Fordította Tesfay Sába
ISHMAEL BEAH
GYEREKKATONA VOLTAM AFRIKÁBAN amíg ti játszottatok
Nyitott Könyvműhely Budapest, 2008
Hungarian translation © 2008 by Tesfay Sába © 2007 by Ishmael Beah A mű eredeti címe: A Long Way Gone: Memoirs of a Boy Soldier Published by arrangement with Sarah Crichton Books, an imprint of Farrar Straus and Giroux, LLC, New York Második, javított kiadás
Nya Nje, Nya Keke, Nya Ndig-ge és Kaynya emlékére. Lelketek velem él, és erőt ad a folytatáshoz. Azoknak a Sierra Leone-i gyerekeknek, akiktől elrabolták a gyerekkorukat. A nagylelkű és könyörületes Walter (Wally) Scheuer emlékére, aki úriembert faragott belőlem.
New York, 1998
Az iskolatársaim megsejtették, hogy nem mondtam el nekik mindent az életemről. – Miért hagytad el Sierra Leonét? – A háború miatt. – Te magad is tanúja voltál a harcoknak? – Ott mindenki az. – Úgy érted, te is láttál fegyveres, lövöldöző embereket? – Igen, szüntelenül. – Az durva. – Valamikor nem beszélnél nekünk róla? – De, valamikor.
Először tizenkét évesen találkoztam a háborúval. 1993 januárjában történt. A nálam egy évvel idősebb bátyámmal, Juniorral és a vele egyidős barátunkkal, Talloival Mattru Jong városába mentünk, hogy fellépjünk egy Ki mit tud? műsorban. A legjobb barátom, Mohamed nem jöhetett velünk, mert az apjával aznap újították fel nádtetős konyhájukat. Nyolc éves voltam, amikor mi négyen megalapítottuk saját rap- és táncegyüttesünket. Akkor találkoztam először a rappel, amikor egy alkalommal elmentünk Mobimbibe, abba a lakónegyedbe, ahol azok a külföldiek éltek, akik az apámmal egy amerikai vállalatnál dolgoztak. Gyakran ellátogattunk Mobimbibe, csak hogy ússzunk a medencében, nézzük a hatalmas színes tévé képernyőjét és a látogatók szabadidős központjában tolongó fehéreket. Egyik este egy videoklipre lettünk figyelmesek, amiben néhány fekete srác alig érthető gyorsasággal szövegelt. Mind a négyen megrökönyödve ültünk ott, és próbáltuk megérteni, hogy mit is mondanak. A klip végén egy felirat jelent meg a képernyő alján: „Sugarhill Gang: Rapper's Delight”. Junior ezt azonnal lejegyezte egy darab papírra. Ezt követően minden második hétvégén ellátogattunk a lakónegyedbe, hogy a televízió képernyőjén keresztül jobban megismerjük azt a fajta zenét, amiről akkor ugyan még azt sem tudtuk, hogyan nevezik, mégis teljesen lenyűgözött bennünket a fekete srácok gyors és ritmusos angol előadása. Később Junior a középiskolában összebarátkozott néhány fiúval, akik megismertették őt a külföldi zenékkel és táncokkal. A szünidőben kazettákat hozott haza, és megtanította nekünk, hogyan táncoljunk az úgynevezett hip-hopra. Szerettem táncolni, de a szókincsemet gazdagító rímes dalszövegek tanulásában még nagyobb örömöt leltem. Egyik délután apu éppen akkor ért haza, amikor Junior, Mohamed, Talloi és én Eric B. & Rakimtől az I Know You Got Soul szövegét tanultuk. Megállt az agyagtéglákból kirakott bádogtetős házunk ajtajában, és nevetve azt kér10
dezte: – Értitek egyáltalán, hogy mit mondotok? – Azt azonban már nem várta meg, hogy Junior válaszolhasson, hanem helyet foglalt a mangó-, guava- és narancsfa árnyékában kifeszített nyugágyában, és a rádióján megkereste a BBC hírállomást. – Ez a szép angol, ez való nektek! – kiabálta az udvarról. Miközben apu a híreket hallgatta, Junior megtanította nekünk, hogyan kövessük lábunkkal az ütemet. Bal majd jobb lábunkat felváltva nyújtottuk előre és hátra, ugyanezt követte a karunk, miközben a fejünk és testünk is ringatózott. – Ezt a mozdulatot nevezik futó embernek – mondta Junior. Ezek után a betanult rap dalok néma előadását gyakoroltuk. Mielőtt belekezdtünk volna az esti vízhordásba vagy lámpatisztogatásba, még búcsúzásképpen a rapszövegekből tanult „Peace, son,” „I'm out” és egyéb kifejezéseket elismételtük egymásnak. Odakint akkor már az esti madárcsicsergés és tücsökciripelés fogadott bennünket. Mattru Jong-i utunk reggelén a hátitáskáinkat azokkal a dalszövegjegyzetekkel töltöttük meg, amiket éppen gyakoroltunk, a zsebeinkbe pedig rapkazettákat tömködtünk. Akkoriban kopott farmert, alatta pedig bokszeralsót és tréningnadrágot viseltünk. Hosszú ujjú ingünk alá atlétatrikót, egy rövid pólót és egy pulóvert vettünk. Három pár zoknit húztunk egyszerre, melyeket bokáig visszahajtottunk, hogy az edzőcipőnk buggyosnak tűnjön. Ha napközben melegünk volt, egy-két ruhadarabot levetettünk, és a vállunkra dobtunk. Ez volt a divat, és akkor még nem sejtettük, hogy majd egyszer szokatlan viseletünk a segítségünkre lesz. Mivel másnapra terveztük hazatértünket, el sem búcsúztunk senkitől, de még csak meg sem említettük, hogy hová megyünk. Honnét is tudhattuk volna, hogy erről az utazásról soha nem térünk haza? Takarékosságból úgy döntöttünk, hogy gyalog tesszük meg a tizenhat mérföldes Mattru Jong-i utat. Gyönyörű nyári napunk volt, a nap sem volt túl erős, és az út sem tűnt hosszú11
nak, mivel a változatos témák megvitatása, egymás gúnyolása és heccelése hamar elmúlatta az időt. Csúzlinkkal madarakat lőttünk, és az úton át-átszaladó majmokra vadásztunk. Úsztunk az utunkba akadó folyókban. Az egyik folyónál, amin híd vezetett át, a távolból egy személyszállító jármű hangja csapta meg fülünket, és hamar úgy döntöttünk, hogy fürdés helyett inkább megpróbálunk felkéredzkedni. Én értem elsőnek a partra, megelőzve Juniort és Talloit, és a ruhájukkal átszaladtam a híd túloldalára. Azt gondolták, hogy utolérhetnek, mielőtt a jármű a hídhoz ér, de miután belátták, hogy ez nem fog sikerülni, visszafordultak a part felé, és alig jutottak el a híd közepéig, amikor a teherautó megelőzte őket. A lányok a járművön kinevették őket, a sofőr pedig rájuk dudált. Ezen jót mulattam, ők pedig az út hátralévő részében igyekeztek visszavágni, de nem jártak sikerrel. Délután kettő óra lehetett, amikor megérkeztünk a nagymama falujába, Kabatiba. A nagymamát itt mindenki csak Mamie Kpanának szólította. Magas testalkatú volt, és hibátlan, hoszszúkás arcát gyönyörű arccsontja és tág barna szeme tette még tökéletesebbé. Szokásához híven kezét vagy a csípőjén, vagy a fején pihentette. Csak rá kellett nézni, és könnyű volt kitalálni, édesanyám kitől örökölhette gyönyörű sötét bőrét, csillogó fehér fogait és nyakának áttetsző ráncait. A nagyapám, kamor – vagyis tanár, ahogyan nevezték őt –, az arab jól ismert tudósa, és a falu, illetve a környék gyógyítója volt. Kabatiban megpihentünk, és ettünk egy pár falatot, mielőtt nekivágtunk az utolsó hat mérföldnek. A nagymama marasztalt bennünket éjszakára, de mi inkább megígértük, hogy másnap visszajövünk. – Hogy bánik veletek mostanság az apátok? – kérdezte aggodalommal fűszerezett édes hangján. – Minek mentek Mattru Jongba, ha nem az iskola miatt? És miért vagytok olyan soványak? – folytatta a kérdezősködést, de 12
mi kitértünk a válaszadás elől. A falu határáig kísért, ahonnan tekintetével követett, amíg leereszkedünk a dombról, és sétabotját a bal kezében tartva, a jobbal pedig integetve szerencsét kívánt nekünk. Néhány órával később már Mattru Jongban voltunk, ahol ösz– szefutottunk régi barátainkkal, Gibrillával, Kalokoval és Khali– louval. Aznap éjszaka a Bo útra mentünk, ahol az utcai árusok még késő este is árultak ételt. Főtt földimogyorót vásároltunk, és miközben falatoztunk, megbeszéltük a másnapi programot, és megterveztük, hogy megnézzük a Ki mit tud? helyszínét, és próbálunk a fellépésre. Khalilou házának utcára nyíló szobájában töltöttük az éjszakát. A kisméretű szobában csak egy kicsi ágy volt, amin négyen (mivel Gibrilla és Kaloko hazamentek) keresztben, lelógó lábakkal feküdtünk. A többiekkel ellentétben azonban kis termetemnek köszönhetően nekem jutott takaró is a lábamra. Másnap Junior, Talloi és én Khalilou házában vártuk barátainkat, hogy délután kettő óra körül megérkezzenek az iskolából. De túl korán érkeztek. Éppen az edzőcipőmet tisztogattam és számoltam, hogy Junior és Talloi közül ki tud több fekvőtámaszt kinyomni. Gibrilla és Kaloko, amint besétáltak, szintén bekapcsolódtak a versenybe. Talloi levegőért kapkodva és a fekvőtámaszok között meg-megállva megkérdezte tőlük, hogy miért jöttek meg ilyen korán. A tanárok, magyarázta Gibrilla, azt mondták nekik, hogy a lázadók elérték Mogbwemot, a mi otthonunkat is. Emiatt az iskolát bizonytalan időre bezárták. Erre megdermedtünk. A tanárok szerint a lázadók délután megtámadták a bányavidékeket. A hirtelen lövöldözés miatt mindenki szétszéledt. Az apák munkahelyüket hátrahagyva szaladtak haza, de otthon már csak családjuk hűlt helyét találták. Az anyák zokogva rohantak az iskolákhoz, folyókhoz és kutakhoz, hogy felleljék 13
gyermekeiket. A gyerekek meg futottak haza a szüleikhez, akik az utcákon bolyongva őket keresték. De ahogy a lövöldözés egyre gyakoribbá vált, az emberek feladták a keresést, és kimenekültek a városból. – A tanárok szerint erre a városra is ugyanez vár. – Gibrilla feltápászkodott a betonpadlóról. Junior, Talloi és én pedig felvettük a hátizsákunkat és a barátainkkal a rakpart felé indultunk. A bányavidékekről érkezett emberek mind ott tolongtak. Néhányat ismertünk közülük, de egyik sem szolgált friss hírekkel a családunkról. Azt mondták, hogy a támadás olyan váratlan és kaotikus volt, hogy mindenki pánikszerűen futott, amerre látott. Több mint három órán keresztül ácsorogtunk a rakparton, és nyugtalanul vártuk, hátha felbukkannak a családtagjaink, vagy érkezik valaki, aki látta őket. De semmi hírt nem kaptunk róluk, és egy idő után már csak idegenek érkeztek a folyó túlpartjáról. Furcsállottam, hogy ez a nap is csak olyan volt, mint a többi. A nap békésen úszott a fehér felhők fölött, a fák tetejéről madárcsicsergés hallatszott, és a fákat lágyan lengette a szél. Ezt nem hiszem el, gondoltam. Amikor egy nappal korábban eljöttünk otthonról, semmi jel nem utalt arra, hogy a lázadók a közelben lennének. – Mihez fogtok most? – kérdezte Gibrilla. Egyikőnk sem választolt, aztán Talloi törte meg a csendet. – Vissza kell mennünk, hogy megkeressük a családunkat, mielőtt túl késő lenne. – Junior és én egyetértően bólogattunk. Mindössze három nappal korábban láttam az apámat lassan hazafelé baktatni a munkából. Védősisakját a hóna alatt vitte, és hosszúkás arca izzadt a délutáni nap melegétől. A verandán ültem. Már jó ideje nem láttam, mivel egy újabb mostohaanya újra tönkretette a kapcsolatunkat. De aznap az apám rám mosolygott, miközben a lépcsőfokokon fellépdelt. Megvizsgálta 14
az arcomat, és éppen szóra biggyesztette a száját, amikor a mostohaanyám megjelent. Apám elkapta a tekintetét, majd a mostohaanyámra nézett, aki úgy tett, mintha nem venne észre. Aztán együtt csendben besétáltak a nappaliba. Könnyeimmel küszködve hagytam el a verandát, hogy az útkereszteződésnél találkozzam Juniorral. Ott felkéredzkedtünk egy teherautóra, és a három mérföldre fekvő szomszéd városig utaztunk, hogy meglátogassuk édesanyánkat. Amikor apa még fizette az iskolánkat, csak a hétvégi látogatások alkalmával láttuk az édesanyánkat. De miután ő elállt a támogatásunktól, minden második vagy harmadik nap az édesanyánknál voltunk. Aznap délután a piacon találkoztunk vele, és együtt vásároltuk meg a vacsorához szükséges alapanyagokat. Borúsan fogadott, de miután megölelt minket, az arca kivirult. Azt mondta, hogy a piacról hazafelé útba ejtjük az iskolát, és megvárjuk Ibrahimet, a kistestvérünket. Megfogta a kezünket, és séta közben hátra-hátrapillantott ránk, mintha attól tartana, hogy lemaradunk. Miközben az öcsénk iskolája felé tartottunk, felénk fordult, és így szólt: – Sajnálom, képtelen vagyok kifizetni az iskolai tandíjat, fiúk. De igyekszem. – Megállt, majd megkérdezte: – Hogy van apátok mostanában? – Úgy tűnik, jól. Ma délután találkoztam vele – válaszoltam. Junior egy szót sem szólt. Anya egyenesen a szemébe nézett, és azt mondta: – Apád jó ember, és nagyon szeret titeket. Csak úgy tűnik, mindig rossz mostohákat fog ki nektek. Amikor az iskolához érkeztünk, a kisöcsénk már az udvaron focizott a barátaival. Nyolc éves volt, és a korához képest meglehetősen jól viselkedett. Amint meglátott bennünket, már rohant is felénk, hogy a nyakunkba vethesse magát. Kihúzva magát mellém állt, hogy megnézze, magasabb-e már nálam. Anya meg csak nevetett. Az öcsikém kis kerek arca ragyogott, miközben az édesanyánktól örökölt redőzött nyakán kiütött az izzadság. 15
Négyen együtt indultunk el az anyai ház felé. Én a kisöcsém kezét fogtam, aki az iskolai élményeiről beszélt, és kihívott egy focimeccsre aznap estére. Mivel édesanyánk nem talált új férjet magának, teljes egészében Ibrahimnak szentelte az életét. Elárulta, hogy öcsénk néha az apjáról faggatta őt. Amikor Junior és én iskolában voltunk, édesanyánk alkalmanként elvitte Ibrahimot az apjához, és minden alkalommal, amikor azt látta, hogy szerettei boldogan karolják át egymást, örömében sírva fakadt. Ahogy ezt elmesélte, az örömteli pillanatok felidézésétől gondolataiba révedő tekintettel mosolygott. Két nappal később hagytuk el végleg az otthonunkat. Mialatt a Mattru Jong-i rakparton álltunk, megjelent előttem apám alakja, amint védősisakjával a hóna alatt rohan haza a munkából, és édesanyámé, amint sírva szalad az öcsém iskolájához. A kétségbeesettség érzete töltött el. Junior, Talloi és én beugrottunk egy csónakba, és búskomoran búcsút intettünk a barátainknak, mialatt a csónak egyre csak távolodott a Mattru Jong-i parttól. A folyó másik oldalán arra lettünk figyelmesek, hogy egyre többen érkeznek sietve a partra. Amint elindultunk, egy nő, szandáljával a fején, hozzánk szólt, anélkül, hogy ránk nézett volna: – Túl sok vér folyt arrafelé, amerre tartotok. Még a jó szellemek is elmenekültek onnan – azzal elhaladt mellettünk. A folyó menti bokrokból asszonyok keserves hangja hallatszott: „Nguioor gbor mu ma oo, Isten könyörüljön mirajtunk”, és a gyermekeik nevét kiáltották: „Yusufu, Jabu, Foday…” A gyerekek magukra hagyatottan, félmeztelenül és alsóruhában követték a tömeget. „Nya nje oo, nyak eke oo, mama, papa” – zokogták keservesen. A gazdáik után szimatoló kutyák szaladgáltak mindenfelé az emberek lábai közt, akik szintén futottak, holott már messze maguk mögött tudhatták a veszélyt. Megfagyott ereimben a vér. 16
Hat mérföld gyaloglás után végül megérkeztünk a nagymama falujába, Kabatiba. Egy lelket sem találtunk. Csak a homokban hagyott lábnyomok maradtak utánuk, melyek a falu határában elnyúló sűrű erdőbe vezettek. Amint beesteledett, az emberek elkezdtek hazaszállingózni a bányák felől. Suttogó hangok, szüleik után kutató, a gyaloglástól kimerült gyermekek sírása, és éhes csecsemők panaszos ordítása hallatszott a megszokott esti tücsökciripelés és madárcsicsergés helyett. Mi a nagymama verandáján ültünk csendben, és vártunk. – Gondoljátok, hogy jó ötlet visszamenni Mogbwemoba? – kérdezte Junior. De mielőtt bármelyikünk válaszolhatott volna, egy Volkswagen motorja búgott fel a távolban, az utcán sétáló emberek pedig mind a közeli bozótosba vetették magukat. Mi is szaladtunk, de nem jutottunk messzire. A szívem hevesen kalapált, és alig jutottam levegőhöz. A jármű épp a nagymamám háza előtt állt meg, és látszott, hogy az autóban tartózkodó idegen nem visel fegyvert. Amikor a többiekkel együtt mi is előbújtunk a bokrok mögül, a kormány mögül egy ember a járdához rohant, és vért hányt. Vérzett a karja is. Amikor abbahagyta a hányást, elsírta magát. Először láttam felnőtt férfit gyerekként sírni, és úgy éreztem, a látvány a szívemet mardossa. Egy nő odament a férfihoz, átkarolta, és könyörgött neki, hogy álljon fel. A férfi lábra állt, és az autójához lépett. Kinyitotta a sofőrüléssel szemközti ajtót, ahonnan egy nő esett ki a földre. Vér szivárgott a füleiből. A bámészkodók eltakarták a gyerekek szemét. Az autó hátsó ülésén további három halott volt, két lány és egy fiú, akiknek vére teljesen ellepte az üléseket és a jármű menynyezetét. Le akartam venni róluk a tekintetem, de nem tudtam. A lábaim lebénultak, és az egész testem megmerevedett. Később megtudtuk, hogy a férfi megpróbált elmenekülni a családjával, de a lázadók tüzet nyitottak az autójára, és megölték a szeretteit. Az asszony, aki átkarolta a férfit és együtt sírt a vele, azzal nyugtatta őt, hogy legalább eltemetheti őket, és mindig tudni 17
fogja, hogy hol pihennek. Ez a nő látszólag mindahányunknál többet tudott a háborúról. Ez volt az egyetlen dolog, ami némi vigaszt nyújtott a férfinak. A szél lecsillapodott, és a nappal már készült átadni helyét az éjszakának. Ahogyan a naplemente közeledett, egyre többen mentek át a falun. Egy férfi saját gyermekének holttestét cipelte. Azt hitte, hogy a fiú még él. Testét fiának vére borította, és szaladtában csak azt hajtogatta: – Elviszlek a kórházba, fiam, és minden rendbe jön. – Talán szerencséje volt, hogy hamis reményeket kergetett, így legalább nem adta át magát a keserűségnek. Eltévedt golyók által megsebzett férfiak és nők egy csoportja követte futva. A testükről lógó húscafatokból még frissen folyt a vér. Némelyikük észre sem vette, hogy megsebesült, míg meg nem állt, és valaki rá nem mutatott a sebeire. Volt, aki elájult, és volt, aki hányt. A látványtól kavargott a gyomrom, és hasogatott a fejem. Úgy éreztem, kisiklik lábam alól a talaj, és az emberek hangja egyre távolabb kúszik attól a helytől, ahol egymagam álltam, reszketve. Aznap este az utolsó arra elhaladó áldozat egy nő volt, aki a hátán cipelte gyermekét. A vér végigcsurgott a ruháján egészen a földig, csíkot hagyva maga mögött a lába nyomán. Gyermekét agyonlőtték, miközben ő futott az életéért. Szerencséjére a golyó nem ment át a gyerek testén. Amikor megállt mellettünk, leült a földre, és gyermekét az ölébe vette. Kislány volt. A szeme nyitva volt, és még ártatlan mosolya sem tűnt el az arcáról. A golyók láthatóan kidudorodtak a kislány püffedő kicsi testén. Az asszony szorosan magához ölelve ringatta. Túl erősek voltak fájdalmai, túl nagy megrázkódtatás érte ahhoz, hogy könnyeket hullasson. Egymás tekintetéből kiolvastuk, hogy egyetértünk: vissza kell térnünk Mattru Jongba, hiszen Mogbwemot már többé láthatóan nem tekinthetjük otthonunknak, és nyilvánvalóan a szüleinket sem fogjuk ott megtalálni. Néhányan a sérültek közül azt 18
hajtogatták, hogy Kabati a következő a lázadók listáján. Nem akartunk találkozni a lázadókkal. Akik járni alig tudtak, azok is igyekeztek elhagyni Kabatit. A gyermekét szorongató anya képe teljesen megfertőzte a gondolataimat, és végig kísértett az úton Mattru Jong felé. Elvesztettem a lélekjelenlétemet, és szomjúságomra a víz nem hozott enyhülést. Nem akartam visszamenni oda, ahonnan az a nő jött. A csecsemő szemei arról árulkodtak, hogy ott már minden odaveszett. – Te mínusz tizenkilenc éves voltál akkor – mondogatta apám, amikor arról kérdezgettem, hogy milyen volt az élet Sierra Leonéban az 1961-es függetlenség elnyerése után. A terület 1808-tól brit gyarmat volt. Sir Milton Margai volt az első miniszterelnök, aki a Sierra Leone Néppárt (SLPP) zászlaja alatt haláláig, 1964-ig irányította az országot. Féltestvére, Sir Albert Margai követte őt, és maradt az ország élén 1967-ig, amikor Siaka Stevens, az Össznépi Kongresszus (APC) vezetője megnyerte a választásokat, amit egy katonai puccs követett. Siaka Stevens 1968-ban újra magához ragadta a hatalmat, és pár évvel később egypártrendszert vezetett be, melyben az APC volt az egyetlen jogilag létező párt. Ezek voltak apám szavaival élve a „rothadó politika” kezdetei. Érdekelt volna a véleménye arról a háborúról is, ami elől éppen menekültem. Azt hallottam a felnőttektől, hogy ez egy forradalom, ami a nép felszabadítását és a korrupt kormány elűzését tűzte ki célul. De milyen felszabadító mozgalom lő le ártatlan polgárokat, gyerekeket és azt a kislányt? Senki nem adott választ ezekre a kérdésekre, engem meg egyre inkább megbénított a látottak emléke. Már az út, a távoli hegyek és az utunkat szegélyező bozótos is félelmet keltett bennem. Aznap késő este érkeztünk meg Mattru Jongba. Junior és Talloi leírták a látottakat a barátainknak, mialatt én csöndben azon merengtem, hogy mindez valóság volt-e. Aznap éjszaka, miután sikerült elaludnom, álmomban az oldalamat találat érte, 19
de az emberek segítségnyújtás nélkül elszaladtak mellettem, hogy mentsék az életüket. Megpróbáltam biztonságos helyre vonszolni magam a bozótosban, de egyszer csak valaki előbukkant a semmiből, és puskájával megállt felettem. Nem láttam az arcát, csak a körvonalait, mert a napnak háttal állt. Puskáját arra a pontra szegezte, ahol meglőttek, és meghúzta a ravaszt. Felébredtem, és tétovázó mozdulattal megtapogattam az oldalamat. Megijedtem, mert nem tudtam különbséget tenni álom és valóság között. Minden reggel lementünk a Mattra jong-i rakpartra, hogy híreket szerezzünk otthonról. De egy hét múltán a menekültek áradata abból az irányból elapadt, és a hírforrás megszűnt. Kormánycsapatokat vonultattak fel Mattru Jongban, akik ellenőrző pontokat működtettek a rakparton és a város más stratégiailag fontos helyein. A katonák biztosra vették, hogy a lázadók csak a rakpart felől támadhatnak, ezért készenlétbe állították a nehéztüzérséget, és este hét után kijárási tilalmat rendeltek el, ami miatt minden éjszakánk a bezártságtól feszülten, alvás nélkül telt el. Napközben Gibrilla és Kaloko átjöttek hozzánk. Hatan üldögéltünk a verandán, és számba vettük az eseményeket. – Nem hiszem, hogy ez az őrület sokáig eltarthat még – suttogta Junior. Rám nézett, mintha csak biztosítani akarna arról, hogy hamarosan hazamegyünk. – Talán egy-két hónapig elhúzódik – jegyezte meg Talloi lesütött szemmel. – Azt hallottam, hogy a katonák már úton vannak a bányavidékek felé, hogy kiűzzék onnan a lázadókat – hebegte Gibrilla. Mindannyian egyetértettünk abban, hogy a háború csak egy múló állapot, ami nem tarthat tovább három hónapnál. Junior, Talloi és én rapet hallgattunk és a szövegüket tanultuk, ezzel is elvonva a gondolatainkat a zajló eseményekről. Naughty by Nature, LL Cool J, Run-D.M.C. és Heavy D & The 20
Boyz; ezekkel a kazettákkal indultunk el váltásruha nélkül otthonról. Emlékszem, hogy a verandán ülve a Heavy D & The Boyztól a Now That We Found Love-ot hallgattuk, és néztem a várost szegélyező fákat, amint kelletlenül megadják magukat a lanyha szélnek. Mögöttük a pálmafák, mintha várnának valamire, mozdulatlanul álltak. Becsuktam a szememet, és a kabati képek tolultak fel a gondolataimban. Megpróbáltam elhessegetni őket, és felidézni a háború előtti Kabati emlékét. A nagymamám falujának egyik oldalát sűrű erdő szegélyezte, a másik oldalán pedig kávéültetvények voltak. Az erdőn keresztül a falu határáig, onnan meg az olajpálma-ültetvényen át a mocsárig egy folyó csörgedezett. A mocsáron túl a látóhatárig banánfarmok terültek el. A Kabatin átvezető földes utat gödrök és pocsolyák tarkították, amiben nappalonként kacsák fürödtek, míg a házak hátsó udvarán a mangófákon madarak fészkeltek. Reggelente a nap az erdő mögött kelt fel. Sugara először keresztüljárta a leveleket, majd a napfényt hirdető kakaskukorékolás és verébcsivitelés kíséretében fokozatosan megállapodott a fák tetején. Esténként majmok ugrándoztak fáról fára éjjeli nyugvóhelyük felé. A kávéültetvényeken csirkék sürögtek, hogy megóvják kicsinyeiket a ragadozó madaraktól. Túl az ültetvényeken pálmafák ringatták leveleiket a szélben. Kora este alkalmanként egy-egy pálmaborkészítőt lehetett látni, amint a fát megmászva a nedűt csapolja. Az estét az erdei faágak ropogása és a mozsárba helyezett rizs zúzása zárta. Visszhangjuk átjárta a falut, mire a madarak felreppentek, csak hogy izgatottan csiripelve újra leszállhassanak. Majd a tücskök, békák, varangyok és baglyok következtek, melyek mindegyike éjszakát kiáltva bújt elő rejtekhelyéről. Miközben a nádtetős konyhákból már füst áradt, emberek tértek haza földjeikről kezükben lámpásokkal vagy izzó tűzifával. 21
– Olyanokká kell lennünk, mint a hold – mondogatta egy öregember azoknak, akik vízhordás közben, útban vadászni, pálmabort csapolni vagy földjeikre menet elhaladtak a háza előtt. Emlékszem, hogy egyszer megkérdeztem a nagymamámat, mit ért ez alatt az öregember. Elmagyarázta, hogy ez a közmondás arra figyelmezteti az embereket, hogy mindig megfelelően cselekedjenek, és legyenek jók másokkal. Azt mondta, hogy az emberek akkor is panaszkodnak, ha túl erősen süt a nap és elviselhetetlenül meleg van, meg akkor is, ha túl sokat esik vagy túl hideg van. De, hozzátette, senki nem zsörtölődik, ha süt a hold. Mindenki boldogan, a maga módján üdvözli a holdat. A gyerekek saját árnyékukat figyelik és a fényében játszanak, míg a felnőttek összegyűlnek a téren, hogy történeteket meséljenek, és egész éjszaka táncoljanak. Csupa jó dolog történik, ha süt a hold. Ez már elég ok arra, hogy olyanok akarjunk lenni, mint a hold. – Éhesnek tűnsz. Készítek neked egy kis kasszavát – fejezte be a beszélgetést. Miután a nagymama elmagyarázta, miért kell törekednünk arra, hogy olyanok legyünk, mint a hold, ez a gondolat elkezdett foglalkoztatni. Amikor a hold megjelent az égen, minden éjszaka kifeküdtem a földre, és csendben néztem. Rá akartam jönni, hogy vajon mitől lehet olyan vonzó és élvezetes. Elbűvölt az a sokféle alakzat, amelyek a hold felszínén kirajzolódtak. Éjjelente egy fejet láttam. Szalmakalapot és félhosszú szakállat viselt. Máskor fejszéjével fát aprító férfit vagy egy nőt, aki mellén csecsemőt ringat. Ha alkalmam van mostanában megfigyelni a holdat, ugyanazokat az alakokat látom, mint hatévesen, és örömmel nyugtázom, hogy gyermekkoromnak ez a része nem tűnt el nyomtalanul.
2 Egy rozsdás talicskával járom a várost, aminek levegőjében vér és égett hús szaga terjeng. Szétroncsolt testek végső, erőtlen sóhaját hozza a szellő. Elmegyek mellettük. Lábuk és kezük hiányzik; gyomrukat ért sebeiken keresztül szivárog a belük; agyvelejük orrukon és fülükön folyik. A legyek annyira izgatottak és megrészegültek, hogy megfulladnak a vértócsákban. A halál küszöbén szenvedők szemei vörösebbek, mint a belőlük áradó vér, és úgy tűnik, hogy csontjaik bármelyik pillanatban átszakíthatják az arcukon megfeszült bőrt. Tekintetem a földre irányítom, hogy vessek egy pillantást a saját lábfejemre. Elrongyolódott edzőcipőm megszívta magát a katonai sortomon lecsurgó vérrel. Nem érzek fájdalmat, és nem tudom, hogy ért-e sebesülés. AK-47-esem csövének melegét érzem a hátamon; nem emlékszem, mikor húztam meg utoljára ravaszát. Olyan, mintha tűket döfködtek volna a fejembe, és nehéz eldönteni, hogy nappal van, vagy éjszaka. A talicskával egy fehér lepedőbe csavart holttestet cipelek. Nem tudom, miért éppen ezt a testet viszem. A temetőbe érve küzdenem kell, hogy ki tudjam emelni a testet a talicskából, mintha ő maga állna ellen. Karjaimmal felemelem, és a sírjának alkalmas helyet keresek. Fájdalmat érzek, és már nem tudom megemelni a lábamat anélkül, hogy a gyötrelem át ne járja testemet a lábfejemtől egészen a gerincemig. A testet karjaimban tartva a földre zuhanok. Vérfoltok rajzolódnak ki a fehér lepedőn. Tetőtől talpig lőtt sebek tarkítják. Az 23
egyik golyó szétroncsolta az ádámcsutkáját, és maradványait a torkába gyűrte. Kitakarom az arcát. A sajátomat látom. Izzadtam. Pár percig még a hideg földön feküdtem, ott, ahová zuhantam, mielőtt felkapcsoltam a lámpát, hogy teljesen megszabadulhassak álmom világától. A fájdalom a gerincembe hasított. A szoba vöröses színben játszó téglafalát bámultam, és próbáltam beazonosítani az egyre távolodó autóból kiszűrődő rapzenét. Végigfutott rajtam a borzongás, és próbáltam elmerengni kezdődő új életemen New York városában, ahol akkor már több mint egy hónapja voltam. De a gondolataim átszelték az Atlanti-óceánt, és meg sem álltak Sierra Leonéig. Magamat láttam egy AK-47-essel, amint az osztagommal, benne számos fiúval és néhány felnőttel, egy kávéültetvényen menetelek. Egy étellel és lőszerkészlettel ellátott kis város megtámadására készültünk. Amint a kávéültetvény véget ért, egy valaha falunak nevezett romhalmazzal szomszédos focipályán váratlanul egy másik felfegyverzett csapatba ütköztünk. Tüzet nyitottunk, és nem hagytuk abba a lövöldözést, amíg az utolsó élő ember is a földre nem zuhant. Miközben a halottak felé közeledtünk, megpaskolgattuk egymást. A csapat, csakúgy, mint mi, fiatal fiúkból állt, de nem érdekelt bennünket. Elvettük a lőszerkészletüket, és a holttestük fölött elkezdtük elfogyasztani a főtt ételt, amit magukkal cipeltek. Körülöttünk mindenhol lőtt sebeikből szivárgott a vér. Felkeltem a földről, és egy pohár vízzel átitatott törölközőt tekertem a fejem köré. Féltem az elalvástól, de ébren is fájdalmas emlékek kísértettek. Olyan emlékek, melyeket néha szeretnék végleg kitörölni, ugyanakkor tisztában vagyok azzal, hogy életem, vagyis jelenem fontos részét képezik. Egész éjszaka türelmetlenül vártam a nappalt, azt hogy teljes egészében átadhassam magam új életemnek, újra felfedezhessem a gyermekként 24
már megélt boldogságot és az örömöt, amit épen megőriztem magamban még akkor is, amikor az életben maradás leginkább büntetésnek számított. Napjaimat három világban élem: álmaimban, új életemben és a múlt emlékeiben.
3 Tovább maradtunk Mattru Jongban, mint terveztük. Semmi hírt nem kaptunk a családunkról, így nem tehettünk mást, mint hogy vártunk és reménykedtünk, hogy jól vannak. Azt hallottuk, hogy a Mattru Jongtól északkelet felé körülbelül húsz mérföldre fekvő Sumbuya városában lázadók állomásoznak. Ezeket a híreszteléseket hamarosan felváltották a levelek, melyeket a sumbuyai mészárlásban megkímélt emberekkel küldtek. Ezekben egyszerűen arról értesítették Mattru Jong lakosságát, hogy a lázadók hamarosan megérkeznek, és meleg fogadtatást várnak el tőlünk, hiszen értünk harcolnak. Az egyik hírhozó egy fiatalember volt. Testére forró szuronnyal a RUF (Revolutionary United Front – Forradalmi Egységfront) betűket vésték, és hüvelykujjai kivételével minden ujját levágták. A lázadók „one love”-nak nevezték a csonkítást. A háború előtt az emberek hüvelykujjukat felemelve „one love"-val üdvözölték egymást, ami a reggae szeretete és elterjedése nyomán vált divatossá. Miután a szerencsétlenül járt hírvivő megérkezett az üzenettel, az emberek éjszakára az erdőben húzták meg magukat. De Khalilou családja megkért bennünket, hogy maradjunk még egy pár napot, és vagyontárgyaikkal kövessük őket, ha a helyzet nem javul. Aznap éjszaka tapasztaltam életemben először, hogy a lakók fizikai jelenléte nélkül a város elveszíti lelkét. Távollétükben a város ijesztő volt, az éjszaka sötétebb és a csönd elviselhetetlenül 26
nyugtalanító. Más napokon a naplementét madárcsicsergés és tücsökciripelés kísérte. De aznap este ez elmaradt, és a sötétség ideje korán beköszöntött. A hold nem ragyogott az égen; a levegő elnehezült, mintha a természet maga is tartott volna az ezt követő eseményektől. A városiak többsége egy álló héten át bujkált, és számuk csak egyre növekedett, miután további hírvivők jöttek. De a lázadók nem érkeztek meg a beígért napon, így mind többen tértek viszsza otthonukba. Miután mindenki hazatért, egy újabb üzenet érkezett. Ezúttal a hírhozó egy jól ismert katolikus püspök volt, aki éppen missziós tevékenységének végzése közben került a lázadók kezei közé. Őt nem bántották, csak megfenyegették, hogy ha nem adja át az üzenetet, eljönnek érte. Miután őt is meghallgatták, az emberek újra erdei rejtekhelyükre vonultak. Minket ezúttal sem vittek magukkal, de nem azért, hogy Khalilou családjának értékeit utánuk vigyük, mivel azt már megtettük, hanem azért, hogy vigyázzunk a házra és sót, borsot, rizst illetve halat vásároljunk, amit aztán elvihetünk a családnak a bozótosba. Újabb tíz nap bujkálás következett anélkül, hogy a lázadók felbukkantak volna. Mindenki arra a következtetésre jutott, hogy már elmúlt a veszély. A város ezért újra megtelt. Az iskolák újra megnyitottak, és minden visszaállt a megszokott kerékvágásba. Öt nap telt el békésen, még a katonák is nyugodtan megpihentek. Késő esténként néha egyedül sétálgattam. A vacsorát készítő asszonyok látványa mindig eszembe juttatta azokat az időket, amikor az anyámat figyeltem főzés közben. A fiúkat rendszerint nem engedték be a konyhába, de ő velem kivételt tett, mondván: – Jó, ha tudsz magadnak ételt készíteni, arra az esetre, ha majd egyedül élsz. – Egy pillanatra megállt, adott nekem egy darab szárított halat, és folytatta – Unokát szeretnék, úgyhogy ne ma27
radj mindig palampo*. – Könnyek csorogtak végig az arcomon, miközben folytattam sétámat Mattru Jong keskeny kavicsos utcáin. Éppen főztem, mikor a lázadók végül megérkeztek. A rizs már elkészült, az okraleves** pedig már majdnem megfőtt, mikor egy lövés visszhangja járta át a várost. Junior, Talloi, Kaloko, Gibrilla és Khalilou mind kiszaladtak a szobából. – Hallottad ezt? – kérdezték. Mozdulatlanul álltunk, és próbáltuk megfejteni, hogy vajon a katonák lőttek-e. Egy perccel később három különböző puska dördült el. Erre már elkezdtünk aggódni. – Csak a katonák próbálgatják fegyverüket – nyugtatgatott valamelyikük. A város elcsendesült, és több mint tizenöt percig nem dördült el újabb fegyver. Visszamentem a konyhába, és elkezdtem kiszedni a rizst. Abban a pillanatban egy sor, a mennydörgésre emlékeztető puskalövés rázta meg a bádogtetős házakat. A puskák hangja annyira ijesztő volt, hogy mindenkit összezavart. Senki nem tudott tisztán gondolkodni. Másodperceken belül az emberek sikítozva szaladgáltak keresztül-kasul egymást lökdösve, és rálépve arra, aki elesett. Arra már nem jutott idő, hogy magukhoz vegyenek valamit. Mindenki csak a saját életét akarta menteni. Az anyák elvesztették gyermekeiket, akiknek kétségbeesett sírása kísérte a lövéseket. A családok szétszakadtak, és mindenüket hátrahagyták, mindazt, amiért egy életen át dolgoztak. Sosem vert ilyen gyorsan a szívem, a lövések meg mintha a szívverésemet követték volna. A lázadók a levegőbe lövöldöztek, miközben kiabáltak és félkör alakot formálva vidáman belibegtek a városba. Két irányból lehet bejutni Mattru Jongba. Vagy az úton vagy a Jong-folyón *
Egyedül
**
Az okra egy trópusi növény, amelynek elsősorban a gyümölcsét fogyasztják. (A ford.)
28
keresztül. A lázadók a szárazföld felől támadtak és nyomultak be a városba, a lakók így a folyó felé menekültek. Sokan annyira megrémültek, hogy amint elérték a folyót, beleugrottak, de arra már nem maradt erejük, hogy ússzanak is. A katonák, akik valószínűleg előre tudtak a támadásról, és a lázadók számbeli fölényéről, elhagyták a várost, mielőtt az összetűzésre sor kerülhetett volna. Ezen Junior, Talloi, Khalilou, Gibrilla és én mind meglepődtünk, mivel ösztönösen arra indultunk el, amerre a katonák állomásoztak. Megálltunk az egymásra hányt sózsákok előtt, és sejtelmünk sem volt, hogy merre induljunk tovább. Végül abba az irányba szaladtunk, amerről kevesebb lövöldözés hallatszott. Csak egy út kínálkozott a menekülésre. Mindenki arra futott. Az anyák elveszett gyermekeik nevét kiáltották, az elveszett gyerekek viszont hiába sírtak. Mi együtt szaladtunk, próbáltuk nem elveszíteni egymást. A menekülő útvonal felé egy kis dombbal szomszédos nedves, sáros ingoványon kellett átkelnünk. Sárban ragadt, magukra hagyatott emberek mellett haladtunk el, akiken ha segítünk, kockára tesszük saját életünket. Az igazi megpróbáltatás azonban akkor kezdődött, amikor átkeltünk az ingoványon, ugyanis a lázadók már nem a levegőbe, hanem az emberekre lövöldöztek. Nem akarták, hogy a civilek elhagyják a várost, mert pajzsként szükségük volt rájuk a katonák elleni harcban. Ezért amikor a lázadók elfoglaltak egy várost, maradásra kényszerítették a lakókat, különösen a nőket és gyerekeket. Ezáltal a katonai beavatkozás késlekedett, és ők hosszabb ideig maradhattak. Felértünk a mocsár mögötti bozótos dombtetőre, a menekülő útvonallal határos tisztásra. Látva, hogy a lakosság szétszéled, a lázadók rakétahajtású gránátokkal, gépfegyverekkel, AK-47sekkel, G3-asokkal és mindennel, ami csak rendelkezésükre állt, bombázni kezdték a tisztást. De nem volt más választásunk.
29
valahogy át kellett jutnunk, hiszen fiatal fiúkként maradásunkkal hatalmas kockázatot vállaltunk volna. A korunkbéli fiúkat azonnal besorozták, és a RUF kezdőbetűket forró szuronnyal a test valamely nekik tetsző részére égették. Ez nemcsak egy életre szóló sebhelyet jelentett, hanem egy örök és felbonthatatlan szerződést is, mivel a lázadók kezdőbetűivel a testeden a katonák és a harcias civilek kérdezés nélkül lelőttek. Bokortól bokorig szökellve jutottunk át a másik oldalra. De ez csak ízelítő volt a későbbiekhez képest. Amint hallottuk a robbanást, talpra ugrottunk, és fejünket leszegve, holttesteket és lángoló fákat átugorva és kerülgetve futottunk. Már majdnem elértük a tisztás szélét, amikor egy másik rakétagránát sivítva közeledett felénk. Felgyorsítottuk a lépteinket, és mielőtt a gránát becsapódott volna, bevetettük magunkat a bokrok közé. Ezt követte a géppuskatűz. Azok, akik mögöttünk voltak, nem jártak szerencsével. A gránátok utolérték őket. Egyiküket gránátszilánkok találták el. Hangosan felüvöltött, és azt kiáltotta, hogy megvakult. Senki nem mert neki segíteni. Egy másik felrobbanó gránát vetett véget életének, szétfröcskölve vérét és testének maradványait, melyek esőként hullottak a környező levelekre és ágakra. Mindez másodpercek alatt történt. Amint átjutottunk a tisztáson, a lázadók egy része a bozótosba menekült emberek után iramodott. Üldözőbe vettek minket, és lövöldöztek utánunk. Több mint egy órán keresztül futottunk megállás nélkül. Hihetetlen, milyen gyorsan és milyen hosszú ideig bírtuk. Nem izzadtam, és el sem fáradtam. Junior Talloi mögött, előttem szaladt. Néhány másodpercenként a nevemet kiáltotta, hogy biztos lehessen benne, nem maradtam-e le. Szomorúságot vettem ki hangjából, és én sem tudtam másként, csak remegő hanggal válaszolni. Gibrilla, Kaloko és Khalilou mögöttem voltak. Légzésük nehézkes volt, és hallottam, hogy egyikőjük könnyei elfojtásával küszködik. Talloi már kicsi kora 30
óta nagyon gyors futó volt. De aznap este képesek voltunk vele lépést tartani. Egy órán keresztül, vagy talán még annál is hoszszabb ideig futottunk, mire a lázadók végül feladták, és visszatértek Mattru Jongba, mi meg folytattuk utunkat.
4 Napokon keresztül egy fél méter széles, keskeny ösvényt követtünk, melyet mindkét oldalról sűrű bozótos szegélyezett. Junior ment előttem, de most nem lóbálta úgy a kezeit, ahogyan régebben az iskolából hazajövet az udvaron megfigyelhettem. Tudni szerettem volna, hogy hol járnak a gondolatai, de mindenki hallgatott, és fogalmam sem volt, hogyan törjem meg a csendet. Azon tűnődtem, vajon hol lehet a családom, vajon láthatom-e még őket, és szívből kívántam, hogy bárcsak biztonságban lennének, és ne aggódnának túlzottan Junior és énmiattam. Könnyek gyűltek a szememben, de túl éhes voltam ahhoz, hogy sírjak. Elhagyatott falvakban a csupasz földön aludtunk, és abban reménykedtünk, hogy a következő nap találunk más ennivalót is, nem csak nyers kasszavát. Egyik nap egy olyan falun vezetett át utunk, ahol banánra, narancsra és kókuszra bukkantunk. Khalilou, aki mindannyiunk közül a legjobban mászott, egymás után felkapaszkodott a fákra, és annyit szedett a gyümölcsökből, amennyit csak tudott. Az egyik kerti konyhában még parázsló tűzre fát dobtunk, és megfőztük a nyers banánt. Valaki a közeledésünkre hagyhatta el a falut, hiszen a tűz még ki sem aludt. A banánnak elég rossz íze volt, mivel se sóval, se mással nem tudtuk ízesíteni, de azért az utolsó falatig megettük, csak hogy csillapítsuk éhségünket. Ezek után narancsot és kókuszt majszoltunk. Táplálóbb ételeket nem találtunk. Napról napra éhesebbek lettünk, mígnem hasító fájdalom kezdte mardosni a 32
gyomrunkat, és alkalmanként elhomályosult előttünk a világ. Az egyetlen kínálkozó lehetőségünk az volt, hogy visszaosonunk Mattru Jongba azokkal, akikkel utunkon találkoztunk, és ott magunkhoz vesszük megtakarított pénzünket, amin aztán majd reményeink szerint veszünk némi ennivalót. A csendes és sivár, ezúttal ismeretlennek tetsző városban utunkon mindenütt hátrahagyott, rothadó étellel teli edényekkel találkoztunk. Testek, bútorok, ruhák és minden egyéb szanaszét hevert. Az egyik verandán egy öregember ült székében, mintha csak aludna. Homlokán egy lőtt seb volt, a tornác alatt meg két férfi teste feküdt, akiknek nemi szervét és végtagjait a halomba rakott tesztrészeik mellett heverő machetével vágták le. Hánytam, és azonnal felszökött a lázam, de haladnunk kellett. A főutcákat elkerülve lábujjhegyen szaladtunk, olyan gyorsan és óvatosan, ahogyan csak tudtunk. A falakhoz lapulva kémleltük a kicsi kavicsos utcákat, így osontunk háztól házig. Egyszer csak, amint átszeltünk egy utat, lépteket hallottunk. Hirtelen nem volt hová behúzódnunk, ezért gyorsan felszaladtunk egy verandára, és elbújtunk egy cementtéglából emelt halom mögött. A téglák mögül kikukucskálva két lázadót pillantottunk meg, akik bő farmert, gumiszandált és fehér pólót viseltek. A fejüket piros kendő védte, és a hátukon cipelték fegyverüket. Egy csapat fiatal nőt kísértek, akik edényeket, rizses zsákokat, mozsarakat és mozsártörőket vittek. Tekintetünkkel követtük őket, míg teljesen el nem tűntek. Csak akkor indultunk el. Végül megérkeztünk Khalilou házához. Minden ajtó be volt törve, a ház meg romokban hevert. Mint a város összes többi házát, ezt is kifosztották. Egy golyó átlyukasztotta az ajtókeretet, a verandát az ország népszerű söre, a Star üvegének darabjai és cigarettás dobozok borították. Semmi használhatót nem találtunk odabenn. Az egyetlen ehető dolog a zsákokban tárolt nyers rizs volt, ami viszont túl nehéz volt ahhoz, hogy magunkkal vi33
gyük. De a pénz még szerencsére ott volt, ahol hagytam, egy kis műanyag szatyorban az ágy lába alatt. Az edzőcipőmbe dugtam, és elindultunk vissza, a mocsár irányában. Mi hatan és azok, akikkel együtt osontunk be a városba, a terv szerint az ingoványosnál találkoztunk, majd hármasával vágtunk neki a tisztásnak. Talloival és egy másik emberrel együtt mi alkottuk a második csapatot. Akkor indultunk el a tisztáson, amikor az első csapat már megérkezett a túloldalra, és jelzett, hogy indulhatunk. Mire a tisztás közepére értünk, intettek, hogy lapuljunk le, és amint a földre vetettük magunkat, jeleztek, hogy kússzunk előre. A szanaszét heverő holttestek megdermedt véréből mindenütt legyek lakmároztak. Amikor átjutottunk a túloldalra, láttuk, hogy a rakpart tisztásra néző kis tornyában lázadók őrködnek. A következő csapatban volt Junior és még két másik ember. Még nem jutottak át, amikor a tisztáson az egyik férfi zsebéből kihullott valami, ami pont egy alumínium edényen landolt. Ez elég hangos volt ahhoz, hogy az őrködő lázadók felfigyeljenek rá, és a hangforrás felé irányítsák puskájukat. A szívem fájdalmasan lüktetett, amint a magát halottnak tettető bátyámat néztem. Ekkor a városból lövések zaja hallatszott, ami a másik irányba terelte a lázadók figyelmét. Juniornak és a másik kettőnek így sikerült átjutniuk. Bátyám arcát ellepte a kosz, fogai között sárdarabok. Ökleit megfeszítve kapkodta a levegőt. Az egyik fiú az utolsó csapatból nagyon lassú volt, mert egy zsákot cipelt, amit a házában jól megpakolt. A toronyban őrködő lázadók kiszúrták, és tüzet nyitottak. A többiek meg lövöldözve elindultak felérik. Suttogtunk a fiúnak: – Dobd el a zsákot és siess! Jönnek a lázadók! Gyerünk! – De a fiú nem hallgatott ránk. Csak akkor vette le a válláról, amikor már átjutott a tisztáson, és futás közben még láttam, hogyan próbálja kiszabadítani két fatuskó közé rekedt zsákját. Olyan gyorsan futottunk, amilyen gyorsan csak bírta a lábunk, addig, amíg a lázadók le nem maradtak mögöttünk. A naplementében szótlanul bandu34
koltunk tovább a nagy vörös korong és a sötétségre nesztelenül felkészült ég felé. A fiú, aki miatt a lázadók kiszúrtak bennünket, az első lakott faluig sem jutott el velünk. Nem sokáig örültünk aznap este a kis pénzünknek, annak reményében, hogy szerzünk egy kis főtt rizst kasszavával vagy burgonyalevéllel vacsorára. Összecsaptuk kezeinket, miközben a falu piacához közeledtünk, és a gyomrunk korgott a konyhákból áradó pálmaolaj illatára. De mikor megérkeztünk a főtt ételes standokhoz, csalódottan vettük tudomásul, hogy már senki nem árul se kasszavalevelet, se okralevest, de még burgonyalevelet sem, amit annak idején szárított hallal és pálmaolajjal készítettek el, és rizzsel tálaltak. Néhány árus ínségesebb időkre tette félre készletét, mások pedig megmagyarázhatatlan okok miatt nem árultak. A fáradságos és kockázatos kaland után a pénzünk végül haszontalannak bizonyult. Ráadásul a gyomrunk sem korgott volna annyira, ha nem gyalogoltunk volna mérföldeket Mattru Jongba és vissza. Valakit felelőssé akartam tenni ezért a sok kellemetlenségért, de nem volt kit okoljak. Logikus döntést hoztunk, de rosszul sült el. A háborús időkre jellemző helyzetben találtuk magunkat. A dolgok másodpercek alatt gyökeresen megváltozhattak, és senki nem volt abban a helyzetben, hogy ezt ellenőrzése alatt tudja tartani. Ezt és a túlélés technikáit még meg kellett tanulnunk, de nem vártunk sokáig, azonnal elkezdtük. Aznap éjszaka annyira éhesek voltunk, hogy ételt loptunk, amíg a falusiak aludtak. Csak így vészelhettük át az éjszakát.
5 Annyira éhesek voltunk, hogy görcsbe rándultak a beleink, és fájt, ha vizet ittunk. Olyan volt, mintha valami belülről enné a gyomrunkat. Az ajkunk kicserepesedett, és elgyengült ízületeink sajogtak. Éreztem a bordáimat, amikor hozzáértem az oldalamhoz. Fogalmunk sem volt, hol juthatnánk ételhez. Hamar kifosztottuk az egyetlen kasszavaültetvényt, amire rátaláltunk. A madarak és állatok, így a nyulak is mind elmenekültek. Ingerlékenyekké váltunk, és kerültük egymást, mintha az éhezésért a másikat okolnánk. Egyik este szó szerint megkergettünk egy fiút, aki két főtt kukoricacsövet majszolt egymagában. Ötéves lehetett, két kezében egy-egy kukoricát tartott, és hol az egyikből, hol a másikból harapott élvezettel egy-egy falatot. Egy szót sem szóltunk egymáshoz, de még csak egymásra sem néztünk. Ehelyett egyszerre nekirontottunk a fiúnak, és mielőtt ő észbe kaphatott volna, kikaptuk kezéből a kukoricákat. Hat kis darabra osztottuk a zsákmányt, mialatt a fiú sírva a szüleihez szaladt. Ők azonban nem kérték rajtunk számon a történteket. Bizonyára sejtették, hogy hat fiú csak akkor ront rá két kukoricacső miatt gyermekükre, ha elviselhetetlenül éhesek. Aznap este a fiú anyja adott nekünk egy-egy kukoricát. Egy ideig szégyelltem magam, de akkori helyzetünkben nem volt idő a bűnbánatra. Nem tudtam, hogy hívják a falut, de nem is érdekelt, hiszen sokkal inkább elvonták figyelmemet a mindennapos túlélésért folytatott küzdelmek. Nem ismertünk más városokat és falva36
kat, és azt sem tudtuk, miként találhatunk rájuk. Ezért gyomrunk megint csak Mattru Jongba vitt bennünket. Veszélyes vállalkozás volt, de az éhség ezt némileg elfeledtette velünk. Száraz nyári idő volt, és a mezőn sárgállott a fű, amit friss zöld erdő övezett. Ingünket néha a fejünkre csavarva, néha vállunkra vetve egy vonalban haladtunk a mezőn, amikor hirtelen három lázadó emelkedett ki a száraz fű mögül, és fegyvereiket az előttünk haladó Gibrillára szegezték. Felhúzták a puskákat, és az egyik Gibrilla álla alá helyezte fegyvere csövét. – Reszket, mint egy ázott majom – bökte oda a társának nevetve a lázadó. Közben a másik kettő elhaladt mellettünk, de én a földre szegeztem a tekintetem, hogy ne kelljen a szemükbe néznem. A fiatalabbik hüvelyében tartott szuronyával felemelte a fejemet. Mialatt könyörtelenül rám tapadt a tekintete, kivette szuronyát a tokból, és ráerősítette a puskacsőre. Egész testemben remegtem, még a fogaim is vacogtak. Minden érzelem nélkül rám mosolygott. A lázadók, akik közül egyik sem volt idősebb huszonegy évesnél, visszatereltek bennünket az egyik faluba, amit már korábban elhagytunk. Az egyik ujjatlan katonai ingben és farmerben volt, a fején piros kendőt viselt. A másik kettő farmerdzsekit, hosszúnadrágot, hátravetett baseballsapkát és új Adidas-edzőcipőt hordott. Mindhármuk csuklóját drága karórák díszítették. Ezeket vagy erőszakkal vették el az emberektől, vagy házakból, boltokból zsákmányolták. Miközben haladtunk előre, a lázadók egymással beszélgettek. Akármit mondtak is, nem tűnt túl barátságosnak. De a szavaikra már nem tudtam odafigyelni, mert a halálfélelem elvette az eszemet. Az ájulás ellen küzdöttem. Amint közel jutottunk a faluhoz, két lázadó előreszaladt. Mi hatan és egy lázadó, gondoltam. De ennél az egynél volt egy félau37
tomata gépfegyver és egy hosszú töltényöv is a testén körbetekerve. A kezünket a fejünkön tartva hármasával két sorban terelt minket. Mögöttünk jött, fegyverét a fejünkre szegezte, és egy idő után megszólalt: – Ha bármelyikőtök megmozdul, amikor nem kéne, mindenkit megölök. Úgyhogy ne nagyon vegyetek mély levegőt, nehogy az legyen az utolsó! – nevetett, és hangja a távoli erdőben visszhangzott. Imádkoztam, nehogy valaki a barátaim közül, vagy a bátyám, hirtelen mozdulatot tegyen, vagy vakarózzon. A tarkóm közben felmelegedett, mintha minden pillanatban golyót várna. Mire megérkeztünk a faluba, a két lázadó, aki előresietett, összeterelt mindenkit. Több mint tizenöt ember gyűlt össze, többségük fiatal fiú, néhány lány, és egy pár felnőtt. Egy bozótoshoz közeli ház kertjében sorakoztattak fel minket. Sötétedett. A lázadók elővették erős lámpáikat, és rátették a rizstörő mozsarak tetejére, hogy mindenkit szemmel tarthassanak. Ránk szegezték fegyvereiket, amikor egy Mattru Jongból menekülő idős ember lépteire lettünk figyelmesek, amint átkel a faluba vezető roskatag hídon. Miközben őt bámultuk, a legfiatalabb lázadó odasétált, és megvárta, míg a férfi a híd túloldalához ér. Amint odaért, a fiú rászegezte fegyverét, és elénk vezette. Az ember nem lehetett több hatvan évesnél, de gyengének tűnt. Arca az éhségtől és félelemtől beráncosodott. A lázadó a földre lökte az öregembert, fegyvert tartott a fejéhez, és megparancsolta neki, hogy keljen fel. Remegő térdeken bár, de valahogy fel tudott állni. A lázadók kinevették, és minket is erre intettek a fegyvereikkel. Hangosan nevettem, de belül sírtam, a lábaim és a kezeim meg csak tovább remegtek. Ökölbe szorítottam a kezemet, de attól csak még jobban remegtem. Ránk, foglyokra fegyvert fogtak, és végig kellett néznünk, ahogyan vallatják az öregembert. – Miért jöttél el Mattru Jongból? – kérdezte az egyik lázadó, miközben a szuronyát tisztogatta, élének hosszát méregette, és 38
végül odaszegezte az öregember nyakához. – Ez tökéletesen ideillik – mondta, és úgy tett, mintha átszúrná a szuronnyal az öreg nyakát. – Válaszolsz végre a kérdésemre? – homlokán az erek megduzzadtak, ahogyan vadul vöröslő szemeivel az öregember reszkető arcát, és szemhéjának önkéntelen remegését vizslatta. A háború előtt egy fiatal sem engedhette volna meg magának, hogy ilyen durván beszéljen egy nála idősebbel. Olyan kultúrában nőttünk fel, ahol jó modort vártak el mindenkitől, különösen a fiataloktól. Úgy neveltek minket, hogy tiszteljük az idősebbeket és közösségünket. – Azért hagytam el a várost, hogy megkeressem a családomat – hebegte az öregember rémült hangon, miután egy kis levegőhöz jutott. A másik lázadó, aki addig egy fának dőlve cigarettázott, dühösen az öreg felé indult, és félautomata géppuskáját a férfi lábai közé döfte. – Azért hagytad el Mattru Jongot, mert nem tisztelsz minket. – Fegyverét az öregember homlokához emelte, majd folytatta: – Azért hagytad el, mert nem értesz egyet a szabadságharcosok céljaival! Nem igaz? A férfi görcsösen összeszorította a szemét, és zokogni kezdett. Miféle célok? – gondoltam. Egyedül a gondolataim szabadságát élvezhettem. Abba nem láthattak bele. Miközben az öreget vallatták, egy másik lázadó a RUF kezdőbetűket festette a falu házfalaira. Soha nem láttam még ilyen pocsék falfirkálót. Talán még az abc-t sem ismerte. Csak azt tudta, hogy hogyan néz ki az R, az U és az F. Amikor befejezte a festést, odament az öreghez, és puskáját a fejéhez nyomta. – Akarsz még mondani valamit az utolsó szó jogán? – Az öreg képtelen volt erre bármit is válaszolni. Ajka remegett, de egy árva szó sem hagyta el a száját. A lázadó meghúzta a ravaszt, és a csőből a villámláshoz hasonló szikrák csaptak föl. Tekintete39
met a földre szegeztem. A térdem remegni kezdett, és felgyorsult szívverésem hangosan lüktetett. Amikor újra felnéztem, az öregember körbe-körbe keringett, mint egy kutya, aki a farkára szállt legyet kergeti. És csak üvöltött: – A fejem! Az agyam! – A lázadók pedig nevettek rajta. Végül megállt, lassan arcához emelte kezeit, mint aki vonakodik belenézni a tükörbe. – Látok! Hallok! – kiabálta, majd elájult. Kiderült, hogy a lázadó nem lőtte meg, csak a fejéhez közel célzott. Jót szórakoztak az öreg rémületén. Ezek után a lázadók felénk fordultak, és bejelentették, hogy néhányat közülünk maguk közé sorolnak, mivel ez volt őrjáratuk valódi célja. Mindenkinek megparancsolták, hogy sorakozzon föl: férfiakat, nőket és még a nálam fiatalabb gyerekeket is egy sorba terelték. Föl-le sétáltak, keresve velünk a szemkontaktust. Először Khalilout választották ki, majd engem, és végül még egy pár másikat. A kiválasztottaknak megparancsolták, hogy a többiekkel szemben sorakozzanak föl. Junior, akit nem választottak ki, szemben állt velem, a leendő lázadóval. Ránéztem, de ő fejét lehajtva elkerülte a tekintetem. Úgy tűnt, az utunk elválik egymástól, és más-más világ vár ránk. Szerencsére a lázadók úgy döntöttek, hogy elölről kezdik az egészet. Egyikőjük azt mondta, hogy rosszul válogattak, mert a legtöbb kiválasztott reszket, ami azt jelenti, hogy gyávák. – Erős újoncokat akarunk, nem nyamvadtakat – vetette oda az egyik lázadó, és visszalökött minket a másik oldalra. Junior mellé kerültem. Alig észrevehetően megbökött. Felnéztem rá, mire ő megbiccentette fejét és megdörzsölte a kezemet. – Álljatok mozdulatlanul! Most hozzuk meg a végső döntést! – kiáltotta el magát az egyik lázadó. Junior abbahagyta a kezem dörzsölését. A második körben őt választották ki, és nem engem. Ránk, a többiekre nem volt szükségük, ezért minket a folyóhoz vezettek, a kiválasztottak pedig utánunk meneteltek. Az egyik lázadó kezével felénk mutatva bejelentette: – Beava40
tásotok első lépése az lesz, hogy végignézitek, hogyan gyilkoljuk le ezeket az embereket. A vér látványától majd megerősödtök. Soha többet nem fogjátok őket látni, hacsak nem hisztek a halál utáni életben. – Öklével rácsapott a mellére, és nevetett. Megfordultam, és Juniorra néztem, akinek vérbe lábadtak a szemei az erőlködéstől, hogy könnyeit visszatartsa. Ökölbe szorította kezeit, hogy visszafojtsa azok remegését. Csendben elsírtam magam, és hirtelen szédülés fogott el. Az egyik kiválasztott srác elhányta magát, mire egy lázadó puskatussal arcon vágta, és közénk lökte. A fiú arca vérezni kezdett, de mi tovább indultunk. – Ne aggódjatok srácok, legközelebb már ti jöttök! – viccelődött egy másik lázadó. A folyónál letérdepeltettek bennünket, és megparancsolták, hogy kezünket tegyük a tarkónkra. Hirtelen a falu felől hangos puskatűz zaja törte meg a csendet. Két lázadó a közeli fák árnyékába húzódott, míg a harmadik a földre vetette magát, és a hang irányába fordította puskáját. – Gondoljátok, hogy…? – de a földön lapuló lázadót félbeszakították az újabb lövések. Erre már visszalőttek. Mindenki szétszéledt, a bokrokban keresve menedéket. A lázadók észrevették, hogy mi történt, és utánunk lőttek. Amilyen gyorsan csak tellett tőlem, a bozótos mélyére futottam, és egy fatönk mögött meglapultam a földön. De a lövések hangja egyre közelebbről hallatszott, ezért még messzebbre kúsztam. Egy golyó közvetlen a fejem fölött eltalált egy fát, és mellém esett. Megálltam, és visszatartottam a lélegzetem. Ahogy ott lapultam, láttam az erdőn átsüvítő vöröslő golyókat, amint belevesznek az éjszakába. Hallottam a saját szívverésemet, és egyre nehezebben vettem a levegőt, ezért el kellett takarnom az orromat, nehogy felhívjam magamra a figyelmet. Néhány embert elfogtak, és nem tudom, mit tettek velük, de fájdalommal terhes sírásuk hangja elért hozzám. Egy nő nyers, 41
éles sikítása töltötte meg az erdőt. A hangjából kitetsző félelem átjárta az ereimet, és fanyar íz áradt szét a számban. Tovább kúsztam a bozótosban, míg végül egy fa alatt megálltam, és órákig feküdtem mozdulatlanul. A lázadók még mindig a faluban voltak, hallatszott, hogy mérgesen átkozódnak és lövöldöznek. Egy idő után úgy tettek, mintha elmentek volna, mire valaki, akinek sikerült elmenekülnie, visszament a faluba. Elkapták, és megverték. Néhány perccel később újabb lövöldözés hallatszott, amit az égbe szálló sűrű füst követett. A falu lángjai hamarosan megvilágították az erdőt. Körülbelül egy óra telt el, mire a lázadók fegyverei fokozatosan halkulni kezdtek. A fa alatt lapulva éppen azon gondolkoztam, hogy mihez kezdjek, amikor suttogásra lettem figyelmes. Először megijedtem, de aztán felismertem a hangokat. Junior volt, és a barátaim. Valahogyan végül egy irányba szaladtunk. Még vártam egy kicsit, hogy megbizonyosodhassam róla, valóban ők azok. – Azt hiszem, elmentek – hallottam Junior suttogását. Ekkor annyira biztos lettem magamban, hogy önkéntelenül elszóltam magam: – Junior, Talloi, Kaloko, Gibrilla, Khalilou! Ti vagytok? – Mire elcsendesültek. – Junior, hallasz engem? – szóltam újra. – Igen, itt vagyunk a korhadt fatönknél – válaszolta. Iránymutatásaikkal odataláltam, majd a falu közelébe kúsztunk, és rátértünk az ösvényre. Amint rátaláltunk az útra, sétálva elindultunk annak a falunak az irányában, ahol a leghosszabb ideig éheztünk. Juniorral egymásra néztünk, és egy mosoly hagyta el arcát. Ez a mosoly hiányzott abban a pillanatban, amikor halálra ítéltek. Csendben haladtunk aznap éjszaka. Egyikőnk sem szólalt meg. Tudtam, hogy megyünk, de nem éreztem a talajt a lábam alatt. 42
Miután megérkeztünk a faluba, még hajnalig a tűz körül ültünk. Egy szót sem szóltunk. Úgy tűnt, hogy mindenki lelke elkalandozott. Másnap reggel, mintha egy rémálom vagy egy álom új megvilágításba helyezte volna életünket és helyzetünket, elkezdtünk beszélni egymással. Úgy döntöttünk, hogy a rá következő nap elhagyjuk a várost, és a távolban biztonságos helyet keresünk. Elképzelésünk sem volt, hogy merre és hogyan induljunk el, de elhatározásunk erős volt. Aznap kimostuk a ruháinkat. Nem volt nálunk szappan, ezért csak beáztattuk, majd kitettük őket a napra száradni, és meztelenül vártuk a közeli bozótosban, hogy újra felöltözhessünk. Megegyeztünk, hogy másnap kora reggel indulunk.
6
Nem volt túl előnyös számunkra hatan együtt vándorolni, de így könnyebben átvészeltük a mindennapos problémákat. A környékbeliek féltek a korunkbéli fiúktól az olyan híresztelések miatt, mint hogy a lázadók fiatal fiúkat kényszerítettek szüleik lemészárlására és saját falujuk felégetésére. Azt beszélték, hogy bandákba verődve civileket gyilkolnak és csonkítanak meg. Voltak, akiken friss sebek tanúskodtak a rettenetes szenvedésekről, ezért ha megláttak bennünket, eszükbe jutott a vérfürdő, és újra beköltözött szívükbe a félelem. Önmaguk, családjuk és közösségük védelmében néhányan megpróbáltak minket megsebesíteni, végül ezért úgy döntöttünk, hogy a közeli bozótoson átkelve inkább kikerüljük a falvakat. így mi is biztonságban lehettünk, és felfordulást sem okoztunk. Ez is a polgárháború eredménye volt. Az emberek már nem bíztak egymásban, az idegenre úgy tekintettek, mint az ellenségükre. Sokan még az ismerőseiket is rendkívül óvatosan közelítették meg, és csak félve beszéltek hozzájuk. Egy napon, amint elhagytuk az egyik falu erdős vidékét, hatalmas, izmos férfiak ugrottak elő a bokorból, elzárva előttünk az ösvényt. Bozótvágójukkal és vadászpuskájukkal hadonászva megálljt parancsoltak. Ők alkották a falu önkéntes őrségét, akiket a főnökük szólított fel arra, hogy fogjanak el bennünket. Érkezésünkre hatalmas tömeg gyűlt össze a főnök udvarán. Az óriások a földre löktek minket, és erős kötéllel összekötötték a lábainkat. Majd a kezeinket hátra húzták, addig, amíg a kö44
nyökünk össze nem ért, és a mellkasunk a végsőkig nem feszült. Sírtam a fájdalomtól. Megpróbáltam a hátamra fordulni, de attól csak rosszabb lett. – Lázadók vagytok vagy kémek? – kérdezte a főnök, és botjával megkopogtatta a földet. – Egyik sem – válaszoltuk remegő hangon. A főnök erre rettenetesen bedühödött. – Ha nem mondjátok el az igazat, megparancsolom az embereimnek, hogy kössenek köveket a testetekhez, és dobjanak titeket a folyóba – üvöltötte. Próbáltuk győzködni, hogy tanulók vagyunk, és ez csupán valami félreértés lehet. A tömeg felmordult: – A folyóba a lázadókkal! Az őrök közelebb léptek, és átkutatták a zsebeinket. Az egyik talált nálam egy rapkazettát, és a főnöknek adta, aki megkérte, hogy tegyék be. You down with OPP (Yeah you know me) You down with OPP (Yeah you know me) You down with OPP (Yeah you know me) You down with OPP (Every last homie) Ekkor a főnök leállíttatta a zenét. Megsimogatta a szakállát, és törni kezdte a fejét. – Mondd – kezdte felém fordulva hol –, szerezted ezt a külföldi zenét? Elmondtam neki, hogy rappeltünk. Nem tudta, hogy mi az a rap, ezért elmagyaráztam: – Olyan, mint amikor példázatokat mondunk, csak a fehér ember nyelvén. Azt is elmondtam, hogy táncosok voltunk Mattru Jongban, ahol bentlakásos iskolába jártunk. – Mattru Jong? – kérdezte, és odahívatott valakit, aki abból a faluból származott. Amint a fiút előkerítették, a főnök megkérdezte tőle, hogy látott-e már minket, és hallott-e minket a fehér emberek nyelvén példázatokat mondani. Ő nemcsak hogy 45
hallott már bennünket, hanem név szerint is ismert engem, a testvéremet és a barátaimat. Az előadásainkról emlékezett ránk. Számunkra viszont ő egyáltalán nem volt ismerős, még az arca sem, de melegen mosolyogtunk rá, mintha felismernénk. Megmentette az életünket. Eloldották a köteleinket, és kasszavával meg füstölt hallal vendégeltek meg minket. Ettünk, megköszöntük, majd induláshoz készülődtünk. A főnök és néhány őr, akik megkötözték a kezeinket és lábainkat, felajánlották, hogy maradjunk a faluban. Hálásak voltunk a nagylelkűségükért, de nem maradhattunk. Tudtuk, hogy előbb-utóbb a lázadók ezt a falut is elérik. Nem sokkal később már egy sűrű erdő ösvényén bandukoltunk. A fák nehézkesen ringtak a csendes szellőben. Az ég füsttel telítettnek tűnt, végeláthatatlan szürke gomolyag homályosította el a napot. Napnyugtára egy olyan faluhoz értünk, melynek mind a hat sárkunyhója elhagyatottan állt. Az egyik ház verandáján megpihentünk. Junior izzadt arcát figyeltem. Alig szólt egy pár szót. Rám nézett, és egy pillanatra elmosolyodott, majd újra búskomorságba süppedt. Felkelt, és az udvarra sétált. Mozdulatlanul bámulta az eget, amíg a nap el nem tűnt. A verandára jövet felkapott egy követ, amivel egész este eljátszott. Nem vettem le róla a szemem, hátha újra elkapom a tekintetét, és elmondja, mi bántja. De nem nézett rám. Csak a kővel játszadozott, és a földet bámulta. Annak idején Junior tanított meg arra, hogyan kell kacsázni a folyón. Vízért mentünk, és mesélt az új trükkről, arról, hogy tudja, hogyan kell megsétáltatni a követ a folyón. Testét megdöntve kavicsokat dobott a vízbe, és mindegyik egy kicsit tovább jutott, mint az előző. Mondta, hogy próbáljam meg, de nekem nem ment. Megígérte, hogy máskor majd megtanít a trükkre. Vízzel teli vödrökkel a fejünkön elindultunk hazafelé, de én megcsúsztam, és kiöntöttem a vizet. Amint hazaértünk, első dolga az volt, hogy megkérdezze, fáj-e valamim az eséstől. 46
Bizonygattam, hogy semmi bajom, de azért ő csak megvizsgálta a térdemet és a könyökömet, majd amikor befejezte, megcsiklandozott. Aznap este, ott, annak az ismeretlen falu házának verandáján miközben őt néztem, arra vágytam, hogy újra megkérdezze, hogy vagyok. Gibrilla, Talloi, Kaloko és Khalilou a falut övező erdő lombját kémlelték. Gibrilla állát a térdén pihentette, és jól láttam orrcimpájának remegését. Minden kilégzésnél megmozdult a teste is. Talloi lábával folyamatosan topogott, mintha ezzel próbálná figyelmét elvonni a jelenről. Kaloko egy percig sem nyugodott meg. Nem tudott megmaradni egy helyben, le-föl mászkált, és közben sóhajtozott. Eközben Khalilou csendben üldögélt. Arca nem árulta el érzéseit, és lelke, úgy tűnt, egy időre messzire vándorolt testéből. Tudni szerettem volna, Junior hogy érzi magát, de nem találtam megfelelő alkalmat arra, hogy megtörjem a csendet. Bárcsak megtettem volna. Másnap reggel sokan áthaladtak a falun. Köztük volt egy nő is, aki ismerte Gibrillát. Elmondta neki, hogy tőlünk körülbelül harminc mérföldre egy faluban találkozott a nagynénjével. Azt is pontosan leírta, hogy hogyan juthatunk el hozzá. Csomagjainkat megtöltöttük az egyetlen étellel, ami adódott: éretlen, savanyú és ehetetlen narancsokkal; és útnak indultunk. Kamator nagyon messze volt a még mindig a lázadók markában tartott Mattru Jongtól, a falusiak mégis őrködtek, és felkészültek arra, hogy bármelyik pillanatban elhagyhassák a települést. Megbíztak minket a falu őrzésével, cserébe pedig ételt és szállást adtak. A falutól három mérföldre volt egy magas domb. Annak tetejéről beláthattuk a faluhoz vezető ösvény egy mérföldes szakaszát. Itt őrködtünk kora reggeltől sötétedésig. Körülbelül egy hónapig semmi nem történt. De elég jól ismertük már a lázadókat ahhoz, hogy felkészülhessünk a kellemetlen találkozásra. Idővel mégis alábbhagytunk az elővigyázatossággal. Eljött az ültetés időszaka. Az első eső megpuhította a földet. 47
A madarak fészket raktak a mangófa ágai között. A reggeli harmat megnedvesítette a leveleket és átitatta a földet. Délre az ázott föld ellenállhatatlanul csípős szaga mindent elárasztott. Kedvem lett volna hemperegni a földön. Az egyik nagybátyám viccelődött mindig azzal, hogy szeretne az évnek ebben a szakában meghalni. A nap ilyenkor korábban kel fel, és ragyogása ekkor a legfényesebb a kéklő, tiszta égen. Az ösvény menti száraz fű imitt-amott már zöldellett. Hangyák mászkáltak a földön, és élelmet vittek magukkal járataikba. A falusiak a figyelmeztetésünk ellenére bizonyosra vették, hogy a lázadók nem jönnek már, ezért megparancsolták, hogy hagyjuk el őrhelyünket és a földeken segédkezzünk. Ez nem volt könnyű feladat. Nem tudtam, hogy mennyire megerőltető a földművelés, hiszen, amíg 1993-ban be nem fogtak Kamatorban a földműves munkákra, mindig csak bámészkodóként voltam jelen a földeken. Ebben a faluban mindenki földműves volt, így nem kerülhettem el a sorsomat. A háború előtt, amikor ellátogattam a nagymamámhoz az aratás időszakában, ő egyedül azt engedte meg, hogy a betakarítás megkezdése előtt az őseinknek és az isteneknek köszönetképpen rendezett ünnepségen bort locsoljak a megművelt föld köré a termékeny földért, az egészséges rizsért és a terményben sikeres évért. Kamatorban első feladatunk az volt, hogy megtisztítsunk egy focipálya nagyságú földet. Amikor megmutatták a megtisztításra váró bozótost, tudtam, hogy kemény napok következnek. A sűrű bozótost pálmák sokasága dúsította, melyek mindegyikét további, ágaikkal egymásba kapaszkodó fák vették körül. Nehéz volt hozzájuk férni és kivágni őket. A földet rothadó levelek fedték, ami a föld barnás színét sötétre színezte. Az áporodott levélréteg alól a termeszek motoszkálása hallatszott. Minden nap újra meg újra ott görnyedeztünk a bokrok alatt, ma48
cheténkkel és fejszénkkel csaptunk le a fákra és pálmákra, melyeket közel a földhöz kellett kivágnunk ahhoz, hogy ne nőjenek vissza gyorsan, és ne tegyék tönkre a későbbi termést. Néha, amikor megemeltük macheténket és fejszénket, azok súlya a bozótosba repített bennünket, ahol egy kis időre megpihenhettünk és megdörzsölhettük fájó vállainkat. Gibrilla nagybátyja erre rendszerint fejcsóválva megjegyezte: – Ti lusta, városi fiúk! Az első munkára ítélt napon Gibrilla nagybátyja mindegyikőnknek kijelölt egy megtisztításra váró területet. Három napig dolgoztunk a saját adagunkon. Ő maga kevesebb, mint három óra alatt végzett. Amint kezembe vettem a vadászkést, hogy nekivessem magam a bozótnak, Gibrilla nagybátyja nem bírta leplezni derűjét. Nevetésben tört ki, mielőtt meg tudta volna mutatni, hogyan kell tartani a vadászkést. Amit ő egy csapással elintézett, az nekem hosszú, megerőltető percekbe tellett. Az első két hét rettenetesen fájdalmas volt. Hátfájástól és izomláztól szenvedtem. De még ennél is rosszabb volt, hogy feldagadt, felhólyagosodott és lejött a tenyeremről a bőr. Nem voltam hozzászokva a machete és fejsze használatához. Miután a föld megtisztításával végeztünk, a levágott ágakat száradni hagytuk. Ezek után tüzet gyújtottunk, és néztük, ahogyan a sűrű füst a nyári kék ég felé száll. Aztán eljött a kasszavaültetés időszaka. Ehhez kis mélyedéseket kapáltunk a talajba. Több órás hajlongás után pihenésképpen kasszavaszárakat vágtunk föl rövidebb darabokra, és behelyeztük őket a lyukakba. Munkavégzés közben hallgattuk a hozzáértő földművesek dudorászását, a madarak szárnycsapkodását, a közeli erdők faágainak ropogását, és fogadtuk a földjeikre igyekvő vagy onnan hazatérő szomszédok köszönését. A nap végén gyakran leültem egy fatönkre a falu terén, és néztem a fiatalabb fiúk birkózását. Az egyik fiú, nem lehetett 49
több hét évesnél, mindig verekedést szított, de az anyja rendszerint a fülénél fogva elvezette onnan. Magamra ismertem benne. Én is problémás gyerek voltam, és folyamatosan verekedésekbe keveredtem az iskolában és a folyóparton. Néha kővel dobáltam meg azokat a gyerekeket, akiket nem tudtam legyőzni. Mivel rólunk nem gondoskodott otthon az édesanyánk, Junior és én voltunk a rossz fiúk a közösségünkben. Szüléink válása mély nyomot hagyott bennünk, ami még a város legfiatalabb gyerekei előtt sem maradt titokban. Esténként rólunk pletykáltak: – Azok a szegény gyermekek – mondták. – Nem fogják tudni rendesen befejezni a tanulmányaikat – jegyezték meg mások aggódva, amikor elhaladtunk mellettük. Mérges voltam mindazokra, akik sajnáltak bennünket, olyannyira, hogy alkalmanként fenéken rúgtam a gyerekeiket az iskolában, különösen azokat, akiknek a tekintetéből azt olvastam ki, hogy „a szüleim sokat beszélnek rólad”. Három hónapig műveltük a földet Kamatorban, de nem tudtam megszokni. Egyedül a délutáni pihenést élveztem, amikor lementünk a folyóhoz úszni. Ott leültem a folyó tiszta és homokos fenekére, és hagytam, hogy a víz a folyás irányába sodorjon, majd kimásztam a partra, felvettem a koszos ruháimat, és visszamentem a farmra. A kemény munka gyümölcse aztán sajnálatos módon a pusztulás volt, ugyanis amikor végül megérkeztek a lázadók, mindenki futva menekült, hogy később gyomok lepjék el és állatok falják fel a termést. A Kamator elleni támadás alatt váltam el barátaimtól. Ekkor láttam utoljára a bátyámat, Juniort.
7 Váratlanul ért bennünket a támadás egy éjjelen. Még csak nem is terjengtek olyan hírek, hogy a lázadók ötven mérföldes körzetben megközelítették Kamatort. Egyszer csak besétáltak a faluba a semmiből. Este nyolc óra lehetett, amikor a falusiak utolsó aznapi imájukon vettek részt. Az imám észre sem vette, hogy mi történik, csak akkor, amikor már túl késő volt. Kelet felé fordulva, szemben mindenkivel egy hosszú szúrát szavalt élénken, és ha egyszer az ima elkezdődött, azt senki meg nem szakíthatta. Aznap este nem mentem el a mecsetbe, de Kaloko igen. Azt mondta, hogy amikor észrevették a lázadókat, mindenki gyorsan és halkan egyszerre hagyta el a mecsetet, csak az imám maradt ott egymaga, és imádkozott tovább. Néhányan suttogva megpróbálták figyelmeztetni, de ő nem figyelt rájuk. A lázadók elfogták, és arra akarták kényszeríteni, hogy elárulja, az erdő melyik részén rejtőznek a falusiak, de ő nem engedelmeskedett. Erre kezét-lábát drótkötéllel megkötözték, egy vasoszlophoz erősítették, és felgyújtották testét. Nem égett el teljesen, de a lángok halálra kínozták. Félig elégett testét a falu terén hagyták. Kaloko elmondta, hogy mindezt a rejtekéül választott közeli bozótosból nézte végig. A támadás alatt Junior abban a teraszszobában volt, melyen éjszakánként osztoztunk. Én kint a lépcsőn ültem. Nem volt időm megkeresni őt, mivel olyan hirtelen ütöttek rajtunk, hogy azonnal a bokrok közé rohantam. Aznap éjszaka egyedül, egy 51
fának támaszkodva aludtam. Reggel találkoztam Kalokoval, és együtt visszatértünk a faluba. Az imám félig elégett teste, ahogyan azt Kaloko leírta, ott feküdt a falu terén. A tűz által megcsupaszított fogsorából ítélve szörnyű fájdalmakat élhetett át. Minden ház leégett. Életnek nyoma sem volt. A sűrű erdőben Junior és a barátaink keresésére indultunk, de sehol sem találtuk őket. Egy ismerős családba botlottunk, akik megengedték, hogy velük együtt meghúzzuk magunkat a mocsár melletti bozótosban. Két hetet töltöttünk ott, két, hónapoknak tűnő hetet. Minden hosszúra nyúló nap során számba vettem a lehetőségeket. Vajon véget ér-e valaha ez az őrület, vajon mi vár még rám a bozótoson túl? Juniorra, Gibrillára, Talloira és Khaliloura gondoltam. Vajon megúszták a támadást? Mindenkit elvesztettem, a családomat és a barátaimat is. Visszaemlékeztem arra, amikor a családom Mogbwemoba költözött. Az apám ünnepséget rendezett új otthonunk megáldására, amire a szomszédok is hivatalosak voltak. Az esemény közepén apám felállt, és így szólt a jelenlévőkhöz: – Az istenekhez és őseinkhez imádkozom azért, hogy a családom örökké együtt maradhasson. Ránk nézett, anyám éppen a kisöcsénket tartotta karjában, Junior és én meg tejkaramellát szopogatva álltunk egymás mellett. Az egyik idős ember felállt, hogy hozzáfűzzön valamit apám szavaihoz: – Az istenekhez és őseinkhez imádkozom azért, hogy a családod még akkor is együtt maradjon, amikor egyikőtök a családdal és a közösséggel a szellemvilágban egyesül. – Az öregember az ég felé emelte kezét. Apám az anyám mellé állt, és intett nekünk is, hogy menjünk közelebb. Odamentünk, és karjával átölelt bennünket. A gyülekezet tapsolt, a fényképész meg készített néhány képet. Tenyeremet a szememhez szorítottam, hogy visszatartsam a könnyeimet, és azt kívántam, hogy a családom bárcsak újra együtt lehetne.
52
Minden harmadik nap ellátogattunk Kamatorba, hogy megnézzük, visszatértek-e a falusiak, de minden alkalommal csalódottan vettük tudomásul, hogy egy árva lélek sincs a környéken. A falu hallgatása ijesztő volt. Megrémített a szél, amikor megrezegtette a nádtetőket, és úgy éreztem, mintha test kísértenék. Még lábnyomokat sem láttunk. Még a gyíkok sem merészkedtek a falu területére. A madarak és tücskök nem zengték éneküket. Lépéseim hangját erősebben hallottam, mint a szívverésemet. A látogatásokra vittünk magunkkal seprűt, hogy eltakaríthassuk lábnyomainkat, és így senki ne követhessen rejtekhelyünkre. Amikor Kalokóval utoljára látogattuk meg a falut, kutyák lakmároztak az imám égett maradványaiból. Az egyik kutyának a karja, a másiknak a lába jutott. Felettük keselyűk köröztek arra a pillanatra várva, amikor ők is lecsaphatnak a test maradványaira. Hasztalannak éreztem félelemben eltöltött napjaimat. Olyan volt, mintha a halál eljövetelét vártam volna, ezért úgy döntöttem, hogy békésebb helyet keresek. Kaloko félt továbbállni. Azt gondolta, hogy a bozótos elhagyása egyet jelent a halállal. Úgy döntött, hogy a mocsár környékén marad. Nem volt semmim, amit magammal vihettem volna, ezért csak bekötöttem viseltes edzőcipőm fűzőjét, a zsebeimet megtöltöttem naranccsal, és készen álltam az indulásra. Mindenkitől elköszöntem, és nyugatnak vettem az irányt. Amint elhagytam a rejtekhelyet, és kiértem az ösvényre, elöntött a szomorúság. Hirtelen jött a bánat. Elsírtam magam, de nem tudtam, miért. Talán féltem a bizonytalanságtól. Az ösvény szélén ülve megvártam, míg könnyeim elapadnak, majd újra elindultam. Egész nap úton voltam, de egy árva lélekkel sem találkoztam, se az úton, se a falvakban, melyeken áthaladtam. Még csak lábnyomokat sem láttam. Csak a saját légzésemet és a lépteimet hallottam. 53
Öt napon keresztül hajnaltól alkonyaiig meneteltem, de egy lélekkel sem találkoztam. Éjszakánként elhagyott falvakban aludtam. Minden reggel magam döntöttem a sorsomról, amikor kijelöltem magamnak az irányt. Egyetlen célom az volt, hogy ne abba az irányba menjek, amerről jöttem. Már az első nap kifogytam a narancsból, de minden faluban, ahol az éjszakát töltöttem, újabbakat szedtem magamnak. Alkalmanként kasszavaültetvényen mentem át. Néhány gumót kiástam, és nyersen megettem. Ezenkívül a legtöbb faluban még volt kókusz is. Nem tudtam, hogyan kell megmászni a kókuszpálmát. Megpróbáltam, de reménytelennek tűnt mindaddig, amíg egy napon az éhség és a szomjúság rá nem kényszerített. Aznap egy olyan faluba érkeztem, ahol a fákról már-már ingerlően és kihívóan lelógó érett kókuszokon kívül semmi ennivaló nem akadt. Nehéz lenne elmagyarázni, hogy hogyan történt, de hirtelenjében fogtam magam, és sietve megmásztam az egyik fát. Mire észbe kaptam, hogy mit csinálok, és eszembe jutott járatlanságom e területen, már az ágak között szedegettem a kókuszt. Amilyen gyorsan felmásztam, olyan gyorsan le is jutottam. Szerencsére, rövid keresgélés után találtam egy régi machetét, és azonnal nekiálltam a kókuszdió megtörésének. Miután befejeztem a falatozást, kerestem egy függőágyat, és szundítottam egy kicsit. Kipihenten keltem fel, és mivel elég erősnek éreztem magam, azt gondoltam, hogy megint megmászom az egyik fát, és újabb kókuszdiókat gyűjtök az útra. De ezúttal ez reménytelen vállalkozásnak tűnt. Még a törzs feléig sem jutottam el. Újra és újra megpróbáltam, de a kísérleteim egyre szánalmasabbak voltak. Régóta nem nevettem már, de akkor nem tudtam megállni. Ez a tapasztalat megért volna egy tudományos értekezést. A hatodik napon emberekkel találkoztam. Éppen elhagytam a falut, ahol az éjszakát töltöttem, és egy másik felé tartottam, 54
amikor hangokat hallottam, hol erősebben, hol halkan, ahogyan a szél felém sodorta. Letértem az ösvényről, és óvatosan, minden lépésemre figyelve haladtam a száraz levelekkel borított erdőtalajon, hogy ne üssek zajt. Megálltam a bozótosban, hogy megfigyelhessem, kiktől erednek a hangok. Nyolcan voltak lent a folyónál, négy tizenkét év körüli fiatal fiú – velem egyidősek –, két lány, egy férfi és egy nő. Úsztak. Miután figyeltem őket egy ideig, és meggyőződtem arról, hogy nem veszélyesek, lementem a folyóhoz, hogy én is megmártózzam benne. Hogy meg ne ijesszem őket, visszamentem az ösvényre, és onnan indultam el feléjük. A férfi látott meg először. – Kushe-oo. Hogy van, uram? – üdvözöltem. Tekintete mosolyba fordult arcomat fürkészte. Egy szót sem szólt, és azt gondoltam, hogy talán nem beszéli a krio nyelvet. Ezért a saját nyelvemen, mendéül szóltam hozzá újra. – Bu-wah. B iga huin ye na. – Még mindig nem válaszolt. Levettem a ruháimat, és bevetettem magam a vízbe. Amikor a felszínre buktam, mind abbahagyták az úszást, de továbbra is a vízben maradtak. A férfi, aki vélhetően az apjuk volt, felém fordult: – Hová valósi vagy, és hová tartasz? – Mende volt, de a kriót is nagyon jól beszélte. – Mattru Jongból jövök, és fogalmam sincs, hogy merre tartok. – Letöröltem arcomról a vizet, és folytattam: – Ön merre tart a családjával? – Mintha meg sem hallotta volna, nem válaszolt kérdésemre. Tovább folytattam, és megkérdeztem, hogy nem ismeri-e a leggyorsabb utat a Sierra Leone déli partjainál fekvő Bonthe sziget felé, amit akkor a vidék legbiztonságosabb helyének tartottak. Azt mondta, hogy ha tartom az irányt a tenger felé, előbb-utóbb találok valakit, aki jobban ismeri az utat Bonthéba. Kicsengett hangjából, hogy nem bízik bennem, és nem akarja, hogy ott maradjak. A gyerekek és a nő kíváncsi és kételkedő arcára néztem. Örültem, hogy végre emberekkel találkozom, de nagyon csalódott is voltam, amiért a háború miatt 55
nem élvezhettük többé egymás társaságát. Még egy tizenkét éves gyerekben sem tudtak többé megbízni. Kimásztam a vízből, megköszöntem a férfi segítségét, és az útmutatása szerint a tenger felé vettem az irányt. Sajnos nem ismerem a legtöbb falu nevét, amelyekben akkor meghúzhattam magam és élelemre leltem. Senkitől nem tudtam megkérdezni, és az országnak abban a szegletében nem árulkodtak táblák a falvak nevéről.
8 Két napig gyalogoltam alvás nélkül. Csak inni álltam meg a patakoknál. Úgy éreztem, követnek. Gyakran annyira megijedtem a saját árnyékomtól, hogy mérföldeken keresztül rohantam. Minden olyan kínosan könyörtelennek tűnt. Még a levegő is ellenem küzdött, a nyakamat akarta szegni. Tudtam, hogy éhes vagyok, de se étvágyam, se erőm nem volt ahhoz, hogy élelmet keressek. Felégetett falvakon mentem keresztül, ahol férfiak, nők és gyerekek teste hevert, mint vihar után a falevelek. A szemük még mindig félelmet tükrözött, mintha a halál nem szabadította volna meg őket az evilági gyötrelmektől. Láttam machetével levágott és cementtéglával szétvert fejeket, és folyókat, melyek nem folytak többé a bennük kavargó vértömegtől. Amikor ezek látványa eszembe jutott, meggyorsítottam a lépteimet. Néha összeszorítottam a szemem, hogy ne kavarogjanak gondolataim, de az elmém nem hagyta, hogy ne lássak, és tovább gyötört a fel-feltörő képekkel. Testem rángatózott a rémülettől, és szédelegtem. Láttam, ahogyan a levelek ringatóznak a szélben, de én nem éreztem bőrömön a fuvallatot. A harmadik nap egy sűrű erdő közepére tévedtem, ahol hatalmas fák levelei és ágai takarták el előlem az eget. Nem emlékeztem, hogyan kerültem oda. Kezdett besötétedni, ezért kerestem egy alvásra alkalmas fát, melynek ágai a szomszédos fáéval öszszefonódva függőágyat formáztak. A fák karjai között töltöttem az éjszakát, föld és ég között.
57
Másnap reggel elhatároztam, hogy kikeveredem az erdőből, mert a hátam sajgott a kényelmetlen alvástól. Utamon egy forrásra bukkantam, ami egy óriási szikla alól bukott elő. Itt leültem pihenni, de egyszer csak szembe találtam magam egy hatalmas sötét kígyóval, ami aztán idővel visszasiklott a bozótos sűrűjébe. Miközben a levelekkel játszadoztam, hogy elvonjam gondolataimról a figyelmemet, találtam egy önvédelemre alkalmas hoszszú, erős botot. De a gondolataim tovább zaklattak, és minden igyekezetem, hogy elhessegessem őket, hiábavaló volt. Ezért úgy döntöttem, hogy botommal a kezemben útra kelek. Reggeltől estig gyalogoltam, de végül ugyanoda lyukadtam ki, ahol az előző éjszakát is töltöttem. Ekkor vallottam be magamnak, hogy elvesztem, és tudatosult, hogy nem lesz könnyű kitalálnom a sűrűből. Új otthonomat aznap éjszakára levelekkel kibéleltem, hogy az összefonódott ágak valamivel kényelmesebb fekhellyel szolgáljanak. Körbesétáltam, hogy szemügyre vegyem a környéket. Miközben új otthonommal ismerkedtem, eltakarítottam a száraz leveleket. Aztán fogtam egy botot, hogy egy földbe húzott hosszú vonallal összekössem alvóhelyemet és a forrást, vagyis a helyet, ahol új szomszédommal, a kígyóval találkoztam. Amikor odaértem, egy másik kígyó éppen vizet ivott, de rögtön mozdulatlanná dermedt, amint észrevett. Aztán mihelyst újra munkához láttam, hallottam, hogy ő is odébb kúszik. A száraz leveleket szétválasztva húztam további vonalakat. Ezek a jelek segítettek tájékozódni az alvóhelyem és a forrás között. Miután jobban megismerkedtem a környékkel, leültem, hogy végiggondoljam, hogyan keveredhetnék ki az erdőből. De nem jutottam semmire, mivel féltem a gondolkodástól. Végül arra jutottam, hogy talán jobb is, ha ott maradok, ahol vagyok. Annak ellenére, hogy elveszettnek és magányosnak éreztem magam, ideiglenesen biztonságos helynek tűnt.
58
A forrás menti fákon olyan gyümölcs termett, melyet még soha azelőtt nem láttam. Minden reggel madarak szálltak a fákra és lakmároztak ebből a különös termésből. Kénytelen-kelletlen úgy döntöttem, hogy én is kipróbálom. Nem volt más választásom: vagy megkóstolom ezt a talán mérgező gyümölcsöt, vagy éhen halok. Úgy határoztam, megkóstolom. Azt gondoltam, hogyha a madarak is ehetnek belőle, akkor talán nekem sem fog ártani. A gyümölcs alakja a citroméra emlékeztetett, a külső héja sárgás-pirosas volt. Belül fanyar, lédús húsa volt, egy kis maggal a közepén. Illata az érett mangó, narancs és még valami ellenállhatatlanul kívánatos gyümölcsére emlékeztetett. Egy kis tétovázás után szakítottam egyet, és beleharaptam. Nem volt olyan ízletes, mint amilyen illatos, de azért megtette. Legalább tizenkettőt ettem belőle. Ezek után ittam egy kis vizet, és vártam az eredményt. Eszembe jutott, amikor Junior és én meglátogattuk Kabatit, és a nagypapa sétálni vitt minket a falu környéki kávéültetvények felé. Gyógyhatású levelekre és olyan fákra mutatott rá, melyek kérge gyógyító. Nagyapánk minden látogatásunk alkalmával ellátott bennünket egy különleges varázsszerrel, melyről úgy tartották, hogy növeli az agykapacitást, javítja a felfogóképességet és a memóriát. A szer egy gyógyhatású tintával palatáblára (waleh) írt speciális arab imaszöveg volt, amit aztán lemostak, és az így keletkező Nessi-nek nevezett vizet egy üvegbe zárták. Ezt magunkkal vittük, és a vizsgára történő felkészülés előtt titokban el kellett fogyasztanunk. A varázsszer működött. Az általános iskolai és középiskolai tanulmányaim során sikerült biztos tudásra szert tennem. Volt, hogy a szer olyan jól működött, hogy a vizsgák alatt képes voltam képekben felidézni a jegyzeteimet és a tankönyv minden egyes lapját. Olyan volt, mintha a könyvek lenyomata a fejemben létezne. Ez volt gyermekkorom számos csodái közül az egyik. A vizuális memóriám mind a mai napig olyan kitűnően működik, hogy életem napi 59
eseményei a legapróbb részletekig kitörölhetetlenül élnek az emlékezetemben. Olyan gyógylevelek felkutatására indultam az erdőben, melyekről a nagypapa azt mondta, eltávolítja a mérget testünkből. Még szükségem lehet rá – gondoltam –, ha a gyümölcs mérgező. De nem leltem olyan növényre. Jó pár óráig semmi nem történt, ezért úgy döntöttem, hogy veszek egy fürdőt. Már jó ideje nem volt ilyesmire időm. A ruháim koszosak voltak, a cipőm lerohadt a lábamról, a testem meg bűzlött a kosztól. Az első adag víztől a bőröm nyálkás lett. Szappanom nem volt, de volt az erdőben egy fűfajta, ami helyettesítette. Akkor ismertem meg ezt a növényt, amikor az egyik nyáron meglátogattam a nagymamát. Ha ebből a fűből egy csokornyit kicsavarunk, az habot ereszt, és kellemes illatot ad a bőrnek. Miután így megfürödtem, kimostam a ruháimat is, vagyis inkább csak beáztattam, és kitettem őket a fűre száradni. Meztelenül ültem, és szijácsfával tisztogattam a fogaimat. Egy szarvas jött arra, gyanakodva végigmért, majd a dolgára indult. Gondolataimnak úgy álltam ellent, hogy az erdő hangjait figyeltem: a madarak énekét, a majmok visítását, és a páviánok lármás fecsegését. A ruháim még este is nedvesek voltak, ezért inkább felvettem őket, hogy a testem melegétől hamarabb megszáradjanak, még mielőtt az éjszaka beköszönt. Az egyedüllétnek az a hátránya, hogy túl sokat elmélkedsz, különösen, ha semmi más dolgod nem akad. Ez egyáltalán nem tetszett, ezért próbáltam elhessegetni a gondolataimat, de reménytelenül. Úgy döntöttem, hogy egyszerűen nem figyelek oda a csak szomorúságot fakasztó gondolataimra. Az evésen, iváson és a minden második nap vett fürdőn kívül a saját képzeletemmel küzdöttem, azzal, hogy ne gondoljak a látottakra, a saját életem irányára, se a családom és a barátaim hollétére. Minél inkább ellenálltam a tudatomnak, annál hosszabbaknak tűntek a napok, és annál jobban elnehe60
zedett az elmém. Nyugtalanná váltam, féltem az elalvástól és attól, hogy elnyomott gondolataim majd az álmaimban bukkannak elő. Miközben próbáltam kijutni az erdőből és ennivalót kerestem, rettegtem attól, hogy egyszer csak szembe találkozom egy leopárddal, oroszlánnal vagy vaddisznóval. Ezért igyekeztem a fák közelében maradni, ahová alkalomadtán felkapaszkodhattam. Olyan gyorsan mentem, amilyen gyorsan csak bírtam, de minél többet haladtam előre, úgy tűnt, annál mélyebbre jutok a sűrű erdőben. Minél inkább ki akartam jutni, annál nagyobb és magasabb fákkal találkoztam. Ez komoly problémát okozott, mivel már alig akadt olyan fa, amelyiket könnyedén meg lehetett mászni és alvásra alkalmas ágakkal szolgált. Amikor egyik este fekvésre alkalmas kettéváló fatörzset kerestem, röfögésre lettem figyelmes. Nem tudtam pontosan megállapítani, hogy milyen állat adhatja ki a hangot, de egyre hangosabban hallatszott. Felmásztam egy fára, hogy biztonságban legyek. Fent ültem már, amikor egy vaddisznócsorda jelent meg. Életemben először láttam vaddisznót. Korábban sose gondoltam volna, hogy ekkorára meg tudnak nőni. Felágaskodva mind magasabb volt nálam, és mindegyiknek ijesztő agyar lógott ki a szájából. Amikor elhaladtak alattam, az egyik legnagyobb disznó megállt, és körbeszimatolt a levegőben. Megérezhette a jelenlétemet. Amint eltűntek, lemásztam a fáról, de azon nyomban a csorda egy része felém vette az irányát. Legalább fél mérföldön keresztül üldöztek, mire szerencsére találtam egy fát, amire egy ugrással sikerült felkapaszkodnom. A disznók megálltak, és elkezdték megrohamozni a fa törzsét. Közben hangosan röfögtek, mire a csorda többi tagja szintén megjelent. Most már együtt döngették a fát, és rágták a törzsét. Én meg egyre magasabbra másztam. Kis idő múltán végül feladták, talán mert meghallották az éjszaka kezdetét jelző tücskök ciripelését. 61
A nagymamám egyszer elmesélt nekem egy történetet egy híres vaddisznóvadászról, aki varázslattal képes volt maga is vadkanná változni. így csapdát állított nekik: kivezette a csordát egy erdei tisztásra, ahol visszaváltozott, és leölte mindet. Egyik alkalommal egy kismalac kifigyelte, amint a vadász éppen azt a növényt harapdálja, ami visszaváltoztatja emberré. Szaladt, hogy értesítse a többieket a látottakról. A csorda az egész erdőt bejárta, és elpusztította annak a fajtának minden egyes darabját. Másnap a vadász újra kelepcébe csalta a csordát, és egy tisztásra csalogatta őket. De nem találta a növényt, ami újra emberré változtatta volna. A disznók darabokra tépték. Azóta a vaddisznók nem bíznak az emberekben, ezért ha találkoznak eggyel az erdőben, a vadász halála miatt bosszúra esküdött ellenségüket látják benne. Miután átvizslattam a terepet, és elégedetten tudomásul vettem, hogy a disznók elmentek, lemásztam a fáról, és folytattam utamat. Szerettem volna sötétedés előtt elhagyni a területet, mert féltem, hogy újra összeakadhatok a csordával. Egy álló éjjelen és nappalon át gyalogoltam. Az este beköszöntével előjöttek rejtekükről a baglyok, szemüket forgatták, ismerkedtek a környezetükkel, így készülődtek az éjszakára. Gyorsan és csendben haladtam, mígnem véletlenül ráléptem egy kígyó farkára. Sziszegett, és nekem rontott. Olyan gyorsan menekültem onnan, amilyen gyorsan csak tudtam, és egy jó ideig meg sem álltam. Hatéves voltam, amikor a nagypapám olyan gyógyszert ültetett a bőrömbe, ami védett a kígyómarás ellen, és képessé tett a kígyók megfékezésére. De mivel az iskolában kételkedni kezdtem a gyógyszer hatékonyságában, többé nem voltam képes engedelmességre utasítani a kígyókat, ha szembetalálkoztam velük. Amikor kicsi voltam, apám azt mondogatta: „Amíg élsz, mindig van remény a jobb napokra és a jobb dolgokra. Ha egy emberre már semmi jó nem vár, az meg fog halni.” Utamon ezek a 62
szavak ösztönöztek, amikor már azt sem tudtam, merre tartok. Ezek a szavak motorként hajtották előre lelkemet és tartottak életben. Több mint egy hónapig bolyongtam az erdőben anélkül, hogy embereket láttam volna. Ez idő alatt csak majmokkal, kígyókkal, vaddisznókkal és szarvasokkal találkoztam, melyekkel nem tudtam társalogni. Néha a kis majmokat néztem, amint fáról fára gyakorolják az ugrálást, vagy lestem az engem figyelő szarvasok kíváncsi tekintetét. Az ágak ropogása volt az egyetlen zeném. Bizonyos napokon ezek egyenletes ritmusban, kedvemre recsegtek, és még visszhangzottak egy darabig, mielőtt fokozatosan elhalványultak az erdő mélyén. Az éhségtől, hátfájástól és fáradtságtól botorkálva lassan haladtam előre, amikor két ösvény találkozásánál korombéli fiatalokkal találkoztam. Azt a nadrágot viseltem, amit nem sokkal korábban egy elhagyatott falu egyik oszlopán találtam. Persze túl nagy volt rám, ezért kötéllel erősítettem a testemhez, hogy le ne essen. Egyszerre értünk a kereszteződéshez, és hirtelen mindannyiunk megbénult a félelemtől. Képtelen voltam elfutni, ezért volt időm megnézni őket. Néhány ismerős arcra lettem figyelmes, ezért elmosolyodtam, hogy eloszlassam a feszültséget és bizonytalanságot. A hat fiúból hárommal, Alhajival, Musával és Kaneivel együtt jártam a Mattru Jong-i Centennial Középiskolába. Nem voltak közeli barátaim, de egyszer együtt vesszőztek meg minket, amiért visszafeleseltünk a főprefektusnak. A mindannyiunk által feleslegesnek tartott büntetés után már köszöntünk egymásnak. Kezet ráztam a fiúkkal. Arcvonásaikból és az arcukra vésett jelekből megállapíthattam, hogy ki melyik törzsből való. Alhaji és Saidu temne volt, Kanei, Jumah, Musa és Moriba meg mende. Bonthe körzetébe, Yele faluba tartottak, amiről azt hallották, hogy biztonságos, mivel a 63
Sierra Leone-i Fegyveres Erők irányítása alatt áll. Csendben baktattam utánuk, miközben próbáltam felidézni a nevüket, elsősorban azokét, akiknek az arcára emlékeztem. Egy kis távolságot tartva bandukoltam mögöttük. Most vettem csak észre, hogy mennyire zavar az emberek társasága. Kanei, aki tizenhat évesen a legidősebb volt, megkérdezte, hogy merre jártam. Válaszadás nélkül mosolyogtam rá. Megveregette a vállamat, mintha tudná, min mentem keresztül: – Tarts ki még egy kicsit, nem lesz ez mindig így, meglásd, jobb lesz – mondta, és a fejével biccentve újra megveregette a vállamat. Rámosolyogtam. Megint fiúcsapatban voltam. Ezúttal heten voltunk. Tudtam, hogy emiatt még adódhatnak problémáink, de nem akartam egyedül maradni. Ártatlanságunk félelembe fordult át, szörnyetegek lettünk. Nem tehettünk ez ellen semmit. Néha az emberek nyomába eredtünk azt kiáltozva, hogy nem azok vagyunk, akiknek hisznek, de ez csak még jobban elrémisztette őket. Reméltük, hogy útbaigazítást kapunk, de ez szinte lehetetlen volt. Több mint hat napja meneteltünk már, amikor egy olyan idős emberrel találkoztunk, aki már alig tudott lábra állni. A falu közepén, háza verandáján ült. Arca már túl ráncos volt ahhoz, hogy életteli legyen, sötét bőre mégis fénylett, és lassan, a szavakat szája közt érlelve beszélt. Beszéd közben az erek megduzzadtak homlokán. – Mindenki elszaladt, amikor hallották, hogy hét fiú közeleg. Én nem tudtam szaladni, ezért itt hagytak. Senki nem akart cipelni, én meg nem akartam teher lenni – szólt nyugodt hangon. Elmagyaráztuk neki, hogy honnan jöttünk és merre tartunk. Megkért bennünket, hogy maradjunk egy kicsit, és legyünk a társasága. 64
– Bizonyára éhesek vagytok. Van némi jam abban a kunyhóban odaát. Megfőznétek egy párat nekem és magatoknak? – kérdezte udvariasan. Amikor már majdnem megettük a jamot, lassan azt mondta: – Gyermekeim, ez az ország szívtelenné lett. Az emberek többé már nem bíznak egymásban. Évekkel ezelőtt melegen fogadtak volna benneteket ebben a faluban. Kívánom, hogy kerüljetek biztonságba, mielőtt ez a bizalmatlanság és félelem bajba sodor benneteket. Séta pálcájával térképet rajzolt a földre. – így juthattok el Yelébe – mondta. – Hogy hívják? – kérdezte Kanei az öreget. Mosolygott, mintha tudta volna, hogy valaki előbb-utóbb felteszi neki ezt a kérdést. – Nem kell tudnotok a nevemet. Ha eljuttok a következő faluba, csak mondjátok azt, hogy az az öregember, aki hátramaradt. Semmi szomorúság nem volt a hangjában, és tekintetét finoman ránk emelve beszélt. – Én már nem élem meg ennek a háborúnak a végét. Ezért, hogy másnak maradjon elég hely az emlékezetetekben, nem árulom el a nevemet. Ha túlélitek ezt a háborút, csak mint az öregemberre emlékezzetek. Fiúk, most már mennetek kell. – Botjával a ránk váró ösvény felé mutatott. Amint elindultunk, lábával kiradírozta a térképet, és jobb kezével meg egy biccentéssel búcsút intett. Mielőtt a falut végleg elhagytuk volna, még egyszer visszapillantottam az öregemberre. Fejét lehajtva, kezeit a botján pihentetve ült. Megértettem, hogy elfogadta: napjai meg vannak számlálva, ezért már nem aggódott az életéért. De értünk igen. Valaki szájára vette a hét fiút, vagyis minket. Utunk során izmos férfiak nem egyszer machetével kerítettek minket körbe, és meg is öltek volna, ha közben észre nem veszik, hogy csak a háború elől menekülő gyerekek vagyunk. Néha közelről láttam a machetét, és azon töprengtem, vajon mennyire fájna, ha 65
lecsapna rám. Máskor annyira éhes és fáradt voltam, hogy nem foglalkoztam az egésszel. Népesebb falvakban, ahol eltöltöttünk egy-egy éjszakát, a férfiak éberen követték mozdulatainkat. Ha lementünk a folyóhoz, hogy arcot mossunk, az anyák felkapták gyermekeiket, és hazaszaladtak.
9 Egyik reggel, amint elhagytunk egy kietlen falut, hangokat hallottunk, mintha hatalmas motorok zúgnának, meg mintha fémdobokat görgetnének az aszfaltozott úton, amit mennydörgés kísérne. Mindez egyszerre jutott el a fülünkig. Gyorsan letértünk az útról, és a földre vetettük magunkat a bozótosban. Egymás arcát fürkésztük, magyarázatot keresve a furcsa hangokra. Még Kanei sem tudta megmondani, mit hallunk, pedig ő néha szolgált válaszokkal. Mind ránéztünk, az arcát eltorzította az aggodalom. – Ki kell találnunk, hogy mi ez, egyébként nem folytathatjuk utunkat Yele felé – suttogta Kanei, és a hang irányába kúszott. Követtük őt, csendben vonszolva testünket a rothadó leveleken. Ahogyan közelebb kerültünk, a hang egyre erősebbé vált, és nehéz szellő lobogtatta meg a fák leveleit fejünk fölött. Tisztán láttuk az eget, de semmi mást. Kanei tanácstalanul a sarkára ült, és kikémlelte a területet. – Ez csak víz, rengeteg víz, és temérdek homok. – Kanei tovább figyelt. – De minek van ilyen hangja? – kérdezte Alhaji. – Csak vizet és homokot látok – válaszolta Kanei, és intett, hogy menjünk és nézzük meg közelebbről. Egy darabig a sarkunkon ültünk, minden irányba kémleltünk, és próbáltuk beazonosítani a hang forrását. Anélkül, hogy egy szót is szólt volna, Kanei kimászott a bokrok közül, és a homokon át a víz felé vette az irányt.
67
Az Atlanti-óceán volt. A hullámok csapdosását hallottuk. Korábban is láttam már az óceán egyes szakaszait, de még soha nem tűnt ilyen hatalmasnak. Olyan messzire nyúlt, hogy nem láttuk a végét. A különösen kéklő ég a messzeségben meghajlott és találkozott az óceánnal. Szememet kitártam, és mosolyra görbült a szám. Még az őrület kellős közepén is részesei lehettünk ennek az igaz és természetes szépségnek, aminek bűvöletében megfeledkezhettem aktuális helyzetemről. Közelebb sétáltunk, egészen a homokos part széléig, onnan bámultuk az óceánt, és csodáltuk, ahogyan az egymást követő hullámok szétterülnek. Hármasával érkeztek. Az első kicsi volt, de elég erős ahhoz, hogy eltörje egy ember lábát. A második magas volt, és még erősebb, mint az első. A harmadik meg bámulatos volt. A víz hömpölygött, és a parthoz közeledvén egyre magasabbra emelkedett. Gyorsan felpattantunk ültünkből. Olyan erősen csapódott a hullám a parthoz, hogy a homokszemcsék magasra szálltak tőle. Amikor visszamentünk, láttuk, hogy a hullámok partra dobták mindazt, amit az óceán nem volt hajlandó befogadni, köztük számos nagy, élő rákot is, melyek valószínűleg nem kapaszkodtak elég erősen az óceánfenékhez. Nyugodtan sétáltunk a homokos parton, hiszen eszünkbe sem jutott, hogy bármi baj érhet bennünket az országnak ezen a részén. Egymást kergettük, birkóztunk a homokban, bukfenceztünk és versenyt futottunk. Még focilabdát is készítettünk Alhaji csomóba kötött ingéből, amit egy kötéllel erősítettünk meg. Ezzel játszottunk, és amikor valamelyikünk rúgott egy gólt, az örömében soukous táncot járt. Kiabáltunk, nevettünk, és a középiskolában tanult dalokat énekeltük. Már kora reggel nekivágtunk a homokos tengerpartnak, és néztük a napfelkeltét. Aztán délben messze magunk előtt megpillantottunk egy pár kunyhót, és versenyeztünk, hogy ki ér oda hamarabb. Amint megérkeztünk, hirtelen aggodalom fogott el 68
bennünket. A falu teljesen kihalt volt. A földön mozsarak hevertek, azokból kiömlött a rizs, a felborult kannákból szivárgott a víz, és mindenfelé őrizetlen tűzrakásokra bukkantunk. Elsőként nem tudtunk másra gondolni, minthogy lázadók jártak arra. Mielőtt gyanakodni kezdtünk volna, machetével, szigonnyal és hálóval felfegyverkezett halászok rontottak ránk a kunyhók mögül. Annyira megrémültünk ettől a váratlan zűrzavartól, hogy egyikőnk sem volt képes elszaladni. – Kérjük, semmi rosszat nem akarunk, csak erre jártunk! – üvöltöttük a tizennyolc helyi nyelven, amit összesen ismertünk. A halászok fegyvereik tompa élével ütlegeltek, amíg a földre nem estünk mindannyian. Lefogtak minket, és megkötözték a kezeinket, majd a főnökük elé vezettek. A falusiakat azzal rémisztgették, hogy egy pár fiatal, akik feltételezhetően lázadók, feléjük tart. Erről értesülve felfegyverkeztek és elbújtak, hogy megvédjék otthonukat és családjukat. Nem lepődtünk volna meg ezen ennyire, ha nem lettünk volna arról meggyőződve, hogy itt nem eshet bántódásunk. Rengeteg kérdést feltettek nekünk: honnan jöttünk, merre megyünk, miért pont arra stb. Alhaji, aki közülünk a legmagasabb volt, és ezért gyakran őt nézték a legidősebbnek, szabadkozott, hogy mi csak arra jártunk. Ezek után a férfiak leráncigálták elnyűtt cipőinket, eloldották köteleinket, majd machetéjük és szigonyuk hadonászása közben, üvöltések kíséretében kikergettek minket falujukból. Amíg futottunk, nem tudtuk, milyen szörnyű büntetést mértek ránk a halászok. A nap delelőre hágott, legalább 45 fok volt, és mi mezítláb voltunk. A levegő páratartalma ugyan kisebb volt a tenger közelében, mint a szárazföld belseje felé, de mivel a fák itt nem biztosítottak árnyékot, a nap egyenest a homokra szórta sugarait, felhevítve és ellágyítva azt. Meztelen lábunknak olyan volt a homok, mint a forró kátrány. Egyedül az menthetett meg minket a kíntól, ha tovább sétálunk, és a csodában reményke69
dünk. A vízben vagy a nedves parton nem sétálhattunk, mivel a víz mélyen alattunk volt, és a hullámok vészterhesen csapkodtak. Miután órákig sírtam, a lábam végül érzéketlenné vált. Folytattam a menetelést, de nem éreztem már a talpamat. Napnyugtáig sétáltunk a forró, égő homokban. Senkinek nem kívánom azt a napot. Reméltem, hogy a naplemente enyhíti majd a fájdalmamat. De ahogyan a forróság alábbhagyott, az érzéstelenítés is megszűnt. Minden lábemelésnél megfeszültek az ereim, és éreztem, ahogyan a homokszemcsék befúrják magukat vérző sebeimbe. Az azt követő néhány mérföld olyan hosszúnak tűnt, hogy féltem, nem jutok a végére. Izzadtam és reszkettem a fájdalomtól. Végül egy homokra épült kunyhóhoz értünk. Nem bírtunk megszólalni. Besétáltunk, és lerogytunk a tűzhely köré rakott fatuskókra. Könnyek gyűltek a szememben, de nem bírtam sírni, mert olyan szomjas voltam, hogy egy hang nem jött ki a torkomon. Körülnéztem, hogy vessek egy pillantást az útitársaimra. Némán sírtak. Tétovázva megnéztem a talpamat. Alvadt vérrel és homokszemcsékkel borított, lemállott húsdarabok lógtak róla. Úgy nézett ki, mintha valaki egy pengével a sarkamtól a lábujjakig levágta volna róla a húst. A nádtető egy kis lyukán keresztül elkeseredve az eget kémleltem, és próbáltam megfeledkezni a lábfejemről. Ahogyan így csendben ültünk, a kunyhó tulajdonosa toppant be. Megtorpant az ajtóban, és már éppen sarkon fordult volna, amikor észrevette kesergésünk. Szeme ijedt tekintetünkkel találkozott. Musa éppen akkor emelte fel a lábát, és a homokot próbálta leválasztani a húsáról. Mi többiek meg átkaroltuk térdünket, hogy a lábunk ne érje a földet. A férfi intett Musának, hogy hagyja abba, amit csinál. Megrázta a fejét, és elment. Néhány perccel később valamilyen fűfélével megrakott kosárral tért vissza. Csendben tüzet rakott, és felhevítette a füvet, amit aztán lógó lábfejeink alá tett. A fűből eredő gőz a talpunkat 70
érve fokozatosan enyhítette fájdalmunkat. A férfi ezek után szó nélkül elment. Később sülthallevessel, rizzsel és egy vödör vízzel tért vissza. Elénk tette az ételt, és intett, hogy együnk. Megint eltűnt, majd egy pár perccel később újra visszatért, ezúttal széles mosollyal az arcán. Halászháló volt a vállán, a kezében egy pár evezőlapát és egy nagy zseblámpa. – Ugye kezditek már jobban érezni magatokat? – De meg sem hallva válaszunkat, már folytatta is, hogy hol találjuk a gyékényt, ha aludni akarunk, és hogy ő halászni indul, és csak reggel jön vissza. Meg sem kérdezte a nevünket. Gondolom, nem tartotta se szükségesnek, se fontosnak, hogy tudja. Mielőtt elment, adott egy krémet, és nyomatékosan utasított minket, hogy lefekvés előtt kenjük be vele a talpunkat. Az az éjszaka csendben telt el. Egy szót sem szóltunk. Másnap reggel névtelen vendéglátónk ismét ételt hozott nekünk. Az arcán olyan mosollyal érkezett, ami arról árulkodott, hogy örül a javulásunknak. Nem tudtunk még teljesen lábra állni, ezért csak sántikáltunk a kunyhó környékén, alkalomadtán unaloműzésképpen kifigurázva a másikat. Kanei dicsekedett, hogy kitűnő futballjátékos. Musa ezért kapva az alkalmon, felé dobott egy földimogyoróhéjat. Erre Kanei meglendítette a lábát, de mivel eszébe jutott, hogy fájni fog, ha hozzáér, hirtelen visszarántotta, de azzal a lendülettel belerúgott egy kőbe. A talpa fájdalmasan vérezni kezdett. – Milyen focista lesz belőled, ha félsz megrúgni egy üres mogyoróhéjat? – Musa nevetett. Végül mind vele nevettünk. Musa alacsony és vaskos testalkatú volt, arca kerek, hozzá illő kis fülekkel. Hatalmas szemei mintha minden pillanatban arca elhagyására készültek volna. Amikor meg akart minket győzni valamiről, izgatottságában a szeme is felragyogott. Kaneinek hosszú, nyugodt arca volt, és Musával ellentétben 71
testalkata csontos volt, haja pedig rövid és sötét, amit minden reggel vagy minden folyónál és forrásnál rendbe szedett. Ilyenkor vízzel megdörzsölte a fejét, és alaposan eligazgatta a haját. – Randid van? – kérdezte kuncogva Alhaji. Kanei lágy, mégis határozott hangjával mindig tudta, mit kell mondania, vagy hogyan kell kezelnie a helyzetet, ebben sokkal jobb volt, mint mi. Alhaji, ha beszélt, szavait mindig széles gesztusokkal kísérte. Mintha amúgy is hosszúra nyúlt kezeivel meg akarná érinteni azt, akihez beszél. Ő és Jumah jó barátok voltak. Egymás mellett sétáltak. Jumah mindig bólogatott, mindegy mit mondott a hórihorgas Alhaji. Jumah keze helyett inkább az arcával gesztikulált. Ha beszélt, fejét jobbra-balra ingatta, és kezét rendszerint az öregekre jellemző módon háta mögött összekulcsolta. Saidu és Moriba majdnem olyan szótlanok voltak, mint én. Általában a többiektől távol, egymás mellett ültek. Saidu gyaloglás közben nehezen lélegzett. Hatalmas füle volt, ami ha figyelt, a szarvaséhoz hasonlóan kiegyenesedett. Moriba mindig azt mondta neki, hogy bizonyára átlagon felüli hallása van. Moriba általában a saját kezével volt elfoglalva, vizsgálgatta a vonalakat a tenyerén és dörzsölgette az ujjait, miközben motyogott Én alig beszéltem. Alhajit, Kaneit és Musát a középiskolából ismertem. Nem nagyon emlegettük a múltunkat, különösen nem a családunkat. Ha nem a még előttünk álló útról beszéltünk, akkor a fociról vagy az iskoláról, amit szokás szerint hosszú hallgatás követett. A fájdalmaink a negyedik napra már egészen elviselhetők voltak. Ennek örömére tettünk egy sétát a kunyhó körül, és csak akkor láttam, hogy a lakhelyünk alig fél mérföldre van a falutól; éjszakánként láthattuk, ahogyan a kis falu konyhái füstöt eregetnek. Egy hetet töltöttünk el a kunyhóban. Vendéglátónk minden reggel és este vizet és ételt hozott nekünk. Életemben olyan fe72
hér fogakat még nem láttam, amilyen neki volt, és állandóan ing nélkül járt. Amikor reggelente benézett hozzánk, néha szíjácsfát rágcsált. Egyik reggel megkérdeztem a nevét. Erre ő lágyan nevetett: – Ez nem fontos. Így mind biztonságban lehetünk. A következő reggelen vendéglátónk az Atlanti-óceán egy közeli partszakaszához vitt bennünket. Séta közben szóval tartott minket. Megtudtuk, hogy a sherbro nevű Sierra Leone-i népcsoporthoz tartozik. Amikor elmondtuk neki, hogy hogyan gyalogoltunk Mattru Jongtól egészen a partokig, alig akarta elhinni. Azt mondta, hogy hallott a harcokról, de nehezen tudja elképzelni, hogy mindaz, amiről beszámoltak, valóban megtörténhet. Vendéglátónk a faluban született, és még soha nem járt máshol. A kereskedők alkalmanként ruhákkal, rizzsel és más alapélelmiszerekkel megrakottan jelentkeztek falujában, amit halra és sóra cseréltek, így neki soha nem kellett elmennie. Azt hiszem, a húszas évei elején járhatott. Elmondta, hogy a következő hónapban fog megházasodni, és alig várja már. Megkérdeztem, hogy a kunyhója miért van olyan távol a falutól. Elmagyarázta, hogy ez csak a halászkunyhója, ahol a hálókat és a többi halászfelszerelését tartja, és ahol az esős időszakban a halat szárítja. Az óceánhoz érve egy öbölhöz sétáltunk, ahol a víz egészen nyugodt volt. Leültünk a partján. – Mártsátok a lábatokat a sós vízbe, hadd ázzon egy kicsit benne! – tanácsolta, majd hozzáfűzte, hogy a sós víz enyhíti a fájdalmakat, és megvéd a fertőzésektől. Vendéglátónk egy kicsit arrébb foglalt helyet, onnan nézett minket, és amikor felé fordultam, fogait kivillantva mindig elmosolyodott. A szárazföld felől érkező száraz szellő és a hűvös óceáni levegő együtt igazán megnyugtató volt. Alig bírtam ki, hogy ne kérdezzem meg a nevét, de azért erőt vettem magamon. – Fiúk, minden este gyertek el ide, és mártsátok bele a lábatokat a vízbe! Így kevesebb, mint egy héten belül teljesen meggyógyultok – mondta. 73
Az égre pillantott, és látta, hogy a csillagokat gyorsan úszó felhők kezdik eltakarni. – Meg kell néznem a kenumat. Hamarosan esni fog, úgyhogy ti is gyorsan menjetek vissza a kunyhóba! – azzal futva elindult a falu irányába. – Bárcsak olyan lehetnék, mint ez az ember. Olyan boldog és elégedett az életével – szólalt meg Alhaji. – És nagyon rendes. Én tényleg kíváncsi vagyok a nevére – fűzte hozzá Kanei halkan. – Igen, igen – mondtuk mind egyetértve Kaneivel, és a gondolatainkba mélyedtünk, amit csak a hirtelen eső szakított meg. Nem hallgattunk a vendéglátónkra, és a javaslata ellenére a parton maradtunk. Futva elindultunk a kunyhó felé. Amikor megérkeztünk, tüzet gyújtottunk, majd köré ültünk, hogy megmelegedjünk és együnk egy kis szárított halat. Két hete laktunk a kunyhóban, és már szinte teljesen felépültünk, amikor egyik reggel egy idős nő; állított be. Azt mondta, hogy ő a vendéglátónk anyja, és figyelmeztetni jött, hogy a falusiak értesültek ittlétünkről, ezért már úton vannak felénk, hogy elkapjanak. Abból, ahogyan beszélt hozzánk, éreztem, hogy mindvégig tudott rólunk. Szárított halat és vizet hozott nekünk, amit magunkkal vihettünk az útra. Nem jutott arra időnk, hogy kellően megköszönjük neki és a fiának a kedvességet. De úgy tűnt, tisztában van azzal, hogy hálásak vagyunk, és sokkal inkább aggódott a biztonságunk miatt. – Gyermekeim, sietnetek kell, ég áldjon benneteket! – hangja reszketett a szomorúságtól, és vigasztalan arcát törölgette, miközben eltűnt a kunyhó mögött, és a falu felé vette az irányt. Nem tudtunk elég gyorsan elmenekülni az üldözőink elől. Egy tucat férfi a földre nyomott minket, és megkötözték a kezeinket. Igazság szerint, amikor már bizonyossá vált, hogy úgyis elkapnak, megálltam, és magam nyújtottam feléjük a kezem. 74
A férfi, aki üldözött, egy kicsit meg is lepődött. Óvatosan közeledett felém, és intett a mögöttem álló, bottal és machetével felszerelkezett embernek, hogy vigyázzon. Miközben megkötözte a kezem, egy pillanatra egymás szemébe néztünk. Tágra nyitottam a szemem, hogy tudtára adjam, én csak egy tizenkét éves fiú vagyok. De a szeme azt súgta, hogy mindez nem érdekli, csak a saját és a faluja biztonságával törődik. A férfiak bevezettek minket a faluba, majd a főnök előtt a homokba ültettek. Már voltam ilyen helyzetben, és kíváncsi voltam, hogy vajon az útitársaimnak ez mennyire új. Hallottam, ahogyan zihálva próbálják visszafojtani sírásukat. Kezdtem aggódni, hiszen legutóbb egy falubéli iskolatársunk mentett meg minket. De ezúttal nagyon messze voltunk Mattru Jongtól. Hosszú utat tudtunk már magunk mögött. A legtöbb férfi ing nélkül volt, csak a főnök volt elegánsan felöltözve. Hagyományos pamut ruhája függőleges sorokban cikkcakkal, gallérja meg sárgával és barnával hímzett bonyolult mintákkal volt díszítve. Újnak tetsző bőrszandált viselt, és egy madarakkal, kenukkal és mindenféle állatokkal kifaragott, végén oroszlánfejet mintázó botot tartott. A főnök először jól megnézett minket, majd mikor belenézett a szemembe, pillantását enyhe mosollyal viszonoztam, mire elutasítóan egy kóladió darabot köpött a földre. A hangja érdesen szólt. – Ti gyerekek, kis ördögök lettetek, de ezúttal rossz falut választottatok. – A keze helyett a botjával gesztikulált. – Nos, itt véget ér a hozzátok hasonló ördögök útja. A nyílt óceánt még az olyan gazemberek sem élik túl, mint amilyenek ti vagytok. – Vetkőztessétek le őket – utasította a minket őrző férfiakat. A félelemtől reszkettem, de képtelen voltam sírni. Alhaji, hebegve a félelemtől, szólni akart, de a főnök megrúgta a szék oldalát, amin ült, és kijelentette: – Nem vagyok kíváncsi az ördögök hangjára. Névtelen vendéglátónk és az anyja a tömegben állt. A nő 75
minden egyes alkalommal, amikor a főnök ördögnek nevezett minket vagy ránk üvöltött, összeszorította a kezét. Miközben levetkőztettek, a rapkazetták kihullottak a zsebemből. Az egyik ember felvette, és átnyújtotta a főnöknek. Ő közelről megvizsgálta az arcokat a kazetták borítóján. Tekintete újra és újra elidőzött a Naughty by Nature kazetta borítóján, zavartan vizslatva a lámpaoszlop előtt törött köveken álló három alak durva arckifejezését és katonás beállását. Utasította az embereit, hogy hozzanak egy magnót. Az egyik férfi azt mondta a főnöknek, hogy csak két módon juthattunk ilyen külföldi kazettákhoz: vagy loptuk, vagy kereskedők vagyunk. A főnök úgy tűnt, az első lehetőséggel egyetértett, míg a másodikat hülyeségnek találta, és egyből elvetette. – Ezek a kölykök nem kereskedők, nézz csak rájuk! – A főnök visszavonult, hogy még jobban megvizsgálja a kazettákat. Kicsit megörültem, hogy kölyköknek nevezett minket, és nem ördögöknek, de rettenetesen kényelmetlenül éreztem magam meztelenül a homokban. Nem volt egy kellemes élmény. Még annak a gondolata is aggodalommal töltött el, hogy mibe is keveredtünk. Erősen küzdöttem, hogy az arcomról a bennem feszülő érzelmeknek pontosan az ellentétét lehessen leolvasni. Rángatózott minden arcizmom, miközben arra vártunk, hogy a főnök eldöntse, életben hagy-e minket. Amikor megérkezett a magnó, a főnök betette a kazettát, és lenyomta a „play” gombot. OPP how can I explain it I'll take you frame by frame it To have y'all jumpin' shall we singin' it O is for Other P is for People scratchin’ temple... Szemöldöküket emelgetve, fejüket a magasba tartva mindenki figyelmesen hallgatta és próbálta megérteni, hogy milyen zene is ez. A főnök hirtelen elhallgattatta a magnót. A falusiak egy része kör alakú vályogkunyhójuk falának dőlt, a többiek 76
meg a földön vagy mozsáron ültek. A férfiak taftnadrágjuk szárát hajtogatták, a nők kendőjüket igazgatták, és a gyerekek, kezüket a nadrágzsebükben vagy az orrukban tartva le sem vették rólunk a tekintetüket. – Állítsátok fel, és hozzátok őt ide! – mutatott rám parancsolóan a főnök. Miután elé vittek, megkérdezte, honnan szereztem ezt a zenét, és miről szól. Elmagyaráztam neki, hogy ezt rapnek hívják, és én, a testvérem meg a barátaim – nem azok, akik itt vannak velem – szoktuk hallgatni, és ezeket a dalokat Ki mit tud?-okon adtuk elő. Az arca ellazulásán látszott, hogy ezt érdekesnek találja. Utasította az embereit, hogy oldozzanak el, és adják vissza a nadrágomat – Most mutasd meg, hogy te, a testvéred és a barátaid hogyan csináltátok – utasított a főnök. Visszatekertem a kazettát, tátogtam, és mezítláb táncoltam a homokban az OPP-re. Nem élveztem, és először kaptam magam azon, hogy a dal szövegén gondolkozom, és az ütem finom hangjaira figyelek. Soha azelőtt nem csináltam ilyet, hiszen kívülről tudtam a szöveget és éreztem a ritmust. De ezúttal nem. Miközben ugráltam, föl-le emeltem a zenére a karom és a lábam, de gondolataim azon jártak, hogy vajon az óceánba dobnak-e, és hogy milyen nehéz lehet elfogadni, hogy a halál elkerülhetetlen. A főnök homlokán a redők felengedtek. Még mindig nem mosolygott, de a sóhajából megértettem, hogy gyereknek néz. A dal végén megdörzsölte a szakállát, és azt mondta, hogy lenyűgöztem a táncommal és az éneket is „érdekesnek” találta. A következő kazettát is betetette. LL Cool J volt. Az I Need Loveot utánoztam. When I'm alone in my room sometimes I stare at the wall And in the back of my mind I hear my conscience call A főnök eközben jobbra-balra ingatta a fejét, mintha meg akarná érteni a dalszöveget. Figyeltem őt, hogy vajon nem vág -e 77
rosszalló arcot, de úgy tűnt, inkább élvezet suhan át az arcán. Megparancsolta, hogy a barátaimat is engedjék szabadon, és adják vissza a ruháikat. A főnök elmagyarázta a falusiaknak, hogy valami félreértés lehetett, és mi csupán gyerekek vagyunk, akik biztonságra vágynak. Tudni akarta, hogy saját elhatározásból szálltunk-e meg a kunyhóban, vagy a tulajdonos tudott rólunk. Azt válaszoltam, hogy egymagunk voltunk ott, és addig a reggelig senkivel nem találkoztunk. A főnök tudtunkra adta, hogy elenged, de azonnal el kell hagynunk a területüket. Visszaadta a kazettáimat és újra úton voltunk. Miközben meneteltünk, a kötél nyomait vizsgáltuk a csuklónkon, és csak hogy ne sírjunk, inkább nevettünk a történteken.
10 Mentálisan, fizikailag és érzelmileg is az volt az utazás legnyomasztóbb része, hogy nem tudhattam mikor és hol ér véget. Nem tudtam, hogy mit fogok kezdeni az életemmel. Úgy éreztem, hogy mindig csak az elején toporgok. Mindig tartottam valamerre. Menetelés közben néha lemaradtam, hogy átgondoljam ezeket a dolgokat. Az egymást követő napok túlélése volt a célom. Ha némelyik faluban étellel és friss vízzel vidítottak fel, tudtam, hogy csak ideig-óráig maradunk, és a boldogság hamar elszáll. Így soha nem tudtam átadni magam az öröm érzésének. Sokkal könnyebb volt szomorúnak lenni, mint az érzelmek között hánykódni. Ez adott erőt az utam folytatásához. Soha nem csalódtam, mivel mindig a legrosszabbra számítottam. Voltak éjszakák, amikor egyáltalán nem tudtam aludni, és csak néztem a sötét éjszakát, amíg a szemem tökéletesen hozzá nem szokott. Arra gondoltam, hogy vajon hol lehet a családom, és vajon élnek-e még. Egyik éjszaka egy falu terén üldögéltem és azon gondolkodtam, hogy milyen messze vándoroltam és mi várhat még rám, amikor az égre felpillantva láttam, ahogyan a sűrű felhőzet igyekszik eltakarni a holdat, ami újra és újra előbukik, hogy egész éjszaka ragyoghasson. Bizonyos szempontból az utam a holdéhoz hasonlított – habár a lelkemet ennél sokkal sötétebb felhők homályosították el. Emlékszem Saidu szavaira egyik este, miután fejszével és szigonnyal férfiak támadtak ránk. Jumah,
79
Moriba és Musa az általunk elfoglalt verandán aludtak. Alhaji, Kanei, Saidu és én éberen hallgattuk az éjszaka hangjait. Saidu nehéz légzése elviselhetetlenné tette hallgatásunkat. Néhány óra múlva olyan mély hangon szólalt meg, mintha valaki más szólt volna belőle: – Hányszor kell még megbarátkoznunk a halállal, mielőtt végre biztonságra lelünk? – kérdezte. Várt pár percet, de egyikőnk sem válaszolt, majd így folytatta: – Amikor meg akarnak ölni, becsukom a szemem, és várom a halált. Bár még mindig élek, úgy érzem, hogy minden egyes alkalommal, amikor elfogadom a halált, egy részem eltávozik. Hamarosan teljesen meghalok, és akkor már csak az üres testem lesz veletek. Csendesebb lesz, mint amilyen én vagyok. Saidu belefújt a tenyerébe, hogy felmelegítse, majd lefeküdt a földre. Légzése felerősödött, és tudtam, hogy elaludt. Kanei és Alhaji is sorra elaludtak. Egy falnak támasztott fapadon ültem, és Saidu szavai csengtek a fülemben. Miközben ezen gondolkoztam, könnycseppek gyűltek a szememben, és a homlokom felhevült. Próbáltam nem elhinni, hogy lassan, miközben a biztonságomat keresem, én is meghalok. Aznap éjszaka az ellenállhatatlan álmosságot hozó utolsó reggeli szellővel tudtam leghamarabb elaludni, ami ezúttal megmentett zavaros gondolataimtól. A megpróbáltatások közepette azért néha-néha kellemes élmények is értek bennünket. Egyik reggel egy faluba érkeztünk, ahol a férfiak éppen vadászatra indultak. Hívtak, hogy tartsunk velük. A vadászat végén az egyik idős ember ránk mutatva elkiáltotta magát: – Ma este lakomát csapunk, és az idegeneket is szívesen fogadjuk! – A férfiak tapsoltak, és elindultak a falu felé vezető ösvényen. Mögöttük baktattunk. Hálóikat és az elfogott állatokat – főleg tarajos sült és szarvast – a vállukon cipelve énekeltek. Amikor megérkeztünk a faluba, a nők és a gyerekek tapsolva fogadtak. Délután volt. Az ég kék volt, és a szél egyre erősödött.
80
Néhány férfi elosztotta a húst a háztartások között, a maradékot meg odaadták a nőknek, hogy készítsék el a lakomára. A faluban lézengtünk, és vizet hordtunk az étel elkészítéséhez. Közben a legtöbb férfi visszament a földjére dolgozni. Egymagam sétára indultam a faluban, és utamon az egyik verandán egy gazdátlan függőágyra bukkantam. Belefeküdtem, és lassan ringatózva lendületet adtam gondolataimnak. Azok az idők jutottak eszembe, amikor kijártam a nagymamámhoz, és a kerti függőágyban aludtam. Arra keltem, hogy a hajammal játszik, és amikor kinyitottam a szemem, az ő szeme nézett le rám. Megcsiklandozott, majd adott egy uborkát, hogy egyem meg. Juniorral néha versenyeztünk a függőágyért, és ha ő nyert, én ellazítottam a köteleket, hogy leessen, amikor beleül. Ez gyakran eltántorította, és inkább a kertben keresett magának valami elfoglaltságot. A nagymama tudott a turpisságaimról, ezért cukkolva carseloinak, vagyis póknak hívott. Ez az állat számos mende mesében átveri a többi élőlényt azért, hogy megszerezze, amit akar, de a végén mindig pórul jár. Miközben ezeken gondolkoztam, kiestem a függőágyból. Túl lusta voltam ahhoz, hogy felkeljek, ezért ülve maradtam a földön, és a testvéreimre, apura, anyámra és a nagymamára gondoltam. Nagyon szerettem volna velük lenni. Hanyatt feküdtem, kezemet összekulcsoltam a fejem alatt, és próbáltam megkapaszkodni családom emlékében. Az arcuk valahol az emlékezetem mélyén volt elásva, és ahhoz, hogy elérjem őket, fájdalmas emlékeket kellett megbolygatnom. Vágytam nagymamám finom, sötét és fénylő öreg kezére, anyám szoros ölelésére, amelyeket a látogatásai alkalmával kaptam, és olyan volt, mintha védene és elrejtene valami elől, apámra, ahogyan focizás közben nevetett, vagy amikor esténként egy tál hideg vízzel kergetett, hogy megfürödjek, bátyámnak a vállamon nyugvó karjára iskolába menet és arra, ahogyan néha megbökött, hogy ne mondjak olyat, amit aztán később megbánhat -
81
nék, és a kisöcsémre, aki pont úgy nézett ki, mint én, és néha Ishmaelként mutatkozott be, ha valami rosszat csinált. Bajosan idéztem fel ezeket a gondolatokat, és mikor végül átadtam magam az emlékeimnek, olyan szomorú lettem, hogy a testi fájdalom a csontjaimig hatolt. A folyóhoz mentem, belevetettem magam a vízbe, egészen a mélyére buktam, de a gondolatok egészen odáig követtek. Este, miután mindenki visszatért a faluba, az ételt kihozták a falu terére. Nagyméretű tányérokra szedték, és minden tányérnál hét ember foglalt helyet. Az étkezés után a falusiak elkezdtek dobolni, erre mi megfogtuk egymás kezét, és körtáncot jártunk a holdfényben. Néhány dal után egy rövid szünetben az egyik férfi bekiabálta, hogy amikor a tánc alábbhagy, „az idegenek elmondanak nekünk egy történetet arról, hogy honnan jöttek”. Majd felemelte a kezét, és intett a dobosoknak, hogy folytassák. Az ünneplés alatt azokra a nagy fesztiválokra gondoltam, amelyeket otthon rendeztek az év végén. A nők elénekelték a pletykákat, a drámai eseményeket, a vitákat és mindent, ami abban az évben történt. Vajon képesek lesznek megénekelni azt is, ami a háború alatt történik? – tettem fel a kérdést magamban. Azon is elmerengtem egy kicsit, hogy vajon a falusiak miért ilyen kedvesek velünk, de ezen nem sokat rágódtam, mert élvezni akartam a kellemes pillanatokat. A tánc nem ért véget aznap este, de nekünk másnap kora reggel indulnunk kellett, amikor a legtöbb falusi még aludt. Egy műanyag kannában vizet és némi útravalónak kapott füstölt húst vittünk magunkkal. Elhaladtunkban üdvözöltük az öregeket, akik a nap melegére várva üldögéltek a verandán és integetve utánunk szóltak: – Az ősök szelleme legyen veletek, gyerekek. Már úton voltunk, amikor még egyszer visszapillantottam a falura. A nap még nem kelt fel. Egy kakas kukorékolása elűzte a hajnali félhomály utolsó maradványait is, és elhallgattatta a
82
tücsköket, melyek csak vonakodva vettek búcsút az éjszakától. A nap lassan emelkedett, de már árnyékot vetett a kunyhókra és házakra. Még hallottam az éjszakai dobok visszhangját a fülemben, de elűztem a boldogságot. Amikor visszakaptam tekintetem a faluról, útitársaim az előző éjszaka látott mozdulatok közül néhányat utánozva táncoltak a homokban. – Mutasd meg, mit tudsz! – buzdítottak tapsolva és körbeugrándozva. Nem tudtam ellenállni. Az ütemre forgatni kezdtem csípőmet, aztán a többiek is csatlakoztak hozzám. Átkaroltuk egymás vállát, és hangunkkal ritmust adva, táncolva haladtunk tovább. A füstölt hússal megrakott kis csomagot az égnek emeltem, hogy ezzel meggyorsítsam lábaink ütemes kilengését jobbra-balra. Egész reggelig táncoltunk és nevetgéltünk. De fokozatosan abbahagytuk. Mintha mindannyian tudtuk volna, hogy nem lehetünk sokáig boldogok. Nem siettünk semerre, így hát a tánc után lassan, csendben folytattuk utunkat. A nap végére kifogyott kannánkból a víz. Estére egy nagyon különös faluhoz érkeztünk. Talán nem is falu volt. Egyetlen nagy házból állt, és egy különálló konyhából a háztól valamivel kevesebb, mint egy kilométerre. A konyhában egy kis kamra állt, és koszos edények hevertek mindenfelé. Mindez a semmi közepén. – Itt könnyű dolga lesz a lázadóknak – nevetett fel Jumah. Körbesétáltunk, hátha találunk valakit. Valószínűleg pálmaolaj készítésére használták a telepet, ugyanis mindenfelé olajpálmamagok hevertek. A folyón egy zöldmoszattal benőtt elhagyatott kenu úszott. Visszatértünk az öreg házhoz, és elkezdtünk azon vitatkozni, hogy hol aludjunk. A veranda lábánál elhelyezett fatuskókon üldögéltünk, és Musa ajánlkozott, hogy elmeséli nekünk Haspók egy újabb történetét. – Ne! – ellenkeztünk. – Már rég ismerjük! – de ő csak folytatta. – A haspókos történetekből soha nem elég – erősködött Musa. Anyám azt mondta, hogy ha egy történetet elmesélnek, azt
83
érdemes meghallgatni. Úgyhogy hallgassatok! Gyorsan vége lesz. Köhintett, majd rákezdett. – Volt egy pók, Haspók. Egy olyan faluban élt, amit más falvak vettek körbe. Az aratás időszakának végén minden falu megünnepelte a sikeres betakarítást. Ilyenkor borból és ételből volt bőségesen, és az emberek addig ettek, amíg a másik hasa vissza nem tükrözte a képmásukat. – Micsoda? – kérdeztük hitetlenkedve, amikor rájöttünk, hogy sajátosan csavarja a történet fonalát. – Én vagyok a mesélő, úgyhogy ez az én verzióm. Várjatok, amíg rátok kerül a sor! Musa kiegyenesedett, mi pedig figyelmesen hallgattuk, hátha valami újabb meghökkentő adalékkal színezi a történetet. Majd ismét leült, és folytatta: – Mindegyik falu csak egy bizonyos ételt készített. Haspók faluja okralevest főzött pálmaolajjal és hallal. Nyam… nyam… Más falvak kasszavalevelet készítettek hússal, burgonyalevelet, és más efféléket. Mindegyik falu büszkén hirdette, hogy milyen ízletes étel készül náluk. És mindegyik falu tárt karokkal várta a vendégeket a lakomán. De Haspók valami különösre készült. Mindegyik lakomán részt akart venni. Tervet dolgozott ki. Köteleket gyűjtött a faluja környékén, és már hónapokkal a lakoma előtt elkezdte azokat szövögetni. Amíg a férfiak vékákban rizst és kötegekben tűzifát hoztak a térre, a nők meg mozsárban hántolták és törték a rizst, addig Haspók a köteleket teregette és méregette a verandáján. Amikor a férfiak vadászni indultak, ő a környező falvak felé vezető ösvények mentén kiterítette a köteleit. Végeiket a főnököknek nyújtotta át, akik a falu teréhez legközelebb álló fához kötözték. „Szóljatok az embereknek, hogy húzzák meg ezt, amikor kész az étel!” – adta ki a feladatot orrhangján a főnököknek. Haspók egy hétig koplalással készítette fel gyomrát a lakomára. Amikor végül elérkezett a nagy nap, ő kelt fel legkorábban. Leült a verandára, és jó erősen
84
a derekához erősítette a köteleket. Remegett, és csorgott szájából a nyál a füstölt húsok, szárított halak és a különböző párolt húsok terjengő illatára. Haspók szerencsétlenségére minden falu egyszerre kezdte meg a lakomát, és a főnökök egyszerre utasították a falusiakat, hogy húzzák meg a köteleket. A minden irányból feszülő kötelek faluja fölött az égbe emelték. Haspók segítségért kiáltozott, de a falu terén vert dobok és énekek elnyomták a hangját- Látta, amint az emberek a megrakott tányérok köré gyülekeznek, és evés után megnyalogatják az ujjaikat. A gyerekek útban a folyó felé párolt csirke-, kecske- és szarvashúst rágcsáltak. Amikor Haspók lazítani próbált a köteleken, a falusiak még erősebben húzták azokat, mivel azt hitték, hogy így jelzi a közeledését. Amikor véget ért az ünneplés Haspók falujában, egy fiú észrevette őt, és értesítette az öregeket. Elvágták a köteleket, és kiszabadították Haspókot. Alig hallható hangon ételért esedezett, de addigra már minden elfogyott. A lakoma mindenhol véget ért. Haspók pedig éhes maradt. A kötél szorításától olyan vékony azóta is a pókok dereka. – A sok hús hallatán egészen megéheztem. De azért jó történet, még soha nem hallottam ebben a formában – mondta Alhaji a hátát nyújtogatva. Ezen jót nevettünk, mivel csak ugratni akarta Musát a gazdag képzelete miatt. Mire Musa befejezte a történetet, az este is leszállt a falura. Olyan volt, mintha az ég fényes oldaláról a sötétre fordult volna, és ezzel együtt a társaimnak is álmot osztott. A füstölt húst és a kannát a szoba ajtaja mellett helyeztük el. Én is a szobában maradtam a barátaimmal, holott egészen kora hajnalig nem jött álom a szememre. Emlékszem arra az éjszakára, amikor a nagymamával a tűz mellett ültünk. – Úgy szalad az idő. Olyan, mintha tegnap lettem volna a névadó ünnepségeden. – fénylőn ragyogó arcával rám nézett, majd belekezdett a névadó ünnepségem történetébe. Gyerek-
85
koromban rengeteg névadó ünnepségen voltam, de a nagymama nekem mindig csak az enyémről mesélt. A közösség minden tagja jelen volt. Mielőtt az ünnepség elkezdődött, mindenki részt vett a temérdek mennyiségű étel elkészítésében. Kora reggel a férfiak levágtak egy birkát, megnyúzták, és a húst a leghozzáértőbb nők között osztották szét, hogy abból készítsék el az ételeket az ünnepségre. Amíg a nők főztek, a férfiak erős kézszorítással köszöntötték egymást és nevetgéltek az udvaron, majd miután hangosan megköszörülték a torkukat, beszélgetésbe elegyedtek. A férfiak köreiben hallgatózó, lézengő fiúkat kisebb-nagyobb munkákra fogták be. A csirkék levágása és a fahasogatás volt az ő feladatuk. A pálmatetős konyhák mellett a nők danolászva törték mozsaraikban a rizst. A mozsártörőt időnként feldobták, és amíg a levegőben volt, tapsoltak néhányat, majd folytatták a vidám énekkel kísért rizstörést. Az idősebb és tapasztaltabb nők nemcsak tapsoltak, mielőtt újra kézbe vették a mozsártörőt, hanem a dal ütemére gondos „hálaadó” mozdulatokat is végeztek. A kunyhókban a lányok bambuszlegyezővel és régi tányérral legyezték a szenet, vagy egyszerűen szájjal fújták az éledező tüzet a hatalmas edények alatt. Reggel kilencre az étel készen állt. Mindenki felvette legcsinosabb ruháját. A nők különösen elegánsak voltak gyönyörű mintás pamut szoknyájukban, ruhájukban, blúzukban, remek fejfedőjükben és a derekuk köré csavart nagy kendőjükben, lappeiükben. Mindenki élénken várta, hogy elkezdődjön a délig tartó ünnepség. – Az imám késve érkezett – szólt a nagymama. Egy nagy fémtálcán, szélein kóladióval díszített lewehet (rizspasztát) és egy vízzel teli tökedényt nyújtottak át neki, és miután elhelyezkedett az udvar közepére tett széken és felhajtotta fehér köntöse ujját, összekeverte a lewehet, számos gondosan megformázott adagra osztotta, és végül mindegyiket egy kóladióval díszítette.
86
Ezek után az imám felolvasott néhány szúrát a Koránból, Az imádkozás után vizet spriccelt a földre, ezzel megidézve az ősök szellemét. Az imám intett anyámnak, hogy vigyen oda engem. Akkor vittek ki először a házból. Anyám letérdelt az imám előtt, és odatartott engem. Az imám vizet merített a kalabasból és imákat mormolva megdörzsölte a homlokomat, majd hangos bejelentést tett: – Nevezzék eztán Ishmaelnek – szögezte le, amit mindenki tapssal köszöntött. A nők énekelni és táncolni kezdtek. Anyám átadott az apámnak, aki a magasba emelt, mielőtt továbbadott a tömegnek, hogy mindenki megfoghasson. Ezzel a közösség része lettem, vagyis eztán a közösség minden tagjának gondoskodására számíthattam. Az ételt hatalmas tálakon szolgálták fel. Az idősek kaptak először, akik mind egy tányérból ettek. A férfiak követték őket, majd a fiúk következtek, mielőtt a nők és a lányok is megkapták részüket. Ének és tánc követte a lakomát. A mulatozás közben engem az idősebb, a táncot már csak mértékkel bíró asszonyok gondjaira bíztak. Ölükben hordoztak, mosolyogtak rám, és „kis férjüknek” neveztek. Történeteket meséltek a közösségről, és ha rájuk mosolyogtam, megjegyezték: – Szereted a történeteket. Hát akkor jó helyen vagy! A történet végén nagymamám boldog arcának a felidézésén egy kicsit elmosolyodtam. Útitársaim közül néhányan horkoltak, és az én szempilláimat is hamar elnehezítette a korahajnali szellő. Másnap reggel arra keltünk, hogy az összes füstölt hús odalett. Egymást vádoltuk. Kanei Musára gyanakodott. Musa ezen felháborodott, és verekedni kezdtek. Már éppen szét akartam őket választani, amikor Saidu a veranda szélén heverő megtépázott táskára mutatott. – Ugye ez volt az a táska? – mutatott a megrágott széleire. – Ezt egyikőnk sem tehette. Látjátok, nincs is kinyitva. – Felénk
87
emelte. – Valami más ehette meg a húst, és bármi legyen is az, még itt van a környéken – azzal felkapott egy botot, és a bokrok felé vette az irányt. – Na, látod, hogy nem én voltam – lökte félre Musa Kaneit az útjából, hogy csatlakozhasson Saiduhoz. – Ez csak egy állat lehetett – mondta Moriba, vizsgálgatva a lábnyomokat, amit a lény hátrahagyott. Páran a faluban néztünk körül, a többiek meg követték a lábnyomokat a folyó irányában. Már éppen fel akartuk adni, amikor Saidu elkiáltotta magát a raktárház mögött: – Megtaláltam a tolvajt, és nagyon mérges! Szaladtunk, hogy megnézzük, mi az. Egy kutya volt, és éppen a füstölt hús utolsó darabkáit majszolta. Meglátva minket, ugatni kezdett, és mellső lábaival védelmezte a húst. – Te rossz kutya, az a miénk! – Alhaji elvette a botot Saidutól, és üldözőbe vette az állatot. A kutya még mindig az utolsó darabot tartotta a szájában, amikor eltűnt a bokrok között. Saidu rosszallóan felkapta a kannát, és elindult lefelé az ösvényen. Mindannyian követtük őt, Alhaji még mindig bottal a kezében. Aznap délután átkutattuk a bozótost, hátha valami ehető gyümölcsre lelünk. Gyaloglás közben nem sokat beszélgettünk. Este tartottunk csak egy kis pihenőt az ösvény mellett. – Meg kellett volna ölnöm azt a kutyát – jegyezte meg Alhaji lassan, miközben a hátára fordult. – Miért? – kérdeztem. – Igen, miért? Mi hasznunk lett volna belőle? – egyenesedett fel Moriba. – Egyszerűen meg akartam ölni, mert megette az összes ételünket – válaszolta Alhaji dühösen. – Jó húsa lett volna – mondta Musa. – Nem hiszem, ráadásul nehéz lett volna elkészíteni – fordultam a mellettem elterülő Musa felé. – Srácok, undorító dolgokon jár az eszetek – vetette közbe
88
Jumah, és köpött egyet. – Nos – állt fel Musa. – Újabb történet következik – sóhajtott Alhaji. Musa Alhaji felé fordult: – Igen, de ez most kicsit más lesz. Várt egy pillanatot majd folytatta: – Az apám, tudjátok, a malájoknak dolgozott, és azt mondta, hogy ők esznek kutyát. Ezért, ha Alhaji megölte volna a kutyát, én szívesen megkóstoltam volna. És ha újra találkoznék az apámmal, elmondhatnám neki, hogy mennyire ízlett. És ő még csak nem is haragudna rám, mivel jó okom volt megkóstolni a kutyahúst – magyarázta Musa. Mind elcsendesedtünk, mert ez eszünkbe juttatta a családunkat. Musa azt ébresztette fel bennünk, amitől a legjobban óvakodtunk. Musa otthon volt az apjával, amikor Mattru Jongot támadás érte. Az anyja éppen a piacon volt, hogy halat vásároljon a vacsorához. Apjával azonnal odarohantak, és meg is találták az anyját, de miközben igyekeztek elhagyni a várost, az asszony valahogyan lemaradt. Csak akkor vették észre, hogy nincsen velük, amikor az első falunál megálltak pihenni. Az apja zokogva mondta Musának, hogy maradjon ott, amíg megkeresi a feleségét. De Musa könyörgött neki, hadd tartson vele az ösvényen. – Nem, fiam, maradj itt, majd én visszahozom a mamádat. – Amint az apja elindult, a falut megtámadták, és Musa elszaladt. Azóta meg sem állt. Alhaji éppen vizet merített a folyónál, amikor a lázadók támadtak. Hazarohant, de ott csak az üres ház várta, hiába kiáltozta a szülei, két fiú- és egy lánytestvére neveit. Kanei a szüleivel együtt menekült el, de két lány testvérét és három fivérét elvesztette a zűrzavarban. Követve a többieket, ők is egy csónakba ugrottak, hogy átkeljenek a Jongon. Amikor már a folyó közepén voltak, a lázadók tüzet nyitottak rájuk, amitől ok pánikba estek, és a csónak felborult. Kanei, amilyen gyorsan
89
csak bírt, a túloldalra úszott. Miközben a partra evickélt, látta a fulladozó, segítségért kiáltozó embereket. A lázadók meg csak röhögtek a haldokló embereken. Egész éjszaka sírt, miközben a folyó mentén követte a közeli falu felé tartó túlélőket. Ott elmondták neki, hogy látták elhaladni arra a szüleit. Hónapokon keresztül annak reménye hajtotta Kaneit, hogy egyszer megtalálja őket. Jumah és Moriba egymás szomszédságában éltek. Az ostrom alatt egy rakétahajtású gránát lerombolta a házukat. Szüleik felkutatására a rakpart felé szaladtak, ahol ők kereskedőkként dolgoztak, de nem leltek nyomukra. Onnan az erdőbe siettek, ahol a családjuk korábban meghúzta magát, de ott sem találták őket. Saidu családja nem tudta elhagyni a várost a támadás alatt. Szüleivel, tizenkilenc, tizenhét és tizenöt éves nővéreivel az ágy alá bújtak aznap éjszaka. Reggel a lázadók berontottak a házukba, és megtalálták a szüleit meg három nővérét. Saidu éppen a padláson téblábolt, hogy lehozza a megmaradt rizst útravalónak, amikor a lázadók berobogtak a házba. Lélegzetét visszafojtva húzta meg magát a padláson, és végighallgatta, ahogy a lázadók megerőszakolják a félelemtől és fájdalomtól sikoltozó nővéreit. Apjuk a lázadókra üvöltött, hogy hagyják abba azonnal, mire az egyikük puskatussal fejbe vágta. Saidu anyja sírva kért bocsánatot lányaitól, amiért világra hozta őket, és ennek a tébolynak az áldozatául estek. Miután a lázadók újra és újra megerőszakolták a lányokat, összecsomagolták a család vagyontárgyait, és a szülőkre bízták cipelésüket. A három lányt is magukkal vitték. – Mind a mai napig élénken él bennem az a fájdalom, amit a nővéreim és a szüleim akkor átéltek. Amikor a lázadók elmentek, és én lemásztam a padlásról, nem tudtam megállni a lábamon, és már sírni sem tudtam. Olyan volt, mintha kihúzták volna az ereimet a testemből. Még most is ugyanazt érzem, mi-
90
vel folyamatosan csak arra gondolok. Kinek ártottak a nővéreim? – kérdezte Saidu, miután egyik éjszaka előadta nekünk a történetét egy elhagyatott faluban. Megfagyott az ereimben a vér, miközben hallgattam. Akkor értettem meg, hogy miért volt olyan szótlan mindvégig. – Tovább kell állnunk – szólalt meg Kanei szomorúan, és leporolta a nadrágját. Megegyeztünk, hogy éjszaka menetelünk, nappal pedig felváltva alszunk és ennivalót keresünk. Éjszaka olyan volt, mintha a hold kísérné utunkat. A sűrű felhők mögött várta ki, hogy köszönthessen a sötét erdei ösvények végén. A napfelkeltével eltűnt, de aztán a következő éjjelen újra bevilágította utunkat. Fénye egyre fakult, ahogyan közeledett a reggel. Néha éjszakánként az ég csillagokat könnyezett. Sebesen úsztak át az égen, és elvesztek a sötétségben, még mielőtt kívánhattunk volna valamit. Ezek a csillagok és ugyanez az ég volt felettem akkor is, amikor meséket mondtak nekem, de most már az ég mondott nekünk történeteket a csillagok eséséről és háborújáról. A hold ezalatt megbújt a felhők mögött, hogy ne is lássa, mi történik. Nappalonként a nap már nem a megszokott tempóban kelt fel. Amint kikelt a felhők mögül, vakítóan ragyogtak arany sugarai felettünk. A felhők a kék égen harciasan versenyeztek egymással, és rugdosták szét egymás alakját. Egyik délután, miközben egy elhagyatott faluban élelem után kutattunk, egy varjú hullott le az égből. Nem halt meg, de nem tudott tovább repülni. Tudtuk, hogy ez szokatlan, de szükségünk volt az ételre, és akkor bármi megtette. Miközben megszabadítottuk a tollaitól, Moriba megkérdezte, milyen nap van. Ezen egy ideig elgondolkoztunk, és próbáltuk felidézni az utolsó napot, amikor az életünk még normális volt. Kanei törte meg a csendet: – Ünnep van – nevetett fel. – Akármilyen nap is van – folytatta.
91
– De ez nem egy szokványos nap, nagyon is különös. Rossz előérzetem van – mondta Musa. – Talán nem kéne megennünk ezt a madarat. – Nos, legyen ez a madár akár az átok, akár a szerencsétlenség jele, már mit se számít. Én márpedig mind egy szálig megeszem. Te pedig tégy, amit akarsz! – morogta Kanei. Amint Kanei befejezte a mondandóját, kísértetiesen elcsendesült körülöttünk a világ. Hallgatásba süllyedt az ég, a felhők megálltak, még a fák is megdermedtek, mintha mind valamilyen csodára vártak volna. Az éj néha szól hozzánk, de mi szinte soha nem hallgatjuk meg. A madár elfogyasztása után az éjszaka túl sötét volt. Egy csillag sem volt az égen, és ahogyan haladtunk előre, a sötétség egyre áthatolhatatlanabbnak tűnt. Az ösvény, melyen gyalogoltunk, nem volt különösebben sűrű, mégis alig láttuk egymást. Egymásba karolva folytattuk utunkat, nem állhattunk meg a semmi közepén, bármennyire is szerettünk volna. Több órás séta után egy rudakból összetákolt hídhoz érkeztünk. A folyó csendesen hömpölygött, mintha elbóbiskolt volna. Amikor már majdnem ráléptünk a hídra, a túloldalról felénk tartó lépések hangjára lettünk figyelmesek. Elengedtük egymás kezét, és elbújtunk a közeli bokrokban. Alhaji, Jumah és Saidu mellé feküdtem. Három ember tartott felénk. Fehér inget viseltek. Kettő közülük körülbelül egyforma magas volt, de a harmadik valamivel alacsonyabb volt náluk. Ruhaanyagot vittek a hónuk alatt. Ők is fogták egymás kezét, és amikor a híd végéhez értek, megálltak a közelünkben, mintha kiszagolták volna jelenlétünket. Motyogtak valamit, de nem tudtuk kivenni a szavaikat, mert a hangjuk olyan volt, mint a méhzümmögés, vagy mintha be lett volna dugulva az orruk. Miután elhallgattak, a két magasabb elkezdte ráncigálni az alacsonyabbat. Az egyik abba az irányba akart menni, amerről jöttünk, a másik meg pont a szemköz-
92
ti útra esküdött. A veszekedésük neszétől egyre jobban vert a szívem, miközben a sötétben hiába próbáltam kivenni az arcukat. Kis idő múltán úgy döntöttek, hogy abba az irányba haladnak tovább, amerről mi jöttünk. Csak pár perc múltán emelkedtünk föl. Mindenki zihálva lélegzett, és egy szót sem tudtunk szólni. Kanei suttogva szólongatott minket. Saidu nem felelt. Elindultunk megkeresni a bozótosban. Csendben feküdt. Erősen megráztuk, a nevét kiáltoztuk, de semmi válasz. Alhaji és Jumah elsírták magukat. Kaneivel kivonszoltuk az ösvényre, és leültünk mellé. De ő csak feküdt ernyedten. Egész éjjel remegtem, miközben csöndben virrasztottunk mellette. Nem tudtam, mitévő legyek, és ez egyre feszültebbé tett. Már nem emlékszem, ki súgta először: – Talán a madár miatt van. – Majdnem mindenki elsírta magát, de én még könnyezni sem tudtam. Csak ültem ott bámulva az éjszakát, mintha keresnék valamit. Az éjszaka gyorsan átadta helyét a világosságot hozó fénylő égnek. Mindannyian az ösvény közepén ültünk. Saidu még mindig szótlanul. Homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek, szája enyhén tátva volt. Kezemet az orrához tartottam, hogy megnézzem, lélegzik-e. Miután elvettem a kezemet, mindenki felegyenesedett, és szemüket rám meresztve várták, hogy megszólaljak. – Nem tudom – böktem ki végül. A fejükhöz kaptak, és az arcuk elárulta, hogy arra számítottak, kimondom azt, amiről tudjuk, hogy megtörténhet, de félünk elfogadni. – Mit tegyünk? – kérdezte Moriba. – Nem maradhatunk itt örökké – mondta Musa. – El kell vinnünk őt a következő faluig, bármilyen messze is van – szólt Kanei kimérten. – Segítsetek felállítani! Felállítottuk Saidut, és Kanei a hátán átcipelte a hídon. Az ad-
93
dig csendes folyó hangja a sziklákat és pálmagyökereket csapkodva megerősödött. Amint átértünk a folyón, Saidu köhögni kezdett. Kanei leültette, és mi mind helyet foglaltunk körülötte. Pár percig hányt, majd miután megtörölgette a szemét megszólalt: – Azok tegnap este szellemek voltak. Érzem. Mind egyetértettünk. – Akkor ájulhattam el, amikor elkezdtek beszélni. A segítségünkkel megpróbált felállni. – Jól vagyok, menjünk! – lökött minket félre. – Hoztál magaddal a halálból egy kis durvaságot is – viccelődött Musa. Ezen jót nevettünk, majd elindultunk. A kezeim újra remegni kezdtek, de ezúttal nem tudtam miért. Ezen a borongós napon a következő faluig megállás nélkül kérdezgettük Saidut hogyléte felől. Elmúlt már dél, amikor egy zsúfolt faluba értünk. Meglepett ez a zsibongó hangzavar a háború kellős közepén. Ez volt utunk során a legnagyobb falu. Az egész egy nagy piacnak tűnt. Táncoltak és zenéltek, a gyerekek szaladgáltak, és a levegő telítve volt a főtt kasszavalevél és pálmaolaj ismerős illatával. Egy nyugodt hely után kutattunk a faluban, amikor egyszer csak ismerős arcokra lettünk figyelmesek. Az emberek tétovázva intettek felénk, mi pedig leültünk egy mangófa árnyékában álló fatönkre. Egy idegen nő mellénk sétált, majd leült velünk szemben. – Te! – mutatott rám. – Ismerlek téged! Nem derengett az arca, de ő váltig állította, hogy a családomat és engem is ismer. Elújságolta, hogy Junior egy pár héttel korábban kelt át a falun utánam kutatva, és onnan kétnapi járásra, a szomszéd faluban látta apámat, anyámat és a kisöcsémet is. Elmagyarázta az irányt, és azzal fejezte be mondandóját, hogy „sokan érkeztek abba a faluba Mattru Jongból és Sierra
94
Rutile bányavidékéről. Talán ott mind megtaláljátok a családotokat, vagy legalább hírt kaptok róluk”. Felállt, és a soukous zene ritmusára táncolva otthagyott bennünket. Mind nevetésben törtünk ki. Én azonnal indulni akartam, de végül úgy döntöttünk, hogy a faluban töltjük az éjszakát. Bár Saidu folyton azt hajtogatta, hogy jól van, mi mégis ragaszkodtunk hozzá, hogy kipihenje magát. Nagyon boldog voltam, hogy az anyám, az apám és a testvéreim valahogyan egymásra találtak. Talán az anyám és az apám újra együtt vannak, gondoltam. Lementünk a folyóhoz úszni és bújócskázni a vízben. A folyóparton föl-le szaladgáltunk, és amikor valaki elkiáltotta magát, hogy „kuku”, kezdetét vette a játék. Mindenki vidám volt. Aznap éjszaka loptunk egy tál rizst és egy pár kasszavalevelet. A faluszéli kávécserjék alatt elfogyasztottuk, majd elmosogattuk az edényt, és visszavittük a falubelieknek. Nem volt hol aludnunk, ezért miután már mindenki bevonult a házába, kiszemeltünk magunknak egy verandát. Aznap éjszaka egy szemhunyásnyit sem aludtam. Míg a barátaim horkoltak, én remegő kézzel, éberen figyeltem. Rossz előérzetem volt. A kutyák vonyítva szaladgáltak a falu egyik végéből a másikba. Alhaji felébredt, és odaült mellém. – Nem hagynak aludni a kutyák. – Én egyáltalán nem tudtam elaludni – válaszoltam. – Csak nem vagy túl izgatott, hogy talán végre találkozol a családoddal? – kuncogott. – Én az vagyok. Alhaji felállt. – Nem gondolod, hogy furcsán vonyítanak a kutyák? Az egyik kutya odajött a verandánkhoz, és erős csaholásba kezdett. Néhány kutya csatlakozott hozzá. Nyöszörgésük a szívembe hatolt. – De, túlságosan emberi hangoknak tűnnek – mondtam. – Én is erre gondoltam – ásított Alhaji. – Szerintem a kutyák
95
olyan dolgokat is látnak, amit mi nem. Valami nincs rendben – azzal leült. Elcsendesedtünk, és csak bámultuk az éjszakát. A kutyák egész éjszaka vonyítottak, az egyik abba sem hagyta, amíg az ég teljesen ki nem világosodott. Hajnalban a csecsemők vették át tőlük a szólamot. Az emberek is ébredezni kezdtek, úgyhogy hamar el kellett hagynunk a verandát. Alhajival elkezdtük keltegetni a többieket. Mindenki felkelt, csak Saidu maradt mozdulatlanul. – Ébresztő, mennünk kell – rázta Saidut egyre erősebben, miközben hallottuk, hogy a ház lakói éppen arra készülnek, hogy kijöjjenek. – Saidu, Saidu – szólongatta Kanei. – Talán megint elájult – mondta. Egy férfi lépett ki az ajtón, és üdvözölt minket. Egy vödör vizet tartott a kezében. Mosolya elárulta: egész éjszaka tudta, hogy a verandáján vagyunk. – Ez majd felébreszti – és a vödréből egy kis hidegvizet fröcskölt Saidura. De Saidu nem mozdult. Csak feküdt a hasán, arccal a homokban. Felfordított tenyere színtelen volt. A férfi a hátára fordította, és megnézte a pulzusát. Saidu homloka izzadt és ráncos volt. Szája enyhén tátva maradt, és a szeme sarkából kicsordult könnycseppek rászáradtak az arcára. – Srácok, ismertek valakit ebben a faluban? – kérdezte a férfi. Fejünkkel intettük, hogy nem. Mélyet sóhajtott, letette a vödröt, és a fejéhez kapott. – Melyikőtök a legidősebb? – kérdezte Alhajira pillantva. Kanei felemelte a kezét. Leléptek a verandáról, és a férfi súgott valamit a fülébe. Kanei sírva fakadt a férfi vállán. Ekkor értettük meg, hogy Saidu elhagyott minket. Mindenki zokogott, csak én nem. Szédültem és a szemem könnybe lábadt. A kezeim reszkettek. Valami melegséget éreztem a gyomromban, és a szí-
96
vem lassan, de keményen lüktetett. Kanei elment a férfival, és két másik emberrel tértek vissza, akik egy fahordágyat cipeltek. Rátették Saidut, és szóltak, hogy kövessük őket. Saidu testét még aznap megmosták, és felkészítették a temetésre. Fehér lepedőben és fakoporsóban annak az embernek a nappalijában helyezték el, akinek a verandáján aznap éjszaka aludtunk. – Valamelyik közületek a rokona? – kérdezte egy magas, nyúlánk, de izmos férfi. Ő végezte a temetési szertartásokat a faluban. Mind a fejünket ráztuk. Mintha letagadnánk Saidut, a barátunkat, az útitársunkat. Időközben a családtagunk lett, de a férfi egy igazi rokonra gondolt, aki képviselhetné családját a temetésen. – Ismeri valamelyikőtök a családját? – nézett ránk a férfi. – Én igen – emelte fel Kanei a kezét. A férfi maga mellé állította a koporsó túloldalára. Valamiről beszélni kezdtek. Próbáltam a férfi jobb kezének sokatmondó mozdulataiból kitalálni, hogy miről lehet szó. Bal keze Kanei vállán nyugodott. Kanei ajka szóra nyílt, de aztán csak bólogatott, amíg a társalgást be nem fejezték. Kanei visszajött hozzánk, és helyet foglalt mellettünk a gyászszertartásra odakészített székek egyikén. Csak magunk voltunk, és az a férfi, akinek a verandáján Saidu eltávozott közülünk. A többi falusi csöndben üldögélt a saját verandáján. Felálltak, amikor végigsétáltunk a falu egy részén a temető felé. Nem akartam elhinni, hogy Saidu elhagyott minket. Bíztam benne, hogy csak elájult, és hamarosan újra fel fog kelni. Eszembe jutott, hogy mi van akkor, ha a halotti leplében csak azután tér magához, hogy a koporsót már leeresztették, és a sírásók elkezdték rászórni a földet. Már csak az emléke volt köztünk. Fojtogatott az érzés. Ki kellett nyitnom a számat, hogy levegőhöz jussak. A szertartást vezető férfi szúrákat olvasott fel. Csendben sírva fakadtam. Hagytam, hogy a könnyeim a földre csurogja-
97
nak, és felszívódjanak a nyári porban. A férfi, aki Saidut vitte, köveket rakott a sír köré, hogy az megtartsa a földkupacot. Az elhantolás után csak mi maradtunk a temetőben. Földhalmok voltak mindenfelé. Csak kevésen volt írásos jelzés. A többi névtelen volt. Saidu hozzájuk csatlakozott. Órákig üldögéltünk még a temetőben, mintha várnánk valamire. Végtére is fiatalok voltunk – mind tizenhárom évesek, kivéve a nálunk három évvel idősebb Kaneit –, ezért kavarogtak bennünk az érzések. Képtelen voltam fölfogni, hogy mit is érzek. Zavarodottságomban sajgott a fejem és megfeszült a gyomrom. Az éjszaka közeledtével elhagytuk a temetőt. A faluban csend honolt. Azon a fatönkön foglaltunk megint helyet, amelyiken a faluban először ültünk. Egyikőnk sem akart verandán aludni. Kanei elmagyarázta, hogy Saidut el kellett földelni, mert a falu hagyományai szerint nem lehet a halottat egy éjszakán át tartogatni. Ha nem temették volna el, akkor el kellett volna vinnünk Saidu testét a faluból. Senki nem fűzött hozzá semmit. Nem szólt többet, és a kutyák újra vonyítani kezdtek. Egész éjszaka nem hagyták abba, és egy idő után már nem bírtuk tovább. Fel-le sétáltunk a faluban. A legtöbb falusi még nem aludt. Hallottuk suttogásukat, amikor a kutyák szünetet tartottak, vagy a falu másik végében sírtak. Felidéztem magamban Saidu szavait, amikor arról beszélt, hogy utunk minden napjával lelkének egy része eltávozik. Arra gondoltam, hogy talán akkor halt meg egészen, amikor olyan furcsa hangon szólt hozzánk azután, hogy túléltük egy csapat férfi machetés, fejszés és szigonyos támadását. Egész éjjel remegtek a végtagjaim. Féltem, és a barátaimat szólongattam, hogy el ne aludjanak. Rettegtem, hogy ha valaki elalszik, az nem kel föl többé. Kora hajnalban Kanei szólt, hogy napkeltével elindulunk a következő falu irányába: – Nem bírom hallgatni ezeket a kutyákat. Megrémítenek.
98
Reggel megköszöntük a férfinak, hogy segített eltemetni Saidut. – Tudni fogjátok, hol van eltemetve – mondta. Egyetértően bólogattam, pedig tudtam, hogy nincs sok esélyünk a visszatérésre, ugyanis nem vagyunk urai sorsunknak. Csak a túlélési ösztöneink vezéreltek. Amikor elindultunk, a falusiak felsorakoztak, hogy búcsút vegyenek tőlünk. Ez megrémített, mivel Saidu gyászmenetére emlékeztetett. Az ösvény, amely felkeltette bennünk a reményt, hogy újra találkozhatunk a családunkkal, a faluszéli temető mellett haladt el. A napsugarak átjárták a temetőt, és ahogyan ott álltunk, a földhalmok körüli fák kecsesen ringtak az enyhe szellőben. Kirázott a hideg, mintha valaki finoman a tarkómra lehelt volna. Egy füstoszlop hagyta el a falut az ég felé. Néztem, amíg el nem tűnt. Örökre búcsút vettünk a barátunktól, vagy ahogyan a nagymamám mondaná: „E világon tett múló utazása véget ért.” De nekünk folytatnunk kellett. Zokogva indultunk tovább. A kakasok elhallgattak, és mi ráeszméltünk a minket körülölelő csendre, mely azt kérdezte: Ki távozik legközelebb? Egymásra néztünk, és a kérdés ott lebegett mindannyiunk szemében. Felgyorsítottuk lépteinket, mintha csak azt akarnánk, hogy örökké nappal maradjon. Rettegtünk, hogy sorsunk éjszaka zavaros vizek felé veszi útját.
L
11 Egész éjszaka szótlanul meneteltünk, míg a csendet megtörő reggeli madarak éneke meg nem állított minket. Leültünk az ösvény szélén, és Moriba zokogásban tört ki. Kicsit odébb foglalt helyet úgy, ahogyan korábban Saiduval tette. Egy ággal játszadozott, hogy megpróbálja elterelni figyelmét az érzéseiről. Rajtam kívül mindenki sírva fakadt, és közelebb ült Moribához, aki immár hangosan zokogott. Egymagam ültem, arcomat a tenyerembe temetve, és próbáltam visszatartani a könnyeimet. Pár perc múltán már a barátaim sem sírtak. Szó nélkül folytattuk utunkat. Tudtuk, hogy csak rövid ideig gyászolhatunk, ha életben akarunk maradni. – Alig várom már, hogy megérkezzünk a faluba. Szorosan megölelem majd az anyámat – mosolygott Alhaji, majd folytatta: – Pedig mindig panaszkodik, ha szorosan ölelem: „Ha tényleg szeretsz, ne préseld úgy az öreg csontjaimat, talán akkor tovább élek.” Van humora. – Kuncogtunk. – Az az érzésem, hogy találkozni fogunk a családunkkal, vagy legalábbis híreket kapunk felőlük – mondta Kanei, és a magasba emelte a kezét, mintha a napot akarná elérni. Alhajira nézett, aki fesztelenül mosolygott. – Úgy hallottam, gyönyörű a nővéred. Ugye a barátodnak tartasz még? – Ezen jót nevettünk. Alhaji Kanei hátára ugrott, és birkózni kezdtek a füvön. Amikor befejezték, utánunk eredtek az ösvényen, S. E. Rogie egyik számát énekelve: „Nor look me bad eye, nor weigh me lek dat…” Csatlakoztunk hozzájuk, és úgy énekeltünk, mintha ez lenne
100
életünk legcsodálatosabb napja. De hamarosan újra befészkelte magát közénk a csend. Az ég egyik fele tiszta volt, a másikat eltespedt felhők takarták. A csendes szellő miatt megreccsent egy ág az erdőben. Visszhangja olyan volt, mint a sírás vagy a visítás. Nemcsak nekem tűnt fel, hanem a többiek is megálltak egy pillanatra, és figyelmesen hallgatták. A szellő felélénkült. A fák levelei a szélnek ellenállva egymást súrolták. Egyre több ág reccsent meg az erdőben, és a visítás felerősödött. Mintha keseregtek volna a fák. Erre-arra dülöngéltek, és ágaikkal pofozták egymást. A felhők bekúsztak a kék ég alá, és hamarosan besötétedett. Majd villámlás, mennydörgés és heves eső következett, ami azonban nem tartott tovább tizenöt percnél. Aztán az ég újra kéken tündöklött. Döbbenten sétáltam átázott ruhámban a napon. Éjszaka újabb eső érkezett. A lezúduló eső könyörtelenül megvert minket. Majdnem egész éjszaka meneteltünk, miközben törölgettük arcunkról a vizet, hogy lássunk. Miután már ez elviselhetetlenné vált, megálltunk egy nagy fa tövénél, és vártunk. Amikor a villám megvilágította az erdőt, egész tisztán láttam a többieket. Mindenki térdére hajtotta a fejét, és összekulcsolta karját. Az éjszaka utolsó egy-két órája nagyon hosszúnak tűnt. Már világos volt, amikor az eső elállt. Vacogtunk, az ujjhegyünk sápadt és ráncos volt. – Ázott csirkékhez hasonlítunk – mondta Musa nevetve, amikor kikászálódtunk a fa alól. Találtunk egy tisztást, ahová a nap sugarai eljutottak, ott kicsavartuk és a bokrokra aggattuk a ruháinkat, aztán kiültünk a napra megszárítkozni. Már dél lehetett, amikor magunkra öltöttük nedves ruháinkat, és folytattuk utunkat. Pár óra múltán a távolból kakaskukorékolásra lettünk figyelmesek. Musa az égbe szökkent, és mi mind nevetésben törtünk ki.
101
Végre annak a falunak a közelébe értünk, melyben talán a családunkra akadunk. Nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak. Kávécserjék váltották fel az erdőt, és lábnyomok jelentek meg az ösvényen. Hallottuk a rizs törését, és suttogó hangokat hozott felénk a szellő. Felgyorsítottuk a lépteinket, mert a hangok meggyőztek arról, hogy előttünk nem messze élet van. A kávéültetvénnyel szemben volt egy kis banánültetvény is, ahol egy férfi érett banánfürtöket szedegetett. Nem láthattuk az arcát, mivel a fejét eltakarták a levelek. – Jó napot! – üdvözölte Kanei. A férfi kikandikált egy banánfalevél mögül. Letörölte arcáról az izzadtságot, és felénk sétált. Ahogyan lassan, a recsegő száraz leveleket kerülgetve felénk közeledett, az arca felderengett emlékeimben. Arcbőre most ráncosabb, teste meg csontosabb volt, mint legutóbb, amikor láttam. Gasemunak, Ngor* Gasemunak hívták. Közismert agglegény volt a városunkban. Akkoriban mindenki arról beszélt, hogy miért nem házasodott meg. Az öregebbek megjegyezték: „Elég idős és felelősségteljes ahhoz, hogy találjon magának egy jó feleséget, de ő már csak szeret egyedül lenni, szereti ezt a kötetlen életet.” Erre ő nem szólt semmit, nem bosszankodott ezeken a szavakon. Maga főzte az ételét, és ha túl fáradt volt hozzá, garit** evett mézzel. Volt, hogy egy héten keresztül csak azt evett. Anyám elhatározta, hogy minden este visz neki egy tányér főtt ételt. „Nem tesz jót neked az az étel” – mondta neki, mire ő mosolygott és megvakarta a fejét. Amikor Gasemu az ösvényhez ért, megállt, és megvizsgálta az arcunkat. Hiányos fogsorát kivillantva elmosolyodott, és akkor végleg megbizonyosodhattam arról, hogy ő az a Ngor Gasemu, akit ismerek. – Fiúk, segítetek a faluba cipelni egy kis banánt? – kérdezte a * **
A felnőttek tisztelettudó megszólítása. Kasszavából készült, szárított, reszelt étel.
102
felnőttektől megszokott modorban, amire nem lehetett nemmel válaszolni. – Gyertek! – intett, hogy kövessük a banánültetvény felé. Mind utána eredtünk, ő meg csak lóbálta tovább a kezét, mintha egy láthatatlan kötéllel próbálna maga után húzni minket. Amikor mellé értem, kezét a vállamra helyezte, és megcirógatta a fejem. – Még mindig olyan bajkeverő vagy? – szegezte nekem a kérdést. – Nincs idő a rosszalkodásra mostanság – mondtam. – Látom, szomorú vagy. Gyermekként a homlokod természetes fényével ragyogott. A szüleiddel arról beszéltünk, hogy ez mennyire szokatlan. Szüntelen boldogságodnak tulajdonítottuk. Az anyád azt mondta, hogy még álmodban is mosolyogtál De mikor kezelhetetlen korba léptél, és mérges voltál, a homlokod még jobban ragyogott. Így aztán sosem tudtuk megfejteni, hogy milyen kapcsolat állhat fenn a jellemed és fényes homlokod között. És most itt vagy, és eltűnt a ragyogás. – Egy pillanatra megállt, és rám nézett. Odébb sétált, és utasította az útitársaimat, hogy hogyan emeljék fel a fürtöket, és hogy a vállukra tegyék a fejük helyett. – Így nem fog kettétörni – magyarázta. Felemeltem egy pár banánfürtöt, és megvártam, míg Gasemu magához veszi a vizes kulacsot, a machetét és az utolsó köteg banánt. – És hogyan jött… – kezdtem volna érdeklődni, de félbeszakított. – A szüleid és a testvéreid örülni fognak, ha meglátnak. Minden nap beszélnek rólad, és imádkoznak a biztonságodért. A mamád minden nap sírva könyörög az istenekhez és az ősökhöz, hogy juttassanak téged vissza hozzá. A bátyád elindult a keresésedre, de egy hete visszatért. Arca szomorúságról árulkodott, amikor megérkezett. Azt hiszem, magát okolja, amiért elveszített.
103
Elejtettem a banánt, amint meghallottam a jó híreket. De ő nem állt meg, úgyhogy gyorsan felkaptam a fürtöket, és utána iramodtam. – Nagyon meg lesznek lepődve, ha meglátnak. Lassan baktatott előttem. Szaporán vettem a levegőt, és egy szót sem tudtam szólni. Szerettem volna eldobni a fürtöket, és olyan gyorsan szaladni a városba, ahogyan a lábam bírja. A szempillám rángatózott, és úgy éreztem, hogy a szellő átsüvít a fejemen. Ettől kissé megszédültem. Az izgalomtól és szomorúságtól a szívem majd’ kirobbant a helyéről, alig bírtam magam tartóztatni, de ilyen keskeny ösvényen képtelenség volt mindenkit megelőzni. Pár perccel később egy folyóhoz értünk, és mivel a legtöbb falu szélén volt egy folyó, örömmel nyugtáztam, hogy bármelyik percben megérkezhetünk. De nem. – A falu a domb túloldalán van – mondta Gasemu. A hoszszan elterülő domb oldalában ösvény vezetett. Az útkészítők a köveket az ösvény szélére dobálták, csak a mozdíthatatlanok maradtak még mindig középen. Az ösvény cikkcakkban vezetett a dombtetőre, ahol egy pár percre megpihentünk. Mérges voltam, amiért megálltunk, ezért a többiektől távolabb egy nagy sziklán ültem le. Szememmel végigkövettem a poros, barna ösvényt, ami a dombról egy sűrű erdőn keresztül vezetett a faluba. Az út végén megpillantottam a falu nád- és bádogtetős házait. Lelkem már a falu felé tartott, miközben a testem türelmetlenül várakozott a dombtetőn. Gasemu körbeadta a kulacsát, de én visszautasítottam. Amikor a kulacs visszaért hozzá, felkaptuk a banánfürtöket, és elindultunk lefelé a domboldalon. Elsőnek indultam el, hogy senki se lassíthassa lépteimet. A dombról lefelé menet előbb puskalövések és kutyaugatás zaja csapta meg fülünket, majd hangos sikolyokat és kiáltásokat hallottunk. Eldobtuk a banánt, és futásnak eredtünk, nehogy a
104
nyílt terepen meglássanak. Sűrű füst szállt fel a falu felől. Szélein lángcsóvák csapkodták a levegőt. A közeli bozótosban húztuk meg magunkat, és hallgattuk a puskaropogást, meg a férfiak, nők és gyerekek sikolyát. A gyerekek ordítoztak, miközben a férfiak üvöltése a nők sikoltozását elnyomva hatolt át az erdőn. Végül a puskalövések elhallgattak, és a környék csendbe borult, mintha hallgatózna. Szóltam Gasemunak, hogy le akarok menni a faluba. Megpróbált viszszatartani, de én a bokrokba löktem, és villámgyorsan lerohantam az ösvényen. Nem éreztem a lábaimat. Mire leértem, az egész falu lángokban állt, és, mint a mangólevelek reggel, úgy tarkították a földet a töltényhüvelyek. Nem tudtam, merre keressem a családom. Gasemu és a barátaim követtek, és együtt bámultuk a lángoló falut. Izzadtam a hőségtől, de nem féltem befutni a házak közé. Kipattogtak a szögek a bádogtetőkből, és a tűz dühét szítva átrepültek a közeli nádtetőkre. Miközben egy lángoló bádogtető röptét figyeltük, pár házzal odébb sikolyok és hangos dörejek hallatszottak. A házak mögött a kávécserjék mentén haladtunk, amíg a házhoz értünk. Néhányan odabent rekedtek. A tűz már belülről pusztította a házat. Az ablakokon és a tetőkön keresztül mutatta meg arcát. Felkaptunk egy mozsarat, és betörtük az ajtót, de már túl késő volt. Csak ketten jöttek ki, egy nő és egy kisgyerek. Égtek. Cikázva rohangáltak a poros utakon, mindennek odacsapták magukat, ami útjukba került. A nő elesett, és többet nem mozdult. Gyermeke hangosan visított, és leült egy fa mellé. Majd ő is mozdulatlanná dermedt. Mindez olyan gyorsan történt, hogy mi csak földbe gyökerezett lábakkal álltunk. A gyerek kiáltása visszhangzott a fülemben, mintha új életre kelt volna bennem. Gasemu elment mellőlem. A falu másik feléből hallatszott üvöltése. Odarohantunk. Több mint húsz ember hasalt a földön. Felsorakoztatták őket, és mindegyiküket lelőtték, sebeikből még
105
mindig szivárgott a vér. Patakokban folyt, átfúrva és felduzzasztva magát a testek alatt. Gasemu zokogása minden holttest felfordításával egyre csak erősödött. Némelyik száj és szem arról árulkodott, hogy az életéért könyörgött, miközben rettegve várta a golyót. Néhányan, talán utolsó lélegzetvételükkel, belélegezték a föld porát. Főként huszonéves férfi testek voltak. De volt néhány fiatalabb is. A falu többi utcájában félig megégett testek hevertek, olyanoké, akik keményen küzdöttek, hogy kimeneküljenek égő házukból, de nem jutottak messzire. Mindegyikük más és más szenvedő testtartásban feküdt a földön: egyikük a fejét fogta, és állkapcsa fehér csontjai kivillantak, a másik lábait felhúzva feküdt, dermedten, mint egy csecsemő az anyaméhben. A lángok kezdtek elenyészni, én meg körbeszaladtam a faluban, kerestem azt, amit látni sem akartam. Próbáltam felismerni az égett arcokat, de lehetetlen volt. Rengetegen voltak. – Abban a házban laktak – mutatott Gasemu egy elszenesedett kunyhóra. A tűz minden ajtót és ablakkeretet elemésztett, a favázból még hullott az agyag, és az így láthatóvá vált köteleken még kúszott a tűz. Egész testem lebénult. Csak a szemem rebegett. Lassan kinyitottam, majd újra becsuktam. Megpróbáltam megrázni a lábam, hogy átjárja a vér, de az arcomat a kezembe temetve elestem. A földön úgy éreztem, hogy a szemem kifordul a helyéről. Éreztem, ahogyan duzzad, majd a fájdalom elűzte a bénultságom. A házhoz rohantam. Félelem nélkül bementem, és szemügyre vettem a füsttel borított szobákat. A padlót hamu fedte, emberi test maradványai nem látszottak. Teli torokból üvöltöttem, és hangos zokogásban törtem ki, miközben minden erőmmel ütöttem, vertem a gyenge, még égő falakat. Érzéketlenné váltam. Ütöttem-vágtam a lángoló falakat, de semmit sem éreztem. Gasemu és a fiúk elvonszoltak a háztól, és én még mindig ész nélkül kapálóztam a levegőben.
106
– Kerestem őket mindenfelé, de nem találtam senkit – mondta Gasemu. Hanyatt feküdtem a koszos földön, és kezemet az arcomba temettem. Elöntött a düh. Bőgtem, és mérgemben forrongtam, a szívem pedig majd kiugrott a helyéről. Ugyanakkor azt éreztem, hogy a fejemre elviselhetetlen súly nehezedik, súlyosabb, mint amit valaha is el tudtam volna képzelni, még a nyakam is belesajgott. Arra gondoltam, hogy ha nem álltunk volna meg pihenni azon a dombon, ha nem találkoztunk volna Gasemuval, akkor láthattam volna a családomat. Égett a fejem, mintha tűzre kapott volna. Kezemet a fülemre szorítottam, de hiába. Nem tudtam, mi történik velem. Felálltam, Gasemu mögé léptem, és teljes erőmmel fojtogatni kezdtem. – Nem kapok levegőt – hörögte levegő után kapkodva. Ellökött magától, és egy mozsártörő mellé zuhantam. Felkaptam a mozsártörőt, és ismét nekiestem. Elesett, és miután vérző orral felállt, a barátaim lefogtak, nehogy újra rávessem magam. Gasemu rám nézett, és szomorúan így szólt: – Nem tudtam, hogy ez fog történni. Egy mangófához sétált, leült, és elkezdte törölgetni arcáról a vért. A barátaim a földre szorítottak, és dühösen vitatkoztak egymással. Egyikük azt mondta, hogy Gasemu miatt nem láthattuk a szüleinket. A többiek viszont nem értettek egyet vele, és azt állították, hogy ha ő nem lett volna, most mind halottak lennénk. Nem érdekelt. Inkább meghaltam volna, csak hogy láthassam a családomat. A barátaim egymásnak estek, ütötték, rúgták, dobálták egymást. Alhaji belökte Jumahot az egyik házba, és a nadrágja lángra kapott. A porba vetette magát, hogy eloltsa a tüzet, és közben teli torokból üvöltött. Amikor Jumah felkelt, felkapott egy követ, és megdobta Alhajit. A tarkóján találta el. Vér csurgott végig a nyakán. Alhaji a vér láttán dühösen Jumahnak rontott, de Gasemu közbeavatkozott. Elhúzta Alhajit, és vérző fejét egy ronggyal bekötötte. Csendesek és mérgesek voltunk a
107
falu maradványai között. Úgy tűnt, hogy utunk véget ért. – Senki nem hibás – mondta kimérten Gasemu. Szavai újra felbőszítettek, és majdnem nekirontottam. De közeledő hangokat hallottunk. A közeli kávéültetvényre szaladtunk, és a földön fekve néztük a történteket. Több mint tíz lázadó sétált be a faluba. Nevettek, és paskolgatták egymást. Kettő közülük alig lehetett idősebb nálam. Ruhájuk véres volt, és az egyik a hajánál fogva egy férfifejet cipelt. A fej mintha érezte volna, hogy húzzák a haját. Vér csöpögött a nyaka helyéről. Egy másik lázadó egy kanna benzint és egy doboz gyufát vitt. Leültek a földre, kártyáztak, marihuánát szívtak és dicsekedtek egymásnak. – Három falut gyújtottunk ma fel – nevetett az egyik csontos srác, aki talán a legjobban élvezte a helyzetet. Egy másik lázadó, az egyetlen, aki katonaruhát viselt, egyetértően bólogatott: – Igen, ez nagy dolog, és mindezt egy délután. – Megállt, és G3-as fegyverével játszadozott. – Különösen élveztem ezt a falut. Itt mindenkit elkaptunk. Senki nem menekült. Nagyon jól sikerült. Teljesítettük a parancsot, és mindenkit kivégeztünk. Elégedett lesz a parancsnok, ha ideér. – Bólintott, és a többiekre nézett, akik abbahagyták a játékot, amíg beszélt. Mind egyetértően bólogattak. Megpaskolták egymást, és folytatták a játékot. – A másik két faluban megmenekültek páran – vetette közbe egy másik, miközben felállt. Megállt, és megdörzsölte a homlokát, mintha azon gondolkozna, miért is alakult így, majd folytatta: – Talán látták, hogy ez a falu ég, és felkészültek. Más stratégiát kell választanunk. Legközelebb egyszerre kell megtámadnunk az összes falut. Ő kevesebb figyelmet kapott, mint a katonai egyenruhába öltözött férfi. Órákon át kártyáztak és beszélgettek, majd látszólag ok nélkül elkezdtek a levegőbe lövöldözni. Valaki megmozdult mellettem, és a száraz kávéfalevelek halkan megszólaltak.
108
A lázadók abbahagyták a játékot, és menedéket keresve szanaszét szaladtak. Kettejük fegyverestül felénk rohant. Gyorsan jöttek, aztán lekuporodtak. Mintha megbeszéltük volna, egyszerre futásnak eredtünk. Golyók süvítettek köröttünk, míg a kávéültetvényen át az erdőbe szaladtunk. Gasemu futott legelöl, ő ismerte a környéket. Amikor az erdő szélére értünk, Gasemu megállt, és bevárt minket. – Csak kövessétek az ösvényt – mondta. Amikor utolértem, mosolyt erőltetett az arcára. Nem tudom miért, de ez ismét feldühített. Lehagytam, és követtem a fűvel benőtt keskeny ösvényt. Alhaji mögött futottam, aki úgy hajtotta félre a bokrokat, mint a búvár a vizet, amikor levegőért a víz színére siet. Néhány bokor az arcomba vágott, de nem álltam meg. A puskalövések egyre erősebben hallatszottak mögöttünk. Órákon keresztül futottunk a sűrű erdőben. Az ösvénynek vége szakadt, de mi csak szaladtunk, mígnem az ég elnyelte a napot, és a hold befészkelte magát a helyére. A golyók még mindig repkedtek körülöttünk, de most vöröslöttek, ahogyan áthatoltak a bokrokon. A hold eltűnt, és vele együtt a csillagok is. Az ég zokogni kezdett, és könnyei megmentettek a vöröslő golyóktól. Az éjszakát levegőért kapkodva töltöttük az ázott bokrok alatt. A vadászok feladták. Gasemu pityergett, mint egy gyerek. Látványa megrémisztett. Fiatal koromban azt tanultam, hogy a felnőtt férfiak csak akkor sírnak, ha már nincs más lehetőségük. Gasemu a fájdalomtól fetrengett a földön. Amikor végül elég bátornak éreztük magunkat ahhoz, hogy felemeljük, kiderült, miért sír. Párszor eltalálták az éjszaka során. Jobb lába vérzett és bedagadt. Oldalát pedig úgy szorította, hogy el sem akarta engedni. Alhaji felemelte a kezét, az oldalából is ömlött a vér. Mintha a kezével akarta volna visszatartani a vérzést. Zúgó patakként tört fel belőle a vér. Izzadni kezdett. Alhaji odaszólt, hogy szorítsam Gasemu oldalára a kezem. Megfogtam az oldalát, de a vér átfolyt az ujjaim között. Rám nézett, és szemei
109
szomorúan visszahúzódtak szemgödrébe. Sikerült felemelnie gyenge jobb kezét, és megfogta a csuklómat maga mellett. Nem zokogott többé, de a könnyek még mindig csurogtak a szeméből. Musa nem bírta a vér látványát. Elájult. Alhajival levettük Gasemu ingjét, és ráerősítettük az oldalára, hogy az szorítsa el a vérzést. A többiek feszülten figyelték. Musa felkelt, és csatlakozott hozzájuk. Gasemu sóhajtások közepette elmondta, hogy van egy wah* lee a közelben, és ha elindulunk a kávéültetvény felé, megmutatja, hogyan juthatunk vissza az ösvényre és onnan a kunyhó felé. Éjszaka rossz irányba fordultunk. Gasemu Alhajira és rám támaszkodott. Felemeltük, és lassan elindultunk az erdőben. Pár percenként leültettük, és letöröltük homlokáról az izzadtságot. Elmúlt már dél, amikor Gasemu sóhajtozni kezdett, és egész teste reszketett. Gyomrát fogva fájdalmasan egyik oldaláról a másikra gurult. Egyre szaporábban szuszogott, majd hirtelen mozdulatlanná vált. Hanyatt fekve szemét az égre meresztette, lábai megrázkódtak, majd a karjai és ujjai is. A szeme végleg nyitva maradt, és a lombok csúcsára meredt. – Emeljük fel – szólalt meg Alhaji reszkető hangon. Alhajival két oldalról a nyakunkba fontuk Gasemu karját, és úgy vonszoltuk, hogy lábai a földet súrolták. Karja hideg volt. A teste még izzadt, és újra vérezni kezdett. Egy szót sem szóltunk. Tudtuk, mi történt. Gasemu szemei még nyitva voltak, amikor végül a wahlee-hoz értünk. Alhaji zárta le. Melléültem. A tenyerem és a csuklóm véres volt. Sajnáltam, hogy megütöttem a mozsártörővel. Azóta rászáradt az orrára a vér. Halkan elpityeredtem. Egy ponton túl már nem tudtam tovább sírni, pedig szerettem volna. A nap *
A falu határain kívül eső hely, ahol a kávét és gabonát dolgozzák fel.
110
készen állt elhagyni az eget. Azért kelt fel, hogy magával vigye Gasemut. Csak ültem mellette, de nem tudtam gondolkodni. Az arcom megkeményedett. Éreztem a szellő érintését, de a húsom ellenállt a hideg szélnek. Le sem hunytam a szemem egész éjjel. Időről-időre könnybe lábadt a szemem. Elszálltak belőlem a szavak. Pár percig próbáltam elképzelni, mit érezhetett Gasemu, amikor reszkető ujjain keresztül lelke végleg eltávozott a testéből.
12 Pontosan nem tudom, hány napja meneteltünk már, amikor egyszer csak két férfi puskacsőre kapott minket, és intett, hogy lépjünk közelebb. Mindkét oldalról AK-47-esekkel, G3-asokkal és rakétahajtású gránátokkal felszerelkezett, csatasorban álló férfiak vettek körül. Arcuk sötét volt, mintha szénben fürödtek volna, és feszülten figyeltek minket vörösen izzó szemeikkel. A csatasor végében négy, vérben fürdő egyenruhás férfi feküdt a földön. Egyikük hason feküdt, belei testéből kifordulva hevertek mellette, és rezzenéstelen arccal meredt a semmibe. Amikor elkaptam róla a tekintetem, egy szétvert fejű férfit pillantottam meg. Lélegzett, és az agyában még mindig lüktetett valami. Hányingerem volt. Minden forgott körülöttem. Az egyik katona le sem vette rólam a szemét, miközben valamit rágcsált és mosolygott. Ivott a kulacsából, majd a maradékot az arcomba fröcskölte. – Hozzászoksz majd. Végül mindenki megszokja – mondta. Puskalövések dördültek el a távolban. Erre a katonák elindultak, és magukkal vittek minket is. Egy folyóhoz értünk, ahol korábban kikötötték alumínium motorcsónakjaikat. Tíz-tizenegy éves, katonanadrágot viselő fiúk testei hevertek halomban a parton. Elkaptuk a tekintetünket. A puskalövések megélénkültek. Beszálltunk az egyik csónakba, de még alig indultunk el, amikor egy rakétahajtású gránátot lőttek felénk a bokrok közül. A parton robbant. A folyó vize felforrt körülötte. Egy katonaruhás lázadó fegyverét a katonákra irányítva az ösvényen a csóna-
112
kok felé szaladt. A csónakomból az egyik katona tüzet nyitott rá, és a lázadó rögvest a földre zuhant. Lefelé haladtunk, majd egy mellékfolyó elágazásánál szálltunk partra. A katonák Yelébe, egy valamivel több, mint tíz házból álló faluba vittek minket, ahol a házak többségét ők szállták meg. A falu határát megtisztították a bokroktól, kivéve a folyó felőli bejáratát, amerről mi is megérkeztünk. Így az ellenség jóval nehezebben tud ránk támadni, magyarázták a katonák. Kezdetben úgy tűnt, hogy végre biztonságos helyre kerültünk. Yele utcáit rendszerint kedélyes csevegés és nevetgélés töltötte meg. A civilek és a katonák az időjárásról, az ültetés időszakáról és a vadászatról beszéltek, de a háborúról szó sem esett. Eleinte nem értettük, hogy miért viselkednek így. De az emberek mosolya fokozatosan meggyőzött bennünket arról, hogy nincs miért aggódnunk. Csak az árván maradt gyerekek látványa rontott a falu összképén. Több mint harminc hét és tizenhat év közötti fiú volt ott. Én is közéjük tartoztam. Semmi jel nem utalt arra, hogy bármi fenyegetné gyermekkorunkat, arra meg még kevésbé, hogy akár meg is fosztanak tőle. A többi fiúval együtt egy nagy, befejezetlen, betontéglából épült házban laktunk. A teteje egy hatalmas zöld ponyva volt, az védett minket, amíg kettesével aludtunk a betonpadlóra terített apró plédeken. A katonák egy másik befejezetlen épületben szálltak meg, és a civilektől elkülönülve élték társadalmi életüket. Esténként filmeket néztek, zenéltek, nevetgéltek és marihuánát szívtak. A fű szaga az egész faluban terjengett. Nappal, amíg mi a konyhában segédkeztünk, ők a civilekkel társalogtak. Kanei és én vizet hordtunk és mosogattunk. A többiek padlizsánt, hagymát, húst és egyebeket aprítottak a konyhában. Napközben szerettem magam lefoglalni a munkával, jöttem-mentem a folyó és a konyha között, és folyamatosan mostam az edényeket. Csak így tudtam elvonni figyelmemet a komoly fejfájással
113
járó gondolataimtól. De délre a napi munkákat elvégeztük: elkészült a vacsora, már csak el kellett fogyasztani. Mindenki a falu terére néző verandákon üldögélt. A szülők gyermekeik haját igazgatták, a lányok énekeltek és tapsoltak, és néhány fiatalabb katona focizott a fiúkkal. Üdvrivalgásuk és a taps egészen a folyóig elhallatszott. Nappal nyoma sem volt a félelemnek ebben a faluban. A focimeccsek azokra a bajnokságokra emlékeztettek, melyeken én is részt vettem, amikor a családom Mogbwemo bányavárosába költözött. Legjobban az egyik győztes meccs ragadt meg bennem, amit Juniorral és a többi barátunkkal együtt nyertünk meg. A szüleim is végigszurkolták a meccset, majd miután lefújták a játékot, az anyám széles mosollyal, büszkeségtől sugárzó arccal tapsolt. Apám odasétált hozzám, megcirógatta a fejem, majd, mint aki engem kiált ki bajnoknak, a magasba emelte a jobb kezem. Ugyanezt tette Juniorral is. Anyám egy pohár vizet hozott nekünk, és amíg megittuk, legyezett minket a fejkendőjével. A szívem hevesen vert az izgalomtól, és folyt rólam az izzadság. Ajkamon éreztem a homlokomról lecsurgó sós verejték ízét. Könnyűnek és gondtalannak éreztem magam akkor a családom körében, és repestem a boldogságtól. Arra vágytam, hogy az a perc sose múljon el, nem a győzelmünk miatt, hanem azért, mert a szüleim vidámsága aznap este annyira feldobott, hogy minden idegem külön életre kelt, és ringatózott a bennem szétáradó kellemes szellőben. Távol tartottam magam a játékoktól a faluban, inkább a házak mögött üldögéltem, és bámultam a semmibe, amíg a migrénes fejfájásom lecsillapodott. Senkinek nem mondtam el, hogy mi történik velem. Még az „őrmester doktornak” – ahogyan a civilek nevezték – sem tettem említést a tünetekről, amikor reggelente felsorakoztatták a gyerekeket és a családokat, hogy kivizsgálják őket. A doktor láz, megfázás és sok egyéb betegség után érdeklődött, de soha nem kérdezte meg,
114
hogy szenved-e valaki rémálmoktól vagy migréntől. Este Alhaji, Jumah, Moriba és Kanei golyóztak a nyitott ablakon beáradó holdfénnyel megvilágított betonpadlón. Musa, aki minden este más és más történettel zárta a napot, igen népszerű lett a fiúk körében. Én rendszerint összeszorított fogakkal csendben ültem a szoba egyik sarkában, mivel nem akartam, hogy a barátaim lássák, mennyire szenvedek a fejfájástól. Lelki szemeim előtt lángcsóvák és az átélt jelenetek sokassága villant fel, miközben gyerekek és nők megkínzott hangja éledt újra csillapíthatatlanul a fejemben. Csendben sírtam, mialatt a fejem lüktetett, mintha kalapáccsal vernék. Ha a migrén elmúlt, rövid időre el tudtam aludni, de hamarosan rémálmokra riadtam fel. Egyik éjszaka azt álmodtam, hogy fejbe lőttek. Vérben fetrengtem, miközben az emberek sietősen elmentek mellettem. Egy kutya odajött, és vadul nyalni kezdte a véremet. Az édes vér ízére rám vicsorgott. El akartam ijeszteni, de képtelen voltam megmozdulni. Felébredtem, mielőtt belekezdett volna abba, amitől a legjobban rettegtem. Folyt rólam a víz, és képtelen voltam újra elaludni. Egyik reggel váratlanul feszültté vált a hangulat a faluban. Nem lehetett tudni, hogy mi okozta a változást, de sejtettük, hogy valami történni fog. Az összes katona egyenruhában, hátizsákjukban és derékövükön fegyverrel és lőszerkészlettel megrakva gyülekezett a falu terén. Mozdulatlanul álltak, szuronyuk a katonanadrágjuk mellett lógott, sisakjukat a hónuk alá szorították. „Vigyázz!” „Pihenj!” „Vigyázz!” „Pihenj!” Hallottam a kiképzőtiszt hangját, miközben Alhajival vízért a folyó felé tartottunk. Mire visszaértünk, a tiszt már nem utasította a katonákat. Helyette Jabati hadnagy állt hátul összekulcsolt kezekkel az embereivel szemben. Órákon keresztül beszélt hozzájuk, mielőtt ebédelni engedte őket. Miközben a hadnagy beszédet tartott, mi csendben folytattuk munkánkat, és füleltünk, de ah-
115
hoz, hogy mindent tisztán halljunk, be kellett volna állnunk a katonák sorába, ami persze elképzelhetetlen volt. Egész nap szótlanul a közelükben lődörögtünk, és próbáltuk kitalálni, miről beszélhet a hadnagy. Este a katonák megtisztították a fegyvereiket, és pár sorozatot a levegőbe eresztettek. A váratlan puskalövések elől a fiatalabb gyerekek a szüleik lába közt kerestek menedéket. A katonák cigarettáztak és marihuánát szívtak, voltak, akik egymagukban ücsörögtek, míg mások kártyáztak és hajnalig viccelődtek egymással, vagy filmet néztek az egyik tábori sátorban. Jabati hadnagy a háza verandáján ült, és könyvet olvasott. Nem nézett fel, még akkor sem, amikor az emberei egy háborús filmben mutatott fegyver mérete és kidolgozottsága láttán hangosan fütyülni kezdtek. Csak akkor emelte fel a fejét, amikor ismét csend lett. Észrevette, hogy figyelem, és odahívott magához. Magas volt, és majdnem teljesen kopasz. Nagy szemei jól illettek telt pofacsontjához, amitől mindig úgy nézett ki, mintha tele lenne a szája. Szótlan volt, de csendessége mögött erőteljes tekintély rejlett. Az emberei tisztelték, ugyanakkor félték is. Az arca olyan sötét volt, hogy össze kellett szednem minden bátorságom, hogy a szemébe nézzek. – Elég ételt kapsz? – kérdezte. – Igen – válaszoltam, miközben próbáltam elolvasni a könyv címét. – Shakespeare – mutatta meg a borítót. – Julius Caesar. Hallottál róla? – Az iskolában kötelező olvasmány volt. – Emlékszel valamire belőle? – „A gyáva többször hal meg sír előtt…”* – kezdtem bele, és ő velem együtt folytatta. Amint befejeztük, arca megint megkeményedett. Rám se hederítve megint a könyvébe mélyedt. Néztem, ahogy az erek kidagadnak a homlokán, majd vissza*
Vörösmarty Mihály fordítása
116
húzódnak, mialatt magába szívja a könyv tartalmát vagy elmereng rajta. Lábujjhegyen sétáltam el mellőle, éppen amikor leszállt a sötétség. Hétévesen a város terén Shakespeare-monológokat szavaltam az öregeknek. Hétvégenként összegyűltek a férfiak, hogy megvitassák a közösség ügyeit. Hosszú fapadokon ültek, és minden megbeszélés után hívattak, hogy szavaljak el egy Shakespeare-idézetet. Az apám hangos krákogással csitította el a férfiakat, hogy elkezdhessem. Kezét a mellén keresztbe fonva az első sorban ült, arcán akkora mosollyal, amekkora, úgy tűnt, soha nem múlhat el. Egy padon álltam, és hosszú botot tartottam a kezemben, ami a kardot jelezte. Majd belekezdtem a Julius Caesarba. „Barátaim, rómaiak, földieim, Figyeljetek rám.”* Mivel a Macbeth és a Julius Caesar volt a felnőttek kedvence, mindig azokból választottam részleteket. Mindig lelkesedéssel és izgalommal olvastam fel nekik, és úgy éreztem, hogy igazán jól beszélek angolul. Ébren voltam, amikor a katonák elhagyták a falut azon az éjszakán. Menetelésük baljós visszhangja hajnalig, sőt egész másnap zengett. Tíz katonát hagytak hátra a falu védelmére, akik egész nap nem hagyták el az őrhelyüket. Amikor a sötét égbolt kinyújtotta ujjait, jelezve, hogy közeleg az este, a katonák a levegőbe eresztettek néhány sorozatot. Ezzel hirdettek kijárási tilalmat, és adták ki a parancsot, hogy „mindenki takarodjon befelé, és feküdjön a földre”. Aznap éjszaka Musa nem mesélt történeteket, és Moriba sem golyózott a többiekkel. Csendben támasztottuk a falat, és hallgattuk a távoli puskalövések zaját. Csak a hajnal közeledtére bukott elő a hold a felhők mögül, és nézett le ránk az épület nyitott ablakán keresztül, mielőtt a kakaskukorékolás végleg elűzte. *
Vörösmarty Mihály fordítása
117
A reggel nemcsak napfelkeltét hozott, hanem katonákat is. Azt a néhányat, akik túlélték az éjszakát. Egykor kifényesített csizmájukat most sár itatta át, és egymástól elhúzódva kapaszkodtak a fegyverükbe, mintha csak az nyújthatna számukra vigaszt. Volt egy katona, aki magába roskadva, fejét a kezébe temetve egy betontéglán ringatózott a konyha tövében, majd egyszer csak felállt, körbesétált a faluban, és újra elfoglalta a betontéglát. Ezt ismételgette újra és újra, egész nap. Jabati hadnagy eközben a rádióján beszélt, majd hirtelen a falhoz vágta, és bevonult a szobájába. A civilek, vagyis mi, aznap nem beszélgettünk. Csak a katonák között elburjánzott őrület kibontakozását figyeltük. Délben egy több mint húszfős erősítés jelentkezett a faluban. A hadnagy meglepődött, és megörült nekik, de leplezte az érzéseit. Az újonnan érkezett katonák összeszedelőzködtek, majd kivonultak a frontra. Nem volt mit titkolni, tudtuk, hogy a háború a közelben folyik. Miután a katonák elmentek, hamarosan közeli puskalövéseket hallottunk. A falut őrző katonák mindenkit beparancsoltak a házakba. A tűzharc egész estig elhúzódott, így elnyomta a madarak csicsergését és a tücskök ciripelését. Éjszaka a közeli csatából lőszerkészletért és egy lélegzetvételnyi szünetért a faluba sietett néhány katona. A sebesülteket magukkal hozták, hogy a lámpával bevilágított sebészeten haljanak meg. A halottakat nem hozták magukkal. A foglyokat felsorakoztatták, és fejbe lőtték. Napokon keresztül tartott ez, és minden alkalommal kevesebb katona érkezett meg a frontról, mint amennyi elindult. Akik a faluban maradtak, úgy megzavarodtak, hogy éjszakánként a vécére tartó civilekre lövöldöztek. Egyik nap a hadnagy utasította az embereit, hogy mindenkit hívjanak össze a főtéren. – Emberek várnak arra az erdőben, hogy elpusztíthassanak minket. Legjobb tudásunk szerint harcoltunk ellenük, de túl sokan vannak. Körülvettek minket. – A hadnagy kezével kört írt le a levegőben. – Nem adják fel, amíg be nem veszik ezt a
118
falut. Az ételünket és a lőszereinket akarják. – Szünetet tartott, majd lassan folytatta: – Közületek sokan azért vannak itt, mert megölték a szüleiket vagy a családjukat, mások meg azért, mert ez egy biztonságos hely. Hát ez már nem az a biztonságos hely, ami volt. Ezért erős férfiakra és fiúkra van szükségünk, akik segítenek megküzdeni az ellenséggel, hogy továbbra is fenntarthassuk a falu biztonságát. Ha nem akartok harcolni és küzdeni, azt is elfogadjuk. De nem kaptok enni, és nem maradhattok itt a faluban. Elmehettek, mert csak olyan emberekre van szükségünk, akik előkészítik a lőszereket és harcolnak is. Elég nő van ahhoz, hogy rájuk bízhassuk a konyhát, az egészséges fiúkra és férfiakra a lázadók elleni küzdelemben van szükség. Itt az idő, hogy megbosszuljátok, amit a családotokkal tettek, és megakadályozzátok, hogy további gyerekek veszítsék el a szüleiket – azzal az emberei kíséretében elhagyta a teret. Egy darabig még csendben ácsorogtunk, aztán a kijárási tilalom bejelentése után mindenki lassan a hálóhelye felé vette útját. Odabent Jumahhal, Alhajival, Kaneivel, Moribával és Musával csendben megvitattuk, hogy mitévők legyünk. – A lázadók mindenkit le fognak mészárolni ebben a faluban, mert ellenségnek, kémnek tartanak mindannyiunkat. Ezt mondta az őrmester – foglalta össze Alhaji a döntés nehézségét. A többiek, akik már a matracukon feküdtek, felkeltek, hogy csatlakozzanak hozzánk, miközben Alhaji folytatta: „Jobb lesz tehát, ha egyelőre itt maradunk” – sóhajtotta. Nem volt választásunk. A falu elhagyása egyet jelentett a halállal. – Figyelem! A hadnagy parancsa: Mindenki azonnal jöjjön a főtérre! – törte meg a csendet a hangosbeszélőből felzúgó katonahang. Még mielőtt befejezte volna, a tér már tele volt. Mindenki várta azt a percet, amikor eldől, hogy mi lesz a sorsunk. Én éppen a konyhában ültem a barátaimmal az ablak mellett, amikor a bejelentést meghallottuk. Üres, kifejezéstelen tekintetük nem
119
árulkodott érzelmekről, de láthatóan elhomályosult a szomorúságtól. Megpróbáltam a szemükbe nézni, mire ők elkapták a tekintetüket. Reggelizni próbáltam, de a félelem eloszlatta az éhségemet. Mikor végül helyet találtunk magunknak a tömegben, puskalövések dördültek el a távolban, majd elhalkultak, és végül elviselhetetlen csend állt be. A hadnagy egy téglarakáson állt, hogy mindenki láthassa. Hagyta, hogy a csend elüljön a vérünkben, majd kezével a katonák felé intett, akik két testet hoztak magukkal: egy fiúét és egy férfiét. Mindketten a faluban éltek. Még friss vér áztatta ruhájuk, és a szemük is nyitva volt. A felnőttek elfordították a fejüket, a kisgyerekek és a csecsemők pedig sírásban törtek ki. A bömbölés zaja csak akkor csillapodott, amikor a hadnagy megköszörülte a torkát, és beszélni kezdett. – Sajnálom, hogy ilyen borzalmas látványnak tettelek ki titeket a gyerekeitek jelenlétében. De megismétlem, hogy mindanynyian találkoztunk már a halállal. Ha más nem, kezet ráztunk vele. Majd a testek felé fordulva lágy hangon folytatta: – Ez a férfi a gyerekével ma reggel úgy döntött, hogy a figyelmeztetésem ellenére elhagyja a falut. Mereven elutasította, hogy részt vegyen a háborúban, így hát hagytam, hadd csináljon, amit akar. Nézzétek, mi lett a vége! A lázadók a tisztáson lőtték le őket. Az embereim visszahozták őket, és én úgy döntöttem, megmutatom nektek, csak hogy értsétek a helyzetünket. A hadnagy közel egy órán át folytatta azt ecsetelve, hogy a lázadók hogyan vágták le az emberek fejét családtagjuk jelenlétében, égettek fel falvakat a lakókkal együtt, kényszerítettek fiúkat, hogy az anyjukkal közösüljenek, vágtak ketté újszülött csecsemőket, mert túl sokat sírtak, vágták fel terhes nők hasát, hogy kivegyék a babát és megöljék… aztán a földre köpött, és folytatta. Biztosra akart menni, nehogy kihagyjon valamit, és hogy a tömegben összegyűltek közül mindenki a saját tapasztalatán keresztül ismerjen rá a lázadók valamely szörnyű tettére.
120
– Nincs már bennük semmi emberi. Nem érdemlik meg, hogy éljenek. Ezért kell megölnünk őket. Gondoljatok arra, hogy ez olyan, mint a gonosz elleni küzdelem. Ez a legnagyobb szolgálat, amit az országotokért tehettek. A hadnagy előhúzta a pisztolyát, és lőtt kettőt a levegőbe. Mindenki kiabálni kezdett: – Meg kell ölnünk őket. Nem hagyhatjuk, hogy ezt a földet tapossák. Mindannyian utáltuk a lázadókat, és elhatároztuk, megakadályozzuk, hogy bevegyék a falut. Mindenki arca elszomorodott és megfeszült. A falu hangulata gyorsan megváltozott a beszéd után. A reggeli napsugarak eltűntek, és a nap borongóssá vált. Mintha az ég hamarosan összeomlana és a földre zuhanna. Dühös voltam, és a barátaimhoz hasonlóan én is rettegtem. Jumah kezét a háta mögött összekulcsolva az erdőt nézte. Moriba a kezébe temette arcát, Kanei a földet bámulta, Musa karját maga köré tekerte, Alhaji bal kezével eltakarta a szemét, én meg csípőre tett kézzel álltam, és próbáltam megállítani a lábaim remegését. Minden nőt és lányt a konyhához rendeltek, minden férfit és fiút pedig a lőszerraktárhoz parancsoltak, ahol a katonák filmeket néztek, és marihuánát szívtak. Az épület felé sétálva láttuk, amint egy G3-as fegyvert viselő katona lép ki onnan, és megáll az ajtóban. Ránk mosolygott, felemelte a fegyverét, és néhány sorozatot a levegőbe eresztett. A földre lapultunk, mire ő jót nevetett rajtunk, és visszasétált a házba. Ahogy beléptünk az ajtón, az épületen belül elhelyezett sátraknál találtuk magunkat. A lőszerkészlet dobozaitól és a fal mellett sorakozó puskákat fedő ponyvától eltekintve az épület fedetlen volt. Az egyetlen közös térben egy lestrapált dobon hatalmas televízió állt. A tévékészüléktől pár méterre volt a generátor és néhány kanna benzin. A katonák előbújtak sátraikból, amikor az őrmester hátravezetett bennünket a háznak abba a részébe, ahol még soha nem jártunk. Több mint harmincan voltunk fiúk, közülünk ketten, Sheku és Josiah csak hét és tizenegy
121
évesek voltak. A többiek tizenhárom és tizenhat között voltak, kivéve Kaneit, aki már betöltötte a tizenhetet. Az egyik civil ruhába öltözött katona síppal a nyakában felszökkent az AK-47-esekkel megrakott állványra, és mindannyiunknak adott egyet. Amikor hozzám ért, kerültem a tekintetét, erre ő addig emelte a fejemet, mígnem kénytelen voltam a szemébe nézni. Átnyújtotta a puskát. Remegő kézzel fogtam meg. Odatartotta a tölténytárat, mire még jobban reszketni kezdtem. – Úgy tűnik, két dologban egyformák vagytok – szólalt meg a katona, miután letesztelt minket. – Féltek egy férfi szemébe nézni, és féltek megfogni a fegyvert. Úgy remegtek, mintha nem a ti kezetekben lenne a fegyver, hanem a fejeteknek szegeznének egyet. – Egy ideig föl-le sétált mellettünk, majd folytatta: – Ez a puska – emelt magasba egy AK-47-est – hamarosan a legközelebbi társatok lesz, úgyhogy jobb, ha megbarátkoztok vele. Mára ennyi. Aznap éjszaka a sátram bejárata előtt üldögéltem, és abban reménykedtem, hogy a barátaim kijönnek hozzám beszélgetni. Alhaji egy idő után meg is jelent a bejáratnál, egy pár percig bámult engem, de aztán elfordult, és a földre meredt. Már éppen el akartam indulni felé, amikor gyorsan visszabújt a sátrába. Belélegeztem a hűvös éjszakai levegőt, és vele együtt a marihuána illatát. Sóhajtottam egyet, és visszamentem a sátramba, de egész éjszaka csak ültem a földön, és képtelen voltam lehunyni a szemem. Gondolatok nélkül, fejemet a kezembe temetve hánykolódtam. Először virrasztottam egyedül anélkül, hogy migrénes fejfájások gyötörnének. Elkezdtem tűnődni ennek okán, amikor a sötét éjszakában egy kakas kukorékolni kezdett. A megtévesztett kakas egész éjszaka kukorékolt addig, amíg végül beköszöntött a reggel. Két sátortársam, Sheku és Josiah, a két legfiatalabb fiú, még
122
aludt, amikor reggel hatkor harangszóval gyakorlatozásra hívtak bennünket. – Gyertek, menjünk – rázogattam finoman őket, hogy keljenek fel. De csak átfordultak a másik oldalukra, és tovább aludtak. A lábaiknál fogva kellett őket leráncigálnom a matracról, és addig paskolnom az arcukat, míg végül felébredtek. A katonák sátorról sátorra jártak, kivonszolták azokat, akik még aludtak, és egy vödörből vizet zúdítottak rájuk. A gyakorlótéren találkoztunk, ahol új edzőcipőket, katonai sortot és különböző színű pólókat osztottak szét közöttünk. Valaki Adidast, valaki Nike-t kapott. Én egy fekete Reebok Pump cipőt kaptam, aminek akkor mindennél jobban örültem. Levettem a régi nadrágomat a rapkazettákkal a zsebében. Miközben a katonasortot magamra húztam, egy katona elvette elnyűtt nadrágomat, és a lángoló tűzbe hajította, amit azért gyújtottak, hogy a régi holmikat elégessék. A tűz felé rohantam, de a kazetták már olvadni kezdtek. Könnybe borult a szemem, és az ajkam remegni kezdett, miközben lemondóan elfordultam. Miután magunkra öltöttük az új ruháinkat, szétvetett lábakkal, kezünket egyenesen magunk mellett tartva felsorakoztunk. Amíg várakoztunk, néhány katona visszatért a frontról, hogy újabb lőszeradaggal töltse meg a fegyverét, és megpakolja az oldaltáskáját. Némelyik egyenruhája és arca véres volt, de nekik ez látszólag fel sem tűnt, vagy csak egyszerűen nem vettek róla tudomást. Gyorsan megreggeliztek, és máris visszaindultak oda, ahová úgy tűnt, nem sok kedvük volt visszatérni. Mielőtt elindultak a tisztás felé, a falnak támaszkodva csukott szemmel mély lélegzetet vettek, és szorosan megmarkolták fegyverüket. Sheku és Josiah mellettem álltak, mintha az, hogy egy sátorban lakunk, egyben azt is jelentené, hogy a bátyjuk vagyok. A Gadafi tizedesként bemutatkozó katona helyett engem néztek és követtek a gyakorlatozás alatt. A tizedes fiatal srác volt, sokkal fiatalabb, mint a hadnagy vagy az őrmester, de kopaszra borot-
123
vált fejével arca idősebb férfi benyomását keltette. Feszült arca, még ha mosolygott is, fanyarnak tűnt. Először pár percig csak az épületet futottuk körbe, majd a közeli bozótosban megtanultuk, hogyan kell kúszni. Gadafi tizedes feltartotta az öklét, majd amikor leengedte, mi a földre vetettük magunkat a bokrok között, és halkan kúszni kezdtünk a kijelölt fa irányába. Onnan pedig lapulva a fák mögött kerestünk menedéket. Ezek után visszarohantunk a gyakorlótérre. A gyakorlatozás kezdeti fázisában a tizedes nem beszélt túl sokat. Annyit mondott csak, hogy „nem rossz,” „szörnyű” és „gyorsabban”. Csak a kezével gesztikulált, mert azt mondta, hogy ha egyszer kijutunk a frontra, ott már csak azt használhatjuk. A tisztás felé mutatott, ahol „egy szóért egy fejbe lőtt golyó jár fizetségül”. Aztán szárazon mosolygott, és kikerekítette a szemét, hogy mi is vele nevessünk. Miután már eleget futottunk, kúsztunk és lapultunk, megengedte, hogy együnk egy kis tejsodós kenyeret. Egy percet adott nekünk arra, hogy elvegyük és megegyük az ételt. Ami nem fogyott el, azt az idő lejártával elvették tőlünk. Az első nap senki sem tudta megenni, de egy hét után már bármit be tudtunk habzsolni egy perc alatt. A gyakorlatozásnak ezt a pontját sikerült a legjobban elsajátítanunk. A késői reggeli után felsorakoztunk a tizedessel szemben, és ő átnyújtotta nekünk az AK-47-eseket. Amikor rám került a sor, feszülten rám meredt, mintha azt akarná mondani, hogy valami olyat ad a kezembe, amit érdemes nagy becsben tartani. Ujjával megbökdöste a mellkasomat, és körbesétált. Amikor újra előttem állt, vöröslő szemével és enyhén rángatózó arcával megint rám meredt. Fogait kivillantotta, mintha támadni készülne, erre a lábaim remegni kezdtek, és ő elmosolyodott. De mielőtt vele együtt mosolyoghattam volna, abbahagyta, és homlokán megfeszültek az erek. Még mindig egyenesen rajtam tartva szemét, egy faládába nyúlt, és elővette a puskát. Kivette a tárat, és az AK-t két kézzel felém nyújtotta. Egy darabig tétováztam, mire
124
ő a mellkasomnak nyomta a fegyvert. Remegő kezekkel fogtam meg a puskát, tisztelegtem, és a sor végére rohantam, még mindig fegyverrel a kezemben, amire azonban rápillantani sem mertem. Megrémisztett, mert azelőtt még soha nem volt ennyi ideig puska a kezemben. Csak ahhoz a bambuszból készült játékpuskámhoz tudtam hasonlítani, amivel hét éves koromban játszottam. A játszótársaimmal kifaragtuk a fegyvereket, és háborús játékokat játszottunk a nagymamám falujában a kávéültetvényeken és a befejezetlen épületekben. Puff, puff, utánoztuk a puskaropogást, és aki a leggyorsabb volt, bejelentette a többieknek, hogy kit ölt meg. Aztán folytattuk a reggeli gyakorlatozást, de ezúttal magunkkal cipeltük töltetlen AK-47-esünket is. A puskát a hátunkon, vagy a kezünkben tartva kúsztunk és futottuk körbe a házat. Shekunak és Josiahnak kicsit nehezek voltak a fegyverek, ezért folyton elejtették, de aztán rögtön újra felkapták őket. Egyperces ebédszünetet kaptunk, aztán újabb gyakorlatba fogtunk. Egy közeli banánültetvényre vittek minket, ahol szuronnyal döfködtük a banánfákat. – Képzeljétek azt, hogy a fa a ti ellenségetek, a lázadó, aki megölte a szüleiteket, családotokat, és aki minden rosszért felelős, ami veletek történt – kiabálta a tizedes. – Így döfsz le valakit, aki megölte a családodat? – kérdezte. – Én így csinálnám – erre kivette a szuronyát, és üvöltve neki esett a banánfának. – Először a gyomrába, aztán a nyakába, majd a szívébe, amit kivágtok és megmutattok neki, mielőtt kinyomjátok a szemét. Ne feledjétek, hogy ő talán még kegyetlenebbül gyilkolta meg a szüleiteket. Folytassátok! – banánlevéllel megtörölte a kését. A tizedes üvöltésére felbőszültünk, és addig döfködtük a banánfákat a késünkkel, amíg a földre nem zuhantak. – Jó – mondta biccentve és elgondolkozva valamin, ami miatt a mosoly a szokásostól hosszabb ideig ült az arcán. Gyakorla-
125
tozásunk során újra és újra elismételte ugyanazt a mondatot: Képzeljétek el az ellenségeteket, a lázadót, aki kivégezte a szüleiteket, a családotokat, és aki minden rosszért felelős, ami veletek történt. Délután egyebek mellett azt is megtanultuk, hogyan tárazzuk be a puskát. Mindig legyen kibiztosítva a fegyvered, sosem tudhatod, mi leselkedik rád – javasolták a katonák. Aznap este kis faágakra helyezett furnérlemez táblákra célozva gyakoroltuk az erdő szélén, hogyan süssük el a fegyvereinket. Mivel Sheku és Josiah nem voltak elég erősek ahhoz, hogy megtartsák a fegyvereiket, a tizedes adott nekik egy-egy magas széket, amire puskájukat támaszthatták. A lövészgyakorlat után megmutatták, hogyan szedjük szét és olajozzuk meg öreg AK-s fegyvereinket, amelyek koruknál fogva bármikor felmondhatták a szolgálatot. Aznap éjszaka mikor visszaértünk a sátorba, a hálótársaim azonnal kidőltek. Mosolygás helyett Sheku álmában azt mondogatta, „puff, puff, bumm”, Josiah pedig azokat a vezényszavakat kiáltotta, amiket a banánfák döfködése közben ismételgettünk. Én azonban bármennyire is kimerült voltam, nem tudtam aludni. A fülem még zsongott a puskalövésektől, a testem sajgott, és a mutatóujjam bedagadt. Egész nap nem volt időm a gondolkodásra. Most már éreztem a mérget magamban, elképzeltem, ahogyan lelövök vagy ledöfök egy lázadót. „A lázadók felelősek minden rosszért, ami veletek történt.” Elképzeltem, amint elfogok néhány lázadót, bezárom őket egy házba, amit aztán leöntök benzinnel, és egy gyufával alágyújtok. Lássuk, hogyan égnek szét – nevetgéltünk a képzeletemben. Egy Lansana nevű fiú dudorászása zavart meg. Három sátorral odébb lakott, és elalvás előtt néha olyan dallamokat dúdolt, amiket még soha nem hallottam. Az első lövészgyakorlat után dúdolt először. Hangja a sötét erdőben is visszhangzott, és ha abbahagyta, az éjszaka elcsendesült.
13 Talán vasárnap reggel lehetett, amikor a tizedes egy szabadnapot engedélyezett. Szuronyának lapos felével a tenyerébe csapott, és így szólt: – Ha vallásosak vagytok, vagyis keresztények, a mai napon imádjátok az Urat, mert lehet, hogy többé már nem lesz rá alkalmatok! Oszolj! A katonanadrágban és a nekünk ajándékozott edzőcipőben a térre ballagtunk. Már fociztunk, amikor a hadnagy megjelent házának verandáján. A játékot megszakítva tisztelegtünk. – Csak folytassátok! Szeretném látni, hogyan fociznak a katonáim. – Leült a kisszékére, és elmélyült a Julius Caesar olvasásában. Amikor befejeztük a játékot, a folyóhoz mentünk, hogy úszszunk egyet. A folyó felé rohanva éreztem, ahogyan a nap sugarai és a hűvös szellő felszárítják testemről a verejtékemet. Először versenyt úsztunk, majd két csoportra oszlottunk, és rejtőzködő-rajtaütéses játékkal folytattuk. Ebből a játékból az a csapat került ki győztesen, amelyiknek sikerült a másik fél minden tagját elfognia. – Gyerünk katonák, a szünidőnek vége! – kiabálta a tizedes a folyópartról. Kikászálódtunk a vízből, és követtük őt a faluba. Miközben kocogva próbáltunk vele lépést tartani, viccből igyekeztünk egymást elgáncsolva a bokorba lökni. A faluban azt az utasítást kaptuk, hogy azonnal tisztogassuk meg AK-47-eseinket. Miközben fegyvereinkkel voltunk elfoglalva, hátizsákokat és övtáskákat osztottak szét közöttünk. Két
127
láda lőszert tettek elénk, az egyikben megtöltött tárak, a másikban különálló lövedékek voltak. A tizedes megparancsolta, hogy mindenki annyi lőszert vegyen magához, amennyit cipelni tud: – Ne vegyetek túl sokat! Azt akarjuk, hogy képesek legyetek gyorsan mozogni – mondta. Miközben felpakoltam, észrevettem, hogy az idősebb katonák is ugyanezt teszik. Kezem remegni kezdett, és a szívem hevesen kalapált. Alhajit kivéve mindenki nagyon jól szórakozott, mert azt hitték, hogy újabb gyakorlat következik. De én tudtam, hogy most nem gyakorlatozni indulunk, és tudta Alhaji is, aki az épület falának támaszkodva úgy ölelte fegyverét, mint anya a gyermekét. Tudta, mi vár ránk. – Talpra, katonák! – hangzott fel a tizedes vezényszava, miután átöltözve ismét megjelent. Katonai egyenruhát öltött, lőszerekkel megrakott hátizsákot és oldaltáskát cipelt. Kezében egy G3-as fegyvert tartott, hóna alatt pedig egy katonai sisakot szorított. Felsorakoztunk a szemlére. A fiúk mind katonanadrágot és zöld pólót viseltek. A tizedes zöld fejkendőket osztott szét közöttünk, és hozzátette: – Akinek nem védi ilyen színű kendő a fejét, vagy nem hord ilyen sisakot, azt azonnal le kell lőni! – Az utolsó szavakat már ordította. Ekkor már mindenki tisztában volt azzal, hogy nem gyakorlatozni megyünk. Éppen a fejkendő felkötésével babráltunk, amikor Sheku egyszer csak eldőlt mellettem. Túl sok lőszert vett magához. A tizedes kirámolt néhány tárat a táskájából, és felállította a fiút. Sheku homloka izzadt, ajkai remegtek. A tizedes megveregette a fejét, és folytatta beszédét. – A többiek – mutatott az idősebb katonákra – extra adag lőszert visznek magukkal, úgyhogy ne pakoljatok túl sokat! Most pedig pihenj! Pár perc múlva indulunk! A tizedes elment, mi pedig leültünk a földre, és a gondolatainkba merültünk. A madárcsicsergés elhalkult, és felváltotta a katonák készülődésének és az elsütőszerkezetek kattintgatásának hangja. Sheku és Josiah mellettem foglaltak helyet, a szemük
128
nedves, a tekintetük tompa volt. Mindössze annyi tellett tőlem, hogy megcirógassam a fejüket, és biztosítsam őket arról, hogy minden rendben lesz. Felkeltem, és csatlakoztam Alhajihoz meg a többiekhez. Megegyeztünk, hogy bármi történjék is, megpróbálunk együtt maradni. Egy fiatal katona tömött táskájából valamilyen tablettákat osztogatott. Fehér kapszulák voltak. Egy pohár víz kíséretében mindenkit megkínált. – A tizedes szerint ez energiát ad – győzködött a katona, és sokatmondóan elmosolyodott. Amint bevettük a tablettákat, már indultunk is. A felnőtt katonák mentek elöl. Néhányan közülük kettesével méteres lőszerdobozokat cipeltek, mások félautomata gépfegyvereket, és voltak, akik rakétahajtású gránátokat. AK-47-esemet jobb kezemben, a föld felé szegezve vittem. A fegyverhez ragasztószalaggal hozzáerősítettem egy póttárat. A szuronyt a bal csípőmhöz erősítettem, a többi tárat és a töltényeket pedig az oldaltáskámba tettem. Josiah és Sheku fegyvereiket a puskatusnál fogva húzták maguk után, mivel még nem voltak elég erősek ahhoz, hogy a számukra amúgy is túlméretezett fegyvereket cipeljék. Se ételt, se vizet nem vittünk magunkkal, mivel a tervek szerint még aznap vissza kellett érnünk a faluba. – Számos forrás van az erdőben – kezdte a hadnagy, és hagyta, hogy a tizedes fejezze be a gondolatot: – Inkább lőszert vigyünk, mint ételt és vizet. Ha van lőszerünk, találhatunk vizet és ételt, de csupán vízzel és étellel nem éljük túl a napot – magyarázta. A nők és az öregek a verandáról követték tekintetükkel, amint a felnőtt katonák a tisztáson át az erdő felé visznek bennünket. Egy csecsemő fékezhetetlenül bömbölt anyja karjában, mintha csak tudná, mi vár ránk. Árnyékunk kirajzolódott a földön a nap sugaraiban. Soha nem tartottam annyira a jövőmtől, mint akkor. Minden egyes gyík felbukkanásától egész bensőmben megremegtem.
129
Az enyhe szellő ringatózása viharként süvített át az agyamon, és fájdalmamban a fogaimat csikorgattam. Könnyek gyűltek a szememben, de igyekeztem elrejteni, és vigaszt remélve erősen magamhoz szorítottam a fegyveremet. Miközben egyre mélyebbre hatoltunk az erdőben, úgy markoltuk fegyvereinket, mintha abból merítenénk erőt. Csendben vettük a levegőt, nehogy a lélegzetvétel okozza a halálunkat. A sort, amiben meneteltem, a hadnagy vezette. Amikor öklét a magasba emelte, mi egyszerre megálltunk. Aztán lassan leeresztette, mi pedig a sarkunkra ültünk, és szemünkkel az erdőt kémleltük. Meg akartam fordulni, hogy lássam a barátaim arcát, de már nem maradt rá időm. A bozótoson át fürgén egy ingoványos széléhez kúsztunk, ahol lesbe álltunk, és fegyvereinket a mocsár irányába szegeztük. Hason fekve vártunk. Josiah mellett feküdtem. Mellette volt Sheku, a másik oldalamon pedig egy felnőtt katona választott el Jumahtól és Musától. Feléjük néztem, hátha elkapom a tekintetüket, de ők a mocsárban rejtőzködő láthatatlan célpontra koncentráltak. Szemem sajogni kezdett, és a fájdalom lassan átkúszott a fejembe is. Fülem felhevült, és könnyek futottak végig az arcomon, holott nem sírtam. Karomon kidagadtak az erek, és éreztem lüktetésüket, mintha ők maguk is lélegeznének. Mint az áldozatát leső vadász, ujjainkkal finoman a ravaszt cirógatva, csendben, elviselhetetlen némaságban vártunk. Az ingoványos alacsony fái rezegve jelezték a lázadók előrenyomulását. Még nem láttuk őket, de a hadnagy halk szavai futótűzként jutottak el mindenkihez: – Tüzelésre felkészülni! Láttuk, amint egy csapat civil ruhás ember bújik elő a bozótosból. Intésükre még több fegyveres jelent meg. Fiatalok is voltak közöttük, körülbelül annyi idősek, mint mi. Egy vonalban leültek, és kezeikkel gesztikulálva megvitatták a stratégiát. A hadnagy parancsára egy rakétahajtású gránátot lőttünk feléjük, de sajnálatunkra a lázadók parancsnoka felfigyelt az erdőn
130
átsüvítő lövedék hangjára. – Vissza! – kiabálta az embereinek, emiatt a robbanás csak néhány embert ért, akiknek széttépett testrészei a levegőbe repültek. A becsapódást tűzharc követte. Én a puskámat az ellenség irányába szegezve csak feküdtem, anélkül, hogy képes lettem volna meghúzni a ravaszt. Mutatóujjam lebénult. Forogni kezdett körülöttem az erdő. Úgy éreztem, mintha megnyílna alattam a föld, ezért egy fa törzsébe kapaszkodtam, nehogy a mélybe zuhanjak. Gondolkodni nem tudtam, de hallottam a távolból a puskák zaját és a haldokló emberek fájdalmas üvöltését. Egy rémálom kellős közepén találtam magam. Vér fröccsent az arcomba. Álomittasan résnyire kitártam a számat, és megízleltem a vért. Kiköptem, megtöröltem az arcomat, és megpillantottam magam mellett a katonát, a vér gazdáját. Sebeiből úgy ömlött a vér, mint a lezúduló patak, ami új utakat tör magának. Szeme tágra nyílt; puskáját még mindig szorosan fogta. Őt bámultam, amikor meghallottam Josiah üvöltését. Anyjáért kiáltott olyan fülszaggató és fájdalmas hangon, amilyet korábban soha nem tapasztaltam. Üvöltése egyenesen az agyamba hatolt, éreztem a lüktetését, olyannyira, hogy attól féltem, kiszakad a helyéről. A nap fénye megcsillant a puskavégeken és a felénk tartó lövedékeken. A testekből rakott halom egyre csak nőtt egy pálmafa árnyékában, melynek leveleiről vér csöpögött. Josiah keresésére indultam. Kicsi testét egy gránát a levegőbe röpítette, és egy fatönkön landolt. A lába még rángatózott, de üvöltése fokozatosan elhalkult. Mindenütt vértócsák nyomait láttam. Az erdőre minden irányból golyózápor zúdult. Josiahhoz kúsztam, és a szemébe néztem. Könnyezett, az ajka vacogott, de nem tudott megszólalni. Miközben néztem őt, szemében könnyek helyett vér gyűlt össze, és barna szeme vörösre színeződött. A vállam után kapott, mintha belém kapaszkodva fel akarna kelni. De nem fejezte be a mozdulatot. A puskalövések zaja már nem tűnt olyan erősnek, úgy éreztem, megállt körülöttem a világ. Ujjaim-
131
mal lezártam a szemét, és felemeltem a fatönkről. Hátgerince szétzúzódott. A földre fektettem, és felkaptam a fegyveremet. Észre sem vettem, hogy felálltam, amikor felemeltem Josiahot a tuskóról. Éreztem, hogy valaki bökdösi a lábamat. A tizedes volt, és mondott valamit, amit nem értettem. Mozgott a szája, és ijedtnek tűnt. Lehúzott maga mellé, és amint földet értem, az agyam visszarázódott a helyére, és a süketségem is szerteoszlott. – Feküdj! – üvöltötte. – És lőj! – utasított, majd visszakúszott a helyére. Miközben távozó alakját néztem, Musát pillantottam meg. A feje vérben úszott, és kezei túl nyugodtan hevertek mellette. Az ingoványos felé fordulva láttam, amint néhány fegyveres megpróbál átkelni irányunkba. Arcom, kezem, pólóm és fegyverem tiszta vér volt. Felemeltem a puskám, és meghúztam a ravaszt. Eltaláltam egy embert. Hirtelen, mintha valaki egy filmet pörgetne le a szemem előtt, minden kegyetlenség, amivel a háború kezdete óta találkoztam, végigfutott az agyamon. Minden alkalommal, amikor megálltam, hogy tárat cseréljek, két élettelen barátom holttestére pillantottam, és újultan dühödt erővel céloztam meg a mocsarat és öltem meg további lázadókat. Mindenre lőttem, ami mozgott, egészen addig, amíg a stratégia kudarca miatt visszavonulásra nem intettek. Összegyűjtöttük a halottaktól a fegyvereket és a lőszereket, őket pedig otthagytuk, és az erdő gondjaira bíztuk sorsukat, mintha a testekből eltávozott, de a faágak közt megrekedt lelkek ott új életet kezdhetnének. A fák ágaikkal egymásba kapaszkodtak, imádkozásra hajtva koronájukat. Az erdő mélyére kúsztunk, és kezdeti pozíciónktól néhány méterrel beljebb újra lesbe álltunk. Megint vártunk. Az este már elmúlt, de az éjszaka még nem jött el. Egy magányos tücsök rákezdett zenéjére, de a társai cserbenhagyták, ezért ő is inkább hagyta, hadd legyen most a csend az éjszaka hírhozója. A tizedes mellett feküdtem, akinek szemei most a megszokottnál is vörösebbek voltak. Észre sem vette, hogy bámulom. Lépteket hallottunk a száraz füvön.
132
Azonnal céloztunk. Egy csapat felfegyverkezett férfi és gyerek tűnt fel a bokrok mögül, és lapulva kerestek gyorsan menedéket a fák mögött. Amikor közelebb értek, tüzet nyitottunk, és akik elöl haladtak, mind odavesztek. A többieket a mocsárig üldöztük, de aztán nyomuk veszett. Ott a halottak szemétől a rákok már jóízűen falatoztak. A láp színén végtagok és koponyamaradványok feküdtek, és víz helyett vérben úszott a mocsár. Megfordítottuk a testeket, és begyűjtöttük a fegyvereket meg a lőszereket. Nem féltem ezektől az élettelen testektől. Gyűlölettel rúgtam beléjük, hogy felfordítsam őket. Találtam egy G3-ast, némi lőszert és egy kézi puskát, amit a tizedes megtartott magának. Észrevettem, hogy a legtöbb halott férfi és fiú nyakán és csuklóján ékszert visel. Az egyik fiú, akinek fésületlen haja most a vértől tocsogott, egy Tupac Shakur pólót viselt, amin ez a felirat állt: „Minden szem engem néz.” Néhány felnőtt katonát és a barátaimat, Musát és Josiahot elveszítettük. Musa, a mesemondó odalett. Senki nem tudott úgy történetet mesélni és megnevettetni minket akkor, amikor a leginkább szükségünk volt rá. És Josiah – bárcsak hagytam volna elaludni a gyakorlatozás első napján, akkor talán nem érte volna találat a frontvonalban. A sötétedéssel együtt érkeztünk meg a faluba, és a katonai épület falának dőlve megpihentünk. Csend volt, és mintha csak attól félnénk, hogy az is marad, nekiálltunk puskáinkról és a zsákmányolt fegyverekről lemosni a vért, majd megtisztogattuk és megolajoztuk őket. Néhány golyót a levegőbe eresztettünk, hogy ellenőrizzük állapotukat. Az ebédlőbe mentem, hogy elfogyasszam a vacsorámat, de egy falat sem csúszott le a torkomon. Csak vizet ittam. Semmit nem éreztem. A sátrak felé menet egy betonfalba ütköztem. A térdem vérzett, de azt sem éreztem. Hanyatt feküdtem a sátorban, AK-47-esemet a mellkasomra, a zsákmányolt G3-asomat pedig a sátorpecekre helyeztem. Nem
133
voltak gondolataim. Üres fejjel bámultam a sátor plafonját, mígnem váratlanul elaludtam. Azt álmodtam, hogy éppen Josiahot emelem fel a fatönkről, amikor egy fegyveres férfi rám tapos, és puskáját a fejemhez szegezi. Erre hirtelen felébredtem, és lövöldözni kezdtem a sátorban. Az egész tárat, mind a harminc golyót kilőttem. Amikor befejeztem, a tizedes és a hadnagy megfogtak, és kivonszoltak. Izzadtam. Vizet locsoltak az arcomra, és adtak még egy párat abból a fehér kapszulából. Egész éjszaka fent voltam, és egy héten keresztül nem is tudtam elaludni. Ugyanazon a héten még kétszer mentünk ki a frontra, de már egyáltalán nem okozott gondot elsütni a fegyveremet.
14 Napi elfoglaltságaim közül minél többet szenteltem a katonáskodásnak, annál kevésbé kínoztak a hasogató fejfájások, vagy ahogyan később megtudtam, a migrén. Nappal focizás helyett időm nagy részét a falu védelmét szolgáló őrhelyeken töltöttem, marihuánát szívtam, az asztalon kiterített lőporral kevert kokaint, brown-brownt szippantottam, és persze rászoktam a fehér kapszulára is, így abból egyre többre volt szükségem. Ezekből nyertem az energiám. Először, amikor egyszerre fogyasztottam mindegyikből, úgy izzadtam, hogy minden ruhát le kellett dobnom magamról. A testem remegett, a látásom elhomályosult, és egy pár percre megsüketültem. Egyszerre éreztem, hogy megtelek energiával és megdermed a testem, ezért nyugtalan léptekkel céltalanul bolyongtam a faluban. De miután hozzászokott a szervezetem a drogokhoz, tompa érzéketlenséggel szemléltem mindent körülöttem, és annyi energiám volt, hogy hetekig nem igényeltem az alvást. Éjszakánként az aggregátorról vagy egy autóakkumulátorról működő televízióban háborús filmeket néztünk: Rambo – Első vér, Rambo II, Kommandó stb. Mind olyanok akartunk lenni, mint Rambo; alig vártuk, hogy a gyakorlatban is kipróbálhassuk a technikáját. Amikor kifogytunk az ételekből, drogokból, lőszerekből vagy a filmek levetítéséhez szükséges üzemanyagból, megtámadtuk a lázadók városokban, falvakban vagy az erdők mélyén felvert táborát. Civil falvakra is támadtunk, hogy újoncokat vagy muníciót szerezzünk.
135
– Jó hírekkel szolgáltak hírszerzőink. Öt perc múlva megyünk, hogy leöljük a lázadókat, és elvegyük az ellátmányukat, ami valójában minket illet – jelentette be a hadnagy. Arca önbizalmat sugárzott, mosolya mégis hamarabb lelohadt, mint hogy kiteljesedett volna. Hogy megkülönböztessük magunkat a lázadóktól, zöld kendőinket a fejünkre kötöttük, és mi fiúk álltunk a csapat élére. Se térkép, se kérdés nem volt. Egyszerűen utasítottak, hogy kövessük az ösvényt, amíg újabb parancsot nem adnak. Órákon keresztül meneteltünk, és csak azért álltunk meg, hogy elfogyasszuk a magunkkal hozott szardíniát, sózott marhát, szippantsunk egy kis kokaint, brown-brownt és bevegyünk egy pár kapszulát. A drogok együttes használata rengeteg energiát adott és erőszakossá tett. A halál gondolata egyáltalán nem jutott el az agyamig, ahogyan a gyilkolás sem jelentett már számomra semmit. Az első vérontás után agyam már nem vett tudomást a többiről, és megszűnt a bűntudatom is. Miután ettünk és elfogyasztottuk a drogadagunkat, őriztük a területünket, amíg a felnőttek megpihentek. Alhajival egy posztot foglaltunk el, és versenyeztünk, ki tud hamarabb tárat cserélni. – Egyszer majd egymagam beveszek egy egész falut úgy, mint Rambo – számolt be Alhaji örömittasan új tervéről. – Én olyan páncélöklöt szeretnék, mint amilyen a Kommandóban van. Az lenne csak az igazi – szóltam vissza, és jót nevettünk. Még a lázadók tábora előtt letértünk az ösvényről, és bevetettük magunkat az erdőbe. Miután megpillantottuk a tábort, körbekerítettük, és lapulva vártuk a hadnagy parancsát. A lázadók sétálgattak, a falnak támaszkodva pihentek, bóbiskoltak, míg a hozzánk hasonló fiatal fiúk őrhelyükön álltak, és marihuánát szívtak. A rajtaütések alkalmával minden lázadóra dühösen tekintettem, mert azokra emlékeztettek, akik annak a falunak a romjai fölött kártyáztak, amelyben a családomat elveszítettem. Ezért amikor a hadnagy parancsot adott, tüzeltem, ahogy
136
csak bírtam, a haragom azonban még ettől sem csillapodott. A tűzharcok után mindig bementünk a táborba, és megöltük a sebesülteket. Aztán átkutattuk a házakat, és begyűjtöttük az üzemanyagot, a hatalmas mennyiségű marihuánát és kokaint, a bálába rakott ruhákat, edzőcipőket, órákat, rizst, szárított halat, sót, garit és még sok egyebet. Felsorakoztattuk a kunyhókban és házakban megbújt civileket – férfiakat, nőket, fiúkat és lányokat –, és rájuk bíztuk a zsákmány cipelését. Az egyik rajtaütés alkalmával egy hosszú tűzharc után, mely számos civil áldozatot is szedett, sikerült foglyul ejteni néhány lázadót. Levetkőztettük a foglyokat, és addig szorítottuk rajtuk a kötelet, míg mellkasuk olyan feszes nem lett, mint a dob. – Honnét szereztétek a lőszert? – kérdezte a tizedes az egyik fogolytól, akinek a szakálla csimbókokban lógott. Ő válasz helyett a tizedes arcába köpött, mire közvetlen közelből golyót kapott a fejébe. A földre esett, és a vér lassan szivárogni kezdett a sebből. Mind ujjongva fejeztük ki csodálatunkat a tizedes kegyetlensége láttán, és tisztelegtünk előtte, amikor elhaladt. Váratlanul egy bozótosban rejtőzködő lázadó eltalálta Lansanat, az egyik fiút a mellkasán, majd a fején. Szétszéledtünk a faluban, hogy megkeressük a támadót. Amikor a fiatal és izmos lázadót elfogtuk, a hadnagy szuronyával felhasította a nyakát. A fiú fölle rohant a faluban, míg végül a földre zuhant, és nem mozdult többet. Megint éljenezve a levegőbe emeltük fegyverünket, kiabáltunk és fütyültünk. – Ha bárki bármilyen furcsa mozdulatot tesz, azonnal lőjétek le! – utasított minket a hadnagy a foglyok szemét vizslatva. Felgyújtottuk a nádtetős házakat, és a foglyokkal együtt elindultunk. A nádtetőkön terjengő lángok a délutáni szellőben táncolva búcsúztak tőlünk, majd mintha a halállal tusakodnának, fájdalmasan ringatóztak tovább.
137
– Mi - és a hadnagy ránk mutatott – azért vagyunk itt, hogy megvédjünk benneteket, és mindent megtegyünk annak érdekében, hogy ne essen bántódásotok – azzal a civilekre pillantott. – Rátermett katonáink komoly feladatot vállaltak, és mindent megtesznek azért, hogy megvédjék az országot. Ok nélkül nem ölünk. Nem olyanok vagyunk, mint a lázadók, az a gyülevész had. Őket is csak azért öljük meg, hogy jobbá és szebbé tegyük országunkat. Úgyhogy tiszteljétek az embereimet – és újra ránk mutatott –, amiért felajánlották szolgálataikat. – A hadnagy csak folytatta beszédét, amivel próbálta meggyőzni a civileket a cselekedeteink igazáról és emberei, beleértve minket, fiúkat is, erkölcsi tisztaságáról. Fegyverrel a kezemben különlegesnek érezhettem magam, amiért valami olyannak voltam részese, amiben komolyan számítottak rám. Örültem, hogy többé már nem kellett menekülnöm. Volt puskám is, és ahogyan a tizedes mondogatta: „Erőtök a puskában rejlik. Ha tudjátok használni, védelmetekre lesz, és előteremt mindent, amire csak szükségetek van." Nem emlékszem, hogy mi késztette a hadnagyot beszéde megtartására. Sok minden történt ok és magyarázat nélkül. Néha egy film közepén parancsot kaptunk, hogy vonuljunk a háborúba. Aztán órákkal később, miután rengeteg embert megöltünk, folytattuk a filmet, mintha csak egy kis szünetet tartottunk volna. Harcoltunk, filmet néztünk és drogoztunk. Nem volt idő az egyedüllétre és a gondolkozásra. A beszélgetéseink is vagy a filmekről, vagy arról szóltak, hogy a hadnagy, a tizedes vagy valaki más mennyire lenyűgöző módon végzett az ellenséggel. Csupán saját háborús valóságunkban éltünk. A hadnagy beszéde után még aznap belefogtunk a tőle ellesett mozdulat gyakorlásába. Öt fogoly volt és sok lelkes vállalkozó. Ezért a tizedes választott közülünk. Kaneit, engem és még három másik srácot jelölt ki a gyilkos játékra. Az öt férfit megkö-
138
tözve felsorakoztattuk magunk előtt a gyakorlótéren. A tizedes utasítására kellett elnyisszantanunk a torkukat. A versenyt az nyerte, akinek a foglya hamarabb meghalt. Elővettük a szuronyunkat és a szabályok szerint belenéztünk annak az embernek a szemébe, akit éppen a túlvilágra készültünk átküldeni. Rászegeztem szememet a foglyomra. Arca duzzadt volt a veréstől, átnézett rajtam, és a semmibe meredt. Arcán egyedül feszült állkapcsa árulkodott izgalomról, azon kívül teljesen nyugodtnak tűnt. Semmit nem éreztem iránta, és határozottan tudtam, hogy mit kell vele tennem. Csak a tizedes parancsára vártam. Szentül hittem, hogy a fogoly csak egy a lázadók közül, akit a családom haláláért okolhatok. A tizedes pisztolyával jelt adott, mire én megragadtam a férfi fejét, és egy mozdulattal elvágtam a torkát. Ádámcsutkája mögé illesztettem a késemet és a szuronyom cikcakkos felével kivájtam a helyéről. Szemét felkapta, és egyenesen az arcomba véste a tekintetét mielőtt az ijedtség jelei kiültek rajta. Rám nehezedve adta ki utolsó leheletét. A földre löktem, és megtöröltem benne a szuronyomat. Jelentettem a tizedesnek, aki stopperrel mérte az időt. A többi fogoly teste még a fiúk karjai közt küzdött az életért vagy a földön rángatózott. Engem kiáltottak ki győztesek, és Kanei lett a második. A fiúk és a többi katona, akik végignézték, úgy tapsoltak, mintha a világ leghősiesebb tettét hajtottam volna végre. Úgy döntöttek, ezzel kiérdemlem a junior hadnagyi rangot Kaneit meg junior őrmesteri rangra emelték. Aznapi teljesítményünket még több droggal és még több filmmel ünnepeltük. Volt egy saját sátram, amiben általában nem aludtam, mivel az álom legtöbbször elkerült. A csendes esti szél néha Lansana dudorászását sodorta felém. Olyan volt mintha a fák is ugyanazt a dallamot suttognák. Hallgattam egy darabig, aztán néhány sorozatot eresztettem a levegőbe, így sikerült elűznöm a dallamot.
15 Otthonomként tekintettem az erdőre, amiben megszálltunk, és a falvakra, amiket lerohantunk, majd a bázisunkká alakítottunk át. Osztagom egyben a családom is volt, puskám a védelmezőm és eltartóm, és egyetlen törvényt ismertem: ölj vagy megölnek. Gondolataim nem szárnyaltak ennél sokkal messzebbre. Több mint két éven keresztül harcoltunk, és a gyilkolás jelen volt a mindennapjainkban. Nem éreztem szánalmat. Gyermekkorom észrevétlenül elszállt, és a szívem megkeményedett. Érzékeltem a napok múlását, a nap és a hold váltakozását, de fogalmam sem volt arról, hogy milyen nap van. Ez jelentette számomra az életet egészen 1996, január végéig, amikor minden megváltozott. Tizenöt éves voltam akkor. Osztagom húsz tagjával egyik reggel lőszerért az egynapi járásnyira, délre fekvő városka, Bauya irányában indultunk. A barátaim, Alhaji és Kanei is velünk tartottak. Alig vártuk, hogy találkozhassunk Jumahhal, aki ott állomásozott. Kíváncsiak voltunk háborús történeteire és arra, hogy hány embert sikerült megölnie. Ugyanúgy vágytam arra, hogy találkozhassak a hadnagygyal, és reméltem, hogy jut néhány közös percünk Shakespearere is. Egy poros ösvényen két sorban meneteltünk, és véreres szemeinkkel a sűrű bozótost kémleltük. Napnyugta előtt értünk Bauya városához, és a bokrok között vártuk ki, míg a parancsnokunk bejelenti érkezésünket, nehogy a társaink ijedtükben ránk lőjenek. Addig a fáknak támaszkodva figyeltük az ösvényt.
140
A parancsnok pár perc múlva visszaért, és intett, hogy kövessük. Kanei és Alhaji mellett haladtam és a vállamon cipeltem fegyveremet, amikor beléptünk a támaszpontra. A városi betonházak nagyobbak voltak, mint a környék falusi házai, és a település tele volt ismeretlen arcokkal. Miközben Jumahot keresve körbesétáltunk a városban, fejünk biccentésével üdvözöltünk minden katonát. Az egyik erdőre néző betonház verandáján bukkantunk rá, amint éppen egy függőágyban üldögélt. Egy félautomata gépfegyver hevert mellette, ő pedig elmerült a gondolataiban. Lassan közelítettünk felé, de mielőtt megijeszthettük volna, meghallotta lépteinket, és felénk fordult. Az arca megöregedett, és már nem ingatta a fejét, amikor beszélt. Kezet ráztunk vele, és megvizsgáltuk a fegyverét. – Látom, jó nehéz fegyvert cipelsz mostanában – viccelődött Alhaji. – Mit mondhatnék? Nem vagyok már újonc, hogy AK-t használjak – válaszolta, és ezen jót nevettünk. Szóltunk neki, hogy várjon ott meg minket, amíg táskáinkat megpakoljuk lőszerrel, és szerzünk valami ennivalót. A lőszerraktárban a parancsnokunk értesített minket, hogy a hadnagy kérésére csak másnap megyünk vissza, és kész a vacsora. Nem voltam éhes, ezért egymagam visszatértem Jumahhoz, míg Kanei és Alhaji elmentek vacsorázni. Egy ideig csendben ültünk, majd rákezdett. – Holnap reggel támadó hadjáratra megyek, lehet, hogy nem találkozunk már, mielőtt elmentek. – Szünetet tartott, megtapogatta gépfegyverét, és folytatta. – Az utolsó hadjáratunkon ennek a fegyvernek megöltem a tulajdonosát. Addig pusztította sorainkat, amíg el nem kaptam. Azóta ezzel rombolok – kuncogott, és nevetve egymás tenyerébe csaptunk. Hamarosan parancsba adták, hogy jelenjünk meg az esti szemlén a város főterén. A parancsnokok társadalmi eseményként élték meg az ilyen találkozókat. Jumah felkapta fegyverét, karját a vállamra
141
tette, így sétáltunk a falu terére. Alhaji és Kanei már ott voltak, és marihuánát szívtak. Jabati hadnagy is jelen volt, aznap elég jó hangulatban. A legtöbb kollégája, köztük Mansaray törzsőrmester és Gadafi tizedes már halottak voltak, de a hadnagynak csodával határos módon sikerült sérülések nélkül életben maradnia. Halott kollégáit új, kegyetlen, de fegyelmezett emberekkel pótolta. Szerettem volna váltani vele néhány szót Shakespeare-ről, de ő elfoglaltan járt fel s alá az összegyűlt tömegben, és mindenkivel kezet rázott. Amikor végül megállt előttem, megszorította a kezemet, és így szólt: – Nem győz soha ellenség Macbethen, míg a birnami erdő Dunsinane dombjára nem vonul.* Fejével biccentett, és hangosan, hogy mindenki hallja, azt mondta: – Még találkozunk, urak. – Azzal udvariasan fejet hajtott, és elment. A magasba emeltük fegyvereinket, és éljeneztünk. Miután a hadnagy magunkra hagyott bennünket, elénekeltük a nemzeti himnuszt: „High we exalt thee, realm of the free, great is the love we have for thee…” meneteltünk, füvet szívtunk és a Bauyában nagy mennyiségben rendelkezésünkre álló kokainból meg brown-bromnból szippantgattunk. Egész éjszaka beszélgettünk, leginkább arról, hogy mennyire szeretjük a drogokat. Még mielőtt eljött volna a reggel, Jumah és még páran harcolni indultak. Kanei és én kezet ráztunk vele, és megígértük, hogy legközelebbi látogatásunk alkalmával majd hosszasan elbeszélgetünk. Jumah elmosolyodott, megmarkolta gépfegyverét és futva a sötét erdőbe vetette magát. Néhány órával később egy teherautó érkezett a városba. Négy férfi ugrott ki a járműből, mind makulátlan kék farmert és fehér pólót viselt, amin kék felirattal ez állt: UNICEF. Egyikük fehér volt, és volt köztük még egy világosabb bőrű is, talán libanoni. A másik kettő honfitársunk volt: az egyiknek az arcán látható törzsi jelek bizonyították ezt, a másiknak pedig a kezét díszítették olyan jelek, amilyennel a nagyapám engem is ellátott a *
Szabó Lőrinc fordítása
142
kígyómarás ellen. Tiszta ruhájuk elárulta, hogy nem a frontról érkeztek. A hadnagy házához vezették őket, aki már várta, hogy megérkezzenek. A verandán folytatott beszélgetésüket fegyvereink tisztogatása közben a közeli mangófa árnyékából néztük végig. Kis idő múltán a hadnagy kezet rázott az idegenekkel, és odahívta magához azt a közlegényt, aki őrt állt a találkozó alatt. A katona hozzánk sietett, és megparancsolta, hogy sorakozzunk fel. Körbement a városban, és kiabálással mindenkit gyülekezésre hívott: – A hadnagy parancsa! – Megszoktuk, hogy engedelmeskedünk és parancsra cselekszünk. Egymás mellett felsorakoztunk, és vártunk. A hadnagy elénk állt, mi tisztelegtünk, majd arra számítottunk, hogy bejelenti következő hadjáratunk helyszínét és időpontját. – Pihenj! – mondta. Lassan végigsétált a soron, és néhány lépéssel mögötte széles mosollyal az arcukon követték őt a látogatók. – Ha rád mutatok, kilépsz, és felsorakozol a közlegény mellett. Értve vagyok? – utasított minket a hadnagy a sor túlsó végéről. – Igen, uram! – kiabáltuk, és tisztelegtünk. A látogatók arcáról lelohadt a mosoly. – Pihenj! – Te, te… – mutatott ránk a hadnagy, miközben végigsétált a soron. Amikor engem is kiválasztott, kérdőn ránéztem, de ő rám se hederítve folytatta a válogatást. Alhajit is kiválasztotta, de Kaneit nem, talán, mert ő idősebb volt nálunk. Tizenöten sorakoztunk fel. Aztán a hadnagy utasított minket: – Vegyétek ki a tárakat, toljátok rá a biztonsági zárat a fegyvereitekre, aztán helyezzétek a földre! – Úgy tettünk, ahogyan parancsolta, és a látogatók, a két külföldivel az élen, újra mosolyogni kezdtek. – Figyelem! Előre! – harsogta az egyik közlegény, és mi követtük a hadnagyot a látogatók teherautója felé. Majd, amikor odaértünk, megfordult, és a szemünkbe nézett. – Nagyszerű katonák voltatok, és jól jegyezzétek meg, mindig a testvéreink maradtok. Büszke vagyok arra, hogy ilyen srá-
143
cokkal szolgálhattam országomat. De a ti küldetésetek ezennel itt véget ér, most el kell engedjelek titeket. Ezek az emberek segítenek majd nektek iskolát találni és új életet kezdeni. – Mindössze ennyit mondott, és mosolyogva elsétált, utasítva embereit, hogy fosszanak meg minket katonai felszerelésünktől. A szuronyomat titokban a nadrágomba tettem, és egy gránátot a zsebembe rejtettem. Amikor az egyik katona meg akart motozni, odébb löktem, és ráüvöltöttem, ha nem hagyja abba, megölöm. Ő meg inkább odébbállt, és a szomszéd srác ruháját kutatta át. Mi történik? Tekintetünkkel a távozó hadnagy alakját követtük. Miért döntött úgy, hogy megválik tőlünk, és ezekre a civilekre bízza sorsunkat? Azt hittük, hogy végig fogjuk harcolni a háborút. Az osztag volt a családunk. És most elvisznek minket, csak úgy, minden magyarázat nélkül. Néhány katona összeszedte a fegyvereinket, a többiek pedig őrt álltak körülöttünk, nehogy valaki odaszaladjon a fegyveréhez. Amikor feltessékeltek minket a teherautóra, még egyszer a hadnagyra pillantottam, aki a kezét hátán keresztbe kulcsolva a verandáján állt, és az ellenkező irányba, az erdő felé fordult. Még mindig nem értettem, hogy mi folyik körülöttem, de kezdtem mérges és ingerült lenni. Katonai szolgálatom alatt egyszer sem váltam meg a fegyveremtől. Három katonai rendőr, vagyis „városi katona’ is volt a teherautón. Az egyenruhájuk és a fegyverük tisztaságán jól látszott, hogy honnan jöttek. Ingjüket a nadrágjukba, nadrágszárukat pedig a csizmájukba tűrték. Arcuk lágyabb és fegyverük tisztább volt az általunk megszokottnál. Puskáik nem voltak kibiztosítva. A rendőrök leugrottak a teherautóról, és intettek nekünk, hogy másszunk fel. A két egymással szemben elhelyezett hosszú pádon helyet foglaltunk, és a törzsi jeleket az arcán viselő, meg a libanoni kinézetű külföldi férfi is felmászott a platóra. Aztán a három katonai rendőr is felkapaszkodott a teherautó hátuljá-
144
ra, és egyik lábukat a levegőben lóbálva, a másikat bent tartva megkapaszkodtak. Teljesen értetlenül szemléltem az eseményeket. A teherautó elindult, és bennem meg forrt a méreg. Alhaji is zavartan nézett rám. Irigykedve csodáltam a katonai rendőrök fegyvereit. A férfiak pedig, akik értünk jöttek, csak mosolyogtak, miközben a teherautó nekilódult a földes útnak, és világosbarna port húzott maga után, ami aztán az útszéli bokrokon ült le. Fogalmam sem volt, hová megyünk. Órákig tartott az út. Megszoktam, hogy gyalog jutok el a célomhoz, emiatt már régóta nem ültem tétlenül ennyi ideig se teherautóban, se máshol. Utáltam. Azt fontolgattam, hogyan lehetne eltéríteni a teherautót, és visszamenni Bauyába. Többször is felkészültem, hogy megszerzem valamelyik katonai rendőr puskáját, de a teherautó olyankor mindig lelassított egy ellenőrzőpontnál, és a katonák leugrottak. A katonanadrágom zsebébe rejtett gránátról meg is feledkeztem. Nyugtalanul szenvedtem végig az utat, és órák múltán már magam is vártam az ellenőrzőpontokat (amiből aztán volt elég, talán túl sok is), amelyek egy-egy percre kiragadtak az út unalmas monotóniájából. Egy szót sem szóltunk egymáshoz. Nem néztünk egymásra, csak akkor, amikor Alhajinak kacsintással jeleztem, alig várom már, hogy a megfelelő pillanatban megszerezzük a katonai rendőrök puskáit, és lelökjük őket a platóról. Az utolsó ellenőrző pontot, amin aznap áthaladtunk, teljes katonai felszerelésben és egyenruhában feszítő katonák őrizték. Fénylőn virított alig használt AK-juk barna fatusa. Ők is városi katonák voltak, akik a velünk együtt utazó katonai rendőrökhöz hasonlóan még soha nem láttak háborút. Fogalmuk sincs arról, gondoltam, hogy mi történik a vidék sűrűjében. Elhagytuk az ellenőrzőpontot, és a földútról egy forgalmas aszfaltútra tértünk. Tolongtak az autók. Soha életemben nem
145
láttam még ennyi autót, buszt és teherautót egy rakáson. Türelmetlenül szólt a Mercedesek, Toyoták, Mazdák és Chevroletek dudája, és bömbölt belőlük a zene. Még mindig nem tudtam, hogy hová megyünk, de biztosra vettem, hogy Sierra Leone fővárosába, Freetownba értünk. Azt viszont továbbra sem értettem, hogy mit keresek én ott. Kezdett besötétedni. Miközben a teherautó lassan döcögött a forgalmas úton, az utcai lámpákat felkapcsolták. Még a boltok és a kis elárusító bódék is ki voltak világítva. Elbűvölt a sok fény, pedig aggregátornak nyoma sem volt. Éppen elmerültem a villódzó város látványában, amikor a teherautó letért az útról, és olyan zötyögősen haladt tovább, hogy minden porcikánk belerázkódott. Pár perc után végül megálltunk. A katonai rendőrök szóltak, hogy szálljunk le a teherautóról, és kövessük a négy UNICEF-pólós férfit. Egy körülkerített, házsorokból álló épületegyütteshez érkeztünk. A házakból kiszűrődő fényben korunkbeli, tizenöt vagy annál valamivel idősebb fiúk üldögéltek a verandákon és tornácokon. Ránk se hederítettek, de látszólag ők sem tudtak mit kezdeni helyzetükkel. A libanoni kinézetű idegen sugárzó arccal intett nekünk, hogy kövessük a házba. Egy tágas térbe léptünk, ahol két sorban duplaágyak helyezkedtek el. Izgatottan megmutatta mindenkinek az ágyát és a kisszekrényét, amiben szappan, fogkrém, fogkefe, egy törölköző, egy tiszta ing és pólók voltak kikészítve. Az ágyakon párna, tiszta lepedő és egy takaró volt. Egyikünket sem izgatta fel különösebben a látvány. – Van még itt egy bála új edzőcipő is a számotokra. Holnap mindenki kiválaszthatja a számára megfelelő méretet – azzal otthagyott bennünket, és fütyörészve kilépett az ajtón. Csak álltunk ott, és néztük az ágyakat, mintha nem tudnánk, mire való. – Gyertek a konyhába, egyetek valamit! – hívott minket az arcán törzsi jegyeket viselő Sierra Leone-i férfi. Az előttünk ér-
146
kezett fiúk gyanakvó tekintete kíséretében követtük őt. Szemeik épp olyan vörösek voltak, mint a mieink, és bár civil ruhát viseltek, koszosak voltak, és tekintetük feszültségről árulkodott. A bozótos szaga áradt belőlük. Az étkezőben mindahányan a hosszú ebédlőasztal egyik oldalán foglaltunk helyet. A férfi eltűnt a konyha végi kis helyiségben, és egy ismerős dallam dúdolása közben kis tálakra rizst szedett, amit egy tálcán hozott elénk. Mind elvettünk egy tálat, és nekiláttunk. Visszament a konyhába, és mire saját táljával visszaért asztalunkhoz, mi már végeztünk. Meghökkenten nézett körül, látszólag azon töprengve, hogy mihez kezdhettünk az étellel. Összeszedte magát, és éppen szájába tette volna az első falatot, amikor a két derűs tekintetű idegen besétált az ebédlőbe, és kérték, hogy menjen velük. Magához vette rizsadagját, és az idegenek nyomába eredt, akik őt meg sem várva már el is hagyták az ebédlőt. Pár percig szótlanul ültünk, míg nem Alhaji megkérdezte, hogy nem hozott-e valaki magával egy kis kokaint vagy marihuánát. Az egyik srácnál volt némi marihuána, amit körbeadtunk, de messze nem volt elég mindannyiunknak. – Hol lehet itt egyáltalán droghoz jutni? – kérdezte az egyik fiú. Amint ezen a kérdésen tűnődtünk, a férfi másik húsz fiú kíséretében tért vissza. – Ők most érkeztek – mondta nekünk. Az új fiúk felé fordulva szólt nekik: – Hozok nektek valamit enni, de kérlek titeket, ne siessetek. Van időnk. – A fiúk az asztal másik oldalán foglaltak helyet, és éppen olyan gyorsan estek neki az ételnek, mint mi. A férfi beleszimatolt a levegőbe, és megkérdezte: – Ki szívott itt marihuánát? – De senki rá se hederített, úgyhogy leült, és csöndben maradt. Az új fiúkat mustráltuk, és ők is minket. Alhaji törte meg a csendet. – Honnan jöttetek? – kérdezte. A srácok tágra nyílt szemekkel Alhajira bámultak, jelezve, hogy rossz a kérdés. Az egyik idősebb kinézetű kopasz fiú öklével hadonászva felállt.
147
– És ti honnan a fenéből jöttetek? Úgy nézünk ki, mint akik az olyan kis korcsoknak fognak válaszolgatni, mint te? – áthajolt az asztalon, és Alhaji fölé emelkedett. Erre Alhaji felpattant, és ellökte magától. A srác elesett, de szuronyát előrántva azonnal felállt, és az asztalon keresztül Alhajinak ugrott. Mindannyian harcra készen felálltuk. A férfi meg csak kiabált: – Hagyjátok abba, fiúk! – De senki nem hallgatott rá. Elővettem a kézigránátomat, és ujjamat a biztosító szeg alá helyeztem. – Szeretnétek, hogy ez legyen az utolsó vacsorátok, vagy válaszoltok a kérdésére? – fenyegettem a többieket. – Kono körzetből jöttünk – mondta a szuronyos fiú. – Szóval a gyémánt vidékről! – visított Alhaji. Még mindig kezemben tartottam a gránátot. – A hadsereget vagy a lázadókat szolgáltátok? – kérdeztem határozottan. – Úgy nézek ki, mint egy lázadó? – válaszolta. – A hadseregben harcoltam. A lázadók felégették a falumat és megölték a szüléimét. És te pont rájuk emlékeztetsz. – Akkor mi mind egy oldalon harcoltunk – vetette közbe Alhaji, így leültünk, de még mindig farkasszemet néztünk egymással. Miután tisztáztuk, hogy bár az ország eltérő részein, de mi is és ők is egy hadseregben harcoltunk, lenyugodtunk, és egymás támaszpontjai felől érdeklődtünk. Egyikőnk sem hallott a másik osztagáról, támaszpontjáról vagy az egységért felelős hadnagyáról. Elmagyaráztam nekik, hogy csak egy pár perccel előttük érkeztünk Elmondták, hogy őket is találomra válogatták össze, és a parancsnokuk utasítására követték az idegeneket. Ők sem értették, hogy miért engedte el őket a parancsnokuk. Kitűnő harcosok voltunk mind, készek arra, hogy akár a háború végéig kitartsunk. Az egyik fiú azt feltételezte, hogy a külföldiek pénzzel vesztegették meg a parancsnokokat. Erre senki nem szólt semmit. A gránátot a beszélgetés alatt mindvégig a kezemben szorongattam. Egyszer csak rátévedt a szemem arra a férfira,
148
aki a konyhába vitt minket. Ott reszketett az asztal végében. Homlokáról patakokban folyt a verejték. – Te tudod, hogy miért adott át a parancsnokunk ezeknek a tutyimutyi civileknek? – kérdeztem a gránátomat felemelve. Attól tartva, hogy hozzávágom a gránátot, az asztal alá dugta fejét. Félelmében egy szót sem tudott szólni. – Ez is csak egy tutyimutyi civil. Gyerünk, kérdezzük meg a többieket! – vetette fel az a srác, aki korábban előrántotta a szuronyát. Mambunak hívták, és később szoros barátságot kötöttünk. Otthagytuk a férfit, aki még mindig az asztal alatt lapult, és a verandára mentünk. A lépcsőről láttuk, hogy a katonai rendőrök magukban, ránk se hederítve beszélgetnek az épületegyüttes bejáratánál. A két külföldinek nyoma sem volt. Felmentünk a verandára, és csendben leültünk a fiúk mellé. – Ti tudjátok, hogy a parancsnokotok miért adott át ezeknek a civileknek? – Alhaji kérdésére mind felpattantak, és szótlanul, dühös arccal rámeredtek. – Süketek vagytok? – folytatta Alhaji. Majd felém fordult: – Ők se tudnak semmiről. – Nem érdekel minket ez az egész – mondta az egyik mély hangú fiú –, és civileknek amúgy sem válaszolunk. – Nem vagyunk civilek – szólt Mambu dühösen, és a fiú felé indult. – Ha itt valaki civil, azok ti vagytok. Rajtatok van civil ruha. Milyen katona az, aki nem visel egyenruhát? Ezeknek a tutyimutyi civileknek sikerült rávenni titeket, hogy ilyen ruhát hordjatok? Gyengék vagytok. – A RUF-ban harcoltunk. Nekünk a hadsereg az ellenségünk. A szabadságért küzdöttünk, a hadsereg végzett a családommal és elpusztította a falumat. Megesküdtem, hogy végzek azokkal a katonafajzatokkal – azzal nekivetkőzött, hogy megküzdjön Mambuval, és karján megláttuk az odatetovált RUF betűket. – Ezek lázadók! – kiáltotta Mambu, de még mielőtt a szuronyához kaphatott volna, a fiú behúzott neki egyet. Elesett, és
149
vérző orral állt fel. A lázadók elővették azt a néhány szuronyt, ami náluk volt, és felénk rontottak. Megint háborúban voltunk. Talán ezek a naiv külföldiek azt hitték, hogy ha elhoznak minket a harcmezőről, akkor már nem fogjuk utálni a RUF-ot. Eszükbe sem jutott, hogy a környezetváltástól még nem leszünk egyből szelíd kisfiúk. Veszélyesek voltunk, és egyedül a gyilkoláshoz értettünk. Mivel mi voltunk az elsők a rehabilitációs programban, hamar feladtuk nekik az első leckét. A fiúk már felénk tartottak, amikor közéjük dobtam a gránátot, de a robbanás késett. Felpattantunk a veranda árnyékából, ahová a robbanás elől menedékbe húzódtunk, és a nyílt terepen estünk egymásnak. Valaki szuronnyal, valaki anélkül. Az egyik fiú, akinél nem volt szurony, hátulról elkapta a nyakamat. Szorosan megmarkolta, ezért én sem tudtam használni a szuronyomat, de aztán minden erőmet latba vetve addig ütöttem a könyökömmel, amíg végül el nem engedett. A gyomrát fogta, amikor megfordultam. Először a lábába döftem. A szurony megakadt, de erővel kirántottam. Elesett, és rúgni kezdtem az arcát. Amikor az utolsó döfésre került volna sor, valaki hátulról a kezembe szúrt egy kést. Egy lázadó volt az, és éppen le akart ütni, amikor előre zuhant. Alhaji a hátába vágta kését, majd kihúzta, és addig rúgtuk a fiút, amíg már nem mozdult. Nem tudtam, hogy csak elájult vagy meghalt. Nem is érdekelt. Se sikoltást, se üvöltést nem hallatott senki. Az évek alatt hozzáedződtünk az ilyen küzdelmekhez, és még mindig a drogok hatása alatt voltunk. A három rendőr meg a két civil, akik a központba hoztak minket, pár perccel azután, hogy a verekedés elkezdődött, rohanva érkeztek az udvarra. – Elég, elég! – kiabálták, miközben megpróbálták szétválasztani a fiúkat, és kivonszolni a sebesülteket a harcmezőről. Hiba volt. Rávetettük magunkat a rendőrökre, lenyomtuk őket a földre, és elvettük a fegyvereiket. Az egyiket mi, katonák, a másikat a lázadók kaparintották meg.
150
A harmadik rendőr elszaladt, mielőtt bármelyik csapat rávethette volna magát. Mambunál volt a puska, és mielőtt a másik fegyvert megkaparintó lázadó ki tudta volna biztosítani fegyverét, lelőtte őt. A puskát elengedve a földre zuhant. A többi fiú megpróbálta megszerezni, de Mambu mindenkire lőtt, aki csak lépett egyet. Egy párat megölt közülük, és még jó néhányat megsebesített. De a lázadók kitartottak, és végül az egyiknek sikerült megszereznie a puskát, amivel két fiút öltek meg a mi oldalunkon. A második áldozat, akit egészen közelről lőtt meg, szuronyát még beleszúrta a fegyveres lázadó gyomrába, mielőtt a földre rogyott. Erre a hasán megsebzett fiú is eldobta a fegyvert, és összeesett. A kapuban egy csapat rendőr jelent meg. Már legalább húsz perce döftük és szúrtuk egymást meg azokat, akik megpróbáltak minket szétválasztani. A rendőrök egy pár sorozatot eresztettek a levegőbe, de mi folytattuk a harcot, így erővel kellett minket megállítaniuk. Volt, akire puskát fogtak, és volt, akit ütlegeléssel állítottak meg. Hatan haltak meg: két fiú a mi oldalunkon, négy a lázadók oldalán, és sokan megsebesültek, köztük az a két férfi is, akik odavittek minket. A katonai mentőautók fedélzetükön a halottakkal és sérültekkel szirénázva robogtak el a még fiatal estében. Villódzó fényük elszédített. Kisebb sérülés ért a kezemen. Eltitkoltam, mivel nem akartam kórházba menni, és amúgy sem volt súlyos. Lemostam a vért, tettem rá egy kis sót, aztán egy kendővel bekötöttem. A harc alatt Mambu megvakított egy fiút a szuronyával. Később azt hallottuk, hogy a fiút külföldre vitték, ahol majd megműtik, és macskaszemeket kap, vagy valami ilyesmi. Éjszaka, a küzdelem után Mambut dicsőítettük a halált hozó tetteiért. Sajnáltam, hogy egykor nem vele harcoltam egy osztagban. Ezek után rendőrök őrködtek felettünk, nehogy egy újabb harc vegye kezdetét, mi pedig a konyhába mentünk, hogy ke-
151
ressünk magunknak valami ennivalót. Evés közben még mindig az összetűzésről beszéltünk. Mambu eldicsekedte, hogy miután kiszúrta a fiú szemét, az nekirontott, de mivel már nem látott, a falnak rohant, és úgy beverte a fejét, hogy elájult. Nevettünk, és Mambut a magasba emeltük. Szükségünk volt az erőszakra az egész napos unalmas utazás és feszült találgatások után, hogy vajon a feletteseink miért váltak meg tőlünk. Az örömujjongást egy csapat rendőr szakította félbe, akik besétáltak a konyhába, és megkértek minket, hogy kövessük őket. Ránk szegezték fegyvereiket, de mi csak röhögtünk rajtuk, miközben beszálltunk a ránk várakozó katonai járművekbe. Olyan elégedettek voltunk a lázadók elleni küzdelmünk eredményével, hogy eszünkbe sem jutott megtámadni a rendőröket. Ráadásul túl sokan voltak. Talán rájöttek, hogy gyerekjátékokkal nem tudnak lekenyerezni minket. A járműveknél is rendőrök álltak. Szorosan tartották a fegyvereiket, és mereven néztek minket. – Talán visszavisznek minket a frontra – mondta Alhaji, mire közösen énekelni kezdtük a nemzeti himnuszt. De nem a frontra vittek minket. A Benin Otthonnál álltunk meg, egy másik rehabilitációs központnál Kissy Townban, Freetown mindentől távol eső keleti külvárosában. A Benin Otthon valaha Javító Iskola néven a kormány által fiatalkorúaknak fenntartott központ volt. A rendőrök alaposan átvizsgáltak minket, mielőtt beengedtek. Áldozataink és ellenségeink vére még meg sem száradt a karunkon és ruháinkon. A hadnagy szavai csengtek a fülemben: „Mostantól minden lázadót megölünk, nem kell fogoly!” Kicsit elmosolyodtam, és elégedett voltam azzal, ahogyan a lázadókkal elbántunk, de még mindig foglalkoztatott, hogy vajon miért hoztak bennünket ide. A rendőrök őrt álltak, míg mi a szobáink előtt a verandáról bámultunk az éjszakába. Csak arra tudtam gondolni, hogy mi lesz a G3-asommal, vajon milyen filmet néz az osztagom aznap éjszaka, és milyen remek marihuánájuk és kokainjuk lehet. – Hé, haver, van egy kis tafe
152
(marihuána) nálatok? – tette fel a kérdést Mambu a rendőröknek, de ők nem figyeltek rá. Remegni kezdtem. Az utazásunk előtti éjszaka fogyasztott drogok hatása kezdett elmúlni. Nyugtalanul sétáltam fel-le az új környezetemben. A fejem is újra hasogatni kezdett.
16 Ki nem állhattam a civilek utasítgatásait. Hangjuk, még amikor reggelizni hívtak, akkor is annyira felbosszantott, hogy ököllel ütöttem a falat, a szekrényt vagy bármit, amit találtam. Pár nappal korábban még mi döntöttünk arról, hogy éljenek vagy haljanak. Emiatt mindent elutasítottunk, amire kértek minket, kivéve az evést. Kenyeret és teát kaptunk reggelire, rizst és levest ebédre és vacsorára. Kasszavalevélből, burgonyalevélből, okrából és egyebekből készült leveseket adtak. De nem voltunk elégedettek, mert hiányzott a drog és a fegyverünk. Az ápolónők és a személyzet minden étkezés után kiselőadást tartottak a Benin Otthon kiskórházában végzett rendszeres orvosi vizsgálatok fontosságáról és a pszichiátriai terápiás központban tartott tanácsadásokról – amit rettenetesen utáltunk. Ha elkezdtek beszélni, tálakat, kanalakat, ételt és padokat vágtunk hozzájuk. Kikergettük őket az ebédlőből, és megvertük őket. Egyik délután, miután elűztük az ápolónőket és a személyzetet, egy vödröt húztunk a szakács fejére, és körbekergettük a konyhában, míg meg nem égette a kezét egy forró edénnyel, és végül bele nem egyezett, hogy több tejet tesz a teánkba. Ilyen és hasonló dolgok miatt az első héten tulajdonképpen hagyták, hogy céltalanul lődörögjünk új környezetünkben. Azon a héten a szervezetünkből teljesen kiürült a kábítószer. Annyira vágytam a kokainra és a marihuánára, hogy még az üres papírt is képes voltam megtekerni és elszívni. Többször átkutattam a katonanadrágomat, amit még akkor is viseltem, hátha találok
154
benne egy kis marihuána vagy kokain maradékot. Betörtünk a kiskórházba, és fájdalomcsillapítót – fehér meg tört fehér tablettákat – és piros meg sárga kapszulákat loptunk. Kiürítettük a kapszulákat, porrá zúztuk a tablettákat, aztán összekevertük őket. Ám a keverék nem hozta meg a kívánt hatást. Napról napra feszültebbek lettünk, és egyre többször folyamodtunk erőszakhoz. Reggelente a közeli kút felé tartó szomszéd lakókat vertük meg. Akit nem tudtunk elkapni, azt kövekkel dobáltuk meg. Néha a vödreiket elhajítva menekültek előlünk. Röhögve tapostuk szét a vödröket. Miután néhány embert a kórházba küldtünk, a szomszédok száma a környékünkön egyre csökkent. A személyzet is került minket. Már csak egymással küzdöttünk, éjjel-nappal. Akár ok nélkül is órákon keresztül képesek voltunk püfölni egymást a két étkezés közötti időszakban. Az ilyen verekedések alatt szétvertük a bútorokat, és kihajítottuk az ágybetéteket az udvarra. Ha a csengő az étkezés idejét jelezte, le sem mostuk szánkról, kezünkről és lábunkról a vért. Este, ha már kimerültünk a verekedésben, kivittük a matracunkat az udvarra, és szótlanul ültünk rajta reggelig, amíg el nem jött a reggeli étkezés ideje. Mire azonban a reggeli után visszaértünk, az éjszaka kicipelt ágybetétek már újra visszakerültek az ágykeretbe. Mérgesen, átkozva azt, aki visszatette, megint kicipeltük őket. Egyik éjszaka szokás szerint a matracokon ültünk a szabad ég alatt, amikor esni kezdett. Csak ültünk tovább, törölgettük az arcunkat, és hallgattuk a lezúduló cseppek kopogását a cseréptetőn és az onnan patakokban folyó víz csobogását. Az eső nem tarthatott tovább egy óránál, és miután abbamaradt, mi kint maradtunk a valaha ágybetétként szolgáló vizes szivacsokon. Másnap reggel, amikor visszatértünk a reggelizésből, a matracok még mindig kint voltak. Nem volt túl napos az idő, úgyhogy estig sem száradtak meg. Dühösek voltunk, ezért elin-
155
dultunk, hogy megkeressük Poppayt, a mindenest. Poopay egy álmodozó tekintetű leszerelt katona volt. Amint megtaláltuk, a matracunkat követeltük rajta. – Meg kell várnotok, amíg megszáradnak, amiket kint hagytatok – mondta. – Nem tűrhetjük, hogy egy civil így beszéljen velünk – kiabálta valaki, mire mi egyetértően üvöltöttünk, és Poppaynak rontottunk. Ütöttük, ahol értük. Az egyik fiú beledöfött a lábfejébe, és ő elesett. Kezével védte a fejét, amíg mi könyörtelenül rugdostuk, majd otthagytuk a saját vérében fürdő eszméletlen testet. Izgatottan kiabáltunk, miközben visszasétáltunk a verandára. Aztán fokozatosan elcsendesedtünk. Ingerült voltam, mert hiányzott az osztagom és az erőszak. Az egyik biztonsági őr, aki a központban őrködött, bevitte Poppayt a kórházba. Már néhány nappal később ebédidőben újra megjelent közöttünk, és bár sántikált, arcán mosoly ült. – Nem a ti hibátok, hogy ezt tettétek velem – mondta, és átsétált az ebédlőn. Ezzel megint feldühített minket, mivel elvártuk a „civilektől” – vagyis a személyzettől –, hogy tiszteljenek minket, amiért katonaként képesek vagyunk súlyos sérüléseket okozni. A személyzet legtöbb tagja azonban olyan volt, mint ő; a verés után mind mosolyogva tért vissza. Mintha megegyeztek volna abban, hogy soha nem adják fel. De mosolyuk csak még inkább kivívta ellenszenvünket. A kezem fékezhetetlenül remegett, és gyötrő migrénem is kiújult. Olyan volt, mintha egy kovács az üllőjét éppen az én fejemen kalapálná. Hallottam és éreztem a fém kalapálását, és az elviselhetetlenül éles hangoktól összerándultak az ereim és izmaim. Az ágyam mellett a földön vagy néha a verandán vonaglottam és gubbasztottam. Senki nem foglalkozott velem, hiszen mindenki a maga módján szenvedett az elvonási tünetektől. Alhaji például addig ütötte egy betonépület egyik oszlopát, amíg az ujjai vérben nem áztak és a csontjai nem látszottak.
156
Bevitték a kiskórházba, és napokra elaltatták, hogy legalább addig ne tegyen kárt önmagában. Egyik nap úgy döntöttünk, hogy betörjük az iskola ablakait. Nem tudom miért, de ahelyett, hogy a többiekhez hasonlóan kövekkel estem volna neki az üvegnek, az öklömmel ütöttem. Több üvegtáblát is sikerült eltörnöm, de végül az egyik beleállt a kezembe. Mikor kihúztam, megállíthatatlanul ömlött belőle a vér. Be kellett mennem a kórházba. Azt terveztem, hogy ellopok egy elsősegélycsomagot, és magam kezelem a sebet, de az ápolónő bent volt. Leültetett, és kiszedegette az üvegdarabokat a bőrömből. Minden egyes alkalommal, amikor egy mélyre fúródott szilánkot távolított el, elfintorította az arcát. Én persze a szenvedés semmi jelét nem mutattam. Kíváncsian fürkészte tekintetem, hogy megállapítsa, érzek-e fájdalmat. Közben zavartan ugyan, de finoman ügyelve eltávolította az össze szilánkot vérző kezemből. Semmit nem éreztem. Csak el akartam állítani a vérzést. – Ez fájni fog – mondta a nővér, amikor nekifogott megtisztítani a sebeket. – Hogy hívnak? – kérdezte, miközben bekötözte a kezemet. Nem válaszoltam neki. – Gyere vissza holnap, hogy ki tudjam cserélni a kötést. Rendben? – Megsimogatta volna a fejem, de ellöktem a kezét, és otthagytam. Másnap sem magamtól, hanem egy migrénes roham miatt kerültem vissza. Elájultam, miközben a verandán üldögéltem, és csak a kórházi ágyon tértem magamhoz. Az ápolónő vizes ruhával törölgette a homlokom. Megfogtam a kezét, ellöktem, és megint kisétáltam. Megmártóztam a napsütésben, de nem múlt el az émelygés. Egész testem remegett, a torkom kiszáradt és hányinger kerülgetett. Zöld és nyálkás valamit öklendeztem, és újra elvesztettem az eszméletem. Amikor pár órával később magamhoz tértem, ugyanaz a nővér ült mellettem. Egy pohár
157
vizet adott. – Elmehetsz, ha akarsz, de javasolnám, hogy éjszakára maradj ágyban – mondta ujjával is nyomatékosítva, ahogyan egy anya teszi rakoncátlan gyermekével. Elvettem a vizet, megittam, és a falhoz vágtam a poharat, mire ő felpattant a székéről. Megpróbáltam elmenni, de fel sem tudtam ülni. Mosolyogva az ágyamhoz sétált, és beadott egy injekciót, majd betakart, és elkezdte felseperni a törött üvegszilánkokat. Le akartam vetni magamról a takarót, de nem tudtam megmozdítani a kezemet. Egyre jobban elgyengültem, és végül a szempilláim elnehezültek. Suttogó hangokra ébredtem. Zavarodott voltam, fogalmam nem volt, mennyit aludhattam. A fejem lüktetett. – Mióta vagyok itt? – kérdeztem a nővértől az ágy szélét döngetve, hogy észrevegyen. – Nézd csak, ki beszél! Vigyázz a kezedre! – szólt hozzám. Amikor kissé felemelkedtem, láttam, hogy egy katona van a szobában. Egy pillanatig azt hittem, azért jött, hogy visszavigyen a frontra. De amikor jobban szemügyre vettem, megértettem, hogy más okok vonzották őt a kórházba. Nyilvánvalóan városi katona volt: jól öltözött és fegyvertelen. Valószínűleg hadnagyként azt ellenőrizte, hogy milyen orvosi és pszichológiai kezelésben részesülünk, bár látszólag jobban érdekelte a nővér. Arra gondoltam, hogy egykor én is hadnagy voltam, pontosabban „junior hadnagy”. Junior hadnagyként egy néhány fiúból álló kis katonai egység tartozott alám, melyet főként rövid és gyors feladatokkal bíztak meg. A hadnagy és Gadafi tizedes a még életben maradt barátaimat – Alhajit, Kaneit, Jumahot és Moribát – választották be az egységbe, így újra egy csapat voltunk. Csak ezúttal nem a háború elől menekültünk. Hanem mi voltunk a háború. A feladatunk az volt, hogy felkutassuk az étellel, lőszerrel, droggal,
158
üzemanyaggal és egyéb szükséges ellátmánnyal rendelkező falvakat a környéken. Miután teljesítettük küldetésünket, jelentést tettünk a tizedesnél, és az egész osztag a kikémlelt falura támadott, megölve mindenkit, nehogy valaki áldozatul essen közülünk. Egyik felderítő utunkon véletlenül botlottunk egy faluba. Azt gondoltuk, hogy a falu legalább háromnapi járásra van, de már másfél nap után megéreztük a pálmaolaj illatát a levegőben. Kellemesen sütött a nyárvégi nap. Azonnal letértünk az útról, és a bozótoson át a falu felé sétáltunk. Amint megláttuk a nádtetőket, kúszva mentünk tovább, hogy jól láthassuk, mi történik a faluban. Egy-két fegyveres lustán lézengett. A házak mellett halomba pakolt csomagok voltak. Úgy tűnt, hogy a lázadók éppen elhagyni készülnek a falut. Ha visszamentünk volna értesíteni az osztagunkat, egész biztosan nem kaparinthattuk volna meg az élelmüket. Ezért inkább úgy döntöttünk, hogy támadunk. Parancsba adtam a többieknek, hogy helyezkedjenek el azokon a stratégiai pontokon, ahonnan rálátnak a falura. Alhaji és én vártunk néhány percet, amíg a többiek is elfoglalták a helyüket, majd közelebb kúsztunk, hogy megkezdjük a támadást. Az ösvény két oldalán közelítettünk a falu felé. Két gránátvető és öt gránát volt nálunk. Elég közel kerültünk már, be is céloztam a csoportot, akikkel kezdeni akartam, amikor Alhaji megveregette a vállamat. Fülembe súgta, hogy a Rambo-technikát szeretné gyakorolni, még mielőtt tüzelünk. Anélkül, hogy egy szót szólhattam volna, már kente is a nyállal és vízzel átitatott földet az arcára. Hátára kötötte a fegyverét, és előhúzta szuronyát, amit arca elé tartva ujjával megtapogatott. Lassan kúszni kezdett a déli napsütésben, ami utoljára hozott a helyieknek fényességet, mielőtt írd végleg beárnyékoltuk a falu életét. Amikor Alhaji már látótávolságon kívül volt, gránátvetőmmel becéloztam a falunak azt a részét, ahol a legtöbb fegyveres volt. Pár perccel később már láttam, amint a házak mögött és között
159
kúszik és lapul. Hirtelen tűnt el a házak falai mögött, nehogy meglássák. Lassan egy lusta őr mögé kúszott, aki mit sem sejtve fegyverét az ölén pihentetve sütkérezett a napon. Alhaji befogta az őr száját, és szuronyával elvágta a torkát. Ugyanezt még néhány őrrel megismételte. De hibát követett el: nem rejtette el azokat a testeket, melyekkel sikeresen végzett. Élvezettel néztem a manőverezését, mindaddig, amíg az egyik őr posztjára viszszatérve észre nem vette társának holttestét, és azonnal rohanni nem kezdett, hogy értesítse a többieket. Nem hagyhattam, hogy odaérjen, úgyhogy G3-asommal lelőttem, és gyors egymásutánjában még két gránátot lőttem a fegyveresek közé. A tűzharc megkezdődött. Nem tudtam, hol lehet Alhaji, de lövöldözés közben odakúszott hozzám. Majdnem lelőttem, de aztán felismertem a Rambo álarc mögött. Munkához láttunk, és mindenkire lőttünk, aki csak mozdult. Egyetlen golyót sem pazaroltunk el. Már mind jól céloztunk, és a termetünk is előnyünkre volt, hiszen a legkisebb bokrok alatt is meg tudtuk magunkat húzni, ahonnan gyorsan és váratlanul öltünk, mielőtt áldozatunk kitalálhatta volna, hogy honnan erednek a lövések. Hogy biztosra menjünk, Alhajival kilőttük az összes gránátot majd bevonultunk a faluba. Körbesétáltunk, és mindenkit megöltünk, aki csak kilépett a házából vagy a kunyhójából. Ezek után észrevettük, hogy már nem maradt senki, aki a zsákmányt cipelhette volna. Mindenkit legyilkoltunk. Ezért elküldtem Kanéit és Moribát, hogy hívjanak segítséget a támaszpontról. Magukhoz vettek valamennyi lőszert a halott fegyveresektől, köztük olyanoktól is, akik még szorosan markolták fegyverüket, és útnak eredtek. Hárman maradtunk a faluban. Ahelyett hogy a halottak, élelmiszercsomagok, lőszeres ládák és egy halom kábítószeres zsák között maradtunk volna, a közeli bozótosban bújtunk meg, és onnan figyeltük a falut. Alkalmanként bemerészkedtünk, hogy ételt és drogokat vegyünk
160
magunkhoz, de az idő nagy részében csendben ültünk a bokrok árnyékában, és vártunk Két nappal később Kanei és Moriba megérkezett a tizedes, néhány katona és egy pár civil kíséretében, akik az élelmiszeres, kábítószeres és lőszeres csomagokat és zsákokat visszacipelték a bázisra. – Néhány hónapra is elegendő ellátmányt szereztetek. Jó munka volt, katonák! – gratulált a tizedes. Tisztelegtünk, és útra keltünk. A támadás után Alhaji kiérdemelte magának a Kis Rambo nevet, és a későbbiek során mindent megtett annak érdekében, hogy méltón viselhesse új becenevét. Én a Zöld Kígyó nevet kaptam, mert veszélyes és kényes helyzetekben a legkisebb bokor alól is képes voltam kiirtani egy egész falut anélkül, hogy észrevettek volna. A hadnagy adta nekem ezt a nevet. Azt mondta, hogy „bár te nem tűnsz veszélyesnek, mégis az vagy, mert zöld kígyó módjára képes vagy beleolvadni környezetedbe, megtéveszteni áldozataidat és halálos marást mérni rájuk, ha akarsz”. Nagyon örültem új nevemnek, és minden rajtaütés alkalmával igyekeztem ahhoz méltóan harcolni. Bámultam a repedést a fehér mennyezeten, és hallgattam a városi hadnagy mély hangjának kiszűrődő foszlányait és a nővér szaggatott nevetését. Feléjük fordítottam a fejemet, és rájuk néztem. Az ápolónő széles mosolya arról árulkodott, hogy szívesen fogadja a hadnagy viccelődéseit. Felkeltem, és elindultam kifelé. – Igyál sok vizet, és rendbe jössz. Holnap este gyere vissza még egy vizsgálatra – szólt utánam a nővér. – Hogy tetszik itt neked? – kérdezte a hadnagy. Undorral ránéztem, és a földre köptem. Vállat vont. Csak még egy tutyimutyi városi katona, gondoltam, miközben viszszamentem a többiekhez. Amikor visszaértem, két fiú pingpon-
161
gozott a verandán. Mindenki izgatottan érdeklődött, hogy mi történt. Már több mint egy hónapja voltunk ott, így akadt olyan is köztünk, aki már átvészelte a leszokás keserves fázisait, bár még náluk is előfordulhatott, hogy váratlanul összeestek vagy hánytak. Ezek a kellemetlenségek majdnem mindenkinél körülbelül két hónapig tartottak. Persze még kezelésre szorultunk, és mivel több időnk jutott a gondolkozásra, a háborús emlékek egyre intenzívebb erővel tolultak a felszínre. Ha kinyitottam a csapot, vér folyt belőle. Addig bámultam, amíg vízzé nem változott, és csak akkor ittam vagy álltam zuhany alá. Néha fiúk rohantak ki a teremből üvöltve: „Jönnek a lázadók!” Máskor a fiatalabb fiúk a kövek mellé ültek, és sírva mondták el nekünk, hogy a kövek az ő halott szüleik. Aztán voltak pillanatok, amikor lesből a személyzet tagjaira támadtunk, megkötöztük és az osztagukról faggattuk őket vagy arról, hogy honnét szerzik a fegyver- és lőszerellátmányukat, a drogot és az élelmiszert. Ebben az időszakban adtak nekünk először iskolaszereket – könyveket, tollakat és ceruzákat –, és azt mondták, hogy minden hétköznap tíztől tizenkettőig tanóráink lesznek. A felszerelésből tábortüzet raktunk, de másnap újabbakat kaptunk. Azokat is elégettük. A személyzet meg csak újra és újra újabb felszereléseket osztogatott. De ezúttal nem tették hozzá, hogy „nem a ti hibátok”, holott mindig azt hallottuk, ha valami olyat tettünk, amiről azt gondolták, hogy elítélendő és túllép a csintalanság határain. Egyik délután, amikor a személyzet újabb iskolai felszereléseket helyezett a verandára, Mambunak eszébe jutott, hogy el kéne adni őket. – Ki fogja megvenni? Mindenki csak tart tőlünk – ellenezték páran. – Talán találunk egy kereskedőt, aki szívesen üzletel majd velünk – erősködött Mambu. Szatyrokba pakoltuk a könyveket, és hatan elmentünk a piacra, ahol sikerült mindet eladnunk egy utcai árusnak. A férfi nagyon izgatott volt, és azt mondta, hogy bármikor szívesen vásárol tőlünk. – Az sem
162
érdekel, ha loptátok. Nekem van pénzem, nektek meg van mit eladnotok, akkor miért ne üzleteljünk? – mondta a férfi, miközben átnyújtott Mambunak egy köteg papírpénzt. Mambu széles vigyorral az arcán számolgatta a friss bankjegyeket. Az orrunk alá is odatartotta, hogy megszaglászhassuk. – Ez jó pénz. Látom – állapította meg. Ezek után visszaszaladtunk a központba, nehogy lemaradjunk az ebédről. Amint befejeztük az étkezést, Mambu kiosztotta mindenki jussát. A terem zengett az izgalomtól, mindenki arról beszélt, hogy mihez kezd majd a pénzével. Ez minden bizonnyal sokkal jobban megérte, mint a felszerelés elégetése. Néhányan Coca-Colát, karamellát vagy egyéb hasonló dolgokat vettek a pénzükön, de Alhaji, Mambu és én egy freetowni kiruccanást terveztünk. Mindössze annyit tudtunk, hogy tömegközlekedéssel juthatunk el a belvárosba. Aznap reggel befaltuk a reggelit, és egyesével elhagytuk az ebédlőt. Én úgy tettem, mintha orvosi kivizsgálásra mennék a kiskórházba, Mambu a konyhába távozott, mintha még szedne magának egy kis ételt, majd kiugrott az ablakon, Alhaji pedig a vécé felé indult. Nem akartuk, hogy a többiek tudomást szerezzenek tervünkről, mert tartottunk attól, hogy akkor mind velünk tartanának, és a személyzet pánikba esne. A központhoz közel eső kereszteződésnél találkoztunk, és a sorhoz csatlakozva vártunk a buszra. – Voltatok már valaha a városban? – kérdezte Alhaji. – Nem – mondtam – Én Freetownba jöttem volna iskolába, de aztán kitört a háború. Azt hallottam, hogy gyönyörű város – mondta Alhaji. – Majd meglátjuk. Itt a busz – jelentette be Mambu. A buszon bömbölt a soukous zene, és az emberek hangosan csevegtek, mintha a piacon lennének. Hátul ültünk, és néztük az út menti bódékat és házakat. Az egyik férfi, aki az üléssorok között állt, elkezdett táncolni a zenére. Néhány utas, köztük
163
Mambu is, csatlakozott hozzá. Nevettünk, és tapsoltunk a táncosoknak. A város szívéhez közeli forgalmas körzetben, a Kissy utcában szálltunk le a buszról. Körülöttünk mindenki sürgős napi teendői után szaladt, mintha mit sem sejtenének arról, hogy mi folyik az országban. Az utca mindkét oldalán nagy boltok várták a vásárlókat, és árusok borították el a keskeny járdát. Mindent csodálattal szemléltünk, és hamarosan elkábított minket a látvány. – Mondtam, hogy szuper lesz – ugrott Mambu örömében a levegőbe. – Nézzétek azt a magas épületet – mutattam az egyikre. – De az még magasabb – kiáltotta Alhaji. – Vajon hogy jutnak fel oda az emberek? – kérdezte Mambu. Lassan sétáltunk, bámultuk a rengeteg autót, és az ételekkel roskadásig tömött libanoni boltokat. Belesajgott a nyakam a sok nézelődésbe. Mindenfelé ruhákat, élelmiszert, kazettákat, magnót és a legkülönfélébb dolgokat kínálták. Rettenetesen zajos volt a város, mintha mindenki folyamatosan vitatkozna. Gyalog jutottunk el Sierra Leone nemzeti szimbólumához és a főváros jellegzetességéhez, a Gyapotfához. Tátott szájjal bámultuk a hatalmas fát, amit mindaddig csak a bankjegyen csodálhattunk meg. Most ott álltunk alatta, a város közepén, a Siaka Stevens utca és a Pademba út kereszteződésénél. Levelei zöldek voltak, de kérge nagyon öregnek tűnt. – Senki nem fog hinni nekünk, ha ezt elmeséljük – mondta Alhaji, amikor elindultunk. Egész nap csak sétálgattunk, fagyiztunk és Vimto üdítőt ittunk. Alig tudtuk élvezni a fagyit, olyan gyorsan olvadt a forró napon. Többet nyalogattam a ragadós folyadékot a kezemről és az ujjaim közül, mint a tölcsérből. Egyre több és több autó és ember jött velünk szembe. Egy ismerős arcot sem láttunk. Libasorban haladtunk, Mambu és Alhaji követték lépteimet, de közösen vitattuk meg, hogy merre menjünk, mikor álljak meg
164
stb. Olyan volt, mintha még mindig a fronton lennénk, és én lennék a szakaszvezető. Már majdnem besötétedett, ezért el kellett indulnunk az otthon felé, hogy ne késsünk a vacsoráról. A buszmegálló felé tartottunk, amikor ráeszméltünk, hogy nem maradt pénzünk a menetjegyre. – A busz elejében üljünk le, így amikor megérkezünk a megállóhoz, gyorsan leugrunk, és elfutunk – javasolta Mambu. A járművön csendben helyet foglaltunk, és néztük a jegyszedőt, aki minden állomásnál begyűjtötte az út árát. Amikor a mi megállónkhoz közeledtünk, a jegyszedő megkérdezte, hogy ki akar leszállni. Végigment az ülések között, és a leszállóktól öszszeszedte a pénzt. Majd amikor a busz megállt, a jegyszedő az ajtóban őrködött, hogy fizetés nélkül ne szállhasson le senki. Kezemmel zsebemben matatva, mintha pénzért kotorásznék, felé tartottam. Aztán hirtelen félrelöktem, és nevetve elszaladtunk. Egy darabig még üldözött bennünket, de aztán feladta. Aznap este a város magas épületeiről, a hangzavarról, az autókról és a piacokról meséltünk a fiúknak. Mindenkit nagyon felizgatott a beszámolónk, és a saját szemükkel akarták látni. A személyzet idővel belátta, hogy nem tehet mást, minthogy hétvégi kiruccanásokat szervez a városközpontba, ha nem akarja, hogy egyedül vállalkozzunk az útra. De még így is volt, akinek ez nem volt elég, és hetente több látogatást is akart tenni a városban. Nem tudom miért, de egy idő után már senki sem akarta megvenni az iskolaszereinket. Még jelentős árengedménnyel sem találtunk vevőt. Mivel ez volt az egyetlen bevételi forrásunk, e nélkül nem engedhettük meg magunknak, hogy egymagunk, amikor csak kedvünk tartotta, bemenjünk a városba. Ráadásul az iskolai órák látogatásához kötötték a hétvégi kiruccanásokat. Emiatt kénytelenek voltunk órákra járni. Ez nem egy szokványos iskola volt. Matematikaórán összeadást, szorzást és osztást tanultunk. Angolórán szövegrészlete-
165
két olvastunk, betűztünk, és néha a tanár történeteket olvasott fel, amiket mi lejegyeztünk a füzeteinkbe. Ezt a tanár a „ tanultak felfrissítésének” hívta. Nem figyeltünk oda az órákon. Csak jelen akartunk lenni, hogy ne maradjunk ki a városi kirándulásokból. Az órák alatt verekedtünk egymással, néha belevágtuk a ceruzákat egymás kezébe. A tanár meg csak folytatta, és mi lassan abbahagytuk a küzdelmet. De ezek után sem figyeltünk, mert vagy a hajóról beszéltünk, amit a Kroo-öböl partjáról láttunk vagy a helikopterről, ami elrepült felettünk, amikor a Lightfoot Boston utcában sétáltunk. Végül a tanár ezzel zárta az órát: – Nem a ti hibátok, hogy nem tudtok csendben végigülni egy órát. Hamarosan képesek lesztek rá – erre mi mérgesen megdobáltuk a ceruzánkkal, és ő elhagyta a termet. Ezt követően ebédeltünk, majd pingponggal és focival ütöttük el az időt. De éjszakánként néhányan izzadtan és üvöltve ébredtünk rémálmunkból, és a saját fejünket ütöttük, hogy kiverjük onnan a képeket, melyek még ébren sem hagytak minket nyugodni. Mások meg, amikor felkeltek, fojtogatni kezdték a mellettük alvó fiút, mindegy ki volt az; majd miután megfékezték őket, rohanva szaladtak ki az éjszakába. A személyzet folyamatosan őrködött, hogy felügyelje ezeket az alkalmanként előforduló kitöréseket. Ennek ellenére minden reggel voltak olyanok, akikről kiderült, hogy a focipálya melletti fűben töltötték az éjszakát. De nem emlékeztünk arra, hogyan kerültünk oda. Több hónapba tellett, mire megtanultam, hogyan aludjak el gyógyszer nélkül. De még ha sikerült is, egy órán belül mindig felébredtem. Álmomban egy arctalan fegyverest láttam, aki megkötözött, és szuronya cikcakkos felével a torkomnak esett. Ereztem a fájdalmat, ahogyan a férfi a nyakamat fűrészeli. Izzadtan arra keltem, hogy ütlegelem a levegőt. Ilyenkor kirohantam a focipálya közepére, és a karomat a térdem köré csavarva, hintáztam a sötétben. Hiába próbáltam minden erőmmel fel-
166
idézni gyermekkoromat, képtelen voltam rá. A háborús emlékek erős korlátot alkottak, melyet először át kellett tömöm, csak úgy juthattam el gyermekkorom korábbi pillanataihoz. Sierra Leonéban az esős időszak májustól októberig tart, ezen belül júliusban, augusztusban és szeptemberben érkezik a legtöbb eső. A szakaszom elvesztette azt a támaszpontot, ahol a kiképzésünket tartották. Moriba ebben a tűzharcban lelte halálát. Szájából még szivárgott a vér, amikor otthagytuk a falnak támasztva. Hamar elfelejtettük. A halottak gyászolása nem fért bele a gyilkolás és az életért folytatott küzdelem menetébe. Ezek után új támaszpontot keresve az erdőben vándoroltunk. Még az esőzések előtt le akartunk táborozni, de nem találtunk alkalmas helyet. A legtöbb falu azért nem felelt meg, mert vagy már korábban felégettük, vagy más fegyveresek pusztították el. A hadnagy mérgében bejelentette, hogy addig meg nem állunk, amíg táborverésre alkalmas helyet nem találunk. A kezdeti kis záporokat heves, szűnni nem akaró esők váltották fel. A legsűrűbb erdőben sétáltunk, és próbáltuk meghúzni magunkat a nagy fák lombjai alatt, de a levelek már nem tudták felfogni a temérdek lezúduló vizet. Hetekig sétáltunk a latyakos erdőben. Az eső még mindig megállás nélkül zuhogott, amikor egyik reggel váratlanul célba vettek minket. Gránátokkal válaszoltunk, de mivel egyik sem robbant fel, kénytelenek voltunk viszszavonulni. A támadók nem üldöztek minket sokáig, így újra csoportba verődtünk, és a hadnagy parancsára azonnal ellentámadást indítottunk, hogy ne veszítsük el a támadók nyomát. – A támaszpontjukra fognak vezetni minket – mondta, és már indult is feléjük. Egész nap harcoltunk a zuhogó esőben. Az erdő nedves volt, és az eső folyamatosan mosta a levelekről a vért, mintha meg akarná tisztítani az erdő felszínét. De a bokrok tövében heverő holttesteket nem tudta elmosni, és vérük fol-
167
tokká állt össze a föld felszínén, ugyanis az erdő már nem volt képes még több vért befogadni azon a napon. Sötétedéskor a támadók visszavonultak. Meghátrálás közben hátrahagyták egyik sebesült emberüket. Odamentünk hozzá, és a hadnagy a támaszpontjukról faggatta. Nem válaszolt, ezért az egyik katona a nyaka köré kötött egy kötelet, amin maga után vonszolta, miközben a többi támadó nyomát követtük. Nem élte túl a meghurcolást. Estére a támadók is feladták a menekülést. Támaszpontjuk közelében vad küzdelembe kezdtek, mivel nem akarták feladni bázisukat. – Támadás-és-futás kalo kalo taktika! – parancsolta a hadnagy. Két csoportra váltunk, és megkezdtük a támadást. Az első csapat tüzet nyitott, és megfutamodást színlelt. A támadók üldözőbe vették őket, és belefutottak a második csapat által felállított csapdába. Amint elhaladtak mellettünk, csendben felpattantunk, és fegyvereinkkel üldözőbe vettük a lázadókat. Ezt többször megismételtük, amivel komoly csapást mértünk a lázadókra. Reggel bevonultunk a faluba, és megöltük a még életben maradt fegyvereseket. Nyolc férfit elfogtunk, lábukat és kezüket megkötöztük, és magukra hagytuk őket az esőben. Tűzrakó hely, rengeteg élelmiszer és nagy mennyiségű fa várt ránk a faluban. A lázadók jól felkészültek az esős időszakra, de végül mi élveztük az általuk zsákmányolt étkeket és ellátmányt. Magunkra öltöttük az ott talált száraz ruhákat, és megmelegedtünk a tűznél, miközben a cipőnket szárítottuk. Fegyverembe kapaszkodva egy pillanatra elmosolyodtam, mert örültem, hogy végre menedékre leltünk. Lábujjaimat a tűz közelébe nyújtottam, hogy felmelegedjenek, és ekkor vettem észre, hogy a lábfejem elszürkült és rothadásnak indult. Még csak pár perce voltunk a faluban, amikor a lázadók újabb támadást indítottak. Nem adták fel egykönnyen a támaszpontjukat. A tűz mellett egymásra néztünk, mérgesen kicseréltük a tárakat, és elindultunk, hogy egyszer és minden-
168
korra megszabaduljunk tőlük. Egész éjszaka és egész nappal küzdöttünk egymással. Semelyik fél nem akarta feladni a bázist, de végül a lázadók nagy részét megöltük, és néhányat foglyul ejtettünk. A maradék a hideg és nedves erdőbe menekült. Addigra már annyira megutáltuk a foglyainkat, hogy golyó helyett, úgy döntöttünk, komolyabb büntetést kapnak. – Csak a golyókat pazarolnánk, ha lelőnénk őket – mondta a hadnagy Ezért inkább lapátot adtunk a kezükbe, és megparancsoltuk nekik, hogy ássák ki a saját sírjukat. A zuhogó esőben a kunyhóból marihuánás cigik társaságában néztük őket. Ha lelassítottak, feléjük irányított lövésekkel jeleztük, hogy húzzanak bele. Amikor végeztek az ásással, megkötöztük őket, és szuronnyal belevágtunk a lábukba. Volt, aki üvöltött, de mi csak nevettünk rajtuk, és rúgásokkal elhallgattattuk. Aztán mindegyiket belelöktük a saját gödrébe, és nedves földdel betemettük őket. Rémültek voltak, és megpróbáltak kimászni a lyukból, miközben mi pakoltuk rájuk a sarat, de puskáink végével visszaparancsoltuk őket, mire ők megadva magukat, sápadtan, szomorú szemekkel néztek ránk. Minden erejükkel küzdöttek az életükért. Hallottam a nyögdécselésüket, miközben levegőért kapkodtak. Fokozatosan feladták, és mi otthagytuk őket. - Legalább el vannak temetve – mondta az egyik katona, és mi mind jót nevettünk. Miközben visszasétáltunk a tűzhöz, hogy felmelegedjünk mellette, megint elmosolyodtam. A tűznél vettem észre, hogy a karom, a hátam és a lábam tele van zúzódásokkal. Alhaji segítségével és a lázadók kötszereivel lekezeltem és bekötöztem a sebeket. Kiderült, hogy a sérülések golyóktól származnak, melyek majdnem letépték a húsomat. A kábítószer annyira eltompított, hogy nem is tudatosult bennem, milyen veszélyben voltam. Nevettem, amikor Alhaji egyenként szemrevételezte a sebeimet.
169
Reggel arra ébredtem, hogy a személyzet egyik tagja egy plédet helyez rám, és hallottam a szavait: – Ez nem a te hibád, tudod? Tényleg nem. Túl leszel rajta – aztán segített felállni, és visszasétált velem a terembe.
17 Több hónap telt el azóta, hogy utoljára hagytam ott szó nélkül a kórházat, miközben az ápolónő azzal a nyápic városi hadnagygyal csevegett. A nővér sem hívogatott már kivizsgálásokra. Feladta. De aztán egy délutáni pingpongmeccs közben, amin az egész személyzet jelen volt, valaki megbökte a vállamat. Az ápolónő volt az, fehér nővérruhában és fehér kalapban. Először néztem egyenesen a szemébe. Fehér fogai elütöttek sötét, fényes bőrének színétől, és ha elmosolyodott, egész arcából szépség és báj sugárzott. Magas volt, és nagy barna szemei kedvesen megigézték az embert. Egy üveg Coca-Colát nyújtott felém. – Bármikor gyere be hozzám, amikor csak kedved tartja – mondta, és mosollyal az arcán elsétált. A Coca-Cola hideg volt, a jelenet pedig felkavaró. Alhajival otthagytuk a játékot, és inkább leültünk odakint egy kőre, ahol kettesben elszopogattuk az üdítőt. – Tetszel neki – cukkolt Alhaji. Nem válaszoltam. – Neked is tetszik? – kérdezte. – Nem tudom. Idősebb is nálam, meg hát ő az ápolónk. – Csak nem félsz a lányoktól? – cukkolt Alhaji, a fejét himbálva. – Nem hiszem, hogy úgy tetszem neki, ahogyan te elképzeled – Alhajira néztem, aki eközben rajtam kuncogott. Miután kiürült az üveg, Alhaji otthagyott, én meg úgy döntöttem, hogy elmegyek a kórházba. Amikor odaértem a bejárathoz, bekukucskáltam, és láttam, hogy a nővér éppen telefonál. Intett, hogy lépjek beljebb, és üljek le. Mosolya és szeme arról bizto-
171
sított, hogy vidámsága nekem szól, nem pedig a beszélgetőtársának. Közben körülnéztem, és egy falra függesztett táblázatra lettem figyelmes, amelyen minden fiú neve szerepelt. A legtöbb név melletti rubrikában pipa jelezte, ha a fiú már legalább egyszer részt vett az ajánlott vizsgálatokon. Az én nevem mellett nem volt semmi jelzés. Az ápolónő levette a táblázatot, és a fiókba tette, miközben elköszönt telefonos beszélgetőpartnerétől. Közelebb húzta a székét, és azt hittem, hogy feltesz egy kérdést a háborúról, de ehelyett nyugodtan azt kérdezte: – Hogy hívnak? – meglepődtem, ugyanis biztos voltam abban, hogy tudja a nevemet. – Tudod, hogy hívnak – válaszoltam mérgesen. – Talán igen, de szeretném, ha te mutatkoznál be nekem – erősködött tágra nyíló szemekkel. – Jól van, na. Ishmael – vetettem oda. – Nagyszerű név – bólintott, majd folytatta: – Engem Esthernek hívnak, és akár lehetnénk barátok. – Biztos vagy benne, hogy a barátom akarsz lenni? – kérdeztem. Ezen elgondolkozott, majd így szólt: – Talán nem. Egy darabig csendben maradtam, mivel nem tudtam, hogyan reagáljak, ráadásul életemnek ebben a szakaszában senkiben sem bíztam. Csak a túléléshez és az önvédelemhez értettem. Szinte ez volt minden, amit addigi rövid életem során megtapasztaltam, na meg az, hogy ne bízzak senkiben. Emiatt őszintén szerettem a magányt, ráadásul egyedül még a túlélésre is nagyobb esélyem volt. Az olyan emberek, mint a hadnagy, akinek engedelmeskedtem és hittem, arra ösztönöztek, hogy ne bízzak senkiben, különösen ne a felnőttekben. Gyanakvóan szemléltem az emberek szándékait. Azt hittem, csak azért barátkoznak, hogy kihasználhassák a másikat. Ezért figyelmen kívül hagyva az ápolónőt, kibámultam az ablakon. – Én ápolónő vagyok. Ez minden. Ha a barátom akarsz lenni, csak szólj, de nekem tudnom kell, hogy bízhatok-e benned – erre elmosolyodtam, hiszen ugyanerre gondoltam. Hirtelen mo-
172
solyom megzavarta, de aztán mégis így szólt: – Jól áll neked a mosoly, többet kéne mosolyognod. – Azonnal elkomorodtam, és megfeszítettem az arcom. – Van szükséged valamire a városból? – kérdezte, de nem válaszoltam. – Mára ennyi – fejezte be. Beszélgetésünk után pár nappal az ápolónő egy ajándékkal lepett meg. A fiúkat néztem, amint egy röplabdahálót görgetnek az udvaron. Alhaji a kórházi látogatása után azt mondta, hogy Esther, az ápolónő látni szeretne. Meg akartam nézni a röplabda meccset, de Alhaji magával rángatott, és addig nem engedett el, amíg a kórház bejáratához nem értünk. Aztán belökött, és kuncogva elrohant. A földről felnéztem Estherre, aki íróasztala mögött ült és mosolygott. – Alhaji azt mondta, hogy látni szeretnél – mondtam, miközben felegyenesedtem. Felém dobott egy csomagot. Miközben azon tűnődtem, hogy miért kaphattam, megtapogattam a formáját, és próbáltam kitalálni, hogy vajon mit rejthet. Ő meg csak nézett engem, arra várva, hogy kibontsam. Amikor kicsomagoltam, felugrottam, és megöleltem, de aztán gyorsan visszafogtam magam. Higgadtan azt kérdeztem: – Miért kaptam ezt a walkmant és ezt a kazettát, ha egyszer nem vagyunk barátok? És honnan tudtad, hogy szeretem a rapet? – Ülj le, kérlek – mondta, majd elvette tőlem a csomagot, betette a kazettát és az elemeket a walkmanbe, és a kezembe nyomta. Feltettem a fejhallgatót, és belehallgattam a Run-D.M.C.-be: ,,It's like that, and that the way it is…” – szólt a magnóból. Rázni kezdtem a fejemet, de aztán Esther felemelte fülemről a fejhallgatót, és így szólt: – Meg kell vizsgálnom téged, miközben hallgatod a zenét. – Beleegyeztem, levettem az ingemet, és ráálltam a mérlegre, majd megnézte a nyelvemet, és belevilágított a szemem-
173
be… de nem érdekelt, mert a zene teljesen magával ragadott, és minden egyes szóra koncentrálnom kellett. Aztán amikor a lábamhoz ért, és meglátta a hegeket a bal sípcsontomon, újra megemelte a fejhallgatót, és megkérdezte: – Hol szerezted ezt a sérülést? – Lőtt seb – vetettem oda kurta válaszomat. Arca megtelt szomorúsággal, és hangja remegett, amikor megszólalt: – El kell mondanod, hogy mi történt, annak érdekében, hogy a kezelésedről dönthessek. – Eleinte nem akartam engedni, de ő meggyőzött, hogy csak akkor tud hatékonyan segíteni, ha pontosan beszámolok neki arról, hogy mi történt, és azt is megosztom vele, hogyan kezeltük a sebemet. Így hát előadtam neki sebesülésem történetét, de nem azért, mert el akartam mondani, hanem azért, hogy megismerje múltam egy hátborzongató részét, és ezáltal úgy megijedjen tőlem, hogy eszébe se jusson többé hasonló kérdéseket föltenni. Figyelmesen hallgatott, amíg én beszéltem. Tekintete az arcomra tapadt, én pedig lehajtott fejjel merültem el a közelmúlt eseményeiben. Háborús éveim második száraz évszakában fogytán voltunk az ételnek és a lőszereknek. Ezért szokás szerint megtámadtunk egy újabb falut. Először osztagommal kikémleltük a települést. Egész nap figyeltük, és megállapítottuk, hogy a helyi lázadók felszereltségükben és létszámban is fölényben vannak, nem is beszélve modern fegyvereikről. Abban sem voltam biztos, hogy lázadók, mivel kevesebb fiúkatona volt köztük a megszokottnál. Az emberek fele egyenruhában, másik fele civil öltözékben volt. Visszatértünk a támaszpontunkra, és jelentettük a hadnagynak osztagunk eredményét. Elhatároztuk, hogy azonnal elindulunk a falu irányába, ami háromnapi járásra feküdt. A tervünk az volt, hogy elfoglaljuk a falut, és ahelyett, hogy csak a zsákmányra hajtanánk, kialakítjuk ott a bázisunkat. Még aznap este elhagytuk a támaszpontunkat, és hol gyors
174
menetben, hol kocogva tettük meg az éjszakai utat. A háromnapos út alatt naponta csak egyszer álltunk meg enni, inni és beszedni a drogokat. Minden lőszerünket, puskát és gépfegyvert magunkkal vittünk. Mindenkinél két puska volt, az egyik a hátunkra szíjazva, a másik meg a kezünkben. Csak két embert hagytunk hátra, őket bíztuk meg a bázis őrzésével. A harmadik nap reggelén a hadnagy hosszabb pihenőt engedélyezett, mint az előző napokon. De aztán egész álló nap, késő estig meneteltünk, amíg a falu a láthatáron belülre nem került. Rengeteg mangó-, narancs- és guajavafa nőtt a faluban, amitől úgy nézett ki, mintha az egész egy farm lenne. Bekerítettük, és vártuk a hadnagy parancsát. Rejtekhelyünkről észrevettük, hogy a falu elhagyatott. A hadnagy mellett lapultam, és ő zavartan nézett rám. Fülébe súgtam, hogy pár nappal korábban a falu dugig volt fegyveres férfiakkal, még akkor is, ha most teljesen üres. Miközben lapulva figyeltünk tovább, egy mérges kutya ugatva sétált végig a falu utcáján. Körülbelül egy órával később öt fegyveres sétált be a településre. Az egyik ház verandájáról leemelték a vödröket, és a folyó felé vették az irányt. Sejteni kezdtük, hogy valami nem stimmel, amikor egy lövés dördült el mögöttünk. Megértettük: tőrbe csaltak. A támadók be akartak csalogatni minket a faluba, hogy nyílt terepen támadhassanak. Egész éjszaka lövöldöztünk egymásra, míg végül reggelre sikerült minket beszorítaniuk a faluba. Már legalább öt embert veszítettünk, és a lázadók újra ránk támadtak. A mangó-, narancs- és guajavafákon ellenségeink gubbasztottak készen arra, hogy golyózáport zúdítsanak ránk. Az osztagom tanácstalanul szétszéledt, és mindenki menedéket keresett a házak falai mögött. Nem maradhattunk sokáig a faluban, de ahhoz, hogy kijussunk, meg kellett szabadulnunk a fákról lövöldöző támadóinktól. Velük egyedül a rájuk eresztett sűrű golyózápor végezhetett. Aki nem halt meg egyből a fákról lehulló lázadók közül, azt még a levegőben lelőttük. Ahhoz, hogy eltűnjünk a nyílt terepről, és
175
újra egyesüljünk az erdőben, kiutat kellett keresnünk, de minden irányból lőttek ránk. Ezért összes energiánkat az erdő egy szeletére összpontosítottuk, amíg ott mindenkivel nem sikerült végeznünk. Végül, amikor jutott egy kis időnk arra, hogy összeverődjünk, a hadnagy kiselőadást tartott arról, hogy keményen ki kell tartanunk, ha be akarjuk venni a falut, ugyanis ellenkező esetben megint járhatjuk az erdőt új támaszpont után kutatva. Néhányan megsérültek, de nem annyira, hogy ez visszatartsa őket a harcoktól. Mások meg, köztük én is, ugyan megsebesültünk, de tudomást sem vettünk róla. Az első ellentámadásnak az volt a célja, hogy begyűjtsük a halottaktól a lőszert. Ezt követte a második kegyetlen támadás, ami a falu egy részének megszerzésére irányult. Több mint huszonnégy órán keresztül hol visszavonultunk, hol támadtunk a halottaktól összeszedett fegyverekkel és lőszerekkel. Végül látszólag erőfölénybe kerültünk. A puskatűz elhalkult. A bozótos nem mozgott többé a mangófák mögött. A falu, úgy tűnt, már a miénk. Éppen a hátizsákomat töltöttem meg lőszerrel az egyik kunyhóban, amikor újabb golyózápor érte a falut. Három helyen eltalálták a bal lábfejemet. Az első két golyó át is ment rajta, de a harmadik nem jutott át. Nem tudtam lábra állni, úgyhogy a földről céloztam a bozótos irányába, ahonnan a golyók érkeztek. Az egész tárat kilőttem. Szúró fájdalom kúszott át a gerincemen, de túl sok drog volt bennem ahhoz, hogy valóban érezzem, holott a lábam rohamosan dagadni kezdett. Az osztagunk orvosa beráncigált az egyik házba, és megpróbálta eltávolítani a golyót. Többször felemelte vérrel borított kezét a sérülésemről, és alkalmanként nedves ronggyal törölgette homlokom. De aztán szemeim elnehezültek, és elájultam. Nem tudom, mi történt, de másnap, amikor felkeltem, úgy éreztem, mintha szegeket kalapáltak volna a lábfejembe, és az ereimet kivésték volna testemből. Annyira fájt, hogy képtelen voltam hangosan üvölteni, ehelyett csak a könnyeim csurogtak.
176
A nádtetős ház plafonja, amit az ágyamból figyelhettem, egyre csak elmosódott. Erősen kellett küzdenem, hogy lássam a környezetemet. A puskatűznek vége volt, és a falu elcsendesült, így hát arra gondoltam, bizonyára elűztük a lázadókat. Ettől egy pillanatra megkönnyebbültem, de aztán a lábfejem újra sajogni kezdett, amitől egész testem megfeszült. Összeszorítottam ajkaimat, lehunytam elnehezült szempillámat, és erősen megkapaszkodtam az ágy szélében. A ház felé tartó lépéseket hallottam. Valakik megálltak az ágyamnál, és amint megszólaltak, felismertem őket. – A fiú szenved, és nincs gyógyszerünk, amivel enyhíthetnénk fájdalmát. Minden az előző támaszpontunkon maradt majd sóhajtott egyet a katonaorvos, és folytatta. – Hat napba is beletelik, hogy a gyógyszert elhozza valaki. Addigra meghal a fájdalomtól. – Akkor el kell küldenünk őt az előző bázisra. Amúgy is szükségünk van az ottani ellátmányra. Tegyél meg mindent annak érdekében, hogy a fiú életben maradjon – mondta a hadnagy, és kisétált. – Igen, uram! – mondta az orvos, és még nagyobbat sóhajtott, mint az előbb. Lassan kinyitottam a szememet, és ezúttal tisztán láttam. Izzadt arcára néztem, és megpróbáltam elmosolyodni. Azok után, hogy hallottam a szavaikat, megfogadtam magamnak, hogy keményen fogok küzdeni, és mindent megteszek az osztagomért, ha meggyógyul a lábam. – Mindjárt jön a segítség, csak tarts ki, fiatalember! – mondta finoman a doktor, és az ágyamnál ülve megvizsgálta a lábamat. – Igen, uram! – válaszoltam, és megemeltem a kezem, hogy tisztelegjek, de ő finoman visszatette a karomat. Két katona lépett be a házba, és jelentették a doktornak, hogy a hadnagy küldte őket azért, hogy visszavigyenek engem az előző támaszpontra. Az ágyról áttettek egy függőágyba, és kivittek
177
a házból. Először a nap vakított el, majd amint elindultunk, a fák lombjai kezdtek forogni körülöttem. Rettenetesen hosszúnak éreztem az utat. Többször elájultam, majd újra visszanyertem az eszméletemet, és még ha láttam is a katonákat, hangjuk egészen távolinak tűnt. Végül megérkeztünk a támaszpontra, és a doktor hozzálátott a kezeléshez. Először beadott egy injekciót. Nem tudtam, hogy van tű is a támaszponton, de akkor nem is voltam abban az állapotban, hogy a kíváncsiságomnak hangot adjak. Őrjöngő követelőzésemre kokaint is adott. Még mielőtt a drogok hatni kezdtek volna, hozzálátott a műtéthez. A két másik katona lefogta a kezemet, és rongyot tömött a számba. A doktor egy kampós végű ollót bújtatott a sebembe, és megpróbálta kihalászni a golyót. Éreztem a fém érintését csontjaimon. Egész testem vonaglott a gyötrelemtől. Csontjaim mindenütt sajogtak, és amikor már azt gondoltam, nem bírom tovább, a doktor hirtelen kihúzta a golyót. Szaggató fájdalom futott végig a gerincemen, a derekamtól a tarkómig. Elájultam. Amikor a drogok hatására visszanyertem az eszméletemet, már másnap reggel volt. A szobában még mindig ott hevertek a műtétnél használt eszközök. Megpillantva az eszközök mellett heverő vérrel átitatott kendőt azon tűnődtem, hogy vajon mennyi vért veszíthettem. Kezemmel a lábam felé nyúltam, hogy kitapintsam a kötést, mielőtt felállók, majd kisántikáltam a többiekhez. – Hol a fegyverem? – kérdeztem őket. A doktor leemelte a mozsár tetejéről G3-asomat, és odanyújtotta felém. Amint megkaptam, azonnal elkezdtem tisztogatni. A falnak támaszkodva egy sorozatot lőttem a levegőbe, fittyet hányva a kötésre és mindenki másra. Marihuánát szívtam, ettem, és kokaint meg brown brownt szippantottam. Három napon keresztül mindössze ennyire voltam képes, aztán átmentünk az újonnan elfoglalt támaszpontunkra. Mielőtt elmentünk, kerozint öntöttünk a pálmafedelekre, gyufával meggyújtottuk, és néhány
178
rakétahajtású gránátot eresztettünk a falakba. Mindig elpusztítottuk támaszpontunkat, mielőtt végleg távoztunk, nehogy egy másik osztag használhassa. A két katona függőágyban vitt viszsza, de ezúttal fegyveremmel a kezemben jobbra-balra figyeltem az erdőt. Új támaszpontunkon még három hétig nem álltam szolgálatba, magam helyett Alhajit bíztam meg a felderítő expedíciók vezetésével. Drogokkal és a fegyverem tisztogatásával töltöttem ki az időm nagy részét. A tábori orvos többször is kitisztogatta a sebemet, és minden alkalommal megjegyezte: – Szerencsés vagy. – Akkor nem értettem vele egyet. Azt gondoltam, hogy bátorságomnak és tudásomnak köszönhetem az életemet. Nem sejtettem, hogy a túlélés egy ilyen háborúban nem azon múlik, hogy edzett vagy bátor-e az ember. Akkor azt hittem, engem sosem érhet utol a halál. A harmadik hét végén érkezett az ellenünk támadók első csapata. A hadnagy tudott a közeledésükről. Megerősítettem lábamon a kötést, felkaptam a fegyveremet és osztagommal a rejtekhelyünkre vonultam. Lesben vártuk a támadókat, hogy megakadályozzuk az előrenyomulásukat. Néhány férfi kivételével mindenkit megöltünk. A maradékot magunkkal vittük a támaszpontra. – Ezek a férfiak felelnek a lábadba lőtt golyókért. Ideje örökre megakadályozni őket abban, hogy még egyszer rád vagy a társaidra lőhessenek. – A hadnagy a foglyokra mutatott. Egyáltalán nem voltam abban biztos, hogy pont ők voltak azok, de akkor bármilyen fogoly megtette volna. Hátrakötött kézzel felsorakoztattuk őket, mind a hatot. Belelőttem a lábfejükbe, és egy napon keresztül néztem szenvedésüket, majd végeztem velük, hogy végre abbahagyják az üvöltést. Mindegyiknek a szemébe néztem, és láttam, a tekintetükből, hogy feladják a reményt és megmerevednek, mielőtt meghúzom a ravaszt. Boszszantott néma nézésük.
179
Amikor befejeztem a történet elmesélését, Esther könnyes szemekkel nézett, és nem tudta, hogy megcirógassa-e a fejem vagy átöleljen. Végül nem tett semmit, csak így szólt: – Ami történt, az nem a te hibád. Még fiatal voltál. Ha bármit meg akarsz osztani velem, szívesen meghallgatlak. – Tekintetemet keresve rám meresztette szemeit, hogy hangsúlyt adjon szavainak. Mérges lettem, és már bántam, hogy megosztottam vele, egy civillel múltam egy részét. Kirázott a hideg, ha azt hallottam „ez nem a te hibád”, amit előszeretettel mondogatott a személyzet, ha a háborús tapasztalatokról esett szó. Felálltam, és már indultam volna, amikor Esther még utánam szólt. – Elintézek neked egy teljes körű orvosi kivizsgálást a Connaught Kórházban – egy pillanatra megállt, majd folytatta: – Hadd tartsam magamnál a walkmant. Nem lenne jó, ha a többiek irigyelnének, és ellopnák tőled. Minden nap itt lesz, és bármikor hallgathatod. – Hozzávágtam a walkmant, és elmentem. Befogtam a fülemet, hogy ne halljam a szavait: „Ez nem a te hibád”. Aznap este miközben a fiúk a verandán arról a röplabdameccsről beszéltek, amit elszalasztottam, én a gyermekkori emlékeimet próbáltam meg felidézni, de folyamatosan az a gondolat kísértett, hogy hogyan vágtam el életemben először egy ember torkát. A jelenet úgy kúszott emlékeim felszínére, mint ahogyan a villámlás egy másodpercig uralja és bevilágítja az esős éjszakát. Ráadásul a képpel együtt minden egyes alkalommal éles kiáltás hasított a fejembe, és fájdalomként kúszott végig a gerincemen. Bementem, és a falat bámulva az ágyam szélére ültem. Megpróbáltam elhessegetni a gondolataimat, de a súlyos migrénem közbeszólt. Fejemet a hideg betonpadlóhoz dörzsöltem, de az nem segített. Aztán a zuhanyzóban hideg víz alá tartottam, de mindhiába. Annyira megbénított a fejfájás, hogy nem bírtam lábra állni. Hangosan üvölteni kezdtem. Erre hív-
180
ták az ápolónőt, és én altatót kaptam, amitől a migrén ugyan elmúlt, de továbbra sem tudtam elaludni. Nem mertem szembenézni a rémálmokkal, amikről tudtam, hogy nem hagynak nyugodni. Esther rávett, hogy meséljek neki az álmaimról. Csendben ülve hallgatott, majd miután eszébe jutott valami, kérdőn nézett rám: – Mondhatok valamit az álmaidról? – A legtöbbször visszautasítottam, és a walkmant kértem. Egyik délután Esther munkaidején kívül szokásos fehér nővérruhája helyett farmerszoknyában jelent meg a központban. Két férfi kíséretében egy fehér Toyotával érkezett. Az egyik ember a sofőr, a másik meg a Háború Sújtotta Gyerekekért (CAW) szervezet tagja volt. Ez a katolikus szervezet az UNICEF-fel és más civil szervezetekkel közösen olyan központokat üzemeltet, mint a miénk. – Kivizsgálásra elviszünk a kórházba, és aztán beviszünk a városba – szólt Esther izgatottan. – Mit szólsz? – kérdezte. – Rendben – egyeztem bele. Mindig örömmel mentem a városba. – A barátom, Alhaji is velünk tarthat? – kérdeztem. – Persze – válaszolta, mintha felkészült volna a kérdésemre. Miközben Freetown felé hajtottunk, a CAW-os férfi bemutatkozott: – Leslienek hívnak. Örülök, hogy megismerhetlek benneteket, fiatalemberek. – Hátrafordult ülésében, és kezet rázott velünk. Visszafordult, és a visszapillantó tükörben tanulmányozott minket. Esther ült középen, kettőnk között. Csiklandozott, és néha átkarolt minket karjával. Visszautasítottam ezt a gyengédséget, mire ő mindkét karját Alhaji köré fonta. Elkaptam róluk a tekintetemet, és ő finoman megbökött, mielőtt újra vállamra tette a karját. A város központjában Esther megmutatta a postaépületet, a boltokat, az ENSZ épületét és a Gyapotfát. A Wallace Johnson utcában a kereskedők hangos zenével és csengőkkel hívták fel magukra a vásárlók figyelmét. A fiúk és
181
lányok hűsítőket vittek a fejükön, és kiáltoztak: „Jeget, jeget…” „Hideg gyömbérsör…” Mindig elkápráztattak a városban sürgő-forgó emberek és a jellegzetes hangjukon portékáikat kínáló kereskedők. Éppen néztem, ahogyan az egyik árus csengőjét rázva a levegőbe röpítette eladásra szánt használt ruháit, hogy felhívja a járókelők figyelmét, amikor az autó megállt a kórház bejáratánál. Az orvos folyamatosan azt kérdezgette: – Érzel valamit? – miközben megérintette és megcsavargatta azokat a testrészeimet, ahol korábban lövés vagy sérülés ért. Kezdtem dühös lenni, amikor bejelentette, hogy végzett. Felvettem a ruhámat, és kimentem a váróterembe, ahol Esther, Leslie és Alhaji ültek. Esther odasétált hozzám, és megbirizgálta az orromat, hogy felvidítson. Elsétáltunk a piachoz, ami mellett korábban autóval már elhaladtunk. Engem leginkább az egyik bódé kazettaválasztéka kötött le, míg Esther Alhajival focista mezeket nézegetett, és választottak is egyet Alhajinak. Leslie egy Bob Marleykazettát vett nekem. Az Exodust. Reggae-zenén nőttem fel, de már jó ideje nem hallottam. A kazettát szemlélve, és felidézve a számokat, újra megfájdult a fejem. Esther bizonyára észrevette, hogy milyen állapotba kerültem, mert kikapta kezemből a kazettát, és a táskájába tette. – Ki kér Coca-Colát? – vetette fel. Izgatottan a coca-colás pulthoz szaladtam. Mindkettőnknek vett egy üveggel. Hideg volt, és ingerelte a fogaimat. Visszafelé az úton végig ízlelgettem. Örömmámorban úsztam, ami az arcomra is kiült. Leslie kapott az alkalmon, és elmondta, hogy őt bízták meg néhány fiú felügyeletével. Munkájának részeként feladata volt, hogy elindítson az életben, miután véget ér a rehabilitáció. – Ha bármikor szükséged van rám, csak menj be Esther irodájába, és ő majd felhív engem. Rendben? – A coca-colás üveggel a számban egyetértően bólogattam. Mielőtt Esther aznap este elbúcsúzott tőlünk, félrehúzott, és
182
kicsit lehajolva a szemembe nézett. Kerültem a tekintetét, de ezzel nem tántorítottam el. – Magamnál tartom a Bob Marleykazettát, és holnap visszahozom. Majd gyere és hallgasd meg! – szólt. Beszállt az autóba, és integetett, miközben az autó elhajtott. Alhaji már fel is vette új pólóját, és szaladgált, mintha focizna. Amikor a verandához értünk, mindenki megcsodálta Alhaji új mezét. A nemzeti színekből álló zöld, fehér és kék póló hátulján a 11-es szám volt. Alhaji föl-le járkált a verandán és dicsekedett a ruhájával. Végül megállt, és bejelentette: – Úgy ismerem a várost, mint a tenyeremet. Tudom, hol lehet jó dolgokat vásárolni. Le sem vette a mezt körülbelül egy hétig, csak amikor fürdeni ment, de még akkor is félt, hogy valaki lenyúlja. Elkezdett üzletelni vele. Némi fogkrémért, szappanért, ebédért vagy valami hasonlóért cserébe egy pár órára kölcsönadta a fiúknak. A hét végén a temérdek fogkrémet és egyéb termékeket egy városközponttól távoli szabadtéri piacon értékesítette. Városi kiruccanásunk másnapján óra után azonnal a kórházba mentem, és megvártam, míg Esther megérkezik. Meglepődött, amikor meglátott a bejáratból. Megcirógatta a fejemet, és azt mondta: – Jó híreim vannak. Megjöttek az orvosi vizsgálat eredményei. Az orvos szerint nincs különösebb gond. Csak szedned kell egy pár gyógyszert, és pár hónapon belül végzünk egy újabb vizsgálatot – azzal kinyitotta az ajtót, és én szó nélkül bementem vele. Tudta, miért jöttem. Odaadta a Bob Marley-kazettát és a walkmant, majd ajándékként még a kezembe nyomott egy szép füzetet és egy tollat. – Leírhatnád az albumról a kedvenc dalaid szövegét, és együtt elénekelhetnénk, ha gondolod. – Telefonálni kezdett. „Honnét tudja, hogy szeretem lejegyezni a dalok szövegét?” – gondoltam magamban, de nem kérdeztem rá. Miután rehabilitáltak,
183
megtudtam, hogy az iskolámon keresztül értesült kedvenc időtöltésemről. A rövid iskolai órákon vizsga gyanánt kérdőíveket töltettek ki velünk. A kérdések eleinte általánosak voltak. Nem kellett megerőltetni hozzá a memóriánkat. Milyen zenét szeretsz? Szereted a reggae-t? Ha igen, melyik énekest? Miért hallgatsz zenét? Ilyen kérdésekre adtunk írásban rövid válaszokat, vagy vitattuk meg őket együtt az órákon. Válaszaink aztán elkerültek az ápolónőhöz vagy valaki máshoz, akihez egyéni konzultációkra jártunk. Egy idő után már jó előre vártam Esther délutáni műszakját. Elénekeltem neki azokat a dalokat, melyeket aznap tanultam. A dalszövegek memorizálása elvonta a figyelmemet a harcokról. Minél inkább úgy éreztem, hogy megbízhatok Estherben, annál többet beszélgettünk Bob Marley dalairól és a Run-D.M.C szövegéről. Persze ő inkább csak hallgatott. Hetente kétszer Leslie is eljött, és átvette velem a dalszövegeket. Rengeteget mesélt a rasztafari mozgalomról. Érdekesnek találtam történeteit Etiópia múltjáról, Sába királynője és Salamon király találkozásáról. Saját tapasztalataimból ismerősen csengett a hosszú utazás története és az erős elhatározás, hogy eljussanak céljukig. Arra gondoltam, hogy bárcsak az én utazásom is annyira szórakoztató és tanulságos lett volna, mint az övék. Egyik éjszaka elaludtam a dalszövegek olvasása közben. Hónapok óta rosszul aludtam, de legalább nem voltak rémálmaim annak köszönhetően, hogy éjjel-nappal hallgattam és jegyzeteltem Bob Marley dalait. Aznap éjszaka viszont egy egészen különös rémálmom volt. A Mattru Jong-i folyóban úsztam testvéremmel, Juniorral. A folyó fenekéről osztrigát hoztunk fel. A zsákmányt egy sziklára tettük, majd újra a vízbe ugrottunk. Versenyeztünk egymással. A végén Junior több osztrigát gyűjtött össze, mint én. Aztán versenyt futottunk hazáig, ahol már várt ránk a vacsora. Mire odaértünk, az étel már ki volt szedve,
184
de senki nem volt otthon. Megfordultam, hogy megkérjem a bátyámat, magyarázza meg a helyzetet, de ő is eltűnt. Egyedül voltam a sötétben. Lámpáért kutattam, és találtam is egyet, de féltem. Homlokom izzadt. A lámpát a nappaliba vittem, ahol egy doboz gyufa hevert az asztalon. Meggyújtottam a lámpát, és amint kivilágosodott a szoba, mindenhol férfiakat láttam. Körbekerítettek. A testüket jól láttam, csak az arcukat nem, mert az elveszett a sötétben, mintha fejetlen sétáló lények lettek volna. Voltak mezítlábasok, és olyanok is, akik katonai bakancsot viseltek. Mindegyik fegyvert és kést szorongatott. Lőni, döfni és vágni kezdték egymás torkát. De mindig felkeltek, és újra meghaltak. Vérük elkezdte megtölteni a szobát, és gyorsan emelkedett a szintje. Jajveszékelésükkel megrémítettek. Befogtam a fülemet, hogy ne halljam őket, de akkor a fájdalmukat éreztem. Amikor valamelyikbe beledöftek egy kést, azt én éreztem, és láttam, hogy testemből ott szivárog a vér, ahol az áldozatot érték. Sírni kezdtem, és a vér már majdnem mindent elöntött. A férfiak eltűntek, mire a hirtelen megnyílt ajtón a vér azonnal távozott. Engem is magával sodort, és odakint megláttam anyámat, apámat, bátyámat és öcsémet. Mind mosolyogtak, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. – Ülj le, Mr. Bajkeverő! – mondta apám. – Ne is törődj vele! – kuncogta anyám. Apámmal szemben foglaltam helyet, de nem tudtam velük enni. Testem megmerevedett, és a családom észre sem vette, hogy tetőtől talpig vér borít. Ekkor esni kezdett, mire a családom rólam megfeledkezve beszaladt a házba. Még ültem egy darabig az esőben, és hagytam, hadd mossa le rólam a vért. Aztán felálltam, hogy bemenjek én is, de a ház nem volt sehol. Eltűnt. Zavartan néztem körül, amikor felébredtem álmomból. Leestem az ágyról. Felálltam, kimentem, és a verandáról bámultam az éjszakát. Még mindig zavarodott voltam, mivel nem voltam benne biztos,
185
hogy ez valóban álom volt-e. Először álmodtam a családommal azóta, hogy a háború menekülésre kényszerített. Másnap délután elmentem Estherhez, aki egyből látta, hogy valami nyomaszt. – Le szeretnél dőlni egy kicsit? – kérdezte majdnem suttogva. – Volt egy álmom tegnap éjszaka, és nem tudom, mit kezdjek vele – válaszoltam, de nem néztem felé. Leült mellém, és megkérdezte: – Szeretnél róla beszélni? Nem válaszoltam. – Akkor csak mondd el hangosan, mintha én itt sem lennék. Nem szólok semmit, csak ha kérdezel – csendben leült mellém. Szótlanul ültünk egy darabig, mígnem valami oknál fogva belekezdtem álmom felidézésébe. Először csak hallgatott, de aztán kérdéseivel rávett, hogy beszéljek a háború előtti és utáni életemről. – Semmi nem a te hibád – mondta komolyan minden beszélgetés után. Bár ezt hajtogatta az egész személyzet – és valóban utáltam ezt hallani –, aznap kezdtem elhinni. Esther őszinte hangja végül gondolataim és szívem mélyére hatolt. Ez nem szabadított meg a bűntudattól, mégis könnyített súlyos emlékeim terhén és erőt adott a gondolkozáshoz. Minél többet beszéltem Estherrel, annál jobban rázkódtam bele magam is a kegyetlen részletekbe, de erről nem szóltam neki. Bizalmam Esther iránt nem volt teljes. Csak azért szerettem elmesélni neki történeteimet, mert ő nem ítélkezett afelett, aminek részese voltam; hívogató szemei és üdvözlő mosolya a gyereket szólongatták bennem. Egyik este Esther meghívott magához, és vacsorát készített. Étkezés után sétáltunk egyet a városban. A Rawdon utcán haladtunk végig, és a rakpartra értünk. A hold fényében ültünk a mólónál, és néztük a vizet. Meséltem Esthernek azokról az alakzatokról, amiket jóval fiatalabb koromban a hold felszínén megfigyeltem. Ez teljesen elbűvölte. Néztük a holdat, és elme-
186
séltük egymásnak az életre kelt alakzatokat. Láttam a karjaiban babát ringató nőt is úgy, mint korábban. Visszafelé, az Esther házához vezető úton már nem a városi fényeket néztem. Az égre emeltem az arcom, és megint éreztem, hogy a hold követ bennünket. Kisgyerekkoromban a nagymamám azt mondta, hogy az ég beszél azokhoz, akik figyelnek rá és meghallgatják. Azt mondta: – Az ég mindenre választ és magyarázatot ad: minden fájdalomra, szenvedésre, örömre és kétségbeesésre. – Aznap kértem az eget, hogy szóljon hozzám.
18 Már öt hónap is eltelt azóta, hogy először betettem a lábam a Benin Otthonba, amikor egyik nap a tanterem mögött üldögéltem egy sziklán, és Esther odajött. Anélkül, hogy egy szót szólt volna, leült mellém. Dalszövegjegyzeteimet tartotta a kezében. – Úgy érzem, már nincs miért élnem – mondtam végül. – Nincs családom, csak én vagyok. Senki sem fog mesélni a gyermekkoromról – szipogtam. Esther átkarolt, és magához húzott. Megrázott, hogy nyomatékot adjon gondolatainak: – Gondolj rám úgy, mint a családodra, mint a nővéredre. – De nincs is nővérem – válaszoltam. – Hát, eddig nem volt. Látod, ez a jó abban, ha új családod van. Olyan családtagjaid lehetnek, amilyet csak akarsz – azzal a szemembe nézett, és várta, hogy megszólaljak. – Jól van, lehetsz a nővérem, egyelőre – mondtam, kihangsúlyozva az utolsó szót. – Részemről rendben. Akkor eljössz holnap meglátogatni az ideiglenes nővéredet? – és aggódóan eltakarta az arcát, félve attól, hogy nemet mondok. – Jól van, jól van. Nincs ok a bánkódásra – mondtam erre, és mindketten nevettünk. Esther nevetése mindig Abigailére emlékeztetett, annak a lánynak a kacajára, akit az első gimnáziumi évem alatt ismertem meg Bo Townban. Szerettem volna, ha Esther lenne Abigail, mert akkor most beszélhetnénk a háború előtti emlékekről.
188
Szerettem volna, ha egész lényünkkel, hosszan és gondtalanul nevetgélhetnénk úgy, ahogyan Abigaillel annak idején. De talán már nem is lettem volna rá képes. Minden nevetés elkerülhetetlenül keserű véget ért. Alkalmanként Esthert bámultam, miközben ő a papírmunkát végezte. Amikor érezte, hogy tekintetem az ő arcán pihen, anélkül, hogy rám nézett volna, egy összegyűrt papírt dobott felém. Én meg mosolyogva zsebre tettem a papírt, mintha az egy nekem címzett fontos feljegyzés volna Aznap délután, amikor Esther otthagyott a sziklán, még párszor visszanézett, és integetett, amíg el nem tűnt a termek mögött. Visszamosolyogtam, és egy időre megfeledkeztem a magányomról. Másnap Esther azzal fogadott, hogy látogatókat várunk a központba. A személyzet felkérte a fiúkat, hogy tartsanak egy Ki mit tud?-ot a tiszteletükre. Mindenkitől elvárták, hogy valami olyat mutasson be, ami elnyeri a vendégek tetszését. – Te elénekelhetnéd a reggae-dalokat – javasolta Esther. – És mit szólnál egy Shakespeare-monológhoz? – vetettem fel. – Nem rossz, de azt gondolom, hogy inkább énekelned kéne. – Karjával átkarolt. Nagyon megkedveltem Esthert, de nem akartam kimutatni. Ha megölelt vagy átkarolt, igyekeztem tőle megszabadulni. De amikor elment, nem vettem le róla a szemem, amíg el nem tűnt a láthatáron. Jellegzetesen bájos járása volt. Mintha csak siklana a föld fölött. Óra után rendszerint szaladtam hozzá, hogy elmeséljem a napomat. A barátaim, Mambu és Alhaji cukkoltak is vele eleget: – Ishmael, itt a barátnőd. Visszakeveredsz még hozzánk egyáltalán a mai nap folyamán? Egyik délután konvojban érkeztek a látogatók az Európai Bizottságtól, az ENSZ-től, az UNICEF-től és még sok más civil szer-
189
vezettől. Öltönyt és nyakkendőt viseltek, és kezet ráztak egymással, mielőtt körbesétáltak a központban. Néhány fiú követte őket, miközben én Mambuval a verandán üldögéltem. A látogatók mind mosolyogtak, néha megigazították a nyakkendőjüket vagy lejegyeztek valamit a füzetükbe. Néhányan bepillantottak a hálószobánkba, míg mások levették zakójukat, és szkandereztek vagy kötelet húztak a fiúkkal. Ezek után betessékelték őket a Ki mit tud? műsorhoz előzetesen feldíszített ebédlőbe. Kamara úr, a központ igazgatója, felvezette a programot, majd a fiúk következtek haspókos történetekkel, szörnymesékkel és törzsi táncelőadásokkal. Én felolvastam a Julius Caesarból egy monológot, majd előadtam egy rövid hip-hop számot egy gyerekkatona rehabilitálásáról, amit Esther bátorítására írtam meg. Az esemény után népszerű lettem a központban. Kamara úr egyik reggel az irodájába hívatott, és azt mondta: – A barátaiddal nagyon nagy hatással voltatok a látogatókra. Meggyőztétek őket arról, hogy van értelme a rehabilitálásnak. – Egyszerűen csak boldog voltam, hogy újra színpadra állhattam, ráadásul ezúttal békében. – De Kamara úr rendkívül fel volt dobva. – Mit szólnál, ha te lennél a központ szóvivője? – kérdezte. – Mit kéne tennem vagy mondanom? - kérdeztem tétovázva. Kezdtem azt érezni, hogy ezt az egész dolgot eltúlozzák. – Nos, először is, ha gyerekkatonákról szóló rendezvényt szerveznek, akkor adunk neked egy szöveget, amit fel kéne olvasnod. Amint kellőképpen hozzászoktál a szerepedhez, te is megírhatod a saját beszédedet. – Kamara úr megfontoltsága arról árulkodott, hogy komolyan gondolja, amit mond. Kevesebb, mint egy hét múlva már a gyerekkatonaságról és annak megfékezéséről beszéltem a freetowni összejöveteleken. „A rehabilitálás működik” – hangsúlyoztam, és példaként magamra mutattam. Azt terjesztettem, hogy a gyerekek elég rugalmasak ahhoz, hogy túléljék a szenvedéseket, ha van rá esélyük.
190
Hatodik hónapja voltam már a központban, amikor egy gyerekkori barátom, Mohamed meglátogatott. Utoljára akkor találkoztunk, amikor Mogbwemoból Mattru Jongba indultunk Talloival és Juniorral az előadásunkra. Azért nem tarthatott velünk, mert az apjának kellett segítenie a konyhájuk felújításában. Sokszor eltűnődtem azon, hogy mi történhetett vele, és sose gondoltam volna, hogy valaha is találkozunk még. Éppen a St. Edward's Középiskolában tartott beszédemről tértem vissza a központba, amikor megláttam ezt a világos bőrű, csontos arcú és sovány testalkatú fiút a verandán. Egymagában üldögélt. Az arca ismerős volt, de először mégsem ismertem fel. Ő azonban azonnal felugrott, amint meglátott. – Hé, haver, emlékszel rám? – kiáltotta, és belekezdett a Here Comes the Hammer éneklésébe, miközben olyan mozdulatokat tett, mintha futna. Én is beálltam mellé, és már együtt jártuk a lépéseket, amit annak idején erre a zenére együtt gyakoroltunk be. Aztán megpaskoltuk és átöleltük egymást. Még mindig magasabb volt nálam. Leültünk a verandán, és felidéztük gyerekkori bolondságainkat. – Néha eszembe jut, hogyan szerepeltünk a Ki mit tud?-okon, hogyan gyakoroltuk az új táncokat, és azok a jó focimeccsek, amiket addig nem hagytunk abba, amíg teljesen be nem sötétedett… olyan messzinek tűnik az egész. Nagyon furcsa érzés – mondta, és elfordította a tekintetét. – Igen, igen – helyeseltem. – Te bajkeverő voltál – emlékeztetett. – Igen, igen… Már hetedik hónapja voltam a rehabilitációs központban, amikor egyik nap Leslie a kórházba hívatott. Amikor besétáltam, felállva üdvözölt. Arca egyszerre tükrözött szomorúságot és boldogságot. Önkéntelenül rákérdeztem: – Minden rendben?
191
– Igen – megvakarta a fejét, és maga elé motyogott valamit. – Sajnálom, hogy megint felhozom a témát, és talán megint mérges leszel, de őszinte akarok lenni hozzád – kezdte. Körbesétált a szobában, és folytatta: – Mivel nem találtunk senkit a közeli rokonaid közül, nevelőszülőket keresünk számodra a városban. Remélem nem lesz ellenedre. Persze azután is találkozhatunk, ha már befejezted a rehabilitációt, csak hogy lássam, hogyan boldogulsz az életben. Helyet foglalt, majd rám emelve tekintetét folytatta: – Nos, van kérdésed vagy kérésed? – Igen, azt hiszem, van. – Elmondtam neki, hogy a háború előtt az apám említette az egyik nagybátyámat, aki a városban lakik. De fogalmam sem volt arról, hogy néz ki, még kevésbé arról, hogy hol lakik. – Hogy hívják? – kérdezte Leslie. – Tommynak, és az apám azt mondta, hogy ács – válaszoltam. Leslie lejegyezte titokzatos nagybátyám nevét a füzetébe. Majd miután befejezte a jegyzetelést, így szólt: – Nem ígérek semmit, de megnézem, mit tehetek. Hamar jelentkezni fogok. – Itt szünetet tartott, megveregette a vállamat, majd folytatta: – Nagyon jókat hallok rólad. Csak így tovább! Kisétált a szobából. Egyáltalán nem számítottam arra, hogy képes lesz megtalálni a nagybátyámat egy ilyen hatalmas városban, különösen nem ilyen kevés információ birtokában. Én is elhagytam a szobát, és a kórház másik felébe, Estherhez indultam. Éppen az új kötszer- és gyógyszerszállítmányt rendezgette a falak menti fiókos szekrényekben. Amikor meglátott az ajtóban, elmosolyodott, de aztán folytatta a munkáját. Leültem, és vártam, hogy befejezze. – Nos? Milyen volt a találkozó Leslie-vel? – kérdezte, miután az utolsó doboz gyógyszert is betette a fiókba. Részletesen elmeséltem neki, miről beszélgettünk, majd a végén kifejtettem
192
kétségeimet afelől, hogy Leslie képes lesz megtalálni a nagybátyámat. Figyelmesen végighallgatott, majd így szólt: – Nem tudhatjuk. Lehet, hogy rátalál. Egy szombat délután, amikor Estherrel és Mohameddel beszélgettünk, Leslie széles mosollyal az arcán jelent meg. Arra gondoltam, hogy talán nevelőszülőket talált nekem, akiknél hamarosan „repatriálnak” – így hívták, amikor a volt gyerekkatonákat visszaadták közösségüknek. – Jó híreket hoztál? – kérdezte Esther. Leslie végigmérte kíváncsi arcomat, majd visszasétált az ajtóhoz, és kinyitotta. Egy magas férfi sétált be rajta. Széles, őszinte mosolyától arca egészen gyermekinek tűnt. Kezei hosszúak voltak, és egyenest rám mosolygott. Nem volt olyan világos bőrű, mint az apám. – Ő a nagybátyád – jelentette be büszkén Leslie. – Mi a helyzet, Ishmael? – szólt a férfi, és odasétált hozzám. Derekát meggörnyesztve hosszan és erőteljesen átölelt. Kezeim tétlenül a testem mellett lógtak. Mi van, ha nem is a nagybátyám? – gondoltam. A férfi elengedett. Sírni kezdett. Ekkor bizonyosodhattam meg arról, hogy valóban a nagybátyám. Sírása őszinte volt, és a mi kultúránkban csak nagyon ritka alkalmakkor zokognak a férfiak. A sarkára ült mellettem, majd rákezdett: – Nagyon sajnálom, hogy hosszú éveken keresztül egyszer sem látogattalak meg benneteket, akkor nem most találkoznánk először. Persze ezt már nem változtathatjuk meg. Itt kell kezdenünk. Sajnálom, hogy ennyi mindenen kellett keresztülmenned. Leslie mindent elmondott – hálás pillantást vetett Leslie-re, majd folytatta. – Ha itt végeztél, gyere el hozzám, és lakj nálam. A fiam vagy. Nem vagyok gazdag, de lesz hol aludnod, kapsz enni, és szeretni foglak – azzal átkarolt. Hosszú ideje már senki nem hívott a fiának. Nem tudtam, mit mondjak. Pedig úgy tűnt, mindenki a válaszomra vár. A nagy-
193
bátyámra néztem, rámosolyogtam, és így szóltam: – Köszönöm, hogy eljöttél, és nagyra értékelem az ajánlatodat is. De nem is ismerlek – hajtottam le a fejemet. – Amint mondtam, ami volt, az elmúlt. De most elkezdhetjük. A rokonom vagy, és ez már elég ahhoz, hogy elkezdjük megkedvelni egymást – válaszolta, miközben megcirógatta a fejem, és kuncogott egy kicsit. Felálltam, és átkaroltam, mire ő még erősebben ölelt, mint először, és nyomott egy csókot a homlokomra. Egy kis időre elhallgattunk, majd újra megszólalt. – Nem maradhatok sokáig, mert be kell fejeznem egy munkát a város másik felében. De mostantól minden hétvégén meglátogatlak. És ha van kedved, te is eljöhetnél hozzám valamikor, megnézhetnéd, hogy hol lakom, és találkozhatnál a feleségemmel meg a gyerekeimmel, vagyis a családoddal – Hangja remegett, és láthatóan csak erővel tudta visszatartani könnyeit. Egyik kezével megcirógatta a fejemet, a másikkal kezet rázott Leslie-vel. – Uram, mostantól mindig tájékoztatni fogjuk a fiatalember hogylétéről – búcsúzott el Leslie. – Köszönöm – válaszolta a nagybátyám. Kézen fogva a kocsihoz kísértem. Mielőtt beszállt volna az autóba Leslie mellé, még egyszer megölelt, és így szólt: – Az apádra emlékeztetsz. Úgy nézel ki, mint amilyen ő volt gyermekkorában. De remélem te nem vagy olyan makacs, mint ő volt. – Nevetett, és én is vele nevettem. Estherrel és Mohameddel együtt integettünk nekik. – Kedves embernek tűnik – mondta Esther, amint az autó eltűnt a láthatáron. – Gratulálok, haver, van egy családtagod a városban, távol attól az őrülettől – mondta Mohamed. – Azt hiszem, igazatok van – válaszoltam, de nem tudtam, mihez kezdjek magammal boldogságomban. Még mindig nem akartam beleélni magam, hiszen nem hittem, hogy örömöm sokáig tarthat.
194
– Gyerünk, haver, fel a fejjel! – nógatott Mohamed, majd Estherrel együtt felemeltek, és nevetve visszavittek a kórházba. Ott Esther betette a Bob Marley-kazettát a lejátszóba, és együtt énekeltük a Three Little Birds-t. „Don't worry about a thing,” énekeltük „’cause every little thing gonna be all right…” Aznap éjszaka Mambuval, Alhajival és Mohameddel üldögéltünk a verandán. Szokás szerint szótlanul. Valahol a városban egy mentőautó szirénája verte fel az éjszaka csendjét. Azon tűnődtem, hogy vajon éppen mit csinálhat a nagybátyám. Elképzeltem, ahogyan összehívja a családját, és mesél rólam. Lelki szemeimmel láttam, hogy beszámolója alatt pityereg, és sírásához lassan az egész család csatlakozik. Egyik énem azt kívánta, hogy még most sírjanak annyit, amennyit csak tudnak, ugyanis rettegtem attól, hogy előttem zokogjanak a múltam hallatán. Alhajit és Mambut néztem, akik a sötét éjszakát bámulták. El akartam nekik újságolni a nagybátyám előkerülését, de kellemetlenül éreztem magam amiatt, hogy az ő családjukból eddig senki nem került elő. Másrészt nem akartam megszakítani a csendet, ami a mentőautó elhalkulása után rátelepedett a verandára. A nagybátyám, ahogy megígérte, minden hétvégén meglátogatott. – Jön a nagybátyám. Láttam az úton a mangófánál – szóltam Esthernek első hétvégi látogatása előtt. – Izgatottnak tűnsz – tette le a tollát. Megvizsgálta az arcomat, és folytatta: – Mondtam, hogy jó ember. A nagybátyám besétált az ajtón, és megtörölgette izzadt homlokát, mielőtt megölelt. Miközben karjai közt tartott, köszönt Esthernek. Amint elengedtük egymást, széles mosoly terült szét arcán, ami nyugodtsággal töltött el, és visszamosolyogtam rá. Letette táskáját a földre, és előhalászott egy csomag kekszet meg egy üveg hideg gyömbérsört.
195
– Gondoltam, szükséged lesz egy kis üzemanyagra a sétánk során – mondta, és átnyújtotta az ajándékokat. – Menjetek fel a kavicsos úton a dombra – javasolta Esther. A nagybátyám és én egyetértőén bólogattunk. – Nem leszek már itt, mire visszaértek. Örülök, hogy megint találkoztunk, uram – mondta a nagybátyámnak, majd felém fordult: – Holnap találkozunk. Elhagytuk a kórházat, és arra indultunk, amerre Esther javasolta. Eleinte csendben baktattunk. A poros utat taposó lépteink hangját figyeltem. Hallottam az utat átszelő gyíkokat is, amint az útszéli mangófa felé igyekeznek, és éreztem magamon nagybátyám tekintetét. – Hogy érzed magad? Jól bánnak itt veled? – kérdezte a nagybátyám. – Igen, minden rendben van – válaszoltam. – Remélem te nem vagy az a hallgatag fajta, mint az apád – azzal megtörölte az arcát, és azt kérdezte: – Apád beszélt nektek a szülőházáról? – Egy kicsit, de nem eleget – megemeltem lehajtott fejemet, és egy pillanatra elkaptam nagybátyám kedves, érdeklődő tekintetét, mielőtt a másik irányba fordultam. A kavicsos út egyre keskenyebb lett. Elmondtam neki, hogy az apám felemlegette őt egyik-másik gyerekkori csintalanságának elmesélésekor. Apámtól hallottam azt a történetet is, amikor ketten tűzifáért indultak az erdőbe, és útjukon véletlenül meglöktek egy méhkaptárt. Az őket üldöző méhek elől a falu irányába menekültek. Mivel az apám alacsonyabb volt, a legtöbb méh a nagybátyám fejét célozta meg. Szaladtak, és beleugrottak egy folyóba, de a méhek továbbra is ott köröztek a víz fölött, és várták, hogy a felszínre bukjanak. Mivel levegőre szükségük volt, idővel csak kimásztak a vízből, és a méhekkel a nyomukban a faluba szaladtak. – Igen, emlékszem. Nagyon haragudtak ránk a falusiak, amiért odacsalogattuk a méheket, ugyanis megcsípték a védtelen
196
gyerekeket és az öregeket, akik már nehezen mozogtak. Mi meg bezárkóztunk a házba apáddal, és az ágy alatt kuncogtunk a felforduláson. – Ezt felidézve a nagybátyám jót kacarászott, és már én sem bírtam ki nevetés nélkül. Miután befejezte, sóhajtott egyet, és így szólt: – Hát az apáddal elég sokat csintalankodtunk. Ha te is olyan bajkeverő vagy, mint mi voltunk, kénytelen leszek elnézni neked a rosszalkodásaidat. Mégse tolhatlak le azért, mert olyan vagy, amilyenek mi is voltunk. – Azt hiszem, már kinőttem a csintalankodásból – mondtam szomorúan. – Á, még gyerek vagy, később is ráérsz fegyelmezni magad – válaszolta a nagybátyám. Újra elcsendesedtünk, és csak hallgattuk az esti szélben ringatózó fák suhogását. Élveztem ezeket a sétákat a nagybátyámmal, mert végre beszélhettem a gyerekkoromról, apámról és a bátyámról. Jólesett feleleveníteni a háború előtti kellemes éveket. De minél többet beszéltem az apámról, annál jobban hiányoltam édesanyámat és kisöcsémet is. Holott nem velük nőttem fel. Elszomorított az érzés, hogy elszalasztottam valamit, amit már soha nem tehetek jóvá. Beszéltem erről a nagybátyámnak, de ő csak hallgatott, hiszen se az édesanyámat, se a kisöcsémet nem ismerte. Hogy mindenkit egyenlő mértékben felidézzek, a nagybátyám arról az időszakról kérdezgetett, amikor még Mattra Jongban éltem mindkét szülőmmel, mielőtt elváltak volna. A közös sétáknak köszönhetően egyre jobban megismertem a nagybátyámat, és egyre mohóbban vártam a hétvégi látogatásait. Mindig hozott valami ajándékot, és elmesélte, mi történt vele a héten. Beszélt a tetőről, amit valaki megbízására megépített, a gyönyörű asztalról, amit másnapra le kellett csiszolnia, arról, hogy milyen jól tanulnak az unokatestvéreim, és átadta a felesége üdvözletét. Én meg meséltem neki a tenisz- és focimeccsekről, melyeken részt vettem, és a látogatóknak tartott
197
előadásokról, ha éppen volt azon a héten. Már szinte csukott szemmel is ki tudtam kerülni a nagy köveket, olyan sokszor mentünk végig ugyanazon a kavicsos úton. Az egyik hétvégén elvitt a családjához. Szombat volt, és olyan vakítóan sütött a nap, hogy nem láttuk az árnyékunkat a földön. Freetown nyugati részében, New England Ville körzetben lakott. A megszokottnál korábban érkezett a Benin Otthonba, hogy időben elindulhassunk. Először egy zajos teherautóra szálltunk, ami bevitt a városközpontba. Egy ideig csendben ültünk, de aztán már nem bírtuk nevetés nélkül végighallgatni két férfi szomszédunk vitatkozását arról, hogy vajon melyik pálmabor jobb; az, amelyiket álló pálmafából, vagy az, amelyiket egy kidőlt fa törzséből csapolják. Már leszálltunk, de a két férfi még mindig folytatta a vitát. Nagybátyám kezét a vállamra tette, így baktattunk lassan a háza felé. Boldog voltam, hogy együtt sétálunk, ugyanakkor aggódtam, hogy vajon a családja is képes lesz-e úgy elfogadni, ahogyan ő – anélkül, hogy háborús éveimről kérdezgetnének. Miközben felsétáltunk a dombra, és egyre közelebb jutottunk nagybátyám házához, megállt, és így szólt: – Csak a feleségemnek beszéltem arról, hogy katona voltál. A gyerekek előtt nem említettem. Nem hiszem, hogy meg tudnák érteni. Remélem, nem bánod – megkönnyebbülten bólintottam, és továbbhaladtunk. Egy kanyar és egy emelkedő után a kavicsos út egyenest odavitt bennünket. A ház a városra nézett, a verandáról még az öbölben várakozó hajókat is jól lehetett látni. Gyönyörű kilátás tárult fel előttem annak a háznak a verandáján, mely nem sokkal később már az otthonom lett. A házban se villany, se folyóvíz nem volt, és a háztól külön épült konyha kizárólag bádoglemezekből állt. Az árnyékszék és a kule, vagyis a szabadtéri tusoló, pár méterre volt az udvartól, egy mangófa alatt. Mattru Jongra emlékeztetett.
198
Amikor kimentünk a verandára, megjelent a nagybátyám felesége. Fénylő arca olyan volt, mintha egész életében azt polírozta volna. Megállt az ajtóban, és megkötötte köntösét, majd felém lépett, és olyan erősen ölelt magához, hogy ajkaim és orrom szétlapultak a karján. Elengedett, hátra lépett, és megcsípte az arcomat. – Isten hozott, gyermekem – mondta. Alacsony, sötét bőrű nő volt, kerek arccal és csillogó szemekkel. A nagybátyámnak nem voltak saját gyermekei, ezért a rokonok gyerekeit fogadta magához, akiket úgy nevelt, mintha a sajátjai lettek volna. Négyen voltak: Allie, a legidősebb, Matilda, Kona és a legfiatalabb Sombo, aki akkor hat éves volt. Mind félbehagyták a feladataikat, és szaladtak a verandára, hogy megöleljék „bátyjukat”, ahogyan a nagybátyáin bemutatott nekik. – Jó, hogy van még egy fiú a családban – szólt Aliié, miután megölelt. Ezen a nagybátyámmal együtt nevettek, én meg elmosolyodtam. Szótlan voltam aznap délután. A bemutatkozás után mindenki indult a dolgára. Én a nagynénémmel és a nagybátyámmal a verandán üldögéltem. Imádtam a gyönyörű kilátást, le sem tudtam venni a szemem a városról. Ha a nagybátyámra tekintettem, ő szélesen elmosolyodott. A nagynéném meg csak folyamatosan hordta nekünk a hatalmas rizsadagokat, halat, pörköltet és banánt. Annyit etetett, hogy a hasam láthatóan megnőtt. Miután befejeztük az étkezést, a nagybátyám megmutatta az ácsszerszámokat és a kis udvar nagy részét elfoglaló munkaasztalát. – Ha érdekel az ácsmesterség, szívesen megtanítalak rá. De ismerve apádat, gondolom inkább iskolába mennél – mondta a nagybátyám. Mosolyogtam, de nem fűztem hozzá semmit. Allie hazaért, és megkérdezte a nagybátyámat, hogy elvihet-e engem egy helyi focimeccsre. Persze neki nem volt ellene kifogása, úgyhogy Allie-vel lesétáltunk a Brookfieldsnek nevezett pályára. – Örülök, hogy nálunk fogsz lakni, megoszthatjuk a szobámat
199
– mondta Allie, miközben vártuk, hogy elkezdődjön a meccs. Idősebb volt nálam, már befejezte a gimnáziumot. Jó kedélyű és nagyon fegyelmezett volt. Erről árulkodott a viselkedése is. Szépen, érthetően és határozottan beszélt. Mielőtt a játék elkezdődött volna, egy lány integetett felénk a pálya túloldaláról. Gyönyörű, őszinte mosolya volt, és sokat nevetgélt. Már épp meg akartam kérdezni, hogy ki ő, amikor Allie megszólalt. – Az unokatestvérünk, de az utca túloldalán nevelőszülőknél lakik. Aminatának hívják. Még találkozni fogsz vele. – Aminata apám más anyától származó bátyjának a lánya volt. Később új családom tagjai közül vele és Allie-vel kerültem a legszorosabb kapcsolatba. A számos séta során nagybátyámtól azt is megtudtam, hogy nagyapámnak sok felesége volt, és az apámnak voltak olyan fivérei is, akikről még soha nem is hallottam. Édestestvére azonban nem volt. A focimeccsen semmi másra nem tudtam gondolni, csak soha nem látott családom felfedezésére. Boldog voltam, de megszoktam, hogy ezt nem mutatom ki. Allie mindvégig nevetgélt, én azonban még csak mosolyogni sem tudtam. Amikor visszaértünk, a nagybátyám már a verandán várt ránk, hogy visszavigyen a központba. Kézen fogva sétáltunk a buszmegállóba. Egész úton szótlanul ültem mellette. Csak akkor szólaltam meg, amikor a nagybátyám pénzt nyomott a kezembe, arra az esetre, ha úgy döntenék, meglátogatom őket. Megköszöntem neki. A központ bejáratánál megölelt, és miután elváltunk, még egyszer visszafordult, hogy megjegyezze: – Hamarosan újra látjuk egymást, fiam.
19 Két hét telt el azóta, hogy Leslie közölte velem, „repatriálnak”, és mehetek a családomhoz. A nagybátyámmal fogok élni. Az a két hét hosszabbnak tűnt, mint a Benin Otthonban eltöltött nyolc hónap. Tartottam az elköltözéstől. Évek óta magam voltam, és minden felügyelet nélkül vállaltam önmagamért a felelősséget. Attól tartottam, hogy ha távolságot igyekszem tartani a családtól, akkor esetleg megbántom a nagybátyámat, akinek nem kötelessége engem befogadni. Tartottam attól is, hogy nem tudom majd eltitkolni rémálmaimat és migrénes fejfájásaimat. Milyen magyarázattal szolgálok, különösen a gyerekeknek, ha úrrá lesz rajtam a szomorúság, és leplezetlenül kiül az arcomra? Nem volt válaszom ezekre a kérdésekre, és amikor kétségeimről beszámoltam Esthernek, ő csak nyugtatgatott, hogy minden rendben lesz. De nekem több kellett a csillapító szavaknál. Éjszakánként csak feküdtem az ágyamban, és bámultam a plafont, azon tűnődve, hogy vajon miért éltem túl a háborút. Miért nem maradt életben senki a közeli rokonaim közül? Nem volt rá válaszom. Már a foci és a pingpong sem érdekelt. De azért Estherhez minden nap elmentem, beköszöntem, megkérdeztem, hogy van, majd azon morfondíroztam, hogy vajon milyen lesz az élet az otthon elhagyása után. Esther néha ujjai csettintésével hozott vissza a valóságba. Esténként Mohameddel, Alhajival és Mambuval ültünk csöndben a verandán. Észre sem vettem, ha felálltak mellőlem, és elhagyták a padot. Amikor végül eljött a kiköltözésem napja, csekély tulajdono-
201
mat mind bepakoltam egy műanyag szatyorba. Volt egy pár edzőcipőm, négy pólóm, három sortom, fogkefém, fogkrémem, egy üveg vazelines testápolóm, egy walkmanem, néhány kazettám, két hosszú ujjú ingem, két nadrágom és egy nyakkendőm, amit a konferenciákon kellett felvennem, ha előadást tartottam. Vártam. A szívem hevesen vert, úgy, mint amikor az édesanyám először hagyott ott egy bentlakásos iskolában. Egyre közelebbről hallottam a kisteherautó hangját a kavicsos úton. Felkaptam a szatyromat, és a megbeszélt találkozó helyszínére, a kórházhoz sétáltam. Mohamed, Alhaji és Mambu a lépcsőn ültek, Esther éppen mellőlük állt fel mosolyogva. A teherautó bekanyarodott, és megállt az út mellett. Késő délután volt, az ég még kéken ragyogott, de a napot eltakarta az égen úszó egyetlen felhő. Leslie elöl ült, és várta, hogy beszálljak, és elvihessen új otthonomba. – Mennem kell – mondtam remegő hangon a többieknek. Kinyújtottam a kezemet Mohamed felé, de ő ahelyett, hogy megrázta volna, felpattant, és megölelt. Mambu is átkarolt, még mielőtt Mohamed elengedett volna. Szorosan megszorított, mintha tudná, hogy többet nem találkozunk. (Miután elhagytam a központot, Mambu visszament a frontra, mert a családja nem fogadta be.) Aztán Alhaji következett. Farkasszemet néztünk, és erősen megmarkoltuk egymás kezét felidézve mindazt, amin együtt átmentünk. Megveregettem a vállát, ő pedig elmosolyodott jelezvén, hogy megértette: azt akarom mondani, hogy minden rendben lesz. Soha többet nem találkoztunk, mert folyamatosan egyik nevelőszülőtől a másikhoz költözött. Kézfogás után Alhaji hátralépett, tisztelgett, és odasúgta: – Viszlát szakaszvezető! – Megint megveregettem a vállát; képtelen voltam tisztelegni. Aztán Esther lépett oda hozzám, a szemében könnyek gyűltek. Olyan szorosan ölelt meg, mint még soha azelőtt. Nem tudtam kellően viszonozni szorítását, mert a könnyeimet igyekeztem visszatartani. Amikor elengedett, kezembe nyomott egy papírt: – Ez a címem. Gyere el, amikor csak kedvet tartja – tette hozzá.
202
Pár héttel később meglátogattam. Rosszkor érkeztem, mert éppen indulófélben volt. Megölelt, és ezúttal én is megszorítottam. Ezen jót mulatott, miután elengedtük egymást. Egyenest a szemembe nézett: – Gyere el a jövő hétvégén, hogy legyen egy kis időnk beszélgetni, jó? – mondta. Fehér egyenruhájában készen állt, hogy újabb traumás gyerekeken segítsen. Nem lehet könnyű ilyen sok háborús történettel együtt élni. Nekem csak eggyel kellett megbirkóznom, a sajátommal, de az is éppen elég volt, mivel az állandó rémálmok nem hagyták, hogy feledjek. Ő vajon miért teszi ezt? És a többiek miért vállalják ezt a feladatot? – tűnődtem, miután elváltunk. Ekkor láttam utoljára. Szerettem őt, de sose mondtam el neki. Amint leszálltam a kisteherautóról, a nagybátyám felkapott, és karjaiban a verandára vitt. – Ma úgy fogadlak, mint egy főnököt. A lábad akkor éri a földet, amikor elveszíted a főnökséged… vagyis most – mondta a nagybátyám nevetve, és leültetett. Mosolyogtam, de feszült maradtam. Négy unokatestvérem – Allie és a három lány, Matilda, Kona és Sombo – mosolytól ragyogó arccal felváltva megöleltek. – Éhes lehetsz; tiszteletedre készítettem egy kis sackie thomboi-t – szólt a nagynéném. Fogadásomra kasszavalevelet szolgált fel csirkével. Mivel csak nagy ritkán készítettek csirkét, ez nagy megtiszteltetésnek számított. Az emberek csak ünnepeken, karácsonykor és újévkor ettek ilyesmit. Sallay nénikém kézen fogott, és leültetett a padra a nagybátyám mellé. Kihozta az ételt, és kézzel nekiestünk a tálnak. Olyan finoman volt elkészítve, hogy evés után élvezettel nyaltam le a pálmaolajat az ujjaimról. A nagybátyám nevetve rám nézett, és így szólt a feleségéhez: – Sallay, gratulálok! Ez önmagáért beszél. Miután megmostuk a kezünket, odahívták Allie-t, a huszonegy éves unokatestvéremet a verandára, és megkérték, hogy mutassa meg nekem, hol fogok aludni. Fogtam a műanyag
203
szatyromat, és követtem őt a másik házba, ami a nagybátyám szobája mögött helyezkedett el. A két ház között kövekkel szegélyezett ösvény vezetett a bejárathoz. Allie fogta az ajtót, amíg én beléptem a tiszta és rendezett szobába. Az ágy be volt vetve, a ruhatartón vasalt ruhák lógtak, a cipők szorosan egymás mellett helyezkedtek el, és a barna kőpadló ragyogott. Kihúzott az ágy alól egy matracot, és elmagyarázta, hogy a földön fogok aludni, mivel ő a szobatársával osztozik az ágyon. Majd minden reggel össze kell hajtanom a matracot, és be kell csúsztatnom az ágy alá. Miután tisztázta előttem, hogyan tarthatom tisztán és rendben a szobát, visszamentem a verandára a nagybátyámhoz. A vállamra helyezte a karját, és meghúzogatta az orromat. – Ismered a várost? – kérdezte. – Nem igazán. – Allie majd elvisz téged, ha akarod. De egyedül is kimerészkedhetsz, nem baj, ha elveszel. Úgyis visszatalálsz. Így ismerheted meg legjobban a várost – kuncogott. Nem sokára hallottuk, hogy városszerte visszhangzik az imára hívó pap éneke. – Mennem kell imádkozni. Ha bármire szükséged van, csak szólj az unokatestvéreidnek – mondta, majd levett egy kannát a verandáról, és a vallási előírásoknak megfelelően megmosakodott. Amikor befejezte, lesétált a dombon a közeli mecsetbe. A nagynéném is kilépett a szobából, és fejkendője igazgatása közben követte férjét. Egyedül maradtam a verandán. Már nem éreztem feszültséget, de hiányzott a Benin Otthon. Aznap este, amikor a nagybátyám és a nagynéném visszatértek a mecsetből, az új családom egy magnó köré sereglett a verandán. Nagybátyám összedörzsölte a kezét, és megnyomta a play gombot, mire egy híres mesemondó, Leleh Gbomba belekezdett történetébe arról az emberről, aki otthon hagyta a szívét, amikor világkörüli útra indult. Fiatalabb koromban nagymamám falujában hallottam
204
már a történetet. Új családom végigkacarászta a mesét. De én csak mosolyogtam, és szótlan maradtam egész este, és még napokon keresztül. Csak lassan tudtam megszokni a boldog emberek állandó jelenlétét. Egy-két nappal a beköltözésem után Allie adott nekem egy pár utcai cipőt, egy övet és egy divatos inget. – Ha azt akarod, hogy úriembernek nézzenek, akkor úgy is kell öltözködnöd – nevetett. Már épp meg akartam kérdezni, hogy miért kaptam tőle ezeket a ruhákat, amikor elmagyarázta: – Ez titok, de azt tervezem, hogy ma este elviszlek egy szórakozóhelyre, ahol jól érezheted magad. Ha a nagybátyánk lefeküdt, indulunk. Aznap éjszaka kiosontunk a házból, és elmentünk táncolni egy szórakozóhelyre. Miközben Allie mellett sétáltam, eszembe jutott, hogyan mentünk táncolni középiskolai barátaimmal. Nagyon távolinak tűnt, de még emlékeztem a táncos estek elnevezéseire: Vissza az iskolába, Le a tollakkal, Bob Marley-est stb.. A reggeli kakaskukorékolásig megállás nélkül táncoltunk, hajnalban aztán levetettük izzadt pólóinkat, és a hűvös korai szellőben visszasétáltunk a kollégiumba. Akkoriban voltam csak igazán boldog. – Itt vagyunk – mondta Allie, és megrázta a kezemet, majd csettintett az ujjával. Sok fiatal tolongott már a mulató bejáratánál. A fiúk jól öltözöttek voltak, nadrágjukat élére vasalva, ingjüket betűrve hordták. A rúzsos szájú, bájos lányok elbűvölő virágos ruháikban és magas sarkú cipőikben néha magasabbnak tűntek, mint az őket kísérő fiúk. Allie izgatottan beszélgetett az előttünk álló fiúkkal, amíg én szótlanul a bejáratnál lógó színes neonokat néztem. Elkápráztatott az egyik hatalmas kék neon visszaverődése a fehér ingeken. Végül odaértünk a bejárathoz, és Allie kifizette mindkettőnk belépőjét. A zene elképesztően hangos volt odabenn, és számomra szokatlan is, hiszen már
205
több éve nem voltam szórakozóhelyen. Követtem Allie-t a pulthoz, ahol leültünk az egyik üresen álló asztal melletti magas bárszékekre. – Megyek táncolni – üvöltötte Allie a hangzavarban, azzal eltűnt a tömegben. Egy darabig tovább üldögéltem egymagamban, majd lassan táncolni kezdtem a tánctér egyik sarkában. Hirtelen egy feltűnően sötét bőrű lány, akinek mosolya bevilágította az egész táncteret, a parkett közepére húzott, mielőtt én bármit is tehettem volna. Egészen hozzám simulva elkezdett táncolni. Allie-re néztem, aki a bárpultnál állt. Hüvelykujjával jelezte, hogy minden rendben, és én lassan mozogni kezdtem, amíg a ritmus magával nem ragadott. Táncoltam a lánnyal egy raggamorphy-t, aztán egy lassú jam következett. Magához húzott, én meg finoman megfogtam a kezét, miközben a zenére ringatóztunk. Ereztem a szívverését. Megpróbált a szemembe nézni, de én elfordultam. A szám közepén egy idősebb fiú elhúzta tőlem a lányt, ő meg integetett nekem, miközben áttessékelték a tömegen az ajtó felé. – Laza vagy, haver. Láttam – állt meg mellettem Allie. Aztán a bárpulthoz ment, és én követtem őt. A pultnak dőlt, és a táncparkettet nézte. Még mindig mosolygott. – Én nem csináltam semmit. Táncolni akart velem, nem mondhattam nemet – mentegetőztem. – Pontosan. Egy szavadba sem kerül, és tapadnak rád a lányok – ugratott. Nem akartam folytatni a beszélgetést. Egy megtámadott város iskolai bulijának emléke hirtelen elsöpörte gondolataimat. Hallottam a tanárok és diákok rémült sikoltozását, és láttam a táncparkettet beborító vért. Allie megbökte a vállamat, és visszahozott a jelenbe. Rámosolyogtam, de reménytelenül szomorú maradtam az este további részében. Egész éjszaka táncoltunk, majd még mielőtt a nagybátyánk felkelt volna, hazatértünk.
206
Pár nappal később egyedül látogattam el a bárba, és megint találkoztam a lánnyal. Bemutatkozott. Zainabnak hívták. – Bocs a múltkoriért – mondta a bátyám haza akart már menni, és nekem vele kellett tartanom, különben a szüleim rettenetesen aggódtak volna. Akárcsak én, ő is egyedül érkezett aznap. Három hétig udvaroltam neki, de aztán túl sokat kérdezett: Honnan jöttem; Milyen volt upline felnőni. Az upline egy krio kifejezés, amit leginkább Freetownban használnak a vidéki elmaradottságra, a vidékiekre és a viselkedésükre. De nem akartam erről beszélgetni, így hát szakított velem. Általában így végződtek kapcsolataim a freetowni lányokkal. Meg akartak ismerni, de én még nem készültem fel arra, hogy elmondjam a történetem. Egyébként ezzel nem is volt gond. Szerettem egyedül lenni. Leslie meglátogatott. Érdeklődött, hogy vagyok, és mihez kezdek majd magammal. El akartam neki mondani, hogy egy súlyos migrén közben egy égő falu képe és siránkozó hangok támadták meg elmémet, és azt éreztem, hogy a nyakam szétfeszül, és a fejem elnehezül, mintha egy súlyos követ helyeztek volna rá. De ehelyett csak annyit válaszoltam, hogy minden rendben. Ő erre elővett egy jegyzettartót, és valamit feljegyzett. Amikor befejezte, felém fordult, és így szólt: – Van számodra egy ajánlatom. Fontos lehet. – Csak nem friss híreket hozol már megint? – viccelődtem. – Ez most tényleg fontos. – A kezében tartott jegyzettömbjébe pillantott, és így folytatta: – Interjúk alapján kiválasztanak két gyereket, akiket kiküldenek az ENSZ-hez New Yorkba, hogy ott a Sierra Leone-i gyermekek helyzetéről és a lehetséges megoldásokról beszéljenek. Kamara úr, a rehabilitációs központ igazgatója téged javasolt az interjúra. Ez a cím, ha érdekel – azzal letépte a papírt, és a kezembe nyomta. Miközben a cetlit
207
nézegettem, ő folytatta: – Ha szeretnéd, hogy veled menjek, gyere el az irodámhoz. Öltözz fel az interjúra, rendben? – Az arcomat fürkészte válaszra várva. De nem mondtam semmit. Végül mosolyogva távozott, mintha előre tudná, hogy úgyis ott leszek. Elérkezett az interjú napja, és én hétköznapi öltözékemben indultam el. Edzőcipőt, szép fekete nadrágot és zöld hosszú ujjú inget viseltem. Miközben a Siaka Stevens utcán haladtam a megadott cím felé, betűrtem az ingemet. Senkinek nem szóltam arról, hogy hova megyek. Szerettem volna Allie-vel megosztani, de nem tehettem, hiszen akkor olyan dolgokat is el kellett volna árulnom magamról, amelyekről a nagybátyám nem szólt neki. Még nem volt dél, de az aszfaltozott út már öntötte magából a meleget. Néztem, amint egy műanyag szatyor az útra esik, és azonnal olvadni kezd. Poda podák mentek el mellettem, melyből fiatal fiúk kiabálták a célállomás nevét, hogy ezzel hívják fel magukra az utasok figyelmét. Pár méterrel előttem megállt egy jármű az út szélén, és a vezető kannájából vizet öntött túlhevült motorjára. – Ez az autó több vizet iszik, mint egy tehén – zsémbelődött. Lassan sétáltam, az alsótrikóm mégis izzadtsággal itatódott át. Amikor odaértem a megadott címre, megálltam a magas épület előtt, és mielőtt beléptem, megcsodáltam égbe törő csúcsát. Az előcsarnokban legalább húsz fiú volt már, és mindegyik szebben volt felöltözve, mint én. Szüleik még egyszer utoljára jó tanácsokkal látták el őket az interjúra. Az épület hatalmas betonoszlopait tanulmányoztam. Elgondolkodtatott, hogyan voltak képesek ilyen magas betontömböket emelni. Éppen az egyiket vizsgáltam, amikor egy férfi megütögette a vállamat, és érdeklődött, hogy az interjúra érkeztem-e. Bólintottam, mire ő arra a fém dobozra mutatott, amiben a többi fiú már elfoglalta helyét. Vonakodva besétáltam a zsúfolt dobozba, és ér -
208
tetlenül hallgattam a fiúk nevetését, amiért nem tudtam, hogy arra várnak, nyomjam meg a gombot. Soha nem voltam még ilyen dobozban. Hová visz minket? Egy kék inges fiú végül utat vágott magának mellettem, és megnyomta az 5-ös gombot. A szám kigyulladt, és az ajtó ránk zárult. Körülnéztem, és láttam, hogy mindenki nyugodt, úgyhogy nincs ok az aggodalomra. A doboz gyorsan emelkedni kezdett. A többiek nyugodtan igazgatták a nyakkendőjüket és ingjüket. Miután az ajtó kinyílt, én szálltam ki utoljára és léptem be a barna bőrkanapékkal berendezett tágas terembe. Egy férfi ült a szoba túlsó felében elhelyezett nagy íróasztal mögött, és intett, hogy keressek magamnak ülőhelyet. A többiek már mind leültek. Valamivel távolabb helyezkedtem el tőlük, és körülnéztem a teremben. Az ablakon keresztül más épületek tetejére láttam, és gondoltam, felkelek, hogy megnézzem, milyen magasan vagyunk a föld felett. Már épp indultam, amikor a nevemet mondták. Egy feltűnően világos bőrű férfi (talán nem is Sierra Leone-i) ült odabenn egy nagy fekete bőrfotelben. – Kérlek, foglalj helyet, hamarosan a tiéd vagyok – mondta angolul, azzal sebtében előkotort egy pár papírt, felkapta a telefont és tárcsázott. Amikor felvették, a férfi csak annyit mondott: – Majd folytatjuk – és letette. Felém fordult, és egy darabig csak nézett a szemembe, mielőtt lassan, angolul kérdezgetni nem kezdett. – Hogy hívnak? – kérdezte a névlistáját fürkészve. – Ishmael – és már meg is talált a papíron, mielőtt kimondhattam volna a második nevem. – Miért gondolod, hogy neked kell képviselned és előadnod az ország gyermekinek helyzetét az ENSZ-gyűlésen? – Nos, mert az országnak egy olyan részéből származom, ahol hosszú időn keresztül csupán csak szenvedtem a háború miatt, majd részt is vettem benne, mígnem rehabilitáltak. Úgyhogy sokkal több tapasztalatot gyűjtöttem a helyzetről, mint
209
bármelyik városi fiú, aki most itt sorakozik. Mit mondhatnának odaát? Semmit nem tudnak a háborúról, csak azt, ami a hírekben elhangzik – amikor a férfira néztem, mosolygott, ami egy kissé feldühített. – Van még valami mondanivalód? – kérdezte. – Semmi, csak az, hogy kíváncsi lennék, miért mosolyog – azzal hátradőltem a puha fekete fotelban. – Elmehetsz – mondta a férfi, még mindig mosolyogva. Felálltam, és kimentem a szobából, de nem csuktam be magam mögött az ajtót. Odasétáltam a dobozhoz, és megálltam mellette. Vártam, de semmi nem történt. Nem tudtam, hogyan kell a dobozt felhívni. Az interjúra váró fiúk megint nevettek rajtam. Aztán végül az a férfi, aki az íróasztal mögött ült, odasétált hozzám, és megnyomott egy gombot a falon. Az ajtó azonnal kinyílt, és én besétáltam. A férfi még megnyomta az 1-es gombot, és integetett, miközben az ajtó becsukódott. Kerestem valami kapaszkodót, de a doboz hamar az utca szintjére ért. Kisétáltam az épületből, és kintről megvizsgáltam a szerkezetét. Arra gondoltam, hogy legközelebbi találkozásunk alkalmával el kell mondanom Mohamednek, milyen csodálatos épületben jártam. Komótosan sétáltam hazafelé aznap délután, és néztem az elhaladó autókat. Alig gondoltam az interjúra, leginkább csak az foglalkoztatott, hogy vajon miért mosolygott az az ember. Amit mondtam, azt úgy is gondoltam, és egyáltalán nem tartottam viccesnek. Séta közben egy nemzeti színű zászlókkal díszített Mercedes-Benzekből, katonai teherautókból és személyautókból álló konvoj haladt el mellettem. Mindegyiknek sötétített ablaka volt, ráadásul gyorsan is haladtak, úgyhogy nem lehetett látni, kik ülnek benne. Amikor hazaértem, megkérdeztem Allie-t, hogy tudja-e, ki tart ilyen díszes felvonulást a városban. Azt mondta, hogy Tejan Kabbah, az új elnök, aki 1996 márciu-
210
sában, nyolc hónappal korábban nyerte meg a választásokat a Sierra Leone-i Néppárt (SLPP) színeiben. Soha azelőtt nem hallottam erről az emberről. Aznap este a nagybátyám egy zsák földimogyoróval állított haza. Sallay nagynéném megfőzte a mogyorót, és egy nagy tálon szolgálta fel. A nagybátyám, a felesége, Allie, Kona, Matilda, Sombo és én együtt foglaltunk helyet a tálca körül, és meghallgattuk Leleh Gbomba egy újabb történetét. Arról mesélt, hogyan tett szert egy barátra, még mielőtt megszületett volna. A két fiú anyja egymás szomszédságában lakott, és egyszerre voltak terhesek, így a fiúk már akkor találkoztak, amikor még anyjuk hasában voltak. A mesélő élénken előadta megszületése előtti élettörténetét: a vadászkalandjaikat, közös játékaikat, azt, hogy hogyan hallgatták a mi világunkat… Nagyon vicces történet volt, tele váratlan, lenyűgöző fordulatokkal. A nagybátyám, nagynéném és az unokatestvéreim olyannyira nevettek, hogy a történet befejeztével még órákon keresztül képtelenek voltak abbahagyni. Én is nevetésben törtem ki, mert a nagybátyám valahányszor mondani akart valamit, annyira elfogta a kacagás, hogy megszólalni sem tudott. – Ezt majd meg kell ismételnünk. A nevetés csak jót tesz a léleknek – szólalt meg végül a nagybátyám még mindig kuncogva. Aztán jó éjszakát kívántunk egymásnak, és mindenki nyugovóra tért. Egyik reggel Kamara úr jelent meg a nagybátyám házánál a Háború Sújtotta Gyerekek (CAW) feliratú kisteherautóval. Pár nappal korábban már tájékoztatott, hogy engem választottak az utazásra, de csak Mohamednek beszéltem róla, mivel nem akartam elhinni, hogy valóban ellátogatok New Yorkba. Délelőtt érkezett meg Kamara úr, amikor a nagybátyám házon kívül dolgozott. Nagynéném a konyhában volt, és a tekintete elárulta, hogy megemlíti majd a férjének Kamara úr látogatását. Akkor elhatároztam, hogy jobb lesz, ha előbb én számolok be neki a tervemről.
211
– Jó reggelt! – állított be Kamara úr, és az órájára pillantott, hogy megbizonyosodjon, reggel van-e még. – Jó reggelt! – válaszoltam. – Kész vagy a városba jönni, és felkészülni az utazásra? – kérdezte angolul. Mióta Kamara úr megtudta, hogy engem választottak az ENSZ-es utazásra, csak angolul volt hajlandó hozzám szólni. Elbúcsúztam a nagynénémtől, beugrottam a kisteherautóba, és már úton is voltunk, hogy elintézzük az útlevelem. Úgy tűnt, mintha mindenki aznap döntött volna úgy, hogy útlevelet csináltat, és elhagyja az országot. Szerencsére Kamara úr előre bejelentkezett, így nem kellett sorba állnunk. A pultnál átnyújtotta a fényképemet, a szükséges formanyomtatványokat és kifizette az illetéket. Egy kerek arcú férfi alaposan megvizsgálta a dokumentumokat, és az anyakönyvi kivonatomat kérte. – Bizonyíték kell arra, hogy ebben az országban születtél – magyarázta a férfi. Nagyon felháborított és majdnem megpofoztam, miután kitartóan ragaszkodott a kivonathoz azok után is, hogy elmagyaráztam neki, lehetetlenség begyűjteni az ilyen iratokat, mivel a háború elsöpörte az otthonomat. Naivan állt a valósághoz, ezért próbáltam vele megértetni a helyzetet. Kamara úr félrehúzott, és finoman megkért, hogy üljek le addig, amíg ő elbeszélget az emberrel. Végül a főnökét akarta látni. Több órás várakozás után valakinek sikerült előkerítenie a születési anyakönyvi kivonatom egy másolatát, és szóltak Kamara úrnak, hogy négy nap múlva jöhetünk az útlevélért. – Az első lépéssel megvolnánk. Most a vízum következik – mondta Kamara úr, amikor végeztünk az útlevél igénylésével. Nem válaszoltam, mert még mindig dühös voltam, kimerült, és egyszerűen haza akartam menni. A nagybátyám otthon volt, amikor kitettek a háza előtt aznap este. Üdvözlésemet mosolyával viszonozta, és tekintete azt súgta: „No, ki vele, mi folyik itt?” Elújságoltam, hogy kimegyek a New York-i ENSZ-központba, ahol beszélni fogok arról, hogy
212
milyen hatással van a háború a gyerekekre. A nagybátyám nem akarta elhinni. – Az emberek szeretnek hazudozni és ígérgetni. Ne hagyd, hogy hamis reményekkel kecsegtessenek, fiam! – válaszolta. Reggelente munka előtt viccesen odavetette: – Na, ma hogyan készülsz Amerikára? Kamara úr elvitt bevásárolni. Vett nekem egy bőröndöt és néhány ruhát, főleg hosszú ujjú ingeket, nadrágokat és hagyományosan viaszolt színes gyapot ruhákat, melyeknek gallérja, ujjai és nadrágszegélye gazdagon voltak hímezve. Mindezt megmutattam a nagybátyámnak, de még mindig nem hitte el, hogy elutazom. – Talán csak azt akarják, hogy afrikai ruhákat viselj, és ne mindig azokat a bő farmerokat – viccelődött. Nagybátyámmal munka után gyakran sétáltunk egyet. Megkérdezte, hogy vagyok, és én mindig azt feleltem, hogy jól. Hosszú kezét a vállamra tette, és közelebb húzott magához. Azt hiszem, tudta, hogy el akarok neki mondani egy-két dolgot, csak éppen nem találom a megfelelő szavakat. Nem beszéltem neki arról, hogy amikor az unokatestvéreimmel tűzifáért megyünk az erdőbe, rendszerint eszembe jutnak múltbeli emlékeim. Ha meglátom a vöröslő, nedves fatörzseket, eszembe jut, hogyan végeztük ki fákhoz kötözött foglyainkat. Vérük befestette a fatörzseket, és örökre úgy maradtak, a vért még az eső sem áztatta le róluk. Azt sem osztottam meg vele, hogy mennyi minden emlékeztet az életem során elmulasztott dolgokra. Ha csak belepillantok a családok mindennapjaiba, ahogyan a gyerek átöleli apját, az anyja kendőjét szorítja, vagy szülei kezét fogva hintázik a vízelvezető fölött, azt kívánom, hogy bárcsak visszapörgethetném az időt, és mindent elölről kezdhetnék.
213
Hétfő reggel egy Dr. Tamba nevű embernél kellett jelentkeznem az Amerikai Egyesült Államok Nagykövetségén. Miközben odatartottam, megfigyelhettem a város tempós ébredezését. Az imára hívó szólam szerte a városban visszhangzott, poda podák lepték el az utcákat, és fiatal fiúk lógtak ablakaikból hangosan kiáltozva a célállomások neveit: Lumley, Lumley vagy Congo Town. Korán érkeztem, a követség kapujában mégis hosszú sor állt. A várakozók arca szomorúságról és bizonytalanságról árulkodott, mintha egy bírósági tárgyalásra várnának, ahol majd élet-halál kérdésről fognak dönteni. Nem tudtam, mit tegyek, így hát beálltam a sorba. Körülbelül egy óra múlva egy fiú kíséretében megérkezett Dr. Tamba, és kérte, hogy kövessem. Tekintélyes embernek tűnt. A társaságában érkező fiú valaha szintén gyerekkatona volt: – Bahnak hívnak. Örülök, hogy veled együtt utazhatok – mondta, miközben kezet ráztunk. Eszembe jutott, hogy a nagybátyám mit mondana erre: „Ne hagyd, hogy hamis reményekkel kecsegtessenek, fiam!” Leültünk a követség egy kellemes nyitott termének egyik padjára, és vártunk az interjúra. Az áttetsző üveg mögött egy fehér nő ült, a hangja hangszórón keresztül hallatszott: – Milyen céllal utazik az Egyesült Államokba? – kérdezte egy másodpercre sem pillantva fel papírjaiból. Amikor ránk került a sor, az üveg mögötti nő már kezében tartotta útleveleinket. Nem nézett rám, csak átszaladt új útlevelem friss lapjain. Nagyon zavart a kettőnk között falként emelkedő ablak, ami miatt minden emberi kapcsolat megszűnt az interjú alanya és a kérdező között. A mikrofonba beszéljen! – utasított, majd folytatta. – Milyen céllal utazik az Egyesült Államokba? – Konferencialátogatásra – válaszoltam. – Miről szól a konferencia? – Általánosságban a gyerekek helyzetéről szerte a világban – magyaráztam.
214
– Hol lesz a konferencia? – Az ENSZ-központban, New York városában. – Van rá garancia, hogy hazatér a hazájába? – gondolkodóba estem, de ő tovább folytatta – Van itt ingatlanja vagy bankszámlája, ami garantálja a hazatérését? Elkeseredtem. Tudja egyáltalán ez a nő, hogy mi folyik az országban? Gondoltam, megkérdezem tőle. Talán ha csak egyszer is rám nézett volna, nem tette volna fel ezt a két utolsó kérdést. Az én országomban a korosztályomban senkinek nincs bankszámlája, de még csak álmaikban sem merül fel, hogy legyen, az ingatlanról nem is beszélve. Tamba úr felvilágosította a nőt, hogy ő lesz a kísérőnk, és garanciát vállal arra, hogy visszatérünk Sierra Leonéba a konferencia után. A nő ezek után feltette az utolsó kérdést: – Van ismerőse az Egyesült Államokban? – Nincs, még soha nem hagytam el a hazámat, és valójában először vagyok ebben a városban is – válaszoltam. Becsukta az útlevelem, és félretette. – Jöjjön vissza fél ötre! Odakint Tamba úr biztosított bennünket, hogy megkapjuk a vízumokat, majd ő átveszi, és gondját is viseli útleveleinknek az indulás napjáig. Ekkor már kezdett egyre hihetőbbé válni az utunk, bár az útlevelemet még csak egy pillanatra láttam. Hagyományos barna színű, cikcakk mintás nyári nadrágban és egy pólóban, jobb kezemben a bőröndömmel indulásra készen álltam. Nagybátyám a verandán ült, amikor kiléptem Allie szobájából. – A reptérre megyek – jelentettem be mosolyogva, és vártam nagybátyám szarkasztikus megjegyzését. – Persze, hívj, ha megérkeztél Amerikába. Ja, nekem nincs is telefonom, úgyhogy inkább Aminatát hívd, majd ő szól nekem – kuncogott. – Rendben – és én is kuncogtam.
215
– Gyerekek, gyertek, köszönjetek el a testvéretektől! Nem tudom, hová tart, de szüksége lesz az áldásunkra – szólt a nagybátyám. Matilda, Kona és Sombo kezükben vödrökkel a verandára léptek. Éppen vízért indultak. Átöleltek, és szerencsét kívántak. A nagynéném füstszagot árasztva magából kilépett a konyhából, és átkarolt. – Bárhová mész is, vidd magaddal az itthoni illatokat. Ezt én küldöm útravalóul – azzal ő is nevetett, és hátralépett. A nagybátyám felállt, átölelt, majd karját a vállamra helyezve így szólt: – Csak a legjobbakat kívánom neked. És ne feledd, vacsorára visszavárunk! – azzal elsétált, és leült székére a verandán.
20 Minden, amit New York városáról tudtam, az a rapből eredt. Úgy képzeltem el, hogy ott az emberek minden következmény nélkül lelőhetik egymást; senki nem sétál az utcán, helyette sportautókkal járják a várost éjszakai klubokat és erőszakot keresve. Egyáltalán nem hiányzott nekem ez az őrület. Az otthoni tapasztalatok után az agresszivitás vonzott a legkevésbé. Sötétben szálltunk le a John F. Kennedy Nemzetközi Repülőtéren. Délután fél öt volt. Tamba úrtól megkérdeztem, hogy miért sötétedik ilyen korán ebben az országban. – Mert tél van – válaszolta. – Aha – bólintottam, de a korai sötétedés számomra még így sem nyert magyarázatot. Shakespeare szövegeiből ismertem a „tél” szót, de most újra kellett értelmeznem a jelentését. Tamba úr elvette az útleveleinket és beszélt a határőrökkel. Megkaptuk a csomagunkat, és az automata ajtók felé indultunk. Talán nem kéne csak úgy kimerészkednünk az utcára, gondoltam, de Tamba úr addigra már kint is volt. Amikor Bah és én követtük őt, kegyetlen hideg fogadott bennünket. A bőröm megfeszült, nem éreztem az arcomat, és a füleim is mintha le akartak volna pottyanni a helyükről; ujjaim fájtak és a fogaim vacogtak. A szél áthatolt nyári nadrágomon és pólómon. Vacogva futottam vissza a terminálra. Soha azelőtt nem éreztem ilyen hideget. Hogyan lehet ezt túlélni? – gondoltam magamban, miközben összedörzsöltem a kezeimet és ugráltam, hogy egy kis meleget termeljek. Bah Tamba úrral állt odakint, kezeit
217
maga köré csavarta, és fékezhetetlenül didergett. Tamba úrnak valamiért volt kabátja, de Bahnak és nekem nem. A terminálon vártam meg, míg Tamba úr leint egy taxit, majd kirohantam, beugrottam, és gyorsan bezártam magam mögött az ajtót. Kicsi fehér valamik szálltak az égből, amelyek aztán összegyűltek a földön. Mi ez a fehér égből potyogó cucc? – gondoltam, miközben Tamba úr a kezében tartott cetliről olvasta fel úti célunkat a sofőrnek. – Most vannak először a városban? És hogy tetszik, srácok, a gyönyörű hóesés? – érdeklődött a taxisofőr. – Igen, a fiúk először járnak itt – válaszolta Tamba úr, és eltette a papírjainkat. Soha nem hallottam korábban azt a szót, hogy hó. Sierra Leonéban nem sok szó esik róla. De már láttam karácsonyi mozifilmeket, amiben mutattak ilyen fehér pelyhedző dolgot. Itt bizonyára minden nap karácsony van – gondoltam. Amikor beértünk a városba, rengeteg magasba törő épület vett minket körül, és mind világított. Messziről némelyik úgy tűnt, mintha csupán színes fényből állna. A város csillogottvillogott, ami annyira elszédített, hogy azt sem tudtam, hová kapjam a tekintetem. Ha a freetowni épületek magasak, akkor ezek még a magason is túltettek. Úgy néztek ki, mintha az eget bökdösnék. Mindenfelé autók voltak, és türelmetlenül tülköltek, még akkor is, ha piros volt a lámpa. Aztán megláttam az embereket a járdán. Megdörzsöltem a szememet, hogy nem csak káprázik-e, vagy valóban embereket látok New York utcáin. Egyáltalán nem tűnt olyan veszélyesnek, mint ahogy azt hallottam. Eddig legalábbis. A lámpák fényesebben világítottak, mint otthon, de hiába kerestem tekintetemmel az elektromos vezetékeket tartó villanypóznákat, nem láttam egyet sem. A Negyvenhetedik utcán a Vanderbilt YMCA Hotelhez érkeztünk, és csomagjainkkal beléptünk a hallba. Követtük Tamba
218
urat a recepcióhoz, ahol megkaptuk kulcsainkat. Először aludhattam külön szobában. Ráadásul még külön televízióm is volt, amit egész éjszaka bámultam. Olyan meleg volt a szobában, hogy le kellett vennem a ruháimat, és még úgy is izzadtam a tévé előtt. Két nappal később tudtam meg, hogy azért volt olyan forró a szobám, mert a radiátor maximumra volt állítva. Mivel azt sem tudtam, hogy néz ki egy radiátor, honnan tudhattam volna, hogyan kell ki- vagy bekapcsolni. Emlékszem, milyen hosszan tűnődtem azon a furcsaságon, hogy milyen hideg van odakint, miközben elviselhetetlenül meleg van idebent. A megérkezésünket követő reggelen lementem a kávézóba, ahol már huszonhárom ország ötvenhét gyermeke várt a reggelijére és az ENSZ Első Nemzetközi Gyerekparlamentjének kezdetére. A gyerekek Libanonból, Kambodzsából, Koszovóból, Brazíliából, Norvégiából, Jemenből, Mozambikból, Palesztinából, Guatemalából, az Egyesült Államokból (New Yorkból), a Dél-afrikai Köztársaságból, Peruból, Észak-írországból, Indiából, Pápua Új-Guineából, Malawiból és még sok más helyről érkeztek. Miközben Bahot és Tamba urat kerestem, egy fehér nő félrehúzott, és bemutatkozott. – Kristen vagyok Norvégiából – nyújtotta felém a kezét. – Ishmael vagyok Sierra Leonéból – kezet ráztunk, majd kihalászott egy névtáblát egy borítékból, és az ingemre tűzte. Mosolygott, és intett, hogy álljak be a reggelizők sorába, majd tovább sétált más névtáblák nélkül lézengő gyerekek után kutatva. Két fiú mögött álltam, akik valami egészen furcsa nyelven beszéltek. Ők tudták, hogy mit akarnak enni, de nekem fogalmam sem volt, hogyan hívják azokat az ételeket, melyeket a szakácsok elkészítettek. Ez egész ott tartózkodásom alatt nehézségeket okozott. Így aztán „ugyanazt” rendeltem, vagy azt tettem a tálcámra, amit a többiek is. Néha szerencsémre ízlett, ami így elém került, de legtöbbször nem. Tamba úrnál érdeklődtem, hogy hol szerezhetnék egy kis rizst és párolt halat pál-
219
maolajjal, meg némi kasszavalevelet vagy okralevest- De ő mosolyogva csak annyit mondott: – Ha Rómában vagy, tégy úgy, mint a rómaiak. Kellett volna hoznom magammal egy kis ételt, ami kitart addig, míg megismerkedem ennek az országnak a főztjével – gondoltam, miközben felhörpintettem a narancslémet. Reggeli után két háztömböt sétáltunk a konferencia helyszínéig a dermesztő hidegben. Még mindig havazott odakinn, és én még mindig a nyári nadrágomat és a hosszú ujjú ingemet viseltem. Semmi kedvem olyan városban élni – futott végig az agyamon –, ahol a kellemetlenül hideg idő miatt folyton attól rettegek, hogy leesik az orrom. Első New York-i reggelünkön több órán keresztül ismerkedtünk egymás életével. Voltak olyan gyerekek, akik az életüket tették azért kockára, hogy eljöhessenek a konferenciára. Mások több száz kilométert tettek meg gyalog, hogy egy szomszédos országban felszállhassanak a repülőre. Pár percen belül világossá vált számunkra, hogy a terem telve van olyan fiatalokkal, akiknek nehéz gyermekkoruk volt, és néhányan a konferencia után ugyanabba a helyzetbe térnek vissza. A bemutatkozások után egy körben foglaltunk helyet, és a szervezőkre, segítőkre került a sor. A legtöbben valamilyen civil szervezetnek dolgoztak, kivéve azt az alacsony, hosszú sötét hajú és csillogó szemű nőt, aki mindössze ennyit mondott magáról: – Mesélő vagyok. – Ezen úgy meglepődtem, hogy minden figyelmemet neki szenteltem. Választékosan gesztikulált, tisztán és tagoltan beszélt. Laura Simms néven mutatkozott be. Bemutatta társát, a világos bőrű, de afrikai arcvonású nőt, Therese Plairt, aki egy dobot tartott a kezében. Mielőtt Laura befejezte volna a beszédét, már el is döntöttem, hogy az ő workshopját választom. Azt ígérte, hogy megtanít, hogyan kápráztassuk el hallgatóinkat saját történe -
220
teinkkel. Kíváncsi voltam, hogyan lett ebből a New York-i születésű fehér nőből mesélő. Ugyanazon a reggelen Laurának megakadt a szeme rajtam és Bahon. Valahogyan észrevette rajtunk a lenge afrikai nadrágot és inget, meg azt, hogy kezünket testünkhöz szorítva a radiátorra tapadva didergünk a csontjainkig hatoló hidegben. Délután, ebéd előtt odajött hozzánk: – Van nektek télikabátotok? – kérdezte. Megráztuk a fejünket. Aggodalom suhant át az arcán, amitől mosolya kényszeredettnek tűnt. Aznap este kabátot, sapkát és kesztyűt hozott nekünk. Abban a nehéz, zöld ruhában úgy éreztem, mintha jóval nagyobb lennék, mint amekkora valójában voltam. De örültem neki, mert legalább kisétálhattam a városba a délutáni workshopok után. Évekkel később, amikor Laura nekem akarta ajándékozni télikabátját, visszautasítottam, mondván, hogy női kabátot nem veszek fel. Azzal viccelődött, hogy amikor először találkozott velem, annyira fáztam, hogy az sem érdekelt, hogy női kabátot viselek. A konferencia alatt Bah és én megbarátkoztunk Laurával és Theresével. Laura néha olyan történeteket mesélt, amelyeket gyermekkoromban már hallottam. Lenyűgözött, hogy az Atlanti-óceán túloldalán egy fehér nő, aki ráadásul soha nem járt az országomban, ismerte törzsem és gyermekkorom meséit. Miután évekkel később örökbe fogadott, gyakran beszélgettünk arról, vajon a sors akarata vagy a véletlen műve az, hogy engem, aki egy olyan kultúrából származom, amelynek alapeleme a mese, New Yorkban egy mesélő fogad be. A második nap felhívtam a nagybátyámat Freetownban. Aminata vette fel a telefont. – Szia, Ishmael vagyok. Beszélhetnék a nagybátyámmal? – kérdeztem. – Máris hívom. Hívj vissza két perc múlva – tette le a telefont. Amikor újra kicsöngött, már a nagybátyám volt a telefonnál.
221
– New York városában vagyok – köszöntöttem. – Nos – válaszolta –, azt hiszem, hihetek neked, mivel az elmúlt napokban nem láttalak – kuncogta. Kinyitottam a hotel ablakát hogy jól hallhassa a New York-i zajokat. – Hát, ezek nem freetowni hangok – mondta, és szünetet tartott, mielőtt újra folytatta. – És, hogy tetszik? – Kegyetlenül hideg van – válaszoltam, amin jót hahotázott. – Hát, lehet, hogy ez része a beavatásodnak a fehér emberek világába. Majd mondj el mindent, amikor hazajössz! Addig is maradj bent, hogy meg ne fagyj! – Beszélgetés közben elképzeltem a poros, kavicsos utat a háznál, ahonnan beszél, és éreztem nagynéném földimogyoró levesének illatát. Reggelente gyorsan átverekedtük magunkat a havon a konferenciateremig. Hosszú beszélgetéseink során pedig, ahelyett, hogy panaszkodtunk volna, értelmesen megvitattuk a különböző országok gyermekeire leselkedő problémák megoldásait. Ezek után arcunk bizakodástól sugárzott, és felcsillant szemünkben a boldogság reménye. Olyan volt, mintha átformáltuk volna szenvedéseinket azáltal, hogy a probléma enyhítésének lehetséges módozatait és nyilvánosságra hozásuk esélyét fontolgattuk. A második nap estéjén a Malawiból származó Madokával a Negyvenhetedik utcán nyugati irányba indultunk, és észre sem vettük, hogy egyenesen a Times Square felé tartunk. Elmélyedten néztük az épületeket és az igyekvő embereket, amikor váratlanul egy fénnyel elárasztott térre értünk, ahol hatalmas képernyőkre képeket vetítettek ki. Lenyűgözve a hely látványától és zsúfoltságától egymásra néztünk. Az egyik kivetítőn egy férfit és egy nőt lehetett látni alsóneműben, azt hiszem, reklám lehetett. Madoka a képernyőre mutatott, és felnevetett. Máshol videoklipeket és zeneszámokat játszottak. A képek villództak,
222
és gyorsan váltották egymást Jó ideig megbabonázva néztük a hatalmas képernyőket a sarokról. Mikor végre képesek voltunk elszakadni a látványtól, elindultunk a Broadwayen, és órákon keresztül föl-le sétáltunk bámulva a kirakatokat. Nem fáztam, hiszen a rengeteg ember, a csillogó épületek és az autók hangja elkápráztatott és kíváncsivá tett. Olyan volt, mint egy álom. Amikor aznap este visszaértünk a hotelbe, elmeséltük a többieknek, hogy mit láttunk. Azok után minden este kimentünk a Times Square-re. A programban előre feltüntetett városnéző túrák előtt Madokával már ellátogattunk néhány helyre a környéken. A Rockefeller Plázában egy hatalmas feldíszített karácsonyfát, angyalszobrokat és korcsolyázó embereket láttunk, akik számunkra érthetetlen okokból látszólag élvezték, hogy csak körbe-körbe keringenek a pályán. Wright úrral, azzal a kanadai férfival, akivel a hotelben ismerkedtünk meg, elmentünk a World Trade Centerhez is. Egyik este, amikor mind az ötvenheten felszálltunk a South Street Seaport felé tartó metróra, Madokához fordultam: – Miért van mindenki ilyen csendben? – körülnézett a kocsiban, majd így szólt: – Hát ez tényleg nem olyan, mint az otthoni tömegközlekedés. – Shantha, aki az egész eseményt kamerára rögzítette, és aki később a nagynéném lett, amikor New Yorkba költöztem, felénk fordította a felvevőjét, mi pedig Madokával azonnal pózolni kezdtünk. Útjaink során gondolatban lejegyzeteltem mindazt, amit nem akartam kihagyni a nagybátyámnak, unokatestvéreimnek és Mohamednek tartott beszámolómból. Nem mintha azt reméltem volna, hogy bármit is elhisznek majd belőle. A konferencia utolsó napján minden országból egy gyerek rövid előadást tartott saját hazájáról és élményeiről az ENSZ Gazdasági és Szociális Tanácsának (ECOSOC) üléstermében. Diplomaták és mindenféle befolyásos emberek voltak jelen,
223
hogy öltönyben és nyakkendőben figyelemmel végighallgassanak minket. Büszkén ültem a Sierra Leone névtábla mögött, hallgatva a többieket, és várva, hogy rám kerüljön a sor. Volt egy beszédem, amit még Freetownban írtak meg nekem, de én inkább a saját szavaimmal, a saját véleményemet ismertettem. Röviden bemutattam tapasztalataimat és reményemet, hogy a háború hamarosan véget ér – hiszen csak akkor hagynak fel a felnőttek a gyerekek toborzásával. Így kezdtem: – Sierra Leonéból származom, és a gyerekeket legsúlyosabban érintő probléma a háború, ami sokunkat otthonunk elhagyására és céltalan bolyongásra kényszerít, és miatta elveszítjük családunkat is. Ennek eredményeképpen legtöbbször katonákként, teherhordókként és más nehéz feladatok ellátásával veszünk részt a konfliktusban. Mindez az éhezés és a család elveszítése miatt van, de közrejátszik benne az is, hogy amikor látszólag minden szétesőben van, szerepvállalásunkkal részesei lehetünk valaminek, ami fogódzót ad. A családom elvesztése után az éhezés elől menekültem a hadseregbe. Meg akartam bosszulni családom lemészárlását. A túléléshez szükségem volt ennivalóra, amit csak a hadseregben kaphattam meg. Nem volt könnyű a katonaélet, de vállalnunk kellett. Már rehabilitáltak, úgyhogy nem kell tőlem tartani. Nem vagyok már katona; gyerek vagyok. Ti pedig a fivéreim és a nővéreim vagytok. Tapasztalatból megtanultam, hogy a bosszú nem vezet sehová. Azért csatlakoztam a hadsereghez, hogy megbosszulhassam a szüleim halálát, és életben maradjak, de megtanultam, hogy ha bosszút állok valakiért, akkor megölök valakit, akinek a családja majd bosszút akar állni; aztán a bosszút megint bosszú követi, és soha nem lesz vége… Az előadások után elénekeltünk egy dalt, amit New Yorkban tanultunk. Aztán más dalok következtek; sírtunk, nevettünk és táncoltunk. Nagyon megható délután volt. Szomorúan váltunk el egymástól, miután megtudtuk, hogy zűrzavaros helyekre térünk vissza. Madokával egymást átkarolva ugráltunk a zenére.
224
Bah egy másik csapat fiúval táncolt. Tamba úr pedig a közönség köreiben ült, és először mosolygott, amióta megérkeztünk New Yorkba. A tánc után Laura félrehúzott, és elmondta, hogy nagyon meghatottam a beszédemmel. Aznap este indiai étteremben vacsoráztunk, és végre megkönnyebbülhettem, hogy a világnak ezen a részén is szolgálnak fel rizst. Rengeteget ettünk, beszélgettünk, címet cseréltünk, és végül elmentünk Laura East Village-beli házába. Nem értettem, hogy miért nevezték ezt a helyet „falunak”*, hiszen egyáltalán nem hasonlított egyik általam megismert faluhoz sem. A kísérőink nem tartottak velünk, ők visszamentek a hotelbe. Honnét sejthettem volna, hogy Laura háza egyszer még az otthonom lesz? A falakat a világ különböző tájairól érkezett szőttesek borították; a számtalan mesekönyvet tartalmazó hatalmas könyvszekrény tetején állatszobrok ültek; gyönyörű, egzotikus madarakkal díszített agyagvázák voltak az asztalokon; és akadt ott még bambuszból készült hangszer és egyéb különlegesség is. Elég nagy volt a ház ahhoz, hogy mind az ötvenheten elférjünk benne. Először helyet foglaltunk a nappaliban, és történeteket meséltünk egymásnak, aztán táncra perdültünk. Nem is tölthettük volna el az utolsó esténket New Yorkban ennél kellemesebb helyen, ugyanis a ház legalább olyan érdekes és mesés volt, mint a mi csapatunk. Mindenki otthon érezhette magát, hiszen mindenki rábukkant valamire, ami az otthonához kötötte. Úgy éreztük magunkat, mintha már el is hagytuk volna New Yorkot, és egy másik világba léptünk volna. Másnap este Laura és Shantha kikísértek bennünket, Bahot, Tamba urat és engem a repülőtérre. Eleinte csendben ültünk az autóban, mígnem Tamba úr kivételével mindannyian elpityeredtünk. A terminálon a búcsúzkodás alatt csak még jobban zokogtunk, és megöleltük egymást. Laura és Shantha megad*
Village falut jelent. (A ford.)
225
ták a telefonszámukat és címüket, hogy kapcsolatban tudjunk maradni. 1996. november 15-én hagytuk el New York városát. Nyolc nappal a tizenhatodik születésnapom után a repülőúton még mindig úgy éreztem, hogy álmodom, és nem akartam felébredni. Szomorúan hagytam el New Yorkot, de örültem, hogy annyi más országból származó emberrel ismerkedhettem meg. Hiszen ha halál vár rám odahaza, emlékem akkor is élni fog a világ másik féltekén.
21 Mohamed (aki akkor már velünk élt) és a családom szívesen hallgatták esténként történeteimet amerikai látogatásomról. Meséltem nekik a leszállópályáról, a repülőtérről, a repülőről és arról is, hogy milyen érzés a felhők felett szállni. Még mindig bizsergett a gyomrom, ha felidéztem a mozgó járdát, amin amsterdami átszállásunkkor utaztunk. Lenyűgözött az a sok fehér ember, akik táskáikkal megpakolva sürögtek-forogtak, hogy elérjék úti céljukat. Megemlítettem nekik az embereket, akikkel találkoztam, bemutattam New York városának magas épületeit, a szitkokat, melyeket az utcán hallottam, és igyekeztem hűen leírni a havat és megmagyarázni a korai sötétedést. – Különös útnak hangzik – jegyezte meg a nagybátyám. Nekem meg úgy tűnt, mintha mindez csak a képzeletemben létezett volna. Mohameddel újra elkezdtünk iskolába járni, a St. Edward's Középiskolába írattak be minket. Eszembe jutottak reggeli sétáink az általános iskolába; a mangóleveleket suhogtató seprűk hangja és a hangosan csivitelő madarak, akik mintha egymással vitatnák meg a különös zajok eredetét. Az iskola mindössze egy agyagtéglákból és bádogtetőből készült kis épületből állt. Nem volt se ajtaja, se betontalapzata, ráadásul túl kicsinek bizonyult a tanulók befogadására. Emiatt több óránk volt az árnyékot adó mangófák lombkoronája alatt, mint az iskolaépületben. Mohamed az általános iskolai és gimnáziumi éveiből legin-
227
kább az iskolaszerek rendszeres hiányát őrizte meg az emlékezetében, és azt, hogy gyakran segítettük a tanárokat kertjük és farmjuk gondozásában. E nélkül bajosan tudták volna fenntartani magukat, ugyanis éveken keresztül nem kaptak fizetést. Csak a beszélgetések alatt tudatosult, hogy már el is felejtettem, milyenek voltak diákéveim, milyen volt beülni az órákra, jegyzetelni, házi feladatot írni és provokálni a többieket. Alig vártam már, hogy újra részese lehessek ezeknek az élményeknek. De első napunkon a freetowni iskolában a gyerekek elhúzódtak tőlünk, mintha csak attól tartanának, hogy agyoncsapjuk vagy lemészároljuk őket. Megtudták, hogy gyerekkatonák voltunk. Nem elég, hogy elveszítettük gyermekkorunkat, de ez megfertőzte, mardosta és elkeserítette későbbi életünket is. Reggelente ráérősen tettük meg az iskolába vezető utat. A séták alatt volt időm elgondolkozni, merre tart az életem. Nyugalommal töltött el az érzés, hogy annál rosszabb, mint amin már egyszer átmentem, biztosan'nem történhet velem. Új otthonom melegségét lassan és nehézkesen, de sikerült megszoknom. Mohamedet már úgy mutattam be mindenkinek, mint a testvéremet- Ezzel megkíméltem magamat a magyarázkodásoktól. Nem törekedtem arra, hogy kitöröljem múltam emlékeit, de óvakodtam azok felidézésétől, csak így lehettem jelen teljes valómmal az új életemben Szokás szerint aznap reggel is korán keltem. A ház mögötti lapos kövön ülve vártam, hogy életre keljen a város. 1997. május 25-e volt. De a megszokott ébredező hangok helyett a város azon a napon a State House és a Parlament környéke felől érkező puskalövések zajára ébredt. Az álmaikból felriasztott szomszédokkal és a nagybátyámmal a verandán gyülekeztünk. Nem tudtuk, mi történik, csak azt láttuk, hogy katonák rohannak végig a Pademba úton, és katonai teherautók cirkálnak a börtön épülete előtt.
228
A nap folyamán egyre több irányból hallatszottak lövések, míg végül az egész város attól visszhangzott. A városiak rémülten verődtek össze verandáikon. Mohameddel egymásra néztünk: – Ne, már megint. – Kora délután a központi börtön ajtai megnyíltak, és minden foglyot szabadon engedtek. Az új kormány a kapuban fegyvert nyomott a kezükbe. Néhányan egyenesen az őket börtönbüntetésre ítélő bírók vagy ügyvédek házához mentek, és megölték őket meg a családjaikat, vagy felégették otthonukat, ha őket nem találták. Mások a boltokat fosztogató katonákhoz csatlakoztak. Az égő házakból felszálló füst megtöltötte a levegőt, és ködként nehezedett a városra. Valaki átvette a rádióban a szót, és Sierra Leone új elnökeként mutatkozott be. Azt mondta, Johnny Paul Koromának hívják, és a Fegyveres Erők Forradalmi Tanácsának (AFRC) elnöke, melyet a Sierra Leone Hadsereg (SLA) tisztjeinek egy csoportja alapított azzal a céllal, hogy megdöntsék a demokratikus úton választott Tejan Kabbah elnök hatalmát. Koroma angol nyelvtudása éppoly pocsék volt, mint a puccs mellett felhozott érvei. Mindenkinek azt tanácsolta, hogy nyugodtan menjen dolgozni, hiszen minden a legnagyobb rendben halad. A háttérben hallatszódó lövések, a felbőszült katonák szitkozódása és ujjongása állításának ellentmondva majdnem teljesen elnyomták a hangját. Aznap este egy másik bejelentésben arról értesítették a lakosságot, hogy a lázadók (RUF) és a hadsereg együttesen fosztják meg a civil kormányt a hatalmától a „nemzet érdekeinek védelmében”. Ennek értelmében elözönlötték a várost. Az egész nemzeten úrrá lett a káosz. Utálattal néztem a történéseket. Nem térhettem vissza a korábbi életemhez. Tudtam, hogy ezúttal nem élném túl. Az AFRC/RUF, vagy más néven Sobels, rakétahajtású gránátokkal és robbanóanyagokkal robbantgatta és fosztogatta a bankszéfeket. Néha megállították a gyalogosokat, megmotozták őket,
229
és elvették, ami megtetszett nekik. Elfoglalták a középiskolákat és az egyetemi épületeket. Ezek után nem tehettünk mást, mint hogy ültünk és vártunk a verandán. Nagybátyám úgy határozott, hogy befejezi annak a háznak az építését, amin már odaköltözésem óta dolgoztunk. Reggel átsétáltunk a házhoz, és egészen kora délutánig építkeztünk, míg a puskalövések haza nem kergettek. Napról napra veszélyesebbé váltak az utcák, mivel az eltévedt golyók folyamatosan szedték áldozataikat. Így hát hamarosan kénytelenek voltunk mi is abbahagyni a munkát. Erőszakos fegyveresek fosztogatták a boltokat es piacokat, ráadásul a város külföldi importját és vidéki árubehozatalát teljesen beszüntették. Bármilyen csekélységért az őrületbe kellett merészkednünk. Egy nap Mohameddel úgy döntöttünk, hogy félretett pénzemből, amit még Laura Simms küldött nekem, veszünk egy kis garit, szardíniakonzervet, rizst vagy bármi mást, amit találunk. Féltem, hogy esetleg összefuthatok korábbi katonatársaimmal, akik nyílván nem néznék jó szemmel, sőt megölnének, ha bevallanám, hogy már nem tartozom közéjük. Ugyanakkor otthon sem ülhettem tétlenül. Szükségünk volt ennivalóra. Egy titkos piacról értesültünk, ami egy elhagyatott ház hátsó udvarán üzemelt, és ahol nehezen beszerezhető élelmiszert árultak a civil lakosoknak. Az árut a normál ár kétszereséért adták, de még így is megérte a kockázatot. Kora reggel indultunk el, rettegve attól, hogy bárki ismerőssel összefutunk. Lehajtott fejjel osontunk el a fiatal lázadók és katonák mellett. Éppen akkor értünk oda, amikor az árusok elkezdték kipakolni áruikat. Némi rizst, pálmaolajat, sót és halat vettünk, és mire befejeztük a vásárlást, a piac megtelt emberekkel, akik mind igyekeztek kevés pénzüket a lehető leghasznosabban elkölteni. Éppen amikor indulni készültünk, egy fedetlen Land Rover hajtott közénk, és még mielőtt megállt volna, fegyveres férfiak ugrottak le a platójáról. A tömegbe szaladtak, és leadtak egy
230
figyelmeztető lövést. A parancsnok hangszórón keresztül utasított mindenkit, hogy engedjék el a zsákjaikat, tegyék tarkóra a kezüket, és arccal lefelé feküdjenek a földre. Egy nő a tömegből pánikszerűen rohanni kezdett. Az egyik piros fejkendős fegyveres fejbe lőtte. A nő sikolyt hallatva összerogyott, és hangosan a kavicsos földnek csapódott. Ez még nagyobb pánikot keltett, és hirtelen mindenki futásnak eredt. Mi is felkaptuk a szatyrunkat, és lapítva eliramodtunk a helyszínről. Ez már kezdett túl ismerőssé válni. Miközben menekültünk a piacról, még egy Land Rover hajtott be még több fegyveressel a fedélzetén, akik vaktában lőttek a tömegre, és puskatusukkal ütöttek mindenkit, akit értek. A piacot a főutcától elválasztó fal mögé bújtunk, ahonnan kellő körültekintéssel, de szapora léptekkel az öböl menti házak mögötti útra tértünk. Az öböl végénél, ahol a dagályban felcsapó hullámok egy csónakot ringattak, a főútra fordultunk, és onnan már csak az utolsó rövid útszakasz volt hátra. Ott azonban, élelmiszerrel a hónunk alatt, a Gyapotfa mellett transzparensekkel vonuló tüntetők egy csoportját pillantottunk meg. HAGYJÁK ABBA AZ ÖLDÖKLÉST! – hirdették a fehér pólót és fehér fejkendőt viselő tiltakozók feliratai. Próbáltunk elhaladni mellettük, de amint a sarokra értünk, ahonnan már egyenes út vezetett volna hazáig, egy csapat civil és katonaruhás fegyveres bukkant fel. Könnygázzal és éles fegyverrel a tömegre céloztak, és mivel elmenekülni már nem tudtunk, a tüntetők csoportjához verődtünk. A könnygáz hatására sokaknak ömlött az orrából a vér, mások meg összefüggő sort alkotva hánytak az út szélén. Mindenki a Kissy utca felé vette az irányt. Nem kaptunk levegőt. Megpróbáltam befogni az orromat, de továbbra is úgy mardosta a könnygáz, mintha csípős fűszerbe lógattam volna. Szorosan fogtam a zsáknyi ételt, és próbáltam lépést tartani Mohameddel. Patakokban folyt a könny az arcomon, és a szemem elnehezült. Mérgem egyre csak forrt, de nem voltam abban a helyzetben,
231
hogy elveszíthessem a türelmemet. Az egyet jelentett volna a halállal, elvégre akkor már egyszerű civil voltam. Követtük a tömeget, közben kerestük a lehetőséget, hogy kikeveredjünk belőle, és hazafelé vehessük utunkat. Mardosott a torkom. Mohamed nyakán ki duzzadtak az erek, és fuldokolva köhögött. Végül sikerült kiszabadulnunk a tömegből, és ő az első adandó alkalommal egy út menti csap alá tartotta a fejét. De váratlanul egy újabb felénk tartó csapat bukkant fel. Katonák üldözték őket, és pillanatok alatt mi is hozzájuk csapódtunk. Tüntető diákok voltak, akik egy magas épületekkel szegélyezett úton vonultak. Egyszer csak ereszkedni kezdett a tömeg felé egy addig csupán felettünk köröző helikopter. Mohameddel pontosan tudtuk, hogy mi fog történni. Kiszemeltük a legközelebbi csatornát, és belevetettük magunkat. Amikor a helikopter már szinte az utca kövét súrolta és körülbelül huszonöt méterre megközelítette a tiltakozókat, oldalával a tömeg felé fordult, és a nyitott ajtó mögött álló katona gépfegyverével tizedelni kezdte a diákokat. Mindenki próbálta menteni az életét. Az utca, amit percekkel korábban még a transzparensekkel tüntető zsibongó tömeg uralt, most csendes temetővé változott, ahol nyugtalan lelkek próbáltak megbarátkozni a hirtelen halállal. Mohameddel fejünket a földnek szegezve rohantunk a szűk sikátorokon át. Egy kerítésbe ütköztünk, ami az eltorlaszolt főutat zárta el előlünk. Fegyveres férfiak őrizték. Egy csatornában húztuk meg magunkat, és hat órán át lapítottunk, várva, hogy besötétedjen. Éjszaka nagyobb eséllyel kerülhettük el a halált, hiszen a vöröslő lövedékek jobban látszanak a sötétben. Mások is megbújtak ott velünk. Egy kék pólós diák, aki ruhájával izzadó homlokát törölgette. Egy fiatal, talán húsz év körüli nő, aki fejét a térdére hajtva reszketett. Egy szakállas ember, aki a csatorna falának támaszkodva arcát a kezébe temetve ült véres pólójában. Egyáltalán nem rajongtam a helyzetért, de messze nem voltam olyan rémült, mint ezek az emberek, akik először
232
élték át a háború veszedelmeit. Rettenetes volt látni a félelmüket. Csak remélhettem, hogy a nagybátyánk nem esik kétségbe késlekedésünk miatt. Még több golyó süvített el felettünk, és könnygázfelhő kúszott felénk. Befogtuk az orrunkat, amíg a szél elsodorta. Messzinek tűnt még az éjszaka, úgy éreztük magunkat, mintha a végítélet napját várnánk. De ahogyan az lenni szokott, az éj leple leszállt, és mi a házak mögött lapulva, a kerítéseken átmászva végül hazaértünk. A nagybátyám könnybe lábadt szemmel ült a verandán. Üdvözlésemre felugrott, mintha szellemet látna. Hosszasan szorított magához minket, és megkért, hogy soha többet ne menjünk ki a városba. De nem volt más választásunk. Valahogyan élelmet kellett szereznünk. A rákövetkező öt hónapban a puskalövések továbbra sem halkultak, már-már a város állandó arculatához tartoztak. Reggelente a családok kiültek a verandára, és gyermekeiket szorosan karjukba fonva figyelték a házak előtt csapatokban elvonuló fegyvereseket, amint kedvükre fosztogatnak, nőket erőszakolnak meg és gyilkolnak. Amikor a lövések megerősödtek, az anyák remegve szorították magukhoz gyermekeiket. A legtöbben áztatott nyers rizst ettek cukorral vagy garit sóval, és jó hírre szomjazva, reménykedve hallgatták a rádiót. Napközben, a lövöldözések után egy-egy ház lángba borult, és füstcsóvát eresztett. Hallottuk, ahogy a katonák izgatottan röhögcsélnek az égő házak látványán. Egyik este a nagybátyámtól pár házra lakó szomszéd egy kalózrádiót hallgatott, amelyen az új kormányt a civilek elleni erőszakkal vádolták meg. Néhány perccel később egy teherautónyi katona érkezett a férfi házához, feleségével és két fiával együtt kiráncigálták, majd lemészárolták őket, és testüket a csatornába lökték. A nagybátyám az esemény láttán nem bírta ki, hogy ne hányja el magát. Az első három hétben az emberek annyira rémültek voltak, hogy el sem merték hagyni házukat. De hamarosan mindenki
233
hozzászokott a lövöldözéshez és az őrülethez. Az emberek kimerészkedtek házukból, hogy ellássák napi teendőiket, és élelmet szerezzenek, holott az eltévedt golyók rendszeresen szedték áldozataikat. A gyerekek találgattak, hogy vajon az elsült fegyver egy AK-47-es, G3-as vagy egy gránátvető volt. Én időm nagy részében Mohameddel üldögéltem odakint csendben a lapos kövön. Azon merengtem, hogy az a háború, ami elől oly sokáig menekültem, végül megint elért. De innen már hová menekülhettem volna? Több mint öt hónapja nem kaptam hírt Laura felől. Azelőtt rendszeresen leveleztünk egymással. Folyamatosan tájékoztatott arról, hogy éppen mivel foglalkozik, és kérte, hogy vigyázzak magamra. A világ minden tájáról küldött levelet, mindig onnan, ahol éppen megélőként tartózkodott. Akkoriban R beszélgetéssel is sokszor próbálkoztam, de sikertelenül. A nemzeti telefontársaság, a Sierra-tel már nem tudta ellátni feladatait. Napközben általában a nagybátyámmal és az unokatestvéreimmel ücsörögtünk a verandán, és a várost szemléltük. Felhagytunk a mese hallgatásával is, mivel a takarodót jelző hang rendszerint sötétedés előtt megszólalt. A nagybátyám egyre kevesebbet nevetett, de annál többet sóhajtozott. Folyton csak azt reméltük, hogy a dolgok jobbra fordulnak, de ennek épp az ellenkezője történt. A nagybátyám megbetegedett. Egyik reggel a verandán ültünk, amikor arról panaszkodott, hogy nem érzi jól magát. Estére belázasodott, és nyögdécselve ágynak esett. Allie-vel a közeli boltban gyógyszert vásároltunk, ennek ellenére a nagybátyám állapota napról napra rosszabbodott. Sallay nagynéném próbálta etetni őt, de semmit nem fogadott be a gyomra. Minden kórház és gyógyszertár zárva volt. Orvosok és nővérek után kutatva jártuk a várost, de senki sem volt hajlandó elhagyni otthonát, mert féltek, hogy akkor tán soha nem térhetnek vissza családjukhoz. Egyik este épp a nagybátyám homlokát törölgettem,
234
amikor leesett az ágyról. Hosszú testét megtartottam a karjaimmal, fejét meg az ölembe fektettem. Pofacsontja kitüremkedett kerek arcán. Tekintetéből megértettem, hogy feladta, nem küzd már többet. Könyörögve kértem, hogy ne hagyjon el bennünket. Ajkaival még szavakat formált, de aztán mozdulatlanná dermedt, és eltávozott. Karomban tartottam, és azon gondolkoztam, hogyan jelentsem be a szörnyű hírt feleségének, aki éppen meleg vizet forralt neki a konyhában. De nem tűnődhettem ezen sokáig, mert hamarosan megjelent, és ránk pillantva elejtette a forró vizes edényt. Nem akarta elhinni, hogy a férje meghalt. Csepegő könnyekkel arcomon még mindig a karomban tartottam nagybátyámat. Egész testemben lebénultam. Nem tudtam megmozdulni. Végül Mohamed és Allie fektették őt az ágyra. Csak pár perccel később bírtam felállni. A ház mögé mentem, és kaszabolni kezdtem a mangófát, de Mohamed elrángatott onnan. Mindent elveszítettem, ami fontos volt nekem. Az unokatestvéreim sírtak, és azt kérdezték: – Ki fogja ezentúl gondunkat viselni? – Miért pont ebben a nehéz helyzetben kellett ennek megtörténnie? A város meg csak tovább zengett a puskalövésektől. Nagybátyámat másnap reggel temettük. Még az őrület kellős közepén is sokan vettek búcsút tőle. A koporsó mögött sétáltam, lépéseim a szívritmusomat követték. Az unokatestvéreimmel és Mohameddel kézen fogva mentünk. A nagynéném nem tarthatott velünk, mert még indulás előtt összeesett. Az imám felolvasott egy-két szúrát a temetőben, majd a nagybátyám testét leengedték, és földdel fedték be. Ezek után a gyászolók hamarosan szétszóródtak, hogy folytassák megszokott életüket. Mohameddel kettesben maradtunk. Leültem a sír mellé, és beszéltem a nagybátyámhoz. Elmondtam neki, hogy sajnálom, amiért nem voltunk képesek segítséget keríteni neki, és hogy remélem, tudja, szeretem, és bárcsak megélhette volna, hogy lássa, mi lesz
235
belőlem. Miután befejeztem, kezemet a földrakásra helyeztem, és csendben zokogni kezdtem. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de későre járt már, és közeledett a kijárási tilalom. Gyorsan, ahogy bírta a lábunk, Mohameddel hazaszaladtunk, mielőtt még a katonák lövöldözni kezdtek volna. Pár nappal a nagybátyám temetése után végre sikerült R beszélgetést kérnem, és beszélhettem Laurával. Megkérdeztem, hogy lakhatnék-e nála, ha szerencsésen eljutok New York városába. Ő igent mondott. – Jó, de azt szeretném, ha tényleg végiggondolnád kérésemet. Ha elmegyek New Yorkba, lakhatok nálad? – kérdeztem megint. – Igen – ismételte meg. – Majd meglátjuk – mondtam, és hozzátettem, hogy felhívom, ha az egyetlen békés szomszéd ország, Guinea fővárosába, Conakryba értem, ami akkor az egyedüli lehetséges kiutat jelentette Sierra Leonéból. El kellett menekülnöm, mert Freetownban csupán két lehetőség közül választhattam: vagy újra beállok katonának, vagy a volt katonatársaim megölnek, mert visszautasítom őket. Néhány barátom, akikkel együtt rehabilitáltak, addigra már újra a hadseregben szolgált. Nagybátyám halála után a hetedik nap reggelén már készen álltam az utazásra. Csak Mohamed tudott a tervemről. Őt bíztam meg azzal, hogy értesítse a nagynénémet, ha már túl van a gyászon. A nagybátyám halála után teljesen megszakította a kapcsolatot a külvilággal. Sötét volt még, amikor 1997. október 31-én elhagytam a családom házát. A kijárási tilalom ellenére, napfelkelte előtt el kellett hagynom a várost. Ilyenkor voltak a legbiztonságosabbak az utcák, mivel a fegyveresek egy része még szundított, és az éber katonák sem láttak messzire a sötétben. Váratlanul fegyverropogás verte fel a város csendjét. A reggeli szellő keménynek hatott az arcbőrömön, orromat meg a rothadó testek és a levegőben kavargó puskapor szaga
236
csapta meg. Kezet ráztam Mohameddel. – Értesítelek, ha megérkeztem valahová – mondtam neki. Megveregette a vállamat, és nem szólt semmit. Csak egy kis koszos táskát vettem magamhoz annak a néhány ruhadarabnak, amit magammal vittem. Kockázatos lett volna nagy vagy feltűnő táskával indulni, ugyanis a fegyveresek előszeretettel lőttek azokra, akiknél valami értékeset gyanítottak. Amint elbúcsúztam a verandán Mohamedtől, és a sötét éjszakába vetettem magam, úrrá lett rajtam a félelem. Elhatalmasodott rajtam ez az ismerős érzés. Rövid időre megálltam egy villanyoszlop mellett, mélyeket lélegeztem, és mérgesen a levegőbe bokszoltam. Meg kell próbálnom kijutni a városból, és ha nem járok sikerrel, akkor jöhet a hadsereg. De ez utóbbit mindenképpen el akartam kerülni. Egy közeledő jármű hangjára sietősen a csatorna felé húzódtam. Más civil nem merészkedett ki ilyen korán az utcákra, ezért hogy kerüljem a feltűnést, az ellenőrző pontok mellett a csatornában kúszva vagy a házak mögött lapulva haladtam. Szerencsésen eljutottam egy jó ideje elhanyagolt városszéli buszmegállóhoz. A félelemtől verejtékezve és remegő szemhéjjal néztem körül a megállóban. Harminc év körüli férfiak, nők és családok, ötéves vagy annál idősebb gyerekekkel várakoztak. Az egyik csomagját, a másik gyermekei kezét tartotta az omladozó falnak támasztva. Beálltam a sor végére, és leguggoltam, hogy megnézhessem, megvan-e még a jobb zoknimba rejtett pénz. Az előttem ácsorgó férfi izgága mozdulatai és szüntelen motyogása csak fokozta idegességemet. Pár perc néma várakozás után egy férfi állt ki a sorból, azt állítva magáról, hogy ő a buszsofőr, és kövessük. A roskatag betonfalak mellett az elhagyatott pályaudvar közepére, egy nyitott térre vezetett minket, és ott felszálltunk egy éjszakai közlekedésre kiválóan alkalmas, feketére festett buszra. A jármű felkapcsolt lámpák nélkül kanyarodott ki az állomásról, és a hátsó úton elhagyta a várost. Az utat már évek óta nem
237
használták, ezért ahogyan a levelek és ágak nekicsapódtak a busz oldalának, úgy tűnt, hogy a jármű a bokrokon keresztül tör utat magának. Lassan haladtunk a sötétben, mígnem a nap kidugta első sugarait. Egy helyütt leszálltunk, és gyalog követtük a buszt, hogy fel tudjon kapaszkodni egy kis dombra. A félelemtől feszült arccal, szó nélkül utaztunk, hiszen még nem kerültünk biztonságos távolba a várostól. Visszaszálltunk a buszra, majd nemsokára egy öreg hídnál újra leszálltunk. Fizettünk a sofőrnek, és kettesével átmentünk a roskadozó hídon. Majdnem egy napon keresztül sétáltunk addig a kereszteződésig, ahol aztán másnap reggelig vártunk a beígért busz érkezésére. Csak így hagyhattuk el Freetownt anélkül, hogy megölnének a fegyveres katonák és az új kormány csatlósai, akik utálattal tekintettek mindazokra, akik maguk mögött akarták tudni a várost. Több mint harmincan várakoztunk a kereszteződésnél. Egy éjszakán át ültünk és vártunk a földön némaságba burkolózva, a bozótos mellett. Túl közelinek éreztük még azt az őrületet, amitől szabadulni akartunk. A szülők alig hallhatóan súgtak gyermekeik fülébe, ügyelve arra, hogy ne eresszék ki hangjukat. Néhányan a földet bámulták, mások meg a kövekkel játszadoztak. Néha lövések zaját sodorta felénk a szellő. Én az árok szélén ültem, és nyers rizst rágcsáltam a magammal hozott szatyorból. Hol ér véget a menekülésem? Mi lesz, ha a busz nem jön el? Az egyik freetowni szomszéd említette ezt az útvonalat. Eddig biztonságosnak tűnt, de tisztában voltam azzal, hogy olyan időket élünk, amikor egyik napról a másikra akár teljesen váratlanul új helyzet adódhat. Visszacsúsztattam nyers rizses szatyromat a táskámba, és várakozásra alkalmas hely után kutatva elindultam a földes úton. A buszmegálló környéki bokrok alját már szunyókáló emberek foglalták el. Így akartak biztosra menni, nehogy lekéssék a buszt, még akkor se, ha az éjszaka közepén érkezik. A töb-
238
biek távolabb, az egymásba fonódó szilvafák alatt tisztítottak meg maguknak egy-egy kis területet. Kezükkel félrekotorták a megszáradt leveleket, és helyette frisseket gyűjtöttek a fejük alá. Az egyik férfi a faágakból seprűt készített, amivel hatékonyan halomba rakta a leveleket. Átugrottam az árkon, nekitámaszkodtam egy fának, és egész éjszaka a nagybátyámra, apámra, édesanyámra, testvéreimre és barátaimra gondoltam. Miért halt meg mindenki körülöttem? Fokozódó dühömet céltalan sétával próbáltam levezetni. Reggel a várakozó tömeg felkelt éjszakai rejtekéről, és mindenki álomittasan törölgette magáról a port. Néhányan még meg is mosakodtak a reggeli harmatban. A bokrok és fák leveleiről összegyűjtött vízzel megdörzsölték arcukat és fejüket. Több órás türelmetlen várakozás után végül egy motor zúgott fel a távolban. Nem tudhattuk, hogy a mi buszunk érkezik-e, ezért csomagjainkkal az út melletti bozótosba bújtunk. A motor vinnyogása egyre közelebbről hallatszott, és végül megpillantottuk a buszt. Mindenki előmászott rejtekéről, és integetett a busznak, hogy álljon meg. Amint felkapaszkodtunk rá, már tovább is robogott. Menetközben a jegyszedő körbejárt, és mindenkitől begyűjtötte az út árát. Mivel tizennyolc év alatti voltam, félárat fizettem, de akkoriban az annyi volt, mint békeidőben a teljes ár. Kinéztem az ablakon, és bámultam a tovatűnő fákat. Aztán a busz lelassított, és a fák helyett puskájukkal az útra és a közeledő buszra célzó katonák sora tűnt fel. Az utasokat felszólították, hogy szálljanak le a buszról, és sétáljanak át az úttorlaszon. A bozótosban gubbasztó, könnyűgéppisztolyokkal és gránátvetőkkel felszerelkezett férfiak tekintete követte lépteinket. Figyeltem őket, miközben majdnem összeütköztem egy velem szembe haladó katonával. Vöröslő szemét rám szegezte, és arca fenyegetően azt súgta: – Könnyűszerrel megöllek, ha kedvem tartja. – Ismerős volt ez a nézés. Érthetetlen okokra hivatkozva átfésülték a buszt. Pár perc
239
múlva azonban már mindenki újra felszállhatott. Lassan mozgásba lendültünk, és a távolodó úttorlaszról eszembe jutottak azok a barikádok, amelyeket annak idején megtámadtunk. Gyorsan elhessegettem a gondolataimat, mielőtt beszippanthattak volna a múltamba. Számos úttorlasz mellett elhaladtunk, és a katonák mindegyik helyszínen másképp viselkedtek. Néhányan pénzt követeltek még akkor is, ha az utasoknak rendben voltak a papírjaik. Ha valaki nem volt hajlandó fizetni, az azt kockáztatta, hogy visszaküldik a városba. Akinek nem volt pénze, az kénytelen volt megválni órájától, ékszerétől vagy más értékes vagyontárgyától. Minden úttorlasz előtt elkezdtem csendben imádkozni, és reméltem, hogy az majd segít átjutni. Délután négy óra körül a busz végső állomásához, egy Kambia nevű városba érkezett. Először láttam némi megkönnyebbülést útitársaim arcán. Ezt azonban hamarosan feszült elégedetlenkedés váltotta fel, amiért a határőrök csak fizetés ellenében voltak hajlandók átengedni bennünket. Mindenki a zoknijában, nadrágszegélyében vagy fejkendője alatt kotorászott utolsó pénzéért. Egy nő, aki két hétéves fiával utazott, könyörgött a határőrnek, hogy gyermekeire való tekintettel engedje át, hiszen Conakryban valamiből etetnie kell őket. A hivatalnok azonban továbbra sem tágított, és ráüvöltött a nőre, hogy álljon félre. Beteggé tett a gondolat, hogy a Sierra Leone-i határőrök pénzt kémek a háború menekültjeitől. Miért kell fizetni azért, hogy elhagyhasd az országodat? – gondoltam, de nem volt más választásom, nekem is meg kellett válnom az összegtől. A határőrök háromszáz leonét, majdnem kéthavi átlagfizetést kértek a kilépési engedélyért. Ezt megszerezve átléphettem Guineába. Innen még hosszú utat, több mint ötven mérföldet kellett megtennem a fővárosig, Conakryig. Megszaporáztam a lépteimet, hogy minél hamarabb találjak egy buszt, ami elvisz odáig. Ekkor jutott először eszembe, hogy a Guineában beszélt nyelvek egyikét sem
240
ismerem. De rögtön meg is feledkeztem erről az apróságról, úgy örültem annak, hogy kiszabadultam az országomból. A Conakryba induló buszok a guienai ellenőrzőpont túloldalán várakoztak. Körülöttük a guineai valutát kedvükre magas árfolyamon értékesítő kereskedők nyüzsögtek. Azt gondoltam, hogy a katonák ellenzik a hasonló feketepiaci csencselést, de itt látszólag még csak nem is törődtek vele. Az utolsó fillérig beváltottam minden pénzemet, és az ellenőrzőponthoz sétáltam. A határon katonák tolongtak, de egyikük sem tudott vagy nem akart érteni angolul. Tüzelésre készen tartották fegyvereiket, mintha csak lesnék az alkalmat, hogy elsüthessék. Nem mertem a szemükbe nézni. Féltem, hogy felismerik bennem a saját országából menekülő katonát. A buszhoz egy sötétbarna faházon át vitt az út. Odabent átkutatták a táskáinkat, majd megvizsgálták a papírjainkat. Amikor rám került a sor, a katonák mindent kiborítottak a táskámból. Csekély tartalmát, azt a két pólót, két atlétatrikót és három nadrágot, legalább gond nélkül visszapakolhattam. A faházból kilépve úgy éreztem, mintha az összes katona rám szegezné a tekintetét. Be kellene mutatnom a papírjaimat. Jó, de kinek? Túl sok asztal volt. Fogalmam sem volt, melyikhez menjek. Az asztalok mögött, a mangófák árnyékában teljes harci felszerelésükben feszítő katonák üldögéltek. Néhányan a szíjánál fogva székük háttámlájára akasztották puskájukat, mások meg a faházra irányítva az asztalra helyezték őket. Ezzel megrémisztették a határátlépőket, még mielőtt pénzt kértek volna tőlük. Egy katona a jobb oldali asztalsor legtávolabbi pontjáról, szivarral a szájában intett, hogy menjek oda. Kinyújtott kezével jelezte, hogy kéri az útlevelem. Anélkül, hogy ránéztem volna, odanyújtottam felé. Olyan nyelven beszélt, amit nem értettem. Útlevelemet a mellényzsebébe mélyesztette, kivette szájából a
241
szivart és kezét az asztalra helyezve határozottan a szemembe nézett. Lehajtottam a fejem, de ő az államnál fogva megemelte. Kivette szájából a szivart, és még egyszer megvizsgálta az útlevelemet. Karját mellkasán keresztbe fonva hátradőlt, és széles vigyorral az arcán véreres szemét rám meresztette. Zavaromban elmosolyodtam, mire a katona elnevette magát. Megint mondott valamit a saját nyelvén, és újra kitette kezét az asztalra. Ekkorra azonban már lelohadt arcáról a vigyor. Pénzt csúsztattam a tenyerébe, ő megszagolta, és zsebre vágta. Ezek után hajlandó volt visszaadni az útlevelemet, és intett, hogy menjek át a kapun. Mindkét oldalon buszok sorakoztak. Sejtelmem sem volt, hogy melyik visz Conakryba. Akárkit kérdezhettem, senki egy árva szót sem értett abból, hogy mit akarok. Én pedig mindöszsze annyit tudtam franciául, hogy bonjour, de ezzel nem sokra mentem. Zavartan sétálgattam a buszok között, amikor véletlenül nekiütköztem egy férfinak. – Watch wussai you dae go! (A lábad elé nézz) – mormogta krio nyelven. – Me na sorry, sir (Sajnálom) – válaszoltam. – How de body? (Hogy van?) – folytattam, és kezet ráztam az idegennel. – Me body fine en waitin you dae do na ya som e pekin? (Jól vagyok, és te mi járatban, gyermekem?) – tette fel a kérdést. Elmondtam neki, hogy a Conakryba induló buszt keresem. Ő is éppen oda tartott. A busz teljesen tömve volt már, úgyhogy az út nagy részét állva tettem meg. A körülbelül ötven mérföldes út alatt több mint tizenöt ellenőrzőponton kellett átmennünk, és a katonák nem kíméltek bennünket. Külsőre az összes úttorlasz ugyanúgy nézett ki. Az út szélén fegyverekkel felszerelt dzsipek sorakoztak. Az úton keresztben, az ároktól árokig tartó fém sorompónak támaszkodva két katona őrködött, és a jobb oldalon egy vászonnal fedett kis kunyhóban üldögélt a többi. A kunyhó fülkékre volt osztva, ahol egyenként megmotozták az utasokat.
242
A Sierra Leone-i állampolgároknak egy meghatározott összeget kellett fizetniük; ha valakinél nem volt annyi pénz, azt leszállították a buszról. Kíváncsi lettem volna, hogy vajon visszaküldik-e őket a határ túloldalára. Annak a férfinak köszönhetően, akivel együtt szálltam fel a buszra, számos ellenőrzést ingyen megúsztam. Általában azt hitték, hogy a fia vagyok, ezért csak az ő papírjait ellenőrizték, és mindent neki számoltak fel. Talán neki fel sem tűnt. Egyetlen vágya volt, hogy eljusson Conakryba, és úgy tűnt, a pénz sem izgatja. Az egyik ellenőrzés alkalmával a katonák bevittek egy szobába, és rám parancsoltak, hogy vetkőzzek le. Nem engedelmeskedtem volna, ha a szemem láttára nem rugdalnak meg egy férfit, aki ellenszegült a parancsnak, és nem rángatják le róla ingjét és nadrágját. Az egyik katona elvette az övemet. Miután az oroszlánfejes övcsattal díszített kedvenc szíjamat megtartotta magának, a nadrágomat egy kézzel fogva szaladtam vissza a buszhoz. Ökölbe szorított kezekkel és megfeszített állkapoccsal alig bírtam visszatartani mérgemet. Az utolsó úttorlasznál megparancsolták, hogy tegyem tarkóra a kezemet, amíg megmotoznak. Amikor felemeltem a kezemet, persze öv híján a nadrágom leesett, mire néhány utas azonnal jó kedvre derült. Egy katona felemelte a nadrágomat, és a zsebéből előkapott cipőfűzővel megkötözte a derekamon. Miután befejezte a műveletet, kivette zsebemből az útlevelet. Átlapozta az oldalakat, és visszaadta, majd intett, hogy belépési vízumért álljak be a sorba. Remegtem dühömben, de tisztában voltam azzal, hogy meg kell őriznem nyugalmamat, ha be akarok jutni Conakryba. A sorban azt rebesgették, hogy a belépés díja háromszáz leonénak felel meg. Mindössze száz leone volt nálam, és arra még szükségem volt az út hátralévő részében. „Mihez kezdjek most? Feleslegesen tettem volna meg az utat? Innen már nincs visszaút.” Könnyek gyűltek a szememben. Idegességemben minden gondolatom elszállt. Már azt hittem, utam ezennel véget ér, amikor egy férfi véletlenül elejtette a pénzét.
243
Miután bepecsételtek az útlevelébe, éppen zsebre vágta volna vaskos pénzcsomagját, de két köteg a szemem láttára kihullott. A férfi átment az ellenőrzésen, és a busz felé indult. Egy darabig tétováztam, de aztán úgy határoztam, hogy kapok az alkalmon. A sorból kilépve felkaptam a pénzt, és követtem őt a buszra. Az ülések közt hátra sétáltam, és lomhán elhelyezkedtem a székemben, miközben félszemmel igyekeztem kilesni, hogy követett-e valaki a tekintetével. Már mindenki a buszon ült, de a katonák nem kerestek. Döcögősen nekilódultunk. Sikeresen, de illegálisan léptem át a városhatárt, ami tudtam, hogy gondot okozhat még a későbbiek során. Miközben közeledtünk Conakry felé, aggodalmam egyre csak erősödött, hiszen fogalmam sem volt, mihez kezdek majd, ha odaértem. Azt hallottam, hogy a Sierra Leone-i nagykövet a követség épületében ideiglenes szállást biztosít a menekülteknek, de nem tudtam, hogy azt hol keressem. A buszon egy Jalloh nevű fulani férfi mellett ültem, aki elmesélte, hogy Freetownban élt. Arról beszélgettünk, hogy milyen károkat okozott az országban a háború. Megadta a telefonszámát, és biztosított, hogy bármikor felhívhatom, ha segítségre van szükségem a városban. El akartam neki mondani, hogy nincs hol aludnom, de leszállt, mielőtt összeszedhettem volna a bátorságomat. Körülnéztem a buszon, hátha megtalálom azt a Sierra Leone-i férfit, akibe utam elején belebotlottam, de nyoma veszett. Pár perccel később a busz egy hatalmas pályaudvarra, a végállomásához ért. Leszálltam, és néztem a mellettem elhaladó embereket. Kezemet a fejemre téve sóhajtottam egy nagyot, és lassan odasétáltam az egyik padhoz. Nem tudom, meddig ülhettem ott lelohasztott fejjel. „Valamit ki kell találnom, csak nem maradhatok itt egész éjszaka.” – mormogtam magamban. A pályaudvar tele volt taxival, és úgy tűnt, mindenki azzal utazik tovább. Nem akartam egy elveszett külföldi benyomását kelteni, úgyhogy én is leintettem egyet. A sofőr mondott va-
244
lamit franciául. Bizonyára azt kérdezte, hogy mi az úticélom. – A Sierra Leone-i konzulátus, vagyis nagykövetség – válaszoltam. Bámultam a villanyoszlopokat és a hanyagul csüngő utcai lámpákat az ablakon keresztül; világosabban ragyogtak, mint a hold. A taxi megállt a követség épülete előtt, és a sofőr rámutatott a zöld-fehér-kék zászlóra, jelezve, hogy megérkeztünk. Bólintottam, és fizettem. Amikor kiszálltam, az őrök krio nyelven az útlevelemet kérték. Megmutattam nekik, és szó nélkül beengedtek a kertbe. Több mint ötven ember zsúfolódott össze odabenn, feltételezhetően hasonló okokból, mint én. A legtöbben táskáik mellett a szabad ég alatt elhelyezett matracukon feküdtek. Mások a csomagjaiktól távolabb terítették ki matracukat. Látszott, hogy csak az éjszakákat töltötték itt, és nappal kimentek a városba. Találtam egy kis zugot a sarokban, ahol leültem, a falnak támasztottam a hátam, és mélyeket lélegeztem. A látvány azokra a falvakra emlékeztetett, melyeken akkor haladtam át, amikor még a háború elől menekültem. Rémülten és aggódóan gondoltam arra, hogy mennyi minden áll még előttem. Mindenesetre örültem, hogy sikerült magam mögött hagynom Freetownt, és katonának már biztosan nem sorozhatnak be. Ez azért valamelyest megnyugtatott. Kivettem táskámból a megmaradt rizsadagomat, és elkezdtem majszolni. Nem messze tőlem egy anya ült két, alig hétéves gyermekével, fiával és lányával. Suttogva mesélt nekik, hogy ne zavarja a többieket. A történet fonalát kísérő kézmozdulatait néztem, és eszembe jutott egy mese, ami meghatározta gyermekkoromat. Éjszaka volt. Kezeinket a tűz felé tartottuk, miközben hallgattuk a mesélőt, és néztük a sötétségbe visszavonuló holdat és csillagokat. Az égbe szálló füstgomolyag miatt ugyan nem láthattam jól mindenkit, de a parázsló tűzifa szinte tisztán megmutatta az arcokat a sötétben. Pa Sesay, az egyik barátom nagyapja aznap
245
éjszaka számtalan történetet mesélt, és mielőtt az utolsóba belekezdett volna, többször megismételte: – Ez egy nagyon fontos történet lesz – majd megköszörülte a torkát, és nekifogott. – Egyszer egy vadász elment a bozótosba majomra vadászni. Csak pár percig keresgélt, és máris meglátott az egyik fa ágán egy kényelmesen üldögélő majmot. Az állat rá se hederített, még akkor sem, amikor már bizonyára meghallotta a száraz levelek egyre erősödő ropogását. Amikor a vadász egy közeli fa mögé ért, ahonnan közelről szemlélhette a majmot, felemelte fegyverét, és célzott. Már éppen meghúzta volna a ravaszt, amikor a majom megszólalt: „Ha megölsz, meghal az anyád, ha nem ölsz meg, meghal az apád.” Majd felvette korábbi pozícióját, tovább eszegetett, és felváltva hol a fejét, hol a hasát vakargatta. – Mit tennétek, ha a vadász helyében lennétek? Ezt a történetet évente egyszer elmesélték a falubéli fiataloknak. Az idős mesélő a szülők jelenlétében tette fel ezt a megválaszolhatatlan kérdést. Egyesével nekiszegezték minden gyereknek, de mi nem válaszoltunk, mivel mindkét szülőnk jelen volt. A mesélő sem javasolt semmilyen megoldást. Én minden egyes alkalommal azt válaszoltam, hogy még gondolkozom rajta, amivel persze csak kitértem a döntés kényszere elől. A mese után mi gyerekek – hattól tizenkét évesig – megvitattuk a kérdést, és olyan megoldást kerestünk, amellyel mindkét szülőnket megmenthetnénk, de nem volt helyes válasz. Valaki mindenképpen áldozatul esett a majom rejtvényének. Aznap éjszaka találtunk egy megoldást, de a felnőttek azonnal el is vetették. Azt mondtuk Pa Sesaynak, hogy ha mi lennénk a vadászok, nem mennénk majomra vadászni. Azzal magyaráztuk, hogy vannak más állatok is, például szarvasok. – Ezt nem fogadhatom el – mondta. – Abból kell kiindulnunk, hogy te vagy a vadász, és már felemelted a puskádat, tehát döntened kell. – Azzal széttörte a kóladiót, és mosolyogva a szájához emelte.
246
Hétévesen egyetlen számomra elfogadható választ találtam. Soha nem beszéltem ezt meg senkivel, mert féltem, hogy megsérteném vele az édesanyámat. Arra jutottam, hogy ha én lennék a vadász, megölném a majmot, hogy soha többé ne hozhasson más vadászokat ilyen kellemetlen helyzetbe.
Kronológia Bár semmilyen írásos dokumentum nem bizonyítja, mégis úgy vélik, hogy a bullom (sherbro) népcsoport már az 1200-as évek elején – vagy korábban, az első európai kapcsolatok idején – Sierra Leone partjainál élt. Az 1400-as évek elejére Afrika különböző pontjairól más csoportok is a később Sierra Leonénak nevezett földterületre vándoroltak. Köztük a temnék is. Ők a mai Sierra Leone északi partjainál, míg a másik jelentősebb csoport, a mendék délen telepedtek le. Az ország egyéb területein még további tizenöt népcsoport élt. 1462. Sierra Leone írott történelme a portugálok partraszállásával kezdődik. Ők nevezik el a mai Freetown körüli hegyeket oroszlánra emlékeztető alakjuk miatt Serra Lyoanak, azaz Oroszlán-hegységnek. 1500-1700-as évek eleje. Az európai kereskedők már rendszeresen megállnak a Sierra Leone-félsziget partjainál, ahol ruhákat és fémárut cserélnek fára, elefántcsontra és kis menynyiségben rabszolgára. 1652. Az első rabszolgák deportálása Észak-Amerikába: Sierra Leonéből az Egyesült Államok déli partjainál fekvő Sea Islandsre.
249
1700-1800. Virágzik a rabszolga-kereskedelem Sierra Leone és Dél-Carolina, illetve Georgia között, ahol a rabszolgák rizstermesztésben szerzett tapasztalata hatalmas előnyt jelent az ültetvényeken. 1787. A brit abolicionisták közbenjárására az Egyesült Államokból, Nova Scotiából és Nagy-Britanniából négyszáz felszabadított rabszolgát telepítenek Sierra Leonéba, az úgynevezett Szabadság provinciájába. Őket, az Afrika különböző szegleteiből származó visszatelepülteket nevezik el krióknak. 1791. További felszabadított rabszolgák érkeznek a „Szabadság provinciájába”, amit hamarosan a mai Sierra Leone fővárosának nevén, Freetownként említenek. 1792. Freetown Nagy-Britannia egyik első nyugat-afrikai gyarmata lesz. 1800. Jamaicából felszabadított rabszolgák érkeznek Freetownba. 1808. Sierra Leone brit koronagyarmat lesz. A brit kormány Freetownban alakítja ki tengeri bázisát, melynek feladata, hogy megfékezze a rabszolgakereskedelmet. 1821-1874. Freetown az Aranypartért (ma Ghána) és Gambiáért is felelős brit kormányzó székhelye. 1827. Megalakul a Fourah Bay Főiskola, ami hamarosan rendkívül népszerűvé válik a nyugati partoknál az anglofon afrikaiak körében. Több mint egy évszázadig ez marad az egyetlen európai stílusú egyetem a szubszaharai térség nyugati részén.
250
1839. Az Amistad nevű hajón szabadsága védelmében fellázad egy Afrikából rabszolgának elhurcolt csoport. Vezetőjük, Sengbe Pieh, vagy az Egyesült Államokban elhíresült nevén Joseph Cinque, egy fiatal mende Sierra Leonéból. 1898. Nagy-Britannia bevezeti a kunyhóadót (hut tax), amely előírja, hogy az új protektorátus lakóit kunyhóik mérete után megadóztatják. Ez két lázadást szít a hátországban: egyiket a temnék, másikat a mendék körében. 1951. Az alkotmány elfogadtatásával a britek hatalmat adnak a helyiek kezébe, és ezzel megalapozzák a dekolonizációt. 1953. Miniszteri szinten is helyet biztosítanak a helyieknek a politikában, és kinevezik Sir Milton Margait főminiszternek (Chief Minister). 1960. A sikeres alkotmányról folytatott londoni tárgyalásokat követően Sir Milton Margai lesz a miniszterelnök. 1961. április 27. Sir Milton Margai miniszterelnöksége alatt Sierra Leone elnyeri függetlenségét. A brit nemzetközösségen belül az ország a parlamentáris rendszer mellett dönt. A következő évben Milton Margai a Sierra Leone-i Néppárt (SLPP) élén, melynek vezetése alatt az ország kivívta függetlenségét, a minden felnőtt lakosra kiterjedő általános választójog keretei között megnyeri az első választásokat. 1964. Sir Milton Margai meghal, és féltestvére, Sir Albert Margai követi őt a miniszterelnöki poszton.
251
1967. május. Egy erősen vitatott versenyben az Össznépi Kongresszus (APC) többségi helyet szerez magának a parlamentben. Ennek megfelelően a brit uralkodót képviselő főkormányzó Siaka Stevenst – az APC vezetőjét és egyben Freetown főpolgármesterét – nevezi ki új miniszterelnöknek. Pár óra múlva Dávid Lansana dandártábornok, a Sierra Leone-i Köztársasági Haderő (RSLMF) parancsnoka házi őrizet alá helyezi Stevenst és Albert Margait arra hivatkozva, hogy a végleges döntéssel meg kell várni a törzsi képviselői választásokat. Ezt hamarosan egy másik katonai puccs követi, melyet egy újabb, az „őrmesterek lázadása” követ. 1968. Végül Siaka Stevensnek sikerül elfoglalnia miniszterelnöki posztját, és újra civil kormány uralkodik az országban. A béke azonban nem áll helyre teljesen. Novemberben a vidéki lázongások hírére szükségállapotot hirdetnek. 1971. A kormány sikeresen ellenáll egy katonai puccsnak. Elfogadnak egy köztársasági alkotmányt, és Siaka Stevens lesz az első köztársasági elnök. 1974. Egy újabb sikertelen puccsot indítanak a kormány ellen. 1977. Diáklázadások a sikkasztások hírére a kormány ellen. 1978. Alkotmánymódosítás: minden politikai pártot beszüntetnek, kivéve az APC kormánypártot. Sierra Leonéban bevezetik az egypártrendszert, és az APC lesz az egyetlen legálisan működő párt.
252
1985. Siaka Stevens visszavonul, és utódjául Joseph Saidu Momoh vezérőrnagyot nevezi ki. Momoh vezetése alatt az APCben egyre gyakoribbak a hatalmi visszaélések. 1991. március. A magát Forradalmi Egyesült Frontnak (RUF) nevező néhány fős csoportosulás egy korábbi tizedes, Foday Sankoh vezetésével Sierra Leone keleti részén, a libériai határ közelében falvakat támad meg. Ezt a csoportot Charles Taylor lázadói és néhány Burkina Faso-i kereskedő alkotja. Céljuk, hogy megfosszák hatalmától a korrupt APC-t. A küzdelem a következő hónapokban folytatódik: a RUF megszerzi a Kono körzetében található gyémántbányák feletti ellenőrzést, és viszszaszorítja a Sierra Leone-i hadsereget Freetown felé. 1992. április. Egy fiatal katonatisztekből álló csapat Valentine Strasser százados vezetésével puccsot hajt végre, és Momoh száműzetésbe kényszerül. Megalakul az Ideiglenes Nemzeti Kormányzótanács (NPRC), és ez átveszi az ország feletti ellenőrzést. Az NPRC éppen annyira képtelen megállítani a RUF-ot, mint amennyire a Momoh-kormány. Az ország felett fokozatosan a RUF veszi át az irányítást. 1995. A RUF uralkodik a vidék nagy részén, és Freetownt fenyegeti. Az NPRC azzal próbálja menteni a helyzetet, hogy több száz zsoldost bérel fel. Egy hónapon belül visszaszorítják a RUF-harcosokat, akik kénytelenek visszavonulni az ország központi területeiről. 1996. Elűzik Valentine Strassert, és korábbi védelmi minisztere, Julius Maada Bio dandártábornok lép a helyébe. A hazai követelések és az egyre erősödő nemzetközi nyomás hatására az NPRC Maada Bio vezetése alatt beleegyezik, hogy elnöki és parlamentáris választások útján – melyekre 1996. márciusban
253
kerül sor – átadja a hatalmat egy civil kormánynak. A diplomata Ahmad Tejan Kabbah, aki több mint húsz évig az ENSZ-ben dolgozott, az SLPP színeiben megnyeri az elnökválasztást. 1997. május. Egy katonai junta, a Fegyveres Erők Forradalmi Tanácsa (AFRC) Johnny Paul Koroma alezredes vezetésével megdönti Kabbah hatalmát, és felkéri a RUF-ot, hogy vegyen részt az új kormány megalakításában. 1998. március. A nigériai vezetésű ECOWAS Megfigyelő Csoportja, az ECOMOG kiűzi az AFRC-t, és visszahelyezi a demokratikusan megválasztott Kabbah elnök kormányát. 1999. január. A RUF egy újabb támadással kísérli meg elűzni a kormányt. A harcok elérik Freetownt is, ahol ezrek esnek áldozatul és sérülnek meg. Az ECOMOG-erőknek hetekkel később sikerül visszaszorítaniuk a RUF-ot. 1999. július. Kabbah elnök és a RUF oldaláról Foday Sankoh aláírják a Loméi Békeegyezményt. A megegyezés értelmében a lázadóknak helyet biztosítanak az új kormányban, és általános amnesztiát kapnak. Mindennek ellenére a kormány nem tud hatékonyan működni, és az ország legalább fele továbbra is a lázadók kezén marad. Októberben az ENSZ Biztonsági Tanácsa ENSZ-Missziót (UNAMSIL) küld Sierra Leonéba, hogy segítsen a békeegyezmény betartatásában. 2000. április/május. Visszatér az erőszak, és a lázadók újra éreztetik jelenlétüket. A RUF túszként foglyul ejt több száz UNAMSIL-dolgozót, és megszerzi a fegyvereiket, lőszerkészletüket. Májusban a RUF a lázadók erőszakoskodásai ellen Freetownban, Sankoh háza előtt demonstráló tömegből húsz
254
embert megöl. A békeegyezmény elleni hasonló lépések miatt Sankohot és a RUF több vezetőjét letartóztatják, illetve megfosztják a csoportot pozíciójától a kormányban. Május elején egy újabb tűzszüneti megállapodást írnak alá Abujában. Ennek ellenére a leszerelés, demobilizáció és reintegráció (DDR) nem történik meg, helyette folytatódnak a harcok. 2000. május. Olyannyira megromlott a helyzet, csapatok a Palliser Hadműveletben kimenekítik a lampolgárokat. Ezek után stabilizálják a helyzetet, lükkel megállapodás születik a tűzszünetről, majd ború lezárásáról.
hogy a brit külföldi álés részvétea polgárhá-
2001. Aláírják a második Abujai Békeegyezményt, ami rögzíti a széles körű DDR szükségességét. Ennek eredményeképpen jelentős mértékben csökken az ellenségeskedés. A leszerelés folyamatában a kormány fokozatosan kiterjeszti hatalmát a korábban lázadók által birtokolt területekre. 2002. január. Kabbah elnök hivatalosan bejelenti a polgárháború végét. 2002. május. Kabbah elnök és pártja, az SLPP fölényes győzelmet arat az elnök- és országgyűlési választásokon. Kabbahot újabb öt évre megválasztják. 2002. július 28. A britek visszavonják 200 fős katonai kontingensüket, ami már 2000 nyara óta az országban állomásozott, és egy 105 fős csapatot hagynak hátra, amelynek az a feladata, hogy kiképezze a Sierra Leone-i hadsereg katonáit.
255
2002. nyár. A Loméi Egyezményben foglaltak szerint létrejön az Igazság és Megbékélés Bizottsága, amely teret biztosít az emberi jogsértések elkövetőinek és áldozatainak a felszólalásra, és ezzel elősegíti a megbékélést. Ezek után a Sierra Leone-i kormány felkéri az ENSZ-t, hogy segítsen felállítani egy Különleges Bíróságot Sierra Leonéban, ami azokat állítaná bíróság elé, akik „a legnagyobb felelősséggel tartoznak az 1996. november 30-a utáni emberiség elleni bűnök, háborús bűnök, nemzetközi humanitárius jog elleni vétkek és a Sierra Leone-i törvények elleni bűnök végrehajtásáért Sierra Leone területén. 2002. november. Az UNAMSIL a 17 500 fős maximumról fokozatosan leépíti személyzetét. 2004. október. Az Igazság és Megbékélés Bizottsága benyújtja végső jelentését a kormánynak, de azt szerkesztési és nyomdai problémákra hivatkozva 2005 augusztusáig nem hozzák nyilvánosságra. A kormány 2005 júniusában kiadja fehér könyvét, amelyben részben elfogadja, részben elutasítja, részben pedig figyelmen kívül hagyja a javaslatokat. Egyes polgári csoportok túl homályosnak ítélik meg a választ, és kritizálják a kormányt, amiért az nem követi a jelentés javaslatait. 2005. december. Az UNAMSIL békefenntartó misszió formálisan befejezi működését, és megalakul az ENSZ Sierra Leone-i Összevont Irodája (UNIOSIL), ami megkezdi békeépítő tevékenységét. 2006. március 25. Az újonnan megválasztott libériai elnökkel, Ellen Johnson-Sirleaffal folytatott tárgyalások után Olusegun Obasanjo, Nigéria elnöke kijelenti, hogy Libéria kész letartóztatni Charles Taylort, aki mindaddig Nigériában élt száműzetésben. Két nappal később Taylor megkísérel elmenekülni Nigéri-
256
ából, de elfogják, és ENSZ-őrizet kíséretében március 29-én este Freetownba viszik. Jelenleg egy ENSZ-börtönben várja tárgyalását a Sierra Leone-i Különleges Bíróság (SCSL) előtt, tizenegy vádpontot fogalmaztak meg ellene.
Köszönetnyilvánítás Nem gondoltam volna, hogy megélem ezt a napot, azt meg végképp nem, hogy még könyvet is írok. Életem második szakaszában számos ember adott értelmet életemnek, nyitotta meg szíve ajtaját előttem, támogatott, hitt bennem és a céljaimban. Nélkülük ez a könyv nem születhetett volna meg. Kimondhatatlan hálával tartozom a családomnak: Laura Simmsnek, amiért fáradhatatlan munkával idehozott, amiért szeretetteljes tanácsokkal látott el, amiért otthont adott akkor, amikor szükségem volt rá, és amiért hagyta, hogy nyugodtan élvezzem gyermekkorom utolsó pillanatait; nagynénéimnek, Heather Greernek, Fran Silverbergnek, Shantha Bloemennek, amiért meghallgattak, kedvességükért, nagylelkűségükért, szeretetükért, lelki támogatásukért, minden velük történt értékes pillanatért; nővéremnek, Erica Henegennek bizalmáért, őszinteségéért, szeretetéért és mindazokért a tartalmas hosszú éjszakákért, amikor létezésünk értelmével viaskodtunk; és Bemard Matambonak, fivéremnek, barátságáért, megértéséért, közös álmainkért és lankadatlan elhatározásunkért, hogy élvezni fogjuk életünk minden percét, és amiért értelmet adott és feledhetetlenné tette azokat a könyvtárban töltött hosszú éjszakákat. Köszönöm, Chale. Kedves unokatestvérem, Aminata és gyermekkori barátom, Mohamed, nagyon örülök, hogy újra megoszthatjuk perceinket, és felidézitek közös múltunk boldog emlékeit. Hálával tartozom Marge Scheuernek és az egész Scheuer családnak, amiért állandó pénzügyi támogatásukkal lehetővé tették
259
számomra, hogy befejezzem tanulmányaimat, és olyan eredményeket érjek el, amelyekről még csak nem is álmodtam. Nagyon köszönöm. Hálával tartozom a Blue Ridge és a Four Oaks Alapítványok minden tagjának, Joseph Cottonnak és Tracey-nek amiért kistestvérükként vigyáztak rám, és segítettek talpra állni, Mary Sobelnek, amiért figyelt rám és Lisának mindenért. Köszönettel tartozom számos tanárnak az Oberlin Főiskolán. Laurie McMillin bizalma késztetett arra, hogy komolyan foglalkozzak az írással. Hálás vagyok Dán Chaon tanáromnak türelméért, útbaigazításaiért, bizalmáért, őszinteségéért, barátságáért és támogatásáért abban, hogy ez a könyv megszülethessen. Köszönöm, Dan, sokat tanultam tőled. Hálával tartozom Sylvia Watanabe tanáromnak támogatásáért, barátságáért, jó tanácsaiért és örök fáradozásaiért, hogy serkentse gondolkozásomat; valamint Yakuba Saaka és Ben Schiff tanároknak mindenkori jó tanácsaikért. Kedves barátaim, Paul Fogéi és Yvette Chalom: köszönöm nektek, amiért töretlenül gondoskodtatok rólam, tanácsokkal láttatok el, megnyitottátok házatok kapuját előttem a könyv elkészülésének idejére, és elsőként olvastátok el – megjegyzéseitekkel nagyban hozzájárultatok a mű végleges formájának kialakításához. Köszönet nektek, Priscilla Hayner, Jo Becker és Pam Bruns, amiért bátorítottatok, a barátságért és a korábbi változatokhoz adott ötleteitekért. Nagyon szerencsés vagyok, hogy Ira Silverberg lett az ügynököm. Köszönöm éles meglátásaidat, barátságodat és türelmes magyarázataidat a kiadók világának működéséről. Nélküled könnyen elkeseredtem volna. Köszönöm szerkesztőm, Sarah Crichton kitartó munkáját is. Hálás vagyok őszinteségedért, azért, hogy gondosan és együtt érzően nyúltál hozzá ehhez a mélyen személyes és emocionálisan telített anyaghoz, és a megbeszéléseket megelőző és követő könnyed csevegésekért, amelyek könnyítettek a munkánkon. Szeretek veled dolgozni,
260
és nagyon sokat tanultam az együttműködésünkből. Köszönet neked, Rose Lichter-Marck, amiért nyomon követted munkámat, és nem hagytad, hogy kicsússzak az időből, továbbá hálával tartozom a Farrar, Straus és Giroux minden munkatársának kemény munkájukért és barátságukért. Barátaim, Melvin Jimenez, Matt Moore, Lauren Hyman és Marielle Ramsay, köszönöm nektek a barátságotokat és azt, hogy megértéssel kitartottatok mellettem, amíg a könyv megírása közben magányos órákra volt szükségem. Köszönöm mindenkinek, aki megnyitotta szívét vagy házának ajtaját előttem. Végül nagyon hálás vagyok Danièle Fogelnek lelki támogatásáért, szeretetéért, türelméért és megértéséért. Barátságod és gondoskodásod nélkül sokkal nehezebben bírtam volna a megpróbáltatásokat, különösen az Oberlin Főiskolán eltöltött évek alatt.
A szerzőről Ishmael Beah 1980-ban született Sierra Leonéban. 1998-ban költözött az Egyesült Államokba, ahol középiskolai tanulmányai utolsó két évét az ENSZ New York-i Nemzetközi Iskolájában végezte. 2004-ben BA diplomát szerzett-politikatudományokból az Oberlin Főiskolán. Tagja a Humán Rights Watch Gyermekjogi Részleg Tanácsadói Bizottságának, és a háború kiskorú elszenvedőiről tart előadásokat rendszeresen nemzetközi konferenciákon. Munkáit a VespertinePress és a LIT magazin is publikálta. Jelenleg New York városában él.
