Frantisek Sebej: Brotherhood Ha az elmúlt hónapokban (vagy talán években) az az ijesztő érzésük támadt, hogy egyes emberek, ha egy bizonyos politikai csoportosuláshoz tartoznak, úgy hatnak – az elvitathatatlan külső különbségek ellenére – mintha egy anya szülte volna őket, megnyugtathatom önöket. Az önök szeme és füle rendben van – olyan éles, mint mindig. Egyszerűen egy olyan embercsoportra lettek figyelmesek, amelyet, bár a politika világából származik, nem lehet a politika nyelvén leírni. Ezt a csoportot – és egyáltalán a jelenséget – elemezni kell, mert napjainkban olyan formákat ölt, amelyek sok posztkommunista ország arcát (nem csak a miénkét) hosszú időre a felismerhetetlenségig elcsúfíthatnák. Az elvetendő illúziók közé tartozik az a hit is, hogy a politikai pártoknak nevezett emberi csoportosulások mindig egy embercsoport közös, valami konkrét dologba vetett hite alapján jönnek létre. Például egy közös vízió alapján az államról és annak szabályairól, egy kollektívan megosztott vágy alapján, azért, hogy beteljesüljön a közösen elfogadott álom. Ha úgy tetszik – ez az ideológia. Ennek talán így kellene lennie, és gyakran így is van, de biztos, hogy nem mindig. A kritikus elemzést nem ússza meg egy másik, a marxizmusnak köszönhetően hasonlóan elterjedt elképzelés, hogy az ilyen csoportosulások a lakosság olyan csoportjának érdekeit védő intézményenként jönnek létre, amelyet foglalkozása, tulajdona (vagy annak hiánya), vagy más jellemző (pl. egy osztályhoz, nemzethez, valláshoz vagy fajhoz való tartozás) határoz meg. Beszélhetünk az identitás politikai képviseletéről. Mindkét fenti elképzelésbe vetett bizalom a nyugati világra jellemző történelmi helyzet általánosításával jött létre – mondjuk a britek helyzetével (vagy az amerikai, francia, német...stb.) – általánosítással, s ezekhez nincs sok közünk. A mindennapi politikai valóság azt sugallja, hogy némely politikai csoportosulás megalakulásának és létezésének megértéséhez a fenti keretek – tehát az ideológia vagy az identitás – nem elegendőek, semmit nem magyaráznak meg, egyszóval semmire se jók. Az ideológia – vízió minden igyekezet céljáról, vagy legalább egyesítő elv – azokban a csoportosulásokban, amelyekről beszélni szeretnék, vagy egyáltalán nem létezik, vagy üres, lélektelen szerkezet – gyakran hirtelenjében összeállított és mindig valahogy ex post. Ugyanígy nem vesszük hasznát az identitásnak – ha formálisan úgy gondolkodunk róla, mint egy külső jellemzőkkel meghatározható csoporthoz való tartozásról. Abban a politikai csoportosulásban, amelyre most gondolok, leggyakrabban a társadalom egész – szociális, professzionális, életkori, műveltségi – szerkezetének igen különös és nagyon széles metszeteit találjuk. Ezek a széles és látszólag reprezentatív lakossági minták gyakran keltik a "népi" mozgalom illúzióját. (És mégis mind olyanok, mintha egy anya szülte volna őket.) Másfelől néha megfigyelhető valamelyik meghatározott lakossági csoport gyakoribb előfordulása ebben a csoportosulásban. Ez ahhoz a tévedéshez vezet, hogy az ilyen politikai csoportosulás e csoport valahogy kifejezésre juttatott érdekeit képviseli. Az ilyen csoportosulások valóságos politikai aktivitása azonban rendszerint hamar helyre teszi a fenti félreértéseket – még ha lényegüket gyakran olyan elnevezésekkel homályosítják is el, amelyek hazug módon egy ideológiához vagy kollektív identitáshoz sorolják őket – baloldal, jobboldal, liberális, republikánus, demokratikus, ill. nemzeti, morva, szlovák, munkás... stb. (A németeknek még terminus technicusuk is van erre – Etikettenschwindel.) Bátorkodom tehát – tudatosan kockáztatva, hogy sértő leegyszerűsítésbe bocsátkozom – kimondani azt a hipotézist, miszerint azt, ami életre kelti ezeket a politikai csoportosulásokat, nem lehet leleplezni sem a politológia, sem a politikai gazdaságtan, sem a tiszta gazdaságtan, sőt a szociológia objektívjén keresztül sem (Utóbbi talán a legközelebb van az igazsághoz). A
hipotézis konkrétan azt mondja ki, hogy a politika egén olyan szubjektumok jelennek meg, amelyeknek teste-lelke nem a politikum (ideológia, osztály), hanem kizárólag potenciális tagjainak lélektana. Egy kis rosszindulattal a lélektani testvériség munka-terminussal illethetjük ezeket, hogy így ugyanakkor visszaadjuk a becsületét a "párt" szakkifejezésnek és oda helyezzük a jelenséget, ahová tartozik. (Ez viszont nem jelenti azt, hogy a politikai pártnak álcázott lélektani testvériségnek ne lenne reménye a sikerre. Épp ellenkezőleg. Csak megfelelően kell álcázni.) Miért és hogyan keletkezik a lélektani testvériség? Már elmondtuk, hogy az elmélet a politikai szubjektumok – pártok (melyek nem egyeznek a lélektani testvériségekkel) – lényegét és keletkezését vagy azok gondolati tartalmával magyarázza, vagy tagjai kollektív (osztály, nemzeti) identitásával, esetleg a kettő kombinációjával. Főként az előbbiek keletkezési folyamata hosszú és összetett. Születésük feltételezi, hogy már előre létezik a koncepció, idea, vízió – és nem pusztán elvontan, hanem az adott kultúra eszmevilágának megalapozott része. Ha megfelelő számú ember oltja bele az adott víziót saját álmai és meggyőződései privát világába, tér és esély alakul ki a politikai szubjektum számára, amely a víziót megvalósítja. Ez a szubjektum viszont nem azonnal és automatikusan jön létre. Inkább az a helyzet, hogy a lelkes, sőt megszállott személyek és a megfelelő kulturális és politikai-gazdasági helyzet (ez ugyanúgy lehet megunt jólét, mint vonszolódó válság) egyidejű előfordulásának kombinációja szükséges hozzá. Az efféle politikai csoportosulás általában megteremtői végtelen párbeszédei során kel életre, viták és beszélgetések során, amelyek harmonizálják a tartalmakat, tesztelik a résztvevők valós affinitását az alapgondolathoz. Egyszóval nagy munka – még ha sok politikai párt a megalakulásakor ezt nagy részben el is kerüli azáltal, hogy más államokban létező analóg pártok "klónjaiként" jönnek létre. A tapasztalat azonban arra tanít bennünket, hogy még az ilyen "klónozással" alakult pártokra is a belső önmeghatározás, újra-meghatározás, kristályosodás és koncepcióharc ugyanolyan megterhelő folyamata vár. Azok a csoportosulások viszont, amelyeket tagjai osztály-, nemzeti, vagy más kollektív identitása határoz meg, ugyancsak bonyolult módon keletkeznek – és úgy tűnik, hogy csak azzal a feltétellel, hogy a kollektív identitás összekapcsolható az alapvető, az aktuális ideológiai vízióval. Megjegyzés: A posztkommunista világ megszámlálhatatlan példát kínál a külföldi minta "klónozásával" keletkezett pártokra. A világnak ebben a részében viszont az is megmutatkozik, hogy a túlélésre és a valóban erős lehorgonyzásra országaik politikai világában autentikus formában az ilyen pártoknak csak akkor van esélye, ha alapvíziójuk megfelelő hangsúllyal van jelen az adott társadalom és kultúra ideavilágában. (Ezért lehetséges és valószínű az autentikus kereszténydemokrácia, liberalizmus és szociáldemokrácia további létezése a közép-európai régióban, és nehezebb ezek bármelyikét elképzelni például a Balkánon, vagy Kelet-Európában, vagy Ázsiában.) Ellenkező esetben a "klónozott" szubjektumok álcázott lélektani testvériségekké válnak, amelyekbe a tagokat nem az állam víziója húzta, hanem a politikai címke lélektani visszhangjai és konnotációi. A kollektív identitás által meghatározott csoport érdekeit képviselő politikai csoportosulás példái a múlt századi olasz risorgimento-féle mozgalmak, de a Meidzi is, a japán császárság visszaállításáért létrejött mozgalom nagyjából egyazon időszakban, ahol a nemzet, etnikai hovatartozás által meghatározott érdekek egyidejűleg az ideológiai szándék, a politikai lázadás, az elvekért folytatott harc kifejezései is voltak. Az efféle politikai csoportosulások modern analógiái voltak a Szovjetunió balti államainak egyes pártjai. Ott elég egyértelműen
az etnikai csoport érdekeinek részét képező politikai ideáról, ideológiai szándékról volt szó. Bátorkodom azt állítani, hogy Európa nyugatibb részeiben az ilyen kapcsolódás hiányzik, ezért ebben a politikai környezetben a nemzet által meghatározott (elsősorban ha többségi etnikumról van szó) politikai szubjektumokat is tarthatunk álcázott lélektani testvériségeknek. A történelmi és tartalmi pontosság kedvéért a két "hosszútávú" politikai csoportosuláshoz még hozzá kell tenni egy harmadik (gyakran tömeges) típust, amely ad hoc módon – általában valami ellen keletkezik – a legkülönbözőbb víziókkal embereket fog össze, és az egy pontba sűríthető cél elérése után szétesik (pl. a zsarnokság megszüntetése, a kommunizmus megszüntetése, a megszállók kiűzése... stb.). Széteshet teljesen, vagy reziduális valóságos politikai szubjektumokra, esetleg lélektani testvériségekre. Eddig annak leírásával küszködtünk, hogyan képződnek azok a politikai szubjektumok, amelyek nem kifejezetten lélektani testvériségek, és amelyekről a politológia és ideológia nyelvén lehet beszélni. (Az igazság és a pontosság kedvéért azonban meg kell jegyeznünk, hogy minden emberi közösség magában hordozza az őt alkotó egyének lélektani jeleit. Azt a varázst is, amellyel egyes gondolatok vagy ideológiák bírnak egyes emberek számára, csak azok egyéni lélektanán át lehet megérteni.) Jelen eszmefuttatás tárgyát azonban olyan politikai csoportosulások képezik, ahol az egyetlen valóban egyesítő elem – és a keletkezés oka is egyben – tagjai személyiségének lélektana. Az emberi személyiség végtelenül bonyolult és sokrétű jelenség, és meg kell határoznunk, mi azaz ebből a komplex struktúrából, ami képes annyira különböző környezetből származó embereket összehozni. Helyes nyomon vannak, ha sejtik, hogy nem a nagyvonalúság az, amely testvériségeket képez, sem a független és fogékony szellem, az önbizalomról és a nyugtalan alkotó intellektusról nem is beszélve. Ezek a tulajdonságok szoliterek – gyakran tulajdonosaikból is magányos farkasokat faragnak. Olyan vonások ezek, amelyek inkább individualizmushoz vezetnek, mint a csordához, inkább a nem-kötődés szükségéhez, mint a csoportképzés, a csoportban való megbúvás igényéhez. A politikai típusú lélektani testvériségek (ellentétben a fent leírt klasszikus politikai szubjektumokkal) néha szédítő iramban keletkeznek. Ez a gyorsaság az erdőtűzre emlékeztet, amely sok helyen szinte egyszerre lobban föl a nyári szárazság és hőség poklában, és úgy terjed, mintha a recsegő-ropogó erdőn át megriadt ménesek vágtatnának. A forró szárazságnak azonban sokáig kell tartania – hogy minden fából elpárologjon a víz, és kialakuljon a készség a fellobbanásra. Ennek analógiájára némely romlások az emberi társadalomban – és a politikai lélektani testvériségek csak ezek intézményei – főként akkor terjednek könnyen, ha a társadalom lelkileg megfelelően kitikkadt. Mellesleg: Lewis Thomas egyik felejthetetlen esszéjében a termeszekről és a termeszbolyról ír elragadtatással. A termeszek, ha valahol csak pár van belőlük, kaotikus individuumok közös cél és kapcsolatok nélkül. Elég viszont, hogy csak eggyel túllépjék a "kritikus" létszámot, és úrrá lesz rajtuk a tettrekész kölcsönösség és a kollektív szellem. Elkezdik – valamiféle pontos terv szerint, amit erre az esetre hordanak a kis fejükben (vagy hol) – építeni megapoliszukat – a termeszbolyt. Az apró stréberek hirtelen szociális ébredése valószínűleg azzal magyarázható, hogy ha a "kritikus" tömeget túllépik, receptoraik érzékelik az identifikációs feromon kritikus gradiensét (ha úgy tetszik, koncentrációját) a környezetben, és ez az öröklött viselkedési program – az ösztön – automatikus beindítását eredményezi. A politikai lélektani testvériségek keletkezését a "minőség- és mennyiségváltozás" ugyanolyan dialektikus
sürgőssége kíséri (és így lehetőséget teremt arra, hogy úrrá legyen rajtunk a gyanakvás és az a tendencia, hogy külső okokat keressünk és elhiggyük a különféle konspirációs elméleteket). Már Adorno is megfigyelte azt a folyamatot, hogy bizonyos személyiségi vonások meghatározzák a politikai preferenciákat és személyek viselkedését, és megírta híres tanulmányát az "autoriter személyiségről". A termeszek mindnyájan belefognak a közös műbe – ugyanis kivétel nélkül rendelkeznek a megfelelő programmal és fero-monokkal. Az emberek ritkán cselekszenek ilyen univerzálisan és egységesen. Azok, akik hirtelen hozzáfognak a lélektani testvériség programjának megvalósításához azonban, másokkal ellentétben, rendelkeznek azzal a bizonyos programmal és tágra nyitott receptorokkal annak identifikációs és indító feromonjainak érzékelésére – lélektani szagokra, ha úgy tetszik. Már azok felületes vizsgálata során is, akiket egy ismeretlen erő beleránt a politikai típusú lélektani testvériségekbe (a rendszer és a teljesség igénye nélkül) felismerhetők társadalmi létük olyan jegyei, amelyek talán megérdemlik, hogy megpróbáljuk megmagyarázni őket. A legszembetűnőbb a fokozott készség az agresszív beszédre és cselekvésre, gyűlölet érzésére és kimutatására. Minden individuális agresszivitás és idegenkedés (gyűlölet) mint személyes jellemvonás mögött ott húzódik a konkrét személy egyedi sorsa, megbosszulatlan valós és képzelt sérelmeinek summája, betöltetlen ambíciói és várakozásainak jegyzéke, a világ érthetetlenségének fojtogató terhe, önnön közönségességének megalázó tudata. Rendszerint valószínűleg a fenti tényezők szinergiájáról van szó (ha megengedik – még a csillagászoknak sem lehet monopóliuma a szavakra) – a kritikus önreflexióra képtelen szerény intellektus talaján kicsírázott szerénytelen ambíciókat általában tulajdon (nem tudatosított) középszerűségének realitása hiúsítja meg, és ez sérelem érzetét szüli – és dühöt. Dühöt, amely szövetségest keres. Valójában ennek megnyilvánulásai azok a feromonok, amelyeket a potenciális lélektani testvérek a testvérlélek jeleként megszimatolnak. Ennek a dühnek a formája és szókincse – csakúgy, mint címzettjei meghatározása – összetéveszthetetlen. Nem alkalmi dühről van szó – ez hozzáállás, világnézet, valóban szinte személyes szag. Szolidaritást keres, mert a szövetségesség megkönnyíti lélektani forrásainak viselését. Az ilyen düh önmaga "legalizálása" érdekében is keresi szövetségeseit – a nem-izolált, ismételt előfordulás a jogosság illúzióját kelti. Főként az adott személy önnön morális vagy más múltbéli csődjéből eredő düh keresi "legalizálását" a hasonlóan lezüllöttek társaságában. A lélektani testvériségek kivétel nélkül hajlanak arra, hogy agresszivitásukat, idegenkedésüket konspirációs elméletekkel legitimálják, és azzal, hogy meghatározzák és üldözik az ellenséget (más nemzetet, renegátokat...stb.) – minden sérelem és nyomorúság okozóját. A testvériség tagjainak másik szembetűnő vonása a cselekvés, beszéd, írás és gondolkodás szemmel látható vagy akár ravaszul elrejtett banalitása. Még a legbonyolultabb szóhasználat mögül is kilóg a meddő tartalom, a triviális "életfilozófia", a mesterséges és legtöbbször csak deklaratív érzelmek hamis és giccses világa. Nyilván éppen ez a vonás az, amely, ha egy ideig hallgatjuk, olvassuk, kommunikálunk vele, az abszurd és az üresség furcsa érzetét kelti, a szavak értelmezhetetlen hangok, susogás, melynek tárgyi tartalma nincs. És tulajdonképpen ez a minden politikai és magánjellegű megnyilvánulásukra kiterjedő giccsesség, ízléstelenség árul el a testvériség tagjainak lélektanáról a legtöbbet. A gondolatok banalitása és az érzések hamissága a testvériség potenciális tagjainak magánéletében ugyanúgy ütközik az értékek valóságos világával, mint ahogy az ostobaság és középszerűség az igazi intellektussal. És védekezniük kell, meg kell őrizniük világuk méltóságát, amelyről sejtik, hogy meddő és kisebbrendű. Szövetségeseket keresnek ellenállásukhoz. A banalitás és ízléstelenség szaga ugyancsak a testvériséget tévedhetetlenül és mágikus erővel összetartó feromonok közé tartozik. Ezek is "legalizálják" létüket a
kollektívában. A valódi érzelmi tartalommal való kitöltetésre törekvő meddő belső világ megbízható szimptómája a nárcisztikus mitológiák és főként a jelek és szimbólumok autentikus tartalommal való felruházása. Ezek nemcsak hogy helyettesíthetik a valós személyeket és értékeket, mint extatikus érzések célpontjait, hanem az identifikációs jel fontos szerepét is betöltik. A grafikai és más szimbólumok – zászlók, jelvények, himnuszok, színek – csodálatos jelekként működnek, amelyek alapján felismerhetik egymást, sőt, amelyek helyettesíteni képesek a hiányzó tartalmat. Nehéz ellenállni a csábításnak, hogy a megfertőzöttek személyes létének neurotikus szemiotizációjáról ne beszéljek. Kevésbé feltűnő, de mindenképpen fontos ismérv a testvériség potenciális tagjainak tetteiben és érvelésében megjelenő morális relativizmus. Általában a civilizáció absztrakt etikai értékeit a törzsi lojalitás egyszerű és archaikus logikájával helyettesítik. Különleges az így kialakított világ, mivel maga a törzs mesterséges – célzatos látomás a testvériség fejeiben. A lojalitás is különleges – tulajdonképpen csak belsőleg deklarált és ritkán autentikus – az első nyomás és tűzpróba alkalmával általában szétporlad – az "objektív valóságra" hivatkozva. Így magyarázható a politikai lélektani testvériségen belül létező személyes kapcsolatok és barátságok különös üressége. (Gondolom csak a kölcsönös gyűlölet, amely hirtelen érkezik és testvériség létezése alatt egyre gyakrabb igazi és mély.) A düh szaga, a sértettség, banalitás és erkölcsi relativizmus által összehívott és egybegyúrt testvériség nem az a közeg, amelyben komplex társadalmi lények kommunikációjából eredő teljes értékű kapcsolatok születnek. Az említett feromonok előre eldöntötték a kapcsolataik egysíkúságát, és a testvériség tagjainak lelkét elkábítja koncentrációjuk a társadalmi térben. Nincs szabad hely nem standard kommunikációra. És az efféle testvériségek politikai életének mindennapi realitása azt mutatja, hogy nincs bennük helye az emberi kapcsolatok valódi drámájának sem. Van még egy jellemvonása (remélem) a politikai lélektani testvériségnek – az aránylag rövid élettartam. Nincs átadható gondolatviláguk, olyan építkezésük, amit a következő generációknak kellene befejezni. Rendszerint a saját kezűleg elszúrt személyes sors elleni sokszoros egyéni lázadás intézményeként jönnek létre, amelynek hivatása, hogy az egyén Gauss-görbén elfoglalt javíthatatlan helyét javítsa. Értelme csak itt és most van, és a jövőről szóló szavak általában csak kötelező gyakorlatok. A fenti leírás már jelezte: az elején kimondott hipotézis része, hogy az említett szociális feromonok bizonyos gradiense (sűrűsége a környezetben) mellett az emberi közösségben, ezek képesek beindítani a lelki testvériség önszervező folyamatát. Ez azonban még nem ad teljes képet a testvériségek kialakulásáról. Annak az átfogó tendenciának, hogy a jelképvilágát intenzív érzelmi tartalmakkal töltsék meg, része egy személy – jelkép – megjelenése is – vezéré. Gyakran a karizmatikus vezéregyéniség megjelenése, aki rendszerint maga is szimbólummá, sémává válik, az önszerveződési folyamat megkezdéséhez szükséges jelzés, robbanóanyag. Ha jelzésként kell szolgálnia a testvériség megalakulásához, nem lehet akármilyen vezér. Neki magának az összes identifikációs jelzés (elem) artikulált és szembetűnő koncentrátumának kell lennie, dühével, sértettségével, banalitásával és erkölcsi relativitásának egyetlen hangos, erős akkordként kell hangzania. Ezek pszichopatikus intenzitásúak, messze túl kell szárnyalniuk a testvériség sorkatonáinak egyéni merészségét. A vezér által a társadalmi és politikai környezetbe kibocsátott jelzések hihetetlen módon megkönnyítik és meggyorsítják a testvériség kialakulását.
Jövendőbeli tagjait számtalan óvatos kölcsönös körbeszaglászás és kommunikáció alól menti fel, tévedhetetlenül felismerik egymást egyetlen jel – a vezér iránti vonzódás alapján, aki abbéli reményeik megszemélyesítője, hogy végre kiegyenlítik személyes számláikat a világgal. A politikai-lélektani testvériség önszerveződési folyamatát nevezzük el egyszerűen "bratyizásnak", hogy ne keverjük bele az ideák harcát és más politológiai konceptusokat. Bocsánatkérés: Két féltől kellene itt bocsánatok kérnem. Először is Lewis Thomastól és főleg a termeszeitől a nagyon is erőltetett analógia miatt. Ez természetesen véget ér az önszerveződésre való automatikus hajlamnál, amely bizonyos koncentráció vagy kritikus tömeg túllépésekor jelentkezik. A másik fél, akihez bocsánatkérésem szól, maguk a lelki testvériségek. Tényleg olyanok, amilyennek leírtam őket – főként a politikaiak. De mások is. Sok pozitív emberi csoportosulás is lényegében lelki közösség. A termeszeknek tehát azt üzenem, hogy az építkezéseik jó dolgok, és ők maguk egyszerűen dühtől és banalitástól mentes gürizők. És az embereknek általában azt, hogy összetartozó lelkek keresése és találása még nem feltétlenül szül rosszindulatú politikai alakzatot. Ez az elmélkedés elsősorban azzal foglalkozik, hogy milyen feltételek mellett és miért keletkeznek a rosszindulatú új alakzatok. A testvériség, mint intézmény a politikai pártok világában Világos, hogy a valódi politikai pártok eszmények intézményei. Biztos, hogy mindig a hatalom is szerepet játszik, mint az államról alkotott specifikus elképzelés megvalósításának eszköze. A politikai pártnak általában megvannak a saját (nem feltétlenül helyes, de sajátos) válaszai az állam alapvető meghatározásának és az állampolgárral kapcsolatos viszonyának kérdéseire, a szabadság és annak korlátozásaira vonatkozó kérdésére, az állampolgári lét minden fontos kérdésére. A válaszok összessége általában konzisztens és a pártokhoz tartozó személyek alapvető értékvilágát tükrözi. Minek az intézménye azonban a politikában a lelki testvériség? Milyen állam- és világmodellt akar megvalósítani? Milyen lenne a megálmodott architektúrája. A válasz aránylag egyszerű, még ha nem is nagyon megnyugtató. Nincs semmiféle felépítési terv vagy modell. A lélektani testvériség az egyéni álmok intézménye – az igazságnak álcázott képzelt sérelmek bosszújáról, a saját értékes személyiségünkről szóló álmoké. Ezért tömörít annyi mérges és bosszúvágyó embert, azért az a nagy izgalom a hivatali helyek és titulusok körül, az a rítus utáni hatalmas vágy. A lélektani testvériség az elutasítás intézménye – az igényes ízlés, a nem triviális esztétika elutasítása, mindenfajta autentikus művészet megalázó érthetetlenségének és igényességének elutasítása. Ezért a visszatérések a "nemzetihez és népihez", ezért van a biztonság keresése a realizmus érthető vizeiben. Ezért a jelek és szimbólumok imádata, amelyek segítségével az esztétikát az istenítés váltja fel. A lelki testvériség az ellenállás intézménye – a mások erkölcsi tekintélye ellen és saját rossz lelkiismeretünkkel szemben. Saját kudarcunk és gyengeségünk nehéz emlékének megtagadása. Ezért van benne annyi ellenszenv azokkal szemben, akikből sugárzik az egyértelmű erkölcsi érték, permanens lelkiismeretfurdalásként a többiek számára. Rendszerint azok vannak többen, akiknek van mit a szemükre vetni. Régi rendszerek képviselői, besúgók, a tegnap kiszolgálói. A lelki testvériség a feloldozás intézménye – minden eltitkolt tett, megnyilvánulás és nézet alól. Tömeges részvétellel új erkölcsi keretet biztosít, ahol bűntudat nélkül a legnagyobb sületlenségekről lehet beszélni és gondolni rájuk. Azt is mondhatjuk, hogy törvényesíti a botlásokat és egyben fel is oldoz. És végül, de nem utolsósorban a lelki testvériség olyan intézmény, amelyben egy új, pótvilág készül. Egy új világ, ahol a testvériség tagjai mindazokká válhatnak, amit az eddig valóságos világ megtagadott tőlük, vagyis
elismert szakértők, okos stratégák, komoly emberek, erkölcsös tekintélyek, a választékosság döntőbírái és az értékek elbírálói. Ez a világ az előző ellentéte és ellentmondása. A lelki testvériség mint intézmény abban a pillanatban válik veszélyessé, amikor meghatározó politikai hatással rendelkezik. Gondolkodás nélkül belekezd az új pótvilág megépítésébe. Tulajdonképpen egyetlen programja: megoldani tagjai egyéni sorsát. Vadállati módszereivel fajtája "klónjainak segítségével" foglal el minden kulcsfontosságú posztot, és egyetlen, ám az okvetlenül szükséges és elvárt képesség kell hozzá, a megfelelő lelki képlet, az azonosító bűz. Sok minden sikerül egy rövid időszakra. Végül is "klónozással" még olyan intézményeket is elfoglalhat, amelyek aztán az értelmiség, az ész, a szakértelem, az ízlés és értékek véleményezőivé válnak. Ami valójában patetikus kísérlet, mivel ez a haszontalan Gauss-görbe mégis beleszól. A másik oldalon pedig a történelem arca, a férfiak és nők jelentősége nem a későbbi szubjektív értékelésük eredménye? Felmerül azonban egy másik értékelés is, amelyet nem lehet nem észrevenni. A perszonális politika erőszakos "klónozása", megtetézve – a testvériség soraiból származó – a volt rendszer képviselőivel és kiszolgálóival, a volt titkosszolgálat ügynökeivel és besúgóival, az összeesküvés hatását keltik, egy jól előkészített összeesküvését. A 19. és 20. század konspirációs elméletei a legnagyobb borzalmakat szülték az emberiség történelmében, az erőszakot, a népirtást, amellyel szemben szinte állati utálatot érzek. Én sem mentesültem hatásuk alól. Ennek ellenére meggyőződésem, hogy félreértésről van szó. Nem kétséges, hogy ellentétben a zsidó és a szabadkőműves összeesküvésekkel, amelyek csak paranoid diktátorok fejében és "testvériségükben" léteztek, a KGB és más kommunista országok titkosszolgálatai valóságos és nagyméretű hatalmi összeesküvések voltak, és politikai ellenfeleik és a szabadság ellenébe születtek. Konspirációs jellegük volt és van a gazdasági szövetségek (klánok) és maffiák hálózatának is, és logikus, hogy az ilyen szerkezetek gyakran egybeesnek a lelki testvériségekkel is. Meglehet, hogy számítanak is a testvériségek létrejöttével, sőt feltehető, hogy hozzájárulnak létrejöttükhöz, lévén ehhez nem hiányzanak szaktanácsadóik, és nem hiányzik az ehhez szükséges cinizmusuk sem. Nem kerülhetem el a jogi kérdést: "cui bono"? Összeesküdne-e valaki egész országokkal csak azért, hogy a jogos kisebbrendűségi komplexusokban szenvedő, dühös embercsoport a lelki testvériség számára kollektív gyógymódot biztosítson. Nem lenne ez túl drága gyógymód, főleg ha figyelembe vesszük a veszélyt, amelyet a felelős helyeket betöltő, a testvériség soraiból származó gazdasági folkloristák személyesítenek meg. Senkinek sincs szüksége feldúlt és megbénult országokra. Mindenfajta hitetlenkedést mellőzve, abban az állításban, hogy a kommunizmus és hatalmi szerkezetei halottak, az a nézetem, hogy aligha. A lelki testvériség megszületését, olyan formában ahogy felvázoltam, a társadalom politikai életének nem önálló és végképp nem egyedülálló jelenségének tartom. A politikai lelki testvériségek, főleg ha hatalmon vannak, halálosan veszélyesek. Amennyiben egyszer betelepülnek az állam hatalmi rendszerébe, hosszú évekre, sőt egy egész generációnyi időre lebéníthatják, tönkretehetik azt. Úgy tűnik, hogy ez minden poszt-totalitárius rendszer átka. Post scriptum (1993) Ezt a lélektani testvériségekről szóló elmélkedésemet elég régen kezdtem írni. Közben egy nagy lelki testvériség, a DSzM, megszületésének közeli szemtanúja lehettem, látva kibontakozását teljes természetes színeiben. Nincs semmi, amit változtatnom kellene hipotézisemben.
Post scriptum (1997 júliusa) Nem jelent örömet az a felfedezést, hogy az ember sikeres próféta. Főleg akkor nem, ha a saját hazáját ért katasztrófák jövendőmondója. Szlovákia mára egy nagyon rosszindulatú lelki testvériség hatalmába került. A testvériség következetesen végigvitte mindazokat a gaztetteket, amelyek elméletileg várhatók voltak. Átszőtte és megfertőzte az államigazgatást, és gyakorlatilag szétlopkodta az egész állami tulajdont. Mindenre rátenyerelt és beszennyezett mindent. Sikerült kitaszítania Szlovákiát azon országok közül, amelyek a Nyugat részévé válnak. A testvériség bűze miatt karanténba zártak bennünket, és már nevünket sem ejtik ki. A hatalmon lévő lelki testvériség valóban átok.
