Fordította Totth Bence. A fordítás alapjául szolgáló mű: Charlei Huston: Already Dead

1

2

Fordította Totth Bence

A fordítás alapjául szolgáló mű: Charlei Huston: Already Dead

Copyright © 2005 by Charles Huston Hungarian translation © Totth Bence, 2008 © Ulpius-ház Könyvkiadó, 2008

ISBN 978 963 254 108 2

3

Még nem látom őket, de már érzem a szagukat. A púderek, a parfümök és testápolók szagát, amit ezek a hígagyúak magukra locsolnak meg kennek. A hülyébbek émelyítő szagot árasztva tántorognak. Akinek van egy kis esze, letusol. Hosszú távon a víz sem használ, de az a helyzet, hogy hosszú távon semmi sem használ. Előbb-utóbb úgyis megdöglenek. A fenébe is, hosszú távon a túlélési esélyük nulla. Szóval ez a banda hígagyúakból áll. Mintha rájuk borult volna egy üveg Chanel No. 5, Old Spice, vagy ki tudja, mi. A többségük azt hiszi, elég, ha nem sajnálja a parfümöt. Becsukom a szemem, az orromon veszem a levegőt, biztosra akarok menni, nehogy csak egy csapat jerseyi vagy Long Island-i suttyó legyen az. De nem. Már a második szippantásra megérzem a még nem egészen halott anyag édes, átható szagát. A rothadás bűzét. Őket keresem. Miért ne ők lennének azok? Ilyen arcok nem hemzsegnek az utcákon. Egyelőre. Továbbmegyek az A sugárúton, megállok a St. Marks sarkán, Nino pizzériája előtt. A középső ujjamon lévő gyűrűvel kopogok a pulton. Az egyik digó odalép. - Igen? - Tudsz adni valami frisset? Bután bámul. - Tudod, pizzát, amit most szedtél ki a sütőből. - Paradicsomos-fokhagymás van. - Kizárt, utálom a fokhagymát. Ez a brokkolis egész nap itt száradt? Vállat von. - Mindegy, add a brokkolisat. De ne legyen túl forró, nem akarom megégetni a számat. Levág egy szeletet, és bedugja a sütőbe. Ha akarnám, meg tudnám enni a paradicsomos-fokhagymás pizzát. A fokhagyma nem árt nekem. Csak kurvára utálom. A pultra támaszkodva várok, az asztaloknál üldögélő vendégeket figyelem. A szokásos péntek esti bagázs: két részeg egyetemista, két részeg mocis csóka, egy részeg csöves, két részeg yuppie East Village-i bevetésen, két részeg rapper, meg akiket keresek. Hárman állnak a helyiség túlsó végében egy asztal mellett: egy dark csaj szakadt fekete szerkóban, meg két lehetetlenül vékony arcú, girhes

fazon. Lerí róluk, hogy rákattantak a cuccra, mert most az a menő. Az ilyenek mindig lerobbant kérókban csöveznek, a partikon meg a szaros hernyójukkal villognak. Rühellem a fajtájukat. - Brokkolis. A digó elém teszi a pizzát. A kezébe nyomok három dolcsit. A dark csaj meg a két narkós az ajtón kibotorkáló két egyetemistát figyeli. Pár percig még ide-oda lökdösik a kajájukat, aztán követik a srácokat. Megszórom csiliporral a pizzámat, és jó nagyot harapok belőle. A digó persze kurvára túlmelegítette, úgyhogy megégetem a szájpadlásomat. A pizzás a pultra dobja a visszajáró ötven centet. Nyelek egyet, az olvadt sajt végigperzseli a nyelőcsövemet. - Mondtam, hogy ne legyen forró. Vállat von. A faszi egész nap pizzaszeletet melegít, nincs más dolga, csak beteszi a sütőbe, aztán kiveszi, ha elkészült. Megkéred, hogy ne legyen tűzforró a pizzád, de ennyi erővel akár vörösboros csirkét is kérhetnél tőle. Felmarkolom a visszajárót, a pultra dobom a pizzát, és a narkósok meg a dark csaj után indulok. Az a kibaszott pizza amúgy is fokhagymás volt. Az egyetemisták átmennek az utca túloldalára, hogy átvágjanak a Tompkins parkon, mielőtt a zsaruk éjfélkor lezárják. A trió kissé lemaradva, úgy tíz méter távolságból követi őket. Elmennek a régi szökőkút mellett, amire a következő négy szót vésték: Hit, Remény, Mértékletesség, Könyörületesség. A srácok átballagnak a parkon, aztán kelet felé, a Kilencedik utca irányába folytatják az utat, Alphabet City mélyére. Fasza. A Kilencedik utca a B és C sugárút között teljesen kihalt, a két egyetemista srácon, három kullancsukon és rajtam kívül egy lélek se jár erre. A narkósok meg a dark csaj felveszik a ritmust. Utánuk lopakodom. Egy pillanatra sem tévesztem őket szem elől. Tudom, mire készülnek, és ahhoz nyugis körülmények kellenek. Nekem is jobb, ha megvárom, míg félrevonulnak valahová, ahol biztonságban érzik magukat, és csak aztán lépek. Utolérik a két srácot. Beérnek egy összetört utcai lámpa alá, a sötétbe, két oldalról bekerítik őket, a harmadik hátulról támad. 5

Dulakodás hangjait hallom, aztán mintha a föld nyelte volna el az egész bagázst. A kurva életbe. Odaballagok, és körülnézek. Balra egy elhagyatott épület áll. Régebben itt működött a Puerto Ricó-i közösségi központ, azelőtt meg iskola volt. Most csendben rohad. A szagukat követem, felmegyek a lépcsőn, átvágok a kis udvaron, és megállok a graffitivel borított ajtók előtt. Néhány éve leláncolták ezeket, de a lánc most ernyedten lóg egy hatalmas Master lakat lefűrészelt retesze alatt. Úgy néz ki, előkészítették a rejtekhelyet. Talán mégsem olyan ostobák, mint gondoltam. Óvatosan belököm az ajtót, és benézek. A folyosó úgy húsz lépés hosszan egyenesen halad, aztán T elágazásban végződik. Sötét van. Ez jó. Engem nem zavar a sötét. Sötétben jól érzem magam. Besurranok, becsukom magam mögött az ajtót, és beleszippantok a levegőbe. Érzem őket, a szagokból ítélve néhány napja lóghatnak itt. Ahogy meghallom az első kiáltást, tudom, merre kell mennem. Előre a folyosó végéig, jobbra le az előcsarnokba, aztán egyenesen az osztályterem nyitott ajtajához. Az egyik egyetemista arccal lefelé fekszik a földön, a dark csaj a hátán térdel. Már beleszúrta a tarkójába a kését, végzett vele. Megpróbálja széthasítani a koponyáját. A narkósok várják, mikor pattan szét a kókusz. A másik srác a túlsó sarokban áll, az ilyenkor elmaradhatatlan húgytócsában. A szemét forgatja, és magas fejhangon visít, ahogy csak a halálra rémült emberek tudnak. Utálom ezt a vinnyogást. Reccsenést hallok. A csajnak sikerült áttolnia a kést a koponyacsonton. Csavar egyet a szerszámon, mire a srác koponyája szétnyílik. Az ujjait a repedésbe préseli, jól megmarkolja a csontot, aztán kettétépi a srác fejét, mintha rohadt gyümölcs lenne. Mondjuk gránátalma. A junkie-k közelebb merészkednek, miközben a csaj máris lapátolni kezdi a koponyából az agyat. Szerencsétlen gyerek, erről lekéstem, úgyhogy várok még néhány másodpercet, nézem, hogyan zabálják az agyát, közben a másik srác egy oktávval magasabban visít tovább. Aztán nekilátok a melónak. 6

Három hangtalan lépés, és máris ott vagyok az első narkós mellett. Átnyúlok a válla fölött. Jobb kézzel megragadom az arcát, bal kézzel a tarkóját. Az óramutató járásával megegyező irányba rántok egyet hirtelen a fején, és közben megemelem kicsit. Érzem, ahogy a gerincvelő elszakad. Elengedem a faszit, és mielőtt a test a földre zuhanna, már megragadom a másik junkie haját. A csaj feláll a hulla mellől, és rám ront a késsel. Torkon vágom a másik narkóst, elesik. Nem purcant ki, de néhány másodpercre harcképtelenné vált. A csaj hadonászni kezd a késsel, a hegyével megvágja a homlokomat. Vér csorog a szemembe. Akárki volt, mielőtt megharapták., elég jól bánhatott a késsel, és még emlékszik néhány trükkre. Hátralép, várja, hogy a haverja feltápászkodjon, és együtt támadhassanak. A csaj tompa, üveges tekintetét figyelem. Nyomokban maradt még valami az eredeti énjéből. Ahhoz elég, hogy pizzát rendeljen, hogy kiszúrja a két srácot, lefűrészelje a lakatot, ahhoz viszont már nem elég, hogy veszélyt jelentsen rám. Már ha nem csinálok valami hülyeséget. Előrelépek, a csaj felém döf a késsel. Elkapom a pengét. A csaj lepillant a késre. Erősen tartom, behajlított ujjaim közül vér csorog. Homályos szemében fény villan: most esik le neki, hogy megszívta. Kicsavarom a kezéből a kést, feldobom a levegőbe, a nyelénél fogva elkapom. A csaj megfordul, menekülne. Megragadom a bőrkabátját, odalépek hozzá, és belevágom a kést a tarkójába, a koponyaalapnál, átvágom a nyúltagyat. Nem húzom ki a kést, a test a földre zuhan. A másik narkós csak most kezdi összeszedni magát. Visszarúgom a földre, rálépek a torkára, és addig taposom, amíg el nem törik a nyakcsigolyája. Letérdelek, a kezemet a ruhájába törlöm. A vérem megalvadt, a vágások a kezemen és a homlokomon már nem véreznek. Megnézem a hullákat. Az egyik fickónak hiányzik néhány foga, a fogínye több helyen felrepedt. Mintha valakinek a koponyáját csócsálta volna. Talán annak a szarházinak, akit pár napja intéztem el. A csávó feje lyukas volt, tőle tudok erről az egész balhéról. Persze a hullának nem a foga érdekel. Mindkét narkósnak apró harapásnyomok látszanak a tarkóján. Megnézem a harapás átmérőjét és a fognyomok méretét, aztán 7

belekukkantok a csaj szájába. Talált, süllyedt. A csaj harapta meg a két fickót, ő fertőzte meg őket a baktériummal. Megesik néha. Mikor valaki megfertőződik, a baktérium többnyire az agyát zabálja meg először, és az áldozat nemsokára már kizárólag a kajálással törődik. Néha azonban mielőtt eljutnak idáig, megfertőznek másokat is. Megharapják őket, de nem fogyasztják el a teljes menüt, hogy úgy mondjam. Ennek senki sem tudja az okát. Az érzelgősebbek azt mondják, azért csinálják, mert magányosak. De ez baromság. A baktérium kényszeríti őket, így terjeszti tovább magát. Darwin akcióba lép. Megnézem a lány nyakát. Ő fertőzte meg a másik kettőt, de előtte valaki megfertőzte őt. A harapásnyomot szétroncsolta a kés, amit a tarkójába döftem, de azért nem tűnt el teljesen. Nagyobb, mint a másik kettő, durvábban harapták meg. Ami azt illeti, az egész nyakát fognyomok borítják. A kibaszott hordozó, amelyik elkapta, nem tudta eldönteni, hogy megegye-e a csajt, vagy csak megfertőzze. Persze leszarom. Csak hát ezek szerint nem végeztem a melóval. A hordozó ugyanis még odakint kószál. Felállok. De hirtelen megérzek valamit, egy szagot a lány testén. Letérdelek mellé, és beleszippantok a levegőbe. Valami megmozdul mögöttem. A másik egyetemista. Róla megfeledkeztem. A falon át próbál menekülni. Odamegyek hozzá. Állcsúcson vágnám, de segítőkészen elájul. Megvizsgálom. Nincsenek rajta harapásnyomok. Normális esetben sosem tennék ilyet, de mivel veszítettem egy kis vért, és a pizzámat sem tudtam megenni, korog a gyomrom az éhségtől. Kipakolom a szerkót, bekötöm, és megcsapolom a srácot. Csak fél litert szívok le. Na jó, egyet. Reggel telefoncsörgésre ébredek. Fogalmam sincs, mi a fenének hívnak ilyenkor. Majd a rögzítő felveszi. - Itt Joe Pitt. Hagyjon üzenetet. - Joe, én vagyok az, Philip. Nem veszem fel a kagylót. Philip Saxnek tuti nem. Becsukom a szemem, és megpróbálok visszaaludni. - Joe, asszem, valami fontosat tudok mesélni, ha felveszed a telefont. 8

A fal felé fordulok, és államig húzom a takarót. Megpróbálom felidézni, miről álmodtam, hogy onnan folytatódjon a sztori. - Nem vedd csesztetésnek, Joe, de tudom, hogy otthon vagy. Délelőtt tíz van, mégis hol a francban lennél? Végképp kimegy az álom a szememből, már nem fogok visszaaludni. Felveszem a telefont. - Na mi van? - Szia, Joe, mozgalmas volt az éjszakád? - Ja, melóztam. Mit akarsz? - Ha jól tévedek, bekerültél a hírekbe. A jó életbe. - A lapokba? - Nem, egyes csatorna. Kibaszott NY1. Kibaszott kábeltévék. Lófaszt se csinálhat az ember ebben a városban úgy, hogy valamelyik tudósítójuk ne üsse bele az orrát. - Hogyan tálalták? - Aszondja, Borzalmas négyes gyilkosság. - Picsába. - Elég szaftos lehetett, Joe. - Ja, nem volt sok választásom. - Gondolom. Mi történt? - Lekapcsoltam néhány agyzabálót. - Zombikat? - Ja, csoszogókat. Rühellem ezeket a mocskos patkányokat. - Mindet elkaptad? - Van egy hordozó. - Egy hordozó? Kibaszott csoszogók, mi? - Ja. Lerakom a telefont. Tudtam, hogy baj lehet belőle, ha otthagyom a hullákat. Úgy terveztem, este visszamegyek, és rendet rakok magam után, azt hittem, ennyit kibírnak. Most viszont hemzsegni fognak a zsaruk a környéken. Egyelőre azonban emiatt kell a legkevésbé aggódnom, mert újra megszólal a telefon, és biztosan tudom, ki hív. 9

* Felsőváros. Azt akarják, menjek a felsővárosba. Most. Fényes nappal. Védőöltözetre lesz szükségem. Télen egyszerű a dolog, az ember tetőtől talpig bebugyolálja magát, felvesz egy símaszkot meg egy napszemüveget, és már mehet is. Nem valami kényelmes, de legalább egyszerű és nem feltűnő. Ha a metróig eljutok, nincs gond, de az állomás négysaroknyira van, és a felsővárosban is le kell gyalogolnom néhány sarkot az irodájukig. Leginkább az a néhány sarok aggaszt, amelyet a metróállomás és az iroda bejárata között kell megtennem. Ismerek egy fickót, aki fehér futárszerkót, fehér gumikesztyűt, hatalmas, széles karimájú, fehér cowboykalapot hord, a pofáját meg vastagon bekeni cink-oxiddal. A napfénytől védve van, de még Manhattanben is megbámulják. Én inkább a burnuszra szavazok. Csizmát húzok, bő gatyát és inget, aztán felveszem a köpenyt. A fejrész mindig kiborít, minden egyes alkalommal újra meg kell tanulnom, hogyan kell feltekerni. Miután sikerül a fejemre csavarni, és úgy érzem, nem valószínű, hogy kibomlik és leesik, fehér pamutkesztyűt húzok, az arcom elé rántom a fátylat, felteszem a napellenzőt, és elindulok. Biztosan megbámulnak, de ki nem szarja le? Úgysem látják az arcomat. Csak az a fontos, hogy a lehető leggyorsabban eljussak az Első sugárút és a Tizennegyedik utca kereszteződéséhez. Hiába veri vissza a napfényt a fehér védőöltözet, hiába csak négy szaros sarok a távolság, a rövidhullámú ultraibolya sugarak egy része így is átjut. Ez nem olyan, mint az éjjel szerzett sérülések. A vágott sebek azonnal összezáródnak, és reggelre nyomuk sem marad. Az UV sugarak viszont rohadtul égetnek, napokba is beletelhet, mire meggyógyul a bőröm. Mi lenne, ha a napfény közvetlenül érne? Kurvára vigyáznom kell, nehogy ez előforduljon. Felgyorsítom a lépteimet, és közben hűs krémekre meg jeges fürdővízre gondolok. A bőröm lassan pörkölődik, a szemem pedig könnyben úszik a napellenző mögött. Odaérek az állomáshoz, lerohanok a lépcsőn. A peronon fullasztó a hőség, de legalább sötét van. 10

Ezek a felsővárosi arcok direkt szívatnak. Telefonon is megbeszélhettük volna, mi a bánatuk. Vagy várhattak volna estig a lebaszással, de azt akarják, hogy kicsit pörkölődjem a napon. Meg akarják mutatni, milyen kemény csávók, meg akarnak leckéztetni az esti balhé miatt. Legalábbis látszólag erről van szó. A szívózás valódi oka azonban az, hogy nem vagyok hajlandó csatlakozni a Koalícióhoz. Az az igazság, hogy pont ezek miatt a faszságok miatt nincs kedvem csatlakozni hozzájuk. Nem tagadom, az éjjel tényleg eltoltam a dolgot, és ezért valaki fizetni fog. Így aztán muszáj kicsit pörkölődöm a napon, hogy örüljenek, és életben hagyjanak. Semmi kedvem meghalni. Az persze más kérdés, hogy már eleve halott vagyok. A központjuk a Madison és az Ötödik sugárút között, a Nyolcvanötödik utcában van. Elég jó kis kéró. A jellegtelen, barna homokkő épület lehetne akár konzulátus vagy egy diszkrét plasztikai sebész klinikája. Egy köpésre van a Guggenheimtől meg a Metropolitantől. A cím és az épület mindent elárul ezekről az arcokról: régi, tradicionális, gazdag, tekintélyes és véresen komoly. Felmegyek a bejárathoz vezető lépcsőn, és megnyomom a biztonsági kamera mellett lévő gombot a réztáblán. - Tessék. - Pitt. - Hogy kicsoda? - Joe Pitt. Már várnak. A fickó nem válaszol azonnal. Belépek az ajtó előtti zsebkendőnyi árnyékba. - Kérem, mutassa az arcát, Mr. Pitt. - Szórakozik velem? - Meg kell győződnöm arról, hogy valóban maga az, Mr. Pitt. Ez aztán a választási lehetőség. Fasza. Felemelem a fejkendőt, megpróbálom úgy tartani, hogy minél jobban beárnyékolja az arcomat, aztán a másik kezemmel villámgyorsan félrehúzom a fátylat. A napfény máris megperzseli az arcom és az állam. Néhány napig garantáltan élénkvörös lesz a bőröm, míg le nem hámlik. - Köszönöm, Mr. Pitt. 11

Az ajtó halkan felberreg. Meglököm, és belépek az előcsarnokba. A falakon matt színű, keményfa lambéria. A szemétláda biztonsági őr, aki levetette velem a kendőmet, egy pult mögött ül. Nagydarabnak mondanám a fickót, de az ő esetében nem ez a megfelelő szó. Nagydarab én vagyok. Ez a benga állat már jó néhány edzéssel ezelőtt elhagyta ezt a méretet, és átsorolt a hegyomlás kategóriájába. Kikászálódik a pult mögül, és elindul felém. - Elnézését kérem a kellemetlenség miatt, Mr. Pitt. Szabad a ruháját? Levetem a burnuszt meg a fejkendőt, és miközben az őr egy fogasra akasztja mindkettőt, az ajtó melletti tükörbe pillantok, megnézem az arcomat. Igen, látom magam a tükörben, nagy ügy. Elég volt kilépnem az utcára, a bőröm már rózsaszín lett, de van egy élénkvörös csík is az arcomon attól, hogy fölemeltem a kendőt. Már most látszik, hol fehéredik ki és hámlik majd le a bőröm. Kurvára fáj. Az izomagyú visszajön, és megnézi az arcomat. - Hmm. Hozzak valamit a bőrére? Kenőcsöt vagy Bactine-t? Rámeredek. - Mi történt a kollégával, aki azelőtt itt dolgozott? - Kivel? - A kollégával, aki régebben itt dolgozott, és ismert, úgyhogy nem kellett megmutatnom az arcomat. - Ja hogy vele. Az óriás visszamegy a pulthoz, leül. A szemünk most egy magasságban van. - Kivégezték. Errefelé nem szokás szépítgetni a dolgokat. Nem azt mondják, kiszállt a buliból, vagy, hogy elbocsátották. Azt mondják, a csávó elcseszett valamit, ezért kivittük a szabadba, a kezét meg a lábát karókkal a földhöz szögeztük, és megvártuk a napfelkeltét, amikor a napfény meg a bőrrák húsz perc alatt végzett vele. Honnan tudom, hogy így csinálták? Már említettem, hogy ezek az arcok tisztelik a hagyományokat. Márpedig errefelé ez a hagyományos kivégzési módszer. - Kár érte, jó srác volt. A nagyfiú csak néz rám. - Mit gondol, még ma bejutok a találkozóra? Olyan szépen süt a nap, szeretném kiélvezni, mielőtt beborul. 12

Az óriás felemeli a telefont, és megnyom egy gombot. - Megérkezett. Igen, már elintéztem. Köszönöm, uram. Visszateszi a kagylót, és az előcsarnok túlsó végén nyíló ajtóra mutat. - Fel a lépcsőn, aztán jobbra. - Kösz. Odasétálok, az őr megnyom egy gombot, mire az ajtó halk berregéssel kinyílik. A küszöbön megállok, visszafordulok. - Nem tudja, kivel kell találkoznom? - Mr. Predo már várja önt, Mr. Pitt. A lépcső tetején forduljon jobbra. - Rendben, kösz. Belépek az ajtón, hagyom, hogy becsukódjon mögöttem. Dexter Predo. A picsába. Predo a Koalíció titkosrendőrségének feje és afféle pártelnök egy személyben. Minden szál az ő kezében fut össze. Az ő dolga, hogy mindenki a napon végezze, aki elszúr valamit. Felmegyek a lépcsőn a másodikra. A falat a Koalíció vezetőinek portréi díszítik. Az első képek néhány száz évvel ezelőtt készültek, a sor egészen napjainkig folytatódik. A lépcső tetején kiakasztott fényképen a Koalíció jelenlegi kormányának csapata, a tizenkét miniszter és a miniszterelnök látható. Nem sok tagcsere történt a régi kormányban. Dexter Predóról sehol nincs fénykép, szeret a háttérben maradni. A lépcső még további három emeletet megy felfelé. Nekem eddig sosem kellett a másodiknál följebb caplatnom, és nem is szeretném, ha meghívást kapnék valamelyik felső szintre. Oda ugyanis csak a Koalíció emberei léphetnek be. Az is mázli, hogy nem az alagsorba hívtak találkozóra. Jobbra fordulok, és bekopogok a jobb oldali első ajtón. - Tessék. Predo irodája visszafogottan van berendezve, ahhoz képest, ahogy manapság mennek a dolgok. A csecsebecséi biztosan vagyonokat érnek, de az ablakából nem nyílik lélegzetelállító kilátás a parkra. Nem mintha felhúzta volna a sötétítőket. Predo a tölgyfa fiókos szekrény előtt áll, egy aktát vesz elő. Na, vajon kié lehet? - Pitt. - Mr. Predo. 13

- Jöjjön. Foglaljon helyet. Nem tudnám megmondani, hány éves. Huszonötnek néz ki, de már jóval a születésem előtt űzte az ipart. Felnéz az aktából, észreveszi, hogy még nem ültem le, és az asztala előtt álló székre mutat. - Foglaljon helyet, Pitt. Helyezze magát kényelembe. Leülök, de nem sikerül kényelembe helyezni magam, kicsi a szék, de nem ez az egyetlen probléma. Predo állva marad, az aktában lapozgat. - Kemény volt ez a tegnapi ügy, Pitt. - Igen, az volt. - Gondolom, nem tudta visszafogottabban intézni a dolgot. - Jól gondolja. - Azért a bizonyítékokat eltüntethette volna. Az ölembe bámulok. Predo megütögeti a szekrény peremét az aktával, hogy magára vonja a figyelmemet. - A bizonyítékokról beszélek, Pitt, ugye érti? - Az iskola egy lakóövezetben van, Mr. Predo. Ha felgyújtom az épületet, a környező lakásoknak is annyi. Bird és a Társaság azonnal rám szállt volna. Ráadásul a másik srác még életben volt. - Nem érdekel Terry Birdnek és a csürhéjének a véleménye. Na és az a gyerek? Ő a bizonyíték, amelyről beszélek, Pitt. A fehér pamutkesztyű még mindig a kezemen van. Lehúzom. Bal kézfejemen a vágások helyén már csak halvány, fehér csíkok látszanak. Estére teljesen el fognak tűnni. Predo megunja, hogy hallgatok. - Legalább a helyszínt átalakíthatta volna. Mondjuk néhány gyilkosság és egy öngyilkosság mindjárt jobban mutatna. - Elárulná, melyikük követte volna el az öngyilkosságot? Az egyik törött csigolyájú csoszogó? Vagy a csaj a késsel a tarkójában? Esetleg a kettéhasított koponyájú srác? Predo betolja a fiókot, és megáll az asztal mögött. - A legfontosabb kérdés mégis az, hogyan fajulhattak el ennyire a dolgok. Nem lehetett volna tisztábban elintézni a mocskokat? - Épp az egyik srác agyát csócsálták. Nem akartam megvárni, amíg a másikat is felzabálják, aztán hazamennek aludni. Addig kellett 14

lecsapnom rájuk, amíg kajálnak. De visszatámadtak. Egyre zűrösebb lett helyzet. Legközelebb hagyom, hogy rendesen bekajáljanak. - A zűrös találó kifejezés, Pitt. Valóban zűrös lett a helyzet, és valószínűleg lesz még ennél is zűrösebb. A rendőrség belekavart az ügybe. És ami még nagyobb baj, a firkászok is szagot fogtak. Hogyan is tudnának ellenállni egy ilyen brutális gyilkosságnak, amelyet máris a sátáni és a természetfölötti jelzőkkel illetnek? Le kell csillapítani a kedélyeket, Pitt. El kell oszlatni az aggályokat, mielőtt az eset túl nagy port kavar fel, el kell tüntetni a nyomokat a fürkésző szemek elől. Épp az ilyen ügyektől akarjuk minél távolabb tartani magunkat. És maga épp az ilyen ügyekhez ért a legjobban. Ezért tűrjük el, hogy független maradjon. Ráadásul, ha jól értesültem, egy hordozó is felbukkant a környéken. Ugye jól tudom, hogy nem sikerült végeznie vele? A barom állat Philip! Sejthettem volna. Az a faszfej sosem hív fel csak azért, hogy segítsen. - Ma éjjel elintézem. - Elmondaná, hogyan, mikor a környéken hemzsegnek a zsaruk, a tudósítok meg a kíváncsiskodók? - Ma éjjel elintézem. Predo mereven néz. Az asztalra dobja az aktát, és leül. - Kénytelen lesz. Ma éjjel, egy perccel sem később. Várok. - Már megvan a balek. - És mi lesz a szemtanúval, megváltoztatják az emlékeit? - Nem, Pitt, nem fogjuk megváltoztatni. Nincs rá szükség. A szemtanú a balek. Becsukom a szemem. - A srác, akinek megmentette az életét, viszonzásképp elviszi a balhét. Persze nem vállalta önként, hogy megfizet ezért a borzalmas bűnért, viszont a bizonyítékokat úgy rendeztük el, hogy mire lemegy a nap, semmi kétség ne legyen a bűnössége felől. De ahhoz, hogy a bűnösségét később se vonják kétségbe, magának meg kell ígérnie, hogy többé nem fordul elő hasonló botrány. Kinyitom a szemem, és ránézek. Predo felém bök. 15

- Ne játssza el a bizalmunkat, Pitt. A Koalíció számára abban rejlik a maga értéke, hogy hatékonyan dolgozik. Dolgozzon hatékonyan, és ne keltsen feltűnést. Intézze el a hordozót! Felállok. - Nem csak szimplán hasznos vagyok maguknak. Vigyázok, hogy ne legyen balhé a környéken, és megcsinálok minden szarságot, amihez a klánoknak nem fűlik a foga. Amíg nem talál másik balfaszt, aki a Tizennegyedik utcán túl elintézi a dolgaikat, szálljon le rólam. Elindulok kifelé. - Ne aggódjon, keresni fogunk valakit. Viszont tegnap éjszaka nem ingyen húztuk ki a szarból, Pitt. - Mindennek megvan az ára. Kinyitom az ajtót. - Van még valami, Pitt. Megállok az ajtóban, háttal Predónak. - Úgy hallottam, a srácot megcsapolták. Vérzett. Zombiktól elég szokatlan az ilyesmi, nem gondolja? Nem mozdulok. - Biztosan magának is mondta az anyja, hogy mindent meg kell enni, amit a tányérra vesz. Kimegyek, és becsukom magam mögött az ajtót. Teljesen igaza van. Megcsapolni valakit, szívni a véréből, aztán életben hagyni? Ennyi erővel akár egy táblát is kirakhattam volna: ITT JÁRT PÁR VÁMPÍR, CSAPJ LE RÁNK ÉS VÉGEZZ VELÜNK. Akik hallottak már ilyesmiről, többnyire csak bizarrnak tartják a dolgot, de akadnak olyan arcok, akik tisztában vannak a helyzettel. Őket nagy ívben el kell kerülni. Miattuk olyan nehéz bejutni a lakásomba. A Tizedik utcában lakom, az Ötödik és az A sugárút között. Be kell pötyögni a rejtekajtó kódját, hogy bejussak az előcsarnokba, aztán ki kell nyitni két zárat, és már bent is vagyok a folyosón. Balra az első ajtó vezet az én lakásomba. Hagyományos ajtónak néz ki, de valójában egy gyárból zsákmányoltam. A tokot acélkerettel kellett megerősítenem, hogy bírja a terhelést, de megérte a fáradságot. Ha valaki be akar jutni a lakásba, jobban jár, ha a falon keresztül próbálkozik. 16

A zárat három kulccsal kell nyitni, amelyeket meghatározott sorrendben kell elfordítani, különben odabent bekapcsol a riasztó. Belépek, bezárom az ajtót, és az öt számjegyű kódot beütve újraélesítem a riasztót. Senki sem hallaná, ha bekapcsolna a riasztó, sem a szomszédok, sem a zsaruk, sőt még én sem. Csak annyi történne, hogy odabent villogni kezdenének a lámpák, és jelezne a csipogó, amelyet mindig magamnál tartok, ebből rögtön tudnám, hogy látogatóm érkezett. Ha otthon lennék, megvárnám, míg sikerül bejutnia, aztán megölném, és kiszívnám a vérét. Én már csak ilyen vagyok. A kis előszobából belépek a nappaliba, levetem és a kanapéra dobom a burnuszt. Szeretnék fürdeni, de nem a jobb kéz felől nyíló fürdőszobába megyek, szeretnék lepihenni, de nem megyek a konyhán keresztül a hálószobába. Megállok a nappali egy bizonyos pontján, lehajolok, és felszedek egy négyzet alakú, kis keményfa lapot a padlóból, aztán megmarkolom és meghúzom az alatta elrejtett acélkarikát. Felnyílik a padlóba süllyesztett jókora ajtó, amely alatt rövid csigalépcső vezet az alsó szintre. Elindulok lefelé, és behúzom magam után a nyílás fedelét. Az alagsori lakást más néven bérlem. Igazából itt élek. Van egy ágyam, van fürdőszoba, hűtő, főzőlap, itt tartom a számítógépemet, a hifi-tornyomat, a tévémet és a DVD-lejátszómat. Idelent nem olyan menő az ajtó, mint a fenti lakásban. Csak szimplán beszögeltem, hogy ne lehessen kinyírni. Úgy csináltam meg, hogy az alsó részét ki lehessen rúgni belülről. Ha hívatlan látogató érkezne a felső lakásba, egyszerűen belerúgok az ajtó aljába, és kimászom a nyíláson. Volt egy kis ablak is a járdaszinttel egy magasságban, de befalaztam, nehogy egy átkozott Van Helsing bemásszon, és elhúzza a függönyt, mikor napközben alszom. Fürdővizet eresztek a kádba. Amíg várok, megnézem a minihűtőben a dugi készletemet. Ezt a hűtőt a szekrénybe rejtettem, és lelakatoltam. Kinyitom, és belenézek. Az előző éjjel lecsapolt adaggal együtt még hat liter van. Elég jól állok, ekkora készlettel több, mint egy hónapig kihúzom, ha kell. Ahogy minden előrelátó junkie, én is mindig próbálok felhalmozni egy kis fölösleget a szűkösebb időkre. Most nincs igazán szükségem vérre, az éjjel 17

ledöntöttem fél litert a srácéból. De jót tenne az égési sérüléseknek, és különben is jól állok a tartalékkal, megengedhetem magamnak ezt a kis luxust. Kiveszem a hűtőből az egyik zacskót, és beülök a jéghideg vízzel teli kádba. A bőröm sötét rózsaszín, egy árnyalat választja el a pirostól. A csík az arcomon viszont lángoló vörös, és hámlik. Szürcsölni kezdem a vért. Már az íze érdekes folyamatokat indít el bennem. Alig csordul le a torkomon a vörös folyadék első cseppje, a testem furcsán bizseregni kezd, a Vírus - ami azzá tesz, ami vagyok - megtámadja és bekebelezi a friss vért. Az égési sérüléseim pillanatok alatt gyógyulni kezdenek, a bőröm szinte a szemem láttára halványodik. Becsukom a szemem, a vért szürcsölöm, a zombikra gondolok, és azon töröm a fejem, hogyan fogok kimászni ebből a slamasztikából. A zombiirtás persze nem tartozik a feladataim közé. De ezekkel a szaros rohadékokkal állati sok zűr van, amíg ki nem dőlnek, ezért aztán senkinek sem jó, ha szabadon császkálnak, és felhívják magukra a figyelmet. Múlt héten fogtam gyanút, hogy egy hordozó kavar a környéken. Nemrég ment le a nap, a Tompkins parkban ücsörgök, cigizem, élvezem a nyáresti hőséget. A szokásos szarság, mindenki ezt csinálja. Per pillanat nincs melóm, nem tartozom senkinek, nem kaptam megbízást a Koalíciótól vagy a Társaságtól, és nem kezdtem bele semmilyen irgalmas szamaritánus baromságba. Egy padon ülök, Luckyt szívok, és azon gondolkodom, átballagjak-e a Mister Softee fagylaltos autóhoz egy tölcsér fagyiért. Egy csöves botorkál el mellettem, megcsapja az orromat a bűze. Nincs ebben semmi szokatlan, minden csöves büdös, a legtöbbje állandóan be van tépve, és gyakorlott csavargó. A koponyája hátulján éktelenkedő véres lyuk azonban felkelti az érdeklődésemet. Felpattanok a padról, átkarolom a fickó vállát, és a park egyik sötét zuga felé terelem. Nagy nehezen felém fordítja a fejét, a fogát csattogtatja, nyilván szívesen megcsócsálná a burámat, de csúnyán ki van készülve, már csak annyi agya maradt, hogy még néhány napig elbotorkáljon. Mikor végre sikerül eltávolodnunk a kutyafuttatótól meg a kosárlabdapályáktól, egy padra lököm a fickót, és szemügyre 18

veszem a lyukat a fején. Bárki nyitotta is fel a koponyáját, nem sokat vacakolt. Nem használt szerszámokat, legfeljebb egy követ. Még néhány fog is beragadt a lyukba. A zombik agyvelőt esznek. Ez az életük értelme. Ez hajtja őket. Pontosabban ez hajtja a baktériumot, amely a zombikat hajtja. Ami a kajálást illeti, két megoldás közül választanak. A népszerűbb változat hívei az egész agyat bezabálják, utánaküldik a többi ínycsiklandó cuccot, amit találnak, aztán otthagyják a holttestet. És ez még a jobbik eset. A zombik nem hosszú életűek. Gyorsan oszlásnak indulnak, a húsukat felfalja a baktérium. Egy igazi agyzabáló megcsócsál néhány embert, aztán hamarosan feldobja a talpát, maximum néhány hétig él. A legrosszabb, ami történhet, hogy megzavarják őket kajálás közben, és a vacsorájuk koponyájában marad még annyi agyvelő, hogy képes a saját lábán elbotorkálni, és aztán mindenféle kellemetlenséget okoz. Mint például ez a szerencsétlen. Ez a két lábon járó vacsoramaradék. Néha sikerül kifogni egy-egy hordozót, vagyis olyan zombit, amelyik megharapja, de nem eszi meg az áldozatait. Miért? Honnan a francból tudjam? Hogy zűrzavart és rettegést keltsen? Hogy megzavarja a zombivadászokat? Mert társaságra vágyik? Talán csak azért, hogy több zombi legyen. Különben meg ki a szart érdekel? Elvégre ezek csak zombik, és ha felbukkannak a színen, a lehető leggyorsabban ki kell irtani őket. Különben elkezdenek kavarni, és felhívják magukra a figyelmet. És ha valamire nagyon nincs szükségünk, hát az a figyelem. Nem is csak a kárhozottakra meg az élőhalottakra célzok, hanem inkább a vámpírokra. A hozzám hasonló arcokra, akiket megfertőzött a Vírus. De ez más lapra tartozik. Szóval sikerült begyűjtenem egy félig elfogyasztott csoszogót. Talán egy hordozó támadta meg, vagy egy agyzabáló hagyta futni az áldozatát. Mindegy, néhány nap múlva így is, úgy is oszlásnak indul, vagy más is észreveszi a fején tátongó lyukat. El kell döntenem, mit csináljak. A seb még friss, egészen friss. A szagokat követve könnyen kideríthetném, hol keresztezte ez a szerencsétlen a zabáló útját, aztán levadásznám a rohadékot, és kész. Vagy előbb megszabadulhatok a vigyorgó sráctól, még mielőtt felhívja magára a figyelmet. Az utóbbi megoldást választom. Ilyen helyzetben 19

megfontoltan kell dönteni. Érdemes az épp aktuális problémával kezdeni, aztán gyorsan elhúzni a francba. Ezért megfontoltan cselekszem. Először betekerem a fickó fejét egy mocskos ronggyal, amit a zsebéből halászok elő. Aztán felállítom a padról, átkarolom, és kelet felé indulok vele. Úgy dülöngélünk és tántorgunk, mint két tucatrészeg egy szokványos kedd este. Egészen az East River parkig botorkálunk. Leültetem a fickót a folyóra néző padok egyikére, és keresek néhány nagyobb követ a mögöttünk lévő játszótéren. Kocogok, bringások és görkorisok húznak el a csoszogó orra előtt. Időnként utánuk kap, de a mozgatóideg-központja annyira lerongyolódott, hogy képtelen elcsípni az egészséges és fürge zsákmányt. Szánalomra méltó, ahogy ez a balfasz motyog, nyáladzik, rángatózik és időnként utánakap az elasztikus futócuccban elsuhanó alakoknak. Egy pillanatra elfog a kísértés, hogy elgáncsoljam az egyik yuppie-t, és megnézzem, milyen képet vág, mikor a vigyorgó a hátára mászik, és meglékeli a koponyáját. Ilyen a reakciós énem. A kibaszott yuppie-k totál tönkrevágják a környéket. Mikor megvannak a kövek, visszamegyek a padhoz, és tömni kezdem velük a csoszogó zsebeit. A fejem felé kapdos, próbál megharapni. Félretolom a kezét, és visszalököm a padra, mintha egy nyughatatlan kisgyereket próbálnék felöltöztetni. Gyorsan megtöltöm a zsebeit kövekkel. Felhúzom a padról, és a folyó meg a sétány közötti korláthoz vezetem. Úgy állunk ott, mintha Queens látképében meg a Dominó Sugár fényreklámban gyönyörködnénk. Megvárom, amíg pillanatnyi szünet támad a futóösvény forgalmában. Derékmagasságban átkarolom a csoszogót, előredőlök, és a csípőmmel gyengéden rásegítve átbillentem a korláton. A vízbe csobban. Mintha valami hangot adna ki, mielőtt lehúzzák a kövek, de nem vagyok biztos benne. Érzett-e valamit? Megrémült, amikor a víz megtöltötte a tüdejét? Talán. Nem eutanáziának szántam a dolgot. Valakinek muszáj volt eltakarítania a csávót. Fel kell törölni, ami kilöttyen, aztán ki kell csavarni a szivacsot. Egy darabig vártam, hátha felbukkan a víz alól, aztán átmentem az FDR felett átívelő gyaloghídon, és fogtam egy 20

taxit. A Tompkins parktól egészen a Tizenkettedik utcában lévő közparkig követtem a fickó szagát, ott aztán elkeveredett a virágok meg a fák illatával, a gyerekek és a szülők szagával, úgyhogy végül elvesztettem a nyomot. Szóval ennek köszönhetem, hogy belekeveredtem ebbe a zűrös ügybe, pedig csak megfontoltan cselekedtem. Miután lefürödtem, elterülök az ágyon, és megpróbálom bepótolni a reggeli kiruccanás miatt elmaradt alvást, de a bőröm még mindig ég, és egyfolytában a Predótól kapott lecseszésen jár az eszem, úgyhogy nem tudok elaludni. Ez a faszfej Predo a nevelőszüleimre, az ifjúságvédelmi tanácsadókra, meg a zsarukra emlékeztet. Szeret alázni, így akarja felpumpálni az egóját. Na és én? Ahányszor az ilyen faszfejek elkezdenek pattogni, hogy fogjam be a pofám, vagy üljek le a seggemre, vagy álljak a falhoz, elborul az agyam, visszapofázom, és persze mindig balhé van. Ahogy Predón agyalok, rájövök, hogy biztosan tudott a hordozó létezéséről. Elég gyorsan értesült róla, így az emberei még a zsaruk előtt kiérhettek a helyszínre, hogy megkavarják a bizonyítékokat. Erről eszembe jut Philip. Reggel félálomban beszéltem vele, és nem voltam résen. Nem kellett volna pofáznom neki a hordozóról. Most kurvára be vagyok rágva rá. Különben is, minek hívogat reggel, talán nincs jobb dolga? Mintha már tudta volna, hogy nyakig ülök a szarban. Mintha követett volna, és talán elcsípte a tegnap esti akció egy részét. Philip egy hülye szemét. Egy talpnyaló kis görény, mindenhol ott lábatlankodik, és megpróbál a klánok vagy valamelyik klánon kívüli kegyeibe férkőzni. Ettől úgy érzi, ő is a brancshoz tartozik, azt hiszi, bevették a buliba. Harminc évvel ezelőtt a Stúdió 54-be akart volna mindenáron bejutni. Hivatalosan persze sehol sem tartják számon, egyik klán sem fogadta tagjává. Minden vágya, hogy megfertőzzék, totál rá van izgulva a Vírusra, de a nagy klánok nem szeretik az ilyesmit, ahhoz viszont túl beszari, hogy a kisebb klánoknál próbálkozzon. Ezek a kisebb csapatok ugyanis kiszámíthatatlanok. Ha egy ilyen Philip-forma renfield beállít azzal, hogy fertőzzék már meg a Vírussal, azt mondják neki, rendben, aztán mire a 21

szerencsétlen észbe kap, már teljesen lecsapolták, a hulláját meg elviszi a folyó. A Koalíció párszor azért nem hivatalosan megbízza valamivel. Néha jól jön egy ilyen szolgalelkű szarházi. Lepasszolják neki a legtrágyább melókat, amelyeket még én sem vállalnék el, és ez a balek bagóért megcsinálja nekik. Nem árt persze észben tartani, hogy a csávó nem totál renfield, nem kifejlett rovarevő. De csak azért nem, mert ezt a bogyózabálót, ezt a csont és bőr amfetaminfüggőt még egy légy is a normális kajára emlékeztetné. Egyébként csak azért nem tekerem ki a nyakát, ha legközelebb találkozunk, mert kapcsolatban van a Koalícióval. Persze nem csak a Koalíció miatt kell aggódnom. A Társaságtól egyelőre még semmi hír nem jött. De ha Terry Bird és csapata rájön, hogy közöm van a botrányhoz, csúnyán ráfaragok. És tuti rájönnek. Ha a Tizennegyedik utcánál lejjebb valami balhé történik, Bird tud róla. Mikor lemegy a nap, bekenem az égéseimet, tiszta farmert húzok, és bő, fekete inget. Miközben készülődöm, bekapcsolom a tévét, megnézem a híreket, és láss csodát, a tegnap éjszakai srácot mutatják, amelyik megúszta az agycsócsálást. Zsaruk vezetik fel a törvényszéki épület lépcsőjén a belvárosban. Körbeveszik a sajtos hiénák. A szóvivő elmondja, hogy a fiú neve Ali Singh, huszonegy éves, és a New York-i Egyetem marketing szakos hallgatója. Őt vádolják a tegnap éjszakai borzalmas gyilkosságok egy részének elkövetésével. A hatóságok úgy gondolják, hogy a többi gyilkosságot Ali áldozatai követték el. A zavaros ügyet a rendőrség valamiféle rituális, kannibalisztikus gyilkossági-öngyilkossági paktumként kezeli. Ali szobájában megtalálták az egyik gyilkos fegyvert tele a fiú ujjlenyomataival, valamint sátánista kegytárgyakra és az egyik áldozattól származó trófeákra bukkantak. Alit benyugtatózták; az arca beesett, a szeme kifejezéstelen. Tévékamerákat nyomnak az arcába, vakuk villognak az orra előtt. Pár hét alatt megpuhítják, és meggyőzik, hogy ő követte el a gyilkosságokat. Aztán néhány hétig vizsgálják majd az elmeállapotát, 22

a védőügyvéd a vádlott felmentését kéri, arra hivatkozva, hogy ügyfele a bűntett elkövetésekor nem volt beszámítható, Ali pedig élete hátralévő részét egy elmebeteg bűnözőknek fenntartott intézetében tölti. Rosszabbul is járhatott volna. Például ha én intézem el. Kikapcsolom a tévét, leugrom a Niagarába, a Hetedik utca és az A sugárút sarkára. Kilenc körül még olyan kihalt, mint egy kripta, a trendi arcok csak tizenegy körül kezdenek szállingózni. A pultost Billynek hívják. Az utóbbi kilenc-tíz évet East Village-i bárokban húzta le. Helyi nehézfiúnak tart, aki elintéz ezt-azt ennekannak: megfenyítem, akit kell, kiderítem, amit kell. Régebben pár hónapig egy Roadhouse nevű helyen kidobóskodtam, Billy akkoriban ott melózott, összehaverkodtunk. Elindul felém a pult mellett. Jóképű fickó, a harmincas éveiben jár. Bordás gabardinnadrágot és hawaii mintás selyeminget visel, a lábán kétszínű papucscipő. A haját hátrafésülte és lenyalta, az alkarján mindenféle tetkók: dobókockák, biliárdgolyók és fürdőző csinibabák. Billy még nem is a legnyálasabb a nyálgépek közül, akik éjfélkor megtöltik majd a nyálgépeknek ezt a találkahelyét. - Hali, Joe, mizu? Megtorpan. Az arcára kiül a döbbenet. - A kurva mindenit! Mi a bánatos szart csináltál az arcoddal, haver? - Szoliágy. Rohadt veszélyes üzem. Pislog, aztán lassan elvigyorodik. - Esküdj! - Esküszöm, a gyártók persze tagadják, de évente majdnem annyian sülnek halálra szoliágyban, mint ahányan autóbalesetben purcannak ki. - Ne szopass! - Én is majdnem ottmaradtam, haver. Újra szemügyre veszi az arcomon vöröslő csúnya égési sebet, aztán biccent. - Kamu. - Kvarclámpa? Billy hunyorog. Jobb kezemet a magasba tartva megesküszöm. Billy a fejét csóválja. 23

- Hé, haver, ne akarj mán beetetni ezzel az ócska vakerral, nem fog menni. Mióta megismertem, próbálom kitalálni, hová valósi, de még mindig fogalmam sincs, honnan a rossebből jött. Váltig állítja, hogy Queensben született, ott is nőtt fel, de a kiejtése alapján inkább Bostonban tanult francia-kanadaira tippelnék. Vállat vonok, és megadóan intek. - Konyhai baleset. Frankón. Bedugtam a fejemet a mikroba, és elaludtam. Billy felnevet, aztán a ronggyal, amelyet az övébe dugva hord, letörli a pultot. - Ja, úgy látom, kicsit sikerált az agyadat is megpörkölni, vazzeg. Mit borítasz? Vér jó lenne. - Bourbont. Mi van kéznél az alsó polcon? - Mit szólsz egy Heaven Hillhez? Miközben tele tölti a poharamat whiskyvel, körbenézek. A bárpult körül elég szűkös a hely. A hatalmas hátsó termet majd csak akkor nyitják meg, ha már nagyobb a tömeg, és beállnak melózni a pincérnők. Philipet sehol sem látom. Billy elém koppintja a pultra a whiskyt. - Parancsoljon, Mr. Marlowe, a vendégem egy olcsó bourbonre. - Kösz. Nem láttad Philipet? - Még nem. Később jön. - Ha találkoztok, ne mondd neki, hogy kerestem. Billy biccent. - Oké. Tartozik neked, vagy valami? - Vagy valami. - Nekem lóg a srác, kettő-ötvennel, meg egy kis apróval. Ha kiszeded belőle a zsetonomat, mikor átszitálod, lenullázom a cechedet. - Billy, nincs is itt tartozásom, mindig kifizetem a piámat. - Ez igaz. Szerezd vissza a lóvémat, és tuti, hogy a jövő hónapban se kell számlát nyitnod. Mindenre a vendégem vagy. A felső polcról is választhatsz piát, mint a nagymenők. - Meglátom, mit tehetek. A kezét nyújtja, megpecsételjük az alkut, aztán Billy elindul visszafelé a pult mellett, hogy tovább fűzzön egy egész helyes, Betty 24

Page-frizurás, neccharisnyás csajt. Jobban szemügyre veszem. Csinos baba, formás feneke hozzásimul a bárszék pereméhez, mélyen kivágott ruhája idei modell, a halvány fehér dekoltázsból kivillan piros csipke melltartója. A fenébe, Billy nem kispályás. Ilyen csávó. Bezzeg én nem voltam nővel már vagy huszonöt éve. Elhetyegek velük, ha úgy alakul, de már negyed évszázada nem feküdtem le egy csajjal sem. Hosszú történet. Még egyszer megnézem Billy csajának feszes fenekét, aztán elfordítom a fejem. Semmi szükségem erre. Ha mindenáron ki akarok cseszni magammal, később felhívom Evie-t. Kortyolgatom az olcsó bourbont, szívom a Luckyt, és az érkezők arcát figyelem. Tíz körül kinyitják a hátsó termet, én is átmegyek. Nem hagy nyugodni a gondolat, hogy inkább a hordozót kellene hajkurásznom. Én meg itt lógok a nyálgépparadicsomban, és bámulom, hogy villog a sok faszfej a koppintott Sailor Jerry tetoválásával, és hogyan igyekeznek fölszedni valamelyik dögös szerkóban meg magas sarkú, fűzős szandálban riszáló csajt. Csak azért lógok itt, mert várom, hogy befusson Philip. Ő az egyetlen istenverte nyom, amelyen elindulhatok, ha el akarom kapni a hordozót. Az a szaros Philip tud valamit, én pedig kiszedem belőle. Nem sokkal tizenegy előtt odalejt mellém az egyik pincércsaj, és piával kínál. A pohárra pillantok, megrázom a fejem. - Nem rendeltem semmit. - Tudom. A kezembe nyomja a poharat. - Billy küldte. A pohár alá csúsztatott kis szalvéta felé biccent. - Úgy látom, Billy eléggé bírja magát. A szalvétára pillantok. Billy csak ennyit írt rá: Befutott. Felnézek. A pincércsaj még mindig ott áll előttem. - Mi van? - Nem kéne valamit az arcára kennie? Baromi rondán leégett. - Kösz. Felhorkan. - Hálásabb is lehetne, ha ilyen tuti tippet kap. Mikor elindul, a vállára teszem a kezem. Lerázza. - Lassan a testtel, nagyfiú. - Nyugi. Egy pillanat. 25

Kotorászni kezdek a zsebemben, előhúzok néhány húszast, az egyiket a tálcájára ejtem. - Ezt a remek kiszolgálásért. Nem ismer véletlenül egy magas, vékony, fickót, akit Philipnek hívnak? Itt szokott lógni. - Dehogynem. - Most érkezett meg, ugye? - Aha, ott nyomorog a bejáratnál. Egy újabb húszast dobok a tálcára. - Megtenne nekem egy szívességet? Vigyen a srácnak egy italt, a drága skót whiskyket szereti. Mondja meg neki, hogy egy csaj küldte, aki szeretne dumálni vele. A pincércsaj lepillant a pénzre. - És ha megkérdezi, kiről van szó? - Mondja azt, hogy az a Betty Page-frizurás csinibaba küldte az italt. A csaj visszamegy a pulthoz. Kilesek az egyre sűrűbben ácsorgó emberek feje fölött. Azonnal szemet szúr a tömeg fölé tornyosuló Philip idióta sérója. Hidrogénszőke haját vagy huszonöt centi magasan feltupírozta, aztán előrefésülte, most úgy néz ki, mintha tizenöt centis sziklaszirt állna ki a homlokából. A pincércsaj elindul a pulttól, tálcaján valami spéci skót whisky lötyög a pohárban. Sikerül átverekednie magát a szorosan egymáshoz préselődő testek sűrűjén, megáll Philip mellett. A faszi hajkoronája előrehajlik, ahogy a csalidumát hallgatja. A pincércsaj a hátsó terem felé mutat. Philip azonnal elindul arra. Valaki kilép a mosdóból. Besurranok, és megállok a fal mellett, az ajtót félig nyitva hagyom. Egy fickó megpróbál benyomulni. - Foglalt. Rám bámul, gyanítja, hogy nem rendeltetésszerűen használom a klotyót. - Ne csináld már, haver, muszáj kicsavarnom a gyíkot. - Hugyozz a cipődbe. Na tűnés! Mondani akar valamit, elindulok felé. Majdnem két méter magas és több mint száz kiló vagyok. A fickó meggondolja magát, és beáll a sorba a női mosdó előtt. Ebben a pillanatban sasszézik el az orrom előtt Philip. Már nagyon kíváncsi, milyen csaj hívta meg a piára. Megragadom rózsaszín, feketemacska-mintás műselyem ingét, 26

berántom a sloziba, és berúgom magam mögött az ajtót. Philip lepillant a földre löttyent a drága whiskyre. - A jó kurva életbe! Felnéz, meglátja, hogy én vagyok az. - Baszki, Joe! Hé, mi a szar van az arcoddal, ember? Legszívesebben kitekerném a nyakát. Hirtelen nem tudom eldönteni, letépjem-e a fejét, vagy ne. Az a helyzet, hogy nem is olyan könnyű letépni valakinek a fejét, mint az ember gondolná. Belenyomom a faszi arcát a vécékagylóba, és néhányszor öblítek. Philip előbukkan a víz alól, levegő után kapkod. - A hajam, ember, tönkrevágod a sérómat! A falhoz csapom. - Tényleg csak a hajadra tudsz gondolni, Phil? - Mégis mire kellene gondolnom, Joe? Ismerhetsz, nem szeretek gondolkodni, arra mindig rácseszek. - Ebben egyetértünk, haver. Megköszöntem már, hogy reggel rám csörögtél? Kicsit összezavarodik a hirtelen témaváltástól. - Nem, nem, még nem köszönted meg. - A fenébe, ez igazán tapintatlanság részemről. A zsebembe nyúlok, kiveszek pár gyűrött bankjegyet és belegyömöszölöm Philip ingzsebébe. - Kösz, Joe, de erre semmi szükség. Gépies mozdulattal előhúz egy fésűt mintás, fekete farmerja zsebéből, és igazgatni kezdi a haját, megpróbálja újra feltornyozni. - Dehogyisnem. Tartozom neked. Örülök, hogy nyitva tartottad a szemed, és figyelmeztettél, hogy balhé van. Csak az a ciki, hogy rögtön utánad a felsővárosból is hívtak. A keze úgy mozog, mint egy roboté, a feje tetején éktelenkedő ragacsos hajkupacot igazgatja. - Tényleg? Bocsesz, nem tudtam hamarabb szólni. - Tudod, mitől lettem igazán nyűgös, Phil? - Hé, haver, ne hívjál már Philnek, tudod, mennyire utálom. - Rendben. Philip. Ne haragudj. Tudod, mitől lettem igazán nyűgös, Philip? 27

Egyik kezével feltupírozott haját tartja, a másikkal előkotor a farzsebéből egy tubus hajzselét. Felfelé mereszti a szemét, hogy lássa a kiugró hajrészt, miközben folytatja a helyreállítási munkálatokat. - Nem, haver, mitől? Belemarkolok a zselétől ragacsos hajába, és addig húzom felfelé, míg Philip kénytelen lábujjhegyen állni. - Attól, hogy fényes nappal kellett végigvonszolnom magam a fél városon. Attól, hogy Dexter Predo mindent tudott a hordozóról, miközben én rajtad kívül senkinek nem beszéltem róla. Attól, hogy azonnal engem hívsz, amikor kiderül, hogy balhé van, mintha nyilvánvaló volna, hogy közöm lehetett az éjszaka történtekhez. Gyanakodni kezdtem, hogy talán követtél. És arra gondoltam, talán Predo meg a kibaszott Koalíció bérelt fel, hogy leskelődj utánam. Elengedem, a földre zuhan, a haja menthetetlen állapotban, aztán a mosdóhoz lépek, és lemosom a kezemről a zselét. Philip a földön ül, ijedtében még a sérójáról is megfeledkezik. - Te jó ég, Joe, bekattantál, vagy mi van? Hogy én a Koalíció megbízásából kémkedjem utánad? Hé, ne szívassál már, még ha vállalnék is ilyesmit, ezek a szarrágók sose alkalmaznának rendes zsozsóért, ismered őket. Tudod, hogy megy ez. Persze néha kapok tőlük egy kis zsebpénzt, fülesekért cserébe, vagy ha el kell intézni valami szarságot, amire nem találnak embert. De hogy utánad kémkedjem? A francba, arra ott vannak a profik. De még ha mindenáron kémkedni akarnék a kibaszott Koalíciónak, és véletlenül meg is bíznának valami ilyesmivel, azt akkor sem vállalnám el, hogy utánad kémkedjem, Joe. Tudod, hogy ilyet sose csinálnék. Hinned kell nekem. Megtorlóm a kezemet a papír kéztörlővel. - Azt akarod mondani, hogy tévedek, Phil? Vagy hogy hazudok? - Hé, haver, dehogy. Tudom, hogy tudod, amit tudsz, meg minden. Ha aszondod, Mr. Predo tud valamit, akkor tuti tud valamit. Csak azt akarom mondani, hogy Predo nem tőlem tudja, amit tud. Azt akarom mondani, hogy én tuti nem hívtam fel. Téged hívtalak, mert reméltem, hogy talán megdobsz majd pár dolcsival a fülesért, úgyhogy elmentem cuccért. Ismerhetsz. Eszembe nem jutna, hogy felhívjam Mr. Predót, vagy bárkit abból a bagázsból. Aszondod, a 28

környéken lófrál egy hordozó? A francba, gondolom, te majd úgyis kezelésbe veszed a Koalíció megbízásából. Semmi hasznom nincs abból, ha felhívom őket, nem igaz? Akkor meg mi a fasznak csörögnék oda? Hé, Joe, mégis minek hívtam volna fel Mr. Predót? Nagyon igyekszik, hogy őszintének tűnjön, végig a szemembe néz. A pupillája totál kitágult a cucctól, amit nyomott. - Mennyi lóvé van nálad, Phil? - Hát... Előveszi a pénzt, amit én gyűrtem a zsebébe, és számolni kezdi. - Kábé ötven. - És ezenkívül? Végigtapogatja a zsebeit, csüggedten rám néz, vállat von. Leguggolok, közel hajolok hozzá. - Ne szórakozz velem, Phil, mert lehet, hogy egy életre lejössz a cuccról. Ha rám hallgatsz, nem pont most kezdesz szarakodni. Bólint, és kifordítja a zsebeit. Kevés apró, a hajzseléje, egy doboz Dentyne, egy kábé húsz fekete bogyót tartalmazó kis zacskó, meg egy bankjegyköteg hullik az ölébe. Elveszem a pénzt, és gyorsan megszámolom. Száznyolcvan dolcsi. Az orra elé dugom a bankjegyeket. _ Ezt a lóvét most odaadom Billynek, a tartozásod fejében. _ Persze, persze, pont azért hoztam, mert meg akartam adni neki a tartozásomat. Felállok. - Na persze. Az ötvenessel azt csinálsz, amit akarsz, azt a telefonért kaptad. De hétfőig fizesd ki Billyt. - Persze, Joe, hétfőig, simán. Lehajolok, fölveszem a földről a fésűjét, és az ölébe dobom. - Fésülködj meg, Philip, borzalmasan néz ki a séród. Odakint a pulthoz lépek, intek Billynek, odacsúsztatom neki a pénzt. Megszámolja, és elmosolyodik. - Nem is gondoltam volna, hogy ennyit felköhög. - Na ja. Hétfőig hozza a többit. Ha nem, csörögj rám. - Kösz, Joe. Nem maradsz? Használd ki, hogy korlátlanul fogyaszthatsz. Egész helyes babák lazítanak itt ma este. Esetleg bemutathatlak valamelyiknek. 29

- Kösz, Billy, de dolgom van. Bólint, és ahogy indul martinit mixelni, még int egyet. Átfurakodom a tömegen, kimegyek az ajtón. Az utcán megcsap a hőség. Az a baj Philippel, hogy még amikor igazat mond, akkor is úgy tűnik, mintha hazudna. Mindenesetre van némi igazság abban, amit mond. Ha a Koalíció szemmel akarna tartani, ügyesebben csinálná. Ha komolyan figyeltetni akarnak, biztosan kerítenek egy sokkal ravaszabb és veszélyesebb profit. Viszont mégis furcsa, hogy egy ilyen csóró faszi ennyi pénzzel szaladgál, ráadásul valószínűleg több volt nála, hiszen a speedet is meg kellett vennie. Tuti, hogy nem szarta a pénzt. A kurva életbe. Sáros a csávó, az fix, de nincs időm, hogy kiderítsem, mit kavar. A hordozó még mindig itt kószál valahol a környéken, én pedig semmivel nem lettem okosabb tegnap este óta. Illetve csak kicsivel. Ha Philip nem kamuzik, akkor Predo rám állított valakit. Ami azt jelenti, hogy a Koalíció valamiért szemmel tart engem, vagy figyelteti a környéket. Vagy engem és a környéket is. Ez pedig azt jelenti, hogy gond van. Nekem pedig halvány fogalmam sincs, mi a szar történik. Nincs más választásom, el kell kapnom a hordozót, mert a Koalíció ezt akarja. Hazamegyek a fegyvereimért. Zombit kicsinálni nem túl bonyolult, viszont annál nehezebb. Az egyik legnagyobb gond ezekkel a szarháziakkal, hogy már nincsenek igazán életben. De közben nem is haltak meg teljesen. Nehéz eldönteni, hová sorolja őket az ember. A helyzet ugyanis az, hogy megfertőződtek egy húsevő baktériummal. A baktérium szép komótosan elcsócsálja a fertőzött test lágy szöveteit, az izmokat, a zsírszövetet, a vért, a porcokat, mindent. A legjobban mégis az agyvelőre vannak rácuppanva. Csakhogy a baktérium kizárólag élő szövetet hajlandó fogyasztani. Ezért aztán mindent megtesz, hogy a gazdatest minél tovább húzza, mert ha egyszer feldobja a talpát, vagyis tényleg kifekszik, akkor hamarosan a baktériumnak is annyi. Ezért aztán a baktérium, hogy szép kort éljen meg, telepumpálja a gazdatestet endorfinnal, adrenalinnal, szerotoninnal, meg a természetben előforduló minden fájdalomcsillapítóval, örömhormonnal, és bármivel, ami segít életben 30

tartani a testet. És hogy ezeknek a cuccoknak meglegyen a kellő utánpótlása, a baktérium úgy intézi, hogy a zombi rákattanjon az emberhúsra, különösen az agyvelőre. Tegyük fel, hogy elénk toppan egy zombi, és ki akarjuk nyírni. A legjobb, leggyorsabb és legkönnyebb megoldás, ha megszüntetjük a kapcsolatot az agya és a teste között. A gazdatest életben maradhat ugyan, de még egy ilyen makacs baktérium sem képes irányítani az áldozatát, ha szétroncsoljuk az agytörzset vagy elroppantjuk a zombi nyakát. Tegyük fel, hogy egynél több zombival találjuk szembe magunkat, mindegyikkel szeretnénk végezni, de nincsenek kellő ismereteink a zombigyilkolás rejtelmeiről. Ebben az esetben vegyük elő a nálunk lévő nagy kaliberű lőfegyvert, és lőjük szíven a zombikat. Próbálkozhatunk az arcukkal is, de ha nem sikerül szétroncsolni az agytörzset, vagy nem tudunk kellő mennyiségű agyvelőt kiloccsantani, ne számítsunk arra, hogy leállnak. Ezért célszerű a szívre célozni. Szét kell robbantani a szívet, és akkor leáll a gépezet, függetlenül attól, milyen makacsul tevékenykedik a baktérium a gazdatestben. Persze lehet próbálkozni fojtogatással, vízbe fojtással, felgyújthatjuk, felrobbanthatjuk, felakaszthatjuk, feldarabolhatjuk őket, sőt az átlagzombit magas épületek tetejéről is lelökhetjük. Ha sikerül leállítani a szívműködést, szétroncsolni az agyat, esetleg összejön valami súlyosabb sérülés, a zombinak annyi. De aki gyors és hatékony módszert keres, az fogadja meg a tanácsomat, szerezzen egy fegyvert és jó sok töltényt, mintha csak a feleségét vagy a férjét akarná eltenni láb alól. A fegyvereimet az alagsori rejtekszobában, a szekrényem hátuljába épített páncélfiókban tartom. Na nem mintha gyerekek rohangálnának a lakásban, akik elől el kell zárni a fegyvereket. Ha gyerekem lenne, azonnal kivágnám az összes fegyvert. Nincs veszélyesebb a kölykökre, mint egy fegyverekkel telepakolt lakás. Kivéve talán a szülőket. Azért tartom elzárva a fegyvereket, mert ha szar kedvem van, ha igazán nagyon szar kedvem van, így nehezebben veszem rá magam, hogy előszedem mindet, kimenjek az utcára, és addig lövöldözzem vadidegen emberekre, míg megérkeznek a zsaruk, hogy leszedjenek. 31

Na nem mintha túl gyakran kísértésbe esnék. Olyankor szokott rám törni ez a késztetés, amikor egy hétig nem jutok friss vérhez, és úgy érzem, a Vírus az ereimben szétégeti a testemet, és azon gondolkodom, hogy felvágom a vénákat a csuklómon, és kiszívom magamból a rohadékot. Nem vagyok különösebben ráizgulva a fegyverekre. Van egy megbízható kisebb revolverem, meg egy bazi nagy automata pisztolyom, amelyben egy rakás töltény elfér. Halott fickóktól szereztem mind a kettőt. A tudományom kimerül abban, hogy amit célba veszek velük, azt eltalálom, tudom, hogyan kell tisztítani őket, és tudom, hogyan kell elkerülni, hogy a csővel szembe álljak. Ha a rendes kerékvágásban zajlik az élet, ezek a pisztolyok sosem kerülnek elő. És ezt most nem csak poénból mondom. Még velem is csak nagyon ritkán fordul elő, hogy hordozóra kell vadásznom, így aztán nem sok hasznát veszem a fegyvereimnek, ezért többnyire a páncélfiókba zárva pihennek. A fegyvereknek egyébként nagy előnyük, hogy ha valakit lelőnek, senki sem veszi alaposan szemügyre a holttestet. Nem úgy, mint ha a hullának hiányzik, mondjuk, a fél agya, vagy levágták a fejét. Megtöltöm a pisztolyokat, és magamhoz veszek némi tartalék lőszert. Már indulok felfelé a lépcsőn, amikor eszembe jut a vér a hűtőszekrényemben. Előző éjjel benyomtam fél litert, miután elintéztem a dark csajt meg a haverjait, ma pedig rátöltöttem, hogy gyorsabban helyrejöjjön a bőröm. Egy liter vér általában bőven kitart néhány napig, ez a szokásos adagom. Ennyi elég, hogy egészséges maradjak, és elveszi az állandó éhségérzetet. Most azonban vadászni indulok, és ilyenkor minden csepp segít. Még fél liter, és csúcsformába lendülök. Kinyitom a hűtőt. Öt és fél liter. Nem szeretem, ha a tartalékom öt liter alá esik. Ha most benyomok még egy adagot, a következő egy-két napban mindenképpen fel kell majd töltenem a készletet. Eszembe jutnak a tegnap éjszakai zombik, és hogy a csaj kis híján kivágta a szememet. Kiveszek egy adag vért. A szoba közepén állok, az utolsó cseppig kiszívom a zacskóból a piros folyadékot, és azt érzem, amit ilyenkor mindig: hogy élek.

32

Rendőrautó parkol a Kilencedik utcában az iskola elhagyatott épülete előtt. Az udvart kordonnal kerítették körbe, az ajtókon sárga szalag. A helyszínelők már végeztek, a zsaruk viszont egészen addig lezárva tartják az épületet, míg elül a botrány? és nem attól tartani, hogy valami beteges banda bulit rendez a gyilkosság helyszínén. Néhány járókelő az utca túloldaláról az iskola épületét fényképezi a mobiljával. Ha a Koalíció nem keni a balhét a srácra, most hemzsegnének a zsaruk meg a firkászok, és semmit sem tudnék elintézni. Átmegyek az épület Tizedik utca felőli oldalára. A főbejáratot már régen bedeszkázták. Itt nincs szükség zsarukra. Három kölyök igyekszik hangoskodva nyugati irányba, bulizni mennek. Megvárom, míg befordulnak a sarkon, aztán nekifutásból felugrom kábé két méter magasra, belekapaszkodom az ablakpárkányba, és felhúzom magam a betört ablakot védő biztonsági hálón. Egy perc se kell ahhoz, hogy a párkányok és a biztonsági rácsok segítségével felmásszam az iskola tetejére. A liter vér, amit ma megittam, felpörgetett. Egy pillanat alatt a tetőajtóhoz surranok, és szemügyre veszem a zárat. Régi és rozsdás, simán betörhetném az ajtót. Mégis inkább a farzsebemben lévő tolvajkulcsot választom. Benyomom a feszítőkulcsot a zárba, aztán begyötröm mellé a kampót és beakasztom a zárpeckekbe. Miután megcsinálom a kiékelést, érzem és hallom, ahogy a többi pecek alig hallható kattanással a helyére csúszik. Elforgatom a feszítőkulcsot, a zár kinyílik, és már bent is vagyok az épületben. Koromsötét fogad. Résnyire nyitva hagyom az ajtót, hogy beszűrődjenek New York tompa fényei. A pupillám akkorára tágul, mint egy tízcentes. Nem olyan, mint fényes nappal, de azért boldogulok. Megcsap a nyirkos, penészes épület áporodott levegője. A falakat graffiti borítja. Valahol előttem patkány szalad, a karma kopog a földön, aztán az állat megdermed, valamilyen hatalmas, veszélyes lény közeledtét érzi. Nem is téved, tényleg veszélyes vagyok, de nem rá. A Vírusnak az állati vér annyit ér, mint a tengervíz a szomjazónak. A huzatban állok. A melegebb levegő áramlik kifelé az épületből a nyitva hagyott ajtón. Elindulok a huzattal szembe, megtalálom a 33

lépcsőházat. A harmadik emeletről lemegyek a földszintre, beleszimatolok az erőtlenül áramló levegőbe, megpróbálom kihámozni a részletekből, hogy mi történt az elmúlt huszonnégy órában. A zombik rothadó testének bűze Ali Singh vizeletének és a másik srác vérének meg agyának szagával keveredik. Érzem a saját testem állatias szagát és az Ivory szappanom illatát. Ezeknél sokkal erősebb a zsaruk verejtékének és az izgatott firkászok testének orrfacsaró szaga, meg az ujjlenyomat rögzítésére szolgáló por és a kávé illata. Az egész szagkavalkád hátterét a rothadó épület nehéz, dohos bűze adja. Visszamegyek oda, ahol a gyilkosság történt. Az ajtón nincs zár, de a zsaruk persze kifeszítették elmaradhatatlan sárga szalagjukat, korunk tragédiáinak elengedhetetlen kellékét. Letépem, és kinyitom az ajtót. Iszonyatos bűz fogad. Általában nem várnak ilyen sokáig, és kitakarítanak valamilyen fertőtlenítőszerrel, de úgy néz ki, a zsaruk nem akarták megpiszkálni a helyszínt, amíg nem sikerül kicsikarni Singhből a vallomást. Az eredmény: a körülrajzolt holttestek körvonala a földön, megszáradt vér-, vizelet- és hányadéktócsák nyoma, ez utóbbit nyilván az a szerencsétlen hagyta itt, aki felfedezte a mészárszéket. Ja, és mielőtt elfelejtem, megszáradt agyvelő is akad bőven. Ráállok a zombibűzre, és lassan körbesétálok a szobában. Három erősebb szagot tudok megkülönböztetni. A dark csaj enyhe pézsmaillatát, a törött nyakú haverja orrfacsaró hónaljszagát és az agyontaposott fickó hajápolójának bűzét. Miután sikerült beazonosítani a három zombit, további nyomok után kezdek szimatolni a szagkavalkádban. De semmit sem találok. Nincs nyoma a hordozónak, a helyiségben nem járt több zombi. Visszatérek a lány testéből kipárolgó pézsmaillathoz. Mitől van pézsmaillata? Áporodott pézsmaillat, a szex szaga. Előző éjjel is ezt éreztem, mielőtt Singh megzavart. A zombik nem kefélnek, vagy tévedek? A franc se tudja. Odalépek, ahol a lány holtteste hevert, mélyen beszívom a levegőt az orromon. Kiszűröm a zavaró szagokat, csak a lányra összpontosítok. Zsenge húsának illatára. Fiatal volt, tizenhét-tizennyolc éves. A lüktető szövetek alatt rothadó hús bűze a baktérium műve, amely elevenen 34

falta fel, halálra zabálta. Az éjfekete szemfesték, rúzs és körömlakk maró szaga. Húgy- és ürülékszagot is érzek, mivel a hólyagja és a bele kiürült, amikor nyakon szúrtam. Parfüm, izzadság, gombás lábszag a Doc Martens bakancsból. Mindez együtt, meg a pézsmaillatú verejték. Valaki hozzádörgölőzött a csajhoz, megérintette. Megdugta. Nem a halála napján, de nem is túl régen, már miután megfertőzte a baktérium. Megpróbálom elképzelni, milyen beteg fasz képes egy ilyen micsodával kefélni, párosodni a halott csajban hemzsegő baktériummal. Egyébként is baromi hangulatos lehet úgy csinálni, hogy közben a másik egyfolytában azon mesterkedik, hogyan tudna megkarmolni és kiharapni egy darabot az ember agyából. Újra mély lélegzetet veszek, az emlékezetembe vésem a pézsmaillatot, hogy felismerjem, ha később ismét megérzem. De mintha valami hiányozna. Újabb szippantás, és rájövök. Éppen a hiányt érzem. A szagok mátrixa tele van apró, üres foltokkal, bárhol szippantok a levegőbe. A helyiség tele van ilyen hézagokkal, valaki így próbálta kitörölni a nyomát a történetből. Becsukom a szemem. Beszívom a levegőt, megpróbálom befogni az egyik ilyen üres foltot, lépésről lépésre követem a szobán keresztül, és rekonstruálom, mit csinálhatott ez a rejtélyes alak. Elmélyülten összpontosítok, ezért nem veszem észre, hogy valaki a hátam mögé lopódzik, csak amikor egy kisebbfajta bálnának látszó tárggyal tarkón vág, és letaglóz. Civakodás hangjaira térek magamhoz, és azonnal tudom, hová kerültem. Résnyire nyitom az egyik szememet, hogy meggyőződjem róla, nem tévedtem-e, és nyugtázom, hogy telibe találtam, tényleg a Társaság mocskos, alagsori főhadiszállásán vendégeskedem. Az egyik alkóvban fekszem egy lerobbant priccsen. A helyiség közepén hárman ácsorognak egy rozoga kártyaasztal körül, a fejük felett csupasz villanykörte világít. A két civakodó Tom Nolan és Terry Bird. Tom huszonötnek néz ki, de valójában jóval öregebb. Szőke, rasztahajú a belvárosi radikálisok kötelező divatja szerint mosásban kifakult cuccokban feszít, és persze megfelelő mennyiségű tetkó meg 35

piercing ékesíti. Terry idősebb, ötven körülinek tűnik. A stílusa is ódivatú: a haját lófarokban hordja, az orrán Lennon-szemüveg, szakállat növesztett, Earth Day pólót, Birkenstock szandált meg ilyesmiket visel. A harmadikat Lydia Milesnak hívják. Húsznak néz ki, a haja tüsi, fekete, bőrnadrágban és fehér topban van, a teste iszonyatosan kigyúrt, a vállára csúcsával lefelé mutató rózsaszín háromszöget tetováltatott. íme, a számtalan East Village-i radikálisszocialita-anarchista-forradalmi csoport egyike, amelyik lelkesen tervezgeti, hogyan dönthetné meg az Ember uralmát. Természetesen a csoport minden tagja szívesen fogyaszt embervért. Lydia csak áll, és hallgatja, hogyan osztja Tom Terryt, és Terry hogyan próbálja leszerelni Tomot kiérlelt passzív-agresszív hippidumájával. Na és vajon ki a vita tárgya? - Mondom, hogy ez a szemét tuti a kibaszott Koalíciónak dolgozik. Különben mi a faszt keresett ott? - Nézd, Tom, ezt nem vonom kétségbe. Engem azonban jobban érdekelne, és azt hiszem, ezzel Lydia is így van, hogy te mi a faszt kerestél ott? Ha nem tévedek, megállapodtunk valamiben. - Dugd fel magadnak a szaros megállapodásodat. Lehet, hogy te megállapodtál, én viszont kurvára nem állapodtam meg semmiben. Tuti, hogy ez a patkány a Koalíciónak melózik. Nekik kémkedik ez a görényfos, a markukban tartják, és szándékosan keveri a szart a mi területünkön az ő megbízásukból. Ez egy szabotőr, egy kibaszott szabotőr, végezzük ki most azonnal! Terry visszatolja lecsúszott szemüvegét az orrnyergére. - Nos, én személy szerint kissé drasztikusnak tartom ezt a lépést. De tegyük fel, hogy a végén esetleg mégis kivégezzük, ám ez esetben is azt tartom helyesnek, ha előtte megdolgozzuk, hátha ki tudunk szedni belőle valamit. - Kurva király ötlet, rajta, vallassuk kicsit. Rázzuk fel a rohadékot, és homályosítsuk fel, milyen a forradalom. Tom felkap egy hosszabb csődarabot a kártyaasztalról. Lydia egyenesen rám néz. Azóta bámul, hogy kinyitottam a szememet. Elmosolyodik, és a társaihoz fordul. - Magához tért. 36

A két fickó a priccs felé néz, ahol kiterülve fekszem. Kezében a csővel Tom odaszökken mellém. - Most véged, köcsög. Terry kinyújtja és Tom vállára teszi a kezét. - Nyugi, Tom, ne húzd fel magad, haver. Tom megáll, és becsukja a szemét. Aztán Terry felé fordul, mintha inkább az ő nyaka köré tekerné a csövet, és nem engem fojtana meg vele. - Hányszor kell még elmondanom? Hányszor? Ne mondogasd már egyfolytában, hogy ne húzzam fel magam. Játszd csak a nyugodtat, de kurvára ne pofázz bele, mikor húzom fel magam. Terry elmosolyodik. - Oké, Tom, semmi gond. Nem akartam tiszteletlen lenni veled. Csak azt szeretném, hogy kicsit mindenki higgadjon le, aztán próbáljuk kitalálni, mit tehetünk, mielőtt erőszakhoz folyamodunk. A lehetőségek száma mindig több egynél, csak alaposan meg kell vizsgálnunk a kérdést. Felülök. - Így igaz, Tom, vegyünk sorra néhány lehetőséget. Tom felém fordul. - Te kussolsz, Pitt! Ha nem akarsz megdögleni, kussolsz, amíg valaki nem szól, hogy pofázhatsz. Tudod, hogyan kell kussolni, gyakoroltad eleget, amikor parancsot osztottak a Koalíciónál. Terryre nézek. - Hé, Terry, miért hagyod, hogy ez a taknyos pattogjon, mint a nikkelbolha? Még a végén baja esik valakinek. Megint Tomra pillantok. - Mondjuk pont neki. Tom elindul felém, de Terry és Lydia visszafogja. Unott pofával ülök a priccsen. Vannak arcok, akiket olyan könnyű felhúzni, hogy nem is éri meg igazán a fáradságot. Terry és Lydia egy székbe ülteti Tomot. Lydia megáll a szék mellett, Terry pedig odasétál hozzám, és az arcán széles vigyorral leül a priccsre. - Tom finoman szólva is lobbanékony természetű, Joe, mindannyian tudjuk, milyen könnyen 37

bepöccen. Mi lenne, ha egy időre felfüggesztenénk az agytornát meg az anyázást, és megpróbálnánk felnőttek módjára megbeszélni a dolgokat? - Mi lenne, ha leszállnátok rólam, megmutatnád a kijáratot, és mennék a dolgomra? Terry szomorkásan csóválja a fejét. - Egy tökéletes világban szívem szerint így is tennék. Nem terveztem, hogy iderángassalak, mégis itt kötöttél ki, és azt kell mondanom, bármilyen ellenséges veled Tom, indokoltnak érzem a kételyeit. Talán fölöslegesen tépem a számat, de úgy vélem, tényleg nagy szükség van arra, hogy nyíltan és teljesen őszintén elbeszélgessünk. Kezdek felkászálódni. - Akkor csak üldögéljetek és beszélgessetek, Terr. Nekem viszont máshol van dolgom, ezért most lelépek. Terry gyengéden megérinti az alkaromat. - Ne haragudj, Joe, de muszáj feltennem neked néhány kérdést. A lépcső felé biccent, mire Hurley lép elő az árnyékból. Tényleg kurvára elővigyázatlan voltam, ha Hurley elkerülhette a figyelmemet. A fickó igazi óriás. De komolyan. Két méter, százötven kiló. És ha ez nem lenne elég, közülünk való. A vérbeli ír vámpírok hústorony példánya. Ja, és a csávó totál debil. Értelmi fogyatékos. Nem kellene ilyen sarkosan fogalmaznom. Hurley sötét, mint egy beomlott szénbánya. Persze ettől még lehet debil, nem tudom. Visszaülök. - Rendben, Terry. Kérdezz. Rajta. Terry elmosolyodik, bólint. - Látod, barátom, erről van szó, két fickó üldögél, és beszélget. Megbeszélik a problémáikat, együtt keresnek megoldást. Ha mindenki képes lenne erre, ha egyszer végre mind összefognánk, hidd el, megváltoztathatnánk a világot. Megmondom őszintén, nem repestem az örömtől, amikor értesültem a tegnap éjszakai balhéról, nem tetszett, hogy trancsírt rendeztek a régi közösségi központban, ami mellesleg hamarosan yuppie-tanya lesz. De ez most nem érdekes, a lényeg az, hogy nem csíptem a műsort a srácokkal meg a zombikkal. Tom felpattan a székből. 38

- Erről beszélek, baszki, pont erről! Megállapodtunk, hogy nem használjuk ezt a kifejezést. Megszavaztuk. Azok nem zombik. Ebből a szóból nem derül ki, hogy igazából áldozatok. Fertőzöttek, önálló döntésre képtelenek, az olyan rohadékok meg, mint ez itt, kedvükre gyilkolásszák őket. Terry bólint. - Teljesen igazad van, Tom, a zombi kifejezés valóban rájuk hárítja a felelősséget, mintha az egész az ő hibájuk lenne. Mit találtál ki helyette? - Zál. Zombifikációs áldozat. Lydia is bekapcsolódik a vitába. - Továbbra sem értek egyet az áldozat szó használatával. Gyengeséget, gyámoltalanságot sejtet. Terry felemeli a kezét. - Azt hiszem, ebben igazad lehet, Lydia. De mit szólnál, ha a Joe-val folytatott beszélgetés idejére megállapodnánk, hogy ideiglenesen a zál kifejezést használjuk a zombi helyett? Tom és Lydia összenéznek, bólintanak. - Remek. Látod, Joe, ilyen az, amikor felnőtt emberek megoldják a problémáikat. Tehát a két egyetemista srácnál meg a záloknál tartottunk. Ha ilyesmi történik a környéken, az aggodalommal tölt el minket, és nem hunyhatunk szemet fölötte. El kell kerülnünk az ilyen botrányokat, ha szeretnénk beépülni a közösségbe, ez világos, ugye? Szóval, muszáj megkérdeznem tőled, mit tudsz erről az egészről. Sajnálkozva sóhajtok, és a fejemet rázom. - Bárcsak tudnék segíteni, Terry, de tényleg fogalmam sincs, mi történt. Tom máris felpattan. - Nagy büdös lófaszt! Ott volt. Ott szaglászott, amikor Hurleyvel bementünk körülnézni. Mit kerestél ott, te rohadék? Mit kerestél ott, mi? - Tom nem beszél hülyeséget, Joe, engem is érdekelne, hogy mit kerestél a régi közösségi központban ma este. - Ugyanazt, amit ti, beugrottam körülnézni. Én is itt élek, nekem is fontos, hogy ne legyenek ilyen balhék a környéken. Jócskán kivettem a részem abból, hogy ez így legyen. Azt kérdezitek, besegítek-e néha a Koalíciónak? Tudjátok jól, hogy igen. És besegítek a Társaságnak 39

is, ha megkértek. Ami tegnap éjszaka történt, az senkinek sem jó. Ezért miután a zsaruk elkotródtak, beugrottam, hogy körülnézzek. - És találtál valamit? - Nem igazán, Terry. De ez nem jelenti azt, hogy semmit sem találtam volna, ha ez a barom nem bukkan fel, és nem vereti be a fejem Hurleyvel. A zsaruk azt mondták, hogy az a Singh nevű srác intézte el a többieket. - Valóban? És ésszerűnek tűnik ez a magyarázat? Mindketten tudjuk, milyen világban élünk, és hogyan mennek a dolgok. Tudom, hogy a te agyadat nem ködösítik előítéletek, Joe. Meglepődnék, ha komolyan vennéd ezt a sztorit. Terry szemébe nézek. - Semmi okom, hogy hazudjam neked. Én úgy tudom, a srác csinálta. De vajon a Koalíció keze van-e a dologban? Ha jól értem, erre vagy kíváncsi, ugye? Talán megrendezték az egészet? Mindketten tudjuk, hogy ez benne van a pakliban. A fenébe, simán lehet, hogy az egész balhét a Koalíció rendezte, a zombikat is beleértve. - Ha egy mód van rá, kérlek, használd a zál kifejezést. - Rendben, szóval lehet, hogy a Koalíció szervezte be a zálokat, és a srácra is ők húzták rá a vizes lepedőt. De azt hiszem... - Inkább úgy van, ahogy a zsaruk mondják. - Azt hiszem. Terry a földre pillant, aztán bólint. - Rendben, Joe. Megtiszteltelek azzal, hogy nem köntörfalaztam, nyíltan megkérdeztem, amit tudni akartam, és remélem, cserébe te is megtiszteltél azzal, hogy őszintén válaszoltál. - Tudod jól, mit gondolok rólad, Terry. Halvány mosolyra húzza a száját, és a szeme sarkából rám pillant. - Igen, sejtem. Felkel a priccsről, és az ajtó felé int. - Nos, végeztünk, elmehetsz. Felkelek, leporolom a nadrágomat, és az ajtó felé indulok. - Visszakaphatnám a fegyvereimet, mielőtt lelépek? - Hurleynél vannak. Kikísér, és az utcán visszakapod a fegyvereidet. - Kösz. Tom ellenségesen méreget. 40

- Ennyi? Hagyjuk, hogy lelépjen, miközben a sztorija több sebből vérzik? - Joe távozhat, mert nem szokásunk senkit akarata ellenére fogva tartani. - De tuti, hogy tud valamit. Nézd meg, milyen pofát vág, röhög rajtunk. Tud valamit, és hülyét csinál belőlünk. Tomra pillantok, ahogy elmegyek mellette. - Mi bassza a csőrödet, Tom? Még mindig nem sikerült vega kaját találnod a vér helyett? Rám akarja vetni magát, de Lydia idejében elkapja. Tom mozdulni sem tud, Lydia a fejét csóválva, szemrehányón néz rám. - Nagy tahó vagy, Joe. - Ez van. Megyek fölfelé a lépcsőn, mögöttem Hurley, már félúton járok, amikor Terry utánam kiált. - Nem is kérdeztem, mi történt az arcoddal. - Reggel kikeltem az ágyból, és véletlenül elhúztam a függönyt. Fogalmam sincs, hogy történhetett, még most is azon tűnődöm, életben vagyok-e vagy mi. - Óvatosabbnak kellene lenned, Joe. Az ilyen felelőtlenségek visznek minket a sírba. - Ja, én is így hallottam. Kilépek az alagsor ajtaján a folyosóra, aztán már az utcán vagyok. Hurley végig a sarkamban. A D sugárúton állunk, az Ötödik és a Hatodik utca között. Hurley észak felé indul, a Hatodik utca irányába. Követem. - Na mi lesz a stukkereimmel, Hurley? - Terry aszonta, előbb kísérjelek arrább. - Rendben. A Hatodik utcánál nyugat felé fordulunk. - Bocsesz, de muszáj vót hókon nyomjalak. - Semmi gond. A háztömb felénél járunk, mikor Hurley megáll, és szembefordul velem. - Sajnálom, Joe. - Ezt már megbeszéltük, Hurley. 41

- Nem, én eztet sajnálom. - Miről beszélsz? - Terry aszonta, dógozzalak meg egy kicsit. Pislogok. - És mégis mikor mondta? Én semmit ilyet nem hallottam. - Még akkó szót, amikó ki vótá ütve. - És mi a fenének kell megagyalnod? - Mer szerinte sokat okoskodol. - Mi a francról beszélsz? Totál kiütve feküdtem, hogy tudtam volna okoskodni? - Ja, de Terry aszonta, hogy ha magadnál lennél, tuti okoskodnál. Aszonta, túl sokat jártatod fölöslegesen a pofádat. - Ez nem igaz. - Mondtam, Joe, sajnálom, de muszáj. Ez a melóm. - Csak mert ez a munkád, még nem biztos, hogy jó az, amit csinálsz. - Mindegy. Azzal nekem esik. Meg kell hagyni, érti a dolgát, vigyáz az arcomra, és csak néhány bordámat töri el. Mikor végez, a járdára rogyok, az épület falának dőlök. Az ölembe dobja a fegyvereimet, és elindul vissza a Társaság főhadiszállására. - Ne üssed bele az orrodat mindenbe, Joe. - Kösz a tanácsot. Visszamehetnék a fegyverekkel, rájuk törhetném az ajtót, és rendet tehetnék. Ha mázlim van, kettőt le tudok szedni. Ha kurva nagy mázlim van, talán mindet kinyírom. De mégis mi értelme lenne? Az embereik előbb-utóbb úgyis elkapnának. Ráadásul Terry meg én régóta ismerjük egymást. A francba, volt, hogy kis híján én is bedőltem a sok baromságnak, amit a Társaság hirdet. Terry régi álma, hogy egyszer egyesíti a vámpírklánokat, kiáll a nyilvánosság elé, és attól kezdve úgy élhetünk majd, mint a rendes emberek. Talán sikerül rávenni az embereket, hogy segítsenek megtalálni a Vírus ellenszerét. Na igen, régebben én is hittem ebben. De csak egy darabig. Aztán rájöttem, miért van rám szüksége Terrynek. Én intéztem a piszkos melókat, és ez így is maradt volna. Úgyhogy kiszálltam.

42

Fél óránál is tovább tart, mire a törött bordáimra szorított kézzel sikerül hazavonszolni magam. Hajnali négy van, amikor ágyba kerülök. Fel sem merül bennem, hogy tovább keressem a hordozót. * Egy órával az után, hogy a fájdalom ellenére sikerül elaludnom, telefoncsörgés ébreszt. - Itt Joe Pitt. Hagyjon üzenetet. - Szia, Joe, én vagyok. Ha még ágyban vagy, ne vedd fel. Evie hangja. Felveszem a kagylót. - Szia. - Aludtál? - Nem is tudom. - Valld be, hogy aludtál. - Félig-meddig. Mi a helyzet? - Semmi, most végeztem. - Minden rendben? - Kicsit magányos vagyok. - Gyere át, megnézhetnénk egy filmet. Rövid csend. - Nem. Aludnod kell. Nem alszol eleget. - Majd kipihenem magam, ha meghaltam. Ugorj fel. - Nem. Csak hallani akartam a hangodat. Most már jól vagyok. Te pedig aludhatsz. - Ja, alhatok. - Mit csinálsz holnap este? Eszembe jut, hogy a hordozó még mindig itt kavar a környéken, és hogy az első határidő már lejárt. - Holnap van egy kis dolgom. - Azért beugorhatnál a bárba. - Oké, benézek. - Szuper. Aludj jól. - Te is. Evie leteszi a telefont, aztán én is. Két éve botlottunk egymásba. Pultos volt egy kocsmában a Kilencedik utca és a C sugárút sarkán. Épp valami csóringert próbáltam becserkészni, aki kisebb összeggel lógott egy fickónak. 43

Evie a fapados kocsma pultja mögött állt, Alphabet City szívében. Göndör, vörös haj, szeplős arc, huszonkét év, sort, póló, rajta Elvis arcképe. Belépek, odamegyek hozzá, és megkérdezem ismeri-e a csóringert. Csodálkozva mered rám, miközben kivesz a hűtőből két sört, és lekoppintja az üvegeket a pultra egy smároló leszbi pár elé. Épp csak annyi időre hagyják abba a nyalakodást, hogy fizessenek, aztán ott folytatják az alternatív életmódot, ahol abbahagyták. - Ki keresi? Hátrapillantok a jobb, majd a bal vállam fölött, aztán visszafordulok. - Hát, nagyon úgy fest, hogy én. - És miért keresi? - Tartozik egy ismerősömnek, aki megkért, hogy szedjem be a pénzt. Végigmér. - Aha. Ismeri a fickót? - Nem. Elmosolyodik. - Akkor üljön le, igyon valamit, és hallgassa a zenét. Esetleg szólok, ha megérkezik az embere. Mit kér? Áthajolok a pult fölött, belekukkantok a hűtőbe, ahol egy nagy rakás Lone Start látok, semmi mást. - Hát, talán egy Lone Start. Előkap egyet, lepattintja a kupakot, és leteszi elém az üveget. - Remek választás, az ízlésével nincs gond. - Az tuti. A csaj teszi tovább a dolgát a pultnál, én pedig keresek egy kevésbé zsúfolt sarkot. Úgy teszek, ahogy javasolta, csendben várok, iszogatok, a zenét hallgatom. És időnként a pult felé pillantok, a lányt nézem. A színpadon nagyban megy a jam-melés. Egy csapat bluegrass zenész vigyorogva, bólogatva nyomatja, látszik, hogy nagyon belemelegedtek. Nekem sosem jött be igazán ez a zene, de nem vitás, hogy értik a dolgukat. Egy óra múlva a csaj rám néz, és int, hogy menjek a pulthoz. Átfurakodom a sok tahó country-buzi között. A lány a bár túlsó végénél tolongó sűrű tömeg felé biccent. - Ott. 44

- Hol? - Az a tökmag. - Milyen tökmag? Akkor veszem észre, hogy a fickó, akit úgy egy-kilencvennek saccoltam, igazából egy köpcös törpe, aki a bárpulton álldogálva szórakoztatja az őt körülvevő hét másik arcot. A pultos csaj hamiskásan somolyog rám. - Na, most mi lesz, nehézfiú? Megnézem magamnak a törpét, és visszamosolygok a lányra. - Magát hogy hívják? - Evie. - Szép név. - Kösz. - Dolgoznak itt kidobók? - Nem, egyedül viszem a boltot. - Mi a hivatalos állásfoglalás a kocsmai verekedésről? - Miért kérdezi? - Mert valószínűleg meg kell kicsit dolgoznom a törpét, és nem tudom, hogy idebent intézzem-e, vagy inkább kint az utcán. - Ha balhét csinál, kitiltom, nincs mese. - Hűha. Akkor jobb lesz, ha odakint rendezem le. - Miért? - Mert szeretnék beugrani valamikor, hogy újra találkozzunk. Tessék, a sörért és a segítségét. Egyébként Joe a nevem. Viszlát. Egy ötvenest hagytam a pulton, kimentem, és az utcán vártam be a csóringert. Nemsokára megjelent néhány normál méretű haverja társaságában, és akkor kitört a balhé. A törpe fegyvert rántott Elvettem tőle a stukkert, és behúztam neki árat. Erre a haverjai bepöccentek, úgyhogy őket is kénytelen voltam lezúzni. Végül megszereztem a pénzt, a pisztolyt behajítottam a csatornába, és hazamentem. Másnap este megint a bárban kötöttem ki, elüldögéltem, zenét hallgattam. Evie alig nézett rám, de amikor véget ért a műszak, hazakísértem. Egy darabig a bejárat előtt üldögéltünk a lépcsőn, beszélgettünk a könyvről, amit akkoriban olvasott, meg az egyik kedvenc filmemről. Aztán Evie felállt, menni készült, én is felpattantam. Evie egy 45

lépcsőfokkal feljebb lépett, így anélkül tudott a szemembe nézni, hogy nyújtogatnia kellett volna a nyakát. Közölte, hogy felmegy. Közölte, hogy szeretne még találkozni velem. Közölte, hogy HIVfertőzött, és soha, semmilyen körülmények között nem fekszik le senkivel. Aztán vadul lesmárolt, majd bement. Esélyem se volt, hogy elmondjam, én se fekszem le senkivel. Nem könnyű erről beszélni másoknak. Nehéz előadni, hogy a Vírus beköltözött a testembe. Hogy a Vírus a véremmel táplálkozik, hogy minden szennyeződéstől megtisztítja, minden támadástól megvédi. Hogy a Vírus mindent megtesz az életben maradásért, és ehhez állandóan friss vérre van szüksége, ezért aztán az ösztöneim és az érzekeim olyanok lettek, mint egy ragadozó ösztönei és érzékei. Ha a Vírus nem kap elegendő vért, friss emberi vért, elégeti a testemet, felperzseli az ereimet, és végül csak az összeszáradt testem marad. Ha a Nap ultraibolya sugarai a bőrömet érik, az immunrendszerem pillanatok alatt összeomlik, és a burjánzó rákos sejtek perceken belül elborítják testemet. A Vírus telepumpálja a véremet adrenalinnal és endorfinokkal. A vérem pillanatok alatt megalvad, a Vírus összeforrasztja a sebeimet, és ha valaki ki akarna nyírni, szét kellene robbantania a szívemet vagy a fejemet, ketté kellene vágnia a testemet, vagy valamilyen más drasztikus módszerrel kell elpusztítania, mert a Vírus nagyon gyorsan hat. Senki sincs tisztában ezzel, és úgy tudok a leghatékonyabban védekezni az ellenségeim ellen, ha mindez továbbra is titokban marad. Kevesen vagyunk, és szétbomlunk, ha napfény ér minket. A testem alig különbözik egy holttesttől, csak a véremben élősködő organizmus akarata és étvágya kényszerít cselekvésre. Simán besétálhatnék egy AIDS-betegeket kezelő kórházi osztályra, és az utolsó cseppig kiszívhatnám a testükből a vért, a Vírus elpusztítaná a HIV-vírust, én pedig makkegészséges maradnék. Ha ugyanennek az osztálynak a betegeit megfertőzném, a Vírus megtisztítaná a vérüket, és gyógyultan távozhatnának, de attól kezdve állandóan friss emberi vérre szomjaznának. Evie-t is meg tudnám gyógyítani. Egy nap talán összeszedem a bátorságomat, és mindent elmesélek neki, aztán a szemébe nézek, megmondom, hogy szeretem, és 46

megkérem, hogy legyen az enyém. Addig azonban barátok maradunk. Délelőtt megszólal a telefon. - Itt Joe Pitt. Hagyjon üzenetet. - Mr. Pitt, Mr. Predo beszélni szeretne önnel. Kérem, ha otthon van, vegye föl a telefont. A francba. Ez az izomagyú lesz a Koalíciótól. - Rendben, Mr. Pitt. Ha egy mód van rá, kérem, minél előbb hívjon vissza minket. Nagy nehezen sikerül kiszabadítanom magam a takaró alól, a telefonért nyúlok. Lerántom, a kagyló nagyot csattan a földön. Miközben szerencsétlenkedem, próbálom kikapcsolni az üzenetrögzítőt. - Halló. Itt vagyok. Halló? Az izomagyú bosszúsan fújtat. - Jó reggelt, Mr. Pitt, Mr. Predo megbízásából keresem. Kapcsolhatom? - Nem kellene merő óvatosságból meggyőződnie, hogy jó számot hívott? - Ha bármi kétségem lett volna, Mr. Pitt, sikerült eloszlatnia. Kapcsolom. Halk kattanás, aztán Mr. Predo hangját hallom. - Jó reggelt, Pitt. - Reggelt, Mr. Predo. - Minden rendben, Pitt? Na tessék, máris kezdi. - Igen, úgy gondolom, minden rendben van. - Ezek szerint megoldotta az ügyet, és nem kell számítanunk további bonyodalmakra? Ha az ember kapcsolatba kerül a Koalícióval, két dologra kurvára oda kell figyelnie. Ne szarja el a melót. És soha ne hazudjon nekik. - Így van, Mr. Predo, tiszta a terep. Minden rendben. - Helyes. Ez esetben azt hiszem, akadna önnek némi munka. A kurva életbe. - Az a helyzet, hogy eléggé tele vagyok melóval. Nem hiszem, hogy okos lenne, ha túlvállalnám magam. 47

Predo kivár egy pillanatig. - Kétféleképpen nézheti a dolgot, Pitt. Egyrészt tekintheti ezt remek lehetőségnek, amire rábólinthat, vagy amit, ha úgy tartja kedve, akár vissza is utasíthat. Másrészt viszont nem hallgathatom el, hogy igen költséges mulatság volt eltakarítani maga után az iskolában. Ennek fényében tehát tekintheti a felajánlott munkát egy apró szívességnek is, amivel tartozik a Koalíciónak a nagytakarításért cserébe. Véleményem szerint a második értelmezés közelebb áll a valósághoz. Mit gondol? Mivel épp most hazudtam a fickónak, nem ez a legmegfelelőbb pillanat az önérzeteskedésre. - Ebben egyetértünk. Ezek szerint vállalja munkát? - Igen. - Sejtettem, hogy így dönt majd. - Elárulja, miről van szó pontosan? - Még ma felhívja magát egy hölgy, akinek némi gondja akadt. Ajánlja fel neki a szolgálatait. Bármit kér, maga szó nélkül megteszi. Hatékonyan, és mondanom sem kell, diszkréten intézze a dolgot. Világos? - Mint a nap. - Az illető hölgy igen előkelő körökben forog. Próbáljon udvariasan viselkedni vele. - Ez a specialitásom. - Gondolom. Nos, még egyszer fogadja gratulációmat, amiért ilyen villámgyorsan sikerült elsimítania az ügyet. Bízom benne, hogy a következővel sem lesz gond. Sok sikert, Pitt. - Kösz. - Viszlát. - Viszlát. Predo leteszi a telefont. Az ágyban ülök, háttal a falnak, a fejemet újra meg újra a kemény téglának verem. Predo azt hiszi, a hordozónak annyi, Pedig halvány fogalmam sincs, hol a francban mászkálhat. Ha újabb zombik bukkannak fel a szemen, mielőtt sikerül ennek a rohadt hordozónak a nyomára akadnom, nem kell túl sok ész ahhoz, hogy Predóék kiokoskodják, honnan kerültek elő. Akkor aztán nem kell sokáig várnom, hogy elkapjanak, és 48

kicövekeljenek valamelyik New Jersey-i parkoló aszfaltjára, hogy a napfelkeltében gyönyörködhessek. Az igazi nevem nem Joe Pitt. Gyerekkoromban máshogy hívtak, de miután megfertőződtem, nevet változtattam. Sokan megteszik. Nem mintha kötelező lenne, vagy ilyesmi, sehol nincs előírva, hogy muszáj valami szent és titokzatos vámpírnevet választanunk magunknak. A fertőzöttek többsége azonban hátat fordít addigi életének, és a selejtezést a nevükkel kezdik. A lényeg, hogy régebben nem így hívtak. Biztos vannak rendes anyukák meg apukák, akik tudnak egyet s mást a gyereknevelésről meg a szeretetről. Na, nekem nem ilyen szülők jutottak. Bronxban születtem, 1960-ban. Tizenöt voltam, amikor leléptem otthonról, az East Village-ben kötöttem ki, punk arcokkal pecóztam. Csíptem a dolgot. Kéregettem, loptam, a sérómat tarajban hordtam; bármilyen anyagot megittam, belőttem, felszívtam vagy lenyeltem, ami csak a kezem ügyébe került. Hamar hírhedt lettem, mert még a legbetegebb punkokat is kenterben vertem. Bárkit megnyomtam vagy levertem, aki elém mert állni1977-ben leugrottam a CBGB-be, a Ramones-koncertre. Óriási buli volt. Csúnyán eláztam, be is téptem, két pofára tömtem magamba a speedet, aztán a hugyáldába odajött egy öltönyös csávó, és azt mondta, ad egy húszast, ha leszophat. Akkoriban más idők jártak. Ilyen öltönyös köcsögök is benéztek ezekre a lepusztult helyekre, felmérték a terepet. Egy részük partnerre vadászó buznyák volt, aki semmi másra nem vágyott, csak hogy valaki jó keményen farba túrja. Amúgy meg szerettem, ha leszopnak, a pénz csak hab volt a tortán. Lehúzta szűk, skót mintás gatyám cipzárját, és mielőtt letérdelt, a földre terítette a zsebkendőjét, nehogy koszos legyen a nadrágja. A színpadon Joey meg a banda nyomatni kezdte a következő számot, „Most már jó fiú akarok lenni", én meg beleélveztem a fickó szájába. Feltápászkodott a földről, újabb húszast húzott elő, és azt mondta, megkapom, ha leszopom. Közöltem, hogy szopásról szó se lehet, de ha akarja, kiverem neki. Odaadta a húszast. Matatni kezdtem a gatyájában, ő meg nekem támaszkodott, az arcát a nyakamba fúrta. A falon keresztül dübörgő zene ritmusára pumpáltam a csávó farkát, és 49

közben az járt a fejemben, mennyi piát meg cuccot fogok venni negyven dolcsiból. Totál szétcsaptam magam, és néhány pillanatig fel sem fogtam, hogy a fickó nem csak egy cuppanóst akar nyomni a nyakamra. Mire felüvöltöttem volna, már belém is harapott. Nem végzett alapos munkát. Ott hagyott a földön, nem próbált megszabadulni tőlem, nem próbálta elrejteni a harapásnyomokat, nem próbálta kiszívni a véremet az utolsó cseppig, biztosan nem volt szüksége tartalékra. Rohadt turista a nyomornegyedben, olcsó borzongásra vágyott. Ott hevertem a földön, az emberek ki-be járkáltak a sloziba, átléptek rajtam, hogy odaférjenek a csészéhez. A CBGB-ben gyakran előfordult, hogy valaki kiütötte magát, és lepadlózott a klotyóban, ráadásul még csak nem is véreztem. Fogalmam sincs, mióta fekhettem a pisában, amikor bejött Terry Bird, és észrevett. Összekapart, és kicipelt a tömegen keresztül. Először biztosan úgy gondolta, ledob az utcán, de észrevette, hogy van még bennem egy kis élet, ezért elvitt magához. Meggyógyított, és elmagyarázta, mi történt. Nem hittem neki. Kivertem a balhét, totál kiborultam. Aztán Terry vérrel kínált, és attól kezdve semmi más nem érdekelt. Három évig maradtam nála. Mesélt a klánokról, elmondta, hogyan osztották fel egymás között Manhattant, hogyan teremtik meg a viszonylagos nyugalmat, és hogyan tartják titokban a Vírus létezését. Mesélt a Koalícióról. Régebben a Village nyugati részének kivételével egész Manhattant a Koalíció irányította; a Village nyugati fele mindig is az Enkláve területe volt A hatvanas években azonban megváltoztak a dolgok, és a Koalíció óriási veszteségeket szenvedett. A Száztizedik utcától északra mindent elfoglalt a Banda, Terry pedig megalapította a Társaságot, és rátette a kezét egy jókora területre Manhattan délkeleti részén, a Tizennegyedik utcától le egészen a Houston utcáig. Ezzel Terry és a Társaság elvágta a Koalíciót a sziget déli csücskétől. Mostanában ezt a területet kisebb klánok meg nehézfiúk uralják. Na és a külső kerületek, Staten Island, Brooklyn, Queens, Bronx? Úgy tudom, a folyón túl mindenhol tiszta balkán a szitu. Ki tudja, mit művelnek a barbárok a dzsungelban? Különben meg ki nem szarja le? A legnagyobb terület továbbra is a Koalíció fennhatósága alá 50

tartozik. A hatvanas években kicsit lezúzták őket, lefaragtak itt-ott a felségterületükből, de a mai napig az övék minden a Tizennegyedik és Száztizedik utca között. Azért ekkora a területük, mert sokan vannak. Ha egy vámpír csatlakozni akar hozzájuk, találnak neki feladatot, és a klán összes tagját folyamatosan ellátják vérrel, annak megfelelően, hogy milyen szinten vesz részt a Koalíció ügyeiben. Ebben rejlik az erejük, hogy gyakorlatilag korlátlan mennyiségű vért tudnak szerezni. Senki sem tudja, hogyan. Ha valaki csatlakozik hozzájuk, ellátják vérrel, és nem kell egyedül kajtatnia szürcsölnivaló után, így aztán balhéba sem keveredhet, cserébe viszont feltétlen engedelmességet várnak. Be kell állni a láthatatlanok mellé a sorba A Koalíciónak a nem fertőzöttek világában is van bizonyos befolyása, de erre csak azért van szükségük, hogy megvédjék a klán érdekeit. Vagy ahogy Terry mondaná, a Koalíció kormányának érdekeit. Terry elmesélte a klánok történetét, beavatott a filozófiájába, a klánok egyesítéséről szőtt terveibe, beszélt az álmáról, egy olyan világról, ahol a vámpírok végre előbújhatnak rejtekhelyükről. Úgy vélte, mindezt kizárólag a Koalíció hatalmának megtörésével lehet megvalósítani, a Koalíció hatalma pedig abban rejlik, hogy gyakorlatilag kifogyhatatlan a vérutánpótlása, melynek forrását rajtuk kívül senki sem ismeri. Terry meggyőzött, minden tőlem telhetőt megtettem, hogy a klánok egy lobogó alatt egyesüljenek, és a vámpírtársadalom együtt lépjen ki a nyilvánosság elé, hogy az emberek kénytelenek legyenek tudomást venni rólunk, hogy nekünk is garantálják a nem fertőzötteket megillető jogokat. Gyűlésekre jártam, szervezkedtem, segítettem felkutatni az újonnan megfertőzött arcokat, mielőtt kinyírják magukat. Rengeteg időt töltöttem különböző alagsori helyiségekben, hogy ledumáljam a kötél végéről ezeket a szerencsétlen srácokat. Ugyanezekben az alagsorokban húztam meg magam, amikor rám szálltak a Koalíció ügynökei. A hetvenes évek vége kemény időszak volt. A Társaság egyesülése még nem zárult le teljesen. A Koalíció már elveszítette ugyan területének egy részét, de ez nem jelentette automatikusan azt, hogy az elveszített területeken Terry és a Társaság már átvette az irányítást. A nyolcvanas évek közepére sikerült a kisebb klánokat 51

egyesíteni, és ettől fogva Terry is egy nagy klán vezetője lett. Ma már a Társaság volt a környék kizárólagos ura. Én viszont kiszálltam, amikor rájöttem, mire akar használni Terry. Eleinte kisebb melókat bízott rám, el kellett intéznem néhány magánzót, aki a Társaság területén kavart, de nem volt hajlandó csatlakozni a klánhoz. Aztán következtek az új csókák, akik nem bírták az átállást, és véget kellett vetni a szenvedésüknek. Aztán következtek azok a renitens tagok, akik nem mindenben értettek egyet Terry-vel, őket is nekem kellett elintéznem. Elintéztem őket. Sokan voltak. Egy nap beállítottam az egyik haveromhoz. Bírtam a srácot, azért ugrottam fel hozzá, hogy megkérdezzem, nincs-e kedve legurítani egy sört, de amikor meglátta, hogy én állok az ajtóban, totál lesápadt, és aztán egyetlen pillanatra sem mert hátat fordítani nekem. Akkor esett le, hogy Terry csicskásnak használ, velem végezteti a piszkos melót. Nem akartam senkinek a kibaszott csicskása lenni. Szólózni kezdtem, otthagytam a Társaságot, egyedül próbáltam boldogulni. De vámpírként ez nem olyan egyszerű. A klánok ugyanis nem szeretik a magányosan kószáló vámpírokat, mert az ilyesmiből előbb vagy utóbb mindig baj lesz. Nem akartam elköltözni a Társaság felségterületéről, ezért továbbra is elintéztem ezt-azt Terrynek. Aztán mikor a Koalíció megkeresett, hogy lenne egy kisebb meló, gondolkodás nélkül elvállaltam. Nem vagyok a magam ellensége. Tudták, hogy kiszálltam a Társaságból, mint ahogy általában mindenről tudnak. Tudták, hogy szabadon járhatok-kelhetek a Tizennegyedik utcától délre. Afféle kettős ügynök kellett nekik, akinek bejárása van a Társaság területére. Pénzt ajánlottak, nem is keveset. Még többet kértem. Ezért aztán szeretnek úgy tenni, mintha ők irányítanának, én meg szeretem eljátszani, hogy nem. Ki tudna itt igazságot tenni? Besegítek a Koalíciónak, mert ha összebalhézom velük, elintéznek, mire kettőt pislogok. Besegítek a Társaságnak, mert ez az ő területük, és ha összebalhézom velük, kivágnak, mint macskát szarni, és soha többé nem léphetek Manhattan földjére. Szólóban kell melóznom, nincs más választásom, ilyen a természetem. A saját életemről van 52

szó, úgy cseszem el, ahogy nekem tetszik. És ha egyszer mégis tele lesz a tököm, egy verőfényes nyári napon kinyitom az ajtót, és kisétálok az utcára. Ha a tükörbe nézek, egy huszonnyolc éves arc néz vissza rám. Pedig már negyvenöt vagyok. Ha akarom, fiatal maradhatok. Csak több vért kell innom. Fogalmam sincs, hogy egy olyan fickó, mint Predo, mennyit iszik egy nap. De amint már említettem, a Koalíció tartalékai gyakorlatilag kimeríthetetlenek. Néha nekem is adnak néhány litert fizetségképpen, de többnyire magam szedem össze a szükséges mennyiséget, és minél kevesebbet iszom, annál kisebb feltűnést keltek. A szomjúság sebezhetővé tesz minket. Nyomot hagyunk magunk után, és ránk szállnak a fejvadászok. Ezért kénytelenek vagyunk sűrűn lakott nagyvárosokban élni, ahol nem kelt feltűnést, hogy kerüljük a napfényt, és ahol nem szembeötlők a táplálkozási szokásaink. Vannak, akik a remeteéletet választják, vidékre költöznek, és eltévedt turistákkal táplálkoztak. Mások kisebb falvakban próbálnak szerencsét, keveset táplálkoznak, csonttá és bőrré soványodnak, valódi természetüket különcködő viselkedéssel igyekeznek leplezni. A külvárosokban nem érdemes próbálkozni, mivel ezek a városrészek nem elég sűrűn és nem elég gyéren lakottak ahhoz, hogy menedéket nyújtsanak. Nincs vámpír, aki egy évnél tovább ki tudná húzni ilyen helyen. Ráadásul a külvárosok lélekölő pöcegödrök. Te jó ég! Üzletsorok, lakóparkok meg irodák? Akkor inkább spórold meg a fáradságot a rád vadászó Van Helsingnek, és döfj karót a saját szívedbe. Még hogy az élők világa, mondhatom, jó poén... Na mindegy, a lényeg, hogy igazából nem Joe Pittnek hívnak. Nevet változtattam. Egy ilyen fazonnak, mint én, nincs szüksége igazi névre. Reggel azon gondolkodom, bevágjak-e fél litert, hogy gyorsabban összeforrjon a bordám, de az utóbbi néhány napban rendesen belakmároztam, és nem akarom túlzásba vinni a dolgot. Maguktól is összeforrnak a csontjaim. Inkább beteszek egy filmet. Legtöbbször horrort nézek. Nem mondom, hogy odavagyok értük, de szakmai szempontból érdekesnek tartom őket. Ha kikapcsolódásra 53

vágyom, valószínűleg inkább A Sierra Madre kincsé-t, vagy A halál keresztútján-t választom. Végül mégis a Dr. Phibes mellett döntök, aztán a felénél megunom, és berakom helyette a Martin-t. Már láttam párszor, és eddig még nem találtam ennél hitelesebb filmet a vámpírokról. Megnézem a legjobb jeleneteket. Mivel a legtöbb ember a horrorfilmekből veszi a vámpírokkal meg a természetfölötti világgal kapcsolatos elképzeléseit, nem árt lépést tartani a filmiparral. Minden új horrort megnézek, még a kaszabolós cuccokat is, a klasszikusokat pedig DVD-n gyűjtöm be. Néhány éve egy zöldfülű Van Helsing kereszttel meg szenteltvízzel próbált elintézni. A srác nővérét elkapta egy kóbor vámpír Jerseyben, a szerencsétlen kölyök meg a hálószobai szekrényből nézte végig az akciót. Arra tette fel az életét, hogy irtsa a félholtakat. Gőzöm sincs, hogy talált rám, valószínűleg csak azért mászkált a Village keleti felében, mert a környéken hemzsegnek a vámpír kinézetű arcok. Mindenesetre sikerült becserkésznie. Néhány napig titokban követett, és arra jutott, hogy sikerült belefutnia egy igazi pokolfajzatba. Egyik éjszaka rám rontott a Doc Holliday előtt, feszülettel és szenteltvízzel teli permetezővel a kezében rohant felém az utca túloldaláról. Hagytam, hadd üldözzön kicsit, aztán egy sarokkal odább, miután magunk mögött hagytuk az A sugárút forgatagát, kivettem a kezéből a keresztet, és megkértem, hogy ha lehet, ne vizezzen össze. A csávó csúnyán beparázott, olyasmiket vágott a fejemhez, hogy sátánfajzat, meg hasonlók. Úgy tettem, mintha fogalmam se lenne, miről beszél, felhörpintettem a szenteltvizet, megcsókoltam a feszületet, és megpróbáltam lecsillapítani a taszít. Zavarba jött, elszégyellte magát, aztán a vállamra hajtotta a fejét, és hangos zokogásban tört ki. Hátba veregettem, és azt javasoltam neki, hogy forduljon orvoshoz, azzal útjára bocsátottam. Aztán követtem a kérójáig, megvártam, míg elalszik, betörtem a lakásba, kivéreztettem a csókát a fürdőkádban, és úgy rendeztem el a dolgot mintha öngyilkosságot követett volna el. Az ilyen srácokkal csak zűr van, nem hagyhattam, hogy ész nélkül balhézzon a környéken. Persze nem hibáztatom azért, amit csinált, mindenről a gagyi filmek tehetnek. A fejemet tenném rá, hogy valamilyen idióta horrorból szedte a baromságait meg a hülye dumáját. Ha nem nézi meg a 54

Drakula gróf rémtettei-t, valószínűleg csendben meggyászolja a nővérét, és nem keresi magának a bajt. Evie viszont nagyon bírja a horrort. Komolyan rákattant a témára. Ezért aztán többnyire ilyesmiket nézünk, bár néha megpróbálok becsempészni egy-egy Howard Hawks- vagy Billy Wilder-filmet a lejátszóba. Három körül megszólal a telefon. A nő az, akit Predo említett. Azt mondják, a St. Regis Szálló King Cole Terme a legelegánsabb New York-i bár. Efelől semmi kétség. Minden tölgyfából van, a helyiség tele gazdag ügyfelekre vadászó luxusprostikkal, a pult mögött Maxfield Parrish hatalmas falfestménye) amiért önmagában megéri két nap alatt másodszor átugrani a felsővárosba. Most legalább nem süt a nap és nincs szükség a burnuszra. A bejáratnál álldogáló hosztesz megkérdezi, asztalt szeretnék-e, mire közlöm vele, hogy találkozóm van. Elmosolyodik, és int, hogy nézzek körül. Belépek a bárba, és rögtön kiszúrom a nőt. Az egyik sarokban ül egy kisebb koktélasztalnál. Ő az egyetlen magányos vendég. Odamegyek, felkel az asztaltól. - Mr. Pitt? - Joe. Szólítson Joe-nak. - Joseph. Örülök, hogy megismerhetem. - Szintúgy. Kicsit elpirul. - Ó, elnézést, még be sem mutatkoztam. - Bizony. Visszaül, és kissé zavartan, de teljesen őszintén felnevet. - Marilee Ann Horde vagyok. A fogamat csikorgatom. Marilee Ann Horde. Jól kicseszett velem az a rohadék Dexter Predo. Úgy állok, mint akinek földbe gyökerezett a lába. A nő csak néz. - Nem óhajt esetleg helyet foglalni? Leülök. - Áruljon el valamit, Joseph. - Mire kíváncsi? - Mi történt az arcával? *

55

Nem sokáig ragoztuk a dolgot a telefonban. Azt mondta, személyesen akarja megbeszélni a részleteket, mert sosem lehet tudni, ki hallgatja le a vonalat, aztán megkérdezte, találkozhatnánk-e Azt mondtam, nem gond, de még aznap este legyünk túl a dolgon. Ő hat órát javasolt, én fél tízet mondtam. A Cole ellen viszont nem volt semmi kifogásom. Az Ötvenötödik utca felé menet kitaláltam, mit csinálok. Meghallgatom, mit akar, aztán bármit akar is, egy hétig pihentetem az ügyet. Visszahúzok a belvárosba, elmegyek az iskolához, és onnan folytatom az ügyet, ahol a tegnap éjszakai balhé miatt kénytelen voltam félbehagyni. Megpróbálom újra kiszimatolni a zombicsaj áporodott pézsmaszagát, aztán utánajárok, hátha az épületben vagy a környező utcákban máshol is érezni az üzekedő testek fanyar bűzét. Elvégre elég spéci szagról van szó. Közben állandóan résen kell lennem, nehogy a Koalíció rám küldjön valakit. Ha nem járok sikerrel az iskolánál, újra előveszem Philipet. Jó tervnek tűnt, biztos voltam benne, hogy jutok valamire. Aztán kiderült, hogy akivel találkozom, az Marilee Ann Horde. Röhejesen drága vodkát iszik, jéggel. Én ugyanazt kérek. - Remek ajánlást kapott, Joseph. - Elvégzem, amivel megbíznak. De azért meglep, hogy Mr. Predo hozzám irányította. Halványan elmosolyodik. - S lám, mégis. - Na ja. Nézze, Mrs. Horde... - Marilee. - Ez a meló nem igazán vág a profilomba. - Mégis milyen melóról van szó? - Olyan melóról, ami a maguk köreit érinti. - Elárulja nekem, milyenek a mi köreink, Joseph? Némán nézem a nőt. Tartózkodó és halk szavú, elegáns, harminchárom éves szépség. Divatos, halvány rózsaszínű nyári kosztümöt és csinos lenvászon blúzt visel, a bal kezén eljegyzési gyűrű és jegygyűrű csillog, de ezeken kívül semmilyen ékszert nem hord. Az eljegyzési gyűrűt nem az Upper East Side környékén 56

megszokott, minimum kétkarátos gyémánt díszíti, hanem ízléses méretű, kék-fehér kő art deco platinafoglalatban. A haja természetes szőkének tűnik, felcsavarva és szépen feltűzve hordja, három kilógó tincs keretezi az arcát, kiemelve vékony, elefántcsontszín nyakát. Elefántcsontszín a nyaka. Nagyot kortyolok a vodkából, és hátradőlök. - Nézett mostanában tükörbe, Mrs. Horde? - Örülnék, ha Marilee-nek szólítana. - Értem. Nézett mostanában tükörbe, Mrs. Horde? - Igen. - Annak alapján, amit látott, mit mondana milyen körökben mozog? Végignézek magamon, szakadt öltönyömön gyűrött ingemen és a kitaposott cipőmön, amit a jeles alkalomra kotortam elő. - És mit tippel, én milyen körökben mozgok? Mindezt számításba véve, valóban úgy gondolja, én vagyok a maga embere? A poharát az asztalra teszi. - Ami azt illeti, éppen ezért gondolom, hogy ön az én emberem, Joseph. A lányom újra megszökött, ha jól sejtem, valahol a Tizennegyedik utcától délre bujkál, és azokban a körökben ön igenis otthonosan mozog. Közel hajol hozzám. - Hogy az ön szavajárásával éljek. A koktélpincér lép az asztalunkhoz. Marilee újabb kört rendel. Ez nem egyszerű meló. Azt hittem, valami zsarolási ügyről lesz szó. Vagy kábszerről. Valami kisebb zűrről, amit a nő csöndben akar lerendezni. Sosem gondoltam volna, hogy egy elveszett kölyök után kell kajtatnom. Sosem gondoltam volna, hogy Marilee Ann Horde lányát kell előkerítenem. Horde-ék tősgyökeres New York-iak, a Mankattan valódi elitjét alkotó néhány tucat család egyike az övék. Eredetileg ők is olajból, fából és vasútépítésből szedték meg magukat, manapság azonban már sokkal inkább biotechnológiai holdingjaikról és a Horde Cable Network tévétársaságról ismertek. Ha jól tudom, Marilee Ann Pempsey családja, finoman szólva, kevésbé előkelő helyet foglalt el a táplálékláncban. Marilee azonban ledolgozta a hátrányt, hiszen amint 57

a mellékelt ábra is mutatja, sikerült felhívnia magára a családi vagyon kizárólagos örökösének, a Horde Bio Tech Inc. alapítójának és elnök-vezérigazgatójának, dr. Dale Edward Horde-nak a figyelmét. Tizennégy-tizenöt éve házasok, rendszeresen szerepelnek a helyi sajtóban, de nagyon ügyelnek a jó hírükre. Horde-ék nem a botrányaikkal kerülnek a címlapokra. Ez azt jelenti, hogy baromi diszkréten kell intéznem az ügyet. Muszáj lesz megtalálnom azt az átkozott kölyköt, tehát kénytelen vagyok végighallgatni a mesét, ahelyett hogy a hordozót keresném. A pincér kihozza a második kört. Próbálok nyugodtnak tűnni, miközben a nő vázolja a helyzetet. Az italt a jobb kezében tartva hátradől, és időnként a mutatóujjával megkeveri a jégkockákat. - Amanda nem először szökik meg otthonról. Még csak tizennégy éves, de már egészen kis korában előszeretettel bújt el a szekrényekben vagy a kertben, mindig megvárta, míg valaki megtalálja. Így próbálta felhívni magára a figyelmet. Nem mintha nem figyeltünk volna rá eléggé, inkább arról volt szó, hogy szeretett minket halálra rémiszteni. Eljátszotta ezt a mutatványt az utcán parkokban, múzeumokban, üzletekben. Egyszerűen fogta magát és eltűnt. Eleinte nagyon megijedtünk, és mindent tűvé tettünk érte. Amikor rájöttünk, hogy csak szórakozik velünk, úgy határoztunk, megvárjuk, míg magától előjön a rejtekhelyéről, míg az unalom vagy a magány elveszi a kedvét a játéktól. De sosem adta fel. Egyszer egy egész napig vártam rá a Bergdorfban, de nem került elő. Az egyik ruháspolc mögé bújt, és addig ott maradt, míg zárás után rá nem találtunk. Viszont sosem ment messzire, mindig olyan helyre bújt, ahonnan láthatta, ahogy keressük. Tavaly nyáron azonban tényleg megszökött. Végül kiderült, hogy nem ment túlságosan messzire, de azért jóval messzebb találtuk meg, mint korábban bármikor. Amikor észrevettük, hogy eltűnt, kicsit meglepődtünk, mármint a férjem és én. Egy ideje ugyanis felhagyott a kisded játékaival. Aztán rájöttünk, hogy ezúttal valami súlyosabb dologról van szó. Mindenhol kerestettük, átkutattuk a manhattani házat, a nyaralónkat és a Hudson melletti birtokot. Két napig semmi hírt nem kaptunk róla. Kezdtünk gyanakodni, hogy talán elrabolták. Értesítettük a rendőrséget, de senki sem lépett kapcsolatba velünk, hogy váltságdíjat kérjen, a 58

rendőrség pedig nem sokat tudott segíteni, végül néhány nap múlva felfogadtunk egy magánnyomozót, aki már dolgozott a férjemnek. Nem egészen két hét múlva megtalálta a lányunkat. Amanda a Village keleti részében lakott, vagy kecózott, ahogyan a fiatalok mostanában mondják. Felveszik a legszakadtabb ruhájukat, az utcán kéregetnek, parkokban alszanak, mint a hajléktalanok. Ha nem tévedek. Bólintottam. Nem tévedett, jó néhány tehetős családból származó kölyök csövezett nyaranta az A sugárút környékén. Az igazi csövesek általában rendesen megagyalták mindet, aztán hazaküldték őket apucihoz meg anyucihoz. Marilee a vodkájába kortyol, a jéggel játszik. Mordulok egyet, mire felnéz. - Igen? - Már ne haragudjon, de úgy látom, nem izgatja fel különösebben, hogy eltűnt a lánya. Bólint. - Amint említettem, nem először fordul elő, és még csak néhány napja tűnt el. De ami sokkal fontosabb, tudjuk, hogy jól van. - Hogyhogy? - Pénzt vett le a számlájáról. - Azt bárki lehetett, elég, ha megszerzi a bankkártyáját és a kódot. - Először a hitelkártyáját használta, a legutóbbi két alkalommal viszont bement egy bankfiókba, hogy pénzt vegyen fel. Biztosan ő volt az. A pénztárnál fényképes igazolványt kell bemutatnia. - Hol és mikor vett fel utoljára pénzt? - A Chase egyik fiókjában, a Broadway és a Nyolcadik utca sarkán, két napja. - Mennyit? - Kétszázat. - Mennyi pénzhez juthat hozzá? - Heti ezer dollár a limit, és kétszáz dollár a napi korlátozás. Ennél több pénzt csak írásos szülői engedéllyel vehet fel. - Az eltűnése óta mindennap lehúzta a kétszáz dollárt? - Igen. Először a hitelkártyájáról, aztán ahogy mondtam, két alkalommal a bankban. Talán elvesztette a kártyát. 59

- Értem. Hozott fényképet róla? - Igen. Felveszi a szék mellől a kosztümjéhez illő retikült, előkotorja és a kezembe nyomja a lánya fényképét. A szemét és a nyakát az anyjától örökölte, de a hasonlóság itt véget is ér. A fényképen látható lány tetőtől talpig feketébe öltözött, az arcát fehér smink borítja vastagon, a haja feketére festve, a szája fekete rúzzsal kihúzva, a körme feketére lakkozva. Szent szar, még egy dark csaj. Marilee észreveszi rajtam, hogy valami nem stimmel. - Igen, jól látja, Amandát elbűvölték a félholtak. Ugye most már érti, miért magát hívtam, Joseph? Felpillantok a képről, Marilee kedvesen mosolyog rám. A nő tudja, ki vagyok. Dexter Predo elárulta neki. Holtbiztos, hogy egy olyan nő, mint Marilee, sejti, hogyan működnek a dolgok, tud a Manhattan színfalai mögött, alatt és fölött zajló játszmákról, a hatalmi harcokról. Az efféle szívességek miatt olyanok is tudnak a Koalíció létezéséről, akik nem tartoznak a klánokhoz. Predo felfedte a kilétemet, ez pedig egyet jelent: a nő igazán képben van. Ha ilyen dolgokról tud, már az is kisebbfajta csoda, hogy a biztonság kedvéért nem tették el láb alól. Kevesen tudnak a létezésünkről. Legtöbbjük sajátos szerepet tölt be az életünkben. Egyrészt ott vannak a van helsingek, az igazak, akik megtudják az igazat, és a küldetésüknek tekintik, hogy vadásszanak ránk. Aztán vannak az olyan renfieldek, mint Philip, lehetetlen levakarni őket, bármit megtesznek nekünk, de irigyek ránk. Aztán vannak a lucyk, nők és férfiak vegyesen, ők tehetnek a romantikus vámpírmítosz széles körű elterjedéséről, mert ész nélkül rajonganak értünk és bálványoznak minket. Az utolsó csoport a mináké, akik tudják rólunk az igazságot, de nem érdekli őket, mert belénk szeretnek. A van helsingeket kinyírjuk, a renfieldek és a lucyk szolgálnak minket és segítenek távol tartani a külvilágot. A minák viszont nagyon kevesen vannak, és rendkívüli becsben tartjuk őket. Egyetlen módon derítheted ki, hogy valódi minával van-e dolgod: elmondod neki, ki vagy, és mit kell tenned, hogy életben maradj. Ezt kevés ember gyomra veszi be. 60

Akad néhány igazán befolyásos férfi és nő, aki tud rólunk. Velük nem árt vigyázni. Kapcsolatban állnak a Koalícióval, a Társaság pedig abban bízik, hogy egyszer majd sikerül megnyerni őket az ügynek. Ám a Társaság céljai sosem valósulnak meg. Rejtőzködnünk kell, különben préda vagy cirkuszi látványosság lesz belőlünk. Azok, akik kivezethetnének bennünket a homályos mítoszok sűrűjéből, sosem fogják megkockáztatni, hogy folt essen a hírnevükön, sosem fogják világgá kürtölni, hogy vámpírok léteznek! Marilee közülük való, tudja az igazságot, és azt is tudja, hogy tudom, hogy tudja. Valahogy így állunk. Most pedig itt ücsörgünk a Coleban, és mindenki szeme láttára vodkát iszogatunk. Eddig sem volt sok kétségem felőle, de most már biztos vagyok abban, hogy ha egyszer az életben adódik egy lehetőség, és kirángathatom Dexter Predót a napra, örömmel megteszem. Marilee kihalászik egy jégkockát a poharából, bekapja és szétharapja. - Mint látja, Joseph, tudom, hogy mi maga, azt viszont még mindig nem tudom, mivel foglalkozik. Talán valami nyomozóféle? Úgy érzem magam, mint egy szarvas a reflektorfényben, kiguvadt szemmel bámulom a jégkockát ropogtató nőt. - Joseph? Lassan pislantok. - Átlagos fickó vagyok, ha megkérnek, elintézek ezt-azt. Amolyan dzsókerként tartanak számon. Az emberek néha megkeresnek a problémáikkal, én pedig segítek nekik elrendezni a dolgokat. Előfordul, hogy nyomoznom kell, de nincsen engedélyem, irodám, vagy ilyesmi. Bólint. - Fegyvert hord magánál? - Néha. - Most? - Most nem. - Nincs kedve mesélni másról? Már hallottam ezt-azt, de a részleteket szinte lehetetlen kideríteni. Mr. Predo és az emberei rendkívül elővigyázatosak. Rámeredek. 61

- Nincs kedve mesélni, Joseph? - Ilyesmikről nem beszélhetek. Nagyot sóhajt. - Elképesztő történeteket hall az ember. Az például igaz, hogy olyan a szaglásuk, mint a kutyáké? Olyan éles? Meg tudja mondani, milyen parfümöt használtam ma reggel? - Igen. - Ismeri a márkát? - Nem. De levendulaolaj biztosan van benne. - Felismerné, ha újra érezné? - Igen. - Hmm. - Ne haragudjon, Mrs. Horde, de cirkuszi kutyának nem vagyok valami jó. - Egyszer mindenképpen szeretném kifaggatni, de tényleg. - Asszonyom. - Igen? - A lánya. - Mi van vele? - Eltűnt. - Igen, eltűnt. - Hogy értette azt, hogy rajong a félholtakért? Újabb jégkockát vesz ki a pohárból, de ezúttal nem rágja szét, csak szopogatja. - Szó szerint. Amandát lenyűgözik az élőhalottak, és ami azt illeti, a holtak is. Ha van szeme, abból is láthatja, ahogy öltözködik. Ő meg a barátai teljesen odavannak minden halállal kapcsolatos dologért. - De amikor maga azt mondja, félholtak, elvont vagy szó szerinti értelemben használja a szót? Vagyis-.. - Arra kíváncsi, mennyit tud magukról Amanda? - Pontosan. - Semennyit. Nem tudom, milyen tapasztalatai vannak, Joseph, de én személy szerint nem gyakran érintkezem a... az olyanokkal, mint maga. Ez valamiféle aberráció. Dale és én tudunk magukról, meg még néhányan a köreinkben, de kizártnak tartom, hogy ezt valaha is világgá kürtölnék. Mert ha kiderülne, valószínűleg nem egyszerűen csak excentrikusnak bélyegeznének minket. 62

Mosolyog, az ujjai között csillogó jeget nyalogatja. Nem igazán értem ezt a nőt. Nem van helsing, egész biztosan nem renfield, és hiányzik belőle a lucykra jellemző kurvásság. Nem tudom hová tenni, egyszerűen nem tudom hová tenni. Felhajtom a vodkát. - Még két dolgot kell tudnom. - Halljuk. - Hogy hívják azt a magánnyomozót, aki legutóbb előkerítette a lányt? - Chester Dobbs. - Phhff. - Ismeri? - Hallottam róla. Most miért nem őt kérték fel? Őszinte leszek, megpróbáltuk. Először azt mondta, utánanéz a dolognak, aztán másnap este felhívott, és közölte, hogy sehogy sem fér bele az idejébe az ügy. Próbálom elképzelni a magánnyomozót, aki visszautasítja a Horde család felkérését, de nem megy. Mintha valaki levágná az aranytojást tojó tyúkot. A nő várakozón néz. - És mi lenne a másik kérdés? - Hmm? - A két kérdése közül a második. - Ja, igen, előző alkalommal hol találta meg Dobbs a lányt? Bekapja a jégkockát, amit eddig szopogatott. - Egy elhagyatott épületben, azt hiszem, valami iskola lehetett, a B sugárút és a Kilencedik utca környékén. Az alagsorban csövezett a haverjaival. Furcsán néz rám. Fogadni merek, hogy olyan pofát vágok, mint aki most kapott egy hatalmas gyomrost. - Jól érzi magát, Joseph? Csak nincs valami baj? Nem fogok vele kezet. El se köszönök. Nem szarakodom a társadalmi illemszabályok betartásával, kirohanok a bárból, és leintek egy taxit. Nem ő az. A belváros felé menet a taxiban alaposabban szemügyre veszem a fényképet, megbizonyosodom arról, hogy nem Amanda Horde volt a csoszogó, akit akkor éjjel elintéztem. Mázli. 63

Az iskolában semmi sem változott tegnap óta. Az épület előtt zsaruk parkolnak, nehogy valami eszelős megpróbáljon bejutni, a bejáratot kordon zárja el. Ugyanúgy megyek be, mint előző alkalommal. Valamivel nehezebben kapaszkodom fel a falon, a bordáim még nem gyógyultak meg teljesen, a Hurleytől kapott verés megtette a hatását. A tetőbejárat nyitva, ahogy előző éjjel hagytam. Bemegyek. Ugyanaz a graffiti, ugyanazok a patkányok, ugyanaz a huzat, ugyanazok a szagok. Lemegyek a földszintre, a gyilkosság helyszínére. A szagok kissé tompábbak, de Hurley és Tom nyomát leszámítva alapvetően nem változtak. A hiányt, amire akkor koncentráltam, amikor leütöttek, már nem érzem, a szagok mátrixának üres foltjai mostanra eltűntek, a szagok szétterjedtek és elkeveredtek a helyiségben. A pézsmaillatot, a verejtékező, egymásnak feszülő testek nyugtalanító, izgató illatát és a kiszáradás nyomait viszont továbbra is érzem. De nem ezért vagyok itt. Hanem a lány miatt. Kimegyek a helyiségből, megkeresem az alagsorba vezető ajtót. Sötét van odalent. Becsukom a szemem, a sötétség miatt kitágul a pupillám. Kinyitom a szemem, lemegyek a lépcsőn, és eltűnök az árnyékok bonyolult hálójában. Idelent más illatok fogadnak. A por és beton erőteljes szagába tüzelőolaj és emberi verejték fanyar bűze keveredik. Vékony fénysáv szűrődik be az ajtórésen. A homályból felismerhetetlen formák bontakoznak ki. Megkerülök egy kupac penészes tankönyvekkel teli, rothadó kartondobozt befordulok a sarkon, és elmegyek a hajdani kazánház nyitott ajtaja előtt. Innen árad az olajszag Odább emberi testek nehéz, áporodott bűze kavarog. Talán akad köztük frissebb, de képtelen vagyok rendet vágni a szagok káoszában. A verejték bűze, amit a lépcsőn is éreztem, felerősödik, amikor benyitok a fiúöltözőbe. Az öltözőszekrények többségét már elvitték, az egyik sarokban viszont meglátok valamit. A szag alapján egy halom koszos szuszpenzorra tippelek. Nem lenne jó, ha észrevennének, de muszáj felkapcsolnom a zseblámpámat, különben reggelig sem végzek. A zsebemből előveszem az apró Maglite lámpát. Becsukom a szemem, fölkapcsolom a Maglite-ot, és addig fordítom a hengert, amíg biztos nem vagyok benne, hogy sikerült a leghalványabbra állítanom a 64

fókuszt, aztán résnyire nyitom a szemem. A lámpa fénye nagy jóindulattal is csak halványnak mondható, mégis úgy érzem, mintha reflektorral világítanának az arcomba. A zseblámpát eltartom a testemtől, így ha valaki esetleg rám lő, legfeljebb a kezemet durrantja szét, és nem gyomorba kapom a golyót. Most, hogy a szagokhoz képeket is tudok csatolni, könnyebben megkülönböztetem a régi és az új holmikat. Kiszűröm az új szagokat a fiúöltöző áporodott levegőjéből. A frissebb nyomokat követve egy raktárhelyiségben kötök ki, ahol drogosok ütöttek tanyát. Mindenfelé törött iskolapadokat látok. A földön szétszórva használt tűk, csokipapír, Üres kábszeres ampullák, fekhelynek használt, kilapított kartondobozok. Itt erősebbek a szagok, mint az öltözőben. Heroin és kokó vegyszerszaga, húgy- és szarszag a vécének használt sarokból, silány cigarettadohány és megalvadt vér szaga. Itt-ott szétfröccsent vér. Nincs ebben semmi különös, gyakran előfordul az ilyen helyeken. A zsaruk szagát is érezni. Ide is benéztek, amikor átkutatták az épületet. De még valamit érzek. A fenébe, idelent is megcsap a rothadás és a szex szaga, amit először a dark csaj testén éreztem. A nyomok az egyik kartondobozból készített fekhelyhez vezérnek. Itt erősebb a szag, mintha a foltok a kartonpapíron nemi aktusból származnának. Mintha ezen a helyen élők keféltek volna holtakkal. Megpillantok valamit az ajtón, belököm. Egy Cure-poszter. Alaposabban szemügyre veszem a falakat. Néhány helyen apró rajzszögeket találok, letépett poszterek sarka szorult be a peremük alá. Egy összegyűrt papírral teli zacskóban kotorászok, amit valaki párnának használt, és néhány széttépett posztert találok. The Dead. Morrissey. Totál kész. A narkósok és a zombik nem sokat vacakolnak a lakberendezéssel. Valószínűleg itt csövezett a Horde lány a haverjaival tavaly nyáron. Miután leléptek, beköltöztek a helyükre a junkie-k. Még egyszer megnézem a vért. Pár napos, legfeljebb egyhetes lehet. A dark csaj itt fertőzhette meg a két narkóst, akikkel nyomult. Nehéz megmondani. Vagy talán azért jött ide le, mert tudta, hogy a csövesek meg a drogosok szeretik ezt a helyet, totál elborult aggyal megindult, hátha rendesen bekajálhat. Vagy a junkie-k találtak rá és 65

megerőszakolták, aztán... Nem, ez nem stimmel, egyikükön sem lehetett érezni azt a bizonyos szagot. Valami azonban történt idelent. Valami a megszokottnál is brutálisabb. Pedig errefelé már a megszokott dolgok is rohadtul brutálisak. Ráadásul fikarcnyival sem sikerült közelebb kerülnöm a hordozóhoz. Sem a Horde lányhoz. Miután az iskolában végeztem, átsétálok a Tompkins parkba, hogy előkerítsem a Leprást. Általában annál a padsornál szokta meghúzni magát, amelyet a csövesek sajátítottak ki maguknak. A játszótér és a sakktáblák között, ahol a narkósok lébecolnak. Meglát, és kis híján még a kutyáját is megelőzve morogni kezd. A kutyák lenyűgöző teremtmények, olyan dolgokat is megéreznek, olyan dolgokat is kiszimatolnak, amelyeket az ember soha. A Vírust a testemben viszont még a kutyák sem tudják kiszagolni a Leprás kutyája pedig totál reménytelen eset, azt sem érezné meg, ha valaki szarral kenné be a fejét. Egyszer valaki szétrúgta az orrát. A Leprás kutyája vicsorog meg ugat, aljas és gonosz jószág, a Lepráson kívül mindenkinek átharapná a torkát. - Húzz a picsába, faszfej. - Én is örülök, hogy látlak, Lep. A csövesek lesik a szitut. Néhányan biccentenek, mások azt remélve, hogy nem veszem észre őket, elsomfordálnak. Többnyire csak nem csípem a csöveseket, de akad néhány, akit kifejezetten utálok, és ezzel ők is tisztában vannak. A Leprás ránt néhányat a kutya fojtónyakörvén. - Kuss legyen, Cupák! A Leprás tiszta erőből rángatja a pórázt, a kutya a két hátsó lábán ágaskodik, majd szétszakad, hogy elkapjon, az ugatás mostanra vérszomjas hörgéssé változott. Ügyes trükk ez a Leprás részéről, hiszen a csávó alig százhatvan centi és ötven kiló, Cupák viszont mintha valami bizarr kísérlet eredménye lenne, aminek során rottweilert kereszteztek vérfarkassal. - Mondom, hogy húzz a picsába, felbaszod a kutyám agyát. - Ne szívass már, Lep, azt hittem, totál be van indulva rám. Nézd, még a rúzst is kitolta. 66

És tényleg. Cupák elkeseredetten próbál a közelembe férkőzni, kis híján megfojtja magát a nyakörvvel, a két mellső mancsával hadonászik, méretes pöcse egyenesen felém mered. - Elég, Cupák! Húzd be! Néhány csöves röhögni kezd, a Leprás meg egyre jobban bepöccen. A csövesek felé fordul, és kicsit kiereszti a pórázt. Cupák nekiront a csöveseknek. Azok rémülten hátraugranak, mire Lep halványan elmosolyodik. Az az igazság, hogy a Leprástól talán még a kutyánál is jobban tartanak. Girhes kis faszszopó, de kétszer olyan eszelős és veszélyes, mint ez a korcs. - Ne légy már köcsög, Lep. Kösd ki a kutyát, elrabollak egy rövidke sétára, aztán újra egymáséi lehettek. Dühösen néz rám, de aztán a kerítéshez vonszolja és kiköti Cupákot, majd a játszótér felé indul. Lassan lépkedek mellette, miközben a kutya veszettül csahol és nyüszít a hátunk mögött. - Megmondtam, hogy ne told többet ide a randa képedet, Pitt, a kutyám gyűlöl téged. Meglátod, egyszer elengedem azt a kibaszott pórázt. - Az a dög mindenkit gyűlöl, és ha valaha az életben megtámadna, kinyírom, és akkor eltemetheted az egyetlen barátodat. Most pedig mesélj nekem erről a csajról. Megmutatom neki Amanda Horde fényképét. Rápillant, aztán visszaadja. - Nem rossz. Beverném neki a lompost. Na persze, mintha lenne esélye, hogy egy ilyen undorító seggfejet közel enged magához. - A faszba ne. Ezek a dark muffok totál rákattannak a Leprásra. A dark muffoknak pont arra van szükségük, amit a Leprástól megkaphatnak. Főleg az ilyen műcsöveseknek, mint ez a kis ribanc. Szeretnek együtt nyomulni a Leprással. Úgy érzik, ettől hitelesebb lesz a csövezős történet. Mondhatni. - Ezek szerint ismered. - Tavaly nyáron itt kavart a környéken. - Összejöttetek? - Nem. Lehet, hogy ezek a ribancok arra vágynak, amit a Leprástól megkaphatnak, de a Leprástól szart se kapnak. Elveszem tőlük a 67

pénzt meg a cuccot, néha megengedem, hogy leszopjanak, de soha nem kúrnék ilyen kibaszott kis burzsuj ribancokkal. - Idén nyáron nem láttad? A Leprás elhallgat. A játszótér mellett megyünk el. Megállunk a kapunál, a SZÜLŐK ÉS KÍSÉRŐK KIVÉTELÉVEL FELNŐTTEK NEM LÉPHETNEK A JÁTSZÓTÉR TERÜLETÉRE feliratú tábla előtt. Ezzel próbálják távol tartani a pederasztákat, így azok csak kívülről figyelhetik a mókázást. Elég késő van, a játszótér üres, de a Park ettől még simán tele lehet potenciális pederasztákkal. Kár, hogy ezeket a férgeket nem tudom kiszagolni. A Leprás a kihalt játszóteret bámulja. - Gyerekkoromban sokat jártam ide. Lep kábé tizenhat lehet. - Tényleg? - Ja, mielőtt az ősökkel Long Islandre költöztünk. Szerettem ezt a parkot. Akkor horgonyoztam le itt, amikor a fater elhajtott otthonról. Lep pár éve szökött meg az apja elől. Lehet tippelni, miért. - Hé, Lep. - Mi van? - Úgy nézek ki, mint az irgalmas szamaritánus? - Nem. - Akkor meg minek jössz a szar dumáddal? Ha lóvé kell, bökd ki. Elvigyorodik. - Lóvé kell, faszfej. Előkotrok a zsebemből egy húszast, és a kezébe nyomom. - Láttad mostanában errefelé a csajt? Fanyalogva zsebre gyűri a pénzt. - Talán. - Ne szarakodj, ma este nincs több zseton. - Úgy értettem, talán őt láttam, de kibaszottul nem vagyok biztos benne, vágod? - Mesélj. A kerítésnek dől, megvakarja a hasát. Kopott, szürkészöld pólóján már nem lehet elolvasni a feliratot. - Pár hete felugrottunk sörözni egy kéróba a C sugárúton. Tudod, hogy megy ez, összedobtuk az aprót, Dagadt Pete beújított egy 68

zacskó zöldet, aztán kiütöttük magunkat. Ismered Yankee Dant, ugye? - Az a girnyó kubai csávó, akinek hozzánőtt a fejéhez a Mets sapka? - Ja, a csávó csúnyán rágyógyult a Metsre, ezért hívjuk Yankee-nek. Attól mindig totál bepöccen. Na mindegy, szóval ez a Yankee gyerek kibaszott nagy görény, mindenki utálja a rohadékot, erre egyszer csak beállított, pedig kurvára senki se hívta, és hozta magával azokat a faszszopó műcsöveseket. Tudod, milyenek ezek, szakadt cuccokat hordanak, a hajukat ötféle festékkel kenik, a szájuk kilyuggatva, de ha közelebbről megnézed, kiderül, hogy márkás szerkókban villognak, a vadiúj piercingjük frankón csillog, a hajukat meg valamelyik kibaszott menő szalonban vágatják kétszáz dolcsiért. Annak a fogyatékos Yankee-nek halvány fingja sincs, mi folyik körülötte, de persze mi egyből vágjuk, mi a szitu. Az igazi punkok legyakják az ilyen szarházi kis műmájereket, de mivel mocskosul kiütöttük magunkat, és elfogyott a sör, ezeknek a lúzereknek meg mindig van zséjük, mégse baszunk oda nekik. Vetítünk kicsit a Yankee-nek meg a faszszopó haverjainak, elhajtjuk a lúzer bagázst sörért meg fűért, aztán békén hagyjuk őket. - A lányra koncentrálj, Lep. - Várjál már, baszod, mindjárt rátérek a témára. A Leprás a nem létező cigije után kotorászik a zsebében, és ezt mindketten tudjuk. Előhalászom a Luckyt, kiveszünk egy-egy szálat, rágyújtunk. - Lep frankón érzi magát. Az egyik muff rám mászik, hozzádörgöli magát a szerszámhoz, ilyesmi. Ezek az elkényeztetett kis ribancok bármire hajlandók, hogy valaki rendesen bevágja nekik. Fetrengenek a mocsokban, imádják, ha keményen dugják őket, ha az arcukra élveznek, aztán szépen visszamennek a szaros elitiskolájukba, és ezerrel vetítenek a barátnőiknek, hogy milyen beteg dolgokat csináltak a szünetben. Mindent megvehetnek kilóra, amit csak akarnak, úgyhogy az új Britney Spears lemez vagy egy vadiúj Porsche kurvára semmit se jelent nekik. Viszont ha egy redvás csöves kúrja őket egy alagsorban, és tízen nézik az akciót, az kibaszottul bejön ezeknek a büdös ribancoknak. Szóval Lep úgy dönt, nem teszi meg a ribancnak ezt a szívességet, de a csaj totál be 69

van gerjedve, én meg egy ideje már nem ürítettem, úgyhogy aszondom neki, okés, leszophatsz, mire a bige frankón rábukik a szerszámra. - Bájos történet. Mi a helyzet a lánnyal, ő volt az? Leprás a fejét rázza. - Nem, egy másik ribanc cumizott le, a barátnője. - A barátnője? - Ja. Elmondom. A szopógép végez a melóval, Leprás kidobja a cuccot, de a csaj csak nem akar leakadni a témáról, a Leprás viszont kezdi kurvára unni, és megint elmagyarázza, hogy nem fogja bevágni neki. Erre a ribanc aszongya, mi van, ha beveszik harmadiknak a barátnőjét. A Leprás látott már egy-két dolgot, de az ötlet felkelti az érdeklődését. Kérdezem, melyik barátnőjéről lenne szó, mire a ribanc rábök az egyik csajra a szobában. Megstírölöm a muffot, egészen rendben van, de a Leprásnak elvei vannak, ezt el is magyarázom a kis kurvának, és megmondom neki, ha édes hármasra pályázik, vagy azt akarja, hogy partiba vágják, a Leprás bemutatja néhány haverjának, azoknak nincsenek olyan szilárd erkölcseik, mint a Leprásnak. Közben a másik csaj valahogy olyan ismerősnek tűnt. Mikor mutattad a fényképét, arra gondoltam, lehet, hogy ez volt az a csaj, a kis ribanc barátnője. - Lehet? - Az a gáz, hogy az alagsori bige nem volt kifestve. Ez a másik viszont, akiről a fényképet mutattad, na őt tuti láttam tavaly, mindig tetőtől talpig feketére kenve nyomult. De az, amelyikkel odalent találkoztam? Még a körmét se lakkozta. Szóval, lehet, hogy ugyanarról a muffról van szó, de a körítés kurvára más volt. Vágod már, mi a gond? Bólintok. - Ha itt lóg a környéken, és ő az, aki tavaly is itt kavart, mások is tudnak róla, ugye? - Tuti. - Kerítsd elő, Lep. Felhúzza a szemöldökét. - És mennyit ér ez neked, baszod? - Sokat. Kurva sok macerától kímélnél meg. Ami azt jelenti, hogy baromi boldoggá tennél, és nem esne bajod. Derítsd ki, hol van a 70

lány, aztán csörögj rám Evie kocsmájának a számán. Most pedig nyomás vissza a kutyádhoz, mielőtt kinyírja magát, vagy megkajál valakit. Ahogy megfordulok, és elindulok, a Leprásnak beugrik valami. - Sima ügy, Pitt. Csettintesz, és már ugrom is, vágod, faszfej? Hé, van egy ötletem, nézz körül a Realmban. Azt mondják, a dögös dark csajok ott nyomulnak. Felröhög, én meg megyek tovább. Mocsok kis görény ez a Leprás, de megcsinálja, amit mondok neki. Megcsinálja, mert az adósom. Nem felejtette el, mikor az apja átugrott Long Islandről, hogy elkapja. Egy nap beállított az a faszszopó tőzsdeügynök a Lincoln Continentaljával, és úgy arénázott, mintha az övé lenne a park. A Leprás rögtön kiszúrta, megpróbált lelépni, de a kutyája elszabadult, és rárontott a faterra. A Leprás apja egy pillanatra sem torpant meg, a kutya rohant felé, ő meg frankón orrba rúgta, ezért nincs szaglása a szerencsétlen dögnek. A kutya eldőlt, jól összevérezte a betont, a fickó meg ment tovább a Leprás után. Az egyik padon ültem, és csak békésen cigiztem, semmi közöm nem volt a balhéhoz, valahogy mégis belekeveredtem. A szart is kivertem a rohadt pederaszta fartúróból, másnap tuti nem ismerte meg magát a tükörben. Szívességből tettem, de attól még a Leprás tartozik nekem. „Lugosi Béla halott." Dübörög az új sláger. Belevetem magam a Realm forgatagába, a tömeget figyelem, a Bauhaus zenéjére „táncoló" fekete ruhás, püffedt képű kamaszokat. Az én időmben a darkok maguknak való, zavart, depis kölykök voltak. Ugyanolyanok, mint a többi kamasz, csak ők feketében jártak. Akkoriban a zene volt a lényeg: The Cure, The Smiths, Bauhaus, The Damned, néha egy kis Depeche Mode. Mostanra mindez összekeveredett a fetisizmussal meg a szadomazóval. Így fest a Realm belülről: a videokivetítőn a Nosferatu képei peregnek, ezek közé időnként bevágnak egy-egy snittet, amelyen szakértő kezek épp piercinget helyeznek el különböző nemi szervekben. A plafonról közel-távolban guberált rézcsillárok lógnak, mindet fekete fátyolszövettel borították, a foglalatokban vörös izzók világítanak. A falakat számtalan rézkeretes tükör borítja, ezeket is fekete fátyollal takarták le. azt illeti, szinte 71

mindent fekete fátyolszövet borít még a törzsközönség felét is. A színpadon egy fetisiszta pár mutat be szadomazo performance-t A fickót egy nagy, rozsdás acélkereszthez kötözték, egy fekete bőr ágyékkötőt leszámítva nincs rajta semmi. A nő az ilyen műsoroknál elmaradhatatlan magas szárú bőrcsizmában és fűzőben épp egy akkumulátorhoz csatlakoztatott krokodilcsipeszt illeszt a férfi mellbimbójára, és ahányszor a fickó elfelejti „úrnőm"-nek szólítani, már kapja is az áramütést. Mondanom sem kell, a fickó szinte mindig elfelejti. Ütős műsor, mi? Lehetne, csak éppen elég illúzióromboló, hogy mindketten középkorúak, kövérek, mint a disznó, és kopaszodnak. Mégis elég sokan kíváncsiak a műsorra, szóval senki sem mondhatja, hogy a menedzserük nem tudja, mit csinál. A színpad egyik oldalán a trendi darkok táboroznak latexcuccokban, piercinghegyekkel. A terem másik felében a rutinos versenyzők bólogatnak a zene ritmusára, csempészett abszintot kortyolgatnak, amit valamelyik haverjuktól nyúlhattak, aki nemrég jött meg Brazíliából. Ezek az arcok jobban bírják a kellő mennyiségű bőrrel vegyített necc- meg a bársonyholmikat. A szívük fölött, a ruhájukba rejtve mindegyik magánál hordja az Interjú a vámpírral dedikált példányát. Így fest a vámpírosok gyülekezete, ők tényleg beleásták magukat a témába. A társaság egyik fele már beszerezte a koporsóját, a másik fele meg nagyban spórol. Azt hiszik, ha vámpírrá változtatják őket, az olyan lesz, mint Az éhség-ben. Szenvedélyes szeretkezések sora Catherine Deneuve-vel, Susan Sarandonnal meg David Bowie-val, ami után több évszázadon át tartó, tragikus, mégis költői halál következik, és persze szenvedélyes szeretkezések sora Catherine Deneuve-vel, Susan Sarandonnal meg David Bowie-val. Ezért szeretnek csemegézni közülük a falánkabb vámpírok, a legtöbbjük ugyanis pont arra vágyik, hogy átalakulhasson. Közben meg szart se tudnak a vámpírokról, fogalmuk sincs, mekkora szívás vámpírként élni. Sörrel a kezemben figyelem a tömeget. Ha Lep nem kamuzott, Amanda Horde már nem dark szerkóban nyomul. Ellépek a pulttól, megyek egy kört a teremben. Meglátok néhány dark csajt fullos Kabuki sminkben, a testalkat stimmel, közelebbről is szemügyre veszem őket, de a lány, akit keresek, nincs köztük. Újabb fél órát 72

lófrálok ide-oda, fél szemmel végig a bejáratot figyelem. Ez így nem kóser. Csak az időmet vesztegetem. A csaj fényképét mégsem mutogathatom, és röplapok Ragasztásával is hiába próbálkoznék. Predónak és Marilee Horde-nak valószínűleg más elképzelései vannak a diszkrécióról. Inkább gyorsan körülnézek a pincehelyiségben, aztán lelépek. A Realm pincéje sötét szobákból áll, mindegyiket másként rendezték be. A Viktoriánus szobát például régi pamlagokkal meg leselejtezett kis asztalokkal zsúfolták tele, amelyeken olajmécsesek világítanak. A Viktoriánus szoba után a Gyilkossági helyszín következik: a kertvárosi konyha falait és plafonját művérrel fröcskölték tele, a padlón holttestek alakját jelző vonalak. Aztán jön a Tömlöc, a Gumiszoba és az Őrült tudós laboratóriuma. Mindegyikbe benézek, szemügyre veszem a vendégeket, aztán továbbállok. A Gyilkossági helyszínen Long Island-i darkok ülnek a műanyag borítású asztal körül, és negyeddolláros érméket próbálnak belepöckölni a felespoharaikba. A Tömlöcben összegyűlt arcok rögtönzött vitafórumon tárgyalják meg a fenékostorozás előnyeit és hátrányait. És így tovább. Kilépek a Gumiszobából, ahol egy srácra éppen kényszerzubbonyt húz az egyik haverja, és elindulok felfelé a lépcsőn. Ideje elhúzni a francba. A szemem sarkából valami fehér foltot látok, de mire odanézek, már eltűnik, aztán ahogy visszafordulok, a fickó ott áll előttem, elállja az utat. Hunyorogva néz rám szemüvege mocskos lencséje mögül. - Jól vagy, Simon? Válaszképpen odamordulok. - Azt kérdeztem, jól vagy-e, Simon? - Igen, jól. Istenem, mennyire rühellem, amikor az igazi nevemen szólítanak. Megnézem a csávót. Valamivel alacsonyabb nálam, de sápadtabb és vékonyabb, mint egy rákbeteg speedfüggő AIDS-es. Buggyos fehér ruhát visel, a fejét kopaszra borotválta, fogalmam sincs, hogy hívják. Nem ismerem. De mivel tudja az igazi nevemet, nem nehéz rájönni, 73

honnan jött és kinek dolgozik. Csak ezek a faszszopók tudják az igazi nevemet. Ellépek mellette, és indulok fölfelé a lépcsőn. Nem akar lekopni. - Jól vagy, Simon? - A kurva életbe, mondtam már, hogy igen. És ha lehet, ne szólíts így. - Ne haragudj, Joe. Felérek a lépcső tetejére, és kihúzok az utcára. A csontváz a sarkamban van, egyre távolabb járunk a Realmtól. - Volna egy perced a számomra, Joe? - Lehet, hogy kurva sok percem volna a számodra. Lehet, hogy úgy gyűjtögetem a perceket, mint mókus a mogyorót, és az is lehet, hogy semmi kedvem rád pazarolni a készletem. Ehhez mit szólsz? A fickó felnevet. - Mi olyan vicces? - Mesélték, hogy eredeti a humorod, Joe, azt mondták, még akkor is bölcsen szólsz, amikor a legkevésbé szeretnél. Gyűjtögetem a perceket, mint mókus a mogyorót. Sokan így gondolnak az időre, fel akarják halmozni, ahelyett hogy próbálnák megtapasztalni. - Ezt most halál komolyan mondod, baszki? Tényleg azt hiszed, hogy beveszem ezt a falmelléki dumát? Adok egy kis aprót, vagy meghívlak egy levesre, ha megígéred, hogy utána leszállsz rólam, csak azt ne mondd, hogy egész este ezt a baromságot kell hallgatnom. - Nem, Joe, semmit sem kell meghallgatnod. Semmit sem kell tenned. Egyszer viszont meg kell halnod, Joe, mint mindnyájunknak. Az ő kivételével. - Ja, csak tudod, az a helyzet, hogy én egyszer már meghaltam, úgyhogy elhúzhatsz a picsába. - Akadt egy kis gond, Joe Pitt. - Gond az mindig akad errefelé. Én úgy látom, hogy a gond szabadon garázdálkodik ebben a városban. - Veszélyben vagy, szövetségesekre van szükséged. - Nem mondod. - De mondom. Te is tudsz róla, nem látni és nem érezni a szagát. Megállok. 74

- Ki az? - Nem ki az, hanem mi az. Te jó ég. Ez valami kísértethistória lesz. - Baromság. - Figyel téged. Bekaphatja. Továbbmegyek. A fickó nem követ. - Add át nekik az üdvözletem. - Daniel beszélni akar veled. - Mondd meg Danielnek, hogy maradjon ki ebből. - Figyelnek, Simon. Vigyázz. - Mondtam, hogy ne szólíts így. Megfordulok, de a fickó már eltűnt. Na persze. Ezek a srácok az Enklávéból mind így csinálják: drámai belépő, drámai távozás, a kettő között meg csak lökik a baromságaikat. Elindulok, és próbálok megfeledkezni a bizsergésről, amit a tarkómon érzek. Mintha figyelne valaki. Evie szeret. Holtbiztos, hogy szeret, mert mindig fizeti a piámat. Csomó más jel is utal erre, de most ez a legfontosabb, mert be akarok rúgni. Körbejártam a környéket, hátha sikerül a hordozó nyomára bukkannom, de az égvilágon semmit sem találtam. Visszamentem a parkba, hátha a Leprás már kiderített valamit, de a csövesek azt mondták, nem sokkal utánam ő is lelépett, és azóta nem látták. Sóhajtottam, úgy döntöttem, hagyom a francba az egészet, aztán itt kötöttem ki Evie-nél a kocsmában, és iszogatni kezdtem. Vasárnap van, elmúlt éjfél, és a buli még csak most kezd beindulni. A zsebkendőnyi színpadon countrybanda nyomatja a műsort, néhány párocska meg táncolni próbál az asztalok között. A környékbeli bárokban és éttermekben a vasárnapi műszak hétfőn általában szabadnapot kap, így aztán az arcok beülnek kicsit lazítani Evie-hez. Evie szeret vasárnap dolgozni. Azt mondja, ez a szakmabeliek egyetlen szabad estéje. Nincs akkora forgalom, mint pénteken vagy szombaton, mégis többet keres, mert ezek az arcok rendesen jattolnak, a legtöbbjüknek nem kell melóba menni másnap, ezért aztán seggrészegre isszák magukat. Én mondom, ezek az arcok 75

tudnak egyet, s mást arról, hogyan kell seggrészegre innia magát az embernek. Evie most annak a csóringer törpének készíti elő ezeket a szerencsétlen lúzereket, akit aznap éjjel intéztem el, amikor megismerkedtünk. A seggdugót Dixonnak hívják, és mint később kiderült, nem is olyan rossz arc, azt leszámítva, hogy gyógyíthatatlan zsugás. Legurítom a következő whiskyt, aztán leöblítem egy sörrel. Ha nagyon akarok, be tudok rúgni. Nem mondom, hogy egyszerű, rendesen meg kell dolgozni érte, mert a Vírus ugyanúgy bánik az alkohollal, mint a véráramba kerülő többi idegen anyaggal és pillanatok alatt lebontja, de ha eleget iszom, és elég gyors vagyok, néha sikerül valami zsongás félét éreznem. Persze sosem vagyok másnapos. A vámpírélet előnyei. Evie odajön, és teletölti a poharamat. Nem kellene ezzel vacakolnia, a whiskysüveg a kezem ügyében van a pulton, de azért kedves tőle. Minden kedves, amit tesz, Evie már csak ilyen. Az a típus, akire jó érzés ránézni, de akit nem érinthetek meg. Legurítom a whiskyt. Evie rögtön újratölt. Cowboycsizma és csípőnadrág van rajta, CICIK feliratú baby-doll pólója úgy feszül, hogy majd szétreped, a mosolyát pedig kizárólag nekem tartogatja. Tetőtől talpig végigmérem, és bedobom a következő whiskyt. Evie újratölt, belekortyol a sörömbe, rám mosolyog. - Este átugrom, jó? Bólintok. - Ha gondolod. Áthajol a pulton, az arcomra teszi a kezét. - Megnézhetnénk egy filmet. Esetleg huncut- kodhatunk is. - Filmet nézzünk? - Aha. Közelebb hajol, arca az arcomhoz ér, a nyelvével megcirógatja a fülemet. Megborzongok. Majdnem felkiáltok. De mégsem. Valaki italt rendel. Evie újra rám mosolyog, és átmegy a pult másik végebe. A fenekét stírölöm, aztán iszom még egy whiskyt. Ezt játsszuk. Ezzel szórakozunk ahelyett hogy kefélnénk. Nem minden este, de azért elég sűrűn előfordul. Flörtölünk, húzzuk egymás agyát. Smacizunk és összebújunk. Hazamegyünk, pornót 76

nézünk, és nyalakodunk. Ruhán keresztül simogatjuk egymást, néha levetkőzünk, én kiverem, ő pedig addig játszik magával, míg elélvez, és közben egymást nézzük. Így rendezzük le a dolgot, mert Evie sosem kockáztatná, hogy megfertőzzön. Közben persze lelkiismeretfurdalása van, mert nem kefélünk, és persze fogalma sincs róla, mennyire parázom, nehogy átpasszoljam neki a Vírust. Fogalmam sincs, hogyan kell valakiből vámpírt csinálni. Úgy tudom, ezzel a kérdéssel senki sincs igazán tisztában. A Vírus a vér útján terjed, de a HIV-hez hasonlóan talán az ondó is fertőzhet. Nem feküdhetek le Evie-vel, mert akkor belőle is vámpír lenne. Persze akkor meggyógyulna, és együtt lehetnénk... inkább iszom még egy whiskyt. Evie kiszolgálja a vendéget, aztán visszajön hozzám. - Akkor átmenjek este? - Az jó lenne, bébi, jó lenne. - Szuper. Holnap elmehetnénk együtt reggelizni. - Humorodnál vagy, kislány. Evie úgy tudja, allergiás vagyok a napfényre. Azt mondtam neki, fényérzékenységben szenvedek, a naptól brutális csalánkiütést kapok, és ha a bőrömet közvetlen napfény éri, ronda kelések keletkeznek rajta. Ami azt illeti, mindenkinek ezt mondom, aki elég jól ismer, és tudja, hogy csak a legritkább esetben hagyom el a lakásomat napközben. Ami azt illeti, ez nem is kamu, hiszen lényegében tényleg allergiás vagyok a napfényre. A mutatóujjával megnyomja az orrom hegyét. - Megoldhatnám én is reggelit. - Ha mindenképp meg akarsz mérgezni. - Fordulj föl. - Ha reggelizni akarsz, telefonálok, és hozatok kaját. - Én is így értettem, hogy megoldanám. - Lassú a felfogásom. Megszólal a hátsó pulton lévő telefon, Evie felveszi. Nem hallom, kivel beszél, de szinte azonnal felém nyújtja a készüléket. - Téged keresnek. A Leprás az. - Mi van? 77

- Pitt? - Ja, mi van? - Találtam valamit. - Mit? - Találkoznunk kell. - Megvan a lány? - Nem. Csak velem. Találkozzunk. - Hol? - A B sugárúton, a kertben. - A toronynál? - Aha. - Ne próbálj átbaszni, Lep. Nem valami baromság miatt rángatsz oda, ugye? - Nem. Csak gyere. Siess. Leteszi. Visszaadom a telefont Evie-nek. - A Leprás? - Ja. Le kell lépnem. Felállok, eszembe jut, hogy nincs nálam semmi cucc. Még kés se. - Megvan még az a baseballütő, amit a pult alatt tartasz? - Persze. Benyúl a jégtartó alá, elővesz egy Frank Edison-féle Louisville Sluggert. Tisztességes darab. Odanyújtja. - Valami baj van? - Egyszer sem hívott faszfejnek. Elindulok kifelé. Evie utánam kiált. - Azért a randi áll. Megállok, próbaképp suhintok egyet az ütővel. - Naná hogy áll. Kilépek az ajtón. A fickó, aki a tornyot építette, súlyos elmebeteg. Vagy legalábbis baromira ért hozzá, hogyan szopasson halálra másokat. Alphabet City régebben tele volt kis kertekkel, az üres telkeket a környéken élők felparcellázták, és virágot meg veteményt ültettek. Kedves dolog, ha történetesen csípi az ember az ilyesmit. Szóval ezek a kertek közterületen voltak, de mivel Alphabet City akkoriban ótvar 78

szar helynek számított, és hemzsegtek a környéken a fekák, a spamcsik, a narkósok, a buznyákok, a csövesek, a gengszterek meg a művészek, rohadtul nem érdekelt senkit néhány virágágyás meg vetemény. Az ingatlanár-robbanás után megváltozott a helyzetet. A város egy szempillantás alatt kiárusította a telkeket, és a kertek helyén cseszett hülye kérókat húztak fel cseszett hülye yuppie-knak. Rohadtul nem érdekelt ez se senkit. Van viszont a B sugárúton egy kert, amelyet nem sikerült eltüntetni, és azon egy hangyás ürge felhúzott egy böszme tornyot. Miután felparcellázták a terepet, mindenki muskátlit meg bazsalikomot ültetett. Ezt az egy faszkalapot kivéve, aki szobrász volt, és nem növényt termeszteni akart a kertjében, hanem építkezni. Pillanatok alatt állati nagy kupit csinált, a környező kertekben mindenfelé szerszámok, kacatok meg lomok hevertek, persze a szomszédok jól bepöccentek, és el akarták hajtani a fickót. Perrel fenyegetőztek, meg minden. Végül sikerült kompromisszumra jutniuk. Megállapodtak, hogy a saját parcelláján minden tulaj azt épít vagy ültet, amit akar, egyetlen feltétellel: a parcellák határán rászögezte meg rákötözte az összeset a pallókra és a deszkákra. Az építmény külsejének minden pontján valami kacat himbálózik. Régi utcanévtáblák, vécéülőkék, egy hatalmas repülőgépmodell, játékok minden színben és méretben, egy konyhai mosogató, poszterek, zászlók, még egy hatalmas plüsszsiráfot is láttam. A monstrum fenyegetően tornyosul a kertek fölé, uralja a vidéket. Arra viszont mérget lehet venni, hogy sehol nem nyúlik át a kis parcella határán, ebben nincs hiba. Csak csodálni lehet ezt az eszelős vadbarmot, hogy vette a fáradságot, és összetákolta a tornyot. Nagyon bízom benne, hogy statikai szempontból nincs különösebb gond az építménnyel, mert már három méter magasra fölmásztam az oldalán, és ha a Leprás rohadt korcsa magasabbra is tud ugrani, muszáj lesz továbbmásznom. Pár perccel az után, hogy beszéltem a Leprással, megérkeztem a kerthez. A szarházi persze sehol. Vártam kicsit, beleszagoltam a levegőbe, aztán átmásztam a kerítésen. Idebent sötét van, a levegő a nyárközép dús, erős illataitól terhes, a föld és a virágok édeskés 79

szagába a túlérett gyümölcsök meg a szarkupacok bűze keveredik. Egy pillanatra teljes a pánik a szaglószervemben, és ahogy megpróbálok kiigazodni a szagok dzsungelében, halk nyüszítésre leszek figyelmes. Egy kisebb kukoricás mellett haladok, aztán már a recsegő-ropogó torony árnyékában folytatom az utam. A kerttel határos viskók egyikének falánál megpillantok egy szimatoló, nyüszítő kutyát. Kilépek a kukorica mögül. - Hé, Cupák, mi van, haver? A kutya meghallja a hangom, és felkapja a fejét. - Nyugi, öreg. Hörgés tör fel a torka mélyéről. - Csak lassan a testtel, Cupák. Nyugi. Hol van a gazdi? Hol a Leprás? Miért a kutyát kérdezgetem, hogy hol a Leprás? A faszom tudja. Ez jutott eszembe. Amikor a dög meghallja a gazdája nevét, visszafordul oda, ahol addig szaglászott, és rájövök, hogy kurva nagy gáz van. - Mit találtál, haver? Óvatosan közelebb lépek, hogy megnézzem, mire kattant rá a kutya. Cupák ingerülten felém fordul, a fejét a teste többi része követi. Nem morog, nem ugat, egyszerűen rám ront. Két kézzel megmarkolom és magam elé tartom Evie baseballütőjét, így a dög a torkom helyett abba harap bele. A fa hangos reccsenéssel reped szét az állat állkapcsa között, én meg kiterülök a földön a hatalmas erejű ütközéstől. Cupák rajtam áll, a fogai a kemény fába mélyednek, vadul rázza a fejét, megpróbálja kitépni a kezemből az ütőt, közben a hátsó lábával összevissza karmolja a hasamat. Ellököm magamtól a fadarabokat, a kutya a levegőbe emelkedik. A vékonyabb végénél kapta el az ütőt, a rohadék pillanatokon belül kettéharapja. A levegőben elveszti az egyensúlyát, nem tud karmolni. Mindjárt elengedi az ütőt, és megpróbálja átharapni a torkomat. Balra fordulok, és közben az ütőt Cupákkal együtt, jobbra hajítom. A kutya elszáll, és néhány métert csúszik a porban. Továbbgördülök, és felpattanok a földről, rohanni kezdek, a dög a sarkamban liheg, három lépés, és felugrom a torony oldalára, Cupák elkapja a bokámat. Sikerül lerúgnom magamról, mielőtt átharapná az Achillesemet. 80

Most itt ülök fenn a toronyban, az a rohadt dög meg ide-oda futkos ott lent, néha felugrik, megpróbál elkapni, és közben egyetlen kibaszott hangot sem ad ki magából. Ami engem illet, nem vagyok az a kimondott állatbarát. Mindegy nekem, hogy kutya, macska vagy gnú, rohadtul nem bírom egyiket se. Viszont azt mindenképpen a javukra kell írni, hogy az emberekkel ellentétben mindig azt teszik, amit az ösztöneik diktálnak. Ha éhesek, esznek, ha fáradtak, alszanak, ha begerjednek, kefélnek, megvédik a barátaikat, és megölik az ellenségeiket. Ezért nem akarom bántani a Leprás kutyáját, ezért nem próbáltam ki a fején az ütőt. Pedig nem lesz egyszerű lelépni innen anélkül, hogy Cupák megcsócsálna. Rágyújtok, kifújom a füstöt. Cupák egy pillanatra sem feledkezik meg rólam, de most már nemcsak közvetlenül alattam rohangászik, hanem a fal tövében lévő valami és a torony közötti területet is ellenőrzés alá vonta. Elpöckölöm a csikket, és az egyik szilárdabbnak tűnő gerendára guggolok. Cupák felmered rám. Az utcai lámpák megtört fényében vörösen izzik a szeme. Jól áll neki. Megfordul, és elindul vissza a falhoz. Rávetem magam, a hátára érkezem, ránehezedem, a lábai alánk szorulnak. Vonaglik, tekereg, vadul forgatja a fejét, megpróbál az arcomba harapni, de eltéveszti, a foga a bal vállamba mélyed. Erős a harapása. Megragadom és szorítom a torkát. Ide-oda rángatja a fejét, a bőrömet marcangolja. Még erősebben szorítom a torkát, remegni és rázkódni kezd, végül elengedi a vállamat, és a száját kitátva levegő után kapkod. Nem engedem el. Eltart egy darabig, mire végre elájul, de amikor felkelek a földről, Cupák még él, és én is. Mindketten jól jártunk. A vállamon lévő harapásnyomok nem néznek ki valami biztatóan, a vér viszont már megalvadt a sebek körül. Felemelem és kinyújtom a karomat. Nincs nagy baj. Felveszem az ütőt, és odamegyek a falhoz, hogy megnézzem, mit talált Cupák. Egy kopott pólóra kattant rá, amely eredetileg szürkészöld lehetett, most viszont nagyrészt vörös. Alaposan megszagolom. Nem kell sok ész hozzá, hogy rájöjjek, a Leprás pólója az. A kert legtávolabbi, legsötétebb sarkában, ahol a telket délről és nyugatról határoló épületek fala összeér, észreveszek egy ósdi acél 81

csapóajtót. Nyitva van. A földre dobom a Leprás pólóját. Az utóbbi néhány éjszaka kicsit már elegem lett a pincékből, de úgy látszik, ez egy ilyen környék. Megmarkolom az ütőt, és elindulok lefelé a lépcsőn. Az orromat megcsapja a New York-i pincék jellegzetes bűze, az olajos föld szaga. Szemét, penészes ruhafoszlányok, nedves újságpapír és vér. Rengeteg vér, és pont olyan szaga van, mint a Leprásnak. Követem a nyomot. Ezeket a bérházakat, itt a Village keleti felében, már annyiszor lebontották és újraépítették, hogy az épületek eredeti alaprajza mára semmi támpontot nem kínál. Ez a pince is jócskán átnyúlik a fölötte lévő épület falain kívülre. Ezeknek az épületeknek régen gyakran egy közös tulajdonosuk volt, és számos oka lehetett annak, hogy a pincéket egybenyitották, egyetlen hatalmas labirintussá alakítva az épületek alatti járatokat. Bármi lehetett idelent: gyár, ahol embertelen körülmények között, éhbérért güriztek a melósok, menekülési útvonal titkos droglaboratóriumból, vagy egy ártatlanabb korban talán illegális italmérés. Bármi. Persze sikerül pillanatok alatt jól eltévednem. Ahogy megyek előre, egyre erősebben érzem a Leprás vérének szagát. Időnként mosókonyhának vagy lomtárnak használt helyiségek rosszul illesztett ajtói mellett megyek el, a réseken ócska izzók gyér fénye szűrődik ki. Világítás nélkül is meg tudom állapítani, hol késelték meg a Leprást, mert hirtelen megcsúszom, és seggre ülök egy vértócsában. A Leprás itt van valahol. A sötétben. Egyedül. A hónom alá csapom a baseballütőt, előveszem a zseblámpámat, felkapcsolom, és bevilágítok vele a koromsötét helyiségbe. - Hé, faszfej. A földön ül, háttal a terem közepén álló korhadt faoszlopnak, két kezét a háta mögött az oszlophoz kötötték. A mellkasán tucatnyi vágás, a sebekből szivárgó vér az ölébe csorog. Összefut a számban a nyál. Kezemben a baseballütővel megállok az ajtóban. - Szasz, Lep. Szarul nézel ki. - Úgy is érzem magam. A hangja akadozik, nehezen forog a nyelve. - Asszem, ez a kibaszott nátha levert kicsit a lábamról. 82

- Aha. Egyedül vagy, Lep? Erőlködve felém fordítja a fejét, és bizonytalanul rám mosolyog. - Nagyon úgy fest. Belépek a helyiségbe, a lámpával bevilágítok a sarkokba és a falmélyedésekbe. Sehol senki. Odamegyek a Lepráshoz, az ütőt a földre dobom, és letérdelek. - Hadd nézzelek. A mellkasán lévő vágások nem túl mélyek, csak kínozták, nem akarták megölni. Leveszem az ingemet és hosszú csíkokra tépem, aztán bekötözöm vele a csontsovány srác sebeit. - Lehet, hogy megúszod, Lep. - Kurva nagy mázlista vagyok, baszki. - Mondták, mit akarnak? - Téged kerestek, faszfej. Rólad kérdeztek. Azt akarták, hogy felhívjalak, és miután dumáltunk, elhúztak a faszba. Kinyírtad őket? - Kiket? - Ez egy kibaszott csapda, nem? Idecsaltak, hogy elkapjanak, ugye? - Egyedül a kutyád kapott el, Lep. - Cupák? Kurvára remélem, hogy nem bántottad, faszfej. - A kutyádnak semmi baja, csak a vállam sérült meg. - Hehe. Elkapott, mi? - Kinyalhatod, Lep. Sikerül bekötöznöm a sebeit. - Mit csináltak még? Nem törték el a kezed vagy a lábad? - Az egyik beleszúrt valamivel a tarkómba. A vállánál fogva óvatosan előredöntöm, nekitá- masztom a lábamnak, és szemügyre veszem a tarkóját. Harapásnyomok. A seb pereme zöldesfehér színű. A hordozó harapása, ugyanolyan mint a dark csajnál. A Leprásnak annyi, hamarosan rám támad, és megpróbál megenni. Visszadöntöm az oszlopnak. - Nincs nagy gáz. - Fasza. Szerinted odakint várják, hogy kimenjünk? Vagy azért csaltak ide, hogy amíg itt szarakodsz, körülnézzenek a kéródban? Vállat vonok. - Mindegy, majd elintézzük. - Majd te elintézed, faszfej. Ez nem az én problémám. 83

Még egy csíkot tépek ingem rongyos maradékából. - Hadd nézzem meg még egyszer a nyakadat. Bekötözöm a sebet, nehogy leessen a fejed. - Kurva vicces vagy, faszfej. Újra előredöntöm, és letörlöm a vért a tarkóján lévő lyukról. - Láttad az arcukat, Lep? - Nem, csak néhányan voltak a rohadt kis gecik, de szart se láttam a sötétben. - Melyik csinálta ezt a nyakaddal? - Honnan a picsából tudjam? Az egyikük a földre szorított, ordítottam, mint az állat, közben egy másik a hátamra térdelt és megvágta a nyakamat. - Mit akartak tudni? - Nem sokat kérdezősködtek. Arra voltak kíváncsiak, mit kérdeztél tőlem. A csajról. Meg hogy mit akartál tőlem. - Mit mondtál nekik? - Mégis mi a faszt mondtam volna? A kurva életbe, ezek a faszszopók fel akarták nyitni a mellkasomat. Nem sokat tudok, a kibaszott életbe, de azt mind elmondtam. A Leprás nem hősködik, baszki, húsz kibaszott dollárért meg pláne nem. - Értem. - Bekötötted már a nyakam? - Egy perc. Figyelj, Lep, mit csinálnál a kutyáddal, ha beteg lenne, halálos beteg? - Mi a faszról vakerolsz, ember? Remélem, egy ujjal se nyúltál Cupákhoz, te kibaszott köcsög. Kicsit küszködik, de nem engedem, hogy nagyon fickándozzon. - Nyugi, haver, még a végén megint vérezni kezdesz. A dögnek semmi baja, csak kíváncsi vagyok a véleményedre, ez egy találós kérdés, csak egy poén. Mit csinálnál, ha tényleg nagyon beteg lenne? A Leprás nekem dől, a trikóm csurom vér lesz. A fejét a bal vállamra támasztja, pont arra, amelyiket megcsócsálta a kutya, én meg a harapásnyomot nézem a nyakán. - A picsába, ember, megmondom, mit csinálnék, ha Cupák tényleg olyan szarul lenne. Megölném, haver, nem szarakodnék, végeznék vele. 84

- Sejtettem. - Na, akkor most már elárulod a poént, faszfej? Megfogom a Leprás fejét, az egyik kezemmel a tarkójánál, a másikkal az álla alatt. Ahogy visszadöntöm a korhadt oszlopnak, a szemébe nézek, és jön a poén. Nem ez a legelőnyösebb testhelyzet, térdelek, így elég nehéz erőt kifejteni, de azért simán elintézem. A teste a földre csúszik, a feje a törött nyak végén himbálózik. Eltart egy darabig, mire sikerül kikeverednem a pincéből. Cupák ugyanott van, ahol hagytam. Ha ez a veszett dög magához tér, bárkire rátámad, aki a közelébe merészkedik. Elvihetném a parkba, hátha Lep valamelyik haverja befogadja, de erre nem sok esélyt látok. Elvihetném a sintértelepre, ott néhány nap alatt kiderülne, milyen brutális dög, és elaltatnák. Itt hagyhatnám az utcán, és amikor felébred, vérfürdőt rendezne a környéken, míg a zsaruk le nem szedik. Vagy magamhoz vehetném. Hazavinném és gondoskodnék róla, míg ugyanúgy meg nem szeretne, mint a Leprást. Csakhogy ez a dög sosem szeretne meg. A gazdája nélkül sosem lehet többé teljes az élete. Lelki sérült szörnyeteg maradna. Letérdelek mellé a porba. Ugyanúgy ölöm meg, ahogy a Leprást, gyors mozdulattal kitekerem a nyakát. Aztán lecipelem a pincébe be, végig a folyosón a sötét terembe, és ledobom a földre a gazdája mellé. Előbb vagy utóbb megtalálja őket valaki, és kitalálja, mihez kezdjen velük. Hazaindulok. A zombik nem kínozzák meg az áldozataikat Nem kínoznak meg senkit, nem tesznek fel keresztkérdéseket, és főleg nem állítanak csapdát. Valaki csúnyán ki akar baszni velem. Meg a hozzám hasonlókkal. Evie átjön hozzám. Meglátja a trikómat, de mielőtt kiborulna, szólok, hogy nem én véreztem össze. Rávesz, hogy zuhanyozzam le. A kádban akartam fürdeni, nem vettem észre, hogy a Leprás miatt csurom vér lettem. Amíg gyorsan letusolok, Evie egy nejlonzsákba gyűri a ruháimat, aztán teleereszti a kádat, ő is levetkőzik, és egymással szemben beülünk a vízbe. Elmondom neki, hogy Lep meghalt, és hogy valaki berágott rám, ezért nyírták ki. Evie nem 85

kérdez semmit beszappanozza a mosdókesztyűt, és dörzsölni kezdi a lábamat. * A Cole-ban semmi sem változott, ugyanazok a tölgyfa bútorok, ugyanaz a falfestmény, ugyanazok a dúsgazdag vendégek, csak egyvalaki nem volt itt legutóbb. - Azt akarom, hogy a beszélgetés végén úgy távozzon ettől az asztaltól, hogy egyetlen dolgot mindenképpen megértett. Soha többé nem jelenhet meg nyilvános helyen a kibaszott feleségemmel. Biccentek. Dale Edward Horde pedig visszabiccent. Idősebb a nőnél, az ötvenes évei elején járhat, de ő is ugyanolyan ápolt. A ruháit tutira valamelyik menő szabóságban csináltatta az elegáns keleti oldalon. A frizurája tökéletes, fekete hajának egyetlen őszülő tincse hanyagul a homlokába lóg. Jó karban van, simán felkerülhetne a Men 's Health címlapjára, a szeme körüli pár halvány karika és inas teste azonban sokkal inkább a stresszről és az állandó feszkóról árulkodik, nem az edzőteremben töltött órákról. Belekortyol az italába, aztán hátradől, és a jegygyűrűjével megkocogtatja a pohár szélét. - Ez a hely talán kevésbé nyilvános, mint a legtöbb nyilvános hely. Az árfekvés teszi, az árak miatt nem valószínű, hogy az ember a gazdag vendégek után koslató turistákba botlik. Na, nem mintha jelen esetben velük lenne gond, mármint a turistákkal. A gond azokkal a tehetős emberekkel van, akikkel a feleségem meg én összejárunk Az a gond, hogy közülük kevesen dolgoznak, ezért aztán túl sok a szabad idejük, unatkoznak, és unalmukban egymás magánéletében vájkálnak Sokan felháborodtak, amikor beállított ide a feleségemmel. Őszintén megmondom, nem érdekel, ha azt hiszik, hogy viszonyuk van. Nem maga lenne az első külvárosi suttyó, akivel Marilee ágyba bújik. Engem egyedül az zavar, hogy beszédtémát szolgáltatnak az embereknek, akik aztán ráharapnak a dologra. Ezt pedig nem hagyhatom szó nélkül. Először csak kibeszélik a dolgot, aztán pletykálni kezdenek, elindul a szóbeszéd, márpedig a pletyka és a szóbeszéd igen messzire eljut. Nem érdekel, 86

ha azt hiszik, hogy felszarvaz a feleségem, viszont kapcsolatban állok olyan emberekkel is, akik nem lennének elragadtatva a dologtól, és nagyon nem örülnék, ha a fülükbe jutna a hír. Olyan emberekről beszélek, akik tudják magáról, hogy kicsoda és micsoda. Őket biztosan érdekelné, milyen kapcsolatban állunk magával és a maga... hogy is kell mondani? Véreivel? Nem nézek föl, lebámulok az ölembe. - Nem, nem a vérei. Mondjuk inkább, hogy magával és a magafajtákkal. Ennek van némi rasszista felhangja ugyan, de hát mit csináljunk. Felhajtja a skót whiskyt, az üres poharat az asztalra teszi. Az egyik pincér azonnal eltünteti. - Hogy rövid legyek: azért van most itt, mert azt akarom, hogy egy darabig arról pletykáljanak, hogy mi ketten milyen kedélyesen elbeszélgettünk. Így nem fog menni, hogy viszonya van a feleségemmel, a pletykafészkek hamarosan úgyis találnak majd valami új koncot. Miután másfelé fordul az érdeklődésük, nem fognak többé beszélni rólunk. Érti, ugye? Bólintok. - Jó. Most, hogy ezt megbeszéltük, igyon valamit. A pincér kihozza az újabb pohár Taliskert, és Horde nekem is rendel egyet. - Ez megfelel? Bólintok. Meghozzák az italt, a kezembe fogom. Horde a pohárra bök. - Igyunk, az segít fenntartani a látszatot, hogy milyen remek kapcsolatban vagyunk. A számhoz emelem a poharat, belekortyolok a whiskybe. - Finom, ugye? Bólintok. - Térjünk az üzletre. A lányomról van szó. Újra belekortyolok a piába, ezúttal jó nagyot. Erős ez a skót whisky. Fafüst és tőzeg illata tölti meg az orromat, egy pillanatig még a Leprás vérének hajamból áradó szagát sem érzem. - Mire kíváncsi? - Megtalálta? 87

- Nem. Vár. Nem teszem meg neki a szívességet. Nem bírja tovább. - Kaphatnék esetleg valamivel részletesebb tájékoztatást? - A részletekre kíváncsi? Felhajtom a whiskyt. - Úgy néz ki, a lánya kurva nagy szarban van Valószínűleg Alphabet Cityben csövezik a haverjaival. Mellesleg nagyon beteg dolgok történnek mostanában arrafelé, baromi veszélyes a környéken csövezni. Elfintorodik, aztán bólint. - Ha jól sejtem, a lányom pont azért jár oda, mert arrafelé mindig nagyon beteg dolgok történnek. Feltehetően jó esély van arra, hogy a lányom kiveszi ezekből a részét. - Nem, Mr. Horde, az a valami fogja kivenni a részét a lányából. A homlokát ráncolja. - Ez esetben talán az lenne a legjobb, ha megkeresné. Látom, a whiskyjét már úgyis megitta. Feláll. Én is felállok. - Talán visszataszítónak találja a viselkedésemet, Mr. Pitt. Az emberek ridegnek tartanak. Előfordulhat, hogy mindezt esetleg úgy értelmezi, hogy nem szeretem eléggé a lányomat. Ez azonban hiba volna. Biztos lehet benne, hogy imádom, és vissza akarom kapni. Sértetlenül. Találja meg, és elhiheti, igazán hálás leszek. Viszont ha elszúrja, nagyon feldühít. És ezzel el is érkeztünk beszélgetésünk utolsó fontos pontjához. Kizárólag nekem adhatja át Amandát. A lány semmi szín alatt nem kerülhet az anyjához. - Van ennek valami különleges oka? Az asztalunkhoz lép a pincér, és odanyújtja Horde-nak a számlát. Horde egyetlen pillantást sem vet rá, aláfirkantja a nevét. A pincér eltűnik. - Igen. A feleségem fűvel-fával összefekszik, és megítélésem szerint rendkívül káros hatással van a lányra. Most pedig, ha nincs kifogása ellene, kezet foghatnánk. Ez a gesztus segít megtéveszteni a közönséget. Kezet fogunk. A bőre selymes, erre számítottam, a szorítása viszont erős. Megereszt egy széles vigyort, és vállon vereget. 88

- Sértetlenül, és az én kezembe. Megértette? Nem engedi el a kezemet, a másik kezét továbbra is a vállamon nyugtatja, a testbeszéde és a hanghordozása mind azt sugározza a lopva felénk pillantó vendégeknek, hogy Horde bizalmas és nagyra becsült alkalmazottja vagyok. Kiszabadítom a kezemet. - Nem gond. Kimegyek a Cole-ból a szálló előcsarnokába, nem veszem észre az orrom előtt a lépcsőt, megittak. Bele kell kapaszkodnom a korlátba, nehogy lezúgjak. Hideg verejték önti el az arcomat. Úgy érzem, mintha berúgtam volna, méghozzá nagyon gyorsan és nagyon csúnyán. Letörlöm az izzadságot az arcomról. Valami furcsa szagot érzek a kezemen, valami nagyon ismerős szagot. Elmegyek a főbejárat előtt, de csak akkor veszem észre, amikor már a liftnél ácsorgok. Visszaindulok a bejárathoz. A forgóajtó kétszer körbefordul mire sikerül anélkül belépnem, hogy összezúznám magam. Az egyik egyenruhás portás lekísér a lépcsőn, és megkérdezi, hívjon-e taxit. Ahogy megrázom a fejem, a portás arca elmosódik. Az Ötödik sugárút és az Ötvenötödik utca sarkán lelépek a járdáról. Az autósok: veszettül dudálnak és káromkodnak, miközben a kocsikat kerülgetve átdülöngélek a túloldalra. Nekidőlök egy oszlopnak a buszmegállóban, és körülnézek. Homályos foltokat látok, a világ összefolyik a szemem előtt. Okosabb lett volna, hagyom, hogy a portás taxit hívjon, így nem fogok hazajutni. Egyelőre halvány fogalmam sincs merre kellene elindulnom. Leülök. Az Ötvenötödik utca túloldalán lévő épület tövében sátrakat húznak fel, és hálózsákokat terítenek szét. Emberáradat özönlik át az úttesten, botladozva próbálom kerülgetni az alakokat, végül a túloldali épület falának támaszkodva megállok. Találok egy üres placcot a járdán, egy viharvert sátor és egy nejlonnal letakart hatalmas kartondoboz között. Bezúgok a sátor és a doboz közé. Iszonyatosan forog velem a világ. Oldalra dőlök, összegömbölyödöm, a hátamat egy alagsori ablak rácsainak nyomom. Még jobban összehúzom magam, a kezem közel az arcomhoz, megint azt a furcsa szagot érzem. A kezemen. Már éreztem valahol. Nagy szarban vagyok. 89

Megpróbálok felállni, de lecsukódik a szemem. A szörny üvölt. Kinyitom ragacsos szemem, egy csapat vézna, aszfaltszürke, elmosódott alak lepi el az utcát. Régi árnyak kísértenek. A szél kifújja az álmot a szememből. Tucatnyi Harley Davidson dübörgése verődik vissza az Ötödik sugárút épületeinek faláról és zúzza össze a hajnali csendet. A menetet vezető bőrkabátos fickó hátába kapaszkodom, a Raj többi tagja iszonyatos hangerővel bőgeti motorját, ahogy a belváros felé repesztünk. Csak azt nem értem, hogyan marad a fejükön a cilinder. Terry küldte értem a Rajt. Miután Evie-vel megfürödtünk, bebújtunk az ágyba, és majdnem kettőig aludtunk. Evie ebédet rendelt az Odessából, és az ágyban kajáltunk. Aztán újra megmostam a hajamat, hátha sikerül megszabadulnom a Leprás vérének szagától, de az újabb mosás sem segített igazán. A vér szaga mintha beleragadna az ember hajába. Evie betette a DVD-lejátszóba a My Dariing Clementine-t, hátha a film eltereli a gondolataimat. Csak ültern mellette, a képernyőt bámultam, de nem láttam semmit. A következő éjszaka járt a fejemben. Vártam, mikor jön már el végre. Mikor megy le a nap, mikor mehetek ki az utcára, hogy kinyírjam a Leprás támadóit. Aztán befutott a hívás, közölték, hogy megint jelenésem van a Cole-ban, ám ezúttal megbízóm férjével, Dale Edward Horde- dal kellett találkoznom. Mivel sokáig nem kerültem elő, Evie úgy döntött, tennie kell valamit. Azok után, hogy nemrég Lep vérével borítva állítottam be, nem akart kockáztatni. Néhányszor már találkozott Terryvel. Terry egyszer megkeresett Evie bárjában, úgy mutattam be, mint az egyik helyi banda góréját. Evie úgy tudja, haverok vagyunk, már amennyire velem kapcsolatban lehet ilyesmiről beszélni. Szóval felhívta Terryt, mert rajta kívül nem jutott eszébe olyan arc, aki esetleg kiderítheti, hová tűntem. Ügyes kislány. 90

- Bird ránk csörgött. Kérte, hogy intézzünk el neki valamit. Semmi extra, csak ugorjunk át a Koalíció területére, nézzünk körül nem vagy-e ott. Christian igyekszik túlüvölteni a motorok kipufogójának recsegő harsogását. Már elhagytuk a huszonnegyedik utcát, innen viszonylag biztonságos a terep, de a Raj tagjai továbbra is úgy haladnak, mintha őrjáratban lennének: ketten egy sarokkal a csapat előtt motoroznak, ketten pedig egysaroknyit lemaradnak, hátvédet alkotva követik a bandát, a többi motor Christian koromfeke, '72-es Shovelhead choppere körül csoportosul. Christian a kormányba kapaszkodva kicsit előredől, én mögötte ülök, a fejemet a hátának támasztom, hogy halljam, amit magyaráz. - Szóltam a srácoknak, és tessék, itt vagyunk. Többről van szó, a helyzet biztosan nem ilyen szimpla. A Raj egy kisebb klán a Houston Streettől délre. Sikerült kiszakítaniuk egy kisebb területet a Pike Street környékén, a Manhattan hídnál. Hivatalosan nem csatlakoztak a Társasághoz, de szövetségesek. A Raj klán fedezi a Társaságot, így Terrynek nem kell azon paráznia, hogy túl közel kavarnak a területéhez. Az viszont nem jellemző, hogy a Társaság megbízásából hajtsanak végre akciókat. Nyilván üzletet kötöttek. Két lehetőség van: a Raj vagy jókora adósságot törleszt, vagy busás jutalomra számít a fáradozásért, máskülönben nem kockáztatná az elnök és tizenkét tag épségét azért, hogy kihúzzon a szarból egy klánonkívülit, aki a Koalíció területén került bajba. Akármi volt az akció ára, nekem is be kell majd szállnom valamivel. Elhagyjuk a Tizennegyedik utcát, visszaérünk a Társaság felségterületére. A bandatagok kettesével-hármasával leszakadnak a bolytól, mielőtt eltűnnek a mellékutcákban, a motorosok cilinderüket megemelve tisztelegnek Christiannek. Végül csak mi ketten maradunk. - Bird látni akar. Felnézek a sápadt égboltra. Ha most elmegyek Terryhez, egész napra ott ragadok. - Vigyél haza. - Bird azt mondta, nála tegyelek ki. 91

- Mióta teljesíted ilyen lelkesen a Társaság parancsait? Christian rákanyarodik a Tizedik utcára. A lakásom előtt leszállok a motorról. Christian nem állítja le a choppert, leveszi a kalapját, és a homlokára tolja első világháborús motorosszemüvegét. - Hallom, meggyűlt a bajod néhány csoszogóval. - Kitől hallottad? - Csiripelik a madarak. - Ja, a madarak már csak ilyenek. - Segíthetek valamit? Ez a szitu senkinek se jó. - Nem tudom, miről beszélsz. Velem minden tök rendben van. - Na, ja. Visszahúzza a szemüvegét, felteszi a kalapját. - Gondolom, Bird is ezért küldött minket, hogy kaparjunk össze a járdáról. Kezet nyújtok, Christian megszorítja. - Kösz a fuvart. Nem engedi el a kezem. - Mondanám, hogy bármikor, de nem akarok kamuzni. Nem kéne egyszerre kavarnod a Koalícióval meg a Társasággal, Joe. Ha sokat szórakozol velük, rohadtul rábaszol. Némán visszahúzom a kezem. Christian a fejét csóválja. - Oké, tőlem azt csinálsz, amit akarsz. De akkor sem tartozol közéjük, haver. Közénk tartozol, a híd alatt a helyed. Szabad vagy. - Senki sem szabad. - Csak hiszed, Joe. Sebességbe rakja a choppert, és kilő. Megvárom, míg befordul az A sugárút sarkán, aztán bemegyek a házba. Christian az én emberem. Mármint nem én fertőztem meg, legjobb tudomásom szerint még senkit sem fertőztem meg, viszont én szedtem össze a srácot. A haverjaival beköltöztek a Pike Street környékére, nem tudták, hogy a kínai negyed klánja, a Fal is igényt tart a területre. Kitört a balhé. Christian és a bandája nem tudta, hogy vámpírokkal kerültek összetűzésbe. A Fal csúnyán elintézte a bandát, 92

a legtöbbjüknek az utolsó cseppig kiszívták a vérét, aztán otthagyták őket. Akkoriban még így intézték el a nézeteltéréseket ezek a vadállatok. Ez úgy '78-79 táján történ, akkoriban még a Társaság tagja voltam. Terryvel odamentünk, hogy eltüntessük a mészárlás nyomait. A hullákat az East Riverbe hajigáltuk, de Christianben még pislákolt az élet. Terry azt mondta, nem lehet megmenteni a srácot, és be akarta dobni a folyóba. Én viszont úgy voltam vele, ha már Terry megmentette a bőrömet, egyszer az életben én is kihúzhatok valakit a szarból Elvittem Christiant a Társaság egyik rejtekhelyére, és végigcsináltam vele a dolgot. Durva dolgokat látott, végignézte, hogyan végez a Fal a haverjaival. És ez bőven elég volt ahhoz, hogy higgyen nekem. Miután kicsit felszívta magát, rögtön lelépett, nem kajálta be Terry „béke és szeretet" dumáját. Összeszedte a bandája életben maradt tagjait, megfertőzte őket, aztán munkához látott. Egy év alatt sikerült összehoznia az új bandát, aztán benéztek a Pike utcába, és kiirtották a Fal klán teljes nemzedékét. Azokat a rohadékokat a kínai negyedben csak azért tekintik még mindig klánnak, mert már régóta a környéken tanyáznak. Mostanában a Raj olyan szigorú felügyelet alatt tartja a területét, hogy csak a legnagyobb klánoknak jutna eszébe hívatlanul beállítani a Pike Street környékére. Fel kell hívnom Evie-t, hogy elmondjam, jól vagyok. Fel kell hívnom Terryt, hogy elmondjam, este beugrom hozzá, és hogy megtudjam, mivel tartozom neki. Aztán kurva gyorsan elő kell kerítenem a lányt és a hordozót. De legelőször is innom kell valamit. Fogalmam sincs, mit tett Horde a piámba, ami így kiütött, de ha nincs a Vírus, már rég végem. Még mindig gyenge vagyok, és rohadtul émelygek. Kinyitom a hűtőt, nem kis para, hogy mennyi cucc maradt, és látom, hogy sokkal fontosabb dolgok miatt kell aggódnom, mint az elfogyasztott vér mennyisége. Mind eltűnt. Az összes vér. Az utolsó cseppig. Eltűnt. Az Enkláve székhelye egy raktárépületben van, a régi vágóhidak környékén, a húsfeldolgozó körzetben, a Nyugati Tizenkettedik 93

utcában. A területük csak az épület ajtajáig tart, azon kívül nem tartanak igényt másra, nincs rá szükségük. A klánok és a klánon kívüli vérszívók szemében a Nyugati Tizennegyedik utca és a Houston Street közé eső rész senki földje. Senki sem akarja, hogy bármi köze legyen az enklávésokhoz, legkevésbé én. Valaki azonban betört hozzám, olyasvalaki, aki után nem maradtak nyomok, csak elszórt üres foltok a szagok szövetében. Ugyanolyan üres foltok, amilyeneket az iskolában találtam, ahol végeztem a csoszogókkal. Itt az ideje, hogy felkeres sem Danielt. Hetvenkét órán belül másodszor hagyom el a lakásomat fényes nappal. Újra felöltöttem a burnuszomat, de ezúttal felhívtam egy sofőrszolgálatot, és rendeltem egy sötétített üvegű autót. A hátsó ülésen, középen helyezkedem el, ide-oda csúszkálok attól függően, honnan süt a nap, nem akarom, hogy közvetlen napfény érjen. A sötétített üveg kiszűri ugyan a hosszúhullámú UV sugárzást, de az igazán veszélyes rövidhullámok így is átjutnak. Szólok a sofőrnek, hogy tegyen ki a Nyugati Tizenkettedik utca és a Washington Avenue sarkán, gyalog teszem meg a hátralévő saroknyi utat, közel húzódom az épületek falához, megpróbálok abban a keskeny árnyéksávban maradni, amelyet a házak a járdára vetnek. A raktárépület, amelyben az Enkláve tagjai élnek, ugyanolyan, mint a környék összes többi közraktára, csak éppen egyetlen graffiti sincs a falain, sem egyéb rongálás nyoma. Lehet, hogy a környékbeli srácok nem tudják egész pontosan, kik is ezek a fickók, akik a raktárban laknak, de azt tudják, hogy veszélyesek. Felmegyek a rakodórámpa melletti lépcsőn, és kinyitom a hatalmas acélajtót. Sosem zárják be az ajtókat, nem vacakolnak ilyesmivel. Akinek egy csöpp esze van, nem szarakodik az Enklávéval. Belépek, és becsukom magam mögött az ajtót. Sötét van, koromsötét. Szuper. Leveszem a napszemüvegem. - Simon. Megfordulok. A fickó az, aki múlt éjjel leszólított a Realmban. - Nem emlékszel, mit mondtam? Mosolyog. - Ne haragudj, csak tudod, a Simon sokkal jobban illik hozzád, mint a Joe. És ez így van rendjén. 94

- Légy olyan jó, és kísérj Danielhez. - Természetesen. Átvágunk az üres raktáron. A helyiség távolabbi végében elmosódott alakok bontakoznak ki a sötétből. Először egymás mellett sorakozó fehér gipszszobroknak tűnnek, aztán rájövök, hogy ezek mind az Enkláve tagjai. Teljes a létszám, úgy százan lehetnek, ők alkotják a leginkább rettegett klánt. Törökülésben ülnek a földön, mozdulatlanul, halálos csendben, fehér ruhájuk épp olyan, mint fehér, pigmenthiányos bőrük. Kísérőm átvezet közöttük. A hátsó sorokban ülők bőre még nem teljesen fehéredett ki, és az izomzatuk sem sorvadt el teljesen, de ahogy haladunk előre a sorok között, egyre sápadtabb, egyre összeaszottabb testű Enkláve-tagokat látok. Félúton járunk az első és az utolsó sor között, amikor kísérőm leül egy üres helyre az egyik sor szélén. Megtorpanok, de a fickó int a fejével, hogy menjek tovább. A gyülekezet elején magányos alak ül, háttal nekem, ugyanabba az irányba néz, mint a többiek, de elkülönül tőlük. Megállok. Az alak egy pillanatig még mozdulatlan marad, aztán hátrafordul, felnéz rám. Fehér burnuszomra bök, és elmosolyodik. - Kedves tőled, hogy így kiöltöztél a tiszteletünkre, Simon. Daniel úgy néz ki, mint a halál. Ilyennek képzeli el az ember a halált, ahogy egyszer csak megáll az ágya mellett kezében kaszával meg egy vérrel írt, hosszú listával, amelyen a neve szerepel. Kopasz, csontfehér bőre szárazon feszül a csontvázán. Daniel azért kiköpött mása a halálnak, mert haldoklik. Ezek itt mind a lassú éhhalálra készülnek. Fölmegyünk egy lépcsőn a raktárépület hátsó szárnyában lévő tetőlakásba. Bár olyan, mint egy csontváz, Daniel könnyedén lépked fölfelé, valósággal vibrál a visszafojtott erőtől és energiától. Fölérünk a lépcső tetejére, végigmegyünk egy keskeny folyosón, amelyet kétoldalt tökéletesen egyforma alkóvok szegélyeznek, melyek egy matracot meg egy vizeskancsót leszámítva teljesen üresek. Daniel belép az egyik bal oldali alkóvba, én utána. A matracon egy Enklávetag fekszik, reszket és verejtékezik, a teste majdnem olyan sorvadt, mint Danielé. Daniel feléje biccent. 95

- Gyengül. Na ne, baszki. Daniel az alkóv egyik sarkába mutat, leülök. Ő a haldokló enklávés mellé ül, kezét a homlokára teszi, és gyengéden simogatja fonnyadt bőrét. A fickó reszketése alábbhagy. - Legyengült Simon, mint mindnyájan. - Kivéve téged, nem igaz, Daniel? Mosolyog, vállat von. - Majd elválik. Jorge viszont nagyon gyorsan gyengül. - Miért? - Meggyőződéses fundamentalista. Saját elhatározásából teljesen lemondott minden táplálékról. - Te jó ég. Mikor? - Ó, már több hete. - És még mindig él? - Nos, azt hiszem, ezt többen vitatnák, nem gondolod? A haldokló férfi homlokát simogatja. Igazat mond, az Enkláve tagjai mind legyengülnek, lefogynak és meghalnak. Ez történik, ha nem táplálkozunk megfelelően. A Vírus a vérünkben követeli a jussát, szüksége van ránk, hogy megszerezzük neki a megfelelő mennyiségű táplálékot. Erősebbé teszi a testünket, élesebbé az érzékszerveinket, mozgásban tart, és mindezt azért, hogy minél több vért fogyasszunk, ami aztán őt táplálja. Ha nem szerzünk elegendő utánpótlást, a Vírus a mi vérünket kezdi felfalni, ugyanúgy, ahogyan a testünk is felemészti önmagát, ha nem eszünk. Az Enkláve tagjai minimálisra csökkentik az adagjukat. Azért tesznek így, mert ragaszkodnak az elveikhez, azért vonják meg maguktól vért, hogy megkíméljék mások életét? Dehogy Azért csinálják, mert mind egy szálig kibaszott eszelősök. Jorge egyre szaggatottabban lélegzik, az ajka elválik sorvadt ínyétől, elővillannak csorba fogai, a torkában sípolva áramlik a levegő. Daniel előrehajol, a fülébe suttog. A jó francba, a csávó mindjárt bekrepál. Felállok, elindulok kifelé, Daniel azonban int, hogy üljek vissza. Semmi kedvem végignézni a műsort, de itt mindenki azt teszi, amit Daniel mond. 96

Jorge háta ívbe feszül, fölemelkedik a földről, az ujjaival a matracot kaparja, vékony barázdákat karcol a bambusznádba. Daniel lefekszik mellé, a testét Jorge testéhez szorítja, az arcát simogatja, megállás nélkül suttog és kántál. Jorge torkából hörgés tör fel, de mintha nem is ő adná ki ezt a hangot, hanem valami összeroppanna a testében, és az visszahangozna a nyelőcsövében. Felpattan a szeme, és sűrű, fehér genny szivárog a szemüregéből. Egyre hangosabban hörög, a bőre úgy hullámzik, mintha csapdába esett bogarak vagy kígyók akarnák kiásni magukat alóla. A száját nyitogatja, a fogaival a levegőt harapja-marcangolja. A fehér váladék lecsorog az arcán, az egyik szeme kiugrik az üregéből és az arccsontja előtt himbálózik, a fejét a padlóhoz csapkodja. - Segíts, Simon. Nem mozdulok. - Segíts. Odamászok, megfogom a fickó rángatódzó lábát, és megpróbálom a padlóra szorítani, de sikerül kiszabadítania. - Tartsd erősen, Simon. Újra megragadom a lábat, és a földre nyomom. Jorge veszettül rúgkapál, tekereg. Visszanyomom a lábát a padlóra, és ráfekszem keresztbe, de kis híján megint kiszabadítja magát. Daniel közben lefogja, a felsőtestéhez szorítja Jorge karját. A fickó azonban tovább küzd, és majdnem sikerül mindkettőnket leráznia magáról. Már a másik szeme is kiugrott az üregéből, úgyhogy most mindkettő az idegek és erek kocsányán himbálózva követi fejének mozgását. A teste többször megfeszül, felnyomja magát a levegőbe, egyszer, kétszer, aztán még egyszer. A háta minden egyes alkalommal hangos reccsenéssel csapódik a padlóhoz, csontok törnek. Öklendezni kezd, mintha ki akarna hányni a belét. Újra megfeszül, felemelkedik, ledobja magáról Danielt, aztán engem is, visszazuhan a padlóra, és vége. Csak fekszik a földön, semmi emberi nem maradt ebben a mozdulatlan, halott testben. Daniel feláll, a kezét nyújtja, segíteni akar. Nem veszek róla tudomást, egyedül kelek fel. - Köszönöm, Simon. Jorge holttestét bámulom. 97

- Valaki lenyúlta a készletemet, Daniel, az összes vért. Halkan felnevet. - Attól tartok, nálunk nem nagyon számíthatsz potyakajára. Az Enkláve tagjai nem hisznek a Vírusban. Vagy hisznek benne, de tagadják, hogy természetes volna. Vagy hisznek benne, hogy természeti jelenség, de tagadják testi jellegét. Vagy valami ilyesmi. A hitük szerint, legalábbis úgy sejtem, a Vírus természetfölötti eredetű, nem e világból való. Hisznek a természetfölötti világ létezésében. Hitük szerint, ha a Vírus teljesen felemészti az embert, a teste a természetfölötti világ részévé válik, a tudata viszont megsemmisül. Az Enkláve tagjainak végső célja, és ez a lényege számukra a koplalásnak, hogy testük fokozatos kiéheztetésével, ám tudatuk és énjük épségének megőrzése mellett olyan természetfölötti lényekké alakuljanak át, amelyek ebben a világban léteznek. Fogalmam sincs, miért kattantak rá erre a baromságra. Eddig mind úgy végezte, mint Jorge. Évszázadok óta. Danielt kivéve. * A hálófülkékhez vezető lépcső aljában ülünk, a gyakorlataikat végző Enkláve-tagokat nézzük. Valami tajcsiszerű dolgot nyomatnak. Olyan lassan, olyan precízen mozognak, hogy alig lehet észrevenni. A falat nézem, ahová Jorge holttestét fellógatták. Kifeszített végtagokkal egy salaktömbhöz szögezték. Daniel is őt nézi. - Addig marad így, amíg a húsa el nem rohad, és a csontjai a földre nem hullnak. Emlékeztetni fog minket a test múlékonyságára, Jorge lesz az intő példa. Elmélkedni fogunk testének rothadásáról. Én is részt vehetnék ebben. Csatlakozhattam volna ezekhez az eszelősökhöz, hogy az elnyújtott haldoklás gyakorlatának szenteljem az életemet. Amikor otthagytam a Társaságot, Daniel megkeresett. Még sosem találkoztunk, azelőtt sosem tettem be a lábam az Enkláve területére, mégis eljöttem hozzá. Mivel klánonkívüli lettem, a lehető legtöbb szövetségesre volt szükségem az életben maradáshoz. Azt hittem, Danielnek mindenesre van szüksége, olyasvalakire, aki a biztonsagáról gondoskodik, vagy valami ilyesmi. Mit tudhattam? 98

Daniel azonban megkérdezte, nem akarok-e csatlakozni hozzájuk, helyet ajánlott az Enklávéban. Hízelgő volt, nem mondom, mint ahogy abban is van valami hízelgő, ha az utca legeszelősebb, legbrutálisabb bandája akarja felvenni az embert soraiba. Megköszöntem neki, de nemet mondtam, és kifelé végig azon paráztam, mikor tépnek szét, amiért vissza mertem utasítani az ajánlatukat. De ezek az arcok másként intézik az ügyeiket. Az Enkláve nem vesz fel önkénteseket, ez a klub zártkörű, gondosan megválogatják az új tagokat. Ha egyszer kiszúrnak maguknak egy életre hozzájuk tartozol, akár tetszik, akár nem. Daniel azt mondja, Enkláve-tagnak születni kell, senki nem a tettei alapján lesz az. Ez mind szép és jó, de nem áll szándékomban hogy úgy végezzem, mint Jorge. - A srác, akit értem küldtél, azt mondta, valaki figyel. - És ez neked újdonság volt? - Az istenit, Daniel, nem tudnál egyszer az életben egyenes választ adni? - Nem tettél fel egy kérdést sem. Elfordítom a tekintetemet Jorge holttestéről. - Hallottál a hordozóról, tudod, mi történt az iskolában? - Igen. - Na persze, te mindent tudsz. - Épp ellenkezőleg, gyakorlatilag semmit sem tudok. Igazad van, ha az élet nagy dolgait nézzük, mind segghülyék vagyunk, azt viszont pontosan tudod, mi folyik a környéken. Azt is tudod, hogy az iskolában járt valaki, aki nem hagy maga után szagnyomokat? - Igen. - Bárki volt az, a dugi vérkészletemet is lenyúlta- Nagyon szeretném tudni, ki csinálta, és miért. Ez lenne a kérdésem, Daniel, erre akarok választ kapni. Pókszerű ujjaival végigsimítja tar fejét. - Rossz a kérdés, Simon. - És mi lenne a helyes kérdés? Elárulod nekem a helyes kérdést, hogy föltehessem, és kiszedjek végre belőled egy nyomorult választ? - A kérdés nem az, hogy ki csinálta, hanem hogy mi csinálta. 99

- Kamu. - Valaki utasította, engedelmességre kényszerítette, az pedig teljesítette a parancsot. Felállok. - Ideje indulnom. Daniel megfogja a kezemet. A bőre éget. Éhezteti a Vírust, ezért a Vírus átvette az irányítást a vegetatív életfunkciók fölött, iszonyatosan felpörgette az anyagcseréjét, így próbálja kikényszeríteni, hogy Daniel táplálékot vegyen magához. Lassú haldoklás ez az éhhalál szélén egyensúlyozva. A Vírus fokozatosan felemészti a testét, Daniel az éhség miatt állandó delíriumban van. Ez már a Vírus haláltusájának utolsó szakasza, a halálhörgés, amikor a Vírus a gazdatest végső tartalékait emészti fel, és könyörtelen, vérszomjas vadásszá teszi. Az Enkláve tagjai erre gyúrnak. Senki sem tudja, Daniel mióta van ebben az állapotban. A jól táplált vámpíroknak iszonyatos erejük van, ennél csak akkor erősebbek, ha éheznek. Daniel gyengéden megfogja a kezemet. Egyetlen apró rántás és a karom kiszakadna a vállamból. Nem mozdulok - Nem figyelsz rám, Simon. Visszaülök. - Miért van az, hogy önmagad létezését képes felfogni az elméd, de makacsul elutasítja azt az elképzelést, hogy léteznek hozzád hasonló teremtmények? - Mert tudom, hogy itt vagyok, és tudom, mi vagyok. - És mi vagy? - Ember. Beteg ember. Aki tudni akarja, ki lopta el a dugi vérkészletét, mert nem akar kinyírni egy lúzer balekot az utcán, hogy megigya a vérét. - Nem egyszerűen csak ember vagy, Simon, annál sokkal több. Valaki ellopta a készleted? Na és akkor mi van? Maradj itt velünk. Talán elkezdődött valami, talán most érkezett el a pillanat. Jorge hullájára bökök. Daniel elmosolyodik, bólint, és elengedi a kezemet. - Egy Lidérc volt. - Mi van? - Egy Lidérc járt az iskolában és nálad. 100

A kurva életbe. - Nem hiszem. - Az lehet. De a Lidércet nem érdekli, hiszel-e benne. Ami azt illeti, teljesen mindegy, mit hiszel. Ha hiszel a létezésében, ugyanúgy láthatatlan marad, mint ha nem hiszel benne. Ha nem hiszel benne, ugyanolyan könnyedén kinyír, mint hogyha hiszel. Lehunyom a szemem, letörlöm az izzadságot a homlokomról, aztán kinyitom a szemem. Baromság. - Mit csináljak? - Mit tegyél egy nem létező teremtmény ellen? Daniel vállat von. - Már mondtam, hogy itt maradhatsz. Elsősorban azért küldtem érted, Simon, hogy újra felajánljam, csatlakozz az Enklávéhoz. Nem harcolhatsz a másik világ ellen, ha oda akarsz tartozni, az ár ellen úszol. Belegondolok, milyen lenne itt az élet. A fehér ruhás alakok kört alkotnak, ketten a kör közepére lépnek, és harcolni kezdenek. Mintha egy hongkongi kungfufilmet néznék iszonyatosan felgyorsítva. Nem tudom követni a két harcoló fél mozdulatait, csak elmosódottan kavargó végtagokat látok, a levegőt hasító karok és lábak suhogását hallom, és az egymásnak ütődő csontok hangos reccsenését. Az egész hirig alig pár pillanatig tart, aztán egyikük két törött lábbal terül el a földön. A többiek kihúzzák a körből. Két lehetősége van, vagy nagyobb adag vért vesz magához, hogy biztosan meggyógyuljon a lába, vagy marad a szokásos mennyiségnél, és ezzel megkockáztatja, hogy soha többé nem forr össze rendesen a csont. Elképzelem, milyen lenne éhezni, elképzelem, hogy nem kell azon paráznom, honnan szerzek kaját, a napjaimat meditációval és a harcművészetek gyakorlásával töltöm, elsajátítom a tökéletes önfegyelmet. Soha többé nem kellene máról holnapra élnem. Soha többé nem lennék egyedül. Soha többé nem látnám Evie-t. Nem. Ez nem nekem való. Felállok. - Kösz az ajánlatot, de a válaszom ugyanaz. Daniel mosolyog. - Kár. 101

- Ja, sajnálom. - Mindegy, már úgyis közénk tartozol, Simon, ez nem választás kérdése. Boldoggá tesz a tudat, hogy közénk tartozol. - Remek. - Egészséges a hozzáállásod. Elindulok kifelé, aztán visszafordulok. - Tegyük fel, hogy a Lidérc tényleg létezik. - Igen? - Szerinted ki irányíthat egy ilyet? Daniel figyeli, ahogy a következő páros belep a körbe. Ezeket nem lehet csak úgy áthívni a mi világunkba, aztán megmondani nekik, mit csináljanak. Tudásra és hatalomra van szükség, és föl kell ajánlani nekik valamit. Akadnak a környéken olyanok, akiknek megvan a megfelelő tudásuk, mi pedig ismerjük a természetfölötti világot. De hogy ennek mi köze lehet hozzád? Érdemes lenne végiggondolnod a klánokat. Mi lehet a lopás indítéka? Le akarnak gyengíteni, vagy meg akarnak ölni? Büntetni akarnak, vagy inkább motiválni? Kit ismersz, Simon, aki cukorral kínál, aztán odavág a korbáccsal? Bólintok. - Kösz. Elindulok. Daniel utánam szól. - Gyere el hozzánk, Simon, az ajtónk mindig nyitva áll előtted. Elmegyek a verekedők mellett. Elképzelem, ahogy egy napon majd ellepik az utcákat, és tényleg nem kell nekik több egy napnál. Erről szól ez az egész, az éhezés és az átlépés a természetfölötti világba. Úgy gondolják, ha valakinek végre sikerül metafizikai lényként megjelennie a fizikai világban, nemcsak legyőzhetetlenné válik, hanem az Enkláve összes többi tagjára is kiterjeszti majd ezt a képességet. Na és akkor komolyan nekilátok a keresztes hadjáratuknak, ellepik az utcákat, és megtisztítják a világot mindenkitől, aki nem az enklávéhoz tartozik. De nem kezdenek hozzá, amíg el nem jön a Messiásuk. Eddig Daniel került legközelebb ehhez az állapothoz, de még ez sem az igazi. Egyelőre. Kilépek az ajtón, becsukom magam mögött, és reménykedem, hogy soha többé nem kell kinyitnom. 102

Nem hiszek ebben a másik világban, ahol a mumusok lesben állva várják, mikor kavarhatnak be végre a mi világunkba. Egy szót sem hiszek ebből a baromságból, a sztorit a Lidérccel meg egyenesen röhejesnek tartom. Egyvalamiben viszont holtbiztos vagyok. Valaki megpróbálja úgy rendezni a dolgokat, hogy mégis ilyesmire gyanakodjam, rám akarnak ijeszteni, azt akarják, hogy elmenjen a kedvem az ügytől. Kit ismerek, aki cukorral kínál, aztán odavág a korbáccsal? A válasz egyszerű: mindenki ilyen, akinek dolgozom. Mondjuk a Társaságot azért kapásból kizárnám, nekik semmi érdekük nem fűződik ahhoz, hogy elkeseredetten és kiéhezetten kószáljak a területükön. Nem elég ügyesek, nincs bennük elég ravaszság egy ilyen akció végrehajtásához. Ez nagyon aljas trükk, és ilyen aljas trükköt csakis egyvalaki agyalhat ki: Dexter Predo. Tegyük fel, hogy Predo nincs elragadtatva az eddigi teljesítményemtől. Tegyük fel, hogy rájött, a hordozó még mindig szabadon császkál. Tegyük fel, hogy Dale Edward Horde cseszegetni kezdte Predót, amiért hagyta, hogy nyilvános helyen találkozzam a feleségével. Tegyük fel, hogy Predo megígérte, rendbe hozza a dolgokat, aztán adott valamit Horde-nak, hogy tegye a piámba, és amíg a nyálamat csorgatva ültem a járdán, kirámolták frigómat. Predo tehát szorongatja a tökeimet. Tudja, hogy kiakadok a cucc nélkül. Tudja, hogy a Társaság nem tűrné el, ha vérfürdőt rendeznék a területükön, és megcsapolnék pár szerencsétlen fószert, csak hogy feltöltsem a hűtőmet. Azt is tudja, nem kockáztatom meg, hogy más klánok vagy klánonkívüliek területén kezdek akciózni. Tudja, hogy véradó központot vagy kórházat kirabolni időigényes dolog. És tudja, hogy egy ilyen balhét most nincs időm megcsinálni. Valahogy így fest a helyzet. Ja, és vegyünk hozzá még valamit. Ha Predo eddig korbáccsal dolgozott, akkor nincs más dolga, mint megvárni, amíg kiszáradt torokkal, lerongyolódva beállítok hozzá, hogy aztán megkínáljon cukorral, és azt tegyen velem, amit akar. Csak megmondja, mit csináljak a hordozóval meg a Horde lánnyal, és sokáig semmi gondja nem lesz velem, úgy ugrálok majd, ahogy ő fütyül. A készleteim feltöltése nem ingyen lenne, és Predo bevasalná 103

rajtam a tartozást. Talán az tenne a legegyszerűbb, ha felpattannék a metróra, egyenesen odamennék hozzá, és lerendezném vele a dolgot. Csakhogy ez kizárt. Árnyékfoltok között cikázva sikerül eljutnom a magasvasútig. Átvágok a fél városon, aztán berontok a kérómba. Még mindig nem szóltam Evie-nek, hogy jól vagyok. Ami azt illeti, még egy fürdés se jött össze, mióta a járdán aludtam. Letusolok, és felhívom Evie-t. - Szia, bébi. - Jól vagy? - Persze, minden rendben, jól vagyok. - Valami gond volt? Kurva nagy gond volt. - Rosszabbul is alakulhattak volna a dolgok, de Terry kihúzott a szarból. - Nem baj, hogy szóltam neki? Nem akartam bekavarni, de azok után, ami szegény Leppel történt, gondoltam... - Semmi baj. Jól tetted, hogy szóltál neki. Néhány másodpercig egyikünk sem szól, gondolkodunk. Nekem az jár a fejemben, hogy ezzel az akcióval új területre léptünk. Evie mindig gondosan ügyelt rá, hogy ne ártsa bele magát a dolgaimba, én meg gondosan ügyeltem arra, nehogy belekeveredjen valamibe. Nem tudom hová tenni, hogy felhívta Terryt, és nem igazán tetszik a dolog. Ami őt illeti, halvány fogalmam sincs, mi jár a fejében. Hallom, ahogy egyik kezéből a másikba veszi at a telefont, rövid körme élesen kopog a kagylón, ahogy félresöpri a haját. - Este nem dolgozom. Kedd van, Evie egyik szabadnapja. Ilyenkor szoktunk randizni. - Lehet, hogy ma este nem fog menni, bébi. Csettint a nyelvével. Mindig így csinál, amikor kezd bepöccenni. - Oké. Nyilván melóznod kell. - Ja. - El kell kapnod a Leprás gyilkosát. - Evie. - De nem mesélhetsz róla. 104

- Most nem, oké? - Pedig én mostam le rólad a Leprás vérét. - Mondtam, hogy most nem. - Mikor, Joe? Mikor árulod el, mivel foglalkozol? - Most még nem. - Most nem. Mikor is hallottam ezt legutóbb? Nagyot fúj. Az emberek így próbálnak nyugodtak maradni, ismerem ezt a hangot, ilyenkor Evie már rég felhúzta magát. - Egyszer minden csajnál betelik a pohár, Joe. Még az olyan csajoknál is, akikkel nem lehet dugni. Lecsapja a telefont. Nem hibáztatom érte. Újabb feladat. Jó lenne a lista első helyére tenni. De a lista egyelőre így néz ki: 1) Kerítsd elő a hordozót. 2) Kerítsd elő Horde lányát. 3) Derítsd ki, ki kémkedik utánad. 4) Hívd fel Terryt. 5) Intézd el a dolgot Predóval. 6) Békülj ki a barátnőddel. Nem, az első helyre inkább az jön: SZEREZZ VÉRT. Viszont egyelőre csak a telefonhívás tűnik megoldhatónak, úgyhogy tárcsázom Terry számát - Joe, tényleg fontos lett volna beszélnünk haver. - Most beszélünk, Terry. - Ja, telefonon. Az nem olyan, mint ha szemtől szembe ülnénk. - Este találkozhatunk. - Nem, az nem jó, este fönt északon van jelenésem. - Északon? - A Száztizediktől északra. - A Bandánál? - Grave Digga már megint valami balhéra készül, le akarom nyugtatni a srácot. - Akkor holnap este. - Lehet, hogy pár napig ott kell dekkolnom. Vízen megyek, de a kormányos nem tudja garantálni a visszautat. És ahogy mostanában a 105

Koalícióval állnak a dolgok, nem hiszem, hogy átengednek a területükön. Igaza van. Nem jellemző, hogy a Koalíció azt lesi, mikor tehet valami szívességet Terrynek, így meg, hogy idelent balhé van, kétszer olyan nehezen állnának kötélnek. És arról még nem is tudnak, hogy Terry a Bandával akar tárgyalni. A Banda igazából a Koalíció egyik csökevénye. A hatvanas években, nagyjából amikor Terry megszervezte a Társaságot, Luther X beszervezte Koalícióba a feketéket és a spamcsikat, aztán kiváltak,

106

nem akart osztozkodni a folyosói mosdón az emeleten lévő irodák alkalmazottaival, ezért saját klotyót csináltatott magának. Hipó szaga keveredik valami durva, orrfacsaró bűzzel. Meg mással. Valami mást is érzek. Tovább szaglászom. Még valaki van itt. Valaki, akit ismerek. Berúgom az ajtót, a felső zsanér kiszakad a tokból. Az ajtó kivágódik, ferdén lóg az alsó pánton. A fickó felemelt kézzel ül a slozin. - Nem én voltam. - Nem kéne folyton klotyóban találkoznunk, Philip. Még a végén pletykálni kezdenek rólunk. Philipet leültetem egy székbe, és átkutatom Dobbs hulláját. Megfojtották. Nem valami egzotikus módszer, de azért korántsem olyan egyszerű, mint első pillantásra tűnik. Semmit sem borítottak föl úgyhogy küzdelem nem nagyon volt. Meglepték. A saját irodájában. Feltehetően ismerte az illetőt vagy megbízott benne. Beengedte, és amikor megfordult, hogy visszabattyogjon az asztalhoz, a fickó elkapta a nyakát. Látszik, hogy alkarral dolgozta meg, rengeteg a kék-zöld folt Dobbs nyakán. A gyilkos erős volt, és gyors. Körbeszagolok, és egy pillanatra beparázok, mert semmit sem érzek, de aztán mégis sikerül kivennem valamit. A nyom elég gyenge, Dobbs gyilkosa alaposan megfürdött, és nem használt dezodort. Nem a Lidérc járt itt, akiről Daniel magyarázott, nem a mumus, aki rám akar ijeszteni, bárki legyen is az. A fenébe, lehet, hogy az egésznek semmi köze az ügyhöz. Valaki rájött, hogy Dobbs lefényképezte a szeretőjével, és szerette volna elkerülni, hogy a buzgó privát kopó meglóbálja a megcsalt férj orra előtt a képeket. De az is lehet, hogy Dobbs megzsarolt valakit, akinek ez nem tetszett. Mondjuk ez nem valószínű. A határa fordítom a hullát. Kulcsok, fél levél Rolaids, ajakír, pénztárca, benne a személyi, pár hitelkártya, néhány ATM-bizonylat. De a bankkártya sehol. - Hol van a bankkártyája, Phil? - Jesszusom, Joe, ne csináld már. Csak benéztem, hogy megbeszéljek egy melót a fickóval, és... 123

- Türelem, Phil, a mesedélutánt később tartjuk, de sort kerítünk rá. Egyelőre arra vagyok kíváncsi, hol van a faszi bankkártyája? - Már mondtam, Joe, csak benéztem, mert hát nyitva volt az ajtó, és mikor megláttam a csávót a földön, fordultam is meg, el akartam húzni a francba, mert hát baromira nem akartam, hogy egy szobában találjanak a hullával. Nem nyerő szitu, ezt te is tudod. Már indultam, amikor meghallottam, hogy valaki jön föl a lépcsőn, most már tudom, hogy te voltál, de akkor ugye még nem tudhattam, szóval gondoltam, az a legokosabb, ha elbújok, aztán meg rám törted az ajtót. Meg se néztem a fickót, egy ujjal se nyúltam hozzá, tudod, a hullarablás nem a kedvenc hobbim, a hulláktól mindig totál kiborulok. Elfordítom Dobbs fejét, hogy alaposabban megnézzem a sérüléseket a nyakán. Lecsúszik a parókája. Egyre siralmasabb látványt nyújt. - Phil. Ne várd meg, míg odamegyek, fejre állítalak, és a bokádnál fogva megrázlak, mert addigra nagyon dühös leszek. Feláll, elkezdi kipakolni a zsebeit. - Fordítsd ki a zsebed. A kupac az asztalon hasonló összetételű, mint amit néhány napja a Niagara mosdójában pakolt ki: egy zacskó pirula, telefonszámokkal agyonfirkált fecnik, egy gyűrött kedvezményes belépőjegy a New York Dollsra, egy tubus Nu Nile hajzselé, némi apró, meg kábé tíz dolcsi. - Látod, Joe? Semmi. - Gyere ide. - Várj... - Gyere közelebb, Phil, nem bántalak. Ahogy odalép, jól pofon vágom, elkapom a nyakát, lerántom és leszorítom az asztalra. Semmi. Elengedem. Felkászálódik, hátralép, az arcát dörzsöli. - Jesszusom, Joe. - Beszélj, különben kezdhetsz vetkőzni. Széttárja a kezét. Krisztus a kereszten. - Esküszöm, nincs nálam semmi, Joe. - Vetkőzz. A fejét rázza. 124

- Tudom, mire gondolsz, Joe, azt hiszed, majrés vagyok, és igazad van, tényleg majrés vagyok. De még a majrés tagoknál is van egy határ. Még egy majrés tagnak is bele lehet gázolni az önérzetébe. Büszkén előreszegezi az állát. Lépek egyet felé. Elkezdi kigombolni az ingét. - Oké, nyugi, vetkőzöm. Egy szál koszos bokszeralsóban ácsorog, a gatyájára bök. - A gatyót is? - Isten őrizz. Átkutatom a ruháit, végigtapogatom a varrásokat és a hajtókákat. Az inge gallérja alá bespájzolt egy zacskónyi kokót, de mást nem találok. - Rendben, felöltözhetsz. Épp lehetetlenül szűk 501-es farmerjába próbálja belepréselni a csontos seggét, amikor eszembe jut a cipője. - Mutasd a surranódat. - Micsoda? - A cipőd. - Ja, a cipőm. Megpróbál benyúlni a jobb cipőjébe, mielőtt odaadja, de elkapom és kitekerem a csuklóját. Egy kártya esik ki az ujjai közül. Lapjával felfelé landol a földön. Egy Chase Manhattan-es bankkártya. Amanda Marilee Horde kártyája. Phil a földre pillant. - Jé, ez meg honnan a bánatból került ide? - Hol van a lány, Philip? - Nem tu... - Hol van? - Nem tu... - Phil, tisztázzunk valamit, mielőtt elköveted azt a hibát, hogy azt hiszed, nem nyírlak ki gondolkodás nélkül. Mert kinyírlak. Általában egyszerűen csak rühellem a pofádat. Most viszont kurva zabos vagyok. Kibaszott zabos és kibaszott éhes. Hol van a lány? - Nem tu... Belegyömöszölöm Dobbs parókáját a szájába - Nmtm. Nm. 125

A zsebemből előhúzom és kipattintom a rugós késemet. - A jól bevált módszert alkalmazom, Phil. Kiszúrom valamelyik ütőeredet, és rátapasztom a számat. Mintha tölcséren át vedelnéd a sört. Ahogy ezt mondom, összefut a számban a nyál Semmi kedvem egy ilyen szarháziból kajálni, de elég éhes vagyok ahhoz, hogy igazán fontolóra vegyem a dolgot. - Vagy felviszlek a tetőre, kilógatlak, és ha nem tetszenek a válaszaid, ejtelek. Majd valami éhenkórász kukabúvár felnyalja a járdáról, ami marad belőled. Vágod már, mi a szitu? - Hgn. - Szóval hol a lány? Kihúzom a szájából a nyáltól ragacsos parókát. - Esküszöm, Joe, esküszöm! Már gyömöszölöm is vissza a csomót. - Ne! Nm. Tdm. Fskszhm. Összeszorítja az ajkát, úgyhogy nem sikerül teljesen benyomni a parókát a szájába. - Nem. Mndtak. Smmit. Smmfle. Lnyrl. Kirántom a parókát. - Ki mondott mit? - Nem mondtak semmit semmiféle lányról. - Akkor mit mondtak, Phil? - Semmit. Hogy nézzek körül, és kész. - Ki mondta, Phil? - Nem. - Predo? Úgy pattan fel, mint a söréttel seggbe durrantott macska. - Jól van, Phil, sejtettem. Míg Phil öltözködik, feltúrom az irodát, de semmi használhatót nem találok. Dobbs régi motoros volt, akkoriban lehetett a csúcson, amikor én még Terryvel meg a Társasággal lógtam. Hallottam róla, hiszen szegről-végről mégiscsak kollégák voltunk. Főleg eltűntek felkutatásából és megfigyelésből élt, úgy hallottam, értette a dolgát, de néha azért bevállalt keményebb melókat is, tartozások behajtása 126

meg ilyesmi, és ha a dolog nem ment szép szóval, nem riadt vissza egy kis brutáltól. Nem hinném, hogy sejtette, mi folyik a háttérben, azt meg pláne nem értem, miért pont őt alkalmazta a Horde család. De ha még ez sem lenne elég, amikor belenézek az irattartó szekrénybe, kiderül, hogy a Horde lánynak nincs is aktája. Dobbs biztosan régi vágású fickó volt, bár a falból lógó második telefonvezeték, meg az üres laptoptáska, amit az egyik szekrényben találtam, valamelyest talán árnyalja a képet. A gépet nyilván a gyilkos nyúlta le, hogy ne kelljen amiatt aggódni, hátha előkerül néhány fájl a lányról, ezért aztán az aktával együtt eltüntette a laptopot is. A balfasz viszont megfeledkezett a bankkártyáról. Vagy nem tudott róla. - Phil. Kidugja a fejét a mosdóból, ahol épp a séróját próbálja rendbe tenni. - Igen? - Meghívlak egy italra. Átmegyünk a Tizennegyedik utca túloldalára, a Szépségszalonba. Ideje volt lelépnünk az irodából, nem tanácsos sokáig olyan helyen dekkolni, ahol hulla van. Az ilyen irodai hullákra előbb-utóbb rárepülnek a zsaruk. Az meg nem jelent jót. Ha egyszer a zsaruk lekapcsolnak, véged, bekerülsz a rendszerbe, oda mész, ahová mondják, és akkor, amikor mondják. Ha egyszer sittre vágnak, vége a mókának, nem te szabod meg, mikor mi történik. Próbáld elmagyarázni a yardnak, hogy allergiás vagy a napfényre, mire észbe kapsz, kint állsz a tűző napon, az arcodba kvarclámpa világít, és mindezt csak azért, hogy megtanuld, fölösleges okoskodni. Vagy próbálj vért szerezni a cellatársadtól, és kesz, véged. Csak zsarut ne lássak. Soha. A Szalonban megrendelem a szokásost Philnek, aki egy régi típusú hajszárítóval felszerelt fodrászszékben ül. Odaadom a piáját, és leülök vele szemben egy támla nélküli székre. - Kösz, Joe. Tuti, hogy nem adod vissza a cuccomat? Nagyon rám férne most valami, ami felpörget.

127

A cucc. Mindketten az anyagunkat akarjuk megkapni. Az ő cucca a zsebemben pihen. A franc se tudja, mikor tudok végre sort keríteni arra, hogy előkerítsem a saját cuccomat. - Türelem. - Ahogy akarod, Joe. Beleszürcsöl a whiskyjébe, én jókorát kortyolok. - Mesélj nekem az alkuról, Phil. - Az alkuról? Előveszem a zsebemből Phil pirulákkal teli kis zacskóját meg a kokót. Kihalászok a zacskóból egy tablettát. A kis fehér bogyóra egy számot préseltek. Valami gyorsító lehet, ránézésre elég jó árunak tűnik. Mindenesetre határozott előrelépés ahhoz az olcsó fekete vacakhoz képest, amit a múltkor találtam nála. Felmutatom a tablettát. - Jól hallottad, Phil, mesélj az alkuról, bökd ki, miben állapodtatok meg Predóval. Megint felpattan. - Baszki, Joe, kapj már magadhoz, nem kéne ezt a nevet emlegetned. Tudod, hogy errefelé nem valami népszerű a fickó. Összeszorítom a hüvelyk- és a mutatóujjamat, a bogyó szétporlad. - Joe! Már egy másik tablettát tartok az ujjaim között. - Mr. Dexter Predónak hála, nekem annyi. Gondoltam, hátha kedved van csatlakozni hozzám. Szétroppantom a bogyót. Phil fickándozni kezd a székében. - Joe! Joe, az istenit, legalább kérdezz. Szétroppantom a következő tablettát. - Joe! Mi van már? Ropp. - Ne csináld, haver, könyörgök! A székébe roskad, fejét a hajszárító burája alá dugja. - Aszonta, menj, nézz körül. Ennyi volt az egész, haver. Szomorú szemében már egy újabb tabletta tükröződik. - Mikor?

128

- Reggel. Mármint az én időszámításom szerint. Azaz úgy délután négy körül. Felhívott. Aszonta, menj el oda, nézz körül, ne nyúlj semmihez. - Aztán? - Aztán semmi. Nézz körül. Kész, ennyi, Joe. Pont. - Mikor kell beszámolnod? - Aszonta, majd hív. - Mikor? - Nemsokára. Visszatettem a tablettát a zacskóba. A helyedben én egy időre kivonnám magam a forgalomból Phil. Felállok, a zacskót az ölébe dobom. - Tartsd meg. Markába kapja a cuccot, fel akar állni, de beveri a fejét a hajszárító burájába. Visszahuppan a székbe,, a homlokát dörzsöli. - Keress egy vackot, Phil. Keress egy vackot, mássz be, és torlaszold el a bejáratot. Mert ha nem? Vagy rájövök, hogy eljárt a pofád Predónak? Én keresek neked vackot. Saját kezűleg ások egyet. Hazafelé menet átfutom a Dobbs tárcájában talált ATMbizonylatokat. A bizonylatokra nyomott kártyaazonosító négy számjegye megegyezik Amanda Horde bankkártyájának utolsó négy számjegyével. Megnézem, mekkora összeget vett ki a számláról, és rájövök a trükkre. Nagyon ravasz. Elmélyülten böngészem a bizonylatokat, így csak az utolsó pillanatban veszem észre a lakásom előtt parkoló limuzint. Felnézek. A nő a bejárati ajtónál áll. - Jó estét, Joseph. Tudna szánni rám egy percet? Beszélni szeretnék magával. Lecövekelek a járdán. - Azt hiszem, ez nem jó ötlet. - Mármint micsoda? - Hogy mi ketten beszéljünk egymással - Honnan szedi ezt a butaságot? - A férjétől. Elmosolyodik. 129

- Eggyel több ok, hogy felmenjünk a lakására. - Kezét a szája elé teszi, és hangosan suttog - Így elbújhatunk a kíváncsi tekintetek elől Kinyitom az ajtót. Marilee Horde belép utánam. A nő nem éppen józan. És nincs kedve ezen a szinten megállni. - Nem kínálna meg valamivel, Joseph? - Csak whiskym van. Mosolyog. - Hát persze. Miközben körbejárja a lakást, kitöltőm a piát. A földszinten vagyunk. Az igazi kéróm csapóajtaja zárva. Marilee bekukkant a hálószobába. A szennyes szétszórva, és nincs beágyazva. Direkt ilyen otthonos, mintha tényleg itt laknék. Odaadom neki a whiskyt. - Köszönöm. Az érzékeim tompák, de azt érzem, hogy ezúttal nincs rajta levendulaolaj, mint az első találkozásunk alkalmával. Lefürdött, a teste tökéletesen tiszta. Mélyen kivágott, ujjatlan fekete blúzt, rövid szoknyát és térdig érő fekete bőrcsizmát visel. A Village keleti részébe kiruccanásra induló gazdag felsővárosi egyenruhája. Csupasz karján szálkás izmok. Nem csak a jógaórák miatt ilyen erős, ezek az izmok tényleg kemények, valószínűleg mindennap több órát gyúr. A jobb bicepszén kidudorodik egy ér. Szinte látom, ahogy a vér áramlik benne. Lehuppan a használtan vett kanapéra, egy kevés whisky a lábára löttyen. Az ujjával letörli a szoknyája alsó széle és a csizmája felső pereme között a csupasz bőrön lecsurgó whiskycsöppeket. Aztán lenyalja az ujját. - Nem is rossz, Joseph. Mi ez? - Old Grand-Dad. - Kitűnő. Illett volna tudnom. - Ha maga mondja. Leülök a kanapéval szemben álló székre. Mari- lee oldalra dől, és a függönyt félrehajtva kinéz az utcára. A limuzin elment. Én javasoltam, hogy küldje el. Nem mintha errefelé nem cirkálnának limuzinok, de azért ha egy ilyen verda sokáig dekkol a ház előtt, az 130

feltűnést kelt, arra pedig semmi szükségem. Marilee az ablakra mutat. - Nem veszélyes ez egy picit? - Hogy érti? - Tudja. A perzselő tűz hangját utánozza, az ujjai lángnyelvekként táncolnak. Vállat vonok. Hangosan szusszan egyet. - Joseph, maga kifejezetten... tartózkodó. Hiába próbálok beszélgetést kezdeményezni, ha ennyire szűkszavúan válaszolgat. - Sajnálom. - Fura fickó maga. - A barátaim is ezt mondják. Előrehajol, a térdére könyököl. A szoknyája följebb csúszik pár centivel, kivillan fekete selyem alsószoknyájának csipkés széle. - Ezek szerint vannak barátai? Vállat vonok. Marilee előrébb csúszik a kanapén. A szoknya megint följebb araszol. - Barátnő? Vállat vonok. A fejét csóválja, hátradől. - Kifejezetten tartózkodó. Ennyit a beteges kíváncsiságomról. Nyilván szívesebben beszélne a munkáról. - Gondolom, ezért jött. A szemét forgatja. - Igen, eltalálta. Nos? - Nos mi? - Kiderített valamit? - Ezt. Előveszem a zsebemből a bankkártyát, és odanyújtom neki. Előrehajol, kinyújtja a kezét. A blúza kigombolódott, a dekoltázsa a merésznél is merészebb. A bankkártyát nézi. Az arca kifejezéstelen. - Szóval megtalálta? - Csak a kártyát. - Hol? - Chester Dobbsnál. - Hogyan jutott hozzá? 131

Belekortyolok a whiskybe. - A lánya adta oda neki. Marilee a homlokát ráncolja. A bankkártyára mutatok. - Azt mondta, felhívták Dobbst, amikor a lány eltűnt. Dobbs megígérte, hogy előkeríti, aztán másnap visszahívta magukat, és lemondta a melót. Tegyük fel, hogy megtalálta a lányukat, de ő nem akarta, hogy megtalálják. Ezért aztán megkente a fickót. Odaadta neki a kártyát a kóddal. Napi kétszáz dolcsi, amíg meg nem találják. Sokkal jobban jár, mintha azonnal leszállítja, aztán kap érte valami aprópénzt. Legalábbis Dobbs így okoskodott. Előveszem az ATM-bizonylatokat, nagyjából egyheti adag. Mindegyiken az áll, hogy aznap valaki felvette a számláról a napi maximum összeget. Marilee megnézi a bizonylatokat, aztán kuncogni kezd, és a szája elé kapja a kezét. - Nahát. Ez Amanda. - Reggel nyitáskor besétált a bankba, és a pénztárnál felvette a számláról a maximum összeget. Marilee az utolsó bizonylatot nézi. - De miért nem próbálta Dobbs rögtön éjféj után felvenni a pénzt egy automatánál? - Én inkább azt nem értem, miért nem végezte el a munkát, és söpörte be a pénzt a lánytól és maguktól is. Nem igazán volt a helyzet magaslatán A kanapéra dobja a bizonylatokat meg a bank kártyát, a lába közé szorítja a poharát, és tapsol. - Bravó, Joseph. Aztán újra megfogja a poharat, és felhajtja a whiskyt. - Sikerült megtudnia Dobbstól, hogy mégis hol van a lányom? - Nem igazán. Meghalt. A szeme sem rebben. - Ó, jaj. Felém nyújtja az üres poharat. - Volna olyan kedves?

132

A konyhapulthoz megyek, néhány jégkockát ejtek a pohárba, és teletöltöm. Amikor a kezébe adom az italt, egy pillanatra összeér az ujjunk. - Köszönöm. Iszik. - Hogyan történt? - Megfojtották. A hideg poharat a nyakához szorítja. - Miért? A kártyára mutatok. - Ezért. - Maga volt az? - Nem. - Mit gondol, Amanda élete is veszélyben van? Felhajtom a piámat. - Nagyon úgy tűnik. Ötödször töltök. Úgy okoskodom, hogy minél többet iszik, annál többet beszél. Nem is okoz csalódást. De az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy minél többet iszom, annál gyakrabban felejtem rajta a szememet a combján. A kanapéhoz megyek, a kezébe adom az italt. Csak másodszorra sikerül a pohárra kulcsolnia az ujjait. Mivel egy ideje már végignyúlva fekszik, kénytelen fölemelni a fejét, hogy bele tudjon kortyolni a whiskybe. - Ez egyre finomabb. Vajon mi lehet az oka? - Egyre többet töltök. Nevet, bourbon fröccsen az ajkáról. - Végre egy vicc. Örülök, hogy nagy sokára elengedte magát, lassan azért belelendül. - A bulizás az életem, javíthatatlan vagyok. Most már hangosan nevet. - Még egy kört! Úgy helyezkedik a párnákon, hogy lássa, mit csinálok. A szoknyája már a csípőjéig felcsúszott, a blúza félregyűrődött, melltartójának áttetsző anyaga szinte teljes egészében látni engedi a jobb mellét. 133

- Becsípett már, Joseph? Az igazság az, hogy igen. Normális esetben ennyi whiskytől semmi bajom nem lenne. Mintha csak limonádét innék. De rohamosan leépülő testem egyre kevésbé áll ellen a méreganyagoknak Vállat vonok. - Ezt ne kezdje újra, jó? Vonogatni kezdi a vállát, morog. A melle egyre jobban kikandikál a blúz alól. Mindjárt kibukkan a mellbimbója. - Mintha a lányommal beszélgetnék. Hová mész, Amanda? Megint előadja a vállvonogatást és a morgást. - Mikor jössz haza, Amanda? Vállat von. Morog. - Hogy hívják az új barátodat, Amanda? Megint vállat von. Megint morog. - Ismeri a barátait? - Hmm? Miért? Ja, persze, a meló. Megpróbáljuk előkeríteni a lányomat. Igen, ismerek néhányat közülük. Időnként felugranak hozzánk, hogy kifosszák a hűtőt. - Nem találkozott véletlenül egy Whitney Vale nevű lánnyal? Hangosan felnevet. - Ó, istenem. Whitney. Iszik, a whisky végigcsorog az állán, letörli. - Amanda kis példaképe. Az ég óvjon minket. - Nem nézte mostanában a híreket, Mrs. Horde? A mögöttem lévő filmplakátot bámulja: Éjszaka az úton. - De igen. - Akkor biztosan hallott róla, mi történt Whitneyvel? - Természetesen. - Azt is tudja, hogy ugyanabban az iskolaépületben ölték meg, ahol a maga lánya tavaly nyáron csövezett? Rám néz. - Igen, rájöttem. - Sosem fordult meg a fejében, hogy megemlítse, a lánya ismerte Whitney Vale-t? - Joseph. Felhajtja a maradék whiskyt. 134

- Higgye el, előre lehetett tudni, hogy az a lány előbb-utóbb így végzi. Ami pedig a többit illeti. Ha az értesüléseim helyesek, maga nyomozó, legalábbis így ajánlották. Remélem, nem volt túl merész feltételezés a részemről, hogy ha ennek bármi jelentősége van az ügy szempontjából, maga úgyis kideríti. A poharamban olvadó jégkockákat nézem. - Na ja. A férje ismerte Whitney Vale-t? - A férjem? Ó, istenem, persze. Doktor Dale Edward Horde igen nagy hangsúlyt helyez arra, hogy minél jobban megismerje a lánya barátait. - Miért? Rám néz, a felsőteste fölemelkedik a kanapéról. Most már az egész melle kilátszik. Tökéletes. - Joseph. Tizenhat éves koromban ismerkedtem meg Dale-lel, ő akkor harmincnégy volt. Mégis mit gondol, miért akar mindenáron megismerkedni a lánya barátnőivel? Istenem, nem is sejtette, hogy Amanda emiatt menekült el otthonról? Visszafekszik. - És ha még ma meg akar kefélni, jobban teszi ha igyekszik, mert mindjárt elájulok. A szemembe bámul, pompás melle megremeg, a szoknyája annyira felcsúszott, hogy kilátszik méregdrága fekete bugyijának az alja. Feláll a farkam. Fészkelődni kezdek. Megdörzsölöm borostás arcomat, a folt, ahol megégetett a nap, még mindig érzékeny. Kiiszom a whiskymet, és felállok. A konyhapulton álló üveghez lépek. - Inkább kihagyom. Felsóhajt. - Nem maga lesz az első. Whiskyt töltök, felhajtom, és mielőtt visszamegyek a székhez, újra töltök. - Kimondani is szörnyű, de valamikor '88-89 táján történt. Egyfolytában buliztam, ő pedig a Rivaldában vadászott csóró kiscsajokra. A VIP asztalnál ült, a bársonyfüggöny mögött. Észrevettem, hogy figyel. Jóképűnek találtam, és ami még fontosabb, 135

lerítt róla, hogy a bőre alatt is pénz van. Amikor kiment a mosdóba, utánamentem, és leszoptam. Másnap este megint eljött. Megint követtem a mosdóba. Így kezdődött a románcunk. A következő két évben sikerült titokban tartani a viszonyunkat. Amikor betöltöttem a tizennyolcat, megismerkedtünk, viharos viszonyba bonyolódtunk, és még abban az évben összeházasodtunk. Addigra persze rájöttem, miért volt oda értem annyira, de úgy gondoltam, sikerült áthidalnunk a köztünk tátongó szakadékot, és már nem a fiatalságomhoz, hanem hozzám vonzódik. Végtelenül naiv voltam. Tizenkilenc évesen teherbe estem. Nagyjából akkor kefélt meg utoljára. Túl öreg vagyok, azt mondta. Felül, a ruhája jórészt a helyére kerül. A whiskyt kivégeztük, most vodkát kortyolgat egy laposüvegből, amelyet a retiküljéből varázsolt elő. - Nem tudom pontosan, hogyan hidalta át a szakadékot, amíg Amanda... elég idős lett. Ezen a téren sosem volt képes fegyelmezni magát. Mindig diszkréten intézte az ügyeit, azt meg kell hagyni. Mindenesetre úgy gondolom, Amandánál nem járt sikerrel. - Miért? Felhajtja az utolsó csepp vodkát, aztán a kanapéra dobja az üres üveget. - Holtbiztos, hogy minden ital elfogyott, Joseph? Bólintok. Megvonja a vállát. - Mindegy, talán jobb is. Ami a kérdést illeti férjem azért nem járt sikerrel, mert amikor Amanda tízéves lett, félrevontam, és elmagyaráztam neki, hogy az apja hamarosan megpróbálja majd megkefélni. Nem egészen így képzeltem el a kislányom felvilágosítását, de úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha nem éri teljesen felkészületlenül a dolog. Feláll, az ablakhoz lép, és kiles a függöny mögül. Blúza megfeszül szintén kidolgozott, kemény hátizmán. - Gondolom, az meg sem fordult a fejében, hogy fogja magát, és a lányával együtt lelép. - Biztosan nem lepődik meg, ha elárulok egy titkot. Sosem voltam a hűséges asszony mintapéldánya. Nem mintha ez zavarta volna Dalet. Viszont én nem intéztem olyan diszkréten az ügyeimet, mint ő. És 136

ezt bizonyítani is tudja. Dobbs-szal is így ismerkedett meg. A mi kedves Dobbs barátunk a férjem megbízásából éveken át részletesen dokumentálta a hűtlenkedéseimet. Az a fickó többször látott meztelenül, mint bármelyik szeretőm. - És? Megfordul, háttal áll az ablaknak. - Ha megpróbálom elvenni Amandát, elválik tőlem. Tönkretesz. Elintézi, hogy a közelébe se mehessek a lányomnak. Amanda egyedül marad. Vele. Ezt pedig nem hagyhatom. Hirtelen nagy levegőt vesz, és összeszorítja az állkapcsát. - Muszáj kimennem a fürdőszobába. Mögötte állok, hátrasimítom a haját, miközben a mocskos csempén térdel, és a vécécsészébe okádik. Hátrafordul, és rám néz. _ Nem kell segítenie. Óriási gyakorlatom van. Elengedem a haját, akkor intézze egyedül. Bárcsak minden ilyen simán menne. - Kaphatok egy pohár vizet? A fürdőszobaajtóban áll, az arca nyirkos, a szeme karikás, vörös. - Hozom. Int, hogy ne álljak föl, és a mosogatóhoz megy. - A részeg csábító feladja a harcot, Joseph. Maradjon, kiszolgálom magam. Vizet tölt a poharába, és mintegy bizonyítékként megmutatja. Aztán visszaül a kanapéra, és kinyitja a retiküljét. Előveszi a púdertokját, belenéz az apró tükörbe. - Borzalom. Sminkelni kezdi magát. Az órámra pillantok. Már két óra, és nekem még egy csomó elintéznivalóm van. - Mi a helyzet Whitney Vale-lel? Rám pillant, aztán tovább sminkel. - Azok között volt, akikkel Amanda tavaly nyáron együtt lakott az iskolában. Együtt csöveztek ugye jól mondom? Amanda rajongott érte, az akarta, hogy fogadjuk be. Persze erről szó sem lehetett. Megmondtuk neki, hogy nem találkozhat ezekkel az utcakölykökkel. 137

Úgy viselkedett, mint az igazi tinik, fenyegetőzött, hogy újra elszökik, ha eltiltjuk Whitneytől. Szabad kezével lemondóan legyint. - Mondanom sem kell, tudom, hogy végzi, aki így lázad. Idősebb férfiakat szop le night clubok vécéjében. Végül megállapodtunk Amandával, hogy Whitney eljöhet hozzánk, viszont máshol nem találkozhatnak. Tudtam, hogy úgysem tartja be az ígéretét, de azért megpróbáltam fenntartani a szülői tekintély látszatát. Főleg miután megismertem Vale kisasszonyt. - Hogy érti? Skarlátvörös rúzzsal kihúzza száját, a rúzsnyom tökéletesen követi az ajka vonalát. - Az a lány csavargó volt, Joseph, csavargó és tolvaj, aki Amanda barátságával visszaélve próbált meglopni minket. Azonnal tudtam, kivel állok szemben, amint belépett az ajtón. Nem csoda, olyan volt, mintha tükörbe néznék. Megáll a keze, dermedten bámulja a púdertartót. - Tizenhét éves volt, de azonnal magamra ismertem benne. - És a férje? Bepúderezi kipirult arcát. - Ó, igen, ő is felismerte, hogy minőségi áruval van dolga- Nekem elhiheti, a kiscsaj mindent megtett, hogy a férjem azt higgye, nagykorú, hiába sugallt egészen mást a kinézete. - Rástartolt a férjére? - Mmm. Hogy rástartolt-e a férjemre? Nem, jóval látványosabb műsort adott elő. Fickándozott, hagyta, hogy a szoknyája fellibbenjen, kedvesen hozzádörgölődzött. Röviden, eljátszotta, hogy nem csak úgy néz ki, mintha tizenöt lenne. - A férje mit szólt hozzá? Még egyszer a tükörbe pillant, félresöpör egy homlokába lógó tincset. Aztán becsukja a púdertokot. A férjem nem csak névleg vezeti a céget, Joseph. Tehetséges vezető és üzletember. Orvosi diplomája van, elismert járványtani szakember. Nem csupán alapítója a Horde Bio Technek, hanem mind a mai napig ő irányítja a kutatásokat. A munkájának él, ritkán jár haza. Az utóbbi évben, miután Whitney elkezdett feljárni hozzánk, 138

egyre többször fordult elő, hogy Dale otthon maradt dolgozni, vagy váratlanul hazaugrott ebédelni. Nem döbbentem meg, hogy a lány felkeltette az érdeklődését, az viszont kissé meglepett, hogy nem próbálta titkolni. Habár, ha jobban belegondolok, ebben sincs semmi meglepő. - Miért? - Magának is biztosan feltűnt. - Micsoda? - A hasonlóság. Amanda és Whitney között Lefogadom, azzal szórakoztak, hogy akinek csak tudták, beadták, hogy rokonok. Eszembe jut Missy, aki azt hitte, Vale és a Horde lány testvérek. Előveszi a retiküljéből a mobilját. - Amandának megvan a magához való esze, de még csak tizennégy éves. Nem vagyok biztos benne, hogy az apja közeledését valódi veszélyként éli meg. Vagy ami azt illeti, ellenére volna. Semmi szokatlan nem lenne abban, ha szexuális vonzalmat érezne az apja iránt. Legalábbis elméletben. Kinyitja a telefont, és tárcsáz. - Hívom a limuzint. A sofőrrel beszél, szól neki, hogy jöhet érte. - Amanda imádta Whitneyt. Szerintem azt hitte, Whitney csak viccből flörtöl, így akar hülyét csinálni az apjából, és ez végtelen örömmel töltötte el. Whitney soha senki mással nem viselkedett így. Ez táplálta Amanda csitris rajongását. Whitney tapasztalt, dörzsölt lány volt. Amanda azt hitte, a barátnője csúfot űz Dale-ből, és ebben nem is tévedett, de közben Whitney arra számított, hogy anyagilag is megéri neki, ha jóban van a barátnője apukájával. - És megérte? Feláll a kanapéról, megigazítja a ruháját, lesöpri a szöszöket, kisimítja a gyűrődéseket a szoknyáján. - Nem tudom biztosan. De valami történt. - Mi? - Úgy két hete Whitney beszüntette a látogatásait, aztán Dale egyre kevesebb időt töltött otthon. A dolgok visszazökkentek a megszokott kerékvágásba. 139

Nem vesződöm vele, hogy megkérdezzem, mit gondol, a férjének van-e bármi köze Vale halálához. Fölösleges. Elvégre a lány gyilkosa tartja a cigarettát, amit szívok. Megcsörren a mobilja. - Itt a limuzin, Joseph. Felállok. - Whitney két hete nem járt maguknál. Mi történt azután, hogy ő már eltűnt, de Amanda még nem? Az ajtónál megvár. Lemegyek az előszobába, kinyitom a zárakat, a bejárathoz lépünk. - Egyik nap arra értem haza, hogy Amanda és Dale veszekszik. Mikor észrevettek, elhallgattak. Amanda a szobájába rohant, Dale pedig visszavonult az irodájába. - Maga mit csinált? - Bementem Amandához, és megkérdeztem, hogy hozzáért-e az apja. - Mit mondott? - Azt mondta, jaj, anyuuuu. Másnap reggelre eltűnt. - És amikor megtudta, mi történt Whitneyvel, miért nem hívta a zsarukat? Nem aggódott a lánya miatt? - Nem, Joseph. Tudjuk, kihez forduljunk, ha ilyesmi történik. Felhívtuk Mr. Predót. Ő pedig szólt magának. Ha jól emlékszem, azt mondta erre a munkára nem találunk jobb embert. Az ajtóra mutat. - Legyen szíves. Kinyitom az ajtót, de nem mozdulunk. - Még mindig azt akarja, hogy találjam meg a lányát? - Miért ne akarnám? - Annak alapján, amit elmondott, talán jobb, ha ott marad, ahol van. A limuzinra pillant, aztán rám, gyengéden a vállamra teszi a kezét. - Találja meg, Joseph. Közelebb hajol hozzám, melle a mellkasomhoz nyomódik. - Találja meg, és hozza haza. Amíg az utcán cselleng, nem tudhatom, hogy nem Dale találja- e meg előbb. Megcsókolja a szám sarkát. - Az érdeklődése pedig, hogy is mondjam... egyre extrémebb. Rekedten tör elő a hangom. 140

- Ez meg mit jelent? Kinyitja a száját, aztán meggondolja magát, csak a fejét rázza. - Találja meg. Hüvelykujjával letörli a rúzsfoltot a szám sarkáról, a limuzinhoz megy, beszáll, és elhajt. Extrém. Ahogy megfordulok, észreveszem Evie-t. A járdán áll, néhány házzal odább. Egy pillanatig csak bámul rám, majd sarkon fordul, és elindul. Hirtelen megáll. Visszafordul. És beint. Aztán elhúz. Nem rohanhatok utána. Most nem mehetek bele egy ilyen kiabálós, hisztizős, sírós jelenetbe. Ahhoz túl éhes vagyok. Ezért aztán nem mozdulok, és azt kívánom, bárcsak az a fickó annak idején a CBGB klotyójában alaposabb munkát végzett volna. Négy múlt. Össze kell szednem a felszerelést. Lemegyek az alagsorba, kinyitom a széfet. Előveszem a vékony bőrtáskát, és kinyitom a cipzárt. Egy pár új gumikesztyű van benne, egy kis üveg alkohol meg néhány orvosi tampon. Az üres zsebekbe steril injekciós tűket, néhány dréncsövet és pár infúziós zacskót rakok. Bezárom a széfet, a bőrtaskát a kabátom alá rejtem. Már csak néhány órám maradt, hogy napfelkelte előtt vért szerezzek. Ez az utolsó lehetőségem, holnap éjjel csúcsformában kell lennem, ha el akarom kapni Dalr Horde-ot. Vannak szabályok. Nincsenek kőbe vésve, de érdemes betartani őket. 1) 2) 3) 4) 5) 6) 7)

Ne vadássz a lakhelyeden. Ne légy mohó. Ne kövess el brutális gyilkosságokat. Sose csapolj meg olyat, aki észreveheti. Sose csapolj meg olyat, akit már megcsapoltak. Engedély nélkül ne vadássz klánok felügyelte területen. Ne legyenek szemtanúk.

A szabályokat egyetlen frappáns mondatban így lehet összefoglalni: ne szarj a saját fészkedbe. Persze mondani könnyű. 141

A lényeg, hogy a dolog elég időigényes. Zsákmányt akarsz ejteni? Sok időre lesz szükséged. Először is meg kell találni a megfelelő célpontot. Olyasvalakire van szükség, akit nem fognak azonnal keresni, vagy legalábbis nem csapnak nagy botrányt, ha hirtelen eltűnik. Nem szabad elkapkodni a tag elintézését sem. Azaz titokban kell megcsapolni a zsákmányt, és leszívni a vért. Az átlagos emberi testben nagyjából öt, öt és fél liter vér kering. Csak az amatőrök hagyják életben a zsákmányukat, meg az olyan borzongásra vágyó faszfejek, mint aki megfertőzött. Ha végeztél a csapolással, marad egy porszáraz hullád. Az ilyesmi általában némi feltűnést kelt. Találnod kell egy helyet, ahol megszabadulhatsz a hullától, egy olyan helyet, ahonnan sosem kerül elő. Tegyük fel, hogy hasonlítasz rám, tegyük fel, hogy nem szeretsz gyilkolászni, mert úgy gondolod, az ilyesmi árt az üzletnek. Miért is árt a gyilok az üzletnek? A Koalíció messze a legnagyobb klán, Terry szerint több mint a kétezer tagból áll. Terry négyezerre saccolja a manhattani vámpírok számát. A legtöbbjük semmirekellő balfasz, a Koalíció közemberei, lecsúszott klánonkívüliek, néhány kisebb csapat, mint például a Család Kis-itáliában. A többségük elvan heti fél liter vérrel. Még ha ezt a minimumot vesszük is alapul, csak Manhattanben heti kétezer liter vérre van szükség. Az több mint háromszázötven hulla hetente. Ennyi embert még Brooklynban sem nyírnak ki. Mindenkinek az az érdeke, hogy a lehető legkevesebb gyilkosság történjen. Nekem is. Szóval elindulsz csapolni. Ehhez is sok idő kell. Olyan célpontot kell választanod, akit ki tudsz ütni. Olyan embert kell találnod, akit be tudsz drogozni, le tudsz itatni, vagy fejbe tudsz kólintani. Kerüld a nyilvánosságot, olyan helyre vidd a célszemélyt, ahol kettesben lehettek. Vagyis oda, ahol az illető jól érzi magát, ami azt jelenti, hogy valószínűleg kellemesen érzi magát a társaságodban, ami azt jelenti, hogy valószínűleg ismer, ami mindenképpen extra kockázat. Vagy pedig kiválasztod a megfelelő sikátort, és lesben állsz a megfelelő időpontban, egy olyan helyszínen, ahol nagy esélye van a megfelelő zsákmány felbukkanásának. És a tűszúrás nyomai? Vajon mit szól a drogos, aki soha életében nem lőtte magát, ha felébred, és észreveszi a karján a lyukakat? Nincs mit tenni, el kell rejteni a 142

nyomokat, keresni kell egy jó artériát a seggén vagy a hónaljában. Ezért szeretjük a narkósokat. Könnyű őket félrecsalni, elég hozzá egy kis zacskó anyag. Betépnek, és rögtön eldőlnek. Nem valószínű, hogy amikor felébrednek, emlékeznek a fickóra, akivel betéptek, vagy észreveszik a tűnyomot a seggükön. A gond csak az, hogy mivel túl sokszor elkapják őket, könnyen előfordulhat, hogy olyan narkóst csapolsz meg, akit már megcsapoltak előtted. Nem érdemes azzal kísérteni a sorsot, hogy egynél többször csapolod meg ugyanazt a tagot. Akadnak, akik másként intézik a dolgot. Begyűjtenek maguknak egy renfieldet vagy egy lucyt, aki táplálja őket, és közben még élvezi is. Ezek a beteg arcok egyszerűen felnyitják valamelyik erüket, és hagyják, hogy a gazdájuk betankoljon. Ezt havonta legfeljebb négyszer játszhatják el, és már ez is túlzás, de ettől függetlenül jó üzlet. Mintha saját fejőstehened lenne. Vannak persze más lehetőségek is. Ismerek arcokat, akik véradó központban vagy kórházban dolgoznak, beszerzik az adagjukat, és mellesleg dílerkednek is. Van egy srác, akinél néha vásárolok, de mivel tartozom neki pár ronggyal, nem valószínű, hogy akár egy köbcentit is ad hitelbe, amíg nem rendezem a számlát. Ráadásul a legtöbb dílerhez hasonlóan sosincs kéznél, amikor sürgősen szükség van rá. A legfontosabb, hogy az eszedbe vésd a számokat. Manhattan lakossága meghaladja a nyolc és fél milliót. Mi négyezren vagyunk. Rosszak az esélyeink. Szóval ne szarj a saját fészkedbe. Ma éjjel a saját fészkembe szarok. Nincs más választásom. Gyorsan vérhez kell jutnom. Egy narkóst kéne elkapni. Az a legbiztonságosabb megoldás. Ehhez viszont szükségem lenne valamilyen anyagra csalinak, de nincs nálam semmi. Megpróbálhatnék szerezni valamit, aztán elmennék az egyik ludlow-i narkóstanyára, de erre most nincs idő. Úgy néz ki, a végén mégis muszáj lesz megcsapolnom valakit. Rögtönöznöm kell. Ami azt jelenti, hogy csúnyán belerondítok a fészkembe. * 143

Kezdek kiborulni. Bizsergek és viszketek, nem tudok koncentrálni, és már a pia sem lazít el. A Vírus kitörni készül. Ha bedarál, képtelen leszek aludni vagy bármi másra gondolni, amíg jól nem lakatom. Nemsokára beszélni fogok hozzá, alkudozni próbálok, mindent megígérek neki cserébe ha kicsit békén hagy. Muszáj megoldanom valahogy a helyzetet, össze kell szednem magam, pihennem kell, estére formába kell lendülnöm. Még hiányzik néhány darab a kirakósból, de már kezd összeállni a kép. Rájöttem, hogy dr. Dale Horde kefélte Whitney Vale-t. Rájöttem, hogy Amanda Horde azért akadt ki és lépett le otthonról, mert leesett neki, hogy az apukája a legjobb barátnőjét keféli. Ez elég ahhoz, hogy elkapjam Horde tökeit. Mert arra is rájöttem, hogy Horde tetette el láb alól Dobbst. A fickó rájött valamire, mondjuk arra, hogy Horde keféli Vale-t, és megpróbálta megzsarolni. Ezért ez a nagy sietség. Horde megszabadul Dobbstól, és eltünteti az aktákat. És az aktákban talál valamit, amiből rájön, hol bujkál a lánya. Marilee-nek nem amiatt kellene idegeskednie, miként tartsa távol a férjét a lányától, hanem amiatt, hogyan szerezheti vissza tőle. Tegyük fel, hogy Horde már begyűjtötte a kiscsajt, ami azt jelenti, ketyeg az óra. Fogalmam sincs, a hordozónak mi köze ehhez az egészhez, de tuti, hogy egyebek között ezt is kiszedem abból a faszszopó Horde-ból, ha egyszer a kezem közé kerül. Hajnali öt, az utcákat járom, a felhőkarcolók teteje fölött húzódó halványkék sávot figyelem, mint egy szánalmas narkós, aki már csak a szerencséjében bízhat. És ekkor meglátom a zsákmányt. Nem rajongok ezért a típusért, de kivételesen megteszi. A csaj a húszas évei elején jár, a ruhájából ítélve bulizni volt, és most szégyenteljesen kullog hazafelé valami csávótól, aki felpróbálta, aztán kidobta. A tekintete ködös, az ujját végighúzza a parkoló autók karosszériáján, egyensúlyozni próbál, még félig részeg. A Tizenegyedik utcában vagyunk, a B és a C sugárút között. Nem messze tőlünk egy kibelezett homokkő sorházat látok, amelynek már csak a falai állnak, nemsokára szép új öröklakásokat alakítanak ki benne. Az épületállvány sátrat von a járda fölé, a vékony 144

furnérkerítés pedig eltakarja a szétbombázott homlokzat földszinti részét. Az állvány alatti sötét alagútban elkaphatom a lányt, utána átküzdöm magam a furnérkerítésen, az épületben szép nyugodtan megcsapolom, aztán a munkások egy óra múlva megtalálják, és kihívják a zsarukat. Elég tré megoldás, de a fenébe is, lehet, hogy igazából szívességet teszek a csajnak, ha eltüntetem az utcáról, mielőtt valami barom elkapja, és megerőszakolja. Mögé lopakodom, és a tarkójára mért ütéssel lecsapom. A tenyerem alján lévő izompárnát használom, azonnal kifekszik. Ahogy előrebillen a feje, az agya a koponyájának lökődik, a csaj összecsuklik. Egyébként annyira kivolt már, hogy alig kellett meglegyintenem. Elkapom, mielőtt a földre zuhanna, lefektetem a járdára, megfogom az egyik bazi nagy furnérlemezt és kidöntöm. Felveszem a lányt a földről, beviszem a kerítésen belülre, visszarakom a helyére a furnérlemezt, és munkához látok. Remek vénákat találok a karján, és amúgy sincs idő túlfigurázni a dolgot. Kicipzárazom a bőrtáskát, felhúzom a gumikesztyűt, és összerakom a felszerelést. Kibontom a tűt és rácsavarom a dréncsőre, a csövet csatlakoztatom az üres infúziós zacskóhoz. Az érszorítót a csaj könyöke fölött a karjára kötöm, és ledörzsölöm a bőrét alkohollal. A tűt a jobb kezemben tartom, a karját a balban, a hüvelykujjammal kifeszítem a vénát és beleszúrom a tűt. Erős, jó vénát találtam. A dréncső megtelik vérrel. Kiengedem a csőcsapot, a fiatal, egészséges szív átpumpálja a vért a csövön, az infúziós zacskó kezd megtelni. Ahogy a sűrű, bíborvörös vért bámulom, feláll a farkam. Öt perc alatt végzek. Szétkapom a felszerelést, a zacskót óvatosan a kabátom belső zsebébe csúsztatom, és kész. Amint hazaérek, azonnal megiszom az egészet, legalább nem kell vacakolnom a véralvadásgátlóval. Csak egy apró tűnyom maradt a lány karján, de a bőre sötét, nem hiszem, hogy be fog kékülni. Talán majd azt gondolja, megcsípte valamilyen bogár. Mielőtt lelépek, szétszórom a táskája tartalmát. Zsebre vágom az ötöst, amit találok, meg a mobilját. Később eldobom a telefont, de így legalább rablótámadás jellege van az egésznek. Felállok, nekilátok félrerakni a furnérlemezt. Megtorpanok. 145

A földön ájultan, tehetetlenül heverő lányra nézek. Le kéne csapolnom még fél litert. A biztonság kedvéért, még egy felest. A fenébe, teljesen le kéne csapolni a csajt. El tudom cipelni a sarokig, mintha a becsípett barátnőm volna. Aztán taxiba vágnám, hazavinném, és szép nyugodtan leszívhatnám a vérét az utolsó cseppig. A franc a kibaszott bigébe, seggrészegen, belőve bóklászik, nem is tud magáról, csak a bajt keresi. A kurva életbe, az ilyen muff megunta a szaros életét. Igazából szívességet tennék neki. Lehajolok, hogy fölemeljem. Megállok. A Vírus. A kibaszott Vírus beszél belőlem. Ez nem én vagyok. Ennél több eszem van. Nem így kell intézni a dolgokat. Ez baromság, gyengeség. Nem ilyen vagyok. Lehet, hogy nem én vagyok a legpengébb agy a környéken, de azért ennyire nem vagyok hülye. Ennyire nem vagyok gyenge. Még nem. Félretolom a furnérlemezt, kilépek az utcára, Visszateszem a lemezt a helyére, és elindulok hazafelé. Kábé kettőt lépek, amikor Hurley megint leüt. * - Tudtam, baszki. A kurva életbe. - Tudtam, baszki. Beállt. Beállt hozzájuk, és engedély nélkül vadászott. Csukva tartom a szemem. Tudom, kit látok majd, amikor kinyitom, és szeretném, ha ez a pillanat minél később jönne el. - Eljátszotta a feddhetetlen mintapolgárt, erre tessék, csatlakozott a Koalícióhoz, és engedély nélkül levadászta a muffot. - Ne használd a muff szót. - Oké, oké. Levadászta a nőt. Megmondtam Terrynek, hányszor megmondtam neki, de csak elkényezteti a szarházit. Tudja jól, hogy a Koalíciónak spicliskedik, mégis hagyja, hogy a környéken maradjon. Na, ennek most vége. Bizonyítékot akartatok? Kinyitom a szemem. A kamrába raktak. Sötét van. A levegő nyirkos. A rosszul illesztett ajtó résein sápadt fény szűrődik be. 146

- Szereztem bizonyítékot. Az oldalamon fekszem. Ahogy megpróbálok feltápászkodni, észreveszem, hogy megbilincselték a kezemet és a bokámat. Nagy nehezen sikerül felülnöm. A hátamat a nyirkos téglafalnak támasztom. - És mi lenne az? - Láttam a fickót, ez csak elég. Hurley is látta. - Elárulod, mit csinált, amikor láttad, Tom? - Láttuk, hogy beengedi a lakásába azt a muffot a Koalíciótól... azt a nőt, és láttuk, hogy becserkészi azt a másik mu... nőt. - Honnan tudod, hogy a nő a Koalíció tagja? Talán egyenruhát hordanak? - Nekem elhiheted, lerítt róla, hogy koalíciós. - Áruld már el, honnan tudod. - Honnan? Azt mindig tudni. Úgy viselkedett, mintha az övé lenne az egész világ, ezek mind totál el vannak szállva maguktól. Fenn hordta az orrát a ribanc, mint aki rózsaillatút szarik. - Ne nevezd a nőket ribancnak. - Oké. Közelebb kúszom az ajtóhoz, és az egyik repedésre tapasztom a szememet. Megint a Társaság főhadiszállásán vagyok. A földet kicsi, négyzet alakú, kézzel szőtt mintás szőnyegek, a falakat pedig túlméretezett zsarolólevelekre emlékeztető, házi készítésű anarchista tiltakozó plakátok borítják. Tom Nolan hátát látom. Egy főzőlap előtt áll, nagy fazék gőzölgő, büdös löttyöt kavargat. - Tehát együtt láttad egy nővel, aki feltehetően a Koalíció tagja. És még mit láttál? - Tuti, hogy a nő koalíciós. Na és ha mégsem? Ez a szarházi engedély nélkül vadászott. Egyszerűen lecsapta azt a lányt az utcán. - Kiskorú volt? - Mi? - Kiskorú volt? - Húsz lehetett kábé. - Ezek szerint nem lány volt, ugye? - Jól van, na. Ez a szarházi lecsapta azt a nőt utcán, és bevonszolta az építkezésre. Simán rajta kaphatták volna, miközben csapolja. A 147

rohadt életbe, mi ez, ha nem a Társaság alapelveinek sárba tiprása? Ráadásul a mi területünkön. Az elveink és módszereink totális meggyalázása. Ez egyértelmű, kész, passz. Különben is neked sír mindig a szád, hogy több nőt csapolnak meg mint ahány férfit. Lydia belép a képbe, és megáll Tom mellett. - Nem szokott sírni a szám. De az tagadhatatlan, hogy óriási aránytalanságok figyelhetők meg az áldozatok nemi hovatartozása tekintetében, a Vírus motiválta erőszakos bűncselekményeknek ugyanis rendszerint nők esnek áldozatul. - Ezt mondom én is. - Szóval utasítottad Hurleyt, hogy üsse le, és hozza ide? - Hé, valamit lépnem kellett. Nem tudni, mire készülnek ezek ott a fönn északon, nem tudni, mivel bízták meg a főnökei. Nem húzhattuk tovább az időt. Ez a szemét a Koalíció spiclije, es most eljött a leszámolás órája. - Aha. Lydia hátat fordít Tómnak, nem látom, kire néz. - Hurley, láttad a nőt, akit felvitt a lakásába? - Ja. - A Koalíció tagja volt? - Nemtom. Há lehet. - Szerinted az volt? - Passz. Tom aszonta, az. Lehet. Fájin nőci vót. - Aha. Tom feléjük fordul. - Hé, ne használd a nőci szót. - Mé? - Mert lealacsonyító. Lydia Tomra pillant. - Szállj le róla, Tom. - A francba, egyfolytában engem csesztetsz... - Mert neked több eszed kellene, hogy legyen. Hurley öreg róka. Úgy beszél, ahogy akar. - Jesszusom! Kibaszott kettős mérce. Tudod, milyen ez? Ellenforradalmi. Mindenki egyenlő, vagy nem? Utálom a 148

szabályokat, de ha már szabályokat állítunk fel, akkor ne kivételezzünk senkivel. - Elég volt, Tom. Lydia ismét Hurleyhez fordul. - Mi a helyzet a nővel, akit megcsapolt? - Há, az is jó bőr vót, az tutkó. - Betartotta az előírásokat? Síri csend telepszik a szobára, szinte hallani a Hurley agyában kattogó fogaskerekeket. Talán Megpróbálja kitalálni, mit jelent az, hogy előírás. - Nem úgy csináta, ahogyan Terry szokja. Azé basztam oda nekije egyet. - Oké. Lydia most Tomhoz fordul. - Na mi legyen? - Hogyhogy mi legyen? Kifaggatjuk a köcsögöt - Tom! - Bocs, bocs. Tudod, hogy mi az anarchistáimmal szimpatizálunk a meleg és leszbikus közösséggel. Csak kicsúszott a számon. - Szívd vissza. Lydia eltűnik a képből. Tom tovább kevergeti a fazékban fortyogó büdös kotyvalékot. - Ha felébred, megismertetjük egy gumicsővel, attól biztos ömlik majd belőle a szó. - Ébren vagyok, Tom. Megpördül. - Mióta hallgatódzol, te seggfej? - Úgy érted, mióta próbálok visszaaludni, hogy ne kelljen a baromságaidat hallgatnom? Odajön az ajtóhoz, olyan közel áll meg, hogy csak a farmerja mocskos szárát látom a repedésen keresztül. - Jól van, ugass csak le, nagyokos. Meglátod, csúnyán rábaszol. - Hé, Tom, tudod, hogy sosem ugatnálak le. Arra ott van Terry, majd ő. - Jól van, te akartad. Hát most megkapod, baszki. Hallom, hogy a zárral vacakol. 149

- Figyelj, haver, légy szíves, kérd meg Hurleyt, hogy üssön ki újra, pihenni szeretnék. A zár kattanva kinyílik, lánccsörgést hallok. A hátamra fekszem, felhúzom a térdem. - Hurley lófaszt se fog csinálni, saját kezűleg intézlek el, nagyokos. - Esetleg levennéd a kezemről a bilincset? - Ahogy parancsolod. Az ajtó kivágódik. Amint belép, páros lábbal hasba rúgom. Felnyög, és hátratántorodik. Belebotlik egy magas székbe, és ahogy rázuhan, a szék ripityára törik alatta. Gyorsan felülök, aztán előredőlök, és összebilincselt kezemet magam előtt tartva kilesek az ajtón. - Hé, Tom, felsegítenélek, ha nem lenne a kezemen ez a vacak. - Elegem van belőled, köcsög. Rám ront. Már megint nem bírtam befogni a kibaszott pofámat. Csak arra marad időm, hogy megbánjam. Megpróbálom kirúgni a lábát. Ha leviszem a földre és a bilincs láncát a nyaka köré tudom tekerni, talán sikerül eltörnöm a légcsövét. Nem jön össze. Könnyedén kitér a rúgás elől, megragadja a kabátomat, felemel, és ököllel ütni kezdi az arcomat. Lydia szinte azonnal leszedi rólam, de a rohadék így is bevitt vagy egy tucat ütést. Összerogyok. Vérzik az orrom és a szám, pedig most igazán nem engedhetem meg magamnak ezt a luxust. Tom megint rám akar rontani, de Lydia könnyedén visszalöki. - Mi a faszt csinálsz, te picsa? Lydia hatalmas izmai megfeszülnek, a hangja azonban nyugodt marad. - Vigyázz a szádra! - Kurvára unom már, hogy állandóan beleugatsz, mit pofázok, muffbúvár! - Tom, ha még egyszer kicsúszik a szádon hogy bige, picsa, muff, ribanc, kurva, faszszopó, köcsög, buznyák, buzi, muffbúvár vagy leszboszi, a szart is kiverem belőled, aztán megkérem néhány nagy farkú travi ismerősömet, hogy egy éjjel lepjenek meg valamelyik félreeső sikátorban, és kenjék meg az aranyeredet. Tom neki akar menni Lydiának, de Hurley hirtelen közéjük lép. - Terry berág, ha rágyün, hogy balhéztok. 150

Az oldalamon fekszem, vért köpök, az orrom szörcsög. - Így van, picinyeim, apuci ideges lesz, ha hazajön, és meglátja, hogy marjátok egymást. Tom nem bír magával, megint nekem akar esni, de amikor Hurley a vállára teszi a kezét, ledermed. Hurley felém fordul. - Jó lenne mán, ha befognád a lepcsest, Joe. A kis vértócsát nézem a földön az arcom mellett, azon gondolkodom, hogyan nyaljam fel. - Ja, lehet, hogy igazad van, Huri. A fenébe, néha neked is lehetnek jó ötleteid. Felmordul. - Mán nem emléksző, hogy jártá mútkor, Joe? - Dehogynem. - Pedig akkó még finom vótam. Befogom a számat. Hurley Lydiát és Tomot méregeti. - Tik meg fogjatok kezet, látni akarom, hogy nem haraguttok. Tom felhorkan. - Röhej, baszki. Lydia kinyújtja a kezét. - Hurleynek igaza van, Tom. Ugyanazon az oldalon állunk. Uralkodnunk kell az indulatainkon. Rámosolyog Tomra. Tom a kezébe csap. Lydia satuként megszorítja a mancsát. Ügyesen csinálja, Hurleynek nem esik le a tantusz. Tom elrántja a kezét, be akar mosni Lydiának. - Rohadt kurva! Hurley hárítja az ütést, aztán finoman taszít egyet Tomon, aki a szoba túlsó falán csattan. - Okés, Tom, indújjá. - Mi van, bazmeg? - Terry nagyon nem dijjazná eztet. Ki kő szellőztetned a fejedet. - Nappal van. - Akkó menjé föl a fődszintre. - Ne csináld már bazmeg, tudod, hogy... Hurley felemeli az ujját. - Oké, nyugi, felfogtam, megnyugodtam. Megyek. De ezt a kibaszott spiclit tegyük vissza a celIájába. 151

Hurley vállat von. - Okés. Kettőt lép, felemel, és bedob a kamrába Be csukja az ajtót, visszaakasztja a láncot. Hallom hogy Tom elindul felfelé a lépcsőn, aztán megáll. - Lydia, igazad van, ugyanazon az oldalon állunk. Az eszembe véstem, bébi. Ajtó nyitódik és csukódik, Tom lelépett. Hangos reccsenést hallok. Hurley leült az egyik székre. - Na, így mán jobb. Jó kigyüvünk egymással. - Azt állítja magáról, hogy anarchista, de igazából fasiszta. Egyszer azzal állt elő, hogy hordjunk egyenruhát. Ez a barom komolyan gondolta, hogy a Társaság tagjai egyenpólóban meg egyenkarszalagban parádéznak majd. Azt találta ki, hogy az egyenruhára varrt szimbólumokkal jelezzük, a Társaságon belül ki melyik irányzathoz tartozik, az Anarchistákhoz, a Leszbikus és Meleg Szövetséghez vagy a Kommunista Kiáltványhoz. Azt mondta, így a Társaság végre egységbe tömörülne, és könnyebben felismernénk egymást az utcán. Valójában azonban valamiféle osztályrendszert próbál megvalósítani. Tudni akarja, hol keresse az ellenségeit, ha már elég erősnek érzi át ahhoz, hogy elintézze őket. Azt állítja, hogy támogatja a Leszbikus és Meleg Szövetség céljait, de közben parázik tőlünk. Mielőtt megfertőztem, senki nem vállalta a Vírussal fertőzött melegek egységbe tömörítését, azóta viszont a közösségnek már a Tanácsban is van képviselete. Minden gyűlésen bámulhatja a pofánkat. A rohadt kis fasiszta. Majd megszakad, hogy biztonsági főnök lehessen. Tiszta Sztálin. Ha magához ragadja a hatalmat, rosszabb lesz, mint Hitler. Lydia az asztalnál ül, vegapörköltet eszik, azt a kotyvalékot, amelyet Tom kevergetett. - Ha Terry kinevezi biztonsági főnöknek, az lesz az első dolga, hogy megszabaduljon tőled, Hurley. Most persze kapóra jön neki, hogy van egy erős embere, de amikor az anarchista haverjai surranóban, gumibottal a kezükben masíroznak, nem lesz többé szüksége rád, hogy elvégezd a piszkos munkát. Ezért kell résen lenni. 152

- Há én résen vagyok, Lydia. Ahogy asztat Terry is monnya. - Értem, de vajon neked ugyanazok a céljaid, mint Terrynek? Talán azt akarod, hogy egész életedben ő döntsön helyetted? - Eddig sose nem vót gond vele. - Világos, de... Képtelen vagyok tovább hallgatni ezt a baromságot, iszonyatosan görcsölök. Külön-külön még oké, de görcsök és ez a beszélgetés egyszerre? Elérkezett a pillanat, lépnem kell valamit. - Hé, Lydia. Elhallgatnak. - Lydia. - Mi van? - Leghőbb vágyam, hogy végighallgathassam, hogyan érteted meg Hurleyvel az egyéni képességek kiteljesítésének alapelveit, de elég szarul vagyok, és nem tudok rendesen koncentrálni. - Igen, nekem is feltűnt, hogy kicsit gyűrött vagy. - Nem kaphatnám meg esetleg a vért, amit lecsapoltam? - Sajnálom, Joe, de az a vér az első számú tárgyi bizonyíték mindarra, amit Tom ellened felhozott. Bármennyire gyűlölöm is a kis szarházit, nem tüntethetem el a bizonyítékot. - Nem tudsz kölcsönadni? - Nem. - Most, hogy már így kiklopfoltatok, nem engednétek el? - Eltaláltad. Attól tartok, itt kell maradnod, amíg Terry visszajön a Bandától. - Van tipped, mikor fut be? - Talán már ma este visszaér, de az is lehet, hogy csak pár nap múlva. Attól függ, mikor tudják biztonságosan hazafuvarozni. Pár nap. - Esetleg felhívhatnád. - Megkért, hogy ne zavarjuk, amíg odaát van. Arra gyanakszik, hogy a Koalíciónak a mobilszolgáltatóknál is vannak beépített emberei. Lehallgatják a vonalakat, és felhasználják a cellainformációt. Terry attól tart, rájönnek, mikor és hogyan jön vissza. Ha engem kérdezel, túlparázza a témát, mintha Tom telebeszélte volna a fejét, de ha nem muszáj, minek kockáztasson. 153

- Ez mind nagyon szuper, Lydia, de tudod, elő kellene kerítenem egy elveszett lányt. - Nőt. - Nem, lányt. Olyan fiatal, hogy nem tudja megvédeni magát az apukájától, aki meg akarja erőszakolni. Lydia közelebb lép az ajtóhoz. Nem ismerem jól Lydiát, de eleget hallottam róla. Néhány éve még a New York-i Egyetemre járt, és a radikális nemi szerepekről írta a szakdolgozatát. Politizált, az egyetem meghatározó alakja volt. Női önvédelmi órákat tartott. Azt is hallottam, hogy egy mindenre elszánt, kiéhezett klánonkívüli támadta meg. Lydia kinyomta a szemét, és ágyékon öklözte. De nem volt elég gyors, a fickó megharapta az arcát. Azt beszélik, az eset után kiderült, hogy olyan embereket is ismer, akikről nem sejtette, hogy ismeri őket. Ezek rögtön kiszúrták, amikor az állapota romlani kezdett AZtán végigcsinálták vele az egész tortúrát, és bemutatták Terrynek. Szerintem a legnagyobb sokk akkor érte, amikor megtudta, hogy a leszbikus és meleg Vírus-fertőzötteknek nincs külön szervezetük a Társaságban. Gondoskodott róla, hogy ez ne maradjon így. Nem lesz könnyű bepalizni, de szerencsére még elég fiatal. A szó szoros értelmében fiatal, huszonöt éves sincs. A lelke még nem kérgesedett meg továbbra is kitart azok mellett az értékek és érzések mellett, amelyeket a magáénak vallott, mielőtt megfertőzték. A fenébe, ilyenkor ezzel majdnem mindenki így van. Aztán az ember vagy felnő, vagy meghal. - Miért aggódsz ennyire a lány miatt, Joe? - Igazság szerint nem aggódom. Ez csak egy meló. De úgy gondoltam, te talán aggódnál. - Rohadék vagy, Joe. - Magányosan rója az utcákat, nem tud kihez fordulni segítségért. - Mocskos szarházi. - Teljesen egyedül. - Majd én segítek neki, csak áruld el, hol találom. 154

Fogalmam sincs. Ezért szeretném, ha elengednétek. Meg akarom keresni. - Mégis hogy gondolod? - Ismerek egy fickót, aki tudja, hol van. Kiverem belőle. - Mondd meg a nevét, majd én elintézem. - Tudom, hogy szívesen megtennéd. Csak az a baj hogy a fickó a Tizennegyedik utcától északra lakik. És jó kapcsolatai vannak. Nagyon kellemetlen következményei lehetnek, ha odamész, és megagyalod. - Értem. De nem szabad megfeledkeznünk egy nagyon fontos dologról. - És mi lenne az? - Semmi okom, hogy higgyek neked. Ehhez mit szólsz, Joe? Egyetlen épkézláb okot mondj, amiért érdemes tovább hallgatnom a baromságaidat. - Mi okom lenne hazudni? Tegyük fel, hogy kamu az egész, és mégis elengedsz. Szerinted hová mehetnék? Ha lelépek a környékről, végem. Ha itt maradok, bármikor be tudtok gyűjteni. Hová menekülnék? - A felsővárosba. - Ott fent kizárólag azért állnak szóba velem, mert itt lent élek. Ha a Tizennegyedik utcától északra költözöm, többé nem veszik hasznomat, hallottad, mit csinál Dexter Predo azokkal, akiknek többé nem veszi hasznát? - Igen. - Igaz a hír. Elhallgat. - A lány tizennégy éves, Lydia. Amandának hívják. Sikerül benyúlnom a zsebembe. Elvették a pisztolyomat, a késemet, a felszerelésemet és a lecsapolt vért, a fénykép viszont nálam maradt. Előveszem, és az ajtó alatt kicsúsztatom. - Itt van, ez ő. A gyűrött szélű kép eltűnik. Lydia lélegzik, Hurley újságot lapozgat, a Vírus fájdalomról és éhségről suttog az ereimben, mást nem hallok Lydia visszacsúsztatja képet. - Tudod, mikor hibáztál, Joe? 155

- Mikor? - Amikor tegnap éjjel megcsapoltad azt a nőt. Ez erőszak, Joe, én pedig nem alkudozom erőszaktevőkkel. Távolodnak a léptei. - Felmegyek, Hurley. Ha ez a szarházi puhítani próbál valami ócska mesével egy elveszett kislányról, ne dőlj be neki. - Nyugi, Lydia, Joe jobban ismer engemet anná, hogy bepróbákozzon. Eltalálta. Így aztán egyedül maradok a kamrában, a Víruson kívül nincs kivel beszélgetni. A társalgás egyébként nem túl változatos, és nem is valami lélekemelő. A Vírus többnyire csak azt kántálja: kaját, kaját, kaját, én meg azt válaszolom: elég, elég, elég. Borzasztóan unalmas. Ezen kívül folyamatosan nyöszörgők, és szakad rólam a verejték, miközben görcsbe ránduló gyomromra szorítom a kezemet, időnként pedig a földbe verem a fejemet. Gondolj a legszörnyűbb gyomorrontásra, amelyben valaha részed volt. Na, ez pont olyan, csak fájdalmasabb kiadásban, és azzal a különbséggel, hogy hiába szarod meg hányod össze magad, semmi esély rá, hogy jobban leszel. Hullámokban támad. A rohamok közötti rövid szünetekben az ember többnyire azon töpreng, hogy ez még csak a kezdet, és sokkal szarabb lesz. Emiatt aggódom a legjobban, ugyanis még nem kéne ilyen mocsokul éreznem magam. Általában legalább egy nappal később szoktam eljutni erre a szintre. Arra gyanakszom, hogy Horde koktélja a kelleténél jobban tönkrevágta a szervezetemet. Ehhez vegyük még hozzá a Vale ejtette vágásokat, a leégést, a Hurleytől kapott kiadós zakót... Be kell látnom, kicsit túlhajszoltam magam. A Vírus kimerült és nyűgös, mint a kisgyerek, akit nem fektettek le idejében. Egyelőre még csak nyafog, de hamarosan elkezd üvölteni. Aztán elfogy a türelme, és csakugyan bepöccen. Stop, egy patkány rágja a vastagbelemet. Tudom, milyen ez. Ki fogom bírni. A görcsök egyre erősödnek, aztán a fájdalom állandósul, azt már könnyebben elviselem. Utána lesz csak igazán érdekes a történet. Attól kezdve a személyes tapasztalataim határát fogom feszegetni. Nem először, és minden 156

bizonnyal nem utoljára, Jorge jut eszembe. Muszáj elterelnem a figyelmemet. - Hurley! Hé, Huri! - Mi kő? - Neked hány nap az egyéni csúcsod? - Nekem? - Nem, baszki, a névrokonodnak, aki ott áll melletted. - Sokat ugatol, Joe. - Ne haragudj, kicsit feszült vagyok. - Ja, há kemény, mi? - Aha. Szóval hány nap? - Há vagy két hét. - Ne bassz ki. - Mondom. - Hogy történt? - Nem szabad dumáznom veled, Joe. - Az istenit, Huri, mi a fasz bajod lehet, he? A jó életbe! A patkány visszatér. * - Okés vagy, Joe? - Nem. - Aha. - Két hét, mi? - Há ja. - Hogy történt? Nem válaszol. Az arcomat az ajtó szélén lévő réshez nyomom. - Ne csináld már, haver, csak próbálok nem figyelni a görcsökre. Hurley fészkelődik, megreccsen alatta a szék. - Na jó. Régen vót mán. Biztos kíváncsi vagy? - Naná. - Na jó. Szóval nagyon régen vót. Szeszcsempészeknek dogoztam. Jó régen, há érted. Az áru vízen gyött, Long Islandre. Gorillának meg fegyveres kíséretnek vótam ottan. - Van, ami sosem változik. 157

- Aztat kő csináni, amihez ért az ember. - Az tuti. - Na de mindegy, szóva becsorogtak a hajók, kikötöttek ottan a parton, ekezdik a csávók kifele pakóni a piát, azt akkó lecsaptak ránk. - Másik banda? - Nem. A yard. - Egykutya. - Az fix. Há azok a zsaruk megérték a pézüket. A balhé előtt le lettek fizetve, hogy nyugodtan dógozhassunk. De meggondóták magukat, onnantul ők akarták vinni a bizniszt. Figyelmeztetés nékű lőttek is. Géppisztollyal. Tégedet lőttek mán meg, Joe? - Párszor már előfordult. - Na há az aztán fáj, mi? Kurvára. Engemet jól lekaszátak. Kaptam a lábamba meg itten a hasamba. A skacok bepakótak a verdába, azt dobbantottunk. A kibaszott hekusok meg útzárat csinátak egy mérfőddel arrább. El is kaptak minket Addig lőttek, míg a kocsi leszaladt az útró. Kiröpűtem a szévédőn, megúsztam, mikó bedobták a gránátot az ablakon. Taccsra vágták az egész bagázst. Kár értük, jó skacok vótak. - Veled mi történt? - Velem? Húsz méterre röpűtem. A csatornában landótam, egy olyan acél lefolyó mellett. Bevonszótam magamat oda. Aztán elájútam. Mire magamhoz tértem, a fakabátok mán mind felszívódtak. - Aztán mit csináltál? - Há feküdtem, Joe. Szétlőtték a lábamat. Mászni se bírtam. Csak feküdtem ottan, és feküdtem. A lyukak hamar begyógyútak, azzal nem vót gond. De belű kurva nagy gebasz vót, a csontok szilánkosra törtek. Az mán lassabban gyógyú. - Bizony. Há szóval jó darabig csak feküdtem ottan. Egy hétig. Sok vért vesztettem, lassan forrott összefele a csontom. A Vírus kezdett bepöccenni. Közben meg folyton azért fostam, nehogy a nap besüssön az aknába. - Kemény. 158

- Nem kamu, Joe, aszittem, megmurdelek. Eggyre szarabbú éreztem magam. Előbb a belem, aztán a fejem, aztán a bőröm. A végin mán mindenem fájt, mindenem. Még a kibaszott hajam is. Szóval ez vár rám. - A második hét közepire véget ért. - Megszűnt a fájdalom? - Minden megszűnt. Akkó mán semmit se éreztem. Azt gondótam, há ennyi vót. Vége. Több mint egy egész napig nem éreztem semmit se. És akkó valami nagyon furcsa dolog történt. - Micsoda? - Hirtelen a világon mindent éreztem. Patkánytámadás. - Bocs, a végéről lemaradtam. - Semmi gáz, hallottam. Épp arró pofáztam, mi van, amikó eljutsz oda, hogy a Vírus mán totál kiborul. Mer egyszer csak jobban lettem, sőt. Farkaséhes vótam, srác. Felpattantam, azt visszadzsaltam az úthoz. Az első autó megállt. Tutkó aszitték, baleset történt. Há az is, csak velük ottan. A népek a kocsiban még észbe se bírtak kapni. Apám! Se előtte, se azóta nem zabátam korát, Joe. Az nem vót semmi. - Az Enkláve papol erről az állapotról. Daniel azt mondja, ők mind ebben élnek. - Ja, Terry is asztat monta, amikó visszagyöttem, és elmesétem neki, mi történt. - Terry akkor már itt volt? - Naná, jó régóta ismerjük mán egymást. - Ilyen régóta itt van? Azt hittem... - Okés, na itten vége a mesedélutánnak. Most mán pofa be, Joe. A helyedben én más dogok miatt aggódnék, felejcsed el ezt a régi sztorit. Azzal Hurley elhallgat. Nekem így is jó, legalább van időm végiggondolni, amit hallottam. Világéletemben azt hittem, Terry a hatvanas években kezdte a pályát, amikor a Társaság megalakult. Legjobb tudomásom szerint ezt mindenki így tudja. 159

A patkány visszatér, nem tudok gondolkodni. - Hé, Pitt. Az idő eltelt. Valahogy. Amikor magamhoz térek a legutóbbi ájulásból, erős fény világít az arcomba. Elvakít, hunyorgok. Aztán a fénynél jóval tömörebb anyag csattant arcomon. - Lydia lelépett, a buznyák haverjaival gyűlésezik. Ahogy fölemelem a fejemet, máris kapom a következő ütést Tomtól. - Hurley kisurrant megnézni, üzent-e valamit Terry. Nem emelem föl a fejemet a földről, úgyhogy Tom belerúg. - Nem fogod kitalálni, kire hagyta az őrködést. Egy darabig jól elvan így, rugdos és püföl. De tudja, meddig mehet el, tudja, hogy nem vagyok valami nagy formában. Mégis úgy tűnik, élvezi a szitut. - Kurva szarul festesz, Pitt. Tudod, mi fest még nálad is szarabbul? A jövőd. Megint belém rúg. Felnyögök. Elégedett biccentéssel nyugtázza. - Bizony, kibaszottul szarok a kilátásaid. Szarabbak, mint néhány órája. És tudod, miért? Az egyik zápfogam kifordult, egy ínydarabon fityeg. Összebilincselt kezemet az arcomhoz emelem, kitépem a fogat és a földre pöckölöm. - Nem is tudtam, hogy felcsaptál jövendőmondónak, Tom. Nevet. - Haver, már kurvára várom, alig bírom kivárni azt a kibaszott pillanatot, amikor végre összecsúszol. Fogadok, hogy ez a faszagyerek külső érzékeny szívet takar, és hangosabban sírsz majd, mint egy gennyes fürdőskurva. - Elmehetnél jósnőnek, ha így a jövőbe lát - Megtaláltuk a kölyköt. - A kurva életbe. - Bizony, bizony. Szar ügy, Pitt, kurva szar ügy. A kurva életbe. A kislány. - Ezt meg hogy gondoltad? Azt hitted, nem találják meg a srácot? A srácot? 160

- Mert az a helyzet, hogy megtalálták. Néhányan a csapatból új rejtekhelyet kerestek, körülnéztek pár alagsorban a B sugárút környékén. Kiszagoltak valamit. Egy oszlophoz kötözve találták meg, valaki eltörte a nyakát. És a kibaszott kutyáját is kinyírta. Mi a fasznak vagdostad össze, Pitt? Különben kiderült volna, hogy megcsapoltad? A Leprás. - Egyre mohóbb és egyre trehányabb vagy. Biztos túl sokat lébecolsz a felsővárosban. A picsába, Pitt, mindenki tudja, hogy a srác a csicskásod volt. És azt is mindenki tudja, hogy a nyaktekerés a specialitásod. Ha Terry rájön, hogy elintéztél egy kölyköt a területünkön, és ilyen hanyag munkát végeztél... Többé nem fogja érdekelni, mióta ismeritek egymást. Meg sem próbálom tagadni. Ráadásul tök igaza van. Megöltem a Leprást, és illett volna eltakarítani magam után. Az sem számít, hogy Tom amúgy egy idióta barom. - Sajna, Terry mostanában kegyes hangulatban van. Ha valakit el kell intézni, pár lövés a tarkójába és kész. Nem hisz az üzengetésben. Így aztán nincs más választásom, meg kell ragadnom a kínálkozó alkalmat. Bemos néhányat az arcomba. Aztán leáll. - Na, jól elment az idő. Feláll. - Kávét kell főznöm a következő műszaknak. A kezét az ajtóra teszi. - Ne aggódj, pár óra, és megint itt vagyok. Még az is előfordulhat, hogy hozok neked egy kis vért. Hogy formában maradj. Elvégre az is lehet, hogy Terry még napokig nem jön meg. Becsukja az ajtót, és beakasztja a láncot. Az arcom feldagadt, az arccsontom összetört. De emiatt nem érdemes aggódni. Hamarosan elérkezik az igazi fájdalom ideje. Tomnak igaza lett a sírással kapcsolatban, de a könnyeimnek semmi közük ahhoz, amit ő csinált velem. Nehéz megmondani, mit csinál a Vírus. Nem arról van szó, hogy én nem tudom megmondani, hanem hogy az égvilágon senkinek sincs fogalma róla. Terry egyszer régen világosan elmagyarázta nekem a 161

helyzetet. A lényeg a következő: még a legegyszerűbb vírus kiszűréséhez és vizsgálatához is baszott sok lóvéra van szükség. Egy ilyen kutatáshoz még a Koalíció forrásai sem elegendők. Ha egy nap nyilvánosságra kerülne a Vírus létezése, a kutatók rárepülnének, mint legyek a szarra, mind egyik azzal próbálna nevet szerezni magának, hogy megfejti a természet legfurcsább teremtményeinek titkát, mi pedig motyogva bújnánk elő rejtekhelyünkről. Abban is biztos vagyok, hogy a fertőzötteket sterilizált táborokba gyűjtenék, hogy így védjék meg tőlük a lakosságot. Emlékszem, mi történt, amikor kitört az AIDS-járvány. A részvét pillanatok alatt elpárolog az emberekből. Na nem mintha részvétre szomjaznék, egyszerűen több eszem van annál, hogy higgyek a létezésében. Mivel semmi biztosat nem tudunk arról, mit művel a testünkben ez az izé, kénytelenek vagyunk a tapasztalatainkra és az érzéseinkre hagyatkozni. A Vírus vérre szomjazik, érzem a szomjúságot. A Vírus erősebbé teszi az izmaimat, érzem az erőt. A Vírus meggyógyít, és lassítja az öregedés folyamatát, látom, elég a tükörbe néznem. A Vírus ragadozót csinált belőlem, tudom, mert vadásznom és gyilkolnom kell. Azt viszont nem tudom, hogy most mit csinál velem. Terry szerint a görcsök úgy működnek, mint a marha ösztöke, így csesztet a Vírus, hogy szedd össze magad, és húzzál kaját szerezni. Terry azt mondta a másik lehetőség az, hogy a Vírus ilyenkor a haláltusáját vívja, és megpróbálja összekaparni a testből az utolsó csepp tiszta vért. Az ez után következő elhúzódó fájdalom valószínűleg már azt jelenti, hogy a Vírus önmagát zabálja fel. Legalábbis Terry szerint ez a helyzet. Egyébként leszarom, csak az számít, hogy ez a rész nem olyan borzalmas, mint a görcsök. De egyelőre még nem tartunk ott. - Joe. Fény. - Joe. Az arcomba vág. - Joe. Csak azért tudom, mert összeszorított szemhéjamon is átszüremlik, eltünteti a sötétséget. 162

- A rohadt életbe, Joe. Nem vértezem fel magam Tom következő akciója ellen. Iszonyatosan görcsölök, nem érdekel, hogy esetleg újra beveri a pofámat. Az agyam szinte teljesen leállt, egyetlen funkciója, hogy felfogja a beleimből az idegpályákon keresztül érkező pusztító fájdalomingereket. - Joe, kelj már fel, bazmeg! A hónom alá nyúl, és talpra rángat. A fájdalom erősödik. Felnyögök. - Fogd be! Meglök, egy székben kötök ki. Felhúzom a térdem, és visszazuhanok a földre. - Elég legyen már, egy nyamvadt szarházi vagy A kezemet a gyomromra szorítom. Megragadja a karomat, és elhúzza. - Áááá. Megfogja a bilincs láncát, egy hirtelen rántással kiegyenesíti a karomat. - Nyamvadt szarházi. A szülési fájdalmak jóval durvábbak, mint ezek a görcsök, tudtad? Résnyire nyitom a szememet. Lydia. - És ez nem valami feminista propagandaszöveg. Ismerek olyan fertőzött nőket, akik szültek, tőlük tudom. Lekattintja a bilincset az egyik kezemről. Az arcomat nézi. - Látom, beugrott Tom. - Hja. - A bokádat. A hátamra fordulok, felemelem a lábamat a földről. Belém hasít a fájdalom. - Arrgh. - Fogd be! Becsukom a szemem, bólintok. Lydia kinyitja a bilincset, aztán felemel, és visszaültet a székre. - Tudsz járni? - Urgh. - Nyamvadt szarházi. Megragadja a vállam, és újra talpra állít. 163

- Tudsz járni? Nem válaszolok, egyik lábamat a másik elé teszem. És összecsuklom. Lydia letérdel mellém. - Joe, kapd össze magad. Nincs több sanszod. Tom ledőlt, Hurley kilépett valahová, és nemsokára pirkad. Állj fel. Kiveszi a kabátzsebemből a lány fényképét, és az orrom alá nyomja. - Állj fel, és kerítsd elő a lányt. Lydia húzni kezd felfelé. Talpra állok. - Gyerünk. Belém karol, átkísér a szoba túlsó végébe. - Majd úgy rendezem a dolgokat, hogy az higgyék, kitörted az ajtót, megtámadtál, és megszerezted a kulcsokat. Az utcára nyíló csapóajtóhoz vezető lépcső aljában állunk. Jó meredek. - Elég átlátszó a dolog, de Tom nehezen talál majd rajtam fogást. Tisztában van vele, hogy simán el tudom intézni. - Hurleeghrhn. - Hurley hugyozni se megy ki, ha Terry nem utasítja. Na nyomás. Felvonszolom magam a lépcsőn, Lydia kinyitja az acél csapóajtót. - Vhérhh? - Az nincs. Menj haza, és tankolj fel, de ne tökölj sokat, ott fognak először keresni. Nyomás. Indulj! Kilök az utcára, aztán utánam nyúl, és megfog ja a nadrágom szárát. Lenézek. A feje és az egyik karja bukkan elő a nyílásból, a kezében Amanda Horde fényképét tartja. - Fogd. Felírtam egy számot a hátuljára. Ezt hívd, ha nagy gáz van. Felnyögök, ahogy lehajolok a képért. - Segíts a lánynak, Joe. Ha rájövök, hogy nem segítesz neki, vagy rájövök, hogy hazudtál, megkereslek. Megszórjuk gyújtóbombával a házadat, aztán levadászunk. - Okhhé. - Nyomás, baszki. Megfogadom Lydia tanácsát, végigdülöngélek- tántorgok az utcán, a csuklómról bilincs fityeg, a kezemben a lány fényképét szorongatom, és nincs hová rejtőznöm. 164

Alig tíz métert teszek meg, amikor elfog a hányinger. Egy parkoló autó motorházára támaszkodva epét hányok, a gyomrom kiürül, a végén már csak levegőt öklendezek. Amikor véget ér a roham, körülnézek, valami sötét lyukat keresek, ahol meghúzhatom magam. Nemsokára egyetlen sötét folt sem marad az utcán. Menj haza, mondta Lydia. Menj haza, és tankolj fel. Nem tudta, hogy nincs miből feltankolnom. Ellököm magam a motorháztetőről, és tántorogva elindulok. A sarkon nekitámaszkodom egy jelzőtáblának: Harmadik utca, C sugárút. Evie a Harmadik utcában lakik. Alig egysaroknyira, az A és a B sugárút között. Evie vigyázna rám, a gondomat viselné. Az ereiben vér csordogál. Több mint öt liter vér. Rossz ötlet. Összeszedem magam, és elindulok a másik irányba a C sugárúton, minél messzebbre akarok kerülni Evie-től és a vérétől, amely egy nap megöli. Christian és a Raj befogadna, de kizárt, hogy napfelkelte előtt sikerülne eljutnom a Pike Streetig. Találnom kell egy odút. Egy mély odút a föld alatt, ahol kibekkelhetem az utolsó rohamokat. Felnézek az égre. Már olyan világos van, hogy a szemem égni és könnyezni kezd. Találnom kell egy odút. A kék bakokból épített rendőrségi kordon még mindig ott áll a Kilencedik utcában az iskolánál, a zsaruk viszont már nem parkolnak a bejárat előtt. Hajnali fél hat, a forgalom kezd beindulni, de most nincs időm ezzel törődni, kevesebb, mint egy óra, és csak egy marék hamu marad belőlem. Átpréselem magam két bak között, és összegörnyedve az ajtóhoz osonok. Új lánc, új lakat. Nincs annyi erőm, hogy lekapjam a lakatot vagy betörjem a vastag szárnyas ajtót. És a falon sem fogok felmászni, az biztos. Ha nem görcsölnék ennyire, talán megpróbálnék felkúszni az esőcsatornán. De kizárt, hogy felérnék a tetőre, mielőtt megint rám tör a roham, lezúgnék, és kész. Mondjuk így megoldódna az összes problémám. Inkább a földszinti ablakokat nézem végig. Az évek folyamán kivétel nélkül az összes acélrácsot megrongálták. Nem kell sokáig keresgélnem, az egyik rács jobb alsó csőbilincse kitépve lóg a téglafalból. 165

A rácsot azonban csak nagyjából öt centire lehet elhúzni a faltól, ekkora résen nem tudom átpréselni magam. Leguggolok, két kézzel megmarkolom az acélt, és karomat-lábamat megfeszítve elkezdem fölfelé nyomni. A rács készítői nem spóroltak az anyaggal, a vastag acélrács hatszögletű szemekből áll, a szélén hegyes villák. A tenyerembe mélyednek, kilyukasztják a fényképet. Csak most veszem észre, hogy még mindig a kezemben szorongatom. A rács meghajlik. A közelben kukáskocsi dübörög. Néhány lépésre tőlem hatalmas szemétkupac a járdán. Rám tör a görcs, a lábam kis híján kicsúszik alólam. A térdem megroggyan, a rács majdnem visszacsapódik. A légfék hangosan fújtat és szuszog, ahogy a kukáskocsi az elhagyatott iskolához közeledve lelassít. Becsukom a szemem, teljes erőből nyomni kezdem fölfelé a rácsot, a hegyes vége átlyukasztja a bort a tenyeremen, ugyanúgy, mint az előbb a fényképet. A görcs összerántja a belső szerveimet, megpróbál gombóccá gyúrni. A rács elhajlik, most már talán át tudom magam préselni a résen. Épp, amint kiszabadítom a kezem a tenyeremet átdöfő hegyes villák fogságából, lefékez mögöttem a kukáskocsi. Betöröm az ablakot, megkapaszkodom a fogazott szélű ablakpárkányban, behúzom magam. Törött üveg vág a hasamba, borzalmas megkönnyebbülést érzek, pár pillanatra megfeledkezem a görcsről. A felsőtestemet sikerül átpréselni a résen, de a nadrágom beleakad a rácsba. Kiszabadítom, aztán behúzom magam az üres osztályterembe. Feltérdelek az üvegtörmeléken, kilesek az ablakon. A kukások most ugranak le a kocsiról. Kinyújtom a kezem, a rácsra kulcsolom az ujjamat, és elkezdem magam felé húzni. Visszahúzni könnyebb, mint fölhajtani, sikerül annyira ráhajlítanom az ablakra, hogy az utcáról ne tűnjön fel senkinek. Miután ezzel végzek, benyúlok az üvegszilánkok közé, és leszedem a rács véres tüskéire felszúródott véres fényképet. Aztán összeesem. A görcs ujjával a belembe túr, aztán ökölbe szorítja hatalmas kezét. Lassan kúszom előre, a kezemből szivárgó vér foltokat hagy a földön, végül Megtalálom az alagsor ajtaját. A lépcsőt nézem, aztán inkább úgy döntök, levitetem magam a gravitációval. Legszívesebben ott maradnék a lépcső aljában, véresen, 166

üvegszilánkokkal borítva, törött fontokkal. De inkább kihasználnom, hogy a beleimbe markoló kéz szorítása egy pillanatra enyhűl, és feltápászkodom. Ha valaki benéz ide, a véres kéznyomokat követve könnyen megtalál az alagsorban. Találnom kell egy odút. A kezemet a hónom alá dugom, hogy ne csöpögtessek több vért a földre, és az emlékeimre hagyatkozva elindulok a vaksötétben. Elvergődöm az ócska raktárhelyiségig, vállal belököm az ajtót, bezuhanok az egymásra dobált törött, telefirkált iskolapadok mögé. A kéz újra ökölbe szorul. Bazmegbazmegbazmegbazmeg. Könyörgök! Hagyd! Abba! - Hé? Elégelégelégelégelég! - Hé! Kérlekkérlekkérlekkérlek. - Tűnj innen! Nemnemnemnem! - Ez az én helyem, húzzál innen. - Ne. Csak... Csak hagyj békén, a kurva él… áááuu! - Nem, seggfej, fogod magad, és szépen eltűnsz innen! Különben... Baszki, ember, te totál kész vagy. Az ökölbe szorult kéz elernyed, a beleim lassan kicsúsznak az ujjai közül. Kinyitom a szemem. Pár lépésnyire guggol tőlem, zseblámpával az arcomba világít. A lány, akinek a fényképét szétroncsolt kezemben szorongatom. * Az arcomra mutat. - A zsaruk csinálták? - Nem. - Nem? - Nem. A fejemre tetejére bök. - Ez mi? Odanyúlok, hogy kitapogassam, miről van szó, a bal csuklómon fityegő bilincs állon ver. 167

A fejét csóválja. - Persze, nem a zsaruk csinálták. - Nem. - Na ja. Tök mindegy. Akkor is húzz el innen. - Talán bérled a helyet? - Oké, rendicsek. Nem, nem bérlem. De akkor is az én rejtekhelyem. Keress magadnak másikat. Megérintem az arcomat. - Nem lenne okos húzás ilyen ábrázattal lófrálni a környéken. - Miért? Azt mondtad, nem a zsaruk voltak. - Muszáj itt maradnom. - Feláll. - Akkora seggfej vagy, már bocs. Figyelj, nem maradhatsz itt. Vágod? - Éhes vaáááu... A kéz megint kezd ökölbe szorulni. A mellkasomig felhúzom a térdemet. - Hát ezt nem hiszem el. Narkós vagy, mi? Nem sikerült anyagot szerezned? Tessék. Kivesz valamit a zsebéből, és odanyújtja nekem. Egy húszas. - Nesze, vegyél magadnak egy adagot, és lődd be. Csak annyit kérek, ne itt. - Nem. Vhgyk. Narkóááááús. Hátrább lép. - Nehogy kitaccsolj itt nekem. Nehogy iderókázz! Összeszorítom a fogam, és vadul rázni kezdem a fejemet. Nem a lánynak akarok így válaszolni, a testemben zajló folyamatokra reagálok. Közelebb lép, Nike cipője orrát bedugja a fenekem alá, és megpróbál az ajtó felé rugdosni. - Kifelé. Tűnés innen! Hullámzani kezd a hasam, felöklendezek egy utolsó adag epét, leokádom a lány cipőjét. - Pfuj! Ez undorító! Tűnj már innen! Most már nagyobbakat rúg. Belém hasít a fájdalom, ahogy cipőjének orra az oldalamba mélyed. Amikor kinyújtom a karomat, hogy védjem a rúgásokat, a fénykép kiesik a kezemből, és a földre hullik. 168

A lány döbbenten bámulja saját magát a szakadt, véres fényképen. Föltartom a kezemet. - Auhm! Amandaúááá. Az ajtó felé iramodna, de elkapom a farmerja szárát. Megáll, fölemeli a másik lábát, és rátapos a karomra. - Engedd el a nadrágomat! Erősen megmarkolom. Próbálja kiszabadítani a lábát, elbotlik, és a földre zuhan. - Kiabálni fogok! Nem hantázok! És tényleg kiabálni kezd, közben a kezemet karolja, megpróbálja lefejteni az ujjamat a farmer száráról- Elkapom a csuklóját. KATT! Némán bámulja a csinos karperecet, amivel a jobb csuklóját hozzábilincseltem a bal csuklómhoz. - Ez tök gáz. - Vedd le. - Nincs nálam kulcs. - Issstenem. Ez annyira ciki. Egymás mellett ülünk, hátunkat a falnak támasztjuk. Öt perce nem tört rám újabb roham, kezdek reménykedni, hogy nyugtom lesz. - Hadd nézzem meg. A földön heverő fényképért nyúl. - Ne! Megáll a keze. - Miért ne? Rólam készült. - Tiszta vér, ne kend össze magad. - Nem érdekel. A szélénél fogva fölemeli a képet. Igazából mindegy. A Vírus a gazdatesten kívül nem marad életben. Engem mégis zavar, hogy a lány ujja hozzáér a vérhez, mert tudom, mi élt benne. - Nem hiszem el, hogy pont ezt a képet kell odaadniuk. Visszadobja a földre. - Hogyan találtál meg? Beszéltél azzal a görény Dobbsszal? - Úgy valahogy. - Na, az egy igazi balfék. Halvány dunsztja sincs, mi a pálya. 169

- Ebben igazad van. - Mindegy. Úgyse megyek vissza. Megrázom a bilincset. - Dehogynem. Felém fordítja a fejét, és a szemembe néz. - Próbáltál már valaha sikoltozó tinilányt végigvonszolni az utcán? Eszembe jut egy húsz évvel ezelőtti éjszaka, egy sikoltozó lány és az éhség, amelyen képtelen voltam úrrá lenni. De ez most nem számít. A múlt már halott. Úgysem tudom megváltoztatni. - Előfordult már veled, hogy leütöttek, és zsákba tettek? - Szó sem lehet róla. Meg az apám is beparázna, egy vasat sem fizetne. - Nem az apádhoz viszlek. Csodálkozva mereszti a szemét. - Na, ne! Fölnevet. - Az anyám? Ő küldött? Fölveszi a fényképet. - Hát persze, direkt választotta ezt a képet. Tudja, hogy mennyire utálom. Kettétépi, és a földre szórja a darabokat. - Hülye kurva. Na és mit akar? Megint jelenésem van valami sznob fogadáson, vagy mi? Felszedem, és a kabátzsebembe teszem a fénykép darabjait. - Nem akarja, hogy úgy végezd, mint Whitney Vale. Mondana valamit, de meggondolja magát, és inkább befogja a száját. A cipőjét nézi, megpróbálja letörölni az epefoltot. - Whitney az kapta, amit megérdemelt. Whitney Vale, tizennyolc éves, kést döf egy fiatal srác koponyájába, a testét felzabálja egy baktérium. - Miért? - Mondjuk azért, mert az apámmal kefélt? - Látod, mondom, anyád nem akarja, hogy úgy végezd, mint Whitney. 170

- Te jó ég. Ezt ő adta be neked? Az anyám tök beteg. Tudom, miket terjeszt. De apu soha nem nyúlt hozzám. Whitneyt is csak azért dugta, mert az a hülye rámászott. Ez nagyon gáz. Az egyetlen, aki eddig hozzám ért, az anyám egyik szemétláda pasija volt. Szóval, mire készül most, elraboltat, hogy megvédjen az apámtól? Ez annyira béna. Feláll. - Menjünk. - Mi? - Vigyél haza. Az órámra pillantok, most kelt fel a nap. Megrángatja a bilincset. - Elkaptál, kemény fiú, vigyél haza. - Most nem mehetünk. - Nyugi, nem fogok cirkuszolni az utcán. Figyu, minél előbb hazaviszel, annál előbb le tudok lépni megint. Essünk gyorsan túl a dolgon. - Várnunk kell. - Mégis mire? - Hogy lemenjen a nap. - Miért? - Mert allergiás vagyok a napfényre. Rám bámul. - Hogy te mekkora lúzer vagy, bakker. A gyomrom tűkkel van tele. Lehúzódnak a beleimbe, át a belső szerveimbe, felkúsznak a nyelőcsövembe és a tüdőmbe, átszivárognak a vénáimba, a keringésem szétteríti őket az egész testemben, megtöltik a hajszálereket az arcomban, az ujjaimban és a lábfejemben, ott vannak az ajkamban, a hónaljamban, a heréimben, mindenhol. És micsoda megkönnyebbülés ez. Elérkezett a nyugalom. Ez az a hosszan tartó bizsergés, az irritáció, ami a görcsöket követi. Ezt már könnyebb elviselni. Ezt jobban tűröm, levegőt is kapok, és járni is tudok. Nem törnek rám bénító görcsrohamok. A bizsergés szép lassan egyre elviselhetetlenebbé válik majd, míg végül úgy érzem, mintha a tűk felizzanának, a vérem gőzzé válna. De addig még van időm. - Ki kell mennem. 171

Márpedig jól jön egy kis idő. - Hé. Minél több idő. - Hé. Minden másodpercet ki kell használnom, amíg kordában tudom tartani a Vírust. - Mondom, ki kell mennem. Hiszen egy ízletesnek tűnő falathoz bilincseltem magam. - Hahóóó. Csomó mindennel kapcsolatban továbbra is sötétben tapogatózom, de abban holtbiztos vagyok, hogy ha megcsapolnám a kiscsajt, egyből jobban érezném magam, legalábbis amíg Predo, Lydia és a Horde szülők rá nem jönnek, és ízekre nem szaggatnak. - Ki. Kell. Mennem. - Megmondtam, hogy még maradunk. - Te tényleg defektes vagy. Pisilnem kell. Talán akkor is megérné. * - Mondj valamit. - Minek? - Csak úgy. Nem könnyű úgy pisilni, ha az ember hozzá van bilincselve egy seggfejhez, és mindketten azt várják, mikor kezd csurogni a pisi. Kinyitottuk az ajtót. Én az egyik oldalon guggolok, a karom kinyújtva, a csaj a másikon. Mindketten az ajtóba kapaszkodunk, a kezünk egymás fölött. - Na, mondj már valamit. - Ahhoz képest, hogy mennyit csöveztél, elég szégyenlős vagy. - Baszódj meg. Az alsó ajkamat rágcsálom, az egyik sebet nyalogatom, a saját vérem tompa, fémes ízével próbálom enyhíteni a kínzó bizsergést. Nem segít. Csak fokozza az étvágyamat, mintha nem lennék már így is farkaséhes. Nem nyalogatom tovább a sebet. 172

Az ereimben lüktet a vér, a szívem pumpálja, oxigént szállít az agyamba, a Vírus szempontjából viszont akár homok is lehetne. Megszállta és leszüretelte a véremet, nem tudom, melyik alkotóelemét emészti fel, mostanra nem nagyon maradt belőle, az tuti. Az ajtó túlsó felén viszont van valami, amire nagy szükségem lenne. - Hé! - Mi van? - Ne rángass már! Felnézek. Igaza van, elkezdtem magam felé húzni. - Bocs. - Ja, biztos tökre sajnálod. És különben is, ne hallgass már, mondtam, hogy mesélj valamit. - Mit? - Bármit. Meséld el, ki verte bucira a képedet. Biztosan sok jelentkező van, hosszú lehet a várólista. - Egy fickó. Nem tetszett neki. - A képed? - Az. - Hát. Csodálkozol rajta? Szétrúgod a seggét? - Ezen még nem gondolkodtam. - Embeeeeer. - Mi van? - Egy ekkora drabális fazon. - Igen? - Ahhoz képest, mekkorára nőttél, elég nyúl vagy. - Végeztél már? - A francba. Már majdnem sikerült. Minek kellett megkérdezned? Most megint beszélj másról. - Hogyan jutottál be? - Van egy sikátor hátul, a Tizedik sugárútról nyílik. A kapu nyitva. Whitney mutatta tavaly nyáron. Ahogy belépsz a kapun, rögtön ott van az alagsor lejárata. Pár éve leverték róla a lakatot, asszem. Fáj a lábam a guggolástól. Tuti, hogy eltört valami a jobb bokámban, amikor lezúgtam a lépcsőn. Próbálok úgy helyezkedni, hogy kevésbé fájjon, egy pillanatra elveszítem az egyensúlyomat Egy darabig 173

kötélhúzósdit játszunk, aztán sikerül megtámaszkodnom. Ahogy megkapaszkodom az ajtóban, véletlenül hozzáérek a lány ujjához. - Ne tapizz! Egy pillanatra csönd lesz. - Beszélj! A kurva életbe már. - Miért szöktél el otthonról? Most rajta a sor, hogy elhallgasson. - Ha egyszer úgy van, ahogy mondod, és az apád sosem molesztált? - Semmi közöd hozzá. - Oké. Hallgatunk. - Ugye nem a farkadat vered? - Nem. - Akkor meg mondj valamit, ez így tök ciki. - Oké. Miért szöktél el otthonról? - Már megmondtam, hogy semmi közöd hozzá. - Jó. Csönd. - Különben is, mi a francért érdekel ennyire a dolog? - Leszarom. Csak szeretném, ha végre pisilnél, és kinyújthatnám a lábamat. Felnevet. - Kinyújthatod, sikerült. * A hátizsákjában kotorászik, nem tudom, mit keres. A zseblámpát megbilincselt jobb kezében tartja, a ballal a táskában túr. Ide-oda rángatja a bal kezemet. - Miért a jobb kezemet bilincselted meg? - Mert ha a másikat bilincselem meg, hátrafelé kellene gyalogolnod. Rám bámul. - Na persze. Biztos úgy mennék. Összeütközik a kezünk. - Tök hideg és nyirkos a kezed. 174

Gyanakodva méreget. - Csak nem vagy beteg? Mert ha elkapok tőled valami szart, nagyon ideges leszek. - Alkati dolog, mindig nyirkos a kezem. - Undorító. Tényleg hideg és nyirkos a bőröm. A Vírus most visszavett a tempóból, erőt gyűjt, készül az utolsó nagy menetre. Ettől függetlenül nem a beteg a helyes szó az állapotomra. Kivesz néhány holmit a táskájából, pár ruhát, az MP3-lejátszóját, elemeket, egy üveg vizet, végül megtalálja, amit keres: egy marék diétás csokit. A fogával letépi a csomagolást. Észreveszi, hogy figyelem. - Kérsz? Igen, kérek. Régóta nem ettem, és általában annyit zabálok, mint egy disznó. Muszáj, ha az ember lépést akar tartani a Vírus által felpörgetett anyagcsere-folyamatokkal. - Aha. - Simát, mogyoróvajast vagy kókuszost? - Mogyoróvajast. Odaadja a csokit, zseblámpája homályos fényénél majszolunk. Alig nyeli le az utolsó falatot, az üres csomagolópapírt a földre dobja, és már bontja is a következőt. - Az anyám keresett meg? Pár másodpercig szótlanul csámcsogok. A mogyoróvaj rossz választás volt, a csoki kemény és ragacsos, rágás közben megfájdul sajgó állkapcsom. - Ja. - Mit mondott? - Hogy eltűnt a lánya, és szeretné megtalálni. Lekapargatja a bevonatot, aztán majszolni kezdi a csokit. - Mi a helyzet az apámmal, vele is beszéltél? - Aha. Elfintorodik. - Eéés?

175

Eszembe jut a találkozónk, eszembe jut, hogyan oktatott ki dr. Dale Horde, mintegy mellékesen, mint aki naponta legalább tíz hozzám hasonló lúzert tesz helyre. Eszembe jut, milyen ügyesen bugázta meg a piát, hogy Predo embere nyugodtan ki tudja rámolni a széfemet. - Azt mondta, keresselek meg. - Na persze. Lekapargatta a csokibevonat felét, a kókusztöltelékhez hozzá sem nyúlt. - Anyu azt mondja, apu meg akar dugni. Hát akkor legalább csinálna valamit. Egyfolytában úgy bámul, mintha fingja sem lenne, ki vagyok. Egyedül akkor vesz rólam tudomást, ha felugrik hozzánk valamelyik barátnőm. Akkor viszont előadja magát, és eljátssza a szuper jó fej apukát. Tök gáz. - Ezért dobbantottál? Tudom, hogy baromság, kár volt megkérdezni, fölösleges ennyire belemászni a történetbe, minél többet tudok, annál keményebb a meló. - Nem is tudom. Talán azért léptem le, mert az anyám egyfolytában piál. Talán azért, mert azt mondta, az apám meg akar dugni. Talán azért, mert az anyám féltékeny rám. Talán azért, mert tök ciki, ahogy az apám viselkedik a barátnőimmel. Talán azért, mert amikor lenyúltam az anyám egyik fülbevalóját, büntetésből elvette a számítógépemet, ezért belógtam apám dolgozószobájába, hogy az ő számítógépét használjam, és megtaláltam azt a rakás pornófilmet, amelyben Whitney szerepelt, és tökre behánytam az egésztől. Nem attól borultam ki, hogy Whitney pornózott, arról tudtam, azon akadtam ki, hogy az apámnak megvannak ezek a filmek. Talán azért léptem le, mert belenéztem apám fiókjaiba, és olyan képeket találtam, amelyeken Whitneyvel kefélnek. Talán azért léptem le, mert tökre berágtam Whitneyre, ki akartam osztani, és tudtam, hogy itt megtalálom. Nem tudom. Egyszerűen csak leléptem. Visszacsomagolja a papírba a megcsonkított csokit, és a táskájába teszi. - Istenem. Utálom, amikor ezt csinálom. Csak azért tömöm a fejem, mert unatkozom. Whitney szerint ezért híznak el az emberek. Felhúzza Che Guevará-s pólóját, szemügyre veszi lapos hasát, és összecsíp fél centi bőrt. - Háj.

176

Elfordulok, nem akarom látni az egészségesen lebarnult bőrt és a vértől bepirosodott foltot, ahol belecsípett. - Az anyám akkor hívott fel, amikor megtudta, hogy Whitney...? Beparázott tőle? - Lehet, hogy beparázott, nekem nem mondta. - Úgysem árulta volna el. Részeg volt? - Nem tudom. - Az emberek általában nem tudják megállapítani. Én igen. Ha ébren van, részeg, ilyen egyszerű. Rád hajtott? - Nem. Csodálkozva bámul. - Aha. Na persze. És megdugtad? - Nem. Még jobban elkerekedik a szeme. - Akkor te vagy az első. - Anyád szerint nem. Felnevet. De nem úgy, mint aki bármit is viccesnek talál. - Na, szóval. - Igen?

- Tudod, mi történt Whitneyvel? - Hallottam. - Tényleg igaz? Hogy egy sátánista fickó csinálta? - Azt mondják. - Ja. Na persze. A táskájába nyúl, kiveszi a széttrancsírozott diétás csokit, és tovább kapargatja a bevonatot. Nézem. Nem akarok kérdezni. Mégis elcseszem. - Mi van? Hülye barom vagyok. - Semmi. - Szerinted nem így történt? Hülye barom vagyok. - Nem. 177

Lecsippent egy darab csokit, bekapja, aztán lecsippent még egy darabot és a földre dobja. Így folytatja tovább, egy a szájába, egy a földre. - Szóval. - Igen? - Az jutott eszembe, hogy talán... Nem is tudom. Hogy Whitney talán megzsarolta az apámat. Az utolsó darabka csokit a metszőfogával rágja megnézi, nem maradt-e valahol a bevonatból, aztán a sarokba dobja a kókuszos tölteléket. * Igazából teljesen mindegy. Tegyük fel, hogy ő volt. Tegyük fel, hogy Whitney csinálta a képeket, és megfenyegette Horde-ot megfenyegette, hogy megmutatja a fotókat a feleségének, akinek kapóra jött volna a dolog. Pont valami ilyesmire volt szüksége, hogy távol tarthassa a férjét Amandától. Vagy azzal fenyegette hogy eljuttatja a képeket a sajtónak, és tönkreteszi a jó hírét. A fenébe, akár azzal is megfenyegethette, hogy bárkinek elküldi, aki kíváncsi rá hogyan keféli dr. Dale Edward Horde, a Horde Bio Tech alapítója és elnökvezérigazgatója az internetes pornó új üdvöskéjét. Tegyük fel, hogy Whitney megzsarolta a fickót. És akkor mi van? Tudok valamit, amit a lány nem. Tudom, hogy az apja és Whitney találkoztak, itt, ebben a helyiségben, és összeborultak azon a kilapított kartondobozokból készített fekhelyen, alig húszlépésnyire tőlünk. Addigra azonban Whitney összefutott valamivel, egy Amanda pederaszta apjánál is sokkal undorítóbb féreggel. Mire Horde megtalálta Whitneyt, a hordozó már belekóstolt a lány nyakába. Vajon a fickó vágta, mi a helyzet? Vegyük a következő lehetőséget. Horde körülnéz a környéken az embereivel, azokkal, akik valószínűleg eltették láb alól Dobbst, és megtalálják Whitneyt. Pár nappal az után, hogy a hordozó megfertőzte, a lány agya többé-kevésbé még ép. A beszédközpontja 178

és a rövid távú memóriája még viszonylag használható állapotban van. Egyelőre próbálja legyőzni az új ösztönöket, nem tudja, hogy hiába küzd a változás ellen. Tegyük fel, hogy Horde és az emberei kifaggatják. Whitney nem válaszol a kérdéseikre. Azt hiszik, a csaj keményedni akar, pedig csak arról van szó, hogy a baktérium lyukakat fúrt az agyába. Mindegy, Horde- ék megtalálják a képeket meg a többi cuccot, amivel Whitney zsarolta a fickót. Ám Horde még nem végzett, meg akarja leckéztetni a lányt, ehhez azonban félre kell vonulniuk. Tegyük fel, hogy eszébe jut, Dobbs előző nyáron hol találta meg a lányát. Talán így még jobban élvezi a dolgot, itt erőszakolja hát meg Whitneyt, így könnyebben el tudja képzelni Amandát, könnyebben bele tudja élni magát abba, amire valójában vágyik. Whitneyvel nem egyszerű. Teljesen bekattan a férfi húsának szagától. Horde emberei lefogják, amíg a főnök megerőszakolja. És miután végeznek? Horde innentől kurvára leszarja az egészet. Megszerezte a bizonyítékokat, és ha a lánynak esetleg mégis eljárna a szája, ki a franc hinne egy csavargónak, egy tizenéves kis kurvának? Horde ellen semmi esélye. Ezért aztán itt hagyták a lányt. Aztán valószínűleg a két narkós talált rá, akik egy félreeső helyet kerestek, hogy nyugodtan belőhessék magukat. De ez már nem számít. A helyzetemen semmit sem változtat, hogy helyére kerül a kirakós néhány darabja. Ettől semmivel sem lesz könnyebb a meló. Ugyanolyan éhes maradok. Továbbra sem tudom kiverni a fejemből a mellettem szunyáló lányt. Hideg kezem érzi a testének melegét. Egyre jobban összegömbölyödik, megrántja a bilincset és magára húzza a karomat. Nem tudok megfeledkezni a kilapított kartondobozokról a helyiség túlsó végében, ahol először éreztem Dale Horde verejtékének bűzét, ahol megerőszakolta a még lélegző, de már halott lányt. Ettől persze a szitu nem változik. Még mindig nem vittem haza a lányt. Még mindig nem találtam meg a hordozót. Még mindig nem végeztem a melóval. Ilyesmiken agyalok. De közben elképzelem, hogy a kezem Horde nyakára kulcsolódik, a hüvelykujjam átszakítja a bőrét, és kitépem a lüktető nyaki artériát. 179

Meleg vér spriccel cserepes ajkaimra és az államra, miközben a számat a lyukra tapasztom. Mintha ettől a világ jobb hellyé válna. Barom. Hülye barom vagyok. - Tényleg napallergiád van? - Solar urticariának hívják. - Úgy hangzik, mint valami frankó nemi betegség. - Nem az. - És mi történik, ha mondjuk, kimész a strandra? - Mi történik, ha bedugod a kezed a grillsütőbe? - Ne szívass. - Ne m szívatlak. - Ennyire durva? - Ja. - Ez valami születési rendellenesség? - Nem igazán. - Mikor voltál legutóbb napon? - Régen. Van apród? A Tizedik utca és az A sugárút sarkán állunk, egy telefonfülke előtt. Mielőtt feljöttünk, letöröltem az alvadt vér nagy részét az arcomról meg a kezemről, és begomboltam a kabátomat, hogy eltakarjam a véres ingemet. A lyukak a tenyeremen már behegedtek, de messze nem gyógyulnak olyan gyorsan, mint amikor teljesen rendben vagyok. Ugyanolyan fájdalmasan lüktetnek, mint az összevert arcom meg a törött bokám. A tűk azonban annyira lekötik a figyelmemet, hogy nincs időm emiatt aggódni. Minden sebem begyógyul, ha szerzek végre egy kis vért, de vészesen fogy az időm. - Tessék. Kinyújtja a kezét, kis tenyerében aprópénzt tart. Elveszek két negyeddollárost. - Tudod az anyád telefonszámát? - Az otthonit vagy a mobilt? - A mobilt. Elhadarja a számot, én meg tárcsázok. A fülke mellett áll, próbál úgy tenni, mintha nem ismerne. Baromi nehéz így, hogy össze vagyunk 180

bilincselve, még akkor is, ha a karperecet eltakarta a táskájából előkotort tartalék pólója. - Tessék. - Mrs. Horde, én vagyok az. Amanda rám néz. - Joseph. - Megtaláltam. - Ó, én... Köszönöm, Joseph. Amanda felhúzza a szemöldökét. - Nagyon megkönnyebbült, mi? Nem veszek róla tudomást. - Eljön érte? - Igen. Illetve... Nem. Nem, inkább hozza el. Ide tudja hozni? Amanda pofákat vág, csücsörít. - Hát ennyire hálás? Alig várja, hogy újra láthasson? - Rendben. Hová vigyem? Marilee megadja a címet, Nyolcvanegyedik utca, a Park Avenue-nál. Amanda feltűnően unatkozik, nézelődik, de közben hegyezi a fülét. - Taxival megyünk, húsz perc, és ott vagyunk. - Jó. Jó. Joseph? - Igen? - Szeretném... - Mit? - Nem válaszol. - Beszélni akar vele? Amanda felém fordul. - Nem. - Nem. Csak... Hozza vissza. - Rendben. Lerakom a telefont, aztán felveszem a földről Amanda hátizsákját. - Menjünk. - Nem is akart beszélni a drága, kicsi lányával? - Úgy néz ki. - Ne akadj ki. - Nem is. 181

A hátizsákkal a kezemben leintek egy taxit. Megáll. Kinyitom az ajtót, megvárom, míg Amanda fontolóra veszi a dolgot. Bekukkant az autóba, aztán rám néz. A nyitott ajtóra mutatok. Megvonja a vállát, és beül. Én is beszállok, megadom a taxisnak a címet, elindulunk. Amanda kibámul az ablakon. Csikorgatom a fogam, felszisszenek. Amanda felém fordul, az arcomat fürkészi, feldagadt, cserepes ajkamat nézi. - Mi bajod? - Semmi. Csak nincs kedvem dumálni. - Én meg azt hittem, hazáig jól elbeszélgetünk. Na persze. Elfordul, kibámul az ablakon. Nem tudok másra figyelni, csak a testemben szétáradó, egyre fokozódó fájdalomra. Mintha meggyulladnának a vénáim. Az iskola sötét alagsorában eltöltött órák közelebb hozták az elvonási tünetek következő szakaszát. Most az a rész következik, amikor a testem egyszerűen leáll, a teljesen kiéhezett Vírus az agyam mélyén piszkálódik. A korlátaimat feszegetem, ennél messzebbre még sosem jutottam. Most még képes vagyok elviselni a fájdalmat, de nem tudom, kibírom-e, ami a következő percben, vagy az az utániban, vagy az életemből hátralévő, vészesen fogyatkozó percek valamelyikében vár rám. A fogamat csikorgatom, ökölbe szorítom a jobb kezem, a körmöm mélyen beleváj sebes tenyerembe. Egyre azt hajtogatom magamban, hogy nem a lány a megoldás. Tudom, nem az a megoldás, hogy szólok a taxisnak, álljon félre, hogy aztán bevonszoljam a lányt valamelyik sötét sikátorba. A Vírus viszont másként gondolja. Oké, nem foglalkozom vele. Nem foglalkozom vele, ahogyan nem foglalkozom azzal sem, hogy egymáshoz bilincselt kezünk összeér az ülésen, a Joan Jett retró póló alatt, amelyet valahol a St. Markson vett, mert királynak találta. - Anyúúúú, megjötteeeem. A liftajtó közvetlenül az előcsarnokba nyílik. Nem kellett csalódnom a kéróban, valami ilyesszámítottam. Tágas, de nem túlságosan tágas, a berendezés drága, de nem túlságosan drága, kifinomult, de nem 182

túlságosan kifinomult, a díszítés merész, de nem túlságosan merész. Mindent egybevetve, pontosan ilyennek képzeltem el a Koalícióval jó kapcsolatokat ápoló, dúsgazdag, de abnormális életű család otthonát. Ennek ellenére a lakás tartogat meglepetéseket. Például hiába várom, hogy felbukkanjon az ilyen körökben elengedhetetlen tartozéknak számító házvezetőnő. Senki sem válaszol Amandának. Csodálkozva nézek rá. Észreveszi, megvonja a vállát. Mégis mire számítottál, győzelmi parádéra? A vállammal letörlöm a hideg verejték egy részét a homlokomról. Akkor kezdtem rohadtul izzadni, amikor a taxi kitett minket Hordeék háza előtt. Mivel Tom elvette a maradék pénzemet, meg kellett kérnem Amandát, fizesse ki a taxit. Látszott rajta, hogy tök bénának néz, de addigra már kezdtem hozzászokni. Kihalászta a lakáskulcsot a nadrágja farzsebéből, kinyitotta az ajtót, és egy ugyanolyan előcsarnokba vezetett be, mint ez az emeleti hall, ahol most állunk. Aztán beszálltunk a liftbe, és feljöttünk a második emeletre, ahol az anyja lakik. Menet közben Amanda oldalra sandított, kíváncsi volt, mit szólok hozzá, hogy a szülei külön emeleten laknak. Észrevettem, hogy lopva rám néz, de az arcom nem sokat árul el, a figyelmemet a szerveimen keresztüláramló, parázsló folyadék köti le. Lassan kezdem visszasírni a görcsöket. - Anyu! Semmi válasz. - Gyere már, lehet, hogy kiütötte magát. Nekilódul, maga után vonszol, ügyetlenül botladozom a sarkában. Visszanéz. - Mi lenne, ha a változatosság kedvéért megpróbálnál haladni? Nem tudok megszólalni. - Tudtam. Narkós vagy, ugye? Nem tudok megszólalni. - Na, nyomás, narkóskám. Söpörd be a lóvét, szabadulj meg tőlem, és szerezz magadnak anyagot. Átvonszol a barna homokkő épület teljes hosz- szán végigfutó központi folyosón. Fél szemmel bekukkantok a fürdőszobába, a teakonyhába és a hatalmas hálószobába. Mindent az a bizonyos nem 183

túlságosan stílus jellemez. Megállunk a folyosó végén egy csukott ajtó előtt. Amanda épp csak koppint egyet, aztán máris benyit. - Hé, anyu, megjötteeeem. Hirtelen magasba emeli megbilincselt kezet, berángat maga után a szobába. - Nézd mit találtam. Megtarthatom? Marilee Horde felnéz a kezében tartott pohárról. A kanapé, amelyen ül, tökéletesen passzol mindenhez a kis szalonban. Vörös, véreres, kifejezéstelen szemét Amandára emeli, aztán rám néz, majd megint a lányára. - Ó. Ó, Amanda. Annyira... sajnálom. A lány leengedi a karját. - Hát ezt sajnálhatod is, anyu. Marilee lehajtja a fejét, a poharába bámul. - Sajnálom. Amanda elindul befelé. - Anyu? A fickó, aki lecsap, feleakkorát sem üt, mint korábban Hurley. De hát nem is kell úgy strapálnia magát, kétszer annyira ki vagyok készülve. Rögtön kifekszem. Az egészben csak az a szar, hogy úgy tűnik, a Vírust nem igazán érdekli, eszméletemnél vagyok-e, vagy elájultam. Ugyanúgy gyötör, mint addig. Fém csikorog fémen. - Meddig tart még? - Mindjárt megvan. A csuklójával gyorsabban végeznénk. - Inkább a bilincset, ha lehet. Hallom őket, de semmit sem látok. Biztosan csukva a szemem, de nem az ilyenkor megszokott sötétségbe, hanem valami sápadtszürke, feneketlen mélységbe bámulok. Aztán egyszer csak felbukkan valami a mélyből, valamilyen sötét forma, és a homályos foltból egy férfi arca bontakozik ki. - Magához tért. Megszűnik a fémes csikorgás, újabb arc jelenik meg, engem bámul. Valami elsuhan az arcom előtt. Egy kéz. - A szeme nyitva, de nincs magánál. 184

Igen, a szemem tényleg nyitva van. A szürke mélység, amibe bámulok, nem más, mint Marilee Horde szalonjának plafonja. Megpróbálok körülnézni. De a szemem nem mozdul. Pislogni próbálok. Semmi. Megfagytam. A kéz, amelyik az előbb elsuhant a szemem előtt, megpaskolja az arcomat. - Ki van ütve. Egy harmadik arc bukkan fel. Felismerem. Dr. Dale Edward Horde. - Nem akarom beleütni az orromat a dologba, de nem lehet, hogy csak megjátssza magát? A kéz hadonászni kezd, aztán hirtelen megjelenik valami az ujjai között: egy hosszú, vékony tőr, élesre fent pengéjén szivárvány csillog. A tőr hegye a jobb szemgolyóm felé közelít, eltakarja a fél világot. - Szerintem nem. - Ennél meggyőzőbb vizsgálatra van szükség. A penge eltűnik, húsba mélyedő acél halk hangját hallom, az arcom mintha alig érezhetően megrándulna. Fájdalmat nem érzek, a nyelvemre csorgó vér ízét viszont már igen. - Nem tud magáról. - Jól van. Újra meglátom a pengét, bíborvörös. Zsebkendő libben, letörli a vért. Aztán a zsebkendő, a penge, a kéz és a háromból két arc eltűnik a képből. Csak Horde marad, engem bámul, alaposan végigmér. Lebiggyeszti az ajkát, és megbökdösi az arcomat. Amikor újra meglátom a kezét, vér csillog az ujjbegyén. Szemügyre veszi az értékes cseppet, aztán szétkeni hüvelyk- és mutatóujja között, majd megszagolja. - Ha belegondolok... Aztán vállat von, belém törli az ujját, és ő is eltűnik. Örültem volna, ha érzem, ahogy az arcomba vág a penge. Akkor legalább tudnám, hogy még élek, hogy kapcsolatban vagyok a külvilággal. így azonban nincs semmi bizonyítékom. Olyan vagyok, mint egy novokainnal telepumpált, lebénult, érzékelésétől megfosztott test. Legalábbis kívülről nézve. Belül más a helyzet. A bensőm egy üst, amelyben valami borzalmas méreg fortyog, belemarja magát a csontjaimba, hátha talál néhány csepp vért. 185

Megrántják a karomat, a fejem kissé balra billen. Nem tudok fél méternél távolabbra fókuszálni, de a két férfit mégis látom. Egyikük a csuklómra térdel, a padlóra szorítja a kezem. A másik vele szemben térdepel, a szőnyeg szélén emelkedő, elmosódott halom fölé görnyed. A lány. A fickó felvesz valamit a padlóról, és a lány karjához illeszti. Megint a fémet karistoló fém hangját hallom. Amanda csuklójáról lefűrészelik a bilincset. Horde mellettük áll, figyeli őket. - Nehogy megvágja. - Már mondtam, hogy egyszerűbb lenne lekapni a fickó kézfejét. - Kizárt. - Úgysem húzza sokáig. Ahol most jár, onnan már nem tér vissza soha. - Akkor sem. Fontos szerepet szánok neki, és csonka kézzel nem tudná hitelesen alakítani. - Rendben. - Ha ezek az állatok kárt tesznek benne, megöllek, Dale. Horde a helyiség túlsó vége felé fordul, ahol a felesége ült, mikor beléptem. - Parancsolsz, drágám? - Megöllek. - Azt hiszem, bátran kijelenthetjük, hogy a haja szála sem fog görbülni, az urak értik a dolgukat. - Megöllek. Marilee nyelve nehezen forog. - Igyál még egy pohárral. A fémfűrészes fickót figyelem, nála volt az előbb a tőr. Nagyon fürge és erős, természetellenes gyorsasággal mozog a kezében a fűrész. A szaglásom szinte már használhatatlan. Nem érzem a fűreszes fickó szagát, de a mozdulatai elárulják. Megfertőzte a Vírus. Lehet, hogy klánonkívüli, akit Horde szedett össze valahol, de a külseje nem erre vall. A méregdrága öltöny, a konzervatív séró és a gondosan megkötött nyakkendő mind arra utal, hogy a fickó a Koalíció embere. Predo kölcsönadta Horde-nak az egyik verőlegényét. A másik nagydarab, zömök, testőr kinézetű fazon Horde csapatában játszik. 186

A bilincs halk kattanással szétnyílik. Predo gorillája leteszi a fűrészt, kiszabadítja Amanda csuklóját, és nekilát, hogy fölemelje a padlóról. Horde a vállára teszi a kezét. - Hagyja, majd én. A két fickó föláll. Arrább lépnek, eltűnnek a látóteremből, Horde pedig letérdel, benyúl Amanda háta és lába alá, fölemeli a padlóról. Egyelőre csak Horde lábát látom élesebben, de valamennyire ki tudom venni a feje elmosódott körvonalát is, látom, ahogy közel hajol a lánya arcához, és közben egyenletesen ringatja. - Itthon vagy, újra itthon, drága kicsikém. A kanapé felől üvegcsörömpölés hallatszik. A Horde-paca odafordul. - Óvatosan, még a végén kárt teszel magadban. - Mit csináltál vele? - Kapott valamit, szívem, hogy jól aludjon. Teljesen kiborult. Alvásra van szüksége a szörnyű megpróbáltatások után. Képzeld csak el, micsoda trauma érhette, amikor elrabolta ez a mocsok alak. - Nem rabolta el senki. Horde tovább ringatja a lányt. - Tévedsz, szívem. Amandát igenis elrabolta ez az ember. Ugyanaz, akit te felfogadtál, hogy kerítse elő. - Én? - Különös véletlen, ami azt illeti. A dolog szépséghibája csak az, hogy szó sincs semmiféle véletlen egybeesésről. Nem igaz, szívem? - Dale, mire készülsz? - Remek ötlet. Kétszer felbérelni ugyanazt a fickót: először hogy elrabolja, aztán hogy megkeresse a lányodat. - Nem. Horde egyre jobban belemelegszik az előadásba, begyakorolja a sztorit, a később esedékes kihallgatásokra készül. Hálás vagyok neki, legalább leköti a figyelmemet. Annál, ami a testemben zajlik, bármi jobb. - Biztosíthatlak róla, pontosan így történt. Nem fér a fejembe, hogyan lehettem ilyen végtelenül naiv, még akkor sem jöttem rá, mi a helyzet, amikor találkoztam vele, hogy megbeszéljük az ügyet. - Megöllek. Valami összetörik. 187

- Uraim, kérem, ha lehet, akadályozzák meg, hogy a feleségem kárt tegyen magában. Gyors léptek kopogását, aztán rövid dulakodás hangjait hallom. - Kérem, óvatosan, nehogy megsérüljön. - Baszódj meg, Dale, kurvára baszódj meg! - Megtenné valaki, hogy bead a hölgynek fél köbcentit a szerből, amivel lecsillapítottam a kislányomat? Abban a dobozban vannak a tiszta tűk. Mehet intramaszkulárisan. - Nem! Dögölj meg! Marilee felsikolt. Horde eközben végig a lányának gügyög. Én meg csak haldoklom iszonyatos kínok közt. Aztán Marilee elcsendesedik. - Ugye jobb? A legviccesebb az egészben az, hogy eleinte még csak találgattam, vajon felszarvazol-e a fickóval, akit felbéreltél. Az igazságot csak akkor sejtettem meg, amikor a rád állított embereim jelentették, hogy Chester Dobbs irodájában jártál. Odáig el tudom képzelni, hogy lefizetted Dobbst, és amikor leállt, a te embered vehette át az ügyet. De hogy mi történt ezután? Dobbs talán megpróbált megzsarolni, vagy valami ilyesmi? Halk nyöszörgés a válasz a kanapé irányából. - Nem, ne is válaszolj, csak pihenj. Igen, egészen biztos, hogy Dobbs megzsarolt. Különben miért akartad volna mindenáron megölni? Hallgatom, hogyan feketít be minket a sztorival, hogyan szövi körém és a felesége köré, megpróbálom kitalálni, milyen kép illik egy ilyen keretbe. Horde felesége összeszűri velem a levet, együtt elraboljuk a lányt, a nő elteszi láb alól Dobbst. Megpróbálom elképzelni, milyen kép illik ebbe a keretbe. Nagy feladat, összetett probléma, a megoldás aprólékos munkát igényel. Leköti a figyelmemet. De nem eléggé. A fájdalom valósággá válik. - A tragédia, az igazi tragédia az egészben az hogy nem tudtalak megmenteni saját magadtól Az a tragédia, hogy bár megpróbáltad elvenni tőlem a lányomat, még mindig szerettelek, és megpróbáltalak megmenteni a gyöngeségedtől. De elkéstem. Nem tudtam megakadályozni a brutális gyilkosságot, a fickó, akit felbéreltél, és aki aztán a szeretőd lett, hidegvérrel végzett veled. A fájdalom beborít. 188

- Micsoda szerencse, hogy nem felejtettem el, hol bújt meg Amanda tavaly nyáron. És milyen okos ötlet volt a szeretődtől, hogy egy nemrég történt vérfürdő helyszínén húzza meg magát. Ugyan kinek jutott volna eszébe, hogy ott keressen titeket? Milyen kár, hogy mégis... A fájdalom nem az, aminek eddig hittem. - Milyen kár, hogy elkéstünk, és nem tudtunk kimenteni a sors karmai közül. De hála istennek... Soha életemben nem éreztem még igazi fájdalmat. - Hála istennek, idejében érkeztünk, hogy megmentsük Amandát. Sikerült megakadályozni) hogy ez a féreg újra megbecstelenítse. Ez volt az oka? A fájdalom valami egészen új. - Ezért veszekedtetek? Mert láttad, hogyan bánik a lányoddal? Örülnék, ha így lenne. Szeretném hinni, hogy amikor rájöttél, mindennek vége, az anyai ösztöneid felülkerekedtek, és kétségbeesetten próbáltad megmenteni a kicsi lányunkat. Nagy bátorság volt szembeszállni ezzel a férfival. Milyen rettenetes érzés lehetett, amikor a bőrödbe döfte a tűt, és a sorsodra hagyott. A fájdalom él. - Tehetetlen voltál, amikor a szemed láttára megint fogdosni kezdte a lányodat. Tehetetlen voltál, amikor feléd fordította a figyelmét. Micsoda szörnyű halált haltál. Ha pár perccel korábban érkezünk, talán többet is tehettünk volna, mint hogy megtoroljuk a halálodat. A fájdalom lélegzik. - De most már vége. Nincs tovább. Talán te is megbékélsz így, hogy tudod, a lányod biztonságban van. Biztonságban, otthon, az apja szerető karjában. A fájdalom otthonra lel a testemben. Marilee felmordul, botorkáló léptekkel, tántorogva felbukkan a látóteremben, a férje arca felé kap. Megjelenik Predo gorillája, arrébb vonszolja, és a földre löki. Horde bólint, mintha csak nyugtázná, hogy pontosan erre a reakcióra számított a feleségétől, erre a gyerekes butaságra. - Fordítsa meg! 189

A fickó hasra fordítja Marilee-t, Horde pedig közben óvatosan egy székbe ülteti a lányát. - A nyakát. A fickó félresöpri Marilee haját a tarkójáról, és lehajtja a blúza gallérját. Horde kilép a látóteremből, aztán újra megjelenik, kezében egy kis fekete, lekerekített sarkú kockával. Letérdel a felesége mellé, az arca elé tartja a kockát, amely kinyílik, mint egy ékszerdobozka. Horde megmutatja feleségének a doboz tartalmát. - Elkészültem vele. Marilee felnyög. Horde kivesz valami fehér-rózsaszín izét a dobozból. - Sőt már ki is próbáltam. Félreteszi a dobozt. - Kétszer is. A fehér-rózsaszín valamit a hüvelyk- és középső ujja között tartja. - Először Whitneyn. Ez természetesen szándékos volt. A fehér-rózsaszín valamit óvatosan a tenyerébe csúsztatja. - Aztán egy suhanc következett a központban, őt a sors szemelte ki. A fehér-rózsaszín valami szétnyílik, mint egy kagyló. - És ezennel elérkezett a következő próba ideje. Ezúttal jelentős mértékben megnövelt dózissal. Az arcához emeli a fehér-rózsaszín valamit, szélesre nyitja a száját, és becsúsztatja. Erősen ráharap, hogy a műfogsor a helyére kerüljön. Marilee ide-oda dobálja fejét, szabadulni próbál. - Fogja le! A gorilla a padlóhoz szorítja Marilee fejét. Horde a felesége tarkója fölé hajol, szélesre tátja a száját, az izmok és inak megfeszülnek a nyakán, aztán beleharap a nőbe. Megtaláltam a hordozót. Rohadtul elkéstem. Magam vagyok a fájdalom. Jótékony fekete lepel borul az életemre. Halott vagyok. Szabadon felidézhetem az életemet. A gyámoltalan kisgyereket szüleim házában. Hogyan él vissza ezzel a gyámoltalansággal az anyám meg az apám. Kezek tapogatnak egy sötét szobában. 190

Korbácsként használt nadrágszíjak mélyednek a húsomba. A testemet borító hegek csak évek múlva tűnnek el, amikor a Vírus belém költözik, és nagytakarítást rendez. A hegeket észreveszi néhány tanárom. Anyám és apám megpróbál kiszabadulni a rendőrök szorításából. Ez az utolsó emlékem róluk. Aztán jöttek a többiek. Az újabb és újabb szülők, de senki nem bírta egy évnél tovább, senki nem tudta legyőzni a géneket. Az utcán továbbadom a többi gyereknek, amit otthon kaptam. A kezek szorítását, a korbácsütéseket. Ha látom a rettegést a szemükben, erősebbnek érzem magam. Az utcákat rójuk, saját kis bandámat vezetem. Aztán az az este, a mérgezés Visszatér a félelem, visszatér a gyámoltalanság Aztán Terry és a Társaság, és még valami. Egy ok. Éveken át keményen dolgozom és tanulok megtanulok létezni a világban. Aztán annak felismerése, hogy Terry kedvenc gyilkológépe vagyok A leghatékonyabb eszköz, ha eljön a rettegés ideje. Ha eljön a korbácsütések ideje. Aztán elegem lesz. Egyedül melózom. A Koalíció és a Társaság szennyesét mosom. Ez a túlélés záloga. Aztán jön Evie. A sötét szobában a fülembe suttogja, mit érez, miközben odakint tűz a nap. A hazugságaimat adom cserébe, hazudok magamról, nem mondom meg, hogy ki és mi vagyok valójában. Mert nem akarok egyedül maradni. Múlnak az évek, borotvaélen táncolok. Evie és a meló között lavírozom. Minden lépéssel egyre közelebb kerülök a szakadékhoz. Aztán jön Whitney Vale. Szinte emberi a tekintete, döbbenten bámul, ahogy kiveszem a kezéből a kést, a penge serceg, ahogy beléhatol. A Leprás a rothadás émelyítő szagát árasztó harapott sebbel a tarkóján. A magára maradt, gyámoltalan lány fényképe. A lány anyjának formás melle a testemhez nyomódik, amikor a nő megcsókolja a szám sarkát. Philip hebeg Dobbs hullája fölött. Daniel a segítségemet kéri, miközben Jorge a szoba közepére okádja az életét. Az arrogáns és kegyetlen Dale Edward Horde gyakorlottan használja a korbácsot. Amanda keze a csuklómhoz bilincselve, ruhával letakart kezünk szinte összeér. Az ereimben sav lüktet. A nem létező szag, egy lény szaga, ami nem létezhet. Az iskola alagsora, egy bűntény helyszíne, amit nem követtek el, mégis könnyen el tudom képzelni. Üvöltés. Emberek üvöltenek. Ismerem ezt az Üvöltést. 191

Nem vagyok halott. Nem haltam meg. De nem is élek. Az iskola alagsorát sistergő kempinglámpa világítja meg. Marilee üvölt. Nyomós oka van rá. - Használd a gumit. - Utálom ezt a szart. - Nem véletlenül adtam. Használd. - Kibaszott gumi. Nem érzek semmit. - Viszont nem hagy nyomot a spermád. - Oké. - Bizonyos fokú ellentmondás megengedhető a hátrahagyott bizonyítékok között, de ha egy mód van rá, ne bízzuk el túlságosan magunkat, és ha az adott körülmények között szabad így fogalmazni, legyünk résen, nehogy hibázzunk. - Oké, oké. Horde gorillája kibontja a gumit a csomagolás ból. Marilee mellé térdel, a nadrágját és az alsógatyáját már lehúzta a combjára, a kotonnal szerencsétlenkedik, megpróbálja felhúzni félárbocon lévő farkára. Marilee hason fekszik, a szoknyája félig letépve, bugyija a bokáján. A keze gúzsba kötve, a szája kipeckelve, elkábították, de a baktérium már pezseg benne, a sikolya betölti a helyiséget, miközben próbálja kiszabadítani a kezét a csuklójára tekert nadrágszíjból. Egy rakás leselejtezett iskolapadra dobva fekszem. Bevágtak ide, de hamarosan rám is sor kerül. Miután Horde elintézte a feleségét és a lányát. Horde meztelenül áll a kartondoboz-fekhely előtt, ahol kiszagoltam, hogy megerőszakolta Whitney Vale-t, ahol megerőszakolta a halott lányt. Amanda békésen szunyál apja lábánál. Horde levette és gondosan félretette a lány cipőjét és zokniját. Figyeli, ahogy az embere felhúzza a farkára a gumit, lerángatja Marilee bokájáról a bugyit, és elhelyezkedik a nő lába között. - Még ne. A gorilla ránéz, a farkát szorongatja. - Mi van? 192

- Várj. Fordítsd erre a fejét. Nem szeretném, ha lemaradna a lényegről. És vigyázz, nehogy megharapjon. A fickó a fejét csóválja, aztán megragadja Marilee haját, és a férje felé fordítja a fejét. Horde izmai szálkásak, mellkasán őszülő szőrzet foltjai. Leguggol Amanda mellé, kigombolja a lány farmerját, és elkezdi lehúzni a cipzárt, a farka mereven áll. - Az önuralom erény. Számtalanszor elmondtam neked. Minden egyes alkalommal, amikor hűtlen voltál, emlékeztettelek, hogy az önuralom hiánya olyan jellemgyengeség, amelyért egy nap nagy árat kell majd fizetned. Lassan lehúzza a cipzárt, széthajtja a nadrágot, és sóvárogva bámul a feltáruló hófehér pamutháromszögre. - Ha valaki nem képes parancsolni a szenvedélyének, nemcsak maga a szenvedély lanyhul, hanem az egyén is elveszíti az erejét. Az önuralom és az akaraterő viszont nemcsak erősíti az egyént, hanem az étvágyát is fokozza. Mutatóujjait Amanda farmerjának derekába dugja, és kezdi lecsúsztatni a nadrágot a lány keskeny csípőjéről. - Az önuralom gyakorlása révén elegendő időnk jut arra, hogy elmélyedjünk vágyainkban, és ezáltal lehetőségünk nyílik elképzelni e vágyak beteljesülésének aprólékosan kidolgozott forgatókönyveit. Ráadásul arra is elég időnk marad, hogy úgy alakítsuk a körülményeket, hogy a szívünknek legkedvesebb forgatókönyvet valósíthassuk meg. Lehúzza a farmert, gondosan összehajtogatja és Amanda cipőjére meg zoknijára teszi. - Ha végiggondolod a dolgokat, az hiszem könnyen megérted majd, hogy részedről az önuralom teljes hiánya, az én részemről pedig az önuralom tökélyre fejlesztése miként vezethetett a számodra igen kellemetlen, számomra viszont roppant kellemes jelenlegi helyzet kialakulásához A lány bugyijának szegését babrálja. Aztán bólint. - Kezdheted. De ügyelj rá, hogy ide nézzen. A fickó felmordul, próbálja begyömöszölni teljesen lekókadt farkát, közben igyekszik úgy tartani áldozata fejét, hogy Marilee a férjét 193

nézze. Horde bedugja az ujját a gumi alá, és kezdi lehúzni lányáról a bugyit. Becsukom a szemem. Be tudom csukni a szemem. Újra érzem a testemet. A fájdalom megszűnt. Kinyitom a szemem. - Hé. Nem hallják. - Hé! Most meghallanak. Horde gorillája egyik kezében Marilee maroknyi haját tartja, a másikban meg kábé félmaroknyi petyhüdt pöcsét. Horde már a lány csípőjéig lehúzta a bugyit. Mindketten ledermednek, felém fordulnak. Görnyedten támaszkodom a halomba rakott padokra. - Állj. Horde lebiggyeszti az ajkát. - Úgy tudtam, a fickónak annyi. - Elintézem. Predo bérterminátora rám veti magát. Fogalmam sincs, melyik sarokban lapult. Elkapja a torkomat, és bevág a félig elkorhadt padok közé. A padok teteje reccsenve szilánkokra törik, a fickó felken a falra, az ujja a nyakamba mélyed. Horde felemeli a kezét. - Ne ölje meg! Le kell lőni. A terminátor mereven az arcomba bámul. - Tudom. Baromi erős. Predo rendesen ellátja őket vérrel. Legalábbis Terry szerint. Terry azt mesélte, a fejeseket leszámítva ezek a gyilkológépek kapják a legnagyobb fejadagot a Koalícióban. Teleöntik magukat vérrel, sosem szomjaznak. Az éles eszű Predo mindig szikár és éhes, a furkósbotjai azonban többnyire tompa fejűek és kemények. Valószínűleg sohasem ittam annyit egyszerre, amennyit ez a fickó naponta. Nagyon erős, képezett és gyakorlott, tudja, hogyan használja az erejét. 194

Úgyhogy minden mellette szól, de ebben a pillanatban berobban a szívem. Előbb azonban leáll. * Valóban, végérvényesen meghalok. Jó. Kudarcot vallottam. Gyerekként, férfiként, forradalmárként, szeretőként, jófiúként. Életemben egyedül csicskaként vittem valamire. A franc se akarta ezt az egészet. Ha úgy vesszük, az életem amúgy is már régen véget ért. Egy ideje csak arra várok, mikor kapok észbe. Aztán berobban a szívem, eszelős ritmusban lüktet, és ekkor megértem, hogy mégsem ért véget az életem. A francba. A világ szétesik, szilánkokra hasad, valami érzékelésen túli frekvencián rezeg, aztán hirtelen minden kitisztul. Érzem a szobát. A betonfalak repedései élesen kirajzolódnak a szemem előtt, az ürülék bűze és a kellemes illatok élesen elkülönülnek, a hangok tökéletesen tiszták, Marilee sikolyától Amanda békés, kábult szuszogásáig, érzem a nyelvem ízét, a nyakamra kulcsolódó ujjak lenyomatának spiráljait. A szívem gőzkalapács, mindjárt átszakítja a mellkasomat. És ez az egész, a repedések a falon, a szarszag és Horde francia szappanjának illata, a sikolyok és a szuszogás, a saját húsom íze, az egyedi azonosító redők az ujjon, mindez elhalványul az éhségem mellett. Elkapom a fickó csuklóját. A mozdulat megremegteti a világot. A szoba újra szilánkokra hasad, tárgyakról éles fény ömlik felém, eltévesztem a terminátor kezét. Túl gyors vagyok, túl gyors. Lélegezni próbálok, de észreveszem, hogy már lélegzem, a levegő iszonyatos sebességgel áramlik ki-be a légcsövemen, a tüdőm próbál lépést tartani a szívemmel. Várom, hogy mikor roppantja össze a fickó keze a torkomat. De nem történik semmi. Ledermed, 195

megdöbben a támadás sebességétől, még fel sem fogta, mi történik. Újra a keze felé nyúlok, ezúttal lassabban. Elkapom az alkarját, lerántom a torkomról a kezét. A fickó hirtelen lehajol, a tőr vékony pengéje villan a kezében, kivár, nem tudja, mit lépek. Nem törődöm vele. Semmi hasznát nem veszem. Kiszagoltam, mi van a testében, az ő vérével nem tudom csillapítani az éhségemet. De a többieknek, a másik háromnak bőven van abból, amiért megőrülök. Majd szétrepednek. A terminátor a támadásra vár, de nem támadom meg. Csak elindulok, és ahogy elmegyek mellette, a bal kezemmel feléje suhintok, mire a fickó a leselejtezett iskolapadok közé zúg, mint a vasgolyó, amellyel a falat bontják. Horde gorillája van a legközelebb hozzám. Már majdnem rávetem magam, de még mindig nem fogták fel, mi történik, sem ő, sem Horde. Megiszom a vérüket meghalnak, mielőtt megértenék, hogy eljött értük a halál. Suhogás hallatszik a hátam mögött, valami keresztülhúz a helyiségen. Megpördülök, a terminátor felém ugrik, kilépek oldalra, az ütése félig lecsúszik rólam. De az ereje még így is akkora, hogy térdre zuhanok. A tőr ívben lesújt, a nyakamnál villan a penge. Fölemelem a kezem, hogy kivédjem a támadást. Megint túl gyors vagyok, a karom elsüvít a fickó karja előtt. Újra megdöbben a tempótól, a villanás irányt változtat, a penge vékony csíkot karcol az állkapcsomra. Felugrom, a fickó hátratántorodik. Ami nekem kell, az mögöttem van. Nincs időm ezzel a szarházival szórakozni. Megfordulok. Horde gorillája időközben feltápászkodott, a gatyája lenn a bokáján, a farka összement és a kotonba gyűrődött. Benyúl a kabátja egyik zsebébe, elő akar rántani valamit, de az a valami beszorult, és már nem is fog kiszabadulni. Felé nyúlok, de ahelyett, hogy elkapnám a vállát, inkább meglököm. Az ízülete tompa roppanással kiugrik a vápából, a fickó hátratántorodik, és az ajtó mellett a földre zuhan. A lábam előtt tekergőző félmeztelen, megkötözött nőre pillantok. Valami nincs rendben a szagával. Megfertőződött, és engem is megfertőz, ha iszom a véréből. Leguggolok, készen arra, hogy 196

rávessem magam Horde gorillájára, aki használható kezével a kabátja zsebébe rejtett fegyvert próbálja előráncigálni. A terminátor a hátamra ugrik. Karját a nyakam köré kulcsolja, az arcom felé döf. Fölemelem a karomat, a tőr átfúrja a tenyeremet, és a kézfejem másik oldalán bukkan elő, a hegye két centire áll meg a szemgolyómtól. Hanyatt vágom magam, felrántom a lábamat, és a terminátoron landolok. Felnyög, a nyakamra fonódó kar elernyed. Balra gurulok, lerázom magamról a fickót, kirántom a tenyeremből a tőrt, és felállok. Az állam és a kezem bizsereg. Érzem, ahogy a hús összeforr, a Vírus túlpörgött, a sebek azonnal behegednek. A terminátor is feltápászkodik. Közém és Horde gorillája közé áll. Nem számít. Máshol is találok kaját. Horde és az öntudatlan lány felé fordulok. A tőr a hátamba mélyed, a fickó kétszer a májamba döf, mire sikerül elkapnom a karját, aztán előrehajolok, és a helyiség túlsó végébe vágom. Ezúttal makacsabb a fájdalom. A gyógyulást kísérő bizsergés sem olyan kellemes. A Vírus csatája a sérüléseimmel vesztésre áll. Muszáj kajálnom. A terminátor újra rám veti magát, a sarokból indít rohamot. Nekem ront, a földre zuhanunk. Szétvetett lábbal a mellkasomra nehezedik, térdével leszorítja a karomat. Lesújt a tőrrel, a penge átfúrja a bal alkaromat, és megakad a porladó betonban. A fickó megpróbálja kinyomni a szememet a hüvelykujjával. Félrekapom a fejemet, és beleharapok a csuklójába. A vére mar. A sav megtölti a számat, égeti a nyelvemet. Összeszorítom a torkomat, nehogy lecsorogjon. Csuklójának vékony csontjai elroppannak a fogam alatt. Felüvölt, és kitépi a kezét a számból, aztán leugrik rólam. Öklendezve köpködöm a kezéből kiharapott húscafatot, aztán kirántom a karomból a tőrt. Feltérdelek. A seb a karomon nem heged be, dől belőle a vér. A Vírus a súlyosabb sérüléseimet próbálja ellátni. Amibe nem halhatok bele, azzal egyelőre nem foglalkozik. A terminátor megint beáll közém és a préda közé. Összegörnyedve támad, mint a birkózók, a vér már megalvadt a csuklóján. 197

Az Enkláve jut eszembe. A fegyelmezett küzdelem. Ahogy a megvadult Vírust uralmuk alatt tartják. Meg lehet zabolázni ezt az erőt. Láttam. A terminátor úgy tesz, mintha el akarná kapni a jobb karomat, amelyikben a tőrét tartom. Kitérek balra, el a színlelt támadás útjából, és így egyenesen belerohanok az igazi támadásba a sérült karom ellen. Fájdalom hasít a vállamba, ahogy hátra és fölfelé csavarja a karomat, próbálja eltörni, mielőtt reagálni tudnék a támadásra. De elkésett, balra fordulok, a tőr ívet ír le a lába mögött, aztán ahogy visszarántom, a penge közvetlenül a térd fölött szétvágja az ínakat. A fickó a földre zuhan, a lába úgy csuklik össze, mint egy marionettbábué, elengedi a karomat. Ahogy zuhan le, a bal tenyerem élét az álla alá támasztom, és hanyatt lököm, erőtlen lába nem tudja megtartani a testét. A hasára mászom, a fejét továbbra is hátrafeszítem, aztán csupasz nyakába döföm a tőrt. Újra meg újra. Vérpermet borít mindent, a tucatnyi lyukon sípolva áramlik a levegő. Majd még egyszer, utoljára belevágom az acélt a nyakába, az állkapcsa tövébe nyomom a pengét, aztán áthúzom a túloldalra. A tőrt a rángatózó hullában hagyom, és felállok. A földön heverő nő közben kiszabadította a karját, és most ügyetlenül próbál feltápászkodni, de a baktérium még a helyét keresi, ezért áldozata teljes önkívületben van. Horde gorillája az ajtónál nyöszörög, még mindig a fegyverével vacakol. Balra tőlem viszont találok még vért. Horde és a lánya felé fordulok, hogy végezzek velük, de ebben a pillanatban a fickó hasba lő. A pisztolya kis kaliberű, karcsú, európai automata, tipikusan gazdagoknak való modell. A fájdalom hirtelen fellobban, majd szinte ugyanabban a pillanatban megszűnik. A gyógyító bizsergést érzem a hasamban. Horde-ra támadok, abban a biztos tudatban, hogy képes vagyok kikapni a kezéből a pisztolyt, még mielőtt újra lő. Két mérges rovar csápja mar a tarkómba, térdre rogyok az ötvenezer voltos áramütéstől. Kinyitom a számat, némán felüvöltök, és összepisálom magam. Két szál drót köti össze a nyakamat és a Horde gorillája kezében lévő 198

fekete dobozt. Hátrafelé hadonászva elkapom és kitépem a bőrömből a vezetékeket, feltápászkodom. A gorilla üvölt, a falba veri a fejét, fél kézzel bénázik, megpróbálja újratölteni a sokkolót. Elindulok felé. Horde újra tüzel. A lövedék átszakítja a bal combomat. Megbotlom, de nem esem el, megint Horde felé fordulok. Újra megráz az ötvenezer volt. Füst száll fel a karomon, a combomon és a hasamon lévő lyukból. Horde még egy helyen kilyukasztja a testemet, ezúttal a mellkasomon. A jobb tüdőm összeesik, én meg követem a példáját. Térdre rogyom, az oldalamra dőlök, a jobb térdemre és a jobb kezemre támaszkodom, a bal kezemet a mellkasomon tátongó lyukra szorítom. Most nincs bizsergés, megszűnik az érzékek vibráló élessége. A Vírusnak vége. A testem üres és használhatatlan, a sérüléseim helyrehozhatatlanok. A még mindig meztelen és ágaskodó farkú Horde átlép a lánya felett, odajön hozzám, a pisztolyt a fejemhez szorítja. Körbenéz, szemügyre veszi elveszett, küszködő felségét, a halálra vált gorillát, Predo kis híján lefejezett erős emberét, édesdeden szunyókáló lányát. Aztán felém fordul. - Őszinte leszek, Pitt. Ez váratlan fordulat volt. A terminátor felé biccent. - No és igen látványos. Még sosem láttam fertőzötteket akcióban. Nem is sejtettem, hogy ennyire kegyetlenek. Sem azt, hogy ilyen rejtett tartalékaik vannak. Minden fertőzött képes ilyen fokú regenerációra? Vagy a maga szervezete egyedülálló? Vérzem. - Ettől függetlenül úgy vélem, talán nem túl nagy merészség kijelenteni, hogy innen már nincs visszaút. Egy pillanatra elgondolkodik. - De azért a biztonság kedvéért. Belelő a jobb kezembe. Tehetetlenül ülök a földön, egyetlen ép végtagomra nehezedem. - Ez a vérfürdő feltehetően megbolygatja kicsit a helyszínt, de Predo minden bizonnyal elsimítja majd a dolgot. Abban is biztos vagyok, hogy a hatóságok megértik, miért sújtottam le féktelen haragomban 199

ilyen szörnyen kegyetlenül. Maga is megértené, ha egy ideig még maradna, hiszen akkor a saját szemével láthatná, mit művelt a lányommal. Ez azonban nem lehetséges. A fejét csóválja. - Nagy kár. El sem tudja képzelni, mekkora öröm lenne számomra, ha maga a laboratóriumomba kerülne. De... Sóhajt. - Predo megtiltotta. Annyit kísérletezem a... még kimondani is furcsa, a zombibaktériummal, amennyit csak akarok. Azt viszont nem engedi hogy a Vírust kutassam. De aggodalomra semmi ok, hamarosan elkészülök a sajátommal. - Dale. Horde a feleségére pillant. Marilee a falnak támaszkodik, a ruhája félrecsúszott. - Meg akarlak enni. Elindul, megbotlik, bomlásnak indult teste még viaskodik a baktériummal, még nem dőlt el, kié az irányítás. Horde mosolyog. - Ne aggódj, szívem. Már nem sokáig gyötör ez a vágy. Meglátjuk, lehet, hogy kapsz egy kis darabot Amandából, hogy legyen mit csócsálnod. Biztosíthatlak, a lányod olyan állapotban van, hogy alig érez majd fájdalmat. Semmire sem fog emlékezni a drága. Nos, mit szólsz hozzá? Természetesen valami olyasmire gondoltam, ami nem hiányzik majd neki. Talán az egyik ujjacskája? Rám néz, vállat von. - Láthatja, mennyi dolgom van, sajnos nem érek rá. Vár a családom. A pisztoly csövét a homlokomnak nyomja. Az ujját nézem, ahogy ráfeszül a ravaszra. Valami megváltozik a helyiségben. A szemem sarkából valami cikázó sötétet látok. Vészesen hideg sötétség hűti le a levegőt. Sötétség suhan át köztem meg Horde között, és ahogy halad, rögtön törli maga után a szagát. A sötétség átcikázik Horde-on, a férfi merev teste a földre zuhan. A sötétség végigszivárog a termen, pár pillanatra elsötétíti az árnyékokat az egyik felső sarokban, aztán eltűnik. 200

Azonnal elfeledkezem róla, meg akarom szerezni, amire szükségem van. Horde meztelen testéhez kúszom. Minden porcikája olyan merev, mint korábban a farka, a bőre jéghideg, a fegyvert zúzmara borítja. Az ujjaimat benyomom az állkapcsa alá és rántok egyet rajta. A hús könnyebben szakad, mint vártam. És úgy ropog, mintha havon lépkednék. Lehajtom a fejem, hogy kilefetyeljem a vért. De a vér fagyott. Horde felszakított nyaka bíborvörös, holt latyakkal van tele. Elönt a düh. Eszembe jut az alvó lány. Átlőtt lábamat magam után vonszolva felé indulok. - Joseph. Az asszony elkapta Horde nyüszítő, szutykos pofájú gorilláját. A fickó hajába markol, hátrafeszíti a fejét. A másik kezében Predo emberének vékony pengéjű tőrét tartja. - Remek munkát végzett, Joseph. A szálkás, kemény izmok megfeszülnek a karján és a vállán, ahogy belevágja a tőrt a gorilla ütőerébe. Fröcsög a vér. Átvonszolom magam a helyiség másik végébe számat a férfi nyakán tátongó lyukra tapasztom Évek óta nem ittam közvetlenül artériából. Pont ugyanolyan érzés, mint régen. A torkom megtelik vérrel, a gyomromban melegség árad szét, heves égető, szúró fájdalmat érzek a sebeimben. Néhány pillanatig végtelen, vörös színű boldogságban úszom. Talán csak másodpercek, talán órák telnek el, de túl hamar véget ér, ilyen rövid idő alatt ekkora gyönyörűség szinte felfoghatatlan. A gorilla teste kiürül, az enyém feltöltődik, az arcomat vér borítja, elönt az az érzés, amely mindig, ha táplálékhoz jutok: még több vért akarok. Rávetem magam a lányra. Az anyja behúz egyet, a földre zuhanok. - Joseph. Jóllaktam, de gyenge vagyok. A Vírus erőt gyűjt, aztán rendbe teszi a gazdatestet. Még több vért akar. Felállok. Az asszony újra lesújt rám az öklével. - Joseph! 201

Látom, ahogy a mögötte fekvő lány szempillája megrebben. Muszáj megszereznem. Felállok. Újra leüt. - Joseph! Megpróbálok elkúszni mellette. A hátamra ugrik, hadonászó végtagok forgatagaként zuhanunk a földre. Megpróbálom kiszabadítani a karomat, hogy odahúzzam magam a néhány méterre fekvő lányhoz. A nő a lábamra kulcsolja a lábát, és lefogja a karomat. - Joseph. Kérem, Joseph. Az ajka a tarkómra tapad, érzem, hogy a foga hozzáér a bőrömhöz, de még nem harapja át. A lány kinyitja vaksi szemét, aztán becsukja, kinyitja, és újra becsukja. Anyja foga a nyakamon. - Joseph. Segítsen nekem. A mérget hordozó fogak. Megfeledkezem a lányról, megfeszítem a vállamat és a hátizmomat, Marilee szorítása lehullik rólam. Lerázom a karját és a lábát, menekülni próbálok, minél távolabb tőle. A terem közepén ül, a karja ernyedten lóg, rám néz. Aztán a lányára. És elindul felé. - Mrs. Horde. Letérdel a gyerek mellé. - Mrs. Horde. Megérinti a kislány vékony, csupasz lábát. - Marilee. Fogja az összehajtogatott farmert, nekilát, hogy fölhúzza a lányára. A térdénél tart, amikor megáll. Fölemeli a fejét, rám néz. - Éhes vagyok, Joseph. A keze Amanda csupasz combján pihen, a kelleténél erősebben markolja, a bőr bemélyed az ujjai alatt. - Nagyon éhes vagyok. A lányára pillant. - Segítsen, Joseph. A sebeim begyógyultak, már nem véreznek, de még mindig csak az egyik tüdőm működik, és az átlyukasztott zsigerekből meg a májból felszabaduló méreganyagok összegyűltek a hasamban A Vírus majd 202

megoldja, ha elég ideje lesz, teljesen rendbe teszi a testemet. De ha a nő az erős és virulens baktériummal a testében most megtámad, simán végez velem. Felállok, és odamegyek hozzá. Felém nyújtja a kezét. Felsegítem a földről. Kezét az arcomra teszi, és szájon csókol. Mikor elhúzódik, az ajkát és az állát a halott fickó vére borítja. - Az első pillanattól éreztem, Joseph. Jobb kezemet a tarkójára teszem. - Attól a pillanattól fogva, amikor megláttam, éreztem, hogy maga különleges. Bal kezemmel megfogom az állát, a szétfűrészelt bilincs a csuklómon himbálózik. - Különleges. Olyan, akiben bízhatom. A pillantása a lányára siklik, aztán vissza rám. - Bízhatom magában, Joseph? Megnyalom a számat, megízlelem rajta a vért. - Igen. - Jó. Eltöröm a nyakát. Nem megy könnyen. Nagyon nehezen megyKirnerült és gyenge vagyok, Marilee pedig az utolsó pillanatban visszariad. Felrántom a fejét, a gerince ropog, a testén remegés fut végig. Aztán rnég egyet rántok rajta, ezúttal tiszta reccsenés hallatszik, véget ér a remegés, a teste elernyed. Ahogy a földre fektetem, felnézek, és Amanda rémülettől elkerekedett szemébe bámulok. A lány torkából a rettegés néma üvöltése tör fel, aztán lecsukódik a szeme. Remélem, ez a pillanat a többi borzalommal együtt nyom nélkül eltűnik. Lydia magával hozza három emberét, két tagbaszakadt, férfias leszbit, ezek testesebbek, mint ő, de nincsenek úgy kigyúrva, meg egy műtét előtt álló nagydarab travit, akinek tekegolyó méretű a válla, a melle és a fara. - Jól van? - Belőtték. Nem tudom, mivel. - Ki lőtte be? 203

Amandára nézek, ernyedten lóg a karomban. - Már nincsenek itt. Lydia bólint. - Mi legyen? - El kell rejteni egy biztonságos helyen. - Meddig? - Nem tudom. Pár napig. Lydia a travira pillant. - Sela? A travi bólint. - Naná, majd én gondját viselem a kis drágának A hangja öblös basszus. Lydia rám néz. - Jó lesz? Selához fordulok. - Keresni fogják. Sela felemeli és megfeszíti a karját, mint egy testépítő, hatalmas bicepsze majd kiugrik a bőre alól. - Az ő bajuk. Bólintok. - Rendben. Leengedi a karját. - Akkor ide a csinibabát. Felé nyújtom Amandát. Sela kikapja a kezemből, és könnyedén a

204

Az óriás morcosan méregeti Hurleyt, az arcáról lerí, mindenáron be akarja bizonyítani, hogy ő a legveszélyesebb fickó a helyiségben. Hurley továbbra sem veszi le a szemét Predóról, és lerí az arcáról, hogy ő tudja, ki a legveszélyesebb fickó a helyiségben. Predo arcáról az égvilágon semmit nem lehet leolvasni. Hurley felém int az egyik 45-össel. - Terry kűdött. Látni akar. - Szóval megjött. - Ja, látni akar. - Kissé elfoglalt vagyok, de az urak biztosan megbocsátanak, ha magukra hagyom őket. Predóra pillantok. Biccent az óriásnak, a fickó elenged. - Ki kell ugranom a klotyóra. Bemegyek a fürdőszobába, felkapom, és zsebre vágom a dobozkát. A szobában változatlan a csoportkép. A lépcső aljában állok. - Ne aggódjon, Mr. Predo, elintézem, amiről beszéltünk. Találok valakit, akire rábízhatok egy ilyen felelősségteljes ügyet, ahogy tanácsolta. Maga pedig vigyázzon a barátomra, rendben? Predo hallgat. - Rendben, Mr. Predo? Bólint, lehúzza a kesztyűjét. - Igen, gondolom, egyelőre ennyiben maradunk. - Igen, én is így gondolom. Félúton fölfelé eszembe jut még valami. Megállok, visszafordulok. - Elintéztem a dolgot, ugye, Mr. Predo? Megcsináltam a melót, ugye? Lehúzza az ingujját, visszapattintja a mandzsettáit. - Igen, megcsinálta. Pörög az agyam, megpróbálom kihasználni a lehetőséget, próbálok kihozni valamit a helyzetből. - Én öltem meg Horde-ot? - Igen. A csomót igazgatja a nyakkendőjén, megáll, és rám néz. - Úgy hallottam, igen ezoterikus módszert választott. Elárulja, hogyan fagyasztotta meg a vérét? Az arcát fürkészem. 221

- Szerintem erről maga többet tud, mint én. Lepillant a nyakkendőjére. - Biztosíthatom róla, hogy téved. Nem harapott rá. - Akárhogy csináltam is, azt hiszem, tartoznak nekem. A nyakkendőt az ingmellére simítja. - Hogy érti? - Jó lenne, ha visszakerülne a tartalékom. Megfogja a zakóját. - Visszakerülne? Megint meglóbálom a horgot. - Igen, oda, ahonnan a szag nélküli embere lenyúlta. Egy pillanatra érdeklődés villan az arcán, de szinte ugyanabban a másodpercben ki is alszik visszafojtja. - Nincs ilyen alkalmazottam, Pitt. Annyiban hagyom. Fölveszi a zakóját. - Elismerem, hogy teljesítette a feladatát. Gondoskodom róla, hogy megkapja érte, ami jár. Határozott mozdulattal a vállára igazítja zakója hajtókáját. - A Koalíció haladó gondolkodású szervezet, Pitt. Nem foglalkozunk babonákkal. Helyére igazít egy rakoncátlan hajtincset. - A paranormális jelenségekkel foglalkoznak? Várok. - Daniellel kellene beszélnie. Ő az egyetlen, aki ilyesmiben utazik. Kinyitom a számat. Hurley megütögeti a vállam az egyik pörölynagyságú pisztollyal. - Terry mán vár, Joe. Predót nézem. Biccent. - Még találkozunk, Pitt. Megérintem sajgó államat. - Gondolom. Tegyen meg egy szívességet. Kifelé zárja be az ajtót. Követem Hurleyt fel a lépcsőn, ki az utcára. A pisztolyokat az övébe dugja, begombolja a kabátját. Egymás mellett lépkedünk a Tompkins tér felé. - Nem is tudtam, hogy ismered Predót, Hurley. Vállat von. - Ha elég régtől vagy a szakmában, mán mindenkit ismersz. 222

- A fickó nemcsak tégla, hanem szökevény is, amúgy meg rohadtul örülnék, ha kiderülne, mi a fasz történt itt. - Nyugodj meg, Tom, ezt mindannyian tudni szeretnénk. De a tudás megszerzésének útja nem az üvöltés, hanem a hallgatás. Szóval, ha lehet, próbálj lecsillapodni, és hallgasd meg, mit mond. - A faszom ebbe a szarságba. Hallottad Hurleyt. Dexter Predo ott volt a lakásában. Az a kibaszott Predo! Ez a szemét a főspiclijük! Milyen bizonyítékot akarsz még? - Nos, ahhoz, hogy elfogadjuk a javaslatodat, és kivégezzünk egy embert, rengeteg bizonyítékra van szükségünk, Tom. Mint a régi szép időkben. - Remek. Kibaszottul jó. Azt akarom, hogy hívjunk össze ítélőszéket! Azt akarom, hogy állítsunk fel egy kibaszott vizsgálóbizottságot! Ezúttal Hurleynek nem kellett leütnie, hogy a Társaság főhadiszállásán kössek ki. Mégis itt vagyok. - Nyugi, Tom, ha ezt kell tennünk, ezt tesszük. Semmi akadálya. De előbb azért feltehetünk pár egyszerű kérdést. - Leszarom a kérdéseket! Ebben a kibaszott másodpercben kezdjük el a kihallgatást! Terry odamegy Tomhoz, és megbiccenti kifelé a fejét. - Tom. Azt hiszem, jót tenne, ha sétálnál egyet. - Mi van? A faszt. - Hurley. - Egen. - Vidd el sétálni Tomot. Tom Terryre bámul. - Mi a jó fasz...? Terry felemeli a kezét, mutató- és középső ujja a béke jelét formázza. - Nyugi, Tom. Sétálj egyet. Most. - Ez kibaszottul... Terry Tom vállára teszi a kezét. - Milyen, Tom? Kibaszottul milyen? Terry mélyen a szemébe néz, mire Tom elhallgat. - Elég lesz már, ugye, haver? Befejezted? Lenyugodtál? Tom bólint. 223

- Ja. Lenyugodtam, Terry. - Jó. Akkor most sétálj egyet. Terry vállon veregeti, aztán nézi, ahogy Hurley felkíséri a lépcsőn. - Lydia. Lydia felnéz a kávéjából. Mióta beléptem, csak bámul a poharába. - Örülnék, ha te is a fiúkkal tartanál. - Rendben. Lydia követi a többieket, felmegy a lépcsőn, felém se pillant. Terry megvárja, míg eltűnnek, és becsukódik az ajtó. Aztán odajön a régi kártyaasztalhoz, és leül velem szemben. - Forrófejű a srác, szenvedélyesen hisz az elveiben. A Zippómmal játszom. - Az hasznos. - Ezt hogy érted? - Néha úgy érzem, az itteni utódomnak szánod. Jól csinálná. Szereti pattogtatni az ostort. Terry a fejét rázza. - Soha senki nem fogja olyan jól csinálni, mint te, Joe. Te voltál a legjobb. - Hát igen, de azok az idők elmúltak. - Sehol nincs megírva, hogy így kell lennie. Bármikor visszajöhetsz. Fölösleges lenne válaszolni, ezért inkább rágyújtok. Terry feltartja a kezét. - De jobb így. - Az. Eloltom a cigit. - Látom, épségben visszaértél. - Igen. - Mi a helyzet odafent? Sóhajt. - Nagyon megváltoztak a dolgok, Joe. Digga egészen más, nem olyan, mint Luther volt. Ő hozzám hasonlóan gondolkodott, forradalmárként nem pedig reakciósként. Szemtanúja volt a hatvanas éveknek, látta, hogyan zajlik az igazi változás. Tett azért, hogy megváltozzanak a dolgok Ma már nehéz elmagyarázni, mekkora fegyverténynek számított, hogy a Koalíció feladta a sziget északi részét. Öregem, az igazat megvallva, nem tudom, hogy sikerült 224

volna-e valaha kivívnunk idelent a függetlenségünket, ha Luther X nem tapossa ki nekünk az ösvényt. Grave Digga meg a hozzá hasonló kölykök nagy ívben tesznek a történelemre. De azt hiszem, sikerült néhány kérdésben jobb belátásra bírnom. Tudja, hogy egyedül nem harcolhat a Koalíció ellen, és azt is tudja, hogy egyelőre nem akarunk részt venni a viszálykodásban, még akkor sem, ha tényleg a Koalíció követte el a Luther elleni merényletet. Akit a bosszú vezérel, az nem tudja megváltoztatni a világot. Az ilyesmiből nem származik semmi jó. - Aha. Hogy jutottál vissza? - Tető alá hoztam egy megállapodást. Ha elég türelmes és rugalmas az ember, mindenkivel meg lehet állapodni. - Van ennek a megállapodásnak bármi köze ahhoz, hogy Predo beugrott hozzám? Terry vállat von. - Nos, én adtam nekik engedélyt, hogy beléphessenek. De nem kérdeztem meg, miért akarnak átjönni. - Ez is a megállapodás része volt? - Ha az ember nem akar eltörni, muszáj meghajolnia, Joe. - Úgy láttam, nem rendített meg különösebben, hogy Predo nálam járt. - Ne légy igazságtalan, Joe. Mindig aggódom érted. A barátom vagy. - Naná. Most is ezért vagyok itt? Barátságból? Terry előrehajol. - Szeretnék hinni abban, hogy közös ügyeink alapja a barátság. Tomnak azonban igaza van. Zavaros események zajlottak itt az utóbbi napokban. Nagyon érdekelne, te hogy látod a történteket. - Rendben. Gyorsan végiggondolom a sztorit. - A lényeg, hogy volt egy kis gond, Terry. Elhallgatok. Terry bátorítólag bólint. - Én meg elintéztem az ügyet. Vár. Aztán vár még egy kicsit. Végül elmosolyodik. - Tényleg így akarod elintézni a dolgot, Joe? - Tényleg. - Rendben van, öregem. Ez viszont újabb kérdéseket vet fel. 225

- Például? - Nos, tudod, mit tartok a kapitalizmusról, meg hogy nem vagyok nagy rajongója a WTO-nak. Viszont vannak bizonyos előnyei, ha az ember megkéri az árát annak, amit elintéz. Olyan ez mint a cserekereskedelem. Vizsgáljuk meg a helyzetet az áruk és szolgáltatások viszonylatában. - Hogy érted? - Nos, vegyük például a Rajt. Nem ingyen mentek el érted. Arról nem is beszélve, hogy ez tovább rontotta a már eleve igen feszült viszonyunkat a Koalícióval. Nevezzük ezt, nem is tudom, mondjuk, egy egységnek. Számolni kezd az ujján. - A felfordulás, amelyet az utóbbi néhány napban okoztál, már sokkal kézzelfoghatóbb. Kinyújtja a második ujját. - Aztán arra kérsz minket, hogy bízzunk benned, higgyük el, bármi történt is, már elrendezted a dolgot. Ez bizalom, Joe. A bizalom pedig, sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de igen drága árucikk. Úgyhogy ezért szintén némi ellenszolgáltatással tartozol. Kinyújtja további két ujját. - Aztán hallottam, hogy Tom eltakarította utánad a Leprást meg a kutyáját. Ez a szolgáltatás szintén elég extra, de tudom, hogy bírtad a srácot, és bármi történt is köztetek odalent, neked sem lehetett könnyű. Ennyi. Kinyújtja a hüvelykujját, és megmutatja a tenyerét. Nem tudom, hogyan határozzam meg mindennek az értékét. Talán kitalálhatnád, hogyan egyenlítsd ki a számlát. Mert különben, mivel nem látok más megoldást, kénytelenek leszünk másképp kiszedni belőled, amit tudni akarunk, ami azért valamivel több annál, hogy ezután minden rendben lesz. Ugye értesz? - Értelek. Vagy előállok valami használható infóval, vagy Tom és Hurley kezelésbe vesz. Terry az asztalra tenyerel. - Ne csináld már, Joe! A Társaság egy közösség, gondoskodnom kell róla, hogy a közösség minden tagja elégedett legyen. Ha rajtam múlna, egy pillanatig nem kételkednék a szavadban, kezet fognék 226

veled, és talán még abban is benne lennék, hogy meghívj egy sörre. Ismerhetsz. - Ismerlek, Terry. Elvigyorodik. - Naná hogy ismersz. Szóval. A vigyor eltűnik a képéről. - Mit tudsz ajánlani, Joe? Előveszem a farzsebemből a dobozkát és az asztalra teszem. A doboz nyikorogva kinyílik. Terry szemügyre veszi a fogsort. Aztán rám néz, és a homlokát ráncolja. - Ez egy bomba, Terry. Ha működésbe hozod, elszabadul a pokol. * Nem mondok el mindent. Csak azt, amit feltétlenül muszáj. Tetszik neki. - Hé, mi a fasz van? Tom a járdán áll Hurleyvel, amikor Terry kikísér. - Nyugi, Tom. - Mégis hová a faszba lesz a séta, baszki? - Joe a saját útját járja, Tom, ahogyan mi mindannyian. - A nagy büdös lófaszt! Nem megy sehová! - Nyugi, Tom, oké? Ha a Társaság biztonsági főnöke akarsz lenni, meg kell tanulnod, hogy néha nem árt némi kifinomultság és elegancia. - Faszom a kifinomultságba. Ilyen horderejű kérdésekben nem dönthetsz egyedül. Tárgyalást és szavazást akarok. Előveszek egy cigit. - Tudod, Tom.. Meggyújtom. - Szart se érsz anarchistának. Előrántja zsebéből a pisztolyt, amelyet tőlem vett el. Még mielőtt rám tudná fogni, a fegyver Terryhez, Tom pedig a földre kerül. Terry lenéz rá. 227

- Joe most szépen elmegy, Tom. Nem sáros. Ez van, kész, nincs szavazás. Hurley, vidd be. Hurley fölsegíti Tomot a járdáról, és az ajtó fele indulnak. Tom lehajtott fejjel lépked, a tehetetlen düh könnyei csorognak az arcán. Megvárom, míg bemennek, aztán Terry felé fordulok. - Látom, mennek még a régi trükkök. Bólint, vállat von. - Néha az ember kénytelen élni az elnyomás eszközeivel. - Ja A kezére mutatok. - A pisztolyom. A fegyverre pillant, aztán odanyújtja nekem. - Vigyázz vele. Elveszem, és zsebre vágom. - Mindig vigyázok. Elindulok. De Terry még nem végzett. - Jut eszembe, kiderült, hogy ki szórakozott veled? Hogy ki az a szagtalan? - Majd utánanézek. - Szólj, ha rájöttél. Megállok, visszafordulok. - Majdnem elfelejtettem, Predo kérdezett rólad. Nem is tudtam, hogy ismeritek egymást. Terry leveszi és Grateful Dead pólójába törli a szemüvegét. - Tudod, ha elég sokáig élsz, már mindenkit ismersz. - Gondolom. Felteszi a szemüvegét, int, aztán eltűnik az épületben. A sarkon Lydia állít meg. - Találkozni akar veled. A fejemet vakarom. - Később. Most dolgom van. - Mikor? - Nemsokára. Bólint, megadja a címet. - Aranyos kiscsaj. - Na, ja. - Akkor is az. Nyugati irányba indulok, az A sugárút felé, taxit akarok fogni. 228

- Joe. Megyek tovább. - Mi van? - Tudod, Joe, nem igazán bírom a férfiakat. Megyek tovább, magyarázzon a hátamnak, ha akar. - A hetero férfiakat pedig még kevésbé bírom. Lépkedek, és azon gondolkodom, mi a következő dolgom. - De lehet, hogy téged egyszer még megkedvellek. Visszaszólok. - Legalább nem lesz teljesen céltalan az életem. Nevet. - Már persze ha addig nem dobod fel a talpad, Joe. * - Fáradj be, Simon. Befáradok. Leülök Daniel alkóvjának padlójára, nézem, ahogy iszik. Lótuszülésben ül, a hüvelykés mutatóujja közé fogja a kis ivócsészét. A csészébe legfeljebb egy bő leveseskanálnyi folyadék fér. Beszélgetés közben a szájához emeli a csészét, benedvesíti az ajkát, aztán bőréhez hasonló, fakó nyelve hegyével lenyalja a vért. Megkínál. - Megkóstolod? A kopott rézcsészére pillantok. - Miért is ne, valószínűleg úgyis az én készletemből van. Beleszagol a csészébe. - Igen, azt hiszem, a te készletedből van. - Felém nyújtja a csészét. - Kérlek, idd meg. Én már jóllaktam. A gyűszűnyi vért egy hajtásra legurítom a torkomba. Finom. - Elárulod, miért csináltad, Daniel? Bólint. - De előbb szeretnék kérdezni tőled valamit. Az ujjammal kitörlöm az ivótálka alján csillogó vért, lenyalom az ujjamat, aztán a padlóra teszem a csészét. - Ki vele. - Milyen érzés volt? 229

- Az üres ivótálat nézem. - Micsoda? - Kérlek, Simon. Másokkal szemben lehetsz zárkózott, de velem nem. A mi kapcsolatunk más természetű. Milyen érzés volt? Az éhezésre gondolok. A görcsökre és az ereimben terjedő tűzre gondolok. A védtelenségre A világ vibráló fényességére, ahogy a halál puszta küszöbén állok. - Jó. - És még? - Veszélyes. Pókszerű ujjaival végigsimít tar koponyáján. - Találó, mint mindig. Jó és veszélyes. Ezzel összefoglaltad az Enkláve létezésének lényegét. Köszönöm. Most pedig térjünk rá a kérdésedre. Szóval miért? - Igen. - Mert te az Enklávéhoz tartozol, Simon. - Nem, nem tartozom az Enklávéhoz. Elutasítóan int. - Ne vitatkozzunk, ezt már sokszor megbeszéltük. Az vagy, ami vagy, és ezen semmi sem változtat. Már csak rá kell ébredned. - Szóval úgy döntöttél, itt az ideje, hogy megismerjem magam, ezért rám állítottad ezt a kurva... hogy a francba hívják? A Lidércet? Megbíztad, hogy szabadítson meg a készletemtől. Majdnem meghaltam. - Ha jól látom, élsz. Mit gondolsz, ha nem kerülsz olyan közel a Vírushoz, ha nem kerülsz olyan közel valódi természetedhez, túlélted volna ezt az összecsapást? Elég erőd lett volna, hogy végezz az ellenségeiddel? Belegondolok, milyen ereje volt Predo emberének, eszembe jutnak a testembe fúródó lövedékek. - Nem. Viszont valószínűleg nem is kerültem volna abba a helyzetbe. - Dehogynem. Ha erős és jól táplált vagy, nyilván próbálod megakasztani az eseményeket, és nem jutottál volna el abba az alagsori terembe, már korábban meghalsz. Így viszont kénytelen voltál beletörődni a fejleményekbe, még ha ezt akkor a saját gyengeségednek tulajdonítottad is. Végül készen álltál. 230

- Ez baromság. - Nem, ez az igazság. - A nagy fenét, Daniel. A fejét rázza. - Talán ez a legnagyobb igazság. - Jesszusom. Meddig kell még ezt hallgatnom? Beharapja az alsó ajkát. - Már nem sokáig. Szeretném, ha megígérnél nekem valamit. Egy apróságot. Egy apró ígéret Danielnek. Annak, aki a lakásomra küldte azt a lényt, hogy tüntesse el a készletemet, aki kiéheztetett. Aki aztán újra elküldte a Lidércet, hogy vigyázzon rám. Hogy megölje Horde-ot, mielőtt Horde ölne meg engem. Ezt az ígéretet nem szeghetem meg. - Mit? - Azt, hogy elgondolkozol. Az életedről. Hogy hogyan éled. Szent egek. - Mikor fertőződtél meg a Vírussal? - Úgy harminc éve. - Na igen. Szép hosszú idő. Sokan az első év végét sem érik meg. A többség alig húzza tíz évnél tovább. Akik életben maradnak, tudják, hogy mélyebbre kell ásniuk, hogy titkos odúkba, rejtekhelyekre kell bevackolniuk magukat. Úgy érzik, védelemre van szükségük, olyan emberekre, akik nem törődnek vele, hogyan élnek, akik nem feszegetik a titkaikat. A sötétség óráit, a begyógyult sebeket, az öregedés különös hiányát. De te... Egyedül élsz, védelem nélkül, azok között, akiket nem fertőzött meg a Vírus, már harminc éve. Ez figyelemre méltó teljesítmény. Vagy hatalmas kudarc. Te, Simon, úgy ragaszkodsz az élethez, mintha azt hinnéd, olyan életet kell élned, mint a normális embereknek. De te nem ember vagy, nem emberi teremtmény. Már nagyon régóta nem. Az igazi természeted egészen más, nekünk, akik elkaptuk a Vírust, megváltozik az igazi természetünk, de az Enkláve képes megérteni a változás lényegét. Ahogyan te is, és ez az oka, hogy egy olyan élethez ragaszkodsz, amely nem tarthat sokáig, mert ez az élet megrémít téged. És ez jó. A Vírus iszonyatos. Borzalmas feladat magadhoz ölelni, borzalmas feladat eggyé válni vele. Kimerítő. Fájdalmas. De mi értelme 231

másként tenni? Minden más hazugság. És te, Simon, nem hazugságra születtél. Ez az igazság. Felállok. - Ez minden? Félrebillenti a fejét, az arcomat fürkészi. . Igen, azt hiszem, ez minden. Tartsd meg az ígéretedet, gondolkozz. - Megtartom az ígéretemet. - Tudom. Most mit fogsz csinálni? - Lelépek. Az ajtó felé indulok. - Tudod, Simon... - Igen? - A legtöbben szigorú felügyelet mellett érintkezünk először a Vírussal. Még rám is vigyáztak az első böjt alatt. Kevesen képesek egyedül végigcsinálni. Ráadásul te borzalmas körülmények között csináltad végig. Úgy hallottam. Megállok az ajtóban. - Na és? - Ez talán jelent valamit. - Mit, Daniel? Ne süketelj, áruld el, mi jár a fejedben. Fölnevet. - Hogy mi jár a fejemben? Kitöröl egy tejszerű könnycseppet a szeme sarkából. - Hogy mi jár a fejemben. Még mindig nevet. - Az jár a fejemben, hogy fogytán az erőm. Rám néz, csontvázmosoly terül szét az arcán. - És valakinek át kell vennie a helyemet. Elhúzok a picsába. Sela a Harmadik sugárút és a Tizenharmadik utca sarkán lakik, egy csemegeüzlet fölött. Felcsöngetek, beenged. - Alszik. - Keltsd fel. Egyszobás kis lakás. A bejárati ajtó közvetlenül a nappaliba nyílik, ebből pedig közvetlenül a konyha, a fürdőszoba és a hálószoba. A berendezés és a dekoráció ultra nőies közel-keleti hangulatú 232

pihenőszobát idéz. A padlón rengeteg párna és szőnyeg, a falakon mandalamintás kendők, a lámpák kendővel letakarva. Sela leültet a nappaliban, és eltűnik a helyiséget a hálószobától elválasztó gyöngyfüggöny mögött. Hallom, hogy suttog, és valaki motyogva válaszol. Sela kijön a szobából, magához int. - Ne zavard sokáig, aludnia kell. - Ja, holnap suli, mi? Ahogy elindulok a hálószoba felé, mintha satu szorulna a vállamra. Visszafordulok. Sela elengedi a vállamat, aztán fenyegetőn meglóbálja az ujjat az arcom előtt. - Nem tudom, mivel lőtték be, de még mindig ki van ütve tőle. Aludnia kell. - Oké. Felfogtam. Miután eltűnik előlem az ujja, belépek a hálószobába. A padlón hatalmas matrac, rajta egy sor párna. Nem sok szabad terület marad a matrac mellett, de ez nem is gond, mert a szobában a fekhelyen kívül mindössze egy vízipipa meg néhány fonott kosár van, feltehetően a ruháknak. Amanda a matracágyon ül, hátát a párnáknak támasztja, hatalmas, szakadt Tears for Fears pólója minden bizonnyal Sela konvencionálisabb fiatalkorának ruhatárából maradt meg. Bármilyen régen lehetett is az. Amanda a szemét dörzsöli. - Szia. Az ágy mellé guggolok. ; - Szia. - Hány óra van? - Kettő múlt. -- Hm. Lüktetni kezd a lábam, ahol a lövedék belefúródott. A matrac szélére ülök. - Jól vagy? - Aha. De állandóan tök fáradt vagyok. - Sela gondoskodik rólad? - Aha, durva arc. Azt ígérte, megmutatja, hogyan gyúrjak, hogy akkora karom legyen, mint neki. - Hűha. Kócos haját piszkálja. 233

- Szóval mi történt? - Mi a legutolsó, amire emlékszel? Felnéz a plafonra ragasztott foszforeszkálós csillagokra. - Le akartunk lépni a suliból. - Ez minden? Az ablakban légkondi zúg. - Aha. Asszem. De csomót álmodtam, és nehéz megmondani... Mi történt? Kinyitom a számat. Az igazság odabent van. És benn is marad. - Megtámadtak minket. - Amanda felül. - Nem mondod. - De. - Szuper. Ez nagyon király. Kik voltak? - Pár fickó, akit apád bérelt fel. Követtek. - Nem mondod. - De. - És mi történt? - Beverted a fejed, elájultál. Agyrázkódás. Megtapogatja a fejét. - Nincs dudor. - Néha előfordul ilyesmi. - És mit csináltál? Várj. Durva bunyó volt. Én... Egyszer mintha verekedésről álmodtam volna. - Aha. - Szétrúgtad a seggüket? - Nem igazán. - Tök gáz. - De az egyik fickónál pisztoly volt. - Nem mondod. - Elvettem tőle. - Csúcs. Ez tök csúcs. - A vállamon kellett hogy kicipeljelek. - Az arcát a kezébe temeti. - Jaj, de ciki. Nehéz voltam? Tök dagadt vagyok, mi? Nézem. Kikukucskál az ujjai mögül. - Ne csináld már, kölyök, tök béna vagy. Elmosolyodik. 234

- Na, és utána mi volt? Tiszta mesedélután. Egyszer volt, hol nem volt. - Aztán úgy döntöttem, basszák meg a faszságaikat. Leszarom, hogy az öregeid olyan fejvadászokat küldenek érted, akik összebalhéznak. Az ő bajuk. Bekaphatják. - Nem hívtad fel őket? - Bekaphatják. - Nem tudják, hol vagyok? - Mondtam már. Bekaphatják. Magasba lendíti a karját. - Frankó! Leengedi a karját, befészkelődik a párnák közé. - Ez nagyon frankó. - Most mit fogsz csinálni? A fejét rázza. - Nem is... Hát, tökre le vagyok égve. Elmegyek a bankba, szerzek zsetont. Aztán elviszem Selát shoppingolni, szeretném megköszönni neki, hogy ilyen jó arc volt, meg minden. Aztán nem tudom. Sela azt mondta, addig maradok, ameddig csak akarok. De... asszem, pár nap múlva hazaugrom. Tudod, hogy lássák, minden okés. Leállítom az ősöket az ügyről. Aztán ha lenyugszanak, megint dobbantok. De legelőször zsetont kell szereznem. Ha Sela azt mondja, okés, akkor nála fogok lógni. Mondjuk a nyár végéig. Nagyon király lenne. Sela annyira menő. Egész nyáron gyúrhatnék, és tök kajak lennék, mire elkezdődik a suli. - Jól hangzik. Felállok. Amanda kiverekszi magát a párnahalomból. - És te, itt maradsz a környéken? Sokat lógtok együtt Selával? - Nem jellemző. - Aha. Visszahanyatlik a párnákra. - Szóval ez van. Frankón. - Hát ja. - Hé. Nekem adod? Ránézek. A bilincsre mutat, ami még mindig a csuklómon van. Előveszem a tatyómat, kihalászom a tolvajkulcsot. A bilincset nem nagy művészet kinyitni, azonnal felpattan a zár. Újra leguggolok. 235

- Tartsd a kezed. Kinyújtja felém a kezét. Odatartom a nyitott bilincset. - Meg kell tenned nekem valamit. Bólint. - Ha hazamész. Hagyj ki a sztoriból. Akárhogy lesz is, ne mondd el se a szüleidnek, se senki másnak, hogy én találtalak meg. - Oké. - Szeretném, ha megígérnéd. - Oké. - Akkor a szavadat adtad. - Tutira. - Rendben. A csuklójára kattintom a bilincset. Megnézi. - Menő. Lelépek. Sela kinyitja előttem a bejárati ajtót. - Meddig kell még vigyáznom rá? A tévére mutatok. - Nézzétek meg a híreket holnap reggel. Utána hazamegy. - Miért? - Mert meghalnak a szülei. - Van valami közöd a dologhoz? Arra gondolok, hogy megöltem Marilee-t, és arra, hogy nem sikerült megölnöm Horde-ot. - Másként, mint szerettem volna. Sela idegesen hátraveti a fejét, fonott tincsei a vállára hullnak. - Nagy balhé lesz? - Veled nem lesz baja, imád téged. Rubinvörösre lakozott körmét a mellkasomnak nyomja. - És veled? Kilépek az ajtón. - Nekem még a nevemet sem tudja. Hazafelé beugrom Nino pizzériájába. Nagy pepperonis, fokhagyma nélkül. Aztán felmarkolok pár sört meg néhány csomag Luckyt a boltban. Otthon bezárkózom, és bekapcsolom a riasztót. Nem mintha 236

ez megállíthatná Predo embereit, ha benéznek. Vagy Daniel Lidércét. Nem mintha különösebben izgatna a dolog. Lemegyek az alsó szintre. Az ágyon ülök, a CNN-t nézem. Benyomom az egész pizzát, de éhes maradok. Átkutatom a fenti hűtőt, találok egy kis maradék kínai kaját, azt is betolom. Tele a hasam. A másik fajta éhséget, az igazi éhséget ez nem csillapítja. De hát az sosem szűnik meg teljesen, és egy napot még kibírok. A híreket nézem, sört iszom. Amikor elfogy, csak ülök a sötétben, a tévét bámulom, cigizem. Hajnali hatkor számolnak be először a balesetről. Fényképeket mutogatnak egy totálkáros, kiégett Jaguarról. Tényleg olyan iszonyatosan néz ki, ahogy Predo ígérte. A kora hajnali órákban, a 27-es úttól nem messze, egy elhagyatott szakaszon zúzták le a verdát. A bemondó arról szövegel, hogy a baleset éjszaka történt, az út teljesen kihalt volt, és a közelben nincs lakott település, így senki sem hallotta a csattanást, senki nem látta az égő kocsit. Mire a tűzoltók a helyszínre értek, a lángok már maguktól elaludtak. Szerencsére a rendszámtábla leszakadt, nem lett a tűz martaléka. A bemondó ezután közli, hogy a jármű dr. Dale Edward Horde tulajdonában volt, és valószínűsíthető, hogy rajta kívül a felesége utazott az autóban, épp hétvégi házukba indultak pihenni. Mire legközelebb felébredek, a hírekben már arról számolnak be, hogy a rendőrség megerősítette a Horde házaspár halálát. Meg hogy a lányuk eltűnt. Alaposan túllihegik a témát. A levegőben dögkeselyűk köröznek, a szenzációs sztori körül szaglásznak, alig hiszik el, hogy ekkora szerencséjük van. Aztán jelentik, hogy Amanda bement egy rendőrőrsre, elmondta, hogy egy hete lépett meg otthonról, és most a hírekben látta, mi történt. Mire a híradós stábok megérkeznek a rendőrség épületéhez, Amandát testőrök és ügyvédek kettős sorfala védi, a tévében pedig máris úgy beszélnek róla, mint New York leggazdagabb örököséről. Kikapcsolom a tévét, rágyújtok. Este megérkezik a küldemény. Magánfutár hozza, nem kéri, hogy írjak alá átvételi elismervényt. A csomagot az alagsori szobába 237

viszem, és lebontom a kartonborítást a habszivacs tartóról. A dobozban egy rakás hűtőtasak közepén öt liter bezacskózott vér pihen. A tetején üzenet. Az elvégzett munkáért. A tartozás letudva. D. Predo Kiveszek egy félliteres zacskót, és eszembe jut, mennyire kiütött a cucc, amit Horde a Cole-ban a piámba kevert. Akkor azt hittem, ez Predo ötlete volt, hogy közben lenyúlhassák a készletemet. Most, hogy már jobban képben vagyok, világos, hogy az akció inkább Horde magánszáma volt. Talán ki akart nyírni, vagy csak félre akart állítani egy időre, amíg az embere meg Predo terminátora a környéken kavar. A fenébe, még az is lehet, hogy csak arra volt kíváncsi, mit kezd a Vírus a cuccal. A vért nézem, azon töprengek, mit keverhettek bele. Aztán megiszom. Aztán még egy adagot. Aztán már nem érdekel, mit tervez Predo, Terry vagy akár Daniel. Az sem érdekel, hogy Amanda mesél-e a zsaruknak a fickóról, aki megtalálta. Már semmi sem érdekel. Nincs miért aggódnom. Egyelőre. Predo úgy intézhetett volna el a legegyszerűbben, ha belekever valamit a vérbe. De nem kevert bele semmit. Mással egyelőre nem fog vesződni. A Horde-akció túlságosan leköti az erejét meg a figyelmét, nagyon kell ügyelnie arra, hogy minden szálat gondosan elvarrjon, nehogy a sajtó kiszimatoljon valamit. Ez a feladat teljes embert kíván, egy darabig biztosan nem ér rá mással foglalkozni. Ha sikerül elsimítania a dolgot, a fogsor lesz a következő elintéznivaló. Meg kell szereznie, vagy el kell pusztítania, nehogy Terry Bird valamilyen módon rátegye a kezét. Predo még nem sejti, mennyire elkésett. Terry azonnal lecsapott a fogsorra. Elmondtam neki, mi van benne, és ennyi elég is volt. Nem kellett elmesélnem, hogyan került hozzám, vagy hogy kitől szereztem. Még Predo nevét sem kellett említenem. Terry azonnal megértette, csakis egy célja lehet annak, hogy valaki ilyen fogsort csinál, és csakis egy klán vehetett részt az elkészítésében. Tuti nem engedi ki a kezéből. Nagyon sokáig. Tudja, 238

hogy páratlan kincshez jutott. Mert tegyük fel, hogy megpróbálja zsarolni Predót, na és azután? Predóval egyetlenegy esetben lehetne megalkudni, ha megkapná a fogsort. De vajon mi a fenét tudna felajánlani a környék legtutibb cuccáért cserébe? Nem, a fogsort csak úgy használhatná fel, hogy megmutatja a többi klánnak. Ez viszont totális háború kirobbanásához vezetne, egy ilyen háborút pedig bajosan lehet titokban tartani. Mindenki megismerné a mi kis közösségünket. Terry azt mondja, nem akar semmi ilyet, szerinte az efféle háborúkat mindenképpen el kell kerülni. Így aztán a fogak baromi hosszú ideig nem kerülnek majd elő. Egészen addig, amíg Terry készen nem áll arra, hogy megtegye, amit igazából akar, bármi is az. Kizárt, hogy addig húzzam, hogy ilyesmik miatt kelljen aggódnom. Jesszusom, remélem, hogy már rég nem leszek sehol. Meggyógyulok. A var lepereg a sebeimről, a fehér hegek fokozatosan beleolvadnak a bőrömbe, majd eltűnnek. A belső szerveim is összekapják magukat, végre teljesen felépülök. Három liter vért nyomtam be néhány nap alatt, ennyi kellett, hogy teljesen felépüljek. Készen állok, hogy rendezzem az utolsó elintézetlen ügyemet. Vasárnap éjfél körül lépek le otthonról. Először beugrom a Niagarába. A pult mögött Billy mosolyog. - Joe, mi a pálya? - Semmi különös. - Az jó. Piát? - Jöhet. Dupla whiskyt tölt. Belekortyolok. - Philip? A hátsó terem felé bök. - Láttam a kis görényt, elsurrant mellettem, azt hitte, nem szúrom ki. - Megadta a lét, amivel lógott? - Nem. 239

Valaki Billyt hívja a pult túlsó végén. Billy a válla fölött odaszól a fickónak. - A kurva anyád, bazmeg, te faszszopó, ha nem kussolsz el kurva gyorsan, beverem a kibaszott pofádat. A fickó a pult végén elkussol. Felhajtom a whiskyt, Billy újra tölt, és koppant egyet a pulton. Felemelem a poharat, biccentek. - Kösz. Megyek, visszaszerezem a pénzed. - Fasza, Joe, de tényleg nem muszáj. - Örömmel teszem. Átmegyek a hátsó terembe, közben végig azt hajtogatom, hogy nem fogom felhúzni magam. Higgadtan intézem a dolgot. Billy van a pult mögött, nem szabad botrányt csinálnom. Aztán meglátom a szemétládát. Egy csajt fűz a kis mocsok. A csaj a falat bámulja, nem akar tudomást venni Philipről. Higgadtan akarom intézni, de nem megy. Mögé lépek, kirúgom a segge alól a széket. A földre zuhan. A csaj felsikkant. A gallérjánál fogva bevonszolom Philipet a vécébe. Berúgom magam mögött az ajtót, fölemelem a vécé fedelét, és belevágom Philipet a kagylóba. A ványadt segge tiszta víz, a lába égnek mered. Megpróbál kimászni, még mélyebbre nyomom. - Kíváncsi vagy, bele tudlak-e nyomni a lefolyócsőbe, Phil? - Nem. - Akkor maradj nyugton, bazmeg. - Oké, Joe. Ahogy akarod, Joe. - Kuss. Meglóbálok az arca előtt egy fél guriga vécépapírt. - Még egy kurva szót szólsz, és letolom a torkodon ezt a seggpapírt, világos? Bólint. A vécépapírt a földre dobom, és ököllel belevágok a kis görény pofájába, eltöröm az orrát. - Megmondtam, hogy add meg Billynek, amivel lógsz. Újra megütöm, hangosat reccsen az álla. - Különben a szart is kiverem belőled. Kapja a következőt, felreped az arca. - Na, hát most kiverem belőled a szart. 240

Belemarkolok a hajába, fölemelem a kókadt fejét, hogy a szemébe tudjak nézni. - Mostantól azt teszed, amit mondok, Phil. Ha még egyszer átbaszol, megetetek veled egy kibaszott csoszogót. Komolyan beszélek, Phil. Veszek egy kurva nagy zsák pattogatott kukoricát, bezárlak egy szobába egy kibaszott csoszogóval, és végignézem, hogyan marcangolja szét a szaros pofádat. Megértetted? Vadul bólogat. - Most pedig add ide a pénzed. Megpróbál benyúlni a zsebébe, de totál kész van, úgyhogy nem megy a dolog. Kihúzom a vécécsészéből, letépem a zsebeit, begyűjtöm a stekszet, amit találok, aztán visszanyomom a vécébe. - Itt én vagyok a rosszfiú, Phil. A kibaszott ordas farkas, Predo pedig kurva messze héderel valahol az Upper East Side-on. Ez jusson eszedbe, amikor legközelebb kémkedni akarsz a Koalíciónak. Ha jót akarsz magadnak, ezután kurvára parázni fogsz tőlem. Ha úgy érzem, nem parázol eléggé, teszek róla, hogy elmúljon ez az érzés. Kifelé menet a pultra dobom a pénzt. Billy felveszi. - Joe, ez több, mint amennyivel tartozott. Elindulok az ajtó felé, a szívem még mindig zakatol. - Tartsd meg. Ja, és az egyik vécé eldugult. * Rögtön észrevesz, ahogy belépek, de keresztülnéz rajtam. Látja, hogy a bárpulthoz ülök, de direkt elkerüli ezt a részt. Várok. Már húsz perce adja a vakot. Aztán egy pasas közvetlenül mellettem sört rendel, így kénytelen odajönni. Kitölti a fickónak a sört, aztán rám néz. - Igen? - Sör van? Kivesz egyet a hűtőből, lepattintja a kupakot, és leteszi elém az üveget. Belekortyolok. - Kösz. Bólint. - Négy dolcsi. 241

Előhalászok egy ötöst, és a pultra dobom. Elveszi, a kasszához megy, aztán visszajön az apróval, és leteszi elém. Ott marad, a vasárnap esti bandát bámulja, úgy tesz, mintha a bluegrass lenne a mindene. - Bébi. Egy pillanatra sem veszi le a szemét a bandáról. - Bébi. Felém fordul, a karját összefonja a mellkasa előtt. - Igen? - Ráérsz meló után? A sörösrekeszre pillant. - Hát ez kurva jó, Joe. - Bébi, nem történt semmi. Felkapja a fejét. - Szóltam egy szót? Semmi közöm hozzá. Azzal kefélsz, akivel akarsz. Mondtam, hogy nem érdekel. - Nem csináltam semmit. - Leszarom. Belekortyolok a sörbe. - Oké. Rendben. A pultra támaszkodik. - Tényleg leszarom, Joe. Közelebb hajol, hogy mások ne hallják, amit mond. - Nem tudok kefélni veled. Nem fogok kefélni veled. Meg akarsz dugni valakit? Nem kérem, hogy fogd vissza magad. De. Újra összefonja a karját, és az együttes felé fordul. - De mi, bébi? Nem néz rám. - De a kedd a randink napja, te meg azzal a kibaszott hazugsággal jöttél, hogy kurvára nem érsz rá, miközben egy kibaszott picsával dugsz, egy kibaszott limuzinos kurvával. Faszfej! Kirántja a szegecses bőrövébe gyömöszölt törlőrongyot, és az arcomba vágja. Nem kapom el a fejemet, a rongy eltalál, aztán a sörösüvegre pottyan. Valaki margaritát rendel, Evie elviharzik. Leveszem a rongyot az üvegről. Rágyújtok. Egy perc múlva Evie visszajön, ugyanúgy beáll, mint az előbb, és a bandát bámulja. 242

Meló volt, bébi. Tudom, hogy ez szar duma, de a nő egy meló ügyében járt nálam. Rám néz. - És mégis mi ez a meló, Joe? Még azt sem tudom, mit csinálsz. Nem tudom, hová mész, és miért összeverve jössz vissza, nem tudom, honnan szerzed a pénzed, miért hordasz fegyvert, és mit tartasz a lelakatolt hűtőben. Anyagot árulsz, Joe? Közelebb hajol, a fülembe suttog. - Díler vagy? Felőlem rendben, tudod, hogy engem nem zavar. Csak tudni akarom, mi van. Szóval mit csinálsz, mi a kurva francot melózol? Végighúzom a hamutartó peremén a cigim végét, lepöccintem a hamut. - Kemény, bébi. Kemény a meló. Elfordul, a bandát nézi. - Óriási. Kösz. Sokat segítettél. A cigimmel játszom. - A meló kemény. De te keményebb vagy, bébi. A bandát bámulja. - Te vagy az igazi meló. Nem mozdul. - De megéri csinálni. A füle mögé simít egy vörös tincset. - Adj egy slukkot. Kikapja a kezemből a cigit, beleszív. - Meggondoltam magam. Felém nyújtja a cigit, elveszem. - Igen? - Igen. Mégsem kóser, hogy más nőkkel kefélsz. Vagy pasikkal. Vagy bárkivel. A halvány rúzsfoltot nézem a cigin, aztán ráillesztem az ajkamat. - Nem gond. - És azt akarom, hogy vigyél el vacsorázni. - Nem gond. - Ma este, meló után. Vacsorázni akarok. Valamilyen rendes helyen. Azt akarom, hogy vigyél el a Kék szalagba. 243

- Nem gond. - Holnap sokáig akarok lustálkodni. - Nem gond. Összehúzza a szemét. - Tuti, hogy nem dugtad meg azt a ribancot? - Tuti. - Rendben. Kivesz egy sört a jégről, leteszi elém. - Most pedig dolgoznom kell. - Nem gond. Folytatja a melót, kiszolgálja a törzsvendégeit, akik türelmesen kivárták, hogy lejátssza a meccset a pasijával. Sört iszom, cigizem, és kihasználom az időt, míg Evie végez. Beváltom a Danielnek tett ígéretemet. Elgondolkodom az életemen. Elgondolkodom. Azon, hogy mit csinálok, és még meddig mehet ez így tovább. Azon, hogy mikor lesz elege belőlem Predónak, most, hogy végre szembeköptem. Mikor lesz elege Terrynek abból, hogy az ő területén lógok. Mikor szabadul el Tom a pórázáról, hogy egy sikátorban elkapjon az anarchista haverjaival. És azon is elgondolkodom, amit Daniel mondott: mélyebbre kell ásnunk magunkat. Visszamehetek Terryhez, azt mondta, csinálhatom a régi melót. Ezzel Tom karrierjének annyi lenne. Terry gondoskodna róla. így két legyet ütnék egy csapásra. De akkor ugyanott folytatnám, ahol huszon-egynéhány évvel ezelőtt kiszálltam a buliból. Korbáccsal a kezemben. És előbb-utóbb Terry biztosan ráparázna valakire, aki tudja, hogy nála van a fogsor. A Társaságot már ismerem, ez nem az én világom. Megkereshetném Christiant. Szereznék saját mocit. Bevackolhatnék a Rajnál. Részese lehetnék a Pike Street-i álomnak. Szívesen befogadnának. A Raj klán minden balhés tagot szívesen befogad. De akkor jelvényt kellene hordanom, meg egyenruhát. És tudom, milyen hülyén nézek ki cilinderben. Le is léphetnék a városból. Szerencsét próbálhatnék valahol a külső kerületekben. Keresnék helyet a senki földjén. Ott akad ilyen. Red Hook. Coney Island. Arrafelé is van néhány jó körzet. Elhajtanám a 244

klánonkívülieket, és összeszednék egy saját bandát. Nevet szereznék magamnak. Főnök lennék. De erre alig van esély. Szinte semmi. Különben sem állok készen arra, hogy próbára tegyem a szerencsémet. Vagy megfogadhatnám Daniel tanácsát, és beállhatnék az Enklávéba. Azonosulnék az igazi énemmel. Fegyelmezett életet élnék. Megtanulnám, hogyan tartsam kordában a Vírust. És amikor eljön a pillanat, hagynám, hogy úrrá legyen rajtam, és kiderülne, hogy tényleg életben maradok-e. Daniel hisz benne. Csak hát ő nem normális. És haldoklik. Én pedig nem vagyok senkinek a megváltója. Amanda Horde jól tudja ezt. Arról nem is szólva, hogy Evie-nek egyik változatban sem lenne helye. A banda az „Ezüsttőr" című számot játssza. Nézem, ahogy Evie sorra nyitja a söröket. Időnként felém pillant, odajön hozzám, áthajol a pulton, és a fülembe súg valami vicceset. Elgondolkodom az életemen, és úgy érzem, valami hiányzik belőle. De akkor is az én életem. Mindennap egyre közelebb kúszom a szakadék széléhez. Egyszer leszakad alattam a perem, és a mélybe zuhanok. Nem gond. Miért ne lenne az én életem is olyan, mint másoké?

245