Fordította Sillár Emőke

Fordította Sillár Emőke

Lucia Graves

A rabbi, a feleség és a szeretője A kabbala titka

Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2007

A fordítás alapjául szolgáló mű: Lucia Graves: The Memory House Vineyard Press, 2002

Copyright © Lucia Graves, 2002 Hungárián translation © Sillár Emőke, 2007 © Ulpius-ház Könyvkiadó, 2007

ISBN 978 963 9752 25 2

Anyámnak és három leányomnak

Számukra csak saját történetük van – Nincs véletlen, halál. De mindezek abban a negyedik dimenzióban zajlanak, amely az emlékezet. S itt vannak most jelen és csakis itt a kertek, patiók. Visszavonultak legvédettebb zónájába a múltnak, ahol, bár este van, hajnalodik. Jorge Luis Borges: Androgué (Imreh András fordítása)

I. AZ EDIKTUM Hónapok óta nem láttam már nagyanyámat, amikor jött a hír, hogy súlyos beteg. Azonnal besiettem a városba, bár alig akartam elhinni, amit mindenki állított: hogy Madona Alba de Porta, anyám édesanyja, a halál küszöbén áll. Én azt hittem, halhatatlan. Anyám, Luna, aki vele élt, amióta nagyapám meghalt, sírva fakadt, amikor megérkeztem. – Téged szeretne látni – csuklott el a hangja a zokogástól. – Rajtad kívül senki mást nem akar megtűrni az ágya mellett. Azt mondja, hamarosan meghal, talán már holnap. Remegve, rémülten mentem fel az emeletre, és anyám, akin hol a bánat, hol a harag uralkodott el, utánam kiáltott: – De hát honnét tudhatná, hogy mikor fog meghalni? Csupán az Úr ismeri halálunk napját és óráját! Ám abban a pillanatban, ahogy megláttam nagyanyámat, elcsitultak félelmeim, nem csupán azért, mert mosoly öntötte el az arcát, amikor észrevett, és úgy tűnt, nincsenek fájdalmai, hanem mert valahányszor belépek abba a szobába, elfog a lét boldogságának és nyugalmának, a védettségnek és a békességnek az érzése. A mennyezet gerendáit kékre festették, a falakat fehérre meszelték, és egy ikerablak fogja keretbe Szalonika látképét és kikötőjét. Az ablak mellett, egy kis tölgyfa asztalon mindig ott áll egy kék-sárga váza, tele virággal. Aznap egy csokor jázmin virított benne. – Csakhogy végre itt vagy, Alba Szimha – szólt nagyanyám, amikor megjelentem. – Ülj le ide mellém, és hallgasd meg, amit mondani szeretnék. Nincs sok időm hátra, de kérlek, ne sírj. Nem tudom elviselni a síró emberek látványát. És ne mondj nekem ellent, ahogyan anyád szokott. Már elmúltam nyolcvanéves, gyümölcsöző élet áll mögöttem, több áldással, mint amennyi a legtöbb embernek jut. Jól figyelj, Alba Szimha. El kell mondanom a történetemet, és nincs nálad alkalmasabb személy, aki végighallgathatná. Nem csupán azért, mert az unokám vagy és a nevemet viseled. Más, titokzatos szálak is összefűznek bennünket, és te vagy az egyetlen lény, aki ha valaha el akarná ismételni a szavaimat, nem torzítaná el itt-ott az igazságot, csak hogy a közvélekedésnek kedvezzen. Betegsége ellenére hangja tisztábban és dallamosabban csengett, mint valaha. Kortalan hang volt, amely visszarepített a mellette töltött hosszú délutánokba, amikor még kislány voltam, és lélegzet-visszafojtva hallgattam katalán hazájából magával hozott történeteit, meséket varázslatokról és kalandokról, szivárványszínű vízesésekről, szárnyas lovakról és szépséges hölgyekbe szerelmes hercegekről, akik – és erre csakis ők voltak képesek – megmentették szerelmük veszélybe sodródott életét. Soha nem kérdőjeleztem meg nagyanyám parancsait. Imádtam őt, és különcségei nem bosszantottak, ahogyan anyámat bosszantották; talán azért, mert a kétnemzedéknyi távolság elsimítja az érdességet, amely anya és leánya közt néha súrlódásokat okoz. Megcsókoltam az arcát, leültem egy székre az ágya mellé, és felkészültem rá, hogy csendben végighallgatom. Így kezdte: Amikor először meghallottam a városi kikiáltó kürtjét, rögtön tudhattam volna, hogy újabb királyi rendeletet jelez, ám épp a mosott ruhát teregettem nyitott padlásunkon, és máshol jártak a gondolataim. Alsószoknyákat, ingeket, lepedőket, zsebkendőket és konyhai törlőket húztam ki a vödörből, minden darabot alaposan kicsavartam, csipesszel a szárítókötélhez erősítettem, és közben lépésről lépésre felidéztem az előző este minden részletét, amikor anyámmal Izsák unokabátyáméknál vacsoráztunk, és előírásosan

bemutattak Vidal Rubennek. Varázslatos pillanat volt, mintha egyesült volna bennem a szellem és az anyag, és minden más elvesztette a jelentőségét, még a kikiáltó érkezése is, aki királyunktól hozott üzenetet. A padlás négyszögletes tornyot formált a tetőgerendák alatt, tágas nyílások ásítottak az oszlopai közt, fa mellvéd futott rajta körbe, és nemcsak ruhák szárítására, de álmodozásra is pompás hely volt. Letekinthettem onnan Girona piros cserepes háztetőinek szövevényére, és elmerülhettem az Onyar, a Ter és a Güell napfényben csillogó vizének látványában; vagy hagyhattam, hogy tekintetem a távolba vándoroljon, néha észak felé, ahol a Pireneusok elő-hegyei lágy, zöld fodrokként hullámzottak; és néha délre, ahol egy kis porfelhő jelezte, ha lovas közeledett az országúton. A padlásról láthattam az alsóvárost. Egy kicsit feljebb, a falakkal körülzárt, katalánul La Forcának, azaz „erődnek” nevezett részen terült el a call, a zsidónegyed, ahol anyámmal, Reginával éltem. Nagyapám, Ismáel de Porta rabbi házában laktunk, aki egy évvel korábban hunyt el. Amikor apám meghalt, még túl kicsi voltam ahhoz, hogy emlékezhettem volna reá. Házunk a hosszú, egyenes St. Llorenc utca sarkán állt, amely a call határát jelölte, ezért azon az oldalon minden ablakot és ajtót befalaztak kővel és habarccsal, a számos királyi rendelet egyikének megfelelően. Az a hír járta, hogy ez a rendelet a zsidók véres lemészárlását követően született, amely mintegy száz évvel azelőtt történt. Azt is mondták, hogy a rendeleten számos alkalommal enyhítettek, majd újra megszigorították, ám nekem egyetlen emlékem sem volt arról, hogy valaha láttam volna a napot besütni azokon az ablakokon. Úgy éreztem, hogy elszakítottak a világtól, és a padlás mindig csillapította elszigeteltségem fájdalmát. Igazság szerint Ferdinánd királyunk – elődeihez hasonlóan – már az intoleráns Izabella királynéval kötött házassága előtt felhatalmazta Girona elöljáróit, hogy a legkülönbözőbb korlátozásokkal sújtsák kis közösségünket: nem engedték például, hogy keresztények élelmet áruljanak a call falain belül, megtiltották a zsidóknak, hogy a város piacán élelmiszerhez nyúljanak, rákényszerítettek bennünket, hogy hosszú köpenyt viseljünk, amelyre vörös-sárga jelvényt kellett varrnunk, és nem hagyták, hogy keresztények betegyék a lábukat otthonainkba. Az elöljárók szerint mindez csupán a nyugalmunk miatt érzett őszinte aggodalomból és annak szükségéből fakadt, hogy elejét vegyék a zavargásoknak, ám szerintem ezek a rendszabályok gyakran csak az irigység és az ellenszenv leplezésére szolgáltak. Akárhogyan volt is, hozzászoktunk, hogy a király időről időre engedélyt ad az effajta korlátozásokra, és meg is értettük, hiszen királyságában valahogy le kellett csillapítania a püspökök és tanácsosok háborgását, akik közül egy sem kapott hűbéresi kártalanítást azért, hogy jelen vagyunk a parókiáikon és városaikban. Katalóniában éltünk, de az Aragóniai Királyság foglalta magába a Katalónia és Aragónia uniójához tartozó összes földterületet, és királyunk az Aragónia királya címet viselte. Törvény szerint királyi tulajdon, a király jobbágyai voltunk, és ő bizonyos jogokkal és kiváltságokkal védett bennünket, cserébe azért a jelentős summáért, amely egyenesen a királyi kincstárba vándorolt tőlünk. Mi több, akárcsak itt Szalonikában, az ország sikeres irányítása is nagyrészt a zsidók tehetségétől függött. Sok zsidó tanácsadó és orvos volt az udvarban, néhányuk converso, aki keresztény hitre tért, ám szívében változatlanul zsidó maradt. Ezért a királyok mindig is meglehetősen ellentmondásosan viszonyultak népünkhöz: egyrészt nem viseltethettek túl sok jóindulattal „a katolikus egyház ellenségeivel”, ugyanakkor érdekükben állt, hogy sikeresek legyünk, és megtöltsük a zsebüket arannyal, valamint okos tanácsokkal lássuk el a kormányukat. Az évek során természetesen meglehetősen sok converso fordult ellenünk, hogy behízelegje magát a katolikusoknál, és bár nem vagyok a történelem bírája, őszintén hiszem, hogy nagyrészt ők hibáztathatók a király gyűlöletes játékáért, amelynek során egyik kezével rendszeresen elvette tőlünk azt, amit a másikkal nekünk adott. Egy év sem telt el azóta, hogy az

inkvizíció elhagyta Gironát, és városunk összes új kereszténye, akik közül a legtöbben cseberből vederbe estek, még mindig attól rettegett, hogy üldöztetésnek teszi ki magát, ha meggyanúsítják, hogy titokban továbbra is zsidó maradt. Ám amikor az események, amelyeket elmondani készülök, elkezdődtek, e kérdések a legcsekélyebb mértékben sem aggasztottak, és a tisztesség kedvéért hozzá kell tennem: bár az ablakok továbbra is be voltak falazva, a legtöbb korlátozó intézkedést vagy figyelmen kívül hagytuk – emlékszem, gyakran „elveszítettük” azokat a gyűlöletes jelvényeket –, vagy egy félmosollyal engedelmeskedtünk nekik. Igazság szerint mindannyian, mi, Girona polgárai, régi keresztények, új keresztények és zsidók egyaránt, barátságos, békés és keményen dolgozó népek voltunk, akik legfőbb gondjuknak vásárvárosunk felvirágoztatását tekintették, és senki sem óhajtott vitákat. Épp elég volt, amit a polgárháború során átéltünk, mondták az idősebbek, nem kell még béke idején is a bajt keresni. Hogy másképp fogalmazzak: az erdős hegyekből alászálló időtlen, balzsamos illat jobban áthatotta a közös levegőt, mint bármely röpke ideig érezhető bűz. Az 5252. esztendőben ijjár harmadik napja volt, amely a keresztény időszámítás szerint 1492 utolsó áprilisi napjának felelt meg. Megszokott életünk nyugodt vizeiben fenékhullám közeledett, és Spanyolhon királyságaiban mindenütt oly dolgok történtek, amelyek rettenetes következményekkel fenyegették az ország összes zsidó polgárát. Ezt, bár ma már jól látom, akkor nem fogtam fel teljes mértékben, vagy tán nem is akartam felfogni. Amikor tizenhat éves az ember, nehéz a gonosz hatalmában hinni, különösen ha azt érzi, hogy fellobbant benne a szerelem lángja, és szerelme viszonzásra talált, ahogyan az én esetemben történt. Az aggodalmas hang ellenére, amelyet idősebb rokonaim néha megütöttek, és a szomorúság ellenére, amelyet kezdtem a rabbi sötét szemében felfedezni, az élet elég kellemesnek tűnt. És aznap reggel, miközben a mosott ruhát teregettem, csupán Vidal előző este elsuttogott szavaira tudtam gondolni, meg arra, hogyan szorította erős keze az enyémet, miközben egymás mellett ültünk a vacsoránál. Szédültem a szerelem újdonságától, és tökéletesen boldognak éreztem magam, amikor lenéztem a szűk utcára, a sürgő-forgó emberekre, a megrakott szekereket húzó szamarakra, az étel után szaglászó, futkározó kutyákra. Minden haladt a maga megszokott útján egy gondtalan világban. Ha jobbra fordítottam a fejem, a katedrálist is láthattam, és még az sem tűnt oly szigorúnak, mint szokott, mögötte pedig, a várostól északra fekvő Montjuic dombján, ahol a temetőnk terült el, a fenyőfák sokkal zöldebben pompáztak azon a fényes tavaszi reggelen. Egy ideig álltam ott, gyönyörködtem a látványban, és úgy éreztem, nem létezhet ennél szebb hely széles e világon. Aztán felkaptam az üres ruháskosarat, és leszaladtam a csigalépcsőn a konyhánkba, ahol anyám elmerülten tésztát dagasztott. Felnézett reám, de nem szólt, és az járt a fejemben, hogy talán ő is Vidalra gondol, és azt latolgatja, megfelelő vej lesz-e. Szomorú dolog két nő egy házban, szokta mondogatni, és bár a szükség megtanított rá, hogy férfiakra tartozó ügyeket is intézzek, például vezessem pékségünk számláit, vagy befizessem hozzájárulásainkat a közösségnek, nagyapám halála óta anyámat csupán egyetlen gondolat foglalkoztatta: hogy férjhez adjon valakihez, aki mindkettőnket megvéd a „gonosz világtól” e bizonytalan időkben. Húsos keze úgy forgott a ragacsos barna tészta fölött, mint a vízimalom kereke, és miközben figyeltem, azt képzeltem, hogy olvasok a gondolataiban: „Természetesen jobban örültem volna olyasvalakinek, akinek jól ismerem a családját, ám az a szomorú igazság, hogy már egyetlen házasulandó korú férfi sem maradt közöttünk. De hát mit tudok én erről a Vidal Rubenről? Mindössze annyit, hogy nemrégen érkezett megözvegyült édesanyjával Barcelonából, hogy családjának legtöbb tagja elhagyta hitünket, és hogy még csak nem is a callban lakik. Mindez nemigen szól mellette. Másrészt viszont úgy tűnik, hogy dolgos, egészséges fiatalember. Most, hogy az előírások szerint bemutatták neki a leánykát, azt

hiszem, el kell intéznem Izsákkal, hogy megismerkedjem az anyjával…” De fennhangon mindössze ennyit mondott: – Hozz vizet, Alba. Abban a pillanatban, hogy letettem a kosarat szokott helyére, a sarokba, ismét felharsant a kikiáltó kürtje, ez alkalommal közelebb a callhoz, talán a kőhídnál. Anyám folytatta a dagasztást, de mozdulatai lelassultak, én pedig éreztem, hogy megrebben a szívem, ám igyekeztem nem figyelni rá. Mindannyian hallottuk már a rémhíreket a kiűzetési ediktumról, de az volt az általános hiedelem, hogy Katalóniában sohasem fogják életbe léptetni. Ahogy odasétáltam a kúthoz, a konyha távolabbi végébe, eszembe jutott, hogy mindössze néhány nappal azelőtt hallottam, amint Ábrahám, a varga beszélt erről, miközben a műhelyében ültem, és vártam, hogy befejezze anyám cipőjének javítását. Ez az apró műhely, ahol az alacsony mennyezet alatt átható bőrszag terjengett, a call férfijainak kedvenc találkahelye volt; itt jöttek össze, amikor nem volt jobb dolguk, mert a vargával mindig érdekes beszélgetéseket lehetett folytatni, és ő volt az, aki mindenki megelégedésére hangot tudott adni a közösség általános nézeteinek. Aznap az öreg Mózeshez, az ezüstműveshez, közvetlen szomszédunkhoz intézte szavait. – Még ha Ferdinánd királyunk, mit sem törődve a katalán kormány tiltakozásával, ragaszkodott is hozzá, hogy a kasztíliai inkvizíciót Katalóniában is bevezessék, akkor sem tudom elhinni, hogy aláírta az ediktumot – mondta, miközben lassan felemelte a fejét, és tűje félúton megállt a bőrben. – Túl sokat köszönhet nekünk, zsidóknak: a trónra lépését, a házasságát Izabellával… Azonkívül kinek a pénzéből fedezte Granada meghódítását, mi? Igen, tudom, lehet, hogy főleg a conversókról van szó, de hát ők azért akkor is csak zsidók, ízig-vérig héberek, ezt senki sem tagadhatja. Mózes a szakállát simogatta, és bölcs bólogatással fejezte ki egyetértését, miközben Ábrahám áthúzta a tűt a bőrön. – És még ha Izabella kényszerítette is Ferdinándot, hogy beadja a derekát – folytatta Ábrahám –, Girona egészen más tészta. Ezt te is éppoly jól tudod, Mózes, mint én. Ő és az anyja az életét köszönheti a gironai zsidóságnak. Mindannyian megtettünk minden tőlünk telhetőt, hogy a segítségükre legyünk, amikor itt kerestek menedéket a háború kezdetén; jó szívvel nekik adtuk azt a keveset, amink volt, és az ostrom összes nagyobb költségét conversók fizették, olyanok, mint a Falcok és aVidal Sampsók. – Aztán szép kis fizetséget kaptak a fáradozásukért – válaszolta Mózes. – Évekkel később ezeknek a családoknak az életüket kellett menteniük, az inkvizícióval a sarkukban menekültek el az országból, és a képmásukat elégették. – Egyetértek. De ne felejtsd el – bizonygatta Ábrahám –, hogy aztán Ferdinánd kiterjesztette a jogokat és kiváltságokat, amelyeket az apja adományozott nekünk. És ez még hét évig nem jár le, barátom. – Nézd, Ábrahám – felelte Mózes a vállát vonogatva. – Régebben élek e világon, mint te, és tudom, hogy a zsidónak adott szó manapság igencsak keveset ér. Ezért hát azt mondom: ha megparancsolják, hogy menjünk, hát akkor viszlát, Girona. Bennem túl sok a zsidó vér ahhoz, hogy megváltozzam. Inkább a hazámat hagyom el, mint a vallásomat, bár néhány fiatal talán másképp gondolkodik. Te mit szólsz ehhez, Alba, hm? – kérdezte hirtelen hozzám fordulva, hogy bevonjon a társalgásba. – Jönnél vagy maradnál? Ám mielőtt időm lett volna felelni, Ábrahám, aki szerette ugratni az embereket, közbevágott: – Egy ilyen csinos leány, mint Alba, azokkal a sötét fürtjeivel meg a telt, piros ajkával? Regina, a pék biztosan őt is felrakná egy szekérre a többi cókmókjával együtt! A két férfi nevetett, én pedig kiszaladtam olyan vörösen, mint egy gránátalma. Mindez átfutott az agyamon, miközben leakasztottam a vödröt, és leeresztettem a kútba. A lánc a kezem között siklott, és csörömpölt a dobon, mígnem meghallottam a víz

szisszenő hangját, amint a vödör végigsöpör a felszínén. Aztán jött a félelmetes rántás, és a feneketlen mélység szinte elnyelte a vödröt. Lepillantottam a sötét, nyirkos lyukba, megpróbáltam valami halvány tükröződést fölfedezni, de csak tömény feketeséget láttam. Átfutott az agyamon, hogy elődeim közül vajon hányan érezték ezt az enyhe borzongást, amikor vizet merítettek ebből a kútból, azt hívén, hogy egy komor, ősöreg szellem kísért benne? Abban a pillanatban újra meghallottuk a kürtöt, ez alkalommal csak néhány méternyire, az utcánk végén harsant fel. Fülsértő, sivító hang volt, amely betöltötte a tágas konyhát, és visszhangot vert a kútban. Kiemeltem a teli vödröt a kávára, és anyám felé fordultam. Ő azonban még csak fel sem emelte a tekintetét. Egyszerűen folytatta a dagasztást, kitartóan, mintha ezzel próbálná elnyomni félelmét. – Menj és hallgasd meg, gyermekem – szólt. Megtöltöttem egy korsót a vödörből, és letettem a dagasztóteknő mellé. Aztán felmentem az előtérbe vezető három lépcsőn, kinyitottam a bejárati ajtót, és kinéztem. Ajtók és ablakok nyíltak a többi házban is, és a városi kikiáltó hangja végigdörgött az utcán. A szavak, amelyeket hordozott, mint dögvészt hozó patkányok hada, kezdtek beszökdösni nyugodt otthonainkba. Ma, 1492. április havának 30. napján a gironai magisztrátus megparancsolja a következő rendelet közhírré tételét, amelyet az 1492. esztendő március havának 31. napján szignáltak Granadában: …Ferdinánd úr és Izabella úrasszony, Isten kegyelméből Kasztília, León, Aragónia, Szicília, Granada, Toledo, Valencia, Galícia, Mallorca, Sevilla, Szardínia, Korzika, Murcia, Jaén, Algarve, Algeciras, Gibraltár, a Kanári-szigetek királya és királynéja… Emlékszem, hogy miközben figyeltem, tekintetemet a kerek, szürke folyami kövekre szegeztem, amelyek mintát alkottak az előtér padlóján, a bejárati ajtó körül. A Bölcsesség tízpontú Életfáját mutatták: mindegyik kő egy szefíra jele volt, amely az Úr valamely isteni megnyilvánulását jelképezi a teremtésben. Oly mozdulatlanul álltam, hogy úgy éreztem, a kövek részévé válok, mintha valami láthatatlan erő hozzájuk kötözne. Sikítani akartam, vagy egyszerűen csak elszaladni a fülembe csengő rémisztő szavak elől. Ám egyetlen tagomat sem tudtam megmozdítani. …Elrendeljük ezennel, hogy minden zsidó ember és asszony, légyen bármely korú, aki a fent említett királyságokban vagy uradalmakban él vagy tartózkodik vagy lakik, akár ott született, akár születése után telepedett ott le… távozzék fiaival és leányaival és minden zsidó szolgálójával és rokonával egyetemben, légyen bár öreg vagy fiatal vagy bármily korú, az elkövetkezendő július hónap vége előtt, és ne merjen visszatérni e tájakra, még átutazóban vagy bármely más módon sem; és amennyiben nem tesz eleget e rendeletnek, és nem cselekszik betűje szerint, halálbüntetést von fejére, és minden javainak elkobzását királyi kincstárunk számára… Örökkévalóságnak tűnt, mire képes voltam felemelni tekintetem a földről, és megpillantottam a napsugár kis foltját, amint a magasban, a házunkkal szemközti falon táncol. Úgy tűnt, mintha hívna, így hát elkiáltottam magam: „Azonnal jövök, anyám!”, és kiléptem a bejárati ajtón. Összekaptam a szoknyámat, és felszaladtam a szűk utcán, kettesével-hármasával véve a lépcsőket, nem figyeltem senkire és semmire, egyetlen gondolatom volt csupán: elfutni a szavak elől. Az ediktum most a keresztényeket figyelmeztette, hogy július vége után nem adhatnak nekünk menedéket az otthonukban, és más módon sem védelmezhetnek bennünket, vagy ha mégis megteszik, minden vagyonukat elkobozzák.

Amikor elértem a kis teret a call tetején, asszonyok csoportját vettem észre: bevásárlókosarukat szorongatták, és aggodalmas hangon beszélgettek, miközben arra vártak, hogy a városi kikiáltó hozzájuk is elérjen útja során. Én azonban már eleget hallottam. Végigsiettem a Ruca utcán a katedrális felé, kiszöktem a Forcából a Sobreportes nevű kapun át, és onnan a következő kapu felé vettem az utam, amelyet El Portal de Nostra Donának – Miasszonyunk kapujának – neveztek, és a város külső falát őrizte az Onyar folyó innenső oldalán. Üres szekerek karavánja tartott visszafelé a falvakba a gironai hetivásár után. A hajtók füttyögtek és kiáltoztak, próbálták visszafogni öszvéreiket, hogy elkerüljék az ütközéseket, és mit sem tudtak arról, vagy mit sem törődtek azzal, ami abban a pillanatban a callban zajlott. Ahogy elhaladtam mellettük a kapu boltíve alatt, megöleltem a falat, hogy érezzem a kő melegét – hazám kihunyó hevét. *** Néhány perccel később már a dombok közt jártam. Friss volt a levegő, a nap szikrázott a felhőtlen égen, és a rekettyén világossárga virágok pompáztak. Ám semmi sem tudott felvidítani. Lehetséges volna, hogy ez valóban ugyanaz a világ, amelyben oly boldognak éreztem magam csupán fél órával ezelőtt, amikor a ruhákat teregettem a nyitott padlásunkon? Megálltam, hogy levegőhöz jussak, és leültem egy sziklára az ösvény mellett. Megpróbáltam gondolkozni, de képtelen voltam rendet teremteni az agyamban. Hasogatott a fejem, és szüntelenül ugyanazok a szavak visszhangoztak benne: „…és ne merjen visszatérni e tájakra, még átutazóban sem…” De hát miért? Mi jogon űznek el bennünket? Mi fog most történni? Hová mehetnénk? A rettegés, amelyet ösztönös boldogságvágyamban távol tartottam addig a napig, most leplezetlenül reám tört: remegtem, és teljesen megzavarodtam az elkerülhetetlen valóságtól. Eljött az idő, távozni kényszerülünk mindahányan. De mi lesz Vidallal? Ő mit fog tenni? A lehetőség, hogy elveszíthetem, sokkal nagyobb rémülettel töltött el, mint a száműzetéstől való félelem. E feltevés addig a pillanatig még csak fel sem merült bennem, ám most, mennél többet gondoltam rá, annál valóságosabbnak tűnt, és annál jobban tudatosította bennem, mily mélyen szeretem. Figyeltem egy sólymot, amely lassú köröket írt le a levegőben. Mit fog Vidal tenni? Ismét csak erre gondoltam. Tudtam, hogy néhány hónappal korábban mindkét fivére megkeresztelkedett, és mostanra már beilleszkedtek Girona kereskedői osztályába. Ez nyilván megingatja őt. Néha még az is átfutott az agyamon, hogy csak azért halogatja az áttérést, hogy udvarolhasson nekem, ahogyan este tette Izsák unokabátyámék házában. Megpróbáltam azonban elhessegetni ezt az alantas gondolatot. Vidal más volt, mint a fivérei, nem tartozott a számító fajtához. Rövid kapcsolatunk ellenére jól megismertem. Felidéztem, Izsák hogyan mutatott be neki: „Vidal Ruben, ő az unokahúgom, Alba Levaná de Porta, az itt jelen lévő Regina leánya, és Éliás nagybátyámé, aki nyugodjék békében.” Oly élénk társalgásba fogtunk, mintha egész életünkben ismertük volna egymást, ami egyáltalán nem nyerte el anyám tetszését, úgyhogy egyfolytában szemrehányó pillantásokat lövellt felém az asztal túloldaláról. Igazság szerint néhányszor már találkoztunk Vidallal korábban is, bár anyámnak nem szóltam erről. Egyik alkalommal, amikor a sorban várakoztam a zsidó hentesnél, mögöttem állt. „Vidalnak hívnak”, mondta gyorsan, amikor hátrafordultam, hogy rápillantsak. Nem válaszoltam, de elmosolyodtam, mielőtt lesütöttem a szemem, és amikor befejeztem a vásárlást, hagytam, hogy vigye a kosaramat addig, amíg elérjük az utcánk végét. Séta közben rendkívül udvariasan beszélgetett, elmesélte, hogy nemrégen érkezett Barcelonából, és biztosított, hogy nagyon tetszik neki a városunk. Én nagyon keveset vagy tán semmit sem szóltam, mert szerettem volna, ha szerénynek lát, de éreztem, hogy valami újfajta öröm ömlik el a lelkemben; olyan fény, mint amilyen a hajnal izzása, és hamarosan

minden gondolatomon átsütött. E nap után, ahányszor csak találkoztunk az utcán, egymásra mosolyogtunk, úgyhogy amikor anyám közölte, hogy „Izsák bemutat valakinek, akit Vidal Rubennek hívnak, és ki tudja, tán még esküvő is lehet belőle”, alig tudtam leplezni örömömet. Semmi sem lepett meg abból, amit Vidal mondott aznap este Izsák házában: nyíltsága, az őt körülvevő világ iránt mutatott érdeklődése, a mód, ahogyan másokra figyelt, a melegség, amely sugárzott belőle, mind-mind ismerős volt nekem. Úgy tűnt, a jövő cseppet sem aggasztja. Most azonban gondolnia kell majd rá. El kell döntenie, hogy megy-e vagy marad. Akárcsak nekem, akárcsak az egész családomnak. Bár még alig nőttem ki a gyermekkorból, a helyzet komolysága hirtelen elég éretté tett ahhoz, hogy a magam fejével gondolkozzam. Mindez úgy vágtatott át a fejemen, akár a vadlovak; a gondolatok folyamatosan ellentmondtak egymásnak, mígnem végül elvesztették minden értelmüket. Az égen még mindig ott körözött lassan a sólyom, mit sem sejtve arról, milyen problémák gyötrik az embereket alant. II. IKERLELKEK Kisvártatva felálltam, és követtem az ösvényt a fenyőfák közt, amíg elértem azt a helyet a Montjuic nyugati lejtőjén, amelyet a keresztények Aranyökörnek neveztek. Ott feküdt a temetőnk egy földdarabon, amely szigetként terült el két zuhatag ölelésében. Elhagyatott hely volt, távol a várostól, és mivel néhány nappal korábban heves esőzések zúdultak ránk, a víz dübörögve rohant le a két oldalán, itt-ott vízeséseket és örvényeket alkotva. Úgy tűnt, hogy robaja elnyomja a szavak visszhangját, amelyek még mindig ott zsongtak a fejemben, és lelkem kezdett kissé megnyugodni. Átmentem a szélesebb áradatot átívelő kőhídon, kinyitottam az alacsony kaput, és megindultam a sírkövek sorai közt. Először apám nyughelyéhez értem. Néhány percig elidőztem ott, reá gondoltam, és elmormoltam a halottakhoz szóló imának azokat a szavait, amelyeket mindig annyira szerettem: „Ó, irgalom Ura… nyújts neki menedéket szárnyaid oltalmában az idők végezetéig; és engedd, hogy lelke örök életet nyerjen…” Bár apám nem sokkal a születésem után meghalt pestisben, az emberek még mindig „a takács leányának” hívtak, mert mestere volt hivatásának, és festékeit meg mintáit azóta sem tudta senki felülmúlni. Mint már említettem, nem ismertem apámat, de ismertem minden munkáját és tervét, mivel anyám faliszőnyeget készített az anyagmintákból, amelyek apám halála után a műhelyében maradtak, és kiakasztotta az ebédlőnk falára. Gyermekkoromban órákig bámultam a szövött anyagdarabkákat, amelyeket egészen apró öltések fogtak össze, és vastag, kék bársonyból készült keretbe foglaltak. Minden egyes darabkának megvizsgáltam a vonalait és alakzatait, a csillagjait vagy virágait, a madártollak, spiráljait, hullámait és köreit, és oly sok más különös figuráját, amelyeket felfedeztem rajtuk, és amelyeket manapság Girona összes takácsa másol. Úgy tűnt, hogy azoknak a képeknek révén megérinthetem apám lelkét, és megismerhetem őt, s valahányszor megláttam egy hölgyet olyan selyemruhában, amelynek kelméjét apám tervezte, mindig elmosolyodtam, és úgy éreztem, hogy ő ily módon szeretne köszönteni engem. Az ő sírja mellett volt a két bátyám, Izrael és Ezra hantja is. Őket sem ismertem, mivel ők még korábban meghaltak ugyanabban a betegségben, amely azután apámat is elragadta. Egyedül nevelkedtem anyámmal és apám apjával – Ismáel nagyapámmal, nyugodjék békében. Most az ő sírjához sétáltam oda; ez kissé távolabb feküdt, egy alacsony fal tövében. Sírköve nagyobb volt a többinél, mivel húsz esztendőn keresztül ő volt Girona rabbija, egészen a haláláig, amely alig több mint egy évvel előzte meg ezeket az eseményeket. A sírkő nemrégiben került a helyére, és ez állt rajta:

„Még akkor is fényben fürödtem, midőn eljött utolsó órám.” Ismáel de Porta, Jehuda fia emlékére. Fényét szétszórta, és belépett égi lakhelyére adár havában, az 5251. esztendőben. Letérdeltem, és lehunytam a szemem abban a reményben, hogy ha nagyapámra gondolok, valamelyes megnyugvásra lelhetek. Apaként szeretett, és én még mindig szenvedtem az elvesztésétől. Ő biztosan tudott volna tanácsot adni abban a helyzetben. Az új rabbi jóságos, őszinte lélek volt, aki igyekezett megőrizni annak a néhány zsidó családnak a hitét, amelyek még megmaradtak a callban, de hozzá nem fordulhattam úgy, ahogy Ismáel nagyapámhoz fordultam volna. Hagytam hát, hogy gondolataim, emléke fonalát követve kalandozzanak. Lelkem visszaszállt a pillanathoz, amikor először engedte meg, hogy belépjek a könyvtárába. Nagyon kicsi voltam, talán négy-öt éves, és amint megláttam azt a sok-sok színes rajzot, a tollszárakat, papírokat és szalagokat, úgy éreztem, mintha elvarázsolt barlangba nyertem volna bebocsátást. Később következtek az első olvasásóráim: az ölében ültem, és nagy keze türelmesen vezette apró ujjamat szóról szóra. Katalónia zsidói közt nem volt szokás, hogy a leányokat másra is megtanítsák, mint a háztartás csínjaira – varrásra, főzésre, fonásra és ehhez hasonló dolgokra –, ahogy itt sem szokás, Szalonikában, ám a közösségünk úgy összezsugorodott a kikeresztelkedések, kivándorlások és idő előtti halálesetek miatt, hogy ha egy leány természetes hajlandóságot mutatott a betűk és számok világa iránt, bátorították a tanulásra. A legelső naptól kezdve, hogy beléptem nagyapám tinta- és pergamenszagú dolgozószobájába, telve voltam kíváncsisággal minden iránt, ami csak fellelhető volt benne. Nyomban tudni akartam, mi az a kerek sárgaréz szerkezet korongokkal és mozgatható vonalzóval, amely egy kampón függött a falon. De nagyapám azt mondta: – Ne légy türelmetlen. Amikor hétéves leszel, megtanítlak írni és olvasni, és elmagyarázom, hogyan működik az asztrolábium. Ennél sokkalta többre megtanított; megtanította, hogy úgy szeressem és tiszteljem héber ábécénk minden egyes betűjét, mint a legszentebb eszközt, amelyet – így magyarázta – az Úr alkotott, majd Ő használta a világegyetem megteremtésénél. Bár akkor ennek nem voltam tudatában, Ismáel nagyapám a kabbala törvényeit tárta fel előttem nagyon egyszerűsített formában, a titkos tanításokat, amelyek révén jobban megismerhetjük Istent. Amikor idősebb lettem, együtt ültünk a tűzhely mellett, és a szent könyvekből – a Talmudból és a Tórából – kimásolt szövegeket olvastuk, vagy a hitmagyarázatokat, amelyeket nagy hírű ősünk, Bonastruc de Porta írt, akit Móse ben Nahman vagy Nahmanidész néven is ismertek, és aki több mint kétszáz évvel előttünk a házunkban élt. Máskor Ibn Gabriol költeményeit szavaltuk, vagy strófákat idéztünk az Énekek énekéből, és vékony hangocskám elveszett nagyapám harsogó, mély basszusában. Felidéztem a tiszta éjszakákat is, amelyeket azzal töltöttünk, hogy a csillagokat vizslattuk, ő pedig megnevezte az égitesteket és elmagyarázta a bolygók állását. Ismáel nagyapám gyakorta mondogatta, hogy bármily kevesen maradtunk is, Girona aranykorszaka mindig velünk lesz azokban a könyvekben és a call sötét köveiben, mert még a köveknek is van emlékezetük. És egy nap azt mondta, egyetlen lélek elég ahhoz, hogy a múlt összes kincsét megőrizze. Lassan és nyomatékosan ejtette ki ezeket a szavakat. A dombok közt sétáltunk, vadon termő füveket gyűjtöttünk, amelyeket házi gyógyszerként használtunk. Hosszú, csuklyás, kék köpenyében a szokottnál is magasabbnak tűnt, és bíborvörös

fejfedőjén szikráztak a gyöngyök, ahogy rájuk vetődött a délutáni nap fénye. Megálltam, hogy leszedjek néhány kamillavirágot, és amikor átnyújtottam neki, észrevettem, hogy a szeme fényes, mintha könnyek csillognának benne. Vállamra tette a kezét, és kissé meggörnyedt, hogy közelebb húzhasson magához. Így szólt: – Egyetlen lélek elég ahhoz, hogy a múlt összes kincsét megőrizze, ha nem kötik gúzsba. Ezt soha ne feledd el, Alba Levaná. A te lelked nyitott és fogékony; be ne zárd! Engedelmeskedj az idősebbeknek, de soha ne légy senki rabszolgája. Nem szabad hagynom, hogy bárki gúzsba kösse a lelkemet, mondtam magamban, miközben ott álltam a sírjánál, az ediktum kihirdetésének reggelén. Nem szabad hagynom, hogy a papok a katedrálisból megpróbálják rám erőltetni a hitüket, és kiirtani az enyémet. Világosan éreztem, hogy csupán egyetlen módon menthetem meg lelkem a rabszolgasorstól: ha száműzetésbe megyek, ahogyan ősöm, Bonastruc de Porta is tette, akit egy király űzött el, mert rákényszerült, hogy behódoljon az egyház akaratának. Spanyolhon, vagy ahogyan azokat a nyugati tájakat emlegettük, Szefárád fényét most kioltják. De hát mi fog történni ezután? Régi világunkkal, otthonainkkal, a temetőnkkel, ahol generációk hosszú sora nyugszik? Hogyan hagyhatjuk el mindezt? És Vidal, az én szerelmetes Vidalom! Biztosan csatlakozik az exodushoz; velem jön. De vajon valóban velem jön-e? A gondolattól, hogy esetleg nélküle kell távoznom, ismét elöntött a rémület. Felálltam, hogy induljak, és közben Ibn Gabriol sorai jutottak eszembe: A hajnal hasad, s én felkiáltok: „Serkenj, lélek, királyom és szerelmesem arcát keresd” vágyam oly heves emlékezni reá, hívni fogom hát száműzetésemből, mint a fogolymadár. *** Szememet a földre szegezve sétáltam lefelé a domboldalon, amikor árnyék vetődött az ösvényre. Felnéztem. Vidal állt előttem egy fának támaszkodva, és engem nézett. Odafutottam hozzá, és ő szorosan magához ölelt. Éreztem a szívverését. Ikerlelkek vagyunk, gondoltam, akiket arra teremtett az Úr, hogy megosszák egymással életüket. – Láttam, amikor végigszaladtál a Ruca utcán, és követtelek – mondta. – Szerettem volna beszélni veled, mielőtt hazatérsz. – Mit szándékozol tenni? Lassan megsimogatta a hajam, majd a vállamra tette a kezét, és egy kicsit elhúzódott, hogy láthassa arcomat. Megéreztem, hogy mit fog mondani. – Figyelj rám, Alba. Nincs más választásom, mint hogy maradjak. Nemrégiben úgy döntött a családom, hogy anyámnak és nekem, a két családtagnak, akik még mindig a zsidó hit kötelékében élünk, meg kell keresztelkednünk, ha a dolgok idáig fajulnak. Nem hagyhatjuk el Gironát. Túl sok érdek forog kockán: a földjeink, a fivéreim sorsa. Nem oly könnyű eldobni mindent, mint ahogyan te gondolod. Ha vallási indíttatásból távoznék, az inkvizíció üldözőbe vehetné őket miattam; jó alapot szolgáltatnék a vádra, hogy csak megtévesztésből keresztelkedtek meg, és titokban továbbra is gyakorolják vallásunkat. Elkobozhatnák minden tulajdonukat, mindazt a vagyont, amit oly kemény munkával szereztek az elmúlt néhány év alatt. Ám mindenekelőtt anyám egészségére kell gondolnom. Neki itt kell maradnia. Rendkívül törékeny, nem tudna elviselni egy hosszú és bizonytalan utazást. Nem tehetem meg, hogy elmegyek, és itt hagyom. Túlságosan gyötörne a lelkiismeret. Erre nem tudtam mit válaszolni. Mit is mondhattam volna? Hogy ha önként megtagadja hitünket, a többi zsidó mesummádnak, olyan embernek fogja tartani, aki tönkretette

magát? Nem szóltam semmit. Félelmeim igaznak bizonyultak, és kezdtem valami gyengeségfélét felfedezni Vidalban, amiért még csak nem is hibáztathattam. Csak bámultam rá, és egész testemben reszkettem, hiszen tudtam, hogy bármennyit beszélünk róla, e két tűz és víz tény soha nem fog megváltozni: szívem egész hevével szerettem, mégsem maradhattam vele. Vidal olvasott a gondolataimban. – Alba, ez nem olyan egyszerű. Anyám a mai napig nem heverte ki apám elvesztését, bár már több mint egy éve meghalt. Azt mondja, nem tudná elviselni, ha engem is elveszítene, hogy belehalna, ha a családunk szétszóródna. És bár mindig jó zsidó voltam, nem vagyok elég hithű ahhoz, hogy a vallásom kedvéért feláldozzam az egész életemet, az otthonomat és a családomat. Gondolkodj józanul, Alba, próbáld meg a helyzetet az én szememmel látni. Tudod, hogy szeretlek. Megmondtam tegnap este, amikor kikísértél, és ez az igazság. Semmi nem változtathatja meg azt, amit irántad érzek. Maradj velem. – Nem, Vidal, nem maradhatok… Képtelen lennék a katolikus hitet elfogadni. Egyszerűen nem tudnám megtenni. És mi lenne az én anyámmal? Nem hagyná, hogy elválasszanak tőle, ám maradni sem akarna, ebben egészen biztos vagyok. Úgy éreztem, hogy meghasad a szívem, és semmit sem tehettem, hogy ezt megakadályozzam. Mennél tovább néztem Vidal vágyakozó arcát, és mennél erősebben éreztem közelségét, annál jobban elöntött a kétségbeesés. – Miféle remény marad nekünk? – Maradj velem, térj keresztény hitre. Nem kell, hogy a szívedet is beleadd a keresztelkedési ceremóniába. Aztán összeházasodhatunk, és anyád nem akadályozhatja meg, hogy itt maradj. – Nem, Vidal, ezt nem tudnám megtenni – ismételtem meg. – De hát miért nem? Nem érzed, hogy Katalóniához tartozunk? Nem érzed, hogy ez az otthonunk, ahol minden ősünk el van temetve? Elfordultam. Szavai édesen csengtek a fülemben, ám a szívemben tudtam, hogy nem igaz, amit mondanak. – Épp hogy az őseimre gondolok, akik itt, ezen a dombon nyugszanak. Nem árulhatom el őket. Gondolj csak mindarra a szenvedésre, amelyet vallási meggyőződésük miatt kellett elviselniük: az üldöztetéseket, a mészárlásokat, a gyújtogatásokat… – Szóval ez erősebb, mint az irántam érzett szerelmed? – Nem, Vidal, hát nem érted? Két különböző erő munkál bennem. De a szívem mélyén tudom, hogy ha itt maradnék, soha nem bocsátanék meg magamnak, és nem bocsátanék meg neked sem, amiért rábeszéltél. Úgy hatna ránk, mint a méreg; lassan elemésztene engem. Vidal, könyörgök, gyere velem! Rám nézett, és rövid, fájdalmas sóhaj szakadt ki belőle. – Nem mehetek – válaszolta. – Nem mehetek. Arcomat a mellkasába fúrtam, és ő szorosan magához ölelt. Közelségének boldogító érzése hirtelen lecsillapított bennem minden haragot és kétségbeesést. Mintha minden és mindenki megszűnt volna létezni az életemben, kivéve Vidalt, aki vadul bontogatni kezdte ruhám ujján a szalagot. Fejemben csupán egyetlen gondolat zakatolt: hogy mennyire szeretem, és mily nagy szükségem van reá. A Tóra minden szent szava mintha elpárolgott volna, akárcsak anyám nem szűnő figyelmeztetései, aki állandóan azt hangoztatta, mennyire fontos, hogy esküvőm éjszakájáig megóvjam a tisztességem és megőrizzem a szüzességem. Abban a pillanatban semmi nem létezett a világon, csak Vidal meg én és vágyunk elsöprő ereje. Egyetlen szó nélkül olvadtunk egymásba a zsidók magányos hegyén. Azután hosszú ideig egyikünk sem szólt. Körülfogott bennünket a csönd, és csak ültünk egymást átölelve a köves földön. Kis idő után megkérdeztem: – Mi lesz most velünk, Vidal?

– Mindkettőnknek azt kell tennie, amit a leghelyesebbnek lát – válaszolta. – Azt hiszem, többé már nem látogathatlak meg, és sehol nem találkozhatunk. De ne mondj le a hitről. Már semmi nem választhat el bennünket egymástól, legfeljebb rövid időre. Ennek az egész őrültségnek véget kell érnie egyszer. – Talán igaza van a rabbinak – mondtam kevés meggyőződéssel. – Szerinte ha kiűznek is bennünket, talán nem végleg. A király és királyné megváltoztathatja a döntését, és megengedheti, hogy visszatérjünk. Talán már az olajbogyószüretre itt lehetünk, vagy még előbb is, ki tudja? – Igen, lehetséges, hogy így történik, és ha nem… – Akkor mi lesz? – Akkor követlek, eljövök és megtalállak. Ígérem. Amint megkeresztelkedem, senki sem fogja háborgatni fivéreimet. Csupán arról van szó, hogy várnunk kell egy keveset, hagynunk kell, hogy elteljen egy kis idő. Elmegyek Gironából, amint anyám elég erős lesz, hogy elviselje a távozásomat. Arra gondolt, hogy „amikor anyám meghal”, de tiszteletből nem merte kiejteni e szavakat. Jó fiú, gondoltam. Bár tudtam, hogy a követésemre vonatkozó ígéretei bizonytalanok, semmi sem kezdhette ki iránta érzett szerelmemet. Sietős léptekkel sétáltunk vissza, ugyanazt az utat követve, amelyen a városból kifelé jöttem: először átmentünk a Miasszonyunk kapuján, azután a La Forca ősi falába vágott Sobreportes kapun. Ebédidő lévén az utcák szinte teljesen kihaltak voltak, és úgy tűnt, hogy Girona megváltozott; ez történik azokkal a helyekkel, amelyeket elhagyni készülünk. Az ediktum kihirdetéséig a hetek, amelyek azóta peregtek le, hogy először megláttam Vidalt, olyan álomnak tűntek, amelyben minden mintha rózsasziromszínű, -illatú és érintésű lett volna. Amit most láttam, azt egészen másnak, ám éppoly valószerűtlennek éreztem: mintha lélek költözött volna a call épületeibe, és szomorú, legyőzött páncélos lovagok váltak volna belőlük. Valami új és baljós érződött a régi, ismerős kövekben, a repkényben, amely kétségbeesetten kapaszkodott beléjük; minden háznak zárva volt az ajtaja, mindenütt csend honolt. Egy napsütötte falon két gyík futkározott a levelek szövevényében, két kis fehér-barna pettyes lény, hogy ijjár havának meleg fényében fürödjék. Mi is olyanok vagyunk, akár a gyíkok, gondoltam, kibújunk egymás iránt táplált érzelmeink hasadékaiból, hogy megoszthassuk egymással első egyesülésünk melegét. Vajon ez lesz egyben az utolsó is? Meredek sikátorokon haladtunk végig, amelyeket itt-ott macskaköves lépcsők kereszteztek. Az utcák olyan keskenyek voltak, hogy a magas, sötét házak teteje szinte összeért. Minden lépés hangtalanul kimondott szerelmi vallomásnak tűnt: a szavak elrejtőztek mozdulatainkban, és a levegő a néma emlékektől és előérzetektől volt terhes. Amiatt, hogy Vidal fogta a kezem, egyetlen szót sem tudtam kiejteni. A zsinagógából szomorúan kántáló énekhangok szűrődtek ki, és lábunk arra vitt, mivel elménk nem tudott határozni. Leültünk az egyik lócára a főbejárat közelében. Lehet, hogy szerelmem számára ez a nyugodt zug holnap már tiltott terület lesz. A jövő úgy jelent meg a képzeletemben, mint egy végtelen távolba nyúló mocsaras táj, amelyen nincs egyetlen útjelző, nincs még egy ösvény sem, hogy eligazítson. – Hogy lesz erőm nélküled élni? – kérdeztem. –Veled leszek. Ugyanolyan nagy lesz az én fájdalmam is, mint a tied. Ezt ne feledd el, Alba. A nap megcsillant borostyánszínű szemén. – De szükségem van reád, Vidal – mondtam. – Az Úr azért teremtett téged, hogy mellettem légy. Azt mondod, újra találkozni fogunk, de hát hogyan lehetnénk ebben bizonyosak? Csend ereszkedett reánk. Reménytelenül tehetetlennek éreztük magunkat életünk váratlan fordulatával szemben. Vidal lesütötte a szemét. Hirtelen rettenetesen

megsajnáltam. Arra készül, hogy megtagadja hitünket. Mesummád lesz belőle. Tönkreteszi magát. – Nem bánnám, ha meghalnék – mondtam, hogy megtörjem a csendet. Felemelte a fejét, rám nézett, megragadta mindkét kezemet, majd nagyon lassan és határozottan így szólt: – Nem élném túl, ha meghalnál. A szerelem hulláma átcsapott a testemen. Bármi történhet, amulettként fogom őrizni e szavakat, hogy mostantól kezdve mutassák az utat, hogy repítsék el őt hozzám az éjszaka sötétjében. III. EGY KATALÁN ÚR – Csakhogy megjöttél, Alba! – kiáltott fel anyám, amikor benyitottam az ajtón. – Már mindenütt kerestünk. Hol az ördögben voltál? Válaszolj, te arcátlan leány, hol voltál, mi? – Ne szidd már, Regina néni – szólalt meg Izsák unokabátyám. – Kimentem a temetőbe – mondtam lesütött szemmel, és közben egyfolytában Vidalra gondoltam, és egyetlen óhajom az volt, hogy beszaladjak a szobámba, és egyedül maradjak a gondolataimmal. Anyám morgott, kötényével eltakarta arcát, de nem szólt többet. A konyhaasztalnál ült, amelynek közepén frissen sült cipók illatoztak egy hosszú tálcán. Izsák mellette foglalt helyet. Ismáel nagyapám halála óta Izsák volt az egyetlen felnőtt férfi a családban, ezért anyám engedelmességgel tartozott neki. Az történt, amit Izsák mondott. De ő soha nem élt vissza a helyzetével, és én nagyon kedveltem. Bár kora majdnem kétszerese volt az enyémnek, olyan volt nekem, mint egy fivér, aki átvette annak a kettőnek a helyét, akiket nem ismertem, és mindig örvendtünk egymás társaságának. Kisfiát, Józsuét a térdén lovagoltatta, hogy nyugton maradjon. Izsák mellett ült a felesége, Koloma, szokásos komor arckifejezésével, és láttam rajta, hogy sírt. Koloma unokanővérem örökké így festett: szomorú volt és fáradt. Nem emlékszem, hogy valaha láttam volna nevetni. A kislányuk, Rosa, az idősebbik gyermek, pedig a földön kuporgott a nyitott tűzhely előtt, és a macskánkat simogatta. – A papa azt mondja, hogy mindnyájan elmegyünk – mondta. – Megengeded, hogy magammal vigyem a cicádat, Alba? Beteszem egy kosárba, és jó szorosan megkötözöm, hogy ne tudjon elszökni. És amikor odaérünk az új házunkba, megint szabadon engedem. – Még hogy az új házunkba! – szólalt meg Koloma. – Soha nem lesz új házunk. Rég meghalunk, mire találunk egy helyet, ahol letelepedhetnénk. De Izsák nem hallgat rám. Olyan csökönyös, mint egy szamár. Maradnunk kellene, ez a véleményem, de ő fütyül rám. Mondd meg végre, Izsák, hisz folyton ezt kérdem, hogyan mehetnénk el ezzel a gyermekkel? Ezt szeretném tudni. – Ne hajtogasd mindig a magadét, Koloma – mondta Izsák. – Adonáj megvéd minket, és nem lesz semmi baj. Gyere ide, Alba, ülj le közénk. Leültem anyám mellé, és a karjára tettem a kezem, mert Izsák szavaitól elöntött a gyengédség. Józsué az asztalon dobolt egy fakanállal, és kacagott, hogy milyen ügyes, Rosa pedig még mindig a macskával játszott. Anyám időről időre felsóhajtott. Mindnyájan hallgattunk. Egész világom abban a szobában sűrűsödött össze: láttam a kenyerek arany halmát, a fehér falakat, amelyek izzottak a lámpafényben, a súlyos tölgyfa ajtókat, a kőkutat, a káposztákkal teli zöldséges kosarat, a csokor mentát a tűzhely mellett, a tányérokat, csészéket, az asztalt, amelyen annyi ételt készítettünk és szolgáltunk fel évről évre.

– Nem akarok elmenni! – kiáltottam fel hirtelen. – Nem akarom elhagyni ezt a házat. Nincs még egy ilyen gyönyörű ház sehol a világon. – Nincs választásunk, Alba – mondta Izsák. – Velünk kell jönnöd. Helyettem hozták a döntéseket, mert senki sem tudta, hogy már nem vagyok gyermek. De Izsáknak igaza volt. – Tudjátok, mi fog történni most? – kérdezte Koloma. – Bezárnak minket a callba, és elkülönítenek az új keresztényektől, nehogy megpróbáljunk közülük valakit is visszarángatni a hitünkre. Meglátjátok, hogy egyetlen converso sem áll majd szóba velünk, még azok sem, akik itt élnek a callban. Hátat fordítanak nekünk, mintha pestisesek vagy leprások lennénk. Fogadok, hogy így lesz. – Lehet, hogy igazad van, Koloma – mondta Izsák. – De történjék bármi, nem az ő hibájuk lesz. Az inkvizíciótól való rettegés lesz az oka. Nekik e pillanatban sokkal több a vesztenivalójuk, mint nekünk. Mi elveszíthetjük az otthonunkat és a vagyonunkat, de addig, amíg zsidók maradunk, az inkvizíció nem nyúlhat hozzánk. – Többé nem játszhatok Francinával? – kérdezte Rosa. – Egyik nap azt mondta nekem, hogy ő új keresztény. – Lehet, hogy nem – felelte az apja. – Ez nem igazság – tört ki a kislány. – Mert Francinának szép nagy kertje van, és én szeretek hozzájuk járni. És Vidal sem fog többé szóba állni velem, gondoltam. El fog kerülni. Rosának igaza van, ez nem igazság. Izsák bátorító szavai ellenére a távozás gondolata mindnyájunkat félelemmel töltött el. Hová mehetnének a de Porták, tűnődtünk. Hol kezdhetnénk új életet? Talán szálljunk hajóra Afrika vagy Itália felé? Mi lesz, ha kalózok támadnak ránk? Oly sok rémisztő történetet hall az ember. Vagy inkább keljünk át a hegyeken Frankhonba? Miközben beszélgettünk és töprengtünk, elszállt a délután; hamarosan elérkezett a vacsoraidő, és meggyújtottuk a gyertyákat. Izsák volt a férfi a háznál, ő vezette hát a szertartásokat, és ő mondta az imákat, férfias oltalmába véve bennünket. Később, amikor az asztal körül ültünk, folytattuk a tanácskozást, mígnem teljesen besötétedett, és nyilván ugyanez játszódott le a call legtöbb zsidó házában. Anyám melegített egy kis kecsketejet Koloma gyermekeinek, akik elszunnyadtak a parázsló tűz mellett. *** Egy hét múlva, amikor Lévi rabbi és a tanácsunk tagjai összegyűltek, hogy meghányják-vessék az utazást, az a döntés született, hogy ki kell használnunk Frankhon közelségét. Átkelünk a Pireneusokon Roussillonba, ahol nagy valószínűséggel otthonra és munkára lelhetünk. Ez nagy megnyugvással töltött el, mert bár addigra eljutott hozzám Vidal megkeresztelkedésének a híre, a gondolat, hogy csak néhány napi járásra leszek tőle, elegendő volt, hogy feltámadjon bennem a találkozásunkba vetett remény. Életem oly hirtelen és oly sok tekintetben megváltozott, hogy az elkövetkező néhány hét során gyakran kábulatba estem, abba kellett hagynom azt, amivel épp foglalatoskodtam, és le kellett ülnöm. Ilyen pillanatokban a gondolataim körbe-körbe rohangáltak. Uszadék fának éreztem magam, amely örvénybe került. Anyám szidott, és rám szólt, hogy hagyjam abba az álmodozást, inkább segítsek, hogy szembenézzen a jövővel. Rengeteg a tennivaló, és így, hogy nincs férfi a háznál… Egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy azon lamentáljon, mily hirtelen vége szakadt Vidal udvarlásának. – Eltűnt, mint egy légy, amikor beáll a tél – mondogatta rosszindulatúan. – Azok után, hogy milyen ékes szavakkal beszélt és előkelően viselkedett Izsák házában… az ember meglepődik. Igen, tudom, hogy még nem beszéltünk házasságról, de tökéletesen tisztában volt vele, hogy Izsák a házasság gondolatával hívta meg. Most meg tessék: átállt a másik

oldalra, és azt hihetnénk, hogy soha még csak rád sem pillantott. Úgy véltem, hogy a bizalmunkra méltó zsidó, de hát azzal a sok conversóval a családjában természetesen számítanom kellett volna rá, hogy ez lesz a vége. Máskor kétségbeesetten az égre emelte a kezét, és mindenért az általános zűrzavart okolta, amelyben éltünk. Megértettem a keserűségét, hiszen egész életét tragikus események kísérték végig, és ez a mostani tűnt mindenek betetőzésének, de nem tudtam rávenni magam, hogy valóban együtt érezzek földhözragadt aggodalmaival, miközben egyes-egyedül azért küzdöttem, hogy véget vessek a bensőmben dúló zűrzavarnak. Úgy éreztem, távol vagyok anyámtól, nem tudom megnyitni a szívemet és elmondani neki, hogyan találkoztam Vidallal az ediktum kihirdetésének napján. Inkább eltitkoltam az érzéseimet, és megpróbáltam vidám arcot ölteni, miközben mindnyájan azzal a nehéz feladattal birkóztunk, hogy felkészüljünk otthonunk elhagyására. Kolomának igaza lett. A call hirtelen börtönné változott, amelyben mindnyájan fuldokoltunk, megalázottan a reánk kényszerített megkülönböztető rendszabályoktól és rettegve a száműzetés gondolatától. A hatóságok éjszakára bezárták a kapukat, és piaci napokon sem engedtek ki bennünket, mert csökkenteni akarták az érintkezés lehetőségét a conversók és köztünk. Amikor Vidal és én elváltunk a zsinagóga előtt, egyikünk sem számított arra a szigorúságra és kegyetlenségre, amellyel az inkvizíció igyekezett a katolikus egyházat – ahogyan ők fogalmaztak – minden szennytől megtisztítani; és azt sem láttuk előre, hogy azok válnak majd kedvenc célpontjukká, akik az áttérést választották a kiűzetési ediktum miatt. Néhány converso, mint például Francina családja, nem hagyta el callbéli otthonát, és bár dolgoztak sábátkor, és húst nem a mi zsidó hentesünknél, hanem a városi piacon vásároltak, változatlanul a testvéreinknek tekintettük őket. Az inkvizíció azonban állandóan a sarkukban volt. Elég volt, ha egy converso csupán felvonta a szemöldökét, amikor meglátott egy zsidót az utcán, és máris azt kockáztatta, hogy visszaesőnek nyilvánítják. Kiűzetésünkre állítólag a következő szolgáltatott alapot: …Úgy tűnik, súlyosan ártott a keresztényeknek az együttműködés, a beszélgetés és az érintkezés, amelyet a múltban folytattak és folytatnak még ma is a zsidókkal, akik azzal dicsekednek, hogy hívő testvéreinket minden módon és eszközzel megkísérlik eltántorítani szent, katolikus hitünktől az ő ártalmas hiedelmeik és nézeteik irányába. A feszültség a conversók, zsidók és régi keresztények közt egyre nőtt és erősödött Gironában, mígnem oly szilárddá vált, mint a város falai. A király parancsára éjjel-nappal őrök álltak a call körül, minden esetleges zavargást megakadályozandó. Így, bár Vidal csak egy kőhajításnyira lakott tőlem egy kis téren, a St. Llorenc utca végén, most, hogy anyjával mindketten csatlakoztak a katolikusokhoz és az inkvizíció figyelte őket, a biztonsága érdekében mindenáron el kellett kerülnöm őt. És lehet-e ennél nehezebb feladat egy fiatal leány számára, aki most adta oda magát szerelmének? A kiűzetési ediktum másik következménye az volt, hogy minden zsidó mesterember beszüntette tevékenységét, kivéve természetesen azokat, akik a mi szükségleteinket elégítették ki, mint például anyám, aki a közösség számára sütött kenyeret. A férfiak az utcán lézengtek, nem tudtak mit kezdeni az idejükkel, zavartnak és hasznavehetetlennek tűntek. Mivel szerettek volna valamivel foglalkozni, beszállingóztak Ábrahám műhelyébe, hogy meghallgassák a legújabb pletykákat vagy Roussillonba tervezett utazásunk újabb részleteit. Bár Ábrahám azelőtt valamennyi gironai háziasszony kedvenc vargája volt, most nem maradt más vevőköre, mint az a néhány zsidó család, amelyek a callban maradtak, ezek pedig nem költhettek a pénzüket cipőjavításra. Igazság szerint a pénz elvesztette valós értékét, mivel tilos volt ezüst- vagy aranyérmét kivinnünk a királyságból. Ugyanez vonatkozott az ékszerekre és minden nemesfémből

készült dísztárgyra is. Ami kevés pénzünk maradt az után, hogy kifizettük az összes adót, amelyet kiűzetésünk bejelentése óta kivetettek ránk, mind úti élelemre költöttük. Hamarosan nem nagyon tudtunk már semmit beszerezni, mert nem mehettünk ki a gironai piacra, és meg kellett elégednünk azzal a kínálattal, amely csillagászati áron becsordogált a callba. Piaci napokon a kereskedők egy hosszú asztalt állítottak fel portékáiknak közvetlenül a St. Llorenc utca bejárata előtt. Ott licitáltunk és alkudoztunk órákig, babra vagy lisztre cserélve értékeinket. A kereskedők természetesen kihasználták nehéz helyzetünket, és a csere mindig nekik kedvezett. Egyszer egy pár toledói arany fülbevalót adtam egy font lisztért. De hát mi mást tehettünk? Végül úgyis át kellett volna adnom a fülbevalót a hatóságoknak, és akkor semmit sem kapok érte. Anyám nagyon rossz állapotban volt. Szüntelenül emésztette magát és aggódott a távozás miatt, és megállás nélkül panaszkodott: – Erre nincs szükségünk. Azt nem hagyhatjuk itt, még a dédapádé volt, Isten nyugosztalja. Vigyük el ezt a korsót? Talán még jól jöhet. Néhány szomszédunk ügyes módszereket eszelt ki, hogy drágaköveit ételbe, ruhaszegélybe vagy – bélésbe rejtse. Anyám azonban ellenezte ezt, bár megszakadt a szíve, hogy meg kell válnia a családi ékszerektől, amelyek életének, örökségének, hozományának szerves részei voltak. – Ezek a gazfickók kirabolnak minket – hajtogatta. De a félelem beleivódott testébe-lelkébe, és semmi sem tudta kiűzni onnan. Egyszer elmesélte nekem, hogy kisgyermekként, amikor Teruel melletti szülőfalujából Gironába költözött a családjával, olyasmit látott, „amitől még egy szikla is megindulna”. Ám soha nem árulta el, hogy mi volt az a valami, és hogy pontosan hol látta; még évekkel később sem, amikor már magunk mögött hagytunk mindent. Titkát magával vitte a sírba. Ami engem illet, oly hatalmas volt bennem a zavarodottság és a bánat, hogy igazából nem érdekelt, így vagy úgy esnek-e a dolgok. Némán engedelmeskedtem anyám utasításainak, és alig vártam az éjszakát, hogy egyedül maradhassak az ágyamban a csukott ajtó mögött, és hallgathassam egy kutya távoli ugatását vagy a tücskök énekét. Ilyen pillanatokban nem tudtam gondolataimat elszakítani Vidaltól, és azon tűnődtem, vajon mit csinálhat, oly közel és mégis elzárva tőlem. Nem hallottam újabb híreket sem róla, sem a családjáról azóta, hogy a zsidók első csoportjának megkeresztelését hivatalosan is bejelentették a callban, és hogyan érdeklődhettem volna bárkinél is anélkül, hogy bajba sodornám az inkvizíciónál? Képtelen voltam megtagadni szerelmét, és nemegyszer álomba sírtam magam. A végtelenségig ismételgettem a nevét, és mutatóujjammal betűztem leveleit a párnámon. Neve a legnagyobb vigaszommá, lelki menedékemmé vált. Ébredő testem lázban égett, és miközben erősen a hasamra szorítottam a kezem, azon tűnődtem, vajon megfogant-e bennem Vidal gyermeke, a gyermek, akit az isteni kegyelem küldött. Nem éreztem sem bűntudatot, sem lelkifurdalást, amiért neki adtam a szüzességem. Kezdtem megérteni, milyen rejtélyek veszik körül egy férfi és egy nő egyesülését, akiket a pusztán egymás karjába taszító testi vágynál nemesebb érzés vezet, és megpróbáltam nagyapám tanításaival csillapítani feldúlt gondolataimat. Lassan megvilágosodott előttem, hogy lelkünk férfi és női oldala talált egymásra, és egyesült tökéletes harmóniában. Mi valóban ikerlelkek voltunk. Ugyanakkor az az elhatározásom, hogy népemmel tartok, napról napra erősödött, mint egy feltartóztathatatlan hullám. Gyakorta megtörtént, hogy gondolatban végigéltem találkozásomat Vidallal a zsidók hegyén, felidézve minden egyes szót, minden egyes mozdulatot, minden egyes csókot, és tudtam, hogy eltökéltségünk ellenére, hogy én távozom, ő meg marad, örökre egymáshoz vagyunk láncolva. De hát akkor miért kell elválnunk? Mi késztet arra, hogy előbbre helyezzem a nagyapám emlékét és népem iránti

lojalitásomat annál, amelyet a férfi iránt érzek, akibe oly kétségbevonhatatlanul szerelmes vagyok? Egyik reggel arra ébredtem, hogy a langyos tavaszi nap cirógatja arcomat, és körülnéztem a szobámban: pillantásommal befogtam a kis ikerablakot, a mennyezet kékre festett gerendáit, a hosszú, alacsony ládát, amelyben a sábáti ruháimat tartottam, a mosdótálat az ablak előtti asztalon. A St. Llorenc utcáról keresztény gyermekek hangja szállt fel, akik legújabb ugrókötelező mondókájukat kántálták: Girona zsidai futnak a városból, által a hegyeken, ki a világból. Semmi sincs zsebükben, semmi sincs a zsákban, szívük is itt maradt, Szefárádban! Még a kiűzetés híre előtt elvégeztük a tavaszi nagytakarítást a házban, ahogyan pészach előtt minden évben, és a falak még mindig ragyogtak a friss meszeléstől. Halványan átfutott a fejemen, hogy vajon ki fog itt élni, miután mi már eltávoztunk, és reménykedtem, hogy olyasvalaki kerül ide, aki képes felismerni és tiszteletben tartani a nyomait annak a sok életnek, amelyeket őseim e falak közt éltek le és osztottak meg szeretteikkel. Ám az is lehet, hogy egy pap lesz a következő bérlő, akinek háztartását egy istenfélő öregasszony vagy apáca vezeti, és aki telehinti a szobákat szenteltvízzel, minden sarkot átitatva a fajtánk iránt érzett gyűlölettel. A gondolat annyira bántott, hogy dühösen kiugrottam az ágyból, és elhatároztam, találok valami utat-módot ennek megakadályozására. Egyetlen házat sem adtak el még a callban, mert a keresztények féltek bármit is papírra vetni, ami kapcsolatba hozhatta őket velünk. De már rebesgettek valamit egy határozatról, amelyet sürgősen nyilvánosságra hoznak, hogy tisztázzák a helyzetet, és elűzzék a keresztények félelmeit, s ahogyan Ábrahám, a varga fogalmazott, hamarosan nyüzsögni fognak a vörös képű papok és szerzetesek a callban, akik már most kapzsin méregetik a tulajdonunkat és dörzsölik kövér kezüket abban a reményben, hogy egy szép házat szerezhetnek a katedrális közelében szinte ingyen. Bizonyos értelemben örültem, hogy Ismáel nagyapám nem érte meg ezt a napot. Aztán eszembe jutott egy régi ismerőse, Szenyor Bernát Muntaner. A Muntanerok ősi és tiszteletre méltó, gazdag kereskedőcsalád voltak, és nagyapám szerint Bernát maga volt a katalán úr megtestesítője. Külsőre robusztus, természetre élénk férfi, aki épp annyi időt töltött elméje pallérozásával, mint amennyit hatalmas földbirtoka művelésével vagy Itáliába és Frankhonba tett utazásaival, ahol személyesen felügyelte érdekeltségeit. Muntaner hívő katolikus volt, ám vallási meggyőződése sohasem felhőzte be az Ismáel nagyapámmal ápolt hosszú és szoros barátságát. Ellenkezőleg, emlékszem, mily nagy örömét lelte abban, hogy megvitassa a kettejük közti különbségeket, és arra is, hogy miképp söpörte félre egymás iránti megértésük az ilyen különbségeket, mivel gyakran ültem a dolgozószoba sarkában a hímzésemmel, és hallgattam a beszélgetésüket. Ilyen és egyéb megfontolások miatt úgy döntöttem, hogy megyek és felkeresem Szenyor Muntanert. Gondosan befontam a hajam, és a legszebb ruhámat vettem fel. Vörös volt, bő, ám jó szabású, és csinos aranygombok díszítették a szoros kézelőt, amely majdnem a könyökömig ért; más dísz is volt rajta: bordó bársonyszegély emelte ki a szögletes

nyakkivágást és a szoknya kezdetét, mintegy félarasznyival a derékvonal fölött. Anyámtól kaptam a tizenhatodik születésnapomra. – Tessék – mondta –, most már nem vagy gyermek. Mától fogva úgy kell öltöznöd, mint egy eladósorban lévő leánynak, anélkül hogy túl sokat mutatnál a testedből, ám annál többet sejtetve. Cinkos női mosolyt villantott reám, ami teljesen új volt. A ruha nem volt rajtam az ediktum kihirdetését megelőző este, vagyis azóta, hogy elvittek bemutatni Vidalnak. Beburkolóztam a köpenyembe, fejemre húztam a csuklyát, és elhagytam a házat. Tudtam, hogy anyám Izsákéknál van látogatóban, és egy ideig nem fog hazajönni. Felsiettem sikátorunk lépcsőjén, amely a call tetejére vezetett, és a Rufí kapun át elhagytam a Forcát. Amint kiléptem a fallal körülkerített Forcából, a La Vilanova nevű városrészbe értem. Ez a negyed, akárcsak a szomszédos L'Areny (amelynek jelentése „homokpart”, ugyanis az Onyar folyó homokos partján terül el), a fal második gyűrűjén belül épült, amelyet „Szertartásos” Péter királyunk húzatott fel másfél évszázaddal azelőtt. Lesétáltam egy meredek domboldalon, és hamarosan elértem L'Arenyt és a Carrer dels Ciutadanst, vagyis a Polgárok utcáját, ahol a legelőkelőbb és legrégibb családok otthonai álltak. Itt éltek Muntanerék is. Házuk nagy és méltóságteljes volt – legalábbis így hallottam, mert magam addig még sohasem láttam –, boltíves földszinttel és gyönyörű kerttel. Fehér rózsák bólogattak az udvart körülzáró magas fal fölött, ám életnek más nyoma nem volt. Akkor sem találkoztam senkivel, amikor odasétáltam a kapuhoz és meghúztam a csengő láncát. Az utcáról nem látszott más, mint a ház felső emelete, a négyszögletes tornyok a homlokzat két oldalán és három pár dupla ablak, amelyeket szép, patkó alakú ívek foglaltak keretbe. Hallottam egy kutya ugatását, majd egy asszony hangját, amint csendre inti az állatot. – Jövök már, jövök – mondta a hang, és lépések visszhangoztak az udvarban. Az egyik szolgáló volt az. Mögötte bepillanthattam a kertbe, amelyről már oly sokat hallottam, ám amelyet még sohasem láttam: elém tárultak a szökőkutak és a dúsan pompázó virágok és bokrok. Az asszony megdöbbent, amikor meglátta a köpenyemre varrt sárga-vörös jelvényt. – Szenyor Bernát Muntanerral szeretnék beszélni, kérem – mondtam gyorsan. – Szenyor Muntaner nincs idehaza – válaszolta hidegen, és be akarta csukni a kaput. – Akkor, könyörgök, hadd beszéljek nagyságos asszonyával, Margaridával. A szolgáló becsapta a kaput, és hallottam, hogy átszalad az udvaron, közben pedig rémült hangon kiabálja, hogy „szenyora, szenyora”, mintha maga az ördög toppant volna elébe. Vártam, és úgy tűnt, mintha az egyik emeleti ablak kinyílna. Amikor feltekintettem, nem láttam senkit, de éreztem, hogy láthatatlan szemek merednek reám a csukott zsalugáter mögül. Aztán meghallottam egy ruha suhogását az udvarról, és úgy véltem, hogy Szenyora Margarida közeledik. Amikor kinyitotta a kaput és megpillantott, szívélyesebbnek, ám a jelvényem és köpenyem láttán ugyanolyan idegesnek tűnt, mint a szolgálója. – Alba vagyok, a takács leánya, szenyora. A férjével szerettem volna beszélni. – A férjem elment – mondta szárazon. – Nincs idehaza. – Mikor jön vissza? – erősködtem. Abban a pillanatban Clara, a velem egykorú leánya lépett elő a kapu mögül. – Apám a vidéki házunkba ment, hogy megnézze, hogyan halad a betakarítás – mondta, orrát magasan tartva. – Aligha tévesztheti el: miénk a legnagyobb ház a völgyben. Anyja dühösen és zavartan félrehúzta, majd bezárta a kaput. Aztán hallottam, hogy korholja a leányát, és bár a szavait nem tudtam kivenni, könnyű volt elképzelni, mit mondhat. Gyakran láttam Clarát, amikor anyjával a piacon sétált, vagy vasárnaponként

hazafelé tartott a templomból, és mindig az volt a véleményem, hogy udvariatlan, barátságtalan perszóna. Most akaratlanul is a kezemre játszott. Megtudtam, hol találhatom az apját. Claráék házától a Portal de l'Angel, az Angyal kapuja felé vettem az utam, és a város keleti falát magam mögött hagyva átkeltem az Onyaron a fából készült gyaloghídon, amelyen mindig kisebb volt a forgalom, mint a kissé északabbra fekvő kőhídon. A negyedet, ahová most beléptem a folyó nyugati oldalán, El Mercadalnak nevezték, és a falak harmadik gyűrűje védte, amely szintén Péter király idején épült. A csendesebb utcákat választottam, és egy ideig a folyás irányával ellentétesen haladtam. Szembetűnő volt, mennyire különbözik ez a városrész a folyónak attól a partjától, ahol én éltem. Ott az épületek meredek utcák és apró terek sűrű szövevényében zsúfolódtak össze, itt azonban sík volt a vidék, a házak alacsonyabbnak és újabbnak, az utcák pedig szélesebbnek tetszettek, és a házak közt gyümölcsös- és konyhakertek virítottak. Ismeretlen tájon jártam, hiszen nagyon ritkán vetődtem errefelé, és szorongás töltött el. Hamarosan rákanyarodtam egy útra az Onyar egyik mellékfolyója, a Monar mentén, amelynek vize nem csupán öntözésre, hanem a partjain épült malmok működtetésére is szolgált. Néhányan, amikor elsétáltam mellettük, elfordították fejüket, úgy tettek, mintha nem vennének észre, mások azonban nyíltan sértegettek, és az ajkamba kellett harapnom, nehogy visszavágjak. A Mercadal negyedet a Santa Clara kapun keresztül hagytam el, és elhaladtam az azonos nevű zárda mellett, amely közvetlenül a falakon kívül állt; az épületet magas, lőrésekkel csipkézett fal vette körül, amitől az a benyomása támadt az embernek, hogy egy erődített kastélyt lát. Aztán rátértem egy olajültetvényeken át kanyargó ösvényre, amelynek végén tekintélyes vidéki házat pillantottam meg; úgy véltem, az lehet Bernát Muntaner birtoka. Csodálatos nyugalom szállt meg. Miután véget nem érő napokon át a házunkba és a callba kényszerültem, felemelő érzés volt a mezők és az ég végtelenjének, az ezüstös olajfák tengerének látványa. Már egészen közel jártam a birtokhoz, amikor lódobogást hallottam a hátam mögül, és lehúzódtam az útról. – Hóha-hóóó! – kiáltotta a lovas, és a ló néhány lépéssel előttem megállt. Divatos hegyes szakállával Muntaner arca hosszabbnak, szeme melankolikusabbnak tűnt, mint máskor. De szívélyesen mosolygott rám. Ismáel nagyapám temetése óta nem láttam. – Alba! – kiáltotta, és leszállva lováról odasétált hozzám. – Mi szél hozott erre? – Bátorkodtam eljönni, hogy a segítségét kérjem – válaszoltam. Muntaner lova örömmel horkantott, én pedig odaléptem hozzá, és megpaskoltam a fejét. – Sétáljunk el a házig. És vedd le a köpenyed, Alba, nagyon meleged lehet. Itt anélkül is biztonságban vagy. Egy öreg paraszt jött ki a házból az üdvözülésünkre, és átvette a ló kötőfékjét, miközben tiszteletteljesen hajlongott. – Kérd meg Mariát, hogy hozzon nekünk valami innivalót – mondta Bernát Muntaner. A paraszt ismét meghajolt, és a mögötte ügető lóval elsietett a ház felé. Amikor elértük az udvarház külső udvarát, egy kőpaddal körbefogott, kövezett félkört, megfordultam, hogy gyönyörködjem a kilátásban. Váratlan látvány tárult a szemem elé: az ősi Girona távolin, de tisztán kivehetően húzódott meg fallal körülvett fészkében az Onyar folyó fölött, és az újabb városrészek a falak második és harmadik gyűrűjének ölelésében rettenthetetlenül álltak a folyó két oldalán. Muntaner odalépett hozzám.

– Távolról elég békésnek tűnik a város. De a falakon belül, a szigorúan őrzött tornyok árnyékában Girona az intrikák és a viszály melegágya. Amikor csak el tudok szabadulni, kijövök ide. Itt mindig békére lelek. Követtem Muntanert a házba, és ő bevezetett az ebédlőbe, ahol a paraszt felesége épp egy korsó limonádét és két csészét tett a hosszú asztalra. Azután távozott, és mi leültünk az asztal egyik végéhez. Az ablakból ismét feltűnt Girona látképe. – Halljuk, Alba – mondta Muntaner, és limonádét töltött az egyik csészébe. – Miben lehetek a segítségedre? – Árnyalatnyi részvét csendült a hangjában. Hirtelen felötlött bennem, hogy amit tenni készülök, valójában anyám vagy Izsák unokabátyám dolga lenne, nem az enyém. Talán bele sem egyeznének… Késő volt azonban a megbánásra. – Szenyor Muntaner – kezdtem –, szeretném, hogy amikor megkezdődnek az eladások, ön venné meg a házunkat. Ön járt már benne; szilárd és tágas, és meg vagyok győződve róla, hogy tudná valamire használni. Egészen biztos, hogy nagyapámnak is ez lenne a kívánsága. Fizessen érte annyit, amennyit jónak lát, természetben. Esetleg adhatna egy lovat meg egy szekeret. Összeszorította az ajkát, és bólintott, de nem válaszolt, így hát folytattam. – Legtöbb szomszédunk papoknak fogja eladni a házát, de bocsásson meg, hogy ezt mondom, én inkább lerombolnám vagy felgyújtanám a miénket, mint hogy azoknak a keselyűknek a karmába juttassam. Bátorítóan elmosolyodott. – Nagyapád büszkesége munkál benned – mondta. – Igen, a tiétek az egyik legszebb ház a callban, nem csupán a szilárdsága miatt, hanem azért is, amit képvisel, és mert a falai át vannak itatva őseid bölcsességével. Megtiszteltetésnek érzem az ajánlatodat. Azt mondtad, egy lovat és egy szekeret? Ez legfeljebb a pincének és a konyhának lehetne az ellenértéke, ám az emeleti szobáknak, az udvarnak, az óriási ebédlőnek vagy a dolgozószobának nem… Elhallgatott, és elgondolkozva simogatta szakállát. Jóindulata derűt varázsolt a lelkembe, és vártam, hogy ismét megszólaljon. – Az ediktum megtiltja, hogy pénzt vigyetek magatokkal, de amennyire tudom, nem említi a váltót. Fizethetek azzal. Mondd meg nekem, Alba – tette hozzá –, mit szándékoztok tenni, ha megérkeztek Perpignanba? – Úgy gondoljuk, hogy ott maradunk, ameddig csak lehet. Végül is ugyanazt a nyelvet beszéljük,úgyhogy nem fognak idegeneknek tekinteni bennünket, igaz? – Nem, Roussillonban nem lesztek idegenek. De néha felmerül bennem a kérdés, hogy vajon a két katalán tartomány a Pireneusok túloldalán meddig marad a francia korona fennhatósága alatt. Nyilván értetlenül néztem, mert magyarázattal folytatta: elmondta, hogyan zálogosította el harminc esztendővel azelőtt II. János király pénz és katonák fejében Roussillon és Cerdagne tartományt, amelyek évszázadokon át az Aragóniái Királyság részei voltak. – Ennek a Frankhonban fekvő két katalán tartománynak a történelme összekapcsolódik Girona történelmével – magyarázta. – Hatvankettő nyarán János királynak francia katonákra volt szüksége, hogy szembeszállhasson a katalán erőkkel, s kiszabadíthassa feleségét és fiát, Ferdinándot, akik a Forcában kerestek menedéket. Ekkor kezdődött a polgárháború, amely több mint tíz évig tartott, és végzetesen megosztotta a katalánokat. Feltámadt bennem a kíváncsiság. Soha nem értettem világosan, miért is robbant ki az a háború, amelyet oly gyakran emlegettek Ábrahám műhelyében. – De hát, Szenyor Bernát, mi oszthatta meg oly mélyen a népünket, hogy háború lett a vége? – kérdeztem.

– Hosszú polgárháborúnknak – felelte – két oka volt: az ellentétek, amelyek a katalán kormány és az önkényeskedő János király közt dúltak, aki fittyet hányt országunk alkotmányára, és a nem szűnő gyűlölet az északi földbirtokosok és parasztjaik között, akik a jobbágyság eltörlését követelték. A szikra, amely kirobbantotta a háborút, ennek a két tényezőnek a keveréke volt. Tudod – mondta, és belesüppedt székébe –, mindössze két évvel korábban történt, hogy János király megparancsolta, tartóztassák le elsőszülött fiát, Vianai Károly herceget; erre valószínűleg második felesége, Joana Enríquez vette rá, aki saját fia, Ferdinánd számára akarta megszerezni az Aragóniái Királyságot. Barcelonában ez közfelháborodást váltott ki, Alba. A tömegek kivonultak az utcára, követelték, hogy engedjék szabadon törvényes trónörökösüket, és mivel a király a letartóztatással megsértette a katalán alkotmányt, kormányunknak sikerült őt rákényszerítenie, hogy visszaadja Károly szabadságát. Vianai Károly korai halála után, akit egyesek szerint mostohaanyja, Joana mérgezett meg, a kormány továbbra is igyekezett megakadályozni a monarchikus visszaéléseket, ami mind a királyt, mind a királynét végtelenül felbőszítette. A döntő pillanat végül akkor érkezett el, amikor a király távollétében a királyné megpróbálta ráerőltetni hatalmát a kormányra: megtiltotta, hogy mozgósítsák a hadsereget, amelyet azért toboroztak, hogy elfojtsák a parasztfelkelést. A királyné ellenségei kijelentették, hogy a betiltás törvénytelen, és kitört a háború a monarchia hívei és azok közt, akik meg akarták védeni ősi törvényeinket és intézményeinket. A háború tíz éve alatt három különböző királyt ültettek II. János helyére. Néhányunk még köztársaságról is álmodott, olyanról, amilyen például Velencében van. Kis ország vagyunk… De János király hatalma és befolyása erősebb volt, mint az álmaink. 1472-ben aláírtak egy békeszerződést, és a katalánok hivatalosan is elismerték, hogy Ferdinánd herceg, II. János Joana Enríqueztől született fia az Aragóniái Királyság örököse. Amint tudod, Ferdinánd éppúgy nem katalán, mint az apja, bár magunk közül valónak tekintjük. Ezt csak az idő mondja meg, de ahogyan a dolgok jelenleg állnak, azt hiszem, a Kasztíliai Izabellával kötött házasságából semmi jó nem származhat reánk. És ami még csak ront a helyzeten, hogy éppúgy gyűlöli népedet, mint a felesége, vagy talán még jobban, mert az anyja, Joana Enríquez félig zsidó volt, vagy legalábbis ezt állítják, és ezért megszállottan próbálja tetteivel az utolsó csepp zsidó vért is kimosni magából. – Pedig azt hallottam, hogy mind ő, mind az anyja a gironai zsidóknak köszönheti az életét – mondtam, mert ismét eszembe jutott a vargánál végighallgatott beszélgetés. – A becsvágy megöli a hálát, Alba – mondta Bernát Muntaner. – Amellett Ferdinánd még gyermek volt, amikor az ostrom lezajlott, és a gyermekek hajlamosak arra, hogy inkább a félelmetes helyzet okozta rettegésre, mint a szerencsés végkifejletre emlékezzenek. Mire elhagytam Muntaner házát, egy váltó lapult a zsebemben, amelyet Spanyolhon királyságain kívül is bemutathattam. Ezenfelül kaptam még egy zsák szárazbabot, amelyet a gazda fiának kellett elvinnie a Santa Clara-zárdáig. És Muntaner megígérte, hogy talál nekem egy jó lovat és egy szekeret az utazáshoz. – Azért – mondta, miközben búcsúzkodtam – ne vessük el teljesen a lehetőséget, hogy ezt a képtelen törvényt visszavonják. – Ezt mondja Lévi rabbi is – válaszoltam. – És mások szintén hisznek ebben, mint például Benevist, a szőrmekereskedő, aki a Ruca utcában lakik. Állandóan azt hajtogatja: „Csak idő kérdése az egész, néhány hónap talán, és meglátjátok, visszajövünk Gironába.” Nekem azonban más a véleményem. – Történjék bármi – fejezte be a beszélgetést Muntaner –, szeretném, ha tudnád, hogy a St. Llorenc utca sarkán álló ház mindig is az ősöd, Bonastruc de Porta, a bölcs Nahmanidész háza marad, még sok-sok generáción keresztül. És drága barátom, a zsidó és katalán Ismáel de Porta rabbi háza.

Miközben beszélt, megszorította a kezemet, és fürkész pillantást vetett rám, mintha megpróbálná felidézni nagyapám arcát. *** A fahídon siettem visszafelé, vállamon cipelve a zsák babot, amikor ostoba módon megbotlottam egy kilazult pallóban, lábam beleakadt a köpenyembe, és teljes hosszomban hasra estem. Sokan jártak épp akkor a folyóparton. Néhányan leplezetlenül hahotáztak, amikor látták, hogy elesem; mások elfordították a fejüket, hogy ne kelljen tudomást venniük rólam, miközben azon küszködtem, hogy talpra álljak. Aztán egy hangot hallottam, amint halkan megszólal a hátam mögött: – Alba. Megfordultam, és Vidalt pillantottam meg; áthajolt a korláton, és úgy tett, mintha elmerülne az alant csobogó víz látványában. – Nézz az ellenkező irányba – utasított suttogva. Lehajoltam, hogy összeszedjem a babot, amely kiömlött, amikor elestem. – Épp Muntaner házában voltam, amikor odajöttél ma reggel, és egy pillanatra megláttalak a dolgozószoba ablakából, az első emeletről. Azóta várom, hogy visszatérj. Még mindig oly határozottan kitartasz a távozás mellett? Nem gondoltad meg magad? – Nem, Vidal. – Csupán ennyit tudtam kinyögni. Szerettem volna felállni és odaszaladni hozzá, de erőt vettem magamon. Úgy éreztem, mintha mindenki bennünket nézne és pletykálkodásával fenyegetne. Könnyek homályosították el a szememet; alig láttam a szétszóródott babot. Egész testem sajgott, és bár próbáltam valamit mondani még, képtelen voltam tisztán gondolkozni, nem találtam a megfelelő szavakat. Természetesen meg kellett volna kérdeznem tőle, honnan fogja tudni, hogy hol keressen, amikor végre otthagyhatja az anyját. Egyértelművé kellett volna tennem, hogy várni fogok rá. De egy szót sem szóltam. Mindketten ziháltunk egymás néma közelségében, és a szívem hevesen vert. A pallók közt figyeltem, hogyan hömpölyög a folyó, és úgy láttam, magával sodorja egész szerelmünket. Mikor végre sikerült összeszednem a kincset érő babszemeket és felálltam, láttam, ahogy Vidal lassan elsétál, és még csak hátra sem pillant. Hazaérve elfogott a véglegesség érzése, bár valahol a lelkem mélyén még mindig élt bennem a hiú remény, hogy egyszer csak visszavonják a rendeletet, vagy Vidal követ a száműzetésbe. Mielőtt anyámnak lehetősége lett volna rá, hogy leszidjon távollétem miatt, átadtam neki a zsák babot és a váltót. Ő rápillantott, és ámulva nézett rám. – Szavamra, gyermekem – mondta –, apád büszke lenne rád. Amint vacsora után leszedtük a tányérokat az asztalról – az enyémet érintetlenül, bár anyám biztatott, hogy egyek –, visszavonultam a szobámba, és keservesen sírtam. Másnap reggel úgy hasogatott a fejem, hogy képtelen voltam felkelni, és a havibajom elárulta, hogy nem vagyok viselős. IV. A LILIOMOK LÁNCA A következő héten láz gyötört. Semmire sem emlékszem azokból a napokból, csupán a falépcső nyikorgására, valahányszor anyám feljött a szobámba, és a nedves borogatásokból áradó ecet szagára, amelyekkel a homlokomat hűsítette. Aztán egy reggel, mint amikor valaki hosszú, sötét alagútból botorkál ki, arra ébredtem, hogy a napfény beárad a szobámba, és egy csokor mentalevél illatozik az ablakpárkányon. Hívtam anyámat, és ő sírva futott fel a lépcsőn. – Hála légyen a Mindenhatónak, áldott légyen az Ő neve! Alba, drága gyermekem, jobban vagy, jobban vagy! – Milyen nap van ma, anyám?

– Sziván első napja, vagy ha inkább a keresztény időszámítást szeretnéd hallani, május utolsó napja – szólt, és kézfejével megérintette a homlokomat, mert tenyere ragadt a tésztától. – Igen, teljesen megszűnt a lázad. Ma este elmegyünk együtt a zsinagógába, hogy hálát adjunk a Magasságosnak felépülésedért – mondta, és már indult is lefelé a lépcsőn, vissza a dagasztóteknőjéhez. Felkeltem az ágyból, odasétáltam az ablakhoz, és mélyen beszívtam a friss levegőt. A tavasz hamarosan átadja helyét a nyárnak. A levegő langyos volt, és én élni akartam, bármit tartogasson is az élet. A fájdalomnak már csak egy apró szikrája pislákolt bennem, és nem akartam, hogy lángra lobbanjon. Mi értelme volna? Inkább befalazom azokat a haszontalan érzéseket, a St. Llorenc utcára néző ablakok mintájára. Megtöltöttem a mosdótálat vízzel a barna kancsóból, amely ott állt mellette, és addig locsoltam a kezem és az arcom, amíg éreztem, hogy a vér ismét lüktetni kezd az ereimben. Aztán lassan felöltöztem, megfésültem a hajam, és beletűztem egy mentaágacskát. Meglehetősen gyengének éreztem magam, de lementem a konyhába: csalogatott a frissen sült kenyér illata. – Hogy van az én szemem fénye? Ezt Izsák unokabátyám kérdezte, aki épp a cipókat rakosgatta egy nagy vászonzsákba a kemence sütőtálcájáról. Odamentem hozzá, és hagytam, hogy egyik karjával átöleljen. A szélesre tárt konyhaajtón keresztül láttam, hogy az első rózsák már kibontották szirmaikat az udvarunkon. A galambok búgtak a dúcban, és fekete-fehér foltos macskánk elnyúlva hevert egy napfénytócsában. Anyám szorgosan sütött-főzött a sábátra. Úgy tűnt, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, mintha az örökkévalóság sátrat borított volna reánk könnyű köpenyéből, amelyből kizárta háborgó korunkat. – Nincs kedved eljönni velem, hogy kihordjuk a kenyeret? – kérdezte Izsák. – Egy kis napfény újra mosolyt varázsolna az én kis unokahúgom orcájára. Anyámra néztem. – Jól van, Izsák – mondta. – De a te kis unokahúgodnak a napfénynél valami laktatóbbra is szüksége lenne, mielőtt kiteszi a lábát a házból. Gyere, egyél egy kis olajos kenyeret, Alba. Leültem, és engedelmeskedtem anyámnak. Az olívaolajat mindig ott tartottuk egy üvegben az asztalon; a gironai olaj sötétzöld volt és sűrű, de ha az ember a fény felé tartotta, a színe arannyá változott. Miközben nagyokat haraptam a megolajozott kenyérből, éreztem, hogy erőm minden falattal egyre nagyobb. Aztán készen álltam az útra. Követtem Izsákot fel a lépcsőn, az utcánk végén, ahonnan körbejártam vele a callt, hogy házról házra kiszállítsuk a cipókat. Jól megnéztem minden egyes arcot, amikor az ajtóhoz jöttek: Astrugonát, Bonadonát, Margaridát, Esztert, Ajnát, az öreg Valentinát… úgy tűnt, hogy mindnyájukat ugyanaz az igézet tartja a hatalmában, mint amelyik engem, mert nyoma sem látszott rajtuk aggodalomnak, mintha minden úgy volna, ahogyan mindig is volt az ediktum előtt. Csupán Koloma, Izsák felesége mutatta szokás szerint keserű és boldogtalan arcát. Bementünk a házukba, amely kőrútunk utolsó állomása volt, és egy kicsit eljátszottam ifjú unokatestvéreimmel, Rosával és Józsuéval. Aztán búcsúcsókot nyomtam az orcájukra, és újra kiléptem a szabadba, hogy élvezzem a ragyogó napfényt. Karomon vittem az összehajtogatott üres kenyeres zsákot, lépegettem a jól ismert utcákon, és közben semmi különösre nem gondoltam, mígnem néhány perc múlva, anélkül hogy szándékomban állt volna, a közfürdő előtt találtam magamat. A fürdőház a Forcán kívül állt, közel az erődített falhoz, és még sohasem jártam benne, bár a szépen faragott kapu mindig izgatta a fantáziámat. A szó szoros értelmében nem is

volt közfürdő, mivel már nem a Gironai Tanács, hanem egy gazdag nemesi család tulajdona volt. Anyámtól hallottam, hogy a keresztényekkel való együttélés boldogabb időszakaiban megengedték, hogy szertartásainkhoz használjuk, mert a mi zsinagógánk fürdői szűkösek, sötétek és kényelmetlenek voltak. De mindez jóval históriánk kezdete előtt történt, és anyám szörnyülködött volna, ha látja, hogy ott állok. És mégis, hirtelen ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy belépjek abba a tiltott épületbe. Aznap, ahogy említettem, béke ölelt körül, és egy csepp félelem sem lakozott bennem. A kapu tárva-nyitva állt, és amikor beléptem, elámultam a látványtól. Az épületet az arab fürdők stílusában tervezték, boltíves mennyezettel és számos arab díszítőelemmel. A központi csarnok, amely öltözőként is szolgált, tágas volt és elegáns: itt-ott padok meg székek álltak benne, és buja növények, amelyek nyilván a vízpárától voltak oly dúsak. Ám legjobban a kis szentély alakú, fehér, nyolcszögletű medence bűvölt el a csarnok közepén, amelyből nyolc karcsú, fehér márványoszlop nyúlt ki; a levelekkel és virágokkal díszített oszlopfők egy központi kupolát tartottak, amelynek koronája a szabadba nyílt. Elkiáltottam magam, de válasz nem érkezett. Egyedül voltam. Mindenütt csend honolt, csupán a forró vízből párálló gőz sziszegett halkan. A csend beledermedt az oszlopok fehér márványába. Bezártam az ajtót és levetkőztem, azután csarnokról csarnokra vándorolva élveztem a padló melegét a talpam alatt, és habzsoltam az illatos levegőt, míg végül beléptem a legforróbb kamrába. Belemerültem a forró medencébe, hagytam, hogy a víz kényeztesse testem, és bevizeztem a hajam egy jókora tengeri kagylóval, amelyet a medence szélén találtam, szivacsok és fenyőolajos üvegek társaságában. Azután lassan visszasétáltam az öltözőbe, és végignyúltam az egyik pad párnáin. Békében voltam önmagammal, megtisztultam és megújultam testben és lélekben egyaránt. Abban a pillanatban nem gondoltam sem Vidalra, sem másra, ami keserűséget okozhatott volna. Fölülemelkedtem a földi gondolatokon, és miközben ott feküdtem, tekintetem elmerült a fénycsóvában, amely a medence fölötti kupolából áradt alá, majd csapdába esett a fehér oszlopok között; figyeltem, miként változik a fény erőssége, ahogy a tavaszi szellő a fellegeket hajtja az égen. Ekkor kezdtem megérteni életemben először, amit nagyapám annak idején egy láthatatlan létráról mesélt, amely összeköti földi világunkat az Isteni Lény magasabb szféráival: rájöttem, hogy miként a tekintetem előtt a fénycsóvában vibráló mozgások leképezik elmémben az égen odakint vonuló felhőket, amelyeket testi szemem nem láthat, és képzeletben láthatatlan szférákba emelnek, bizonyos emberi lények ugyanúgy megtanulhatják, hogyan hághatnak föl az isteni emanációk mennyei birodalmába. Nagyapám természetesen azokra utalt, akiket beavattak a kabbala tanításaiba, akik, miközben látható ábrákon elmélkednek, mint például a betűkön, amelyek a Bölcsesség Életfájának tíz szefírájához kapcsolódnak, vagy amelyek a csodálatos és kiejthetetlen JHVH nevet jelölik, megérzik a héber ábécénkben és a világunkban rejlő isteni erőt, és képessé válnak rá, hogy lélekben felhágjanak a fény létráján; ezáltal azt remélik, hogy elérhetnek a mennyekbe, és bepillantást nyerhetnek a Teremtő láthatatlan titkaiba. Később, amikor felöltöztem és testem újra mozgásba lendült, lelkem is visszatért álomszerű állapotából, és tudtam, hogy ezúttal ismét jelet kaptam Ismáel nagyapámtól, bár ennek értelme még nem volt világos előttem. *** Aznap délután, ahogyan megbeszéltük, elmentem anyámmal a zsinagógába, hogy hálát adjunk a Mindenhatónak a felépülésemért. Amikor utcánk végére értünk és jobbra fordultunk, meglepetésünkre egész tömeg idegent pillantottunk meg, akik szemlátomást szintén a zsinagóga felé igyekeztek. Hát nem tudtuk, kérdezte egyik szomszédunk, hogy

rendkívül fontos gyűlés lesz az imádság után, és a szomszédos falvakban élő összes zsidót felszólították, hogy vegyen részt rajta. – Izsák öcsémnek eszébe sem jut, hogy bármit közöljön velem! – füstölgött anyám. Megtudtuk, hogy Besalúból, Banyolesből, Vilamaríból, Ullastretből, Olotból, Figueresből és az összes többi közeli faluból és településről is jöttek emberek, ahol egyáltalán élt még néhány hithű zsidó család. Sok asszony is odahagyta a munkáját, és eljött a férjével, hogy biztosak legyenek benne, uruk elmegy a gyűlésre. Soha nem láttam még ennyire zsúfoltnak a zsinagógát. Mi, nők, mindig a hátsó sorokban ültünk, míg a férfiak az előttünk lévő sorokat foglalták el, és az imádság alatt egy fából és damasztból készült spanyolfal választott el bennünket. Aznap este, amikor elvették a spanyolfalat, hogy megkezdődhessen az összejövetel, nem láttam mást, mint fejek tengerét, bár nyújtogattam a nyakam, hogy egy pillantást vethessek Katalónia főrabbijára és a többi rabbira, hazzánra és képviselőre a szomszédos városokból és falvakból, akik a főrabbi két oldalán foglaltak helyet. De amint a gyűlés megkezdődött, sorban mind felmentek a bimá falépcsőjén, hogy elmondják beszédüket, és akkor megcsodálhattam hosszú, színes kaftánjaikat meg gyönyörű fejfedőiket, és hallhattam zengő, dallamos hangjukat, amint arra intettek bennünket, hogy maradjunk hűek a Törvényhez, és ne hallgassunk a keresztényekre, akik a keresztség felvételére csábítanak cserébe azért, hogy otthonunkban maradhassunk. A földi javak csekély értékéről beszéltek. Egyikük Katalónia zsidó asszonyait dicsérte, akik közül soknak jár köszönet azért, hogy férjük és fiaik nem hagyták el a hitet. Emlékeztettek bennünket az egyiptomi kivonulásra, és azt mondták, hogy ugyanolyan szellemben kell fogadnunk ezt az új exodust, ahogyan őseink tették, bízva a Mindenható szándékában. Nem lehet véletlen, mondta egy másik rabbi, csakis isteni szándék, hogy mindössze két nappal a távozásunkra kijelölt határidő után lesz áv kilencedik napja, a tisá beáv, amelyen kétszer is lerombolták a jeruzsálemi Szentélyt, másodszor mintegy hat évszázaddal az első szörnyű tett után. Áv kilencedik napjára, mondta, már biztonságban leszünk idegen földön, de ettől kezdve ez a dátum számunkra Szefárád pusztulását is jelenti majd. Ahogy ott ültem a zsúfolt teremben, ismét teljes erővel rám tört a jelen, minden következményével együtt. De kész voltam meghallgatni az intelmeket, és nem csupán puszta beletörődéssel vagy meghunyászkodó kötelességtudattal elfogadni sorsomat. Az összejövetel végén ott maradtam, hogy eligazgassam a széksorokat; ezt a feladatot már több éve végeztem családom nevében. Az emberek lassan elindultak kifelé, hogy szippantsanak egyet a friss esti levegőből; néhányan csak a vállukra vetették vagy a karjukon vitték köpenyüket, mintha az imént hallott szavaktól minden félelmük elpárolgott volna. Nekem azonban nem volt sietős, hogy távozzam, és ahhoz sem volt kedvem, hogy bárkivel szót váltsak. Anyám kiment nélkülem, és hallottam, hogy a főbejáratnál élénk beszélgetésbe merül szomszédainkkal. Nemsokára bekukucskált az ajtón, és azt mondta: – Alba, gyere majd, ha végeztél a székekkel. Én hazamegyek, elkészítem a vacsorát. Amikor úgy tűnt, hogy már nem hallok több hangot az utcáról, kinyitottam az ajtót, és kiléptem. Kezdett leszállni az este, meleg és tiszta volt az idő. Összerezzentem, amikor valaki elköhintette magát a hátam mögött. Egy röpke pillanatig azt hittem, hogy Vidal az, akinek valahogy sikerült észrevétlenül belopóznia a callba. De csak a rabbink, Dániel Lévi volt. – Kövess, Alba – mondta. – Astruc, Besalú rabbija szeretne beszélni veled. És kérlek, egyelőre ne kérdezz semmit. Anyád tudja, hogy velem vagy. Szavai furcsán ismerősnek tűntek, mint az álombéli szavak, amelyeket az ember már a kimondásuk előtt tud. Bólintottam hát, és csendben a nyomába eredtem, miközben aggódva tekingetett körül, mintha attól félne, hogy követik, vagy kémkednek utána.

Addigra már koromsötét lett, és ahogy zajtalanul siettünk a call labirintusában, azon tűnődtem, vajon Astruc, a fiatal besalúi rabbi, akire halványan emlékeztem, mint nagyapám egyik tanítványára, miért akar beszélni velem. Talán azt szeretné, hogy felügyeljek a kisgyermekekre, amíg Perpignanba érünk. Az összejövetelen erősen aggódott a sorsuk miatt. Sápadt, szinte tejfehér bőrén lángoló vörös haja és szakálla fizikai erő és higgadtság keverékéről árulkodott, ami tetszést váltott ki belőlem, amikor a zsinagógában ültem, és a beszédét hallgattam. Gondolatokban és ékesszólásban felvette a versenyt a többi spirituális vezetővel, akik a bimáról szóltak. Amikor végre elértünk a házhoz, ahol Astruc rabbi megszállt, ő maga nyitott nekünk ajtót. Hosszú felsőkabátot viselt, és egyik kezében gyertyát tartott. A gyertya fényében Astruc alakja hosszú, keskeny árnyékot vetett. – Tehát te vagy Alba, a takács leánya és Ismáel de Porta unokája. Hangja kedvesen csengett, és mosoly derítette fel az arcát; megnyugodtam a jelenlétében. Betessékelt minket, és az előtérből bevezetett egy szobába, ahol valamennyien leültünk. – Emlékszem rád gyermekkorodból – szólalt meg –, amikor nagyapádhoz jártam Talmud-órákra. Annak már legalább hét éve. Abból, hogy tisztelettel és odafigyeléssel nézett reám, tudtam, hogy nem fog egyenesen előrukkolni a kéréssel. Vajon mit akarhat? – Girona tartomány rabbijai engem választottak, hogy a szószólójuk legyek ebben a roppant kényes ügyben – folytatta. – És mivel tudom, mily nehéz lehetett a döntés, hogy velünk jöjj a száműzetésbe, amikor szívedben más hajlandóság ég, felbátorítva érzem magam, hogy szóljak véled. Hajlandó vagy titoktartást fogadni, mielőtt folytatom? Saját rabbinkhoz fordultam bátorításért, ő azonban visszavonult a szoba egyik sötét sarkába, ahol lesütött szemmel ült, összekulcsolt kezét az ölében tartva. Azon törtem a fejem, hogy vajon ki beszélt a rabbinak Vidalról. Riasztó gondolat futott át az agyamon: most kell megtennem az első lépést a száműzetés felé, az elsőt egy olyan menetelésben, amely távol visz Gironától és Vidaltól. Éreztem, hogy elönt az ismeretlentől való jeges félelem, de nem haboztam. – Igen, a szavamat adom – hallottam a hangomat. Egymással szemben ültünk egy csupasz, festetlen fenyőfa asztalnál. Astruc letette rá a gyertyát, amelyet a kezében tartott, amikor ajtót nyitott. A halovány fény életre keltette az asztallap erezetét: folyók és utak futottak rajta, és a rabbi szeplős keze mellett a fa egyik csomója úgy festett, mint egy fekete köpenyes alak, akinek nagy buborék jön ki a szájából. Astruc rabbi népünk történetének tükrében boncolgatta küszöbönálló száműzetésünk nagy jelentőségét. Nem úgy beszélt hozzám, mint egy gyermekhez, vagy mint egy nőhöz, hanem mint egyenrangú társához, és be kell vallanom, rendkívül hízelgett a bizalma, hogy képes vagyok megérteni a mondandóját. Megmenthetjük testünket és lelkünket, ha távozunk Spanyolhonból, mondta, és ha Isten is úgy akarja, új otthonra lelhetünk egy olyan országban, ahol nagyobb tisztelettel bánnak majd velünk. Igen, fájdalmas lesz, hogy el kell hagynunk az otthonunkat és a sok becsben tartott családi holmit. Gyötrelmes lesz, hogy el kell válnunk őseink sírjától, ám az Úr segedelmével hamarosan leküzdjük fájdalmunkat és gyötrelmünket, és új életet kezdünk az Ő dicsőségére. – Meg kell értened, Alba – folytatta –, hogy Torquemada, a főinkvizítor mindent el akar kobozni az új keresztényektől, amit csak tud, ezért aztán próbál minél több színlelt megtérést bizonyítani július 31-e előtt; a király és a királyné, a gazdáink pedig azt szeretnék, ha minél nagyobb számban hagynánk el az országot, hogy rátehessék kezüket a vagyonunkra. Máris új adókat követelnek, és amint eltávoztunk, minden jószágunk, amit nem adtunk el, a királyi kincstárba vándorol, amely az arabokkal vívott háború hosszú évei után kong az ürességtől. Sokan vannak, akik szentül hiszik, hogy ez kiűzetésünk fő

oka, és én osztom ezt a hitet. Szerintem a keresztények törekvése, hogy megvédjék hitüket és „kigyomlálják földjükről a bűnt”, ahogyan állítják, csak kifogás, hogy kielégíthessék a maguk és követőik kapzsiságát; és mindazt a szörnyűséges rágalmat, amely időről időre a fülünkbe jut arról, hogy zsidók ártatlan gyermekeket ölnek, azzal a kizárólagos szándékkal terjesztik, hogy gyűlöletet szítsanak népünk ellen. Mi több, attól félek, hogy kapzsiságuk nem éri be az adókkal és a vagyonunkkal, hanem azokra a becses rituális tárgyakra, zsinagógáink összes értékére is kiterjed, amelyeket őseinknek sikerült a közösségünket ért kegyetlen támadások során megőrizniük száz évvel ezelőtt. Vallási természetük miatt ezeket a holmikat sohasem adhatjuk el, és azt sem fogják megengedni, hogy magunkkal vigyük őket. Ezüstdobozokról, melldíszekről, drágakővel ékített dísztárgyakról, ládákról, különféle kincsekről beszélek. Astruc rabbi itt hirtelen elmerült a gondolataiban; szeme elködösült, szája kissé nyitva maradt. A sötét sarokban Lévi rabbi megköszörülte a torkát. Hosszú idő telt el, mindhárman a kínos csend csapdájában vergődtünk. – Igen? – kérdeztem végül oly halkan, ahogyan csak tudtam. – Igen, igen, tudod, Alba, ők rettenetesen mohók – szólalt meg végre Astruc, aki úgy pislogott és rázta a fejét, mint aki szendergésből ébredt –, de mindez elkerülhetetlen, és úgy kell elfogadnunk, mint az Úr tervét választott népével. Sóhajtott, tekintetét az asztalra szegezte, majd újból felpillantott reám. Éreztem, hogy van valami, amiről nem beszélt. Most azonban rátért a „roppant kényes ügyre”, amelyet korábban említett. Amikor ismét megszólalt, hangja komolyan és bizalmasan csengett. – De még ezeknél a kincseknél is fontosabb néhány szöveg – mondta –, amelyek a gironai misztikusok, a kabbalát tanulmányozó mesterek legmagasztosabb gondolatait hordozzák. Egyszerűen nem engedhetjük meg, hogy elvesszenek. A zsinagóga tekercseit és anyakönyveit talán átengedik a határon, ahol szép számmal lesznek conversók azzal a feladattal, hogy tolmácsoljanak az őröknek. Ha azonban vallásos traktátumaink bármelyikét magunkkal vinnénk, azonnal lecsapnának rá, elkoboznák, és talán el is égetnék. Könyveinket a gonosz forrásának tekintik. – De hiszen, Astruc rabbi – kockáztattam meg –, a nagy mesterek műveit már generációkkal ezelőtt mind lemásolták és kivitték Szefárádból. Hallottam egyszer, amikor Szenyor Muntaner azt mondta a nagyapámnak, hogy számos ilyen Gironában írt könyvet látott egy zsidó bankár házában Itáliában. – Ez igaz – hangzott a válasz. – De nem minden könyvet másoltak le, nem minden könyvet lehet Itáliában megtalálni. Hadd magyarázzam meg: a kiűzetési ediktum kihirdetése óta az a megtisztelő feladat hárult reám, hogy rendszerezzem a gironai zsinagóga összes dokumentumát. Miközben a munkámat végeztem, rábukkantam egy pergamenlapra, amelyet egy fiók titkos rekeszében rejtettek el. Ez a szemlátomást nagy sietséggel írt pergamendarab egy gironai mester könyvét említi, amelyet sohasem másoltak le, tartalmát sem árulták el senkinek, és felfedi a könyv rejtekhelyét. Megtaláltam a könyvet a zsinagógában, egy csapóajtó alatt, amelyet ügyesen álcáztak a padló kőkockáival. Ez a könyv vallási meditációkat tartalmaz, a gironai Kabbalaiskolára jellemző gondolatokkal. Ékkő ez, igazi ékkő. Astruc rabbi elhallgatott, és a kezét vizsgálgatta. Amikor újra megszólalt, lassan ejtette a szavakat, mintha ezzel akarná megkönnyíteni mondanivalója megértését. – Nos – folytatta –, kizárólag egyetlen biztos módszer létezik, hogy kivigyük az Úr szavát Szefárádból: ha valaki a fejében viszi ki. Ezt a pótolhatatlan könyvet, amelynek csupán az eredeti kézirata létezik, valakinek meg kell tanulnia kívülről, ezért hát szükségem van valakire, aki képes erre a feladatra. Én magam nem tudom megtenni. A távozásunkig hátralévő hetek alatt minden időmet és figyelmemet annak kell szentelnem, hogy összegyűjtsem és rendszerezzem a Girona környéki kis közösségekben szanaszét

fellelhető polgári dokumentumokat. Egyébként nem hiszem, hogy képes volnék erre, még ha jutna is rá időm. – De hiszen az iskola már nem létezik. Nincsenek már kabbalisztikus tudósok a callban. Nagyapám volt az utolsó – mondtam. – Te a térdén nőttél fel, és magadba szívtad tudását. Héberül is, katalánul is tudsz írni és olvasni, és az arámi is ismerős számodra. Tudom, hogy te vagy a megfelelő személy – válaszolta Astruc. – Én egy nő vagyok csupán, rabbi – vágtam rá gyorsan. – Soha nem tanulmányoztam a szent könyveket kellő mélységben, és képtelen volnék egy egész könyvet kívülről megtanulni anélkül, hogy érteném a jelentését. Astruc rabbi oly reménykedve, oly áthatóan tekintett reám, hogy szavaimból már beszéd közben elpárolgott minden erő és meggyőződés. – Nagyapád – győzködött tovább – mindig büszkén emlegetett. Egyszer azt mondta, hogy bár a neved jelentése „hajnal”, olyan vagy, mint egy tiszta tó, amelyben a hold tükröződik, és ha férfinak születtél volna, semmi kétség, életedet Isten magasztosabb megértésének szenteled. Ma este, rögtön a zsinagógabeli összejövetel után megláttam a hold tükörképét a kis szökőkútban itt, az utca végén, de voltak más jelek is, álmok és figyelmeztetések, amelyek mind hozzád vezettek, Alba. – A héber nevem Levaná – mondtam –, de sohasem használtam. – Levaná: a fehér vagy holdfény. Ez mindent megmagyaráz. Az Úr velünk van, felfedi az Ő titokzatos útjait. Azzal folytatta, hogy én vagyok a nagy Nahmanidész ágának egyetlen élő leszármazottja, és szerinte az adott körülmények között úgy kell tekintenünk nagyapám szavait, mint világos utalást arra, hogy én vagyok az egyetlen a gironai zsidóság körében, aki képes a kérdéses könyvet kívülről megtanulni. Visszatartottam a lélegzetemet. – Megkérlek, vállald a felelősséget, hogy kimented a szöveget a fejedben, és átadod a perpignani közösség rabbijának. Miközben beszélt, átsétált a szobán, kivett egy dobozt a szekrényből, és kiemelt belőle egy kecskebőrbe kötött, fehér szalagokkal átfogott könyvet. Aztán visszatért a székéhez, kibontotta a szalagokat, és nagy óvatosan letette elém a könyvet az asztalra. Kinyitottam. Az első oldalon nem voltak betűk, csak egy ábra, amelyben azonnal felismertem apám egyik anyagmintáját. Elállt a szívverésem. – Úgy látom, ráismersz. – Olyan, mint apám egyik mintája. – Apád nem volt tanító, de jól ismerte Girona titkos hagyományait, legalábbis nagyapád így mesélte nekem, és nyilván tisztában volt a jelképrendszerekkel. Rámeredtem az ismerős mintára, amelyet mindig csupán egyszerű díszítőelemnek tartottam. Hirtelen megértettem, hogy az a három nagy liliom, amelyek egymás fölött helyezkednek el úgy, hogy csak a legfelső mutatja teljes alakját, egyértelműen a Bölcsesség Életfájának tíz pontját szimbolizálja, a tíz szefírát a szent fán. Hirtelen az összetartozásnál többet is éreztem ismeretlen apám iránt. Elkötelezett lettem az emléke mellett. A tudat, hogy őt is a kabbala szellemében nevelték, még inkább a küldetés vállalására késztetett, bármily kockázattal járjon is. Lapoztam. A következő a címoldal volt. – A liliomok lánca – olvastam hangosan. – Álomban tollba mondá egy angyal, azt követően papírra vettetett Girona város calljában, a Világegyetem teremtését követő 5005. esztendőben. Hirtelen minden felrémlett előttem. – Jól emlékszem a címre, Astruc rabbi – magyaráztam. – Ismáel nagyapám beszélt nekem erről a könyvről, amelyről ő viszont az apjától hallott. Ám nagyapám sem sejtette,

hol van; mindössze annyit tudott, hogy a zsinagóga egyik tagja elrejtette egy pogrom alatt, és hogy az a férfi meghalt, agyonverte az őrjöngő csőcselék, mielőtt bárkinek felfedte volna a rejtekhely titkát. Mily boldog lett volna nagyapám, ha tudja, hogy megtalálta! De ki a szerzője? – kérdeztem. – Itt világosan az áll, hogy a szerző egy angyal – felelte Astruc rabbi. – Az a személy, aki álmában sugallatot kapott, nem tartotta helyénvalónak, hogy saját magának követelje a szerzőséget. Én a magam részéről úgy vélem, hogy Ezra ben Selomó egyik tanítványa lehetett. Felfogásában és kifejezésmódjában erős hasonlóságot mutat ben Selomónak az Énekek énekéhez írt híres magyarázatával. Ekkor Salamon énekének szavai ötlöttek fel hívatlanul bennem: Az én szerelmesem, elment az ő kertébe, a drága füveknek táblái közé, hogy lakozzék a kertekben, és liliomokat szedjen. – Tanítson meg, hogyan véssem a könyvet az emlékezetembe – mondtam. *** Astruc rabbi türelmes tanárnak, én pedig lelkes diáknak bizonyultam. Mindössze nyolc hét volt hátra a távozásunkig, és a feladat annyira igénybe vette az elmémet, hogy nem maradt időm bánatos pillanatokra. Elkezdtem memorizálni a könyvet. Traktátum volt a világegyetem különböző birodalmairól, attól kezdve, ami láthatatlan az emberi szemnek, addig, ami látható, és megmutatta, miként kapcsolják össze e kettőt az Isteni Fény szüntelenül áradó sugarai úgy, hogy semmi, egy csepp víz sem, és senki, a legméltatlanabb emberi lény sem zárható ki a teremtés isteni művéből, a nagyszerű kozmoszból. Ez volt életemben az első alkalom, hogy ilyen jellegű szöveget olvastam, és a nagyapám által az évek során tanított elméletek hirtelen az én agyamban is összekapcsolódtak, és megteltek fénnyel. Isten láthatatlan és felfoghatatlan, állt a könyvben. Ő az Isteni Végtelen, vagy az Én Szóf, ahogy a kabbalisták nevezik. De emanációi révén az Én Szóf átalakul az Isteni Lénnyé. Megnyilatkozik, és a szó erejével megteremti a világegyetemet; ezért van az, hogy héber nyelvünk minden szava Isten része, és a Tóra minden szava az Ő bölcsességének tükre, és Isten csodálatos rejtett nevét formázza, a nevet, amelyet a misztikusok oly nagy hévvel kutatnak. A teremtés nem más, mint az erők külső megnyilvánulása, amelyek magában Istenben működnek és élnek. Ilyformán a világegyetem visszatükrözi Isten lényegét és dicsőségét, s a malaszt és szigorúság, a férfi és nő és más ellentétek egyensúlyán keresztül megőrzi harmóniáját. Az ellentétek viszont Isten magasztos tulajdonságainak, a szefíráknak a visszatükröződései, amelyeket a Bölcsesség Életfájának tíz pontja, a tíz folyami kő szimbolizál házunk előterének padlóján. A dolgok csupán azért létezhetnek a világon, mert a tíz szefíra erejének egy része lakozik bennük, mivel a Bölcsesség Életfája az egész teremtésre kiterjeszti ágait. A könyv két részből és minden rész négy fejezetből állt. Kezdetben képtelen voltam megragadni a szavak teljes jelentését. Igazság szerint eleinte egyáltalán nem értettem a szöveg bizonyos részeit, s néhány szó és fogalom, mint amilyen a „spirituális egyetlenség” vagy a „legbenső bölcsesség”, egyszerűen nem ragadt meg az agyamban, hacsak nem öltöztettem valami megfoghatóbb külsőbe. Hamarosan megtanultam azonban, hogyan boldoguljak ezzel, mivel a memorizálásnál ez az egyik legtöbbet használt lelemény. Egy hosszú szöveget kívülről megtanulni önmagában nem nehéz feladat, de tetemes gyakorlat és koncentráció szükséges hozzá. Ahhoz, hogy ily hatalmas mennyiségű szót

meg tudjak jegyezni, először választanom kellett egy épületet, amelyet jól ismerek, és amelyet szemem és lelkem kellemesnek talál, mivel a módszer jobban működik, ha a vonzódás meleg áramlása is segíti. Az épületet ezután úgy tekintjük, mint a teljes megtanulandó anyagot. Az épület beosztása a szöveg különböző részeinek felel meg, tehát minden ajtót és ablakot, minden szobát, minden falat, minden oszlopot vagy lépcsőt egy bizonyos bekezdéshez rendelünk, az adott bekezdésen belül pedig további összekapcsolódó képzetek adják az egyes mondatok kulcsát. Astruc rabbi a zsinagógát ajánlotta, de nekem kézenfekvőbb volt, hogy saját házunkat válasszam a feladathoz. Ő beleegyezett, és együtt döntöttük el, hogyan osszuk fel a legjobban a házat. Még a különböző szobákat is körbejárta velem, hogy segítsen összefüggéseket találni a szavak és a helyek közt. Így történt hát, hogy őseim háza bevésődött az elmémbe, és új jelentőséget nyert. Minden sarokból beszélni kezdett hozzám. A fakorlátok, a nyitott padlás, az ajtók, a lépcsők, a kőlapok, a székek és asztalok, a kút és a galambdúc, az udvar és a virágok, mind-mind megérinthető és látható szavakká váltak. Ha az előcsarnok közepén álltam, a gondosan megválasztott szavakkal harmonikusan kifejezett sok csodálatos gondolat a belső teret édes muzsikával töltötte meg, amely alulról és felülről, keletről és nyugatról, északról és délről egyaránt áradt. És ha kiléptem az utcára és bezártam a kaput, bárhová mentem is, magammal vihettem az otthonomat úgy, ahogy volt, dióhéjba csomagolva. V. SZÁMŰZETÉS A Besalú rabbijával való találkozásomat követő hetek gyorsan tovaszálltak, mint a Girona völgyén átsöprő szelek télvíz idején. Amikor épp nem a kis kabbalisztikus könyvet bifláztam, addig ismételgetve minden egyes szót, amíg kitörölhetetlenül az emlékezetembe nem vésődött, a ház körül tettem-vettem, készülve a távozásra. Ám szinte észrevétlenül egyszer csak ránk köszöntött a nap, amelytől valamennyien annyira rettegtünk. Még sötét volt, de már talpon voltunk anyámmal, és meggyújtottunk néhányat a mennyezetről függő nagy olajlámpások közül. Hálószobám ablakából láttam, hogy az utca túloldalán álló házban is felizzanak a lámpák, és a háztetőkön két macska kergeti egymást. Egy kutya ugatott, az élet ily korai jelei nyilván megzavarták szokott nyugalmát. Lehúztam az ágyneműmet, és miközben összehajtogattam a lepedőket, hogy betegyem az utazóládába, eszembe jutott a piros ruhám, amelyet több kedvenc ruhadarabommal együtt a szárítókötélen felejtettem, úgyhogy felmentem a nyitott padlásra. A város holdfényben fürdött, és északon felsejlett a hegyek körvonala, amelyeken hamarosan átkelünk. Nem akartam Vidalra gondolni, képe mégis belopózott a lelkembe. Azon tűnődtem, vajon ébren van-e, és én járok-e a fejében, vagy mélyen alszik ágyában. A kutya ismét felugatott, és mintha emberi hangot hallottam volna, amely megpróbálta elhallgattatni. Áthajoltam a mellvéden, ám a St. Llorenc utca árnyékba burkolózott, semmit sem tudtam kivenni odafentről. Amikor sarkon fordultam, hogy lemenjek, hirtelen tompa puffanást hallottam, és láttam, hogy valami a kőpadlóra esik. Lehajoltam és felvettem: posztóba csavart, hosszú karcsú tárgy volt. Ismét átnéztem a korláton, de most sem láttam és nem is hallottam semmit. Az ugatás abbamaradt, és én lesiettem a szobámba, hogy kibontsam a csomagot. Sötét fából készült kicsiny doboz rejtőzött benne, amely halványan csillogott a lámpa fényében; az „ALBA” nevet vésték rá héber betűkkel, szélén pedig díszes motívum futott körbe. Azonnal tudtam, hogy Vidal küldte, és azt is tudtam, hogy ő maga készítette: egyszer említette, hogy amikor Barcelonában élt, egy ideig fametszőként dolgozott.

Izgatottan nyitottam ki a dobozt abban a reményben, hogy egy levelet vagy valami üzenetet találok benne, ám üres volt; ekkor újra felszaladtam, és újra áthajoltam a korláton. Az ég már világosodott, épphogy ki tudtam venni az utca és a kapualjak körvonalát. A hely azonban elhagyatottnak tűnt. Elveszettnek éreztem magam, ahogy ott álltam, de nem kiálthattam szerelmem nevét, és nem tudhattam, nem rejtőzik-e valamelyik sötét kapualjban, ahonnan látja, hogy őt keresem. Közben anyám már türelmetlenül szólongatott, hogy menjek segíteni, úgyhogy el kellett szakadnom a padlástól, és le kellett mennem. Ott újra munkához láttam, nehéz szívvel csomagoltam, takarítottam, hoztamvittem a holmikat. Lent a konyhában a kemence még meleg volt az előző napi sütéstől. Megállás nélkül dolgoztunk anyámmal, óriási mennyiségben sütöttük a kenyeret az egész közösségnek, és sültünk magunk is a kemence forróságában egy olyan napon, amelyen amúgy is tikkasztó volt a hőség. A reggel előrehaladtával megpróbáltam jobb kedvre deríteni anyámat. – Anyám – mondtam –, a Mindenható, áldott legyen az Ő neve, ennek az újabb kivonulásnak az előestéjén legalább időt és rengeteg meleget adott nekünk, hogy megkeleszthessük a kenyerünket! Megjegyzésem azonban távolról sem mulattatta, szavaim, úgy tűnt, szomorú helyzetünk újfajta értelmezésével szolgálnak. Azt hiszem, bibliai alaknak képzelte magát exodusunk történetében, mert abbahagyta szokásos sirámait, s elkezdett zsoltárokat énekelni és hangosan imádkozni, miközben folytatta munkáját késő éjszakáig. Mint mondottam, amikor a hajnali órákban elhagytuk Gironát, a kemence még meleg volt. Anyám rádobott némi friss fát a pislákoló parázsra, és betett egy utolsó tálca cipót meg mézes süteményt, hogy legyen mit ennünk az úton. Aztán mindketten tovább végeztük feladatainkat, egy percre sem álltunk meg, hiszen férfikéz nélkül a házban, emlékeztetett anyám szakadatlanul, egyetlen pillanatot sem vesztegethetünk. Fel-le rohangáltunk a lépcsőkön, batyukat kötöztünk össze, kosarakat raktunk meg élelemmel, korsókat töltöttünk meg vízzel, és századszorra is körülnéztünk a szobákban, hogy megbizonyosodjunk, nem felejtettünk-e el valamit. Végül napfelkeltekor kiszórtam egy kis kenyérmorzsát a dúcban maradt két galambnak (a többit megettük vagy elcseréltük, de rábeszéltem anyámat, hogy egy párat hagyjunk meg Szenyor Muntanernak), és aztán megsimogattam nagy, fekete-fehér macskánkat, amely egykedvűen heverészett kedvenc sarkában az udvaron. Ideje volt, hogy induljunk. Hamarosan megérkezett Izsák, hogy segítsen a legnehezebb utazóládákat és zsákokat lecipelni az utca végére, a találkozóhelyre, ahol Bernát Muntaner ajándéka, a lovunk és a kocsink is várakozott. Amikor már csak néhány apróság maradt, Izsák kezdte megrakni a kocsit, és közben erről-arról fecsegett anyámnak meg a gyülekező szomszédoknak, én pedig még egyszer utoljára felballagtam a régi lépcsőn. Bementem a házba. A bejárati ajtónál ott állt az elszállításra váró néhány batyu. Körbevett az üres szobák csendje. Nekidőltem a falnak, lehunytam a szemem, és a némaságban éreztem Ismáel nagyapám jelenlétét. Úgy tűnt, mintha hallanám a hangját, amint így szól: – Menj, és ne legyen szívedben félelem, Alba. Annyira reszketett a kezem, hogy alig tudtam megfordítani a kulcsot a zárban. Bár otthonunk minden szegletét gondosan elraktároztam az emlékezetemben, szememmel már soha nem láthatom; mert bármit mondott is Szenyor Muntaner, tudtam, hogy többé nem térek vissza. Azonkívül a gondolat, hogy mindössze néhány órája majdnem láttam Vidalt, és a tudat, hogy még mindig ugyanúgy szeret, a vártnál is sokkal jobban megnehezítette a távozást. Megpróbáltam másra összpontosítani a figyelmem. Megfordultam, hogy lássam a sikátor végén összegyűlt népemet, de az elém táruló képnek mintha furcsamód nem lett volna köze hozzám: az emberi alakok, szekerek, lovak, batyuk és utazóládák látványa kimerevített miniatúra lett a gironai zsidóság történetében, azokhoz a képekhez hasonlóan,

amelyeket gyermekkoromban nézegettem nagyapám illusztrált hágádájában, ámulva az egyiptomi menekülés aprólékos részletein és a ragyogó színeken. Ahogy ott álltam, az idő kereke csupán visszafelé forgott, múltamat és őseim múltját pergette; és ez volt a könyv utolsó lapja. Én, Alba Levaná de Porta csak eszköz voltam, amelynek nincs saját akarata: kulcstartó, ajtózáró, történelemvégző. Egy gyermek hangja és a ruhaujjamat rángató apró kéz térített magamhoz. – Gyere, Alba, gyere már! Siess, Alba! Rosa húgocskámat küldték utánam, hogy nézze meg, hol maradok oly sokáig. A kulcsot mélyen belecsúsztattam szoknyám zsebébe. Kezem hozzáért Vidal dobozához, és ekkor jöttem rá, hogy mire szánta: kinyitottam, és belerejtettem a kulcsot. Mintegy utolsó búcsúgesztusként felemeltem Rosát, mindketten megérintettük a mezüzét az ajtófélfába vágott fülkéjében, és együtt mondtuk el a Mózes V. könyvéből idézett, báránybőrdarabkára írt szavakat, amelyekkel családom hitet tett Mózes törvénye mellett: „Smá, Jiszróel! Halld Izrael: az Úr, a mi Istenünk, egy Úr! Szeressed azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből…” Azután leszaladtunk a lépcsőn, kettesével vettük a fokokat, és felmásztunk a szekérre. Amikor már minden utazó összegyűlt a találkozóhelyen, és Girona rabbija jelt adott az indulásra, mintha megegyeztünk volna, valamennyien egyszerre fordítottuk hátra a fejünket, hogy egy utolsó pillantást vessünk otthonunkra. Sóhajainkat és jajveszékelésünket addig visszhangozták a St. Llorenc utca falai, amíg szinte beleivódtak a kövekbe. Sóvárgás szorította össze a szívemet, szerettem volna visszaszaladni, végig a sikátoron, csak hogy még egyszer megérinthessem házunk kapuját. Lévi rabbi azonban éles hangján elkiáltotta magát: – Elég a könnyekből! Bárhová menjünk is, Szefárád velünk marad. Áldjon meg mindnyájatokat Adonáj! Vidám dal kíséretében megyünk a száműzetésbe. Gyerünk, Rosa – mondta, és rámutatott az unokahúgomra –, tamburázz, hisz oly jól értesz hozzá. Szegény rabbi hangjából hiányzott a született vezér tekintélye, de azt hiszem, minden tőle telhetőt megtett. Vonakodva, fakó, rekedtes hangon énekelni kezdtünk: És a kiket összegyűjtött a különböző földekről: napkelet és napnyugot felől, északról és a tenger felől. És vezeté őket egyenes útra, hogy lakó-városhoz juthassanak. Elindultunk a folyók, a fény és a kabbala városából. Bár minden lépéssel messzebb kerültünk a calltól, továbbra is éreztem a magas, sötét falak oltalmát, a repkényét, amely úgy kapaszkodott a falakba, ahogyan szívem kapaszkodott az épp lezáruló élet emlékeibe. Ötvennégyen távoztunk. Mindössze tán egy tucat hitsorsosunk határozott úgy, hogy Vidalhoz hasonlóan marad, és elfogadja a keresztségét. Szép látványt nyújthattunk, ahogyan az öszvéreinket és szamarainkat vezettük duzzadó nyeregtáskákkal a hátukon, vagy szekeret hajtottunk, mint én is, amely csikorgott és rázkódott terhének súlya alatt: kisebb bútordarabok, cserépedények, vászonnemű, élelmiszeres zsákok, szövőszékek, matracok, sütőtálcák és dagasztóteknők hánykolódtak rajta. És mindezt az apám szövőmintáiból készített faliszőnyeg takarta le. A hőség ellenére viselnünk kellett azokat a förtelmes csuklyás köpenyeket a rájuk varrt vörös-sárga jelvénnyel, amelyek megkülönböztettek minket többi embertársunktól, és a kisgyermekek úgy kapaszkodtak szüleik szoknyájába vagy kaftánjába, mintha attól félnének, hogy esetleg meggondolják magukat, és hátrahagyják őket, ahogyan oly sok mindent hátrahagytak aznap reggel. Végighaladtunk szülővárosunk utcáin; először átvágtunk a Katedrális téren, majd a Sobreportes kapun keresztül eljutottunk a Sant Pere negyedbe, és én éreztem, hogy bánatomat néma düh váltja fel. Növekvő haraggal hajtottam szekerünket, jó ismerőjeként

az éles kanyaroknak és egyenetlen kőkockáknak, amelyeket lépteink simára koptattak az évszázadok alatt. A kerekek csikorgása elnyomta komor énekünket, és eszembe jutott, hogyan futkároztam gyermekkoromban ezeken az utcákon és tereken. Ég veled, Girona, gondoltam; ég veled, gyermekkor, ég veled, Vidal. De hol lehet Vidal? Talán a callban tett vakmerő látogatása után bezárkózott a házába? Esetleg a városon kívül várakozik, hogy egy utolsó pillantást vethessen rám? Vagy a katedrálisban imádkozik a többi új kereszténnyel? Az inkvizíció meghatalmazottai árgus szemmel figyelték a conversókat. Dühöm és felháborodásom csak nőtt, amikor arra gondoltam, hogyan avatkoztak be az uralkodók életünkbe, és rombolták le a boldogságot, amelyben osztozhattunk volna Vidallal, ám egyúttal valami csendes elégtétel is eltöltött. Ha királyunk és királynőnk azt hitte, hogy elvehetik minden gazdagságunkat, nagyot tévedtek, hiszen fejemben ott rejtőzik a call egyik legdrágább kincse, és most, kijátszva éberségüket, velem együtt elhagyja Gironát. Az eredeti szöveg visszakerült a rejtekhelyére, a zsinagóga kőlapjai alá, ahol már egy évszázada lapult sértetlenül, és ahol senki, ebben egészen biztos voltam, nem fogja újra megtalálni. Rásuhintottam a lovamra, és a városfal második gyűrűjének északi kapuja felé igyekeztem, dacosan tekintve az emberek sorfalára, akik némán álltak az utcákon, hogy lássák távozásunkat, az asszonyra, aki megszidta gyermekét, amiért integetett játszópajtásának, és utána kiáltott: „Isten veled, Ábrahám!” Bizonyos értelemben örültem, hogy a várakozás véget ért. *** Amikor egy héttel később egy órával hajnalhasadta előtt felébredtem, a déli láthatáron megpillantottam a Pireneusok előhegyeinek vonulatát. Áv nyolcadik napjára, a keresztény naptár szerint az 1492. esztendő augusztusának első napjára virradtunk. Előző este, egy végtelennek tűnő utazás után, Cervera közelében áthaladtunk a határállomáson, ahol a Pireneusok, mivel itt már közel vannak a tengerhez, veszítenek magasságukból, és néhány mérföldnyire északra, Roussillon tengerpartjának kopár dombjain letáboroztunk. Felültem és kinyújtóztattam tagjaimat, próbáltam ellazítani megmerevedett izmaimat. A táborhely leginkább csatatérre hasonlított, ahol az emberi testek úgy feküdtek szanaszét, mint sebesült katonák. Köpenyek, kaffanok és takarók hevertek a köves talajon, és itt-ott batyuk álltak halomban. Menetelésünk alatt más zsidó csoportok is csatlakoztak hozzánk, és mire elértük a határt, több mint százan voltunk. Ám a forróság és a hegyi utak nehézségei miatt oly kimerült állapotban érkeztünk ide, hogy nem vertünk rendes tábort. Ebben az összevisszaságban a nehéz légzés és az alvás közben forgolódó testek zaja, a nyugtalan gyermekek nyöszörgése, a nyomasztó álmok összefüggéstelen motyogása hallatszott. Az előttem magasodó hegyekre szegeztem a tekintetem, aztán, ahogyan az utazás során már többször rajtakaptam magam, a kulcsos doboz után matattam a zsebemben, és mutatóujjammal lassan végigsimítottam a doboz fedelét díszítő betűket és rajzolatokat. Indulásunk napján sem Girona utcáin, sem a városon kívül nem láttam Vidalt, bár nemegyszer úgy tűnt, mintha az ő alakját vélném felfedezni a távolban; aztán azt képzeltem, bármely pillanatban előléphet egy fa mögül, hogy elbúcsúzzon tőlem, és elmondja, várhatóan mikor és hol csatlakozik hozzám a száműzetésben. Mérföldről mérföldre egyre abban reménykedtem, hogy még megláthatom, míg végül mégiscsak eltűnt a remény, mint a házak meg a fák, amelyek lassan belevesztek a messzeségbe. Nem maradt más tőle, csak ez a doboz, és kezdtem valami üzenetet keresni a nevem köré vésett díszítésben. A minta külső peremét ötágú csillagok sora alkotta – harminckettőt számoltam meg –, aztán kilenc félhold következett. Vajon mit jelenthetnek? Héber nevem jelentése „holdfény”. Csupán azt akarta volna ezzel mondani, hogy háromszor három szerelemmel szeret, hogy a szerelme végtelen? Vagy arra kért, hogy várjak reá legalább

kilenc holdhónapig? De utalhatott a három kabbalisztikus triádra is, amilyen a három liliom a könyv fedőlapján… Na és a csillagok? A kabbalisták a bölcsességhez vezető harminckét útról beszéltek, ami megegyezik a tíz szefíra és a héber ábécé huszonkét betűjének összegével, mivel a szimbolikus, numerikus és kozmikus jelentőséggel bíró betűk egy-egy kulcsot jelentenek az Isten nevét kutató magasztos spekulációhoz. De járatos volt-e Vidal egyáltalán ilyen dolgokban? Netán azt akarta közölni velem a szimbólumok révén, hogy hű maradt Mózes törvényéhez, hogy nem mesummád? Nagy megnyugvást jelentett, hogy megérinthettem a faragott fát, képzeletem szabadon csaponghatott ilyen gondolatok közt, és hálás imát rebegtem az Úrhoz, amiért a hivatalos személyek nem kobozták el szerelmi zálogomat a határon. Könnyen megtehették volna, hiszen nem ismertek irgalmat, elvettek számos olyan tárgyat is, amelyeket törvény szerint kivihettünk volna az országból, például ruhákat, edényeket meg szőnyegeket, és ezzel rengeteg bánatot okoztak, főleg az idősebb embereknek. Nekem azonban szerencsém volt. Nemcsak az utazótáskámat, a váltót és a kulcsos dobozomat sikerült biztonságban átmentenem a telezsúfolt szekérben, de még a fehér kancámat, Bernát Muntaner ajándékát sem vették el, amely pedig irigy pillantások tárgya volt minden faluban, amelyen áthaladtunk. Ami a könyveket illeti: pontosan, ahogyan Astruc rabbi megjósolta, módszeresen elkobozták őket. Elhoztam magammal néhány kötetet nagyapám könyvtárából, de nem engedték meg, hogy akár egyet is átvigyek, és csupán a zsinagóga tekercseit, dokumentumait és anyakönyveit tarthattuk meg, amelyeket egy converso egyenként azonosított a katonák jelenlétében. Bár jól aludtam, az utazás fáradalmainak hulláma újra átcsapott fölöttem, és a szemem lecsukódott. Képek sorjáztak agyamban a hosszú menetelésről. A széles és poros országút, amint elhagyja Gironát; sziklák, kövek, fák, erdők, esetenként egy gazdaság, egy patak, ahol az állatok megálltak, hogy igyanak, és mi megtöltöttük vizestömlőinket, az első pillantás a csillogó tengerre; és azután kastélyok, kolostorok és várak sziklás csúcsok ormán, bokrok és kiszáradt fű, az utak, amelyek leszűkültek és kövessé váltak, ahogy a lejtőkön felfelé kapaszkodtak, és a távolban felderengő sötét hegyek. Végül a kábult arcok, amikor idegen földre léptünk, és a megkönnyebbülés könnyei, hogy végre félelem nélkül pihenhetünk meg. És most itt vagyok, a hegyek túloldalán, amelyek valaha a titokzatos őserő által irányított világegyetemem védőbástyáját jelentették; erre az erőre először a temetőben döbbentem rá az ediktum kihirdetésének napján. Újabb kép villant fel előttem: az a pillanat, amikor Lévi rabbi megállította a menetet a városfalon kívül, a Montjuíc dombját körülölelő úton, hogy imádkozzunk és énekeljünk a temetőnk alatt, és búcsút mondjunk őseinkhez. Az idősebb nők hangosan jajveszékeltek, én pedig már azt sem tudtam, kit siratok, Vidalt, halott rokonaimat vagy pusztán önmagamat. Ám ahogy haladtunk előre utunkon, kezdtem észrevenni, hogy a Gironában hátrahagyottak miatt érzett minden fájdalmam közepette olyan hangulat, olyan érzés uralkodik el rajtam, amely addig csak szunnyadt bennem: zsidóságom tudata. Így fogalmazhatom meg legjobban azt a valamit, ami lényegesen erősebb és világosabb volt bármely korábbi vallásos érzelmemnél, erősebb még a Girona titokzatosságához fűződő kapcsolatomnál is. A keresztények elmúlt hetekben tanúsított elutasítása ellenére nem sokat törődtem ennek következményével, sem a többi katalántól elválasztó, növekvő elszigeteltséggel. A miénkhez hasonló csoportok láttán, amelyek sorra csatlakoztak hozzánk, miközben a határ felé vonszoltuk magunkat, nem azt kezdtem fontolóra venni, ami megkülönböztet bennünket a keresztényektől, hanem azt, ami hasonlóvá tesz bennünket egymáshoz. E családok a jellegzetes ruháikkal és holmijukkal, a dalok, amelyeket esténként a táborhelyeken énekeltünk, az étel, amelyet ettünk, a történetek, amelyeket meséltünk, a héber szavak, amelyeket katalán nyelvünkbe kevertünk, nem sokat jelentettek nekem, amikor Gironában éltem, amikor életünk a

városéba szövődött. Most azonban pontosan ezek tartottak össze bennünket, és öntöttek belénk bátorságot, hogy folytathassuk utunkat a bizonytalan jövőbe. És amikor előző este elértük a határállomást, azon kaptam magam, hogy csodálom a találékonyságot, amellyel néhányunknak sikerült elrejtenie némi aranyat és ezüstöt. Az egyik figueresi asszony lenyelt egy maroknyi aranypénzt, és így csapta be a tisztviselőket, akik a legdurvább módon motoztak meg bennünket. Anyám még mindig mélyen aludt mellettem, terjedelmes testét a foltokból összevarrt faliszőnyeg takarta, amelytől egy pillanatra sem vált meg. Felálltam, lesimítottam a ruhámat, és lesétáltam a dombról oda, ahol a lovakat kötöttük ki éjszakára. Tulajdonképpen a miénk volt az egyetlen ló az öszvérek és szamarak kis csapatában. Falaguera volt a neve, ami annyit tesz, hogy „kellemes”, és igazán gyönyörű, engedelmes és alkalmazkodó kancának bizonyult. Abrakot meg vizet adtam neki, és egy kis hűhót csaptam körülötte, hogy mutassam, mennyire értékelem az erőfeszítését. Az utolsó szakaszon, hegynek föl, nemcsak a cókmókunkat vitte, hanem anyámat és két előrehaladott állapotban lévő asszonyt is, miközben én gyalog irányítottam a kocsit. És a mai menetelés, amikor meredek domboldalakon kell majd leereszkednünk, még megerőltetőbb lesz. Igaz, Lévi rabbi már biztosított bennünket, hogy néhány napon belül elérjük Perpignant. És akkor Falaguera megpihenhet. Azt hittem, egyedül én vagyok ébren a táborban, de tévedtem. Amikor felnéztem, Astruc rabbit láttam némi távolságra tőlem, aki tekintetét a végtelen szürke tengerre függesztette. Ujjatlan felsőkabátja, amelyet mindig ingére vagy kaftánjára vett, úgy csapkodott, mint egy vitorla a tengeri fuvallatban. Odasétáltam hozzá. Nem látszott meglepettnek, amikor meglátott, és arcán olyan kifejezés ült, amilyet még soha nem láttam rajta. Izgatottnak, mámorosnak, diadalmasnak tűnt. – A kincsek biztonságban vannak – mondta. – Dicsértessék az Úr neve! – Miféle kincsek, Astruc? – kérdeztem. Úgy nézett reám, mintha addig észre sem vette volna a jelenlétemet, mintha magában beszélt volna. Eltartott egy ideig, mire válaszolt. – Azt kérded, miféle kincsek? A könyv, Alba, a könyv szavai, amelyek a fejedben vannak. – És aztán hozzátette: – De gyere ide. Ülj le, és nézz előre. Láttad már valaha, ahogyan a nap felkel a tengerből? Megráztam a fejem. – Ez az Úr egyik legcsodálatosabb ajándéka – mondta, miközben hangja suttogássá halkult és szemét félig lehunyta –, és ma különös jelentősége van, mivel Szefárádból való száműzetésünk kezdetét jelzi. Ezekkel a szavakkal arra utalt, hogy számkivetésünket úgy tekinti, mint az első lépést ahhoz, hogy végleg visszatérjünk az ígéret Földjére; egyszer említette nekem, hogy hite szerint küszöbön áll a Messiás születése. Leültem mellé, de nem szóltam semmit, azt reméltem, hallgatásom eltéríti attól a fárasztó szokásától, hogy bármit, amit lát, égi jelnek tekintsen. Megbotlottál egy kőben: annak a botlásnak oka volt. Figyelmeztetést kaptál, hogy ügyelj a lépteidre, tanuld meg távol tartani magad a Gonosztól. Elvesztettél valamit, és órákat töltöttél a keresésével. Á, mondta Astruc, az Úr próbára tette türelmedet. Ha szél fújt vagy esett, egy madár dalolt, valaki betegeskedett vagy másvalaki épp gyógyulófélben volt, Astruc mindennek, egyszerűen mindennek súlyos jelentőséget tulajdonított. Néha azt kívántam, inkább tartaná meg a véleményét magának, és hagyná, hogy az élet csendben menjen a maga útján. Megszoktam a társaságát, mivel két hónapon keresztül rendszeresen eljárt hozzánk, és elég hosszan megfigyelhettem, hogy hű képet vázolhassak róla, amely annak ellenére, amit épp most meséltem el, nagyjából kedvező volt. Általában esténként kopogott be,

amikor befejezte a közösség levéltáraiban végzett munkáját, és miután üdvözölte anyámat, felmentünk nagyapám dolgozószobájába, amely oly sok maradandó emléket őrzött. Ott leültünk, ő az asztalhoz, én a szoba túlsó végébe, és Astruc találomra kiválasztott részeket mondatott fel velem a szövegből, amelyeket meg kellett tanulnom. Megkért, hogy amikor megszólítom, hagyjam el a „rabbi” titulust a neve mellől, beszélgetéseink így kevésbé lesznek formálisak. – Remek, remek – mondogatta az olvasóállványra hajolva, szemét a szövegre szegezve. – Jól haladsz, édes leányom. Képtelen lettem volna kívülről megtanulni a könyvet az ő kitartása és bátorítása nélkül; azonkívül kedvességét és az emberek bajai miatt érzett aggodalmát valóban példamutatónak tartottam. Minden porcikájában tisztességes, igazi jó ember volt. Ám amikor Ismáel nagyapám székében ült, nem tudtam megállni, hogy össze ne hasonlítsam őket: bármenynyit tudott is Astruc a spirituális kérdésekről, bármily nagyvonalú volt is a szívében, hiányzott belőle a kiegyensúlyozottság, amely oly természetes tulajdonsága volt nagyapámnak. Néha úgy tűnt, hogy teljesen hadilábon áll a környező világgal; annyira elmerült a szent írások tanulmányozásában, hogy elvesztette kapcsolatát a földi léttel. Lehetséges volna, hogy ez csak kor kérdése? Hogy idővel Astruc is szert tesz arra a világias nyájasságra, ami az igazán bölcs emberek sajátja? Anyám, aki még mindig kesergett Vidal eltűnésén, Astrucban nem látott lehetséges udvarlót; ha anyám nincs, ez az eshetőség még csak fel sem merül a gondolataimban. – A feje mindig fent van a fellegekben – mondta –, és nem olyan férj, amilyenre egy szép zsidó leánynak ilyen időkben, amikor minden a feje tetején áll, szüksége volna. Astruc sem mutatta azonban a legcsekélyebb érdeklődést sem irántam, nem tekintett hús-vér nőnek azokon a hosszú tavaszi estéken, amikor a rózsák illata beáradt a nyitott ablakon. Most, a szirt szélén ülve láttam, amint az utolsó pislákoló csillagok is eltűnnek, és a halvány, kék fény gyengéden elűzi az éjszakát. A hajnal színei lassan szétáradtak a keleti égbolton, és közben egyre melegebbé és tüzesebbé váltak. Aztán hirtelen fényes pont emelkedett fel a látóhatár mögül, és amikor a nap feljött, fénycsíkot húzott a tenger csendes felszínén. Borzongás futott végig a gerincemen, és libabőrös lettem; erősen megragadtam a térdem, hogy megnyugodjak: úgy éreztem, mintha a tengeren táncoló színek most bennem is felragyognának. Lehetséges volna, hogy ez a Sekhíná, akit megpillantottam, Isten sugárzó jelenléte a földön, az Ő női megnyilvánulása? A Bölcsesség Életfájának rajzolatában a Sekhínát a legalacsonyabb pont képviseli, ezért ő a végső befogadója mindannak, ami a Koronából, a fa legfelső pontjából árad szét. A Sekhíná Isten jegyese, az Ő női megnyilvánulása, aki elűzetett az Ő oldaláról, amikor Ádám bűnbe esett. Mert Ádám látván, hogy a Sekhíná gyűjti össze magában a Bölcsesség Életfája összes ágának nedvét, tévesen az Istennek hitte őt, és imádta, mit sem törődve az Istenséggel. Ezzel megbontotta Isten művének egységét és az Ő tökéletes harmóniáját férfi és nő, ítélet és kegyelem között. Istennek és az Ő jegyesének újraegyesülése jelenti majd a megváltást, a tökéletes és végtelen harmónia helyreállítását, amely az idők kezdetén létezett. És akkor a liliomok lánca örökre összekapcsolódik, teljes kört alkot, amelynek nincsen kezdete és nincsen vége. A liliomok lánca e szavai ismét Vidalra emlékeztettek, és a körre, amelyet tökéletes egységünk alkotott. Szerelmetes Vidalom, mondtam magamban, vajon mindig oly közel leszel-e hozzám, mint most? A ki nem mondott szavak megpattantak a víz felszínén, és alámerültek, mint megannyi sima kavics, amelyekkel játékos gyermekek kacsáznak.

Vidal e hirtelen közelsége és az elragadtatott érzés, hogy isteni jelenlét tanúja vagyok, sokkal valóságosabbnak, sokkal jelentőségteljesebbnek tűnt, mint az engem körülvevő közönséges világ. A napfelkelte szépsége hamarosan feledésbe merült volna, ha nem járnak vele ilyen érzések; és a két dolog mégis elválaszthatatlanná vált. Bár száműzetésem épp hogy elkezdődött, hirtelen megértettem, hogy nem egy, hanem két útra indultam, egy fizikai és egy spirituális utazásra, anélkül hogy tudtam volna, hová visz az egyik, hová a másik út. Tökéletesen elmerültem a gondolataimban, észre sem vettem, hogy Astruc nem a napfelkeltét figyeli, hanem átható tekintettel engem. Kellemetlenül éreztem magam e felfedezéstől, mintha belelátott volna a gondolataimba, és a tábor felé fordítottam a fejem. – Sok a tennivaló, mielőtt megint útnak indulunk – szóltam, miközben felpattantam. VI. AZ ESKÜVŐ Perpignan, Roussillon fővárosa megnyugtató látványt nyújtott, amikor délről közeledtünk felé, fáradtan a végtelen meneteléstől, a szemünket csípő portól, a lábunkat felsértő kövektől. A fallal körülvett kastélyt rózsaszínre festette a kora reggeli nap, és tornyain úgy lengtek a francia királyi zászlók, mintha üdvözlésünkre emelt karok lennének. Mindannyian felélénkültünk, amikor Benjámin, az ezüstműves Mózes fia, aki mindig jócskán a csoport előtt járt, hátrakiáltott az út egyik kanyarulatából: – Nézzétek, ott van Perpignan, innen már látni! E szavak hallatán a menet észrevehetően gyorsabb iramra kapcsolt, és az arcokról kezdte letörölni a kimerültséget a várakozás, hogy utazásunk véget ér. Ez azonban csak halvány remény volt. A perpignani zsidóság feje ugyan megígérte, hogy szállást kapunk, ám aztán csoportról csoportra terjedt a hír, hogy a perpignani call már csupán árnyéka annak, ami az előtt volt, hogy a franciák elfoglalták a várost. Ábrahám, a beszédes varga szótlanná vált az utazás kezdetén. Megfosztva ülőpadjától és munkaasztalától, a bőrök halmától és apró műhelyétől úgy érezte magát, mint a partra vetett hal, amikor arra került sor, hogy a nyilvánosság előtt fejtse ki a véleményét. Az utazás előrehaladtával azonban régi barátai esténként kezdtek újra köréje gyűlni, felidézve a bolt régi hangulatát, miközben Ábrahám egy sziklán vagy egy batyun ült, és szorgos kézzel javította a kantárokat meg a cipőket, amíg le nem szállt az éj. Ebben a képzeletbeli műhelyben szóbeszédek bukkantak fel és öltöttek formát, remények születtek és zúzódtak porrá, vélemények kaptak tapsot vagy buktak meg. Ott lehetett az első híreket hallani a perpignani call elszegényedéséről és a nemtörődömségről is, amellyel VIII. Károly, Frankhon királya Roussillon egész zsidóságát kezelte. Ábrahám és társai egyre kevésbé tudták, hogy mihez kezdünk majd, ha odaérünk, és milyen fogadtatásban lesz részünk a francia korona képviselőinek részéről. Másrészt, mondták az optimisták, tekintettel a szőlőskertek rendkívül bőséges termésére, nyilván azonnal szükség lesz munkaerőre. Aznap reggel, amikor Perpignan feltűnt a távolban, megálltunk egy kis tölgyligetben, amely minden jel szerint más utazóknak is menedéket adott már. Valaki megjegyezte, hogy valószínűleg előttünk jár a száműzött zsidók egy csoportja, talán Lleidából vagy Zaragozából, amely nyugatabbra, a Puigcerdá-hágón jöhetett át a hegyen. – Aki először ér Perpignanba, annak könnyebb dolga lesz – mondta Ábrahám. A lovakat otthagytuk az erdő szélén a fákhoz kötözve, és a vastag, árnyat adó ágak alatt beljebb sétáltunk, mígnem egy tisztáshoz értünk, amelyen tűzrakás nyomaira bukkantunk. Legyek hemzsegtek az ételmaradékok, gyümölcs- meg kenyérhéj körül, és anyám, aki

mindig is nagyon kényes volt a legyekre, gyorsan betakarta a szemetet földdel. Hirtelen égnek emelte a karját, és felkiáltott. – Jaj, a cipók, a cipók és a mézes sütemények! – Miről beszél, anyám? – Megfeledkeztem róluk! Bent felejtettem őket a kemencében! Annyira feldúltnak látszott, hogy illendő lett volna visszatartanom a nevetésemet, ám képtelen voltam rá. Kuncogásnak indult, de egyre erősödött, míg azután az egész társaság velem együtt kacagott. Végül még anyámra is átragadt a vidám hangulat. – Reménykedjünk, hogy a mi tisztességes kis zsidó macskánk bekebelezte őket, mielőtt a végrehajtók végigjárták a callt – mondta. – Vagy a tisztességes zsidó egereitek! – vélte a szomszédunk. Nem messze a tisztástól, két szikla közt felfedeztünk egy forrást, amelyből gyéren, de folyamatosan csörgedezett a hűs víz. Mivel azóta, hogy elhagytuk a Pireneusokat, nem leltünk friss vízre, hamarosan „Víz! Forrásvíz!” kiáltások töltötték meg az erdőt, és egy szempillantás alatt asszonyok sora állt a forrás előtt, kezükben üres vizestömlőkkel és korsókkal. A könyv jutott eszembe: És Isten bölcsessége kiapadhatatlan forrás, amely szüntelenül árad a teremtésben; és azok, akik Reá szomjaznak, csillapíthatják szomjukat. Időközben az utolsó gironai tanács négy tagja – Lévi rabbi, León Avináj, Salomó Serra és Salomó Sámuel –, valamint Astruc a titkár szerepében, küldöttségbe indult Perpignanba, hogy tárgyaljanak a hatóságokkal. Otthagytam a vízért állók sorát, és az erdő széléig kísértem őket. Felmásztak egy szekérre, Astruc felült a bakra, felgyűrte az inge ujját, és kezébe fogta a gyeplőt. Aztán elindultak az enyhe lejtőn lefelé, sárga porfelhőt hagyva maguk után. Én mindeközben csak egyre tudtam gondolni: add, Istenem, hogy itt letelepedhessünk, ily közel Szefárádhoz és Gironához. Add, Istenem, hogy itt várhassak Vidalra, aki egészen biztos eljön értem, amint módja nyílik rá. Azután visszatértem a forráshoz, és hosszan csillapítottam szomjamat. A forrástól elindultam oda, ahol családom két hatalmas fa között összegyűlt, és ahogy csoporttól csoportig haladtam, minden eddiginél jobban hatalmába kerített az érzés, hogy az elűzött katalán zsidóknak ehhez a megnövekedett közösségéhez tartozom, és az ő jövőjük egyben az én jövőm is. A megerőltetéstől és forróságtól elcsigázott idős férfiak és nők a fák alatt ültek, fejüket a fatörzsnek támasztották, és szalmakalapjukkal legyezték magukat. A gyermekek szaladgáltak, néhányuk lovacskázott egy bottal a lába között. Az anyák ételt készítettek, és egymás receptjeit tudakolták. A kezdeti tartózkodás után egyre jobban elvegyültünk a táborhelyeken, elmeséltük egymásnak az életünket, és gyakran fedeztünk fel családi kapcsolatokat. Az én korosztályom nehezebben barátkozott, mint a többiek, de név szerint mindnyájan ismertük egymást: Esteinát, Solt, Ajnát, Esztert; Arót, Salomót, Dánielt, Jákobot. Mind igazán kellemes fiatal volt, bár a legények közül egy sem állta ki az összehasonlítást Vidallal: a legtöbbjük parasztfiú volt valamelyik isten háta mögötti faluból, aki durván beszélt és soha nem találkozott városi emberekkel. Ám nem olyan idők jártak, hogy jogos lett volna az összehasonlítás, úgyhogy meg is szidtam magam, amiért így gondolkodom: tán felsőbbrendűnek képzeled magad pusztán azért, mert tudsz írni és olvasni és néhanapján selyemruhát viseltél? És azt hiszed, hogy Vidal jobb ezeknél a zsidó legényeknél, amikor pedig elhagyta a vallását? *** A küldöttség késő délután tért vissza, és mi, akik az országútnál várakoztunk rájuk, hírekre éhesen azonnal köréjük gyűltünk. Egyszerre oly sok kérdéssel halmoztuk el őket, hogy Lévi rabbi, aki még mindig a szekéren ült, felállt, felemelte a kezét, és csendet követelt.

– Nyugodjatok meg, testvéreim. Tartsunk rendes megbeszélést az erdei tisztáson – javasolta. Elindultunk a tisztás felé, és mások is sorra csatlakoztak hozzánk, odahagyva mindazt, amivel épp foglalatoskodtak, mígnem valamennyien Lévi rabbi és a küldöttség többi tagja körül ültünk nagy körben, hogy meghallgassuk, milyen eredménnyel járt látogatásuk Perpignanban. Először Salomó Sámuel, a csoport legidősebb tagja emelkedett szólásra. És bár lassan, érthetően beszélt, a kör túlsó végén ülők elkezdtek kiabálni: – Hangosabban, legyen szíves! Erre Salomó Astruchoz fordult, és így szólt: – Mondd el nekik te, Astruc, te jól tudsz a nyilvánosság előtt beszélni. Így hát Astruc vette át a szót. Világos szavakkal ecsetelte, hogy mit láttak Perpignanban. Van néhány üres ház a callban, legtöbbjük igen megviselt állapotban. Rengeteg munka lesz rajtuk. Egy csoport Lleidából, Oscából és más, az ország belsejében lévő városokból már néhány nappal előttünk megérkezett, és betelepedett a kevésbé rozoga házakba; ennek ellenére Sámuel Adret rabbi betartotta nekünk adott szavát, úgyhogy senki sem marad fedél nélkül. Van néhány kiadó ház is, különböző áron. Hogy elkerüljék a sértődéseket és rossz érzéseket, mondta Astruc, a küldöttség összeállította a családok listáját, felmérte szükségleteiket és lehetőségeiket, és eldöntötte, ki hol fog lakni. Megmondják majd, ha beérünk a városba. Hozzátette, hogy reméli, a józan ész felülkerekedik a kicsinyességen, és mindannyian elfogadjuk a sorsunkat addig, amíg jobb megoldásokat nem találunk. A megbeszélés azzal zárult, hogy Lévi rabbi felállt, és kijelentette: – Adjunk hálát Adonájnak jó szerencsénkért, hogy találtunk egy helyet, ahol megpihenhetünk, ameddig Ő jónak látja. Ezek után az emberek visszabaktattak táborbéli helyükre, és közben néhányuk felemelte a hangját, mondván, hogy úgy bánnak velük, mint egy ostoba birkanyájjal. Máris elfelejtették, hogy egy órával korábban még azt sem tudták biztosan, beengedik-e őket a városba. Anyám arról beszélgetett Lévi rabbival, hogy milyen kenyérsütésre alkalmas eszközök vannak a callban, tudni akarta, folytathatja-e pékmesterségét a közösség javára, én pedig odamentem Astruchoz, aki kicsit távolabb állt, és egy neveket tartalmazó tekercset csavart fel nagy gonddal. Időről időre hátrakapta a fejét, hogy kiszabadítsa vörös kaporszakállát, amely állandóan beleakadt a papírba. Megfordult, amikor hallotta, hogy a nevén szólítom. – Beszélt rólam a rabbinak Perpignanban? – kérdeztem. – Mikor kezdhetem el a tollbamondást? – Még nem, Alba, egyelőre még nem. Egy darabig még őrizned kell mindazt, amit megtanultál. – Nem hiszem, hogy sokáig fejben tudnám tartani. Talán ha szert tehetnénk tintára és pergamenre… – Ha megpróbálnád leírni a szavakat, amelyeket az eszedbe véstél, képzeletbeli házad összeomlana. Köztudott tény: a kívülről megtanultakat diktálnunk kell, hogy megszakítás nélkül hömpölyöghessen az emlékezet folyama. Várnod kell még. – De hát meddig, Astruc? Nem találhatnánk itt egy íródeákot? – Holnap letelepedünk Perpignanban. Lehetséges azonban, hogy hamarosan újra csomagolnunk kell. Nem akartuk elkeseríteni az embereket, de a rabbi nagyon világosan fogalmazott: az a szóbeszéd járja, mondta, hogy Ferdinánd király valamit forral, és lehet, hogy hamarosan el kell hagynunk az országot, akár Frankhon királyának, akár magának Ferdinándnak a parancsára, amennyiben sikerül utánunk nyúlnia. Ami a könyvet illeti, kijelentette, hogy ez nem az a hely, ahol egy ilyen értékes információt felfedhetnénk, mivel időről időre elkobozzák a zsidó javakat. És ha már egyszer lediktáltad a szöveget,

azt kockáztatod, hogy többé nem tudod majd minden részletét felidézni. Azt tanácsolja, hogy utazz el Velencébe, mivel a Földközi-tengernek ezen a partján jelenleg ott található a legtekintélyesebb és a legbiztonságosabb zsidó közösség. Az utazás innen két-három hetet vesz igénybe, ha Marseille-ből áthajózol Genovába, aztán lóháton teszed meg a hátralévő utat. Mielőtt válaszolhattam volna, anyám, aki hallótávolságon belül állt, közbevágott: – Csak nem képzeled, hogy elengedem a leányomat egy ilyen hosszú útra, tudja Isten, hány halálos veszedelmen át, csak azért, hogy odamenjen és lediktáljon egy könyvet? Nincs elég bajunk e nélkül is? Megdöbbent a javaslatod. A leányom jóravaló gyermek, ő az egyetlen kincsem, és te azt tanácsolod, hogy utazzon el valami távoli vidékre, és hagyja itt szegény anyját ebben az Istentől elrugaszkodott Perpignanban! – Madona Regina – válaszolta Astruc, és hirtelen átható tekintetet vetett anyámra –, csodálatra méltó az a felelősségtudat, amellyel hajadon leánya irányában viseltetik, és engedje meg, hogy elmondjam, mennyire egyetértek vele. De egy hónap vagy legkésőbb hat hét múlva újra köztünk lenne. És mivel Albának nincs apja vagy fivére, aki elkísérhetné, mehetne velem, én meg tudnám őt védeni. – Nem megy ő sehová sem, tanult barátom – vágott vissza anyám. – Hacsak… – Hacsak előbb el nem veszem, ezt akarta mondani, Madona Regina? Halálos csend támadt. Lévi rabbi azt sem tudta, hová nézzen. Már épp elnevettem volna magam, amikor rájöttem, hogy Astruc egyáltalán nem tréfának szánta, amit mondott. Ugyanúgy nézett rám, ahogyan reggel, amikor a sziklán ültünk és a napfelkeltét bámultuk. – Hacsak előbb nem megy férjhez, hogy a férje is vele tarthasson – pontosította anyám –, de személy szerint nem gondoltam senkire. Számos házasulandó korú fiatalember van most köztünk. Ez esetben rendben volna, hogy Alba elutazzék, ha már Isten is úgy akarja. Anyám ezután reám tekintett, szavai lelassultak, miközben befejezte a mondatot, arra várva, hogy mondjak vagy tegyek valamit. Ám másra sem tudtam gondolni, mint hogy teljesen elment az esze. – Nos? – kérdezte, és egyenesen a szemembe nézett. – Nos, leányom, talán kivágták a nyelvedet? Aztán energikusan Astruc és Lévi rabbi felé intett, jelezvén, hogy azt szeretné, hagyjanak magunkra bennünket, és ők azonnal engedelmeskedtek is. – Alba, drága leányom – szólt –, furcsa időket élünk, amikor furcsa dolgok történnek, és nekem semmi hatalmam felettük. – Bár nyugodtnak tűnt, láttam rajta, hogy izgatott. Gyakran előfordult anyámmal, hogy megpróbált erősebbnek látszani, mint amilyen valójában volt. Valahogy ettől még jobban tiszteltem. – Egyvalami azonban biztos: férjhez kell adjalak, és mennél előbb, annál jobb. Épp az este beszéltem Izsák unokaöcsémmel arról az oloti fiatalemberről, aki kovácsként dolgozik az apja mellett. Egy kovács mindenütt megél, és a családjának sikerült magával hoznia az összes szerszámukat. Jó parti volna a mostani körülmények közt. – Egy oloti fiatalember? – Hangom mintha nem is az én számból szólt volna, és a szavak értelmüket vesztették. – De Astruc mihez tud kezdeni? – folytatta anyám. – Lehet, hogy igen tanult ember, lehet, hogy remekül tud listákat összeállítani és elveszett papírokat előásni, de hogyan tudhat egy anyakönyvvezető és egy jogi tanácsadó a saját közösségén kívül munkát találni? Hogyan juthat egy olyan férfi, aki az orrát örökké valami pergamentekercsbe dugja, jó megélhetéshez? Mégis – folytatta megváltozott hangon, szemét az égre emelve – úgy érzem, mintha ez a frigy a Mindenható kívánsága szerint volna, áldott legyen az Ő neve. Végül is Astruc érett férfi és járatos a világ dolgaiban. Tudod, egyszer már megnősült, de a felesége meghalt, mielőtt gyermekkel ajándékozhatta volna meg. Határozottan megfelelő oltalmazod lenne idegen országokban.

– De anyám… – Úgyhogy megtesszük Izsákkal a szükséges lépéseket – folytatta látszólag zavartalanul. – Ma este beszélünk Astruckal, és meglátjuk, miféle vagyont hozott magával. – De anyám! Vidal azt mondta, hogy eljön értem. – Ne beszélj nekem Vidalról! – szakított félbe, hirtelen haragra gerjedve. – Felejtsd el. Történeted Vidallal a múlté, ugyanúgy a múlté, mint Girona, ugyanúgy a múlté, mint minden, ami abban a városban maradt. Astruc rabbiról beszélek neked, egy olyan jó emberről, amilyen kevés akad. Az anyád vagyok, és engedelmességgel tartozol nekem. Aztán tovább mondta a magáét a hozományomról, Muntaner váltójáról és a házassági szerződést érintő ezernyi részletről. Éreztem, hogy a világom darabokra hullik, de egyetlen újabb érv sem jutott eszembe, hogy megakadályozzam. Amikor befejezte a mondandóját, ismét reám tekintett, és megismételte: – Tehát? Nem szólsz semmit? Jól ismered Astrucot. Nem tesz boldoggá ennek a házasságnak a gondolata? Lélekben újra ott álltam az Onyar folyót átívelő hídon Vidallal, aki mindössze néhány lépésnyire állt tőlem, és figyeltem, hogyan sodorja el szerelmünket a víz. Most már a reményünket is magával vitte. Nem volt mit tenni, meg kellett adnom magamat az árnak. – Ha ez örömet szerez anyámnak, és örömet szerez az Úrnak, legyen Ő áldott – mondtam szinte hangtalanul. – Jó. Akkor ezt elintéztük – szögezte le anyám, felemelve a hangját és jelt adva Astrucnak, aki nem messze tőlünk diszkréten beszélgetett Lévi rabbival. Astruc visszasétált hozzánk. – Astruc – szólította meg anyám ugyanazon a határozott hangon, amelyet velem használt. – Később majd beszélünk, de azt hiszem, nem ártana, ha most váltanátok néhány szót Albával. Azzal megfordult és elsétált, Izsákot szólongatva. Lévi rabbi is elmenekült. Astruc közelebb lépett. Ám mielőtt belekezdhetett volna egy hosszú, rábeszélő tirádába, megszólaltam: – Hozzád megyek, Astruc, ha úgy véled, hogy ez a legjobb. – Igen, úgy vélem – válaszolta félig suttogva. Megfogta a kezem, és könnyedén megszorította. Aztán reám nézett, és elmosolyodott. Mögötte, a tölgyliget tisztásán egy csapat asszonyt láttam, akik lábosban babot főztek, és csupasz karjukkal törölgették homlokukról az izzadságot. Két férfi egy kocsikereket javított. Mások csomagokat és batyukat rendezgettek. Az élet rendíthetetlenül ment tovább, láthatatlan falakat és tetőket építve ingatag közösségünk köré. Vártam egy kicsit, de a remélt beszélgetés csak nem indult meg, és úgy láttam, hogy Astruc most az egyszer nem talál a helyzethez illő szavakat. Aztán hirtelen rádöbbent, hogy még mindig fogja a kezem, ezért esetlenül elengedte, sarkon fordult, és tétova léptekkel elsétált a tábor felé, magán érezve a tekintetem. Ott megy a jegyesem, mondtam magamban. Anyámnak igaza van. A világ a feje tetejére állt. Aznap éjjel alig aludtam valamit, és amikor végre sikerült elszunnyadnom, azt álmodtam, hogy Vidal berontott az esküvőnkre, és kardélre hányta Astrucot. *** Másnap reggel Astruc elindult Perpignan felé a hontalan zsidók első csoportjával, köztük a két asszonnyal, akiknél bármely órában várható volt a szülés. Ott kellett maradnia, hogy segítsen az elszállásolás lebonyolításában, és sorra eligazítsa a családokat,

amikor megérkeznek. Azt a tanácsot kaptuk, hogy kis csoportokban lépjünk be a városba, ne hívjuk fel feleslegesen a figyelmet az érkezésünkre, ezért anyámmal még két napig a táborban maradtunk. Kevés tennivaló akadt ez idő alatt, így hát többnyire kint ültem egy lapos, szürke sziklán a tölgyliget szélén, tekintetem a távoli tengert fürkészte, és közben újra meg újra átismételtem az emlékezetem házában elraktározott szavakat, nehogy elfelejtsem őket. De ez volt az egyetlen módja annak is, hogy nyugodt maradjak. Mindössze egyszer történt meg, amikor épp nem edzettem a szellememet, hogy megpróbáltam elképzelni a mindennapi életet Astruc oldalán, és valami melegebb, derűsebb érzést kicsiholni a szinte testvéri vonzalomból, amelyet iránta tápláltam, és a tiszteletből, amellyel mint tanítómesteremnek tartoztam. Megpróbáltam elképzelni őt családi körülmények között, még úgy is, hogy az ebédlőasztal körül ülünk három-négy gyermekünkkel, akiknek éppoly vörös és göndör a hajuk, mint az apjuknak. Ám semmi örömet nem leltem ezekben a jelenetekben. Amikor a száműzöttek utolsó csoportjával végre mi is megérkeztünk anyámmal Perpignanba, Astruc a városkapunál várt bennünket, távolba révedő tekintettel, elveszetten a sürgő-forgó emberek között. Amikor megpillantott, félénk mosolyra húzta ajkát. Elindultunk megrakott szekerünkkel a callba, amely közvetlenül a királyi palota alatt terült el; a déli nap perzselte a fejünket. Úgy éreztem, mélységes ellenszenv árad a helybéliekből, akik az út szélén álltak és figyeltek, mert bár egy szót sem szóltak, látszott, hogy azt gondolják: mi keresnivalótok van itt, idegenek? Ez a föld a miénk, ez a levegő a miénk, és nem adunk nektek semmit! Az anyámnak és nekem kijelölt ház, amelyen Izsák unokabátyám családjával osztoztunk, a call falain belül állt. Azt hiszem, ez volt talán az egyik legrozzantabb épület, mindössze két lakható szobával és egy bűzös kúttal, amelyet meg kellett tisztítanunk a döglött patkányoktól és csótányoktól. A tetőről hiányzott a cserepek fele, és szinte az összes gerenda kilazult, és át- meg átlyuggatta őket a szú. Astruc jó darabig velünk maradt, hogy segítsen a legsürgősebb javításoknál, de semmi utalást nem tett az eljegyzésünkre, és egyáltalán nem bánt velem másképp, mint szokott. Az esküvő témája is csak akkor merült fel, amikor abbahagytuk a munkát és leültünk a ház egyetlen tiszta sarkában. – Intéztél már valamit, Astruc? – kérdezte Izsák. – Én is épp ezt akartam kérdezni – mondta anyám, mielőtt Astrucnak ideje lett volna válaszolni. – Mennél hamarabb útra keltek, annál hamarabb velünk lesztek mind a ketten újra. Azonkívül ez a leány már nem sokáig tudja azt a rengeteg szót fejben tartani, efelől biztos vagyok. Még megbetegszik, ha így folytatja. – Már beszéltem a perpignani rabbival – válaszolta Astruc először anyámra és Izsákra, majd egy végtelennek tűnő pillanat után reám pillantva. – Azt mondja, bármikor összeházasodhatunk, ezért úgy gondoltam, hogy mához egy hétre, újholdkor megtarthatjuk az esküvőt. – Nekem megfelel – szólt anyám, majd hozzám fordulva felvonta a szemöldökét, jelentőségteljes pillantást vetett reám, és megkérdezte: – Neked is megfelel? Először nem értettem a kérdést, de aztán rájöttem, hogy a havi vérzésemre céloz. Lehet, hogy furcsának tűnik, de az Astruckal kötendő házasságom intim részletei addig fel sem merültek bennem. – Igen, igen – bukott ki belőlem. Hosszú, kínos csend következett. Senki sem tudta, mit mondjon. Olyanok voltunk, mint az éji tengeren céltalanul hánykolódó hajók. Koloma a földön ült két gyermekével, és búskomor szemével meg az örökösen elégedetlen arckifejezésével nézett reám. Astruc hirtelen felállt, tett valami határozatlan mozdulatot, majd távozott.

*** A következő hét éjszakán összezsúfolódva aludtunk a két dohos szobában. A hőség nem enyhült, a poloskák megszaporodtak. A napok a ház takarításával teltek, és útitársainkat alig láttuk. Szétszóródtunk a call különböző részeiben, ráadásul néhány család a közeli falvakban keresett menedéket; az összetartozás érzése, amelyből oly sok erőt merítettünk a vándorlás során, most elveszett. Amikor mégis találkoztunk valamelyik régi szomszédunkkal vagy táborbéli barátunkkal, csak az őt ért csapásokról hallgattuk. „A házunk tökéletes romhalmaz…” „Bonadona ágynak esett az aggodalomtól…” „Ráhel kisbabája halva született…” És mivel egyikünknek sem volt készpénze, kereskedőktől és uzsorásoktól kellett kölcsönkérnünk, hogy kifizethessük a lakbért és fedezhessük napi szükségleteinket. Hamarosan erőt vett rajtunk a csüggedés. Az esküvőt egy héttel azután tartottuk a zsidó negyed kis zsinagógájában, hogy megérkeztünk Perpignanba, a hiú remények városába. Az ünnepséget megelőző estén anyám sírt, és a haját tépte kétségbeesésében, amikor felidézte saját esküvőjét. Sűrű sóhajtozások közepette elmondta nekem, hogy őt számtalan rokon kísérte, akik elhalmozták ajándékokkal (ezek javát, idézte fel keserűen, el kellett adnia vagy Gironában kellett hagynia). Elmesélte, hogy az esküvői vigasság három-négy napig tartott, dallal, tánccal és finom ételekkel. – És az én egyetlen leányom akkor megy férjhez, amikor mindenünket elvesztettük, amink csak volt! – jajveszékelt. De hogy igazságos legyek vele, miután szabad folyást engedett bánatának, mindent elkövetett, hogy egy kicsit megszépítse a napomat. Reggel nagy hűhót csapott körülöttem, és elvitt a mikvébe, hogy rituális fürdőt vegyek a Törvény előírása szerint. Később, amikor visszatértünk a házba, segített felvenni a vörös ruhámat, amelyen már nem voltak aranygombok, mert levágtuk őket Gironában, és a fejemre fehér virágokból font koszorút tett, amelyet az összes nyomorúság és zűrzavar közepette is sikerült valahogy elkészítenie. Még két-három barátnőmet is meghívta, akiknek családja a közelünkben lakott, hogy jöjjenek és ünnepeljék meg a menyegzőmet „a könyv szerint”, és egy tál nyalánkságot készített nekik. Rosa és Koloma csatlakozott a kórushoz, amikor a leányok egy szép dalt énekeltek, amelyik így kezdődik: Narancsfa árnyékában ül a menyasszony és vőlegénye. Koloma bánatos érzelemtől fűtött mély hangon, Rosa pedig úgy dalolt, akár a tengelice. Én merengve hallgattam őket, szinte nem is tudatosult bennem, hogy rólam énekelnek, hogy én vagyok a dalbéli menyasszony, aki a virágzó narancsfa alatt ül. Az igazat megvallva nem tudnám megmondani, hogyan éreztem magam, vagy milyen gondolatok jártak a fejemben, mert az a nap még ma is furcsa álomnak tűnik, amelyben én csupán akarat nélküli báb voltam. Délután anyám elvitt a zsinagógába, ahol házasságot kötöttem a harminckét éves Astruc ben Salomóval a Girona tartománybeli Besalú városából, Ezsdrás ben Salomó és Blanca Hebrea fiával. Lévi rabbi és Ábrahám, a varga volt a két tanú. Jelen volt még Izsák, Koloma és két gyermekük. Sámuel Adret, Perpignan városának rabbija adott össze minket egy fallal körülvett kertben, a zsinagóga mögött, ugyanolyan szertartásokkal, amilyeneket a gironai esküvőkön láttam: Astruc és én a hüpe alatt álltunk, és a rabbi megáldotta a kehely bort, mielőtt átnyújtotta nekünk, és ittunk belőle annak jelképeként, hogy attól kezdve mindent megosztunk életünkben. Az esküvői ceremónián Astruc benyúlt a kabátja mellényzsebébe, és elővett egy aranygyűrűt, amelyet az ujjamra húzott; minden bizonnyal Perpignanban vásárolta, csak az Úr tudja, miféle pénzből. Különleges gyűrű volt, amelyet oly finoman cizellált miniatűr ház díszített, hogy szerkezetének minden egyes részletét látni lehetett: a tetőcserepeit, az oszlopait és boltíveit, aprócska ajtóit és ablakait, tökéletesen arányosan. És amikor Astruc kimondta a szavakat: „lásd, nékem szentel e gyűrű, Mózes és Izrael törvénye szerint”, megéreztem a mondatból áradó

isteni erőt, mintha a szavak messziről jönnének, mintha valami ősi hang csendülne. Aggodalommal pillantottam Astrucra, abban a reményben, hogy képes leszek örömet szerezni neki, mivel megértettem, hogy a kezemet ékítő ház nemcsak a kettőnk otthonát jelképezi, amelyben együtt élünk majd és gyermekeink születnek, hanem az emlékezet házát is, amelyben A liliomok lánca szavait őrzöm. A menyegzői áldások után mindannyian kimentünk az utcára. A rabbik és Ábrahám, a varga, gratuláltak nekünk, és a családom minden tagja egymás után gyengéden megölelt: anyám, Izsák, Koloma, Rosa. Az anyja karján ülő kis Józsué búcsút intett csöppnyi kezével, mivel ez volt az egyetlen mozdulat, amelyet ismert. – Még nem ment el! – kiáltott fel anyám, és mindnyájan elnevettük magunkat. Egy ideig álldogáltunk az utcán meglehetős bizonytalanságban, hogy mit is kellene most tennünk. Rendes körülmények között díszvacsora következett volna a menyasszony házánál. De nem volt sem asztalunk, sem székünk, sem asztalneműnk, tulajdonképpen semmink sem volt, ami az alkalomhoz illett volna. – Arra gondoltam – szólalt meg anyám –, hogy mivel nincs megfelelő házunk az esküvői vacsorához, kisétálhatnánk a városból, és kereshetnénk egy szép helyet az ünnepléshez. Hoztam magammal egy cipót meg egy üveg bort. Ami pedig az éjszakát illeti, Madona Dolca, a rabbi felesége nagylelkűen felajánlott egy kényelmes hálószobát a menyasszony és a vőlegény számára. A rabbi felesége, egy ragyogó mosolyú, gömbölyű kis asszony épp abban a pillanatban lépett ki a zsinagóga melletti házukból, hogy gratuláljon nekünk, és meghallotta, amit anyám mondott. – Ugyan már! Most rögtön be kell jönniük hozzánk. Egy szempillantás alatt megterítem az asztalt, és kerítek néhány széket. Így hát valamennyien követtük a házba, ahol bevezetett minket a kellemesen hűvös, szépen berendezett ebédlőbe. Változatos formájú olajlámpások függtek a mennyezetről, és a magas, finom mintázatú, faragott tálalószekrényben tartotta Madona Dolca az étkészletét meg az asztalneműjét. Amikor megterítettek, anyám elővett egy cipót, amelyet aznap hajnalban sütött, amikor én még aludtam. Virágcsokor alakúra formázta, és átkötötte egy fényes, kék szalaggal oly szépen, hogy szinte kár volt megszegni. Készített egy kis mézes süteményt is (most nem felejtette bent a kemencében!), és hozott magával egy üveg édes bort. Madona Dolca sürgölődött, arcán mosoly ült a fehér, karimátlan kalap alatt; pompás hallevest szolgált fel, amely sűrű volt a zöldségektől és a beleszelt kenyértől, férje pedig elővett néhány üveg finom fehérbort. Régen nem ettünk már ilyen jót, és az ízletes ételtől emelkedett lett a hangulat, megélénkült a társalgás. Vacsora közben Madona Dolca bejelentette, hogy a saját hálószobájukat engedik át nekünk éjszakára. Én tiltakoztam, de ő nem hallgatott rám. – Ez különleges éjszaka nektek – mondta, és megpaskolta a kezemet. – És áldjon meg benneteket az Úr igazi boldogsággal és sok egészséges gyermekkel. – Kegyedet pedig hosszú élettel, hogy ezt megérhesse – válaszoltam. Velem szemben volt egy kis ablak, azon keresztül figyeltem, ahogy a naplemente megváltoztatja az ég színét, és a halvány háttér előtt felragyognak az első csillagok, oly finoman és félénken pislákolva, ahogyan csak az újhold első napjain szoktak. Nem sokkal később, amikor az ajtóban elbúcsúztam Izsáktól és anyámtól, már a keskeny holdsarló is felkúszott az égre. Sámuel rabbi, aki szintén látta a fény meggörbült sugarát, kisétált az elülső udvarba, és a menny felé emelve kezét, az ismerős szavakat recitálta: – Áldott vagy te, Uram, Istenem, a világegyetem Királya, kinek szava megteremte a mennyet… ki megparancsolá a holdnak, hogy újuljon meg, legyen a dicsőség koronája mindazoknak, kik általa születtek az anyaméhből, kik az eljövendő időben maguk is

hasonlóképpen megújulnak, hogy dicsőítsék Teremtőjüket s dicső királyságát. Áldott vagy te, Uram, ki megújítod a hónapokat. Az újhold áldása soha még ennyi bizonytalanságot nem tartogatott se nekem, se a többieknek. Hamarosan a széles, puha ágyban feküdtem, s vártam, hogy Astruc bejöjjön a szobába. Több bort ittam, mint szoktam, és szédültem, de összeszedtem minden erőmet, hogy nyugodtnak és boldognak tűnjek, és Vidal képét egyszer s mindenkorra kiűzzem lelkemből. Astruc bejött, és elfordította a tekintetét, amikor meglátta csupasz karomat és a párnán szétterülő, kibontott hajamat. Közelebb lépett az ágyhoz, de ahelyett, hogy egészen odajött és megölelt volna, betakarta karomat a lepedővel, és leült mellém egy zsámolyra. Aztán mély levegőt vett, és megszólalt. – Őszinte voltam, Alba, amikor azt mondtam, feleségül akarlak venni, hogy védelmezhesselek az utazás alatt. Örömet szereztél nekem, és örömet szereztél Adonájnak, amikor elvállaltad az embert próbáló feladatot, amelyet eléd állítottam. Addig azonban nem hálok veled, amíg nincs otthonunk, amelyben élhetnénk. Miután hosszú megbeszélést folytattam házigazdánkkal, Perpignan rabbijával arról, hogy milyen házastársi kötelességek hárulnak rám az Úr színe előtt, arra a meggyőződésre jutottam, hogy a miénk kivételes házasság, hiszen rendes körülmények között nem jött volna létre addig, amíg nem találunk egy helyet, ahol megállapodhatunk és gyermekeink születhetnek. Nem hiszem, hogy az Úr bűnösnek találna azért, mert nem teszlek magamévá, amíg úton vagyunk. Azt is tudom, hogy Vidal Rubenhez mentél volna, ha a kiűzetési ediktum el nem választja tőled, s bár azóta eltelt némi idő, és megismertem a lelked, az eszed és a természeted, soha nem nyílt alkalmam, hogy szerelmes férfihoz illő módon udvaroljak neked, még az eljegyzésünk óta eltelt tíz nap alatt sem, hiszen mint jól tudod, túlságosan lefoglalt sok minden más. Remélem, drága feleségem, hogy a Mindenható segítségével, áldott légyen az Ő neve, idővel megtanulsz majd szeretni. És most pihenj, hiszen hosszú nap áll előttünk, ha megvirrad. Meglepetten néztem rá. Meghatott nemes viselkedése, és megkönnyebbültem a gondolattól, hogy – legalábbis pillanatnyilag – testileg nem kell őt megismernem. Úgy éreztem, hogy a szobát elönti a béke, és azt motyogtam: – Jó ember vagy, Astruc. És már aludtam is. VII. ÚTON VELENCÉBE Aznap éjjel azt álmodtam, hogy a kőhídon állok Gironában. Másnak tűnt, mint a valóságban, ahogy ez az ismerős dolgokkal gyakran megesik álmunkban. Mindkét oldalán magas aranyoszlop emelkedett, tetején drágakövekkel ékített koronával, amely szikrázott a lenyugvó nap fényében. Figyeltem, ahogyan Vidal elsétál tőlem; rázkódott a háta, és ebből tudtam, hogy sír. A nevét kiáltottam, és hangom rezdülésétől megmozdult a víz, a drágakövek tükörképe csillogni kezdett, színük összeolvadt és olyan tarka mintákat alkotott, mint apám falikárpitjának díszei. Vidal nem figyelt a kiáltásomra, ezért megpróbáltam utánaszaladni, de a szandálom mintha odaragadt volna a híd macskaköveihez, nem tudtam megmozdulni. Hirtelen gyönyörűséges hajó tűnt fel a láthatáron, kék selyemvitorlái dagadtak a szélben, orrán sárkányfej. Lefelé siklott a folyón, ám amikor a hídhoz ért, hirtelen megállt, mert árbocai nekiütköztek a korlátnak, és kemény, fémes hangon kitartóan döngették a vasat. Ekkor láttam, hogy egy lélek sincs a hajón; csak céltalanul sodródik, nincs, aki kormányozza. Ismét Vidal után kiáltottam:

– Vidal, szállj fel velem erre a hajóra! Ha leszereljük az árbocait, könnyűszerrel áthalad a híd alatt, és kivisz bennünket a tengerre. Aztán keresünk egy országot, ahol együtt élhetünk. Erre Vidal hátratekintett, de már nem Vidal volt, hanem Astruc, aki mosolyogva közeledett felém. Riadtan ébredtem, és amikor körülnéztem, eltartott egy ideig, mire rájöttem, hol vagyok. Napfény áradt be a zsalugáterek résein, és megvilágította a sarokasztalon álló fehér százszorszépcsokrot és az ágy sötét, rovátkolt oszlopaira kötött fehér szalagokat. Az üres hely mellettem elárulta, hogy Astruc ott aludt, de anélkül, hogy bebújt volna a takaró alá. Ruháim egy széken feküdtek kikészítve az utazáshoz: alsószoknya, pruszlik, szürke szoknya, köpeny és egy fehér kalap, amilyet a férjes asszonyok viselnek. A cipőm és egy zsák, amelybe a vörös ruhámat és néhány személyes holmit csomagoltam, a földön hevert. Egyszer csak tudatosult bennem, hogy még mindig szól az a döngő hang, amelyet álmomban hallottam. Kívülről jött. Felkeltem az ágyból, és odaléptem az ablakhoz, hogy lássam, mi okozza a zajt. Fejemet a zsalugáter egyik szárnyához támasztottam, másik szárnyát pedig kinyitottam, de csak épp annyira, hogy lenézhessek az udvarra, ám engem ne lássanak. Ott állt Astruc, a kovácsnak segített a lovainkat patkolni. Inge ujját felgyűrte, s ettől láthatóvá váltak a tejfehér, szeplős bőre alatt duzzadó izmai. Azon töprengtem, hogy vajon mitől lett ilyen erős a karja, és felötlött bennem, mily keveset tudok erről a nem mindennapi férfiról, aki immár a férjem. Mivel a házassági szerződés megemlítette, tudtam, hogy első feleségét, Gabriela Lévit szülővárosában, Besalúban vette el a mi időszámításunk szerinti 5245. esztendőben, és hogy az asszony két év múlva gyermektelenül távozott az élők sorából. Homályosan felderengett bennem a kérdés, hogy Gabriela miben halhatott meg, és kevésbé homályosan az is, hogy Astrucot vajon mennyire viselte meg az elvesztése. Félig csukott szemmel és félig csukott ablakból figyeltem, hogy megpróbáljak megragadni valamit a gondolatokból és érzésekből, amelyeket, ezt biztosra vettem, magában rejteget. Mivel azonban nem voltam szerelmes belé, képtelen voltam a lelkébe látni. Abban a percben megpillantottam anyámat, aki a meredek sikátoron közeledett a rabbi háza felé. Súlyos kosarat cipelt, és nehezen lépkedett. Ápolatlannak és elgyötörtnek látszott, sötét fátyla alól őszülő hajtincsek bukkantak elő. Rádöbbentem, hogy száműzetésünk fokozatosan megfosztja erejétől, és hogy hirtelen megöregedett. Nem mosolygott, amikor elhaladt Astruc mellett, de úgy tűnt, hogy udvariasan üdvözlik egymást. Néhány perc múlva, amikor lementem a konyhába, anyám háttal az ajtónak állt, és kibámult az ablakon; a kosarat, amelyet hozott, a lába mellé tette a padlóra. Astruc és a kovács még mindig ott volt az udvaron, és a két hátast patkolta: Astruc öszvérét és Falaguerát, az én fehér kancámat. – Jó reggelt, anyám – szólaltam meg. Megfordult, és bánatos tekintetet vetett rám. – Igazán el kell menned? – kérdezte. – Talán hozzámentem volna, ha nem gondolom, hogy el kell mennem? – kérdeztem szárazon, és megpróbáltam elnyomni a haragot, amelyet kérdése keltett bennem. Egy ideig mindketten hallgattunk. Aztán anyám feltette a kosarat az asztalra, és levette róla a fehér vászonkendőt, amellyel letakarta. – Hoztam egy kis élelmet az útra – mondta. – Cipó, hús és alma. – De hát miféle pénzből? Nyilván kölcsön kellett kérnie… – Ma kora reggel eladtam a hímzett selyemruhámat a piacon. Igen, tudom, ott van a váltónk; de Izsák azt mondta, egyik jegyzőhöz se vigyem el Perpignanban, amíg nem tudjuk, meddig maradunk itt. Nápolyban bocsátották ki, és az ügyintézés roppant lassú a

két ország között. Csupa papírmunka, meghatalmazások és utazások egyik helyről a másikra. Örökké tartanak! – Eladta a gyönyörű selyemruháját, amely apám szövőszékén készült?! – Mi mást tehettem volna, Alba? Miből élnétek az utazás alatt? Gondoltál erre? – Elhallgatott, tekintete elbizonytalanodott és a távolba révedt. – Különben is – tette hozzá, mintha csak magában beszélne –, mi szükségem most arra a selyemruhára? Csupán bolygatta az emlékeket Gironáról és mindarról, ami ott maradt. Megvan nekem a falikárpit. Azt soha nem fogom eladni. Azt erővel kell majd elvenniük tőlem. Szomorú pillantást vetett reám, amely őszi estékre, egy álmos gyermeknek dúdolt halk dalokra emlékeztetett. Aztán felemelte a kezét, kiegyenesedett, és eligazgatta a fehér vászonfátylat, amely most először borította a fejemet és a vállamat. – No, nézd csak, Alba, férjes asszony lettél – sóhajtott fel. – Ne felejtsd el, szelíden és engedelmesen kell viselkedned a férjed jelenlétében. Jól ismerlek, és tudom, milyen büszke és keményfejű tudsz lenni. Most már a szolgája vagy az Úr szemében, áldott légyen az Ő neve. – Megtartom a büszkeségemet magamnak, anyám – válaszoltam. – Tán nem fogadtam el eddig is panasz nélkül mindent, ami reám méretett? – Túlságosan is sokat elfogadtál, ha engem kérdezel – válaszolta. – Astrucnak és Lévi rabbinak nem volt joga azt követelni egy ilyen fiatal leánytól, mint te, hogy tanuljon meg ennyi szentséges szót. Biztos vagyok benne, hogy ez gyengíti az elmédet. Most meg itt van ez a veszélyes utazás Velencébe. – És kezét az égre emelve hozzátette: – Jaj, Uram, a világegyetem Teremtője, óvd meg az én Albámat. – Ha ez az Ő óhaja, meg fog óvni, anyám. – Amíg távol vagy, megpróbálok egy nagy kemencét építeni, és újra sütni. Mindennap imádkozni fogok az épségedért. Ebben a percben Astruc lépett a konyhába. – A lovak készen állnak – jelentette be. A házban búcsúztunk el egymástól, nehogy felhívjuk a szomszédok figyelmét a távozásunkra, és köszönetet mondtunk Sámuel rabbinak meg a feleségének vendégszeretetükért. Aztán útnak indultunk Velencébe. Lovainkat először végigvezettük a sikátoron, aztán át a sötét bolthajtáson, amely egy szélesebb útra nyílt, és végül le azon a meredek domboldalon, amelyen eljutottunk egészen a város keleti kapujáig. Kevés ember járkált a városban ily kora reggeli órán; csak néhány asszonyt láttunk söprűvel és vödörrel, akik a házuk előtt fellocsolták az utcát, hogy felfrissítsék a levegőt, és hogy ne szálljon mindenütt a por. Amint kiértünk Perpignanból és elindultunk Narbonne felé, felültünk lovainkra, és én néhányszor hátratekintettem, amíg a vörös fallal körülvett város oly kicsire nem zsugorodott, mint egy varródoboz. A Perpignan keleti oldalán elterülő vidéket is szőlőskertek és gyümölcsfák borították, ám ahogy haladtunk a dombok felé, a táj egyre vadabbá vált, sárga és száraz lett, s fehér sziklák hatalmas foltjai tarkították; semmi használható nem nőtt arrafelé, csupán sűrű bokrok, amelyeket a makacs szél ereje mind egy irányba hajlított. A forróság nem enyhült, és amikor a lovak felkaptattak a sziklás ösvényen az első domb tetejére, rémülten láttam, hogy újabb útszakasz nyúlik el előttünk, hosszú és elhagyatott, és közel s távol sehol egy falu, de még tanya sem, amely megtörné az egyhangúságot. Nem voltam lovagláshoz szokva, úgyhogy minden csontom fájt. Déltájban utazók egy csoportjával találkoztunk, akik leszálltak lovaikról, hogy friss vizet igyanak az út menti forrásból egy fenyőfa árnyékában. – Álljunk meg egy kicsit, Astruc – kérleltem –, ki vagyok tikkadva.

– Bőven van még víz a kulacsban – válaszolta, és komoran az utazók felé bökött a fejével, akik minket néztek, és hozzám hasonlóan talán azon csodálkoztak, hogy miért megyünk tovább. Miután elhaladtunk mellettük és hallótávolságon kívül kerültünk, panaszkodni kezdtem. – Hogy képzeled, hogy kibírom víz és pihenés nélkül, Astruc? Miért nem állhattunk meg? Astruc dühös pillantást vetett rám. – De hisz az a dolgom, hogy megvédjelek! Nem láttad, hogyan néztek rád? Nem láttad, mi történhetett volna veled? Túlságosan ártatlan vagy, Alba, túlságosan ártatlan! Nem láttad meg a vágyat a szemükben, az erőszakot a szándékaikban? Annyira megdöbbentem, hogy még csak nem is válaszoltam. A három fiatal férfi, akik mellett elmentünk a forrásnál, leplezetlen kíváncsisággal bámultak reánk, ez igaz; végül is idegenek voltunk. De vágy és erőszak? Nem, gondoltam, maga Astruc az, aki vad vágyat érez irántam, és még csak tudatában sincs ennek. Viselkedésének semmi köze elszántságához, amellyel a fejemben lévő kabbalisztikus szöveget akarja óvni. A forróság és kényelmetlenségek ellenére utazásunkat felderítette a csillámló tenger látványa, amely jobbra tőlünk öblöket és lagúnákat alakított ki az alacsony, kopár dombok között. Napnyugta előtt elértük Narbonnet, a fehér kövek és bájos kertek városát, amelyről oly sokat hallottam Ismáel nagyapámtól. Narbonne zsidóságát régi szálak fűzték Gironához: három évszázaddal korábban ez volt Vak Izsák, az első igazi kabbalista otthona, aki számos gironai kabbalistának adott inspirációt és útmutatást. És ez volt a hely, ahol meg kellett találnunk az első szemet az emberi láncban, amely reményeink szerint elvezet majd bennünket Velence városába. A férfit Simonnak hívták, ékszerész volt, és Dolcának, a perpignani rabbi feleségének az unokatestvére. Elég könnyen ráakadtunk a boltjára a zsidónegyed főutcáján, és amint beléptem abba a kis, lambériás szobába, ahol egy fényes bronzmérleg uralta a pultot, úgy éreztem, hogy körülölel a béke. Simon egy függöny mögül lépett elő, kezében kis fémrúddal, amelyhez két nagyítóüveget erősített, egyet-egyet mindkét szemének, gondoltam, és mély, zengő hangján udvariasan érdeklődött, hogy mi járatban vagyunk. Sötétvörös posztóból készült egyszerű kaftánt viselt, és az öve alatti redők elegánsan hullottak alá. Szakálla rövid és ápolt volt, vonásai merészek, sötét szeme meleg értelmet sugárzott. El van ragadtatva, mondta, hogy hírt hall Dolca unokatestvéréről, és mi sem könnyebb, mint hogy a segítségünkre legyen. Éppen másnap indul kereskedők egy csoportja Marseille kikötőjébe, ahol hajóra szállnak Genova felé. Megkérdi, utazhatnánk-e velük. Nem fogják elutasítani, mondta, mivel nem egy szívességgel tartoznak neki, az ő társaságuk pedig garantálja biztonságunkat az országúton és szerencsés átkelésünket a tengeren. Amikor Genovába érünk, egy Salamon Canetti nevű férfit kell keresnünk, a főzsinagóga rabbiját, aki meg tudja majd szervezni utunkat Velencébe. Addig is, ha már sehová sem kell mennünk, tölthetjük az éjszakát egy kis melléképületben, a bolt mögött. Tart ott egy szalmazsákot, amelyen néha pihen egy keveset napközben, ha lanyhán megy az üzlet. – Áldja meg az Úr a kedvességéért – hálálkodott Astruc. – Hová lennénk, testvérem, ilyen időkben, ha nem segítenénk egymást? – válaszolta Simon. Én pedig azt gondoltam: túl simán mennek a dolgok. Vajon meddig tart még ki mellettünk a szerencse? Másnap kora reggel búcsút mondtunk házigazdánknak, és megkezdtük utazásunk második szakaszát. A szóban forgó kereskedők keresztények és fivérek voltak, három dörgő hangú és nyers modorú férfi. Portékájuk, amelyet egy kis, öszvér húzta kocsiban és

lovaik nyeregtáskáiban vittek, finom fazekasáruból meg kis üvegcsékbe töltött illatosított olajokból, rózsavízből és ilyesmiből állt. Ezenkívül hímzett brokátot és damasztot, valamint rendkívül finom géztekercseket is vittek, amelyek, ahogyan Astruc magyarázta, Frankhon északi részéből származtak. Mivel én voltam az egyetlen nő a csoportban, csendben lovagoltam szorosan Astruc mellett, és hálásan vettem fel a fiatal, szemérmes feleségnek, a férj árnyékának szerepét. A fém kocsiváz csörömpölését és a lovak kitartó ügetését túlharsogta a kereskedők kiabálásának és nevetésének hangja. És ahogy haladtunk előre, elhagyva mezőket és parasztházakat, zöldségeskerteket és teheneket, elhagyva kemény munkájukat végző férfiakat és nőket, miközben figyeltem, ahogy a fák árnyéka lassan megnyúlik a délutáni napsütésben, csupán arra tudtam gondolni, hogy megyünk előre; szinte elfelejtettem utazásom célját, megadtam magam a sorsnak, ahogy a gyermek megadja magát az álomnak, amikor anyja lágyan elringatja. Egynek éreztem magamat a látható világgal, amely szintén vakon megy előre a holnapba, követve a Teremtő kiszámíthatatlan akaratát, és megértettem, hogyan kapcsolódik minden egyes dolog valami máshoz, és az a más megint csak valami máshoz úgy, hogy a világ szorosan összeszőtt szálak szövetét alkotja, a minták és színek végtelen számú változatát hozva létre, mint apám szövőszékének selymei és damasztjai. Már majdnem besötétedett, amikor egy fallal körülvett település tűnt fel a láthatáron. – Itt megállunk – kiáltotta el magát a kocsi hajtója. – Hol vagyunk? – kérdezte Astruc. – Béziers városánál – válaszolta a másik kereskedő. – De ez a fogadó jobb, mint bármelyik a városban. Attól tartok, hogy a fogadós nem kedveli a zsidókat. De hát ez a maguk baja, nem az enyém! Ahogy közeledtünk az épületegyütteshez, egy rongyos kölyök lassan kinyitotta a fakaput, idétlenül mosolygott és bólogatott, amíg az utolsó ló is beért a bekerített udvarra. Aztán odavezette a fáradt állatokat az itatóvályúhoz, a hosszú, kövezett udvar túlsó végére. A fogadó nagy ház volt, elöl széles, hat-nyolc fokból álló lépcsővel, amely némi eleganciát kölcsönzött a helynek, a főépület két oldalán pedig, kitöltve a téglalap alakú udvart, a melléképületek, istállók, csűrök és csirkefuttatók helyezkedtek el. A három kereskedő feldöngetett a lépcsőn a bejárathoz, és kopogás nélkül berontott. Bennünket otthagytak az udvaron, csomagjaink a földön. – Bemegyek friss vízért – mondta Astruc. – Várj meg itt, az ajtónál. Felmentünk a lépcsőn, és én kint várakoztam. Astruc félig nyitva hagyta az ajtót, úgyhogy bepillanthattam a tágas étkezőbe, ahol két hosszú asztal állt, és mindkét oldalon boroshordók sorakoztak. Nagy volt az örvendezés és a hátak lapogatása, amikor a kereskedők üdvözölték barátaikat, és két fiatal nő igencsak szűk pruszlikban fel-alá szaladgált, boroskancsókat és olajbogyóval meg kenyérrel megrakott tányérokat tettek az asztalokra. Láttam, hogy Astruc türelmesen áll a konyhaajtónál, a vízre várva. Senki sem figyelt rá, míg azután végtelennek tűnő várakozás múltán észrevettem, hogy ismét szól a kocsmárosnénak. A rettentően kövér kocsmárosné, aki szemlátomást roppantmód élvezte a kereskedők legutóbbi kalandjairól szóló meséket, abbahagyta a nevetést, és a fejét rázva, nyilvánvaló megvetéssel tetőtől talpig végigmérte Astrucot. De valamelyik kalmár szólhatott egy jó szót Astruc érdekében, mert az asszony felragadott egy korsó vizet az asztalról, és gorombán Astruc kezébe nyomta, mintha azt mondaná: „nesze, aztán fogd be a szád!” Máig sem értem, hogy mi történt ezután, vagy Astruc hogyan lehetett oly ügyetlen, de a korsó leesett és összetört. A kocsmárosné felemelte az öklét, és fenyegetően rázta, miközben ordított:

– Takarodj innen, te koszos zsidó! Nem kelletek az országotokban, és itt sem kelletek, ti kútmérgezők. Balszerencsét hoztok, ahová csak mentek. Kifelé! Azt mondtam, kifelé! Astrucnak a szeme se rebbent. Büszkén kisétált a kocsmából, megfogta a karomat, és így szólt: – Nincs jelentősége, Alba. Van még egy kis víz a korsónkban, bár éppenséggel lehetne frissebb is. Köpenyünkön aludtunk a szabad ég alatt. Egyáltalán nem bántam. Ellenkezőleg, élveztem, hogy a mennyei kupola alatt fekszem, és megfigyelhetem a csillagok fényes izzását. Éreztem, hogy a világegyetem békéje behatol a lelkembe, és lecsendesíti harmóniájával. Tévedhetetlen egyensúlya részemmé vált, és átéltem, amint az éber meg az alvó, a férfi meg a nő és a világot alkotó összes többi ellentétpár belém hatol. Olyan volt, mint egy áldás, mint az éjszakai égből áradó békesség, ugyanabból az égből, amelyet gyermekkoromban figyeltem meg Ismáel nagyapámmal Gironában, amikor felvitt a dolgozószobája erkélyére, és megmutatta nekem a zodiákus jegyeket meg az égitestek helyzetét. Ugyanaz az ég, amelyet tán Vidal is fürkész ebben a pillanatban, ugyanaz az ég, amely titokzatosan szikrázik az idők végezetéig. És mégis, ez a félelmetes szépség csupán igen távoli visszfénye a Teremtő szépségének, amely meghaladja az emberi értelmet, akárcsak az Ő szent attribútumai. Mert ennyit megtanultam az agyamba vésett kabbalisztikus könyvből: Isten úgy teremtette a világot, hogy lénye kiáradt négy szférába vagy világba, kimondhatatlan nevének négy betűjéhez hasonlóan, és hogy ebből anyagi világunk áll a legalacsonyabb fokon. Az anyagi világ, amelyet – ezt elismerem – időnként durvának látok, és méltatlannak arra, hogy „a Teremtő öltözékének” nevezzék, aznap éjjel csodálatosnak tűnt, és én megköszöntem az Úrnak, hogy látást adott nekem, amelynek segítségével felfoghatom. Ahogy a könyv mondta: Senki sem tudja megszámlálni a csillagokat, csupán a Teremtő, mert az Ő hatalma végtelen. Ezért áll az írásban: „Megszámlálá a csillagokat, és mindegyiknek nevet ád.” Ahogy ott feküdtem, feltekintve a csillagok miriádjára, és a világegyetem végtelen voltáról elmélkedtem, hirtelen megvilágosodást éreztem, hasonlóan ahhoz, amit a fürdőházban éltem át. Azon a napon, miközben egy kényelmes padon feküdtem és beszívtam a forró víz illatos páráit, megértettem, hogyan juthatunk el Isten tökéletesebb megismeréséhez. Most, ahogy ott feküdtem a kemény földön, eltöltött a bizonyosság, hogy az isteni fény sugara közeledik a lelkemhez, és megnyugvást ad, hogy amit cselekszem, tetszik az Úrnak. Talán, gondoltam, igaza volt Astrucnak, amikor azt mondta, hogy bizonyára valami szent célja van ennek az új exodusnak. Férjem hitte és vallotta, hogy kiűzetésünkre azért került sor, mert az emberiség végtelen gonoszsága felborította a kozmosz egyensúlyát, és mi, Szefárád zsidói lettünk a kiválasztottak, hogy jámborsággal és igaz élettel helyreállítsuk a rendet. És az első jámbor tettünk, mondta, hogy elvisszük a gironai misztikusok lámpását folyókon és tengereken át akárhová, ahová kell, Isten dicsőségére. Talán ezért éreztem oly békét a lelkemben a zűrzavaros események ellenére, amelyek az utóbbi időben körülöttem zajlottak, és ezért feküdtem alvó férjem mellett oly háborítatlanul, mint fölöttem a csillagfényes ég. VIII. BALJÓS ELŐJELEK Marseille kikötője hangyabolyra emlékeztetett. Soha nem láttam még ekkora nyüzsgést, még a legforgalmasabb piaci napokon sem Gironában, és a levegő kátrány- meg halszagtól volt terhes. Astruckal átverekedtük magunkat a ládák, deszkák, kötelek meg zsákvásznak halmain és az alkudozó kereskedők csoportjain. Majd megsüketültünk a halat kínálgató

árusok rekedt kiáltásaitól és a matrózok szüntelen ordítozásától, akik az orrtól a tatig, a fedélzettől az árboc tetejéig ismételgették a parancsokat. Sötétkék köpenyt viselő dokkmunkások rakodtak ki-be, arcizmaik megfeszültek a súlyos terhek alatt. A tengerpart mentén végig a legváltozatosabb hajók horgonyoztak: apró halászhajók, megerősített előfedélzetű kereskedőhajók, kis és nagy gályák és vitorlások. Nagyon keveset tudtam e járművekről, hiszen addig csak képen láttam hajót, Astruc azonban mindegyiket megnevezte, amikor elhaladtunk mellettük, sőt azokat is, amelyek az öböl közepén horgonyoztak, és elmagyarázta, mi a különbség közöttük. – Nézd! – mondta, és ujjával a távolba mutatott. –Látod azt a háromárbocos, öblös hajót? Az egy karavella. Erős hajó, ugyanakkor nagyon könnyű, és a felszerelése hosszú utakra is kitűnően alkalmas. Emlékszem, hogy épp mielőtt elhagytuk Gironát, meglátogatott egy zsidó Valenciából. A feleségével kapcsolatos papírokra volt szüksége, és miközben erről-arról fecsegett, elmesélte, hogy egy Kolumbusz Kristóf nevű portugál hajós… vagy talán olaszt mondott?… expedícióra készül három ilyen karavellával Indiába a nyugati tengereken keresztül. Úgyhogy képzeld csak el, milyen messzire el tud jutni egy ilyen hajó… Igazság szerint Astruc nem szokott olyan világi dolgokról beszélni, mint amilyenek a hajók vagy az expedíciókra induló férfiak, de igyekezett elterelni gondolataimat a fájdalomról, amely amiatt gyötört, hogy el kellett válnom Falaguerától. Szerettem volna egy istállóban hagyni Marseille-ben addig, amíg visszatérünk, követve a kereskedők példáját, akikkel együtt utaztunk Narbonneból. De Astruc nem bízott eléggé az istálló tulajdonosában, ezért úgy határozott, hogy akkor és ott eladja neki mindkét lovunkat. Én tiltakoztam, kérleltem, még sírtam is, feledve az anyámnak tett ígéretet, hogy nem mondok ellent a férjemnek. Mindhiába. Astruc hajthatatlan maradt: szükségünk van a pénzre, mondta később mintegy magyarázatként, és különben is jó árat kaptunk a két állatért. Mindez nagyon észszerűen hangzott, de engem semmilyen logikus érv nem tudott meggyőzni, és miközben a barátságtalan hajókat bámultam, állandóan az a szomorú, mindent értő tekintet villant elém, amelyet Falaguera szemében láttam, amikor megpaskoltam a hátát és a pofájához nyomtam az arcom, hogy búcsút mondjak neki. Most a dokkok mentén sétáltunk. Astruc még mindig beszélt. – Arra tartunk, a háromárbocos felé – mutatta –, amelyiknek emelt előfedélzete van, és a tatja is emelt. Épp egy matróz mászik fel a főárbocra, látod?… és kibontja a vitorlákat. A kereskedők mondták, hogy az idő alkalmas a kihajózásra, és még ma reggel elindulunk. Ha kedvező szelet kapunk, négy nap alatt Genovába érhetünk. Jaj, légy már egy kicsit vidámabb – szólt hirtelen elkeseredéssel, amikor látta, hogy nem sikerül elterelnie a gondolataimat. Most már elég közel jártunk a hajóhoz, hogy megcsodálhassuk az orrától a tatjáig húzódó kecses ívet, és a csinos kis játék tornyokat a fedélzetén. Mosolyt erőltettem az arcomra, és megpróbáltam örömmel gondolni az előttem álló tengeri útra. A narbonne-i kereskedők mutattak egy térképet Itáliáról az út során, egy színes tintával rajzolt nagy, szögletes pergament, és én megtanultam a városok nevét, amelyeken áthaladunk majd úton Velence felé: Tortona, Piacenza, Cremona, Mantua, Rovigo. A városokat főtemplomuk vagy citadellájuk miniatűr ábrája jelezte. Velence, a takaros, hatszögű fallal övezett várossziget képe arra a gyöngyház berakásos dobozra emlékeztetett, amelyben anyám az ékszereit tartotta kislánykoromban. Akárcsak az a picike kincsesládikó, amelynek kulcsát anyám mindig a szoknyája alatt őrizte egy zsinóron, ez a kép is különösen elbűvölt, olyan volt, mintha ígéretes tartalma belülről megvilágítaná. Legkevésbé a végtelenbe nyúló tenger tetszett a térképen, amelyet a térképészek madártollformába kunkorodó magas, kék hullámokkal és hatalmas szájú halakkal ábrázoltak. És ahogy az indulásra készülődő hajókat figyeltem, újra eszembe jutottak a

kalóztámadásokról és hajótörésekről szóló rémisztő történetek, amelyeket Ábrahám, a varga oly nagy előszeretettel mesélt. Még túl korán volt a beszálláshoz, amikor a hajóhoz értünk. A kereskedők, akik Marseille-ig kalauzoltak bennünket, portékájuk berakodását felügyelték, ordítoztak és káromkodtak a dokkmunkásokkal. Más utasok csak álldogáltak és várakoztak. Letelepedtünk Astruckal egy közeli kötélcsomóra, és ő átfogta a vállamat. Mély sóhaj szakadt ki belőlem. – Nagyon fáradt vagyok, Astruc – mondtam, és lehunytam a szemem. A levegőben harsanó szavak többnyire a helyi provanszál nyelven szóltak, amelyhez már hozzászoktam, de a hangzavarból ki tudtam szűrni más nyelveken kiejtett mondatokat is. Úgy véltem, hogy a számomra ismeretlen genovai vagy más itáliai nyelvjárások lehetnek. Már majdnem elszundítottam, amikor meghallottam, hogy két férfi gironai katalán akcentussal beszélget. – Nem rossz üzlet, mi? – kérdezte az egyik. – Az olaszoknak kitűnő szemük van, Jaume – válaszolta a másik. – Felismerik a jó bársonyt, ha eléjük kerül. Kinyitottam a szemem. A két férfi, akiket jól ismertem, gironai conversók fiai voltak. Egyikük a közelünkben lakott egy kis téren, amelyet Piaca de les Colsnak, Káposzta térnek neveztünk. A másik a Mercadal negyedben élt. Ez utóbbi apjának szövödéje volt, és annak idején közeli barátságot ápolt apámmal. Csak néhány lépésnyire álltak tőlem néhány utassal, akik szemlátomást arra vártak, hogy felszállhassanak a miénk mellett horgonyzó hajóra. Felültem, eligazítottam a szoknyám redőit és lesimítottam a fátylamat. Astruc, aki előzőleg kivette kis zsoltároskönyvét a zsákjából, föl sem nézett. Abban a pillanatban a Jaume nevű férfi felém fordította a fejét, és észrevett. Amikor azonban kinyitottam a számat, hogy megszólaljak, hiszen biztosra vettem, hogy üdvözölni akar, elfordult, és valamit súgott barátja fülébe, azután mindketten a csoport elejére siettek, hogy kikerüljenek a látókörömből. Bár sértett a viselkedésük, nem az irántam érzett megvetés jelének, hanem a rettegés megnyilvánulásának tekintettem, ami a conversókat az inkvizíciónak még a gondolatára is eltöltötte. Megdöbbentett, amikor arra gondoltam, hogy még ily távol az otthonuktól is félnek, hogy valaki meglátja, ha szóba állnak velem, és azon töprengtem, vajon a félelmük attól is visszatartja-e őket, hogy elmondják a szomszédaiknak és barátaiknak: láttak engem, amint egy férfi mellett ülök és a férjes asszonyok fátylát viselem. Újra sírva fakadtam a gondolatra, hogy Vidal esetleg értesül a házasságomról, és a hír elszomorítja. Astruc felemelte a fejét, és reám nézett. – Hát már soha nem hagyod abba a sírást a miatt a kanca miatt? – kérdezte. Aztán újra beletemetkezett a zsoltároskönyvébe. *** Két óra múlva már a kikötő keleti csücske körül hajóztunk. Astruc és én az előfedélzeten ültünk, a narbonne-i kereskedők pedig a taton foglaltak helyet, és a kapitánnyal beszélgettek. Két matróz magasan a főárbocon felhúzta és kifeszítette a vitorlákat, mielőtt elhagytuk a kikötőt. A vitorlák először vadul csapkodtak, olyanok voltak, mint egy szárnyával verdeső madár, amikor a csapdából próbál menekülni, azután szépen kidagadtak egy erős délnyugati széllökéstől. Teljes kibontott vitorlázatával a hajó hamarosan akkora sebességet ért el, amekkora nekem addig hihetetlennek tűnt, és félelemmel töltött el. De hát ez volt életem legelső tengeri utazása, úgyhogy megrémisztett a víz feketesége és a tornyosuló hullámok, amelyek a hajó oldalát nyaldosták. Gyomrom felfordult az állandó himbálózástól és a kátrány erős szagától. Ám ahogy kelet felé haladtunk partközelben, félve a kalóztámadásoktól, láttam, mily vad Frankhon partvidéke,

és hálát adtam az Úrnak, hogy nem gyalog vagy lóháton kell átvágnunk a veszélyes és barátságtalan szárazföldön. Az első két nap kedvező szelet kaptunk, és a hajó könnyedén siklott előre, ám a harmadik nap hajnalán felhők takarták az eget. Eleredt az eső, és a tenger viharossá vált. Hamarosan úgy éreztük, mintha a szél mind a négy égtáj felől egyszerre fújna. Aztán elállt a zivatar, és kibukkant a nap, ez azonban mit sem enyhített a hullámok erején, amelyek most már olyan magasak voltak, mint két férfi, ha egymás vállára áll. Halálra dermedtem az ijedségtől, és másra sem tudtam gondolni, mint a hajótörésekről szóló mesékre. Eszembe jutott Rábbá bár Bár Chone története, amelyet Ismáel nagyapám mesélt, és amely ezekkel a szavakkal kezdődött: „Két tengerész a nyílt tengeren hajózott egy rendkívül szeles napon, amikor egy hatalmas hullám hirtelen olyan magasra emelte őket, hogy megpillantották egy kis csillag alját, amely akkora volt, mint egy mustármező; ha a hullám még magasabbra dobta volna őket, biztosan elégnek a csillag fényében.” Valahányszor a hullámok felemelték, majd leejtették a hajót, felfordult a gyomrom. Szorosan beburkolóztam a köpenyembe, fejemet Astruc vállára hajtottam, és olyan mozdulatlanul ültem, ahogyan csak tudtam, miközben a hullámok percről percre hatalmasabbak lettek. Kezdtem a legrosszabbtól tartani. Mi lesz, ha hirtelen elsodor egy hullám? Nemcsak Alba veszne oda, hanem elméjének kincset érő tartalma is. Elképzeltem, amint Astruc visszatér Perpignanba, és láttam a vad rémület kifejezését Lévi rabbi arcán, amikor Astruc hiába próbálja emlékezetébe idézni a könyv egyes részleteit, amelyeket csak én tudok kívülről. Anyám beborítaná a fejét fekete kendőjével, és vigasztalhatatlanul zokogna, ám aztán hamarosan megadná magát, mint mindig, a Teremtő akaratának. És mit tenne Vidal, ha a halálhírem elérné Gironát? Újra eszembe jutottak a szavak, amelyeket a rendelet napján mondott: „nem élném túl, ha meghalnál”. Ebben a pillanatban egy minden eddiginél erősebb hullám vadul az oldalára döntötte a hajót, és mindnyájunkat eláztatott. – Elsüllyedünk! – sikítottam. – Kimentelek, ha beleesel a vízbe – nyugtatgatott Astruc, és átfogta a vállamat. – Ne félj, tudok úszni. Ígérem, hogy biztonságban eléred Velencét. Átadjuk az értékes szöveget Urunk és az Ő népe dicséretére. – Ha szabad véleményt nyilvánítanom – válaszoltam felháborodottan, hangomat jól megemelve, hogy férjem a hullámok dübörgése mellett is biztosan meghallja, amit mondok –, remélem, még sok évet leélek azután is, hogy lediktáltam a szöveget a velencei íródeáknak. – Hát persze, hát persze – mondta Astruc, és hirtelen mosolyra fakadt, mivel szavaimat úgy értékelte, hogy hőn vágyom az oldalán eltöltendő hosszú házaséletre. Meghatott az ártatlansága, hiszen nem vette észre a gúnyt a szavaimban. Aztán ahogy jött, oly hirtelen el is tűnt a mosolya, kutatóan és kedvesen méregetett, miközben remegő kézzel törölgette homlokomat meg orcámat egy száraz kendővel, és Salamon példabeszédeiből idézett: Derék asszonyt kicsoda találhat? Mert ennek ára sokkal felülhaladja az igazgyöngyöket. Bízik ahhoz az ő férjének lelke, és annak marhája el nem fogy. Jóval illeti őt és nem gonosszal, az ő életének minden napjaiban… Hasonló a kereskedő hajókhoz, nagy messziről behozza az ő eledelét. Mai szemmel azt a pillanatot tekintem udvarlása kezdetének, mert attól fogva végig a hosszú úton, Genovától Velencéig minden tőle telhetőt elkövetett, hogy a kedvemben járjon, és minden alkalmat megragadott, hogy meghódítson: vágyakozó pillantásokat vetett reám, szorongatta a kezemet, és apró ajándékokkal kényeztetett, hol egy almával, hol egy fügével, hol egy új szalmakalappal. És én jó szívvel fogadtam mindent, mert

tudtam, hogy akkor is meg kell lovagolnunk a hullámokat, ha a közelébe sem visznek annak a helynek, ahová menni szándékozunk. Valójában a hajónkkal is éppen ez történt, mert sok mérföldre elsodródtunk az útvonalunktól, le az itáliai öböl déli partja felé, és jó három óránkba meg a matrózok hatalmas erőfeszítésébe került, akik szüntelenül változtatták a vitorlák helyzetét, hogy megpróbálják befogni a szelet és kihasználni az áramlatok erejét, míg Genova kikötője végül feltűnt a láthatáron. A kereskedők esküdöztek, hogy soha többé nem bíznak a kapitányban. Előre látnia kellett volna a közelgő vihar erejét, mondták. A legnagyobb őrültség volt kimerészkedni a tengerre, amikor ilyen megbízhatatlan az idő. – Augusztus közepén az időjárás mindig nagyon alattomos – felelte a kapitány magabiztos mosollyal. Úgy tűnt, egy cseppet sem zavarja utasai haragja. – Annál is indokoltabb, hogy kerülje a kockázatot – vágott vissza az egyik kereskedő. – Mi lett volna, ha elveszítjük az összes portékánkat? – És mi lett volna, ha én elveszítem a hajómat és mindannyian elveszítjük az életünket? – replikázott a kapitány. Behajóztunk a kikötőbe, amelyre mindkét oldalon lenyűgözően magas őrtornyok vigyáztak, és balra, a központi móló felé vettük az irányt. Genova városa tőlünk jobbra terült el, a vízparttól egészen addig, ameddig a szem ellátott. Fölötte az eget rézszínű és bíbor felhők csíkozták, amelyek között átsütött a lenyugvó nap, sugara megcsillant az esőáztatta tetőkön. A sirályok csapatokban jöttek, hogy üdvözöljék hajónkat, és a rakparton néhány ember lelkesen éljenzett meg integetett, ahogy közeledtünk. Úgy éreztem magam, mint Jónás, aki végre épségben partot ér. Kiszálltunk, és épp azon voltunk, hogy elindulunk a város felé, amikor egy kikötői hivatalnok teljesen váratlanul egyenesen elénk toppant. Kiterjesztett karral elállta az utat, és pimasz pillantást vetett reánk. – A papírjaikat – parancsolta. Astruc kotorászni kezdett a zsákjában, én azonban tudtam, hogy nincsenek úti papírjaink. – Senki nem léphet a városba engedély nélkül – mondta a hivatalnok. – Senki, akin látszik, hogy hontalan zsidó. Nézzenek csak hátra, ott vannak a spanyol testvéreik! Nincs engedélyük. Karját még mindig kitárva tartotta, és olyan erővel rúgta sípcsonton Astrucot, hogy férjem majdnem elvesztette az egyensúlyát. Hátranéztünk. A rakpart egyik sarkában, amelyet egy terjedelmes kereskedőgálya eltakart előlünk, míg befutottunk a kikötőbe, nagy tömeg állt – lehettek vagy ötvenen, talán hetvenen is; azonnal felismertük bennük, hogy szefárd zsidók. Voltak, akik ládán és csomagon vagy felcsavart matracon ültek, mások álldogáltak; néhányan elbóklásztak a csoporttól, és a vízparton ácsorogtak a nyílt tengert fürkészve. Valamennyien rémültnek és legyengültnek látszottak, mégis méltósággal és beletörődéssel várakoztak. Jób türelmével. Vagy fél tucat, bottal felfegyverzett őr állt körülöttük. – Nem telepedhetnek le a városunkban, értik? –erősködött a hivatalnok. – Azok ott három nappal ezelőtt érkeztek Sevillából, és még mindig az engedélyre várnak. Nem úgy fest, hogy valaha is megkapják – tette hozzá vigyorogva. – Rajta, menjenek és várakozzanak ott velük! A nyelvembe kellett harapnom, nehogy visszavágjak. Az mentett meg bennünket, hogy a kereskedők egyik ládája épp jókor leszakadt: csigán eresztették le a hajóról, és elpattant a kötél. A beállt zűrzavarban sikerült észrevétlenül elmenekülnünk és megbújnunk a vízparton álló épületeket szegélyező sötét bolthajtások alatt. Elrejtőztünk néhány üres láda mögé.

– Talán legjobb lenne, ha sötétedésig itt várakoznánk, és csak akkor merészkednénk be Genovába, hogy megkeressük Salamon rabbi házát – suttogta Astruc. – Ha ezek a szegény szerencsétlenek nem tudnak bejutni a városba, mi sem fogunk. – Az Úr velünk van, Astruc – válaszoltam. – Megmenekültünk a vihartól, megmenekültünk a hivatalnok dühétől. Induljunk most azonnal. – Induljunk most azonnal, induljunk most azonnal – szólalt meg egy hang, bántó olasz kiejtéssel visszhangozva szavaimat. – Mi volt ez, Astruc? – kiáltottam rémülten. – Hahaha! – hangzott fel egy kotkodácsoló kacagás valahonnan a hátunk mögül. – Induljunk most azonnal, hahaha! Mindketten a baljós hang felé fordítottuk a fejünket, és közben a kacagás fülsértő jajgatásba ment át. – Ajjaj! Ajjaj! Ajjaj! Egy fekete rongycsomóhoz hasonló valami ült egy halom halászháló mellett, és menthetetlenül reszketett. Hirtelen, akár egy függöny, félrehúzódtak a rongyok, és egy vén boszorkány rémséges arca jelent meg: fogatlan, nyáladzó száj, amelyből élettelenül lógott ki a hatalmas, elfehéredett nyelv, hályog és duzzadt szemhéj mögött rejtőző szem, mérhetetlenül nagy, bibircsókos orr és gusztustalanul szőrös áll, amelyről a boszorka megállás nélkül törölgette egyfolytában csöpögő nyálát, hol a jobb, hol a bal kezével. Életemben nem láttam ily visszataszító lényt. Astruc keresett valamit az elemózsiás zsákunkban, hogy az öregasszonynak adhassa, hiába rángattam türelmetlenül az inge ujját és próbáltam lebeszélni róla. Megszidott önzésem miatt, és tovább kotorászott, míg végül előhúzott egy darab fügés kenyeret, a zsákot ott hagyta a földön, és elindult a vénség körül heverő hálóhalmok között. Amikor a boszorkány meglátta, hogy közeledik, csámcsogva megnyalta az ajkát, és közben úgy nyújtogatta a nyelvét, mint egy kígyó; aztán elkapta a fügés kenyérszeletet, és betömte a szájába. Astruc ott állt fölötte, és fogta a kezét, mialatt a banya fogatlan szájában forgatta az ételt, míg végül sikerült lenyelnie. Aztán valami rendkívülit tett: becsukta a szemét, zümmögni kezdett, és a zümmögés addig élesedett, amíg oly metsző nem lett, mint egy visító gyermek hangja. Mindkettőnket megbabonázott, úgy hatolt be az agyunkba, hogy szinte kővé dermedtünk. Nem tudnám megmondani, meddig álltunk így, de végül a boszorkány abbahagyta a kántálást, és kinyitotta a szemét, ekkor vettem észre, hogy a szeme nagy, sőt szép. Astruc még mindig fogta a kezét, és az öregasszony most ráemelte a tekintetét, és lassan, világosan beszélni kezdett, úgyhogy minden nehézség nélkül megértettük olasz szavait. – Jaj, fiam, úton lévő fiam! Ragyogó a te elméd és lelked, és telve van jósággal. Szemem előtt látom életed és mindazt a bánatot, amely kettétépte szíved, amikor fiatalabb voltál. Azt is látom, hogy egymagad hordozol egy titkot népedért. – Beszéde még jobban lelassult, de nem vesztette el élességét. – Jaj, vándorló zsidó – jajgatott –, vándorlásod hamarosan véget ér. Ahogy megszűnt a hang, észhez tértem, és ismét sürgetni kezdtem Astrucot. – Astruc, induljunk most, azonnal, kérlek. Astruc felém fordult, láttam, hogy vonásai eltorzultak. Két hatalmas könnycsepp gördült le az arcán. Visszabotorkált hozzám a hálók között, és én súgva megkérdeztem: – Mi történt, Astruc, mi a baj? Csak nem veszed komolyan az öreg boszorka szavait? Ő azonban nem válaszolt. Hirtelen mindkét karjával átölelt, nekem feszítette a testét, és lázas csókokkal borította arcomat, míg végül, amikor ajka találkozott az enyémmel, elhúzódott tőlem. – Alba – mondta egyenesen a szemembe nézve –, oly szerencsés vagyok, hogy az enyém lettél. Igen, igazad van, meneküljünk innen, amilyen gyorsan csak tudunk.

Olyan volt, mint egy gyermek, aki lázálomból ébred. Felkaptuk zsákjainkat, és elindultunk a város felé, amely most felragyogott, ahogy a házakban kigyúltak a lámpások. Kis idő múlva Astruc rám mosolygott, és megszólalt: – Ilyen ocsmány leheletet még életemben nem éreztem! – És az arca olyan volt, mint a legförtelmesebb démoné a gyehennában! – nevettem el magam a megkönnyebbüléstől, hogy túljutott fájdalmán. Simon, az ékszerész elmagyarázta, hogyan jutunk el a zsinagógához, de amint bekerültünk a sikátorok útvesztőjébe, Genova városának szívébe, eltévesztettük az irányt. Minden utca egyforma volt, keskeny és tele szeméttel, sötét ruhadarabok lógtak az erkélyekről, és sült hal szaga terjengett a mindent elborító bűzben, ám egyetlen emberi lényt sem láttunk, akitől megkérdezhettük volna az utat. Miután egy ideig körbe-karikába keringtünk, kiértünk egy kis térre, amelyen egy templom meg két nagyon magas fenyőfa állt, és ott végre megpillantottunk néhány férfit, akik egy kőpadon ültek rövid munkásruhában, és élvezték a hűvös esti levegőt. Először gyanakodva méregettek bennünket, és abbahagyták a beszélgetést, de amikor Astruc odalépett hozzájuk és udvariasan megkérdezte, hogyan jutunk el a zsinagógába, mind egyszerre kezdtek kiabálni és gesztikulálni, mi azonban egy szót sem értettünk abból, amit mondtak. Végül valamelyikük elrikkantotta magát: „Domenica!” Mire egy kisleány, aki nem lehetett több hat-hét évesnél, futva jött ki a tér egyik házából. Domenica átvezetett bennünket a labirintuson, és néhány perc múlva egy alacsony, kopott épület előtt álltunk, amely úgy festett, mint egy használaton kívüli raktár. A kisleány megrántotta ruhám ujját, és megszólalt: „la sinagoga, bella signora”, majd megfordult, és akár egy gazella, elszaladt meztelen lábacskáján. Utána kiáltottam: „grazié, Domenica!”, és ő fölemelte a karját, mintha búcsút intene, de nem nézett vissza. Astruc bekopogott. A halványszürke ég háztetők közt kandikáló csíkjában a fehér hold türelmesen várakozott az éjszakára. Jób türelmével. Furcsa csend honolt, és én összerezzentem, a vén boszorkány szavai még mindig ott visszhangoztak a fülemben. Aztán meghallottuk, hogy valahol bent kinyílik egy ajtó, és egy mély hang kikiáltott: – Ki jő ily kései órán? – Astruc rabbi vagyok Besalúból, egy Girona melletti városból, és a feleségemmel állok itt. Levelet hoztunk Simontól, az ékszerésztől Narbonne-ból Salamon Canettinek, a genovai közösség rabbijának. Kinyílt a bejárati ajtó, és megjelent a rabbi. Kicsi, törékenynek látszó öregember volt hosszú, fehér szakállal. Dörgő hangja után ítélve egy nagy, robusztus férfit vártam. – Én vagyok Salamon Canetti, de attól tartok, nem áll módomban segíteni. Nem tudok engedélyt szerezni egyetlen szefárd testvérünknek sem – mondta. – Nincs szükségünk engedélyre – válaszolta Astruc –, csak némi segítségre, hogy a szárazföldön eljuthassunk Velencébe. Ő a feleségem, Alba de Porta – tette hozzá. – De Portát mondott? – kérdezte a rabbi. – Igen. Feleségem Bonastruc de Porta leszármazottja. – A nagy Nahmanidész leszármazottja! – kiáltott fel a rabbi, és mindkét kezemet megragadta. – Mekkora áldás, mekkora megtiszteltetés ez a zsinagógánknak! Beléptünk a kövezetlen udvarra, ahol tócsákban állt a víz a felhőszakadás után. Vörös és fehér muskátlik sorakoztak ládákban az előttünk feltűnő kis épület falai mentén. Feltételeztem, hogy az lehet a zsinagóga. A rabbi végigvezetett bennünket a főépület és a zsinagóga területét övező alacsony fal mellett futó keskeny ösvényen, míg elértük a zsinagóga mögötti lakrészt. Az apró szobák szegényesen voltak berendezve, de Salamon Canetti olyan vendégszeretettel bánt velünk, hogy egy palotában sem érezhettük volna jobban magunkat, és ott sem kaphattunk volna finomabb ételt. Asztalhoz ültünk, hogy megosszuk vele kenyérből és fokhagymalevesből álló vacsoráját, amelyet sajtszeleteken

tálalt friss füge követett, és míg ettünk, a rabbi elmesélte, hogy egyedül él, mivel a felesége nemrégiben meghalt, és mindkét leánya férjhez ment még abban az évben, hála légyen az Úrnak, és Mantuába költöztek. – Állandó félelemben élek, hogy megtámadnak – magyarázta. – Genova erőszakos város, mint a legtöbb forgalmas kikötő, azt mondják, rosszabb, mint Nápoly. A szegények és betegek ide sereglenek a környező városokból és falvakból, hogy segítséget kérjenek, amit nem kapnak meg, s amikor a város alszik és minden csendes, rablók meg gonosztevők ólálkodnak a sötétben. És most, hogy Spanyolhon királyságaiban kihirdették a kiűzetési rendeletet, sok száműzött zsidó is ide özönlik. Már közel hetven szefárd zsidó várakozik a kikötőben, és mindennap újabb érkezőkről értesülök. Fel nem foghatom, hogyan engedhették be magukat a városba. – Az Úr sietett a segítségünkre. – Nem tudom, azokkal ott mi lesz. Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy segítsek rajtuk, de rossz idők járnak reánk. Nagyon elcsüggedtem. – Azt hittem, hogy Genovában nagy és virágzó közösség él – mondta Astruc. – Ellenkezőleg, a létszámunk gyorsan fogy. Az elmúlt esztendőig Genova két legjelentősebb bankárja zsidó volt. Ők intéztek minden kereskedelmi ügyletet a kikötőben. Kezdték azonban a dolgukat nagyon megnehezíteni, így hát rákényszerültek, hogy távozzanak, és Velencében próbáljanak szerencsét, ahol napi kereskedelem folyik a törökökkel, és ahol nem az egyház, hanem a pénz az uralkodó hatalom. Minket nem üldöznek oly mértékben, mint ahogy magukat üldözték Spanyolhonban, de a körülmények nekünk sem kedveznek. Időről időre minket is megvádolnak keresztény gyermekek meggyilkolásával és más barbár cselekedetekkel, és nekünk is megkülönböztető jelet kell viselnünk a ruhánkon. Ezek olyan jelenségek, amelyek sajnos kisebb-nagyobb mértékben a kereszténység összes királyságában előfordulnak, azzal a különbséggel, hogy Itáliában örökké változik a politikai helyzet, mivel itt nincsenek ősi uralkodódinasztiák, és bárkiből lehet herceg vagy király, attól függően, hogy mennyire eszes és mekkora szenvedéllyel kívánja a hatalmat. Úgyhogy egyik nap minden a legnagyobb rendben van, másnap pedig az életünket kell mentenünk. Egyik nap kikérik a tanácsunkat pénzügyekben, a következő nap a szerzetesek felállítanak egy monte di pietát, és azzal riogatják a keresztényeket, hogy a pokol tüzében fognak égni, ha zsidótól kérnek kölcsönt. Kizárólag Velencében, Firenzében és más városállamokban élhetnek a zsidók némi méltósággal. Elhallgatott, hogy bekapjon egy szelet fügés sajtot. Aztán megtörölte száját egy fehér asztalkendővel, és mosolyogva nézett ránk. – De maguk, szefárd zsidók, új reményt adnak nekünk mély vallási meggyőződésükkel, és én hiszek abban, hogy a Mindenható, áldott legyen az Ő neve, azért vezérelte ide magukat, hogy lelket öntsenek belénk, és megvilágítsák az utat a Szentföldre való visszatéréshez és a Messiás eljöveteléhez. A Messiás eljövetele Astruc egyik kedvenc témája volt, és tudtam, hogy ebből hosszadalmas beszélgetés kerekedik. Elnézést kértem, és visszavonultam, hogy lefeküdjek az ágyba, ami nem volt más, mint egy nagy gyapjúmatrac, amelyet a rabbi kigöngyölt nekünk a nappali szobában, egy öreg vászonfüggöny mögött. A függönyön keresztül halványan láttam a két férfi ülő alakját a halvány gyertyafényben, és hallhattam megfontolt hangjukat. Héberül beszélgettek, egyszer-egyszer beleszőttek valamit az anyanyelvükön, és jól megértették egymást, hiszen a két nyelv közt számos hasonlóság akadt. – Oly sok jel, oly sok jövendölés szólt erről a teremtés óta eltelt 5252. esztendőről – mondta Astruc. – A napfogyatkozás hét évvel ezelőtt csupán az első volt a számos előjel közül… Két nappal az Aragóniái Királyságból való kiűzetésünk után következett mindkét Templom lerombolásának, vagyis áv havának kilencedik napja. Bizonyos vagyok benne,

hogy közeledünk a Megváltás évéhez. Osztja ön a nézetemet, hogy a minket sújtó katasztrófával kívánta az Úr kiválasztani azokat, akik meg akarják őrizni hitüket, hogy az isteni fény erősebben ragyogjon lelkükben az ítélet Napján? – Ki tudná értelmezni a Teremtő szándékait? –felelte az olasz rabbi. – Ám minden közös csapás erősíti a köteléket azok között, akik szenvednek tőle, ehhez nem férhet kétség. Kényelmesen éreztem magam, mégis – bár kimerült voltam – hosszú időbe telt, mire el tudtam aludni. Nyugtalanító képek sora vonult át könyörtelenül a lelkemen: a gironai kereskedők Marseille-ben, a vihar a tengeren, az otthontalan szefárd zsidók tömege a genovai kikötőben, a boszorkány rémisztő arca és a fájdalom, amelyet Astrucban ébresztett. Baljós előjelek, gondoltam; de hát – ahogyan Salamon rabbi mondja – ki tudná értelmezni a Teremtő szándékait? Próbáltam megfejteni, miért voltak az öregasszony szavai oly nagy hatással Astrucra. A boszorka nyilván a múltjában olvasott. De mi lehet a titok, amelyet magában hordoz? És mi a bánat, amely a lelkét szaggatta, amikor fiatalabb volt? Talán az első feleségére, Gabrielára utalt ezzel a vénasszony? Nem éreztem elég közel magam Astruchoz, hogy egy ilyen kérdést feltehessek neki. Jobb, ha nem bolygatjuk a múltat, mondtam magamban. De mi lesz a jövővel? Valóban hamarosan véget ér a vándorlásunk? Lediktálhatom végül a szöveget, amelyet a fejemben őrzök? Ennél a kellemes gondolatnál végre mély álomba zuhantam, amelyből csak jóval a kilencedik óra után ébredtem fel, amikor Astruc, aki a matrac szélén ült, gyengéden felrázott. – Azonnal indulunk – mondta. IX. A CSATORNAVIZEI Hosszú, legalább hatórás diktálásnak néztem elébe, ezért örültem, hogy ilyen kényelmes karosszékben ülök, egy pohár vízzel a kezem ügyében, torkomat megóvandó a kiszáradástól. Hét hét telt el azóta, hogy befejeztem Gironában a szöveg memorizálását, és a könyvet visszaadtam Astrucnak, hogy ismét elrejthesse a zsinagóga kőlapjai alá, közben A liliomok lánca egész idő alatt ott motoszkált a fejemben, és voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, hogy a szavaknak és a gondolatoknak ez a láncolata az én életemre is fényt vet. Az íródeák velem szemben ült egy magas támlájú székben, amely fölé kis baldachin borult. Miközben letelepedett széles íróasztalához, amelyen halomban álltak a tintatartók, kaparok, lúdtollak és pergamenek, gondosan felgyűrte az inge ujját. Fiatal férfi volt, a füle fölött levágott homokszínű hajjal és borotvált arccal. Mosolya meglágyította szúrós pillantását. Zöld térdnadrágot és kék zekét viselt, amelynek redőit fémöv fogta össze, és a lábát hegyes orrú, fekete cipőbe bújtatta – mindez roppant divatos volt akkoriban Velencében. A padlót élénk színű szőnyeg borította, és a deák mögött könyvespolcok sorakoztak. Az én székem, amelynek karfája és ívelt támlája volt, s a nagyobb kényelem kedvéért néhány párnával is kibélelték, az ablak mellett állt. Széles, szürke kőoszloppal osztott ablak volt, ahonnan a kis csatornát szegélyező paloták egyikét és annak vízen csillámló tükörképét láttam. Velence városa még nem ébredt fel, és a levegőben az álom csendje honolt. Tekintetem rögtön azon a megfoghatatlan vízképen pihent meg, amelynek szelíd ringatózása elandalította érzékeimet, mint a viola da gamba meg a lant halk muzsikája, és így belső látásom kényelmesen végigpásztázhatott emlékezetem tágas tájain. Kezem ösztönösen becsúsztattam ruhám mély zsebébe, kitapintottam Vidal kulcsos dobozát, és ujjaimat végigfuttattam a nevemet övező holdak és csillagok ismerős mintáján. Aztán felpattintottam a dobozt, és kivettem a kulcsot.

Kinyílt régi otthonom ajtaja, és én beléptem, át a víz erejétől simára és kerekre csiszolt tíz szürke folyami kövön, amelyek a Bölcsesség Életfáját mintázták házunk előterében. Még nagyon fiatal voltam, amikor Ismáel nagyapám megtanította nekem minden egyes kő nevét és jelentését, azaz mind a tíz szefírát, vagyis Isten attribútumait, amelyek úgy kapcsolódnak egymáshoz, mint egy fa ágai. Az első szefíra neve Keter, a Korona vagy az Őspont, amelyben az összes többi szefíra benne foglaltatik; a kettes számú a Hokmá, a Bölcsesség; a harmadik a Bíná, a Megértés; a negyedik a Heszed, ez a Könyörületet jelenti, és Méltóságnak is nevezik; az ötödik a Gebúrá, az Erő, amelyet Igazságként is ismernek, a hatos számú aTiferet, a Szépség, a hetes a Necá, jelentése a Diadal vagy Szilárdság, a nyolcadik a Hód, a Nagyszerűség; a kilencedik a Jeszód, az Alap; a tizedik a Malkút, a Királyság, vagy Sekhíná, Isten Jegyese. Ahogy átlépkedtem a köveken, kezdtem felidézni a szöveget, kísértetként jártam szobáról szobára, miközben recitáltam, szekrényeket és ládákat nyitottam ki, lementem a lépcsőn a konyhába, ahol körtével és fügével teli kosarak álltak, vizeskorsók sorakoztak a fal mellett, liszteszsákok, dagasztóteknők, lábasok és fazekak tornyosultak; aztán kisétáltam az udvarra, ahol megpillantottam a kiszórt kenyérmorzsát mohón csipegető galambokat és a napon, a muskátlik meg a százszorszépek cserepei közt sütkérező feketefehér macskánkat. A könyv bekezdései, egyik a másik után, a legapróbb részletekig felidézték távoli otthonomat, és oly eleven képet festettek róla, hogy mindent meg akartam szagolni, meg akartam érinteni és meg akartam hallgatni; vágyat éreztem, hogy halljam valakinek a lépteit, aki a sikátorban közeledik, hogy lássam igaz szerelmemet, amint besétál a házba, és halljam a hangját, amikor ismét közli, hogy a távolság ellenére, elválásunk ellenére, Astruckal kötött házasságom ellenére még mindig szeret. Könnyek gördültek le az arcomon, hiába próbáltam visszatartani őket; az elmúlt három hónapban felgyülemlett szomorúság végül kicsordult. Az íródeák letette lúdtollat, és reám tekintett. Addigra már feltartóztathatatlanul zokogtam. – Signora, nem érzi jól magát? – kérdezte az ifjú. Zavartnak látszott. Az volt a dolga, hogy szövegeket másoljon vagy írjon le diktálásra, nem pedig az, hogy betegeket ápoljon. – Ott tartott, hogy: Ezek a menny legfényesebb csillagai, és a menny minden csillagának egy virág felel meg a földön. Ez a mondat a nyitott padláshoz tartozott, és máris ott álltam újra, a mosott ruhát teregettem a kiűzetési ediktum kihirdetésének reggelén. Vidal biztosan figyelte a házunkat abban a pillanatban, lent az utcán várt reám, hallotta a hírt, amely megváltoztatta életünket. Hát persze, gondoltam, várt reám, és amikor kimentem, követett a temetőbe. – …egy virág felel meg a földön, signora. – ...egy virág felel meg a földön, vagy egy kő, amelyet a rohanó víz kerekre és simára csiszolt. – Vidal és én ölelkezünk a füves domboldalon, a rohanó ár mellett. Karja, mint a szőlőinda, körülfon. Nyilván a St. Llorenc utca sarkán állt, kémlelte a házat, várta, hogy megpillanthasson, lázban égve, mint én, a szenvedélytől, amely előző este gyúlt a szívünkben. Csupán előző este. Mily világosan jött vissza minden egyes kép: ahogy reám nézett az asztalon keresztül Izsák házában, ahogy titkos jelentést véltem felfedezni a szavaiban. És később, amikor búcsúzott, és Izsák unokabátyám azt mondta: „húgom, kísérd ki Vidal barátunkat”, és hirtelen kettesben maradtunk az előtérben, és ahogy várt, háttal az utcának, mintha szerette volna megállítani a világ forgását, és ujjaival beleszántott a hajamba, aztán nagyon csendesen azt mondta: „annyira szeretlek, Alba”. Az emlékkép túl élénk volt ahhoz, hogy az emlékezet egyszerű játékának hihessem. Hallottam, amint visszasuttogom: „én is szeretlek, Vidal”. Szavak, amelyeket még soha nem mondtam férfinak, de amelyek könnyen jöttek az ajkamra, mintha a súlytalan éjszakai levegő szárnyán lebbentek volna

be. Vidal oly közel húzódott hozzám, hogy éreztem, orcája megérinti az enyémet. Hallottam, hogy a hátam mögött anyám és Koloma a tányérokat mosogatja a konyhában, és Izsák mesét mond gyermekeinek, ám mindez csak egészen távolról jutott el hozzám, mintha semmi közöm nem volna ehhez a családi élethez. Az előtér, ahol álltunk, szerelmünk szentélyévé változott, és én tudtam – mindketten tudtuk –, hogy valami magasztos dolog történik velünk, hogy láthatatlan kötelékek fonnak bennünket össze örökre. Odakint fenséges volt az éjszaka, csillagos és fénylő. Amikor Vidal lágyan megcsókolt, éreztem ajkának meleg nedvességét. „Holnap találkozunk, szerelmem”, suttogta végül. „Hol, mikor?”, kérdeztem hirtelen magamhoz térve az eksztázisból, mert attól tartottam, anyám nem fogja megengedni, hogy találkozzam vele, vagy Vidalt gátolja meg a munkája, hogy eljöjjön, esetleg valami más akadály áll közénk. Talán előérzet volt, valami a call levegőjében. Abban a pillanatban hívott anyám, és Vidal, fejére borítva köpenye csuklyáját, válasz nélkül távozott. – Signora, nem folytatja? – kérdezte kitartóan az íródeák. Kényszerítettem magam, hogy elhagyjam Izsák házát, és visszatérjek saját otthonomba. Újra lementem a csigalépcsőn a konyhába, közelebb léptem a kúthoz, eszembe jutottak a mellette lévő kisasztalon álló tárgyak, a virágok a vázában, a mozsár és a mozsártörő. Aztán kinéztem az ablakon, és megpillantottam a magas mandulafát az udvaron dús virágpompájában. Tovább mondtam a szöveget: Így a női lélek, amely megtalálta hímnemű párját, és boldogságban csatlakozott hozzá, az Istennel egyesülő Sekhíná ragyogását viseli magán. És ebben az örömben lakozik a teremtés erejének rejtett misztériuma, miáltal az élet fájában új nedv árad szét, előrehajtva a holdat ciklusain, esőt hullatva a földre, hogy a liliomok gyenge, zöld hajtásai át tudjanak törni a talajon. Mert ahogy Salamon énekelte: „Az én szerelmesem enyém, és én az övé, a ki a liliomok közt legeltet.” A liliomoknak hat szirmuk van, és minden szirom a teremtés egyik napját jelképezi. Már nem a saját hangomat hallottam, hanem Vidalét, amint e szavakat idézi a könyvből, mintha ő is kívülről tudná mindezt, és jelen volna bennem. A szöveg férfias hangszínt kapott, ami új minőséggel gazdagította jelentését. – Hasonlóképpen a drágakövek, amelyek sötét üregekben rejtőznek, vagy eltemetve a föld alatt, a Mennyei Fény távoli visszatükröződései… – folytattam megnyugodva, hajtott, legalábbis úgy tűnt nekem, Vidal energiája. Tovább recitáltam, és közben a napfény elözönlötte a tágas szobát, és gondolák siklottak az ablak előtt. Néhány órával később, amikor a szöveg utolsó szava is pergamenre került, a megkönnyebbülés sóhaja szakadt ki belőlem. Elvégeztem feladatomat, letettem súlyos terhemet. Soha többé nem várják el tőlem, hogy e szavakat tökéletesen visszaadjam, bár tulajdonképpen még most is, annyi év után, egyetlen hiba nélkül fel tudnám idézni mindet. Velem maradtak, segítettek a nehéz pillanatokban, amelyekből még sok várt reám. Szememet még mindig a csatorna vizére függesztve figyeltem, ahogy callbéli házunk ajtaja becsukódik, és a velencei palota képe ismét átveszi helyét a folyékony tükörben. Az íródeák elismerően reám mosolygott, én pedig felálltam és odamentem hozzá, hogy megszemléljem a munkáját. Igazán nagy hozzáértésről tett tanúbizonyságot. A betűk szépek voltak, és csinos, kerek formájúak. Az ifjú egyetlen pacát sem ejtett, és kezdeti bizonytalankodásom ellenére sem húzott át vagy írt újra semmit. Gratuláltam neki. – Tisztán beszél héberül, olyan kiejtéssel, amely nagyon hasonlít a mi itáliai hanglejtésünkhöz – magyarázta a deák, miközben elrakta lúdtollait és kaparóját, majd rátette tintatartójára az üvegfedőt –, és jól tudja a szöveget. Én is gratulálok önnek.

Abban a pillanatban kopogtak az ajtón, és Astruc lépett be boldog, szinte sugárzó tekintettel. Kint várakozott, ahogy kértem, mert attól tartottam, hogy jelenléte esetleg elvonja figyelmemet és gyengíti koncentrálóképességemet. – Befejezted, Alba! – kiáltott fel. Odasétált az asztalhoz, s a mérhetetlen megkönnyebbülés és öröm kifejezése öntötte el az arcát, amikor meglátta az elkészült munkát. Aztán szemét forgatva kántálni kezdett: – Hála légyen az Úrnak, áldott légyen az Ő neve, hogy Levaná, a nagy gironai Nahmanidész leszármazottja elhozta nekünk a szöveget! Az íródeák először Astrucra, majd reám nézett, aztán udvariasan lesütötte a szemét, mivel Astruc szavaiból kihallatszott az irántam érzett odaadás. Az ablakpárkányhoz lépett, hogy felvegye köpenyét és sapkáját. – Mikor festi meg az iniciálékat? – kérdezte Astruc. – Holnap reggel, signore. Ön szerint mi illene a szöveghez? – Készíthetnék egy vázlatot a mintáról, amely az eredeti borítót díszítette, és lemásolhatná – mondtam sietve. Lelkemben rámosolyogtam apámra, és azt mondtam neki: „Látod, apám? Velem utaztál Velencébe.” – És a szövegbe – tettem hozzá – csillagokat és virágokat, fákat és bolygókat, madarakat és halakat festhetne, hogy szimbolizálják az isteni fény szakadatlan áramlását földről a mennybe és mennyből a földre. – Astruchoz fordultam. Aggodalom látszott rajta. – Nem értesz velem egyet, Astruc? – kérdeztem. – Csak lassan, Alba, csak lassan – felelte mosolyogva. – Nincs szükség ennyi díszítésre. – Aztán az íródeákhoz fordult. – Van azonban egy bizonyos illusztráció, amelyet szeretnék a margón látni. – Signore? – Egy hétágú menóra. Azt szeretném, hogy a második rész harmadik fejezetének negyedik bekezdése mellé rajzolja. Nem felejti el, ugye? Könnyű megjegyezni: 2, 3, 4. – Rögtön feljegyzem – mondta a deák, majd visszatért az asztalához, újra belemártotta lúdtollat a tintatartóba, és leírta, amit Astruc mondott. – És még valami – szólalt meg ismét Astruc. – A könyv végére, kérem, írja oda ezt a mondatot: „A liliomok láncát emlékezetébe véste és lediktálta Alba de Porta, Girona városából, aki ősei házát használta emlékezete házául.” Ránéztem Astrucra, és azon tűnődtem, vajon miért állt elő ily szokatlan kérésekkel. Addigra azonban már hozzászoktam hirtelen buzgalomkitöréseihez és különleges műveltségéhez. Később majd megpróbálom megfejteni, melyik bekezdésre utalt a menóra képével kapcsolatban, és örültem, hogy nevem bekerül a könyvbe. Már nem volt más vágyam, mint hogy pihentessem az agyam. Munkája végeztével az íródeák odasétált a tükörhöz, amely az ajtó mellett függött a falon. Először a köpenyét vette fel aprólékos gonddal, amely ugyanabból a halványkék anyagból készült, mint a zekéje, és megkötötte a nyakánál. Aztán fogta a térdnadrágja zöld színével harmonizáló sapkáját, fürgén megveregette, hogy szebben álljon, majd a fejére tette, ügyelve, hogy szőke fürtjei csinosan kikandikáljanak alóla. Soha nem láttam még, hogy férfi ennyi időt töltött volna tükör előtt. Velencében azonban már semmi sem lepett meg, amellett életemben nem láttam még ily ragyogóan tiszta tükröt. Gironában volt egy tükör a házunkban, de a kép, amelyet visszaadott, szétfolyt, az egyik oldalon kövérnek, a másikon soványnak látszottunk, míg ez az aranykeretes velencei tükör oly híven adta vissza az előtte álló személyt, hogy az ember még bőre legkisebb rendellenességeit is felfedezhette benne. Az íródeák, immár elégedetten külsejével, hozzám fordult, kezet csókolt, tiszteletteljesen meghajolt Astruc előtt, és a következő szavak kíséretében kifelé indult a szobából: – Signore, signora, jöjjenek el reggel, ha látni kívánják a munkámat. És remélem, este találkozunk Signora Anna bálján.

Azzal távozott. *** De hadd meséljem el, hogyan értünk Velencébe, hogyan bűvölt el a város, és hogy ki volt ez a Signora Anna. Előző nap, miután hosszú utat tettünk meg Genovából Lombardia tájain keresztül, megérkeztünk Mestrébe, a Veneto Velence szigetéhez legközelebb fekvő városába. Hallottam, hogy manapság a velencei zsidók bent élnek a városban egy Ghetto nevű negyedben, ám amikor Astruc és én odaérkeztünk a keresztény időszámítás 1492. esztendejében, a törvény tiltotta, hogy a zsidó közösség bármely tagja a városban lakjék, kivéve, ha átutazóban volt, pedig kisebb megszakításokkal már generációk óta ott éltek, és mégsem tölthettek egyszerre két hétnél hosszabb időt a szigeten. Így hát, bár sok zsidót lehetett látni Velence utcáin, pénzkölcsönzőket meg a legkülönfélébb kereskedőket, és bár a zsidó tudósokat meg orvosokat szívesen látták a palotákban, a dolog úgy állt, hogy csak átmenetileg tartózkodtak ott, az otthonuk főleg Mestrében volt. Természetesen akadtak kivételek: ahol létezik szabály, ott annak a módja is mindig megvan, hogy az ember a saját hasznára fordítsa. Az egyik ilyen kivétel Anna d'Arco, egy korfui zsidó felesége volt. Mestréből jellegtelenség áradt, nem büszkélkedhetett egyetlen figyelemre méltó épülettel vagy látnivalóval sem. Egy előcsarnok névtelenségét viselte magán, ám úgy tűnt, hogy az emberek ebben az előcsarnokban elégedettek a sorsukkal. Amikor beléptünk a városba, legelőször azt vettem észre, hogy mindenki emelt fővel és elégedett arckifejezéssel sétál, élénken cseveg, és a boltosok az áruk meg a termények széles választékát kínálják. Bár a zsidóknak sárga sapkát kellett viselniük, látszólag mit sem törődtek ezzel a megkülönböztetéssel, a legtermészetesebb módon vegyültek el a többi lakos között. Mi több, Mestre polgárai nyíltan és segítőkészen bántak az átutazókkal, hozzászoktak már, hogy a kereskedők úton Velence vagy a környező települések felé az ő városukon mennek keresztül, úgyhogy nem tartott soká, mire megtaláltuk Giuseppe Caravita rabbi házát, akinek a nevét Salamon Canetti, Genova rabbija említette nekünk. Salamon Canetti ifjúsága idején ismerte Giuseppe Caravitát, midőn mindketten Rómában éltek, és legutóbb néhány nappal az itt leírt események előtt hallott felőle, amikor is jó egészségnek örvendett, és a tőle megszokott nagy odaadással gondozta Mestre közkönyvtárát, amelynek őrzője volt. – Ért a könyvekhez, él-hal a könyvekért, a könyvek megőrzésének áldozza az életét – jellemezte Salamon rabbi. – Giuseppe Caravita pontosan az a személy, akire szükségük van. Amellett ismeri Velence legjobb nyomdászait, és biztosra veszem, hogy ha a könyvet egyszer már leírták, mindent el fog követni, hogy ki is nyomtassák. Tudom, hogy létezik Velencében egy nyomdász, akinek héber betűi vannak. A könyvnyomtatás találmányát rendkívülinek, szinte kész csodának tartom. – Nem szeretném megbántani, rabbi, de nem hiszem, hogy ez a könyv alkalmas volna a nagyközönségnek – válaszolta Astruc. – A nyomtatott könyvekkel fennáll az a veszély, hogy olyan emberek kezébe kerülnek, akik nem elég felkészültek az olvasásukhoz. Véleményem szerint ez szerencsétlen találmány. Amikor odaértünk a könyvtáros házához, bekopogtunk az ajtón, amelyet egy tíz év körüli kisleány nyitott ki. A reggeli nap fényben fürösztötte alakját. Bájos volt, sötét tincsei a vállára hullottak. – Kit jelentsek be? – kérdezte. – Mondd meg Giuseppe Caravita rabbinak, hogy két utazó érkezett Szefárádból – válaszolta Astruc. Úgy tűnt, a kisleány nem érti Astruc tört olaszságát, mert megismételte a kérdést héberül. Astruc rámosolygott, ő is megismételte a válaszát héberül, majd hozzátette:

– Mondd meg neki, hogy hírt hozunk Salamon rabbitól Genovából. A leányka oly könnyed és oly magabiztos modorban engedett be minket az előtérbe, hogy akár magas rangú nemes hölgynek is hihettük volna. – Kérem, várjanak itt. Szólok a nagyapámnak – mondta. A tekintetet, amely annak a gyermeknek a szeméből áradt, azóta sem felejtettem el. A félelem nélküliség pillantása volt, és ezt azokban az időkben ritkán lehetett zsidó gyermekeknél tapasztalni. Az én gyermekkoromnak még a legnyugodtabb korszakaiban is mindig azt sulykolták belénk, hogy legyünk meggondoltak és óvatosak, főleg az idegenekkel. Nem meggondolatlanságot láttam abban a szemben, hanem mélységes boldogságot, amely a biztos létből fakad, és imádkoztam az Úrhoz: vajha ez annak a jele lenne, hogy a szefárd zsidók sorsa is jobbra fordul. Amikor Giuseppe Caravita megjelent, ugyanolyan udvariasan üdvözölt bennünket, mint az unokája. Bár tudtuk, hogy egykorú Genova rabbijával, sokkal fiatalabbnak látszott, és én eltűnődtem azon a hatáson, amelyet az elnyomás és a félelem gyakorol a testre. Mindkettőnket bevezetett egy kis, földszinti dolgozószobába, ahol Astruc elbeszélte neki utazásunk és missziónk történetét, éppúgy, ahogyan már Perpignanban, Narbonneban és Genovában is tette. Figyeltem a rabbi arcát, miközben lebilincselve hallgatta Astruc meséjét. Amikor férjem elhallgatott, a rabbi felénk nyújtotta a kezét. – Az Úr a legmegfelelőbb helyre vezetett benneteket, testvéreim – mondta. – Én magam is élénken érdeklődöm a kabbalisták írásai iránt, és Velencében, ahol a társadalom elvárja a férfiaktól, hogy ilyen témákkal foglalkozzanak, a kabbala oly nagy érdeklődést kelt a tudósok körében, hogy most ez biztosítja az átjárást vallásunk és a kereszténység között. Túlzás nélkül mondhatom, hogy a nehézségek ellenére, amelyeket nekünk, zsidóknak a keresztény országokban el kell szenvednünk, és biztosíthatlak benneteket, hogy nekünk is bőven kijutott ezekből, jobban értékelnek bennünket Velencében, mint Itália bármely más városában. Aztán felém fordult, és hozzátette: – Elintézem, hogy holnap idejöjjön egy íródeák, és te, leányom, végre lediktálhatod a szöveget. Nagy megtiszteltetés lesz a közösségnek, ha ily páratlan könyvet tudhat a könyvtárában. Amint lejegyezték, arról is gondoskodom, hogy másolatok készüljenek róla. – Nem hiszem, hogy ez a könyv, tekintettel rendkívül különleges természetére, alkalmas lenne arra, hogy közkézen forogjon – vetette közbe Astruc. Hála az égnek, gondoltam, hogy Giuseppe rabbi nem említette a nyomtatást. – Természetesen, természetesen – felelte az itáliai rabbi –, de arról legalább gondoskodnunk kell, hogy a könyvet soha többé ne fenyegesse a megsemmisülés veszélye. És egy nap, amikor visszavonják a kiűzetési rendeletet, újra elő lehet venni az eredeti kéziratot, hogy kitüntetett helyet kapjon népünk kincsei közt. De jöjjetek, testvéreim – tette hozzá, és felállt –, hosszú utazás áll mögöttetek. Jót tesz majd egy kis pihenés. Kimentünk a tágas előcsarnokba, ahol a nappali fény egyetlen forrását a lépcső tetején nyíló ablak jelentette. Giuseppe Caravita az unokáját hívta. – Antonina – mondta –, kérlek, vezesd fel vendégeinket az emeletre, a szabad szobába, és gondoskodj róla, hogy elegendő friss víz legyen a korsóban. És amikor édesanyád hazajön a piacról, tudasd vele, hogy kettővel több vendégünk lesz a déli étkezésnél. – Aztán hozzánk fordult, hogy magyarázattal szolgáljon: – Leányommal és a családjával élek: férjével és három gyermekével. A vejem pénzkölcsönző, és Velencében űzi tevékenységét. Követtük a lépcsőn Antoninát, aki bevezetett bennünket egy kicsiny, de kellemesen berendezett hálószobába, amelyből nagy ablak nyílt a külvilágra. Amikor magunkra

maradtunk, levettük poros utazóruhánkat, és odamentünk a mosdóállványhoz, hogy felfrissítsük magunkat. Csupasz karom hozzáért Astruchoz, és ő felém fordult, a meglepetés és vágy keverékével tekintett reám. De csupán egy pillanatig. Aztán tiszta ruhát öltött, leült egy székre az ágy mellé, elővette zsákjából a zsoltároskönyvét, és olvasni kezdett. Vörös ruhámba öltöztem – nagyon gyűrött volt, de legalább tiszta –, és lefeküdtem az ágyra, hogy pihenjek, mivel minden porcikám sajgott az utazás utolsó szakaszától, amelyet éjjel tettünk meg egy kereskedő szekerének hátuljában zötykölődve. Már az is megkönnyebbülést jelentett, hogy csendben fekhettem. Az ablak cseréptetők tengerére nézett, és azon túl egy másik tenger, az Adria vize hullámzott. – Az Úr óv bennünket, Astruc – mondtam álmosan. Nem válaszolt, úgyhogy arra gondoltam, olvasmányára összpontosít. Ám hirtelen puffanást hallottam, és felé fordítottam a fejem. Leejtette a könyvét. Nagyon sápadtnak látszott, és nehezen szedte a levegőt. – Astruc, rosszul érzed magad? – ijedtem meg. –Astruc – kérdeztem újra –, mi történt? Odaszaladtam a mosdóállványhoz, az egyik törülköző sarkát bemártottam a vízbe, és hűteni kezdtem vele a homlokát meg a csuklóját, ahogy néhanapján anyámtól láttam. Legyeztem a zsoltároskönyvével. Arcát paskolgattam. Szélesre tártam az ablakszárnyakat. Amikor már semmi más nem jutott eszembe, és épp azon voltam, hogy segítségért kiáltok, Astruc látszólag jobban lett. Néhány perccel később ismét normálisan lélegzett, habár még mindig nagyon sápadt volt. Lehajoltam, hogy jobban lássam az arcát, és ahogy szeplős bőrét, elgyötört szemét, beesett orcáját néztem, teljes szívemből azt kívántam, bárcsak több gyengédséget, több szeretetet tudnék érezni iránta mindazok után, amiken együtt keresztülmentünk. – Mi baj van? Mondj már valamit, Astruc! – sürgettem. – Jól vagyok, Alba. Nincsen semmi baj – válaszolt. – Nem vagyok már oly fiatal, mint te, és az utazás kifárasztott, ennyi az egész. Abban a percben kopogtak, és ebédelni hívtak bennünket. Azt javasoltam Astrucnak, hogy maradjon a hálószobában, de mindenáron velem akart jönni. És igaz, ami igaz, az étkezés során végig jól evett és élénk társalgást folytatott. Félelmeim alábbhagytak. Az előcsarnokban Giuseppe leánya, Raphaella, három gyermeke, Antonina a két öccsével és Menáhem, a férje üdvözölt bennünket. Mögöttük még egy hölgy állt. – Ő a barátunk, Anna d'Arco – mutatta be Giuseppe Caravita. – Szinte családtagnak számít. Anna azonnal megtetszett nekem, meghódított a vidámsága, intelligenciája, nyíltsága. Bementünk az ebédlőbe, és leültünk egy damasztabrosszal megterített kerek asztalhoz, ilyen abroszt Gironában kizárólag ros hásáná vagy pészach ünnepére tartogattunk. Anna elmesélte, hogy a férje bankár, aki épp Isztambulba utazott, és hogy ő maga az életét férje könyvtárának szenteli, amely az egyik leggazdagabb gyűjtemény Velencében. Hamarosan megtudtam, hogy ő az egyik legjobban csodált nő a városban, nem csupán kiemelkedő szépsége, szőke haja és az öltözködésben tanúsított kifinomult ízlése miatt, hanem azért is, mert oly kitűnő nevelésben részesült, hogy a kor legkiemelkedőbb íróival is képes tudományos témákról társalogni. – Szeretnék Gironáról hallani – mondta. – Nem ez az a város, ahol Bonastruc de Porta, a nagy Nahmanidész élt és munkálkodott? – Alba a kiváló kabbalista leszármazottja – szólt közbe Giuseppe rabbi, majd elmagyarázta küldetésemet. – Holnap elhívom a zsinagóga másolóját, aki leírja az értékes szöveget, hogy megőrizhessük az utókor számára. – Micsoda? Az öreg Simont? – nevetett Anna. –De Giuseppe, hiszen tudja, hogy majdnem süket, és úgy reszket a keze, hogy alig lehet az írását elolvasni. Azonkívül

zsémbes öregember. Albának olyasvalakire van szüksége, aki segíti, nem pedig hátráltatja ebben a hatalmas szellemi erőfeszítésben. És mit javasol, hol diktálja le Alba a szöveget? – A dolgozószobámban. Talán ez ellen is van valami kifogása? Van egy jó íróasztalom és két jó székem, és megvan minden szükséges felszerelésem a diktáláshoz. – És kilátása a piszkos hátsó udvarokra, amelyekben nyüzsögnek a visítozó gyermekek. Nem, Giuseppe. A legnagyobb tisztelettel mondom, és távolról sem óhajtom önt megsérteni, de ez igazán nem a legmegfelelőbb hely arra a feladatra, amely Albára vár. Hadd jöjjön át ma este a palotámba – javasolta. – Gondoskodom róla, hogy a férjem saját íródeákja vesse pergamenre a szöveget. Hozzám fordult. Halványkék szeme egyenesen az én szemembe nézett. – Férjeddel nálam tölthetitek a ma estét és a holnap reggelt Velencében, és miután jól kipihented magadat, lediktálhatod a szöveget a könyvtárunkban. Így hát a sors akaratából azon kaptuk magunkat Astruckal, hogy még aznap délután kifelé sétálunk Mestréből Anna társaságában. Egy hintó várakozott reánk a városkapunál, és szélsebesen elvitt bennünket a kanyargó folyót követő úton San Giuliano kis kikötőjébe. A folyót szegélyező nádason keresztül hajók árbocai tűntek elém, és aztán, amint elhagytuk az út utolsó kanyarulatát, kitárult előttünk a végtelen tenger, amelyen Velence szigete épphogy látható volt a távolban. Aztán felszálltunk a városszigetre közlekedő kompra, és ahogy átkeltünk a lagúna csendes vizén, úgy tűnt, mintha Velence reám mosolyogna, mintha hívogatna üvegei meg majolikái csillogásával és harangjai zengésével. A nap lehanyatlott a hátunk mögött, és lágy narancsszínnel festette meg a vizet meg az épületeket, miközben behajóztunk a Canareggióba, majd felfelé haladtunk a Canal Grandén, amely Velence főutcájaként szolgál. Még soha nem láttam annyi ember alkotta pompát, sem annyi szépséget. Ez a csatorna oly széles, hogy gályák és a legkülönbözőbb hajók jönnek-mennek rajta mindkét irányban. A kőből és téglából épült házak igen tekintélyesek és magasak, néhánynak – a legrégebbieknek, ahogy Anna d'Arco elmagyarázta – az egész homlokzatát kékre, zöldre, rózsaszínre vagy sárgára festették, másokat az Isztriáról hozatott fehér márvánnyal borították, és porfír- meg szerpentinberakással díszítették. A színek e sugárútján értünk el a Szent Márk térre, ahol kiszálltunk, és Anna közölte az utazók érkezését vigyázó őrökkel, hogy a vendégei vagyunk. Az őrök jól ismerték, és tisztelettel szalutáltak nekünk. Miután átvágtunk az óriási téren, magunk mögött hagyva a dózse palotáját és a Szent Márk-székesegyházat hatalmas, szürke felhőkre emlékeztető kupoláival, elindultunk a városba sikátorokban, boltívek alatt, és fa- meg kőhidakon keresztül bóklászva. A fekete gondolák úgy siklottak a csatornákon, mint a hattyúk, és én élvezettel figyeltem az ügyes gondolásokat, akik egyetlen evezővel lökik előre csónakjukat. A város néhány szeglete Gironára emlékeztetett, bár az előkelőbb épületek nagy része sokkal hivalkodóbb volt katalán városom nemesi házainál. Végül egy sötét sikátorból kijutva tágas térre érkeztünk, amelyet háromemeletes, vörös téglás ház uralt. Az első emeleten végigfutó fehér, boltíves erkélyen már égtek az estére meggyújtott fáklyák. – Megérkeztünk. Gyertek, megmutatom a szobátokat – mondta Anna. X. A HALÁL ANGYALA Másnap reggel lélekben elrepültem Gironába, és elvesztett otthonomban bolyongtam, szobáról szobára vándorolva felidéztem és újra átéltem a múltamat. Most azonban a callbéli ház elenyészett, és magával vitte Vidal emlékét is. Ám tudtam, A liliomok lánca lehetővé teszi nekem, hogy mindkét emléket visszahozzam, amikor csak akarom. Mindazonáltal zavart a gondolat, mert abban a pillanatban csupán előre akartam tekinteni.

Az íródeák főhajtással búcsúzott, és fürgén elhagyta a szobát. Én is odaléptem a tükörhöz, és megnéztem magam, ám egy cseppet sem volt ínyemre, amit láttam. A bánat és a fáradtság nyomot hagyott rajtam: szememben több volt a komolyság, arcom, amelyet anyám fehér fátyla keretezett, elvesztette a kora ifjúság sugárzását. Vörös ruhámat, a legjobb darabomat viseltem, ám gyűrött és színehagyott volt, s a gyönyörűen öltözött itáliai hölgyek mellett, akik gazdag bársony- és selyemruhákat, ékszereket és művészi hajkölteményeket hordtak, inkább földönfutónak tűntem, mint vendégnek Anna d Arco palotájában. Astruc mögöttem állt. Megfogta a vállam, és a tükörképemre mosolygott. – Köszönöm, Alba – szólalt meg. – Híven szolgáltad az Urat. Könnyek csillogtak a szemében. Megfordultam, és ő magához vont. – Szeretlek – mondta. – A jó Isten hozott az utamba. Éreztem, hogy teste körülölel, combja hozzátapad a combomhoz ugyanazzal a lázas hévvel, amely Genova kikötőjében fogta el. Rémületemre testem most válaszolt, és ajkammal szétválasztva ajkát, szenvedélyesen megcsókoltam. Valami ilyesmit mormoltam: – Mester… most meg kell tanítanod, hogyan szeresselek úgy, mint férjemet. – Azzal fogom kezdeni, hogy otthont teremtek neked – suttogta, és a nyakamat csókolgatta, miközben sebesen szedte a levegőt. Egész testében remegett. – Otthont, Astruc? Hol? – Mestrében. – Mit beszélsz, Astruc? – suttogtam vissza, elveszve valahol az érzéki vágy és a szellemi kimerültség között. Astruc hirtelen elengedett, lesimította a kabátját, és megpróbálta összeszedni magát: ujjaival végigszántott a haján, és a szakállát simogatta, ahogy erőt vett rajta természetes félénksége. Tekintete idegesen ide-oda röpködött, megpróbált elkerülni engem. Odasétált az íródeák asztalához, és rámeredt a kész szövegre. – Tegnap este nem akartam semmiféle újsággal elvonni a figyelmedet – szólalt meg egy idő után, megköszörülve a torkát, és ismét reám nézett –, de a rabbi Mestrében megkért, hogy maradjak ott, és tanítsam a Talmudot a zsinagógában. A fizetség nem túl nagy, de elég ahhoz, hogy a szükségleteinket fedezzük, és kifizessük egy kis ház bérét. Mondd, Alba, örömet jelent ez neked? Oly sok utazás, oly sok változás és oly sok bizonytalanság után egy otthon gondolata, ahol révbe érhetek, igen boldog kilátásnak tűnt. Annál is inkább, mert a ház Mestrében volt, Velence kapujában, közel Giuseppe rabbi családjához és Anna d'Arcóhoz. Ha letelepedünk, anyám utánunk jöhet, hogy velünk éljen, és talán Izsák is a családjával. Amellett hízelgett a hiúságomnak, hogy Astruc szeretne a kedvemben járni. Tudtam, hogy őszintén cselekszik, hogy egyenesen a lelkéből ered a szándék, és immár biztos voltam benne, hogy azért szeret, aki vagyok, és nem azért, amit az Úr szolgálatára tettem. Valami megmozdult a szívemben csakúgy, mint a testemben. Azt akartam, hogy tegye nekem a szépet, és a jelenben élhessek, amelyben lélegzem és érzek, nem az emlékezet megfoghatatlan tájain. Ez az új otthon lehetőséget adna nekem, hogy megleljem oly hőn vágyott belső békémet, hogy új életet kezdhessek imádott Gironámtól távol. Odasétáltam az asztalhoz, és végigsimítottam az arcát. – Gyönyörű, jó és tisztességes feleségem – szólalt meg Astruc. – Megérdemlek én ilyen jutalmat? – Mikor nézhetem meg a házat? Mikor költözünk be? – Holnap reggel, ha úgy kívánod. Ma este Velencében kell maradnunk a bál miatt. Tudod, mennyire nem kedvelem a gazdagság effajta mutogatását, mindazt a hivalkodást, amely a város minden szegletében jelen van, de úgy érzem, udvariasságból részt kell vennünk az estélyen. Anna jól bánt velünk. Holnap visszatérünk Mestrébe.

*** Aznap délután, miközben Astruc szorgalmasan olvasott a könyvtárban, két-három órát Anna lakrészében töltöttem. Együtt fürödtünk kerek kádjában, forró vízzel és parfümös szappannal, puha törülközőkkel szárítkoztunk, és bőrünket olajokkal illatosítottuk, amelyeket a Kelet távoli országaiból hoztak a hajók Velencébe. Aztán rendbe szedtük és kifényesítettük a körmünket, és beraktuk a hajunkat, hogy szépen göndörödjék, amikor megszárad. Mindeközben szinte csak akkor nyitottuk ki a szánkat, amikor sóhajtoztunk az élvezettől, akárha nővérek volnánk, vagy egész életünkben ismertük volna egymást. Később, amikor hatalmas török párnákon ültünk az ablak mellett Anna hálószobájában, beszélgetésbe elegyedtünk. Anna elmondta, hogy néhány oldalt elolvasott a gironai szövegből. – A szavak szinte saját fényüktől ragyognak – mondta. – Művetek el fogja kápráztatni egyik barátomat, aki a legváltozatosabb könyveket és pergameneket gyűjti. – Ki ő? – A neve Pico della Mirandola, és bár nem zsidó, a világról alkotott képe nagyon hasonlít a kabbalisták látomásához, akiket behatóan tanulmányozott. Igazság szerint a zsidó miszticizmusról szerzett ismeretei miatt komoly összetűzésbe került az egyházzal. Ő is azt a nézetet vallja, hogy a látható világ minden része valamiféle megfelelésben van a Teremtőből kiáradó spirituális anyaggal. Könyvtára sokkal nagyobb és jelentősebb, mint az enyém, de ahányszor csak Velencébe jön, tudni szeretné, milyen új könyvekre tettem szert. A latin és a görög mellett tud héberül, káldeusul és arabul is. Mostanában nem találkoztam vele, de ha legközelebb meglátogat, megmutatom neki A liliomok láncát. Szabad? – Astruc a fejébe vette, hogy ez a szöveg nem foroghat közkézen. Azt mondja, hogy A liliomok lánca olyan isteni természetű gondolatokat tartalmaz, amelyeket kizárólag azok érthetnek meg igazán, akik kellőképp műveltek és jól felkészültek az ilyen kérdésekben. Szerinte roppant veszélyes lehet olyanoknak megmutatni, akik nincsenek rá felkészítve, egy gójról már nem is beszélve. Ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy ha megmagyarázod neki, ki ez a Miranbola… – A neve Mirandola! Gróf Giovanni Pico della Mirandola. – Akárhogyan van is, én nem értek egyet Astruckal. Én magam nem vagyok képes felfogni ezeknek a gondolatoknak a teljes jelentését, és soha nem jutna eszembe, hogy megkíséreljek az isteni spekulációnak abba az állapotába jutni, amelyhez a szimbólumok és hieroglifák tartoznak, de meg kell mondjam, hogy miután többször áttanulmányoztam a szöveget, sikerült értelmének legalább egy részét megragadnom, és ez segített abban, hogy másképp lássam a világot, hogy eltávolodjam közvetlen körülményeimtől, és szélesebb összefüggésben tekintsem őket. Azt hiszem, tulajdonképpen ez az egyik oka annak, hogy a mű A liliomok lánca elnevezést kapta, mivel minden olvasó szintről szintre haladhat előre a jelentés megértésében, elméje felfogóképességének megfelelően, mint amikor valaki az abakusz golyóit tologatja. – Vagy egy hosszú létrán mászik felfelé. – Pontosan. És ami a példányszámot illeti, mennél több van belőle, annál kevésbé valószínű, hogy elvész. Biztos vagyok benne, hogy a mozgatható betűkkel történő nyomtatás nagyon hasznos találmány. Sok ember, aki nem is álmodhatott arról, hogy valaha könyvet vesz a kezébe, most megengedheti magának, hogy vásároljon egy-egy példányt. Azt hiszem, Barcelonában és Valenciában már néhány éve nyomtatnak könyvet, de még soha nem láttam egyetlen nyomtatott művet sem. Anna felkelt, és felvett egy könyvet az ágya mellett álló asztalkáról. Dombornyomásos bőr borította, amelyet fémcsatok fogtak össze. – Nézd, Petrarca Canzoniere című munkája – mondta, és kinyitotta.

– Olyan, mintha kézzel írták volna! Ki ez a Petrarca? – Petrarca! – kiáltott fel Anna. – Petrarca a legnagyobb költő a világon! A délutáni nap és a világoskék gézfüggönyöket lebegtető fuvallat bőrünket és szívünket egyaránt melengette. Anna szavalni kezdett: S'amor non é, che dunque é quel ch'io sento?… Ha nem szerelmet, akkor hát mit érzek? És ha szerelem ez, minő, miféle? Ha jó, miért van oly halálos éle? Ha rossz, e gyötrelem miért oly édes? A vers a trubadúrdalokra emlékeztetett, amelyeket néha Girona piacterén hallottam. De Petrarca szavai elevenebbek voltak, könnyűek, mint a pehely, lágyak, mint a muzsika, és jelentésük nyílvesszőként szúrta át a szívemet. S'amor non é, che dunque é quel ch'io sento? Fecskeraj sötétítette el az eget, és én kibámultam az ablakon. Hirtelen elfogott a vágy, hogy elmondjam Annának a történetemet, mindent, ami a rendelet napja óta megesett velem, és elsősorban Astruc iránti zavaros érzéseimet akartam felfedni előtte. Hogyan is szerethetném igazán, amikor még aznap reggel, a szöveg diktálása közben is oly közel éreztem magamat Vidalhoz? Anna csendben, komoly arckifejezéssel figyelt. Amikor elhallgattam, így szólt: – Vidal volt az első tűz a szívedben, és lényed egy része mindig szerelmes lesz belé, részben azért, mert abban a pillanatban lettetek egymáséi, amikor feltárult a szakadék régi léted és a száműzetés között, egy olyan pillanatban, amely megváltoztatta az életedet, és megváltoztatott téged is. Ez azonban nem jelenti azt, hogy be kell zárnod a szívedet Astruc előtt. Ő lett a lámpásod, a csillagod, ahogyan a neve is mutatja, és hagynod kell, hogy fénye vezessen. Vidalt sem kell elfelejtened, de ne gondolj rá úgy, mint a valóságra, mert ha így teszel, saját érzéseid foglyává válsz, és megfosztod magad a szabadságodtól. A te valóságod Astruc. És miközben megígértem magamnak, hogy megfogadom a tanácsát, belekezdett saját történetébe. Egy rabbi leányaként született Socinóban. Apja, aki ifjúkorában számos értekezést írt a nyelvtan problémáiról és sok könyvet lemásolt, lassanként elvesztette a látását, és mivel Anna mindkét bátyja kereskedő volt, akik gyakran tartózkodtak távol otthonuktól, anyja pedig nem tudott olvasni, Anna lett apja felolvasója. Tizenhét éves korára már végigolvasott minden könyvet és pergament apja könyvtárában, és őt tartották a socinói közösség egyik legnagyobb tudású tagjának. Amikor apja meghalt, hozzáment Giacomo Léonhoz, egy gazdag zsidó kereskedőhöz Korfu szigetéről, aki különleges tartózkodási jogot szerzett Velencében, és aki osztotta Anna könyvek iránti szerelmét. Bár már hat éve voltak házasok, gyermekük nem született. – De Giacomo nem utasít el a meddőségem miatt. „Ki tudja?”, szokta mondani, „gondolj csak arra, mily sokáig tartott, mire Sárának gyermekei lettek.” – Ott vannak nektek a könyvek. – Igen, ez igaz, ott vannak nekünk a könyvek. Amikor Velencébe költöztem és felfedeztem Giacomo könyvtárát, szinte elállt a lélegzetem. Addig csak a szent könyveket olvastam, köztük néhány kabbalista írást, amelyeket imádtam. Az egekkel kapcsolatos tudományokról és a matematikáról is elolvastam néhány művet. De itt, a mi 

Sárközi György fordítása

könyvtárunkban felfedeztem Dante költészetét, Boccaccio meséit és az összes görög meg latin szerzőt, egyeseket eredeti nyelven, másokat jó olasz fordításban. És felfedeztem Petrarcát. Korábban már hallottam a görög Platónról és Arisztotelészről, ám Petrarcáról és a többi itáliai szerzőről, akiket Anna említett, semmit sem tudtam, és a festőket sem ismertem, akiknek a képei a palota falait díszítették. Egyszóval mit sem tudtam mindarról, ami oly sokat jelentett e káprázatos város lakóinak. Anna nevetett, és azt mondta, hogy ő sem tud semmit az én hazám költőiről vagy festőiről. Mesélt a velenceiek néhány jellegzetességéről, és elmagyarázta kormányuk és intézményeik felépítését; az egész nagyon emlékeztetett a Katalóniában megszokott kormányzási módra, amelyet Szenyor Muntaner szerint Ferdinánd király alatt most az a veszély fenyeget, hogy odavész… Eszembe jutott a beszélgetés, amelyet Muntanerral folytattam azon a tavaszi délutánon, miközben Gironát figyeltem a távolban, amely oly meghitt képet mutatott, mint egy fészkén ülő madár, holott már halálos sebből vérzett. Anna mesélt a velencei lakomákról és ünnepi felvonulásokról, divatról és szokásokról meg a művészekről és tudósokról is, akik a házába jártak, hogy a könyvtárát használják; és amikor megkérdeztem, hogy vajon ezek az emberek nem nézik-e le azért, mert zsidó, azt válaszolta, hogy bár a zsidó vallást a nyilvánosság előtt hivatalosan hátrányosan megkülönböztetik, sőt sértegetik, a magánéletben és egyénenként nem jelent akadályt a társadalomban, ha valaki zsidó. – Velencében a férfiakat és nőket sokkal inkább jellemük, mint születésük okán csodálják – mondta –, inkább azért, mert követni merik saját meggyőződésüket, ahelyett hogy vakon követnék a nézeteket, amelyeket örököltek… fontos azonban, hogy eközben betartsák az állam törvényeit és tiszteljék egymást. Mind egyenlőnek születtünk, ahogy Pico della Mirandola mondja, és magunknak kell eldöntenünk, hogyan éljük az életünket. Lelkünkben mind szabadok vagyunk, valamennyiünkhöz közel van a világegyetem. Elhallgatott és reám nézett. Aztán hozzátette: – Tudom, mit gondolsz, Alba: hogy nem mindig könnyű azt tenni, amit az ember szeretne. De legalább a szívünkben hűnek kell lennünk önmagunkhoz. Minden, amit Anna mondott, oly gyönyörűnek tűnt, mint a szoba, amelyben ültünk. A világoskék gézfüggönyt még mindig lebegtette a szellő, és a nap lehanyatlóban volt a Szent Márk-székesegyház mögött, tűzfénnyel festve meg a templom kupoláit. Hagytam, hogy Anna hangja és lelkesedése magával ragadjon, és csupán főbólintásokkal és mosolyokkal válaszoltam. – És tudod, mit, Alba? Hamarosan minden velencei házban beszédtéma lesz, amit tettél. Fiatal íródeákunk már az egész városban szétkürtölte a hírt, és óriási várakozást keltett. Ma este, amikor besétálsz a palota dísztermébe, és látni fogják, hogy nemcsak okos és bátor vagy, hanem gyönyörű is, minden férfi a lábad elé fog omlani. Hirtelen felállt, átsietett a szobán, és kinyitott egy ruhákkal teli szekrényt. Volt ott minden: testhez simuló és bő ruhák csakúgy, mint ujjatlan köpenyek, szoknyák, pruszlikok, sapkák, kalapok, szalagok és mindenféle kiegészítők – a legváltozatosabb anyagokból, színekben és formákban. Soha nem láttam még ehhez hasonlót, és ezt meg is mondtam Annának. – Gyere – mondta, mintha csökkenteni akarná a dolog jelentőségét –, válasszuk ki a ruhát, amelyik a legjobban illik hozzád. Erről mi a véleményed? *** Kétlem, hogy az összes férfi, aki aznap este utánam fordult, kész lett volna a lábam elé omlani, bár, hogy őszinte legyek, én igazán meg voltam elégedve a külsőmmel. Hosszú, világoszöld selyemruhát választottunk, amelyre ezüstszállal virágokat és madarakat

hímeztek, nagyon karcsú volt a dereka és mély a dekoltázsa, az ujját pedig fölül bőre, az alkaron feszesre szabták. Hajamat félig összefogtam egy fehér virágokból és gyöngyökből készült tiarával a fejem búbján, félig hagytam lazán a vállamra hullani. Ebben az öltözékben úgy festettem, mint egy igazi velencei hölgy, és a felszabadulás érzésével eltöltő ruha alatt életemben először úgy éreztem, végre saját magam lehetek. Addig mindenekelőtt zsidónak tartottam magam, hiszen mások annak láttak. Az, hogy katalán vagyok, csak akkor nyert jelentőséget, amikor elhagytam Szefárádot, és akkor is csak azért, hogy más zsidóktól megkülönböztessen: a provence-i zsidóktól, a genovai zsidóktól, a toszkán zsidóktól. Eddig a pillanatig mindig úgy néztek rám, mint a takács leányára, Regina, a pék leányára vagy Ismáel rabbi unokájára, most azonban csupán Alba Levaná de Porta voltam, és azzal a lelkesedéssel, amelyet az ifjúság kölcsönöz nekünk, úgy éreztem, hogy az egész világot meg tudnám hódítani. Ruhám könnyedén lebegett, velem együtt táncolt a teremben zsongó muzsika hangjaira. Még néhány hónap ebben a városban, gondoltam, és ismerni fogom Petrarca összes versét és Velence minden festőjét, anélkül azonban, hogy hátat fordítanék zsidóságomnak. Zsidóságom egybeolvad majd itteni életemmel, és nem jelent többé korlátozásokat, száműzetést vagy megvetést. Mondom, nem is sejtem, mi volt a gáláns fiatal férfiak véleménye rólam, akik a háziasszonyunk által adott estélyen legeltették rajtam a szemüket, de igazság szerint nem is érdekelt, mert aznap este kizárólag egyetlen jelenlévőre figyeltem, és az Astruc volt, aki le sem vette rólam a szemét. Éjjel, amikor visszavonultunk a hálószobánkba Anna d'Arco palazzójában, éreztem, végre elérkezett az idő, hogy elháljuk házasságunkat, mert mindkettőnkben égett a vágy meg a szerelem, és Astruc a házra vonatkozó ígéretével a maga módján tudtomra adta, hogy most már feleségként is birtokba óhajt venni. Félénkség és öröm kavargott bennem, amikor végre együtt feküdtünk a takaró alatt, és Astruc szenvedélyes csókokkal borította egész testemet. Később azonban, a kora hajnali órákban arra ébredtem, hogy Astruc összefüggéstelenül beszél álmában, keverve a héber, arámi és katalán nyelvet. Közelebb húzódtam hozzá, testéből vadul sütött a forróság. Megpróbáltam felébreszteni: lassan és halkan ismételgettem a nevét, és tenyeremmel hűsítettem a homlokát. De láza nem szűnt. Így hát felkeltem, gyertyát gyújtottam, és csendben lementem a konyhába, hogy egy kancsó vizet és ecetet keressek. A konyhaablakból láttam, hogy fekete felhők száguldanak el a hold előtt, és hideg futott végig a hátamon. Agyamban felötlöttek a vén boszorkány szavai, amelyek most új, gyászos jelentést nyertek: „vándorló zsidó, vándorlásod hamarosan véget ér”. Becsuktam az ablakot, amely zörögni kezdett a hirtelen feltámadt szélben, és az ismeretlen házon keresztül visszasiettem Astruc mellé, a képzeletem keltette oktalan félelemtől hajtva, hogy a konyhát az ebédlőtől elválasztó hosszú, homályos folyosó sötét barlanggá változott, amelyben vérszomjas vadállatok várják, hogy reám vethessék magukat. Visszatérvén a hálószobába Astruc homlokára meg csuklójára vizes ruhát tettem, és amint magába szívta teste forróságát, kicsavartam és újra friss vízbe és ecetbe mártottam, ahogy anyámtól számtalanszor láttam. Egy óra múlva csökkent a láz, és Astruc kezdett szabályosan lélegezni. Addigra a szél is alábbhagyott, és hallottam az eső suttogását a csatorna vizén. Az ablakhoz léptem, és kinéztem a bugyborékoló kis csatornára. Víz a vízen. Ha nem szerelmet, akkor hát mit érzek? Szürke nap bújt elő lassan az éjszakából, és egy ideig álltam ott a nappal fényébe kapaszkodva védelemért, abban a reményben, hogy eloszlatja a szívembe markoló jeges félelmet. A csendet mély, jajongó zaj törte meg, visszhangot verve a hálószobában. Megfordultam, és láttam, hogy Astruc ül az ágyban, szeme a lepedőre mered. – Nem az az asszony vagy, akinek hittelek. Gonosz vagy – mondta, és hangja remegett a haragtól. – Gonosz asszony vagy, akárcsak Gabriela.

– Astruc, drágaságom, ne mondj ilyet – szóltam, és odaszaladtam hozzá, azon tűnődve, hogy miért beszél így rólam meg az első feleségéről. – Nem vagy jól – tettem hozzá, leültem az ágy szélére, és karommal bátorítón átöleltem. Éreztem, hogy megmerevedik az érintésemtől. – Mi a baj? – kérdeztem. – Azt kérded, hogy mi a baj? Mi a baj? – motyogta, és felém fordult. – Nem voltál szűz, Alba, nem voltál tiszta, amikor hozzám jöttél, hogy a hites feleségem légy. Ismét elárult egy asszony. Hangja kemény volt és éles, a prédikátoroknak a gironai katedrálisból kiszűrődő hangjára emlékeztetett. Astruc most tökéletes idegennek tűnt. Vadul reám pillantott véreres szemével, amitől nagyon megijedtem. Nem tudtam világosan gondolkodni. – Astruc, nem vagy jól, át kell mennem Annához, hogy megkérjem, hívjon hozzád orvost – mondtam. – Először hadd lássam a gyönyörű fehér hálóruhádat, most, hogy már erősebb a fény – kiáltott rám fenyegetően. Mennél dühösebb lett, annál élesebbé vált a hangja. Durván eltaszított magától, úgyhogy leestem az ágyról a padló deszkáira. – Igen, remekbe szabott ruhadarab – sziszegte, és hálóruhám szoknyáját rángatta, miközben megpróbáltam talpra állni. – Semmi kétség, újabb ajándék gazdag háziasszonyunktól, mint a zöld ruha, amelyet az estélyen viseltél, és amely látni engedte a fél melledet. De nézd csak, vérnek nyoma sincs rajta, ahogy a lepedőn sem látszik semmi. Hol van szüzességed záloga? Azt hittem, tiszta nő vagy, Alba, de csak az Úr tudja, hány férfinak adtad oda a testedet énelőttem! Azt hittem, áttetsző és igaz a lelked, de lehet, hogy hazugságok erdejét rejti. – Nem, Astruc! – Nem érted – folytatta, és kétségbeesésében égnek emelte a karját, majd a haját tépte – , hogy a Messiás csak akkor jön el, ha valamennyien a tisztesség fényében sétálhatunk? Csak akkor leszünk méltók a megváltásra! Mit sem törődsz a próféciákkal? Nem megmondták, hogy kiűzetésünk Szefárádból a Messiás világra jövetelét jelző első szülési fájás? És te így viselkedsz, te, a mi hithű Nahmanidészünk leszármazottja, te, az én Ismáel tanítóm unokája? Nem, ne szólj, már száműztelek a szívemből, ahogy száműztem Gabrielát, az első feleségemet is, aki elhagyott egy keresztényért, hogy később az inkvizíció máglyán égesse meg. Hangja megtört és zokogásba fulladt. Ott álltam előtte, és bár sértett a vádaskodása, fájdalmát a magaménak éreztem. Elég volt látnom, hogy megértsem, mennyire szenvedhetett Gabriela árulásától és szörnyűséges halálától. – Öt évvel ezelőtt történt – mondta zokogva. –Nem emlékszem a pontos dátumra, de amikor meghallottam, hogy elítélték, Valenciába utaztam, mert ott élt, hogy megpróbáljak valamiképp segíteni rajta. Azt gondoltam, hogy tán nem is volt oly gonosz, hiszen titokban megtartotta hitünket. De hamarosan rá kellett jönnöm, hogy semmivel sem tudom megváltoztatni az események menetét. Távolról figyeltem őt az autó defe napján. Emelt fővel ment a máglyára. Aztán hozzákötözték az oszlophoz. Máig érzem az égő hús szagát. Jaj, Gabriela, miért árultál el? Szerettelek, Gabriela – zokogta –, és téged is szerettelek, Alba. – Én még mindig szeretlek, Astruc. Mindössze ennyit tudtam kinyögni. Semmiféle más igazság nem számított abban a pillanatban. Ismét leültem mellé, és a karomba vettem, mint egy gyermeket, ő pedig nem tiltakozott. Vele együtt sírtam, és megpróbáltam gyengéd, szívből jövő szavakkal vigasztalni. Hamarosan álomba merült a fáradtságtól. Fejét a párnára helyeztem, és betűrtem körülötte a takarót. Aztán sietve felöltöztem, és átrohantam Anna szobájába, hogy segítséget kérjek.

*** Astruc még akkor is aludt, amikor megérkezett a doktor. Az orvos felébresztette, és sokáig vele maradt, gondterheltnek látszott, és nem mondott semmit. Megtapintotta a pulzusát, észrevett néhány piros foltot, amely a mellén mutatkozott, megvizsgálta a vizeletét, naptárakat meg táblázatokat tanulmányozott, és feljegyzéseket írt egy könyvbe. Bár Astruc kinyitotta a szemét, fásultan és csendben feküdt, és a láza is felszökött. Végül a doktor felírt néhány orvosságot, amelyet, mint mondta, a patikus fog elhozni nekem, mivel nem hagyhatom magára a férjemet. Figyelmeztetett, hogy Astruc a láz legsúlyosabb fajtáját kapta el, és aggódott, hogy a szervezete nem elég erős a leküzdéséhez. Miután a doktor távozott és Anna visszatért lakrészébe, odaléptem a kis ablakhoz, tekintetemet a szűnni nem akaró esőre szegeztem, és teljes szívemből imádkoztam, hogy helyreálljon Astruc egészsége. – Áldd meg azokat, akiknek gyógyulásra van szükségük, a r'fuá s'leimával, a test megújulásával, a lélek megújulásával, és mondjunk áment. Rettenetesnek tűnt a gondolat, hogy elveszíthetem. Úgy éreztem, ha meghal, engem beszippant valami űr, egy második száműzetés. Szegény Astruc! Nem állt egyedül a meggyőződésével, hogy száműzetésünk a vég kezdete, első jele a Messiás eljövetelének és a választott nép visszatérésének az ígéret Földjére, de oly mértékben törekedett a tökéletességre, hogy az már túlment minden ésszerűség határán. Tisztessége mégis erőt adott nekem, szerettem és csodáltam érte. Megértettem a haragját, szörnyű csalódását, amikor rájött, hogy nem vagyok szűz. Szemében én bűnös asszony voltam, és átéreztem, mily nagy fájdalmat okoz ez neki, de most csak arra tudtam gondolni, hogy élete közvetlen veszélyben van, és hogy ez az élet mennyire drága nekem. Feltárta előttem az igazságot, és ez örökre hozzáláncolt. Semmit sem akartam úgy, mint hogy éljen. A betegszobában az ablak melletti fogason lógó szomorúnak és élettelennek tűnő zöld selyemruha arra emlékeztetett, hogy mennyire más vagyok, mint Astruc. Mégis biztos voltam benne, hogy ha életben marad, anélkül is Astruc rabbi felesége tudnék lenni, hogy megtagadnám önmagam, ahogyan Anna mondta. A következő napokban beadtam neki az előírt orvosságokat, és a legnagyobb gonddal ápoltam. De nem maradt meg benne semmi, és óráról órára veszített erejéből, nem beszélt, nem mosolygott, semmi jelét nem adta, hogy élni akar, csak jajgatott, amikor betegsége gyötörte. Hogy megtörjem a fojtogató csendet, néha énekeltem vagy meséket mondtam, amelyeket gyermekkoromban hallottam nagyapámtól bölcs emberekről, akik értik a madarak és vadállatok nyelvét, vagy zsoltárokat olvastam fel a zsoltároskönyvéből. A mestrei házunkról is beszéltem, az életről, amely ott vár reánk, és születendő gyermekeinkről, akiknek megtanítjuk majd katalán anyanyelvünket. Pedig már akkor tudtam, amikor kimondtam, hogy mindebből nem lesz semmi, mert semmi sem tudta felrázni révületéből. Kezdtem felfogni, hogy már a halál csapdájában vergődik. Csupán egyszer szólt hozzám, akkor is óriási nehézségek árán, mert nem kapott rendesen levegőt, és úgy tűnt, képtelen elegendő erőt gyűjteni, hogy szavainak hangot adjon. – Ne… feledd… a me… nórát… – nyögte. Igazság szerint tökéletesen megfeledkeztem az iniciálékról. Ezért a nap egy későbbi órájában, amikor Anna bejött, hogy meglátogasson bennünket, megkértem, hozná el a kész könyvet, hogy Astruc láthassa. Anna ezt azonnal meg is tette. Szívem hevesen vert, amikor kezembe vettem a könyvet és kinyitottam az első oldalon, hogy lássam a liliomos mintát, majd a többi iniciálét. Astruc azonban nem tudta megnézni a gyönyörű színes illusztrációkat, amelyek a fejezetcímeket díszítették, még a hőn áhított kandelábert sem. Megtaláltam: 2. rész, 3. fejezet, 4. bekezdés. Hangosan felolvastam a mellette lévő szöveget, hogy hallja:

Az éj közepén, amikor nincs fény, lelki szemünket könnyebben fordíthatjuk a Teremtő felé, és megláthatjuk a fényt, amely tűz nélkül ragyog, lévén maga a tűz. Mert Sámuel könyvében ez áll: „Sötétségből maga körül sátrakat emelt, esőhullást, sűrű felhőket. Az előtte levő fényességből izzó szenek gerjedének.” Az esőhullás a nagylelkűséget és kegyelmet szimbolizálja, azt az isteni tulajdonságot, amelynek révén a Teremtő az ítéletet és a büntetést enyhíti. – Áldott légyen az Úr – mondta Anna. Astruc reám tekintett egy pillanatra, és láttam, hogy szeretne megszólalni. De csak sóhajtott, aztán nyöszörgött, majd újabb kábulatba esett. Anna naponta kétszer meglátogatott bennünket, mert én nem voltam hajlandó elhagyni Astruc ágyát, ízletes erőleveseket, friss gyümölcsöket és más ínyencségeket hozott, hogy serkentsük a beteg étvágyát, mindhiába. Giuseppe rabbi is eljött egyszer Mestréből, és szomorúan csóválta a fejét, amikor elhagyta a szobát. A napok lassan és fájdalmasan teltek, olyanok voltak, mint egy öreg malom nyikorgó kereke, amely alig bírja a forgáshoz szükséges erőkifejtést. Tudtam, hogy ez már a vég eljövetelét jelzi, mégis egész lényemmel Astruc egészségéért imádkoztam. Egyfolytában azért fohászkodtam, legalább annyira térjen magához a halála előtt, hogy lássa, mennyire vágyom, hogy éljen, mennyire közel érzem magam hozzá. Azzal, hogy felfedte a nőkkel szemben érzett dühét, akik szerinte népünk minden balszerencséjéért hibáztathatók, és az első felesége, Gabriela iránti változatlan szerelemét, hirtelen érthetőbbé, emberibbé vált a szememben. Biztosra vettem, hogy ha elég időt kapunk, valahogy sikerülne elűznöm a haragot és csalódást, amit okoztam. De soha többé nem nyerte vissza az eszméletét. Miközben Astruc haldoklott, reánk köszöntött ros hásáná ünnepe, és mivel nem tudtunk elmenni a zsinagógába, Anna megkért egy harsonást, hogy jöjjön el a palotába, és fújja meg a sáfárt. A kosszarv jajgatása, amely hírül adta az újév beköszöntét és felkészített bennünket a jom kipur tíznapos bűnbánatára, olyan volt, mintha Astruc jajgatását visszhangozná, amely éjjel-nappal betöltötte hálószobánkat. Bár ki sem nyitotta a szemét, abban reménykedtem, hogy tudatának valamely zugában talán meghallja Éliás hívó szavát, és önkívületében azt hiszi, hogy elérkezett végre a pillanat, amelyet megjósolt: a feltámadás és a Messiás áldott korszaka, amikor az üldözött és az egész világon szétszóródott zsidóság minden nemzedéke megláthatja végre Jeruzsálem szent városát meg a csodával határos módon helyreállított Templomot, és minden emberre béke és igazság vár. Odakint az idő továbbra is szeszélyes maradt, a hirtelen támadt viharokat ragyogó napsütés és a csatorna vizét borzoló szeles időszakok követték. Amikor épp nem ültem Astruc betegágya mellett, az ablaknál álltam, és a szemben lévő épületek szürke köveit bámultam, amelyek Girona köveire emlékeztettek, és hébe-korba megpillantottam egy-egy kereskedőhajó sudár árbocát, amely három-négy utcával odébb felfelé haladt a Canal Grandén. Egyik reggel hallottam, amint két szomszédasszony panaszkodik egymásnak, miközben a mosott ruhát teregetik egy kötélre a csatorna fölött, hogy a szárazföldön a füge elrohad a fákon, és a szőlőből bor lesz, mielőtt a présbe kerülne. Szavaik felidézték bennem a vágyakozást az élet egyszerű dolgai után: vágytam egy gyermekektől hangos, biztos otthonra és a sábát estéjén körülült asztalra, amikor ragyognak a gyertyák, és hangunk egybeolvad az énekben és imádságban. Pontosan három héttel azután, hogy Astrucot megtámadta a kór, a Halál Angyala beröppent a hálószoba ablakán, hogy elvegye az életét. A betegágy mellett ültem, fogtam Astruc kezét, amikor egyszer csak kinyitotta a szemét, és reám nézett. Beszélni próbált, de a feladat meghaladta az erejét. A következő pillanatban elszállt a lelke. Csak a betegségtől rémisztően felpuffadt teste maradt ott. Ám Astruc nem volt többé.

Egy percre becsuktam a szemem, és agyamban képek sorjáztak róla: Astruc nagyapám dolgozószobájában, amint segít a könyvet agyamba vésni, vagy később, úton Marseille felé, amint mellettem lovagol az öszvérén; vagy kéz a kézben sétál velem Genova utcáin, a rabbi házát keresve. Láttam az aggódó tekintetet, amely annyira jellemezte, és a jóságot a szemében, meg ahogy néha reám mosolygott, és nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy soha többé nem láthatom ezt a mosolyt. Ám amikor kinyitottam a szemem, csupán megkönnyebbülést éreztem, hiszen végre békében nyugodott. Betakartam a testét egy tiszta lepedővel, aztán kinyitottam az ajtót, és Anna nevét kiáltottam. Szavam úgy visszhangzott végig a házon, mint a halált hírül adó lélekharang. Anna futva közeledett. – Meghalt – mondtam. Attól a perctől kezdve a temetést követő hét végéig, amely a sivá szertartásaival telt, Anna intézett mindent, mintha Astruc a saját családjának tagja lett volna. Én csupán az utasításainak engedelmeskedtem: vedd fel ezt a fekete ruhát, ülj le erre a székre, edd meg ezt az ételt, kövess. Bár voltak apróbb különbségek a szertartásokban és a himnuszok meg imádságok szövegében, nem éreztem kívülállónak magam. A halál ceremóniája visszavezetett népemhez. Anna férje, Giacomo hazatért utazásából, és részt vett minden imádságban meg temetési rítusban. Hálás voltam az ő fivéri és Giuseppe rabbi atyai jelenlétéért, mivel vigaszt nyújtottak nekem. Anna megkérdezte, hogy szeretnék-e elmenni a temetésre. – Itt a nők általában távol maradnak – mondta –, de ha erős vágyat érzel, hogy elmenj, a rabbi szerint nincs akadálya. Élénken bólogattam. Már hogy hagyhatnám szegény Astrucot egyedül menni, távol a hazánktól, ebben a városban, amelyet annyira nem szeretett? Hogy hagyhatnám el éppen most? Miközben a koporsóvivők mögött haladtam a szűk sikátorokban, úgy éreztem, mintha nagyapám temetését élném újra. Ekkor végre eleredtek a könnyeim, és vigasztalanul gyászoltam mindkét férfit. Máskülönben csupán halvány emlékeim vannak azokról a napokról. Apróságokra emlékszem, például egy molyette lyukra a koporsót borító fekete szövet egyik sarkában vagy egy repedésre a hajó padján, amely átvitt bennünket a Lidóra, a zsidó temetőbe. És néhány durva fiatalember sértegetéseire meg füttyögésére, akik a San Pietro di Castello hídon vártak reánk, amikor áthaladtunk a híd alatt. És a pillanatra, amikor Astruc testét eltemették halotti leplében, és a zsák földre, amelyet a feje alá tettek. És arra, hogyan reszketett Giuseppe rabbi hangja, amikor azt kántálta: „Azokat gyászoljátok, akik itt maradtak, ne azokat, akiket Isten magához emelt a földről. Mert ők elnyerték az örök nyugalmat, míg bennünket a bánat sújt.” Zuhogott az eső, amikor visszafelé mentünk a temetésről. Emlékszem, hogy egy nagy hajó megelőzött bennünket, és a magas hullámok, amelyek a nyomában támadtak, dobálták a csónakunkat. És amikor visszaértünk a város eső verte, elhagyatott utcáira, láttam, hogy néhány gyermek minket bámul egy ablakból csendben és fekete ruhánkon csodálkozva; főleg egy kis kerek arcocska maradt meg az emlékezetemben, amely anyja válla fölött kandikált ki, és reánk mosolygott. Azokban a napokban nem beszéltünk Annával a jövőről; korai lett volna. De éjszaka, amikor egyedül feküdtem özvegyi ágyamban, időről időre Velencére gondoltam, az életre a könyvek közt, a szabadságra, amely könnyedén megérintett a bál alatt, akár bőrömet a zöld ruha selyme. Szinte megfoghatatlanok voltak ezek a gondolatok, elhomályosította őket Astruc halála, ám ahogy teltek a napok, egyre világosabbá váltak, míg végül elhatározás formáját öltötték. Itt maradok. Elküldetek anyámért. Anna segít anyagilag, és cserébe valami úton-módon én is segítek majd neki, talán könyveket és pergameneket katalogizálok…

A gyászhét utolsó napján a mestrei zsinagógába címezve levél érkezett anyámtól, amely kirángatott merengéseimből. Tartalma rémülettel töltött el. Alba, egyetlen gyermekem, szerelmetes leányom, béke legyen veled. Mióta elmentél, a dolgok rosszabbra fordultak, és könyörgök, Alba, amilyen gyorsan csak tudsz, térj vissza férjeddel Perpignanba, mert óriási szükségünk van a segítségre. Én magam beteg és gyenge vagyok, mint a legtöbben azok közül, akik velünk jöttek Szefarádból, mert elkaptunk egy kórt, amely gyorsan terjed közöttünk, mert legyengült a testünk, és nem eszünk tápláló ételt. Csupán annyit tudok, hogy képtelen vagyok megmozdulni, és szükségem van rá, hogy mellettem légy. Örökké szerető anyád, Regina Hirtelen olyan szédülés jött rám, hogy le kellett ülnöm. Átnyújtottam a levelet Annának, aki elolvasta. – Hogy utazhatnék egyedül? – kérdeztem tőle. –De vissza kell térnem a népemhez, a családomhoz. Aggódtam és szomorú voltam anyám miatt, ám ugyanakkor azt is tudtam, hogy ez velencei álmom végét jelenti, hogy ha visszatérek Perpignanba, ismét csapdába ejtenek a száműzöttek nyomorúságos életének kötelességei és követelményei. Vágyaim ugyancsak keveset számítanak, minden döntést Izsák hoz majd. Küldetésem véget ért és beteljesedett; az leszek, ami mindig is voltam, még egy ember a közösségben. Szinte hallottam anyámat: „Minek akarsz te Velencébe menni? Gondolj arra, mi történt Astruckal. És mindez az átkozott könyvek miatt…” Úgy éreztem magam, mint egy gyermek, akinek valami nyalánkságot kínálnak, de amikor be akarja kapni, elveszik tőle, és egyfolytában csak a zöld selyemruha járt a fejemben, mintha lelkem hozzátapadt volna ahhoz a gyönyörű ruhához. Nem, nem akarok elmenni. Megkérem Annát, hogy küldjön hírvivőt anyámhoz pénzzel meg orvossággal, valamint egy levéllel, amelyben az áll, hogy Velencében várom. Ám hirtelen maga a gondolat is szégyennel töltött el. Ugyanakkor rettenetesen féltem a jövőtől. Mit tehetnék? Anna leült mellém, és átölelt. Mintha a gondolataimban olvasna, így szólt: – Anyádról van szó. Mivel Anna mondta ki e szavakat, nem úgy hangzottak, mint a parancs, amely vak engedelmességet követel, hanem mint az egyenes út, amelyet követnem kell, ha békében akarok élni önmagammal. És ezt most jobban megértettem, mint valaha, mert kezdtem érezni, hogy új élet növekszik bennem. Hogy én is anya leszek. XI. VISSZATÉRÉS PERPIGNANBA Már beköszöntött chesván hava, amikor a fák kezdik elhullatni leveleiket, és az emberek beburkolóznak kabátjukba a friss északi szél ellen. Végtelenül szomorúan mondtam búcsút Annának a Szent Márk tér mólójánál, majd beszálltam a szárazföldre induló kompba azokkal a kereskedőkkel, akiknek a védelme alatt kellett eljutnom Genováig. Giacomo gondoskodott az utazás minden részletéről, és Anna pénzt, egy orvosságokkal teli dobozt és néhány meleg holmit adott nekem. A zöld selyemruha ott lóg majd a szekrényében, mondta, ha egy nap visszatérnék. – Gyere vissza – ismételgette a mólóról. – Gyere vissza anyáddal, amint felépült, és a jó Isten áldása legyen rajtatok.

– Megpróbálok – feleltem, túlkiabálva a tengerészek lármáját. Nem mondtam meg neki, hogy gyermeket várok. Ha tudta volna, megérti, mily nehéz lenne visszatérnem. Halvány ködfátyol borította Velencét aznap reggel, és félmérföldnyire sem távolodtunk el a parttól, amikor már az egész szigetet elnyelte a pára. A komp matrózai harangjaikat kongatták és kürtjeiket fújták, hogy elkerüljék az összeütközést a forgalmas vízi úton. Annára gondoltam, a boldog délutánra, amelyet együtt töltöttünk még Astruc betegsége előtt, és a látogatásaira, amikor Astrucot megtámadta a kór. Ahogy belépett az ajtón, mintha fény gyúlt volna a szobában. Anna semmit sem a könyvekből vett, amelyeket olvasott, minden mozdulatából természetesség áradt. E tekintetben Ismáel nagyapámra emlékeztetett. De míg nagyapám egész életét a kabbala tanulmányozásának szentelte, és a teremtést a lélek szemével a Teremtő halvány visszatükröződésének látta, addig Anna, aki nem kevésbé félő tisztelettel viseltetett az Isteni Lénnyel és az Ő teremtő munkájával szemben, földközelből szemlélte a világot, érzékeny szemmel, csodálva a művészeket, akik képesek megragadni és kifejezni a fényt, a színt, a mozgást és a hangulatot, hogy elragadják a hallgató vagy a néző szívét. Anna mindenekfölött az egyén fontosságában hitt. – Mi haszna van az egyénnek – kérdeztem tőle egy nap –, ha semmit sem tehetünk, hogy elkerüljük az eseményeket, amelyeket a sors előír nekünk? Azért hagytam el Gironát, mert elvonszolt egy hatalom, amely erősebb volt a személyiségemnél, erősebb még Vidal iránt érzett szerelmemnél is. És ugyanez a hatalom ide vezérelt. – Azért hagytad el Gironát, mert hű voltál önmagadhoz. Semmilyen más döntés nem lett volna összhangban igazi lényeddel. Adósa voltam Annának. Egy olyan pillanatban, amikor tökéletesen elveszettnek, gyökértelennek, természetes környezetemből és népemből kiszakítottnak éreztem magam, megtanított, hogy rátaláljak az erőre, amely ott rejtőzött bennem, az erőre, amelyet az Úr töltött lelkem legbenső kamrájába, amikor megteremtette a lelket az idők kezdetén. Így tanultam meg kizárólag magamra támaszkodni. Addig a magányosság és bánat perceiben Vidal képét kerestem a lelkemben, de várandósságom elfoglalta e kép helyét, Vidal eltűnt a szívemből, ahol most csak Astruc számára maradt hely. És miközben távolodtam Velencétől a ködben, megértettem: ahogy Astruc haldoklott, úgy születtem én bizonyos értelemben újjá. Ez a nyitott társadalom kitárta a lelkem, megmutatott nekem egy szabadság szülte világot. Az emlékezetembe vésett könyv, amelyet most már minden erőfeszítés nélkül fejben tudtam tartani, továbbra is szemem elé idézte a világ spirituális oldalát, a Teremtő lenyomatát, az Ő tulajdonságainak titokzatos egységét. De Velence számos gondolatnak új értelmet adott. Nagy gonddal készítették elő az utamat, ezért nem sok okom volt rá, hogy magától az utazástól féljek; szívem mégis nehéz volt a bizonytalanságtól, amely az út végén várt reám, és a szomorúságtól, amelyet Astruc elvesztése okozott. Később, ahogy lépteimet visszafelé követtem Itália tájain keresztül Astruc szívem alatt növekvő gyermekével, lassanként kezdett felvidítani az érzés, hogy célja van az életemnek. Gyönyörködtem az olajfák ezüst ágaiban, hallgattam a daloló madarakat, beszívtam a friss hegyi levegőt, és képzeletbeli játékokba merültem meg nem született gyermekemmel a völgyek lankás lejtőin. Nem voltam egyedül. Ugyanazt az utat jártuk, mint Astruckal odafelé, és ahogy elhaladtam néhány jellegzetes látvány, egy ház, egy fa, egy útkanyarulat mellett, emlékezetemben felbukkantak beszélgetésünk foszlányai, mintha bevésődtek volna, hogy visszatértemben elolvashassam őket. – Mennyire vágyom rá, hogy könnyíthessek az elmémen, Astruc! – Elhiszem. De már nem tart sokáig. És én is könnyítek majd az enyémen. – Mit akarsz ezzel mondani?

– Meg fogod érteni, Alba, ha eljön az ideje. Most ismét azon törtem a fejem, vajon mit akarhatott mondani. Tán Gabriela halálára utalt. De tudtam, hogy arra a lázas elbeszélésre a feleségéről nem készült fel. Akkor mi lehetett a titok? Aztán gondolataim még messzebbre kanyarodtak vissza, első találkozásunkhoz Gironában, és eszembe jutott, hogy már akkor is úgy éreztem: valamit magában tart, valamit nem akar elmondani sem Lévi rabbinak, sem nekem. Mit tudott, amit senki mással nem közölt, még velem sem? És Velencében sem árult el semmit, hacsak nem fedte fel titkát bizalmasan Giuseppe Caravita rabbinak. Újra eszembe jutottak azok a számok – 2, 3, 4 –, amelyek egy pontos helyre utaltak A liliomok láncában. Mi lehetett a jelentésük? Talán valamilyen messianisztikus jövendöléssel álltak kapcsolatban? Megtudom-e valaha? Nem sokat időztem azonban az efféle gondolatoknál, hiszen semmilyen titok nem lehetett oly fontos, mint a gyermek, akit méhemben hordtam. Ugyanazokon a hidakon mentem át, mint Astruckal, és ugyanazokon a hosszú, hegyi hágókon utaztam végig, ahol sasok köröztek lassan, mintha a levegő az ő birodalmuk volna. Végül két hét után megérkeztünk Genovába. Ott, miután elváltam a velencei kereskedőktől, akik Szicília felé vették útjukat a tengeren, nekivágtam a város sikátorainak. Megtaláltam a rabbit, aki még mindig ott lakott a zsinagóga melletti házában, és még mindig azon tűnődött, vajon mennyi idő múlva kényszerítik rá, hogy távozzék. – Spanyol testvérei haldokolnak kint a kikötőben – mondta –, és semmit nem tehetek, hogy segítsek rajtuk. Fogadja meg a tanácsomat, Alba: ha van elegendő pénze az útra, hagyja el ezt a helyet, amilyen gyorsan csak tudja, ne késlekedjék itt egy perccel sem tovább, mint ahogy feltétlenül szükséges. És óvakodjék a kikötői hatóságoktól, meg ne lássák, mielőtt kifizeti az útiköltséget. Aztán imát mondott Astrucért, és megáldotta a gyermekemet. Aggodalommal mentem ki a kikötőbe, de az engem fogadó látvány még rosszabb volt, mint amitől féltem. A szefárd zsidók most sokkal nagyobb számban zsúfolódtak össze a móló melletti területen, és időközben fakerítést építettek köréjük, hogy minden esetleges szökést megakadályozzanak. Soványak és sápadtak voltak, szemük mélyen ült gödrében; inkább látszottak kísérteteknek, mint emberi lényeknek, és annyira ki voltak éhezve, hogy alig álltak a lábukon. Néhány asszony kisbabát dajkált a karjában, mozdulatlan csecsemőket, akik szenderegtek az éhségtől, még ahhoz is túl gyengék voltak, hogy sírjanak. De a legdöbbenetesebb látvány a kerítésen kívül várt. Öt-hat jól megtermett fiatal szerzetes egyik kezében kereszttel, a másikban egy vekni kenyérrel azt kiabálta: – Térjetek meg, testvéreim, térjetek meg! Csupán ezt a keresztet kell magatokhoz ölelnetek, máris kaptok élelmet, és népünk szívesen fogad benneteket! Jertek Jézus Krisztus édes kebelére! – És az én zsidó testvéreim, akik oly hosszú ideje ellenálltak, akik elhagyták otthonukat és hazájukat, hogy elkerüljék a kikeresztelkedést, fásultan álltak ott, és fejüket elfordították a csábító kenyértől. A sötét boltívek alatti rejtekhelyemről végigpásztáztam a kikötőt, hogy megkeressem az öreg boszorkányt, ám nem láttam sem a hálók és ládák halmai közt, sem valamelyik sarokban vagy oszlop mögött összekucorodva. Biztosan meghalt, gondoltam, ugyanabban a betegségben, amelyikben Astruc. Ahogy ott álltam a víz partján, a túlélők bűntudata töltött el. Úgy éreztem, hogy némán vádol a kikötő csendes vize. Jól táplált voltam, és amióta csak elhagytam Szefárádot, soha nem szenvedtem igazi éhségtől. De mit tehetnék, hogy segítsek? A zsákomban lévő étel nem lenne elég, hogy bármit változtasson ezeknek az éhezőknek a sorsán, és ami pénzem maradt, arra mind szükségem van, hogy megvegyem a hajójegyemet Marseille-be, és onnan eljussak a szárazföldön Perpignanba. Vissza kell jutnom népemhez az orvosságokkal.

Ám a szemem elé táruló látvány túlságosan döbbenetes volt ahhoz, hogy el tudjam viselni. Nem tudtam tovább szemlélni anélkül, hogy tennék valamit. A legcsendesebb utcákat keresve visszatértem a rabbi házához. – Mit csinál itt? – pirított reám Salamon Canetti. – Azt hittem, hajót keres, amely visszaviszi Marseille-be. – Tennünk kell valamit. Segítenünk kell ezeknek az embereknek. A testvéreink. – Nem tehetünk semmit, Alba de Porta – válaszolta a rabbi fejcsóválva. – Még ha be tudnám fogadni őket, még ha meg tudnám etetni mindnyájukat, ami persze lehetetlen, engedély híján akkor sem hagyhatnák el a kikötőt. Úgy látszik, nem fogja fel, mekkora veszélynek teszi ki magát azzal, hogy a városban kószál. Én megpróbáltam, újra meg újra, hogy engedélyeket szerezzek, de az egyház túl nagy nyomást gyakorol a kormányra. Mint valami ragály, úgy terjed errefelé, ami Spanyolhon királyságaiban történt. És most, kérem, fogadja meg a tanácsomat: menjen egyenesen a kikötőbe, keresse meg az egyik gálya kapitányát, mutassa meg neki a pénzét, és keljen át a tengeren. Térjen vissza a családjához, Alba. Ne tegye a helyzetet még fájdalmasabbá. Azt hiszi, én nem gyötrődöm? Ezzel kell együtt élnem minden áldott nap. – Hol van a pékség? – kérdeztem. – Jobbra kell fordulni az utca végén. Azután balra. De ne menjen oda, Alba. Saját népére kell gondolnia. Mára már több mint száz spanyol száműzött lehet a kikötőben. Mindössze két napra való kenyeret vásárolhat a pénzén, és kétlem, hogy a pék eleget tenne a kívánságának. Azonkívül hogyan juttathatnánk el a kenyeret hozzájuk? Én azonban már félúton jártam kinn az utcán. Megrendeltem a kenyeret. Velencei köpenyemben és a jelvény nélkül a pék nem gondolta, hogy szefárd vagyok – Esküvő lesz? – Mindössze ennyit kérdezett. Amint leszállt az éjszaka és a szerzetesek visszatértek a vecsernyére, kivittük az öreg rabbival a kenyeres zsákokat a kikötőbe. Az őr, aki a száműzöttekért felelt, egy zsámolyon bóbiskolt, és csak a vállát vonogatta, amikor engedélyt kértünk, hogy kioszthassuk a cipókat. Az emberek nyugodtan, hideg, csontos ujjaikkal vették át az adagjukat. Szeretném azt hinni, hogy cselekedetemnek több haszna is volt, mint hogy könnyített az én lelkiismeretemen és az ő éhségükön, hogy talán segített legalább egy életet megmenteni; ám soha nem fogom megtudni, hogyan végződött zsidó történelmünknek ez az epizódja. Ami engem illet, másnap a kikötőben horgonyzó számos hajó közt találtam egy gályát, amely Marseille-be tartott. Némi alkudozás után sikerült helyet vásárolnom magamnak a hajón azzal, hogy felajánlottam a kapitánynak a bőr orvosságos dobozt, amelyet Anna d'Arco ajándékozott nekem. Az orvosságokat bekötöttem egy batyuba. *** Áthajóztunk az itáliai öblön Toulon felé. A Földközi-tenger vizei Katalóniától illatoztak, és a tengerészek provanszál szavai anyanyelvemre emlékeztettek. Előretekintettem. Egész úton nyugodt volt a tenger, és delfinek ugrándoztak körülöttünk, mintha születendő gyermekemet akarnák köszönteni. Az ég puha gyapjútakaróként nyúlt a láthatár felé, amelyen túl ott rejtőztek a Pireneusok és elvesztett otthonom. A Vidal előtti időkre gondoltam, gyermekkoromra, amikor világom másból sem állt, mint a call sikátoraiból, ahol bújócskát játszottam a barátaimmal, a házunk mögötti udvarból, ahol virágcserepek sorakoztak, és magasan fölötte ott ágaskodott a galambdúc, meg nagyapám dolgozószobájából, amelyben mindig pergamen- és tintaszag érződött. És anyám bő szoknyáiból, amelyekbe befészkeltem magam, amikor a tűz mellett üldögélt. Marseille-ben felkerestem az istállót, ahol a lovainkat hagytuk, és Falagueráról érdeklődtem. Eladták egy nagyon magas rangú hölgynek, hangzott a felvilágosítás, aki

amint megpillantotta a kancámat, azonnal a szívébe zárta. A hölgy egy Marseille melletti kastélyban lakott, és piaci napokon lóháton érkezett a városba. Nos, gondoltam, ha nekem nem is, legalább a kancámnak kényelmes otthona lesz. A lovászok szóltak, hogy egy kereskedő kocsija hamarosan indul Narbonne-ba. Az utazásért egy finom gyapjúköpennyel fizettem, amelyet Anna ajándékozott nekem: így egész úton ülhettem, hálás voltam a kényelemért, mivel időről időre gyengeség fogott el, és nagy szükségem volt pihenésre. Egymás után haladtak el mellettem az ismerős tájak, egyik a másik után, mint egy kártyapakli képei, míg végül feltűntek Narbonne falai. Az út utolsó szakaszát Narbonne-tól Perpignanig gyalog tettem meg egy cipésszel és a feleségével, akiket akkor ismertem meg, amikor elmenekültünk Szefárádból. Épp visszatérőben voltak Perpignanba, miután meghiúsult a szándékuk, hogy Narbonne-ban telepednek le. Volt egy öszvérük, és megengedték, hogy a csomagomat a nyeregre akasszam. Amikor elmondtam nekik, hogy gyermeket várok, ragaszkodtak hozzá, hogy valahányszor túl fáradtnak érzem magamat a gyalogláshoz, felüljek az állat hátára. A napok gyorsan rövidültek, és két hosszú, hideg éjszakát kellett a szabadban töltenünk. A harmadik napon egy alacsony bokrokkal borított dombos tájon haladtunk keresztül, amikor megpillantottuk Perpignan falait, és felidéztük, mennyire másnak és mennyire biztatónak tűnt a város, amikor először érkeztünk ide a hegyek túloldaláról. – Csupán egyetlen megoldás létezik a helyzetünkre – mondta a cipész –, a kivándorlás az Oszmán Birodalomba. A törökök szívesen látják a zsidókat. Fennáll azonban a probléma: hogyan valósíthatunk meg egy ily hosszú és költséges utat, amikor egyikünknek sincs sem pénze, sem kereseti lehetősége. – Az Úr megsegít majd bennünket – mondtam kevés meggyőződéssel, mert az Úr szemlátomást éppen próbára tett bennünket, és azt akarta, hogy megtaláljuk a módját, miképp segítsünk magunkon, miképp váljunk erősebbé és leleményesebbé, ahelyett hogy a mennyekből aláhulló mannára várnánk. Naplemente után érkeztünk a városba, és elindultunk a meredek domboldalon a zsidónegyed utcái felé. Az öszvér kétségbeesetten küszködött terhe alatt, de végül elértük a düledező ház ajtaját, ahol anyám és Izsák családja élt. A cipész lerakta a zsákjaimat, én pedig mindkettőjüknek köszönetet mondtam a kedvességükért. És már mentek is az utukra. Kopogtattam, és az ajtófélfának támaszkodva várakoztam. Hamarosan meghallottam, hogy Rosa futva közeledik a folyosón. – Ki az? – kiáltotta. Aztán megállt, és az ajtónál várt, amíg nem válaszoltam. – Nyisd ki az ajtót, és meglátod! – Alba kuzin! Alba kuzin! Apám, jöjjön, nézze, ki van itt! – kiáltotta, majd kinyitotta az ajtót, és a nyakamba ugrott. Aztán átkukucskált a vállam fölött, és értetlen arckifejezéssel tekingetett fel-alá az utcán. – Egyedül jöttem, Rosa. Gyere, segíts bevinni ezeket a zsákokat, rettentő nehezek! Addigra Izsák is odaért az ajtóhoz. Húzta a lábát, és járás közben enyhén meggörnyedt, fekete karikák árkolták a szemét, és nagyon lefogyott. A genovai mólón látott arcokat juttatta eszembe. – Hogy van anyám? – kérdeztem. – Nem túl jól, de azonnal jobban lesz, ha meglát. Hol van Astruc? – tette hozzá szinte suttogva. – Láz – mondtam, és csak a fejemet ráztam. Átölelt. De nem volt erő a karjában. A ház, ha egyáltalán lehetséges, még rozzantabb volt, mint amikor elmentem. Felsétáltam a düledező lépcsőn, lógó, zsanérjukról kiakadt zsalugáteres ablakok és nedves vakolatfoltokkal tarkított falak mellett. Az egész ház bűzlött a szegénységtől és az

egészségtelenségtől, ami csak fokozta az állapotom miatt már amúgy is gyötrő hányingert. Izsák felesége, Koloma kijött a lépcsőfordulóra, és könnyek öntötték el a szemét, amikor meglátott. Kötényével eltakarta az arcát, és jajgatni kezdett. – Adná az Isten, hogy újra Gironában lehetnénk, Alba, ez nem embernek való élet. Átöleltem, aztán felmentem az emeletre, ahol anyám szobája volt. Halkan kopogtam, és lassan kinyitottam az ajtót. Anyám az ágyában feküdt, fátyla félrecsúszott, és látni engedte sűrű, ősz haját, amely ápolatlan volt és kócos, ám egész testén ez volt az életerő egyetlen jele. Néhány pillanatig némán tekintett reám, mintha a szemével szeretne mindent elmondani. Odaszaladtam hozzá, és átkaroltam. – Anyám, mama, eljöttem, hogy segítsek. Orvosságokat hoztam, amelyek meg fogják gyógyítani, és nemcsak magát, hanem a többieket is. – Hol van Astruc? – kérdezte. – Meghalt, anyám – válaszoltam. – Súlyos beteg volt, aztán meghalt. Éjjel-nappal ápoltam. Azt akartam, hogy éljen. De most tovább él bennem. A gyermekét hordom. – Jaj, Alba, szegény leányom, szegény kicsikém – kiáltotta. – Először elveszíted az első szerelmedet, azután elveszíted a törvényes férjedet, és most itt állsz várandós özvegyként. Ha lenne is egy nőtlen fivér Astruc családjában, akkor sem mehetnél hozzá, hiszen gyermeket vársz. Mit fogunk most csinálni? Úgy látszik, átok sújt mindahányunkat. Zokogásban tört ki, én pedig közelebb húzódtam hozzá, és összetapadt haját simogattam. Szegény anyám, túl sok csapás sújtotta, és most, ebben a gyenge állapotában már nem tudott többet elviselni. Egy idő után ismét reám tekintett, és kétségbeesett arckifejezése hirtelen haragosra váltott. – Tudod, mit mondok neked? Hogy az Úr segedelmével, áldott légyen az Ő neve, megérem még, hogy hozzámész egy jó katalán vagy aragóniai zsidóhoz, és olyan esküvőd lesz, amilyet megérdemelsz, dallal és tánccal és finom ételekkel és vidámsággal. Senki nem bánthatja többé az én gyönyörű Albámat. Erről gondoskodom. *** Lefeküdtem mellé, és nemsokára mindketten elszunnyadtunk. Az éjszaka során azonban szórványos hangok ébresztettek fel, amelyekhez nem voltam hozzászokva: harangok kongtak az út végén álló zárdában, gyermek sírt a szembenső házban. Amint elegendő fény hatolt a szobába, kibújtam az ágyból, beburkolóztam úti köpenyembe, és lementem a ház földszintjére, a konyhába. Izsák már fent volt, egy kis szénkupacot fújdogált, amelyen kevéske fokhagymalevest melegített. Leültünk a csöppnyi tűz mellé, és ő elmesélt mindent, ami azóta történt, hogy elmentem. Egy héttel a távozásom után két teljes család érkezett anyám rokonságából, Aragóniából, néhányan Zaragoza városából, mások Albából, anyám szülőhelyéről. (Innen ered a nevem, az Alba Szimha: apám ragaszkodott hozzá, hogy ezt a nevet kapjam, mivel tudta, hogy anyám mennyire vágyik gyermekkori otthona után.) Mindannyian örvendeztek, és hálát adtak az Úrnak, hogy ily váratlanul egymáshoz vezérelte őket, és ezt jelnek tekintették, hogy attól kezdve együtt kell maradniuk. Rengeteg élelmet hoztak magukkal, amit nagylelkűen szétosztottak a közösségben. Ám egy sor Roussillonban jóváhagyott rendelet és törvény következtében hamarosan világossá vált, hogy minden spanyol földről érkezett zsidónak el kell hagynia a francia grófságot. Az első ilyen rendeletet augusztus vége felé hirdették ki, amikor Perpignan egyik bírája megparancsolta a gironai tanács öt tagjának, hogy szolgáltassanak be minden tekercset és egyéb tárgyat, amelyet magukkal hoztak a zsinagógánkból, és megtiltotta nekik, hogy elhagyják a várost. A második rendelet egyenesen Frankhon királyától,

Károlytól jött, aki felhatalmazta két képviselőjét, hogy Roussillonban bármilyen szükséges lépést megtegyenek, hogy ellenőrzésük alatt tartsák a zsidó számkivetettek csoportjait. Ezután elviselhetetlenné vált az élet. Néhány fiatal férfinak sikerült munkát találnia szőlőszüretkor, ám a helyi szüretelők panaszt emeltek, hogy elveszik tőlük a munkalehetőséget. És ha volt olyan helybéli lakos, aki kezdetben sajnálattal és kíváncsisággal tekintett reánk, az most megváltoztatta a véleményét, és csupán azt látta bennünk, hogy fenyegetjük a megélhetését. Perpignan keresztényeinek hamarosan sikerült elérniük, hogy a helyi kormány kibocsásson egy törvényt, amely nemcsak a száműzötteknek, de minden zsidónak megtiltotta, hogy szabóként, cipészként vagy szűcsként keresse a kenyerét. Izsák, aki mindezt a legnagyobb tárgyilagossággal mesélte el nekem, miközben a levesét ette, most letette a kanalát, és komolyan reám nézett. – Nem elég, hogy zsidók vagyunk, Alba – mondta –, ráadásul külföldinek tekintenek bennünket. És sorra megbetegszünk a gyengeségtől meg az aggodalomtól. Szegény Benavist meghalt, ő, aki annyira meg volt győződve, hogy visszatér Szefárádba, és öt-hat másik embert is eltemettünk Gironából. Meghalt Bonadona férje; Ráhel két héttel azután távozott örökre, hogy megszülte halott gyermekét; és meghalt az öreg Simon is, a sóchet a gironai mészárosnál; és József, tudod, aki a Carrer de la Rucán lakott. Szám elé kaptam a kezem, hogy elnyomjak egy rémült sóhajt. – Valamennyien el akarunk innen menni – folytatta Izsák –, de csapdában vergődünk, részben a betegségek miatt, részben azért, mert addig nem engednek el, amíg az összes adósságunkat ki nem fizettük. Én semmiféle megoldást nem látok, te látsz? Anyádnál ott van a váltó, de nem vihetem el a bankárhoz. Mások, akiknek szintén volt ígérvényük különböző összegekre, elvitték hozzá, és többé nem látták sem az ígérvényt, sem a pénzt. Meg kell próbálnunk kijutni innen, hogy elérjünk Nápolyba, ahol a váltódat kibocsátották, és ahol sokkal könnyebb lesz beváltani. Nem válaszoltam. Csak azt láttam, hogy a fokhagymaleves szürke és híg. Gironában sűrű lett volna, aranyló kenyérdarabokkal. Még csak gondolni sem akartam a levesekre, amelyeket Anna készített Velencében. Izsák lenyelt még egy kanálnyit, majd folytatta, és közben egyre izgatottabb és dühösebb lett a hangja. – Károly király két megbízottja, Spanyol de Camon és Pierre Irraxeta zsarnokok, Alba. Annyi kiváltságot élveznek és annyi adót szednek, hogy jobban élnek, mint maga a király. És most, kezükben a királyi rendelettel, úgy gyakorolják a hatalmat, ahogy nekik tetszik. Kivétel nélkül mindenki után nyomoznak, leltárba veszik a javainkat, hogy a hitelezőink kezére játsszanak, és állandó félelemben élünk a fenyegetéseik miatt, hogy mindent elkoboznak és mindenkit börtönbe vetnek. Senkinek nem merem megemlíteni a váltót, anyád elrejtette, de ha megindulna a szóbeszéd, és a megbízottak kiszimatolnák, képesek volnának halálra verni anyádat, hogy megszerezzék. És ami súlyosbítja a helyzetet, még a perpignani zsidók is ellenünk fordultak. A perpignani tanács titkárai néhány nappal ezelőtt minden zsidót összehívtak a zsinagógába, ahol roussilloni testvéreink megtiltották nekünk, száműzötteknek, hogy távozzunk, mielőtt adósságainkat rendeznénk. Azt mondták, hogy adósságaink a helybéli zsidó közösségre szállnak, ha elmegyünk és nem fizetünk ki mindent. Néhány durva szó is elhangzott, és a szívem összeszorult a szégyentől. Ezért hagytuk el a hazánkat, gondoltam, hogy vitába keveredjünk zsidó testvéreinkkel? Néha annyira elkeseredem, hogy azon tűnődöm, miért is nem maradtunk Gironában, mint Vidal. – Vidal sem akart örökre ott maradni. Úgy volt, hogy megkeres… – Nem, húgom. Vidalnak el kellett volna vennie téged, és velünk kellett volna jönnie. Beszélnem kellett volna vele, mielőtt kikeresztelkedett, rá kellett volna vennem, hogy eljöjjön. Majdhogynem jegyesek voltatok. – Azt mondta, hogy amint tud, csatlakozik hozzám.

– És talán csatlakozott? – És én talán vártam reá? Jaj, Izsák, meg kell békélned az Úr szándékaival – mondtam. – És ne keseregj, még élünk, és ha segítünk magunkon, az Úr is megsegít. Egy darabig ültem ott a szén meleg tüzénél, de már semmi nem jutott eszembe, amit Izsáknak mondhatnék. Így hát elhatároztam, hogy még aznap reggel nekiindulok, és megnézem, mit tehetnék a betegekért. Magammal vittem Rosát segítségnek, és úgy jártam végig a perpignani negyedet, mint egy igazi doktor, vittem az orvosságos csomagomat, és annyi hasznos tanácsot adtam, amennyit csak össze tudtam rakni abból, amit Anna és a velencei orvos tanított nekem, és amit Ismáel nagyapámtól hallottam, amikor kimentünk a Girona körüli dombokra, hogy gyógyfüveket szedjünk. Néhányan láztól szenvedtek, torkuk megdagadt, és minden tagjuk fájt; másokat általánosabb betegség gyötört, egész testük legyengült, és karjukba-lábukba görcs költözött. És bár a keverékek, főzetek, kenőcsök és pakolások nyújtottak némi enyhülést, tudtam, hogy semmi sem helyettesíthet egy birkából meg zöldségekből készült nagy tál forró ételt vagy néhány szem friss, ízletes gyümölcsöt. XII. GIRONA TITKA Az egyik beteg, akit meglátogattam, a gironai rabbink volt. Ő egy nyomorúságos szobában tengődött a feleségével, egy istálló mellett. Amikor beléptem, fapadon ült, ócska takaróba burkolózott, s nagyon sápadtnak és soványnak látszott. Csupán árnyéka volt annak a férfinak, akit valaha ismertem, és úgy tűnt, elvesztette mindazt a lelkesedést, amellyel a száműzetésbe vezető út során irányított bennünket. Felesége, Violant mellette ült, és egy szakadt lepedőt foltozott. Rámutatott az ajtó mellett álló kis székre, és bólintással jelezte, hogy oda üljek le. Amikor elmondtam nekik, hogy Astruc meghalt, Lévi rabbi lehorgasztotta a fejét, és egy darabig hallgatott; Violant rövid, együtt érző pillantást küldött felém, és hangosan felsóhajtott, majd folytatta a varrást. Aztán Lévi rabbi reám nézett, és azt kérdezte: – A szöveg célhoz ért? – A könyv biztonságban van, rabbi – nyugtattam meg. – És több példány is készül belőle, hogy biztosan fennmaradjon az utókornak. – Áldott légyen az Úr! Áldott légyen az Úr! – kiáltott fel a rabbi. – Köszönet néked, Alba, a közösségünk nevében mindazért, amit tettél. Ha magunkkal visszük a könyvet, és nem kérünk meg téged, hogy tanuld meg kívülről, örökre elvész. Elvették volna tőlünk a határon, vagy ha ott nem, itt, Perpignanban. – Igen – válaszoltam –, Izsák elmondta, hogy elkoboztak a zsinagógából származó minden ereklyét. Vajon mit reméltek, mit akartak ezzel elérni? – Ugyanezt a kérdést teszem fel magamnak is – szólt Lévi rabbi. – Miért voltak ily erőszakosak, amikor ezek közül egyetlen tárgy sem képvisel anyagi értéket a számukra, nekünk viszont mind oly sokat jelent? Az is fejtörést okoz nekem – folytatta lassan, nehezen kapkodva a levegőt –, hogy ugyanazon a napon, amikor kihirdették a rendeletet, tehát augusztus 27-én, Ferdinánd és VIII. Károly képviselői aláírtak egy diplomáciai megállapodást, amely meghatározza a két grófság sorsát itt, a Pireneusok innenső oldalán. Talán van valami kapcsolat a két esemény között. Szavai úgy lebegtek a levegőben, mint a füst. – Csak nem azt akarja mondani, rabbi, hogy valójában Ferdinánd király kérte, hogy kobozzák el a zsinagógai ereklyéket itt, Perpignanban? – Kezdem ezt hinni, Alba. Némelyek véleményével ellentétben és a Girona hercege cím ellenére, amely az Aragóniái Királyság trónörökösét illeti meg, Ferdinánd neheztel

Gironára, neheztel a város polgáraira, akik szembefordultak apjával a polgárháborúban, és főleg neheztel a call zsidóira. Azóta is próbál gyötörni bennünket, hogy elhagytuk a királyságát, és nagyon jól tudja, mi okozza nekünk a legnagyobb fájdalmat. Tudod, képtelen elfelejteni a napokat, amelyeket Gironában élt át 1462-ben, az ostrom alatt, amikor még csak tízéves gyermek volt, és el kellett rejtőznie anyjával a Forcában. Nagyon félős fiúcska volt. Hangja elakadt, és úgy nézett, mint akit megbabonáztak. – Meséljen még az ostromról, rabbi – kérleltem. –Miért mondja, hogy Ferdinánd neheztel reánk? Mindig azt hallottam, hogy a Forca összes lakója segítette őt akkor: régi keresztények, új keresztények és zsidók egyaránt. És hogy számos családot megjutalmazott azok közül, amelyek az ő és anyja oldalára álltak. Igen, tudom, hogy később az inkvizíció megbüntette a conversókat, akik a legtöbbet segítettek az ostrom alatt, de mindig azt hittem, hogy ezzel csak az inkvizíció mutatta ki a foga fehérjét, és Ferdinánd valójában elkötelezte magát mellettünk. Violant férjére emelte a tekintetét, aztán megpaskolta a térdét, és így szólt: – Miért kell bolygatnod a múltat, Dániel? – Majd felém fordulva hozzátette: – Ne fáraszd őt a kérdéseiddel. Felálltam, hogy induljak, de Lévi rabbi felemelte reszkető kezét. – Nem, nem – szólt. – Valamit el kell mondanom neked, Alba. És neked is, Violant. Lehet, hogy hamarosan meghalok, és akkor senki nem fogja ismerni ezt a történetet, pedig talán több köze van a sorsunkhoz, mint magának a kiűzetési ediktumnak. Évek óta súlyosan nyomja a lelkemet. Ismét leültem, és beburkolóztam a köpenyembe, hogy védekezzem a hideg, nedves levegő ellen, miközben a rabbink, vizenyős tekintetét a falra szegezve, emlékezete messzi tájaira vándorolt. *** Tizenhárom éves voltam akkoriban. 1462 tavaszán jártunk a keresztény naptár szerint. János király Aragóniában tartózkodott, és a felesége, Joana Enríquez a fia kíséretében Gironába érkezett azzal a szándékkal, hogy megfékezi a parasztlázadást, amely a Girona körüli vidékeken és az északi hegyes területeken tört ki. Azt remélte, hogy a monarchia oldalára állíthatja a parasztokat, ha figyelmezteti őket, hogy a katalán kormány hadsereget toborzott, amely már el is hagyta Barcelonát, hogy ellenük induljon. Ha sikert arat, megerősítheti a maga és a férje helyzetét a katalánok körében, akik már kezdtek két táborra szakadni: azokra, akik elismerték, és azokra, akik nem ismerték el a királyt és örökösét, Ferdinánd herceget. Girona előzékenyen fogadta a királynét – végül is még ő volt legitim uralkodójuk –, ám minden lelkesedés nélkül, és Joana Enríquez a város előkelőségei közül csupán egy maroknyinak a támogatását tudta megszerezni. Közben a katalán hadsereg, miután értesült ezekről az eseményekről, irányt változtatott. Ahelyett, hogy a parasztok ellen indult volna, nyíltan Girona és a királyné ellen fordult. A halálra rémült Joana Enríquez támogatóival együtt a Forcában keresett menedéket. Amikor a hadsereg megérkezett Barcelonából városunk kapujához, Girona lakói nem tanúsítottak ellenállást; de a Forca a maga erődített falaival a dombtetőn bevehetetlen volt. Megkezdődött az ostrom, és mi, zsidók, csapdába estünk a falakon belül. A királyné alattvalói voltunk, ezért felajánlottuk neki minden hódolatunkat és segítségünket. Mindennel elláttuk, amivel tudtuk: élelemmel és pénzzel, hogy további élelmiszereket és fegyvereket szerezhessen az ellenséges vonalak mögül; de a legnagyobb anyagi támogatást a call conversói adták a királynénak az ostrom alatt, és talán az életét is ők

mentették meg. Bár új keresztényeknek nevezték magukat, szívükben még mindig ott volt bevésve a Tóra és vele együtt az uralkodó iránti hűség. Segítségünk és a férfiak bátorsága ellenére, akik rendszeresen kilopóztak, hogy élelmet szerezzenek, hamarosan annyira megcsappant az élelmiszerkészlet, hogy nem kaptunk mást enni, mint mandulát és babot, és ebből is csupán fejenként tíz szemet naponta. Még arra is rákényszerültünk, hogy lóhúst együnk: igen, tudom, a tiltott ételnek még a gondolata is visszataszító, de az adott körülmények között ez vallási kötelesség volt, hogy megőrizhessük az életünket. Ami kevés friss gyümölcs akadt, azt mind Ferdinánd herceg kapta. Az ostrom és a férje távolléte miatt a királyné magánkívül volt a félelemtől, és nem látott kiutat a helyzetéből. Ferdinánd nagyon ideges gyermek volt, és anyja halálra rémisztette állandó érzelmi kitöréseivel. Egy nap az ellenség egyik csapatának sikerült betörnie a callba egy föld alatti folyosón keresztül. Valójában a királynénak legtöbb pénzt juttató conversók egyikének a fia fedezte fel a föld alatti folyosó nyílását házuk udvarán, de mire elrohant, hogy értesítse apját, néhány katona már bejutott az erődbe, és Margarit püspök háza, a királyné lakhelye felé tartott. Akik látták a katonákat, azt hitték, hogy véget ért az ostrom, és amikor Joana Enríquez megtudta, hogy mi történik, fel-alá futkosott a call utcáin, sikoltozva és a haját tépve kereste a fiát. A csapatot azonban hamarosan elfogták, és a betörésnek nem lett semmi eredménye. Néhány perccel azelőtt, hogy megkondították a vészharangot, történetesen a katedrális bejáratánál ültem, amikor a herceg odajött hozzám. – Hogy hívnak? – kérdezte rossz katalán nyelvtudásával. – Dániel Lévinek – válaszoltam. – Katalán vagy? – Katalán zsidó vagyok – hangzott a válaszom. – Anyám azt mondja, hogy a zsidók gonoszak. – Senki sem születik gonosznak, de élete során mindenki tehet jót vagy gonoszat – mondtam. – Jársz templomba? – A zsinagógába járok. – A zsinagógák kicsik és csúfak, oly kicsik és csúfak, mint maguk a zsidók. A ti nyomorúságos kis zsinagógátokat össze sem lehet hasonlítani ezzel a pompás katedrálissal. – Méretben talán nem. De van benne néhány csodálatos kincs – mondtam, mert megelégeltem, hogy a lelkembe gázol. – A mi ősi gyertyatartónk értékesebb, mint bármi apád udvarában. Azonkívül varázsereje van. – Nem hiszek neked. – Ha akarod, megmutatom – válaszoltam. – Apám a zsinagóga őre, és használhatom a kulcsát. – Rendben van. Találkozzunk ott éjfélkor. Már épp azt akartam mondani, hogy nem tehetek ilyet, amikor az alattunk lévő utcákból kardok csörgését és asszonyok sikoltozását hallottuk. Aztán láttuk, hogy a királyné a katedrális felé rohan, Ferdinánd nevét kiáltozva. Természetesen Fernandónak hívta, mivel a fiával kasztíliai nyelven beszélt. – Fernando, Fernando, hol vagy? – kiáltozta. Amikor rátalált a fiára, megragadta a karját, és elsietett vele a püspök palotája felé. Hallottam, hogy rákiált: – Ne merészelj még egyszer szóba állni egy zsidóval! Ferdinánd már majdnem eltűnt a sarkon, amikor hátranézett, s egy utolsó pillantást és főbólintást küldött felém. Tudtam,

hogy tartanom kell a szavamat, és teljes szívemből kívántam, bárcsak ne kérkedtem volna így. Aznap éjjel, éppen éjfél előtt sikerült kilopóznom a házunkból, és elrohantam a zsinagógához abban a reményben, hogy Ferdinánd nem lesz ott. De a bejárati ajtónál várt reám. – Mutasd meg a kincseket – suttogta. Előzőleg elvettem a kulcsokat apám íróasztaláról, bocsásson meg nékem a magasságos Isten, és úgy döntöttem, biztosabb lesz, ha az oldalajtót használjuk. Lépteink visszhangoztak, ahogy végigsétáltunk a fedett sikátoron, és amikor kinyitottam az ajtót, oly hangosan nyikorgott, hogy biztos voltam benne: a zaj felébreszti az egész szomszédságot. De még egy kutya ugatását sem hallottuk, úgyhogy beléptünk. Leakasztottam a kis olajlámpást, amely az ajtó mellett függött a falon, és azt mondtam a hercegnek, hogy kövessen a központi terembe, ahol meggyújtottam a lámpa kanócát a frigyláda előtt álló örökmécsesről. Ferdinánd ránézett a vastag, hímzett függönyre, amely a Szent Frigyládát takarta, de én megráztam a fejem. – Nem ott vannak – mondtam. Olyan magasra tartottam a lámpást, amilyen magasra csak tudtam, és mutattam az utat vissza abba a helyiségbe, amelyen keresztül beléptünk az épületbe, majd végig a folyosón a levéltárba. Ott, poros könyvek és pergamentekercsek halmai mögött rejtőzött a fülkébe vezető ajtó, amelyben a zsinagóga kincseit tartották. Az olajlámpás fénye hamarosan megcsillant az aranyszélű könyveken, ezüstdobozokon, csészéken és melldíszeken, egy virágmintával díszített Tóra-szekrényen és más értékes tárgyakon; de az arany menóra, amely a gironai zsidóság legbecsesebb vagyontárgya volt, szinte a saját fényétől ragyogott. Mintegy három arasz magas volt, és ugyanolyan széles, lépcsőzetes talapzattal, amelyet két körben drágakövek díszítettek, egy kör rubin és egy kör smaragd, maga a gyertyatartó pedig egy fát mintázott, három ággal mindkét oldalán. Hét karjának mindegyikébe finom rovátkákat véstek, virágszirmokkal és más motívumokkal díszítették, és egy mandula alakú csészével koronázták meg őket. Ferdinánd tátott szájjal bámult rá. – A jeruzsálemi Templomból való – mondtam. – Nagyon-nagyon régi és nagyon szent. Néha felemelkedik és lebeg a levegőben, mintha repülne, mert a karjaiban rejtőzik a kabbala minden varázsereje. – Minek a varázsereje? De mindegy is, úgysem hiszem el – mondta Ferdinánd. Hirtelen hangos csattanást hallottunk. Valaki bejött az oldalajtón, és a folyosón közeledett felénk. Bár az archívum ajtaja tárva-nyitva volt, nem láthattam, hogy ki az, mert sötét köpenybe burkolózott, de gondoltam, hogy csak az apám lehet. Az alak bejött a szobába, és a herceg jéggé dermedt. – Ki az? – zihálta visszafojtott lélegzettel, és olyan erővel ragadott meg, hogy majdnem elejtettem a lámpást. – Hol? – kérdeztem, tettetve, hogy nem látok senkit. – Ott – sziszegte a herceg, és hátrálni kezdett. – Nem látok senkit, Felség – mondtam nyugodtan. A trükk működött. Ferdinánd falfehér volt és reszketett. – Menjünk innen! Ez kísértet, egy gonosz zsidó kísértet! Ez a kabbala! Féltem apámra nézni. A padlón hagytam a lámpást, és kirohantam a herceggel a levéltárból, végig a folyosón, és végül ki az oldalajtón az elhagyatott utcára. Ferdinánd elszaladt és eltűnt. Amikor legközelebb láttam, a nevelőnőjével sétált a callban, és nem vett rólam tudomást. Tudtam, hogy nem mesélhette el anyjának a kalandját, ahogy apám sem szidhatott meg a nyilvánosság előtt azért, amit tettem, bár addig fényesíttette velem a zsinagóga padjait, amíg úgy ragyogtak, mint az arany menóra. És egy nap hallottam,

amint anyám és egy szomszédasszony arról beszélt, hogy a herceg minden éjjel sikoltozik álmában. – Biztos a katonákról álmodik, akik bejutottak a callba – mondta anyám. Az ostrom néhány hét múlva véget ért, miután János király aláírt egy megállapodást Frankhon királyával, amelynek értelmében egy húszezer fős hadseregért cserébe átengedte neki Roussillon és Cerdagne grófságot. A félelmetes francia csapatok érkeztével a katalán hadsereg elmenekült, a franciák pedig minden nehézség nélkül elfoglalták a várost, s kiszabadították Joana Enríquezt és Ferdinándot. *** Lévi rabbi a feleségéhez fordult. – Attól félek, nagy bajt hoztam a népünkre azzal, hogy nem mondtam el nekik, mi történt. Megbocsát nekem valaha is az Úr? – Ne beszélj így, Dániel – felelte Violant anélkül, hogy felemelte volna szemét a varrásról, mintha azzal, hogy nem néz a férjére, minimálisra csökkenthetné a vallomás súlyát, amelyet jobb szeretett volna nem hallani. – Gyermek voltál még. – Miért mondta, hogy a menóra a Templomból való? – kérdeztem. – Apámtól hallottam, és ő képtelen lett volna ilyen mesét kitalálni. Azt mondta, hogy ez a kandeláber majdnem pontos mása, bár sokkal kisebb méretben, a Templom nagy menórájának. Egy pergamen szerint, amely leírta a történetét, a Templom egyik termében őrizték, és arra használták, hogy megtanítsák rajta a papoknak a fő menóra meggyújtásának roppant bonyolult és kifinomult ceremóniáját. A gironai menóra hétágú gyertyatartó volt, nem nyolcágú, és mint tudod, a babiloni Talmud tiltja a hétágú menórák készítését. Ez már önmagában bizonyítékul szolgált az eredetiségére, és azt mutatta, hogy a Templomból származott. Apám a továbbiakban elmagyarázta, hogy amikor a keresztény kor 70. esztendejében a rómaiak kirabolták és felgyújtották a Templomot, a nagy menóra mellett, amelyet a legbelső szentélyből loptak el, ezt a kisebbet szintén magukkal vitték. Mintegy háromszáz esztendővel később a vizigótok kifosztották Rómát, és a legtöbb ilyen kincset, köztük a kis menórát is, elvitték új területeikre Franciaország déli régióiba. Nemsokára azonban a menórát istenfélő zsidók egy csoportja megtalálta, átcsempészte a Pireneusokon, és megőrzésre átadta a gironai zsinagógának. A kabbalával kapcsolatos rész persze puszta kitaláció volt, bocsássa meg nékem Adonáj. – Most hol van a kandeláber? – Néhány évvel később eltűnt az egyik ostrom alatt, amelyet Girona a polgárháborúban elszenvedett. Ki tudja, hol kötött ki? Kalandom után apám elrejtette egy fémdobozban a padló alatt. De a zsinagógát kifosztották, és amikor szegény apám újra beléphetett oda, a fémdoboz nyitva volt, és nem volt benne semmi. Mindössze az a néhány rituális tárgy maradt meg, amelyeket magunkkal hoztunk Perpignanba. – És azt hiszi, hogy Ferdinánd király esetleg még mindig keresi? – Mennél többet tűnődöm rajta, annál biztosabb vagyok benne – válaszolta a rabbi. – Az arany menóra jelentős mértékben gazdagítaná a kincstárát. Meg vagyok győződve róla, hogy amint valamennyien eltávoztunk az elmúlt nyáron, elrendelte a zsinagóga átkutatását, és most megpróbál valami nyomra bukkanni a magunkkal hozott dokumentumok között, amely elvezetheti a gyertyatartóhoz. Mily bölcs volt néhai férjedtől, hogy megkért annak a rendkívüli szövegnek a megtanulására! Sikerült megőriznie az egyetlen kincset, amink még megmaradt. Ez igaz volt. Most azonban hirtelen megértettem, milyen titok nyomta Astruc lelkét. Nyilván tudta, hol a menóra, ám nem akarta elárulni nekem, nehogy osztoznom kelljen a félelmeiben. Hát persze!

Nem mondtam el a rabbinak, hogy mi jutott eszembe, de rájöttem, hogy kihallgathatnak pusztán azért, mert Astruc, Girona levéltárosa volt a férjem. El kell hagynom Perpignant, amilyen gyorsan csak lehet. Dániel Lévi rabbit néhány nappal később álmában érte a halál. Áldott legyen egy igaz ember emlékezete. XIII. NÁPOLY Elkeserítők voltak a következő hónapok. Szerettük volna elhagyni Perpignant, ám pénz és lehetőségek hiányában képtelenek voltunk rá. A Lévi rabbival folytatott beszélgetést követő napon kezdtem rosszul érezni magam. Lehet, hogy a tulajdon biztonságom miatti aggódás vagy talán testem általános kimerültsége okozta hirtelen gyengeségemet: minden erőmet kiszívta a méhemben növekvő csöppnyi lény, és elhagyott szokásos életvidámságom. Hamarosan nem tudtam már a betegeket ápolni, hiszen magamat kellett ápolnom, ki sem léptem a házból, és imádkoztam, hogy minél előbb elhagyhassuk Roussillont, mivel szerettem volna biztonságosabb földön megszülni a gyermekemet. Ez azonban nem jutott osztályrészemül, mivel mintegy négy héttel visszatérésem után, kiszlév havának közepe táján, amikor a napok a legrövidebbre zsugorodtak, és én három hónapos terhes voltam, elvetéltem. Ám a bénító félelem ellenére, amely a sötét téli hónapok alatt cselekedeteimet irányította, szellemem nem merült téli álomba: szüntelenül a lélek legsivárabb tájain, a veszteség és a halál terméketlen mezein bolyongtam azzal az egyetlen céllal, hogy feltárjam legigazabb érzéseimet. Hagytam, hogy a fájdalom, amelyet Astruc halála és gyermekünk elvesztése hagyott bennem, átsöpörjön rajtam, mint valami metsző szél, míg végül lecsendesedett, és nagyobb beletörődéssel tudtam szembenézni mindennapi megpróbáltatásaimmal. Az egész család részt vett a házban létesített pékség munkájában. Koloma és én dagasztottunk, Izsák rakodta a cipókat a kemencébe és vigyázott a tűzre, és anyám, akinek nem maradt ereje, hogy dolgozzék, néha felkelt ágyából, és a kemence mellett üldögélt, hogy érezze a melegét és utasításokat osztogasson. Zsidóknak és néhány kereszténynek is árultunk kenyeret, és így sikerült valami megélhetéshez jutnunk; ám mivel számos zsidó szomszédunk rendszeresen hitelbe vásárolt, és képtelen volt az adósságát törleszteni, időnként még fát vagy lisztet sem tudtunk venni. Kereskedőket meg mesterembereket kerestem fel, és felajánlottam, hogy számolok, vagy megírom a leveleiket helyettük. Néhány perpignani hölgyet is megkérdeztem, nem alkalmaznának-e, hogy takarítsak vagy varrjak náluk. De senki nem akart munkát adni. Két-három alkalommal a városkapunál koldultam, ám nem kaptam mást, mint sértéseket. Múltak a napok, és a molnár, aki nem volt rossz ember, olykor hozomra adott lisztet, mások pedig nagy mennyiségben rendeltek kenyeret egy-egy udvari bálra, úgyhogy mindig sikerült visszafizetnünk a lisztet a munkánkkal. Izsák pedig néha kiment reggel az erdőbe Rosával, és annyi fát gyűjtöttek, amennyit csak elbírtak a hátukon. Spanyol és Irraxeta továbbra is gyötört bennünket váratlan zaklatásaival, dörömböltek az ajtón, és közölték, hogy ilyen és ilyen összeggel tartozunk nekik járandóság és adó címén – amit úgy találtak ki, ahogy a kedvük tartotta –, és megfenyegettek, hogy ha nem fizetünk azonnal, az utolsó szögig átkutatják a házunkat. Anyámmal állandó félelemben éltünk, hogy felfedezhetik a váltót, amelyet anyám bevarrt alsószoknyája korcába, amint Izsák közölte vele, hogy Perpignanban nem lehet bemutatni. Voltak pillanatok, amikor a kemence mellett melegedve becsuktam a szemem, és Velencére gondoltam. Szívemben égett a vágy, hogy visszatérjek a csodák városába, felújítsam barátságomat Anna d'Arcóval, és új életet kezdjek abban a társadalomban,

amely oly jól illett a természetemhez. Gondolataim színes pillangókként táncoltak, hol erre, hol arra az emlékre röppentek, és amikor kinyitottam a szemem, rémülten láttam magam körül a penészes falakat és rozzant bútorokat. Anyámnak azonban még csak említést sem tettem ezekről a sóvárgásaimról, hiszen tudtam, hogy úgysem értene meg. Megtörtént, amitől féltem: belegabalyodtam a családi és közösségi kötelezettségek sűrű hálójába, mintha saját akaratom Velencében maradt volna, a zöld selyemruha ezüstmadarainak és virágainak fogságában. Ugyanakkor lényem másik fele kezdett úgy viselkedni, mint az állatok, amikor veszélyt szimatolnak, és falkákba tömörülnek a hathatósabb védelem kedvéért, s ösztönösen úgy döntöttem, hogy követem népemet, bárhová szándékozzék is menni. Bővelkedtünk történetekben, amelyek a törökök távoli földjén meglelt békéről és jólétről szóltak. Vágyunk, hogy elmenekülhessünk szörnyű helyzetünkből, hamarosan összekapcsolódott a reménnyel, hogy elhajózhatunk Szalonikába, és ott új életet teremthetünk közösségünknek. Így teltek-múltak a hideg és szomorú hónapok. Girona közelsége ellenére semmiféle hír nem érkezett a városról, amelyet mi még mindig „otthonnak” neveztünk. Csak néhanapján hallottam, hogy egy piaci árus azt kiáltja: „Gironai alma! Vegyenek a lédús gironai almából!” – ám soha nem láttam senkit, akit felismertem volna, és úgy véltem, még ha látnék is, ugyanúgy átnézne rajtam, mint a gironai kereskedők Marseille-ben. A gondolat, hogy Vidal oly közel van – mindössze néhány napi járóföldre –, időnként apró reményfoszlányokat keltett bennem, ám oly aprókat, hogy szinte azonnal el is enyésztek. Mert bár most özvegy voltam, és felvethettem volna a lehetőséget, hogy újra találkozzunk, ha esetleg küldök neki egy üzenetet, de kisbabám elvesztése után lemondtam minden reményről, amely valaha élt bennem. Ráadásul azok után, amiket Lévi rabbi elmondott, nagy ostobaság lett volna üzenetet küldenem Gironába, ha ez egyáltalán lehetséges lett volna, hiszen olyan komoly volt a benne rejlő kockázat. Alighogy megkezdődött a keresztény naptár szerinti 1493. esztendő, Károly király két megbízottja bejelentette azonnali kiűzetésünket a két grófságból, és összes javaink elkobzását. „Miféle javakat?” – kérdezhetnék joggal, hiszen szinte semmink sem maradt, amit a magunkénak nevezhettünk volna, és reméltük, ha egy kevés vagyontárgyat mégis sikerült megőriznünk, el tudjuk majd adni, hogy kifizethessük az utazás árát. Csak tetézte a bajt, hogy az időjárás fogvacogtatóan hideg volt, mindent hó borított, és éjjel-nappal süvöltött a jeges északi szél, hajózhatatlanná téve a tengert. Hogy mehetnénk el? Kétségbeejtő helyzetünkre való tekintettel a száműzött közösség harminckét férfi tagja bátran szembeszállt a rendelettel, és megnevezett két közvetítőt, hogy a perpignani bírákkal tárgyaljanak. Ennek eredményeképpen február elején kihirdettek egy új határozatot, amely kimondta, hogy tekintettel a zord időjárásra és a Spanyolhonból érkezett zsidók nagy többségének gyengélkedésére, március végéig el lehet halasztani az indulást, mely dátumig le kell fizetnünk 500 frankot Foix hercegnőjének és tizenkét aranyescudót a bíráknak, akik aláírták az új rendeletet. – De hát mivel tartozunk mi ennek a Foix hercegnőnek? – kérdezte anyám a betegágyából. – Azt sem tudom, kicsoda! A vérünket szívják! Bizony, a vérünket! Hogy megszerezzék ezt az összeget, a férfiak egy része egészen Marseille-ig elutazott egy szekérnyi megmaradt holmival, hogy ott jobb áron tudjanak túladni rajta, mint amit Perpignanban kaptak volna érte, ahol mindenki visszaélt a helyzetünkkel. Lábasok, fazekak, mesterségünk szerszámai – anyám összes sütőtepsije –, asztalneműk, fésűk és szalagok, övek, gombok, csatok és bármi, aminek még volt valami értéke, minden dobra került. Én is kénytelen voltam megválni szép eljegyzési gyűrűmtől, az egyetlen kézzelfogható emléktől, amely Astructól reám maradt, és Petrarca szonettjeinek kis kötetétől, de hát azt már kívülről tudtam, ám a kulcsos dobozt, amelyet soha nem

mutattam meg senkinek, megtartottam, bocsássa meg nékem a jó Isten, és anyám sem volt hajlandó lemondani a faliszőnyegéről. – Előbb meg kell ölnötök! – kiáltotta, és minden erejével belekapaszkodott. Március közepe táján, amint az adósságokat leróttuk a francia korona képviselőinek és sikerült Nápolyig kifizetnünk az utazást – a mértéktelenül drága, fejenkénti két aranydukátot, amit csak nagy küzdelem árán tudtunk összegyűjteni –, Katalónia és Aragónia összes száműzött zsidója, aki Perpignanban talált menedéket, sorra felkerekedett. Minden második-harmadik nap hajót béreltek, hogy elvigyen egy csoport szefárdot Roussillonból. Colliure és Port-Vendres kikötőjéből indultak, s Nápoly felé tartottak, amelyről az a hír járta, hogy számunkra ez a legbarátságosabb kikötő Itália innenső oldalán. Családunknak annál is jobban megfelelt, mivel a váltónkat ott bocsátották ki. A Nápolyi Királyság V. Alfonz, a Nagylelkű uralkodása alatt az Aragóniái Királysághoz tartozott. Amikor a király mintegy negyven évvel az itt leírt események előtt meghalt, Nápolyt természetes fiára, Ferdinándra hagyta, és a város különvált az Aragóniái Királyságtól. Ferdinánd, avagy Ferrante, ahogyan Nápolyban nevezték, még a trónon ült, amikor áthaladtunk a városon 1493-ban, és bár ugyanahhoz a családhoz tartozott, mint a mi Ferdinánd királyunk, nem üldözte a zsidókat. Sőt azt mondták, hogy virágzó zsidó közösség él ott, akik nagyrészt hitelházakban vagy kisebb pénzkölcsönzőként dolgoznak, és sok szefárd zsidó telepedett le ebben a nyüzsgő városban. Egy évvel később azonban, Ferrante halálakor minden zsidót kidobtak a királyságból. Szerencsére addigra mi már messze jártunk. Csoportunk, amely az elűzött gironai közösség megmaradt tagjaiból és anyám aragóniai rokonaiból állt, március egyik utolsó napján hagyta el Perpignant. Mire egy szürke, szeles nap kora reggelén elhagytuk a várost, már mind végtelenül nyomorultak voltunk, nem volt mit ennünk, és csupán rongyok melegítették a testünket. Én a vörös ruhámat viseltem – egyetlen más ruhadarabot sem mondhattam a magaménak. Viseltes volt és szakadt, elmúlt életemet jelképezte. Még anyám falikárpitja is foszladozni kezdett, mivel a hideg téli hónapokban takaróként szolgált. Szánalmas látványt nyújthattunk, ahogy Colliure kikötője felé haladtunk, mégsem jött oda senki, hogy vigaszt nyújtson, vagy felajánljon egy kevéske élelmet. Két szekér vitte a gyermekeket és a leggyengébbeket, a többiek gyalog mentek. Mivel Lévi rabbi nem volt köztünk, hogy vezessen bennünket, senkinek sem volt ereje vagy kedve, hogy énekeljen, ahogyan akkor tettük, amikor Gironát hagytuk el, és a menet némán haladt előre. Nem hallatszott más zaj, mint a sóhajaink és az öszvérek hátán csattanó ostor hangja. Hosszú volt az út, amelyet meg kellett tennünk, főleg a mi állapotunkban, és csak késő éjjel értük el a kikötőt. Ott összegyűltünk a mólón, a kastély falai alatt, de még tüzet sem tudtunk gyújtani a szél miatt. Hajnalban a kapitány odajött hozzánk. Átvette a pénzünket, és felterelt bennünket a fedélzetre, megparancsolva tengerészeinek, hogy készüljenek fel az indulásra. A hajó lassan siklott ki a keskeny kikötőből, és kétoldalt láthattuk, ahogy a halászhajók beérkeznek a fogással. Holnap ez a hal a perpignani piac standjain lesz, gondoltam, és az élet megy tovább Roussillon fővárosában, mintha soha ott sem lettünk volna. Senkinek sem fogunk hiányozni. Ahogy kiértünk a nyílt tengerre, a hullámok dobálni kezdték a hajót, és a betegek minden himbálózásra hangosan felnyögtek. Eszembe jutott Juda Halévi költeménye: Szíved legyen erős a háborgó tengeren, Ha a ziháló és hajlongó hegyeket látod…

Rongyos köpenyembe burkolóztam, és törékeny, gyenge anyámmal, aki hordágyon feküdt az oldalamon, figyeltem, ahogy a lapos part egyre hátrébb húzódik, a Pireneusok alacsony dombjai kékebbé és elmosódottabbá válnak a távolban, és tudtam, hogy többé nem látom e tájakat. A colliure-i földnyelv fölé hajló sötét fenyők ringtak a szélben, úgy tetszett, mintha néma búcsút intő karok volnának, és emlékezetemben felrémlett, hogy néhány hónappal korábban a perpignani kastély zászlai is karoknak tűntek, amelyek minket üdvözöltek országukban. A fenyőfák fölött az ég már elveszítette a kora reggel karmazsin árnyalatait, és most halványkék volt, szinte fehér, a feledés színében sápadozott. Egy év telt el azóta, hogy a kiűzetési ediktumot kihirdették Gironában, és ez év során megismertem a szivárvány színeinek egész palettáját, az első szerelem lágy rózsaszínétől a bánat és halál komor bíboráig. A fehér ég most egy korszak végét jelezte: fejem elfordítottam Szefárádtól, és kitekintettem a tengerre. Kibontották a vitorlákat, amelyek hamarosan dagadozni kezdtek a kedvező nyugati fuvallatban, ám a második napon ismét feltámadt a rettegett északi szél, és eltérítette a hajót az útiránytól. A tengerészek egész nap a sorsukat átkozták, miközben a hullámokkal küzdöttek a háborgó tengeren, és én éppoly rémült voltam, mint első tengeri utamon. Amikor a vihar a legjobban tombolt, anyám odahívta magához Izsákot. – Nagyon beteg vagyok, öcsém – mondta, és hangja szinte suttogásba fúlt. – És ha meghalnék, mielőtt Nápolyba érünk, azt akarom, hogy tudd: a váltónkra járó pénzt arra szánom, hogy egy hajót bérelj, amely mindnyájatokat elvisz Szalonikába, annyi szefárd zsidót, amennyire csak futja, akkor is, ha nem a mi közösségünkhöz tartoznak, mert mindannyian testvérek vagyunk. Izsák nem talált szavakat. Bár arca vizes volt a fedélzeten átzúduló tajtéktól, tudtam, hogy sír. Szerencsére a negyedik nap reggelére anyám egy kicsit jobban lett. A szél ismét irányt változtatott, és sebesen a szárazföld felé hajtott bennünket. Hamarosan megpillantottuk Nápoly hatalmas öblét, a kikötő közepén álló Castel Nuovóval és a várossal, amely úgy terült el a part és a mögötte emelkedő dombok lejtői közt, mint egy ókori görög amfiteátrum. Alighogy kiszálltunk, a zsidó közösség egyik képviselője, akit a nápolyi hatóságok értesítettek, odajött hozzánk, hogy üdvözöljön bennünket. Attól a perctől kezdve a legnagyobb kedvességgel bántak velünk, és a kétségbeesés, amely oly sokáig ült az emberek arcán, most eltűnt. Köszönetet mondtam az Úrnak irgalmáért, és felidéztem a zsoltár szavait: Megállítá a szélvészt, hogy csillapodjék, és megcsendesedtek a habok. És örülének, hogy lecsillapodtak vala, és vezérlé őket az ő kívánságuknak partjára. Friss vizet és kenyeret kaptunk, aztán bevittek bennünket egy nagy helyiségbe a vámhivatal mellett, ahol egy íródeák lejegyezte a nevünket, foglalkozásunkat, szülővárosunkat és egyéb adatainkat. Mindegyikünknek átnyújtottak egy ideiglenes tartózkodási engedélyt, amikor Izsák, aki az egész csoport szószólójaként lépett fel, közölte szándékunkat, hogy a lehető legelső alkalommal szeretnénk továbbutazni Szalonikába. Ezután a kikötő orvosának meg kellett vizsgálnia bennünket, de udvariasan és tisztelettel bánt velünk. A betegeket – mintegy két tucat embert, köztük anyámat – a zsidó kórházba vitték azzal a szigorú meghagyással, hogy nem távozhatnak addig, amíg fel nem épülnek. Elmondták, hogy szefárd zsidók százai érkeztek Nápolyba az elmúlt nyáron, és ezt az intézkedést azért hozták, mert sokuk fertőző betegséget hordozott. Elmentem anyámmal a kórházba. Oly gyenge volt a tengeri út után, hogy még beszélni

sem tudott, de miközben segítettem levetni a köpenyét meg a ruháját, alsószoknyája korcára mutatott. Kihúzgáltam az apró, szoros öltéseket, és kivettem a váltót. *** Könnyen megtaláltam a közjegyző irodáját. A főutcában volt, nem messze a Castel Nuovótól. A bejárati ajtó tágas, nyitott udvarra vezetett, olyasfélére, amilyet gyakran látni az előkelő katalán házakban, cserepes növények özönében álló kőkúttal az udvar közepén. Különböző ajtók nyíltak erről a nápolyi udvarról, mindegyiket növények és kőszobrok díszítettek, és a kút két oldalán két széles lépcsősor vezetett fel, amelyek egy kör alakú erkélyben futottak össze az első emeleten, onnan lehetett az azon a szinten lévő ajtókhoz eljutni. Felmentem a széles lépcsőn, és megtaláltam a táblát, amelyet kerestem: „Ambrosio Panocchi. Közjegyző”. Kopogtam az ajtón, és miután egy dallamos hang kiszólt, hogy „avanti”, beléptem. – Signor Panocchi? – Sí? – válaszolta egy elképesztően testes ember, akinek kékesvörös színben játszott az orcája. Felnézett reám az íróasztalától, amelyet szó szerint beborítottak az iratok. Átadtam neki a váltót, de még mielőtt elolvasta volna, tudta látogatásom okát. Elég volt rápillantania rongyos ruhámra és szefárd vonásaimra, hogy kitalálja, mit keresek az irodájában. Nyilván előttem is sok Spanyolhonból érkezett zsidó járt már nála ugyanezzel a céllal. – A gironai Szenyor Bernát Muntanertól van – mondtam gyenge olasz nyelvtudásommal. – Azt mondja, hogy Bernát Muntanertól? Micsoda véletlen! – kiáltott fel a közjegyző. – Az úr épp ma reggel járt itt, és azt kérdezte, behozták-e már ezt a váltót. Lássuk csak, lássuk – folytatta, miközben kihajtogatta és kisimítgatta a dokumentumot. – Nehéz időket élt át ez a váltó, igaz? Átvészelt már néhány vihart! – Azt mondja, hogy Szenyor Muntaner itt van Nápolyban? – kérdeztem, miközben erősen próbáltam leküzdeni megdöbbenésemet, és azt sem akartam elárulni, mennyire fején találta a szöget tréfás megjegyzésével. Mennyire szeretném Muntanert látni, gondoltam, és kikérdezni Gironáról, a házról… – Itt – válaszolta a közjegyző, de nem szolgált további információval. Nem erősködtem, mert nem akartam jótevőmet kellemetlen helyzetbe hozni azzal, hogy kimutatom, mennyire vágyom a látására, bármily toleránsak is a nápolyiak népünkkel. Azonkívül talán jobb is így, gondoltam, jobb nem bolygatni a múltat, hagyni távol és elfeledve, oly fehéren, amilyen a roussilloni ég. Signor Panocchi átadott egy feljegyzést, egy fizetési meghagyást, amilyet még életemben nem láttam, és azt mondta, hogy másnap reggel pénzre válthatom a bankban. Gondosan becsúsztattam a papírt a zsebembe, és távoztam. Ahogy lefelé sétáltam a lépcsőn, megláttam Bernát Muntanert, aki épp felfelé tartott a másik oldalon. – Szenyor Muntaner! – kiáltottam. Bernát Muntaner megállt, és reám tekintett. Eltartott néhány másodpercig, amíg rájött, hogy ki vagyok. Aztán mindketten lerohantunk, és a földszinten összetalálkoztunk. – Alba! Annyira aggódtam miattad! – mondta mindkét kezemet megragadva, és tetőtől talpig végigmért. – Nehéz időket éltél át, igaz? – kérdezte. – De az Úr segedelmével mindent túléltem, akárcsak az ön váltója – bólintottam. – Amikor itt jártam ma reggel és megtudtam, hogy még nem jelentkeztél, el sem tudtam képzelni, mi történhetett veled. Miért nem vitted el egy közjegyzőhöz Perpignanban, amint odaértél? De gyere, menjünk el a palazzóba, ahol megszálltam, ott

ihatsz valami frissítőt, és elmesélhetsz nekem minden újságot. És én is elmesélem az én híreimet: rengeteg mondanivalóm van. – De hisz épp a közjegyzőhöz tartott. – Az várhat – mondta Muntaner, és átkarolta a vállam, mintha a leánya volnék. Elhagytuk az épületet, és együtt sétáltunk Nápoly utcáin, én elnyűtt köpenyemben és mezítláb, ő fodros bársonyköpenyében. Kétszer-háromszor felemelte a kezét, és megérintette tollakkal díszített sapkáját, így üdvözölte ismerőseit, és a legcsekélyebb mértékben sem jött zavarba rongyos társnője miatt. Akár egy királynővel sétált volna. Amikor kiértünk egy széles útra és elhaladtunk a Castel Nuovo mellett, Muntaner rámutatott a hófehér márvány diadalívre, amelynek elülső oldalára a mi Nagylelkű Alfonz királyunk nápolyi bevonulását faragták. – Abban az időben Katalónia még a mediterrán világ legnagyobb tengeri hatalma volt – mondta –, és e hatalom jótékony hatása kiterjedt államszövetségünk minden területére. Birodalmunk manapság már a múlté, nem kedvezett a legkevésbé sem, hogy unióra léptünk Kasztíliával. Hanyatlásra vagyunk ítélve, és mivel ti, zsidók, a jelenlétetekkel már nem gazdagítjátok társadalmunk szövetét, ez még inkább igaz. – Sok zsidó maradt önök között, még ha új keresztényeknek hívják is magukat. – Igen, de életformájuk most összeolvadt a miénkkel. Nincs többé versengés, pedig az állandó ide- vagy odahúzással el tudtuk érni, hogy résen legyünk, és ne feledkezzünk meg identitásunkról. Most ugyanaz a rivalizálás folytatódik, de csúf és romboló módon, az inkvizíció bátorítása mellett, és a régi keresztények ostobán aggódnak vérük tisztaságáért. A kereskedelem és az üzlet súlyosan megsínyli ezt. A palazzóhoz értünk, és Muntaner bevezetett egy tágas terembe, ahol nagy, párnázott székekben ültünk valódi kényelemben; ilyesmiben nem volt részem, amióta elhagytam Velencét. Volt ott egy nyitott kandalló, tálak tele szárított gyümölccsel és mandulával, amelyeket a székem mellé állított, virág vázában, sok gyönyörű függöny és festmény. Muntaner hallani akarta a történetemet, amelyet el is mondtam neki, csak két dolgot hagytam ki belőle: azt a keveset, amit a kandeláberről tudtam, mert úgy véltem, ésszerűbb, ha megtartom magamnak, és a Vidal iránt érzett szerelmemet, mivel az volt a véleményem, hogy nem tartozik a tárgyhoz. Amikor véget ért az elbeszélésem, kifejezte együttérzését férjem elvesztése és mindazon nehézségek miatt, amelyeket elszenvedtem, és megdicsért, amiért elvállaltam, hogy megtanulom a szöveget. Most rajtam volt a sor, hogy kérdéseket tegyek fel. Mi történt a házunkkal? Lakik benne valaki? Elhagyták a galambok a dúcot? Mi van a macskával, még mindig a napon heverészik, ahogy szokott? – A galambok és a macska még mindig megvannak – válaszolta Muntaner –, és a házra is éppoly gondosan ügyelnek, mint eddig. A leányom, Clara lakik ott. Nászajándékba adtam neki, amikor férjhez ment a múlt év végén. Örömmel hallottam, hogy valaki él a házban, bár Clarát soha nem állhattam. Az üres házak hamar romba dőlnek. Megkérdeztem Muntanert, kihez ment a leánya, és közben azon törtem a fejem, hogyan érdeklődhetnék Vidal felől anélkül, hogy túl érintettnek látszanék, mert hirtelen világossá vált előttem, hogy talán soha nem adódik újabb alkalom, amikor megtudhatnám, hogyan boldogul, és él-e még az anyja. A válaszból, gondoltam, talán kikövetkeztethetem, szándékában áll-e még, hogy csatlakozzék hozzám. Korábbi elhatározásom ellenére, hogy hagyom a dolgokat menni a maguk útján, hogy csak előretekintek, azon kaptam magam, hogy új reményeket dédelgetek. Ám a válasz már azelőtt megérkezett, hogy kérdésemet feltehettem volna. – Nos, igazság szerint volt némi nehézségem, mire meg tudtam győzni a feleségemet, hogy ez megfelelő parti – mondta Muntaner. – Ő nagyon vallásos asszony, és a férfi,

akinek Clara leányom a szívét adta, converso. Fiatal barcelonai kereskedő, aki alkalmanként dolgozott nekem. – Lehetséges, hogy ismerem? – kérdeztem, miközben őrülten vert a szívem. – Igen, biztosan ismered, hiszen nem messze lakott a házatoktól. A neve Pau Barceloní. A zsidó neve Vidal Ruben volt. Nem emlékszem, mit válaszoltam. Elborzasztott a gondolat, hogy Vidal a házunkban lakik a feleségével, a gőgös és számító Clara Muntanerral. – Azt hiszem, nem érzem túl jól magam – bukott ki belőlem végül. – Jaj, szegény kis Alba, micsoda önzés ez részemről! Hiszen még mindig oly gyenge vagy. És biztosan szeretnél már visszamenni a családodhoz. Hadd kísérjelek el a szállásodig. Elfogadtam a társaságát, de elbúcsúztam tőle, mielőtt a fogadóhoz értünk volna, ahol a családom megszállt. *** Magányra vágytam, de Izsák ott ült egy kőpadon a fogadó előtt. – Megkaptad a pénzt? – kérdezte. Megmutattam neki a papírt. – Áldott légyen az Úr! – kiáltotta. – Áldott légyen az Úr! Egyedül akartam maradni, de a vidám, telt keblű fogadósné, akinek oly öblös hangja volt, mint egy halaskofának, ragaszkodott hozzá, hogy felvezessen egy szűk falépcsőn, és megmutassa a szobánkat, ahol Koloma feküdt egy matracon a gyermekekkel. – Egy dukát egy hétre – dalolta a fogadósné, miközben távozott. – És ha még egyet fizetnek, estére lesz forró halleves mindnyájuknak. – Meglátogatom anyámat – mondtam Kotornának, és lerohantam a lépcsőn. Kimentem a fogadóból, és összevissza bolyongtam, nemigen tudva, hol lelhetnék magányra. Hamarosan elhagytam a zsúfolt utcákat, és végigsétáltam a kikötőn, míg találtam egy kis védett tengeröblöt. Ott leültem a tenger partjára, végre egyedül. Vidal megházasodott. És az én régi otthonomban él. Bekövetkezett, amitől féltem: nyilván hallott házasságomról a gironai kereskedőktől, akik láttak Astruckal Marseilleben, és lemondott arról a szándékáról, hogy kövessen. Soha nem fogja megtudni az igazságot, hogy a körülmények kényszerítettek a házasságra Astruckal, hogy semmit sem tehettem, amivel ezt megakadályozhattam volna. Biztosan azt hitte, hogy belefáradtam a várakozásba. Mindketten e kor áldozatai vagyunk, e feje tetejére állított kornak, ahogyan anyám nevezi. És épp Clarát kellett elvennie! Hogy gyűlöltem azt a leányt! Fellobbant bennem a féltékenység, és kétségbeesetten zokogtam. A tengert bámultam, amely Szefárád felé a messzi távolba veszett. A napfény csúfondárosan csillogott a felszínén. Aztán arra gondoltam: amikor az apósa visszatér, hallani fogja a híreket rólam, és újra sírva fakadtam, ez alkalommal Vidal és a fájdalom miatt, amely elfogja majd, ha az én oldalamról is megismeri a történetet, ha rájön, hogy elvehetett volna, ha egy kicsit tovább vár. Úgy éreztem, hogy elveszítettem mindenkit és mindent, aki, és ami a legfontosabb volt nekem e világon, és semmiféle érv nem tudná megváltoztatni a véleményemet. A nap lebukott a látóhatár mögé. XIV. SZALONIKA Nem sok időt töltöttünk Nápolyban. Mintegy kéthetes pihenés és megfelelő táplálkozás után – a fogadósné hallevesei bőven megérték a dukátot, amelyet értük kért – anyám és mindazok, akiket érkezésünkkor kórházba vittek, kellőképp megerősödtek, hogy nekivágjanak a hosszú tengeri útnak az Oszmán Birodalom felé. Örültem, hogy a

Földközi-tenger túlsó végére készülök, a lehető legtávolabb Vidaltól meg Szefárádtól, és ezer köszönetet mondtam a pénzért, amelyet Szenyor Muntaner fizetett a gironai callban álló házunkért. Azt mondják, ez az út még kedvező széljárás mellett is eltart három hétig, de mi úgy gondoltuk, hogy öt nappal lerövidíthetjük e becsült időtartamot. Hajónk nagy és szilárd, száz láb hosszú, háromárbocos karavella volt, és amikor erős szél fújt, szinte repültünk, oly simán és sebesen siklott. Azonkívül kellő mennyiségben volt élelmünk és vizünk, no meg takarónk is, hogy beburkolózhassunk a fedélzeten töltött hideg éjszakákon, és semmiféle nehézséggel vagy veszéllyel nem találkoztunk, amelyek pedig gyakran leselkedtek a kelet felé tartó hajókra. Igazság szerint biztos voltam benne, hogy irgalmas Istenünk ismét védelmébe vesz bennünket, mert nápolyi tartózkodásunk alatt számos történetet hallottunk az akkoriban történt hajótörésekről, amelyeket vad viharok okoztak, és félelmetes kalózok támadásairól, akik a hajók minden utasát a tengerbe hajították, hogy ott fúljanak meg. Közösségünkből tizenöten maradtak Perpignanban eltemetve, mindannyian nyugodjanak békében, és heten határoztak úgy, hogy Nápolyban telepednek le. Összesen harminckét gironai zsidót számoltam meg a hajó fedélzetén. Albából és Zaragozából érkezett rokonainkkal, valamint a három családdal, akik Navarrából jöttek, összesen ötvenheten voltunk. Ez a nagy létszám azt jelentette, hogy rettenetesen zsúfoltan utaztunk, de ezt senki sem bánta. Még mindig velünk volt az öreg Ábrahám, a varga. A fedélzet egyik sarkában üldögélt, hosszasan szónokolt a beszélgetések során, és bár nem volt sem tűje, sem más szerszáma, meggörbült, csontos ujjaival mintha láthatatlan fonalat húzott volna, amely összekötötte múltunkat és jövőnket. Sokat énekeltünk és csevegtünk az utazás alatt, s a remény átszőtte szavainkat és katalán meg héber dalaink felkavaró melódiáit. A férfiak kártyáztak, hogy elüssék az időt, az előttük álló új életről beszélgettek, és terveket szőttek, hogy együtt állítják fel műhelyeiket, az asszonyok üldögéltek, és ruhákat javítottak; a fiatalabb utasok, mint jómagam is, a kisgyermekekre vigyáztak. Imáimban mindenkiről megemlékeztem, aki segítségemre volt az elmúlt néhány hónapban. Mivel végtelen hosszú napokat töltöttünk a tengeren, elszakítva az események láncolatától, amelyek a szárazföldön irányítják az ember életét, bőven nyílt alkalmam az elmélkedésre. Sokszor ébredtem fel hajnal előtt, amikor még minden csendes volt, ilyenkor hallgattam a vitorlák közt fütyülő szél hangját és a sötét titkait suttogó tenger mormolását, miközben siklottunk előre. Néha úgy tűnt, hogy Ismáel nagyapám hangját vélem kihallani a suttogásból. – Ne feledj el bennünket, ne feledj el bennünket – szólt a hang, mintha képes volnék elfeledni halottaimat. – Szívemben hordozlak benneteket – válaszoltam. Hosszú órákat töltöttem így, gondolataimba veszve, a tengert bámulva, visszaemlékezve, mit szokott nagyapám mondani, amikor látta, hogy szomorú vagy ingerült vagyok. – Kopogj lelked ajtaján, és lépj be – szólt reám ilyenkor. – Csak ott lelheted meg az áhított békét. Aztán a lélekről elmélkedő részleteket mondtam fel az emlékezetembe vésett könyvből, elsősorban ezt a bekezdést, amely ősöm, Bonastruc de Porta, a híres Nahmanidész szavait idézte: A léleknek három oldala vagy szférája van: az élettel teli, a spirituális és a rejtett lélek, amely a Teremtő isteni fényének szikrája; az Ő képére teremtetett az ember. Együtt egy egységes egészet alkotnak, amely viszont megfelel a Bölcsesség Életfája tíz szeümjának. Az

ember lelke kiemelkedett a sugárzó fényből, leszállt az anyagi világba, amely a Király kertje, és visszatér majd az Ő isteni fényébe. Gironai Nahmanidész így fejezte ki e gondolatokat: A világ kezdete óta Isten rejtett kincsei közt voltam. A Semmiből emelt ki engem; És az idők végezetén Visszahív majd a Király. Kinéztem a nyugodt tengerre, és arra gondoltam: ősöm, akárcsak én, száműzetésbe kényszerült pusztán azért, mert az egyház, ismervén óriási tekintélyét mint talmudista tudós, rákényszerítette, hogy teológiai vitát folytasson egy dominikánus szerzetessel, s ő csillogó értelemmel és buzgalommal védte meg vallásunkat a nyilvánosság előtt. Királyunk, aki ősöm oldalán állt, szerette volna, ha Katalóniában marad, de az egyház nyomást gyakorolt reá, hogy elrendelje a tudós száműzetését. Egy nap Ismáel nagyapám megmutatott egy levelet, amelyet Nahmanidész küldött a családjának Gironába. Jeruzsálemben kelt, ahol vándorlásai után letelepedett, és ahol meghalt. A levélben ez állt: „Elhagytam családomat, lemondtam otthonomról; fiaimmal és leányaimmal, mellettem felnevelkedett gyönyörű és hőn szeretett gyermekeimmel a lelkem is ott maradt. Szívem és szemem mindig velük lesz.” Ahogy a nyugodt tengert néztem, magamra is gondoltam, és lelkem különböző oldalait tanulmányoztam. Lassanként kezdtem elfogadni, hogy bizonyos mértékig mindnyájan felelősek vagyunk az életünkért, és nem hibáztathatom minden veszteségemért, legkevésbé pedig Vidal elvesztéséért a világot és a benne dúló zűrzavart. Elszántan űztem el magamtól a csüggedést, amely még Nápolyban vett erőt rajtam, és a gondolkodás új világába léptem, amelyben a fájdalom és nosztalgia éles sarkait lágy fény simította le. Ijjár havának végén, a tavasz közepén bevitorláztunk az Égei-tengerre. Szigetek tucatjai mellett haladtunk el, amelyek ékköveknek tűntek csillogó homokú partjukkal és pompás zöld erdeikkel, és beléptünk az Olimposz hegye által őrzött szalonikai öbölbe. Amikor feltűnt a város, mind dalra fakadtunk, dicsőítve Adonájt, hiszen már a partraszállás előtt tudtuk, hogy ez hosszú utazásunk végállomása. És amikor kiszálltunk a nyüzsgő kikötőben, és láttuk a bennünket fogadó jóindulatot, mély hálát éreztünk az oszmánok iránt, amiért lehetőséget kínáltak életünk újrakezdéséhez. Hamarosan megtudtuk Szalonikában élő testvéreinktől, hogy II. Bajazid szultán birodalma minden egyes kormányzójának megparancsolta, hogy barátságosan fogadjanak bennünket, sőt halálbüntetést szabott ki mindazokra, akik merészelnek rosszul bánni velünk, vagy kárt okoznak egy bevándorló zsidónak. Újra be kellett népesítenie a háborúk hosszú évei alatt elnéptelenedett vidékeket és városokat, elsősorban Szalonikát, ahol előde, Murád húszezer férfit, nőt és gyermeket mészároltatott le mintegy hetven évvel az érkezésünk előtt, a török invázió idején. De Bajazidnak mindenekelőtt a tudásunkra és a tehetségünkre volt szüksége, hogy felvirágoztassuk fiatal birodalmát, és puskaport készítsünk a háborúihoz. Sok askenázi élt Szalonikában, akárcsak bennszülött zsidók, de mint köztudott, a szefárdok hamarosan mindnyájukat felülmúlták létszámban. Olyan volt, mintha egy új Szefárád született volna a Földközi-tenger túlsó végén. Azt mondják, hogy II. Bajazid, amikor egyszer Ferdinánd király dicséretét hallotta, megkérdezte udvaroncaitól: „Bölcsnek nevezitek Ferdinándot, Aragónia királyát, amikor a saját országát szegénnyé, a miénket gazdaggá tette?” A kézzelfogható derűlátás ily légkörében nehéz volt elképzelni, hogy közeledünk a Messiás eljöveteléhez és az Úr népének megváltásához, bár igehirdetőkben nem volt hiány

sem a zsinagógában, sem a családi összejöveteleken, akik – szegény Astrucomhoz hasonlóan – még mindig abban reménykedtek, hogy a próféciák, amelyek távozásunk előtt bejárták Szefárádot, bármely percben igazolást nyerhetnek. A mi kis katalán közösségünk számára megérkezésünk egyértelműen azt jelentette, hogy végleg megszabadultunk bűneinktől, vagy elnyertük jutalmunkat kitartásunkért, attól függően, honnan nézte az ember, mivel azonnal elfogott bennünket a munka és a fészekrakás láza, és úgy tűnt, mindegyikünknek minden sikerül. A száműzöttek egyes csoportjai ahhoz a közösséghez csatlakoztak, amelyhez születésüknél fogva tartoztak. Anyámmal és Izsák családjával a katalán negyedbe mentünk lakni a megmaradt gironai zsidókkal, az egyik legkisebb csoporttal Szalonikában. Anyám rokonai a legnagyobb közösséghez, az aragóniaiakhoz csatlakoztak. És a Navarrából jött családok is a saját negyedükbe mentek. Anyám pékként kezdett dolgozni, és olyan ügyes volt, hogy hamarosan más közösségektől is kapott megrendeléseket. Annyi munkája akadt, hogy Koloma segítségével is alig győzte. Én soha nem szerettem a kenyérsütést, ráadásul túlságosan is a szomorú perpignani napokra emlékeztetett. Ehelyett tanár lehettem a katalán iskolában, ahol kisgyermekeket tanítottam olvasni meg számolni és gyermekkorom dalaira. Nem sok minden emlékeztetett itt Gironára. A dombok és a tenger, a föld és az ég színe, a növényzet és az ételek, a nyelvek, amelyeket nem értettünk, mind újak és ismeretlenek voltak. A viseleteket is érdekesnek találtuk, főleg az oszmánokét. A férfiak színes turbánt és bő bugyogót hordtak. A koromfekete szemű, lefátyolozott nők az arab mesékre emlékeztettek, amelyeket nagyapámtól hallottam, és a miniatúrákra, amelyeket a könyveiben láttam. És persze ott volt az építészet: az alacsony, meszelt házak, a mecsetek színes mozaikjai és hatalmas, aranyozott kupolái, a paloták. A túldíszített épületek, amelyek közül később sok odaveszett a nagy tűzvészben, mind újdonságot jelentettek nekünk, oly éles ellentétben álltak Girona sötét, szigorú házaival. Mondanom sem kell, hogy anyám rögtön megérkezésünk után nekilátott, hogy jó férjet keressen a leányának. Még csak a tizennyolcadik évemet töltöttem be, de már özvegy voltam. – Csinos az arcod és erős a tested – mondta anyám. – És jó a fejed, ami a betűket és számokat illeti. Megakadhat rajtad egy fiatal kereskedő szeme, akinek olyan feleségre van szüksége, aki segít neki a számolásban. Nem volt vagyonom, de akik a hajónkon utaztak Nápolyból, mind megígérték, hogy amint csörög valami pénz a zsebükben, visszaadják az útiköltségből reájuk eső részt, és így jelentős hozományhoz juttatnak. Az első néhány hónap alatt, míg Izsák unokabátyámmal éltünk, Regina Sára Benjamí, Éliás de Porta özvegye végigjárta összes szomszédját meg rokonát, és sikerült megtudnia, kik a legalkalmasabb fiatal férfiak Szalonikában. Salomó ben Havi volt közülük az első udvarló, aki felkeresett. Szerencsére nem kellett keresztülmennem azon a gyötrelmen, hogy különböző férfiak megvizsgáljanak, mint egy almát, amelyet minduntalan kézbe vesznek, majd letesznek a piacon – ami gyakran előfordul, ha a házasságközvetítők nem jól választják meg a párokat. Salomó mellett sok minden szólt, főleg anyám szerint. Nem elég, hogy sikeres kereskedő volt, de a családja Katalóniából származott. Bár ő Szalonikában született, atyai nagyszülei Barcelonából jöttek, anyai ágról pedig reusi volt a nagyapja és a nagyanyja. Így hát tudott annyit katalánul, hogy egyszerűbb témákról társalogjon, bár kasztíliai nyelven, amely a város összes kereskedőjének, beleértve az askenázikat is, a közös nyelve lett, jobban beszélt. Jólelkű és józan ítélőképességű férfinak tűnt, aki nem dicsekedett a gazdagságával, mint ahogy eleinte tartottam tőle, és hamarosan úgy éreztem, jó életem lesz mellette.

Már első találkozásunkkor erre a meggyőződésre jutottam, részben azért, mert volt valami furcsán ismerős a megjelenésében, ami arra indított, hogy megbízzam benne. Merész vonásai és izmos teste robusztusságát simára borotvált arcának sápadt bőre és világosbarna haja enyhítette, amelyet rövidre vágva viselt, úgy, hogy épp csak takarta a fülét. Az életerőnek és gyengédségnek ezt a keverékét igen megnyerőnek találtam. Az is megkapott első látogatásakor, hogy miközben Izsák bátyámmal beszélgetett, időnként anyámra és reám pillantott, mintha be akarna vonni bennünket a gabona áráról és egyéb ügyekről folytatott tanácskozásba. Hosszú életem során kevés férfit ismertem, aki ilyen tiszteletet tanúsított volna a nőkkel szemben, és intelligenciámnak ez az udvarias elismerése nem volt sem rövid életű, sem álságos. Idővel csak erősödött, és fokozta a képességei és erényei iránt érzett ösztönös tiszteletemet. Azon az első napon, miközben élénk színű párnákon ültünk egy alacsony rézasztal körül, citromlét szürcsöltünk és szőlőt meg édességeket majszoltunk, úgy éreztem, hogy a férfiak közt folyó társalgás mögött zajlik egy másik, szótlan eszmecsere is Salomó és köztem, amelynek során mindketten felfedezőútra indulunk belső világunkban, és ott erős vonzódásra bukkanunk. Legközelebb az egyik sábáton találkoztam vele az imádságok után, a katalán zsinagóga előtt. Anyámmal és a szomszédok kis csoportjával álltam ott, amikor odalépett hozzánk. – Madona Regina – szólította meg anyámat. –Hazakísérhetem önt és a leányát? Nincs ellene kifogásod, Alba? – kérdezte, és reményteljes pillantást vetett reám. – Alba, menj előre Salomóval – válaszolt anyám helyettem. – Meg kell még beszélnem valamit Valentinával. – Salomóra nézett, és mosolygott. Anyám és pletykás szomszédaink pillantásai kíséretében, akik bizonyos távolságban követtek bennünket, beszélgetni kezdtünk, először esetlenül és tétován, ám hamarosan oly őszintén, mintha régi barátok lennénk. Ezután Salomó a tanítás végeztével gyakran várt az iskolánál, és hazasétált velem. Minden iránt érdeklődést mutatott, amit mondtam, és meghatódott, amikor elmeséltem száműzetésem megpróbáltatásait. Mindent elmondtam neki, épp úgy, ahogyan most elmesélem. Ő maga oly élvezetesen társalgott, hogy hamarosan a leghosszabb utat választottuk hazafelé, hogy megnyújtsuk az együtt töltött időt, és egy hónap múlva már hivatalosan is eljegyeztük egymást. Aznap megajándékozott Petrarca szonettjeinek egy példányával, amelyre Isztambulban lelt. – Tessék – mondta –, én nem vagyok valami nagy könyvmoly, csak a zsinagógában olvasok, de szeretném, ha ezzel a könyvvel megalapoznád otthonunk könyvtárát. Az esküvőt a következő évre terveztük. Salomó először fel akarta építeni házunkat a telken, amelyet akkoriban örökölt, egy kis dombon, a város fölött. Ha elkészül, összeházasodunk, és ott fogunk lakni. Nem bántam, hogy várnom kell, ellenkezőleg, azt gondoltam, így legalább lesz időm, hogy jobban megismerjem. Bár még csak huszonhárom éves fiatalember volt, már ő is megözvegyült. Felesége az első gyermekszülésbe halt bele, és az asszony meg a kicsi leány elvesztése nagy űrt hagyott a szívében. De mindkettőnkben erős vágy élt, hogy elfeledjük a múlt bánatait, és ehhez a vágyhoz a vigasz és a szeretet igénye is társult. Salomó Katalónia iránt érzett vonzalma is egymáshoz kötött bennünket. Szüntelenül gironai életünk részleteiről faggatott. Milyenek voltak az utcák és a házak? Hogyan ültük meg az ünnepeinket? És amikor megmutattam neki Vidal dobozát, amelyben ott rejtőzött otthonunk kulcsa, úgy nézett a sima vasdarabra, mint valami ritka kincsre. Kivette a dobozból, azután hosszasan elrévedt, és közben ujjaival simogatta a vasat. Férfi létére nagyon finom keze volt. – Tudom már! – kiáltott fel hirtelen, feldobta a kulcsot a levegőbe, azután mindkét kezével elkapta. – Hogy miért nem jutott ez eddig eszembe? Nagyon boldognak látszott, de soha nem találtam volna ki, hogy mire gondol. – Micsoda?

– Gondolod, hogy tudnál egy részletes rajzot készíteni a gironai callban álló házatokról? – kérdezte. – Hát persze! – Felépíthetnénk a pontos mását. Így ismét őseid házában élhetnél. Minden pontosan ugyanolyan lenne, a konyhától a galambdúcig, az udvartól az előtérben lévő kövekig. – A tető kéményeitől a konyha kútjáig. Salomó, milyen csodálatos ötlet! Nagyon könnyen eleget tettem elgondolásának, és hamarosan azon kaptam magam, hogy a ház tervrajzát készítem. Most A liliomok lánca lett az eszköz, amelynek segítségével régi otthonomat felidéztem. Megfordult a folyamat, és miközben az asztalnál ültem és a szent szöveget szavaltam, lerajzoltam minden szobát, majd az egész épületet mind a négy égtáj felől. Ahogy dolgoztam, egyre közelebb éreztem magam ahhoz, hogy megértsem a teremtés és a Teremtő közti kölcsönhatás elvét: a kör folyamatos ölelése, a farkába harapó hal, a zárt lánc jelképezi ezt, amely önmaga kezdete és önmaga vége. Az épület héjától eljutottam a fő szerkezeti elemeken keresztül a gerendákhoz, keresztgerendákhoz, boltívekhez, boltozatokhoz és ablakokhoz, a négy szinthez és az azokat összekötő csigalépcsőhöz. A szent szöveg szavai értelmet adtak otthonom geometriájának, rejtett arányokat, szimmetriákat és egyensúlyi pontokat fedtek fel, amelyekről eddig nem volt tudomásom. Aztán felfedeztem, hogy ezek a vonalak egyfajta térbeli harmóniát hoznak létre, amely békét nyújt a léleknek. A kabbala numerikus és geometriai szimbólumai – a 4, amely a teremtés négy világát vagy az Isten kimondhatatlan nevét formázó négy mássalhangzót jelöli, a 3, amely a triádokat, a 8, amely az oktávokat, a 10, amely a tíz szefírát, a 12, amely a zodiákus jegyeit, a 22, amely a héber mássalhangzókat jelzi, és más jelentős számok is – jelen voltak minden egyes szoba alakjában és a ház egész felosztásában. Talán, gondoltam, maga Nahmanidész készítette házunk terveit a gironai callban. A ház volt a könyv, a könyv volt a ház, és úgy tűnt, semminek sincs kezdete vagy vége. Szalonikában, menedékem városában Salomó elkezdett az új házon dolgozni, oly pontosan és ügyesen méricskélt és rakta a falakat, mint a másik Salamon, amikor a Templomot építette: És a ház, a melyet Salamon király az Úrnak építe, hatvan sing hosszú, húsz sing széles és harmincz sing magas volt… És építe a házon ablakokat is lezárt rostélyzattal… Tizenhárom hónapon keresztül felügyeltük mindketten az építkezést, Salomó az anyagok és a munka minőségét, én a ház eredetihez való hűségét. Figyeltem, ahogy a munkások követ kőre raknak, és összefogják őket habarccsal, aztán behelyezik a gerendákat és keresztgerendákat, lerakják a padlót, megformálják a boltíveket, boltozatokat és ablakokat. Amikor nőtt az épület, létrákat és csigákat használtak, és az emberek megálltak, hogy csodálkozva megbámulják e különös, új házat. A nagy tűzvész után, amely végigsöpört Szalonikán, és amely a jó szerencsének köszönhetően a mi házunkat megkímélte, sok ház épült a miénkhez hasonló stílusban, de akkoriban ez volt az egyetlen ilyen. Ragaszkodtam a pontossághoz, és még az is előfordult, hogy lebontattam az emberekkel, amit már felépítettek, ha nem volt tökéletes. Néhány építőanyag és a külső meszelés kivételével a Szalonika katalán negyedében álló ház pontos mása volt a gironai callban hagyott házunknak. Még a darabokból összevarrt faliszőnyeg is, amelyet anyám gondosan megjavított, ott függött újra az ebédlő falán. Egy nyári napon, a teremtés óta eltelt 5254. esztendőben – a keresztény naptár szerinti 1494. évben – végre felsétálhattam a csigalépcsőn, hogy megszemléljem új világomat a ház tetején lévő nyitott padlásról. Áthajoltam a korláton, ahogyan azon a tavaszi reggelen tettem Gironában, és megnéztem a kilátást: Szalonika öblét, az egész várost a mecseteivel,

zsinagógáival és templomaival, a mögöttem emelkedő dombokat, mindent be tudott fogni a szemem. Végül, amikor a munka végleg elkészült, Salomó csináltatott a kováccsal egy zárat, amelybe beleillett gironai házunk régi kulcsa, és az ajtó fölé felrakott egy színes kerámialapot, amelyen ez állt: „A gironai call emlékének háza”. *** Elérkezett tehát az esküvőm, az esztendő egyik legnagyobb ünnepsége. Minden szomszéd a legszebb ruhájában vett részt a mulatságokon, és az utcákat virágokkal meg színes szalagokkal díszítették fel. Emlékszem az elégedett kifejezésre Izsák arcán, amikor a zsinagógába vezetett, és Koloma halvány mosolyára, aki Szalonikába érkezésünk után ismét teherbe esett. Az ünnepségek három napig tartottak, és volt dal meg tánc meg sok finom étel, minden, amit anyám megígért. Álma valóra vált, és most boldog volt, először, amióta elhagytuk Gironát. Én is boldognak éreztem magam, amikor Salomóra pillantottam, és figyeltem, hogyan kacarászik anyám a szerencsekívánók gyűrűjében, de legbelül még nagyobb örömet éreztem, mert megtaláltam valamit, amiről azt hittem, hogy örökre elveszett; lelkem állandóan visszatért a fényes, zöld selyemruhához, amelyet megvarrtam magamnak, pontos másaként a Velencében viselt ruhának, és féltékenyen őriztem egy szekrényben, hogy majd ha eljön az alkalom, viselhessem. Szalonika különbözött Velencétől, de Salomó nyílt szellemű férfi volt, és én szabadnak éreztem magam mellette. Anyám odaköltözött hozzánk, és ugyanazt a hálószobát foglalta el, közvetlenül a konyha fölött, amely régi otthonunkban is az övé volt. Aztán tíz hónappal az esküvőnk után megérkezett első gyermekem, Mózes, majd egy évre rá megszületett Áró. Szívem minden melegével gondoztam és babusgattam őket. E csöppnyi lények a felém nyújtott apró kezecskéjükkel, a végtelen szeretetet sugárzó mosolyukkal csodálattal töltöttek el. Nem sokkal Áró születése után anyám legközvetlenebb családtagjai körében meghalt. Halála után is elégedett mosoly ült az arcán, és mindenki, aki eljött, hogy lerója kegyeletét, ugyanazt mondta: – Úgy látszik, boldogan halt meg. – Az Úr megfordította a szerencsénket – mondta anyám a halálát megelőző este –, légy hálás, Alba, légy hálás. Hetekkel elhunyta után is üresnek és elveszettnek éreztem magam, s a gyermekeimben leltem vigaszt. Hiányzott életvidám jelenléte, józansága, az élet nehézségeit viselő példás türelme és irántam érzett csendes szeretete. Aztán lassanként megtanultam, hogy hallgassak reá, bár többé már nem volt jelen, és rájöttem, mily sokat hátrahagyott a lelkéből, amely ott volt az általa oly hőn szeretett ház minden sarkában. Három hónappal a halála után, a gyászidőszak végén történt valami, ami váratlanul ismét megváltoztatta az életem. XV. KIRÁLYKISASSZONY A TORONYBAN Szeles, kora tavaszi nap volt. Salomó Isztambulba utazott, hogy felügyeljen egy keletről érkező drágakőszállítmányt. Nem egy vagyonról tudok, amely titokzatosan eltűnt, miután az áru gazdát cserélt a kikötőben, mondta. Otthon a gyermekek nyűgösek voltak, ezért elhatároztam, hogy a rossz idő ellenére magammal viszem őket a piacra. Elindultunk, és útközben a szél olyan erővel fújt a kikötő felől, hogy Mózesnek bele kellett kapaszkodnia a szoknyámba, nehogy elessen, Áró pedig, akit a karomban vittem, pislogott, és úgy nézett reám, mintha azt kérdezné: „Mi ez az erő, amit érzek, de nem

látok?” Miután bevásároltam, egy védettebb kerülő utat választottam hazafelé, cikcakkban haladtunk a kikötővel párhuzamosan futó utcákon, és elmentünk a zsinagógánk mellett. Azokban a napokban Isztambul főrabbija, Mózes Kapszáli beutazta az egész országot, közösségről közösségre járt, hogy a tehetősebb zsidóktól különadót szedjen. A befolyt összeget arra használták fel, hogy kifizessék a váltságdíjat a spanyol zsidókért, akik az Oszmán Birodalom felé igyekezvén kalózok fogságába estek partjaink közelében. Zsinagógánk falára gyakran függesztettek ki hirdetményeket, amelyekben az állt, hogy a hatóságok ennek és ennek a személynek a kiszabadításán fáradoznak. Aznap reggel, amikor a gyermekekkel elhaladtam imaházunk mellett, megláttam egy fehér papírlapot a hirdetőtáblán, egyetlen tű tartotta, és zászlóként csapkodott a szélben. Áró rámutatott az ujjacskájával, és lelkesen kacagott. Letettem kosaram a földre, szabad kezemmel leszorítottam a papírt, és elolvastam: „Zsidó foglyok, akikért testvéreink nagylelkű adományainak köszönhetően kifizettük a váltságdíjat, és ezért kiszabadultak.” Kíváncsian végigfutottam a mintegy húsz lélek névsorán, de egyetlen név sem jelentett nekem semmit. Míg az utolsóhoz nem értem. Vidal Ruben! Megállt a szívverésem. A név természetesen egyáltalán nem ritka, nyugtatgattam magam. Nyilván véletlen egybeesésről van szó. Már indultam, amikor egy erős széllökés hirtelen leszakította a papírt a tábláról. Mózes izgatottan utánaszaladt, ám valahányszor a közelébe ért, a papír tovalebbent. – Hagyd, Mózes! – kiáltottam utána. – Hagyd, hadd röpüljön el. Felém fordította huncut arcocskáját, és még egyszer megpróbálta elkapni a lapot. Aztán meggondolta magát, és figyelte, hogyan táncol a papír végig az utcán. Áró elragadtatottan tapsikolt. Én is nevetni kezdtem. Táncolt a szívem, mint az elröppenő papírdarab, felszabadult örömmel táncolt. Ám megszólalt bennem egy hang: „Felejtsd el a papírt, felejtsd el, hogy valaha is láttad azt a nevet. Szinte biztos, hogy egyáltalán nem a te Vidalodról van szó,és különben is, mi jó származna abból, ha most találkoznál vele? Késő, túlságosan késő.” – Mama, keressünk egy másik papírt, hogy felröpítsük, felröpítsük az égbe! – kiáltotta Mózes. – Nem, Mózes – feleltem. – Most hazamegyünk. Hideg a szél, árt az ilyen kicsi gyermekeknek. Be fog kapni bennünket, mint egy nagy-nagy sárkány, aztán összerág apró darabokra. Gyere, ha hazaérünk, elmondok neked egy mesét. – Egy sárkányról? – Mózes imádta a hátborzongató meséket. – Egy sárkányról és egy királykisasszonyról, akit bezártak egy toronyba. – Ez volt az első gondolat, amely eszembe jutott. Mózes megfogta a kezem, és gyorsan hazasétáltunk. Emlékszem, hogy egész testemben reszkettem, és képtelen voltam kiigazodni az érzéseimen. És aztán, amikor kinyitottam az ajtót és átlépkedtem az előtér tíz folyami kövén, mintha eltávolodtam volna mindattól, ami körülvett. Ránéztem a gyermekeimre, és idegennek tűntek. Megpróbáltam Salomóra gondolni, és elűzni a Vidal iránti régi szenvedélyemet, amely akaratom ellenére kezdett ismét a hatalmába keríteni. De Salomó is távolinak tűnt. Újra ott voltam Gironában, Levaná voltam, a nőbe rejtett kisleány, aki Ismáel nagyapa térdén ül, aztán az a leány, aki asszonyiságára ébred, Vidal emléke pedig gyengéd volt és édes, minden bánattól mentes. – Mondd el a mesét, mama – kérlelt Mózes. – A mesét a királykisasszonyról, akit bezártak. – Később. – Nem, mama, megígérted. Sóhajtottam. Aztán hirtelen a semmiből ajkamra tolultak a szavak. – Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy királykisasszony, akit bezártak egy toronyba. Éveken keresztül élt ott, ahonnan nem volt menekvés. Vizesárok vette körül a tornyot, és a vizesárok túlsó oldalán erdő sötétlett, amelyben egy gonosz sárkány lakott. A

királykisasszony soha nem ismerte a szabadságot, és azt sem tudta, miért büntetik így. Minden este egy sas hozott neki élelmet, de emberi lényt sohasem látott. Egyik este, amikor várta, hogy a sas megérkezzék, megpillantott egy öregembert, aki az erdő szélén sétált. Három lámpás volt nála, egy-egy a két kezében, a harmadik pedig a nyakában lógott. Az öregember meglátta a királykisasszonyt, és felkiáltott: „Azért jöttem, hogy kiszabadítsalak, királykisasszony!” Aztán bemászott egy csónakba, és odaevezett a torony lábához. „Gyere le, királykisasszony”, mondta, „és fogd az egyik lámpást, hogy megvilágíthasd magadnak az erdőn keresztül vezető utat, amikor lemegy a nap. A sárkány fél a fénytől, ezért nem fog reád támadni. De figyelmeztetlek: a három lámpás közül csak egy áll a szolgálatodra, és csak egy választásod van, hogy kitaláld, melyik az. Ha rosszat választasz, megpecsételed a sorsodat.” A királykisasszony először nem tudta eldönteni, mit tegyen, de aztán úgy döntött, hogy vállalja a kockázatot. Összekötözte a lepedőit, és hosszú kötelet font belőlük, egyik végét odakötötte az ágya lábához, majd lassan leereszkedett a csónakba. Amikor a királykisasszony és az öregember partra szállt az erdő szélén, már sötétedett. A királykisasszony ránézett a három fényes lámpásra, és azt mondta: „a középsőt választom”. És láss csodát, ahogy az öregember átnyújtotta neki a középső lámpást, a másik kettő kialudt, mert fényük csak a középső lámpás fényének visszatükröződése volt. – De hogy tudta kitalálni? – kérdezte Mózes. – Amíg be volt zárva a toronyba, és nap mint nap az erdő fáit nézegette, volt ideje, hogy eltűnődjön a világegyetem természetén, és rájött: ahol nő egy ág a fa bal oldalán, ott nő egy ág a jobb oldalán is, de egyik ág sem létezhet a fa törzse nélkül, mert az szívja fel a nedvességet a földből, és az tartja az egyensúlyt. – És a sárkány nem ragadta el a királykisasszonyt? – Persze hogy nem! Amikor a sárkány észrevette a fényt, elmenekült, és soha többé nem látták a világnak azon a fertályán. Szalonikai házunkat, emlékezetem házát a királykisasszony tornyához hasonlóan hirtelen csupán kényelmes toronynak láttam, ahol bezárva élek. Meneküljek el a sötét erdőbe, ha lehetőségem nyílik rá? Vajon az igazi lámpást választanám? Képtelen voltam rendet rakni a fejemben, és estig, amikor mindkét gyermek ágyban volt már, és végre leülhettem a melegen parázsló tűz mellé, egyáltalán nem tudtam gondolkodni. Lehetséges volna, hogy ő az? Ha így van, akkor hol lehet? – tűnődtem. Eljön-e a zsinagógánkba, hogy csatlakozzék közösségünkhöz? Miért van itt? Kérdések és újabb kérdések. Megpróbáltam belemerülni a varrásba, de túl nyugtalan voltam. Az ablakok és ajtók egyfolytában csapkodtak a szélben. Salomó távol volt. És szívem hevesen vert. Aztán a kulcs megcsikordult a zárban. – Salomó! – kiáltottam fel megkönnyebbülten, hogy újra itt van. Jelenléte segíthet, hogy visszanyerjem nyugalmam. De nem Salomó volt. Sötét alak töltötte be az ajtónyílást. Aztán a szél becsapta mögötte az ajtót. –Vidal? – kérdeztem – Alba! – Hangja rekedt és fojtott volt, alig tudott beszélni. Kinyújtotta a kezét, és megmutatta a kulcsot. A gironai ház kulcsát. – Azt hittem, álmodom… a ház… pontosan ugyanolyan. És belül is ugyanolyan. Szembefordultam a kandallópárkánnyal, felvettem a dobozt, amelyet Vidal azon az öt évvel azelőtti reggelen feldobott nyitott padlásunkra, és kinyújtott tenyerébe tettem. Ránézett a dobozra, és mintha felhő suhant volna át az arcán. A hirtelen érintés feltámasztotta az emlékeket, de továbbra is csak álltunk ott karnyújtásnyira, és néztük egymást.

Vidal elgyötörtnek, kimerültnek látszott. Arca borotválatlan volt, orcája beesett és sovány. Gyengéden lefejtette kezem a dobozról, amelyet még mindig fogtam, és a csuklójára tette. Aztán lassan és ünnepélyesen, mintha valami szertartást végezne, felnyitotta a doboz fedelét, és kulcsát rátette az enyémre. Kulcsot a kulcsra, így egyesültek újra a sima, kopott, szeretett fémtárgyak. Éreztem, hogy gyors a pulzusa. Aztán becsukta a dobozt. Én pedig fogtam, és visszatettem a helyére, a kandallópárkányra. Egyikünk sem tudott megszólalni. Vidal egy lépést tett előre, és amikor bekerült az olajlámpás fénykörébe, oly tisztán láttam a vonásait, hogy szívem elolvadt a szerelemtől. Hirtelen szorosan egymásba kapaszkodtunk, és hosszú ideig álltunk így, nem szóltunk és nem mozdultunk. Aztán arca az enyémet kereste, ajkunk találkozott, és semmi sem tudta megállítani a szerelem hatalmas hullámát, amely elborított bennünket. Ismét túlléptünk minden földi törvényen, és a Tóra törvényein is. Újra megtaláltuk egymást, az egyik fél lélek rátalált másik felére, és egyesültek a nagy lámpás fényében. Egyetlen szót sem szóltunk, egyetlen kérdés sem hangzott el. Lefeküdtem vele a tűz elé, és szeretkeztünk, ahogyan Gironában tettük oly sok idővel azelőtt. Olyan volt, mintha sohasem váltunk volna el, mintha már számtalanszor szeretkeztünk volna, nem csupán egyszer, mintha semmi és senki nem állt volna közénk. És később, csak sokkal később kezdtünk el beszélni. Először én szólaltam meg, részletesen beszámoltam a Girona elhagyása óta eltelt napjaimról, semmit nem hagytam ki, a megértés pillanatát sem, amely miatt oly közel kerültem Astruchoz a halálakor, sem a melegséget és harmóniát, amelyet Salomó oldalán találtam meg. Lemeztelenítettem a lelkem Vidalnak, kendőzetlenül mutattam meg magam, mert ő volt az igazság tükre, és minden kiejtett szavamat áthatotta a szerelem, amelyet mindig is éreztem iránta. Vidal nem válaszolt. Elállt a szél, és különös csönd telepedett a szobára. A kandalló előtt ültünk a padlón, ruháink szanaszét hevertek, hátunkkal a kőpadnak támaszkodtunk, amely félkörben vette körül a tűzhelyet. Úgy tűnt, hogy a táncoló lángok átveszik gondolataink erejét, és azt kívántam, bárcsak olvashatnék bennük, és megtudhatnám, mi jár Vidal fejében. Két nagy könnycsepp gördült le beesett arcán, megcsillanva a lángok fényében. Nyers mozdulattal eldörzsölte őket, és felsóhajtott. Amikor végre megszólalt, hangját átitatta a fájdalom. – Tehát nem tudod, hol van elrejtve, igaz? – kérdezte. Még mindig a tüzet bámulta. – Micsoda hol van elrejtve? – A kincs, Alba, a kincs. A csillogó arany menóra, amelyről Lévi rabbi beszélt neked. Spanyolhon királyságainak legnagyobb zsidó kincse. – Most felém fordult, és én sürgetést éreztem szavaiban. Szeme vad fényben lobogott. – Nem. Azt hiszem, Astruc tudta, de nem mondta el nekem. Miért érdekel annyira? Mit jelent az a zsidó kincs neked? – Azt kérded, mit jelent? Három év börtönt jelentett, és végtelen szenvedést – mondta Vidal. – Megváltoztatta az életemet. Meg kell találnom a rejtekhelyét. Tudnom kell, hol van. Kétségbeesett mozdulattal emelte fel a kezét. – Sajnálom, Vidal. Nagyon sajnálom, hogy ilyen fájdalmat kellett elszenvedned. De most biztonságban vagy. Ne gondolj arra, ami elmúlt. Velem vagy. Vidal nem felelt. Újra feltámadt a szél. Hallottam, hogyan tör magának utat a kikötő felől. Vidalra néztem, és rájöttem, hogy megváltozott. Mintha összeroppant volna a lelke, vagy talán soha nem is volt olyan, amilyennek hittem? Megtört, megszállott férfinak látszott. Mesummádnak.

– Jaj, Alba, ne nézz így rám – szólalt meg hirtelen. – Hányszor kell a rossz utat választanom? Rád van szükségem, nem a gyertyatartóra. Te vagy, aki nélkül nem tudok élni. De a gyertyatartó elnyomatásom és balszerencsém szimbóluma lett, és meg kell találnom, látnom kell, meg kell érintenem, és gondoskodnom kell róla, hogy népünk visszakapja. Csupán ebben az esetben érezhetem, hogy megfizettem sanyargatóimnak. – Miért kell a bosszúra gondolnod? – kérdeztem. –Végre együtt vagyunk, és csak ez számít. Tudtam, hogy nem figyel reám, hogy szavaim úgy folynak át a lelkén, mint a víz. Ám szerettem volna segíteni rajta, szerettem volna visszaadni lelki békéjét, amelyre oly nagy szüksége volt. És akkor hirtelen rájöttem. Hogy lehettem ennyire vak! Tudtam, hogyan fedezhetem fel a menóra rejtekhelyét. Csupán elő kell hívnom a szavakat, amelyek a leírást tartalmazzák. Ha összpontosítom a figyelmem, mindössze néhány percre van szükségem hozzá. Vidal azonban már elkezdte mesélni az életét. – Emlékszel, hogyan történt? – kérdezte. XVI. LUNA – Oly gyönyörű voltál, amikor lefelé sétáltunk a zsidók hegyéről és visszatértünk a városba. A szellő borzolta hosszú, hullámos hajad, és zöld szemedben láttam, mily erős a szerelmed. Nagyon közel éreztem magam hozzád, a testedhez meg a lelkedhez, és soha, egyetlen pillanatra sem hittem, hogy nem tudok majd utánad menni a száműzetésbe. Minden oly egyszerűnek, oly könnyűnek tűnt, mindössze egyetlen problémát láttam: hogy egy időre el kell válnunk. De hát előttünk állt az egész élet, mit számíthatott egypár hónap? Emlékszem, hogyan dicsértem magam azért, ahogy a helyzetet kezeltem, és megterveztem a teendőket. Követni fogom bátyáim példáját, és anyámmal együtt áttérek a katolikus hitre. Így mindnyájan együtt maradhatunk. Anyámat ez boldoggá teszi, és segít, hogy megerősödjék. Tudod, hogy én nem vagyok vallásos, legalábbis nem úgy, ahogyan te. Gironában különös légkör uralkodott azokkal a történetekkel őseid kabbalájáról, de Barcelonában más, nem is tudom, sokkal hagyományosabb volt a judaizmus. Akárhogyan is, számomra a kikeresztelkedési szertartás nem volt igazán fontos, és ha már meg leszek keresztelve, két bátyám bemutat a befolyásosabb kereskedőknek, azoknak, akik Nápolyban, Genovában és más külföldi kikötőkben kötik az üzleteiket. Hamarosan megtalálom a módját, hogy valamelyikben helyet találjak magamnak. Aztán megnyugtatom anyámat, hogy évente legalább egyszer visszatérek, hogy meglátogassam, és máris utánad indulhatok. Tudni fogom, hol keresselek, efelől biztos voltam. Az volt az érzésem, hogy átkelsz a hegyeken Perpignanba, és ott telepszel le a családoddal. Ez tűnt a legkézenfekvőbb helynek. Könnyen megtalállak, aztán feleségül veszlek. Gyönyörű voltál, gyönyörűbb, mint valaha, de bánat homályosította el a szemedet, mert te tudtad, te előre láttad. Nem úgy, mint én, aki biztosra vettem, hogy minden rendben lesz. Miután elbúcsúztam tőled a callban, hazamentem, és belefogtam tervem megvalósításába. Két nappal később anyámat és engem megkereszteltek a Santa Clara-zárdában a többi zsidóval együtt, akik úgy határoztak, hogy maradnak. Anyám annyira sírt, hogy a szertartást végző pap felkiáltott: „Senki nem kényszeríti, hogy áttérjen, madona. Ha nem érzi úgy, hogy a római katolikus egyház hívja, maradjon hitetlen, és távozzék a többiekkel, hiszen nem készült fel rá, hogy Krisztus urunk édes kebelére fogadja.” Amire én kénytelen voltam azt felelni: „Nem, nem, anyámat elöntötték az érzelmek, ezért zokog.” De láttam, hogy az élmény megsebezte a lelkét. Rosszul ítéltem meg őt, azt hittem, boldogabb lesz, ha megőrizheti a kényelmet, amelyet Gironában biztosítottunk neki, és nem kell elszenvednie

a száműzetés nehézségeit. A megkeresztelkedés után mintha eszét vesztette volna, kócos hajjal bolyongott az utcákon, héber dalokat kántált, hajnalban és naplementekor hangosan imádkozott, és visszautasította az ételt. Attól féltem, hogy az inkvizíció emberei elviszik, és a máglyán fogja végezni egy autó defe során. De mielőtt az inkvizíció kopoghatott volna az ajtónkon, meghalt. A keresztény temetőben hantoltuk el, távol népétől, és csupán két bátyám meg én vettünk részt a temetésen. Vidal anyja meghalt, amikor én még Gironában voltam! Ha ezt akkor tudom, talán megpróbálok beszélni vele, bármekkora kockázattal jár is. De vajon más lett volna ettől bármi? Miközben Vidalt hallgattam, megpróbáltam rájönni, pontosan hol lehet a kandeláber. Először újra vissza kell térnem a szöveghez, ami meglehetősen könnyű feladat, amikor az emlékezet házának másában ülök, és meg kell keresnem a helyet, amely a második rész harmadik fejezete negyedik paragrafusának felel meg. A 2-es, 3-as, 4-es számnak nem messianisztikus próféciákhoz, hanem a gironai menóra rejtekhelyéhez van köze. A második rész a ház bal oldali feléhez kapcsolódott, amelyet jobbról a csigalépcső határolt, és emlékezetemben a könyv minden fejezete a négy szint egyikén helyezkedett el: a felső és a középső emeleten, a földszinten és az alagsorban. A liliomok lánca első része a világ teremtését, az égitestek vonzását és általában véve az isteni fény hálóját tárgyalta, amely az anyagi világ teljes egészét magában foglalja, a második rész inkább a Zsoltárok magyarázatával foglalkozott, és segítségével megpróbálta a kabbalistákat az Úr világában elrejtett titkok megértéséhez elvezetni. Vidal folytatta beszámolóját. – Csupán három hét telt el azóta, hogy kihirdették a rendeletet. Szegény anyám, akinek gyenge egészségi állapota csitította természetes vágyamat, hogy kövesselek, meghalt. Örülök, hogy erről akkor nem értesültél. Azt hihetted volna, hogy szabadon követhetlek a száműzetésbe. De egyáltalán nem ez volt a helyzet. Már katolikus voltam, és új anyám, az egyház sokkal nagyobb erővel tartott távol tőled, mint ahogy édesanyám valaha is tette. Még mindig élt bennem a remény, hogy megváltoztatod döntésedet a távozással kapcsolatban, de hogyan beszélhettem volna veled? Anyám miatt Girona befolyásos emberei, a kereskedők, a földbirtokosok és mindenekelőtt a papok rajtam tartották a szemüket. Néhányan azért figyeltek, mert abban reménykedtek, hogy jó pontokat szerezhetnek az egyháznál, ha sikerül feljelenteniük, ha megvádolhatnak, hogy régi vallásomat követem, mások azért, mert irigyelték a számok terén megmutatkozó és kereskedői tehetségemet, s szerettek volna bátyáimmal együtt eltakarítani az útból. Anyám temetése után, kifelé jövet a temetőből, Jordi, a sírásó megragadta a karom, és félrevont. „Kineveztek a Szent Inkvizíció tisztviselőjének, Pau Barceloní”, suttogta vadul. „Hallotta, amit mondtam! És Girona összes új kereszténye közül maga az, aki a legjobban érdekel. Biztosra akarok menni, hogy egy lépésre sem kóborol el szent római katolikus egyházunktól. Idejön a nagyvilági barcelonai modorával, és azt hiszi, hogy okosabb nálunk. Ha! Csupán egyetlen szót kell szólnom, és magának vége!” És kiköpött a földre, mintegy megpecsételve fenyegetését. Az eset után nem tudtam kimenni az utcára úgy, hogy ne követett volna. Egy nap, amikor már nem bírtam tovább, odamentem hozzá, és amilyen udvariasan csak tudtam, megkértem, hagyjon békén. Egyszerűen az arcomba nevetett. Aztán azt mondta: „Történetesen azért jöttem, hogy átadjam feljebbvalóm levelét.” Átvettem a levelet, és elolvastam: utasítás volt arról, hogy Gironában kell tartózkodnom. Semmiféle ürüggyel nem hagyhattam el a várost. Nem akartam elhinni, amit olvastam, és a gondolataim hozzád szálltak, Alba. Hogy fogok valaha még egyszer találkozni veled, ha nem hagyhatom el a várost? És közben Jordi, a sírásó azt mondta: „Ügyes fickók maguk, zsidó kereskedők. De nehogy oly ostobának higgyenek bennünket, hogy nem tudjuk, milyen terveket forralnak. Csak azért fogadták el a keresztségét, hogy

elrejtsék igazi szándékukat, ami nem más, mint hogy kivigyék zsidó testvéreik pénzét az országból.” Tiltakoztam, de hiába. Mennél többet hallottam Vidal történetéből, annál inkább szerettem volna választ adni a kérdésére, amely nem ment ki a fejemből. A második rész harmadik fejezete a földszint bal oldali részéhez tartozott, és a következőkből állt: a szobából, ahol éppen ültünk, a kandallóval meg a kerek kőpaddal, az ebédlőből, ahol a sábáti étkezéseink és családi összejöveteleink zajlottak, az előtérből a tíz folyami kő mintájával, meg a konyhából, ahol a tűzhely állt, és mindennapi életünk nagy része folyt. – Napról napra rosszabbul éreztem magam – folytatta Vidal –, egyre inkább a csalódottság és csapdába ejtettség érzése lett úrrá rajtam. Nem tehettem mást, mint hogy dolgoztam, és megpróbáltam jó pozíciót kiépíteni magamnak, azt remélve, hogy megváltoztatod elhatározásodat. Leggyakrabban Bernát Muntanernál dolgoztam. Bátyáim mutattak be neki, és a család nagyon szívesen fogadott. Időnként még együtt is étkeztem velük, mivel tudták, hogy anyám halála óta egyedül élek. Egyik nap, amikor Muntaner irodájában álltam és az utcát néztem, azt hittem, jelenést látok, mert ott voltál te a kertkapunál, és Muntaner feleségével meg leányával beszélgettél. Azt hittem, jóra fordult a sorsom, és talán engem keresel. Mire leértem, már elmentél; láttam, hogy kisétálsz a Portal de l'Angel kapun, de a kémektől való félelmemben nem tudtam utánad futni. Úgy döntöttem, hogy várok, amíg visszatérsz, ezért az egyik emeleti ablaknál ácsorogtam a ház hátsó fertályán, és a távoli fahidat lestem. Amikor végre megláttam, hogy felbukkansz a Mercadalból, elhagytam a házat, és lesétáltam a hídhoz. Mennyire vágytam rá, hogy a karomban tarthassalak, és menynyire kívántam, hogy segíthessek, amikor elestél! És amikor ismét elutasítottad, hogy velem maradj Gironában, úgy éreztem, mintha lándzsával szúrták volna át a szívemet. Biztosan emlékszel, hogy jöttek-mentek az emberek, és meg kellett szakítanom a beszélgetést, bár szerettem volna megmagyarázni, hogy mi történt velem, és miért nem hagyhatom el akkor éppen az országot. Azt hittem, újra találkozunk majd Girona utcáin. Nem tudtam, hogy ez lesz az utolsó alkalom, amikor láthatlak. Ezután, a távozásod napjáig, miközben te a könyvet memorizáltad, én ennek a kulcsos doboznak a faragásával töltöttem az estéimet. – És mit szimbolizálnak a holdak meg a csillagok, Vidal? – kérdeztem, és levettem a dobozt a kandallópárkányról. – Nem tudom. Egy faládáról másoltam a mintát, amely nemzedékek óta a családom birtokában volt. Gyermekkoromban imádtam végighúzni ujjaimat a harminckét csillagon, aztán a kilenc holdon. Így tanultam meg számolni. – Egyik ősöd biztosan kabbalista volt – jegyeztem meg. – Senkiről nem tudok, aki ne pénzkölcsönző vagy kereskedő lett volna. – Pénzkölcsönzők és kereskedők is lehetnek spirituális emberek. De térj vissza a történetedhez. Mindent szeretnék tudni. – A zsidók távozása után – folytatta – egyetlen gondolatom volt csupán, hogy elmenekülhessek kínzóimtól. Éjjel-nappal dolgoztam, hogy kellő tekintélyre tegyek szert, amivel elkerülhetem a gyanút. Rendszeresen jártam templomba, és délutánonként néha együtt ültem a Muntaner családdal, velük mondtam a rózsafüzért. Abban reménykedtem, hogy az inkvizíció előbb-utóbb abbahagyja a kémkedést utánam, és a lakhelyelhagyási rendeletet visszavonják vagy elfelejtik: akkor átkelek a Pireneusokon Frankhonba. Ám mintegy két hónappal azután, hogy elmentél, egy gironai kereskedő, aki Marseille-ben járt, elmondta, hogy látott téged. „Emlékszel arra a csinos zsidóleányra a Porta családból? Biztosan emlékszel, hosszú, sötét haja volt, és olyan teste, hogy az embert elfogta a vágy, hacsak reá nézett. Nem koslattál utána, amikor még itt élt? Nos, hozzáment ahhoz a magas, vörös szakállas rabbihoz Besalúból, tudod, aki úgy festett, mintha életében nem vett volna észre egyetlen

nőt sem. Furcsa pár voltak, annyi bizonyos!” Végtelenül megbántottnak éreztem magam, Alba, és büszkeségem először nem engedte, hogy mérlegeljem: talán kényszerítettek, hogy hozzámenj Astruchoz. A gondolat, hogy élvezi a testedet, megőrjített, oly féltékeny voltam. Először megdühödtem reád, aztán teljesen elcsüggedtem, kezdtem elveszíteni az étvágyamat és a munkakedvemet. Csupán Bernát Muntaner tudott egy kicsit felvidítani, aki észrevette rajtam a változást, bár soha nem mondtam el neki, hogy mi a baj. Sokszor beszélt nekem arról, amit a kiűzetés előtti „régi szép időknek” nevezett, és aggódott a káros következmények miatt, amelyek a zsidók távolléte okán máris érződtek a katalán kereskedelemben. Kezdtem otthonosabban érezni magam vele, mint bármelyik fivérem társaságában, akiket titokban hibáztattam, amiért rábeszéltek, hogy maradjak Gironában, és hamarosan több időt töltöttem Muntanerékkal, mint a saját házamban. Emlékezetemben ráleltem a harmadik fejezet harmadik bekezdésére: Annak, ki Isten megismerésére törekszik, az Ő fényét kell keresnie, és azt az ösvényt kell követnie, amelyet e fény megvilágít. A Tóra szavai a csillagos éjhez hasonlatosak, és minden szó az Úr Legfőbb Fényének egy szikrája. Ezért meg vagyon írva: „Az én lábamnak szövétneke a te igéd, és ösvényemnek világossága.” E szavak a konyhaasztalhoz tartoztak. Ezután következett az a bekezdés, amely mellé Astruc menórát rajzoltatott az íródeákkal. Vidal most hallgatott. Csüggedten bámulta a padlót, és a fejét csóválta, mint a katona, akit legyőztek a csatában. Felálltam, és kimentem a konyhába, a könyv szavait mormoltam, miközben megérintettem az asztalt meg a székeket, és elsétáltam a kis ablak alatt lévő lefolyó meg a falon függő lábosok és fazekak mellett. Levágtam egy szelet kenyeret, és az olajos kancsóért nyúltam. A könyv szavai zsongtak a fejemben. Vidal bejött, és egy szó nélkül leült, hogy megegye az ételt, amelyet neki készítettem. Nagyon furcsán éreztem magam, miközben figyeltem, hogy a konyhámban eszik, ahol Salomóval és a gyermekekkel szoktuk napi étkezéseinket elkölteni, ugyanakkor, mint egy álomban, könnyű és boldog volt a lelkem. Mi történik velem? Vajon összekötjük-e most kettőnk életét? Tudtam, hogy Vidal olyan, mint a szél, amely annyira izgatta Arót, ellenállhatatlan erő, amely azonban képtelen állandó alakot ölteni; ám még így is szükségem volt reá. Olyan szenvedélyes szerelmet éreztem iránta, hogy úgy tűnt, minden lélegzetem, minden szívverésem csupán az ő jelenlétére adott válasz. Akaratom elvált tőlem, hirtelen felröppent, mint a fészkéről felszálló madár. Vidal nagyokat harapott, és közben folytatta az elbeszélést: – Ekkor történt, hogy Clara kezdett érdeklődést mutatni irántam, vagyis inkább a lelkem iránt. Rendkívül istenfélő volt, és azt hiszem, melankolikus hangulatomat annak tudta be, hogy vágyom elhagyott vallásom után. Bármit gondolt is, feladatának tekintette keresztény lelki üdvöm megmentését. „Gyere, Pau”, mondogatta, „imádkozzunk együtt Jézushoz, és gondolkozzunk el minden egyes szón. Ha nem tanulod meg, hogy úgy szeresd az Urat, ahogyan én, örökké a pokol tüzében fogsz égni, örökkön örökké, a megváltás reménye nélkül. Képzeld el a soha véget nem érő fájdalom rettenetét.” És az imádság után együttérzéssel tekintett reám, mint az anya, akinek valami nemszeretem feladatra kell rávennie a fiát. Bármennyire fojtogattak is azok a pillanatok, a melegség, amellyel körülvett, vigasztaló volt, és hamarosan már nem tudtam nélküle élni. Hurkot vetett a nyakamba, és én oly magányos voltam, annyira vágytam utánad, Alba. Nem szerettem Clarát, de elvettem, ahogy te férjhez mentél Astruchoz, mert úgy éreztem, hogy semmi sem változtathatja meg a sorsom, és hagynom kell, hogy az események menjenek a maguk útján. Clara, ahogy mondod, hiú volt és akaratos, Muntaner pedig, talán azért, mert az egyetlen leánya volt, elkényeztette, és hagyta, hogy mindig az történjék, amit ő akar. Amikor megmondta az apjának, hogy hozzám akar jönni, Muntaner nem talált benne semmi kivetnivalót, ellenkezőleg, támogatta a házasságot. Felesége azonban úgy érezte,

hogy átok száll a családjukra, ha egy új keresztényhez adják a leányukat. Egyik nap hallottam, amikor azt mondta a férjének: „Bernát, nem látod, mekkora hibát követsz el? Nem látod, mekkora veszélyt rejt ez az esküvő? Rengeteg ellenséged van, de senki sem bánthat, amíg helyesen cselekszel.” „Semmi rosszat nem látok abban, hogy a leányom férjhez megy egy intelligens, jó modorú fiatalemberhez, akibe szerelmes”, felelte Muntaner. „Lehet, hogy a te szemedben nincs benne semmi rossz, mert te mindig is kedvelted a zsidókat”, válaszolta az asszony. „De emlékezz szavamra: mindazok, akik Joana Enríquez oldalára álltak az ostrom alatt, és akik most a Ferdinándtól kapott rengeteg kiváltságot és előnyt élvezik, titokban irigylik, hogy lojális maradtál a katalán eszmékhez, és örömmel látnák, ha megszakadna családod fonala és eltűnne a vagyonod. Ha leányod egy új kereszténnyel köt házasságot, az az ő malmukra hajtja a vizet. És ha ezt nem veszed észre, nyilván vak vagy!” Mint te is tudod, Alba, végül csak összeházasodtunk. És aztán a sors kegyetlen tréfája folytán a te régi otthonodba költöztünk. Clara átrendezte a házat, telerakta olasz bútorokkal és színes selymekkel, de őseid szelleme ott maradt. Majdnem olyan volt, mintha hátrahagytad volna nekem lényed egy részét, s amikor esténként a kandalló mellett ültem és a fények elhalványultak, éreztem a jelenlétedet magam mellett. Ez lehetetlenné tette, hogy elfelejtselek, bár akkoriban akartam, őszintén akartam, így folyt az élet néhány hónapon át, mígnem egyszer apósom, hazatérvén egyik nápolyi útjáról, meghívott bennünket, hogy vacsorázzunk náluk. Egy selymekkel és csipkékkel teli ládát hozott Clarának, és az utazásáról mesélt, amikor hirtelen hozzám fordult, és azt kérdezte: „Vidal, ismerted házad előző tulajdonosait, a de Porta családot?” Bólintottam, mire azt mondta: „Épp most találkoztam Regina leányával Nápolyban, aki elmesélte, hogyan ment a soruk azóta, hogy a múlt év júliusában elhagyták Gironát.” Aztán folytatta, és elmondott minden részletet, amelyet ma este te is elmeséltél, és kimondhatatlan szomorúság vett rajtam erőt. Alig hittem el, amit hallottam. Ott voltam én a feleségemmel, Clarával, aki akkor már gyermeket várt, élveztem kitüntetett helyzetemet és kényelmes életemet, s ott voltál te rongyokba burkolózva, aki annyi szenvedésen mentél keresztül. Lehet azonban, hogy Adonáj meghallotta siránkozásomat, és úgy döntött, juttat nekem is néhány nehézséget, amiért panaszkodtam a sorsomra, mert a vacsora után mindössze néhány éjszaka telt el, amikor Jordi, a sírásó és két társa kopogtatott az ajtómon, és a Szent Inkvizíció elé kísért kihallgatásra. Clara megpróbálta feltartóztatni őket, azzal fenyegetőzött, hogy hívja apját, de rá se hederítettek a szavaira, amelyek hisztérikus sikoltozásba csaptak át, amikor látta, hogy elvezetnek, és eltűnök a call lépcsőjén. A kihallgatás órákig tartott, ahogyan ez általában történni szokott, amikor a kérdéseknek alávetett személy valóban nem tud semmit. Azzal kezdték, hogy megkérdezték, mit tudok a zsinagóga kincseiről, és főleg mit tudok egy hétágú, ékkövekkel kirakott aranykandeláberről? Meg voltak győződve róla, hogy egy converso rejtegeti, és több új keresztény házát átkutatták Gironában; de most okuk volt rá, hogy azt gyanítsák, én vagyok a rejtegető. „Miről beszélnek?” Csupán ennyit tudtam kérdezni. „Ugyan, Vidal Ruben… nem Muntaner leányát vette feleségül?” „De igen, de…” „És Muntanerról talán nem köztudott, hogy jó barátságot ápol bizonyos zsidókkal?” „De, azt hiszem, igen.” „És nem találkozott régi barátja, Ismáel de Porta unokájával Nápolyban? Bizonyítékunk van rá, úgyhogy semmi értelme, hogy tagadja.” „És mi van, ha találkoztak?” „Maga és a felesége, Clara Muntaner abban a házban él, amely de Portáéké volt, és még van mersze azt kérdezni, hogy »Mi van, ha találkoztak?»” És így tovább, és így tovább, órákon át, verésekkel és fenyegetésekkel. Állították, hogy összefüggésnek kell lennie, hogy Muntaner üzenetet vitt neked Nápolyba a kincsek rejtekhelyére vonatkozóan. Minden teljesen világos, mondták. Én is kezdtem teljesen világosan látni. Ezek az emberek nyilván utasításokat kaptak az inkvizíció legmagasabb köreiből, talán magától Torquemadától, hogy találják meg az értékes gyertyatartót. Én pedig bizonyos befolyásos emberek

áldozata lettem, akik a polgárháborút követő idők óta irigykedtek Muntanerra. Anyósom jóslatai kezdtek valóra válni, és én voltam Muntaner közelében az egyetlen ember, akit támadhattak. Megkínoztak, de semmit sem tudtak kiszedni belőlem, mivel nem tudtam semmit. Még csak említeni sem hallottam soha azt az átkozott menórát. Azonban ahelyett, hogy beismerték volna a hibájukat, ez csak még jobban felbőszítette őket. Jordi, a sírásó tanúskodott ellenem, esetek hosszú listáját sorolva, amikor anyám visszaesett a judaizmusba, és az ő „bűneinek” egy részét is a nyakamba varrta. „A vér nem válik vízzé!”, mondta Jordi, és hasát fogta a nevetéstől. Időközben Muntaner megpróbálta bíróság előtt érvényesíteni a befolyását, de az inkvizíció vasmarokkal akadályozta meg minden kísérletét, hogy kiszabadítson. Azt mesélték, hogy Clara magánkívül van a bánattól, és úgy viselkedik, mint aki eszét vesztette. De nem volt menekvés. Életfogytig tartó börtönre ítéltek, és elkobozták minden vagyonomat. Megégettek volna a máglyán, ha Muntaner nem lép közbe, aki legalább e tekintetben sikerrel járt. Neve tagadhatatlan súlyának volt köszönhető az is, hogy a Sant Pere de Rodes kolostorba küldtek, ahol a körülmények kevésbé voltak szigorúak, mint a városi börtönben. Ott tudtam meg, hogy Clara fiút szült, és a babát odaadta egy rokonának, ő pedig zárdába vonult. De a kolostor börtöncellájában a feleségem sorsa és a fiam születése valószínűtlen eseménynek tűnt. Mindössze két gondolatom volt: te és a menóra. Mennél többet gondoltam reád, Alba, annál jobban vágyakoztam utánad, és mennél többet gondoltam a menórára, annál jobban megértettem azt az ellenállhatatlan erőt, amely elűzött tőlem. Közös örökségünk volt személyes balsorsunk gyökere: a szent tárgy elrejtése, a szent szöveg megőrzése. Úgy tűnt, semmit sem tehetünk, hogy megváltoztassuk sorsunkat, a világon semmit sem tehetünk, hogy megmentsük szerelmünket. A magány hosszú napjai alatt a szeretet és gyűlölet keveréke töltött el születéssel kapott vallásom iránt, és végül a szeretet győzött, akárcsak a héber népem iránt érzett mély tisztelet, amelyet anyám táplált belém gyermekkoromban. Talán igaza volt Jordinak, a sírásónak: „a vér nem válik vízzé”. De egy belső hang szüntelenül azt ismételgette: „Mi lesz velünk, Albával és velem, mi lesz a szerelmünkkel?” Nem kellene azt is megőriznünk? Időnként azt sem tudtam, mit gondoljak. – Mindketten hosszú utat tettünk meg a rendelet napja óta – szólaltam meg. – Követtük az előttünk álló utat hajnaltól napestig. – Kerestük a helyes ösvényt holdtalan éjszakákon – mondta Vidal. Gondolataim a harmadik fejezet negyedik bekezdésén jártak: Mert Sámuel könyvében ez áll: „„Sötétségből maga körül sátrakat emelt, esőhullást, sűrű felhőket. Az előtte levő fényességből izzó szenek gerjedének.” Az esőhullás a nagylelkűséget és kegyelmet szimbolizálja, azt az isteni tulajdonságot, amelynek révén a Teremtő az ítéletet és a büntetést enyhíti. És emlékeznünk kell a folyóra is, amely az Édenből ered, amely az élet vize, bőséges, és soha el nem apad, szüntelenül árasztja az Úr szellemét szerte a teremtésben, hogy a halandó ember csillapíthassa Teremtője megismerése iránt érzett szomját, és megpillanthassa az Ő jelenlétének ragyogását. Ez volt a bekezdés, amely mellé Astruc odarajzoltatta a menórát az íródeákkal Velencében. Addig a pillanatig nem értettem, miért. – Vidal – mondtam –, tudom, hol a kandeláber. Elszavaltam a bekezdést. Vidal értetlenül nézett reám, miközben odasétáltam a konyhában a kúthoz, és ott megálltam. – Azt hiszem, Astruc ugyanazon a helyen találta meg, ahol A liliomok láncát, a zsinagóga padlója alatt. Lévi rabbi apja rejthette oda, és nem a betemetett fémdobozban, ahogy a fiának mondta. Egyetlen mód van arra, hogy egy fontos titkot megőrizzünk: ha

nem osztjuk meg senkivel. És Astruc, miután rájött a tárgy fontosságára, nyilván ugyanezt gondolta: elrejtem, és nem szólok róla senkinek. – De hol rejtőzik most? – kérdezte Vidal. – A kútban. Annak a hatalmas, sötét kútnak a fenekén, a callbéli házban. Astruc nyilván bedobta a vízbe egyik nap, amikor magunk voltunk a házban, és én fönt az emeleten bifláztam a könyvet. Nincs más magyarázat. De nem kell félned, soha nem fogják megtalálni. A mi kutunk a legmélyebb az egész környéken. Télen a tetőről és a csatornából lezúduló eső tölti fel, de egy föld alatti patak vize is táplálja, és sohasem üres, még a legnagyobb szárazság éveiben sem. És a vödör nem ér le az aljára. Vidal hökkentnek, zavartnak látszott. – Hogyan fogjuk valaha is visszaszerezni? Vissza kell szereznünk. Vissza kell mennem, hogy megtaláljam, és elhozzam Szefárádból. Figyeltem drága szerelmem arcát. Annyira fáradtnak, oly végtelenül magányosnak látszott. És úgy tűnt, mintha kezdené elveszíteni a józan eszét. – Hogy jutottál ki a kolostorból? – kérdeztem. – Megszöktem. – Akkor hogy képzeled, hogy valaha is visszatérhetsz Gironába? – De a gyertyatartó… – A gyertyatartó ott marad elrejtve nemzedékeken át, míg az Úr jelt nem ád, hogy elérkezett a megfelelő pillanat a felfedésére. Az illusztráció a könyv margóján jelzi a rejtekhelyét, és a mondat, amelyet Astruc a könyv végére íratott, a gironai házhoz köti a jelzést. Nem tehetünk mást, mint reménykedhetünk, hogy a megfelelő ember egyszer megfejti majd a jelentését. – Hol van most a könyv? – Úgy volt, hogy Anna d'Arco több másolatot készíttet róla, de az eredeti példányt a velencei Állami Könyvtárban őrzik. – És melyik példány van kizárólag zsidó kézben? – Az, amelyik Giuseppe rabbinál van Mestrében, azt hiszem. De Vidal, ki mondhatná meg, mi fog történni azzal a könyvvel? Miért nem hagyjuk, hogy a dolgok menjenek a maguk útján? A körülmények mindig változnak, váratlanul, mint a szél. – Nem, nem. Elmegyek Velencébe, és beszélek Giuseppe rabbival. Megkérem, hogy írja be ezt a becses titkot a nála lévő könyvbe. A margón lévő illusztráció nem elegendő. Senki sem fogja kitalálni, hogy mit jelent. Világosabbá kell tennünk. Abban a pillanatban felsírt Áró. Felszaladtam, hogy megnyugtassam. Mózes mocorogni kezdett a mellette álló kiságyban. Karomba vettem a babát, mert nem akartam, hogy felkeltse a bátyját, és levittem magammal. Vidal rám nézett, és elmosolyodott a látványtól. Megérintette a kis Áró arcát, aki visszamosolygott reá. – Megfoghatom? – kérdezte. Odaadtam neki a gyermekemet, és leültem. Miközben kettejüket néztem, azon tűnődtem, hogy miért nem mehettem hozzá, miért jött vissza, miért nem valósulhatott meg a szerelmünk. Amikor Áró elaludt, visszavittem a szobájába. Gyengéden, óvatosan betettem a kiságyába. Aztán megnéztem, mintha elfelejtettem volna, milyen szép. Észrevettem, hogy Vidal szemével nézem, annyira eltöltött Vidal szerelme, hogy mindent az ő szemével láttam, a kiságyakat az alvó gyermekekkel, a szőnyeget, az asztalt. Körbetekintettem a szobában. Egy szekrény állt az ablak mellett, ajtaja félig nyitva, és ott lógott benne a zöld selyemruhám. Kivettem és felöltöttem. Most, hogy teljessé tegyem egyesülésünket, olyannak fog látni Vidal, amilyennek én szeretném, hogy lásson. Az én szememmel. A selyem zuhatagszerűen omlott le körülöttem, az ezüstmadarak és virágok szinte életre

keltek. Belenéztem a tükörbe, és úgy láttam magam, ahogyan Vidal fog: szabadnak, hogy szerethessem most és mindörökké. Hirtelen minden lehetségesnek tűnt. Felkaptam a gyertyát, és lesiettem. De Vidal már nem volt ott. Kábultnak, dermedtnek éreztem magam. Még arra sem voltam képes, hogy a nevét kimondjam, hogy hívjam hasztalan, bár szerettem újra és újra elismételni a nevét, kitölteni vele a szélfútta ház ürességét. Ismét csak a hiánya maradt nekem. Aztán elfojtha-tatlan düh öntött el, és anélkül, hogy értettem volna, mit teszek, letéptem magamról velencei ruhámat, szétszaggattam, rátapostam, cafatokra téptem a selymet, cafatokra téptem Vidal iránt érzett szerelmemet, míg végül ott álltam meztelenül a szoba közepén. Hasamra szorítottam a kezem. Odakint olyan erővel fújt a szél, hogy szinte az egész világot magával sodorta. Közeledett a hajnal. Igen… igen, Alba Szimha. Megfogant bennem anyád, Luna. De neki nem tudtam volna elmondani ezt a történetet. Nem értette volna meg. Túlságosan hasonlít az apjára, aki soha nem látta világosan, mi számít igazán az életben. De elég. Nem beszélhetek többet. Egész éjszaka fent voltunk, épp úgy, ahogyan Vidallal egész éjszaka fennmaradtunk sok évvel ezelőtt ebben a házban, az emlékek házában. Nézz ki az ablakon. Látod az öreg holdat? Hajnalig időzik itt, mert Levaná szeretne végre Albához csatlakozni. Aztán, először életében, tökéletes egésznek fogja érezni magát. *** Ma, a teremtés óta eltelt 5324. esztendő tisré havának tizenhetedik napján, 1563. október 5-én, befejeztem e történet lejegyzését, amelyet pontosan úgy vetettem papírra, ahogyan nagyanyám, Alba Levaná de Porta a halálos ágyán elbeszélte nekem Szalonikában. Amikor a fény első sugarai megérintették arcát, békében elhagyta e világot. Áldott legyen az emléke. Két éve bekövetkezett halála után sok időt és erőfeszítést áldoztam arra, hogy megtudjam, mi történt nagyapámmal, Vidallal. Írtam Anna d Arcónak és Giuseppe Caravita rabbi leányának. De oly hosszú idő telt el az események óta! És mivel egyiküktől sem kaptam választ, arra kell következtetnem, hogy már mindketten meghaltak. Úgy vélem azonban, Vidal elment Velencébe, hogy széljegyzetet tegyen a könyvbe, azután pedig visszatért Gironába, hogy megpróbálja megtalálni a gyertyatartót. Egy nap óriási örömömre felfedeztem A liliomok lánca egyik példányát egy nyomdász üzletében. Mostanában nagy számban árulnak kabbalista könyveket, nemcsak Szalonikában és a környező városokban, hanem ahogy hallom, Isztambulban is, és egyre több szefárd zsidó beszél ezeknek a csodálatos Írásoknak a fontosságáról. A liliomok lánca a legkedveltebb könyvek közé tartozik egyszerűsége, világossága és érthetősége okán. Azt is mondják, hogy nagyra értékelik a kabbalisták, akik a világ minden tájáról a palesztinai Szafedbe sereglettek, hogy közösséget alkossanak és a nagyszerű új diaszpóra isteni célján elmélkedjenek, amely akkor kezdett formálódni, amikor nagyanyám fiatal leány volt, és kialakulása azzal folytatódott, hogy kiűzték a zsidókat Portugáliából és más országokból. Mintegy tíz hónappal az Alba nagyanyámmal töltött éjszaka után megszültem harmadik leányomat. Az Antonina nevet adtam neki a mestrei rabbi unokája után, mert azt remélem, hogy ő is félelem nélkül és szabadon teheti majd az életben azt, amit szeretne. És valahányszor meglátogatom az unokatestvéreimet Szalonikában, bebarangolom a gyönyörű épületet, amely nagyanyám otthona volt, és részleteket olvasok a szövegből, amelyet egykor megtanult egy olyan erő hatására, amely a föld legmélyebb zugaiból és az egek legmagasabb szféráiból áradt szét az Úr dicsőségére. Eközben bensőmben béke honol, és lelkemet mennyei muzsika tölti el, oly szépséges, mint az ezüstmadarak és virágok nagyanyám velencei ruháján.

EPILÓGUS A keresztény időszámítás 1492. esztendejében, a katolikus uralkodók által hozott kiűzetési rendeletet követően e történet zsidó szereplői arra kényszerültek, hogy elhagyják hazájukat. Sok más spanyol zsidóval egyetemben Szalonikában találtak menedéket, ahol hitük és munkájuk újra virágzásnak indulhatott. Szalonika lett a szefárd judaizmus fővárosa, az egyik legegzotikusabb és legkáprázatosabb város az Oszmán Birodalomban. Öt évszázaddal később, az 1942. esztendőben – a számok felcserélődtek, mint egy kabbalista jelben – megkezdődött e közösség lerombolása, amely még akkor is legnagyobb kincseként őrizte a spanyol otthonok kulcsát. 1942. november 9-én több száz szalonikai zsidót tartóztattak le Párizsban és deportáltak Auschwitzba. A következő évben 45 000 zsidó hagyta el Szalonikát marhavagonokba zsúfolva, ugyanazzal az úti céllal. Másokat szülővárosukban végeztek ki. Az 56 000 zsidó közül, akik 1943-ban Szalonika zsidó közösségét alkották, kevesebb mint 2 000 maradt a második világháború végére. Egy kis csoportnak sikerült elmenekülnie, és közülük néhányan Spanyolországban találtak időleges oltalomra, a Balkánon szolgálatot teljesítő spanyol diplomaták segítségének köszönhetően. Ma ezernél is kevesebb zsidó él a városban, amelyet egykor „Izrael anyja” néven emlegettek. De mind ott, mind a gironai call keskeny utcáin láthatjuk még lépteik nyomát és hallhatjuk reményeik visszhangját.

A kiadó könyvei megvásárolhatók az Ulpius-ház könyvesboltban: 1137 Budapest, Pozsonyi út 23. Telefon: 349-2753 Nyitva tartás: hétköznap 10-18 óráig szombaton 10-14 óráig

Kínálatunk megtekinthető az interneten is: www.ulpiushaz.hu

Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó Kepets András Szerkesztette Greskovits Endre

Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. – 270642 Felelős vezető Pogány Zoltán igazgató