a történelemnek alig néhány kőbe rakott emlékét őrzi. Amire büszkén hivatkozhatnak boldogabb nemzetek fiai – az minálunk hiányzik és az itt járó idegen előtt megfoghatatlan az, hogy ez ország 1000 éves múltjára büszke, de e múltnak alig maradt meg emléke. Szabad-e tehát ilyen körülmények között a rombo-

DISPUTA Árkádok

mellett is jellegzetesen gazdag, főlépcsője széles és világos, emeleti oszlopos előcsarnoka pedig érdekes és emlékszerű. Egyszóval, ez az épület, nemis (!) tekintve annak történelmi vonatkozásait és hagyományait, már külső megjelenésével is feltétlenül megérdemi azt, hogy a Műemlékek Országos Bizottságának figyelmében és védelmében részesüljön” – így Schulek, aki ugyan az újjáépítést indokló funkcionális és utcaképi érveket akceptálta (azt tudniillik, hogy a századvégi új épületek szomszédságában már eltörpül ez a városháza), végül mégis ezzel a javaslattal zárta jelentését: „kétségtelen, hogy a régi városháza, legalább annak a főútvonalra eső szárnya úgy építőművészeti, mint történelmi vonatkozásainál fogva kegyeletes megőrzésre teljesen méltó alkotás. Kívánatos volna tehát, hogy a város vezetősége a még ki nem alakult közvéleményt oly irányba befolyásolná, hogy tétessék mindenek előtt tanulmány tárgyává az a kérdés, miképpen lehetne a városháza újjáépítését a régi főhomlokzat megtartásával egy II. emeleti emeletsorral való megtoldásával a műemlékvédelem szempontjából is kielégítő módon megoldani. Minthogy itt nemcsak művészi homlokzatok tervezéséről, hanem kényes alaprajzi igények megoldásáról is van szó, a tárgy természete megkívánná, hogy a város vezetősége a legnagyobb nyilvánosság igénybevételével, ún. előzetes eszmei tervpályázat útján kapjon megfelelő választ és útbaigazítást.” (Tanácsi jegyzőkönyvek:1926) A Debrecen Város Tanácsi Jegyzőkönyveiben található is utalás arra, hogy a műemléki bizottság javaslata alapján készült alternatív rekonstrukciós és beépítési terv, mely – a kéziratban rosszul olvasható szignóval – a Piacz utcai szárny megtartásával, a főhomlokzat felújításával s a Rózsa utca, Kossuth utca, Városháza utca közötti ingatlanon álló értéktelen ház lebontásával és beépítésével oldotta meg a feladatot. A tervrajz maga nem szerepel az iratok között, csak a tervleírás, megfejelve viszont egy olyan építészettörténetileg már irreleváns múltideológiával, amelyik bizon�nyal – hisz az újjáépítési pályázatot a város mindennek ellenére kiírta – nem talált meghallgatásra a modernizáció és örökségőrzés egyensúlyát kereső akkori építésügyi tanácsnoknál, Borsos Józsefnél – s Vásáry Istvánnál sem, aki az építészeti modernizmusnak is pártolója volt. Ide is azért érdemes csak idéznünk ezt a ballasztos tervlegitimációt, mert (jólehet öntudatlanul) felvillantja azt a nem jelentéktelen problémát, hogy miként is lehet, vagy lehet-e

33

Györgyi Dénes Gyarmathy-bérház terve

Györgyi Dénes terve a Hősök temetőjének emlékművére

DISPUTA Árkádok

Györgyi Dénes terve a Csokonai Gyógyfürdő bővítésére

34

lás útján tovább haladni és Debrecen nagy múltjának ez emlékét elpusztítani, akkor amikor a híres hajdú város, a kálvinista Róma alig néhány olyan jelentős épületre mutathat, amelyek száz évnél idősebbek?” (Tanácsi jegyzőkönyvek:1926) Az a mégoly óvatosan formált építési eufória s a Györgyi-terv dícsérete, melyet Zoltai

Lajos tanulmánya megszólaltatott, másféle okokból sem volt egyébként sem osztatlan: támadások érték mind a napi, mind pedig – s ez a lényegesebb – a szakmai sajtóban. Az Építőipar, Építőművészet 1931. július 15ei számában Magyar Vilmos a tervpályázat ellentmondásairól cikkezett, amint a Pesti Napló is a bírálati jegyzőkönyv és a díj odaítélése közötti ellentmondást feszegette 1932. január 11-ei számában, s egyenesen azt vélelmezte, hogy a pályázati határidő meghosszabbítása annak idején már egy előzetes ítélet, s a későbbi nyertes érdekében történt. Igaz a Pesti Naplótól Vásáry István helyreigazítást kért, az Építőipar, Építőművészet című újságnál pedig a főszerkesztő – a hivatalosan is roppant frekventált konzervatív építész Fábián Gábor – magának Györgyinek ígérte ugyanezt. A Tér és Forma 1931. júniusi számában a pályázatot bemutató Weichinger Károly sem hagyta említés nélkül a döntéshozatalt, jóllehet nem a város döntés, hanem a magyar pályázati rendszer anomáliáinak precedensét látta a debreceni döntésben. Weichinger, a magyarországi modernek karakteres építészegyénisége, aki pályája egy szakaszában a CIAM* magyar szekciójában is dolgozott, s csak a harmincas évek második felében vált a nemzetközi modernek doktrinér elveivel szembeforduló regionális modernség propagárorává, éppenséggel dícsérte a pályázatot kiíró városi hatóságot, mivel olyan elvárásokat fogalmazott meg a tervvel szemben, melyek már a modernek építészeti gondolkodásának biztosítottak teret, s olyan rangos munkával bízták meg a tervezőt, amelyet, mondja Weichinger, nem az építészi idealizmusnak kellett építészeti feladattá feltornásznia, sőt: abban egyenesen „a háború utáni idők művészi szempontból legizgatóbb építészeti problémáját kellett megoldania”. Hogy a minden részletében ideális és nagyszabású kiírás ellenére a pályázati teljesítmények alatta maradtak a modern építészet legjobb lehetőségeinek, azt tüntette fel Weichinger a magyar pályázati rendszer anomáliájaként. A szakmai bíráló testület értékelésének és a Györgyi-terv megépítésre való kiválasztásának feszültségét taktikusan tálalta a Magyar Építőművészet 1931/5. száma. Nem tért ki ugyan a városi döntés értékelésére, ám – beszédes gesztussal – kommentár nélkül közölte a bírálóbizottság jegyzőkönyvét, mely csakugyan meglehetősen sok s főként a modernizmus elvei felől nézve kardinális kritikai elemet tartalmazott Györgyi

* Congrès international d’architecture moderne – A Modern Építészet Nemzetközi Kongresszusa

a debreceni városházára. Ez a terv megint egyszer felvillantja Györgyi alkotókészségének, ötletgazdagságágnak, arányérzékének teljes skáláját. Egyúttal ez a terv az a láncszem, melyet az eklektikus és a modern magyar középületek sorában hiányolunk, holott a világ építészetében sok szép példáját ismerjük. Ezért jutnak eszünkbe önkéntelenül Berlage és Asplund művei, a visszahúzó örökségtől tisztuló építészet nemes szándékú alkotásai. Györgyi pályatervében a nagyméretű tömeg szimmetriáját csak a városház-torony töri meg. A felület monumentális ritmusát a fonatmotívummal díszített hengeres saroktömegek lazítják fel. A homlokzat lizénái itt csak a részletgazdagítást szolgálják; (…) maga a torony teljesen sima felületű, a ráhelyezett dísz mindössze egy arányos téglatest. A tervből rokonszenves hangulat árad. Ha megvalósul: legújabbkori építészetünk jellemző emléke lehetett volna.” (Kubinszky:1974.) Források Debrecen szabad királyi város törvényhatósági bizottsági közgyűléseinek jegyzőkönyvei XVI– XVII. Évfolyam, Debrecen, 1933. Kubinszky Mihály, Györgyi Dénes, Bp. Akadémiai Kiadó, 1974. N. Dávid Ildikó, Adatok a debreceni városháza XVIII– XIX. századi építéstörténetéhez, A Debreceni Déri Múzeum évkönyve, 1981, 149–186. Rácz Zoltán, Borsos József és Debrecen korai modern építészete, Debrecen, 1990. Weichinger Károly, A debreceni városháza ( Egy tervpályázat és annak tanulságai), Tér és Forma, 1931/6, 183–190. Zoltai Lajos, A debreceni városháza négyszázéves története, Debreczeni Képes Kalendárium, 1932, 51–82.

A budapesti, az Iparművészeti Iskola tanáraként is neves Györgyi Dénes valóban ismert volt már ekkor Debrecenben is. Noha egy építész számára szomorú értelemben volt csak az: sokat dolgozott a városnak, ám abból a 15 nagyléptékű, városképi szempontból is meghatározó épület- és városrendezési tervéből, melyet Debrecennek 1911–41 között készített, mindössze egy valósult meg. Pedig Györgyi építészpályának már a kezdete is a városhoz kapcsolódott. Dekoratívan gótizáló, az erdélyi szász építészet és az angol kézműves szecesszió hagyományait folytató első épületei között volt a debreceni Gyarmathy-bérház 1911-ben; ugyanez évben nyerte meg a városban a Kereskedelmi és Iparkamara székház- és lakóépületére kiírt pályázat első díját, s vett részt barátjával, Kós Károllyal a debreceni református egyház bérháztervezési pályázatán. Debrecen a Györgyi-pálya második, új-eklektikus szakaszából mondhat csak épületet magáénak: a barokk nyaralókastély mintáját követő, de a Kollégium klasszicizmusához temperált Déri Múzeum épületét és kertjét, melyet 1923-29-ben Münnich Aladárral tervezett. Tervekkel Györgyi azonban az egyetemi építkezésekbe is bekapcsolódott a húszas évek végén: alaprajz típusokat készített az egyetem tanári villáihoz (ezekből hármat alkalmaztak is), több tervváltozatot beadott a diákotthonhoz és sporttelephez. Hivatali épületek terveit is kidolgozta, s évekig dolgozott a megnyert városházprogramon is – az engedélyezési tervektől belsőépítészeti megoldásokig, alternatív beépítésekig sokféle módon próbálva alkalmazkodni az évről évre változó építési feltételekhez – a várossal folytatott levelezésének tanúsága szerint a méltatlannak tűnő fizetési feltételeket is szinte megalázkodóan viselve –, míg 1935-re világossá nem vált, hogy az építkezés a pénzügyi fedezethiány következtében nem fog megvalósulni. Amint nem épültek meg későbbi, már a modernizmus jegyében elképzelt tervei sem, például a Csokonai Gyógyfürdő bővítésére, (1938) a Hősök temetőjének emlékművére.

DISPUTA Árkádok

Dénes tervére vonatkozóan. A bizottság főként az alaprajzi elrendezést bírálta (például a közgyűlési nagyterem kellemetlen arányú, nyújtott téglány formáját), a házhasználatot is zavaró funkcionális hibákat fedezett föl a tervben (például az épületen belüli közlekedés zavarosságát) – s a tervrajz késői olvasóiként ezt a kritikát (noha ettől még nem akarunk a rosszhiszemű értelmezők plattformjára helyezkedni) kénytelenek vagyunk el is fogadni. Györgyi Dénes városházatervét s főként annak funkcionális helyét a magyar építészet történetében a későbbi építészetkritika viszont más perspektívában is tudja láttatni. Györgyi, aki a XX. századi magyar építészet fordulatait mintegy saját pályafordulataiban sűrítő, ezeket modelláló építész is volt, s a magyaros szecessziótól kezdve a neoekletikán át a funkcionalista modernig többféle építészeti gondolkodást járt végig, épp a debreceni városháza tervével mutatott meg egy kísérletet, melyből akár kinőhetett volna valamilyen regionális építészeti modernség, az eklektikus-konzervatív és a radikális, programos-modern építészet között hiányzó átmenet építészeti formája. Nemcsak Debrecen arculata lehetett volna más ezzel a koramodern kísérleti városházával, hanem a huszadik századi magyar építészet történeti palettája is. S nem is csupán gazdagabb, de másféle szerkezetű: építészeti korszakmonográfiákban a XX. századi magyar architektúra fogyatékosságaként leírt törésvonal helyett a folytonosság képviselője. Az újabb szakmai konszenzust megjelenítő Györgyi-monográfia legalábbis ezt sugallja. „Györgyi Dénes eklektikus periódusában a legérdekesebb alkotás bizonyára az 1931-ben I. díjjal kitüntetett pályaterv

35

Ópium – Egy elmebeteg nő naplója DISPUTA Lépcsők 36

Amikor a N/nap az Isten Úgy látszik, Szász Jánosra mint meditációs objektum hat a Csáth-életmű, a Csáth-jelenség. Most, amikor tízévnyi szünet után visszatért a filmes rendezéshez, ismét a századelő e kultikus fenegyerekét veszi elő. Hasonlóan az 1997-es Withman fiúkhoz, nem puszta műadaptációt ad, hanem erőteljes koncepcióra épülő montázst. Ám míg a Witman fiúkban a Csáth-novellisztika élménye medializálódik, az Ópium, Egy elmebeteg nő naplójában egyfajta Csáth-fosszília teremtődik meg, mely elsősorban (a rendezői vallomás szerint is) olyan szövegekből táplálkozik, melyek a biografikus szerző személyéhez fűződnek (napló, zenekritikák, emlékirat, személyességet nem nélkülöző orvosi szakmunka). Tévedés lenne azt állítanunk, hogy a film bázisa három Csáthmű (az Ópium című novella, az Egy elmebeteg nő naplója és a Napló, 1912–1913), sokkal összetettebb (szöveg)hatásmechanizmusról van szó. Gondoljunk például a filmben kétszer előforduló homloklebeny-műtétre mint „megoldásra” – a doktorok pozitivista fiziológiai, s ugyanakkor Gizella metafizikai problémamegoldására –, és A sebész című novellára, amelyben az elbeszélő titkos tudása az, hogy hol lakik az idő az agyban, s hogy „az ember pszichikai boldogságát” megrontó idő kiműtésével „az emberi bánat átkozott darázsfészkét” lehet elpusztítani. Vagy arra a jelenetre, amikor Brenner zongoraestet ad az elmegyógyintézetben, s az igazgató egy idő után felháborodottan távozik, mondván, hogy ostobaság ez az egész (mármint a zeneterápia), illetve az Emlékirataim a nagy évről. Háborús visszaemlékezések és levelek ama soraira, ahol egy hasonló jelenetről számol be Csáth. Az alapötlet, miszerint Csáth Naplóját és az Egy elmebeteg nő naplóját egymásra olvassák, túlnőtt önmagán, ezért nem jelent törést például a filmben, az az előre sejtetett megoldás, hogy a gyógyítás egyik lehetséges módja a defloreáció lehet (noha az Egy elmebeteg nő naplójában ez így nem merül fel, mégis egyre inkább ott motoszkál az olvasás során a befogadói tudatban a megváltás eme lehetősége). Szász a társforgatókönyvíró Szekér Andrással a textusok képpé montázsolását olyan bravúrral végzi el, hogy a képnyelven elbeszélt történet – melynek hőse a fikcionalizált íróorvos Brenner József – maga is egy újrateremtett századelős csáthi világleképezés lesz.

Ahogy az Ópium című film nem szimpla adaptáció, az Ópium filmcím sem egyszerű utalás Csáth Géza egyik novellájára. A mű végére világossá válik, hogy az ópium nemcsak kábítószer, fizikai mákony, hiszen Gizellának ópium az írás, Brenner számára ópium az Egy elmebeteg nő naplója, s metaforikusan ópium bármi, ami a létezés fájdalmát csillapítja, ami elaltatja a principium individuationis tudását. Az Ópium modoros, de olybá, mikor a modorosság maga a művészet (lásd manie­ rizmus, Greenaway-filmek). Megcsináltság nélkül talán nem is lehetett volna felépíteni úgy e filmet, hogy első megnézésekor magába rántsa a nézőt. Márpedig az Ópium is az a fajta film (akár például Greenaway A maconi gyermeke), amelyik második nekifutásra engedi csak meg, hogy ne vonódjuk be atmoszférájába, vagy, másik irányból, ne telepedjen ránk ez a világ mintegy reflektálatlanul. A mindvégig nyomasztó miliőbe a lineáris történetmondást folytonosan megszakító rövid, közeli, festmények-fotók hatását keltő bevágások, a folyton nézőpontot váltó tekinteteket követő kameramozgások szippantják be a befogadót. Az erősen dramatizált film jelenetezéseinek hatását legalább négy dolog együttállása biztosította: Szász többéves színházi rendezés után jött vissza a filmezéshez; sikerült megnyernie az egyik főszerepre egy rendkívül tehetséges, de alapjában színpadi színésznőt (Kirsti Stubø); Stubø és a férfi főszereplő Ulrich Thomsen a szerepet alakítók lelkébe belemászó operatőr (Máthé Tibor) közelijeiben valami hihetetlen mimikai, gesztusnyelvi játékot produkálnak; s nem utolsósorban a napló műfaja, melynek beszédhelyzete tálcán kínálta a monológ, belső monológ lehetőségét. Az előtérben az íráshiánnyal küszködő pszichiáter és az íráskényszerrel küszködő beteg verbalitást is erősen használó, metonimikusan elbeszélt története áll. (Az alkotói válságot megélő, ópiumfüggő Brenner József orvos 1913 őszén megérkezik a Moravcsik-klinikára, ahol az egyik női beteg, Klein Gizella, aki mellesleg grafomán, felkelti érdeklődését. Brenner a konzervatív pszichiátriai körülmények között kezdetleges pszichoanalitikus gyógymódoknak veti alá páciensét, miközben egyre kevésbé tudja kivonni magát a nő hatása alól. Módszereivel, személyiségének extravaganciájával kivívja az elmegyógyintézet igazgató-

szemérmetlenül elmeséli szexuális kalandját egy ismeretlen nővel a vonatkupéban, s az eset elmondásakor kíméletlen meggyőződését is közli a női nem romlottságáról. A belső monológ alatt hol a vonatkaland képeit látjuk (a kamera többnyire kívülről, a robogó vonat ablakán keresztül közelről, félközelről követi az eseményeket, az érzéki vörös–fekete–fehér színvilág tónusaival), hol Brennert klinikai szobájában, ahol épp belövi magának az aznap esti adagot (naturalisztikus premier plánban láthatjuk, ahogy a morfium keveredik a vérrel az injekciós tűben). A második vonatút, a vis�sza (vagy legalábbis az onnan el) magányos és néma, a történetet nem kísérik szavak, csak Brennert látjuk, ahogy a robogó vonat ablakán keresztül nézi az esőt, majd befelé fordítja tekintetét (a kamera most végig csak kívülről, a vonatablakon s az esőfüggönyön keresztül láttat). Hogy hova tart a nőiség másféle tapasztalata után az orvosíró, nyitva hagyják az utolsó képkockák, a befogadóra (és előzetes tudására) van bízva, hogy a „vissza”, az „el” egy új életszakasz nyitánya, vagy egy vég kezdete-e. De mi történik e kezdetek és végek, végek és kezdetek között az elmeklinika hermetikusan zárt terében? A kényszerképzetekkel küzdő Gizella saját kozmogóniát teremt, melyben a „Nap maga az Isten”, ugyanakkor „az ördög ül a világnak trónján”, aki felvette Isten nevét. Gizella megszállottsága (hogy beléköltözött a gonosz, „felágaskodik benne a Lény”) a külvilágtól is megerősítést kap, az elmegyógyintézet, egy városon kívüli erőd, orvosai és apácanővérei az inkább középkori kínzószerekre hasonlító korabeli orvosi eszközökkel (melyeknek megalkotója a special art designer Szöllősy Géza) és idejétmúlt gyógymódokkal tulajdonképp ördögűzést végeznek. A képi allúziók is a középkori inkvizíciót, boszorkányüldözést, a bolondok börtönbe zárását idézik meg. A vízbemerítés jelenetnél óhatatlanul az „elsüllyed vagy feljön a víz színére” boszorkánypróbára asszociálhat a néző, míg egy másik kísérletben a kerékbetörésre; az utolsó hisztérikus rohamot megfékező ellentettként Gizellát bőrszíjakkal feszítik ki krisztusi pozícióban a levegőbe; a kényszeretetőgép Bosch Poklának azt a részét hívja be a képi emlékezetből, ahol a Sátán trónja voltaképpen egy latrina, s ami fenn a szájon bemegy, alant már távozik is; Gizella teleírt naplóit olyan rituálé szerint vetik a tűzre, ahogy eretnek könyveket volt szokás. Mindezek azt jelzik, hogy Gizella kárhozatra ítéltetett. Pedig tényleg a lelke a tét. A filmben

DISPUTA Lépcsők

jának ellenszenvét, s végül távoznia kell.) Emellett egy képekben felmutatott metaforikus történet fut a hiányról, a függőségről, a szorongásról, a megváltás lehetőségéről vagy lehetetlenségéről. A metaforikus képi történetmondás egyik legeklatánsabb példája a Nap útja a mezőn álló lombos fán keresztül. Az ismétlődő képbevágásoknál a kamera állása ugyanaz, az elmozdulást a delelő, majd lemenő Nap útja, valamint a fa és a rajta átsütő fény, a színek változása adja. A már-már giccsnek tűnő kép épp a variálódó, funkciót kapó ismétlődéssel értékelődik át: Gizella kozmogóniájának, szüzessége elvesztésének, a megszállottságnak-megszabadulásnak, a találkozás-elválás me­lankóliájának történetét mondja újra párhuzamosan. Az Ópium ellentétezésre (orvos–beteg, férfi–nő, íráshiány–íráskényszer, benn– kinn, konzervatív pszichiátria–pszichoanalízis,  fényimádat–fényérzékenység,  idő– örökkévalóság, halandóság–halhatatlanság, túlhajtott nemiség–szüzesség stb.), keretezésre (falmeszelés, vonatút), variálódó ismétlődésekre (a mezőn álló magányos fa lombján átsütő napfény, homloklebenyműtét, Gizella szobatársának kétségbe esett kérése: „Most már ne írj!”, Gizella hitének visszatérő elemei, a toll mint fallikus szimbólum stb.) és fokozásra (pl. Brenner és Gizella egyre rövidülő, erotikától egyre fülledtebb testközelsége) komponált darab, olyasfajta zenei mű képzetét kelti, amelyben a lassú tételek egyre fokozódó gyors tételekkel váltakoznak, majd a legerősebb akkordokat (az aktus-jelenet) követően többszörös zárlattal cseng le a (befogadóban megteremtődő) csendig az opus. Az első filmkockák közelijén egy kéz, még inkább egy ecset mozgását követhetjük, ahogy írásokkal teli falat mésszel fednek el. Ugyanez a képsor ismétlődik meg a film vége felé, mintegy keretet adva a női főszereplő történetének. A snitt egyszerre jeleníti meg az előttiséget és utániságot, egyszerre tabula rasa (ahogy teljesen eltakar a mészréteg) és palimpszeszt (ahogy a mészrétegen átüt a kréta, a tinta). A film elején talán erősebb a felhívás a retrospektív elbeszélésre: mi volt azelőtt, hogy fehérre meszelik a falakat (ahogy halottak után szokás), valaki előttjének a lezárását látjuk. S amikor visszatér a tétel, már tudjuk, minek a végét jelezték az első filmkockák, ugyanakkor azt is sejthetjük, miféle kezdetet jelent Gizella számára ez a vég. A Brenner történetéhez tartozó keret két vonatút: az elsőt, az odát, maga a klinikára épp megérkezett, naplót író orvos idézi fel,

37

DISPUTA Lépcsők 38

verbálisan nincs hangsúlyozva, ami az Egy elmebeteg nő naplójának visszatérő motívuma: a félelem, hogy a Lény „lelke[m] végleges elpusztítását, örökre való meggyilkolását tűzte ki célul”. Gizella csak hadszíntér, a lélek itt a tét, a lélek halhatatlansága, az örökké valóság; ha lelke elpusztul, azzal a világ pusztul el, legalábbis saját kozmogóniája szerint. Gizella ír, állandóan ír, mert a Lény erre kényszeríti, vagy mert feszültségét csak így tudja oldani, a Lény felkínálkozásra vagy onanizálásra „kényszeríti”, s ő közben egyre görcsösebben védi szüzességét. Lelke szélsőséges rezdüléseit jelzi, hogy hol tiszta tekintetű, naptáncot járó, éterien angyali, hol őrjöngő őrült eltorzult vonásokkal, hol csak egyszerűen részvétünket kolduló, végtelenül szorongó, kétségbeesett ember (Kristi Stubø finom, pontos játéka teszi hitelessé Bergman-hősnőkre emlékeztető alakját). Brenner nemcsak orvos és férfi, nemcsak a „nulla sor, nulla betű” tapasztalatáig eljutó író. Olyan ember hatását kelti, akit nem emóciói, hanem a borotvaéles logika, a ráció uralhatóságába vetett hit vezérel (bevételei és kiadásai mellett könyveli kábítószeradagjait és coitusait). Aki határozottan állítja Moravcsiknak, hogy mindaz, amit ír, „természetesen fikció”, nem valóság. Arcvonásai rezzenéstelenek, közönyösek, olykor cinikusak, testbeszéde semmit sem árul el abból, mi történik a lelkében – ha történik egyáltalán valami, s ha indulatai mégis elragadják, az biztosan Gizellával kapcsolatos. A klinika bevett kúráit, „gyógyító” fizikai eszközeit (hidegzuhany, hideg-meleg vizes akvárium, kényszeretetőgép, elektromos agyvizsgáló, kalapács és ék) elutasítva kezdetleges pszichoanalitikus módszerekhez folyamodik (környezetváltoztatás, szókép asszociáció stb.). Ám Gizella megrémül, amikor a számára „otthonosság” érzetét nyújtó erődből kikocsiznak, s kétségbe esve kéri, később vissza-visszatérően követeli: „Vágja ki az agyamat!” Brenner kísérletei bukásra vannak ítélve, hiába tanult meg odafigyelni valóban a másikra, hiába próbál segíteni, mert beleesik a pszichoanalízis gyermekbetegségébe: az analitikust az analízis során a páciens hatalmába keríti.

A gyengéden-szenvedélyesen elkövetett defloreáció mint gyógyítás csak újabb csapdahelyzetet teremt, ahonnan a kiút visszavisz a megvetett homloklebeny-műtéthez. A narratív kamerafilm oppozícióba állított két főszereplőjének sorsmozgása gyönyörűen van komponálva. Mindketten a csömör és a hiány felől érkeznek: a nő tébolyult íráskényszere (produktív), csupa szenvedély, de szűzi szeretetéhsége (im­ produktív) találja szemben magát a férfi írni nem tudásával (improduktív), szexmániás szeretni képtelenségével (produktív), egyikük bírja a Gonoszt, másikuk célja megalkotni a Gonosz természetrajzát. A nő úgy tartja, hogy testének rongálásával, bensőjének rohadásával a lélek halhatatlansága, az örökkévalóság kerül veszélybe, a férfi tudatosan roncsolja szervezetét, hogy – az Ópium morfinistájának vallomása szerint – megsokszorozza az intenzíven megélt időt. Két ellentétes pólusú emberi lény, mindkettő megváltásért kiált. A pillanat, amikor a két erő kioltja egymást, az a jelenetet, amelyben Brenner épp elkészíti ópiumadagját, Gizella szemben vele az asztalon szenvedélyesen ír, majd megtörténik az aktus. Ez az a pillanat, amikor a legközelebb kerülnek egymáshoz, innentől mindketten a másik irányba haladnak tovább. Hogy megtörtént-e a megváltás, kételyekkel konstatálható. Gizella ugyan eléri, hogy megszabaduljon a Gonosztól, hisz az orvos, engedve kérésének, „kivágja az agyát”, kimetszi emlékezetével együtt a Lényt, ám azzal együtt végérvényesen mindazt, ami Gizella lénye is. Brenner ihletet kap az íráshoz, de nem számít-e lopásnak Gizella szavait bitorolni, nem bukott-e meg mint pszichiáter? Üdvtörténet ez, vagy csak egy újabb mese, amely rosszul végződik? A film végén sem a magánzárka ablakából figyelő Gizella, sem a vonatablakon kinéző, majd tekintetét befelé fordító Brenner alakja nem sugall reményt, ám kilátástalanságot sem. A tekintetek nem fókuszálnak a vászonról a nézőtér felé, a néző képi emlékezetében mégis sokáig felidéződnek a tér–idő végtelenjébe táguló pupillák. Gönczy Monika

Brenner József „moziba ment” Nem olyan régen mutatták be a nagyközönségnek Szász János Ópium – Egy elmebeteg nő naplója című filmjét. Számos különböző médiumban találkoztam a filmet boncolgató írásokkal, beszélgetésekkel. Közös vonásuk az volt, hogy többségük „botrányfilmként” definiálta Szász János alkotását. A rendező ezzel kapcsolatban többször hangsúlyozta: ez nem botrányfilm, s nem is annak készült. Felvetődhet tehát a kérdés: miért is tarthatják botrányfilmnek? A vásznon nagy számban jelennek meg tabu- és nyugalommegzavaró elemek, úgymint a szexualitás állandó jelenléte, az őrület, a kínzóeszközök és orvosi beavatkozások, a drogfogyasztás, valamint az orvos-beteg kapcsolat. Ezeket azonban nem feltétlenül kell a botránykeltés eszközeiként értelmezni – a felsorolt elemek mind a társadalmi normától eltérő magatartáskódok. Fontos ezek térbeli elhelyezkedése, ugyanis mindegyik a pszichiátriai klinika zárt falai közt jelenik meg. Így a hangsúlyt érdemes a térbeliségre, a klinikára helyezni. A foucault-i „heterotopológia” alapján ez a tér egyfajta megvalósult utópiaként jelenik meg, de kétségek elé állítva. A heterotópia a kultúra belsejében lévő, egymásra visszavezethetetlen és fedésbe nem hozható viszonyegyüttesek által meghatározott valódi szerkezeti helyek kiforgatása. Foucault tipológiája alapján a pszichiátriai klinika a deviáció-heterotópiák közé sorolható, ahol azokat helyezik el, akiknek az átlaghoz, illetve a megkövetelt normákhoz viszonyított viselkedése deviánsnak minősül. Nyitások és zárások rendszerét feltételezik a heterotópiák, melyek elszigetelik, ezzel egyidejűleg azonban átjárhatóvá is teszik azokat. A belépés feltétele az engedélyezés, illetve bizonyos gesztusok, vi-

selkedési kódok produkálása (Foucault, Michel: Eltérő terek. in: Nyelv a végtelenhez: Tanulmányok, előadások, beszélgetések. Ford. Sutyák Tibor. Debrecen, Latin Betűk, 1999. 147–155.). A klinika esetében a zártság dominál, s így a film nézője számára kissé megfoghatatlan, elszigetelt külső térként jelenik meg. A fentebb felsorolt elemek erre a deviáció-heterotópiára jellemző magatartásformák reprezentánsai, s ezek által valamelyest csökkentik a néző kívülség-érzetét, s így átjárhatóvá teszik ezt a szerkezeti helyet, ugyanis a film nyitánya erős deviáns elemmel, az orvosi vizsgálattal igyekszik kivonni nézőjét a társadalmi normák által meghatározott saját világából, és átléptetni ebbe a deviancia kódjai által meghatározott térbe. A rendező tudatosan rájátszik erre az integrálásra, hiszen ehhez olyan eszközöket választ, melyek kimozdítják az olvasót a társadalmilag elfogadott átlagos normarendszeréből. Szász János effajta tudatosságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a homloklebeny-eltávolítás deviáns műveletét központi jelentőségűvé teszi, azonban ezt a műveletet (a debreceni díszbemutatón elhangzott nyilatkozata szerint) majd csak az 1920-as évektől kezdve alkalmazzák széles körben. Ahogyan a címben is láthatjuk, a film alapjául Csáth Géza művei szolgáltak. Ezzel a kijelentéssel azonban nagyon óvatosan kell bánnunk. Én fenntartásokkal fogadtam azt a kifejezést, amely szerint ez a film „Csáth Géza-adaptáció”. Aggályaimat leginkább az támasztotta alá, hogy tulajdonképpen nem Csáthról van szó, hanem Brenner Józsefről. Joggal vetődhet fel a kérdés: miért? A vásznon nem Csáth Géza, a szépíró, újságíró és kritikus jelenik meg, hanem az

DISPUTA Lépcsők

„… akik többet érdemelnek – mert többet akarnak –, azoknak megadatik, hogy megrabolják az öröklétet vitéz és nemes kockázattal.” Csáth Géza: Ópium

39

DISPUTA Lépcsők 40

orvos, dr. Brenner József. A filmben egyetlenegyszer sem hangzik el az a név, hogy Csáth Géza, míg állandó megszólítási forma – a szinte már tudatosan is hangsúlyozott – „Brenner doktor”. Mindemellett fontos, hogy a mű alapját képező Az elmebetegségek pszichikus mechanizmusa című, folytatásokban közölt tanulmány szerzője „Brenner József dr. elme- és idegkórtani klinikai gyakornok”. Orvosi tanulmányait sosem szignálta Csáth Gézaként, s cikkeit, kritikáit és novelláit sem Brenner Józsefként. Azt mondhatjuk, az író (Csáth) és az orvos (Brenner) szinte tudatosan vált külön benne. A film mintegy tudatosan rájátszik erre a kettőségre, mely napjainkra teljesen háttérbe szorult, s csak „Csáth Géza” létezik. Ezáltal a film, azt lehet mondani, „re-generálja” a kettősség kérdéskörét, mely fontos és pozitív kísérlet. A fentiek ellenére továbbra is joggal mondhatja bárki, hogy az Ópium című novella, avagy esszé szerzője azonban Csáth Géza, az író. A mű alcíme viszont nem más, mint: „Egy idegorvos levelesládájából”. Tehát valamilyen szinten ez a mű is az orvosi létélményhez kapcsolódik. Az alcímet azonban a fikciós mű részeként is lehet értelmezni, ám mégsem tartható egységes, teljes mértékben szépírói munkának; leginkább a fikció működése és a leírások teszik azzá. Csakhogy ugyanannyi létjogosultsága van annak a gondolatnak is, hogy ez egy fiktív orvosi értekezés. Ebben az esetben a fiktív és leíró részek egységes keretek között, egy fiktív tanulmány szervező elemeiként jelennek meg. A filmben az idősebb orvos felolvas az Ópiumból, és a szemfüles nézők észrevehették, hogy a kötet borítóján szerzői névként Brenner József áll. Egy fontos ellenérv vetődhet még fel: az 1912–1913-as Napló. A naplóírás motívuma nagyon fontos, és mind a férfi, mind a nő részéről kulcsmotívuma a filmnek. A naplóírás személyes aktus, a személyiség belső rétegeihez kapcsolódik, jóllehet, a személyesség a naplószövegben leginkább retorikai hatáseffektusként értelmezhető. Egy retrospektív önéletírás esetében dominánsabbak a fikcionáló aktusok és észrevehetőbb a szerkesztettség, részben az időbeli távolság, részben a visszatekintés mechanizmusa miatt. Már egy másik személy tekint vissza, aki kommentálja korábbi énjét, azaz nézőpont-, és ezért egyfajta sajátos személyiségkettőződés figyelhető meg. Az sem elhanyagolható, hogy az időben későbbi „én” saját céljainak megfelelően konstruálja meg a korábbi önmagát. A naplóírás esetén az időbeli távolság je-

lentősen kisebb, főképp napi távlatokról beszélhetünk. Így a fentebb már említett személyiségkettőződés és ennek következményei nem annyira kiélezettek, a hagyományos naplóírásban kevesebb a fiktív és reflexív elem. (Azonban természetesen arra is van példa, hogy az író tudatosan fiktívvé teszi naplóját céljai elérésére. Erre jó példa gróf Széchenyi István naplója, aki saját személyiségét tudatosan „torzította” naplóbejegyzéseiben.) Csáth naplói szerintem a hagyományos naplóíráshoz kapcsolhatók. Ezért úgy gondolom, a naplóírás közelebb áll magához az emberhez – Brennerhez, az orvoshoz –, mint az íróhoz, a valamilyen módon megkonstruált Csáthoz. A filmben sokkal elevenebb probléma, hogy a főszereplő tulajdonképpen nem kizárólag az orvos, hanem a beteg. Néhol már azt sugallhatja az alkotás, hogy a nő személye van központi szerepben, azonban ez félrevezető lehet. Úgy gondolom, a két főszereplő tulajdonképpen egy, hiszen olyan bonyolult viszonyrendszer bontakozik ki közöttük, mely nem teszi élesen elkülöníthetővé őket. Végül is ki a beteg: a nő, akinek kényszerképzetei vannak, vagy a morfiumfüggő orvos? Az írásképtelenség és grafománia tekintetében is kísérletezhetünk az elhatárolással, de ez sem vezet megnyugtató eredményre. Ugyanis a nőt ugyanaz a szimbolikus erő kényszeríti írásra, mely a férfit gátolja: a gonosz. A legalapvetőbb azonosságot azonban a normától eltérő, deviáns magatartás adja. Az orvos–beteg közötti azonosság felé tolja el a történetet a fiatal és idős orvos közötti ellentét. Ez lényegében az orvosi paradigmaváltás ellentéte, hiszen ekkor terjednek el a freudizmus módszerei az elavult, sebészetközpontú, s a beteget előítélettel kezelő orvostudománnyal szemben. Ezért aztán a klinika zárt terén belül – s ennek a térnek még fontos vonatkozásai lesznek – inkább érezheti magát Brenner doktor megbélyegzettnek, s így a betegekkel egyszintűnek, mint orvosnak. A rendező ezt az összetettséget szinte észrevétlenül, bámulatosan fokozza tovább finom, szimbolikus utalásrendszerével a szerelmi történet kibontakoztatása közben. A férfi és a nő szinte szétválaszthatatlanul kezd egybeforrni. Ezt a játékot szépen végigviszi egészen a mű végéig, ám elemi feszültség kezd kibontakozni a két fél között, ugyanis Gizella arra kéri az orvost, „vegye ki az agyát”, azaz távolítsa el a homloklebenyét. Ezáltal megszüntetné deviáns magatartásának okát. A lélektan híve az effajta beavatkozást elítéli s elavultnak tartja, így

vacillálása érthető. Ráadásul, mint már említettem, ő inkább része a betegek virtuális közösségének, mint az orvosi társadalomnak. Ezzel a lépéssel visszatagozódna az orvosok azon közegébe, amelyet elítél. Ez fontos személyiségprobléma, melyet a kibontakozó szerelem csak még tovább mélyít. Az egész problémát tekintve azonban a megváltás-narratívával való játék figyelhető meg. A nő mintegy krisztusi szerepbe helyezkedik, melyre több szimbólumértékű képi utalást is találunk, például, amikor a „házasság” után a nőt megbüntetik, s láncok segítségével a magasba emelik. Itt szinte teljesen krisztusi pózban tűnik elénk a nő: teste a magasba emelve, karjai láncokkal megfeszítve, lábai összekötve. A magasba emeléssel a színésznő törékeny alakját szinte a végletekig ellégiesíti, s mégis méltóságteljessé teszi a rendező, valamilyen megfoghatatlan tartást és erkölcsiséget sugározva ebbe a jelenetbe. A nő filmbéli életútja a krisztusi passiótörténet jelképes megnyilvánulásaként is felfogható. A megváltás motívumát erősíti, hogy a nő szenvedései mentik meg a válságba jutott írót, hiszen a nő naplóinak másolásával újra képes lesz írni, s visszaszorítani morfinizmusát. A nő tehát megváltja szerelmét, s a korábbi azonosság szétválni látszik. Ám épp az ellenkezője történik: a naplók másolása, azaz változatlan prezentálása által teljesedik ki az azonosság, egységesülés a férfi és a nő személyisége között.

Az Istennel való kapcsolatteremtés motívumát többször tájképekkel, s főleg a Nap hangsúlyozott szerepével láttatják a film készítői. Azonban egy tudatos intermediális játék is kibontakozik ezzel kapcsolatban. Számos motívumjellegű és technikai utalás történik Dreier Szent Johannáról szóló némafilmjére, s ezt a díszbemutatón Szász is hangsúlyozta. Már maga a főhősnő megidézi a nézők számára Johanna alakját, s belső vívódásai is a francia szenthez teszik őt hasonlatossá. A vívódások képi megjelenítése is megidézi a némafilm technikai megoldásait, hiszen egy kameraállásból szemtől szemben vagyunk tanúi az ismétlődő belső tépelődésnek. Az ítéletvégrehajtás kulcsfontosságú jelképe lesz Szász filmjének. Johannát máglyahalálra ítélik, ez szimbolikusan itt is megjelenik. A fentebb említett passió csúcspontjaként az apácák sorban hordják a máglyára a már megműtött nő naplóit. Ezt tekinthetjük a legvilágosabb utalásnak Dreier művére. Mindkét esetben azt mondhatjuk, hogy a nő kerül máglyára, ám míg Dreiernél fizikai, addig Szásznál szellemi értelemben. A naplók elégetésével Gizella személyiségét semmisítik meg. Azonban a másolás aktusa által valamilyen módon az író átmenekíti a nő személyiségét saját magába. Így a naplóköteg hamvaiból a Gizellával eggyé vált író, s vele a művészet fog főnixmadárként újjászületni. Papp Sándor

Nem kell túlságosan messzire mennünk, elég csak a Kendermag Egyesület képviselői és a könnyű drogok legalizálása ellen tüntetők közti május eleji debreceni konfrontációra gondolnunk, hogy belássuk, jelenleg inkább az egymással szemben álló felek indulatos elzárkózása, mint a valódi megoldásokat kereső, tudományos alapokon nyugvó társadalmi vita jellemző a drogpolitika kérdésében. Éppen ebben a kontextusban nyeri el jelentőségét a Nemzeti Drogmegelőzési Intézet Szakmai Forrás-sorozatának legújabb kötete, mely a korábbi, elsősorban a drogprevenciót középpontba állító kötetekkel szemben a drogpolitika útkeresését vizsgálja.

A kötet két szerkesztője, Rácz József és Takács Ádám, bevezetésében világosan felrajzolja a tudományos igényű hozzászólások számára kijelölt teret, ahonnan hitelesen szót lehet emelni a droghasználat szociális reprezentációinak sztereotip vonásain alapuló propaganda ellen, mely egyaránt jellemzi a hazai közbeszédben konzervatívnak nevezett tiltás és a liberálisként felcímkézett tűrve-tiltás álláspontját. A szerkesztőpáros felhívja a figyelmet olyan, a nemzetközi kutatásokban használt új elméleti keretekre, melyek a társadalmi közeg elemzése felől kiindulva esélyt teremtenek új reprezentációs modellek kialakítására, illetve ezek felhasználására a

DISPUTA Lépcsők

Kortárs drogpolitikai kalandozások Foucault oldalán

41

DISPUTA Lépcsők 42

kortárs politikai gyakorlatban. Az egyik ilyen elméleti keret az a foucault-iánus koncepcióhalmaz, mely elsődlegesen nem azáltal hasznosítható, hogy a pszichiátriai intézményrendszer kialakulásának és működésének szentelt művekben röviden szóba kerül a drogok (különösképpen az ópium) szerepe, hanem inkább a droghasználat foucault-i hatalom-, tudás- és szubjektivitásfogalom által lehetővé tett újragondolása nyithat új utakat. A bevezetés folytatásaként is olvasható Takács Ádám tanulmánya, melyben az előzőleg is említett foucault-i fogalomhármasra támaszkodva röviden áttekinti a francia filozófus munkásságának tengelyeit. A terjedelmi korlátokból adódóan nem várható el minden részletre kitérő, aprólékos ös�szefoglalás, ezzel együtt is összeszedett, jól használható bevezetőt kínál mindazok számára, akik nem ismerik behatóan a fou­ cault-i gondolatmenetet. A drogpolitika kérdése iránt érdeklődők számára a tanulmány második fele kínálkozik elmélyülésre, hiszen a szerző az előzőekben lefektetett elméleti keretekbe könnyedén illeszti bele az illegális droghasználatot érintő legfontosabb kérdéseket. Röviden felvázolja, hogy a hatalom milyen gyakorlatai hozták létre, illetve elégítették ki a drogok iránti szükségletet. A hatalom „fegyelmező” eszköze lehetett a drog, melyet nem csupán az elmebetegek, de a hadi sebesültek csillapítása érdekében is intézményesítetten alkalmaztak. Szintén a hatalom jóváhagyásával, illetve támogatásával terjedt el a 19. századi angliai üzemi munkásság körében az ópiumfogyasztás, azonban a hatalom a század végére elvesztette kontroll-funkcióját a fegyelmező indíttatású droghasználat felett. A nemiség-szexualitás és az addikció-droghasználat terminuspárok között felállított foucault-i alapokon nyugvó analógia elméleti belátásai a kötet egy későbbi tanulmányában (Martin-Stenner) mutatkoznak meg a gyakorlati eredmények tükrében. A droghasználat történeti vizsgálatára alkalmazott harmadik fogalmi tengely a szubjektiváció; ennek kapcsán a hatalmi gyakorlatoktól elszakadó drogfogyasztás, mindenekelőtt mint az öröm, a gyönyör forrása jelenik meg, és ezáltal a modern soi (önmaga, vagy az elterjedt angol megfelelő magyarításával szelf) kialakításának fontos összetevőjeként értelmezhető. Annak kérdése, hogy a tudat mesterséges módosítása révén elért élvezet miért nem nyer erkölcsi legitimációt, elvezet a drogprevenció és a drogbetegség szempontrendszeréhez.

A tanulmánykötet felépítése szempontjából fontos szerepet játszik Takács Ádám írása, hiszen egyrészt bevezetésül szolgál a kötet alcímében jelzett elméleti háttérhez (Elemzések foucault-i perspektívából), másrészt keretként is funkcionál, hiszen a kiadvány zárófejezete Foucault A pszichiátriai hatalom: a kikérdezés, a drog és a hipnózis című munkája. A Takács Ádám fordította szöveg egy 1974-ben, a Collège de Franceban elhangzott előadás szerkesztett változata. Közlése nem csupán azért helyénvaló, mert a Takács által bemutatott foucault-i módszertan primér megtapasztalását szolgálja, hanem mert benne üdvözölhetjük a drognak szentelt leghosszabb összefüggő Foucault-elemzés első magyar fordítását is. A fordítás, lévén kötetzáró, egyfajta függelékként funkcionál, s e gesztus hangsúlyossá teszi, hogy a kötet annak a foucault-i felhívásnak kíván eleget tenni, mely szerint a filozófus „saját munkáinak lehetséges elsajátítását azok önálló alkalmazásában látta” (Takács idézi Foucault-t, 22). Ezáltal a Foucault-előadás mintegy maga elé engedi a hozzá rendelt perspektívát magukénak valló tanulmányokat, majd a kötet végén felmutatja a történeti kutatások módszertanának és a drogtematikának az életműben egyedülálló összekapcsolódását. Takács nyitótanulmánya azonban a fent említett, korántsem lebecsülendő erények mellett azzal a nagy előnnyel is bír, hogy megnyitja a kaput az utána sorjázó tanulmányok előtt. A foucault-i perspektíva gyümölcsöző alkalmazásának lehetőségeit boncolgató részben utal azokra a kapcsolódási pontokra, melyeken a kiadványban szereplő, egy-egy speciálisabb problémakört kibontó tanulmányok beleilleszkednek a droghasználatot illető általánosabb gondolatmenetbe. Így a kötet bevezetésben említett interdiszciplinaritása nem csupán „a foucault-i gondolkodás változatos alkalmazásával elért módszertani és tartalmi nyereségek” (10) miatt alkalmas a téma megközelítésére, hanem azáltal is, hogy a bevezető tanulmány összefüggő képpé rendezi a droghasználathoz kötődő részkérdések mozaikdarabjait. A Takács-tanulmány által mozgósított szövegek sorát Sutyák Tibor A „kábítószer” genealógiája című írása nyitja meg, mely jelentős szerepet tulajdonít annak, hogy a drogfogyasztás mint a képzelet, a belső utazás terepe jelenik meg a modern szelf számára. Kísérletet tesz a drogok történetének feldolgozására a foucault-i „biohatalom” kontextusán keresztül, mely minde-

vó, sem pedig az azt elkerülő paradigmákat nem tartja alkalmasnak a kortárs drogpolitikai vita és ezáltal a társadalmi intervenciók valódi megújítására. A foucault-i etikához nyúlva, a szexualitás mintájára, a droghasználat esetében is az antik görögöket veszi például, akik a „mértékletesség etikája” révén határt szabtak a gyönyör gyakorlásának, éppen a ritka, ám felfokozott örömszerzés érdekében. A laikus számára is fontos belátásokkal járó tanulmány egyetlen hibája az, hogy a mértékletesség kapcsán részletezően tárgyalja Cameron Duff azon írását, melynek magyar fordítását a kötet közli. Sajnálatos, hogy a kötet összeállításakor nem nyílt alkalom a tanulmány olyan átszerkesztésére, mely elkerülte volna a duffi gondolatmenet ismétlését. Mindemellett Duff Droghasználat mint „öngyakorlás” című írása a kötet egyik legizgalmasabb vizsgálódása. Az ausztráliai fiatalkori droghasználatra adott drogpolitikai válaszokat számba véve leszögezi, hogy a Nemzeti Drogstratégia három elemének, a keresletcsökkentésnek (oktatáson belüli prevenciós programok és az azon kívüli társadalmi marketingkampányok), a kínálatcsökkentésnek (az illegális drogok előállításának és importjának megakadályozása) és az ártalomcsökkentésnek egyaránt kétséges a hatékonysága. Duff a kudarc okát elsősorban abban véli felfedezni, hogy az ausztrál drogpolitikában szétválnak egymástól a megelőzési és a kezelési stratégiák, és ezáltal a társadalmi intervenciók felől láthatatlanná válnak a drogfogyasztók tömegei. Álláspontja szerint a foucault-i elméleti keret új utat nyit meg az ártalomcsökkentés irányzata előtt: az antik görögöktől ismert „öngyakorlás” által lehetőség nyílik az ártalmak csökkentése mellett a gyönyörszerzés mértékletességének elfogadtatására, és ezáltal a használati kultúra jelentős befolyásolására. (Említést érdemel Czakó Andrea fordító szóválasztása: a „mértékletesség etikája” kapcsán felváltva használja a „mérsékletesség” és a „mértékletesség” kifejezéseket, ami elbizonytalanítja az olvasót a két kifejezés szinonimitását illetően, és ezért szerencsésebb lett volna egységesíteni a szóhasználatot.) Ebből kiindulva a drogpolitikai stratégiáknak nem a drogfogyasztás tiltására kellene törekedniük, hanem a droghasználat mint az önmagunkra irányuló felelősségteljes döntés hangsúlyozására az ifjúsági kultúrákban. A foucault-i szemlélet fent ismertetett „önkormányzó” és „önszabályozó” szelfje azonban nem tekinthető adottnak a kortárs

DISPUTA Lépcsők

nekelőtt érdekeltségét tekintve különbözik a 17. századot megelőző hatalmi technológiáktól, hiszen hatását „nem az élet és a halál fölött, hanem az élet érdekében, az emberi test fizikai egészségének és gazdasági lehetőségeinek felértékelésével” (34, kiemelés az eredetiben) fejti ki. A drogok történetének vizsgálata során azonban egy olyan problémával szembesít, mely megkerülhetetlennek látszik a további drogtörténeti kutatások számára: miből származik a drogtematika egysége, milyen elemzési egységet fed a diszkurzív elemek azon hálózata, melyet a drog dispositifjaként alkalmazunk? (Sutyák az ügyrend terminust használja magyar megfelelőként; e szóös�szetétel két tagját figyelembe véve alkalmasnak látszik, bár az összetett szó magával vonja a külső szabályozás képzetét, ezért talán a rend kifejezés szerencsésebb választás lenne.). Történeti vizsgálódásai során Sutyák meggyőzően érvel amellett, hogy az ópium, a hasis, a kávé és az alkohol egymástól függetlenül jelent meg és helyezkedett el az orvosi diskurzusban. Először származási helyük, az Európától távoli civilizációk révén kerültek asszociatív közelségbe, majd az akár egymással ellentétes hatásmechanizmusaik ellenére is az utazás szimbolikus funkciója hoz létre belőlük egyetlen elemzési egységet. Kakuk Péter Bűnözők, betegek és ínyencek című írása a bevezető tanulmány egyik utolsó gondolatát fejti ki, mikor a droghasználathoz fűződő, különösen heterogén összképet mutató morális ítéletek rendszerbe foglalását tűzi ki célul. Az „elítélt drog” kapcsán szóba hozza a legális és az illegális drogok közti alapvető morális distinkciót, mely a használó „lényegi humanitásának megsemmisítésén” (52) nyugszik, illetve a „felszabadított drog” révén a John Stuart Millre visszavezethető demokratikus szabadságjogként tételezett drogfogyasztást. A droghasználat és az erkölcs kapcsolatát vizsgálva azonban túllép a prohibicionista és a legalizációs irányzatok jól ismert oppozícióján, és beemeli az ártalomcsökkentés fogalmát, mely nem feloldja a fenti bináris ellentétet, hanem kilép a morális megközelítés alakzatából. A főként pragmatizmust hirdető irányzat feladja a drogmentes társadalom ideálját, és a társadalmi intervenciók fő céljául a drogok okozta ártalmak csökkentését tűzi ki (az irányzathoz kapcsolható a hazánkban 1995 óta működő tűcsereprogram, mely az intravénás droghasználat által terjedő betegségek átadásának megelőzésére szolgál). Kakuk azonban sem a morális alapon nyug-

43

DISPUTA Lépcsők 44

társadalmakban. Az ausztrál kontextustól eltávolodva, ezen a ponton kapcsolható gondolatmenetünkbe Rácz József A „fegyelmező” egészségneveléstől az „individualizáló” egészségfejlesztésig című, központi szerepet betöltő tanulmánya. Rácz abból indul ki, hogy a korszerűnek mondott egészségfejlesztési (köztük drogprevenciós) módszerek azért nem hozták meg a kívánt eredményt Magyarországon, mert a rendszerváltást követően az én technológiái nem tudták ugrásszerűen követni a hatalom technológiáiban bekövetkezett változást. A foucault-iánus elképzelés önreflektív egyéneket feltételez, akik saját érdekeiket szem előtt tartva képesek az egészségfejlesztés etikája szerint élni. Ugyanakkor az államszocializmus „fegyelmező” hatalmi technológiái olyan szubjektivációkat termeltek ki, melyek eszközrepertoárja távolról sem felel meg ennek a feltételnek. Pataki Ferenc terminusát átvéve, Rácz az államszocializmus szubjektivációit a „túlterhelt én” fogalmával írja le, ahol nem csupán a fizikai, hanem az erős pszichikus túlterhelés is szerepet játszik az egyént jellemző önértékelési válság kialakulásában, illetve ezáltal az önreflektív egészségfejlesztés esélytelenségében. Ehhez járul hozzá a „fegyelmező” hatalom panoptikus jellege, mely az egészségnevelés politikai szempontból kevéssé jelentős területét is érintette. A két korszak egészségnevelésében, illetve -fejlesztésében fennálló különbség láthatóvá tételéhez a szerző két tanári kézikönyvet elemez. Az első, 1983-ban kiadott könyv szerint az egészségnevelés fő célja az „egészségkulturáltság”, a „nevelő” az egyirányú nevelési folyamat kizárólagosan aktív tagjaként átadja a „neveltnek” az egészség fenntartásához szükséges információkat. Ebben a viszonyrendszerben a „nevelt” egészséghez kapcsolódó szubjektív megítélései sokkal inkább akadályozzák a nevelési folyamatot, semmint segítik. Az összehasonlításul használt második kézikönyv egy amerikai program magyar fordítása (1992), melyben az egészségfejlesztés fő célja a program középpontjában álló diákok segítése abban, hogy a szükséges információk birtokában felelősségteljes döntést tudjanak hozni az egészségüket érintő kérdésekben. Rácz gondolatmenete alapján felvetődik, hogy a „fegyelmező” hatalmi technológiák révén szocializálódott szelf (illetve a jelenlegi 20 és 30 év közötti korosztály tagjai, akik kisiskolásként élték meg a rendszerváltást) mennyiben képes eleget tenni a demokratikus piacgazdaság egészségfejlesztésében rá rótt aktív szerepnek.

Az eddig leírtak nyomán az is felvetődik, hogy a kortárs drogpolitika útkeresésében milyen gyakorlati, a társadalmi intervenciók nyelvére lefordítható eredményeket hoz az új elméleti keret. Anthea Martin és Paul Stenner közös, a tanulmánykötet végén álló írása éppen erre a kérdésre kíván választ adni a heroinhasználat elkezdéséről szóló interjúrészletek diskurzuselemzésével. A szerzők bemutatják, hogy a beszámolók olvasatai különféle társadalmi válaszlépéseket igazolhatnak, az iskolai prevenciós programoktól kezdve a terápiás technikákig (például csoportterápia). Ugyanakkor hangsúlyozzák, hogy ha egy olvasat a hagyományosan elfogadott társadalmi intervenciókkal ellentétes intézkedéseket (például a heroin dekriminalizálása) vonna maga után, akkor a hatalom által képviselt uralkodó diskurzus könnyedén átértelmezi az interjút. A tanulmány nem arra ad ezáltal választ, hogy melyek a „helyes” társadalmi intézkedések a droghasználat problémakörében, sokkal inkább arra hívja fel a figyelmet, hogy bizonyos belátások híján a drogpolitikai lépések nem lehetnek összhangban a valós droghelyzettel. Noha a drogpolitikai alternatívák sorából a foucault-i indíttatásból adódóan szükségképpen kiemelkedik az „öngyakorlás” praxisán és a „mértékletesség etikáján” nyugvó elgondolás, a tanulmánykötet szerkesztői az írások kiválasztásakor láthatóan nem törekedtek egységes drogpolitikai program összeállítására. Így egy sokszínű, egy-egy problémakört több szempontból is vizsgáló kötet jött létre, mely drogtörténeti kérdésekben tényszerű válaszokat ad, míg a kortárs drogpolitika tekintetében társadalmi szintű újragondolást sürget. Az igényes kiállítású (viszont a helyesírási hibák és a szövegszerkesztési hiányosságok miatt csalódást okozó) kötet nem csupán a szakmai körök, hanem a laikus számára is értékes belátásokat közvetít, és ezzel hozzájárul ahhoz, hogy bár az aktuális droghelyzetről való tudásunk hiányos, a társadalmi intervenciók az érvelő párbeszéd jegyében születhessenek meg. (Drogpolitika, hatalomgyakorlás és társadalmi közeg. Szerkesztette: Rácz József és Takács Ádám. Nemzeti Drogmegelőzési Intézet, Szakmai Forrás-sorozat. Sorozatszerkesztők: Demetrovics Zsolt és Buda Béla, L’Harmattan Kiadó, 2006, 163 oldal, 1800 forint) Miklós Eszter Gerda

Történeti magyar avantgárd a Kárpát-medencében Balázs Imre József: Az avantgárd az erdélyi magyar irodalomban

*

A fiatal Márai „avantgárdja” azért került fentebb idézőjelbe, amiért Balázs Imre József is a modernség keretét tartja meghatározóbbnak az akkoriban „újköltés” vagy „újművészet” néven emlegetett irodalmi és képzőművészeti irányzatokhoz tartozó alkotások izmusokhoz-sorolhatóságánál. Ez rögtön világossá válik, ha eltekintünk a kassáki avantgárdtól, amelyik kiáltványozik, elvet és szakít, kiátkoz, illetve valamelyik izmus nevében ünnepélyesen tagjává fogad. Az erdélyi, a felvidéki, a vajdasági és az ausztriai avantgárd is mozgalmi jellegű volt természetesen, de nem volt olasz, orosz, német vagy francia értelemben domináns avantgárd. A fenti térségekbe ömlesztve áradt az európai avantgárd, egyszerre érkeztek az izmusok – az első világháború után. Az avantgárd fogadtatásának a háború alatt is vannak nyomai, de komoly konfrontációra csak a háború után került sor. A futurizmus ekkorra már – legalábbis időszakosan – hiteltelenné vált, és a konstruktivizmus, amely hatalmon levő társadalmi elitben, vagy fejezzük ki talán úgy: társadalmi megvalósíthatóságban gondolkodott, alkalmazhatatlan volt kisebbségi környezetben – még az újvidéki Út című folyóirat közönsége számára is, pedig a lapban közölt Molnár Farkas és Moholy-Nagy László, és ott jelent meg a híres K.U.R.I-kiáltvány is (a betűszó feloldása: konstruktivista-utilitarista-racionális-internacionális). Maradt tehát az expresszionizmus és a dadaizmus. Amelyeket azután minden egyes alkotói közösség a maga képére formált: csaknem száz év távlatából mondható, hogy kissé megszelídített, a háború után már feleslegesnek

Balázs Imre József avantgárd témájú tanulmánykötete: Humor az avantgárdban és a posztmodernben. Kolozsvár, Scientia, 2004. (a posztmodern rész Selyem Zsuzsa munkája); magyar avantgárd anyagot is bemutató szövegkiadása pedig Álmok szállodája. Erdélyi magyar költők 1918–2000 címmel jelent meg (Kolozsvár: Kalota, 2003). Legfontosabb avantgárd témájú tanulmányai, szakcikkei (válogatás, a témába vágó román és angol nyelvű tanulmányok nélkül – a teljes bibliográfiát l. http://balazs.adatbank.transindex.ro) „Jó taréj a nevetés”. Az avantgárd humoráról. / A többszörös művészregény. Szántó György / Az avantgárd kommunikáció változatai Reiter Róbert költészetében / A kolozsvári Napkelet avantgárd irodalmi vonatkozásai. / Bartalis János költészetének „használatairól” / Gaál Gábor és a Korunk viszonya az avantgárdhoz./ Korai avantgárd kísérlet Temesváron. / Örök organikusság. Szentimrei Jenő költészete / Találtam egy könyvet. Szántó György első regénye, a Sebastianus útja elvégeztetett / „Megbékélt szívházat építnék”. Bartalis János költészete a két világháború között / A magyar avantgárd folyóiratai Erdélyben / A kibomló Molter-életmű / Akik megölték halottaikat. A román avantgárd irodalom hatástörténeti helye / Az erdélyi magyar avantgárd irodalom recepciójáról / Nevetéskultúra és a korai magyar avantgárd irodalom.

DISPUTA Lépcsők

„A könyv címe avantgárdról és erdélyi magyar irodalomról beszél, de értelmezési keretei valójában tágasabbak. A modernség jelenlétét és annak átmeneti formáit vizsgálja a magyar irodalomnak egy olyan korszakában, amelyben szerzők, szerkesztők, intézmények állandó költözködésben vannak Kolozsvár, Temesvár, Arad, Szeged, Budapest, Bécs, Berlin vonzáskörében” – írja a fülszöveg, és csakugyan, én is a könyv két legfontosabb jellemzőjének tartom az 1915– 1930 közötti magyar avantgárd hálózati jellegét, valamint azt, hogy értelmezése kerete a modernség. Alapos előmunkálatok után* hiánypótló könyvet bocsátott Balázs Imre József az olvasók rendelkezésére, övé az utolsó előtti rekonstruált épületelem helyére emelésének érdeme. A bécsi és a vajdasági részek rekonstruálására már évekkel-évtizedekkel ezelőtt sor került (mindkettőre ráférne az alapos átdolgozás), a felvidékié továbbra is várat magára. Pedig abból az anyagból is kitelne egy jó monográfia. Gondoljunk a fiatal Márai „avantgárd” költői életművére, amelynek nagy része a Kassai Napló hasábjain jelent meg, vagy Mácza János és a Kassai Munkás karcosabb avantgárdjára, a fiatalon elhunyt Mihályi Ödön karcsúságában is lenyűgöző életművére, Fábry Zoltán és Gömöri Jenő szervezői munkásságára (utóbbi Julius Fischer néven könyvkiadót működtetett Bécsben és Pozsonyban, valamint ugyanott kiadta és 1921–1923 között több mint egy évig életben tartotta Tűz című irodalmi-társadalmi-kulturális hetimajd havilapját, amelyben az Élet és Irodalom közvetlen elődjét tisztelhetné, ha tudomása lenne róla).

45

DISPUTA Lépcsők 46

mutatkozó egykori habzásától, burjánzásától megtisztított. Nagyon jól beválik a szerzőnek ez a módszertani mesterfogása, mert egyrészt nem kell görcsösen hasonlítgatnia az anyagot (’olyan mint a Kassákéké, csak kicsit gyengébb’), másrészt nem kell görcsösen megkülönböztetnie sem (a korabeli Nyugatnormától): elég kijelentenie, hogy jellegét főleg nyelvi-időbeli adottságai határozzák meg. Kijelentését alátámasztja persze a „kisebbségi expresszionizmus” nyelvszemlélete, a szövegek én-szituálásának jellege, és alátámasztják más nyelvi-poétikai jellemzők, elsősorban jelszemléleti-jelhasználati sajátosságok is. Ezért tűnnek olyan megkapóan oldottnak – mondjuk a Mához viszonyítva – életmód-revű-jellegűnek az erdélyi avantgárd lapok. Németországban nagy felhördülést váltott ki az „osztrák expres�szionizmus”-terminus bevezetése 1994-ben, mert addig az élt a köztudatban, hogy az osztrák a német egyfajta regoinális változata, amely sajátosnak csak abban tekinthető, amit nem vett át a főáramlatból. Balázs Imre József sem hasonlítgat, hanem – az összmagyar hálózati jelleget nem tagadva – inkább a helyi jellegzetességek hangsúlyozásával kíván összképet alkotni az erdélyi magyar avantgárd irodalomról. Itt nem csak a harcos munkásmozgalmi elkötelezettség hiánya a fontos, hanem például a művelt polgárság műpártolásban, a bohém fiatalság támogatásában manifesztálódó derűs, „kora-expresszionista” életszemlélete (a folyóiratok mecénásai, pl. Sonnenfeld Gusztáv), illetve az újrakezdés öröme is (Bartalis). Az „újművészet” szempontjából kegyelmi időszak volt az első világháború utáni néhány év az anyaországban és a szomszédos országok magyarlakta városaiban; tudjuk, nagyon hamar vége lett, magyar avantgárdról a húszas évek végére már nem beszélhetünk, csupán elszigetelt egyéni vállalkozásokról. A termékeny másfél évtized összteljesítménye, hozama mégis hatalmas, s ez különösen akkor szembetűnő, ha az egész Közép-Európa avantgárdját áttekintő munkák anyagában szemléljük a magyar hozzájárulást – ami ugyanakkor a maga teljes egészében még soha, sehol nem mutatkozott be. Ennek oka véleményem szerint elsősorban a méricskélés és a hasonlítgatás, egyfajta öncenzúra a kutatók, valamint a még mindig erős, sőt domináns súlypontozás a (hagyományos formájában idejétmúlt) irodalomtörténet részéről. Mindkettő érthető. Előbbire minden oka megvan a kutatásnak, ha azt ves�szük, hogy az elmúlt évtizedekben min-

denféle tücsköt-bogarat összegyűjtöttünk „avantgárd” címszó alatt, utóbbi pedig természetes igény. Csakhogy a nem-domináns avantgárd értékelhetetlen nemzeti keretek között, legfeljebb szemléltethető (ezért helyettesíthetetlen mindmáig, még az egyetemi tananyagban is „a Kassák”), értékelhetővé csakis térségi kontextusban válik. Erre remek példák a Massachusets Institute of Technology avantgárd és neoavantgárd programjának keretében megjelenő monumentális áttekintések térségünk irodalmi és művészeti csoportosulásairól, vállalkozásairól. Arra, hogy megjelenjen egy összmagyar kötet, sajnos gondolni sem lehet, minthogy teljes bizonytalanság uralkodik a történeti magyar avantgárd irodalom értékelésének a terén (a művészettörténet sokkal előrébb jár). Balázs Imre József könyvét azonban teljes meggyőződéssel ajánlhatom, mint az új szempontú áttekintés példáját. A maga teremtette keretekben helyezi el vizsgált szövegegyütteseit. Ezek lehetnek nagyobbak – mint Reiter Róbert, Bartalis János, Szentimrei Jenő estében – vagy kisebbek (egyes alkotók avantgárd korszakát tárgyalva), illetve lehetnek folyóiratok (Magyar Írás) vagy alkotói közösségek (a Ma bécsi „óvodája”: Erg Ágoston, Heves Ferenc). Nem fedez fel új alkotókat, inkább mellőz néhányat, bár Erg és Heves művei még így, ilyen értő módon kontextualizálva sem tűnnek igazán élvezhetőknek. A kötetet a „köztes beszédmódok” és a két világháború közötti erdélyi magyar próza avantgárd stíluseszközeinek áttekintése zárja, amelyben helyet kap a „tipográfiai expres�szionizmus” rövid leírása is. Az avantgárd az erdélyi magyar irodalomban szerzője természetesen tisztában van vele, hogy Arad kívül esik Erdélyen, hogy az ott megjelent remek folyóiratok, a Genius és a Periszkop „irodalom” címszó alatt történő tárgyalása esetleg megütközést kelt, ám új szempontok alkalmazásával kívánta összegezni és egységesíteni a terület részleteiben többékevésbé ismert történeti magyar avantgárd irodalmát és szervezeteinek struktúráját. A monográfia legfőbb értéke azonban az, hogy minden ízében kompatibilis, különösebb adaptáció nélkül illeszthető egy majdani „magyar avantgárd és neoavantgárd” tárgyú összfeldolgozáshoz, akár az MIT kiadásában jelenik meg, akár nem. (Balázs Imre József: Az avantgárd az erdélyi magyar irodalomban. Marosvásárhely: Mentor, 2006, 320 oldal, ár megjelölése nélkül) Deréky Pál

A különböző, partikon fogyasztott mesterséges anyagok szerepe, hogy hatásos módon segítsék elő a partizó által keresett kiszakadást a hétköznapokból. Az LSD, az ecstasy és a cannabis fokozza a táncolók zenei és testi érzékelését, és adott esetben lehetővé teszi az egész éjszakai éberséget. Ezek a pszichotróp anyagok – annak ellenére, hogy sokan egyáltalán nem fogyasztják őket – sok partizó számára a transz-állapot alapvető elemei. Ecstasy és empátia Az ecstasy története Európában összefonódott a techno és a rave történetével. Az ecstasy és a techno határozta meg azokat a sajátos hangulatú bulikat, melyek a 80as évek végén terjedtek el. Annak ellenére, hogy összetétele azóta átalakult, az ecstasy mindmáig a leginkább fogyasztott drog a partizók körében, és ez az, ami szerintük a legjobban illik a bulihoz. A legtöbb ecstasyfogyasztó csak ilyen alkalmakkor használja a szert. A tiszta ecstasy MDMA-ból (metiléndioxi-metamfetaminból) áll, amit először a német Merck cég állított elő 1914-ben. Az amerikai hadsereg ezután kísérleti jelleggel használta az 50-es években. Alexandre Schulgin amerikai biokémikus, az MDMA „keresztapja” egy esetleges terápiás alkalmazás lehetőségének fényében tesztelte a szert. Az 1970-es években folytatódtak az MDMA hatásait vizsgáló kutatások. 1984ben, egy évvel betiltása előtt, a szert széles körben használó amerikai diákok adták neki az „ecstasy” nevet. Európába az ibizai

Pszichotrópok, transz és miszticizmus

A fordítók

Astrid Fontaine– Caroline Fontana

is. Astrid Fontaine-nek nemrégiben új könyve jelent meg, amely a munkahelyi viselkedés és a drogfogyasztás problémáját vizsgálja (Double vie – les drogues et le travail [Kettős élet – a drogok és a munka], Empêcheurs de Penser en Rond, 2006). A Raver drogokról szóló fejezetének fordításából kihagytuk mindazon részeket, amelyek a korabeli franciaországi állapotokra vonatkoznak, illetve amelyek nem tartoznak szorosan a tárgyhoz, vagyis az elektronikus zene és a kábítószerek viszonyához. A könyvrészlet értelmezéséhez hozzátartozik, hogy a szerzőket nem a drogfogyasztás ellen vagy mellett felsorakoztatható érvek foglalkoztatják, hanem – a korabeli helyzetből, vagyis a tiltásból is következően – a parti mint esemény megértése és legitimálása.

DISPUTA Műhely

A

z elektronikus zenéről, illetve annak kulturális, társadalmi beágyazottságáról Franciaországban már a kilencvenes évek közepétől születtek elemzések. Az archeológus végzettségű Astrid Fontaine és az etnológus Caroline Fontana Raver (Economica, coll. Anthropos, 1996) című könyve az első ilyen jellegű munkák közé tartozik. A könyv nagy érdeme, hogy mindazt, ami egy partin történik, nem külső szemszögből akarja megérteni, hanem „belülről” (ez is magyarázhatja a partizók beszámolóinak integrálását a szövegbe). A könyv két nagy részből áll. Az első a partizó, a raver tudatállapotát, önmagához, illetve a világhoz való viszonyát próbálja megvilágítani. A szerzők egyik kulcsfogalma a transz, ami a hétköznapi tudatállapot megkérdőjelezését és meghaladását jelenti. A transz-állapothoz vezető különböző „összetevők” (az egyén és a tömeg viszonya; a technozene hallgatása, érzékelése; az ismétlődés és a gyorsulás; a tánc; a drogok és hatásaik; a másnap, az after, vagyis a visszatérés a hétköznapok világába) egy-egy fejezet tárgyai. A könyv második része a partit az ünnep egy megvalósulási formájaként értelmezi, az ünnep kultúrájával, társadalmi szerepével, az ünnephez való joggal foglalkozik (ez utóbbi aspektus azért fontos, mert több nyugat-európai országban a hatóságok sokáig nem engedélyezték azokat az összejöveteleket, amelyeken „repetitív zene” szólt). Bár a könyv megjelenése óta több mint tíz év telt el, aktualitása vitathatatlan, hiszen az utóbbi években hazánkban is gombamód elszaporodtak a különböző elektronikus zenei rendezvények, a fiatalok többsége drum and bass-, breakbeat-, techno- vagy éppen goa-partikra jár. Ám éppen ezen elterjedtség miatt már nem beszélhetünk „rave szubkultúráról”, mert popularitása is azt jelzi, hogy a fogyasztói kultúra integrálta a jelenséget – különösen igaz ez a house-, a techno- vagy drum and bass-partik esetében. Szem előtt tartva tehát, hogy az ilyen események Magyarországon is hatalmas tömegeket vonzanak, és hogy az elektronikus zene fogalma menthetetlenül összekapcsolódott és mindmáig összekapcsolódik a stimulánsok és hallucinogén szerek használatával, e könyvrészlet fordítása segíthet e sajátos, modern, de alapjában véve ősi elemekből álló „ünnep” megértésében. Astrid Fontaine és Caroline Fontana évek óta közösen dolgoznak. Érdeklődésük mindenekelőtt a partik világának megértésére irányul, különös tekintettel a pszichotrópok fogyasztására, de publikáltak írásokat a drogfogyasztás médiabeli reprezentációjáról

47

DISPUTA Műhely

Ecstasy-tabletták

48

partikról hazatérő angol turisták révén került a 80-as évek végén (az MDMA történetéről lásd Saunders 1996). A tiszta ecstasy nem hallucinogén, csak akkor, ha az MDMA-t más anyagokkal keverik, mint például az LSD vagy a ketamin. Az MDMA elsődleges hatása az empátia, azaz a másokkal való azonosulás és együttérzés képességének növekedése. Nicolas Saunders így írja le az agyra gyakorolt hatását: „A szer szétterjed a szervezetben, egy kis mennyiség eléri az agyat, aminek hatására nő a szerotonin- és a dopamintermelés. Ezek a kémiai anyagok, az ún. neurotranszmitterek a neuronok közti adatátvitelben játszanak szerepet. Aszerint, hogy blokkolják vagy átengedik az üzenetet, a neurotranszmitterek nagyban befolyásolják viselkedésünket.” (Saunders 1996). […] A szer 15–30 perccel az orális fogyasztás után kezd hatni. Ez az idő aszerint változik, hogy az illető hány kiló és mit evett közvetlenül az anyag bevétele előtt. Hatása kb. két óráig „felszálló ág”-ban van, ezt a csúcsélmény követi, majd a „leszálló ág”. Fontos elkülöníteni azonban a tiszta MDMA-t fogyasztók beszámolóit azokétól, akik ecstasy név alatt olyan tablettákat fogyasztanak – s manapság ez a gyakoribb –, amelyek gyakran nagy adag amfetamint tartalmaznak, akár a fogyasztó tudta nélkül – ezeket néha „Dance Pill”-nek nevezik. Az ecstasyfogyasztás első tünetei az állkapocsizom feszültsége és a tarkó zsibbadása. A fogyasztókat jellemző izomfeszültség, ami általában ideges mozdulatokban, az egész test bizsergésében és leküzdhetetlen mozgáskényszerben nyilvánul meg, elsősorban a tablettákban található több-kevesebb amfetaminnak köszönhető. Az ecstasy könnyűség-érzetet okoz: „Úgy éreztem, mintha a holdon járnék”, megnöveli a fizikai teljesítőképességet, feszültté teszi az izmokat: „Ha mozog az

ember, egyből több ereje lesz”. Ez a pszichotróp megváltoztatja a test érzékelését és mozgási képességét. A test könnyebbnek tűnik, és mintha kitágulna: „Normális állapotban a tested egynek érzed, de amikor X hatása alatt vagy, az a benyomásod, mintha kitágulna és minden testrészed önálló lenne”. Az ecstasy ugyanakkor nagymértékben megnöveli a testhőmérsékletet, hatása alatt az embert gyakran elönti a forróság. Az ecstasyt fogyasztó táncolók hajlamosak repetitív mozgást végezni. […] Dr. Paulus összeköti az ecstasy ezen hatásait a rave zenével: szerinte az ecstasy és a techno tökéletesen összeillenek, mert mindkettő repetitív mozgást idéz elő, ugyanazon mozdulat ismétlésére ösztönöz (Rave New World 1994). Ez magyarázhatja, hogy egyesek hirtelen megkedvelik a technót egy ecstasy hatása alatt eltöltött éjszaka után. Az ecstasyt fogyasztóknak megváltozik az időérzékük. Általában nem foglalkoznak az idővel, elvesztik a mindennapi idő fogalmát. Nagyon rövid pillanatok végtelennek tűnhetnek számukra, és fordítva, órák telhetnek el anélkül, hogy annak tudatában lennének. Alapvetően a jelenben élnek. A tér ezzel szemben megtartja szokásos állapotát. Az X nem változtatja meg a térviszonyokat, a partizók tájékozódási zavarai alapvetően a fényhatásoknak tulajdoníthatók. Sok ecstasy-fogyasztó azonban kerek térről számol be, mintha egy „gömbben” mozogna. Az ecstasy befolyásolja a többiek érzékelését, és ennek következtében az egyén viszonyát a többiekhez. Általában közelinek és szimpatikusnak találja őket: „soha nem láttam ennyi jó fej embert együtt”. Az anyag megkönnyíti a megértést, a beszélgetést, az ember jobban keresi a társaságot, így fogékonyabb a közösségi élményekre. A testi kontaktusokon keresztül megtapasztalt új érzések felfedezése fontossá válik, az X hatása alatt lévő ember gond nélkül beszél a többiekhez, megérinti, megöleli számára vonzó társait. Az illető szerettei iránt érzett érzelmei is intenzívebbé válnak. Az empátia, ami igen jellemző erre a pszichotrópra, egység-érzést teremt a partizóban. Az X az egyén önmagához való viszonyát is megváltoztatja: megszabadul gátlásaitól, komplexusaitól, könnyebben és magabiztosabban fejezi ki magát, mint általában. Az X-esek sokszor lendületesek, spontának. Azt mondják, hogy intuitívebben viselkednek, beszéd nélkül megértik a

lyesnek bizonyuló összetevő nem azonosítható.[…] LSD és „utazás” A kémikus Albert Hoffmann 1938-ban izolálta az LSD-t egy, az alkaloidákra vonatkozó kutatás keretében a rozson élősködő gombafajtából, az anyarozsból. 1943ban, mivel véletlenül az általa szintetizált anyag okozta mérgezés áldozata lett, felfedezte annak pszichoaktív hatásait. A tiszta LSD a központi idegrendszerre hat, és belső, személyes, lényegénél fogva mentális élményt idéz elő. Olyan hallucinogén anyag, amelyet Jean Delay (1959) a pszichodiszleptikus szerek csoportjába sorolt: „Ebbe a csoportba tartozik minden olyan anyag, amely megzavarja az értelem tevékenységét, az ítélőképesség elvesztéséhez vezet, s ez az értékek megítélésének torzulásával jár együtt. Ezek a drogok hallucinációkat, illúziókat, álomszerű állapotokat, zavarokat, deperszonalizációt okoznak.” Az LSD-vel a hatvanas évek „pszichedelikus mozgalmának” tagjai tömegesen kísérleteztek. Az akkor kibontakozó kutatások, amelyek a hallucinogén anyagok által indukált állapotokat vizsgálták, a legfontosabb modern információforrásnak tekinthetők a tudat módosult állapotaira vonatkozóan. Egy „bélyeg” abban az időben 250 mikrogramm LSD-t tartalmazott, manapság kb. 50-et (Saunders 1996), ráadásul ritkán találunk LSD-t tiszta formában. Összetétele a megsokasodó földalatti laboratóriumok tevékenysége miatt megváltozott, hiszen ez utóbbiakban átalakították az eredeti struktúrát, innen a „designer drug” elnevezés. A ma fogyasztott acid olyan hallucinogén, amely mindenekelőtt a periférikus idegrendszerre hat. Jobban

DISPUTA Műhely

másikat, befogadóbbak, mint általában. Az ecstasy felszabadítja a lelket: „nagytakarítást végez a fejben”. Ezért ezek az emberek nyitottabbak a többiek felé, és úgy érzik, hogy nagyobb távolságtartással ítélik meg a dolgokat: „Az ember megszabadul terhes gondolataitól, tisztában van azzal, hogy mit tesz, hogy mit választhat, és ez segíthet a hosszú távú döntések meghozásánál”. Ezt a „tisztánlátás”-érzetet ugyanakkor gátolhatja, hogy ha gyakorlati kérdésről van szó, nehezen hoznak döntéseket, ha rákényszerítik őket. Egy, a külvilág által teremtett döntéshelyzet meg is szakíthatja az ecstasy hatását, „megtörik a varázs”, mintha az illető hirtelen a megszokott valóságban találná magát. Ezért nagyon fontos, hogy milyen körülmények között történik a fogyasztás. Partikon az élmény különösen intenzív, hiszen az X hatása alatt álló ember érzékeit minden szinten stimuláció éri; az élmény függ a hangkörnyezettől, amiben a táncolók mozognak, a Dj-k a mix kivitelezésének módjával felelősek mindezért. A partikon a felszálló ág a zene folyamatát követi. A táncolók jó közérzete fokozódik, és erőteljes gyönyörérzéssé alakul a mix erős pontjainál. Ezt a gyönyört sokszor az orgazmushoz hasonlítják. Az érzés az alhasból terjed szét a testben: „A hasban kezdődik, egy pontban, aztán eláraszt tetőtől talpig” vagy „a hasból sugárzik szét”. A zene ilyenkor majdhogynem kézzel fogható, a színek csillognak. Az X-esek vidámak, boldognak érzik magukat. Gyakran mozog az állkapcsuk, jellegzetes merev mosoly ül arcukon, pupillájuk tág, szájuk száraz. […] Az ecstasyfogyasztás fő veszélye manapság a piacon található, ecstasy név alatt futó termékek minőségéből ered. Valójában nagyon könnyű ecstasyt szerezni a partikon, de egyre nehezebb tiszta MDMA-hoz jutni. A tabletták, kapszulák megsokszorozódtak, gyakran amfetaminokat is tartalmaznak, amikhez még különböző anyagokat adhatnak hozzá. A leggyakoribbak az LSD, a ketamin, a koffein, a heroin és a patkányméreg, többségük azonban nem azonosítható. Egyes országok, mint Hollandia ezt a problémát a partik helyszínén zajló „testing” bevezetésével igyekeztek enyhíteni, laboratóriumokban analizálva a partikon kapható tablettákat. A „testing” során egy reagenst használva azonosítani tudnak egyes anyagokat. Manapság egyedül az MDMA-t, a heroint és az amfetaminokat lehet felismerni, a többi, igencsak veszé-

LSD-bélyegek

49

DISPUTA Műhely 50

idomulva a partik kontextusához, hatása ma inkább fizikai és kevésbé mentális, mint kezdetben. Bruno Pochettino (Altrove n. 3. 1996) szerint az „LSD 25” élménye mai korunk számára nem megfelelő, hiszen ez a kilencvenes évek „bizonytalan és nyugtalan” világában túlságosan destabilizáló lenne. Több mint negyvenféle acid van forgalomban, ezek a papírjukon látható eltérő minták alapján azonosíthatók. […] Hatásuk 8–12 órán keresztül tart, vagyis kétszer hosszabb ideig, mint az ecstasy-élmény. Ebben az esetben is van „felszálló ág”, majd egy időszak, amikor a szer hatásai optimálisak, végül pedig a „leszálló ág”, amit kifejezetten nehéz uralni. Egyes partizók azért választják az acidet, mert olcsóbb, mint az ecstasy, de a választás oka leggyakrabban egy sajátos motiváció, hiszen a két esetben nem ugyanúgy élik meg a partit. […] Az LSD-t fogyasztó partizók alapvetően olyan „esztétikai élményeket” élnek át, mint amilyeneket Stanislas Grof írt le. Szerinte ezek a tapasztalatok az LSD hatásának legfelszínesebb fokozatát jelentik, olyan érzéki torzulásokhoz vezetnek, „melyeket leginkább az érzékszervek kémiai stimulációjának eredményeként foghatunk fel, s amely e szervek belső struktúráját és funkcionális jellemzőit tükrözi.” (Grof 1984) Ezek a torzulások mindenekelőtt a látás és a hallás hiperérzékenységében jelentkeznek. Ahogyan D. Ginestet (1971) találóan írja: „a színek élénkebbnek, csillogóbbnak, harmonikusabbnak tűnnek. Az ének- és zenehangok intenzív tónusúvá válnak, szinte kidomborodnak, hihetetlen emóciókkal telítődnek.” Az LSD tehát vizuális és auditív illúziókat kelt. A partizók néha megállnak egy festmény vagy egy másik ember előtt, esetleg egy hangot hallgatva, mozdulatlanná dermednek, elszigetelődnek a világtól, és nézői, illetve

hallgatói lesznek olyan alakváltozásoknak, amelyek egymásba kapcsolódnak és egyre jobban eltávolodnak a hétköznapi valóságtól. A terek és a vonalak mozgásban lévőknek tűnnek, a partizók rámerednek a formákra, színekre, anyagokra vagy hangokra, melyek a rájuk irányuló figyelem hatására átalakulnak. A partik látványvilága, hangjai és fényei stimulálják ezt a túláradó és ellenőrizhetetlen érzékelést. Bizonyos bélyegek, mint például a „Hoffmann” által provokált hallucinációk meglepően hasonlítanak a számítógép által generált fraktálokhoz, s ez nagy számú partizót ösztönzött arra, hogy érdeklődni kezdjen a káoszelmélet iránt. […] A külső világgal való kapcsolat zavarait egyfajta idegenségérzés jellemzi: „A hallucinogének megteremtik, vagy elmélyítik az egyén és a hétköznapi világ közti szakadást. Az egyén nincs összhangban a világgal, amely érdektelennek, idegennek, érthetetlennek tűnik.” (Ginestet 1971) A környező világgal való kapcsolat zavaraihoz a mozgási képesség zavarai társulnak: az acid és a zene keltette hatások a test izgalmi állapotát idézik elő, amit olyan pillanatok váltanak fel, melyek során a test egy „hallucináció” hatása alatt mozdulatlanná dermed. Az időhöz és a térhez való viszony teljesen összezavarodik. Az acid hatása alatt lévő partizók elvesztik szokásos tájékozódási pontjaikat, előfordul, hogy képtelenek orientálódni: „Nem ismertem fel semmit, és többször is körbejártam a helyiséget, anélkül, hogy megtaláltam volna a kijáratot.” Az időt – csakúgy, mint a cselekvést – nagyfokú diszkontinuitás jellemzi: „Táncoltam, és a fa hirtelen átalakult varázslóvá. Úgy tűnik, hogy nagyon sokáig voltam mozdulatlan, de ennek nem voltam tudatában.” Az idő folyása valószerűtlenül gyorsnak vagy, épp ellenkezőleg, lassúnak tűnhet. A gondolatok rendezetlenek, ka-

látása tagadhatatlanul a mindennapi valósághoz köti. De a tény, hogy olyan állapotban „látja magát”, ami nem „normális”, s ezt nem tudja uralni, esetenként pánikhangulathoz, „rossz utazáshoz” vezet. A nevetés gyakran lehetővé teszi a belső feszültség alóli felszabadulást, a félelem meghaladását. Nevetni azon, hogy „teljesen szétcsúszva” látjuk magunkat, a helyzet feloldásának egy módja. Annak szabad választása pedig, hogy rábízzuk magunkat erre a másik „részre”, a hatalom érzetét biztosítja. […] Drogok és misztikus élmények Az acid és az ecstasy átalakítja az egyén világról és önmagáról alkotott képét. Sok élmény közös jellemzője egy olyan állapot, amelyben a partizók felszabadulva érzik magukat mások tekintete vagy önmagukra vonatkozó ítéleteik alól. Az az érzésük, hogy személytelen és „totális” állapotba kerülnek. Ez az individualitáson túli állapot az olyan transzperszonális élmények sajátossága, mint amilyeneket Stanislas Grof (1984) írt le az LSD által kiváltott állapotok osztályozása során. „A transzperszonális állapot nem duális formában jelenik meg, azaz túlmegy az alany-tárgy kettősségén” (Weil). A partik esetében ezek az élmények csoporttudathoz vezetnek, az emberek kevésbé foglalkoznak önmagukkal, azonosulnak a többiekkel, a közösséggel. A tömeg és a ritmus hatásai összhangot teremtenek, és az a fogékony állapot, amelybe a partizók a pszichotrópok hatása miatt kerülnek, hangsúlyossá teszi a „közösséggel való egybeolvadás” érzését. Egyes partizók arról számolnak be, hogy valamiféle rejtett és kifejezhetetlen ismeret tárul eléjük ebben az állapotban, az a benyomásuk,

DISPUTA Műhely

otikusak, ahogyan ezt a nyelv zavarai (mindenekelőtt a megszakított mondatok) jelzik. A csapongó képzelet az álom állapotára emlékeztet. Az LSD fogyasztása rémisztő lehet olyan valaki számára, aki nincs rá felkészülve. Az élmény zavarba ejtő, gyakran váratlan, és az egyén diszpozíciója lényeges tényező. Az acid hatása órákon keresztül intenzív. Az ecstasyval szemben, amely tiszta formában biztos jó közérzethez vezet, az acid – az azt használó személy hangulatától és az „utazás” körülményeitől függően – jó „utazáshoz”, felejthetetlen élményhez vagy éppen rossz „utazáshoz”, „bad trip”-hez vezethet. […] E második típusú tapasztalat során a nyolc óra végtelennek tűnhet. A rossz utazás leggyakoribb tünete a szorongás, amely pánikszerű állapotot okozhat. Ez a szorongás „ingadozó, hullámzó, a végletekig fokozódhat” (Ginestet 1971). Hirtelen hangulatváltozások állhatnak be ugyanazon élmény során, az aggodalomtól az eufóriáig. […] Amikor a partizók pszichotrópokat használnak, tudatában vannak az elszenvedett hatásoknak, még akkor is, ha nem tudják azokat uralni. Egy látszólag paradox tisztánlátás-érzet kíséri őket az élmény folyamán. Mintha megkettőződnének: belső átalakulásuk nézői lesznek, miközben megélik azt. Ez a megkettőződés közös jegye a tudat mindenféle módosult állapotának: „A transz alapegységét tehát ebben az alapvető és különös elemben kell keresni, ebben az összejátszásban, amely során az egyén, aki változik, látja magát változni, s ezt a változást mintha egy fix pontból figyelné; éber marad, miközben önmaga egy másik „része” (de nem egy másik én), átadja magát a féktelenségnek.” (Lapassade 1993) Az egyén e két „része” közti viszony többé-kevésbé feszült. Részleges tisztán-

51

DISPUTA Műhely 52

hogy egy rendkívüli, nyilvánvaló és alapvető igazságot ismernek meg, a „végtelenség” és „az eredethez való visszatérés érzését”, a „világegyetem harmóniáját”. A hétköznapi tudatállapot megváltozása számukra nyitás „más dolgok” felé, úgy élik meg, mint egy többé-kevésbé megrázó „felfedezést”. […] A 60-as évekbeli pszichedelikus mozgalom is előtérbe helyezte a hallucinogének által keltett élmények misztikus aspektusát: „A legfontosabb áramlat, amely a hallucinogének hatása alatt lévő tudat módosulásából kifejlődött, az ezt vallásos, pontosabban misztikus tapasztalatnak tekinti.” (Valla 1979) Timothy Leary és Ralph Mezner szerint közismert tény, hogy „a pszichedelikus drogok többek között olyan vallási, esztétikai vagy gyógyító élményekhez vezethetnek, amelyeket a környezet és a diszpozíció határoz meg.” (Leary és Mezner 1979) […] Mindenekelőtt az „egység” érzése, az „idő és tér érzékelésének elvesztése”, az „élmény kifejezhetetlensége” és „átmeneti jellege” jellemzi globálisan a partizók által átélt állapotokat, akár ecstasyt, akár LSD-t fogyasztottak. Az egységérzésnek a fogyasztott pszichotróptól függően más jelentése van: az ecstasyt fogyasztók esetében ez alapvetően az egyén és a többiek közti egységre, míg azoknál, akik acidet vettek be, az egységérzés a környezet egészére vonatkozik. Azonban ebben a stádiumban nem beszélhetünk misztikus élményről. A többi, Pankhe (1965) által leírt jellemző, „a szentség érzése”, „a megszerzett intuitív ismeretek valóságosságának és objektivitásának bizonyossága”, „az élmény paradox volta” és „a szerelem mély érzése” csak a partizók kis hányadát érintik. Számos vallási közösségben a transz egy lehetséges módszer az „isteni eksztázis” eléréséhez, az isteni egységben történő feloldódáshoz, és minden ide kapcsolódó rituálé ehhez járul hozzá. A pszichedelikus mozgalom követői, annak ellenére, hogy nem volt megszerkesztett, kodifikált vallási rendszerük, rendelkeztek Az eksztázis politikájával (Leary 1973), egy kidolgozott programmal a transz által keltett „megvilágosodott” állapotokról. A „rave mozgalom” semmi hasonlót nem kínál, néhány goa trance partiszervező kivételével: „A partizó igényes, szabad lény, de gyakran elveszett, mert egyáltalán nem egyszerű egy fény nélküli társadalomban utat találni. Sokat vár a szervezőktől, akik „állítólag tudnak”. Mi, goások, csillagokat akarunk mutatni. Ünnepeink szentek és dionüszo-

sziak lesznek, túl minden valláson. Viszonyítási pontokká válnak, csakúgy, mint ahogy a csillagok a hajósok jelzőfényei. A hely és az idő pontos kritériumoknak megfelelően lesz kiválasztva. Az ünnepek lassan, lágyan fognak kezdődni, mint ahogy a hajnal jön el, ahogy az életciklusok változnak. A ritmus egyre fokozatosabb lesz. A „primitív”, fúvós és ütőhangszerek azért lesznek ott, hogy a finom és simogató hangszőnyegen át előkészítsék az elektronika eljövetelét, hogy az éjszaka közepén elérjünk a techno-transz áradásához, egy olyan rituálé tárgyához, vagy még inkább eszközéhez, amelynek fel kell szabadítania a szellemet, a gondolatokat, hogy a ritmus szívében elérhessünk a tudat teljességéhez, a szellem ürességéhez. És az ilyen kegyelmi pillanatokban minden lehetséges.” (Yayo, Trance Body Express, Actuel, 1994. április) De a misztikus tapasztalat mint a hallucinogének hatása alatt átélt tapasztalatok kreatív aspektusa nem általános követelmény. A transz semmiféle kollektív jelentést nem kap, s azt, ami a partikon történik, mindenekelőtt az határozza meg, amit az egyes emberek hozzátesznek. A „misztikus tapasztalatok” vadságuk miatt gyakran zavarba ejtőek, [...] ez vezethet el a beavatatlanság problémájához. Vallási és beavatási összefüggéseit tekintve a transz rituális és tradicionális gyakorlatát egy vagy több „vezető” „felügyeli”. A vezető, mivel sokat tud, mivel ő jutott legtovább a szellemi beavatás folyamatában, ellenőrzése alatt tartja az ilyen jellegű tapasztalatot, melynek jelentését leginkább ő értheti meg. Timothy Leary, csakúgy mint Carlos Castaneda – saját, hallucinogének okozta élményeikkel kapcsolatban – szintén hangsúlyozzák a vezetők fontosságát – legalábbis az első „belső utazások” alkalmával (Leary 1973, Castaneda 1985). Az ilyen vezetők hiánya az oka annak, hogy a pszichedelikus mozgalom végeredményben zsákutcába jutott. Hiszen a beavatást tekintve, a transz gyakorlatához filozófia és életelvek is kapcsolódnak, melyek célja a transz által előidézett állapot során megszerzett ezoterikus ismeretek integrálása a mindennapokba. A hatvanas évek pszichedelikus mozgalmának „misztikusai” maguk is összekapcsolták kábítószeres élményeiket a „kontemplatív” életformával, és gyakran gyakorolták a meditációt. E spirituális tapasztalatok közös jellemzője a „személytelen” jelleg. A „misztikus tapasztalat”, amiről a partizók is beszélnek, nem más, mint az „én hiányának”

Bibliográfia, videográfia: Castaneda C., L’herbe du diable et la petite fumée, Gallimard, Folio, 1985. Delay J., Pichot P., Lemperière Th., Nicolas-Charles P. et Quentin A–M., „Les effets somatiques et psychiques de la psylocybine”, Ann. Méd. Psychol., 1959, 117, I, 5. Ferguson M., Les enfants du verseau, Calmann-Lévy, 1981. Ginestet D., Lôo H., Oughourlian J-M., „Toxicomanie aux hallucinogènes. Ses rapports avec les psychoses”, in. La Revue du Praticien, mars 1971. Grof S., „Les domaines de l’inconscient humain: observations émanant de la recherche de LSD”, in. R. N. Walsh et F. E. Vaughan, Au-delà de l’ego, le tout premier bilan en psychologie transpersonnelle, Paris, La Table Ronde, 1984. Lapassade G., Les états modifiés de la conscience, PUF, 1987. Lapassade G., La transe, PUF, 1993. Leary T., Politique de l’extase, Fayard, 1973. Leary T. et Mezner R., Essai sur l’expérience psychédélique, Paris, Belfond, 1979. Pahnke W. and Richards W. A., „Implications of LSD and experimental mysticism”, in. Altered States of Consciousness, New York, Doubleday and Co. Inc, 1969. Pochettino B., „Rave, sostanze, e rit(m)o”, in. Altrove n. 3, Nautilus, Turin, janvier 1996. Rave new world, programme Equinox pour Channel 4, novembre 1994. Saunders N., E comme Ecstasy, Éditions du Lézard, 1996. Valla J-P., „L’altération élective du psychisme soumis à l’influence de substances psychoactives”, L’Évolution psychiatrique, 1979. Varela F., Thompson E., Rosch E., L’inscription corporelle de l’esprit, Seuil, 1993.

(A bevezetőt írta és a fejezetet fordította Kálai Sándor és Balogh Sámuel)

DISPUTA Műhely

és a mindennapi valóságérzékelésünk relativitásának tudata. Francisco Varela (1993) arra mutat rá, hogy a Madhyamika vagy a „középút” iskolájának buddhista tradíciójában az én a szilárd alapok hiányát a legvégső következményekig megéli, s az én meghaladása a tudat struktúrájának radikális megváltozásához vezet. Egészen tudatosnak lenni, megvalósítani az alapok hiányát végeredményben a többiek felé való nyitásban, a többiek iránti érdeklődésben mutatkozik meg, a szorongást és a bennünket érintő gondok miatti bosszúságot az empátia váltja fel. Ám e „magába fogadó”, „decentrált” figyelem állapotának megvalósulása, „egy olyan nevelési folyamaton keresztül alakul ki és ölt testet, amely megkönnyíti az énközpontú viselkedés elhagyását, és lehetővé teszi, hogy az empátia spontán módon megszülessék, és saját magából táplálkozzék.” (Varela 1993) A partizók, akik megtapasztalják ezt a „misztikus tudatállapotot” a pszichotrópokat teljes egészében ezekhez az állapotokhoz kötik, és nincs szándékukban másmilyen serkentőhöz folyamodni. Így, bármilyen intenzív legyen is a „reveláció” az ünnep pillanatában, hamar utoléri őket a mindennapi valóság, s a „misztikus tudatállapot” elhalványul, ha nem használnak újra pszichotrópokat. Ugyanakkor egyesek úgy gondolják, hogy a pszichotrópok gyors és korunknak megfelelő eszközök ahhoz, hogy eljussunk ehhez az állapothoz: „Gyors felszabadulásra, gyors elszakadásra van szükségem, és tudom, hogy a drogok segítségével ezt gyorsan elérem. A meditációval hasonló a helyzet, eljuthatunk olyan tudatállapothoz, mint az ecstasyval – ám ehhez évek hosszú sorára van szükség.”

53

Tea és zen Emerico Koloniale DISPUTA Műhely 54

Zen. „Egyszer mutatni annyi, mint százszor mondani”. A zen leginkább művészi megnyilvánulásaiban érhető tetten. Számára nemcsak a festők, költők kedvenc témái természetes, konkrét, közönséges dolgok – a műalkotást sem tekinti a természet puszta ábrázolásának, inkább olyasvalaminek, ami maga is természeti alkotás. A lényeg az, hogy a zen szemében nincs kettősség, nincs ellentét a természetes véletlen és az emberi ráhatás mozzanatai között. A taoizmusban, konfucionizmusban és a zenben olyan mentalitás fejeződik ki, amely tökéletesen otthon érzi magát ebben az univerzumban, és az embert a környezet szerves részének tekinti. Az ember értelme nem távolról származó, testéhez béklyózott szellem, hanem csak a természeti világ egészen finoman kiegyensúlyozott aspektusa, melybe az Ég és a Föld is beletartozik. A távol-keleti kultúra mélyén az a felismerés nyugszik, hogy az ellentétek csak egymáshoz viszonyítva állnak fenn, így alapvető harmóniában vannak egymással. A konfliktus mindig viszonylag felszínes, hiszen nem lehet végletes ellentét olyan ellentétpárok között, amelyek kölcsönösen egymástól függenek. Az univerzum alapelve nem a harc, hanem a viszonyulás, ezért nincs benne szándék, hiszen nincs kivívható győzelem és elérendő cél sem. Mihelyt célt állítunk magunk elé, lehetetlenné válik, hogy a művészet fegyelmét gyakoroljuk, és elsajátítsuk a zazen (elmélyedésben ülni) szigorú technikáját. A cél nélküli élet, miután nem siet, semmi mellett nem rohan el, mert az ember érzékei csak úgy nyílnak ki egészen a világra, ha nincs célja és sehová sem siet. Ebből adódik, hogy nem avatkozunk az események természetes rendjébe. A Buddhák és Pátriárkák útja, hogy teát isznak és rizst esznek. Ha felfedezzük, hogy az összes dolognak, amit teszünk, azonos az értéke a rizsevéssel, akkor megtaláljuk a legfontosabb dolgot. Teát inni és rizst enni pontosan ugyanaz, mint egyedül ülni a hegyen. A kolduló csészét rizsevés-

re használják, és ahhoz, hogy rizst ehess, szükséged van egy kolduló csészére. Mi az a kolduló csésze? Ez nemcsak egy darab fa, sem csupán egy fényes csésze kőből vagy fémből. Van egy, a formáján túli jelentése. Feneketlen, és felihatja az egész univerzumot, amely gasshóval (egymáshoz érinteni a tenyereket, az ujjak felfelé mutatnak, az ujjak hegye az orrlyukak magasságában) fogadja. Koldulócsészémben ezer ház rizse Csuhám vékony, testem könnyűnek érzem Jóllaktam, mi dolgom még a világban? Megöregedni békében, szárnyalni szépen, szabadon Ryókan Tagui Ha a múlt kiürült, a jövő pedig céltalan, a jelen tölti be az űrt – amely rende­sen hajszálnyira zsugorodott töredék-másodperc csupán, semmire nem hagy időt. A végtelenül kitágult jelen érzése soha sem erősebb, mint cha-no yu, a teaszertartás idején. „Tea forró vízzel”. A zen már egyedül ezzel a gyakorlattal is felmérhetetlen hatást gyakorolt a japán világra, a cha-no-yut körülvevő művészetek – építészet, kertrendezés, ikebana, kerámia, füstölők – hatása pedig máig meghatározó a japán kulturális identitásban. A tea megnyugtat, megtisztít, íze maga a megvilágosodás. Zen szerzetesek már jóval a cha-no-yu kialakulása előtt is használták a teát a meditációt megelőzően, a szútraolvasások és a közös étkezések végén, élénkítőszerként. A teaszertartás évszázadok során először a társasági szórakozás egyik látványosságeleme volt, majd a XV–XVI. században vált külön aktussá Murata Juko, majd Sen-no-Rikyu (1518– 1591) munkája nyomán. Rikyu a zen szerzetesek puritán életvitelét, a bevándorló koreai kézművesek szegényesen rusztikus stílusát, a szamuráj harcosok kegyetlen, „spártai” világát és a feltörekvő polgárokkereskedők új identitáskeresését gyúrta egy térbe egy végtelenül egyszerű kunyhó meditatív környezetében. Hatása máig él a

A szertartáshoz használt tea kőmalomban finom porrá őrölt gőzölt zöld rügytea, amelyet bambusz habverővel (chasen) és forró víz hozzáadásával folyékony habbá vernek. A cha-no-yu annál becsesebb, minél szűkebb körre, esetleg mindössze két főre szorítkozik. Ideális esetben a cha-no-yu háza a lakóháztól távolabb eső, külön kis kertben álló kunyhó. Padlóját tatami, szalmával kitömött matrac borítja, amely körülveszi a tűzrakó helyet. A szoba egyik oldalát a tokonoma fülke foglalja el, amelyben egyetlen tekercs festmény vagy kalligráfia függ, az elé helyezett, a szertartásra kiválasztott virág, a chabana társaságában. Különös módon egyszerre ünnepélyes és mégis elengedett légkör uralkodik, a vendégek kedvük szerint társalognak vagy csendben figyelnek. Miután enni kapnak, és a vendéglátó újrarendezi a teret, faszénnel tüzet rak a világmindenséget szimbolizáló öntöttvas tűzhely, a furo hamutengerén. Nagy koncentrációval behozza a többi kelléket, majd amikor a víz forrni kezd, a házigazda egyenként felszolgálja a teát a vendégeknek, mindenkinek ugyanabból a csészéből. A teásdobozból meghajlított bambuszkanállal (chashaku) veszi ki a teát, a kannából a hosszú nyelű bambuszkanállal (hishaku) forró vizet mer hozzá, a habverővel felveri, és a csészét az első vendég (fővendég) elé teszi, legszebb oldalát fordítva felé. Maga elé veszi, elnézést kér az utána következőtől, amiért nem ő került előbb sorra, majd megissza a teát, és megszemléli a szertartásra kiválasztott csészét. A cha-no-yu csészéje, a chawan külön világ. Többnyire durva rajzolatú, matt festésű, de igen sok kerámia stílus (hagi, raku, shigaraki) szerint készülhet. A tea elfogyasztása után a vendégek elkérhetik és megszemlélhetik a kellékeket, hiszen a vendéglátó minden darabot a legnagyobb műgonddal válogatott össze. A szertartás során a vendégek inni és enni kaptak, és egyetlen meditatív aktusban átvehették a legtöbbet, amit lehetett: egy csésze teát. Kirabolt kunyhóm – ablakába beragyog az ottfelejtett hold. A természet hirtelen megpillantása, ami a haiku lényege, ugyanígy jön létre, hiszen ahol az ember éppen keres, ott soha nincs semmi. A mesterséges haiku mindig azt a benyomást kelti, mintha a világ szándéko-

san leszakított darabja volna, míg a valódi haiku magától hullott le, és az egész univerzumot magában hordozza. Láthattuk már, hogy a zen cél nélküli utazás, hiszen nincs is hová eljutni. Az utazás maga az élet, a valahová eljutás pedig a halál. „Jól utazni jobb, mint megérkezni”. Vagy „Úton lenni a boldogság, megérkezni a halál”. Az a világ, amely úticélokból áll, közöttük való utazás nélkül, s csak a minél gyorsabb megérkezést értékeli, tartalmatlan világgá fog válni. Az ember akárhová eljuthat, ám ez minél kön�nyebben lehetséges, annál kevésbé érdemes bárhová is eljutni. Ezért e művészetek célja sokkal inkább maga a tevékenység, mint a végeredmény. Az igazi öröm azonban még inkább abban rejlik, ami a gyakorlat során szándéktalanul bukkan fel. Minden zen gyakorlat, a zazen, cha-no-yu vagy kendo nagy jelentőséget tulajdonít a légzésnek. A légzés nem pusztán a test két alapvető ritmusának egyike, hanem egyúttal az a folyamat is, amelyben az irányítás és spontaneitás, az akaratlagos és akaratlan cselekvés azonossága a leginkább nyilvánvaló. Jóval a zen kialakulása előtt mind az indiai jóga, mind a kínai taoizmus gyakorolta a „légzésmegfigyelést”; ennek szemlélete szerint hagyjuk – nem kényszerítjük –, hogy a légzés minél csöndesebb legyen. A légzés olyasvalami, amit az ember folytonosan végez – vagyis folyamatosan ő maga. Ezért aztán az, hogy a tüdőnkkel levegő után kapkodunk, együtt jár azzal, ahogy az életet próbáljuk megragadni. Az úgynevezett „normális” légzés görcsös és szorongó. A levegőt mindig visszatartjuk, nem engedjük ki teljesen, mintha képtelenek lennénk, hogy hagyjuk a maga útján végigfutni a tüdőben. Ezért az első technikai gyakorlat: „figyelem és engedem” a lélegzésemet. A zen és a tea ugyanarra tanít: „figyelj magadra”! A zen bármilyen körülmények közepette hasznunkra van, és így minden emberi tevékenység a zazen egyik formájává válhat. Mindaddig, amíg ez nem világos, úgy tűnik, életünk teljes egészében múltból és jövőből áll, a jelen csupán az a végtelenül finom hajszál, amely a kettőt elválasztja. Innen ered az az érzés, hogy „nincs időnk”. A megvilágosodás, a „ráébredés a pillanatra” azonban megláttatja velünk, hogy az igazság éppen ennek a fordítottja: valójában a múlt és a jövő az illúzió, a jelen pedig az örökkévaló. Köszönet a segítségért a debreceni Carpe Diem teaháznak és honlapjuknak: www.teutja.hu

DISPUTA Műhely

modern építészetben, ipar- és képzőművészetben.

55

Biztató eredmények, szigorú folytatás Szokolovszki Zoltán DISPUTA Télikert 56

Avagy hogyan halad a parlagfűirtás hazánkban 1. A parlagfűprobléma jelentősége Az ürömlevelű parlagfű (Ambrosia artemisiifolia L.) mind mezőgazdasági, mind humán-egészségügyi szempontból az elmúlt években Magyarország leghírhedtebb gyomnövényévé vált. Őshazájából – Észak-Amerikából – az 1800-as évek második felében gabona-, heremag- és burgonyaszállítmányokkal többször is behurcolták Európába; majd hazánkban – Jugoszlávia felől betörve – véglegesen 1922-től telepedett meg. Először a Dunántúlon szaporodott el, majd az 1960-as évektől néhány évtized alatt gyakorlatilag az egész országot meghódította. Agresszív terjedését több tényező is elősegítette: hazánkban kedvező éghajlati feltételeket és talajadottságokat talált; idegen fajként természetes ellensége gyakorlatilag nincs; igen jó az alkalmazkodó- és terjedőképessége, magjai rendkívül életképesek (akár 40 évig is megőrzik csíraképességüket). Terjedésében kulcsfontosságú a bolygatás, így e gyom tulajdonképpen a zavart, nyílt élőhelyek növénye. Ahol üres talajfelszín képződik, ott azonnal megjelenik és elszaporodik, ezért az elsőéves parlagok legjellemzőbb növénye, tipikus kísérője az építkezéseknek és a földmunkáknak. Állandó jelenlétére elsősorban ott számíthatunk, ahol a zavarás rendszeresen ismétlődik, így a szántóföldeken (főként a nem megfelelően gyomirtott kapás kultúrákban és a tarlókon), útszéleken, árokpartokon, és általában mindenféle emberi tevékenység környezetében. A háborítatlan természetközeli élőhelyekről és a hosszabb ideje regenerálódó, másodlagos élőhelyekről szinte teljesen hiányzik, ugyanis a természetes szukcessziós folyamatok során kiszorul az illető területről, a zártabb társulásokban nem képes fennmaradni. A fent említett okokkal összefüggésben az utóbbi másfél évtizedben a parlagfű gyors terjedését a rendszerváltozás is elősegítette: a politikai-társadalmi változásokkal együtt a mezőgazdaság is átrendeződött. A korábban termelőszövetkezetekhez tartozó mezőgazdasági területeket fölparcellázták, majd privatizálták. Az új tulajdonosok hanyagsága és/vagy hozzá nem értése miatt rengeteg föld elgyomosodott, parlagon maradt, a nem megfelelő művelés utat nyitott a parlagfű elszaporodásának.

Mindeme tényezők eredményeként a parlagfű 1997 óta a legelterjedtebb – egész Magyarországon megtalálható – gyomnövényünk. A mezőgazdaságilag művelt területeinken területfoglalása elérheti az 5%-ot, ami annyit jelent, hogy 4,5 millió hektár szántóval számolva 225 ezer hektár területen parlagfű terem. Ezzel évente a mezőgazdaságnak óriási (mintegy 34 milliárd forintnyi) terméskiesést okoz, további kockázati tényezőként pedig (parlagfű-karanténlista) leszűkítheti mezőgazdasági növényi exportunk lehetőségeit is. A parlagfű humán-egészségügyi szempontból is kiemelt figyelmet érdemel. Az igen erősen allergén és óriási mennyiségben (akár 8 milliárd pollenszem/kifejlett növény) termelődő pollenje nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a regisztrált allergiás rhinitisben szenvedők száma 1990 és 2004 között több mint huszonkétszeresére (!) (1. ábra), míg az asztmásoké több mint a háromszorosára nőtt (nem említve a regisztrálatlan betegeket). E gyom egészségügyi károkozása az országnak (a betegek és az állam együttesen) évente több tízmilliárd forintjába kerül (gyógyszerek, vizsgálatok, kezelések, kórházi ellátás), nem számolva a betegek pollenszezon alatti gyengébb munkateljesítményével, esetleg munkából való kiesésével, illetve a pénzben ki nem fejezhető kellemetlen allergiás tünetekkel. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a parlagfű közvetetten a turizmusnak is bevételkiesést jelent, hiszen a Kárpát-medence és ezen belül Magyarország – mint Európában parlagfűvel és pollenjével legerősebben terhelt terület – nem éppen turistacsalogató „nevezetesség”. 2. A parlagfű elleni közérdekű védekezés áttekintése 2.1. A szigorúbb jogi háttér A parlagfű elleni védekezés kiindulópontja a termőföldről szóló 1994. évi LV. törvény – amely a termőföld-tulajdonos, illetve a földhasználó részére előírja a művelési kötelezettséget – valamint a növényvédelemről szóló 2000. évi XXXV. törvény –, mely többek között az emberi egészséget bármily módon veszélyeztető károsító elleni védekezésre szólít fel. A parlagfű elleni véde-

gyhatjuk figyelmen kívül, hogy a parlagfĦ közvetetten a turizmusnak is bevételkiesést szen a Kárpát-medence és ezen belül Magyarország – mint Európában parlagfĦvel és vel legerĘsebben terhelt terület – nem éppen turistacsalogató „nevezetesség”.

1. ábra A rhinitis allergica megbetegedések növekedése Magyarországon 1990 és 2004 között

1. ábrakezés A rhinitis allergica megbetegedések növekedése Magyarországon 1990 és 2004 között tehát elsősorban a föld tulajdonosá- a parlagfű által veszélyeztetett külterüle-

DISPUTA Télikert

nak, illetve használójának a kötelezettsége. tekről távérzékeléses technika segítségéA hatóság feladata csak a közérdekű véde- vel úgynevezett parlagfű-veszélyeztetettkezés elrendelésére, illetve a mulasztásokat ségi folttérképet készít. E térkép, a helyislagfĦ elleni közérdekĦ védekezés követő szankcionálásra terjed ki. Nemáttekintése sza- meret és a korábbi tapasztalatok alapján a azonban figyelmen kívül hagyni, hogy földhivatalok megtervezik, hogy június 30igorúbbbadjogi háttér a parlagfű belterületen, nyomvonalas léte- át követően mely területeket helyszínelik. gfĦ elleni védekezés a termĘföldrĘl szóló során 1994. évi LV. törvény – sítmények területénkiindulópontja és egyéb, művelésből A helyszíni ellenőrzés megállapítják kivett, külterületi földrészeken is jelentő- a fertőzött termĘföld-tulajdonos, illetve a földhasználó részéreterületek elĘírjatöréspontjainak a mĦvelési GPSkötelezettséget sen elszaporodhat. koordinátáit, majd a koordinátákat és az int a növényvédelemrĘl szólóközérdekű 2000. éviérintett XXXV. törvény –valamint mely atöbbek A 2000. évi XXXV. törvény földterületekre, tulaj- között az védekezésről szólómódon előírásainak végrehaj- donosokra vonatkozó elküldik szólít a egészséget bármily veszélyeztetĘ károsító elleni adatokat védekezésre fel. A tását nagymértékben lassította, hogy a megyei növény- és talajvédelmi szolgálatelleni védekezésre védekezés a föld illetveEzeknek használójának a csaktehát az azt elsĘsorban elrendelő határonak tulajdonosának, (NTSZ), illetve a jegyzőnek. emelkedését az adatoknak az ismeretében külterületre tsége. zat A jogerőre hatóság feladatakövetően csak kerüla közérdekĦ védekezés elrendelésére, illetve a hetett sor, azaz mire a kényszerkaszálást a szolgálat, belterületre a jegyzők azonsokat követĘ szankcionálásra terjed ki. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni, végrehajtották, a parlagfű gyakran már vi- nal végrehajtható határozattal elrendelik parlagfĦ belterületen, nyomvonalas területén és egyéb, rágzott és elszórta pollenjét. E problémalétesítmények a kényszervédekezést, és vállalkozó be- mĦvelésbĘl kiküszöbölésére módosították a növényvonásával végre is hajtják. A határozatot ülterületi földrészeken is jelentĘsen elszaporodhat. védelemről szóló törvényt, így a 2005. évi közszemlére tétel útján közlik. A védekeévi XXXVIII. XXXV.törvény törvény közérdekĦ védekezésrĘl szólóés az elĘírásainak végrehajtását az egészséges környezetzés teljes költsége ezen felül kirótt való alkotmányos a tulajdonjog növényvédelmi a mulasztót terhetékbenhezlassította, hogyjogot a védekezésre csak az aztbírság elrendelĘ határozat jogerĘre elé helyezve egy gyors, fellebbezéstől füg- li, meg nem fizetése esetén a tartozást az ését követĘen kerülhetett sor, azaz mire kényszerkaszálást a getlenül végrehajtandó kényszervédekezés APEH aadók módjára hajtja be. Sőt, avégrehajtották, gyommenetétmár írja elő. A jogszabályés5.§ elszórta (3.) be- mentesítést földtulajdonosgyakran virágzott pollenjét.elhanyagoló E probléma kiküszöbölésére kezdése értelmében „a földhasználó köteles használó a területalapú és a vidékfejlesztéották aaznövényvédelemrĘl törvényt, így a 2005. évi XXXVIII. törvény az adott év június 30. napjáigszóló az ingatlanon si támogatásoktól is elesik. a parlagfű virágzását és eztjogot Az módon történőelé szabályozás a ko- egy gyors, es környezethez valómegakadályozni, alkotmányos a ily tulajdonjog helyezve követően ezt az állapotot a vegetációs idő- rábbi évekhez képest jelentősen felgyorzéstĘl függetlenül végrehajtandó menetét írjafolyamatát, elĘ. A jogszabály szak végéig folyamatosan fenntartani.”kényszervédekezés sította a kényszervédekezés megsemmibekezdése értelmében „a földhasználó lehetővé kötelestéve, az hogy adotta parlagfű év június 30. napjáig az 2.2. A parlagfüves területek felderítése és a sítése még a virágzás előtt megtörténheson a parlagfĦ virágzását megakadályozni, és ezt követĘen ezt az állapotot a további eljárásrend sen. Az eljárások nyomán pedig jelentősen ós idĘszak végéig folyamatosan fenntartani.” megnőtt a jogkövető földhasználók és tuA kialakított eljárásrend (2. ábra) szerint a lajdonosok száma. 57 Földmérési és Távérzékelési Intézet (Fömi)

rlagfüves területek felderítése és a további eljárásrend ított eljárásrend (2. ábra) szerint a Földmérési és Távérzékelési Intézet (FÖMI) a által veszélyeztetett külterületekrĘl távérzékeléses technika segítségével úgynevezett

nyszervédekezés folyamatát, lehetĘvé téve, hogy a parlagfĦ megsemmisítése ágzás elĘtt megtörténhessen. Az eljárások nyomán pedig jelentĘsen megnĘtt a jog dhasználók és tulajdonosok száma.

ábraeljárás A hatósági eljárás folyamatábrája 2. ábra A2. hatósági folyamatábrája (forrás: Mezei 2006)

(forrás: Mezei 2006)

2.3. Koordináció, oktatás, ismeretterjesztés,

fűmentes Magyarországért” Tárcaközi Bi-

Ennek oka legfőképp a koordináció és a megfelelő szakértelem hiányában keresendő, valamint – ahogyan már említettem – a jogi szabályozás sem volt elég hatékony. A parlagfű elleni harc sikere érdekében, a tárcák, az önkormányzatok és a civilek közötti együttműködés koordinálására 2004 februárjában megalakult a „Parlag-

megyékben adódó mentesítési feladatokat és az azokhoz rendelkezésre álló pénzeszközök felhasználását koordinálják. Az oktatás, ismeretterjesztés terén számos példaértékű ötlet és munka született: kisiskolásoknak szervezett nyári táborok, parlagfűgyűjtési akciók, kiadványok; a lakosság szórólapokkal, plakátokkal való el-

DISPUTA Télikert

. Koordináció,társadalmi oktatás, ismeretterjesztés, társadalmi környezettudat a média sz környezettudat és a média szerezottság, mely nagy súlyt helyez és a parlagfűpe a parlagfű-mentesítésben mentesítés társadalmasítására, közösségi parlagfĦ-mentesítésben programok szervezésére, a lakosság aktív elmúlt két évet leszámítva parlagfĦ-mentesítésért végzett fáradtságos munka nem Az elmúlt két évet aleszámítva a parlagfű- részvételének serkentésére. A bizottság mentesítésért végzett fáradtságos munka 2006. évi feladatterve szerint létrejöttek a zán jelentĘs eredményeket. Ennek oka legfĘképp a koordináció és a megfelelĘ szak nem hozott igazán jelentős eredményeket. Megyei Koordinációs Bizottságok, melyek a

58

3. Biztató eredmények: az elmúlt két év sikerei A másfél évtizedes eredménytelenség után hazánk 2005-től a parlagfű-mentesítés terén konkrét, adatokkal is alátámasztható sikereket ért el. A jogi szabályozás szigorítása, a FÖMI, a földhivatalok és a növényés talajvédelmi szolgálatok egyre összehangoltabb munkája, a civil kezdeményezések, a lakosság tájékoztatása, a Koordinációs Bizottságok létrehozása, az önkormányzatok mind nagyobb szerepvállalása együttesen járult hozzá az alábbi eredményekhez. Az ÁNTSZ Aerobiológiai Hálózatának jelentése szerint a parlagfű összpollenszáma Debrecenben, Kecskeméten, Nyíregyházán, Tatabányán, Budapest–Svábhegyen az utóbbi három évben folyamatosan csökkent, emellett a szénanáthában és asztmában szenvedő új betegek száma az 1999. évhez viszonyított százalékában szintén csökkenést mutat. A parlagfű-mentesítésre felhívó kommunikációs kampány nagyon sikeresnek bizonyult, különösen akkor, amikor helyi kezdeményezéssel is megerősítették: az elemzésből kiderült, hogy a kampánnyal csaknem mindenki találkozott; leginkább a tv-ben látták, és figyelemfelkeltőnek vélték. Hatására az elmúlt évekhez képest az emberek egyharmada gyakrabban irtott gyomot, jobban odafigyelt környezete gyommentesen tartására („rendezett kör-

nyezet” üzenet), tehát cselekvésre ösztönzött. A mentesítés elmulasztása esetén kirótt büntetés is megértésre talált. Már 2005-ben észlelhető volt, hogy a törvénymódosítással együtt nagy figyelmet kapott a hatósági munka; az intézkedések hatására a földhasználók, -tulajdonosok többsége elvégezte a parlagfű-mentesítést – a legnagyobb pollenforrást jelentő mezőgazdasági területeken is. A folyamatos pollenmonitorozás és -előrejelzés hasznos adatokat biztosított mind az allergiások számára, mind pedig a hatósági munka eredményességének értékeléséhez (például 2005-ben a levegő parlagfűpollen-koncentrációjának országos átlaga 22%-kal csökkent a megelőző évben mérthez képest). Eredményesnek könyvelhetjük el az elmúlt két év közmunkaprogramjait is. Növekedett a gyommentesítésbe bevont civilek száma (1500, majd 1728 fő), a kistérségek több pénzre (588, illetve 873 millió Ft) pályázhattak, s ezáltal egyre több állami és önkormányzati területen, egyre bővülő eszközparkkal láthattak hozzá a parlagfű irtásának. Emellett évek óta kiemelt feladatként zajlik a Balatonnak és környékének, továbbá a Tisza-tó és a Velencei-tó – mint fő turisztikai célpontok – két kilométeres körzetének parlagfű-mentesítése, valamint az országos pollenkoncentráció 10–20%-os évenkénti csökkentése. A földhivatalok is kedvező tapasztalatokról számoltak be: a törvénymódosítás óta egyre kevesebb magánterületet kellett felvenniük; állami területen pedig a Honvédelmi Minisztérium végzett példaértékű parlagfű-mentesítést, 2006-ban. A helyszíni ellenőrzések és a hatóságok közötti információáramlás is egyre gördülékenyebb, s jó munkakapcsolatot sikerült kialakítaniuk a növény- és talajvédelmi szolgálatokkal, az önkormányzatokkal és Fömi-vel. Munkájukat azonban még mindig lassítja, hogy számos lakossági bejelentés téves, valójában nem is parlagfüvet takar, így kiszállásuk felesleges. A növény- és talajvédelmi szolgálatok határozataiból megállapítható, hogy 2006ban – bár az időjárás a megelőző évhez képest jobban kedvezett a parlagfűnek – az intézkedések és a megnőtt lakossági aktivitás révén kevesebb eljárás indult, így összességében kisebb területen kellett közérdekű védekezést elrendelni és végrehajtani, s a lakosságot is kevesebb bírság terhelte. Továbbra is problémát jelentenek azonban az elhanyagolt tarlók és magántelkek, emellett bizonyos (pl. laza talajú,

DISPUTA Télikert

látása, gyarapodó és könnyen hozzáférhető (például internetes) szakanyagok, cikkek; növekvő számú tudományos kutatás, publikáció, konferencia e témában. Ugyanakkor nagy hiány tapasztalható a mezőgazdasági termelők – különösen a nem szakképzettek – tájékoztatásában. A másfél évtizedes parlagfűirtás eredménytelenségének okai között a gazdák szakképzetlensége is nagy súllyal szerepel. A médiának óriási a szerepe az ismeretterjesztésben, a figyelemfelhívásban, ezt a lehetőséget ezért többször és hatékonyabban ki kellene használni. Sajnos számos felhívás, híradás, képi felvétel szakmailag és módszertanilag pontatlan, így a félretájékoztatás miatt sokan igazából fel sem ismerik a parlagfüvet (pl. rendszeresen összekeverik a fekete ürömmel), nem értik meg a kampány üzenetét. Holott a szakmailag megalapozott, módszeresen előkészített és kivitelezett tájékoztatás a lakosság környezettudat-formálásának pótolhatatlan eszköze.

59

DISPUTA Télikert

Parlagfű

60

vagy éppen köves, árkos) területek gépi kaszálása szintén nehézségekbe ütközik. A parlagfű-mentesítés sikereiben vitathatatlanul jelentős szerepet játszik a „Parlagfűmentes Magyarországért” Tárcaközi Bizottság, illetve a Megyei Koordinációs Bizottságok, elismert koordináló, ösztönző-tudatformáló, információszolgáltató tevékenységük megyei, önkormányzati és lakossági szinten egyaránt a gördülékeny mentesítő munka alapját képezi. Az önkormányzatok a saját területük karbantartásáért, a szükséges szankcionálásért, a közmunkaprogramokra való pályázásért, a helyi lakosság informálásáért, mozgósításáért vállalják a felelősséget. Nem szabad megfeledkeznünk a civil szervezetek többéves áldozatos munkájáról sem (például a debreceni székhelyű Ambrosia Alapítvány több mint egy évtizedes tevékenysége; a budapesti központú Klubnext tavalyi aktív parlagfű-mentesítő akciója; a Körlánc Egyesület környezeti nevelést szolgáló színvonalas oktatási programja), mely a lakosság tájékoztatásában, aktivizálásában, konkrét területek ellenőrzésében és parlagfű-mentesítésében valósult és valósul meg. 4. Megelőzés, integrált védekezés, információáramlás – a hosszú távú siker záloga 2006 áprilisában az MTA Növényvédelmi Kutatóintézetének koordinálásával a témakörben jártas, elismert egyetemi oktatók-

kutatók, hatósági és intézeti szakemberek elkészítették a parlagfű elleni integrált védekezés új stratégiai programját, mely az elmúlt másfél évtized tapasztalatait és eredményeit figyelembe véve ad útmutatást a sikeres(ebb) mentesítő munka tervezéséhez. Mivel a parlagfűkérdés nemcsak mezőgazdasági-gyomszabályozási, hanem ökológiai, gazdasági, társadalmi és egészségügyi probléma is, ezért az ellene való védekezés is meglehetősen összetett feladat. A legnagyobb hangsúlyt minden téren a megelőzésre, az integrált védekezésre és az információáramlásra kell helyezni. Ahol csak lehet, megelőzéssel (pl. agrotechnikai vagy kémiai módszerekkel) el kell érni, hogy a parlagfű meg se jelenhessen az adott növényi kultúrában, illetve megfelelő monitorozással (távérzékeléses módszerek, terepszemlék) már csíranövény korában fel kell térképezni, így például hatékony gyomirtókkal megakadályozhatjuk kifejlődését, pollen- és magszórását. A megelőzésnek a mezőgazdasági területeken túl a tájtervezési és településrendezési munkákban (átgondolt tervek, reformok, birtokrendezés) is prioritást kell kapnia. A gyomszabályozásban az integrált védekezési módszer a parlagfű biológiájával, ökológiájával, elterjedésével, előrejelzésével kapcsolatos összes kutatási eredményt felhasználja annak érdekében, hogy egy bizonyos terület gyommentesítése agrotechnikai, mechanikai, kémiai (vegyszeres) és biológiai úton, illetve ezek kombinációjával a legeredményesebben megvalósulhasson. Kiemelt feladat a mezőgazdasági területek további parlagfű-mentesítése, ugyanis a légköri parlagfűpollen-mennyiség 80%-a ezekről a területekről származik. A hatékonyság fokozására további kutatások szükségesek – az alábbi területeken: • a parlagfű biológiája (növényélettani, társulástani, ökológiai, populációdinamikai vizsgálatok); • a gyom detektálása (légi- és műholdas módszerek); • gyomirtás-technológia (a biológiai, molekuláris biológiai védekezés lehetőségei, a termikus védekezés módszerei, a környezetkímélőbb herbicidek fejlesztése); • haszonnövény-nemesítés; • környezet-egészségügy (a levegő pollenterheltségének monitorozása és pollenelőrejelzések készítése részletes földrajzi bontásban, az allergiás megbetegedések számának nyomon követése);

•

ökonómia (hatékonyság- és költség–haszon elemzések, a mezőgazdasági reformok és a földhasználati változások elemzése); információáramlás és szaktanácsadás (szaktanácsadó rendszer kiépítése, interneten keresztüli működtetése). Mivel a parlagfű hazánkon kívül több más európai országban (például Olaszország, Franciaország, Ausztria, Svájc, Románia, Szerbia) is súlyos problémát jelent, a kutatásokat, fejlesztéseket nemzetközi szintre (közös pályázatok és projektumok) is ki kell terjeszteni.

Az információáramlás terén a jövőben nélkülözhetetlenek az informatikai fejlesztések. El kell érni, hogy a hatóság, a témában érdekelt kutatást-fejlesztést végző szakemberek, valamint a civil szervezetek és az érdeklődő lakosság egyaránt hozzájuthasson megfelelő mélységű információhoz. Kiemelten fontos, hogy a lakosság tájékoztatása a médiában rendszeres, szakszerű, magyarázó jellegű legyen, amiben a civil szervezetek továbbra is sokat segíthetnek. Lehetővé kell tenni, hogy a mezőgazdasági termelők – például tanfolyamok keretében – mindig megkapják a szükséges szakismereteket. Mindezek mellett pedig a környezeti nevelés részeként az oktató-nevelő munka minden szintjén (az óvodától a felsőoktatásig) a felnövekvő új generációkban ki kell alakítanunk a rendezett, egészséges környezet iránti igényt.

Felhasznált irodalom Benécsné dr. Bárdi Gabriella (2006) A parlagfű és az ellen való védekezés alternatívái, www.fvm. hu, 2007.01.31. Mezei András Parlagfű elleni hatósági védekezés 2006. – A földhivatalok tapasztalatai a helyszíni ellenőrzések során, FVM Földügyi és Térinformatikai Osztály, Budapest, www.fvm.hu, 2007.01.31. Mihály Botond és Botta-Dukát Zoltán (szerk.): Özönnövények, TermészetBÚVÁR Alapítvány Kiadó, Budapest, 2004, 337–360. Molnár Ferenc: Hatósági eljárások a megváltozott jogszabályi háttér mellett, Gyakorlati Agrofórum Extra 16. sz., Budapest, 2006, 38-39. Péterfia Éva: A „Parlagfűmentes Magyarországért” Tárcaközi Bizottság tevékenysége, Gyakorlati Agrofórum Extra 16. sz., Budapest, 2006, 35–36. Péterfia Éva: Parlagfű-mentesítés a 2006. évben, www.fvm.hu, 2007.01.31. Tóth Ádám–Hoffmanné Pathy Zsuzsanna: A parlagfű (Ambrosia artemisiifolia) és egyéb allergén gyomnövények előfordulása országosan, előretörésük okai, és az ellenük való védekezési lehetőségek, Magyar Gyomkutatás és Technológia, 2002. III. évf. 1. sz., Budapest,. 65–68. A parlagfű elleni integrált védekezés új stratégiai programja (2006), készült az MTA Növényvédelmi Kutatóintézetének koordinálásával, 2006. április, Budapest, www.fvm.hu, 2007.01.31. A 2005. évi XXXVIII. törvény a növényvédelemről szóló 2000. évi XXXV. törvény és az azzal összefüggő egyes ágazati törvények módosításáról A „Parlagfűmentes Magyarországért” című konferencia szerző által lejegyzetelt anyaga, 2006. 11. 28., Budapest, FVM színházterem

DISPUTA Télikert

•

61

Múltunk illúziója II. D. Kovács Zoltán DISPUTA Toronyszoba 62

Legyőzöttnek lenni – avagy Trianon átka Az elképzelés, hogy győztesnek és legyőzöttek ebben a jogi pozícióban is kell maradnia mindörökre, szóval ez az elképzelés olyan újfajta gyűlöletet keltett a világban, mely tápot ad a zűrzavar és a bizonytalanság fennmaradásának; bizalmatlanság születik az egyik oldalon, gyűlölet a másikon. (Adolf Hitler a versailles-i békékről, Siemens dinamógyár, 1933. november 10.) Adolf Hitler versailles-i békére utaló beszédének fenn citált részlete az adott nap szónoklatának – de sok szempontból a Führer egész életének – leginkább racionális politikai mondanivalója. Ő már csak tudta, mondhatnánk ironikusan, hiszen a két világháború közötti diktátorok közül maga tette a legtöbbet e sérelmek legtökéletesebb kihasználásáért, fenntartásáért és kiforgatásáért. Kicsit mélyebbre ásva a rövid idézet valódi tartalma irányába azonban kísérletet tehetünk a Versailles környéki békék, ezen belül pedig a Magyarország 20. századi sorsát meghatározó trianoni béke máig érezhető hatásainak megértésére, értékelésére. *** A „boldog békeidőknek” véget vető I. világháború – a „nagy háború”, amint az angolszász világban nevezik – sokkal inkább vízválasztó, illetve világokat elválasztó megrázkódtatás volt Európa életében, mint a tényleges leértékelődést és befolyásvesztést jelentő II. világégés. Az 1910-es évek közepére Európában, a világ akkor – mind gazdasági, mind technikai, mind pedig ideológiai értelmében „legfejlettebb” – régiójában, egyszerre kulmináltak azok az erők, melyek a modern tömegtársadalmak létrejöttével már évtizedek óta feszegették a meglévő kereteket. A háború menete, fordulatai és közvetlen hatásai önmagukban is jelezték: alapvetően más típusú rendezésre lesz szükség, mint a 19. század konfliktusai esetében. A háború végére a klasszikus nagyhatalmi diplomácia által kitermelt – illetve részben azt működtető – „nemzetállamok” nacionalista elvei és a faji felsőbbrendűség határait feszegető nemzeti önmeghatározás általánosan alkalmazott kritériumai már sajátosan keveredtek a nemzeti önrendelkezés tengeren túlról tovább erősített gondolatával, illetve a nagyrészt marxista teleológiára alapozó osztályharcos-munkásmozgalmi gondolatokkal.

A korszak körülményei között lehetetlenné vált a kompromisszumos békekötés, és úgy általában bármiféle ésszerű megegyezés tető alá hozása: csakis a totális győzelem, illetve a totális megadás volt elfogadható. Európa és a világ országait-népeit 1918 után győztesekre és legyőzöttekre, „jókra” és „rosszakra” osztották a körülmények – és a győztesek akarata. Hitler felismerésének megfelelően, a sokszor a legelemibb logikai következetességet is nélkülöző Versailles környéki békék számos tragikus következménye a győztes hatalmak szinte mindegyikében is éreztette a hatását, illetve további járulékos károkkal járt. A „vesztesekben” fortyogó gyűlölet és a „győzteseken” eluralkodó bizalmatlanság az Amerika által magára hagyott Európában a nemzeti-társadalmi önmeghatározások helyenként végletes torzulását eredményezte. A tömegtársadalmak kora Európában nem a pluralizmus és a demokrácia, hanem a totalitarizmus és a fajelméletbe csapó xenofóbia égisze alatt köszöntött be. A megcsonkított, vesztes Magyarországot konszolidáló konzervatív erőknek valójában nem sok mozgásterük maradt. A nemzeti önrendelkezés jogának figyelembe vételét a „vesztesek” esetében, illetve az elv „elfogulatlan” érvényesítését nem sikerült elfogadtatni a béketárgyalásokon – és a háború végi körülmények között egyébként sem lett volna realitása betartatásnak. A történelmi határok szétszabdalása nem csak politikai aktus volt, de egyben szétzilálta a Kárpát-medence ezeréves, organikus gazdasági-gazdálkodási és etnikai-kulturális rendjét is. Az új rend kialakításában nemigen volt helye a megértésnek és kompromisszumnak – annál inkább a kérlelhetetlen, következetes érdekérvényesítésnek. A szűkebb nemzetközi színtéren Trianon – még Németország mintáján is túlmutatón – gyűlöletet hagyományozott a magyarokra, és a rossz lelkiismeretből táplálkozó erős bizalmatlanságot az utódállamokra. A belpolitikában sem volt sokkal rózsásabb a helyzet: a vesztes háború és a széthullás körülményei között eleve esélytelen, társadalmi támogatottsággal nem bíró és önsorsrontó módon naiv Károlyi-kormány, majd a rövid életű „proletárdiktatúra” tovább fokozta a politikai rombolást, tovább szűkítette a valós politikai választási lehetőségek körét. A Közép-Európában egyébként is gyenge lábakon álló felvilágosult-demokratikus politikai erők által képviselt valós al-

koncentrációs táborokban és a munkaszázadokban meggyilkolt több mint félmillió magyar zsidó elpusztításának megmagyarázhatatlan borzalmával, illetve azzal a sulykolt új „igazsággal”, miszerint „utolsó csatlósként”, a kollektív bűnösség szellemében Magyarország volt az egyik legfőbb felelőse a második világégésnek. Az 1948-as kommunista hatalomátvételt követően aztán végképp eljött a nemzeti elfojtás időszaka: ha a Horthy-rendszer Trianon és az elszenvedett nemzeti sérelmek ellenében határozta meg magát, akkor a szovjet imperializmus kiszolgálójául szegődő Rákosiék mindenben éppen a Horthyrendszerrel szemben. A taktikusan a háború utáni újjáépítés élére álló, osztályharcos (ál)ideológiával felfegyverzett magyar kommunisták propagandája a teljes tagadásra épült: Magyarország háborús szerepvállalása és a holokauszt elítélése mellett – mintegy a magyar „haladás letéteményeseként” – tagadtak mindent, ami a Horthy-rendszerhez kapcsolódott. A fehérterror révén hatalomra jutott, ellenforradalmi hatalmát a munkásosztály elnyomásával, „fortélyos félelem” gerjesztése révén fenntartó „Horthyfasizmus” a magyar történelem legsötétebb időszakává lett. Az új önmeghatározás szerint a reakciós – „vesztes” és „bűnös” – horthyzmus elnyomása alól felszabadult, „felvilágosult” vezetői jóvoltából „népi demokráciát”, majd később a szocializmust építő magyar munkások és parasztok végre a haladás és modernizáció legfőbb erejévé lehettek – egy teljesen új politikai dimenzióban lehettek „győztesek”. A Rákosi-diktatúra, majd 1956 után a Kádár-rendszer politikai eszközei és kurzus-szótárainak szókincse miben sem különbözött egymástól: kimeríthetetlen számú variációban volt képes elítélni a Horthy-érát, illetve bebizonyítani a már 1919-ben próbálkozó, 1948-ban pedig végre hatalomra jutó „kommunisták” reformelkötelezettségét. A kommunista észjárás és retorika valójában miben sem különbözött az Adolf Hitler által nyitóidézetükben kifogásolt, majd szintén gátlástalanul használt totalitárius felfogástól. A „győztes”, haladó munkás-paraszt tömegeknek a szocialista internacionalizmus jegyében egyszer s mindenkorra szakítaniuk kellett volna a „vereséggel” és „bűnösséggel” azonosított nemzeti érzelmeikkel, a magyarságnak pedig gyökerestül kiirtania emlékezetéből Trianon minden következményét. Mindezeken túl – az antifasiszta koalíció hagyományait álságos módon kisajátítva és kiforgatva – az 1948–1990 közötti kommunista

DISPUTA Toronyszoba

ternatíva, mely a saját erejéből is képes lett volna kibontakozni, a két szerencsétlen kísérlet következtében – társadalmi támogatottságát tekintve – hosszú időre elveszett. A megsebzett országot és nemzetet megjelenítő „Horthy-rendszer” ilyen körülmények között magától értetődően fordult a sérelmi politizáláson, elutasításon és szembenálláson alapuló önmeghatározás felé. Ebben a sajátos, részben a trianoni döntés igazságtalanságát hangsúlyozó, részben pedig a magyar kulturális-etnikai felsőbbrendűséget valló önmeghatározásban nem volt helye megalkuvásnak. Trianon traumája, a dicsőséges nemzeti múlt emléke, a nemzethez való tartozás, a nemzeti megmaradás-visszaszerzés elképzelése átitatta a magyar társadalom teljes szövetét. A szociáldemokrata vagy kommunista internacionalizmus – nem pusztán a demokratikus intézményrendszer és tradíciók hiányosságai miatt – valójában nem kínált életképes alternatívát a nemzeti-etatista kormányzással szemben. Az 1930-as évek végére, a nemzetközi környezet átalakulásával és Németország európai túlsúlyának létrejöttével – valamint a revízió lehetőségének egyre inkább kézzelfoghatóvá válásával – aztán Magyarországon is eljött a valódi szélsőségek kora. A zsidótörvények, az ország dicstelen szerepe a Szovjetunió elleni háborúban, majd pedig a holokausztban való aktív cinkosság magát a Trianon-problémát is jelentősen újraértelmezte. Az antifasiszta erők felfogásában (a maroknyi valódi demokrata rendszerkritikustól a szovjet zsoldban a rendszer ellen harcoló kommunistákig) a versailles-i békékre adott választól egyenes volt az út a holokausztig és a háború elvesztéséből fakadó nemzeti tragédiáig. Az utolsó hónapok körülményei – a nyilaskeresztes ámokfutás és a szovjet felszabadítás-megszállás – pedig végképp nem kedveztek a Trianonnal, illetve a Horthy-rezsimmel kapcsolatos árnyalt képalkotásnak. A szovjet megszállás, illetve a kommunista hatalomátvétel árnyékában zajló „demokratikus” próbálkozás már 1945–48 között is egy erőltetett, torz önmeghatározás-kísérlethez, a Trianonhoz való viszony alapvető átértelmezéséhez vezetett. A megsebzettségből fakadó sérelmi politika, majd a II. világháborúban elszenvedett vereség után nem volt nehéz a Trianon-ellenességet és a maradiságot egymás szinonimájává tenni. A néhány éve még az első és második bécsi döntésért lelkesedő magyar közvéleménynek egyszerre kellett szembesülnie az ország háborús vérveszteségével, a

63

DISPUTA Toronyszoba 64

rendszer rátelepedett a holokauszt emlékére is, azt téve a magyarság legnagyobb 20. századi traumájává. A kommunisták által sugallt felfogásnak megfelelően így lett a magyar történelem szempontjából legfontosabb vízválasztóvá az első helyett a második világháború. A magyarság kollektív tudatát és önmeghatározását szétroncsoló, majd eltorzító Kádár-rendszer vulgármarxista, osztályharcos retorikája az 1980-as évekre még annál is hatékonyabban itatta át a magyar társadalom teljes szövetét, mint annak idején Trianon traumájának hatásai. Hatékonysága nem csupán azzal mérhető, mi szerepelt a rendszer tankönyveiben és hivatalos ideológiájában. És nem is csak azzal, mit harsogott Grósz Károly még 1988 novemberében is a budapesti pártaktíván – „Magyarországon osztályharc uralkodik, és ha nem tudunk az ellenséges, ellenforradalmi erőkkel szemben fellépni, akkor az anarchia, a káosz és a fehérterror uralkodik el az országban” –, hanem a Kádár-korszakban kialakított érvrendszer fennmaradásában, sőt az azóta bekövetkezett újramegerősödésében. A Trianonnal, valamint nemzeti múltunk szélsőséges fordulópontjaival való szembenézést gyakorlatilag a rendszerváltás pillanatától lehetetlenné teszi, hogy – éppen a rendszerváltó kompromisszum értelmében – 1989–90-ben nem kerülhetett sor a 20. század két korábbi, meghatározó önmeghatározását felülíró új elvi álláspont kialakítására. Bár ez esetben tényleg egyértelmű, mégsem vált világossá, hogy kik a „győztesek”, és kik a „legyőzöttek” – ennek megfelelően nem is sikerült túllépni a gyűlölet és bizalmatlanság előző negyven évben felrakott falán. A nemzeti múlt ellentmondásaival való bátor és szókimondó szembenézés helyett – nagyrészt a belpolitikai kompromisszum, kisebb részben pedig a nemzetközi környezet nyomására – maradt a lelkeket és politikai nézeteket tovább romboló elfojtás. (A rendszerváltó Antall-kormánnyal szemben – gondoljunk csak bele, mindössze két év telik el! –, már 1991-ben aláírják a Demokratikus Charta dokumentumát, melyre alapozva később az utódpártot is magába foglaló „politikai mozgalom”, mára pedig megbonthatatlannak tűnő koalíció szerveződött.) Ki gondolta volna, hogy a „rendszerváltás” utáni tizenhét év alapvető élményét mára lassan nem a magát kommunistának tartó nómenklatúra elzavarása, az általa évtizedeken keresztül okozott károk felszámolásában elért eredmények határozzák meg, hanem valami egészen és meg-

hökkentően más: az antiszemitizmus és a szélsőjobboldaliság elleni „küzdelem”? Ki gondolta volna, hogy mára „kommunistázni” már kínos, „Horthy-fasisztázni”, „szélsőjobboldalizni” és „antiszemitázni” azonban még mindig, sőt újra trendi és teljesen elfogadott lesz? Ki gondolta volna, hogy az utódpárt, illetve a szövetségeséül szegődő politikai erők a „győztesek”-„vesztesek” dichotómia fenntartásával-újraélesztésével kisajátítják a haladás és a gazdasági-társadalmi reform fogalmát és pozícióját? Ki gondolta volna, hogy a kommunista diktatúra előtti magyar történelemmel szerves kapcsolatot kereső és kiépíteni szándékozó rendszerváltó erők sem lesznek képesek kilépni ebből az ál-kettősségből, sérelmi politizálásuk pedig kimerül a mi „nemzetiek” vagyunk, ti pedig „nemzetietlenek” idejétmúlt és levitézlett retorikájában? Így fordulhat elő, hogy – egy önmagának is ellentmondó logika alapján, rájátszva a nemzetközi közösségek által elvárt magatartásra – a holokauszt tragédiája továbbra is politikai eszközként szerepel napjaink kormányzásában, miközben a kommunizmus áldozatainak emléket állítani, a kommunista rendszer rémtetteit megbélyegezni a demokratikus berendezkedést veszélyeztető, szélsőséges gaztett. Így fordulhat elő, hogy a fent vázolt ellentmondások tompítása helyett a kormányon lévő politikai erők – összemosva a napi politikai eseményekre reagáló és a történelmi sérelmeket feldolgozni akaró politikai magatartásokat – számukra kényelmetlen politikai körülmények között előszeretettel játsszák ki a „szélsőjobb-kártyát”. Így fordulhat elő, hogy az antiszemitizmus, illetve a horthyzmus-irredentizmus vádja ma is az az univerzális csodafegyver, mellyel – használói szerint – bármikor csatát lehet nyerni. Így fordulhat elő, hogy ezen álszent politikai magatartás következtében a Trianon emlékét feldolgozni akarók a dactól vezérelt, „csakazértis” viszonyulással lengetik a sokakat sértő árpádsávos zászlókat. Mára oda jutottunk, hogy Trianon átkának feloldása-feldolgozása nem elsősorban annak a kérdésnek a megválaszolását jelenti, hogy miként is lehet csaknem kilencven év távlatából őszintén, emelt fővel szembesülni egy nemzeti katasztrófával. Előbb ki kell találni, hogyan is lehetne megszabadulni a lelkeket máig átitató hazug retorikától és torz önmeghatározástól, hogyan is tudnánk kilépni a legyőzött szerepéből – ezzel pedig magunk mögött hagyni a totalitárius felfogások által ránk hagyományozott bizalmatlanság és gyűlölet uralmát.