TOTTH JENŐ A LÉLEK SZAVAKAT KERES

TOTTH JENŐ

A LÉLEK SZAVAKAT KERES

Püski, Budapest, 2000

Totth Jenő: A lélek szavakat keres Életmű gyűjteményes kiadása, 2000. ©Totth Jenő

Püski Kiadó Nyomd. 1013 Budapest Krisztina krt. 28 T.: 375-7763 Tipográfia, tördelés: Dobó Nándor, CAD BT. PRINTED IN HUNGARY

2

OLVASÓIMNAK! A déli féltekéről köszöntelek, kedves Olvasóm és szeretettel ajánlom ezt a könyvet idős és fiatal Barátaimnak és minden, hazáját szerető a nemzetét féltő magyarnak. Ebben a négy verseskönyvembő1 válogatott gyűjteményben egy több mint félszázada idegenben bujdosó ember lelke keresett szavakat, hogy kifejezhesse érzéseit és elmondhassa mindazt, amit a vele rokon lelkeknek és a magyar nemzet aprajának-nagyjának üzen. Igen A lélek szavakat keres. de már dadogni tud csupán... ’napunk lement, hajunk deres s nem vágyjuk lázas éjszakán. hogy megleljen a szerelem és fölzúgjon a vágy szava... hisz’ nem dalol már életem, ha dalosnak is látszana. Kiiszom lassan a kupám... az Isten áldón néz le rám s lelkem csupán egyet akar: Hitemtől dőljenek hegyek s én emberebb ember legyek. Istenem, s magyarabb magyar. A Kiadó segítségével a távolból kiáltott szó, és a szavak által a szerző végre hazatért a Kárpátok ölére, ahonnan a zsarnokság elől való menekülés ellenére, lélekben soha-sem távozott. Hozzád szólok, kedves Olvasóm és megosztom a lelkem mondanivalóját Veled. Ha ezeknek a verseknek az elolvasása után úgy gondolod, hogy az olvasottakat akár Te is írhattad volna, és hogy Neked is van a számomra mondanivalód, ragadj tollat és írj.

Mert a válasz egyrészt azt mutatná, hogy a könyvem jó kezekbe került, másrészt pedig azt, hogy soraimnak az olvasó szívéhez, lelkéhez sikerült szólaniok. Őszintén kívánom. hogy az új évezred során teljesüljenek törekvéseink, céljaink és vágyaink, és kérem Istent, hogy mindnyájan ne csak merjünk szebb jövőről álmodni, de merjünk tenni is érte, s hogy tetteinkből összefogás, a nemzetünkért érzett felelősségtudat, áldozat és országépítő, a magyar nép szeretetét tanúsító munka váljék. Az Isten áldjon és őrizzen meg szeretteiddel együtt. Kelt az Antipodiumon, 2000. májusában Baráti köszöntéssel Totth Jenő 16. Caley Cresc. Narrabundah. ACT. 2604 AUSTRALIA

4

KÖSZÖNTÖM AZ OLVASÓT! Ebben a kötetben négy verseskönyvemből válogatott csokrot adok az Olvasó kezébe és remélem, hogy sikerül benne kifejezésre juttatnom nem csak a magam, hanem az Olvasó érzéseit, vágyait, aggodalmait, Isten keresését, s a Haza és népünk iránt érzett szeretetét is. Az itt következő oldalakon egy, a zsarnokság elől elmenekült és lélekben mégis itthon maradt ember szólal meg. Magyarországon könyv-alakban először, hogy szívének leírt dobbanását felajánlja az édes anyanyelvünkön olvasó közönségnek. A bujdosás hosszú, külföldön töltött ideje új magyar embertípusokat alakított ki. Vagy olyan embereket termelt, akik könynyedén, vagy nehezen, de hajlandók beleolvadni a menedéket nyújtó ország társadalmába, vagy olyanokat, akik, bár alkalmazkodnak változott környezetükhöz, csak lakhelyet cseréltek menekülésük után, de hazát és szívet nem. Úgy érzem, hogy én az utóbbi csoportba tartozom. Mert a testet elcsábítani, elűzni, bebörtönözni, vagy megölni lehet ugyan, de a szellemet, amikor mögötte hívő lélek áll, megtörni lehetetlen. Mert bármi történnék is, az szabad és erős marad. Az itt közreadott verseimben ez a lélek keresett szavakat. Szavakat és ütemet, hogy érzéseimet, gondolataimat, Istenkeresésemet és népem iránti végtelen szerelmemet kifejezze. Ezeket az érzéseket, gondolatokat kincsnek tekintem és remélem, hogy megoszthatom kedves olvasóimmal. Kelt Budapesten, 1999 karácsonyán. Totth Jenő

5

Szöllősy Szabolcsnak, kedves rokonomnak ajánlom

6

LEHAJOLT HOZZÁM Bolygókra hágott s megszólalt az Isten, az ég kárpitja megrepedt belé – s amikor gondom’ árván, fájva vittem, lehajolt hozzám, hisz’ lelkem Övé – és bíztatott, hogy álljak meg a szélben, dühös orkánnak vessem vállamat, és nézzek túl a földi szenvedésen, hiszen az élet mindég megmarad. Biztatott, győzzek más és magam ellen, hiszen erőm van, amit Ő adott... hogy tegyek jót, mert énbennem a szellem örökké él és testem sem halott: Csillag anyagból s folyami agyagból gyúrta az Úr, hogy tartson egy, kicsit, míg egyszer, végre, amikor az Ur szól, fel nem emel a buzgó, tiszta hit. „Ne bándd, ha fájna... az elnyűtt anyagra foltot már raktam annyiszor, tudod, s mikor a folt már ismét elszakadna, örülj, hogy nem ád többé bánatot!” Így szólt az Úr és testemért cserébe’ adott fényeset, színe patyolat, nem aggódom, hogy le kell vetnem végre, a szakadt régit – az új megmarad. Az Antipodiumon. 1998.

7

ELHALLGATOTT Elhallgatott a szívhez szóló ének, s ami maradt, az horpadt sírhalom; de mindig él az Isten-adta lélek, s, alkot megint az üszkös romokon. Áldjon meg Isten, fáklya-lelkű költők! Tudom, hogy egyszer majd találkozunk, s együtt imádjuk akkor a Teremtőt, és felé fordul vágyódó dalunk. Tudjuk, hogy’ rezgett a szívetek húrja, s miként sírt minden szó-tárogató lelketek mélyén, és halotti torra hogyan hívott a gyász-szaggatta szó. Most búcsúzom, ti, fáklya-lelkű költők, örökségetek gazdag áldomás, mely halhatatlan és a szebb jövendőt, úgy, ahogyan ti, sohsem zengi más. Az Antipodiumon, egy előadás zárószavaiként

ÖNVALLOMÁS HARMADIK SZEMÉLYBEN Hajnalban jött meg és bekopogott, közben megrázott néhány ablakot egy régi lélek, mely új testre várt és betartotta az örök szabályt: paranccsal jött, hogy: „küzdjél és szeress, s a szikesbe is, ha kell, újra vess!” A parancs így szólt: „Higgyél és remélj, s mindig hű szívvel, imádkozva élj!” Új testében a lélek itt maradt, hogy küzdjön, távol csillagok alatt, sötétben s fényben... és néha dalolt, mikor sírt, vagy ha széles kedve volt.

8

Paranccsal jött, hogy: „Tűrj és megbocsáss másoknak csalfa vermet soh’se áss, és ha kell, állj ki bátran a hitért, s egy megcsonkított, árva nemzetért! Tudjad, hogy élsz és lesz új holnapod, noha e földi gúnyád megkopott. De ha a tested beteg és sebes, ne mást kárhoztass, csak magadra vess. Kardod’ s a vérted’ soha le ne tedd, és, ha kell, tollal védd a nemzeted’, ameddig az Egy Isten engedi: Ezzel imádd és szolgáljál Neki!” Így szólt a Lélek – míg hullott a hó ... télen meg napunk fénye biztató... Északon s délen élek egyaránt. Otthon, ’hol testvér él és jó barát, a vér piros és ’hol sós a könyű, a hó fehér és ahol zöld a fű! Így álmodom, mert ez az életem, így vallom és így élni is merem. De itt is’ otthon, e délszigeten, hiszen a terhét én is viselem. Mégis szerelmem a szívemben rág, mert tudom, mi a gaz, s mi a virág. Az Antipodiumon, 1998.

9

AZ IHLET (Válaszul egy levélre) Ha meglátod, hol rejlik égi szikra, s érzed, mikor száll harmat a csalitra: Az ihlet áldott meg egy pillanatra, ajándékként, hisz mást mit is akarna? Ha lelket látsz egy könnyes, fáradt szemben, a kis-madárban, mint az ágra lebben, ha örülsz, mikor pirkad már a hajnal, s a nap fölébred kócos, sugár-hajjal, vagy zene szól és elringat a dallam, belső ütem – e százszor kedves balzsam, – az ihlet áldott meg egy pillanatra, hogy örülhess, ha más nem is akarna. Ha rútban is megláthatod a szépet, a parányban meg látod az Egészet, az Úr megáldott, mert szívedben hit lett a fényes szárnyú égi kincs, az ihlet, Az Antipodiumon

ÉLNI AKARUNK Ha ránk is dőlne az egész világ, és elhervadna sok élet-virág, jég verné, sáska rágná a verést, álom tompítaná csak a szenvedést, mégis, sötétben fáklyát tart karunk, mert, küzdve is, de élni akarunk. Bár elárultak minket annyiszor, s kábultságunkban sok tettünk botor, most emeljük fel megint a szavunk’ és kiáltsuk, hogy: élni akarunk! 10

Legyen bár sorsunk fájó, mostoha, reményünket nem adjuk fel soha! Hidd, testvérem, hogy az új ezredév mienk lesz, szent lesz, Isten-adta rév, mennyország, fent a fellegek felett és itt a földön: szabad emberek, viruló élet, melyben nincs bosszú, s többé a szívünk sem lesz szomorú. Küzdjél hát érte, s tiéd a jövő! Nem bilincs vár, nem csalfa szerető, sem börtön, mert ’ki erősen akar, az győz, ha még oly gyenge is a kar, ha hisz, remél, ha jó, és hún szeret! Ember, ne hagyd el hited’, nemzeted’! Állj ki, ha kell és esküdj ék a szád, hogy szolga nem lesz többé a hazád, és a kezedben kard legyen a toll, s a lelked láng, ’mely mindent áthatol. Az idő itt van! Jer, most tenni kell, az Élet szólít, testvérem, jövel! Az Antipodiumon

ÚJ ÉG ALATT Új ég alatt most hideg szelek fújnak... Jaj, júniusban nem jött meg a nyár, virága fagyva... aggasztó a holnap... megcsalt reményünk mégis nyárra vár. Meddig kell tűrnünk, amíg egyszer eldől, magunk merünk-e jót teremteni? Vagy azt követni, ami izzik belől és szabadságra, új életre hí?

11

Vagy nincsen többé senki, hogy kiálljon, s odakiáltsa, hogy nem alkuszunk? Nincsen több vérnek hely arabigánkon, s ha nincs segítség, tollal harcolunk. Tollal s a szellem örök erejével – mert ármány szülte azt a maszlagot, mely béklyót ugyan soha... sohsem tép el, de elhitetné: az ország halott. Halott, s határa elmosódva sincsen – csak másoknak jár ilyen fényűzés... s a mások-rakta, sanyarú bilincsen, börtönön nem lesz soha, soha rés. E börtön-romból, zsebemben arannyal, Zrínyiként én is kitörnék! Hova? Az élet alku, mégis mindig megcsal... Nem alkuszom meg én ezért soha! Egünk a régi, régi szelek fújnak... Hiába vártuk, hogy lesz változás s eljön a nyár, de könnyeink még hull’nak... Csak tor után jön a feltámadás! Az Antipodiumon

MEGSZÜLETETT Az éjszakában, messziről pislákolnak a csillagok, még nem dereng kelet felől, de él reményem és ragyog, lángját fújják az Angyalok. Remény meg az emlékezet új létet ad, hoz új csodát, csendben a jászolhoz vezet, 12

hogy meglássam Isten fiát, ’kit újra e világnak ád. Hozzá viszem a szívemet, mert tudom, hogy megszületett és testté lett a Szeretet. Mikor az élet eltemet, tán megbocsátja vétkemet: Uram, nyújtsad felém kezed! Áldó kezed új biztatás, s fényéből árad egy csodás ígéret és feltámadás. Az Antipodiumon, 1998.

IMÍGYEN SZÓLOTT ZARATHUSTRA: Mert vétettünk, megérett s alázuhant az élet e kietlen pokolba, ’hol mindig dúl a torna, ’hol régen fáj a vágy is, és belehalnánk máris, ha nem volna reményünk, hogy megbocsátja nékünk az Ur sok tévedésünk’. Volt egy szent fejedelmünk, hívott, hogy vele menjünk, s vegyük vissza a földet, ahol anyáink szültek, és imádták az Istent, mert a szívükben szólt, bent, a szent fohász az Egy-hez, ’Ki él, teremt és rendez, és talán megkegyelmez. 13

Az őseink imája szállott és tűz volt szárnya, és égre nyújtott karral, együtt a holt avarral, imádkozott a táltos, bús őszön, mikor sáros a föld, hogy keljen élet, s elmúljék az ítélet tavasszal, ha feléled. Az égnek törő élet tied lesz, hogyha kéred. Ne félj, ha tüze éget, mert táplálja a szépet. Ne fuss, ha kürtje harsan, és fordulj szembe, lassan, minden bajjal, veszéllyel, nappal jöjjön, vagy éjjel... küzdd le és verjed széjjel. E harcban tán nem érted, mért fáradt meg az élet, s a tűz, amely kialszik, mért lesz hamu... a sós szik mért marja ki a füvet, és jaj, miért repülhet oly’ sok madár, le, délre... s mért te maradsz, remélve, hogy lesz tavasz majd, végre. Az Antipodiumon

14

MÉGIS KÉK AZ ÉG (A zsarnokság áldozatainak ajánlom) Sötét talárban itt járt Trianon, végigtekintett az új hantokon, keze munkáján, zord hegyek között, ruháján vér volt, jelenébe’ köd, és a jövője őrülten sikolt: megnyílt sírokból újra-kél a holt, hogy követelje, ami az övé: a múlt bilincse váljék semmivé. Folyik a könny kín-barázdák között, Rigómezőn meg vérrel öntözött sok sír azt kérdi, mért alkottatok Trianonban sok, tákolt államot? Mind szétesik, ellepi könny s a por... Aki teremtett, az majd eltipor. Bölcsőjükben ott lappangott a vég: s önnön népeik mondják: már elég! Hűtlen világ, te, mindezért felelsz, míg önérdekből, végre hadra kelsz, hogy védd, ’mi nálad sincs, mert rég halott: az álom szülte emberi jogot. Helyette kéne most azt mondanod: Nem adok néked újabb holnapot, Trianon, mivel te vagy az oka, hogy múltunk fáj, jövőnk tragédia. E szerződésből fakadt vérszüret nem áll meg, s egyszer mindent eltemet, ha nem nyílnak meg régi s új sírok és jéggel elvert vak júniusok nem bizonyítják, hogy nincs vége még, s egyszer megbékül minden nemzedék. 15

És ünneplünk majd azon a toron, amikor végre meghal Trianon! Az Antipodiumon

KEGYELEM ÉS IGAZSÁG Lement a nap és itt csak lidércfények ragyognak. Csábító lángjuk balga, s nem tudják, lesz-e holnap. Az égen is sötét van, kialudt minden csillag. Életünk test igában, múltunk emléke: illat. A hold másutt világít... Nem látunk a sötétben... Lesz-e majd jobb világ itt, ha elmúlik az éjjel? Van-e még itt zsarátnok. Mely fellobbanhat újra, ha elmúlik az átok, s a Lélek szele fújja? Hol a parázs, Úr Isten, hogy láng váljék belőle? Hisz’ más reményünk nincsen... Mért küldtél hát a földre, ha parázs sincsen bennem, csak fájó hús dörömböl? Lüktetve zúg a mellem a vágytól, kíntól, könnytől. Hadd legyek én zsarátnok... Lehelj, Uram, reája, s a láng, amelyre várok, legyen világ-csodája. 16

Hirdesse: jó a holnap és nem lesz benne gazság... Az élet-könyvben új lap: Kegyelem és Igazság! Az Antipodiumon – várakozóban.

CSEND VOLT (Fáy Pistának, megosztott bánat jeleként) Meg-megcsillant a gyertyafény a karácsonyfa ágain – biztatott: mindig van remény, s elmúlik majd a földi kín. A láng azt súgta, hogy ne félj, árnyékod bármilyen sötét, ellobbant, elmúlt szenvedély a fényt sohasem tépi szét. Csend volt, már nem hullott a hó, a Lélek csendje biztató, mert ebből nő egy új világ... Az álom édes nyugtot ad, kínunkból semmi sem marad, de égi kertben új virág. Az Antipodiumon, 1997. március 5.

TERÉZA NŐVÉR (Köszönjük, hogy jobbá tetted a világot) A tested megtört és vállad nyomta nyomor, szegénység ezernyi gondja. De kinyújtottad a kezed mégis, hogy az ínségből válhasson szép is. És az árváknak új otthont adtál, 17

melyből az Égbe csodás zsoltár száll. Az elesettet mind felkaroltad, szükségből kincset hozott a holnap: a lelked kincsét. Ingyen kínáltad... s a kitaszított otthont lelt nálad. A tested megtört, válladat nyomta az élet s bánat ezernyi gondja. De a szívedből szeretet áradt, s bár elvesztetted sok-száz csatádat, te nyertél mégis, csendesen, végre, s mint oda állasz az Úr elébe, sugárrá válik a földi tested, hisz’ a lelkeddel Istent kerested és megtaláltad... megáldott ismét, s levette rólad tested bilincsét. Az Antipodiumon. 1997. szeptember 6.-án, mikor Teréza nővér elköltözött miközülünk.

VILLON NYOMÁBAN I Sötét és kábult barna éjjel csókold rám álom hímporod, jöjj, békítsél meg a veszéllyel, s ne ácsolj komor kínpadot. Az élet múlik, elröpül már, deres lesz lassan a hajunk, szemünkben gondok fénye ül – kár, hogy alig éltünk, meghalunk. Ifjúságunk volt csak madárdal... „Az évek múlnak, mint a percek, Véred kiömlő harmatáért irgalmazz nékünk, Jézus herceg”. 18

Ma még vidáman borba fojtjuk az élet gondjait s baját, holnap busongva visszasírjuk a józan élet mámorát. Ma tettre vágyunk, elfeledve, hogy minden tettünk szenvedés, holnap kihűlt csókunk keserve, hogy megszűnjék, minden kevés. A tékozló fiú is megtér... „Az évek múlnak, mint a percek. Véred kiömlő harmatáért irgalmazz nékünk, Jézus herceg”. II Éjfélt ütött, a lámpa lobban, fájó szívem ma eldobottan esett a sárba – régi nóta – kíntól keserves, mint bitófa, mint kereszt, amin szögre verték, azok, akik soh’sem szerették az igazságot, jót, szerelmet... s a megholtnak sírra se’ tellett. Fekszik a sárban, ez a sorsa, a sarat festi csak pirosra. De lelkem Hozzád mégis megtér... „Az órák múlnak, mint a percek... Véred kiömlő harmatáért irgalmazz nékünk, Jézus herceg”. Sír most az ég is, könnye csorran, sötét az éjjel, nincsen honnan, s miért is jönne biztató fény, lelkemben más sincs, csak vak örvény. Fenn, a magasban a sok csillag, megannyi fájó, sötét ablak, már nem világít bennük lámpa, nem ég, hiszen úgyis hiába. 19

Idő szántotta homlokomba az élet már rég belerótta, hogy jót s a szépet sárba dobják, szemétdomb várja, bármi tiszták, avagy talán keresztre vernék... „Az órák múlnak, mint a percek... Véred kiömlő harmatáért irgalmazz nékünk, Jézus herceg”. III Megindulok... az utam régi, mégis botorgok a sötétben; mély éjtszaka s vak nappal méri a léptem, semmibe merülten. Sok kínt okoztam, akaratlan, bár bántani sohsem akartam, és fáj az élet, mikor némán megvallom ezt, egy sajgó dalban. Könnyet ontottam csak, de nem vért... ”Az órák múlnak, mint a percek... Véred kiömlő harmatáért irgalmazz nékünk, Jézus herceg”. Végigtekintek a világon, s látom, hogy minden ember szenved, az Istenemet mégis áldom, mert lelket, szívet ád, s szerelmet; mert erőt ád, célt, boldogságot, kezemet fogja a sötétben, és főleg érted légyen áldott, Szerelmem, és hogy itt vagy vélem. Isten markában kín is elfér... „Az órák múlnak, mint a percek... Véred kiömlő harmatáért irgalmazz nékünk, Jézus herceg”. Szorít a markod mellkasomban, 20

Uram, sok sejtnek inni kéne... de szomjas szívem mégis dobban, és lüktet benne ősök vére. Kiáltanék, hogy van még célom... de hallgatok, mert szól a Lélek: Az él vagyok, vágó acélon, ne félj – tudod, hogy mindig élek! Hited, szerelmed ma erős vért... „Az órák múlnak, mint a percek... Véred kiömlő harmatáért irgalmazz nékünk, Jézus herceg”. És irgalmazott, itt az Antipodiumon, mind a mai napig. 1999. április 2

21

EMLÉKEK 1945-1989

22

AZ IHLETEM Az ihletem a szürke csend s megsúgja titkon, sajgva, bent, hogy most mi fáj, hogy most mi jó, hogy most ölelj meg, kis bohó. Az álom-ihlet csókja szép, csak a való tép szerteszét patyolattiszta álmokat, de álmodnom mindig szabad. Az ihletem a szürke csend, mely felemel. A sárba lent, nem kell most járnom sohasem. Ha rossz sorom, emlékezem, hogy’ is simíták kis kacsók dús nagy hajam, s ezernyi csók hogy’ borította arcomat – az ihlet emlék s gondolat. Az ihletem a szürke csend... Szállj, bús dalom, arról ’mi szent, s kedves nekem. Óh, jó Anyám, ha gondolsz néha félve rám, imádba foglald, kérlek esdve, hogy az igazságot kereste fiad, bár sokszor tévedett, de vétkiért megszenvedett.

23

A DUNA PARTJÁN A bosszú nyargal bomlott hajjal, a szeme véres, gúnykacajjal küld a bitóra tenger népet, s fűz láncra mást – és mindig téved. Tele a börtön, véres földön és piszkos szalmán, meggyötörtön fekszik a nemzet szín’ s virága, s lassan indul a Golgotára. A két kezem s a lelkem gúzsba’, nyakam igában, terhet húzva. Reményem s szándék, óh, be halvány! Hol vagy szabadság, csalfa bálvány? Vesztettünk. Vér, jaj és csak sóhaj maradt a részünk, szenvedés, baj, s bár messziről ígéret intett, ma tudjuk már – eladtak minket. Kérdem, miért is élek én is bilincsbe’ bár, de élek mégis. Tavaszra várok, másom nincsen: Segíts meg minket, Uram Isten! Élnünk kell mégis, bárha gúzsba’, béklyónk bevág az élő húsba. Csodádra várunk, Uram Isten, a lelkünk kész, bár másunk nincsen.

24

HAZAFELÉ Szívem dobog, gördül, robog hazafelé a vonatunk. Van-e jövő, vagy temető vár, bár jobb sorsot akarunk? Száraz a száj, innunk muszáj keserű bánatpoharat. Sorsunk sötét, más vétkiért bűnhődnünk nem szabad. Száz éve már egy fénysugár sem érkezett felénk. Rabok vagyunk, s ha meghalunk, lelkünk szabadba lép. Most elmegyek. Völgyek, hegyek, folyók, ma búcsúzom. Vár új világ, ’hol jót s hibát elér a jutalom. Ezernyi kép, tündérmesék csodás világa ez, vagy baj, nyomor, keserű bor baljós hazája lesz. Szívem dobog, gördül, robog hazafelé a vonatunk. A vágy kiált ezer imát, mert élni akarunk!

25

A POLGÁRDI TEMPLOM Szeretem ezt az öreg templomot, A fehér tornyát, széles hajóját, mert egyszer régen boldog voltam ott, hisz’ ott töltöttem egy boldog órát. Valaha egyszer ősz Öregapám volt ott a pap és nem gondolt reám s arra, hogy egyszer az unokája borul könnyesen a karzatfára. Szerettem volna megölelni a komoly arcú híveket – És rám mosolygott nagy szemed, jóságos Öregapám.

REMÉNYTELENÜL (szegény magyar népemnek) A puszta lét kongó, sötét, hát nem szabad már semmiképp sem gondolat. e bús vonat, mely fájva zökken s nem halad, sem vélemény? Milyen kemény sorsunk, ha soha sincs remény, hogy változik. A szikla hit meghalt fájó szívembe’ itt. A változás egy új csapás. Lesz valaha föltámadás? Sírjál velem, reménytelen a hősi, ádáz küzdelem. Harcolni kár, bilincsbe zár a rút erő. Hiába már nincsen kiút, fut aki tud... Igyál inkább egy korty aszút 26

s bódulj bele. Töltsed tele kupád, míg fú a Sors szele... S a változás egy új csapás. Lesz valaha föltámadás? Süvölt a szél, már itt a tél. Háromszor boldog, aki él, de aki meghal, az szabad, ezért még százszor boldogabb. Reszketve bú kis s nagykorú, hogy rejtse barlang és odú. Zsebében bér, kezén a vér, Júdás talán ott is elér... Nincs változás, csak új csapás... Bár lenne még föltámadás.

D.P. SZONETT 1949 TELÉN Lehullt a hó már, mindent ellepett, síkos az udvar a barakk előtt, sötét szobámban ijesztőre nőtt önnön árnyékom és rám nevetett. A gyomrom korgó, szemem lázban ég, kabátom feslett, folt hátán a folt, kezem piros, kék... hm... hideg se’ volt, s cipőmben érzem olvadt hó levét. Szobám hideg, csak nyáron fűt a nap! Mikor lesz ismét enyhe, szép idő? Hajam s szakállam borostásra nő. Ez az, ’mit minden menekült ma kap. S hajlítsa ki-ki mélyre derekát, hogy nem hal éhen s kap hideg szobát.

27

ESTI IMA Mi Atyánk Isten, ki vagy a mennyben, minden percünkben rajtunk van kezed és bárha gyakran szó nélkül hagyjuk, a szívünk mélyén köszönjük Neked. Életünk minden rohanó perce egy-egy kiáltó, jelt hordó csoda! Miért csak akkor kérünk epedve, ha bűneinknek voltál ostora? Kezed munkája apró életünk a fogamzástól, vagy tán még előbb: minden lélegzet, mikor kérkedünk, vagy porba sújtva kérünk több erőt. Velünk vagy mindig a nehéz órán Te nyújtod, óva, felénk a kezed’, s a hétköznapok szürke vizén is Te vagy, ’ki minket rév felé vezet. Csak Te vigyázod az égi vándort pályáján tartva a sok csillagot, s az apró sejtek milliárdjiból, életre kelted mindig a nagyot. Őrzöd, vigyázod, ami a Tiéd, hogy el ne vesszen egyetlen parány, s a nyüzsgő élet útvesztőiből Uram, te vagy csak a helyes irány. Köszönjük néked, hogy lámpást adtál a bűnök kínzó útvesztőiben, tudjuk, hogy minket el soh’se hagynál és hogy az Igéd biztatást izen. 28

Téged kerestünk – bűnben is szentek, a tudományok nem adtak irányt és míg a dogmák bilincsbe vertek, a szellem s lélek megváltást kínált. Boldog. ’ki vágyva vágyik utánad s rajongó hittel megváltásra vár, és öntudatlan leng messze lelke, míg gyenge testét sodorja az ár. Boldog, mily’ boldog, aki tudatlan: Tudás gyümölcse keserű gyümölcs, ahová bárgyún lép a tudatlan, ott iszonyodva tekint le a bölcs. De boldog az már sohasem lehet, ’ki ésszel mérné a nagy Végtelent s felfogni kíván, Úr Isten, Téged, itt botladozva földi porba’ lent. És az sem boldog, aki azt hiszi, hogy leigázta a Természetet, kimondva kínnal az arany szabályt... hiszen a lombik mégis elrepedt. Ember boldog csak általad lehet, akkor, ha porba alázza magát – ahonnan egyszer Te felemeled s kegyelmed adja meg az igazát. És a kialvó szemünk már nem fél, felujjong lelkünk, parányi részed, ’mit születéskor belénk leheltél, hogy útja végén Tehozzád térhet. Engedd Uram, hogy megvívjam harcom, a lét tüzét hadd élesszem tovább, 29

s hogy könny ne folyjék szeretett arcon, váltsad valóra. Uram, e csodát. Őrizz meg minket a nagy gonosztól, áldjad meg mindazt, akit szeretünk s ’kik nem szeretnek, ne ródd fel bűnül: kegyelmed kérem nekik és nekünk. Ha messze innen. a Kárpát felett majd felragyognak a nagy csillagok, csókoljál békét két fáradt arcra, ’kik a parányban látják a nagyot. És Szent Lelkeddel vidd az Új Erőt magasba törve, túl földi sáron, Illés szekerén röpítsed fel őt, hogy győzni tudjon e sár világon. Ámen

MÚLT – JÖVENDŐ Jelen nincs, csak múlt s jövendő, és hogyha a múltba nézek, a jövendő mindig meddő. De ha a jövőbe látnék, múltunk’ vélném szomorúnak, keserűnek, szomorúnak, bús toron hajbókolónak. A jövendő mindig éled, a halálból kél az élet, szomorúan, kacagósan, pazarolva is adósan. Az sem halt meg, ami elmúlt, hisz’ mibennünk újraéled – téli, hideg éjszakákon hó alatt sarjad az élet. Felhők szállnak, száll az élet, 30

jelen nincs, csak múlt s jövendő. Régi, messze múltban indult s a jövőbe fú a szellő.

MARADOK, AKI VOLTAM (Nos non mutamur) Alant a porban s csillagfényben, könnylágyítottan és keményen, bűnbe ragadva, megváltottan maradok az, aki voltam. Égve szerelmem szent tüzében és vérzivatar közepében, sírva, nevetve, magányomban maradok az, aki voltam. A napok múlnak, szállnak évek, századok tűnnek, s újra kélnek, könnyem felszárad; élve s holtan maradok az, aki voltam. Megbüntetetten, sírva, árván, előretörve élet árán, a csókjaidtól elbódultan maradok az, aki voltam. Felszabadulva s láncba’ nyögve, emberhez méltón s börtönökbe’, boldogan véled s elhagyottan maradok mégis, aki voltam.

31

KÖNNY Kemény szememből mért pereg a könny és büszke ajkam most miért remeg? Két széles vállam’ belülről rázza, torkom markolja a láthatatlan... Mért borulok a Bibliámra halkan? Olyan jó sírni egyedül, csendben, ha körülöttem a szél se rebben, senki se láthat, csak a csillagok... Oly jó zokogni, ha magan1 vagyok. Siratni múltat, jelent és jövőt, a megraboltat, búsan szenvedőt, a néma harcost, aki elesett s az élőt, aki többet szenvedett. Sós könny, gyógyítsd meg fájó lelkemet, mosd hófehérre, szent emlékezet már nem gyötör, hisz’ tovább nem lehet... Könnyek helyett ma tettek kellenek.

56 VÉGÉN Jó volna egyszer elfeledni téged, esztendők véne, 56-os év! Jó volna ismét hinnünk, hogy az élet s áldozat bére nem csupán a név „szabadság népe”, „a világ csodája”, amit elhagytak, egyedül, maga, hisz’ a világ csak szajha mostohája s eladta... olcsón egy bús éjszaka. Mikor születtél, könny marta az orcád s rabláncot hűtött keservben a tél, de volt reményünk, hitünk fűzött hozzád 32

s tudtuk, a szellem a gúzsban is él. De most, hogy elmész szálló fellegekkel, mért hagyod itt a patyolat havon jó fiaid, ’kik halálos sebekkel feküsznek halkan a ravatalon? Jó volna egyszer elfeledni téged, kaján halál, vak vágtatásodat, szűz fátylát tépő, szőrös, rőt kezed’ s kaszád’, amely még egyre csak arat! Nem volt elég még a piros virágból, mely kivirult a patyolat havon? Veszett reményünk, mért vagy most oly távol s mért van bilincs még annyi bús rabon? Kimondhatatlan most a nemzet kínja, szenvedve túr a mi közös, vér verejtéke, néma a sikolya és szótlan’ esdve néz most mireánk. Itt, bujdosásban csak a szívünk vérzik érted magyar nép, s az idő repül, míg hőseid’ most naponként kivégzik, régi reményed csendesen kihűl. Szüli újabb hajnalt, bútól vaksötét éj! Vajúdásában őrizd meg, Isten. Hadd támadjon fel, bár a sírja oly mély, hisz’e világon senkije sincsen. Uram, bár vertél és méltán tiportál, úgy esdünk, biztass, hogy nincs vége még. Add, hogy reményünk. e zsenge virágszál éljen, míg egyszer kiderül az ég! Küldjél Megváltót, magyar Messiást most, hogy elvezessen Tehozzád megint. Küldjél most munkást, katonát vagy táltost, hogy enyhíthesse ezt a földi kínt! Küldd el, Uram, hát új szabadítónkat, 33

e fáradt, tépett, de reménykedő had kiált az égre, küldjed el megint!

BARÁTOMNAK (1957. január) Sírj, csak sírj, csendben, reám borulva, tudom, hogy fáj, óh nagyon fáj, nagyon. Vigasztaló szó, kongó üresség, s csak egy igaz van: gyászos fájdalom. Siratom én is, sirassuk együtt, a könny bánatban oldott drágakő, sebedre ír és gyógyítja lassan, mégis heget hágy a múló idő. Lázad a lelked, hogy vert az Isten. Szíved kérdéssel dobban, hogy miért? Az Isten útja kifürkészhetetlen: veríték, bánat, gond és munka, vér. Így kellett lenni, így volt megírva, hogy Hozzá térjen a Fiad megint, hogy ne szenvedje vesztett csatákon az égő, fájó, néma földi kínt. Elment egy csókkal, Isten hozzáddal, de nem hagyott itt egyedül, magad. Veled a lelke most és mindörökké, ebben kétkedned soha nem szabad. Lelkünk’ az Isten lelke lehelte, parányi részt ön-magából adott s a véghetetlen égbolt díszére odateremtett egy új csillagot. Hát miért kérded, feltámadunk-e? És miért kérded, hogyan és mikor? Nem biztatás-e Krisztus halála és hogy feltámadt a harmadnapon? Érezzed bizton, zsoltáros szívvel: a lélek él és megfut a halál, 34

s porhüvelyéből felszabadulva Úr Istenénél új helyet talál. A test mulandó, örök a lélek, itt van veled most kétségid között. Nem múlhatott el, hisz’ nem mulandó, csak Istenéhez ment, elköltözött. Jézus Úr szója ím a tanulság: „Paradicsomban ma velem leszel” a megfeszített latornak is jut a Jézus Úrért ingyen kegyelem. Sírj, csak sírj csendben, reám borulva, tudom, sebed még nagyon fáj, nagyon, de melletted van, hajad simítja az örök Lélek, hiszem és tudom.

TESTÁMENTUM (1958-ban) Kezdetben csend volt, semmi, vak-sötét... A semmi Minden volt, az Úr erő. Az Ő szavára született a lét s a lét mögött ott áll a Teremtő. A por, ’mit lábunk tapos kajánul s szegény agyunk ma oly holtnak tekint, világokat rejt, elébünk tárul majd, hogy meglássuk csillagképeit. Fent és alant, lásd, hogy azonosak, csak élet van és soha sincs halál, aki tapos és akit taposnak egy új alakban új életre vár. Kezem fogod ma, gyengéden, halkan, holnapi létem már nem értheted, 35

de emlékedben, a csillagokban s az út porában ott leszek veled. Belélegzel majd a levegővel és a harmatban enyhülést hozok, ott leszek véled fű-fában, kőben s a termőföldben éltet hordozok. Az esti szélben jár égi nyájam... Hejj, bárányfelhők, szálljatok tova... Az életben higgy, ne a halálban, mert jó az Úr és nem hagy el soha.

KÁR VOLT? (Egy tapasztalat margójára) Kár volt a harcért, vézna Don Quixote, elmúlt már régen a hősök kora, a szép s nemes csak lázad álma volt... A világ önző, szajha mostoha. Tedd le a kardod, rozsda marja már, vagy ráfagyott a beste régi vér? Önmagad vére, ’mit bús csatákon mások ontottak s már semmit sem ér! Vedd le a vérted, álmok lovagja, hiszen vékony már s olyan horpadott álomcsatákon sújtott ütéstől... Ilyet tán senki soh’se kaphatott. Nem véd már semmi... jaj, haszontalan, nincsen értelme szépért küzdened. Letűnt kor képe, törött a dárdád s őseid várják már a lelkedet.

36

Vedd most kezedbe Bibliádat, szemlélődj csendben... múlnak a napok... békélj magaddal, parányi mécses, éjt nappallá nem változtathatod.

BÚCSÚZOM, JÓ URAK Betelt a kelyhem, csordult a pohár. s a szívem mélyén megszakadt a húr... úgy fáj az élet és harcolni kár, mikor egy szó tőr a lelkembe szúr. Eddig viseltem a boldog terhet, áldoztam éjet, munkát és napot, de nektek mindig más ige kellett, s hamis igének nem szolgálhatok. Az én szent zászlóm nem lehet piros, de zöld se kell úgy, ha magába’ van, fehért lengetni magában tilos, e három együtt csak a diadal. Ezt a szent három szint szolgálom én, a Te jelképed, árva nemzetem, itt bujdosásban szívemben hordom s a síri éjbe leviszem velem. Terólad szóltam a gyermekeknek, azt tanítottam, hogy szolgáljanak: érted munkálni szenvedő népem, örökké tartó szép, szent feladat. Azt tanítottam, hogy egyek vagyunk mi, sok megtépett, árva, bús magyar. Sorsban és célban, szívdobbanásban mind egyre vágyik, csak egyet akar.

37

Nincs más különbség, csak a becsület s az érted vállalt munka, nemzetem. Bárki tagadná ez’ igazságot Te ellened küzd és harcol velem! Őrizd a nyelvet, óvd a hagyományt: az Úrhoz szólni édesb magyarul, ezt tanítottam, s hogy segítsetek, kértem, ’sz a gyermek példából tanul. De jaj, az otthon, lám, mégsem segít, a nyelv kopik és megbotlik hamar, jó példa sincsen, mert egymást marjuk, mi, sok úrhatnám, lázálmos magyar. Betelt a kelyhem, csordult a pohár... Búcsúzni jöttem, büszke, jó urak! Gőg gyermekéért vert áldozni kár, így magaménak mutatok utat.

ŐSZHAJÚ ASSZONY I Őszhajú asszony, kis öregasszony az édes, drága jó Anyám. Csendesen tesz-vesz, fáradt a lelkem, egy szép tavaszi délután. Szorgos kezében a munka perdül, bár háta fáj, lába nehéz: csak akkor áll meg egy-egy kicsinyt, ha postára várva ki-kinéz. Levelet várni, mindig csak várni, Édes Szülém, mért oly nehéz?

38

Kiket szerettünk, mért elhagyottak? Mért, hogy szemük távolba néz? II Messze a szürke óceánon felszáll a pára, száll a köd, mindent, ’mi túl van, eltakarja, mindent, ’mi elmúlt, véd, beföd. Szép fátylat ölt az, ami elmúlt, de ami rút, az a jelen, a ma bajától menekülnünk add a múlt ködét, Istenem. A dal is szebb volt: madárének, reményt ígért a kikelet, mikor még régen, kéz a kézben, jártuk a vén Gellért-hegyet. Vagy mikor iskolába vittél s társam a padba’ zokogott... Szép ősz volt akkor, Jó Anyám, s most sok régi társam már halott. Nevettünk vígan, úgy neveztek: ez biz a mosolygós család. Szétszórt az élet rég azóta s ránk nyomta fájó billogát. Az Öreghegyről fú a szellő s hoz dús, tavaszi földszagot... Hiába várás mindig meddő – akit szerettünk, elhagyott. III De csendes, bársony-kék éjszakákon hagyjad nyitva az ablakod, 39

hogy megsimítsam a csillagfénnyel fáradt, barázdált homlokod. S csókot leheljek mindkét kezedre, a hála csókját, Jó Anyám, azt küldöm innen az esti széllel egy szép tavaszi éjszakán.

KÖSZÖNÖM Uram, utolszor még megköszönöm e fájó, bátor, rút, csalfa évet, s hogy ifjúságom, ím, semmivé lett és mégis akadt annyi örömöm. Köszönöm, Uram, a verítéket, a fájó órát és hogy hiába nem cseng az élet melódiája szívemben, s adtál olyan sok szépet. A lelkem élő áldozat-máglya: sötét az ég most és megkívánja, legyen világos. Hadd hordjam terhes, de drága fényed, hogy lásson béna, elárvult néped és váljék táltos! Uram, utolszor még megköszönöm e hervadó, bús, kegyelmes évet és hogy harcoltam magammal s Véled, s hogy megbocsátod bűnöm, köszönöm. Uram, köszönöm.

40

NAGYPÉNTEK – HÚSVÉT I Fehér hajadra csókot hint a szél s csendben hozza az üde harmatot, új szép tavaszról, életről beszél, míg a természet nálunk már halott. Otthon most nyílnak, lám, az orgonák, virág-palástot öltött a mező... nálunk elhúztak már a vadlibák s kopott gúnyába bújt a hegytető. Mért van, hogy sárga kankalin helyett őszirózsásra szomorul szívünk? s bátor jövendő nem hoz új kegyet, bárhogy akarjuk, akárhogy hiszünk? Anyám, talán ma vén, fáradt vagyok, barna éjfél les be ablakomon... Elvész, ’mi szép s jó, csak a könyű sok, csak szenvedés van, Nagypéntek vagyon. II Uram, támaszd fel, hiszen ígérted! Mit ér az élet, ha győz a halál? Váltsad valóra a szent Igédet s benne szívünk majd vigaszra talál. Ha nincsen pásztor, elszéled a nyáj... buzgón esendünk, tedd meg a csodát! Ne verj tovább már, megjártuk minden véres homlokkal a Kálváriát. Add vissza nékünk hitünk’ s a reményt, támaszd fel Azt, ’ki érettünk halott, 41

Az élet él és győz a halálon... hiszen lehet, ha Te úgy akarod. III A sziklasírról legördül a kő, s egy bűnös arcon patakzik a könny. Mi valljuk: láttuk, él bizonnyal Ő s bizonyságunktól megreng a közöny. „Asszony, miért sírsz?” – ím így szól az Úr, „A hosszú úton veletek megyek.” Íme, az élet győz a halálon s mindent meghódít a szent szeretet! IV Fehér hajadra csókot hint a szél... messziről küldöm tengerek dalát: Áldás, köszöntés sok szent ámene enyhítse végre lelked bánatát.

ET IN ARCADIA EGO Emlékszel? Régen fogtad a kezem, sétálva mondtál sok régi regét. A szemed fénylett és jambusokban mesélted Hellasz őstörténetét. És elbaktattunk a Duna-partra... Te nagyot léptél, aprókat meg én. Elém idézted Marathon-rétet s a vérvirágot hűség mezején. A lombot fútta az esti szellő, ráparancsoltad nyakamra a sált, s közben mesélted: Thermopylénél hős Leonidas várta a halált. A szót kimondtad, szálltak a felhők... Dunánk is intett, bólintott: igaz. 42

A szó elröppent: szent kötelesség – s lelkembe hullott jó mag – és a gaz. Anakreonra ittad a kupád, s kettőnkből állott a symposion, Hesiod, Sappho daloltak velünk és elmerengtünk Homéros dalon. Sokrates szóllott: igaz-e vajon, hogy sötét völgyben árny vagy, Glaukon? Igaz a szépség – így Diotima – szépség a jótett, bölcsesség, ima. Plato vitázott jó Pheidiásszal: hogyan is járnak fenn a nap-lovak? A Parthenon fríz leszállt a falról s föl-föl a hegynek rótta az utat. Rég volt... Üveggé vált az amphora, lőrévé nektár, istenek bora. Romokban áll már az Akropolis, de a rege él annak, aki hisz. Olympos csúcsa csonka szikla már, fenn a magasban, ’hol madár se jár, s a régi mag most – Te ültetted el – oly sok év után lelkemből kikel. Mi kedves emlék, Néked köszönöm, hitet, tanítást s mindazt ’mi öröm, és hogy megálljak, mikor reng a föld, értő mosollyal, s ha kupám betölt, visszaidézem mindazt, ami jó s megyek... et in Arcadia ego. Nedlands. 1963. szeptember.

43

HALÁL Lépte koppan, szívünk dobban, lépve lépdel egyre jobban. Várva várjuk, már kívánjuk, félve féljük elhagyottan. Csontkezébe csorba csákány, két kezében kasza, kábán, rémült révünk – nincs reményünk, szegett szárnyunk tört magányán. Marka markol, vakon harcol, bújva bújhatsz, de nem alszol, félve retteg, mint a gyermek, minden lélek a haláltól. Vágyva vágyjad, ne csudáljad fittyet hányva, figurázzad, ne féld azt, mi ismeretlen: mit ér ő a múló testtel? Veres vérbe vert virágszál halott hóba hullott árván, tavasz táján, tél utóján élet éled sáros sírján. Lépte koppan, szívünk dobban, lépve lépdel, egyre jobban, várva várjuk, már kívánjuk, hisz nem élünk elhagyottan,

44

NE KÉRDEZD (1968 Nagypéntek) Ne kérdezd mindig, mindig a miértet, a válasz, tisztán, olvasásra vár, Ne kérdd, hogy mért is hullott le az égről egy törött szárnyú, árva kis madár, Ne kérdd, hogy mert jön fény után az éjjel és hogy miért lesz világos megint, s mért váltja édes, boldog óra szépen a gyászt, a bajt és mind e földi kínt. A rend s parancsszó hogy’ lesz zűrzavarrá, s a zűrzavarból, hogy’ lesz új világ, ne kérdd, a válasz régen meg van írva: parányi magból lesz az új virág. Az Úr hatalmas, elképzelhetetlen – mi, itt a földön kis férgek vagyunk, de gondja van ránk, mindre, a kezében, bár nem érti meg véges, kis agyunk. Itt lenn az élet telve szenvedéssel, egy boldog óra oly sietve száll, Vágyunk utána, de nem hittevéssel s a vágyunk szárnya-szegetten megáll. Zuhanunk, zúgva, fájva le a mélybe, reményünk vesztve, tört hittel talán, sikoltó kínnal, önmagunktól félve, lelkünk az éjben új hajnalra vár. A fény s az élet, melyre mindig vágyunk, a fény s az élet Nálad van Uram. Születésünk és végtére halálunk nagy lelked mélyén lánggal írva van. S ha egyszer, végre megharcoltuk harcunk mint jó vitézed állva a sarat,

45

vagy gyenge lényként elbukott a lábunk s halál, a szolgád, nevetve arat, elédbe állunk, vágott mély sebekkel és hívásodra így szólunk: jelen! Örök Urához megtért, ím, a szolgád föld s barkaszagtól terhes reggelen. Sugártól, fénytől nem látjuk az arcod, tán nincs is arcod s lelked fénye az: bűnünktől oldó, végső megbocsátás s szakadt szívünkre áradó vigasz.

A FÖLD FOROG MÉG A föld forog még keserű levében, a fákon ékszer, fényes zúzmara, fél világ alszik, a másik meg ébren, süvít a szél, mint repedt orgona. A hangja dolgos, port porszemre hordva: Ki volt a porszem egykor, nem tudom. Porból vétettünk, porrá válunk újra és szél zúgássá válik a dalom.

A GYERTYA CSONKIG ÉGETT „Bizton tekintem mély sírom éjjelét, Zordon, de óh nem, nem lehet az gonosz, Mert a Te munkád – ott is elszórt csontjaimat kezeid takarják” (Berzsenyi) A hó csikordult egy vak, téli este s az első csillag, ablakon belesve látta a hamvadt, csonkig égett gyertyát. Az ember küzd még, látja még a kedvest, de hallva hall már szép égi zsolozsmát és tudton tudja: elvégeztetett. 46

A test bilincse tartja bár a lelket, a sejt még küzd, nem adja zálogát, messziről hangzik a szférák zenéje s jól ismert arcok hívnak odaát. Eljönnek mind, hogy készítsék az útat, fogják kezed. hogy ne legyél magad. Lásd, napvilág van, hagyd velünk a búdat, mert jó az Úr és végül nyugtot ad. Már nem te vagy, csak egy használt ruha, mit új divattal sutba dob a lélek, és patyolatban így kiáltasz: élek, s az Úr színéhez járulok oda. Eltörpül minden a szürke ködben, ember ne reszkess, tartják a kezed, s ’mint a köd tisztul, a többi lélek hozsannát zeng és örül teveled. Mert nincs halál, csak élet, élet, élet, mely földi porból mindig újra éled és felszárítja a bús könnyeket. A sír jutalma csak por – semmivé lett, de él a lélek, szent örök ígéret s a síron túl is örökre szeret.

30 ÉVES ÉRETTSÉGI TALÁLKOZÓNKRA Barátaim, most messziről köszöntlek s küldöm felétek szívem sóhaját, csókoljátok meg helyettem a földet, közös anyánkat, ’mi szült s nyugtot ád. És ráborulva sírjátok el könnyem, s ha keresné tán bujdosó fiát, mondjátok néki, hogy nem ment el könnyen és fájva gondol mindörökre rád. Kedves Barátim, közös volt az álmunk az ifjúságunk régmúlt hajnalán és bár utunk más, célként egyet látunk és ébredésünk is közös talán. 47

Harminc év múlt el, hogy együtt dalolva ültük meg bátran sikerünk torát, közösen várva, hogy élet s a munka hozza magával édes mámorát. Közös a múltunk, közös volt, ’mi kedves, közös szerelmünk s a bánat szülte könny, közös a célunk, bármilyen keserves, s közösen fáj a gunyoros közöny, mely ránk tekint és szótlanul, nevetve kérdi: Mért vagytok álom-kergetők? Jólét a cél, hisz’ mindenki szeretne pénzt, puha ágyat, nem plüss szemfedőt. De nekem nem kell kincs, meg földi jólét, inkább álom kell, bármilyen mesés, hogy boldog lesz még a szegény magyar nép – hogy ezt feladjam, minden kincs kevés. Kedves Barátim, messziről köszöntlek s küldöm felétek szívem sóhaját. Csókoljátok meg helyettem a földet, hogy ne feledje bujdosó fiát.

KOPJAFÁK A kéket rejtő szürke ég alatt lassan talán már sírnunk sem szabad. Felhő fedi a múltunk’ és jövőnk’, sötét palástja lesz a szemfedőnk. A napsugár ma még, tudjuk, ragyog, felhők falán még nyílnak ablakok, de nemsokára jő az éjszaka s lidérccé válik a vén föld szaga. Aztán csak csend lesz, csend, mely lopva jő kopjafáidhoz, te vén temető. Kiket ringatsz a bús öledbe’ te? Vagy itt se vár már talán senki se? Éjszakám mélyén a fények vakok, hol vagy remény s ti, fényes csillagok? Fáradt kezemből kard s a toll kihull 48

és csak az éjfél marad társamul. A kopjafámra írd fel ezeket: élt, küzdött, bízott, nagyon szeretett.

URAM, BOCSÁSS MEG A szó elhangzott, „elvégeztetett”, s a három árva, bús kereszt felett dörgött az ég is barna komoran. Láttad Uram, hogy mindenki rohan s az ember féreg hogyan menekül kereszted vádló árnyéka elül? Uram, most én is... én is rohanok, nem állhatok meg, mert hibás vagyok – én is keresztre feszítettelek, bennem sincs elég jóság, szeretet. Azóta sokszor megtagadtalak Mester, az ég kék kárpitja alatt. Azóta várom, hogy megleljelek, hogy egyszer, végre szót váltsak Veled. Tudom, sírom már rég megásta más és csak Rád várok ma, hogy megbocsáss. Aztán Uram ládd, én készen vagyok s míg el nem szólítsz, csendben dalolok. Csak Reád várok, hogy megköszönjem szerelmem, kínom, örömöm, könnyem és azt, hogy lélek és szív is vagyok, bár húsom, vérem vak kolonca sok, már megfárasztott a sok bujdosás és megpihennék, Uram, megbocsáss.

49

VOJTINA ÚJ ARS POETICÁJA Miért is nem írtok szépen csengő szóval lantos Tinódi késő fattyai? Alak és az érzés jobb. ha együtt szólal – úgy zeng, nevet, vagy könnybe fojtva rí. Miért kell, hogy kíntok enyémmé is váljon, ha vétkem csupán az, hogy olvasok? Sok dadogva kába szótok nem találom szépnek, hogy véle csábíthassatok. Minden szépről szépen mért nem tudtok írni? Mért kell, hogy szótok béna, korcs legyen? Fülsértő koloncod szárnyakra cseréld ki, költő s ne járjál sárba sújtva, lenn. Legyél látnok, táltos, bajnok, érző lélek s varázs szavadra nyíljék meg az ég. Legyél papja dalnak, vágynak és zenének s szavaddal éleszd bús szívem tüzét. Szerelemről zengj, bár szíved fájva dobban, legyen a könnyed rím sajogta gyöngy és szeresd hazádat, míg csak élsz és holtan váljék testedből bús, magyar göröngy.

MARADJ VELÜNK A nap hosszú volt, és ha leszáll az este, enyhülést, nyugalmat, pihenést keresve, bárcsak hozna békét és újabb reményt még. Hosszú utunk végén, mikor haza érünk, beteljesül vágyunk, álmunk és reményünk, csak a testünk fáradt és kopott ruházat.

50

Bárha volna kínunk bére álom balzsam, sebeinkre gyógyír, hisz’ várjuk, hogy halkan nyugodalmat hozzon, enyhítsen a gondon. De az álom nem vég, csak új, bátor kezdet... Adjál Uram nékünk fénylő lelki testet, de addig a porba’ maradjál velünk ma.

MINDSZENTY JÓZSEFNEK (Magyarország prímásának ajánlom perthi látogatása alkalmából.) Atyánk, nyújtsad ki áldón a kezed, lásd, a sok fénylő ifjú szemben ég a remény. s az öregebben könnycseppé tisztul az emlékezet. Atyánk, még halljuk rég mondott szavad, reményt hirdettél, buzdítottál, hogy romba’ bár, de áll az oltár s utat mutat a gondfelhők alatt. Mért nem állhattuk bátran a sarat? Erőszak hozta torpanásunk, s a bujdosásban nincsen másunk, csak a reményünk, de az megmarad. Atyánk, minálunk ki-ki mást akar, de hő imában, vígan, gyászban s vérünk lüktető mámorában, lelkében mégis mindenik magyar. Sebünkre gyógyír a hit s a szellem: velük fogd össze ezt a kévét, hogy ne hullhasson sohasem szét e lélekrontó, bús idegenben. 51

Atyánk, köszönjük hited zálogát: bátor szavad s hogy mécsvilágod utunk mutatja – Légy ma áldott, hogy magányunkban velünk járod e könnyáztatta, magyar Golgotát.

IMA EGY FÖLDRENGÉS UTÁN Hajam dér csípte, kacajom hallgat, megtört testemben fáradt a lélek, de Hozzád vágyik, ameddig élek. Adj, Uram Isten, végre nyugalmat. Villámod sújtott, jég verte vállam, üszkös romok közt nőtt a szerelmem... Áldalak érte, hogy ember lettem, s küszködve bár, de nagy időt láttam. Kifakult álmom szakadt palástja már nem takarja be a szívemet. Fordítsd felém hát látó két szemed irgalmas halkan és megbocsátva. Ifjúságomból csak hitem maradt, bár a szememnek elapadt könnye és leborulva a rengő földre már nem vájnám ki mind a holtakat. E rengő földről ereszd el lábam, hiszen nem rémít, ha eljő a vég... A szenvedésből mért nem volt elég? Eressz, könyörgöm, buzgó imában. Adj Uram Isten végre nyugalmat... megtört a testem, lelkem is fárad, de egyre vágyik, eped utánad, és szódra várva szívem csak hallgat.

52

FÁJ Az élet fáj. Szívembe markol nagy csontkezével a halál, s míg minden ember vadul harcol ellene, engem így talál, ahogy vagyok most, oly’ nyugodtan, sápadt arcomra hull a hó... egy kicsit fáj – így sokszor voltam – s a dalom csak bús hallgató. Uram. Te adtad, vedd magadhoz végre a fájó életem, vállam olyan sok terhet hordoz... mi volt a célod énvelem? Talán csak az, hogy úgy szerettem, hogy gazdagítsak más szívet s szerelmem terhét sokszor vittem, nem kellett kérniök – viszed? Csak szólj, Uram. Már vár a hajnal és Te közel vagy, azt tudom. Hadd szóljak Hozzád csendes dallal akkor, egy új, szép hajnalon.

MOHÁCS Mért kell Mohács, hogy ismét összetartsunk? Mért gyárt akácból vak bitót az ács? Miért nem épít? Tán mert meg kell halnunk tűzrevetetten. mint tört faforgács? Amikor ásunk, mért harap az ásónk az anyaföldbe oly sok barna sírt, önnön sírunkat, – bár még mindég várnók, hogy éljünk, hisz’ már oly sokat kibírt elárvult népünk ezredévek óta: mongol, török meg Habsburg vad hada, és most meg szovjet – állított bitófa jelenti, hogy még vak az éjszaka. Otthon most némán, itt künn elhagyottan és egymást marva él a nemzetünk, 53

és törött lanttal, már csaknem halottan szól egy-egy kobzos és regől nekünk. Legyen a hangja vércse vijjogása, és sólyom szárnyon vigye el a hírt: ha nem segítünk magunkon, hiába lesz dal s a jólét – Mohács jő megint. Halld meg, testvérem, bár a fénybe’ járnál, a szót a mélyről... osztályok felett, hogy mégis egyek vagyunk, bárha árván... és „magyarságunk így ölelkezett”.

BIZTATÁS (Tollas Tibornak) Ha fáradt testtel, meggyötörten, kétségek szülte, szürke ködben nem látsz utat és azt hiszed, minden hiába. s bús szíved halkan dobogja, ,.nincs remény”, hidd, hogy még van egy gyertyafény, hogy megmutassa utadat és bíztasson, hogy nem szabad feladnunk reményt, célt, hitet. Higgyél, mert hogyha nem hiszed, hogy egyszer lesz feltámadás, úgy nem maradhat hátra más csak sírverem, csak a halál, s hogy azt várjuk, hogy ránk talál. De élni kell és tenni kell – Miért van, hogy még kétkedel? Mert munka vár és az ugar, bár teremni még nem akar, már álmodja az új vetést, mert elunta a szenvedést, már álmodja az életet... Testvér, ezt soha se feledd. Ha fáradt testtel, meggyötörten, fájdalom szülte szürke ködben 54

kétkednél is, hidd, van remény, hívjad s eljő az égi fény, hogy megmutassa, hogy lehet tavaszt várnunk, s új életet. Canberra, 1978. október 4.

AZT MONDJÁK Dalom, azt mondják, megkopott már, nyelvem nem érti senki se’ s együtt a halotti beszéddel avas, dohos lett az íze. Régi szó, dallam fájón kongó, de nekem ízük ős aszú, százputtonyos – ha nem is érti senki ma már. – Be’ szomorú. De másként én nem tudok írni, másképp hogyan is vallhatom, hogy könnyem gyöngye fáj, ha sírni késztet magány s a fájdalom?! Másként hogy’ mondjam, hogy szeretlek árva, magányos nemzetem? És hogyan vallhatnék szerelmet, mikor túlcsordul a szívem? Írjatok másként, mai költők, de énnekem nem adatott más, csak egy halkan zengő zsoltár, mely régen élt, de ma halott. Pedig be’ szép a régi nyelvünk... feleim isa mik vagyunk, hogy elfeledjük por voltunkat, mikor nagy néha dalolunk?

55

Dévénynél miért kell betörnünk új dallammal, ha idegen, ha benne szívünk dobbanása ravatalon van. hidegen? Európa, te sokat adtál, de divatod nem kell nekem. Kövesse más – nekem a régi, a hű, igazi szerelem.

CALVIN VÁROSÁBAN A tóról csendben pára szállt fel, az alkony rőt je rám borult s a macskaköves utcák szélén a sok kis ház csak meglapult a nagytemplom komor tövében: régen itt Calvin prédikált és dörgő hangon itt kívánta: égessék meg Servét Mihályt. Zordon, sas orrú, vézna ember, nincsen tenálad kegyelem? Hisz’ bocsánatról szólt a Mester, mért nem hallgat Rá senki sem? Most kővé váltan várod egyre az egyetemkert szélinél, vajon te számíthatsz-e kegyre, melyről az írás is beszél? A tóról csendben pára szállt fel, az alkony rőtje rám borult és emlékkel teli szívemben lassan életre kelt a múlt.

56

SOKRATES BÖRTÖNÉNÉL Plátóval együtt távol voltam én is, mikor elhangzott itt a búcsúszó – „Asklepiosnak áldozzál kakast majd”, mondta a mester, „ne feledd Krito”. Hányszor hallottam – hányadszor azóta – az örök létről a nagy disputát és most itt állok a börtön ajtóba’ és keresem a mesterem nyomát. Nem gyászban jöttem, csupán szomorúan, hogy nagy fiával hogy’ bánt rég a nép, bebörtönözve és méregpohárral fizetve meg egy hű szerelmesét. De örök lelkén nem fogott a méreg – a halhatatlan soh’ sem múlhat el – és börtönénél én csak egyet kérek: azt, hogy tantison élő lelkivel. Ne hadd felednem, mester, arra kérlek, a nagy tanítást az élet örök s megalkuvásból nem válik jobb élet s nem adnak békét földi örömök. Nagy örök Lélek – egy bölcs ember lelke – itt ül velem most a börtön előtt s biztat, ne féljek, hogy ha üt az óra s ha napnyugtával árnyam nagyra nőtt. Megyek nyugodtan, egy jobb élet fénye hív sötét utam fáradt véginél. Tudom – s a szívem végső, nagy reménye az, hogy a lelkem mindörökre él. Athén – a Philopappos hegy lábánál 1978. december 13. 57

ÚJJÁSZÜLETÉS I. Amint dörög, bús ördögök, jajgatva, mégis kéjjel tépik ma szerte-széjjel mindazt, ’mi szép. Vak nemzedék! Nem látsz bár, mért nem érzed, hogy könnyed és a véred sós-keserű? Kihal a fű minden lépted nyomában s mikor halálra váltan sirat az is, miért hamis mégis imád s a csókod, az esküd is, s a bókot képmutatóan, ámítón mért mondod ágyban és bitón? II. Felhők mögött, mikor dörög, lehull, tört szárnnyal, véresen egy-egy szív, csókra éhesen, lehull szegény, mert nincs remény, csak fájdalom és szenvedés, csupán örömből van kevés s elszáll az is. – Kár, bár hamis és ami végül megmarad, azt várja csak, mikor arat majd a Kaszás, 58

hogy megtisztítsa életünk’ s lássuk, hogy van – az Úr velünk! – feltámadás. III. Ha mennydörög, ördög röhög, mert ma még övé a világ, minden tövis, minden virág, édes gyümölcs, bohó s a bölcs ma még övé. Ki mentené mindazt’ mi szép? A balga nép megdermedett s felhők felett fénylő napunkat megveti, de a vihart már hallani. Ha mennydörög, ördög hörög, tudja, nem övé a világ, a nap kisüt s az űrön át éltet lehel... a mag kikel s eggyé lesz Isten lelkivel. Canberra 1979. augusztus 11.

GONDOLATOK A KÖNYVTÁRBAN Értetek csak én vagyok felelős, ki soh’sem mondott, vad gondolatok… könyvtárak mélyén, vakon, eszelős, forrongó szívvel szólni akarok. Mert szólnom kell ma, nem hallgathatok, ma még nem késő ez az üzenet: munkás kéz, tett kell, nem csak látszatok és új mag, amit Isten lelke vet. 59

Kényelem, önkény, csaló látszatok, ne engedd ember, hogy csábítsanak, bölcsődtől sírig küzdj, nem várhatod, hogy más tegye, ’mit nem teszel magad. Jogról hazudnak, de nincsen jogod, de az erősnek sincs joga... gazság amit hirdetnek, mákony, látszatok és képmutató, rút féligazság. Egyenlőségről beszélnek neked, de láthatod, hogy nem lehet igaz, mindenki más és ha látni mered, nem terem búzát se’ kóró se’ gaz. A jó a rosszal soh’sem egyenlő, nem egyenlőek a tálentumok, termékeny egyik, más asszony meddő s velünk születnek vágyak, hajlamok. Állítják azt is, hogy testvériség ember s ember közt velünk született... Hogy’ lehet hát, hogy oly sok szívben ég szeretet helyett kaján gyűlölet? A szabadság meg szivárvány íven tűnő varázs csak s el nem érhető álom, amely oly’ csalóka, hiszen nem adja más meg, csak a temető. Tanít az élet. Isten-kéz vezet és magad kárán kell még, hogy tanulj, de majd eléred mégis végzeted’ és tiszta szívvel kell, hogy boldogulj. De addig, ember, hidd, az Isten él, kötelességről szól az új ige 60

és áldozattól, munkáról beszél, amit nem pótol soha semmi se’. Csak kötelesség van, lesz és marad, nem jog, amely csak látszat és hazug, béna kísérlet. Ne ámítsd magad, állj helyt, mert ez ma az egyetlen út. Küzdj, ’hisz’ más minden csaló, látszatok ne engedjed, hogy elcsábítsanak: bölcsődtől sírig küzdj, nem várhatod, hogy más tegye, ’mit nem teszel magad.

ESTI IMA Uram, leborulva, buzgón esdve kérem, hogy ne azt add, ami méltán volna bérem, de adjál kegyelmet, hitet és bocsánat reményét, hogy végre megnyugodjak Nálad. Uram, a Te szolgád hitvány, gyenge ember, harcra már erőtlen és kiállni sem mer, önmagát se képes béklyóba verni és lelke szavára nincs válasza semmi. Ne azt adjad, ami méltán volna bérem, botlásaimért ma bocsánatod’ kérem, hisz nem azért küldtél le e sáros földre, hogy a sárban éljek most és mindörökre. Lassan csonkig ég már pislogó, vén gyertyám, adjál erőt, Uram, arra, ami vár rám, hadd adjak világot, szeretetet hétszer, hogy hordjam más terhét, bár nincs erre kényszer. Engedd elvégeznem a rám szabott munkát, hogy érezzem, csak az boldog ’ki mindég ád,

61

s elédbe mehessek patyolatos szívvel – megteheted, hiszen szavad csodát mível. Uram, trónod előtt buzgón, esdve kérem, ne azt adjad, ami méltán volna bérem, de Jézus Urunkért adj hitet s bocsánat reményét, hogy végre megnyugodjak Nálad. Canberra, 1979. augusztus 22.

EXEGI MONUMENTUM AERE PERENNIUS Szívembe állítottam oltárt Neked. Uram. s amíg csak végsőt dobban fájó magányosan, áldozok rajta újra, hadd zengjen szívem húrja. Tudom, közel vagy mindég, szent forrásodból innék, hadd oltsa szomj am végre, ahogy’ Jézus ígérte. Canberra. 1981.

SZÍVEM Izzó marokkal kézbe’ tartja szívem az Úr, hisz’ úgy akarta, hogy égjen, ’mint egy örök fáklya, hogy legyen, ’minél megtalálja elvesztett útját egy-két lélek, olyanok, akik még remélnek. És lázban, izzón, fájón, végre, hogy ver-e, nem is veszem észre, hisz’ ver, amíg kell, ’míg van dolga, bár lábam sokszor megbotolna... 62

orkánt szívok be és nem enged, ’míg célja van az életemnek. Verj, vén szívem – úgy szolga módra, bár megpihenned már jobb volna, minden verésed fáj, kiáltás, reménység, hogy van megbocsátás. De ha megállsz, itt hagylak cserbe’, hús-szív nem kell a fellegekbe’. Akkor legyél föld, éltet hordó, bilincs se tartson, sem koporsó, növelj virágot, bokrot, fákat, hogy fészket adjál a madárnak, s hogy felnyúljál a magas égbe, hiszen az Isten ezt ígérte. Canberra, 1981. augusztus 31.

KÖNYVTÁRBAN Messzi hegyek felett csendesen ma este egy pislogó csillag múltamat kereste. Látott benne vágyat, verejtéket, könnyet, s hogy a boldogságért szenvednem is kellett. Látott benne vétket, megszenvedtem érte, ahogy az Úr Isten eleve kimérte. De látta a dalt is, keserűen zengőt házsongárdi dombon elsuhanó szellőt, letörülve könnyem kopjafák tövébe’ s látta, hogy a szívem megnyugodott végre. Még mosolyt is látott, szerelmet és kegyelem palástba borított világot. Azt, hogy van reményem, sötét éjszakába’ felvillanó mécsem nincs talán hiába, 63

hogy hitem is él még, reményem se csökken és hogy szívem rejti minden földi kincsem. Messzi hegyek felett csendesen ma este szomjas, vágyó lelkem keresve kereste mindazt, ami szép volt – hol van a határa jelennek s a múltnak? mert nincsen hiába semmi a világon – Uram, ahogy adod, legyen úgy, s legyen meg a Te akaratod. Bor Gyuri barátomnak ajánlom Adliswil, 1982. május 10,

„A VÁLTOZÁS ÖRÖK”

ΠΑΝΤΑ ΡΕΙ

Távol a Sihl csak magának dúdol, álomba ringat mindent csendesen, vándor lelkem, te mégse áthatol, mért van beszéded még most is velem? A fenyves erdő álmában susog és csendben szunnyad hegy, erdő, madár... lelkem szavára csak én hallgatok, bár lassan-lassan már hajnalra jár. Agyamba ezer s egy kérdés tolul, sárguló könyvek elnyűtt lapjai hallgatnak mégis, most is konokul, csak szívverésem’ lehet hallani, meg tán a csendet, visszhangra talál bennem az éjjel, bár nem érti más, csillagfény súgja, hogy nincsen halál, csak élet – álom van, nem elmúlás. Vadul keringő minden atomom az örök mozgó létet hirdeti s a végtelenbe kell rikoltanom akkor is ezt, ha más még nem meri. Bennem világok vak csírája nő 64

és látó lelkem Istentől való, számomra nincsen sem tér, sem idő, daróc ruhámra bár már hull a hó. De élek most és ha kihűl a nap és vak csillagként mégis él, rohan, ma látva-látom, és ez nyugtot ad, az anyag-én még ott is benne van. A lélek-én csak azt tudja: vagyok akkor is voltam. mikor nem voltak erdők, hegyek még, nap, sem csillagok s leszek akkor is, ha már elmúltak. Mi vagy’ te, örök gondolat, mely testet öltött a szóra: „legyen”, vagy foszló pára, csak köd-patyolat, mely némán ül a kopár hegyeken? Ne nézz túl felhőn, csillagfolyamon, nézz önmagadba, választ keresőn. Ott van megírva: – ami van, rokon, túl téren, kínon, vágyon és időn. Minden vagy s mégis csak az, hogy „tudom” választ el kőtől, csillagtól magad, e tudat súgja, a te válladon Isten palástja örök létet ad. Hallom a csendet, visszhangra talál bennem az éjjel, bár nem érti más, csillagfény súgja, hogy nincsen halál, csak élet van és benne változás. Bor Gyuri barátomnak ajánlom Zürich-Adliswil. 1982. május 11.

65

MIRE GONDOLTAM? Mire gondoltam, ’hogy szívem megállt? éreztem-e a hideg éjszakát, a semmit, amely mint vak köd megült, vagy testemet, mely lassacskán kihűlt? Mire gondoltam? Tán Terád Uram, hogy mehetnék-e Hozzád rongyosan, hogyan... de mégse’, nem emlékezem, hogy megállt szívben van-e szerelem? Nem fájt a nem-lét – csak a lét s ha bezáródnak tudat-ablakok, az „én” nem él és az idő megáll, csak kábítószer mindez, nem halál. Vérem gép hajtja és belém lehel: mondják, nem hallom... bár ébredne fel... s a néma csöndben más szíve dobog s másnak pirkadnak rózsás hajnalok.

TALÁN... SZÓLSZ NÉKEM IS Mózesnek így szóltál: „VAGYOK”– Fényévek, rózsás hajnalok, Vak éjszakák után talán, ha halk imát mormol a szám, szólsz nékem is Atyám. Uram, hogy készülődjek boldogan: az idő áll már, nem rohan. A csendben csak szívem dobog, már nem várja a holnapot; jelen. jövő s múltunk ma egy, hogy volt, – van, lesz-e. egyre megy. Én is azt érzem, hogy ’vagyok’ – 66

okozat s talán mégis ok, por, melyben mindenség forog. Élő atom, vak változás ma semmi már; nem tudja más, csak én, hogy lenni mit jelent, hogy alant nem más, mint a fent, hogy Te és én egyek vagyunk, hisz’ nincs halál, csak változunk. Canberra, 1986. augusztus 12.

TE VAGY ÉS MÉGIS ÉN VAGYOK Míg rám borul az alkonyat, kínoz sok kusza gondolat, vágyó kezem koldulva kér feloldást s kérve égig ér, de lelkem sárban is ragyog, mint földre hullt, vak csillagok, és hogy’ fáj ez a ragyogás a sárba’ lenn, nem tudja más, csak én – hisz’ mit az élet ad, rongyokból szőtt szűzpatyolat. Mégis tudom, velem beszél az éjszaka s a déli szél, s nekem, csakis nekem üzen a Mindenség, sóhajtva, benn a szívemben. – Mily’ halk a szó és dobbanása elhaló, mert lassan, lassan búcsúzik az életem és csak a hit ad még erőt most is nekem, hogy eldaloljam énekem, azért, hogy tudd, nincs elmúlás, csak új tavasz – átváltozás, álom, míg itt lenn hull a hó, csírát őrző, elringató; 67

hogy tudjad; hogy a lét örök s talpunk alatt a földi rög s fejünk felett a csillagok Te vagy és mégis Én vagyok. 1988. október 15. Canberra

CSAK ARRA KÉRLEK (amikor draku1a pribékjei belelőttek a tömegbe Temesvárott, 1989. december 18-án) I. Meddig tűritek föld, hegyek s folyók, hogy kínzott rab legyek? Meddig tűri e sárgolyó, melytől megválni volna jó, a hátán mászó férgeket s szennyet, mely mindent eltemet? Meddig tűröd, Uram Te még? Kínomból nem volt még elég? Ha nem, úgy újabb kín – jövel – Csak arra kérlek, bírjam el. II. Temesvárott legyen áldott minden kiomlott drága csepp, mely a szabadság, ára lett. Temesvárott az Ur látott Megváltót váró híveket, avart, mely mindent eltemet – és alatta új életet. Látott vért, bosszút és a kínt, ’mit árva népem már kibírt, követte újabb véradó, melyet feledni volna jó, de nem lehet, de nem szabad felednünk a szent holtakat. 68

III. Künt ránk borul a hópalást... Adjál Uram feltámadást! Add, hogy a sok-sok drága vér, amikor trónodig elér, elég legyen. mint áldozat, mely bűnt lemosva éltet ad. Sok régi vétkünk megbocsásd és esdünk, adj feltámadást. Canberra, 1989. december 20.

ERDÉLYI KARÁCSONY – MÁSODÜNNEPÉN 1989-BEN Piros vérbe fojtott fekete Karácsony győzedelme gyászos, elbódító mákony, mégis fáj, hogy annyi szép fiatal élet gyűlölet tüzétől vak hamuvá égett. Magyar s román vértől áztatott Temesvár, új utat mutattál; mi is értjük most már, hogy a zsarnokságnak vége lesz már végre, ha hiszünk és együtt munkálkodunk érte. Magyar vértől piros – oláh vértől ázott édes anyaföldünk, legyél százszor áldott. Igazságot kérünk – szállj imánk az égig, hisz’ Kálváriánkat már megjártuk végig. Jövel, már úgy várunk új, fehér Karácsony, a szél s a hó átfúj hegyeken, határon – egy az igazság is, mért legyen határ ott, ahol közös vérből szabadság virágzott? 69

Jövel, támadj fel már gyulák földje, Erdély, Szent László királyunk, a Te sírod sem mély és Nagyvárad vár már. Mátyást meg Kolozsvár s sok névtelen hősöd – felkelő Temesvár. Áldja meg az Isten minden fiad, hősöd, minden elesetted a síron túl győzött – vérző szívét téve Jézus Úr elébe s Három Királyokkal Őt imádja végre. Canberra, 1989. december 26.

70

FERIHEGYI FELTÁMADÁS 1980-83 ÉS 1990-93

71

VALLOMÁS (Válasz a „Beszélő”-re) Itt állok ismét, ős Lutherként a wormsi nagygyűlés előtt, törődött testtel, az árnyékom sötét és óriásra nőtt. A kilencvenöt pontból álló kiáltványom felszögezem az idő örök kapujára: az alkuvást nem ismerem. Mert soh’sem tudnám megtagadni a lelkiismeret szavát: „itt állok, másként nem tehetek”, hisz’ kegyelmet csak Isten ád. Világ, vádolhatsz, lelked rajta, mert botlottam, s nem sikerült a télből tavaszt varázsolnom, bár emberéletbe került. Világ, vádolhatsz, elfutottam, míg mások állták a sarat míg el nem estek, vértanúként, s most alusznak a föld alatt. Ők nem vádolnak engem mégse’, oly’ néma minden sírhalom... helyettük nekem kell az égre igazságért kiáltanom! Hiszem, hogy nem hullt vér a földre sehol hiába semmiér’... s holt költők lelke új dalokban újra meg újra visszatér. Hiszem, hogy a sok sír porából virág nő majd, s lesz új tavasz 72

ha példák magja kőre hullt is s ha fojtogatná is a gaz. A kilencvenöt pontból álló kiáltványom felszögezem az idő örök kapujára, mert téged biztat, Nemzetem: Van még fiad, hogy szóljon érted ott, ahol szólnunk még szabad, s odakiáltsa a világnak, hogy élsz, rab csillagok alatt.

RIADÓ Nem hallod? Távol az ég már dörög s alattunk lassan megremeg a rög, jó Földanyánk rég éltető öle... nem állíthatja már meg semmi se’. Nem látod? Messze vérpiros az ég; az erdők, házak. asztagok tüzét ki olthatná el? Hozza már a szél a pernyét, szikrát s fut mind, aki fél. Nem érzed, hogy már forr a bor s a vér? És szabadságunk’, melyet semmiér’ nem adnánk, hogy’ fogy napról napra már s hogy’ lesz lelkünkből tört szárnyú madár? Még élnünk kéne... holnap eltakar a rengő föld s a sárguló avar, ha nem merünk ma tenni valamit, hisz’ a gyávákon az Úr sem segít. Most kell, hogy szóljon harsányan szavunk, csak az halálos bún, ha hallgatunk. Dalunk legyen az új kor szelleme, ’mit nem hallgattat már el semmi se. 73

Tartsuk Atlaszként ezt a sárgolyót... Ha kell, legyen ez végső véradód és az enyém. – Jer, hívd a lelkeket harcra, hisz’ győznünk csak akkor lehet.

TEÉRTED Túl életen és bitón, börtönön, túl bánaton és minden örömön, túl mindenen, ’mi fáj és ami szép, hordjuk szerelmünk éltető tüzét. Túl szenvedésen, óperencián, bár vándor lelkem nyugalmat kíván, érted, hazám, most s mindég kész vagyok vállalni munkát, kínt, gyalázatot. Teérted, népem, semmi sem kevés, se’ vér, se’ rablánc, kín, se’ szenvedés. Tudom, hogy eljön majd a holnapod... Csupán te élj, ha én meg is halok. Nem kell dicsőség, csak maroknyi főd, mely egyszer, végre engem is beföd, vér-sáros földed, árva, bús hazám: szent vértől ázott fent a Golgotán. Szerelmed fájó, mégis éltető, nélküle nincs lét, remény, sem jövő, s bár sorsod, népem, mindig oly nehéz, van még fiad, ’ki mégis tettre kész. Túl életen és bitón, börtönön, túl bánaton és minden örömön, túl mindenen, mi fájó s ami szép, hordom szerelmed éltető tüzét.

74

ÉGIGÉRŐ FA (Pogány őseim emlékére) Vad, boldog ősök égigérő fáját táltosok állják most körül és zeng a hangjuk Óperencián át, s az Égigérő Fa örül. Hujj, Öreg Isten! könyörülj meg rajtunk, vezess az égig! Barna hant ne tartson vissza, bár ha meg kell halnunk, elárvult rabként itt alant. Lelkünk sudárszép égigérő fája talán elvisz Hozzád megint. Fogd meg kezünk’ és patyolat ruhába hadd vigyük Néked álmaink’. Vezess, hogy egyszer megtaláljuk végre egymást és Téged, jó Urunk. Engedd, hogy puszták s fenyvesek zenéje meggyógyítsa a bánatunk’. Vad, boldog ősök égigérő fáját táltosok állják most körül, – hisz’ védő lombja mindig enyhülést ád s rügye jobb korrá nemesül.

75

MONOLÓGUS Ne bánd, hogy lassan csak a sír vár, hogy tested elnyűtt, üres oltár. Áldoztál rajta jövőt, múltat s játékaid’ ha már meguntad, parázsló vágyat, hideg ésszel, elmét, ’mit most is vággyal nézel, csókot, szerelmet, éltető dalt, égi visszhangot, ami elhalt. Mi van még hátra? Van még dolgod? Vagy az idő mindent megoldott s ma itt ülsz, csendben várva, némán... elfáradt bábu szakadt cérnán. Ne bánd, hogy eljön lassan, végre a vén kaszás – nézz a szemébe. Csak változást hoz. soh’sem véget, lehelete nem fáj, nem éget, csak amolyan hűséges szolga, csak azt végzi, ami a dolga. Kisegít elnyűtt, vén ruhádból... nézzed, hogy’ senyved, hogyan lángol, de patyolat lesz harmadnapra, tiszta, tündöklő, tündér varrta, túl életeken, túl halálon, hisz’ megvétettél drága áron. Canberra. 1981. szeptember 26.

76

AZ ŐSZÜNK KÖNNYE Az őszünk könnye csendes eső, ha van is álmunk, legtöbb meddő, de a jövendőnk mégis áldott, mert megváltotta a világot az áldozat s a megbocsátás, szeretet, béke, munka, áldás. Száradt levélként mindég várjuk, hogy benső békénk’ megtaláljuk lent az avarban, mi is, csendben... ott lesz csak nyugtunk – így van rendben. Ha jó a szél és leszakítva itthagyunk bút, bajt, nem-nem sírva, hanem mosollyal – hisz’ nincs válás, csupán új kezdet, megbocsátás, új erő, új dal, örök élet, csak semmi volt, ’mely semmivé lett. Ha majd a csillagok lehullnak, átfog a lelkünk jelent – múltat és új ruhában újra kezdi – de közben mért kell elfeledni, hogy már itt jártunk többször, régen... fakult emlékét már csak érzem. Canberra, 1983. április 9.

77

MÁR NEM ZÚGNAK A FENYVESEK Már nem zúgnak a fenyvesek, az őzek sem figyelmesek... megáll a szél és nem mesél arról, hogy lassan elmegyek. Nem fáj a vágy, sem a közöny, a vég se fáj – e balga szörny. A változás mindig csodás s titkos mosolyt rejt már a könny. Elhervad szegfűm, orgonám, s mint régi dal a zongorán, csendben elszáll az életem. A szívem lassan még dobog s nehéz, mint régmúlt századok és fáj, mint régi szerelem.

A VISSZHANG MÉG FELEL (Tükörképemmel beszélek) Kár már a könny s a vád, hogy elveszett hazád s ezért vagy bujdosó... Kérd s a Mindenható egyszer tán nyugtot ád. Addig igyad borát sorsodnak, bár fanyar s ízleni nem akar. Ősz van. A szél dalát halljuk már – odaát vihar, nem béke vár, 78

lásd, egyezkedni kár, mert kín és fájdalom kopog az ablakon, bármit tennél ma már, fáradt, tépett madár. Szemünkben barna könny: sósan fájó közöny. Szemünk sarkába’, ládd, megannyi szarkaláb ma már barázda lett, és ha kihűlt szíved’ forró kő váltja fel, visszhangja még felel... csak a visszhang felel. Az Antipodiumon, 1990. március 18.

TRIANON Dániel. 5:25 (A trianoni diktátum 70 éves évfordulóján) Világ! igazságért hiába kiáltok, s hogy oldja fel Isten az ősrégi átkot. Hiába kiáltok, nem hallja meg senki, s meg nem hallott szóra nem lehet felelni. Csonka testtel húzom nyaktörő igámat, könnyem is kifolyt mind, réges-rég kiszáradt; csak az Isten tudja, mikor vájt meg innen, meddig kell még tűrnöm jármom és bilincsem. Bűnök áldozatja húsom, ostor csapja, kérünk, Uram Isten, könyörülj meg rajta. Adj erőt, hogy bírjuk ezt a terhes jármot, jöjjön el a földön is a Te országod!

79

Csak nekem tilos még szólnom bánatomba’? Én kell, hogy maradjak bűnös, csonka szolga? Csak nekem nem illik háborogva sírni, Szent Lélek kezével fehér falra írni: Jaj neked, Világ, ha igazságod nincsen, nem vehetsz nyugalmat sem véren, sem kincsen. „Mene, mene”, lángol, és „tekel ufarzin”, megméretett bűnöd s a jövendőd csak kín. Világ! Igazságért még egyszer kiáltok és kérem az Istent, oldja fel az átkot: hadd szülessék béke, ne gyűlölség; áldás szálljon ránk s a földön legyen megbocsátás.

SZENT ISTVÁN NAPJÁRA 1990-BEN (A csodára váróknak ajánlom) Hol vagy, István király? oly sötét még az ég, kerestünk szüntelen, hitünk nem volt elég? Olyan nagyon soká nem láttuk koronád, csak börtönt és bitót, s egy vérző, rab Hazát. Hol vagy, István király? Hívunk, várunk, jövel; esdünk védelmedért, hogy ne vesszünk ma el. Erős, áldó kezed terjesszed ki fölénk... hisz’ oly’ gyöngék vagyunk, bár pirkad már az ég. Jövel. István király, bár kemény volt kezed, és vér árán, de nagy országot épített. Ínségünkben megint Tehozzád fordulunk, hogy oly sok vész között megállhassunk magunk. Méltóságteljesen viszik szent jobbodat... Áldunk, István király, hiszen most már szabad, mert koronád ragyog ismét Hazánk felett, s ha felnézünk ma rá, az Istenhez vezet. 80

Áldunk, István király, Téged magyar kíván... Csendüljék fel a dal milliók ajakán: Hozd vissza miközénk a szeretet tüzét, s eggyé forrott szívünk’ mi sem téphesse szét. Canberra, 1990. július 22.

FEHÉR ORGONA (Az 1956-05 szabadságharc áldozataira emlékezünk) Orgona van az asztalon: könnycsepp fehér ravatalon, és míg elhervad szár, levél, virágja halkan még beszél és hirdet egy új életet, mit élnünk kell, ahogy lehet. Az aszra1unk ma ravatal s a gyászunk gyöngye, könnye, dal, bár fáj szívünk, mégis dalos s a sós könyű tisztára mos koloncként hordott vétkeket... másként a terhünk eltemet. Szomorú, fehér orgona, illatoddal a szív szava átszáll az Óperencián – kísér örömben s Golgotán, és súgja: higgy, mert lesz csodás megálmodott feltámadás. Canberra, 1990. október 29.

81

A LÉLEK SZAVAKAT KERES („Anonymus Transsylvanius”-nak) A lélek szavakat keres, de már dadogni tud csupán... napunk lement, hajunk deres s nem vágyjuk lázas éjszakán, hogy megleljen a szerelem és fölzúgjon a vágy szava... hisz nem dalol már életem, ha dalosnak is látszana. Kiiszom lassan a kupám... az Isten áldón néz le rám s lelkem csupán egyet akar: Hitemtől dőljenek hegyek s én emberebb ember legyek, Istenem, s magyarabb magyar. Canberra, 1991. február 22. (Régi tábortüzekre emlékezve)

KÖNNY ÉRTETEK, OKTÓBEREK (Feltámadásváróban) Ősszel tavasz van idelenn s tavasszal ősz gyászol velem. ’Mi élet itt, másutt halál, a vaskos ág meg szalmaszál. Lelkem még érzi a tavaszt, – inomból már tépném a gazt. Most érzem itt a gumifák fanyarul édes illatát, 82

mely idegen, de nyugtot ád, mint rég a fehér orgonák: Tavasz van és a napsugár új létet hirdet – jönne bár. Aranybársonyba öltözött mimózabokrot öntözött a zápor itt, és szomjasan, hisz’ minden cseppnek ára van, issza a föld, amíg lehet, ezt a folyékony életet. Otthon a nyárnak vége már s a sok, fázó vándormadár elröpült mind – száraz levél rezzen csak ott, ha fú a szél s remeg a szürke ég alatt, míg szemünkben csak könny marad, könny értetek, októberek, gyógyírt gyásztokra nem lelek s imádkozom: sok drága vér szabadságunkér’ lenne bér, s hiszem, fakad belőle más, új, szép tavasz s feltámadás. Canberra, 1990. október 28-29.

83

BABYLON VIZEINÉL A föld sós könnye sírva ég, barna könnyekből nincs elég, sötét a táj, nappal van éj... Úr ősi tornya sírj s remélj. Diktátor, ember a neved, mi dúlja, marja lelkedet? Mért fút vak bosszú s hatalom, mért sarkall a szó: akarom? Ha este becsukod szemed, kínoz-e az emlékezet? Bevallod-e, vajon miér’ ömlött hiába annyi vér? Elmondod-e, mikor kaszál s dühöngve öl a vén halál, hogy te vagy érte felelős, légy józan bár, vagy eszelős? Mért nézed tétlen hajnalig, hogy nagy folyódban vér folyik? Megállj, rakd le a fegyvered, néped anélkül elmehet... .Mert elesik majd Babylon s virág fakad a halmokon, a véres földből búza nő... így rendelte a Teremtő. 1991. március 5. (Fegyverszünet Bábel tornya árnyékában)

84

HOZZÁD SZÁLL A LELKEM Hetedhétországból lelkem haza vágyik... bár otthonom itt van, Hazám meg sincs másik és hív szavak nélkül, távol messzeségből, e vak sárgolyónak legdélibb feléről, oda, ’hol az eget s a lidércfényt rajta a tar Badacsony, meg Bakony-erdő tartja. Ott imádta Istent minden egyik ősöm több mint ezer éve, bátran, árván, hősön, s vérét, verejtékét hullatta egy szálig, bár elfutott néhány, a szívük halálig ott maradt tenálad, tündérszép Balaton, gyógyító vizednek minden cseppje rokon. Hozzád száll a lelkem, árva magyar Hazám, amint megfeszítve szenvedsz a Golgotán, ezért kérem ismét Istent, támasszon fel, ’hisz sötét sírjából még Lázár is felkel, s adjon új életet, hitet, reményt bőven, áldjon meg szerető, teremtő erővel. Virradjon rád Húsvét - egy új élet napja, mikor nem kell többé vért, fokos, se szablya, mikor szellem dönt el minden egyes vitát az igazság szerint, amit az Isten ád; mikor nem keressük, hogy ki s mért volt hibás... hadd jöjjön el Húsvét, hidd, lesz feltámadás! Amint rőt köpenyét leteríti a nap s maga is lenyugszik arany hídja alatt, itt állok magamba’ partodon, te tenger, sós tarajú hullám – én, egy törpe ember, s átrepülök rajtad, hazaszállok ma én szeretetem szárnyán, gondolat szekerén. 1991. Húsvét szombatján. 85

MINDSZENTY LEGENDA (Mindszenty hercegprímás hamvai hazatérőben átlépték a magyar határt) A képernyő megremegett... hűség facsarta könnyeket sírtam, mint oly’ sok más magyar, s könnyem a lelkembe mar. Láttam... alakja nagyra nőtt... a Szikla-kápolna előtt ezres tömeg leste szavát, mely emberségről prédikált. Védte, Uram, ami Tiéd... az emberszív becsületét és lelkében könyörület mentett meg oly’ sok életet. Aztán... teste megtöretett, de az isteni szeretet kínjában új erőt adott... s elbírta a gyalázatot. Megfut előle a halál, mert bilincsben is talpra áll és hirdeti a Szent Igét, szolgálva Istent s nemzetét. Láttam, amint ma hazatért az áldozat – más vétkiért – A nemzet ma csodára vár, most, hogy megnyílott a határ: Hazatért egy szent porhüvely, az Urat hordozó kehely, 86

de lelke so’sem volt halott... az angyal szólt: ’feltámadott’! Nem cifra szó, nagy temetés kell, hogy beérjen a vetés. A Mag földedben van, Hazám, s életté nő a Golgotán. Canberra. 1991. május 4.

LASSAN, LASSACSKÁN Mellemen lustán fáj a kő... még ellenállok s tűrhető. Aztán mind jobban nyom, szorít, de nem vallom be, hogy a kínt lassan, lassacskán nem bírom, tört fú egy szép zöld pázsiton. Harcolsz velem, könyörtelen, ádáz és gyakran rossz felem, bár temögötted semmi sincs, csak széttört, rozsdás rabbilincs, csak fojtó árnyék – önmagam.... s az „én” a húsban fogva van. Az „én” még fáj, mert nem szabad, s megidézi a holtakat, ’kik elhagyták e porhüvelyt, ’kiket a lelkünk vágyva sejt, s rájuk rikolt: segítsetek, hadd bírjam, ameddig lehet. Mert bárhogy’ is van, bírni kell, nem cserélhetek senkivel; én kell, hogy küzdjek most magam, fáradtan, tépve, rongyosan, 87

de tudom, mégis győzni kell, s győzök is, Isten Lelkivel. Canberra, 1991. május 24.

HARANGZÚGÁS Messzi, magyar harangokkal együtt csendül, együtt dobban fájó szívünk, bujdosóban, meggyötörve, mégse holtan, de életet szomjúhozva: bárcsak új örömet hozna. Bujdosásban bennem hordom félrevert, fájó harangom; árván csuklik fel a hangja, az Úr Isten csak meghallja, éltet ád és megbocsájtást, új subát és régi szállást. Téged kérlek, örök Isten – hisz’ Hozzád hasonló nincsen – hadd legyen a szívem tiszta, mindig csak Tebenned bízva... Hálás szívvel, repedt hangon Neked kongatom harangom. Hadd jöjjön a boldog óra, Téged kérlek, váltsd valóra, hogy a Duna – Tisza mellett éljen majd a magyar nemzet megújhodva, új erővel, szabadon és emelt fővel. Harang szíve csengett-bongott... Hunyadiért délben szólott. Miérettünk szól-e vajon? 88

Engedd, hogy ma megszólaljon együtt minden magyar szíve és úgy verjen mindörökre. Canberra, 1991. június végén.

FÖLDRENGÉS (A szabadságra vágyóknak ajánlom) Rengő valóság – balga tor izzó köve őrjöngve forr; a földnek fáj, mikor botor dühében rázza láncait s minden bilincset szétszakít. Ma felkiáltott: lázadok! hiszen oly’ régen hallgatott az elnyomó évszázadok alatt, de dühe elsöpör s vajúdik, amikor kitör. A réges-régen elnyomott, tehetetlen, vak, tetszhalott, látjuk, hogy él, feltámadott és lerombolja börtönét, s ha kell, a földet tépi szét. Szabadság kell csak, semmi más... ha nem lehet, úgy pusztulás – az elnyomóknak zúgva ás ezer mély sírt a föld dühe.. és ki tehetne ellene? Hiába mondják, nem lehet szabaddá tenni népeket, akiket vasba verhetett 89

ezer szerződés, vad erő, de nem vár még a temető. Hiába mondják, nem szabad ledöntenünk határokat, s elismerésük elmarad, mert csak ők csalhatatlanok... mit nekik jog, s évszázadok?! Már reng a föld, vért rí az ég, lassan már fordul a kerék, az elnyomásból rég elég! Ne tagadd meg a lelkedet, vén föld és küzdj, ahogy’ lehet. Canberra. 1991. június 26.

SZENT ISTVÁN NAPI KÖNYÖRGÉS Jöjj el közénk, István király! Hozz napsütést, gyógyítsd ’mi fáj, vezess apánkként, gondosan, fékezz meg, hogy ha elrohan zablátlan vágyaink lova, most hozz győzelmet, vagy soha... őrizz, ha csábít annyi bűn, vagy, ha kitörnénk keserűn, nehogy eljátsszuk a jövőt, mely kitárul szemünk előtt, s a földet, ’mit vér öntözött sok szenvedés, gond s baj között. Ezt a jövőt ne vessze el néped, mely sírjából kikel és esdekelve Rád tekint, kérve, hogy a sok földi kínt imáddal enyhítsd... tégy csodát...

90

könyörögj értünk, hátha ád nékünk az Úr bátor szívet s szabad földet, mely eltemet; hitet, erőt és szebb jövőt, ’mit Boldog Asszony álma szőtt, hisz’ felajánlottad Neki néped, hogy merjen küzdeni! Küzdjünk hát, most kell... ’míg lehet, s kezdjünk egy szebb, jobb életet, mutass utat a Cél felé, ínunk szakadjon bár belé. Maradj velünk, szent, jó király, imáddal gyógyítsd, ami fáj, farkastól őrizd nyájadat... elég volt már az áldozat, elég a könny. a szenvedés... csak boldog békénk volt kevés! Áldó jobboddal hozd meg azt s régi gyászunkban a vigaszt. Canberrában. 1991. Szent István napján

RÉGI DAL Új idők sok dala régi, mégis új remény kíséri. Régi bánat, régi bűnök sok sebével mindent tűrök... bár bűnhődtem értetek már s ajkamon halk lett a zsoltár. Vén kupámba új bort töltök s bár ujjal egy gyermek fellök, én ma erős vagyok mégis, nem kérdezem, hogy miért is él a régi dal örökké, míg az élet összetörné. 91

Piros vér lesz majd belőle s termést várón hull a földre. Magba fakad tán a sarja, ha az Isten úgy akarja, lelkemben meg kristálytiszta visszhangot ver egyszer vissza. Canberra, 1991. október 1 S.

IMA AZ 56-OS SZABADSÁGHARC ÉVFORDULÓJÁN (Alázatos szívvel 56 hőseinek ajánlom) Idő rohanása síromat már ássa, szemfedőm lesz az ég csillagos palástja, kopjafám a puszta égbevesző széle, mikor az Úr Isten megengedi végre azt, hogy megnyugodjam, hogy ne fájjon tovább, amint lassan járom a magyar Golgotát. Boldog Asszony Anyánk, talán, ha Te kéred, megsegíti az Úr majd a magyar népet. Egy ezredév alatt idegenek lesték, megmarták, széttépték felfeszített testét, harckocsik tiporták, német, tatár, török, gyermektesten gázló vak, szovjet ördögök a sárba taposták. Ártatlanok vére Hozzád kiált, Urunk, fel a magas égre. Boldog Asszony Anyánk, talán, ha Te kéred, megsegíti Isten majd a magyar népet. Fáj Arad, Világos, Budapest még sajog, szabadságreménnyel hasadó hajnalok vérbefagyva sötét éjszakává váltak, mikor a kínzott rab örül a halálnak... De míg él, a szava Hozzád fordul, kérve: 92

Úr Isten, irgalmazz, kegyelmezz meg végre. Mulaszd el felőlünk a hét szűk esztendőt – megbűnhődtük már a múltat és jövendőt. Szürkül már és reményt rejt egy újabb hajnal, van most már ígéret: nem kell bomlott hajjal megtépnünk ruhánkat, gyászban, arra kérve Istent, bár már egyszer mi is győznénk, végre. Szülessék új ember Kárpátok ölében, Neked szentelt ember – fogadd őt el, kérem. Boldog Asszony Anyánk, talán, ha Te kéred, megsegíti az Úr majd a magyar népet. Most, hogy lassan pirkad az új magyar hajnal, adj, Uram, erőt, hogy megküzdjünk a bajjal és önnönmagunkat győzzük már le végre, hadd szökjék kalászba meghalt hősök vére, szülessék új ember Kárpátok ölében, Neked szentelt ember. Uram védd meg, kérem. Boldog Asszony Anyánk, talán, ha Te kéred, megsegíti Isten a Te magyar néped. Canberra, 1991. október.

VALETE Valete – Isten veletek – sok hosszú, kemény év után most végre én is elmegyek. Valete – hogy’ is mondanám az élet fáradt alkonyán, hogy végre én is búcsúzom, találkozunk-e, nem tudom... bár mindőnkre egy új világ vár és benne sok, szép virág, oly’ sok remény, vagy tán merész vágy is, amelyet oly nehéz leküzdenünk e sárgolyón... 93

Ott tán nem is kell már bohón keresnünk útvesztők között azt, ’mit itt könnyünk öntözött. Éljétek jól az életet, hisz’ sírotok majd nem temet mást, mint egy elnyűtt porhüvelyt, amit a lelkünk elfelejt. Valete – igyatok velem... és amikor a szerelem talán kihűl, s emlékezet súgja, hogy még mindig szeret az, ’kiért szívetek dobog... legyetek addig boldogok, amíg lehet, amíg szabad, kegyelemből, ’mit Isten ad. Valete. Bruce Hallban, 1991. október 24.

KÖZÖS KÁLVÁRIÁNK (Eugenius Hardy, az ausztráliai lengyelek doyenja emlékére,) Dörgött az ég és hernyótalpakon a zsarnokság jött – hangja borzalom. Amit hozott, az szolgaság, halál, hiszen eladtak, hazád lángban áll. De keserűség, vágy és becsület ezer halálnak szemébe nevet... És ami történt, az talán csoda, elkeseredés, vagy düh mámora: egy utolsó szép, vad huszár roham – és paripáik szálltak – táltosan az örök Isten trónszéke elé... s lovast lovával az Úr kedvelé.

94

Uram. – nem értem – mért fáj a szívem? Csensztochóvában mért van idegen...? sír a Nagyasszony… mért hagytál ma el? Mit kell lemosnunk népünk vérivel? És szól az Úr: „majd feltámasztalak, mert jöjjön bármi, a szent áldozat, amit egy hős szív, hős lélek ma hoz, és hazájáért holtig fáradoz’, reményt arat s hite feltámadást, de míg él, szenved, s nem kap semmi mást”. Jöjj hát, remény, mentsd meg az életet... szolgálnunk élve kell, Hazánk, neked! Te így szolgáltad vérző nemzeted’, aztán, mert minden fájt és elveszett, buzgó imában kérted Máriát, hogy esdve kérje feltámadt fiát, hogy Csenszcokhóva majd szabad a fényben fürdő, hétszer szent hegyen. Addig az Úr véd s áldón néz le ránk, látja, ’mint járjuk a Kálváriánk’, hordozza terhünk, hisz’ utunk rögös s Kálváriánk is fájóan közös. Biztat: megtetted, amit lehetett, s megbocsátóan fogja a kezed’. Canberra. 1991 októberében.

KÉRDÉSEK A MŰTŐBEN Mondd meg, mért fáj az élet, Uram Isten? Mivé lett szépség, remény, s a testünk? A vágy, hogy úgy szeressünk, mint soha senki eddig, semmivé vált és most itt zöldbe öltözött hangyák késsel kezükben rakják 95

helyre azt a sok téglát, amit csak műszerük lát, s amit megannyi gondunk és bűnünk miatt hordunk. Mért fáj, mért fáradt minden e romló test-bilincsben, s mért van az, hogy a lélek mégis hajtja, míg élek? Mért száll szememre álom amíg meg nem találom az utat Hozzád? Érzem, hogy lassul szívverésem és ringat, ringat csendben... és csak mi vagyunk ketten az utam fáradt végin, ahol nincs bánat, sem kín, csak öröm, jóság, áldás és örök megbocsájtás, ahol nem fáj a lélek, mert érzi, tudja: élek! A Kálvária Kórházban, Canberrában 1990. november 20-án.

HOL VOLT; HOL NEM VOLT... Hol volt, hol nem volt – vele álmodom szemem reggelre csíp, ég, szárazon... Egy sziklán álltam, fenn a Sashegyen, kívántam, hajnal sohase’ legyen, az ég maradjon kék fénytől csodás, csillagpitykével kivarrt látomás... Karácsony volt és lassan hullt a hó, csönd volt, s ilyenkor a csönd biztató. Aztán... morajlott messziről a föld, a toroktűznek szólnék, hogy ne öld, felebarátod, hisz’ ma született 96

a békét hordó, örök szeretet. De körülöttem minden süketek, a fenyő nem szól, némák a kövek... Csak a szívem szól, rikoltón dobog, és messze lenn, budai ablakok mögött ma mégis gyertyafény remeg... romok között is élnek emberek, s ahol a házból nem vált árva rom, ott a szívekre szállott a korom. Bár megszakadt mind, annyi év után fáj mégis, most is, éltünk alkonyán. Karácsony volt és piros lett a hó, harang helyett rítt, robbant a golyó, az Úr ott mégis megváltást hozott, hogy elviseljünk halált, bánatot, és hogy reméljük, nincsen vége még, a szívünk bátor, lángoló tüzét el ne olthassa tank, fegyver-acél... sokan elestek, de a szellem él. Karácsony éjjel hívó gyertyafény, s új élet hozta, csírázó remény vezet az úton. Még jóvá lehet tennünk a régi, fájó vétkeket, és megálmodnunk a magyar jövőt, bár az árnyékunk óriásra nőtt. Hol volt, hol nem volt... evvel álmodom, s a dalom könnyes szemmel dúdolom. Canberra. 1991. december 14.

97

VÁLTOZÁS Az éjszakában a halál üget, mint vak, lopódzó árnyék, őrület... s a sír, amelyet olyan mélyre ás tajtékzó bosszú, véres lázadás, már nyitva áll és új lakóra vár, legyen az ember, vagy egy kis madár, mely fent az égen szállott valaha s azt hitte, nem fog leesni soha. Mi is repültünk a kék égen át, élveztük létünk édes mámorát; mért félünk mégis, hogy majd vége lesz idő előtt és Isten visszavesz tőlünk szerelmet, vágyat, életet, bár tudjuk, hogy Ő örökre szeret? – Életfolyónknak szabott barna gát önnön félelmünk, nyugtot soh’sem ád. Önnön féle1münk, életfánkba’ szú, vagy szomjunk, melyet csupán az aszú olthatja néha. Nincs több lázadás szívünkben, csak hit, hogy nincs elmúlás, tudat, hogy egyszer elolvad a hó, tavasz reménye mindig biztató, lelkünk nyomában felszakad a köd s látjuk, hogy fény van a felhők fölött. A sír se’ rémít, oszlik a sötét, félelmünk lánca így tört szerteszét, s akkor, Uram, azt mondod majd nekem egy csillagfényes, csendes éjjelen, hogy” ne félj, szógán1, ez a végtelen künn sem nagyobb, mint a lelkedbe’ benn, jöjj, bár nem érted, az élet csodás – ne félj, halál nincs, csupán változás. Canberra, 1992. január 27. 98

MARGARÉTA, GYERMEKLÁNCFŰ... (Feleségemnek ) Margaréta, gyermekláncfű, kék búzavirág... távolból már hallom halkan a puszták dalát. A Balaton nekem dúdol, Bakonyerdő hí, szívem dobogását mégis alig hallani. Margaréta, gyermekláncfű, kék búzavirág... Operenciáról jőve vár-e a hazád? Mostohává vált-e, hogy most vízum kell neked, hogy a csonka határait majd átlépheted? Messze jártam, bujdosásban, hogy szabad legyek, de a szívem otthon marad, ha én elmegyek; így a partjaidon Duna, tündér Balaton, minden bokor, fűszál máig az én rokonom. Canberra, 1992. április 20. Húsvéthétfő

99

SÖTÉT VAN MÁR... (Önvallomás a felhők felett) Sötét van már, csak csillagok ragyognak, a nap lement, ki tudja, lesz-e holnap, vagy éj, sötétség lesz mindég a sorsunk, konok kolonc, ’mit bűneinkért hordunk? Vén, vak tehertől mindég fájó rabság, megérdemelten elvesztett szabadság? Nem harcolok, hisz’ rég megérdemeltem, lélek helyett csak csüngöttem a testen, végül azt hittem, hogy ha porrá válunk, egy új tavasszal új létet találunk, s nem láttam azt, hogy ez az újabb élet nem új, mert benne ugyanaz a Lélek. Az ’én’ marad, hisz’ rég belénk lehelte teremtésünkkor az Úr Isten lelke, és énné válva adott nagy hatalmat s szívet, amely Rá, mindig csak Rá hallgat... Mégis a testen csüngtem olyan gyakran, bár szólt a Lélek néha-néha, halkan. Máskor meg szólott, bőszen, mennydörögve, és le- lesújtott az égből a földre; mégsem tanultam… Élet, a szerelmed: a hús, a vér, oly’ szomjúhozva kellett. A sorsom mégsem lett elvesztett élet, mert megtanultam, hogy örök a Lélek, Bali felett, 1992, április 22.

100

TÁVOLSÁG BÁR NE VOLNA Csalóka, kéklő tenger, s virágzó oleánder fülembe súgja halkan, hogy itt most már tavasz van, és megosztja magányom, beborít, hogyha fázom. Ezt beszéli a szél is és megsimogat mégis, felszárítja a könnyem, amely nem hullott könnyen, s viszi tengeren túlra – bár távolság ne volna. Ahogy’ leszállt az este, a napsugár kereste sóváran itt a tengert, ’mit megcsókolni sem mert, mivel ködtakaróba rejtőzött el azóta. Csalóka, kéklő tenger – a parton álló ember itt van, és mégis messze repül, repül, repesve a múltból font jövőbe... bár valósággá nőne! Sorrento, 1992. április 30.

101

HAZAÉRTEM (Ferihegy-i feltámadás) A letépett bilincsen kívül, Uram, lásd, nincsen sem vágyam, sem reményem. Büntettél mér keményen, s csak bocsánatod’ kérem. Megérkeztem hát végre? Gyógyír-e mély sebemre az, hogy könnyé vált bánat adta vissza hazámat? Vagy evvel sújtasz újra? De lábadhoz borulva szavadra szívem zengett, s az isteni lehelet röpített el a földre, amely enyém örökre, akkor is, ha a testem, oly’ régen elfeledten, porlad talán majd máshol e felfordult világon. Csak parancsodat várom, Uram, hogy éljek ismét és lelkem test-bilincsét magamra öltsem újra s itt zengjen szívem húrja. Ferihegy, 1992. május 1.

102

A BALKONON (Reznákné Pálfy Rózsinak) Állok a muskátlik között, amit a zápor öntözött a balkonon s csókol a szél és simogat, ahogy’ beszél. Ilyenkor súgja titkait s talán engem is megtanít, hogy’ kell elmondjam: itt vagyok mindig, míg rátok gondolok. Maroknyi föld; muskátli, gyom, mind itt virít a balkonon; korom lebeg a fák fölött, de patyolatba öltözött lelkem’ nem éri por, se szenny... álmomban most is itt a menny s bűnbánón cseng sok régi név... nem múlt el negyvenhárom év. Budapest, 1992. május .l

AZ ORGONÁK VIRÁGA (Feleségemnek) Ma megérkeztem végre a Gellért-hegy tövébe, s az orgonák virága ráborult a világra. Elringatta a lelkem, s mindazt, amit szerettem, amit szeretek mindig, a bölcsőtől a sírig.

103

Elringatta a lelkem’, mint féltve őrző szellem, s arra. ’mit szívem gyászol tán megnyugvást varázsol. Távol a Sas-hegy intett s egy ősrégi bilincset roppantott szét a képe... s most szabad vagyok végre. A Schweidel utcát járva, amit kerestem, kába fejemmel, s vágyó szívvel, az nem volt és most sincsen. A Duna-parton állva éreztem, hogy mi’ árva nélküled most a létem... bár itt lehetnél vélem. Sok gesztenye kipusztult... az ifjúságunk elmúlt, a nemzet gondban, bajban, de itt ismét tavasz van. Az orgonák virága ráborult a világra, s bár sokan sírnak halkan, itt most mégis tavasz van. Pestszenterzsébet, 1992. május 4.

104

A KELENFÖLDI TEMPLOMNÁL (Feleségemnek, messziről) Hétköznap van, csak nékem van ma ünnep, hiszen itt állok a templom előtt, ahol a régi árnyak, előtűnnek és két életből az Úr egyet szőtt. Az ajtó zárva, nem zeng bent a zsoltár, csak a szívem zsong, hálával tele... Akkor..., beh rég volt..., akkor velem voltál s nem tűnt nehéznek véled semmi se. Kezedet csendben a kezembe vettem, hogy ne eresszem többé el soha, és hálát adtam, hogy ezentúl ketten halljuk, hogy mit súg a szívünk szava. Két emberöltő telt el már azóta, Szívem, mint régen, most is úgy szeret, s ha kell, letörli, egy isteni szóra, sok, értem ontott, drága könnyedet. Kelenföld. 1992. május 4.

MÉGIS MARADT... (Czira Zsoltnak) Hová lettek a csillagok, és Pest felett mért nem ragyog az égen egy – egy drága fény? Van itt még hit? Van még remény? Bár pirkad, vak az éjszaka és fájón zengő, halk dala 105

miért is olyan szomorú...? Mért sír kacagva itt a bú? Sugarad ide mért nem ér, vén, döcögő Göncöl szekér? Fény, szín, zene hol vagy? Jövel! Szívem melyiktek éri el? Kővévált szív, fájó közöny – kiömlött vér és drága könny, kínzón keserves végletek, de áthidalnunk nem lehet. Szívünk bár dobban, új zene harmóniája kellene, hogy összefogja életünk’, mert akkor lesz az Ur velünk. Mégis maradt sok drága kincs, amelynek soha párja nincs: van barátság és szeretet... ápoljuk együtt, míg lehet. Pestszenterzsébet, 1992. május 7.

TALÁN Miért kell még az áldozat a szürke, magyar ég alatt? Miért kell oly’ sok szenvedés, mért ünnepünk van csak kevés, s ’mikor van, adnunk mért nehéz, bár kérőn nyúl felénk a kéz, az örök koldus nyűtt keze...? Hát nincs mit adnunk semmi se? S ha, van, még nincs merszünk talán, egy újabb kor új hajnalán, 106

hogy megtegyük, ’mit kellene? Nem változott itt semmi se’? Mi mást tehetnék érted én, hazám, egy új kor kezdetén, amelyben annyi még a gyom, konkoly, üröm? Imádkozom. Nemesvámos. 1992. május 11.

KOPPÁNY 997 (Ismét beléptem Veszprém kapuján) Rég felnégyelt testem Beszprém kapujába’ temetetlen vár még a feltámadásra, mert hiába vártam, csatavesztett módra, senki se’ bocsátott meg nekem azóta. Nem emelek vádat, Hadúr. Egy, Nagy Isten, mert sokszor hibáztam és mentségem nincsen. Én is jót akartam: magyar mennyországot, amit a szegény nép még sohase’ látott. Elbuktam Beszprémnél, vén sziklák aljába’, nem szól már varázsdob a vár kapujába’, de szólnak a sziklák, s mondják. Koppány él még,

107

ver szíve, repesve, bár rég fölnégyelték. Szent Mihály egyháza virágba öltözött tavasszal s a lelkem jár a falak között... Bocsásd meg hát végre. Vajk úr, régi vétkem, mivel egy bűnös sem volt vétkes egészen. Veszprém. 1992. május 12.

A DIÁSI TEMETŐBEN A diási temetőben két szülém fekszik a földben. szívük már rég eggyé porladt, tudják, hogy mit hoz a holnap, s fejfájukat simogatja zöld borostyánlevél s tarka balatoni vadvirágok: vágyva gondolok ma Rátok s ráborulva a vén sírra szakadt szívem most is sírna, ha nem tudná, hogy mivé lett a test s hogy van örök élet. Gyenesdiás. 1992. május 14.

ÁLMOMBAN Oly sokszor rólad álmodom… tündérszép, tiszta Balaton. Benned fürdik a nap s a hold, a madár is, mely fent dalolt a nádasok s lombok felett a párját híva, ’kit szeret. 108

Benned fürdik az éjszaka és szerelemről vallana a sok tücsök, ha érteném... álmomban mindez az enyém. Lovam’ már nem itathatom kéklő vizedből, Balaton, mint őseimnél volt szokás Akarattyánál, áldomás és szer után, míg szólt a dob... partodra sokszor gondolok és fent, a mély romlás felett a lármafára, mint gyerek felmásztam sokszor... már kidőlt... a sok madár ma merre költ? Szemben nyúlik be ős Tihany tündér vizedbe és arany hídján táncol a napsugár mikor nyugodni tér a nyár, és e hídon egy-két hajó úszik tova – az volna jó, ha elvinnék a szívemet, ’mely, kék tó, téged úgy szeret, s megmosnák, szépen, csendesen gyógyítva, mint a szerelem. Nemesvámos, 1992. május 16.

A POLGÁRDI TEMPLOM ELŐTT Eljöttem, hogy lássalak még, vén, kopott polgárdi templom, átölelt a bársonykék ég, amint zörgettem az ajtón és bár a vén zár kinyílott, nem volt a templomban senki –

109

szellemkézzel nyitott ajtón én jöttem csak imádkozni. A polgárdi templom előtt virágzik a vadgesztenye, fehér menyasszonyruhába öltözött virágos szíve. Így köszönt, hisz’ erre jártam, régen, utászcsizmás lábbal, fütyörészve, csaknem bátran, s nem gondoltam a halállal. De akkor is imádkoztam s bár a hívek nem hallották, a karzatfára borulva tudtam, hol van a mennyország. Öregapám mondta halkan a szószékről az igéket: ’sohse félj, veled van Isten, hisz’ áron váltott meg téged’. A polgárdi-fülei úton, 1992. május 16.

LEVÉL FIAMNAK Kár, hogy túl vagy a tengeren s csak álmomban lehetsz velem, és fáj. hogy nem mutathatom neked meg, hogy a Balaton napnyugtakor milyen csodás, csillogó fényű látomás, sem azt, hogy honnan származunk, és ezredéves kis falunk mára sem változott sokat s gólyáinak még fészket ad, hisz’ minden vándort visszavár poros falunk, Hongun – Kajár.

110

A hosszú századok során nemegyszer bizony mostohán bánt mivelünk a zord idő, amit boszorkák ujja sző, és mégis élünk, véresen, állni is alig képesen, bujdosva, vagy tán szabadon a nekünk szánt ravatalon, ínségben, kétségek között, vakon, hisz’ sűrű még a köd, mert hinni még mindig tudunk... erőért meg imádkozunk. Nem egyszer kellett kezdenünk, romból kellett építenünk – s ha egyőnk-másónk visszatér, munkánkért csupán gond a bér. Bár nincs ma már semmink se’ itt, és őseink vak árnyait megidézni nem akarom, tudom, zsoltárral ajkukon nőtt itt fel minden nemzedék, munkából sem volt még elég, s hogy fényesebb a napsugár lankáidon. Hongun – Kajár. Balaronfőkajár, amit az Árpád-kor elején Hongunnak is hívtak. 1992. május hó 16.

VÁNDORMADARAK (Kinek szól, érti) Hála az Úrnak, láttam csillagot mégis az égen. a Bakony felett... én réges-régen gyermek voltam ott s legény is, aki rajongva szeret. 111

Virágillattól terhes volt a szél, s megsúgta azt is, hogy a Balaton emlékszik ismét és rólam mesél Gulács, Csobánc s a szigligeti rom. Messze, Diáson, a vén temető halkan szól hozzám, csendes-nyugtatón, hív földanyánk is, s a csalfa idő sem árthat, mert ott minden rokonom. Kajáron régen gólya kelepelt... tegnap nekem szólt stakkátó daluk; magas fészkükből egyik szárnyra kelt, otthonról haza hosszú volt az út. Ók is most jöttek és a délibáb már hívta őket át a tengeren – s a dombok, puszták, a sárréti láp, meg talán az én vén, szakadt szívem. Itt találkoztunk, vándormadarak, s két hazánk fájón eggyé nemesült a zöld, kajári szil-lombok alatt, bár ősi fészkünk rég megsemmisült. Hazám, végtére én is itt vagyok és ismét érzem két, áldó kezed’, s kísértsenek bár véres századok, reményem éltet s az emlékezet. Nemesvámos, 1992. május 17.

112

JÚDÁSFA Piros júdásfa virágzik a vámosi templom előtt, árnyéka alvadt-vér barna, s ahogy’ néztem, csak egyre nőtt. Júdás, Júdás Iskariót, mért van rád a templomkertbe’? bár szirmai gyönyörnek, bennük vérzik az Úr teste, és bár egyszer elárultad, rózsaszín mezt öltött bánat – megbocsát az Isten mégis tavasszal a júdásfának. Nemesvámos. 1992. május 17.

A SZERETET PEDIG SOHA EL NEM FOGY... (Caritas numquam excidit:) I. Kor. 13:8. Állok a sírod előtt, lásd, hazatértem ma végre... hantod pipaccsal benőtt s ég, mint a táltosok vére. Nékem is ilyet adott Istenünk rég, odafentről, benne a létről dalolt énekem bús idegenből. Vér, pírosan ne bugyogj... végre már ír kell a sebre, fáj ugye – jaj – de ne szólj, orvosok nincsenek erre. Nyújtsd ki felém kezedet s áldd meg sok őrlelő harcom, 113

hogy az örök szeretet győzzön tengernyi kudarcon. Állok a sírod előtt s áldom az Istenem’ érted, bár nem adott delelőt, hű szívvel áldott meg téged, hogy mindig tedd, ami jó, áldozzál önként és ingyen, vezessen isteni szó túl minden földi bilincsen. Cegléd. 1992. május 21.

LŐRINC PAP NÉPE (A ceglédi határban) Lőrinc pap népe, mit tettél a földdel? mert a határban a sziksó virít... Bilincsed, népem, kívántam, hogy törd el, de mért ölted meg önnön fiaid’? Hová tettétek a sok édes szőlőt? Beszántottátok, mint dudvát, gyomot? Gyümölcsfák árnya kár, hogy sohasem nőtt, hogy elfedhetné e gyalázatot! Vak óriás, nép, tőrbe ejtett fajtám, kísérleteztek teveled megint, félrevezettek, bár nem hagytad balgán, mégis eladtad önnön álmaid’. Éltünket adni régen is megérte a földért, soha se felejtsed el, az elesettek pipaccsá vált vére igazságot kér, s holnap követel. Legyen igazság: add vissza a földet népem, annak, ’ki most megműveli... 114

ne adjad másnak, bármi sokat költhet, mert él a föld, bár sok nép nem hiszi. Ez nem tulajdon, egy marék hazával csínján kell bánni, benn’ lesz sírod is, nem föld ez, amin minden gyarló lábal, de jó anyánk s ő nem lehet hamis. Lőrinc pap népe, talán elfeledted, elragadtak már rég is látszatok, s ahogy eladtak akkor is, a lelked most is csak fájó sebet kaphatott. Légy hát magadhoz hű, te puszták népe, ne alkudj meg, hisz’ mint vetsz, úgy aratsz, hűségért ismét hűség jár cserébe, újult erő és kínodban vigasz. Kappanhalma. 1992. május 21.

A MESTER UTCA FÁI (Reznák Miskának) A Mester utca fái Bólognak szüntelen s az esti csendben látni, hogy szólnának velem. Mit mondanátok nékem, ti, füst fojtotta fák? Hangotokat csak érzem, mint angyalok dalát. Susogtak szépről, jóról s arról, hogy biztató az élet, bárha távol, álmunkra hull a hó.

115

Susogtak új tavaszról és városunk dalát, mely halkra szűrve még szól, hallom a lombon át. A Mester utca fái bólognak szüntelen és daluk legyen bármi, akkor is szeretem. Budapest. 1992. május 24.

TESTÁMENTUM (Bachó Sándor csemői szőlleje ügyében) Szűcs Ferenc fuvaros, nem fáj, hogy a földet, tán más parancsára, de mégis megölted? Vagy csak örökölted, mint jobbágy a jármot? Hadd jöjjön el, Uram, ma a Te országod. Szűcs Ferenc, fuvaros, nem kérem én vissza, az alföldi homok bár vérünket itta, de a Csemő földje énnekem csak álom, melyből felébredve már meg sem találom. Az én szívem mindég Balatonfőn dobog, de ott régi jussom’ kegyetlen századok 116

elmosták azóta, ’mi maradt, odadtam, amúgy magam módján, mosolyogva, halkan. Szűcs Ferenc, fuvaros, imádjad a földet, akkor is, ha benne csak vad ruca költhet, a véreddel védjed, ne add semmiért se’, fenyegessen bár e kerek világ vége. Legyen már a harcnak végre egyszer vége, hiszen dudvát termett Dózsa György verése... Szűcs Ferenc, fuvaros, kezem’ nyújtom, látod... jöjjön Uram végre el a Te: országod. A csemő-ereklyésí úton. 1992. május 21.

ESTE A DUNAKORZÓN (Régi padtársamnak. Kovács Pistának) Messze. a Gellért-hegy felett csillogó-szélű fellegek vonulnak a kék égen át s hallják a városom dalát. Mégis csendes a Duna-part. A sok búvó fény nem akart megölelni, de ragyogott, elrejtve azt, ami kopott, 117

de megmutatta, ami szép, és tán Pest-Buda vén szívét. Villanyfénypitykés városom, veled oly’ gyakran álmodom, s látom, amint a vár fölött az ég bíborba öltözött és a palota árnya ég... alkonytájt... Mért nincs vége még?... Aztán a tűz a vízbe hull’, s jánosbogárként most kigyúl’ kőrengeteg, por, füst, vasérc felett a sok, vándor lidérc. És feljönnek a csillagok... az égen tán szebben ragyog minden szikrázó, drága fény, mert biztat, élhet a remény, ha van hit s elég akarat magyar nap s csillagok alatt. Add meg Uram, hogy így legyen... s akkor megállhat a szívem. Budapest. 1992. május 23.

POR S FÜSTBŐL FELVERT SÁTOR (Szamosi Erikának és Zoltánnak) Por s füstből felvert sátor kormos házak fölött várja, akad-e bátor az árva nép között, várja, akad-e ember, hogy kimondja a szót... de még mozdulni sem mer sem élő, sem a holt.

118

Bonts sátrat, népem s indulj, mert tisztaság a cél, nem tiszta mind, ’mi most új, s tán elfújja a szél. Ne azt kövesd, ’mi régi, csak azt, ami örök, tudd, hogy mi rossz s mi égi baj és jólét között. Mert Isten ujja int már... Nem látja senki se, hogy még elesni sem kár, ha élni van hite. Élj városunk, győzz népem, de élned nem lehet félig tett tettel, szépen, ha nincs erős szíved. Változz, ha kell – s maradj meg mégis, mint őseid, akikben bánat gerjedt, de megmaradt a hit. Budapest, 1992. május 25.

ÉLETHARC (Ezt még el kellett mondanom.) Meggyógyulhatnak még az emberek, amikor csak a testük lett beteg, de ha a lélek s szellem adja fel az élet harcot önön testivel, akkor kialszik szemünkben a fény és csupán akkor nincsen már remény. Meggyógyulhat-e a mi nemzetünk, mikor csak mérget s mákonyt ad nekünk

119

a világ most is? Hová lett a hit, mely élni, tenni s küzdeni tanít? Amire minden vártunk réges-rég nem álom többé, fordul a kerék, nincs drótkerítés, bátran fúj a szél s megújulásról, reményről beszél. Mégis úgy érzem, hogy nincs vége még a régi láznak, s a testünk elég egy titkos kórtól. Nincsen gyógyulás, ha nem tesszük meg, amit senki más helyettünk nem tesz, s tenni nem lehet hit nélkül; óva ezt a nemzetet. Higgy népem, tégy most, mert csak délibáb rezeg előtted, bár a mámorát nem érzed többé – de megadatott, hogy kinyiss minden börtönablakot, mely mögött lelked sínylődött soká, hogy lásd Urad’ és felnézhess ma rá. Van-e erőd, hogy válladon vigyed a terád bízott, súlyos terhedet? Van-e szemed, hogy lásd, merre vezet sötét éjjel a fénylő szeretet? Van-e benned is elég szeretet, mely a múltadból jövődbe vezet, és a szívedben van-e akarat, mely a halálon győzelmet arat? Van-e még benned hűség, irgalom? s hogy tégy, most van rá ismét alkalom. Ha van, zörgesd meg a menny ajtaját. Isten neked is, tudom, megbocsát, s ha tetté érik lelkedben a hit, akkor, tudom, hogy az Úr megsegít, Budapest, 1992. május 25.

120

KEDVES BARÁTAIM! (Búcsúztató Barátaimnak. Reznák Miskának, Bor Gyurinak. Czira Zsoltnak, Szász Miskának és Szamosi Zolinak – köszönettel.) Valete. Isten véletek kedves Barátaim! Míg éltek, bátran éljetek, mert gyáván élni kín. Igyátok éltetek borát, bár néha oly fanyar. s törjetek tűzön, vízen át, mert győz, aki akar. Veletek ittam áldomást magyar hegyek ölén és nem kívánok semmi mást, csak győzzünk. Ti meg én. Győzzünk a rosszon, cimborák és önmagunk felett, feledve múltunk bánatát most, mikor elmegyek. Nézzétek néha a Kaszást, az nálunk is ragyog, hadd lássanak új áldomást a fényes csillagok! Most, mikor végre búcsúzom, egy részem itt marad, a baljós tán, – én nem tudom –, de magyar ég alatt. Ferihegy. 1992. május 26.

121

ISTEN VELED, HAZÁM! Hervadnak már az orgonák s az elmúlás fonnyadt szagát hozza a szél, hű rokonom, most, mikor tőled búcsúzom... Isten veled. Hazám! Ködfátyol fedi arcodat s a könny, amelyet nem szabad mutatnunk, érzi bár szívünk, mindig, amikor elmegyünk, teérted hull ma rám! Itt van már újból a tavasz, életet hordó, szent vigasz, bár szomjasan esőre vár, s mint megtérő vándormadár régi fészkére száll, én is eljöttem messziről, ’hol az idő-pók várva szől egy újabb hálót, messzeség, amelyben annyi szív elég, tán engem nem talál. Vajon látlak-e még, Hazám, egy új, jobb korszak hajnalán, amikor munka és a hit valóra váltja álmaid’ s, az Isten megsegít? Es most, amikor búcsúzom, erőt veszek a bánaton, mert egy kis részem itt marad a vén Göncöl szekér alatt s életről álmodik. Ferihegy. 1992. május 26.

122

AKAROM (A megmaradottaknak ajánlom) Tele voltak a börtönök, s amint ismét a sírba lök egy új lakót a vak pribék. Isten nem mondja, hogy elég. Hiába volt az áldozat a szürke, magyar ég alatt? Hiába ömlött annyi vér, ha rabbilincs maradt a bér s csupán kolonca változott...? Csak az szabad, aki halott, s akinek porrá vált szíve küzd értünk?… Nékünk kellene! Szabad csak az, ’kinek hite erős – s nem állhat ellene gonosz, csalárd, vad hatalom, mert így mer szólni: akarom’ az újabb létet, a csodát, melyet csak az Úr Isten ád s irányít lent a földön. Hidd, valóra váltja álmaid’, mihelyt hitedből tett fakad. Feltámasztja a holtakat Isten és győzedelmet ád, s hiszem, tudom, hogy megbocsát. Canberra, 1992. október 6.

AZ ÍRÁSTUDÓK ÁRULÁSA Sírodat népem, lassan ássa az írástudók árulása. Félrevezetnek, háborognak, sokszor a jót festik gonosznak, 123

megfenyegetnek, ha egy szent cél érdekében még tenni mernél. Híresztelik, hogy ha magyarnak valljuk magunkat, ránk rohannak hatalmai a nagy világnak, s szívünk-, velőnk mélyébe rágnak, hogy ne maradjon a hitünk meg, s elvesszen nemzet, család, gyermek! Mégis van néhány, aki szól ma igazságot, mert háborogva szólnia kell és mert a lélek felrázza gyakran, s fáj a méreg, amit sok társa titkon forral az olvasóknak minden sorral. Ezt ha megírja, szidják hétszer, legyen írása aranyékszer, avagy megváltó égi szózat, szerzője mégis üldözött vad... Miért van így?... hisz’ igaz szóra szomjazunk régi idők óta. Védd meg a bátran szóló lelket, Uram. s míg bennünk van lehelet, engedd, hogy küzdjünk ember módra, s váltsd álmainkat majd valóra, hogy nemzetünk hűen megálljon egy újra szent Magyarországon. Canberra, 1992. november 30.

124

VÁRAKOZÓBAN 1993-1994

125

MOST BÚCSÚZOM Most búcsúzom, egy végső dallal, könnyen... az arcomon nem ég. nem fáj a könnyem, oly biztató az álmom cs reményem, mert hinni jó, bár vert az Úr keményen, de dalt adott és szívet, ami érez, és holnapot, és elmét, ami kérdez... választ is ád, erőt és célt, kegyelmet, egy élten át még botlanunk is enged, szerelmet is, családot, jó barátot, ki nem hamis – az Úr érette áldott – ad nemzetet, hitet, hogy lesz jövendő, es mert szeret, életünk nem lesz meddő. Most búcsúzom, nem ég, nem fáj a könnyem, az ajkamon egy végső dallal, könnyen. Canberra, 1992. december 31.

126

NON MORIAR SED VIVA? Fázik bennem a lélek de szembe nézek véled újra és mégse félek, halál, mert léted csalfa, kaszádat rozsda marta, hiszen nem ismeretlen, hogy honnét jött a lelkem és hova tér most vissza az Úr Istenben bízva. Fölöttem nincs hatalmad, bárhogyan is akarjad, s tavasszal új fú sarjad a porból, mely a testem ma még és nem felejtem, hogy az is él örökre. Kaszádat összetörve hatalmad semmivé lett, hisz’ örök fény az élet.

VÉRSZERZŐDÉS (Egységet kereső magyar véreimnek – „kerekasztal” helyett) Szerződjünk ismét, véreim. Itt, a nagy tenger partjain és a Kárpátok szent ölén, otthon, egy új kor kezdetén, hogy együtt verjen a szívünk és célunkban egyek legyünk, s váljék tetté a gondolat új, magyar csillagok alatt. Elérkezett az áldomás ideje, mikor semmi más 127

nincs a szívünkben, csak remény, éltető, áldó égi fény, ígért szivárvány, drága szín, aranyos szirmú kankalin, hogy újra kezdjük, míg lehet, ezt a küzdelmes életet. Mert mindnyájan egyek vagyunk és szabadságról álmodunk mi, sorstépázta magyarok... és aki vallja: az vagyok! testvérünk mind, és az marad napfényben s gondfelhők alatt... Így múlhat el a gyász s a kín... Szerződjünk ismét, véreim! Canberra. 1993. május idusán.

IGAZSÁG (Fónay Jenőnek) A szabadságunk drága kincs, mert a kezünkön nincs bilincs, de lelkünk addig rab marad, amíg gyötri a gondolat, hogy annyi vér égre kiált – és a szabadság mámorát megkeseríti sok bitó, tömlöc, kiontott vér, golyó emléke, amit nem szabad felednünk, mert az áldozat lent porlad már a föld alatt, de gyilkosa ma is szabad. Mit szólnak a megalkuvók? Azt, hogy nem állnak már bitók ’hol régen álltak?... Vak öröm... 128

Hallod...? Az őrök lépte jön a most üres cellád felé... Rab szíved megfájdul belé. Mert addig nem lehet szabad se tett, se vágy, se gondolat, míg köztünk jár az ős Kain a Duna-Tisza partjain, és az igazság szárnyait nem szabadítsa meg a hit. Canberra, 1993. május 16.

TÖRVÉNY Vadul forog s a mélybe húz az örvény... Nincs már kiút, hisz ez az örök törvény, hogy józan ész most őrületté váljon és úr legyen a téboly a világon, ne a varázsban, bűnben küzdő ember, ki vérzik bár, de itt helytállni nem mer, mert nincs hite, de tettétől is retteg, vérgőzösen, hisz’ a kaján lehelet mellében ég, az agya elborultan nem tudja még, hogy élni jobb, mint holtan, elesve várni, hogy vajh’ lesz-e reggel, s Mihály arkangyal, mennyei sereggel jön-e, hogy védjen, – vagy, hogy megbosszulja temérdek vétkünk – és szívünkbe szúrja új tudás tőrét kegyetlenül, ismét, hogy tartsuk észben: fájdalmas bilincsét nem töri széjjel az emberi nemzet, amíg jótettre gonosszal felelget, s kezén bilinccsel, kolonccal a lábon él e félisten – ember a világon. Vadul forog s a mélybe húz az örvény… Tudod-e ember, hogy örök a törvény? Canberra, 1993. június hó 1, 129

BÖRTÖNFAL (Válaszul a Balladur tervre) Kár, hogy az okos szóra nem hallgatsz, Európa, ma sem, bár tudom, látod, hogy tákolt alkotásod: bosszú s harag szülötte börtönfal, bánat őre, lassan ledül a földre. Balgán csak egyre várod, hogy még sokáig állott e csalfán épült börtönhatár azon a földön, amit őseink vére öntözött ezer éve, s ahol rab Árpád népe. Csak a magyar nép vétett, hogy új arcú pribékek megint kerékbe törjék? A kínt mért kötelesség meghunyászkodva tűrni s anyáknak rabot szülni? Mért nem szól értünk senki? A holtakkal kiáltok, hogy szűnjék meg az átok, ne legyen többé gazság, csak kegyelem s igazság; legyen a harcnak vége, s ahogy’ Jézus ígérte, legyen a földön béke. Canberra, 1993. július 23.

130

ZSONG A ZSOLOZSMA (Olga Ivanova temetésén) Zsong a zsolozsma, torkom szorosra markolja bánat, fájdalom... örülnöm kéne, hogy eljött érte az Úr, tündöklő szárnyakon. Könnyem kiszáradt... a lábam fáradt a köves, sáros föld-úton, de mennem kell még, bár megpihennék, mert terhem ég a vállamon. Zsong a zsolozsma... be’ jó is volna a kíntól messze szállanom... búcsúznom kéne, de gyógyírt kérve az új életről álmodom. Canberra. 1993. augusztus 26.

HADÚR (És hamvait hazai földbe temették) Kenderesen ma sírt a föld, rábólintott az akác lombja, dal vált a szélből, bús zsolozsma, mely ma egy országot betölt. A Kúnság könnye régi könny, amely sok véres harc kudarcán 131

pereg a vén föld barna arcán... szeretet ontja, nem közöny. Száműzött fiad hazatért, szegény Hazám, de halva hozták, fehér ló nélkül – árva ország – s aki sírt, tudta, hogy miért. A fiad harcos volt, vitéz, törvénye: hűség, kötelesség, s imádkozott, nehogy elessék, mikor körülte dúlt a vész. Élete fájó harc s nemes, tengereken s a Duna-parton. Övé volt hűségem s a kardom... Hadúr, ringasson Kenderes. Előtted meghajtom fejem, s míg fenn vágtatsz a magas égen, Csaba királyfi seregében, mondd, jut-e még ott ló nekem? Utószó: Sírunkra majdan hull a hó, hogy betakarjon jót és vétket, ahogy’ Uram, régen ígérted, és ez örökké biztató. Lélekben Kenderesen. 1993. szeptember 4.

VÁRAKOZÓBAN Álmodtam mélyen, álmodtam ismét, és csodaképpen álmom bilincsét engedd leráznom, 132

kegyelmes Isten, s ne kelljen fáznom, bár gúnyám nincsen. Rég jártam erre álmomban-hóban, nyomot keresve, várakozóban, s a keresztútnál megálltam csendbe’, csak sóhajom szállt a végtelenbe. Halkan borult rám a téli este, és sápadt orcám az Isten Lelke megérintette várakozó ban... s én megtaláltam utam’ a hóban. Canberra, 1993. október 13.

DALOLJ, HOGYHA FÁJ IS (Bárány Péter Tamásnak) Ködös még a hajnal, sötét van minálunk... Isten tudja, hogy mért ért össze a szárnyunk, s vaktában repülve mért estünk e földre? Lelkünk dalos szárnya még sincs összetörve. Míg e földön járunk, dalolunk, ha fáj is, édes anyanyelvünk tündöklő kaláris és ha lélek zengi, imádság lesz, szózat, amivel az Úrnak csak költő adózhat. Sokoró szülötte, dunántúli ember, kérdezted-e néha. hogy vajon miért ver 133

bennünket az Isten, tűzzel, vassal, jéggel, és mért tart meg mégis kinyújtott kezével? Azért, hogy daloljunk, váljunk látó, táltos, Csaba vezért várva; az éggel határos pusztákban keressük a szivárvány végét, s kérjük az Urat, hogy vezesse a népét. Tudom, szeretetből ad az Úr kegyelmet, meleg zugot, amíg ellenségünk kerget, gyógyulást sebünkre, erőt mindhalálig, s hitet: nem veszünk el most se’ mind egy szálig. Földanyánk ölében egyszer majd elaltat, elringat, hisz’ lelkünk soha meg nem halhat, de míg itt jársz, költő, dalolj, hogyha fáj is, Pegazusod vár rád felnyergelve máris. Canberra. 1993. november 2.

NINCSEN MAGÁNY A lelkünk mélyén nincs magány, csak tenger kérdés és talány, s a gondolat könnyen repít, hiszen nem szegi szárnyait a csaló és a hitszegő, semminek csúfolt tér s idő. Bár hús-testem földhöz kötött, lelkem a csillagok között száll szabadon, s nincs több határ, mely újból átlépésre vár, s mint fehér Pegazus lovak, úgy repül minden gondolat. Megcsípte hajamat a dér, szívemben lassan hűl a vér, 134

bensőmben mégis zeng a dal, mert minden napom diadal a világ s önmagam felett, mert itt vagyok Uram, Veled. Az Antipodiumon. 1993. december 18.

TŰZVÉSZ Vörös, pusztító őrület beborít erdőt és hegyet, üvölt, recseg, pernyéje fojt, megöl szabadot és fogolyt, s ahol tegnap madár dalolt, ma kormos holtat lát a hold, mert gyász van, korom-feketén, kenguruk égett tetemén még légy sincs, hisz’ oly rekkenő a hőség, orkán, vad idő. Őrjöngenek a gumifák, s lombjuk olajos koronát robbant, ha szól a szél szava, s repül a láng, talán soha megállítani nem lehet... Ember ellene mit tehet? Küzd konokul és ellenáll, bár fenyegeti száz halál. Őrjöng a szél...mindenki fél, de küzd, mert elvész, ’ki henyél. A füst sűrű, a marka fojt embert, jószágot, hangyabolyt, s amerre még madár se jár, mindaz ’ki él, halálra vár. A vész kutyája még ugat, s a szél szítja a lángokat... Sok ház csak üszkös romhalom... 135

Pogány nép, nincsen irgalom! De a magasba ima száll, és estére a szél eláll. Az Antipodiumon. 1994. január 11.

HA VAN TÍZ IGAZ NINIVÉBEN Uram, kegyelmed most is kérem, ha van tíz igaz Ninivében, s ha nem is tartoznék közéjük, áldás kövesse minden léptük. Tudom, hogy még nem érdemelten, hisz’ gyarló él e megtört testben, de hittel fordulok feléd ma, bár minden léptem tüzes torna. Es bárhogy fáj és bárhogy ég is, testem enyém és Tiéd mégis minden atomja, fájó sejtje. Lelkem pedig Tiéd egészen, és átsegít a szenvedésen mindig csupán Téged keresve. Az Antipodiumon, 1994. január 12.

TÖPRENGÉS Mi is köti össze lelkemet a testtel, töprengek oly’ gyakran, azon, amit restel kérdezni is sok jó, tudományos ember, féltve hírnevét s így gondolkodni sem mer. Mi is köti össze agyammal a testem’, s mondja, hogy felálljak, miután elestem? Hívjuk kémiának, elektromosságnak, vagy léleknek, melyről nem beszélek másnak? 136

Honnan jön az ötlet, gondolat vagy érzés, imádságra válasz, vagy kínzó kísértés, felborult egyensúly, harcosok haragja, mitől lesz erős egy gyenge anya karja? Vesztett egészségünk mitől is tér vissza, szép, szabad lelkünket fájó húskalitka mért is tartja rabként? Vagy mindez csak álom, s ébredésem múltán már meg sem találom? Zavarodott aggyal én vagyok-e mégis? Repülhet-e lelkem, ha a testem lép is, hogy elérjem célom. ha megküzdök érte, zsoltárt zeng a szívem, amikor elérte. Parány, porszem testem a mindenség része, mégis benne van a vén Tejút egésze... Egyén vagyok, s mégis pora csillagoknak, nevető szememben a sejtek zokognak. De a lelkem. Uram, tudom, a Te részed, általa látom meg porban az Egészet, általa találok kérdésemre választ, utat mutató fényt, amit Lelked áraszt. Töprengéseimkor elringat az álom, lágy ölében ringat, míg a választ várom, s mikor megjő, érzem, hogy hasad a hajnal, köszöntöm imával és egy újabb dallal. Az Antipodiumon. 1994. január 29.

VALAMI ÉG MÉG Valami ég még bennem mélyen, a szívem fájó közepében: 137

hitem, reményem és szerelmem... álmom, hogy Hozzád száll a lelkem. Valami szól még, halk a hangja, tudom, kegyelmed mindig hallja, ha dalom Hozzád száll az égbe, s odaborul trónod elébe. Ha szívem éjjel porrá válnék, örökké él a szent ajándék, az igaz én, az égő Lélek. s ha végzetem össze is törné testem, a bánat nem gyötörné lelkem, hisz’ Hozzád visszatérek. A sydneyi Vincések kórházában, 1994. február hó 7.-én hajnalban.

GONDOLATOK A MŰTŐBEN Nem bánt a múlt már, megnyugodtam, a szívem nagyon lassan dobban, s elébed állok, Uram Isten, gúnyám szakadt, de másom nincsen. Tudom, van aki szól ma értem, Ő erős váram és a vértem, Aki a vészben kezem’ fogja és megsegít itt lenn a porba’. Előttem szállnak arcok, percek, mind velem vannak, ’kik szeretnek, velem van minden régi vétkem, a vágy s a kín is, ’miben égtem. Aztán sötét lesz – szívem dobban, tudom, nem vagyok elhagyottan – 138

lassan belém folyik a méreg s elkábulok, hogy ismét éljek. Rám száll a kába, szürke álom... s az élet győz ma a halálon. A sydneyi Vincések kórházában, 1994. február hó 7-én délután.

VAJÚDÓ KÍNBAN (Egy bujdosó fiú köszöntője Anyák napjára) Vajúdó kínban kit szülsz, nemzetem? Messiást? latrot? esdve kérdezem. Anyák napjára vész jó, vagy csodás, húsvéthoz méltó, szent feltámadás? A nehéz órán nem leszek veled, pedig a szívem oly hűen szeret, de az imám az Istenhez repül, hisz’ megszenvedtél már kegyetlenül sok régi bűnért, ’mit a századok meghasonlása válladra rakott, hogy küldjön néked egy új messiást, s hogy benne jobbik önmagadat lásd. Oh, hadd lehessek én is Simeon, sok súlyos évvel gyenge vállamon, és láthassam meg, ’ki utat mutat, megvált és hozzád mindig hű marad. Adjon az Isten új erőt neked, és békességet, hiszen úgy szeret, és Anyák Napja legyen egy csodás, húsvéthoz méltó, szent feltámadás. Az Antipodiumon, 1994, május 4.-én, 139

VÍVÓDÁS Uram. mit vétett ez az árva nép, hogy verted ismét, s elvetted eszét, hogy meglakoljon s megint rab legyen, önnön kezétől újra véresen? Csalfa ígéret, bódító zene... elcsábította ármány szelleme? Mit vétett avval ez az árva nép, hogy sok csalódás elnyűtte hitét? Mit vétett avval, hogy élni akar és hogy elernyedt kardjával a kar, szelleme megtört, nem vár semmi mást, csak földi nyugtot, nem feltámadást? Ébreszd fel néped. Uram, tégy csodát, talán kegyelmed egyszer megbocsát. Óh, Istenem, oly’ sok más kellene... bárcsak a bárány hiúzt ellene, vagy foltos hátú, büszke párducot, amely még harcot fel sohsem adott; de embert szült, ’ki szolgának való, és honszerelmét befödi a hó. Mit vétettünk, hogy a lelke tüzét már elvesztette ez az árva nép? Vedd el, Uram. e méreg-poharat, hisz lélek nélkül semmink sem marad, és ha szívünk sem ver már magyarul, akkor tán jobb, ha a sír ránk borul. Most mégis kérjük a kegyelmedet, jöjj, s szabadítsd meg ezt a nemzetet. Az Antipodiumon. 1994. május 11.

140

A VÉN BABYLON VIZEINÉL 1994-1998

141

CLIII-IK ZSOLTÁR (Egy bujdosóé, hárfára) Vén Babylon vizeinél ostorzott lelkem még remél, mert szabadon, akár a szél, bár hontalan, de mégis él. Elmondhatom bús énekem, bár fáj most minden dal nekem, s a gyásztól megszakadt szívem elébed, Uram, elviszem. Vedd le vállamról az igád és hű szerelmed zálogát add vissza, édes Istenem. Adjál népemnek új hitet, mely sárból mennyekbe vihet, segíts e botlott nemzeten! Az Antipodiumon, 1994. június 7.

MEGMÉRETTÜNK (Dániel. 5: 25-28.) Megmérettünk színed előtt, Uram, megmérettünk, fájón és rongyosan, és könnyűnek találtál minket itt, és sekélynek a szívünk vágyait. Örökségünket, ha még van ilyen, eladta sóvár testünk. s a frigyen, amit vakon és éhesen kötött, új rabságot nyert, sós könnyek között.

142

Így büntetsz hát, ha ellened teszünk? A bűn zsoldjától csonka nemzetünk meddig kell hordja terhét szüntelen? Egy árva nép esd Hozzád. Istenem: Adjál hitet, hogy lássuk az utat, s bocsásd meg vétkünk – hiszem, akkor ad kegyelmed új és biztató reményt, hogy Téged várjunk, s kövessük a Fényt! Az Antipodiumon. 1994. június 9-10.

ÍGÉRET (Jeremiás, 31:25…„Mert megitatom a szomjú lelkeket és minden éhező lelket megelégítek”.) Nemrégen nálunk „Hősök Napja” volt, de otthon volt-e, ’ki róluk dalolt, hiszen már régen kiapadt a könny sok fáradt szemből s győzött a közöny. Mért csak nekünk fáj, hogy nem szól a dal, s kopott emlék a régi diadal? De a föld reng már a sok sír alatt... Csaba már hívja, aki hű maradt. Az elesettek sírján nincs virág... s az élők önként húzzák az igát, vagy csak hiszik, hogy az ember fia, ha láncban élt, úgy is kell halnia? A sok kiontott vér égre kiált, hisz’ hősök adták jövőnk zálogát, és rengeti a sok, áldott rögöt a Kárpátok s a Vaskapu között. Vihar hangjával László szól, a szent: „Isten velünk lesz, ha hiszünk, ha bent 143

szívünk hűséges, s kitart a gyökér... kkor nem omlott hiába a vér! Akkor ér véget majd a bujdosás, a szenvedésből dal lesz s áldomás”. Addig a kobzos szól csak egyedül, s fájdalma titkon hozzátok repül: Testvéreim, bár megtagadtatok, s hazámban ismét bujdosó vagyok, meg kell idéznem most a hősöket, akik szívében hazaszeretet lángol örökké és az ígéret, hogy veled küzdjön, amikor kéred, megfáradt népem, csak legyen hited, hogy gondjaid’ az Úr elé vigyed. Az Antipodiumon. 1994. június 30. ÚJ ÜSTÖKÖS (Enuma elish∗ a Tiamatról nézve) Az égnek nem volt még neve, s a mindenség egy Istene a földet sem alkotta meg... csak úr volt akkor, mely remeg az Isten léptei alatt, s alakot ölt a gondolat, és mikor így szólott „Vagyok!” kigyulladtak a csillagok, Szavára gyulladt ki a fény: üstökös kard és új remény!

∗

Az akkád teremtésmonda első szavai. A monda földünk kialakulását egy az istennek és titánok harcaként bemutatott kozmikus eseménynek tulajdonítja. Ilyen esemény a Shoemaker-Levy 9-nek nevezett üstökös Jupitertel való. 1994. július hó 16-án hajnali 5 órára. (EAT) jósolt: összeütközése is.

144

Olyan sok ezredév után egy új nap szürke hajnalán egy új üstökös született... véget hoz-e, vagy életet, ki tudja még – s az égi kék – mikor az Úr így szól: „Elég!” egyszer veressé válik-e, ma még nem tudja senki se, és azt sem, hogy ilyen csoda mikor lesz Isten ostora?! Itt nézem lent, magam vagyok, amint az üstökös ragyog és megöleli Jupitert tüzes karjával, égve, fent. Csak ősi mondák hősei tudtak ilyenről zengeni, bár bent szívükben fájt a dal, tudták, nincs teljes diadal soha, sem teljes pusztulás, csak élet van és változás. Könnyel dagasztott itt a sár, s a diadal másé ma bár, új ég alatt holnap, lehet, hogy elfújják majd a szelek, vagy a miénk lesz? Éljük át csupán ez égi, vad csodát, Uram, hogyan vészeljük át? Esdünk, velünk is tégy csodát! Az Antipodiumon. 1994. július 16-án hajnalban

145

CLIV-IK

ZSOLTÁR

(Egy bujdosóé, hárfára Nemzedékemnek) Ha némán ég a fájdalom szíved mélyén, s a bánaton, úgy érzed, most már nem lehet segíteni, mert eltemet a gond, teher s a szenvedés, – csak boldogságból van kevés – az Urat kérd, tegyen csodát; imádkozz, s akkor megbocsát. Ha kín kiált, s a fájdalom koloncként ég a válladon, az eget is megrengeti s Atlasz se képes tartani feletted a sok csillagot, a könnyed, ’mit az Úr adott, könnyít a kínon, gondokon, de barázdát szánt arcodon. Sírj, ha úgy érzed, elveszett az álmod, és az életed csak sajgó fájdalom marad, amelyre írt csak Isten ad, Ót kérd, hogy nézzen áldva rád, fordítsa sújtó ostorát ma másfelé s legyen veled, hiszen tudod, hogy úgy szeret. Te balga, gyenge nemzedék! Nem volt sok vétkedből elég? Feletted sötét lett a hold, és aki puszták népe volt, megtört derékkal él ma itt, 146

mert rég feladta álmait, múltját, jövőjét... nemzetét... Kiáltsd már „égre, hogy ’elég’! Mivégből élsz? Úgy gondolod, ha hajnaltájt a harmatot könnyel sóssá változtatod, bánatod’ belefojthatod? Bízz, és ne félj! Egy égi fény utat mutat. Van még remény, hogy bátran élj. Higgy, küzdj, ha kell, s az Urat hívd, hogy jöjjön el! Az Antipodiumon, 1994. szeptember 17.

HA BÉNA IS A KÉT KEZEM Ha ég a könny, s a fájdalom vakon sajog az arcomon, tudom, hogy mégis élni kell, amíg nem mondja, hogy jövel, egyszer az Úr kegyelmesen... s akkor megyek majd, csendesen. Ha béna is a két kezem, mégis azzal kell küzdenem, s bár lábam csak agyag kolonc, amit a föld parancsa vonz, sólyom lelkem mégis szabad, lerázza a koloncokat. És felrepül az Úr elé, ha meg is szakadna belé, s lehull a trónusa előtt, ’hol, tudom, óriásra nőtt az örök fény és kegyelem... ’hol tán az Úr majd szól velem.

147

Ha kérem, tudom, megbocsát, eldobva ólmos ostorát, od’adja tán a csillagot, mely egyszer régen ringatott, s megadja, hogy e csillagon ne üljön kín az arcomon. Az Antipodiumon, 1994. november hó 17.

LEVÉL (Bárány Péter Tamásnak) Kitellett böjtből, könnyből, áldozatból, hogy dalod, költő, megjelenhetett, s kínodból nőtt ki és a gond-magokból, amiket szíved régen elvetett. Kövek között is megered a jó mag... vessél ezért ma, s ameddig lehet, bár horpadt hátú ma még minden asztag, adj a népünknek szellem-kenyeret. Hidd, hogy szavad már sok bálványt ledöntött, küldd ezután is szent üzeneted, sok fájó évet kalodában töltött, bujdosó társam, küldd, amíg lehet. Szíveddel szóljál minden nap és éjjel, hogy megérthesse kábult nemzeted, megküzdve bajjal, kínnal és veszéllyel szólj, s így teremts él újabb kezdetet. Könnyként peregjen bensődből a zsoltár... bár elmoshatná népünk vétkeit, mert csatát-vesztett a magyar nép volt már, de rég túlélte, mert volt benne hit.

148

Engedd, peregjen lelkedből a zsoltár, ha nagyon fáj, az Úr ott lesz veled, s ha meg is rendült szívedben az oltár, hidd, tudd, hogy győzöl, mert Isten szeret. Dalolok én is ma. s ameddig élek, még akkor is, ha nem kell már az ének, mert nékünk most már más reményünk nincsen, csak az, hogy egyszer megsegít az Isten. Az Antipodiumon, 1994. november 25.

CLV-IK ZSOLTÁR (A szabadságért küzdőknek) Mikor az éjjel mély ködbe merül Karácsony-tájban. s fázol egyedül, mert oly’ kegyetlen az egész világ és sárba hullik a legszebb virág: az emberszív is, mert az a parancs, hogy eltapossa egy szöges bakancs, mely halni indul, mert nincs kegyelem, „ember testvérem, imádkozz velem. Tenger könny ömlik, medret rontva zúg; vérbe gázolva olyan sok hazug jogról beszél, de ’ki megvédené, olyan sohsincs és megszakad belé szívünk, e sárba taposott virág... Hogy él-e, nem is kérdi a világ! s ha elvész, nem fáj többé a halál, hisz’ a világon csak ármányt talál. Ha érzed, sorsod mát reménytelen, mert nem lehet a távol végeken harcolni sem, de élni sem lehet és azt hiszed, hogy gondod eltemet, 149

mert küzdelemhez sincs elég erőd, borulj le buzgón az Isten előtt, s ha élted gönce szerteszét szakad mikor körülted a halál arat, tudd meg, hogy Isten sohasem hagy el és megsegít szent, áldó lelkivel. Az Antipodiumon. 1994. december 22.

AMIKOR SÁRRÁ LESZ A HÓ El-elbújnak a csillagok Karácsony éjjel s nem ragyog többé a betlehemi jel... kérlek Uram, mégis, jövel. Amikor sárrá lesz a hó és a tavasz sem biztató a véráztatta földeken... kérlek, Uram, legyél velem. Hogy ismét eljöjj, arra vár a fagyba meredő határ s az itt kínlódó emberek. Jövel közénk, Uram, jövel... hogyan viselnénk mindig el az életet Te nélküled? Az Antipodiumon, 1994 Karácsonyán.

VAN-E REMÉNY? Van-e remény a ködös éjszakában, mikor nem égnek fent a csillagok? Összegyűlünk-e ma még ketten-hárman, hogy köszöntsük a felkelő napot? Hogy kérjük Istent, adjon még kegyelmet, hitet, kitartást és főként erőt, 150

hogy megharcoljuk harcunkat, ha enged az Úr megállnunk trónusa előtt. De küzdhetünk-e fakuló reménnyel, vagy adjuk már fel, mert harcolni kár? Maradjunk szolgák minden nap és éjjel s legyen-e lelkünk ismét rab madár? Sok régi vétkünk bilincsben tart minket, s míg a világon a gonosz arat és fáj az élet. Isten ujja intett hogy megvédjük, ’mit áldó Lelke ad. Tűzvész pusztított, vágyam mégse égett, rengett a föld, de két lábam megállt, könyörült Isten, s visszaadott élet dobogja bennem a remény dalát. Sok bajt és áldást hozott ez esztendő és megszenvedtünk minden perciért, de hisszük, tudjuk, hogy egy jobb jövendő vár, amit ránk rég az Isten kimért. Van még remény a sötét éjszakában, mert körülöttünk a Lélek ragyog, és míg az Isten marad erős váram, nyugodtan várom az új holnapot. Jer, imádkozzunk, adjunk annak hálát, ’Ki téged s engem a markába’ tart, és hű szerelme az új évre is ád kegyelmet, áldást s harcban diadalt. Az Antipodiumon, 1994. Szilveszter éjjel.

151

EMLÉKEIMBEN (Ugrik Alicenak) Az, aki elment, mind szív nélkül ment el, mivel a szíve mindnek ott marad, ahol ringatta, s mézédes tejével táplálta anyja, magyar ég alatt. Ott, ’hol először csókolta az élet, ’hol egy tavasszal nagyon szeretett, ’mitől megválni halálos Ítélet, s amit csupán csak szeretni lehet. A Haza szent, ha meg is kínoz néha, mégha ínséget ad is, láncra ver, de ősök lelke él az út porába’, s könnyből és porból új embert kever. Az én Apámnak szíve messze vágyott... útrakelés kor mégis fájt nagyon, és megszakadt, – s e letörött virágot emlékeimben mindig siratom. Az Antipodiumon. dércsípte lombok alatt CLVI-IK

ZSOLTÁR

(Messiásváróban ) Kérünk, hogy vétkünk megbocsásd, Uram, és adj feltámadást, hogy szabadok legyünk megint, s valóra váltsuk álmaink’. Adj, Uram, bátor, hű szívet, mely céllal dobban és szeret,

152

hogy legyen mindég tettre kész, s helytállhassunk, ha jó a vész. Adjál, Uram, reményt, erőt, s amit hitünk epedve szőtt körénk, az legyen fény-palást, amely elhárít bajt s varázst. Engedd, hogy testünk, amíg él, szabad maradjon, mint a szél, s ha elringatja majd a sír, lelkünk legyen sebére ír. Kérünk, sok bűnünk’ megbocsásd, küldj. Uram, magyar messiást, hogy Hozzád vezessen megint, s valóra váltsa álmaink’: Hogy igazságunk győzni fog, míg csak hű magyar szív dobog egy új ég sátora alatt, amit, Uram, kegyelmed ad. Az Antipodiumon. 1995. január 24.

TUDAT, VAGY ÁLOM A magamfajta vén legények sokszor talán a múltban élnek, hol minden tettük: mende-monda, olyan. mint lábnyom a homokba’, még akkor is, ha táncos lábbal, vígan packáztak a halállal. Bárhogyan volt is, óh beh rég volt... ma fojt a köd, sötét az égbolt. Ami rég elmúlt, nem jő vissza: szétfoszlott a sok baja, kínja, 153

de öröme megmarad mégis... ki kérdezhetné, hogy miért is él még ma is a szívem mélyén, meglátogat az álmok éjén, hogy vigyázzon és átvezessen sok gáncs között, nehogy elessem. Tudat, vagy álom... csaló képek... követnek itt, amerre lépek, bent a szobámban...ha künn járok... nem tartják gúzsban vak határok... Ebből a tarka mozaikból világot gyártok, mely ma tombol, holnap elringat halk zenéje, míg elnyeli tudatom mélye. De amikor álmodni mernek, feledve múltat, bajt, keservet, semmibe véve testük göncét, s hogy sebüket be se’ kötözték, a magamfajta vén legények a jövővel is szembenéznek és meglátják, hogy beleírta nevét az Úr minden atomba. Az Antipodiumon, 1995. február 14. ÚJ

MÁRCIUS

A szél tavasszal újra kél, halkan susog, nevet, beszél, csendesen ringat, mert szeret és felcsókolja könnyemet, mert hiszem, várom a csodát, amit tavasszal Isten ád: rügyet fakaszt, magot terem... csak szabadság nincs, Istenem!

154

Egy új március idusán terólad álmodom, Hazám; érzem, amint a délibáb föléd teríti sátorát. Csaló a fény, fájó való, ’hol sírgödrünk is biztató. Az élet félelmet terem... mért nincs szabadság, Istenem? Hazám, mikor ébren vagyok, akkor is terád gondolok, s bár végre nem vagy gúzsba’ már, tested, e törtszárnyú madár tömlöcben él, rab lelke fél s imátlan szíve nem remél... az élet igen mély verem... mért nincs szabadság, Istenem? Csontunkba rág a félelem minden lázálmas éjjelen, de pirkad már s jo egy csodás reggel – tavasz – feltámadás – mikor szívünkben az erő, s hitünk, bizalmunk egyre nő és méltó jutalmat terem:... Jöjj, szabadíts meg, Istenem! Az Antipodiumon, 1995 márciusában.

SENKI SOHSEM ADOTT JOGOT (A felelőseknek) Miért vagytok öngyilkosok, sírunkat ásó cinkosok? Eladtok mindent, ami szent s még azt is, ami lent pihent

155

az anyaföld fáradt ölén: ősök porát – jogát? Nem én! Mi történik? Hogyan lehet meggyilkolni egy nemzetet egy tál lencséért ma megint, felélesztve a régi kínt, feltépnetek egy vén sebet, mely ma megöl, s holnap temet? Öngyilkosok! Hé – emberek! feladni hogyan meritek azt, amit annyi ősötök tengernyi vére öntözött több mint egy ezredéve már? Pedig még szabadságra vár! Senki sohsem adott jogot, hogy arról ’mit oltalmazott a nemzet ezredéve már, lemondjatok, mint csapodár szajha és hűtlen áruló: kevesebbért is járt bitó! De mégsem szakad le az ég! Honszerelmem égő tüzét kazlatok aljába dobom e kíntól gyászos hajnalon, hogy meglássátok, hogy remél a nemzetünk, ameddig él! Az Antipodiumon, 1995. március 19-én ezen az újabb gyásznapon.

156

BÚVÓPATAK Búvópatak tör fel a mélyből, a vize hűvös, kristálytiszta, ma szomjat olt, mesél a létről, de holnap kő se’ tartja vissza. A medrét, partját lassan nyüvi, zúzza csendesen minden cseppje... Ma még a szikla-gátat tűri, holnap megárad, hogy ledöntse. Kín zápor-könnye megdagasztja, fájdalom hava beleolvad... s amint siet az óceánba, folyammá válik tán maholnap. Árván, a mélybe rejtve kincsét várt az Úr Isten ember-könnye, míg fel nem tört, búvópatakként és dalként e kiszikkadt földre. A dalom ma búvópatak csak, a lelkemből fakad a dallam, s bár a világ még süket és vak, megérzi már, ha szólok halkan. Az Antipodiumon, 1995. március 3.

ÁLMOK A ti véneitek álmokat álmodnak, s megálmodják egyszer, hogy mit hoz a holnap. Imádkozva szólnak az egek Urához, aki megtart minket, s felőlünk határoz. Halgassad meg, népem, ’mit szólnak a vének! Értsétek meg, szavuk több, mint regős ének. 157

Minden szó jelentős, és csak annyit kérnek: Hallgassatok arra, bent mit mond a Lélek. Száz álom mélyéből őseitek szólnak! Hallgassad meg népem és higgyél a szónak. Nem ígér, nem csábít – biztat, el ne essék botló életünk, ha híva kötelesség. Rég gazdagok voltunk, most kísért az ínség, mert nincs a velőnkben sem hit, sem reménység, és nincs szeretet sem a szívünkben mélyen, hogy majd átsegítsen tengernyi veszélyen. Az álmok mélyéből őseink beszélnek, hogy tudjuk, hogy gyakran oly’ olcsó az élet, mert az áldozat ma a jövendő ára, ami tegnap kincs volt, keveset ér mára. Bűvös álom nélkül tudom-e, hogy élek? Álmomban és ébren csak az erős Lélek kell most, hogy vezessen és a kezem’ fogja, hogy ne maradhassak a bűneim foglya. Álmokat álmodnak minálunk a vének, ajkukon igaz szó, s szívükben az ének utunkat mutatja – lesz még víg esztendő, verítéken, véren vett szebb, jobb jövendő. Az Antipodiumon, Húsvétra várában, Az Apostolok Cselekedetei 2:17-et olvasva 1995. április 12.

158

BŰNBÁNAT (Joel 1.2:13) A vétkünk eltemet, bár a szívünk szeret, s hazánk is rab marad, míg az ármány arat, mert a hitünk kevés, s a bérünk szenvedés, fájó emlékezet. Kérünk, tekints reánk, megszaggatott ruhánk’ eléd rakjuk Urunk, mégis, mért kell igyunk új méregpoharat, viharfelhők alatt s maradnunk mostohák? Népem, kérd az Urat, hogy ne maradj magad, s tudjad meg, hogy szeret, de „a szíveteket szaggassátok meg és, ha sorsotok verés, ne a ruhátokat”. Az Antipodiumon. Nagypénteken. 1995. április 14-én.

159

BIMBÓ FAKADÁSKOR Bimbó fakadáskor feltámad az Élet, s bár azt hittük télen, hogy már semmivé lett gyolcsfehér palástban, hóvirág ruhában feltámad a földből, mert feltámadás van. A tavaszi széllel újra kél az Éjet, tengernyi alakban szembenéz tevéled, megsimítja arcod, legyőzi kudarcod és a halál ellen megnyeri a harcot. Ha szomorú voltál, könnyedet letörli, ami meggátolná, nincs a földön semmi, s bár gyakran a világ tövis és nem virág, az is kivirul majd, mert érzi a csodát. Ha rég gyenge voltál s árnyad sötétre nőtt, hoz neked új hitet, bátorságot, erőt, hiszen nincs oly’ csodás, szent, égi látomás, mint, ’mit Isten adott örök feltámadás. Az Antipodiumon. 1995. április 16. Húsvétján.

AZ EMMAUSI ÚTON Az emmausi úton fáradtan jött velem, szívemben kín és gyász volt, de Ő szólt csendesen, és biztatott, ne féljek, nagy ínségemben kérjek; – az írások betelnek s az Úr győz mindenen. Nem mondja-e az Írás, hogy ma, harmadnapon, feltámad a halálból harmatos hajnalon 160

az, ’kit az Isten küldött, hogy segítsen repülnöd, az Úr lábához ülnöd, bár tested földre von? Egy fogadóhoz érve, hívtam, egyék velem, sötét van már s a hold mély árnyékokat terem. Maradj velem, Utas, ma, szomorú ez a páska, s az én Uram halála kínozza a szívem’. S az utas két kezébe vette a kenyeret s megáldva nékem adta, mint ’ki áldón szeret, és lehullott a hályog szememről – most már látok: Az Úr velem volt s szólott: biztat, hogy hű legyek. Az emmausi úton, 1995, április 16-án.

AKÁRMI JŐ, EMLÉKEZÜNK Imádkozom, sötét az ég, a földi kínból már elég. Meghalni, mondják, oly nehéz és fel sem foghatja az ész... de élni tán még nehezebb – s megküzdeni, világ, veled. A világ szajha mostoha, elad és nem segít soha, bilincsbe ver, börtönbe vet, bár szenvedtünk már eleget. Küzdjünk, hogy szabadok legyünk, s hogy megmaradjon nemzetünk. Akármi jó, emlékezünk, nehogy meghurcolt vén szívünk azt mondhassa, hogy nem szabad megbolygatnunk a múltakat... 161

De én, bár szívem megszakadt, megidézem a holtakat! Felriasztom a népemet, másként a világ eltemet, mert rab még, félre-vezetett, hisz’, Uram, ő is gyermeked s ha nem is tesz még semmi mást, már várja a feltámadást. Várja e keserű toron, melyet úgy hívnak: Trianon, vagy talán magyar Golgota, mit nem feledhetünk soha, ahol testünk megtöretett, hogy megküzdjön, világ, veled! Higgy népem, bízz, védjed magad, másként sohsem leszel szabad, és állj helyt, ameddig lehet, hogy megmenthesd az életed’ s ha benned ég a tett s a hit, meglásd, az Isten megsegít. Az Antipodiumon, a trianoni diktátum 75. évfordulóján. 1995 júniusában

162

PEREG A DOB (A feltámadásra váróknak.) Pereg a dob. lassan pereg... gyászol az ég, a föld remeg, s mert fáj, a felhőtakaró esőt sír, hiszen sírni jó, vagy jéggel veri a vetést s gyászból szül újabb szenvedést. A föld halált hord, vagy csodát... életet, ’mit csak Isten ád. Pereg a dob, lassan pereg... a barna gyászmenet felett fáradtan bukik le a nap, ’ki mint vetett, úgy is arat... és gördül már az ágyútalp, amelyen ezer diadalt temetnek el, a sir felé viszik, s a föld is fáj belé! Amint a dob lassan pereg, némán állnak az emberek a sír szájánál, s benne, lenn, te fekszel, árva nemzetem... Győzött az ármány? El lehet temetni ezt a nemzetet, bár él, remél, s a szíve ver, ’mint csonka testtel itt hever? Világ! Nem temetheted el, hiszen kiontott vérivel szent minden talpalatnyi föld, mely reng inkább, nehogy megöld! Mert véd az Úr és Földanyánk Kárpát ölében vár reánk, 163

legyünk hű fiai megint és az Úr áldón ránk tekint. Pereg a könny, lassan pereg... Trianonban fél-emberek, fél-ördögök ásták a sírt... mégis, szívünk mindent kibírt és most is él, hisz és remél itt, Babylon vizeinél, s otthon, míg egy is hű marad, hívjuk, Csaba, szellemhadad! Az Antipodiumon. 1995-ben, a trianoni diktátum 75-ik évfordulóján.

EGY ÖTVENÉVES ÉVFORDULÓRA Mért kell ünnepelnünk, hogy szabad lett Sátán? Kiszabadult fájó vétkek, s halál árán: Elpattant a lombik, gomba-felhő réme felírta a vádat az Ember egére: Megmérettél, Ember! Nagyobb bún már nincsen, mint hogy vakon irtasz, s meg kell haljon minden, ’mit kezed ügyébe adott önnön vétked... Nem tudod, hogy Jézus már meghalt teérted? Kiszabadult atom, vadállati ösztön képmutató mezben ömlik szét a földön, s bár van sok más, mely égőn kísértett, minden gyűlöletből elveszített élet, a legnagyobb mégis ma erénynek számít, mondják, hogy legyőztük a világ csodáit, Sátánnál is jobban tudunk csalni, ölni, s színfalként kell néha könnyeket törölni! Eszét vesztett Ember! Bíróként ítélsz ma, ameddig a lelkiismereted néma, s míg mások szemében átkozod a szálkát, 164

nem látod tiédben a mestergerendát! Nem, nem most történik, ötven éve történt az, hogy megszegtétek a legnagyobb törvényt elbitoroltátok, ami Isten joga, és így lettetek a magatok ostora. Tudástokból gyilkos orkán kerekedett, nagy hatalmat adott: nem kell már szeretet, nem kell megbocsátás, kegyelem, sem Isten, hogy az új pokolból végre kisegítsen. Csak egyet nem mertek: szívetekbe nézni, jövőtök az átkot s a halált idézi... Valljátok be, féltek...vajon mi lesz holnap, amikor e földet vélitek pokolnak? Álljatok meg végre, tetteitek bére hetedíziglen hull mindenki fejére... Gerinctelen-gyáván sírhattok, hogy árván maradt nemzedéktek’ várja már a Sátán. Gondoljatok arra, hogy az ötven éve elkövetett vétek a világ fejére visszahull, de elsőbb azé az ős vétek, aki, Uram Isten, ellenedbe lépett. Utószó: Bocsássad meg nékik. s nékünk, Uram Isten, hogy eltévelyedtünk és mentségünk nincsen. Szaggatott ruhával, hamuval fejünkön, bűnbánó lélekkel állunk itt e földön. A vétkest se’ büntesd, könyörülj él rajta, mert lázálmok gyötrik és félelem marja... Sújtsd porba a Sátánt itt bent a szívünkbe’, hogy Veled lehessünk most és mindörökre. Az Antipodiumon, 1995. július 16-án az első atombombarobbanás ötvenedik évfordulóján

165

MÉGIS VAGYUNK Vert rég az élet mind a két kezével s lelkes szívünk sok dobbanása fájt, meghajtott fővel, kínnal, szenvedéssel vártuk, de nem jött, a magyar királyt, mert Mátyás meghalt, igazság már nincsen, csak zsarnok árnyak, vad kísértetek... s míg vérözön ben gázoltunk, bilincsben, úgy éreztük, hogy sorsunk eltemet... Mégis vagyunk! Mohácsot jártunk rút visszavonásban, veszett a nemzet, tisztesség, haza, bár kiállottunk, felgerjedve, bátran, gőgünkből font az Isten ostora. Jobbágyok húzta „Básta szekerében” idegen ült, mert ő volt már az úr. Hiába küzdött Bocskai meg Bethlen, s Báthori. mégis elszakadt a húr. Mégis vagyunk. Végvárainkon török lófark lengett, hős Zrínyi meghalt, Sziget elesett, vak sorsunk annyi fájó szörnyet ellett: Zápolya, Dózsa csak így lehetett. És mikor mégis megengedte Isten, hogy elmúljék a keserű pohár, Buda magyar lett... véráldozat-kincsen vettük vissza, de más hazája már... Mégis vagyunk! Lantos Tinódi nem dalol már halkan, Balassa hangja tört tárogató, a költő Zrínyit megölte a „vadkan”... és annyi másra várt már a bitó, de kivirult a szent, írott magyar szó, 166

imádkozhattunk ismét magyarul, bár öltük egymást s elfagyott a bimbó, kései télből senki se’ tanul. Mégis vagyunk! És Nagymajténynál „letörött a zászló”, Rákóczi hősként küzdött, s elbukott, győztes s legyőzött szegény, holtig síró Bottyán helyébe oláhot hozott. Eperjes vére, gályarabok könnye, török irtása, vak rabszolgaság óh jaj, beh sokszor lesújtott a földre, hogy megláthassuk. hol az igazság! Mégis vagyunk! A tetszhalálból lassan ébredeztünk, az álom rossz volt, de ébredni kin... a szabadságból vérmosta keservünk kivirult büszkén: a nemzeti szín. De elbuktunk, mert elejtett az ármány, orosz erő és aradi bitók, sötét egünkön nem volt több szivárvány, csak gyász és könny és holt ajakra csók. Mégis vagyunk. Azóta... éltünk, megbénulva, kábán, sok magyar félve messze bujdosott, közénk lopódzott a felajzott Sátán s addig rombolt, míg rombolni tudott. Mikor az égő, sós könny a szemünkben kiapadt lassan, nem bírtuk tovább, kiegyezés lett, s azt mondják, hogy nincsen búbánat többé...csupán délibáb, mégis sírunk! Azután vész jött, vad háború támadt; másért küzdöttünk, magunké veszett... csahos kutyák közt tőrbe ejtett gímvad 167

az égre nézett, ’mikor elesett. De az Ég nem szólt, s követ gördítettek sírunk szájára: neve Trianon, és szabadból vak rabszolgává lettek hű fiaid, Te bús, magyar honom. Mégis vagyunk. Vas-akarattal, verítékkel, hittel küzdöttünk s elménk volt csak fegyverünk, az Urat hívtuk, bárcsak jönne már el és vacsorálna egyszer mivelünk... Mikor ránk nézett az Úr, úgy futólag, a lábainkról lehullt a bilincs, de szabadságunk fájón rövid volt csak és elveszett... és mára nyoma sincs. Mégis vagyunk. Az őrült bosszú vágtatott közöttünk, hogy megfizessen mások tettiért, és amikorra elapadt a könnyünk, a föld beszítta a sok drága vért. Mikorra porba taposott a gazság, felsírt a nép, küzdött nagy és gyerek, s hörögve kérte, hogy legyen igazság, de nem figyeltek ránk más nemzetek. Mégis vagyunk! És meggyalázva mindent, ami szent volt, félrevezettek minden gyermeket, szemükben ország. Isten, haza megholt, s múltunk csak kába, vak emlékezet. Ifjú szívükbe félelmet vetettek, nem tanították, hogy erős hitünk gyökerén élő örök honszerelmed ha kell, feltámaszt, árva nemzetünk, s megmaradunk!

168

Mégis vagyunk, mert akarunk még élni, velünk küzdöttek eddig őseink és megmutatták, hogy sohsem kell félni, s bátran új néppé válhatunk megint. Szent ősök vére felkiált az égre, mi is kiáltsunk, hívjuk az Urat, hogy segítsen és könyörüljön végre, mert ez a nép a Tiéd is marad,... és megmarad! Az Antipodiumon, 1995. augusztus 5.

HA AZ ÚR AKARJA (Szeretett tanárom, Bihari János emlékére) Megégett Dózsa teste, vére... Gyűlöletes lett Isten képe, az ember – és most űzött, árva, így menekül az éjszakába’. A bosszú-magból szenvedés nőtt, földrengést termett, viharfelhőt, Orkán volt, jég volt s villám benne, jövőnk gyümölcsét tönkreverte. De megmaradt itt-ott a magja s megfogan, ha az Úr akarja. Harc volt a sorsunk: küzdve várni... történjék újra velünk bármi. Ezért állnunk kell még a vártát, bár hajnal fényét végre várnád, de sötét csend van... sok vak csillag vezet sokunkat, míg kivirrad. Jaj, csak kitartsunk, bírjuk addig, ne tántorodjék bennünk sem hit, sem akarat s az erő magja foganjon meg – az Úr akarja!

169

Zászlónk igéje: kötelesség, megtámaszt most, hogy el ne essék sokszor tántorgó, gyenge lábunk, hogy tovább égjen mécsvilágunk, bevilágítva ezt a földet, hogy ne veszthessünk utat többet, az emberszívbe fényt lehelve, a lángokból bár hajnal kelne. A fényt mécsünkbe Isten adta és világít, amíg akarja. Az Antipodiumon, 1995. augusztus 27.

MA KOPOGTATTÁL Ma kopogtattál szívem ajtaján, de nem voltál ott, ’mint kinyitottam... tudod, hogy várlak, bár megkopottan, hívj és megyek, mert hívnod kell csupán. Manapság érzem, hogy itt vagy velem. Hallom a szíved halk dobbanását és e világnak szép, égi mását már várva-várom, édes Istenem! Rég megfáradtam, gyöngyös homlokom barázdált s szürkén borong, mint az ég, szívembe rejtve kihűlő tüzét, mert tudom, minden árva rokonom s a szomjazók is... minden elesett, aki repülne, egekbe vágyva, de itt a földön csodára vár ma, hogy szállhasson a világok felett. Szomorún, vágyón, mégis repesve, elmondhatatlan dallal szívünkben, ’mit Neked szánunk, kegyelmes Isten, hogy felajánljuk imánkban, este, mi, elesetten, árván erősek, 170

tépett gúnyában, törődött testtel, kérünk, Úr Isten, hogy mégse’ vess el, hiszen porunkból táltosok nőnek, hogy meghirdessék e nagy világnak, hogy végre itt van már az új tavasz... véren vett élet új bimbója az, ’hol félelem nincs, sem könny, se’ bánat. Nem kell avar már az új tavasszal... az újabb élet színe patyolat… ’mit, Uram, Isten… csak kegyelmed ad, mint holnapot a rózsás arcú hajnal. Manapság érzem, hogy itt vagy velem. Hallom a szíved halk dobbanását, és e világnak szép, égi mását már várva-várom, édes Istenem! És ha kopogtatsz szívem ajtaján, Feléd kitárom e rozsdás kaput, hisz’ innen indul Tefeléd az út egy újabb élet rózsás hajnalán. Az Antipodiumon. 1995. szeptember 21.

MEGÉRKEZTÜNK (Ausztráliába érkezésünk emlékére) Kezünkön szükség vak bilincse volt s a létünk ára: két év... mint a rab, félemberként, ’ki kurtavast se’ kap, se’ nem szabad, bár válla meghajolt, s igát húzott új csillagok alatt... s vet akkor is, ha sokszor más arat; mert a ruhánkon folt hátán a folt, a lelkünkön meg vasdrót tépte seb... s önérzetünknél csak gőgünk kisebb... de élnünk kellett, s ennek ára volt. 171

Acélos hit és konok akarat élt a szívünkben: szabad, mint a szél, amely nem áll meg soha semminél, és áldássá vált sötét átkokat. Fájt, de kibírtuk, gerincünk sudár és most se’ mondjuk: mér’ volt? óh be kár... Itt lent a déli csillagok alatt emberré váltunk, csábít a jelen, de benne én a múltat szeretem, s bár szívem fáj, de mégis hű marad. Gumifák könnye, fanyar illata mellünkre ült és vörös volt a föld, amely először kínzott, – majd megölt, de otthonná vált, bár nem lett haza, mert szabadságot s gyermeket adott, s pora beföd sok, régi bánatot. Zengjen ezért a hálánk új dala, hogy megköszönjük menedékedet, az otthont s a sírt, mely majd eltemet, Délsziget, áldjon meg az Ég Ura. Az Antipodiumon, 1995. szeptember 24-én, Ausztráliába érkezésünk 45. évfordulóján.

CLVIII-IK ZSOLTÁR (Költőtársam, Malonyay Éva emlékére) Eljött. Uram, nem vártam, de szembenéztem bátran ma este a halállal. És elsuhant mellettem... mi voltunk ott csak, ketten, s toldott szívemben száz dal.

172

De megfutott. Legyőzted, Uram, s az esendőket megváltottad örökre. Így a szívem Tiéd lett, s enyém az örök élet, csak gúnyám hull a földre. Mikor leszállt az este, dallá lett fáradt teste és elaludt leányod, hogy felébredjen újra Nálad, s a szíve húrja zengjen, hiszen megváltott a Jézus Úr szent vére, hogy Hozzád jusson végre, átlépve a határon, amin túl béke s fény van, örvendő szívvel, halkan, mert győztél a halálon. Az Antipodiumon, 1995. október 25-én éjjel.

DÉLIBÁB Csönd van, csak szívem ver magányosan, amint itt állok, vértől sárosan, s most is a békét, a fényt keresem, mért van hát, hogy harc adatott nekem? Mért van, hogy kósza, vad emlékeim ma végigvisznek a harc mezein és sír szívem a sírhalmok fölött: bajtárs, ellenfél rég elköltözött, s csak én maradtam, nem tudom miér’, hiszen a játék mára végetér, s aki búzát vet, az konkolyt arat... Hagyjátok békén a halottakat!

173

Hagyjátok békén mindazt, ami szép, s mindazt ’mit szívem tépett szerte-szét: az őrülettel határos telet, amit már elfed az emlékezet; az őrülettel határos tavaszt, harckocsi talpa eltaposta azt, és eltaposta megfáradt szívem’, akkor nem tudtam, hogy miért viszem tovább e göncöt. ’mit testnek nevez akárki, pedig csak moly-rágta mez, koloncot hordó kín, bár szíve ég, s most sem tudom, hogy mikor lesz elég. Miért, Úr Isten, mondjad meg, miér’, hiszen színműved egyszer véget ér, s lehull a függöny, nincsen taps se már, és elrepült az utolsó madár. A szó elhallgat sápadt ajkamon, s hiába, hogy a világ rokonom, a Mester nem írt nagyobb szerepet s a díszletek közt lassan elmegyek. A dráma mégis, mégis megy tovább, ha egy kidől, helyette annyi báb vár új szerepre, legyen bár rövid, de játsszuk jól, mert tán ez boldogít!? Sok új színész jó, de nincs új darab... statiszták festik át a színfalat, s az ó darab csak egyre megy tovább, s ’mit a közönség lát, az délibáb. Az Antipodiumon, 1995. november la.

174

AZ ÉN ATYÁM A TE ATYÁD Az én Atyám a te Atyád, ’ki megbocsájtón néz le rád és rám is, ha botlunk megint, s ha múltunk sötét árnya int. Tudja, ha sorsa szomorú, megtér a tékozló fiú. Megtérünk mi is, elhívott s nékünk adta e csillagot, amelyen élünk. Fénye nincs, de hozzáköt a test-bilincs. Az én Uram a te Urad és mindörökké az marad, így nem rémít meg a halál, hiszen csupán testet talál. E testben te vagy-e Simon, hogy terhét hordd a válladon? Vagy netalán-tán én vagyok, ’ki helyette kínt hordhatok? Érzem, szárny nő a vállamon... Jer, legyünk cyréni Simon! Hordozzuk egymás terheit, amelyhez erőt ád a hit; küzdjünk mindenért, ami jó... legyen a szavunk bíztató a gyengékhez a nap alatt. Hirdessük: győz, ’ki hű marad, hogy megláthassa a csodát, amit csupán az Isten ád: hogy fény fakad e csillagon, s az élet győz harmadnapon. Az Antipodiumon, 1995. december 10.

175

VÁRUNK Csend van... csupán a csillagok ragyognak oly messze mind. és mégis oly’ közel: végére járunk véres századoknak s az újabb évvel új kor jön ma el. Új kor, amelyben boldog lesz a holnap, de a ma mindig új csodára vár, Új kor, amelyben újra lát a sok vak és ismét száll a szárny-szegett madár. Várunk, de most már nem anyagra várunk, mert tudjuk, hogy a kincs nem boldogít, nagy szavakon csak kacagnak minálunk, s minden új elven, mely gazként virít. Várunk, de most már szeretetre várunk, nem balga jogra, ’hisz alapja nincs, s hogy megvalósul végre régi álmunk és lehull rólunk az anyag bilincs. Várjuk. hogy jöjjön, mint jött Betlehembe, hogy a szegények királya legyen, hogy megjelentse, hogy az Ur szerelme sugárzik ránk, mint örök kegyelem. Nem újat várunk: a Jót, Szentet várjuk... nem kell tehát az ember-írta jog... Tudom, hogy eljön, s Ő lesz a királyunk, s hogy várnak ránk még rózsás hajnalok. Az Antipodiumon, 1995 Szilveszterén

176

ÍRJ ÉS TANÍTS (Fáy Istvánnak 78, születésnapjára) Nagy tél során sikoltva fúj a szél, s a hófuvás örök harcról mesél, mert küzdelem, melyhez már nincs erő, a lépés is, ha fogy a levegő. De nincs megállj! Ha fáj is, menni kell, mert hív a hang és súgja, hogy jövel, küzdjél tovább, nagy idő jő, s a dal biztat megint, hogy vár a diadal. A szél eláll, de fehér még a táj, a haja ősz, ha suttog a magány. A nap kisüt és lent a hó alatt él a remény és hóvirág fakad. Olvad a hó, csepeg már az eresz, langyos a szél és új ruhája lesz holnapra már a völgyeknek talán... ébred a föld új tavasz hajnalán. A hegytetőn havas erdő köszönt, tar ágait, lásd, meg-megrázza fönt az esti szél, míg lent bimbó fakad, és zöld ecset festi a lombokat. Tavaszi dal köszönt most messziről: fusson a baj a lépteid elől. De kell-e harc? Tán inkább szent zene, tanítás, hit és béke kellene. Írj és taníts... Ha ma hiába volt, holnap siker díszíti homlokod.

177

Állj ki tovább a jóért s ’mi nemes, vár az ugar, jer szánts és bízva vess. Adjon az Úr Tenéked és nekünk áldást, erőt s hogy árva nemzetünk túlélje ezt az új évezredet, ’mit küzdve és csak nagy hittel lehet. Segíts nekünk, mutass utat tovább, s mint olvasod este a Bibliád’, hitünk a Te hiteddel összefog, életet ád és újabb holnapot. Az Antipodiumon. 1996 márciusában

ÉPÍTSÜNK TEMPLOMOT (A lakiteleki Népfőiskola új templomának az alapkövébe Lezsák Sándornak) Építsünk abból templomot, amit az orkán meghagyott. Kőre építsünk, hogy a nép többé ne vessze el hitét, s ne csábíthassa délibáb, hazudva egy szebb, jobb hazát, s mert kergettük, nyomort hozott, szenvedést, kínt cs bánatot. Vessünk el minden szólamot, a hazugság rég megkopott; kezdjünk egy újabb életet, küzdve, ha kell, s ahogy’ lehet... és hallgassuk a szent Igét, hogy elvezessen újra, szép, Isten-áldotta cél felé, ha a föld meg is reng belé!

178

Miből építsünk templomot, hisz’ erőnk, kincsünk elfogyott? Építsünk hitből – az maradt, s ha kell, erőt s bizalmat ad, hogy, lesz egy újabb Pusztaszer, ’hol millió szív egybe’ ver s az Úr Istenhez felkiált, hogy adjon szabadabb hazát. Építsünk hát új templomot, hogy ne maradjon elhagyott a szomjas lelkű ifjúság, hogy megérhesse a csodát, hogy tavasz jó, s feltámadunk ha küzdünk érte s áldozunk. Imádkozzunk... Tudom, hiszem, hogy miénk lesz a győzelem. Az Antipodiumon. 1996. március 10.-én

ALKONY A CIII. szura olvasásakor Tűnő napomra esküszöm, hogy az emberek sorsa vészbe vettetett, csak azé nem, ’ki jót tesz s aki hisz és ’kit igazság cs hűség vezet. Könyörületes, kegyelmes Isten, ’ki minden gyenge léptemben vezetsz, magamtól immár sok erőm nincsen, mégis megtartasz, mert nagyon szeretsz. Az Égre nyújtom sóvárgó karom, s Téged keresve így imádkozom: Tiéd a létem, s a lelkem dala.

179

Szavad teremtett a nagy semmiből... hadd vigyem zászlód mindenkor elöl, s fülem bár mindig Téged hallana! Az Antipodiumon, 1996. március hó 14.

MÉG TŰZ A NAP (Egy tudósnak) Még vágyva várjuk az új holnapot, Még tűz a nap cs örül a világ, a Bakony hív és fényes csillagok maguk palástját borítják reád, hogy álmodhass új múltat és jövőt, s hogy megidézhess egy új, szebb, mit a Valóság álmaidból szőtt, s amivel Isten tán egyszer megáld. Még tűz a nap és oly szép kék az ég és simogat a Balaton vize... gond-nyűtte testünk mégiscsak elég, s borunknak is már fanyar az íze, de remélünk... bár tudnunk kel1ene... áj a való, de a bizonytalan ég a lelkünkben s kétség szelleme fel-fellobog, bár gyakran rejtve van. Mi van ott, ahol vég s a kezdet egy és nem érvényes semmilyen szabály, mégsem mondhatjuk, minden egyre megy, mert van egy törvény, mely nekünk talány. Amit nem értünk, de vágynunk szabad, ha álmodunk egy napfényes jövőt... Jövőt, amelyet csak az Isten ad, s ahol fénysugár lesz a szeretőd.

180

Jövőt álmodj, mely a szívedben van és csak tebenned s vágyaidban él, jövőt, mely felé a világ rohan, s csak Isten tudja, hogy mi is a cél, Még vágyva várjuk az új holnapot, még tűz a nap és örül a világ... de ha reményünk, hitünk elfogyott, a jövendőnk csak hervadó virág. Az Antipodiumon, 1996. május 1.

A MAGYAROK BEJÖVETELE Magyarok, ezeregyszáz év távlatából ne feledkezzetek meg „diadalmas Ügekről, s a deli Álmosról, s Álmosnak büszke fiáról, párducos Árpádról...” …„Így kívánja Hadúr, egyedül így kedveli népét!”...Ne feledjetek. Lássátok lelki szemeitekkel a táltosok régi áldozatát, a kacagányos vezérek paripáikkal szinte egybeforrott alakját, halljátok az igric és a hegedős dalait, a regős meg Tudun regéit, a vitézek, asszonyok, leányok énekét, s legyetek, igyatok velük együtt áldomást. Érezzetek, hogy’ ezeregyszáz esztendeje ott voltatok, Hungváratt, Álmos apával s honszerző Árpáddal, akik kihozták a magyeri népet Szittyaföldről, Dentumogeriából, s bevitték Attila király örökébe, a Kárpátok ölibe! Huny játok bt a szemeteket és álmodjátok vissza magatokat a múltba. Igric:

Nem tettek tán szert régen őseim, Árpád vezérrel – így szólt a rege – de várták, vágyva, múlnék el a kín, s az egyedüllét ne kísértene. Buzgón kívánták, bércen s völgy ölén, bár jönne vissza, hisz’ rá vár a föld, mely vér jogán és örökül övé, s amely színéről sok mást letörölt. Oly régen vártuk, bárcsak térne már fészkére vissza a Turul madár...

181

Ha nem jó, porlunk, lassan elveszünk: Irgalmas Isten! légy s maradj velünk! Mert megmaradni sokszor oly’ nehéz, hisz’ körülöttünk ég a gyűlölet... Nem háború, sem vér mocskolta vész, ’mitől védnünk kell mind a lelkeket, de gyengeség és csalfa árulás egy új évezred kábult kezdetén, mely ínségünkben előre megás országnyi sírt a Kárpátok ölén. Jövel, úgy várunk, bárcsak térne már fészkére vissza a Turul madár... Ma várunk újra, másként elveszünk, Árpád, te légy a kardunk és hitünk! És te, testvérem, kései utód, tán nem tudod, hogy örökül hagyott neked is létet és méz-ízű szót, reményt. jövendőt, s biztos holnapot, párducos Árpád úr s hadi népe. régi rokon a fényes ég alatt Békével mentünk régen elébe s a nemzet így vált nagy, erős, szabad. Emlékezzünk, most zengjen fel a dal: porzó patákon hordott diadal tiéd ma s mindég, hatalmas Hadúr... szálljon az ének, remegjen a húr! Asszony: Szívem alatt hordott gyenge violaszál, hajam már kibomlott, a szívem meg-megáll... A testem méhéből deli vitéz fakadt s maga erejéből örökké megmarad. Anya vagyok, anya, a magyar nép fiam, mind derék dalia, s ha kell, küzd boldogan. Míg meg nem áll szívem, öntestemmel védem, legyőzhetik bár, de nem hal meg egészen. Mert van hite, bátor, s felkiált az égre, 182

nem vakítja mámor...szabadítsd meg végre kegyelmes Úr Isten, és ha Te akarod, váltsa Árpád népe be az akaratod! Regős:

Áldozat ég ma végre egy vén kő közepébe’, tüzében ezer szikra, megolvad tőle szikla, vagy víz szárad ki tőle, míg zúgja, hogy előre! ’Ki ellenáll, az dőre, míg zúgja, hogy előre! Azért ég, hogy ne váljon vak semmivé az álom, amely megjelentette, és felel arra, lesz-e az ősi földön élet, ha ismét visszatérnek a bátrak, hősök, készek, s az örökké merészek a régen vágyott rögre, akkor is, ha dörögne. Akkor is, ha dörögne. A Szittya földről jönnek... mögöttük puszta földek, s Dentumoger hazának víg búcsút intve szállnak nyeregbe a vitézek, s midőn nyugatra néznek, minden készek a harcra, és ha kell, a kudarcra. De bizton tudják, győznek, mert hisznek és erősek. Mert fény küzd a sötéttel, nappal és minden éjjel, és a nap mindig felkel! 183

Táltos:

Az ősi föld úgy vonzott megannyi szent bolondot, s ha elveszett, helyébe nincs más, ’mi inkább kéne, mint a hét folyó tája s a Balaton csodája a Kárpátok ölében... nincs más ilyen sehol sem! Sohsincs, mert ott a felhő, mégha villámmal is jő, áldást hozó ajándék, ahova visszaszáll még a bujdosó is – halkan, vagy haddal, ami nyargal, örökségét keresve, míg egyszer meg nem lelte. Ha szeret, Isten is ver téged, te küzdő ember... s ha vészt hozna a holnap, nyakára új igát rak büszkéket sújtó sorsa, és bár vérével mosta e százszor szentelt földet, mely elveszett; mégis vet reménye új jövendőt, s hite szemez új szőlőt, Hadúr, Tengri, Egy Isten, nélküled semmi sincsen; mi tudjuk, hogy e földet felékesíti lépted. Hegy, völgy, folyó meg puszta az igát velünk húzta, de végre táltost ellett, s újjászületve kellett, hogy kardot fogjon érted a Te megszentelt néped, 184

Tudun:

Az én regém, ha volna, mindig csak arról szólna, hogy őseink még élnek, s a bűvös, regős ének elmondaná, hogy mernek, s ha kell, úgy hadra kelnek... szállnak a hadak útján, mint jégverés meg orkán, mogorván. Jöjjetek ismét, hősök, vár már a szentelt ős-rög, hisz’ új haza régi, s talán, ha vérrel méri, hogy kinek adja Isten, kettőnknél jobb soh’sincsen. Jöjjetek már. az élet, lássátok, hogy mivé lett... de ébred! Atyáink Csabát várták, míg állották a vártát, de mikor Csaba megjött, a vele érkező öt nemzetségnek a béke lopódzott a szívébe, s megannyi bátor had ma csak vetne és aratna... s maradna. Attila vérét várja, mindeddig tán hiába, hún, avar s Csaba népe, s a bulgárért cserébe vár egy új fejedelmet... Tudom, nagy hegyek mellett róla szól javas dobja, 185

s az orkán hírét hozza, már hozza. Táltos:

Szép daliák, vezérek, ha nyugat felé néztek, előttetek hegy orma, s a szorosban mogorva szálfák merednek égnek... Ezt hívják Vereckének, sok ló füvét taposta szekerekkel laposra, habosra. Ezen jött Árpád népe, s mások jöttek elébe, míg Álmos Erdélyt járta, s ott érte a halála. Álmos apa torára a Hadak Útján szállva eljött Csaba s a népe a Mezőség egére, hogy ott legyen a lángban, élő parázzsá váltan, a gyászban.

Vezérek: Kiev meghódolt nékünk, mert Álmos volt vezérünk, most pedig fia, Árpád vezet hegyen s pusztán át. Hős kardja és kegyelme árnyékában szeretne élni megannyi szittya, s míg lovát elborítja a hódolók virága, – barátság jele máma – de karddal a kezében, ha kell, megveszi véren e hegyet, völgyet, síkot, 186

hiszen Attila élt ott, s ránk hagyta örökségül... föld ez. ’min ország épül, föld, melyet együtt szerzünk, s többé nem kell keresnünk. ’Ki nem hódol, legyőzzük, s ha uradalmunk már szűk, száguldunk napnyugatnak, ahol nekünk aratnak –, hogy megtudja a császár: gyepűnkön át csak szél jár. Hegedős: A húrom zeng, s az énekem, testvérem, halgassad velem, hisz’ ének nélkül senki sem tudná, mi a történelem, s feledést hozna az idő, meg minden múló esztendő. Tőlünk tudta a Névtelen: Álmos előtt a félelem nyargalt át hegyen, völgyeken, s azt hitte, hogy nincs kegyelem, pedig bizony a Hét Magyar elvenni sohasem akar semmit, ami nem az övé, s nem a megyeri nemzeté. De öröksége kell neki, s ezt meg akarja tartani. Álmos átkelt a hegyeken, hogy Hungvárott törvényt tegyen. Ott, fia Árpád lett vezér s az esküvel kicsordult vér erősítette nemzetük, s tudták, hogy Isten van velük. Látták, az ország mily’ csodás Hungvárott és lőn áldomás... 187

nagy áldomás, szent áldozat, megköszön áldást, álmokat. Az áldomás tánc, dal söröm: Istennek mondott köszönöm. Táltos:

Nincs különb nálunk senki más! Kezdődjék hát az áldomás! Kupátokba bort töltsetek, hisz’ megmutatták a jelek, hogy szomjas már a Föld-Anya. Övé az első korty bora, és Istené az áldozat, hogy maradjon népünk szabad, s bár néha sorsa mostoha, ne győzhessék le, nem, soha! Védd meg. Tengri e nemzetet, s öltsél rá vértet, adj hitet.

Leány:

Fehér s fekete magyarok. az Isten tinéktek adott földet, országot, álmokat és jó szívet. mely ád s vigad; bátor szívet, mely hisz, remél, s hűen szeret, ameddig él. Mer és kitart, s megannyi dalt zeng és kezében ott a kard, hogy védje népét s otthonát... Ilyen szívet csak Isten ád! Istenem, halld meg a dalom, és én azon imádkozom, hogy élve éljen a magyar, hiszen elveszni nem akar. Bocsásd meg régi vétkeit, és amit törvényed tanít, váltsa valóra nemzetünk. Uram, segíts! Maradj velünk, hogy élve éljen a magyar, hiszen elveszni nem akar. 188

Add meg, Uram, e nagy csodát. Hiszem, hogy Lelked megbocsát. Leányok: Süssünk új lisztből kenyeret, milyet még senki sem evett. Élvezzük hegyeink borát, de ne kívánjuk mámorát. Igyuk sok szent folyónk vizét, sohsem feledve az ízét. Mikor a szívünk bánatos, könnyünk vigye Tisza, Maros, a vén Duna, Körös, Sajó, a Zala, meg a Berettyó, a könnytől sós tengerbe, bár talán az is vigaszra vár. De amikor szívünk örül, és majd ha hős leventét szül minden anya, s e földeken kivirágzik a szerelem, legyen akkor is áldomás, új élet és feltámadás. Istenünk, halld meg a dalunk, amint virágot áldozunk Neked és hű, magyar szívet, amely most Te eléd siet, s kéri, hogy legyen áldomás, s tetszhalálból feltámadás. Hegedős: A húrom zeng, s az énekem, testvérem, halgassad velem: Tőlünk tudta a Névtelen: ki élt a pannón végeken, tőlünk hallotta, hogy ki volt a büszke, kozár Mén Marót, meg Zalán, a bolgár vezér, és ki kegyelmet sohse kér, Erdő-elvén blak Gyalu élt, 189

s az ellenálló blak vezért Tétény legyőzte nagyhamar, s hódolt népéből vált magyar. Később bolgár, kún s annyi blak Galáddal ellenálltanak, de hős Szovárd, meg Kadocsa nem vesztett harcot még soha, s vesztes Galád békére állt... Isten így sokszor tesz csodált! Megyeri rév, út a Dunán, s, egy gyönyörű nap hajnalán Árpád népe átkelt azon, s amire vágyott oly nagyon, övé lett őse városa sok, kőből épült palota. A nagy sereg továbbrohant, s Veszprém alatt sok régi hant sok véres harcról szól, regél, s vitéz hírér viszi a szél. Aztán Vasvár is elesett, ott pihentek egy keveset s a futó, római sereg csak német földön várta meg, hogy űzik-e a magyarok? Páncéljuk horpadt, nem ragyog. Tőlünk tudta a Névtelen, hogy’ született a győzelem. Tőlünk tudta, hogy hét vezér, hét törzs vezére, mint a szél nyargalt, s haduk kétszázezer, és élén a fejedelem Attila nemzetségibül... Hogy’ is volt? Lassan elmerül a feledés mély-kék vizén, de ébren tartjuk, te meg én! És volt még másik hét vezér 190

hét másik törzs, mely ide tér, ha kicsi is, s velünk marad: a kabarokból álló had. Hún, blak, magyar, meg besenyő: összeötvözte az idő mindet, s a régi avarok, ’kik beszédükben magyarok, a székelység, s annyi kozár, s bolgár-taposta itt a sár, és egybefolyt tengernyi vér! Testvériség sokat megér! Erről írt a vén Névtelen, testvérem, halgassad velem, s bár néha botlott tolla is, írása mégsem volt hamis, amint ma többen hirdetik, de ha más füllent, elhiszik. Bizton nyugodj, vén szerzetes, írásod él még és híres. Táltos:

Fehér ló áldozattal köszönt népünkre hajnal. Még él Attila népe, mely itt maradt, cserébe új életért – nincs kétely – határőr lett és székely, s buzgón védte gyepünket mindég, amikor kellett, az Igfon erdőn túl is, s ha elnyomásba fúl is, még most is. A húnok kabar népe is velünk van örökre, a blakok is, ’kik régen, Csaba kis seregével jöttek s állták a vártát... 191

köréjük vont a Kárpát... sziklás hegyet, meg erdőt, s folyókból új otthont szőtt köréjük Tengri-Isten, ’kinél erősebb nincsen, sohsincsen. Tudun vezér meg népe járult Árpád elébe, Kurzán frigyével jöttek, bízvást elégedettek, s hozták a szívük vágyát, avar lelkük imáját, s az édes anyanyelvet, mely isteni lehelet, ’mit nem kellett tanulnunk, mert egybe-mosta sorsunk, s a múltunk. Mindőnkből áll e nemzet a Duna-Tisza mellett, a Kárpátok ölében, amit megvettünk véren, öntöztünk verítékkel, s bár most a nemzet térdel, örököd ne cseréld el... Magyar, sohsem cseréld el. Regős:

A fény küzd a sötéttel, nappal és minden éjjel, s hogy vajon lesz-e élet, ha egyszer visszatérnek a bátrak, hősök, készek, s az örökké merészek, a régen vágyott rögre, mely a mienk örökre, az Ur megjelentette, hogy megtöretett teste 192

a mai nemzedéknek, de zeng bennük az ének. Már zeng bennük a lélek, s a mai nemzedéknek bár megtöretett teste, a z Úr megjelentette, hogy a mienk örökre földünk mindenik rögje, s az örökké merészek, a bátrak, hősök, készek, majd egyszer visszatérnek, időben haza érnek, mert tudják, nappal s éjjel a fény küzd a sötéttel. A fény küzd a sötéttel, és a nap mindég fölkel. Az Antipodiumon. a Millecentennarium évében 1996 júniusában

HA ARCA NINCS IS Álmodjatok, késő utódok... Álom nélkül senki se’ boldog, hisz’ nélküle nincs vágy s remény se, hogy szobrászként szívünkbe vésse mindazt, ’mi jó, szép, halhatatlan, ami a földön szent s nemes van, s hogy honnan jó az égi dallam. A földön csak sírunkat ássuk. s a csillagoknak sincs csodájuk szemünkben már. A sárban, itt lent, úgy képzeljük, hogy tudunk mindent, de a természet és az ember mögé szemünk még nézni sem mer, és bénán állunk, ha a jég ver. 193

Ha nem is hisztek már el semmit, ha szívetekben nincsen sem hit, sem remény már, mit ér az élet, ha nincs megváltás, sem ítélet? Ha csak halál és „nem tudom” van mikor megáll a szívünk, holtan, nem lennénk más, csak nyom a porban? Az álom nélkül nincs jövendő, hisz’ ki érthetné, miért meddő egy fényes gondolat is néha, s hogy’ válhat szentté egy-egy céda? Ha arca nincs is a Nagy Úrnak, mert kezei emberré gyúrtak, meglátjuk, majd ha jő a Holnap. Az Antipodiumon. 1996. június 14.

A FÉNY (Jegyzet egy régi paradigmához) Mért küzd a fény az árnnyal, jajból mért lesz madárdal s a sírás örömkönnye mert lesz velünk örökre? Agyunk éppen csak mozdul... test-börtönünk csikordul, de látod, gondolatban szabad vagy mégis, halkan. Szállj hát a magas égbe, ahogy az Úr kimérte, tényleg, vagy álmaidban, amíg szívedben dal van.

194

Ne küzdj, fény, a sötéttel sem nappal, sem az éjjel, hisz’, ha a fényben állnék, mögöttem volna árnyék s bár árnyék délben nincsen, nem hullik le bilincsem, mert nem az árnyék tartja s van, míg az Úr akarja. Árnyékomban sötét van s előttem, napsugárban a fénylő, örök Isten... nála fényesebb nincsen! Úgy világít a fénye s tengernyi szenvedésre csak Ő ád gyógyírt mindig s ha megtorpansz, megindít! Fény teremtette árnyék, ellentét, s mégis egy még s ha rám borul, nem félek, mivel megtart a Lélek. Az Antipodiumon. 1996. június 27.

ÉLET (Jegyzet egy régi paradigmához) Az élet könny, meg emlék, amit ma meg szeretnék köszönni, Uram, néked s hogy látom az egészet a porban is, s a dalban, amit szívem zeng, halkan. Az élet szép ajándék 195

s ha színed elé állnék, elmondanám, halk szóval: rosszért fizettem jóval, de sok elvesztett harcot s a számtalan kudarcot nem tűrtem mindig békén, sokszor lázadtam... én... én... mert áthágtam a törvényt... de nem tűrtem az önkényt, csupán az igazságot, – légy Uram érte áldott – amit zászlómra tűztem... és kísértetet űztem! Az embertől nem várok sem szebb, sem jobb világot, csak harcot, vétket, ármányt, s agyat, ’mit lávaként hányt magából a föld gyomra, hogy tűz hullj ék a porra. Beh szomorú... és mégis, mert ember vagyok én is, értem talán: az élet, mely egy szavadra éled, csodás tánc, égi játék, törvénybe vert ajándék, veszélyes tor, kísérlet és ha végére érek s a helyemet megálltam, bár kőből van a lábam, magadhoz hívsz, adsz szárnyat, hogy Te elébed szálljak, s daloljak tiszta szívvel lőtted, Uram, Isten! Az Antipodiumon. 1996. június 27.

196

CSENDES BÉLÁNAK – UTOLJÁRA („Munkád ne hagy’d elvégezetlen: vess, amíg élsz: arató majd csak lesz” Csendes Béla: Végrendelet) Bakonyerdőről fú az esti szél, a Sukorón már az őszről mesél, új mustról, borról, ezer szüretről és hogy az új tölgy lassacskán megnől, hogy átölelje pincéd tetejét, mely a tiéd volt, s örökre tiéd. Nem veheti el tőled senki se, száz nemzedék vén szöllőmívese! Vinitor regis – szól a pergament... csak Isten tudja, mi lakik ma bent szakadt szívedben és miért sajog a vád: hatezertizennyolcasok. Dózsától féltek, nem tőled, tudom, mégis tiéd volt a sok fájdalom és téged ért a kín, meg sors-csapás... neked szentelt e könnyes áldomás. Neked szenteljük mi, ’kik a hazát s népet szeretjük itt és odaát, és minden ősünk, ’ki kardot fogott, érezte sokszor azt a bánatot, amit mi érzünk, ha egy elesett bajtársat a föld-anyánk eltemet. Te már megérted a szent, nagy csodát, s tudod, hogy várt rád társad, Ilonád. Mi csak azt tudjuk: az élet örök, sem gyűlölet, sem tüzes ördögök nem vetnek véget semminek, ’mi szép, s a szeretetnek gyógyító tüzét 197

veled küldjük, új, táltos-szárnyakon, hogy ne takarjon szerény sírhalom kopjafa nélkül. amelyen ez áll:... Uram, elébed költő lelke száll!” Az Antipodiumon. 1996. július hó 27.

STATISZTIKA (Magyarországon ma négy ezrelékkel többen halnak meg. mint amennyien születnek) Ezerszáz esztendő kellett éppen hozzá: így vált sorsunk meddő. Bár világra hozná lvetélt magzatát minden magyar anya, várva a nagy csodát s Égre kiáltana százezer könyörgést, ezer imádságot: jöjjön, Uram, végre el a Te országod, jövendőnk mért meddő? Ki akarunk halni? Bár fullaszt a fertő, mégse’ halhatunk ki! Ereinkben mért ég hősök diadalma, ha nem lehet bőség mindnyájunk jutalma, ha célunk: kihalni? Hát már senki sem mer fennen kiáltani: Térj magadhoz, ember, hogy, jaj, el ne vesszen megannyi új élet!? Nem mentheti más meg, ha bűnbánón kéred, egyedül az Isten. Egyedül az Isten! Más reményünk nincsen, nem vehetjük kincsen! Ezerszáz esztendő nem irtott ki minket! Állj ellent, ha eljő az újabb kísérlet. Ha elér, e földet ne változtasd sírrá, ember, kérjed Istent, bárha megmutatná, hogy magunk okozzuk sanyarú sorunkat és szívünkben hordjuk sajgó bánatunkat, könny s vétek keresztjét, gyengeségünk göncét, s körmünk tépi most szét, ’mit a Lélek nem véd. 198

Ezerszáz esztendő megtaníthat minket, hogy lelkünk nem meddő. Megidézzük mindet, hogy most tanúskodjék Isten s ember előtt, hogy már megbűnhődték múltjuk, s a jövendőt őseink, s az egész, árva magyar nemzet. Kérjük Istent. adjon erőt, segedelmet. Ébredj, Árpád népe, ne engedd kihalni az új nemzedéket s ne rontsa meg semmi! Az Antipodiumon. 1996. augusztus 15.

FEHÉR MADÁR Fenn szokott ülni a nagy cédruson a bejáratnál – senkivel rokon... Tollát borzolta a vad, téli szél, mely mérgében csak új fagyról beszél. Reggel még itt ült a fehér madár, úgy ült, mint aki nagy csodára vár, csodára, mely tán sok gondot megold, álmatlan éjre, ’hol a teli-hold szemébe süt s az ágak árnyai remegnek halkan. De ha táncba hí valakit a vén, sarlós markú vég, nem mondhatja, hogy a torból elég. Zúzmara ült a szürke ágakon... Téli sötétben nincsen fájdalom. Remegett, fázott az öreg madár, tolla elsápadt, hófehér. Beh kár, hogy nem dalol, nem száll az ég felé. Csak vágyott… s szíve megszakadt belé és lezuhant... Itt lent a sár, avar az Úr helyett ma mindent betakar. Felhős az ég, lassan estére jár... Fészked üres – te, tépett, vén madár,

199

de hajnalra, egy új nap s ég alatt ismét repülsz... s álmodsz szép álmokat. Az Antipodiumon. 1996. augusztus 20.

TI, MEGVÁLASZTOTT, VAK KÉPVISELŐK (A többség parlamenti képviselőinek a magyar-román alapszerződés aláírásakor) Felszólalok, a nemzetem jogán! Én is hordtam a magyar Golgotán más vétkiért kicsiny kereszteket, s ha reng a föld, engem is eltemet. Ti is hordjátok, ’mit rátok rakott önvétketek: a gyáva holnapot, a megszegett, hiú ígéretet, s az igazságot, ami elveszett. De mért szenvedjen a székely s magyar, mert Erdélyben még mint nemzet akar élni tovább, de kihalni soha, bár sorsa légyen mégoly mostoha. Eladtátok, ’mi nem volt tietek: a holnapot s egy szent ígéretet, hogy elbukik majd a földi gazság, s eljő közénk az örök igazság. Ti, megválasztott, vak képviselők! Mikor látjátok, hogy a nagy időt, amit megértünk, már veri a jég, s harácsolt kincse lassacskán elég? Miért kell nektek ma eladnotok örökségtek’ és az ősi jogot, egy nép önrendelkezési jogát, amit az Isten minden népnek ád?

200

Lemondtál, ember, bár nem a tied... ezért az élet lassan eltemet: árulónak hí a történelem, s nem imádkozik érted senki sem. Éjszakád mélyén sok lidérc kísért és megbúnhódsz az eladott hitért, s ha maradt benned lelkiismeret, kínozza az tévelygő lelkedet. Az Antipodiumon, 1996. szeptember 16.

CARMEN MISERABILE (Az 56-os Szabadságharc 40-éves évfordulóján) Ősz volt, mustízű, verőfényes ősz, mégis nehéz volt, kínzott a bilincs... s az elnyomás bár sok embert legyőz, kérdezni merték, hová lett a kincs: a szent szabadság. a nemzet, ország s az örök élet jele: a kereszt? Ki szól az Úrhoz s hirdeti: jóság és szabadság kell? Ki tanítja ezt? Éter hullámán szól t a rádió, magyarul szólott, szabadon beszélt, vak reményt keltett, mely oly’ biztató, bár lelke mélyén tán mindenki félt. A foglyok verten és kurtavasban kísérelték meg Recsken és Vácott, gyalázva, éhen, de lelki harcban, hogy túlélhessék e rab-világot. Írók beszéltek, lelkiismeret furdalt minden szép mondat, szó mögött, míg a diákság fellelkesedett, kivonult s hitte, a jég megtörött. Tíz ment egy sorban, nemzeti zászló 201

pirossal együtt lengett a szélben... A tömeg tudta, szent ez a pár szó: magyar szabadság – s kell mindenképpen! A tengerré vált nagy diákfolyam hömpölygött, zúgott, felébredt a nép... A Bem-szobornál már vezére van és csak növekszik, mind amerre lép. Tudták, hogy megtelt már minden börtön s fekete gyászban sínylenek sokan, nyomorúság van a magyar földön, s a szabadságnak magas ára van. Mégis özönlött az ember-tenger, követelésük tizennégy pontban összefoglalva. mit más még nem mer ebben az átkos, földi pokolban. És kivirágzott sok magyar zászló, a közepében lyuk lett a címer, s a zászlótartó nép csodaváró, ’ki nem csak hinni, de tenni is mer. Ledöntötték a bronz behemótot, kínos mosolyra torzult érc feje, amint zuhant... rég egy zsarnok állt ott, Sztálin, s nyüszített árkos szelleme. Egy dörrenésre a rádiónál elszabadult és az aszfaltra szállt a halál és bár ártatlan voltál, gyilkos golyója mégis eltalált. Nem messze már a Múzeum égett... éjfélre Pestre ért sok ruszki tank... már reggel hívták… tudjuk, mi végett... s ezt hirdette egy félrevert harang. Zsarnokság zúgott ágyútorokból és annyi fegyver szedett véradót... 202

a nép felébredt s zsenge fiúkból harcos vált, mihelyt hallotta a szót: Szabadság! Szűnjék meg az elnyomás... s benzinpalack, meg kampós végű drót sok hőst teremtett és tettük csodás, míg fegyver dúdolt másnak altatót. Annyi rajongót elért a halál és mégse’ féltek...s a Parlamentnél, míg sok emberszív békét kalapál, szovjet tankokból a bosszú felkél. A Corvin-közben Pongrátz szólt: elég az elnyomás, gúnyolta a halált... vén s gyermek harcolt... „nézd, a tank hogy’ ég!” s Szent László lelke közéjük leszállt, hogy megvédje az öreg laktanyát és mentsen mindent, ami menthető. Ily’ hősöket csak az Úr Isten ád s rájuk épül majd a magyar jövő. A Széna-téren harcoló Dudás senkinek sem hisz, neki Nagy Imre csak vörös most is, mint megannyi más... csak más a helyzet... miért is hinne? Gérecz Attila szívében sok dal eldalolatlan, szomorú ének, s amint derengett a vészes hajnal, kínzott testéből elszállt a lélek. Amíg a harcban annyi hős vész el, egy partizánnal tett az Ég csodát és magyar hőssé válott Maléter... a nép meg visszakapta pásztorát: Felsőpetényből Pallavicini – Pálinkás Antal, honvédszázados Mindszentyt hozta, s tudta, remélni, küzdeni kell, bár még vérharmatos 203

Magyaróvárott s Hatvanban a föld, a szellem él még. a célja tiszta... csak test volt, ’mit a zsarnokság megölt, míg szabadságát szerezte vissza. Fegyverszünet lett, azt hittük, győzött az igazság és szabad lett a nép, s magyar szívét, ’mit máig megőrzött, e földön senki sem téphette szét. Nagy Imre, Tildy s mások beszéltek... Keletnek húzott most megannyi tank... Bár sokan hitték, a szabad élet dicséretével szól majd a harang, amint Szuezben a kocka fordult: odafigyelt a biztató Nyugat, október végén kupánk kicsordult és beözönlött egy új szovjet had. Hogy van hatalma, tán azt hitte Nagy... Konduktorov = Kós, a magyar (?) követ szabotált mindent, s mint nyálkás varangy, elhallgatott sok vész-üzenetet, hogy segítség kell, mert már reng a föld... hernyótalpaknak minden egyre megy, mert annyi hőst már eddig is megölt, s a nemzet sírja tank-taposta hegy. Segítsetek, Egyesült Nemzetek! És Nagy beszélt... zúgott a rádió... November volt már, síró fellegek gyászolták, hogy vár ismét a bitó, börtön, bilincs – nem mentes senki se... Az elnyomó jött s nyomában Kádár... szürke november volt...negyedike... s méltán hitted, bosszúja rád vár.

204

„Éljen Magyarország, éljen Európa!” szólt utoljára még a rádió. Azután csönd lett, hallgatott a róna s várta az új hírt, amit hinni jó. De sem nyugatról, sem a magas Égből egy szó se’ hangzott, mindenki aludt. Egy nemzet állt ki, csak egy és a vészből rémes pokolba vezetett az út. Kádár poklába, ahol csak öltek, míg el nem fáradt végképp a bakó, vér áztatott sok utcát meg földet és elnémult a sírás és a szó. Felnőtt és gyermek bitóra került, megint megteltek sötét börtönök... pár százezer meg messze menekült, de szívükben a fájdalom örök. Azután csend lett s a Duna felett otthon csak éjjel mert sírni a szél, mert nappal félt még... ismét elveszett a szent szabadság s szenved, aki él. Majd belopódzott – jaj – az ős Kaján és lelkeket vett egy üveg boron, de lidérc volt csak, mámorparipán, hogy elveszítsen, szegény rokonom. Ősz volt, halk hangú, köd-siratta ősz... Isten lenézett... szét, a földeken s piros vért látott...Elbukott, de győz a zsarnokságon, bár testük pihen, megannyi hős, mert nagy, láng-lelkük él s esdve dörömböl a Menny kapuján, hogy megsegítse népét, hiszen él az Isten, itt e földi Golgotán. És szürke felhők úsztak az égen... Isten lenézett, szét a földeken... 205

s mert vérnyom égett utcákon, téren, sírt, és könnyéből új világ terem... Egy jobb világ. ’hol vas akarattal, több hittel, bízva, hogy Ő megbocsát, munkában várjuk, jöjjön a hajnal, hogy megláthassuk az új, jobb hazát. Az Antipodiumon, 1996 szeptemberében

DÖRÖMBÖLÖK (Tollas Tibornak) Dörömbölök a lelked ajtaján, amit Kaján eltépne tőled, hogy’ többé ne írj s új pályadíj ne koszorúzza ismét homlokod’... Miért adod küzdelmedet fel, Barátom, miér’? Némán, mit ér az élet, s tudom, annyi még a dal, új diadal, a szíved mélyén, hogy még eldalold, élő s a holt kell még, hogy hallja a szíved dalát – nem odaát, itt kell a dal, új harcra buzdító, s ezer bitó kívánja tőled, hogy ismét dalolj és zengve szólj! És ezt kívánják holt barátaid, kikben a hit mindvégig élt és oly’ fiatalon, szent-konokon, éltüket adták, hogy legyen tavasz, magyar vigasz,

206

egyszer a Kárpát megszentelt ölén. Parázsló szén legyél, mely minden szívet melegít, mert él a hit, csak néha dallal még táplálni kell! Költő, jövel, mert dörömbölök lelked ajtaján, amit Kaján eltép ne tőled, hogy többé ne sírj, s többé ne bírj életre hívni sok kövült szívet, s ha elviszed dalod magaddal, itt csak úr marad, mert learat bennünket is a sok vesztett tusa, tél idusa. Kelj fel s dalolj hát, kell a magvető, mert az idő már itt jár lopva a kertek alatt, s ha nem marad, ’ki megfúj hat ja a tárogatót, a véradót elénk idézve, dobogó szívvel – a holt majd felkel, hogy velünk védje a magyar Hazát sok vészen át, és akkor küzdünk, fájóan, magunk... s megmaradunk! Az Antipodiumon. 1996. november 11.

MEGFÚVOM BÁTRAN Álomra hajtom bús, konok fejem... Vesztett reményt még ott sem ismerem. Futottam egyszer, de többé soha; itt állok, mert kell, még ha harcosa lennék gigászi ügynek is. 207

Nézzen bár szembe velem a halál, megfúvom mégis szellem-harsonám, s átvágok minden bonyolult csomót, reménytelent, vagy csalón bíztatót, mert megoldásom nem hamis! E megoldásom: konok küzdelem, míg Isten enged bátran küzdenem, míg el nem érem nagy, szent célomat, küzdök, míg népem nem lehet szabad a földön és a hant alatt. Hívlak Testvérem, jer, küzdjél velem, otthon, vagy künt, e messzi végeken; egyedül, vagy ha újra hadba’ kell, karddal, tollal és Isten lelkivel, s a hitünk győzelmet arat. Az Antipodiumon. 1964. szeptember 29. – 1996. december 4.

ÁLDÁS ÉRTED Amint az Úr kiméri mindőnknek a zenét, van, aki buzgón kéri, és hogyha sohse vét, szárnyak helyett zenét ad az olyannak az Úr – hisz’ dallam szárnya hordhat angyalként, konokul, minden bajt, földi terhet, s a dallam felemel még szívet is, ha szenved nehéz keresztjivel, Áldás érted. Beethoven, mert lelkedből zene 208

fakadt, amit az Isten trónjához kellene elvinned nappal s éjjel... s re mégis itt hagyod minékünk, hogy reménnyel várjuk a holnapot, hogy lelkünkben rezegjen ezer harmónia mert ég s föld közt már régen zene a lét szava. Zengjél örökre, nyisson sok égi ablakot zenéd és hogy tanítson varázsos dallamod. Az élet zene nélkül oly’ elhagyott, sivár, s amint az ember vénül, mindig zenére vár. Az Antipodiumon, 1996. december 16-án Beethoven születésnapjának a 226-ik évfordulóján

BARÁTSÁG (Jegyzet egy régi paradigmához) Ha elcsuklik a hangod, s éjente magad’ hallod kiáltani a ködben, űzve, összetörötten és úgy érzed, még árván sem tanulsz magad kárán, s mikor leginkább kellett, az utolsó lehelet nyitotta szóra ajkad, de nem volt, ’ki meghallgat, s ha tántorgott a lépted, Ő támasztott meg téged, 209

hogy megállhasson lelked és segítse a szentet felébreszteni benned: a hűséget, szerelmet és megmutassa célod... s ha ömlött volna vér ott, ahová menni vágytál, vérsárban nőtt virágszál, akkor, ha nem is kéred, ad és ha kincs a béred, elvonul, halkan, csöndbe’, s ha sorsod úgy pörögne, hogy bajba jutnál mégis, nem kérdezi: miért is? Segít, ne érjen válság, mert ilyen a barátság. A nyomod az avarba’ tán rejtőzni akarna, de minden szép emléked újra, meg újra éled, ha van balzsamos álmod s egy régi, jó barátod, hogy megossza a terhed’, még akkor is, ha kerget a múltak sápadt árnya s a mécsesed világa fel-fellobog az éjjel s ha küzdesz száz veszéllyel – segít, ha nem is kéred, bár tán nincs is reményed, de veled marad mindig, egy élten át a sírig. Eggyé lesz minden másság és örök a barátság. Az Antipodiumon, 1997. február 22.

210

VISSZA HÍVNÁM Fáy Istvánnak levél helyett Fejemre halkan hull a hó, elbódít, mégis nyugtató, s feléd repül csendes dalom, hogy letörölje könnyedet, s biztasson úgy, ahogy lehet, mert tudom, sebed fáj nagyon, A veszteség szívedben ég, de mint az Úr ígérte rég, nincsen halál, sem elmúlás, csak élet van és szeretet, s emlékként itt marad veled, Az új tavasz csak változás. Szólította az Úr szava: elbúcsúzott egy éjszaka hú társad s várta a tavaszt,... Kezed kinyújtod... nincsen itt, a kankalin még nem virít, mert elfödi a sok haraszt. Agyam sajog, rád gondolok... mért csak az álmaink nagyok, s amink marad, mért földi kín? De jó ismét a biztatás, s a szent ígéret oly csodás, amint az Úr szólít megin’. Szólít, biztat: új rügy fakad, s régi helyébe mindig ad egy újabb, patyolat ruhát és begyógyítja mély sebed

211

az isteni, szent Szeretet, s veled járja a Golgotád’, Visszahívnám az álmokat, szívemben bár alig marad más, mint a dal, a könny s a vágy. Ha visszatérnek, hol leszek? A szél visz s vándor fellegek és a dalom nyomot se hágy. A gyertyánk lassan csonkig ég, de lángjától a messziség fel-felragyog, amint lobog. Így áraszd fényed, míg lehet, a toll maradjon fegyvered, ameddig csak szíved dobog. Az Antipodiumon, 1997. március 6. Veled érezve.

VÁLASSZ! (mert nincs semleges világnézet) Mi az, hogy semleges? Az tán, hogy meg ne vess senkit, s legyél magad, mert máshogy’ nem szabad? Mi az, hogy semleges? Nem fehér, zöld, veres, csak, mint a szürke por, gerinctelen, botor. Csak. mint a szürke por, fájó, halotti tor, mely némán eltemet... Halljátok, emberek? 212

Bár árnyad nagyra nőtt, válassz, legyen erőd, s bár éjszakád közel, hited’ nem veszhet el. Válassz jó s rossz között, darócba öltözött, bűnbánó, árva nép! Válaszd Isten hitét! Válaszd, mi jó s nemes, ha kell, úgy fegyveres lélekkel szólj: megállj! a fertő gőze fáj. Vallj hitet, nemzetem, a zászlódat viszem, ha választod a jót, Isten lesz pártfogód. Sohse légy langymeleg, az Úr ott lesz veled, és acélos hited győzelemre vezet. Antipodiumon. 1997. március 18.

NAGYPÉNTEK Júdás voltam és elárultalak, s a szívem mélyén csak salak maradt. Péter voltam és megtagadtalak, mert féltem, egy lány bitó-kézre ad. Fejedre tettem tövis-koronát, hang voltam, amely öld meg-et kiált, feszítsd meg-et, bár tudtam, hogy ki vagy... Uram, bocsáss meg – soha el ne hagyj! 213

A keresztre én feszítettelek, csuklód’s lábadba vertem a szöget... Én voltam, aki kockát vetettem a köntösödre, s szivacsot tettem a lándzsa-végre... és megdöftelek... dörgött az ég és rengtek a hegyek, a templom-kárpit fájón elszakadt, s felrázta Isten mind a holtakat... Én voltam, én és hulltak könnyeim, tudtam, miattam is sújtott e kín, éreztem fájó vétkeim’ s hibám’ a kereszt alján, fent a Golgotán. Aztán sötét lett – „Elvégeztetett”... s a kereszten az Örök Szeretet így szólt az Úrhoz: „Én Egy Istenem, mégegyszer kérlek, maradjál velem!” A Lélek a két bús lator között a Mennyekbe, az Úrhoz költözött – a test pedig, e mulandó hüvely, halálra készen kiöntött kehely, ma tudom, értem is megtöretett hogy újra éljen, mint Szent Szeretet... Uram, bocsáss meg, soha el ne hagyj, bűnös voltomban is tudom, ki vagy. Az Antipodiumon, 1997. március 28-án

SIRATOK MÚLTAT; HOLNAPOT Keresztes Gizike emlékére Aludj békével, csendesen, lehullt virág, a földbe’ benn, ringasson Földanyánk öle, takarjon avar özöne... 214

Nekem is fáj az úr s a csend, és könny fakad szívembe’ bent, siratok múltat s holnapot, amit a jelen ellopott, s amelyből soha sincs elég, míg el nem lobban, el nem ég. Tudom, hogy minden írva van... siratlak, s szánom önmagam’. Most búcsúzom: Isten veled! Ringasson világok felett az édes álom, bár a szél kergeti most és míg csak él, a vágyat és az álmokat, míg végül semmi se marad. Könnyünk sem ég, felszáradt már, felcsókolta a napsugár, s amint e csókban mennybe száll, megérzi, hogy nincsen halál, csak élet van, könny és mosoly: Ne sírj hát, lelkem, csak dalolj! Dalolj, ha fáj is néha tán, zúgj, mint a szél az esztenán, és amint sír a fák között, a zöld palástba öltözött magány, a hangja oly csodás szent, égig érő áldomás, halk, zsongó, édes dallamok, miket rég Isten hallhatott. Bóbiskolok. azt álmodom, hogy gyertyám ég az asztalon, s szívemben kélnek új dalok, hogy enyhítsék a bánatot. Az Antipodiumon, 1997. május 29.

215

LÁTOMÁS (Raffay Ernőnek) A dob távolból, szívfájón pereg, fekete gyászban, sápadt emberek mennek egy régi ágyútalp után... Mikor volt – kérdem – más világba’ tán? Az ágyútalpon egyetlen terem”, egy országé, ’mit most temetnek el. Ország, mely mégis csupán tetszhalott, szíve nem bírta a sok bánatot, s mikor beszívta az élet tüzét két vén tüdő, az ármány tépte szét. A dob távolból szívfájón pereg... Sírj, sírba visznek egy hós nemzetet, s népek helyett nem állja más körül a sírt, amelyben nincs ’ki üdvözül, csak mindig éhes, átkos keselyűk: falánk madár mind, bűzös torka szűk. A tetszhalottal szépen bánjatok, mert mesgyén élni fájó állapot, ti emberek, hisz’ reng itt már a föld... s amit ígért az Úr, mindent betölt. És a mély sírból kikél a halott, csak azt kell mondja: ’Elni akarok!’ s amint megrázza holtnak hitt kezét, sok ellensége fut majd szerte-szét. A dob elha1Igat, de él a halott! Isten kegyéből, lásd, feltámadott, s mert megkóstolta a halál ízét, élete szálát nem téphette szét kegyetlen Párkák jéghideg keze. Kérjük, az ármány se győzhesse le! Az Antipodiumon, 1997. június 21. 216

TÖLTSD BÉ REMÉNYSÉGGEL (Udvaros Bélának, az „Evangélium Színház” művészeti vezetőjének.) Töltsd bé reménységgel e széles világot, s hirdetett igédért legyél százszor áldott. Jó hírt hozol mindig, szépen zengő hangon, hogy hit nélkül soha senki ne maradjon, hogy az igazsághoz megtalálja útját, bár mocsárban gázol s néha partot sem lát. És ha megtalálta, örökké kövesse, az Úr kezét fogva reggel, délben, este. E szent reménységgel vívja meg a harcát s váltsa diadalra sok, régi kudarcát. Töltsd bé reménységgel e széles világot, beszélj csodáról, ’mit még senki se látott. Hirdesd, hogy szeretnünk kell a magyar népet... Ember fia, hányszor szenvedett teérted...! És hogy dolgoznunk kell és áldoznunk érte, akkor is, ha még egy rög sincs nálad bérbe’ a magyar hazából s idegen az ég is, küzdened kell érte, ameddig élsz, mégis. S ha sok sorscsapás közt meg is állnál, kábán, hinned, remélned kell, s megállnod a vártán. Ne csak szószékekről szóljon most az Ige, mindenünnen szóljon, hogy az ember szíve a beléhullt magnak termőföldet adjon, s belőle. mint termés, cselekvés fakadjon. Cselekvés fakadjon sok reménység magból, meg szent biztatásból, mely mindenkihez szól. Szeretet és jótett új világot teremt, amiként a mennyben, úgy e világba’ lent: Töltsd bé reménységgel e széles világot, s hirdetett igédért legyél százszor áldott. (Mottó: „...bétöltsük reménységgel a világot, amely minden percében a kezdet és a vég.”Tamási Áron: Hegyipatak)

Az Antipodiumon. 1997. július 9. 217

TUDOM Az éjtől félt és elsápadt az ég, a kékje megbújt a felhők fölött, s a lebukott nap parazsában ég a fél világ a lét s nemlét között. Elállt a szél, az est könnye szitál... Miért van messze minden égi fény? A szürke ködben nincs. ’ki megtalál egy árva lelket. Van-e hát remény? Ha elveszett, úgy sohase’ keresd a szellemet: az él és megmarad; repülni fáradt, menekülni rest, s bár kérded, hol van, választ már nem ad. Akkor miért van? Oly’ sötét az ég... Vacogva várja, felkél-e a nap? Tüzétől egyszer talán csak elég és fájdalmából semmi se’ marad. E semmi is fáj, mert büszkén konok és mélyre szíva lassan fojtogat... Tudom, nem várnak fényes holnapok és a reményből csak pernye marad. Mégis remélek... Nem... Bizton tudom, hogy a pernyéből új élet fakad, és túl sok könnyön, kínon, bánaton az Isten egyszer fiává fogad. Az Antipodiumon. 1997. július 12.

218

VÁROM, HOGY SZÓLASZ A tündér álom valóvá érett... ajtódnál áll a napfényes élet, s hív, hogy’ kövessed. A fáradt tested könnyűvé válik, s a régen restet új szorgalommal viszi a lélek, és felkiáltasz: örökké élek... Fáradt vagy mégis. Vajon miért is nehéz az élet? Törötten, én is megállok csendben, szívem dörömböl és leszáll hozzám a fellegekből egy fénysugár. Későre jár. Szárnyaszegetten egy madár lehull a földre. Nincs már örömre, munkára, harcra, se’ dalra kedve. Csak nézi, nézi a messziséget, mint én. Nem tudom, látlak-e téged? Várom, hogy szólasz és hogy feloldasz, és hogy a csöndben az égi vigasz leér a földre és bút örömre vált, amint harmat szitál a gyöpre. Amint a pára leszáll, sokára, beburkol lassan, hajnalra várva, és halkan ringat, vigasztalást ad, s cserében, végre tán megnyugodhat idő mardosta, megtépett szívem – s ha egyszer innen én is elviszem, hiába ének s tündérszép regék, hiába fényes, kék a déli ég, sohsem mondhatnám, hogy most már elég, mielőtt véled szót nem váltanék. Szólj hát, s rikoltsd a világba bele: Élünk és él az ősök Istene! Az Antipodiumon. 1997. július 25.

219

PIHENJ MEG, KÖLTŐ (Tollas Tibortól búcsúzom) Búcsúzom halkan és az avarban a léptünk árván, tétován dobban... Mondjunk hát áldott Istenhozzádot, s amint az este lassan leszállott, daloló kedvet, bút és szerelmet nem ád az éjjel. Minden lehellet mára nehéz lett, s e földi élet rég fényes lángja lassan kiégett. Ha jő a holnap, mások dalolnak ujjongó szívvel. Kár, hogy szemük vak, hisz’ a csodának beillő fákat nem látják, min t te. Feléjük áradt szerelmed, gondod, és csendben hordod a vágy emlékét, amit kioltott a sorsunk kába, mogorva árja. Közöttük vársz egy újabb csodára. Pihenj meg költő, az álom eljő, lassan beburkol e varázs-kendő, hogy elringasson, – hogy megsirasson barát, ellenség, család meg asszony, hogy elvethessed maggá vált tested, hisz’ a hazád volt örök szerelmed. És most cserébe’, érjél a révbe, mely földről indul az Úr elébe. Angyalok szőnek a magvetőnek lombból palástot, s a lombok nőnek, árnyékuk ringat, szem nyugtatást ad, s az Ur vigyázza, amíg megvirrad, Mert érzem, mélyen szívedben ég, benn, ezernyi emlék s tiéd egészen. 220

Az emlék buzdít. Mondd, mért hagytál itt? Szellemed fénye mindig világít. Az Antipodiumon, 1997. augusztus 15.

AZ ÚR LENÉZ Az Úr lenéz e vak világra, ’hol szenvedés az élet ára, vétkes homály rejt minden szépet, s jóra csak titkon vár a lélek. Hulló harmattal sirat minket, mert elherdáltunk minden kincset, amit adott és pergő könnye a mi szemünkben ég örökre. Mert nem hiszünk, nincs bennünk jóság, gyengék vagyunk – ez a valóság, önzés él bennünk, rút irigység, s vétkezünk rútul, kábán, mindég. Szívünk bálványa az önérdek – Senki sem ád... én is csak kérek... Kérem, hogy terhem elviseljem, és végre győzzek magam ellen. Akkor. ..a béklyóm tán megoldod, Uram, s levetek minden gondot, amit rám raktál itt, e földön, akkor... tudom, Országod eljön. Az Antipodiumon, 1997. augusztus 31.

221

A TENGERPARTON Ma még a szívem halkan dobban és lábnyomom lent a homokban, hirdeti bátran, hogy még élek, s dalol bennem a szív s a lélek, de elmossa egy csendes hullám a parton majd és mély csend hull rám, mikor testem mássá válik, s teher helyett megint világít. Énekem messze, messze szárnyal, és minden áldó napsugárral karöltve zengi: Él az Isten! s szeretetlánggal buzdít, hogy benn, szakadt szívemben lakjék béke, s ne lássak szálkát más szemébe’ de meglássam a százszor áldott, örökérvényű igazságot. Csendesen lélekzik a tenger, s a parton lent, egy árva ember nézi, mily’ közel van a távol... az ég sincs messze a világtól, a dal is irt zeng. s mindenütt van, és mint mikor a szívem dobban, túlárad, lüktet bent az élet, s vígan dalolja, hogy még élek! Parti homokban hagyott lábnyom: a múlt. amelyre már nem vágyom, és ha a tenger lassan mossa, hisz’ parti nyomnak ez a sorsa, bár talán fáj, nem bánom többé, de emlékim közt él örökké, és mikor testem mássá válik, teher helyett megint világít! Az Antipodiumon, 1997. szeptember 21. 222

VILÁG, VÁDOLLAK! (Földrengés után) Világ, vádollak! Elorzott szabadság mért tesz erőssé tolvaj népeket? Miért hiszed, hogy láncok, meg a rabság előbb-utóbb a békéhez vezet? Amit ma hirdetsz, csak látszólag egység, mert szolgává tesz mindenkit ’ki él; zabadság nincsen, csupán kötelesség, s ínségbe döntve senki sem remél. Sokan dőzsölnek, de még többen sírnak, korbács nyomán új vérfolyó fakad, s ha nincs már többé helye újabb sírnak, feltörik a rég horpadt hantokat. Világ, mi lenne véled, hogy ha egyszer lerázná láncát minden elnyomott? Ha feltámadna álmából a tenger, s a rengő földön rom lenne s halott? Világ, vádollak, hogy áruvá tettél mindent, ’mi szép, jó, igaz és nemes. Magad’ árulva árván, céda lettél – elszámoláskor így magadra vess. „Aranyért mindent meg lehet már venni!” Jelszavad ez, de tudod, nem igaz... Nem lehet pénzért igazán szeretni... s elprédált földből égig nő a gaz! Fordulj magadba, nyújtsad fel az égre, az Úr Istenhez, megfáradt karod, és legyél ismét anyánk, hogy ha végre az Isten szólít – és ha akarod. 223

Adj szabadságot a gyermekeidnek, hogy mindnek jusson betévő falat, s azoknak. ’kik ma még hinni mernek, legyen a bére égi patyolat. Az Antipodiumon. 1997. szeptember 29.

KEGYELMES ISTEN, EL NE HAGYJ! (Howard Robertsnek) Lüktet a kékes-sárga agy... Kegyelmes Isten, el ne hagyj! Lékelten áll a koponya, s fájást tompító mákonya ringat. ..Nem tudja, él-e még, nem tudja, teste lázban ég, hogy fényesek a csillagok, de érzi tán, hogy elhagyott, a mennybe fel nem érkezett, nem tudja hol van...elfeled mindent, s lebeg a víz felett. Nem tudja: bevégeztetett, vagy új élet jő s új világ, új tavasz, fakadó virág. Nem tudja még, hogy sorsa mi: az Ur fog hozzá szólani, vagy ismét csak az orvosa, ’mit nem felejthet el soha. De addig lüktet és lebeg, barátai a fellegek. Addig a tenger gondolat a fejben még nyugtot sem ad, csak körbe, százszor körbe jár, mint szárny-szegett, kicsiny madár. Nem fáj neki a kés-acél, s terhétől mentve, újra él 224

a fáradt, kékes-sárga agy... Kegyelmes Isten, el ne hagyj! Az Antipodiumon, egy műtét margójára, 1997. október 17.

E FÖLD SZENT NÉKÜNK. .. (Göncz Árpádnak) Szavaznom tán nem, de szólnom szabad, ehhez jogot bús magyar szívem ad, bár messze élek, Óperencián is túl, egy másik magyar Golgotán, melyen múlt vétkek kín-keresztje áll, de sóhajom még most is haza száll. Elvették, régen, jövendőm’, Hazám’. Láncos kopókkal vadászott reám sok, uralomra ültetett pribék, bár szentelt földünk’ nem dúlhatta szét az ármány, mert a föld magyar maradt, mélyén ringatva szabad álmokat. Régen elvették házam’, földemet, s ha másé nem lett, a szövetkezet osztotta szét bús magyarok között a földet, amit vér, könny öntözött s fájó veríték – az őseimé, ’kik karddal álltak minden vész elé. Elesett testük, vérük lett a föld, azoké, kiket a balsors megölt: jobbágyé, úré... mindenik magyar és szolga módra élni nem akar. E föld szent nékünk... sohsem eladó, ha védelméért jár is a bitó.

225

Az ősök földje mienk is marad, s ha kell, idézzük meg a holtakat, hogy védjék, mert e véráztatta por magyarnak élet, sír, halotti tor, nem árucikk, ’mit bárki idegen felvásárolhat, csak pénze legyen. Hogy eladja, nincs senkinek joga, hisz’ másoknak ez csupán mostoha, de nekünk szent és édes, jó anyánk, álomba ringat. áldón néz le ránk, de tud haraggal rengeni is ám, s már láng-kéz ír a palota falán. Az Antipodiumon. 1997. október 23.

EGY VÉRTELEN MÁRCIUS EMLÉKÉRE (1848. március 15-e 150 éves évfordulójára) Vértelen volt a felkelés, s az elfelejtett szenvedés mámort hozott, befoldozott elnyűtt reményt, új holnapot ígért, amelyben összefér mindenki, aki helyet kér, s ahol a népé a babér. Sok lelkes ember áldozott vért, verítéket, holnapot, s mi több, tündéri álmokat. Kívánta, hogy legyen szabad a nép megint. Az eszme szép és nem verheti szerteszét semmi a szívek szent tüzét! A zsarnokság bujtogatott, megmérgezte a holnapot, 226

de mikor ez nem volt elég, s futó hadára dúlt az ég, idegent hívott a galád, hogy népét irthassa tovább, s holtakból rakott Golgotát. És megteltek a börtönök, mivel a szolgaság örök, csak a szabadság múlik el, még ha szent ősök vérivel szerezted is. Csak Isten ád egy szebb és szabadabb hazát, ha küzdesz, lesz majd gondja rád. Ha kell, hát jöjjön új tusa: egy új március idusa, mely lelkesít és megtanít, hogy életünkhöz kell a hit. Másként nem jő többi: tavasz, csak elmúlás lesz, nem vigasz, s szívünkben burjánzik a gaz. A hitnek itt győznie kell, s a hívők szentelt vérivel magot vetünk, hogy nemzetünk éljen és bármi lesz velünk, tudjuk, minden cselekedet azt súgja: szent Hazám, szeret mindenik árva gyermeked. Az Antipodiumon, 1998 márciusára váróban

227

AZT MONDJÁK, DÖNTHETSZ (Választási útravalóul) E nagy világban dúl a kapzsiság, mely kéj ellette, vak rabszolgaság szekerén gázol át az emberen, s csupán bilincset, szenvedést terem, sárba tiporva, ami emberi; mégsem mer senki ellentmondani a rabtartónak, mert nincsen hite, hogy harcra keljen egyszer ellene! E zord világban néma lett a jaj, elnémult már a legvégső kacaj, vád várja, ’ki a megváltásba’ hisz, kinek sziklából fakasztotta víz oltja csak szomját, szólónedv helyett, aki nem gyűlöl, vádol, csak szeret, és bár gúnyolják, van még benne hit, mely túlélésre és harcra tanít. Ma e világ még gyűlöletben ég, s áfium oltja a lélek tüzét. Erőszak, börtön más nevet kapott, beszögeztek már minden ablakot, 5 a fényről így csak álmodnunk lehet, s várnunk, vezesse majd a lelkeket, egy új napon, a vész-felhők mögött, hol minden földet könnyünk öntözött. Azt mondják, dönthetsz a sorsod felől... csak hogy imádhasd, ’mi holnap megöl? Mi mégis várjuk, hogy felkel a nap és a zsarátnok egyszer lángra kap. Dönts hát merészen, s ne a félelem, de hit vezessen, s emeld fel velem 228

szavad e százszor sújtott nemzetért, s ha kell, ne kímélj sem munkát, se’ vért. A harcra készen, népem, hát ne félj! Elmúlik lassan a könny-marta éj, hajnal hasad a vész-felhők mögött és szabad lesz e vér-szentelte rög. Bár sok az ellen, meg kell küzdened. Tudd, hogy az Isten harcol majd veled! S ha nem vezetne még lánglelkű hős csak a hitedben légy, népem, erős. (Krónikák, II. 15) Az Antipodiumon, 1998. február 27.

AGGÓDÓ SZÍVVEL (Kovács Pistának) Amint itt állok, az eső pereg: angyalok könnye, amit nem merek összekeverni ember könnyivel, hogy egyszer végre én sírhassam el a bánatom. míg csendesen pereg... míg szürke utcán szürke emberek róják a gond s az élet útjait szennygőzös sárban, hisz’ az van csak itt. Aggódó szívvel magam is megyek, amíg felettem síró fellegek sok szürke rongyban, borongós arccal biztatnak: küzdjek meg a kudarccal. Biztatnak, küzdjek meg önmagammal, hogy mire egyszer megjő a hajnal, s tavasz virága a sárból kikél, bizonnyal tudjam, hogy az Isten él! Hogy van tavasz és vár a győzelem, Testvér, ha végre kibékülsz velem, 229

és megfoghatjuk egymás vén kezét, hogy szerződésünk ne téphesse szét senki, sem földön, sem a föld alatt, s tanúul hívom most a holtakat, hogy nem lesz szenny a földi szívben több, s új életet hord majd az ősi rög. Bár körülöttünk még az éj sötét, és csillagot sem hord a barna ég, s csupán a széllel száll feléd dalom, hogy hallgassad meg, kérem, akarom, arról, hogy mégis él a nemzetünk, és kell, hogy érte bármit megtegyünk, hogy anyánkat ne hagyjuk el soha, mert minden más csak csalfa mostoha. Nincs más anyánk – köszöntsük hát: „Jövel, béklyódat ismét azok tépik el, akiknek élet minden gondolat, mely eléri, hogy végre légy’ szabad”. Az Antipodiumon. 1998. április 22.

HA ÉJ ÖLÉBEN ALHATOM Ha a föld mélyén alhatom, nem kell, hogy zengjen a dalom, mert álmom fény, harmónia, és nem lesz mit dalolnia lelkemnek fent, az Úr előtt, hiszen. ’mit három párka szőtt, megénekelte annyi más... Nem kell ide új áldomás, sem bor, se’ dal, csak új remény... s belőle kél az égi fény! Ébren is látom a csodát, ezer tudat-határon át, s dalom is fénnyé változik, 230

hogy a világ virágait ölelje éjen, s nappalon, és zengje: minden rokonom e széles világ kerekén... te porból, – sárból lettem én, de lelkünk fény – minden fölött, s hó-patyolatba öltözött! Ha éj ölében alhatom, álmom elringat s hallgatom a csodás, égi dallamot, amit az Úr Isten adott. Fényről zeng menny s az óceán és nyugtatóan néz le rám a csillag-pitykés , magas ég, s szerelme bent, szívembe’ ég, és amíg halkan zakatol, a fény csupán nekem dalol. Az Antipodiumon, 1998. május 1.

KÖZÖS ÉDESANYÁNK (Egy Anyák napján tartott választásra) Közös Édesanyánk, a Hazánk vajúdik, újra-éli régi. vész-szülte álmait, és ha fiai most cserbenhagynák megint, elég erős lesz-e, hogy kibírja a kínt? Elég erős lesz-e? Lesz-e híve, társa, hogy elkészülhessen a feltámadásra? Lesz-e szilárd hite, hogy fennhangon mondja: Élni jöttem ide, nem halotti torra! Hazánk, ha van hited, tied a jövendő, bársony-puha öled nem lesz többé meddő, és mély á1maidban az Úr fogja kezed, s a múltadba nézve jobb jövőbe vezet. 231

Hazánk, Édesanyánk, imádkozunk érted, verítékünk hullik, úgy, ahogyan kérted –, de ha kell, a vérünk’ is teérted ontjuk, s toll és eke helyett kardunk’ is kivonjuk. Meglásd Szülőhazánk, eljő majd a béke, s nem hullott hiába meghalt hősök vére, és, ha magad sorsát írod ma az égre, láng-betűkkel írjad, hogy olvassák végre: Mienk a szabadság, évezredes álom, igazsággal szerzett... túl csonka határon, túl a régi börtön láncos kapuján is, mert, ha hiszünk, győzünk, s feltámadunk mégis! Az Antipodiumon, 1998. május 10. – A választás napján.

KÉTSÉGBEESETT: BALGA AKARÁSSAL Kétségbeesett, balga akarással mért sodródsz népem a Nyugat felé? Mi csábít olyan bódító varázzsal. mely múltat rombol csalfa semmivé? Mondd, Párizs vonz-e és az Eiffel tornya, vagy Szajna-parti, bűvös éjszakák? A Moulin Rouge és hajnalig tivornya tompítja tán el Trianon szavát? Mondd, London vonz-e? Parlamentek anyja talán. ’mi csábít, s ködös Albion, ahol, érdekből a porba taposva az önzés mindég új keresztre von? Vagy Shakespeare verse vonz, s a Magna Charta, vagy királyság, ’hol nincsen hatalom... és akié, bár a nép nem akarta, az sohse’ fekszik a ravatalon? Vagy New York vonz, és Ellis szigetére ha nem is enged vámosok hada, 232

onnan hozod, hogy otthon legyen „végre” burger, snack-bár és „gutter-media”? Haza-viszed a szellemet, s a nyüzsgés, a nemzetközi bűnszövetkezet, s a TV az, ’mely agyba, szívbe is vés kapzsi, irigy és torz eszményeket. Kétségbeesett, balga akarással mért kívánod, hogy szolgává legyél? Mért engeded, hogy mákonyos varázzsal, vakon sodorjon Nyugatra a szél? Mért engeded, hogy a pénz uralkodjék, s az életed is másoké legyen? Ébredj! Uralmad híre mért csak emlék? Az Úrba’ bízz és küzdj él, nemzetem! Az Antipodiumon, 1998. május 17.

A RÉGI HŐSÖKÉRT Imádkozom a régi hősökért ma és felidézem szent emléküket. Gondolok a sok nem-vágyott babérra, ’mit az utókor lassan elfeled. Amért meghaltak: örök kötelesség... csontjukba rágott szenvedés, halál... Úgy imádkoztunk: Uram, el ne essék annyi szerettünk. s imánk égbe száll! Felkiáltottunk, fel a puszta földről – a testvérért, apáért, kedvesért és a Hazánkért. ’mit fájdalom őröl... áldjál, Uram, meg minden cseppnyi vért! Mi, ’kik még élünk, lábadhoz borulva kegyelmed’ kérjük, Seregek Ura... Fakadjon hősök véréből ma újra egy jobb jövendő reménysugara.

233

Nem mi akartuk azt, hogy megmaradjunk, Te döntöttél így rólunk, Istenünk, hogy a vadócba piros rózsát oltsunk, s Neked áldozzuk megfáradt szívünk’. Maradj velünk, hisz’ nőnek már az árnyak, s szerelj le minket, Seregek Ura, mert nincs szüksége ránk már a Hazának… s a Hadak Útján vár reánk Csaba. Az Antipodiumon. 1998. május 30.

VÁRJUK, HOGY ELJÖN A nap megállt a kékes fényű égen... nem cseng már többé sem dal, sem kacaj, amit hallottunk régestelen-régen, míg ránk nem zúdult orkánként a baj. De nincs idő és nincsen mozdulat több, mert görcsbe fagytak népek, emberek… Csupán az mozdul, aki tán az ördög szavára lett ma vad fenegyerek. Nekem még könny se’ gördül arcomon... Tudom-e még, hogy miért nem pereg? A dal s a könny, bár Istennel rokon, kiszáradt már, s rabok az emberek. Új határt húztak, lent, a sajgó földön, s megdermedt minden lüktető röge... Az ármány húzta, cselből lett a börtön, dér s vér hullott az árva földre le. A nemzetünket lassan egyre rágta a kór és tépte és szaggatta szét, porba taszítva, hogy minden garázda ltaposhassa pislákló tüzét. Akik elestek, megküzdve a harcot, szabadon éltek, s úgy jött a halál... 234

Trianon tett csak rabszolgává minket, és börtönben tart, míg élve talál. Mi mégis élünk, csonkán, szomorúan, s várjuk, hogy a nap mozdulj on megint... Várjuk, hogy eljön Megváltónk, s a gondban valóra váltja népe álmait. Mi mindig várjuk, munkában és hittel, bár lelkünk, s testünk lassan lesz erős, hogy vezessen, mert más vezérünk nincsen, s gyávákból így lesz milliónyi hős. Egy cseppnyi könny sem gördül arcomon, és már tudom. hogy miért nem pereg: az égen fenn, egy piciny csillagon láthatjuk már a szent ígéretet. Az Antipodiumon. 1998. június 4.

WASS ALBERT TEMETÉSÉRE Az Úr rég porból gyúrta, s belé lehelte lelkét, arcot adott a pornak, a szívnek meg szerelmét. Szót is adott, hogy szóljon, amikor más már nem mer, és küzdjön, Erdély, érted, hogy hallja minden ember. Küzdött, oh, sokszor árván, mert volt benne reménység, s éberen állt a vártán, míg mások vesztét lesték. Fájt múltja s a jövendő, vágya az ősi földre... lidérc ígéret – meddő – megcsalta mindörökre.

235

Bujdosott messze földön, s a kín kenyerét ette... A nagy világ is börtön, ha nem léphet a földre, mely elringatta régen, s mindenik ősét védte, mely az övé egészen, és mégse’ engedték be! Nem kellett tán a földnek? Azoknak nem, ’kik őrzik... s majd Istennek felelnek, mert nem várták, mint illik. A föld már nyúl feléje, a Mezőég már várja, ha meg is tagadják tán, Erdély az őshazája. Hamva, ha lassan porlik, vagy szerteszáll a szélben, hó lesz a havasokban, vagy sárrá lesz a réten, mikor leér majd egyszer jó Földanyánk ölébe, ott is tudjad, hogy ember, és feltámad majd végre. Nyugodj meg, vándor lélek, Erdély szent öle vár rád... büszkén mondjad, hogy „Élek! és állom még a vártát!” Így mégy az Úr elébe, hogy el vegyed jutalmad’… s ne ródd fel a hazádnak, ott csak emberek laknak. Az Antipodiumon. 1998. augusztusában

236

HA ELMEGYEK Felhős az ég, egy csillag sem ragyog... ki tudja hát, a föld miként forog? Az Ur vigyáz, hogy ne találja meg senki soha nyomom, ha elmegyek. De itt marad a szent emlékezet, mely nyugtot ad, ha egy kicsit szeret, s tán eldalol rólam egy éneket, hogy elvigyék a szálló fellegek. Szívem, ne hidd, hogy láncba ver a föld... Anyád az. ’ki sok könnyet letörölt ... s ha befogad és magához ölel csillagpor voltod’ nem felejti el. Bolond szívem, dalok szerelmese, táltos vigyen, repüljél el vele, túl hegyeken s az Operencián... és hangtalan’ dalolj és szólj, te, szám! Dalolj, ne félj, hogy ki se’ hallja meg: A dal örök, bár tán a szív öreg. A lélek él, s testemből dal fakad... dalnak tekintsd a szép virágokat. Dal kópjafámon minden rótt betű, zengi, hogy élek s a lét gyönyörű, s ’kit szeretek, megsimítja a szél, hogy tudja, lelkem ott is, mindig él. Ha elmegyek, sohsem sirassatok, erdők, hegyek, zizegő nádasok. A testem él vén Földanyánk ölén és újra kél a bűvös szóra: én! A lelkem fény s ha testté születik, így akarja a Szeretet s a Hit. Mondjad: hiszek – hogy sohsem volt halál... s ha elmegyek, az Isten rám talál. Az Antipodiumon, fogvacogtató hidegben 237

TARTALOMJEGYZÉK OLVASÓIMNAK!........................................................................... 3 KÖSZÖNTÖM AZ OLVASÓT! ........................................................ 5 LEHAJOLT HOZZÁM................................................................... 7 ELHALLGATOTT ........................................................................ 8 ÖNVALLOMÁS HARMADIK SZEMÉLYBEN .................................. 8 AZ IHLET ................................................................................. 10 ÉLNI AKARUNK ....................................................................... 10 ÚJ ÉG ALATT ........................................................................... 11 MEGSZÜLETETT ...................................................................... 12 IMÍGYEN SZÓLOTT ZARATHUSTRA: ........................................ 13 MÉGIS KÉK AZ ÉG ................................................................... 15 KEGYELEM ÉS IGAZSÁG .......................................................... 16 CSEND VOLT ........................................................................... 17 TERÉZA NŐVÉR ....................................................................... 17 VILLON NYOMÁBAN ............................................................... 18 EMLÉKEK 1945-1989 ............................................................. 22 AZ IHLETEM ............................................................................ 23 A DUNA PARTJÁN ................................................................... 24 HAZAFELÉ ............................................................................... 25 A POLGÁRDI TEMPLOM........................................................... 26 REMÉNYTELENÜL ................................................................... 26 D.P. SZONETT 1949 TELÉN ..................................................... 27 ESTI IMA.................................................................................. 28 MÚLT – JÖVENDŐ ................................................................... 30 MARADOK, AKI VOLTAM ........................................................ 31 KÖNNY .................................................................................... 32 56 VÉGÉN ................................................................................ 32 BARÁTOMNAK ........................................................................ 34 TESTÁMENTUM ....................................................................... 35 KÁR VOLT? ............................................................................. 36 BÚCSÚZOM, JÓ URAK .............................................................. 37 ŐSZHAJÚ ASSZONY ................................................................. 38 238

KÖSZÖNÖM ..............................................................................40 NAGYPÉNTEK – HÚSVÉT..........................................................41 ET IN ARCADIA EGO ................................................................42 HALÁL .....................................................................................44 NE KÉRDEZD ............................................................................45 A FÖLD FOROG MÉG ................................................................46 A GYERTYA CSONKIG ÉGETT ...................................................46 30 ÉVES ÉRETTSÉGI TALÁLKOZÓNKRA....................................47 KOPJAFÁK................................................................................48 URAM, BOCSÁSS MEG ..............................................................49 VOJTINA ÚJ ARS POETICÁJA .....................................................50 MARADJ VELÜNK ....................................................................50 MINDSZENTY JÓZSEFNEK ........................................................51 IMA EGY FÖLDRENGÉS UTÁN ...................................................52 FÁJ ...........................................................................................53 MOHÁCS ..................................................................................53 BIZTATÁS ................................................................................54 AZT MONDJÁK .........................................................................55 CALVIN VÁROSÁBAN ...............................................................56 SOKRATES BÖRTÖNÉNÉL .........................................................57 ÚJJÁSZÜLETÉS .........................................................................58 GONDOLATOK A KÖNYVTÁRBAN ............................................59 ESTI IMA ..................................................................................61 EXEGI MONUMENTUM AERE PERENNIUS .................................62 SZÍVEM ....................................................................................62 KÖNYVTÁRBAN .......................................................................63 „A VÁLTOZÁS ÖRÖK” ΠΑΝΤΑ ΡΕΙ ........................................64 MIRE GONDOLTAM? ................................................................66 TALÁN... SZÓLSZ NÉKEM IS .....................................................66 TE VAGY ÉS MÉGIS ÉN VAGYOK ..............................................67 CSAK ARRA KÉRLEK ................................................................68 ERDÉLYI KARÁCSONY – MÁSODÜNNEPÉN 1989-BEN ..............69 FERIHEGYI FELTÁMADÁS 1980-83 ÉS 1990-93........................71 VALLOMÁS ..............................................................................72 RIADÓ ......................................................................................73 TEÉRTED ..................................................................................74 ÉGIGÉRŐ FA .............................................................................75 239

MONOLÓGUS ........................................................................... 76 AZ ŐSZÜNK KÖNNYE ............................................................... 77 MÁR NEM ZÚGNAK A FENYVESEK .......................................... 78 A VISSZHANG MÉG FELEL ....................................................... 78 TRIANON ................................................................................. 79 SZENT ISTVÁN NAPJÁRA 1990-BEN ........................................ 80 FEHÉR ORGONA....................................................................... 81 A LÉLEK SZAVAKAT KERES .................................................... 82 KÖNNY ÉRTETEK, OKTÓBEREK ............................................... 82 BABYLON VIZEINÉL ................................................................ 84 HOZZÁD SZÁLL A LELKEM ...................................................... 85 MINDSZENTY LEGENDA .......................................................... 86 LASSAN, LASSACSKÁN............................................................ 87 HARANGZÚGÁS ....................................................................... 88 FÖLDRENGÉS........................................................................... 89 SZENT ISTVÁN NAPI KÖNYÖRGÉS ........................................... 90 RÉGI DAL ................................................................................ 91 IMA AZ 56-OS SZABADSÁGHARC ÉVFORDULÓJÁN .................. 92 VALETE ................................................................................... 93 KÖZÖS KÁLVÁRIÁNK .............................................................. 94 KÉRDÉSEK A MŰTŐBEN .......................................................... 95 HOL VOLT; HOL NEM VOLT... .................................................. 96 VÁLTOZÁS .............................................................................. 98 MARGARÉTA, GYERMEKLÁNCFŰ............................................ 99 SÖTÉT VAN MÁR... ................................................................ 100 TÁVOLSÁG BÁR NE VOLNA ................................................... 101 HAZAÉRTEM ......................................................................... 102 A BALKONON ........................................................................ 103 AZ ORGONÁK VIRÁGA ........................................................... 103 A KELENFÖLDI TEMPLOMNÁL .............................................. 105 MÉGIS MARADT... ................................................................. 105 TALÁN................................................................................... 106 KOPPÁNY 997 ....................................................................... 107 A DIÁSI TEMETŐBEN ............................................................. 108 ÁLMOMBAN .......................................................................... 108 A POLGÁRDI TEMPLOM ELŐTT .............................................. 109 LEVÉL FIAMNAK ................................................................... 110 VÁNDORMADARAK ............................................................... 111 240

JÚDÁSFA ................................................................................113 A SZERETET PEDIG SOHA EL NEM FOGY... .............................113 LŐRINC PAP NÉPE ..................................................................114 A MESTER UTCA FÁI ..............................................................115 TESTÁMENTUM......................................................................116 ESTE A DUNAKORZÓN ...........................................................117 POR S FÜSTBŐL FELVERT SÁTOR ...........................................118 ÉLETHARC .............................................................................119 KEDVES BARÁTAIM!..............................................................121 ISTEN VELED, HAZÁM! ..........................................................122 AKAROM ................................................................................123 AZ ÍRÁSTUDÓK ÁRULÁSA ......................................................123 VÁRAKOZÓBAN 1993-1994.................................................125 MOST BÚCSÚZOM ..................................................................126 NON MORIAR SED VIVA?........................................................127 VÉRSZERZŐDÉS .....................................................................127 IGAZSÁG ................................................................................128 TÖRVÉNY ...............................................................................129 BÖRTÖNFAL ...........................................................................130 ZSONG A ZSOLOZSMA ............................................................131 HADÚR...................................................................................131 VÁRAKOZÓBAN .....................................................................132 DALOLJ, HOGYHA FÁJ IS ........................................................133 NINCSEN MAGÁNY.................................................................134 TŰZVÉSZ ................................................................................135 HA VAN TÍZ IGAZ NINIVÉBEN ................................................136 TÖPRENGÉS ...........................................................................136 VALAMI ÉG MÉG ....................................................................137 GONDOLATOK A MŰTŐBEN ...................................................138 VAJÚDÓ KÍNBAN ....................................................................139 VÍVÓDÁS................................................................................140 A VÉN BABYLON VIZEINÉL 1994-1998....................................141 CLIII-IK ZSOLTÁR .................................................................142 MEGMÉRETTÜNK ...................................................................142 ÍGÉRET ...................................................................................143 ÚJ ÜSTÖKÖS ...........................................................................144 241

CLIV-IK ZSOLTÁR................................................................. 146 HA BÉNA IS A KÉT KEZEM ..................................................... 147 LEVÉL ................................................................................... 148 CLV-IK ZSOLTÁR .................................................................. 149 AMIKOR SÁRRÁ LESZ A HÓ ................................................... 150 VAN-E REMÉNY?................................................................... 150 EMLÉKEIMBEN ...................................................................... 152 CLVI-IK ZSOLTÁR................................................................. 152 TUDAT, VAGY ÁLOM ............................................................. 153 ÚJ MÁRCIUS .......................................................................... 154 SENKI SOHSEM ADOTT JOGOT ............................................... 155 BÚVÓPATAK.......................................................................... 157 ÁLMOK .................................................................................. 157 BŰNBÁNAT............................................................................ 159 BIMBÓ FAKADÁSKOR ............................................................ 160 AZ EMMAUSI ÚTON ............................................................... 160 AKÁRMI JŐ, EMLÉKEZÜNK .................................................... 161 PEREG A DOB ........................................................................ 163 EGY ÖTVENÉVES ÉVFORDULÓRA .......................................... 164 MÉGIS VAGYUNK .................................................................. 166 HA AZ ÚR AKARJA ................................................................. 169 MA KOPOGTATTÁL ............................................................... 170 MEGÉRKEZTÜNK ................................................................... 171 CLVIII-IK ZSOLTÁR .............................................................. 172 DÉLIBÁB ............................................................................... 173 AZ ÉN ATYÁM A TE ATYÁD ................................................... 175 VÁRUNK ................................................................................ 176 ÍRJ ÉS TANÍTS ........................................................................ 177 ÉPÍTSÜNK TEMPLOMOT ......................................................... 178 ALKONY ................................................................................ 179 MÉG TŰZ A NAP..................................................................... 180 A MAGYAROK BEJÖVETELE .................................................. 181 HA ARCA NINCS IS ................................................................. 193 A FÉNY .................................................................................. 194 ÉLET ...................................................................................... 195 CSENDES BÉLÁNAK – UTOLJÁRA................................ 197 STATISZTIKA ......................................................................... 198 FEHÉR MADÁR ...................................................................... 199 242

TI, MEGVÁLASZTOTT, VAK KÉPVISELŐK ...............................200 CARMEN MISERABILE ............................................................201 DÖRÖMBÖLÖK .......................................................................206 MEGFÚVOM BÁTRAN .............................................................207 ÁLDÁS ÉRTED ........................................................................208 BARÁTSÁG .............................................................................209 VISSZA HÍVNÁM.....................................................................211 VÁLASSZ! ..............................................................................212 NAGYPÉNTEK ........................................................................213 SIRATOK MÚLTAT; HOLNAPOT ..............................................214 LÁTOMÁS...............................................................................216 TÖLTSD BÉ REMÉNYSÉGGEL ..................................................217 TUDOM ..................................................................................218 VÁROM, HOGY SZÓLASZ .......................................................219 PIHENJ MEG, KÖLTŐ ..............................................................220 AZ ÚR LENÉZ .........................................................................221 A TENGERPARTON .................................................................222 VILÁG, VÁDOLLAK!...............................................................223 KEGYELMES ISTEN, EL NE HAGYJ! ........................................224 E FÖLD SZENT NÉKÜNK. .. .....................................................225 EGY VÉRTELEN MÁRCIUS EMLÉKÉRE ....................................226 AZT MONDJÁK, DÖNTHETSZ ..................................................228 AGGÓDÓ SZÍVVEL ..................................................................229 HA ÉJ ÖLÉBEN ALHATOM.......................................................230 KÖZÖS ÉDESANYÁNK ............................................................231 KÉTSÉGBEESETT: BALGA AKARÁSSAL ..................................232 A RÉGI HŐSÖKÉRT .................................................................233 VÁRJUK, HOGY ELJÖN ...........................................................234 WASS ALBERT TEMETÉSÉRE .................................................235 HA ELMEGYEK .......................................................................237 TARTALOMJEGYZÉK ...............................................................238 BÖNGÉSZŐ ................................................................................244

243

BÖNGÉSZŐ „A változás örök” ΠΑΝΤΑ ΡΕΙ ................................................. 64 30 éves érettségi találkozónkra................................................... 47 56 végén...................................................................................... 32 A balkonon ............................................................................... 103 A diási temetőben ..................................................................... 108 A Duna partján............................................................................ 24 A fény ....................................................................................... 194 A föld forog még ........................................................................ 46 A gyertya csonkig égett .............................................................. 46 A kelenföldi templomnál .......................................................... 105 A lélek szavakat keres ................................................................ 82 A magyarok bejövetele ............................................................. 181 A mester utca fái....................................................................... 115 A polgárdi templom előtt.......................................................... 109 A Polgárdi templom.................................................................... 26 A régi hősökért ......................................................................... 233 A szeretet pedig soha el nem fogy............................................ 113 A tengerparton .......................................................................... 222 A vén Babylon vizeinél 1994-1998 .......................................... 141 A visszhang még felel................................................................. 78 Aggódó szívvel ......................................................................... 229 Akármi jő, emlékezünk............................................................. 161 Akarom ..................................................................................... 123 Áldás érted................................................................................ 208 Alkony ...................................................................................... 179 Álmok ....................................................................................... 157 Álmomban ................................................................................ 108 Amikor sárrá lesz a hó .............................................................. 150 Az emmausi úton ...................................................................... 160 Az én atyám a te atyád.............................................................. 175 Az ihlet ....................................................................................... 10 Az ihletem................................................................................... 23 Az írástudók árulása ................................................................. 123 Az orgonák virága .................................................................... 103 Az őszünk könnye ...................................................................... 77 244

Az Úr lenéz ...............................................................................221 Azt mondják ................................................................................55 Azt mondják, dönthetsz.............................................................228 Babylon vizeinél..........................................................................84 Barátomnak .................................................................................34 Barátság.....................................................................................209 Bimbó fakadáskor .....................................................................160 Biztatás........................................................................................54 Börtönfal ...................................................................................130 Búcsúzom, jó urak.......................................................................37 Bűnbánat ...................................................................................159 Búvópatak .................................................................................157 Calvin városában .........................................................................56 Carmen miserabile ....................................................................201 CLIII-ik zsoltár..........................................................................142 CLIV-ik zsoltár .........................................................................146 CLVIII-ik zsoltár.......................................................................172 CLVI-ik zsoltár .........................................................................152 CLV-ik zsoltár...........................................................................149 Csak arra kérlek...........................................................................68 Csend volt....................................................................................17 CSENDES BÉLÁNAK – UTOLJÁRA ....................................197 D.P. szonett 1949 telén................................................................27 Dalolj, hogyha fáj is ..................................................................133 Délibáb ......................................................................................173 Dörömbölök ..............................................................................206 E föld szent nékünk. .. ...............................................................225 Égigérő fa ....................................................................................75 Egy ötvenéves évfordulóra........................................................164 Egy vértelen március emlékére .................................................226 Élet195 Életharc .....................................................................................119 Elhallgatott ....................................................................................8 Élni akarunk ................................................................................10 Emlékeimben.............................................................................152 EMLÉKEK 1945-1989 ...............................................................22 Építsünk templomot ..................................................................178 Erdélyi karácsony – másodünnepén 1989-ben............................69 245

Este a dunakorzón..................................................................... 117 Esti ima ....................................................................................... 28 Esti ima ....................................................................................... 61 Et in Arcadia ego ........................................................................ 42 Exegi monumentum aere perennius............................................ 62 Fáj 53 Fehér madár .............................................................................. 199 Fehér orgona ............................................................................... 81 Ferihegyi feltámadás 1980-83 ÉS 1990-93 ................................ 71 Földrengés .................................................................................. 89 Gondolatok a könyvtárban.......................................................... 59 Gondolatok a műtőben.............................................................. 138 Ha arca nincs is......................................................................... 193 Ha az úr akarja.......................................................................... 169 Ha béna is a két kezem ............................................................. 147 Ha éj ölében alhatom ................................................................ 230 Ha elmegyek ............................................................................. 237 Ha van tíz igaz Ninivében ........................................................ 136 Hadúr ........................................................................................ 131 Halál ........................................................................................... 44 Harangzúgás ............................................................................... 88 Hazaértem................................................................................. 102 Hazafelé ...................................................................................... 25 Hol volt; hol nem volt................................................................. 96 Hozzád száll a lelkem ................................................................. 85 Igazság ...................................................................................... 128 Ígéret......................................................................................... 143 Ima az 56-os szabadságharc évfordulóján .................................. 92 Ima egy földrengés után ............................................................. 52 Imígyen szólott Zarathustra: ....................................................... 13 Írj és taníts ................................................................................ 177 Isten veled, hazám! ................................................................... 122 Júdásfa ...................................................................................... 113 Kár volt? ..................................................................................... 36 Kedves barátaim!...................................................................... 121 Kegyelem és igazság .................................................................. 16 Kegyelmes Isten, el ne hagyj!................................................... 224 Kérdések a műtőben ................................................................... 95 246

Kétségbeesett: balga akarással ..................................................232 Könny értetek, októberek ............................................................82 Könny..........................................................................................32 Könyvtárban................................................................................63 Kopjafák......................................................................................48 Koppány 997 .............................................................................107 Köszönöm ...................................................................................40 Köszöntöm az olvasót! ..................................................................5 Közös édesanyánk .....................................................................231 Közös kálváriánk.........................................................................94 Lassan, lassacskán.......................................................................87 Látomás .....................................................................................216 Lehajolt hozzám ............................................................................7 Levél fiamnak............................................................................110 Levél..........................................................................................148 Lőrinc pap népe.........................................................................114 Ma kopogtattál ..........................................................................170 Már nem zúgnak a fenyvesek......................................................78 Maradj velünk .............................................................................50 Maradok, aki voltam ...................................................................31 Margaréta, gyermekláncfű... .......................................................99 Még tűz a nap ............................................................................180 Megérkeztünk............................................................................171 Megfúvom bátran ......................................................................207 Mégis kék az ég...........................................................................15 Mégis maradt.............................................................................105 Mégis vagyunk ..........................................................................166 Megmérettünk ...........................................................................142 Megszületett ................................................................................12 Mindszenty Józsefnek .................................................................51 Mindszenty legenda ....................................................................86 Mire gondoltam? .........................................................................66 Mohács ........................................................................................53 Monológus...................................................................................76 Most búcsúzom .........................................................................126 Múlt – jövendő ............................................................................30 Nagypéntek – húsvét ...................................................................41 Nagypéntek ...............................................................................213 247

Ne kérdezd.................................................................................. 45 Nincsen magány ....................................................................... 134 Non moriar sed viva?................................................................ 127 Önvallomás harmadik személyben ............................................... 8 Őszhajú asszony ......................................................................... 38 Pereg a dob ............................................................................... 163 Pihenj meg, költő...................................................................... 220 Por s füstből felvert sátor.......................................................... 118 Régi dal....................................................................................... 91 Reménytelenül ............................................................................ 26 Riadó........................................................................................... 73 Senki sohsem adott jogot.......................................................... 155 Siratok múltat; holnapot ........................................................... 214 Sokrates börtönénél .................................................................... 57 Sötét van már... ......................................................................... 100 Statisztika.................................................................................. 198 Szent István napi könyörgés ....................................................... 90 Szent István napjára 1990-ben.................................................... 80 Szívem ........................................................................................ 62 Talán ......................................................................................... 106 Talán... szólsz nékem is .............................................................. 66 Távolság bár ne volna............................................................... 101 Te vagy és mégis én vagyok....................................................... 67 Teérted ........................................................................................ 74 Teréza nővér ............................................................................... 17 Testámentum ............................................................................ 116 Testámentum .............................................................................. 35 Ti, megválasztott, vak képviselők ............................................ 200 Töltsd bé reménységgel ............................................................ 217 Töprengés ................................................................................. 136 Törvény..................................................................................... 129 Trianon ....................................................................................... 79 Tudat, vagy álom ...................................................................... 153 Tudom....................................................................................... 218 Tűzvész..................................................................................... 135 Új ég alatt.................................................................................... 11 Új március................................................................................. 154 Új üstökös ................................................................................. 144 248

Újjászületés .................................................................................58 Uram, bocsáss meg......................................................................49 Vajúdó kínban ...........................................................................139 Valami ég még ..........................................................................137 Válassz! .....................................................................................212 Valete ..........................................................................................93 Vallomás .....................................................................................72 Változás.......................................................................................98 Vándormadarak .........................................................................111 Van-e remény? ..........................................................................150 VÁRAKOZÓBAN 1993-1994..................................................125 Várakozóban .............................................................................132 Várjuk, hogy eljön.....................................................................234 Várom, hogy szólasz .................................................................219 Várunk.......................................................................................176 Vérszerződés .............................................................................127 Világ, vádollak!.........................................................................223 Villon nyomában .........................................................................18 Vissza hívnám ...........................................................................211 Vívódás .....................................................................................140 Vojtina új ars poeticája................................................................50 Wass Albert temetésére.............................................................235 Zsong a zsolozsma ....................................................................131

249