Az EMKE évi közgyűlése

Az EMKE évi közgyűlése Mentőövet kell nyújtani a szórványmagyarságnak Pusztakamaráson létesüljön Sütő András Művelődési Központ – egyebek mellett ez az elképzelés is elhangzott az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) áprilisi közgyűlésén. A kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet dísztermében lezajlott eseményen Kötő József országos elnökségi tag terjesztette elő az intézményalapítást szorgalmazó felhívást. Az indoklás szerint „egy népközösség életrevalósága (…) nem tagjainak számától vagy a birtokában levő gazdasági javak mennyiségétől, hanem nemzeti öntudatának egységétől, tisztaságától és feszítő erejétől függ. Napjainkban erdélyi magyar közösségünk talpon maradásának egyik központi kérdése a szórvány életképességének biztosítása”, éppen ezért az EMKE elnöksége szorgalmazza, hogy az erdélyi magyarság önerőből hozza létre az író szülőfalujában a róla elnevezett központot. Tulajdonképpen a Sütő-szülőház megvásárlásáról, illetve az elszállásoláshoz, étkeztetéshez, vagy akár sátoros táboroztatáshoz szükséges kiegészítések létrehozásáról van szó ahhoz, hogy alkalomadtán gyermek-, ifjúsági, illetve felnőtt csoportok részvételével irodalmi eseményeket, tudományos ülésszakokat, miegyebeket lehessen szervezni – ecsetelte Kötő József. Mint közölte, Sütő András szülőházának és a hozzá tartozó földingatlan vételára 7000 euró, nem olyan nagy összeg, amelyet közadakozásból ne lehetne előteremteni. A Pusztakamarással kapcsolatos elképzelés felettébb szükséges és hasznos voltát dúcolta alá az az abrudbányai példa, amelyet Gábor Ferenc helyi református lelkész ecsetelt. A 2007-ben – Kopenecz Loránd gyógyszerész elnökletével – alapított abrudbányai Magyar Kulturális Egyesület alelnöki tisztét betöltő lelkész elmondta, hogy a hunyadi tájakra látogatók tulajdonképpen ún. katasztrófaturizmus részesei, miután a térségben sajnálatos a magyar épített örökség – templomok, lelkészi parókiák, házak stb. – pusztulása. Példaként említette, hogy a verespataki unitárius templomról az unitárius egyháznak 1986-ban kénytelen volt lemondani a városi tanács javára, amelynek viszont nem áll érdekében az azóta só- és bútorraktárként is használt barokk hajlék megmentése. Azóta a templom tetőzete beszakadt. Ugyancsak Verespatakon az udvarháznak is beillő

református parókia épülete menthetetlenné vált, miután még 2005-ben beomlott a tetőzete. A patinás ingatlan eredetileg nem parókiának épült, azt a református egyház vásárolta meg lelkészi lakásnak. Verespatakon azonban 1910 óta nincs állandó református lelkész – részletezte Gábor Ferenc, hozzátéve, hogy a sanyarú anyagi körülmények között, csak a református egyház tulajdonát képező abrudbányai Apafi-házban tudtak eddig egy-két szobát rendbe tenni, különben „nem sikerült nagy lépéseket tenni az épített örökség megmentésében”. Ami viszont az épített örökség terén nem sikerült, bejött szellemi, közösségszervezési téren. Tudniillik 2008-ban a helyi református egyházközség, a Magyar Kulturális Egyesület, valamint a Fehér megyei RMDSZ összefogásával Abrudbányán Szent István-napi ünnepséget szerveztek, a hagyományos farsangi mulatságok és adventi ünnepségek mellett 2010 óta évente megszervezik az abrudbányai Magyar Közösség Napját. Ezeken a napokon a magyar mellett román és szász daloknak és táncoknak is tapsolhat a közönség. Újabban fakultatív magyar nyelvoktatást is sikerült indítaniuk a városban, Abrudbányán ugyanis nincs magyar nyelvű osztály, a városban élő 60-70 főnyi magyarság teljes egészében vegyes házasságban él – mondotta Gábor Ferenc. A szórványmagyarság ön- és közművelődési munkájának támogatását szorgalmazta az EMKE elnöke, Dáné Tibor Kálmán is. Szavai szerint munkájuk igen nehéz, az anyagi források szűkösek, emiatt az elmúlt esztendőben az egyesület nehéz időszakot élt át, a működéshez szükséges források legnagyobb részét az RMDSZ főtitkársága jóvoltából sikerült előteremteniük. A közgyűlésnek ünnepi pillanatai is voltak. A hagyományokhoz híven, idén is kiosztották az erdélyi Oscar-díjnak is nevezett EMKE-díjakat. Tizenhárom díjat osztottak ki olyan személyiségeknek, akiket az előterjesztők érdemesnek találtak az erdélyi magyar kulturális életben játszott szerepük elismerésére. Összeállításunkban a díjazottakról elhangzott méltatások is olvashatók.

Benkő Levente

A pusztakamarási Sütő András Művelődési Központ létrehozása érdekében az EMKE Országos Elnöksége felkéri az erdélyi magyar közösség minden egyes tagját, hogy adományával erejéhez mérten járuljon hozzá az író szülőházának megvásárlásához szükséges pénzalap összegyűjtéséhez. Az EMKE adományokat fogad el minden helyi fiókszervezeténél, valamint az e célra létrehozott alábbi bankszámlán:

Societatea Maghiara de Cultura din Transilvania

RO39 BTRL RONC RT02 1099 5101; RO02 BTRL HUFC RT02 1099 5101; RO86 BTRL EURC RT02 1099 5101 Az EMKE elnöksége kéri, hogy a támogatási összeget a következő megjegyzéssel utalják:

Donaţie pentru Casa Memorială Sütő András.

Az adományokról rendeltetésszerű, elszámoltatható felhasználásáról külön bizottság gondoskodik.

3

*EMKE-díjak 2013 * EMKE-díjak 2013 * EMKE-díjak* Kitüntetettek: SPECTATOR-díj – Karácsonyi Zsigmond (Marosvásárhely); KACSÓ ANDRÁS-díj – Györfi Erzsébet (Csíkszereda); BÁNYAI JÁNOSdíj – Szőcs Levente (Gyergyószentmiklós); KUN KOCSÁRD-díj – Bencze Mihály (Brassó); NAGY ISTVÁN-díj – Tóth Guttman Emese (Kolozsvár); BÁNFFY MIKLÓS-díj – Rekita Rozália és Jancsó Miklós (Kolozsvár); KOVÁCS GYÖRGY-díj – Pálffy Tibor (Sepsiszentgyörgy); POÓR LILI-díj – Panek Kati (Kolozsvár); SZOLNAY SÁNDOR-díj – Székely Géza (Kolozsvár); MONOKI ISTVÁN-díj – Emődi András (Nagyvárad); KŐVÁRY LÁSZLÓ-díj – Szekernyés János (Temesvár); GRÓF MIKÓ IMRE-díj – Flóriska Attila (Kolozsvár). Életmű-díjban részesült post mortem Csép Sándor író, szerkesztő (Kolozsvár). (A fényképeket Tóth Orsolya készítette.)

Csép Sándor – Életmű-díj (post mortem). A díjat Albert Júlia vette át. (www.erdon.ro)

4

Györfi Erzsébet – Kacsó András-díj

Szőcs Levente – Bányai János-díj

Karácsonyi Zsigmond – Spectator-díj

Bencze Mihály – Kun Kocsárd-díj

Tóth Guttman Emese – Nagy István-díj

Rekita Rozália és Jancsó Miklós – Bánffy Miklós-díj

Pálffy Tibor – Kovács György-díj

Panek Kati – Poór Lili-díj

Székely Géza – Szolnay Sándor-díj

Emődi András – Monoki István-díj

Szekernyés János – Kőváry László-díj

Flóriska Attila – Gróf Mikó Imre-díj

5

EMKE-LaudÁciók Karácsonyi Zsigmond. Az erdélyi magyar művelődéstörténet, benne a sajtó- illetve médiatörténet figyelmeztet: a különböző műfajokban, műformákban született teljesítmények mellett milyen fontos a szervezés sokszor hálátlan munkáját vállaló emberek jelenléte, kitartása. Talán fölösleges az emlékeinkben ma is velünk élők neveit sorolni, hiszen gyakran emlegetjük őket, amikor a megtartó, vagy éppen újítást hozó intézmények kerülnek szóba. A Spectator-díj 2013-as kitüntetettje, a fotósként indult, a marosvásárhelyi írott sajtóban már három évtizede jelen lévő, a Népújság című napilapban fokozatosan előtérbe került, 2012 februárjától a főszerkesztői funkciót betöltő Karácsonyi Zsigmond a szervező emberek közé tartozik. A díjra történt jelölésekor mégsem a vásárhelyi napilapnál érvényesült szerepvállalása került előtérbe, hanem a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete, egyszerűbben a MÚRE köreiben eltöltött éppen két évtizedére kellett felfigyelni. Karácsonyi 1993-ban lett a MÚRE szervezeti keretében területi elnök, majd a szociális bizottság elnöke. 2000-től az országos vezetőségben ügyvezető, 2010-től pedig elnöki tisztséget tölt be. Egy újságíró és főszerkesztő elfoglaltságát fölösleges magyarázni, ám aki emellett a szakmai szövetségben is vezető szerepet vállal – és azt nem egyszerűen megtisztelő címként fogadja el, hanem átérezve a felelősséget, folyamatosan műhely jellegű tanácskozásokat szervez; ha valaki a kötelező reprezentáción, protokollon túl elsőrendű feladatának tudja a nemzetközi kapcsolatok építését, országon belül pedig a román újságíró-szervezetekkel való egyeztetést –, az bizonyára megérdemli az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület elismerését. Címszószerűen említhetjük itt a Spectator Alapítványt, a kéthavonta megjelentetett, Karácsonyi által szerkesztett, Romániai Magyar Sajtó című kiadványt, vagy a Külhoni Magyar Újságíró Egyesületek Konvenciójának létrejöttét – mindegyikben a most kitüntetett munkáját. És ami nem címszó, ami a legfontosabb: megosztott médiavilágunkban a normalitás melletti kiállás, a megosztás ellensúlyozásának kísérlete. Ehhez kívánunk további erőt Karácsonyi Zsigának. KÁNTOR LAJOS

6

Györfi Erzsébet. Az erdélyi magyar táncházmozgalom Erzsikéje 1958. szeptember 23-án született abban a csíki faluban, ahol – amint az egykori verselő mondja, s annak nyomán Erzsike is énekelte: „Ezerhétszázhatvannégy év január hó virradóra / De sok ártatlan székely vér Madéfalván hullt a hóba”. Abban a környezetben született, ahol Bartók Béla 1907-ben felfedezte, hogy a magyar népdal ősrétege pentaton jellegű, ahol eszmélésekor a folklór még az emberek mindennapjainak lételeme

volt. Szüleinek csíkmadarasi lakodalmán, 1957-ben a lakodalmi menet élén hegedű-kontra-kávásgardon összetételű zenekar muzsikált a fennmaradt fénykép tanúsága szerint. Erzsike kisiskolás korától hegedülni tanult Szentes Szilvesztertől, aki népdalokra is tanította. Különleges hangi adottságai már akkor kitűntek, hiszen a templomi kórusban 5-6. osztályos korában szólista (Passio-szolgáló) volt. 1974-től a ma Márton Áron nevét viselő csíkszeredai gimnáziumba került óvónőképző szakra. A korabeli fiatalság akkori zenei irányzataitól megérintve beat-rock-pop együttesben énekelt, sikerrel adta elő például Koncz Zsuzsa dalait. Ugyanakkor az Imets Dénes vezette madrigálkórusnak is tagja és szólistája volt, ahol Kodály Zoltán, Bartók Béla, Birtalan József népdalfeldolgozásain keresztül tovább szélesedett népzenei látóköre. Barbat Teréz tanár magyar irodalmi összeállításaihoz Bartók gyűjtéséből énekelt népdalokat. Ugyancsak az ő óráin ismerte meg az akkor Magyarországon is teljesen új szemléletet hozó Sebő-együttes első hanglemezét, még az erdélyi táncházak és táncház-zenekarok megjelenése előtti időszakban Hajdú Zoltánnal táncházat szerveztek a gimnáziumban, ahol a Sebő-lemez szolgáltatta a talpalávalót, a lemezről tanult népdalokat pedig gitárkísérettel adták elő. Az 1976 őszén alakult csíkszeredai Barozdaegyüttes a következő év elején fedezte fel Erzsikét, akit örökös tagjává fogadott. A Barozdában ismerkedett meg a magyar népzene archaikusabb rétegeivel, a hagyományos előadásmóddal, hangfelvételekkel és a helyszíni népzene- és néptánc-gyűjtés élményével. Részese lett az első csíkszeredai táncház létrehozásának, több másik székelyföldi táncház beindításának. Gyakori szereplője a televízió Kaláka műsorainak, a székelyudvarhelyi és kolozsvári táncház-találkozóknak. A barozdás és kalákás gyűjtőutakon kívül Kallós Zoltánnal a mezőségi Székre és Visába is eljutott, Kristály Lajossal pedig Csíkszentdomokoson gyűjtött. A felcsíki táncokat a csíkkarcfalvi Ágoston István furulyástól és feleségétől, a gyimesi táncokat gyimesi lakodalomban tanulta meg. A táncházakban akkoriban mindenhol elterjedt mezőségi és kalotaszegi táncokat is olyan kolozsvári táncházas fiataloktól tanulta, akik otthonról hozták magukkal: a mérai Tötszegi Andrástól, a mezőkeszüi Deák Mártontól és a magyarszováti származású Papp István Gázsától. Így a táncházakban nemcsak éneket, hanem táncot is tanított Hajdú Zoltánnal és Rangyák Józseffel. Stílusos énekét több korabeli rádió- és tévéfelvétel, jó néhány hanglemez őrzi, nemcsak a Barozdaegyüttessel, hanem a Bodzafa és Ördögszekér táncház-zenekarokkal is. Később, 1991-ben a felvidéki származású népdalénekes, Szvorák Katalin Jelenti magát Jézus című nagylemezén is közreműködött. E látványos tevékenység mögött a háttérben is fontos munkát végzett. 1978-ban a csíkszentmártoni iskola tanáraként táncházat szervezett a felső tagozatosok számára. A nyolcvanas években csíkszeredai óvodákban óvónő, illetve óvodaigazgató volt,

ahol nagy hangsúlyt fektetett a népi gyermekjátékok, a népdalok és a néptáncok elsajátítására. Különböző kézműves és egyéb gyakorlati tevékenységek alatt a háttérben mindig népzene szólt, amely így szinte észrevétlenül vált a gyermekek kultúrájának részévé. Tevékenységének egy másik vonulatát a régizene interpretációja képezi. 1978-ban egy Ex libris kiállítás alkalmából Miklóssy Vári Vilmos csíkszeredai muzeológus arra kérte a Barozda-együttest, hogy működjön közre a megnyitón, de ne népzenével, hanem a Kájoni kódex dallamaival. A következő évben, Kájoni születésének 350. évfordulóján, Erzsike már a csíkszeredai Mikó-vár udvarán koncertezett a régizenét játszó Barozdával, s ebből pattant ki a Csíkszeredai Régizene Fesztivál ötlete, amelynek keretében 1980-tól a fesztiválsorozat 1986-os betiltásáig igen gazdag repertoárt énekelt végig a műzenei párhuzamokkal rendelkező népdaloktól Balassi Bálint énekelt versein keresztül a Carmina Buranáig. 1982-ben az Esztergomi Históriások elnevezésű magyarországi fesztiválon és bíborosi rezidencián is hallhatták énekét. A Barozda-együttessel egy görögországi és egy törökországi turnén is részt vett. 1990 és 2007 között a bajorországi Landauban élt, ahol eleinte szintén óvónőként, tanítónőként, majd az utolsó öt évben az Ifjúsági Központ vezetőjeként tevékenykedett. A Barozda 1986-os betiltása után a Svédországba letelepedett zenésztársaival többször fellépett Nyugat-Európában, de időszakosan itthon is, például 1994-ben a romániai magyar televíziózás 25. évfordulóján az Ördögszekér-együttessel. A kilencvenes években gyakori meghívottja volt a magyarországi Jánosi együttesnek, amellyel Norvégiában és Izlandon is vendégszerepelt. Ekkortól napjainkig az erdélyi táncház-mozgalom és a Barozdaegyüttes különböző évfordulós koncertjein mindig nagy sikerrel lépett fel, különösen Csíkszeredában, amelynek közönsége a távozás ellenére mindig a magáénak érezte a Barozdát és vele együtt Györfi Erzsikét. Így nem véletlen, hogy Erzsike 2008-ban családjával végleg visszatért Csíkszeredába, ahol azóta is többször szerepel a Barozdával, a nemzetközi rangúvá emelkedett Régizene Fesztiválon is, s amikor éppen nincs ilyen nagy rendezvény, Elekes Emőkével egy szál lant kíséretével szolgálja ugyanazt az ügyet, amelyért egykor Kájoni János és Domokos Pál Péter dolgozott ugyanazon a tájon. Hangját, hangvételét, stílushű előadásmódját messze földön számon tartják a szakemberek, nem véletlen, hogy 2011-ben a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Népzenei Tanszékére is meghívták tömbkurzust tartani a mai fiatal népdalénekesek számára. Ez alkalommal a Fonó Budai Zeneházban is nagy sikerrel koncertezett a Barozdaegyüttessel. Kívánom, hogy még számos esztendőkig hallhassuk a messzi múltból a jövőbe hangzó dalait.

PÁVAI ISTVÁN

Szőcs Levente. Szaktudást a Kolozsvári Tudományegyetemen 1898–1919 között szerzett első nemzedék (Györffy István, Viski Károly, Szendrey Zsigmond, Solymossy Sándor, Romulus Vuia) alapvetően meghatározta a magyar néprajztudomány intézményesítését (múzeumok, tanszékek, akadémiai szintézisek). A második, 1940 és 1948 között felnőtt korosztálynak (Faragó József, Nagy Olga) jelentős szerepe volt a romániai néprajzi intézetek szakmai kereteinek kitöltésében, a néprajzi kutatások folytonosságának a kommunizmus mostoha körülményei közötti biztosításában. 1990-ben Kolozsvárt harmadszor indult újra a néprajzoktatás, előbb kétszakos, majd egyszakos képzési formában. 2013-ig mintegy 250-en szereztek néprajz (vagy nyelv és irodalom és néprajz) szakos oklevelet, mintegy félszázan mesteri oklevelet, több mint 15-en doktori címet. Ez a nemzedék beépült a romániai magyar társadalomba, szaktudás és szakmai elhivatottság birtokában lépett az előző generáció eltűnt képviselőinek helyébe. Jelen van az oktatásban, a médiában, valamint olyan szakmai intézetekben, mint az akadémiai és a minisztériumi kutatóintézetek, a megyei és a helyi néprajzi és honismereti múzeumok. Néhányan közülük külföldön álltak szakmai pályára. Ennek a fiatal szakember gárdának tagja az a Szőcs Levente, akinek szakmai pályájáról szólnak az alábbi elismerő szavak. 1980-ban született Gyergyócsomafalván. 1999ben jelentkezett a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Néprajz és Antropológia Tanszékének magyar–néprajz szakára, ahol 2003ban szerzett alapképesítést, 2004-ben mesteri címet. Tanulmányi ideje egybeesett a Kriza János Néprajzi Társaság és a Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék által közösen kiadott – Lenyomatok. Fiatalok a népi kultúráról – tanulmánykötet-sorozat megjelenésével, amely sorozatban, s az ezzel egyidőben zajlott konferenciákon a tanulás és a kutatási terep, a tanári irányítás és az önmagát keresés mezsgyéjén álló korosztály lépett a szakmai nyilvánosság elé. Szakmai felkészülését megszakítatlanul folytatva iratkozott be a Hungarológiai Tudományok Doktori Iskolájába. Kutatási témája a tanszék írásantropológiai és élettörténet-kutatásainak keretébe illeszkedett. A disszertációt 20. századi gyergyói népi önéletrajzok. A népi önéletírás funkciói címmel írta és védte meg 2009-ben. Az öt gyergyói emlékiratíró életművét elemző monográfia 2012-ben látott napvilágot a Kriza Könyvek 37. köteteként. A kritika Szőcs Levente munkájának szakszerűségét, az európai kortárs kutatásokhoz való felzárkózását, átfogó voltát és modellértékét hangsúlyozta. Én magam is, aki irányítóként közelről követhettem elkészültét, ez alkalommal is elismeréssel nyilatkozom róla. 2003-ban Szőcs Levente visszatért szülőföldjére, 2007-ig a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Gimnázium magyartanáraként dolgozott. 2004-től a tanári munkával párhuzamosan, majd kizárólagosan a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeum néprajzos muzeológusa. A múzeum névadójának

7

örökébe lépve végzi legjobb tudása és meggyőződése szerint azt, amit munkaköre elvár tőle: a múzeum- és a rendezvényszervezést, a tudománynépszerűsítést, a terepmunkát és a feldolgozást. Muzeológusi ténykedésének első jelentős eredménye a Gyergyó ünneplőben című néprajzi alapkiállítás elkészítése volt, amit hasonló vállalkozások követtek. Szőcs Levente és kortársai szakmai pályán való jelenléte remélhetőleg megújítja, korszerűsíti azt a képet, amely a köztudatban él a népi kultúráról és a népi kultúra kutatásának szemléletéről, s remélhetőleg biztos támpontot képez abban a nem problémátlan örökségesítési folyamatban, amely Európában és tájainkon a népi kultúra újraértelmezését, revitalizálódását indította el. A Bányai János nevét viselő díj átadásakor eredményeiért, felelősségvállalásáért, megfontolt kutatói habitusáért illesse ma elismerés Szőcs Leventét. Üdvözlöm azt a szűkebb gyergyói munkaközösséget és tágabb székelyföldi és erdélyi szakmai közeget, amely befogadta őt, követi és támogatja munkáját. És köszöntöm az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületet, amely 2013-ban a tudós geológus és muzeológus nevét viselő díjat Szőcs Leventének ítélte oda.

KESZEG VILMOS

8

Bencze Mihály. Mottó: Rezdülj végig, / a végestől a végtelenségig, / tudatos, ésszerű varázs –: / mert csak az igaz, ami végtelen, / minden véges: megalkuvás.” (Szilágyi Domokos) Hálás feladatot kaptam az EMKE elnökségétől, laudáljam barátomat, a matematikus-költő, oktatásszervező, művelődési szakembert. Gyorsan éltem napjaink könyvtárpótló elektronikájával és beütöttem a google-ba a nevet, mindössze 0,17 másodperc alatt 237 ezer címszó jelent meg. Még szerencse, hogy egy hónapja kaptam a megbízatást, így az egy este megírt 40 oldalból volt időm naponta egy-egy lapot mondatba sűríteni, néhány felsorolásra összefoglaló szavakat találni, távirati stílusban visszaadni azt a szellemiséget, amit Erdély-szerte Bencze Misi néven ismernek. Csernátfaluban született, otthon, majd a csaknem otthoni Hosszúfalu gimnáziumában tanult, ezután a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem matematika szakán volt hallgató, ahol Maurer Gyula professzorral került közelebbi szakmai kapcsolatba. Matematikusi oklevéllel otthon és otthona környékén tevékenykedik. Matematikafeladatokat szerkeszt, lapokat alapít, verseket ír, jeles személyek életét tanulmányozza és publikálja. 1980 decemberében megszervezte az első erdélyi Rubik-kockát forgatók bajnokságát, de hamar leintették, hiszen ez magyar – gondolkodó – fiatalok találkozója lett. Nem csüggedt, tovább szervezett, nyüzsgött. 1990-ben alakította meg a jogilag hivatalosan bejegyzett Wildt József Tudományos Társaságot. Ez a társaság középiskolások és egyetemi hallgatók

szakmai támogatásával foglalkozik, számos diáklapot jelentetve meg. Néhány cím ezekből, messze elmaradva a teljességtől: Visszhang (magazin), Szimfónia, Szemfog (irodalmi lap), Galaxis, Pegazus, Üzenet, Erdélyi Bumeráng (vicclap), Erdélyi Matematikai Lapok, Vadrózsák (irodalmi lap). A Wildt József Tudományos Társaság diákkonferenciákat, diáktudományos köröket és versenyeket szervez évente többször is. 1993-ban, Brassóban megalapította a hivatalosan bejegyzett Fulgur Kiadót, aminek célja magyar könyvek kiadása. Másfél évtized alatt több tucat könyvet jelentetett meg, számos folyóirat szerkesztését, megjelentetését vállalta. Egyik legnagyobb érdeme, hogy 1990-ben megalapította az Erdélyi Magyar Matematikaversenyt – ami azóta párhuzamosan zajlik a román matematikai versenyekkel –, majd 1992-ben Oláh György felvidéki matematikatanárral a Magyar Nemzetközi Matematikaversenyt. Ezt a versenyt idén márciusban rendezték meg 22. alkalommal, ezúttal Győrben. Bencze Mihály verseket (is) ír, matematikapéldák százait alkotja, szervez, rendez, elnököl, ha kell, javító tanár, köszöntő beszédet tart, vitatkozik, érvel igaza mellett, okleveleket gyárt és névsorokat pontosít. Egyik írásában olvastam, hogy szerinte „a matematika nem más, mint az irodalom, zene, művészet, vallás, ezotéria tudományos versbefoglalása egy különleges isteni nyelven, minimális jelrendszerrel”. Lélekvándorlás, Pogány Madonna verseskötetei, Tótpál Dániel irodalmi munkásságáról írt tanulmánya, Zajzoni Rab István összegyűjtött írások című, Magdó Jánossal közösen megjelentetett kiadványa csak töredékei helytörténeti kutatásainak. Bencze Mihály született európai és lokálpatrióta, 2005-ben megalapította a Zajzoni Rab István-díjat, amit minden évben kiosztanak azoknak a személyeknek, akik Hétfalu művelődési, oktatási, szellemi, gazdasági életében kimagaslóan tevékenykednek, életművükkel hozzájárulnak nemzeti közösségünk, értékeink gyarapításához és népszerűsítéséhez. Leánya, Ünige, és két fia, Nimród és Mikolt – apjuk szellemében él és dolgozik, a középső éppen a kolozsvári Protestáns Teológián utolsó éves evangélikus pap-jelölt. Ki is, mi is Bencze Mihály? Matematikus, aki alkotó és szervező, irodalmár, aki verseket és tanulmányokat ír, művelődésszervező, aki rendez, kitüntet és társakat állít maga mellé. Tegyek kérdőjelet az utolsó mondat végére? Vagy foglaljam egy szóba, felkiáltójellel, hogy fáradhatatlan erdélyi ember! Mert a 20. század végén is kellettek és ma is kellenek szimbólumok, ma nem börtönáldozatok, mint korábbi legnagyobbjaink, hanem hétköznap és vasárnap is nyüzsgő, rágódó, de cselekvő csöngettyűzők, harangozók, szívós cselekvők. Böjthe Csabák, akik az elesetteket segítik, Kallós Zoltánok, akik nem hagyják elveszni írott és íratlan értékeinket, Bencze Misik, akik a kiemelkedő képességű diákoknak nyitnak kaput Európa és a tudományos nagyvilág felé.

Szilágyi Domokos-mottóval kezdtem, az ő soraival is végzem ezt a laudációt: „Az ünnep, az ünnep halandó. Csak a hétköznap maradandó”. Misi kollégám ezt a kitüntetést (is) otthon egy polcra helyezi a többi mellé, mert mi mást tehetne, s a mai (halandó) ünnepet követően ismét a (maradandó) hétköznapokba veti magát. Figyelj, fáradhatatlan barátom, a Kárpát-medencében, közelebb Erdélyben vannak még megoldatlan számtan- és nemmatek feladatok! Közülük legalább n+1 rád vár!

MATEKOVITS MIHÁLY

Tóth Guttman Emese. Még ma is emlékszem arra a pillanatra, amikor Guttman Mihály, a Kolozsvári Rádióban beharangozta a 2001-es tordaszentlászlói kórustalálkozó meglepetését: azt, hogy egy „csecsemőkórus” is bemutatkozik, a magyarfenesi vegyes kar. A „csecsemők” természetesen csak dalosokként voltak „kicsik”, valójában komoly felnőtt társaság mutatkozott be nagy sikerrel, és énekel azóta is együtt. Az újdonsült együttes irányítására nem véletlenül kérték fel Tóth Guttman Emese karnagyot. Hiszen ő akkor már tíz éve részt vállalt a tordaszentlászlói énekkar tevékenységéből is, így belülről, egyszerű dalosként is megismerhette a kalotaszegi települések életét, énekkarait, kultúrájukat, igényeiket. Tapasztalhatta azt is, melyek a kihívások, mi az, amit tenni kell azért, hogy szívesen énekeljenek a dalosok és lehetőleg minél több helyen megforduljanak, s ekként a magyar kóruskultúra általuk más vidékre is eljusson. Amúgy az énekkar gyermekkorától része volt életének: a kolozsvári zeneiskola kitűnő leánykarában, édesapja, Guttman Mihály keze alatt, de énekelt ifjúsági kórusban, a zeneakadémián, tanárként a kolozsvári szakszervezeti énekkarban, az Euterpé régizene-kórusban, édesanyja keze alatt a piarista kórusban. Ezek voltak azok a gyökerek, amelyek arra késztették, hogy bár nagy feladatnak érezte, eleget tegyen a felkérésnek és elvállalja a magyarfenesi vegyes kar vezetését és segítsen újraindítani a kóruséneklést egy olyan helységben, amelyben egykor nagy hagyománya volt a dalos mozgalomnak. A „csecsemők” időközben felnőttek, az énekkar az évek során valódi közösséggé kovácsolódott. S hogy ezt miből lehet érezni? Mindenekelőtt abból, hogy tudatosították a próbákon való részvétel fontosságát, azt, hogy ha egyetlen tag is hiányzik, azt az egész énekkar megérzi, meg azt is, hogy a családhoz hasonlóan, örömben, gyászban is összetartoztak: a kórus házasságkötésekre, keresztelőkre is hivatalos volt, de a családtagok vagy azok rokonai elvesztésekor, az énekkar is dalosai mellett állott. A kórus a legtevékenyebbek közé tartozik: rendszeres közreműködője nemzeti ünnepeinknek, de az évek során énekelve felfedezték a világot is, sokfelé sikerült eljutniuk: magyar szórványvidékekre, Szabadkára, Nagybecskerekre, Felvidékre, Magyarországon több helységgel is sikerült testvérkapcso-

latokat kialakítani (Szomolya, Nagyatád, Vésztő, Nagylózs), s jogosan lehetnek büszkék arra, hogy Belgiumba is eljutottak. A magyarfenesi kórus vezetésével párhuzamosan hatodik éve a Kolozsvári Magyar Pedagógusok kórusának is tagja, itt – egy dalostársát idézve – „tenorina”, mivel pillanatnyilag ebben a szólamban van szükség az erősítésre. A kórusvezetés mellett a Romániai Magyar Dalosszövetség sok éve életformát diktál számára: hiszen 2002-ben őt választották a szövetség elnökévé. Ezt a feladatot családi örökségként kapta és folytatja: a családban a lehetőségekhez mérten a közügyet is mindig felvállalták, ma is ezt teszik. A dalosszövetség vezetése sokrétű munka, amelyben szinte soha nincs megállás. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy az elnökség inkább szolgálatot jelent, hiszen ez a munka állandó szervezéssel jár, mindig ki kell találni valamit, elő kell készíteni, fel kell térképezni, hol működnek jól a kórusok, hol kell vagy lehet újraéleszteni a dalos tevékenységet, vagy hol van szükség a biztatásra. Örömmel támogatják azokat az együtteseket, amelyek tudnak lelkesedni, de azokat sem mellőzik, amelyeknek éppen bátorításra van szükségük. Ebben a folyamatban nincs megállás, és jószerével nem elég az összes hétvége ezekre a tevékenységekre: az egyik még jóformán véget sem ér, már meg kell kezdeni a következő esemény szervezését. Ezek közül megkülönböztetett fontosságot tulajdonítanak a Magyar Kultúra Napja megünneplésének Kolozsváron, újabban a szórványban is, valamint az Ifjúsági Énekkarok Kodály Zoltán szellemét idéző hangversenyének. Tóth Guttman Emese ma már ebben a munkában is veterán, legfőbb segítsége pedig elsősorban édesapja, a szövetség tiszteletbeli elnöke, Guttman Mihály, aki szerényen, háttérből mutat irányt a dalos tevékenységnek. Ez a munka a tudás mellett szeretetteljes hozzáállást is feltételez, s bár a szabadidejében végzi, nem érzi fárasztónak, sem lemondásnak, hanem inkább szükséglet ez számára, élvezet, szórakozással egybekötött hobbi, ami nélkül talán már nem is tudna élni. 2001 novemberében, Brassóban Jagamas Jánosdíjjal tüntették ki. S bár elsősorban dalos ténykedésről szóltam, az ének mellett Tóth Guttman Emese életének gyermekkora óta a hangszer, pontosabban a hangszerek is részét jelentették. Zongoratanári pályája kezdettől nyugdíjaztatásáig a Horea úti, a jelenlegi Augustin Bena, vagy ahogyan mondani szoktuk, a „kicsi” zeneiskolához kapcsolódott. A Gheorghe Dima Zeneakadémiát, az akkori konzit 1976-ban végezte: abban az évben, évfolyamelsőként, ahogyan az akkoriban szokásos volt, kihelyezéssel foglalta el itt a zongoratanári állást. Ez még nem lezárt fejezet, hiszen, bár az elmúlt év őszétől hivatalosan nyugdíjas, még vannak végzős növendékei, s óraadó tanárként még dolgozik. A zongora azonban nem az egyedüli hangszer, amellyel foglalatoskodott: bár nem volt kötelező, ötödikes korában a brácsa is a kezébe került, a

9

10

hangszerrel a híres Lebeda Gyula irányításával ismerkedett, így utóbb brácsázott a szakszervezeti zenekarban, a zeneiskolában sok éven át éppen a brácsaosztályt korrepetálta, s pár évig az iskola zenekarát is vezette, s a kamarazene-oktatásból is részt vállalt. A brácsa mellett fontos volt számára az orgona is, amelynek hangzása mindig elbűvölte, s mindig álma volt, hogy megszólaltassa. Ez egyetemista korában valósult meg Benedek Kálmán irányításával. Magánúton tanult, hiszen a hetvenes években egyházi hangszernek minősítették, így a konzervatóriumban nem működhetett orgona szak. 1983-ban jelentkezett a budapesti Liszt Ferenc Nemzetközi orgonaversenyre, s ez tanári pályája folyamán végig meghatározó volt, hiszen csak az tudja, mit jelent egy-egy gyermeket versenyre küldeni, aki maga is végigjárta ezt az utat. S bár a „kicsi” zeneiskola elsősorban zeneszeretetre nevel, mégis a tanár mindenkori büszkesége, ha egy-egy tehetségesebb diákja versenyekre nevez be, vagy a Sigismund Toduţă Zeneközépiskolában folytatja tanulmányait. Hangszertudását a Babeş– Bolyai Tudományegyetem Református Tanárképző Karán is hasznosítja, ahol óraadó tanárként orgonát és zongorát tanít, részt vett továbbá az Instrumentor egyesület alapításában (2010), amelynek elnöke. Az egyre erőteljesebben virtuális elemekre épülő világunkban, amelyben másodpercek töredéke alatt osztjuk meg százakban számolható ismeretlen ismerőseinkkel életünk történéseit, nemegyszer szinte megfeledkezünk arról, hogy személyes kapcsolatainkra is időt kell szánnunk, ezeket is ápolni, óvni kell. A Romániai Magyar Dalosszövetség nem egyszeri, grandiózus eseményekben gondolkodik, hanem a folyamatos munkában, találkozásokban, kapcsolatok alakításában, ünnepeinken való részvételben, s természetesen a magyar kórusirodalom megszólaltatásában. Ezekért próbál tenni nap mint nap Tóth Guttman Emese is.

közül Bánffy Miklós volt az önszerveződés bajnoka. Ő alkotta meg azt az önszerveződő, öneltartó kisebbségi mintát, amely megéltetett egy kultúrát, s amelynek történelmi kisugárzása és átvétele ma is a talpon maradás próbaköve. Mi sem természetesebb tehát, hogy egy egyesület, amely ezt az örökséget próbálja továbbéltetni, egyik díját Bánffy Miklósról nevezte el. Azok részéről viszont, akik ezt a transzszilván szellemiséget önkéntesen akarják megéltetni, az már hősi vállalás. Bánffy Miklós-díjunkkal az idén egy színészházaspárt, Rekita Rozáliát és Jancsó Miklóst kívánjuk kitüntetni. Miért gondolt e két előadóművészre a bíráló bizottság? Mert az erdélyi magyar közösségnek tudatába kell vésni a transzszilván lét parancsolatait, s gondolom, nincs senki a teremben ülők közül, akik ne vettek volna részt olyan rendezvényen, ahol ne találkoztak volna a díjra javasolt művészekkel, amint meggyőző hévvel, tehetségükből fakadó szuggesztivitással, az előadott mű minden szépségét érzékeltetve vésték a jelenlevők tudatába az erdélyi költészet nagy prófétáinak létértelmező gondolatait, a közösségi talpon maradás etikai és gyakorlati útmutatásait. Engedjenek meg egy személyes vallomást. Tudtam, hogy a kisebbségi közérzetet csodálatos módon önti versbe Áprily Lajos: Az irisórai szarvas című versében. De valahogy nem vált személyessé bennem a költemény. Aztán hallottam megszólalni az itt megjelent művészek egyikétől. Ahogyan érzékeltette a rabságban sínylődő nemes vad képét, a méltatlan sorsba került nemes vad közérzetét, amíg büszke származására ébred s levetkőzi a „borjúnak nőtt fel borjak között” magatartást, s a vers befejező szakaszaiban úgy adott elő egy természeti képet, hogy az a szabadság himnuszává vált:

BENKŐ JUDIT

S akkor párát zihált remegve szája, idegen lett palánkos otthona, idegen lett testvére, mostohája – s ködbe hördült, mint az orgona.” Azóta is, ha kapaszkodót kell keresnem döntéseimhez, felcsendül bennem ez a két szakasz a mellettem álló előadó hangján. Ugyanígy kitüntetettjeinknek köszönhetem másik transzszilvanista hőskölteményünk, Áprily Tetőn című versének személyes élménnyé válását is. A havas a jelképes értelmű erdélyi táj, amely az erdélyi humánum megtestesítője, a költemény záró szakaszainak himnikus szavai megértették velem erdélyi identitásunk lényegét. Az előadóművészeket nehéz méltatni. Sorold fel az általuk előadott versek, művek címét? Mi érzékelhető egy ilyen listából művészetükből, közösségi sorsvállaló szándékaikból? Nem sokat. De biztos vagyok benne, a személyes élményemként felemlített történetekhez hasonló számtalan emléket hordoz a teremben ülők mindegyike művészetükkel kapcsolatban. Ily módon már egy olyan hivatás gyakor-

Rekita Rozália és Jancsó Miklós. A minap vetítették Kolozsvárt a Griff, a Dámvad és a Varjú című dokumentumfilmet, amely Bánffy Miklós, Kemény János és Kós Károly személyiségét idézte meg. Milyen jegyek kapcsolták össze transzszilván kultúránk eme alkotóit, hogy egységes üzenetet hordozó film kupolája alá kerültek? Mindhárman hittek abban, hogy régiónkban az erdélyi magyar közösség külön entitást képez, rendelkezik a népcsoport megtartásához szükséges gazdasági és kulturális konszolidáció igényelte kreativitással, és képes önszerveződő alapon létrehozni az ezt működtető intézményrendszert, akár egy többségi hatalom tiltásai közepette is. Ezt az erőt hívták transzszilván lelkiségnek. Ez a lelkiség – az erdélyi psziché, ahogyan Kós Károly nevezte – létrehozta a maga sajátos szellemkörét s a működtetéséhez nélkülözhetetlen intézményrendszert. Hármójuk

„De nyárutón, mikor a kék havasról omlott a köd s leszállt az ősz vele, beláthatatlan ködruhás magasból szarvasbőgés búgott a völgybe le.

lásáról szólhatunk, amely előtt főt kell hajtanunk. Előadóművészeink repertoárjának gerincét az erdélyi költészet remekei teszik ki. Ez azt jelenti, hogy teljességgel azonosultak a magyar irodalom eme sajátos fejezetének eszmeiségével és hangvételével, s ezzel összhangban sajátos előadói stílust alakítottak ki. Előadóművészetük külön fejezete az a mód, ahogy minden költeményhez megfelelő légkört teremtenek, ahogy a szüneteket tartják, és ritmusváltásokkal színezik, ahogyan a crescendók lépcsőfokait végigjárják – mindezek valamennyi alkalommal kiváltják a közvetlenül ható élményt. Méltó folytatói az erdélyi magyar versmondó művészek sorának, György Dénes, Tessitori Nóra, Kovács György, Balogh Éva, Illyés Kinga, Varga Vilmos, Boér Ferenc neve merül fel emlékeimből, s legújabb élményem Bogdán Zsolt. Gondolom, a fentiekből egyértelműen kiderül: méltó kezekbe kerül 2013-ban a Bánffy-díj.

KÖTŐ JÓZSEF

Pálffy Tibor. A Pálffy Tiborral (Hobóval) való megismerkedésem egybeesik a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház létrejöttével. 1990-ben állami támogatással lehetőségem adódott egy profi színházi intézmény létrehozására, az ősfigurás társulat kibővítésére. Versenyvizsgát hirdettünk, amelyre Pálffy is jelentkezett. Rendkívül hosszú haja, igazi rocker megjelenése első pillanattól megragadta a figyelmemet. Reménykedtem, hogy tehetséges is… Rögtön kiderült, hogy hihetetlenül jól bánik a testével, és átlagon felül képes figyelni a megoldandó feladatra. Kíváncsiságának, alázatának köszönhetően pár év alatt kimagasló mozgáskultúrával és expresszivitással rendelkező színésszé vált. A kritika tanácstalanul állt vele szemben, mert eszközei, sőt egész lénye nem illett bele az akkori, a marosvásárhelyi főiskola által hitelesített színészképletbe. Mai szóhasználattal élve a többi figurás színészhez hasonlóan alternatívnak számított. Annak ellenére, hogy alakítása, felizzó színpadi jelenléte nagyon korán, már a Kazimir és Karoline, az Alkésztisz, vagy Don Juan főszereplőjeként zavarba ejtette a nézőket, több évnek is el kellett telnie ahhoz, hogy Pálffy Tibor színészi zsenialitását a színházi szakma tudomásul vegye. A határon túli magyar színházak kisvárdai seregszemléjét hosszú ideig négy megfejthetetlen jelenség uralta: Bogdán Zsolt, Trill Zsolt, Nagy Pál és Pálffy Tibor. Folyamatosan dacolva az értetlenséggel és sokszor az elutasítással is, rendkívüli kitartásának, elhivatottságának köszönhetően végül megtört a jég, és a számos fesztiváldíj után megkapta a Jászai Mari-díjat is. Jelen pillanatban az összmagyar színjátszás egyik kiemelkedő, összetéveszthetetlen figurájának számít. Kiváló mozgás-, beszéd- és improvizációs készsége mellett sajátos humorérzékét szeretném különösképpen kiemelni. Az ő humora ugyanis nem anekdotikus. A groteszkhez való érzékének köszön-

hetően, a helyzeteket és karaktereket a legváratlanabb pillanatban feje tetejére állítva, a közönséget ellenállhatatlan nevetésre készteti. Egészen eredeti módon, leggyakrabban a gesztusokból, testtartásokból kiindulva képes felfedezni az adott szerep mélységét. Zavarba ejtő könnyedséggel tudja elegyíteni a tragikumot a komikummal, olyan összetett színészi jelenlétet hozva létre, amellyel csak a legnagyobbak rendelkeznek. Nagyon sok kimagasló alakítását lehetne felsorolni: a Kazimir és Karoline Kazimir szerepe, a Don Juan címszerepe, az Alkésztiszből Admétosz szerepe, vagy a Háromszék Táncegyüttessel közös produkcióként létrehozott Vérnász című előadásban Leonardo szerepe az első időszakból. Azután az Otelló címszerepe, a Nők iskolája Amolphe szerepe, az Ilja próféta címszerepe, a Csoda című előadásunk Bakk Lukács szerepe, az Yvonne, burgundi hercegnő Kamarás-alakítása, A nyugati világ bajnokának főszerepe vagy a Mizantróp főszerepe mindmind rendkívül izgalmas, kiváló alakítás. Legutóbb A fösvény címszerepében sikerült újra meglepnie mindenkit. Pálffy Tiborral 23 éve dolgozom együtt. Valamikor Gyergyószentmiklóson kezdtük, és jó ideje Sepsiszentgyörgyön folytatjuk. Közös történetünkben felbukkantak más helyszínek is, mint például Szabadka, Budapest vagy Ploieşti, de bátran állíthatom, hogy mindketten hűséges, hazatérő típusok vagyunk. Színpadon legutóbb tegnap este a Tamási Áron Színházban, a Hamlet próbáján találkoztunk. Claudius szerepét osztottam rá. Egy ideje számunkra új, kitaposatlan ösvény nyomára bukkantunk. Pont úgy, mint annak idején az első találkozásainkkor, rendkívüli kíváncsisággal, éhséggel tapadok rá minden hangszínére, mozdulatára, nehogy elszalasszam azokat a számára is váratlan színeket, amelyekkel mindannyiunkat folyamatosan meglep, és amelyek a darab mai megértéséhez számomra a kulcsot jelenthetik. Hobo, Pálffy Tibor kimagasló színész, igazi nagy művészember. Örülök, hogy méltónak találták az EMKE Kovács György-díjára, és annak is, hogy engem ért a megtiszteltetés, hogy bemutathassam őt a díjátadó ünnepségen.

BOCSÁRDI LÁSZLÓ

Panek Kati. Amikor színészek munkájáról beszélve az emlékezetes alakítás köznapi fordulatával élünk, talán föl sem tűnik előttünk, hogy bizony a színházi lényeget érintjük. Emlékezetes alakítás: mi más volna ez, mint a valóságossá válás pillanatának kitörölhetetlen lenyomata a néző emlékezetében, az a villanás, amikor a színház a maga teljes valójában föltárta előttünk elképesztő, semmihez nem hasonlító erejét. De talán még ennél is többről van szó, hiszen nem egyszerűen a tudatunkkal emlékezünk azokra a nagy valóság-pillanatokra, hanem egész testünkkel, olykor tehát egészen váratlanul megjelenik előttünk egy jelenet, fölhangzik egy rep-

11

12

lika, fölragyog egy színpadi kép – és máris jobban értjük azt a mindennapi szituációt, amibe éppen belecsöppentünk. Mi másért volna fontos – amikor fontos! – a színészet, mint ezekért a valóság-föltáró momentumokért, ezekért az erős realitás-dózisokért, amivel, ha szerencsések vagyunk, szembetalálhatjuk magunkat, és attól kezdve mindegyre csak erre az ismeretre vágyunk...! Panek Kati személyében olyan színésszel van dolgunk, aki nagyon sokféle hangon tud megszólalni, miközben talán a legmagasabb pontra az a jellegzetesen kelet-európai abszurd fíling színészi megformálása juttatta, amely a kolozsvári társulatot ismertté tette egész Európában. A kopasz énekesnő (1992) című, Tompa Gábor rendezte előadásban nyújtott alakítására gondolunk, Mrs. Martinként ugyanis arra a figurára talált rá, amely a lehető legteljesebben fejezte ki és tulajdonképpen összegezte mindazt, ami velünk történt a 89-es politikai fordulatig és utána még sokáig. Panek Kati Mrs. Martinjét a szenvedélyes semmitmondás, a végletes kiüresedettség, valamint a saját gondolat teljes hiánya formálta mindannyiunk számára felismerhető figurává, ez az emberkép ugyanis nem valaki másra mutatott rá, aki tőlünk idegen volna, hanem éppenhogy ránk, a nézőkre, akiket a szabadsághiány megfosztott a helyes önismerettől és az alkotó cselekvésbe vetett hittől. A kolozsvári Mrs. Martin kivételes színházi pillanat, és két évtized távlatából egyre jobban látszik, hogy színháztörténeti toposz is egyszersmind. Nem a semmiből jött persze, Panek Kati Harag György iskoláját is kijárta, és bizony szerencsésnek mondhatja magát az, aki Harag önelemző, költői-realista színházában vált alkotóművésszé. A Mrs. Martin-figura mellett emlékeztetnünk kell még két, hasonló regiszterben fölépített szerepre, amelyek Panek Kati portréját teszik teljessé: Jacques mama és Tache Farfuridi. Mindkét szerep különleges ritmusérzékről, a figura-alkotás mély szakmai ismeretéről és nem utolsósorban a Panek Katira olyannyira jellegzetes humorról szól. Van viszont még egy alakítás, amely nézetünk szerint a legjelentősebbek mellett áll, és a szó fentebbi értelmében emlékezetes számunkra: Sárbogárdi Jolánra gondolunk, erre a magát operettekbe álmodó vasúti jegypénztárosra. Parti Nagy Lajos Ibusárjában (1996) Panek Kati jóval túllép egy vígjátéki figura könnyű kézzel történő fölrakásánál, ez az egyszerre szánalmas és szeretni való főszereplő az ő értelmezésében az operettbe menekülés hazug hagyományát is fölmutatja előttünk, az önmagunkkal való szembenézés állandó és heroikus elodázását tudniillik addig a pontig, amíg maga az operettgiccs válik életünk egyetlen valóságává. Panek Kati színészi pályájáról szólva viszont nem elegendő az „emlékezetes alakítások” szóbahozása, beszélnünk kell a nagyon jelentős próbafolyamatokról is, azokról az időszakokról, amikor valóban elmélyült keresés vezetett el a szerep és az előadás végső formájáig. Panek Kati ugyanis kiváló alkotótárs, humora és intelligenciája a próbákat mindig komollyá és téttel bíróvá tudja varázsolni,

ami nélkül jelentős előadás aligha születhet. A közös munka öröme az élő színház lelke valójában, és ha valaki, akkor Panek Kati a lehető legmélyebben tudja ezt. Sokféle forrása lehet ennek a tudásnak, mi magunk viszont az autentikus népi kultúra iránti kivételes érzékenységéből eredeztetjük, hiszen amikor Panek Kati énekel, akkor az egész valójával teszi, ugyanúgy ahogyan a színházat is műveli, sokunk örömére. Az európai abszurd színésznője mikor máskor vehetné át a Poór Lili-díjat, mint az abszurd színház legnagyobbja, Samuel Beckett születésnapján? Kedves Kati, a magam és a Kolozsvári Magyar Színház társulata nevében szívből gratulálok a díjhoz!

VISKY ANDRÁS

Székely Géza. Grafikus, festő, költő, művészetpedagógus, művészetszervező, az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete kolozsvári csoportjának elnöke, az Apáczai-tárlatok kurátora – ha bűn lenne a tehetséghalmozás, Székely Géza akár életfogytiglanit is kaphatna. De Justitia felkent papjai megkegyelmeztek neki, saját magától viszont nem szabadulhat. Így hát a penitenciát, az alkotás, a többrendbeli és folyamatos alkotás kínját-gyönyörét egy életen keresztül viselnie kell, és viseli is büszkén, emelt fővel. Életműve is ennek a jegyében sikeredett olyannyira átfogóvá és összetetté, amilyennel nem sokan büszkélkedhetnek. S hogy eme sokrétű adottság közül melyiké a vezető szerep? Minőségi szempontok alapján nehéz lenne dönteni, így hát maradjunk az időrendieknél: kezdetben volt ugyanis a képi beszéd, az elsőség tehát a képzőművészt illeti. A festőt, grafikust, aki bevallása szerint gyermekkora óta egyfolytában alkot és egyfolytában tanul. Attól, akitől érdemes. Hatodikos gimnazista volt, amikor édesapja elvitte a jeles művészpedagógus Kosztándi Jenőhöz, akitől aztán útja a marosvásárhelyi Képzőművészeti Szakközépiskolába vezetett, ahol Bordi András, Nagy Pál, Hunyadi László, Molnár Dénes, a kolozsvári főiskolán pedig Feszt László vértezte fel a művészi profilját megalapozó ismeretekkel. De korunk nagy mesterei mellett tanult a mezopotámiaiaktól, görögöktől, rómaiaktól. Sőt, a legősibb barlangrajzok és gyermekrajzok spontaneitásából is. Ez utóbbi késztette önvizsgálatra és visszapillantásra, annak a spontánul őszinte stádiumnak az újrafelfedezésére, amely egész munkásságának meghatározó tényezőjévé válhatott. Mert és tudott önmaga lenni. Igaz, volt is miből merítenie. Hiszen emberileg, művészileg is fölöttébb komplex, határozott egyéniség, domináns alkat. Ilyenek alkotásai is. Uralják a sima papírfelületet és uralják a néző tekintetét. Vonzanak, felkavarnak, gondolkodóba ejtenek, gyönyörködtetnek. Színvonalas szín-vonal vallomások arról, amit érzünk, észlelünk és tapasztalunk a világnak ezen a parányi, de számunkra legbecsesebb szigetén, Erdélyben. Nem a bezárkózás, a köldöknézés, hanem az

önmagunkba vetett hit erejéből fakadó őszinte kitárulkozás szándékával készülnek alkotásai. Székely Géza ugyanis erőteljesen benne él a mában, az erdélyiben és az európaiban is. Érzékenyen reagál a modern kor művészeti kihívásaira, de olyanformán, hogy azokat sikeresen ötvözi a helyi sajátosságokkal. Azt is mondhatnám: zsigereiben hordozza mindazt, amit biztos útravalóként székely őseitől kapott. Némelyek úgy elmennek önmaguk mellett, hogy még vissza sem köszönnek – ötlik fel bennem otthoni, csernátoni ízekkel fűszerezett, néhány évvel ezelőtti megjegyzése. De hogy őt magát ilyen veszély sohasem fenyegette, az biztos. A maga stílusa olyan, hogy abból élete végéig meríthet – jegyezte meg egykor főiskolai mestere, a művészként, pedagógusként egyaránt kimagasló Feszt László. S Székely Géza maximálisan ki is aknázza sajátos stílusát, amely mintha önmagát gerjesztené tovább. A megtartva továbblépés módszerével élve alakítja, fejleszti sajátos formavilágát, variálja, kombinálja kifejezőeszközeit, csillogtatja meg rajzkészségét és színérzékét a legkülönfélébb technikák alkalmazásával. Rézkarcok, monotípiák, linómetszetek, akvarellek, pasztellek és olajképek árulkodnak alkotójuk irodalmi, zenei, néprajzi, mitológiai jártasságáról, emberismeretéről, lélekábrázoló képességéről. Meditálásra való hajlama, a dolgok eredetét, kölcsönhatását, belső logikáját firtató magatartása megóvta a túltechnikázott, öncélú grafika felszínesen látványos megoldásaitól. Az alapvető képzőművészeti elemek játszanak meghatározó szerepet művészi eszköztárában. A vonal, a folt, a ritmus párharcának, az elemek szüntelen küzdelmének képi megfogalmazása természetszerűleg drámai hangulatot szül, amit csak fokoz a művész tudatalattijában felgyülemlett s alkotás közben felszínre törő feszültség. A fegyelmezett, pontos szerkesztés és a magával ragadó művészi spontaneitás sajátos elegyéből születnek egyedi képritmusai. Maximális fegyelem és játékosság, egymást megtámasztó, egymásba hajló vagy éppenséggel egymással perlekedő, egymást keresztező, tépő, szaggató vonalak, egymásnak feszülő alakzatok olvadnak tökéletes harmóniába, vezetnek el Székely Géza feszültséggel teli, gyakorta súlyos gondolatoktól sem mentes, de ugyanakkor gyöngéd érzelmekkel is telített művészi világába. Mintha az álmok különleges logikája öltene testet az asszociációs lehetőségek kimeríthetetlen tárházából is táplálkozó munkáiban, melyeknek sajátos eredője korunk értelmi-érzelmi térképe: a sorskérdések művészi vetülete. Grafikáival, festményeivel csak versei vehetik fel a versenyt, amelyek tömören fogalmazott nyelvi bravúrokba öntik azt az érzelmi-szellemi gazdagságot, amely Székely Géza sajátja. Mindehhez pedig hozzájárul a művész pedagógiai, szervezői, kurátori képessége, amely tanítványai látványos egyéni teljesítményeiben, valamint művészpedagógusaink igényes és látványos kiállításainak megszámlálhatatlan sokaságában öltött testet.

Íme tehát azok az érdemek, amelyek Székely Gézát sokszorosan feljogosítják az EMKE megtisztelő Szolnay Sándor-díjára.

NÉMETH JÚLIA

Emődi András. Azért vagyunk a világon, hogy valahol könyvtárosok legyünk benne. (Tamási röhögő négere után szabadon.) Az erdélyi könyvtárosok pályaképe halmozottan azt mutatja, hogy a jó könyvtáros nem a könyvtáros-képző egyetem iskolapadjaiban születik. Oda valami több kell, és Emődi András jelesen hordozza ezt a többletet. Őt is, mint sok mást, nem a könyvtárosi diploma tette a könyvek és a könyvtárügy elkötelezettjévé. Az egri Eszterházy Károly Tanárképző Főiskolán szerzett történelem–földrajz szakos tanári oklevelet, majd rövid ideig az oktatásban, aztán egy restaurátor műhelyben dolgozott. 1998 és 2012 között teljesedett ki az előbb említett többlet a nagyváradi római katolikus püspökség műemlék könyvtárában és levéltárában végzett munkája során. Értékmentő és feltáró munkája révén a térség legjelentősebb régi könyvállományának az összegyűjtését, rendezését és feldolgozását végezte el a legjobb szakmai szabványok alapján. Ezzel párhuzamban az egyházmegye teljes régi könyves hagyatékát (15–18. század) és az államosítási hullámok után hátra maradt levéltártöredékeket vette számba és dolgozta fel részlegesen. Ugyanezt a munkát – szakmai csapattal kiegészülve – a szatmári egyházmegyében is elvégezte 2005 és 2008 között. A könyvtári munka mellett rendszeres levéltári kutatásokat folytatott az egyházmegye, Nagyvárad és Bihar 18–19. századi történetének több fejezetét érintve, könyvtár-, nyomdászat-, könyvkötészet-, térképészet-, gyógyszerészet-, erdészet- és nem utolsósorban várostörténeti témákat dolgozva fel. Emődi András egy beszédes publikációs lista birtokosa, amely megint csak a fent említett többlet ékes bizonyítéka. Ugyanis a nem egészen tíz év alatt megjelent kilenc, nyomatékos súlyú önálló kötete, másfél tucatnyi, szakfolyóiratokban és tanulmánykötetekben közölt tanulmánya, ill. az általa szerkesztett három kötet nem valami külső kényszerítő erő, vagy uborkafa-mászási kényszer nyomását, hanem az ügyszeretetet tükrözi. Ezeknek az eredményeknek a hatására rövidített eljárással kapta meg a Román Művelődési Minisztérium régikönyv-szakértő (atestat expert carte veche) jogosítványát. Emődi András a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán folytatott doktori tanulmányokat, 2010-ben abszolvált. Bízunk benne, hogy hamarosan túlesik a hátralevő procedúrákon is, és kézhez kapja doktori oklevelét. Több okból eredően 2012 őszétől a Restitutor Kutató-Tervező Műhely munkatársa, azaz nem könyvtárosként keresi a kenyerét. Meggyőződésünk, hogy neki sem és a könyves szakmának sem jó. De bízzunk benne, hogy előbb-utóbb ez a ko-

13

moly többlettel rendelkező kollégánk újra a neki megfelelő helyre kerül, mert mégiscsak igaznak kell lennie a fenti szabad idézetnek: azért vagyunk a világon, hogy valahol könyvtárosok legyünk benne.

KURTA JÓZSEF

14

Szekernyés János. A hely tudósa, habár úgy is mondhatnám: a vidék tudósa. Vidék. Perem. Végvár. Valahol a végeken. Van abban némi fintor, ha valaki a végek, a perem, a végvárak mellett kötelezi el magát. Ezt a tételt akár mostani kitüntetettünk, Szekernyés János életművével is illusztrálhatnám. Ha valaki a központban, az elsők között, az események sűrűjében él és tevékenykedik, akkor kikerülhetetlen. Ha valaki annyit tud egy térségről, egy világról, amennyit Szekernyés János írásai és tucatnyi megjelent könyve alapján Temesvárról és térségéről bizonyítottan tud – akkor nem most kerül a díjazók figyelmének előterébe. Nincs olyan helytörténeti munka, nincs olyan helytörténész széles e Bánságban, aki/amely Szekernyés Jánossal ne számolna. Mindenki, román, német, szerb kutatók is tudják: ő az, akit meg lehet kérdezni, akinek a véleményét figyelembe kell venni. Persze jön a kérdés: és honnan, miként lett mai kitüntetettünk a helyismeret első embere a párhuzamos világokat jelentő Bánságban? Mert Szekernyés János a magyarok között mindenképpen az. Kolozsvár mellett ringatták bölcsőjét, iskolái is ide kötik, majd friss bölcsész diplomával kerül újságot írni Temesvárra. És felfedezni azt az izgalmas világot, amelyet azóta is folyamatosan kutat szellemi mindenevőként. Szinte bizonyos vagyok abban, hogy azokban a hatvanas-hetvenes években, amikor Temesvárott meggyökeresedett, nem ismerte Ernst Schumacher Small is beautiful című (1973) könyvét. Mert ha olvashatta volna, akkor kézenfekvő magyarázatot is lelnénk arra, hogy miért a vidék. Schumacher könyve, amely rövid idő alatt az akkori világ száz legolvasottabb munkája közé került, egy olyan kor látlelete, amikor a gazdaságban rá kellett ébredni, hogy a nagyok, a gigantikus méretűek mennyire kiszolgáltatottak, merevek, képtelenek a változásra. Schumacher fordítja a mennyiségek mögött megbúvó minőségekre a figyelmet, jelzi, hogy vannak olyan értékek az emberi társadalomban, amelyeket nem lehet mennyiségben mérni. Az európai szellemhez hozzátartozik a monumentalitás, a végtelen felé való törekvés, nem szabad ezt kiölni a nyugati emberből. Schumacher nem akarja teljesen megszüntetni a nagy méreteket a modern gazdaságban, hanem úgy akarja megvalósítani kis méretek gazda(g)ságát, hogy a nagy multinacionális cégeket egymástól elkülönülő kisebb vállalkozásokra ajánlja felosztani. Oda kell tehát figyelni a helyire, az esetire, az egyedire. Ezekből kell építkeznünk. Amikor Szekernyés helytörténettel kezdett fog-

lalkozni „az vég Temesvárban”, akkor tájainkon a történelmet a nagypolitika írta: visszamenőleg is. Akkor tanultuk meg egy ma talán kevésbé érvényes mondásnak az igazságtartalmát: soha nem tudjuk, mit hoz a múlt. A múltat a politika tartotta közvetlen és drákói kontrollja alatt. És amikor írni a helyi múltról nem, vagy csak sokszoros áttét beépítésével lehetett, Szekernyés régi újságokat jegyzetelt, öreg emberek meséit és történeteit gyűjtötte egybe, poros könyvtárak mélyén kutakodott. Megérezte, rádöbbent arra az alapigazságra, hogy minden az egyes embertől indul el. Végre eljött nálunk is az az idő, amikor ezt nyíltan vallani és vállalni lehet, de aki ma kezd Temesvár és vidéke helytörténeti anyagainak az összegyűjtésébe – az valamit végleg lekésett. Az utóbbi évek politikai huzata elsöpört embercsoportokat, de az emlékek nagy részét is. Pedig roppant izgalmas világ a temesi, egy sor máig érvényes tanulsággal, tele végletekkel és pozitív etnikai rivalizációval. Ezt ma sokan másként szeretnék láttatni, de a lényeg az, hogy tájegységenként nem ismertük, nem engedték ismerni helyi történelmünket. A székelység történetét bemutató friss, 2013-as kötet többségi fogadtatása jelzés és figyelmeztetés egyszerre: mennyire félnek még ma is egyesek attól, hogy aki szűkebb világának a történetét ismeri, annak identitása, közösségi kötődése erős lesz, üres jelszavak nem ingatják meg, biztosan fog állani a lábán. Az ilyen ember otthon lesz. Ezt az otthonlétet, ezt a természetes biztonságtudatot nyújtja számunkra a helytörténet. Ez az a helyzet, amikor a kicsi, a helyi – elsőrendű értékké válik. Ezt köszönjük Szekernyés Jánosnak: segít azzá válnunk, akik őseink okán lehetünk. Kívánjuk neki, hogy sokáig szolgáljon még minket tudásával, szorgalmával, módszerességével. Igen: önző vagyok. Aki nem vette volna észre: Schumacher is az – a maga módján. Gratulálok János, Isten éltessen sokáig, erőben és egészségben!

BODÓ BARNA

Flóriska Attila. A gróf Mikó Imréről elnevezett Mecénás-díj 2013-ban Flóriska Attilához vándorol. Gróf Mikó Imre élete példaértékű számunkra: vagyonának jelentős részét az erdélyi magyar társadalom felemelkedésére, kulturális életének gazdagítására áldozta. A jelenlegi gazdasági helyzet ellenére akadnak adakozó szellemű üzletemberek, mint Flóriska Attila, a kolozsvári Thermopan Kft. tulajdonosa. A Plevnei utcában, a hajdani Kölesföldi úton található cége építőipari anyagok gyártásával és nagybani eladásával foglalkozik. Flóriska Attila üzletember, aki sikerei révén került a kiemelkedő kolozsvári magyar üzletembereket tömörítő Euréka Egyesületbe, a kolozsvári magyar üzletemberek társaságába. Az egyesület tagjaként részese a kolozsvári magyar lakosság szó-

rakoztatására és tájékoztatására létrehozott magyar nyelvű kereskedelmi adó, a Paprika Rádió megalapításának, amelynek ma is részvényese és anyagi támogatója. Több ízben támogatta a kolozsvári magyar iskolákban megszervezett magyar irodalmi és matematikai tanulmányi versenyeket. Anyagi támogatást nyújtott a Diakónia Keresztény Alapítványnak azért, hogy működése által ez az intézmény továbbra is el tudja látni a rászoruló időseket és általában a hozzájuk forduló betegeket. Anyagi támogatást nyújtott a Romániai Magyar Közgazdász Társaság és Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusa által szervezett „Pénzmágnes – kulcs a gyarapodáshoz” elnevezésű kétfordulós, magyar nyelvű, egyéni közgazdasági tanulmányi versenyhez. Rendszeresen támogatja élelmiszerrel, ruházattal és anyagiakkal a Szent Ferenc Alapítványt, Csaba testvér dévai gyermekotthonát. Önzetlenül nyújt segítséget névtelen magánszemélyeknek, alkalmazottaknak vagy akár számára teljesen ismeretlen személyeknek, illetve – egész egyszerűen – olyan segítségre szorulóknak, akikkel kapcsolatba kerül. Őket leginkább élelmiszerrel, ruházattal támogatja, de az anyagi segítség is gyakori. Egyik jó barátja indítványozására közösen vásároltak kisbuszt egy teljesen magatehetetlen, nyomorék embernek. Emlékezetes annak a diósi csonka nagycsaládnak az esete, amikor az édesanya halálát követően az apának és félárván maradt öt gyermekének egyetlen jövedelmi forrásul szolgáló lova elpusztult. Barátokkal összefogva – meglepetésnek szánva a gesztust – vásároltak és átadtak a családnak egy munkalovat. Flóriska Attila felelős magyar üzletember. Alkalmazottainak túlnyomó többsége magyar, nemzeti hovatartozására büszke, tetteit mindig is a romániai magyar közösség összetartása, identitásának erősítése és szellemi gyarapodása vezérelte. Flóriska Attila hozzájárult ahhoz, hogy több pénz jusson kultúrára, oktatásra, öregek, betegek segélyezésére. Köszönet érte. Cselekedeteinkben legyen példaértékű gróf Mikó Imre mindnyájunk számára beszédes élete.

BARTHA BÁLINT MI, BETHLEN GÁBOR

In memoriam Csép Sándor

A múlt század hetvenes–nyolcvanas éveinek fordulóján kettős minőségemben – mint barátot és a Kolozsvári Állami Magyar Színház irodalmi titkárát – keresett meg Csép Sándor. Nagy idők voltak azok az évek a gondolkodó értelmiségiek számára. Tetőzött a kulturális genocídium: falanszter világba kényszerítették az alkotó szellemet. Mi, kisebbségiek, kettős teher alatt nyögtünk: alattvalóvá züllesztésünk mellett meg akartak fosztani identitásunktól

is, ellehetetlenítve minden sajátos jegyét létünknek. A bibliai igazságokon, a szabad gondolkodó filozófiai tanokon nevelkedett Csép Sándor a totalitarista béklyóban vergődő erdélyi magyar nemzeti közösség talpon maradását szolgáló modus vivendi, a „felemelt fő”, a „sajátosság méltósága” ideológiájának feltétlen hívévé vált. Az ő esetében a benne munkáló ideológia cselekvési kényszerré változott. Média szakemberként a cselekvés számára a nyilvánosság megszólítása volt. A cenzúra figyelő tekintete alatt működő írott és elektronikus média nem rendelkezett olyan eszközökkel, amelyek révén kitörhetett volna a hatalom szócsöve szerepköréből, s közösségi üzeneteket közvetíthetett volna. Virtuális kitörési pontként a színház kínálkozott. Csép a művelődéstörténet kiváló ismerőjeként felismerte azt a tényt, hogy azok a népcsoportok, amelyek nem rendelkeznek független területtel és önálló közigazgatási intézményekkel, hiányukat kulturális intézményekkel pótolták, így a színházépület olyan helyszín is, ahol kőbe vésve nyilvánul meg egy adott nemzet identitása, egy virtuális nemzet valósággá alakítható. A totalitarizmus éveiben ily módon a színház a nemzeti túlélés jelképévé, a múlt jelenné formálható és jövőbe vetíthető terévé változott. Ezért keresett Csép Sándor: szeretné a közösséghez szóló üzenetét színpadra fogalmazni. Szándéka találkozott a kolozsvári színház törekvéseivel. Ekkor már színre került a Sütő-tetralógia, amely a sajátosság méltósága vezéreszméje körül a második világháború után először fogalmazott meg egy kisebbségi ideológiát. Ez egyenes folytatása volt a két világháború közötti transzszilvanizmusunk Imre Lajos és Tavaszy Sándor kisebbségi ethoszának. Az eszme népszerűsítésére a színházban elindult a kisebbségi talpon maradást segítő népszínházi vonulata az Erdély történetét feldolgozó daraboknak. Így kerültek színre Jókai–Mikes: A nagyenyedi két fűzfa, Kemény–Csávossy: Özvegy és leánya, Páskándi: Tornyot választok, Gvadányi–Gaál–Méhes: Peleskei nótárius című eredeti drámák, illetve átdolgozások. Felvetődött egy dokumentumdráma színrevitele, amely Csép Sándor elévülhetetlen értékű és „kiáltó szó”-ként ható egykéről szóló riportjaiból, filmjeiből készült volna, mintegy kanonizálásaként a művelődéstörténeti értékű Csép-opusoknak. De a sajátosság méltósága bűvkörében élő színház olyan transzszilván darabot keresett, amely élő és eszméltető példát nyújthatott, segíthette a megmaradást és a közjót. A transzszilván eszme atyjának, Kós Károlynak a példaképe Bethlen Gábor volt, „visszavárt nagy fejedelem”-ként aposztrofálta őt. A színház elvárása és Csép Sándor Bethlen Gáborimádata találkozott. Elkezdődött a közös munka a Bethlen-dráma színpadi útjának előkészítésére. Az első megoldandó kérdés a műfaj megválasztása volt. Talán ez volt a legkézenfekvőbb, hisz élő és ható volt a Bánffy Miklós (Martinovics), Kós Károly (Budai Nagy Antal, Az országépítő), Szántó György (Havasok balladája) által kimunkált erdélyi történelmi drámamodell, amely a historizmus nevében nem csupán tablósorozatokat elevenített meg, ha-

15

nem aktualizáló műfajként a kor falára vésett üzeneteket közvetített. Ezt a hagyományt folytatta a kortárs történelmi dráma is, Sombori Sándor Gábor Áronja, Szabó Lajos Mentsége, Veress Dániel Mikese és Wesselényije, természetes tehát, hogy a nagy fejedelem ma is élő, eszméltető portréját megrajzoló, Bethlen Gáborról szóló drámának a korok üzenetét közvetítő drámamodellt kellett követnie. Ez a szándék materializálódott is a színpadi szövegben. Részben jól ismert történelmi események és személyiségek vonásainak újszerű értelmezésével, eddig kevesebb figyelemre méltatott elemek, motívumok előtérbe állításával, új hangsúlyok és árnyalatok kidomborításával, részben a dolgoknak a lehetőség és valószínűség szellemében történt kikerekítésével és továbbgondolásával sikerült a mába emelni a témát. Erre bizonyíték Páll Árpádnak az előadásról írt krónikája is: „Az új dráma Bethlen Gábora előbb menekül a hatalomtól, ő azt nem birtokolni, hanem szolgálni akarja, meggyőződése szerint ugyanis a kormányrúd mellé az való, aki az adott, konkrét körülmények között súlyánál, lehetőségeinél fogva a megmaradás és a közjó érdekében legtöbbet tehet. Amikor mégiscsak vállalnia kell a legfőbb felelősséget, akkor a reménnyel kecsegtető lehetőségek felkutatása és okos kihasználása válik gondjává, még a lehetetlennek, reménytelennek látszó körülmények között is. Ez szabja meg magatartását, viselkedését a török birodalom és a császári udvar képviselőivel szemben csakúgy, mint kézfogásait a szövetségesekkel, sőt még szerelmi választásait is ez határozza

meg. Ennek köszönhetők az ész csillogó fegyvertényei, de az emberi magány gyötrelmei is. Kétségtelenül érdekes, újszerű, sok lehetőséget magában rejtő elképzelés.” Csép Sándor életútjáról szóló minden adalék elhangzott, leíródott elmúlásáról szóló híradásokban, búcsúbeszédekben. Pályafutásának színpadi mozzanatáról azonban kevés szó esett, illetve egyáltalán nem szóltak. Pedig Csép Sándor személyiségét, gondolkodásmódját, elkötelezettségét, közéleti bátorságát talán ez a műve fejezi ki leginkább. A reménnyel kecsegtető lehetőségek felkutatása és okos kihasználása lehetetlennek, reménytelennek látszó körülmények között is – ezekkel a fogalmakkal rajzolható meg leginkább Csép Sándor szellemi robot-képe. Ezekkel a jellemtulajdonságokkal magyarázható életének még egy szintén kevésbé emlegetett mozzanata: a rendszerváltás megvalósítására és felvállalására buzdító Hívó Szó 15 kolozsvári értelmiségi aláírója között volt. A dráma címe eredetileg csak Bethlen Gábor volt. A színházi műhelyünkben született meg a végleges cím: Mi, Bethlen Gábor. Érzékeltetni akartuk a hatalomtól menekülni akaró főúr fejlődési ívét, amíg vállalja a legfőbb felelősséget. Csép Sándor életművének lezáródásakor elmondhatjuk, hogy Csép Sándor ráfont páncélként viselte a népe iránti felelősséget, fejfájára felvéshető: Mi, Csép Sándor.

KÖTŐ JÓZSEF

Nevelők a népfőiskolán Moldvai csángó oktatók Lakiteleken

16

Lezsák Sándor, a Magyar Országgyűlés alelnöke meghívására április 5. és 11. között csapatépítő képzésen vehettek részt a Lakiteleki Népfőiskola szervezésében a moldvai magyar oktatási programban dolgozó pedagógusok. A csángó népnevelők 32 fős csapata hajnali hat órakor indult neki a közel ezer kilométeres útnak, ahol éjszaka fél egykor meleg vacsorával várták őket. Mindenki nyugodtan pihenhette az utazás fáradalmait, még ha rövid is volt az éjszaka. Reggel mindenki frissen és üdén jelent meg, hogy a megnyitó beszéd után bemutatkozzon, majd feltérképezze a Lakiteleki Népfőiskola környékét, Lezsák Sándor vezetésével. Az egyhetes

képzés megnyitóján érdekes és tanulságos dolgokat tudhattunk meg Lezsák Sándortól, Lászlófy Pál Istvántól, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége tiszteletbeli elnökétől, valamint Pálinkó Gyulánétól, a kis településeken tanító pedagógusok egyesületének elnökétől. Lezsák Sándor pályakezdésének élményeit osztotta meg a hallgatókkal, érdekesebbnél érdekesebb történeteket mesélt a gyermekekkel, kollégákkal, tanfelügyelőkkel megéltekből. Lászlófy Pál István egy Kányádi Sándor idézettel köszöntötte a moldvai oktatókat, ami magába foglalta mondanivalóját, tanácsát, bátorítását: „Falak omolhatnak, / kövek is váshatnak, / magaslik, nem por-

lad / a megtartó példa”. (Kányádi Sándor: Kós Károly arcképe alá) Borsos Annamária gyergyószentmiklósi pszichológus és Kiss Zsuzsanna gyergyóalfalusi iskolapszichológus vezetésével a tulajdonképpeni képzés a hatékony és erőszakmentes kommunikációról szólt. A foglalkozásvezetők segítségével gyorsan sikerült az elvárások és szabályok megfogalmazása, este pedig egy teljesen testre szabott kulturális műsorral kedveskedtek nekünk a szervezők; a szebbnél szebb szavalatok hallatán a közelgő frumószai szavalóverseny jutott eszébe mindenkinek. Vasárnap reggel szentmisére igyekezett a kis csapat. Lászlófy Pál vállalta a kántor (ahogyan

Moldvában mondják, a deák) szerepét, a moldvai magyar oktatási programban dolgozó pedagógusok pedig a kórust imitálták, több-kevesebb sikerrel. Ezután Lakitelek nevezetességeihez kalauzolt minket Lezsák Sándor, majd mindenki meleg fürdővel és szaunával ellensúlyozta a reggeli megfázást. Délután újabb alkalom nyílt egymás megismerésére, mindenki mesélt magáról, miközben a többiek érdeklődve hallgatták a lelkek megnyílását. Fantasztikus délutánunk volt, megismertük egymás apró titkait, kóstolót kaptunk egymás emberi vonásaiból, az este pedig szépen beteljesítette a vasárnapi örömünnepet: Budai Ilona énekeivel, a moldvai csángó népdalénekesek legszentebb dalaikkal kényeztették a hallgatóságot. Ilyen felemelő élményekkel feltöltődve tértünk nyugovóra. Hétfő reggel újabb feladatok, újabb kihívások és mindenki megelégedettségére tökéletes megoldások következtek. A fiúk kihasználták az ebédszünetet, és még egy focimeccset is lejátszottak evés előtt. Olajos István iskolaigazgató előadásában mély meggyőződéssel idézte Johann Wolfgang von Goethét: „A legtöbb, amit gyerekeinknek adhatunk: gyökerek és szárnyak. Gyökereket, amelyek tartást adnak, hogy tudják hová tartoznak, de ugyanúgy szárnyakat is, amelyek az egyiket a kényszereitől és előítéleteitől szabadítják meg, a másiknak lehetőséget adnak új utakat bejárni, vagy inkább repülni.” Előadása önbizalmat adott mindenkinek, és elgondolkodtunk: mi dolgunk a világban, mekkora a felelősségünk, hogy a több nemzedéken át őseinktől örökölt egyetlen eséllyel éljünk. Kedden Ópusztaszerre, Kiskunfélegyházára, Budapestre látogatott csapatunk. Este Polyák Albert előadását hallgathattuk a hungarikumokról, a hungarikum törvény gyakorlatba ültetéséről. Az előadó Böjte Csaba testvért idézte: „nem szeretem, amikor idejönnek, hogy meg akarják menteni a magyarságot, mert én csak ezt a gyereket akarom megmenteni, meg ezt, meg azt…”

17

Életre szóló emlékek. Moldvai magyar oktatók az anyaországban. A szerző felvételei. Találkozó Lezsák Sándorral, az országgyűlés alelnökével.

Szerdán reggel nyolc órára iskolába siettünk, ahol az igazgató vendégszeretetét élvezve óralátogatáson vettünk részt. Innen a lakiteleki piacra siettünk helyi termékeket keresve. Este táncházat tartott számunkra Lezsák Sándorné Sütő Gabriella és a Kösöntyű Néptánc-együttes. Fantasztikus hangulatban zárult lakiteleki tartózkodásunk. A hely varázsa, kisugárzása, az emberek hozzáállása, a képzést vezetők munkája mind-mind olyan érzelmeket mozgatott meg, amelyeket írás visszaadni nem képes. A meghatottságtól szemek kön�nyeztek, ajkak remegtek. Lezsák Sándor irodájában fogadott bennünket. Miután beengedett minket a szeretet és a hazafiság szellemében létrehozott Lakiteleki Népfőiskolára, most még beljebb invitálta a moldvai magyarság szellemi értékfenntartóit. Énekkel kedveskedtünk neki, ő pedig a Parlament kiadványával és egy aranyozott golyóstollal ajándékozott meg minket. Itt volt szerencsénk nekünk is megköszönni az irántunk tanúsított jóságát, szeretetét. Olyan képzésen vehettünk részt, ahol a hely szelleme, hangulata, lelkülete megérintette a csapatot, hiszen nem csak ismereteket szereztünk, hanem főképpen a szívünket és lelkünket töltöttük fel szeretettel, s az itt szerzett tudás mellett lelkiekben is csordultig telt szívünk. Köszönjük szépen, Isten fizesse!

Márton Attila

Szilágysomlyótól Nagyajtáig Összefonódott a Szederinda és az Áfonya

18

Nagy ország Erdélyország. Ezt már sokszor sikerült megtapasztalnia a szilágysomlyói Báthory István Alapítvány Szederinda nevű hagyományőrző citeracsoportjának, és bizonyára nemcsak nekünk. Ugyanis Sepsiszentgyörgyön szervezte meg április 5-én a Romániai Magyar Dalosszövetség a VI. Éneklő Ifjúság Kodály Zoltán szellemében elnevezésű gyermekkari találkozót. Szilágysomlyóról Háromszékre eljutni bizony teljes munkanapnyi idő kell, jól meg kell fontolni hát, hogyan veszi nyakába az

ember ezt az utat. Arról nem is beszélve, hogy ha jó Bethlen Gábor szelleme nem lebeg támogatóan felettünk, akkor még a rövidebb távolságok is elérhetetlenekké válnak. A gyermekkari találkozókra azonban mindig szívesen és nagy lelkesedéssel készül a csapat. Így már ötödik alkalommal vehettünk részt a találkozón és, ha már ilyen messzire vetődtünk, még egy találkozással megtoldottuk a kiruccanást. Benkő Levente kedves újságíró barátunk még tavaly jelezte, hogy

ő is ismer szülőfalujában, Nagyajtán egy hasonló ifjúsági citeracsapatot, az Áfonyát, hoznánk már ös�sze valahogy a két csoport közötti ismerkedést. A jó gondolatot azonnali kapcsolatfelvétel is követte, de épp a nagy távolság miatt a találkozás sajnálatos módon egyre váratott magára. A sepsiszentgyörgyi gyermekkari találkozó azonban kitűnő alkalomnak kínálkozott a citerások találkozásához. A nagyajtai Fekete lelkészházaspár szintén nagyon lelkesen és várakozással tekintett a kapcsolatfelvétel elé, az Áfonyát ugyanis ők hozták létre és működtetik, immár két utánpótlás csapattal együtt. Hogy kettejükkel személyesen nem, csak a gyermekeikkel találkozhattunk, nem rajtuk, hanem a sors szeszélyén múlott, mivel Jutka asszonynak hosszabb svájci hivatalos ügyintézés, Levente tiszteletesnek a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen folytatott tanulmányai miatt kellett elutaznia. A Sepsiszentgyörgyön lezajlott gyermekkari találkozó után estére meg is érkeztünk hát Nagyajtára, ahol a lelkészházaspár két gyermeke, Hunor és Ágnes, valamint az aranyos Léta Rózsika néni – az Áldás Háza vendégváró mindenese – várt és mutatta be a nagyon szép és kényelmes vendégházat. A szívélyes fogadtatást követően még egy kis gyakorlásra is sort kerítettünk lefekvés előtt. Az utazás közben látottakat összegezve, a gyerekek rácsodálkoztak, hogy itt, ezen a vidéken szinte minden faluból kikerült egy-két, ha nem is mindig világszerte, de igencsak széles körben ismert tudós ember, aki komoly érdemekkel járult hozzá kultúránk megőrzéséhez, fejlesztéséhez, alakításához. Bölönben Bölöni Farkas Sándorra, Apácán Apáczai Csere Jánosra, Középajtán Benkő Józsefre, odébb, Baróton Baróti Szabó Dávidra, Kisbaconban Benedek Elekre emlékezhetünk. Nagyajta Kriza János szülőhelye, aki a Vadrózsák című első erdélyi népköltészeti gyűjtemény szerzőjeként különösen közel áll hozzánk. Az is mélyreható, különleges érzéseket vált ki az emberből, ha belegondol abba, hogy a parókia falán elhelyezett emléktábla avatásán Benedek Elek mondott méltató beszédet. De Nagyajtán született Bihari József Kossuth-díjas színész, Moyses Márton egyetemi hallgató, költőtehetség, 56-os vértanú is és még jó pár, gazdag életművet maga után hagyó ember. Érdekes észrevétele volt egyik Szederindásnak, hogy milyen sok, Erdély különféle szegleteiben született ember nyugszik a kolozsvári Házsongárdi temetőben. Hát igen, a szellemi kibontakozás és fejlődés, mint ahogy a továbbadás lehetőségei is nagyobb kulturális központokhoz kötötték a tudós embereket, de a gyökerekkel való kapcsolatot soha nem szakította el egyikük sem. Utunk átvitt Előpatakon, a hajdan sokkal szebb napokat látott, Kelet-Közép-Európa-szerte híres, ám mára teljesen lerobbant fürdőhelyen, ahol annak idején a szerb fejedelem és József főherceg is megfordult, és ott van a varrottasairól, tojáshímes mintáiról híres Árapatak is. Ilyen környezetben a citerások találkozása is csak gazdag és eredményes lehetett. Mi rácsodálkoztunk arra, hogy a Székelyföld közepén alföldi játékmódot és inkább alföldi típusú citerákat látunk, ők rácsodál-

koztak a mi vályúciteráinkra és szilágysági népdalainkra, valamint a zsoltár-repertoárunkra. A szombat délelőttöt kemény műhelymunkával töltötték a csapatok. Volt saját repertoárgyakorlás és egymástól való tanulás is, de amikor mindenki egyénileg próbálgatta a hangszerét és teljes volt a hangzavar, még akkor is kellemes volt a fülnek hallani és a szemnek látni a lázas munkába való belefeledkezést. Igencsak kameravégre kívánkozott a citerákkal zsúfolt hosszú asztalsor látványa, fölötte a sok pergő kézzel. Nem unatkozott senki, és az idő múlását is csak abból vették észre, hogy nagyon megéheztek, pedig a reggeli igencsak gazdag és bőséges volt. A hasonlóan bő és nagyon finom ebéd után, amit ugyancsak a lelkészházaspárnak és a citerás gyerekek szüleinek köszönhettünk, tettünk egy kis templom- és falunéző sétát. Megcsodáltuk az unitárius templom szép kertjét, az erődfalat és a szép templomot, amelynek helyreállítási munkálataira, amint Fekete Hunor elmondta, megvan a támogatási ígéret. Reméljük és kívánjuk, hogy mielőbb valóra is váljék ez az ígéret, mert nagyon ráférne és megérdemelné az építmény. Hasonló csodálattal néztük a templomban a faragott kőszószéket, a festett eskető székeket, melyeknek jelképüzenete annyira hasonló a kalotaszegihez. Ellátogattunk a református templomhoz is, majd visszatérve a közösségi ház gyülekezeti termébe, itt került sor az úgynevezett gála-műsorra, amelyen az Erdővidék televízió is jelen volt. A műsorban mind a négy csoport bemutatkozott: az amúgy Fekete Judit tiszteletes asszony által vezetett, most Hunorra bízott Áfonya, az apróbbak alkotta Kikerics és a Középajtán működő Motolla csoport, melyeket szintén Fekete Hunor irányít, valamint az alulírott által életre hívott szilágysomlyói Szederinda citeracsoport, Gáspár Attila tanár úr zenei vezetésével. A saját repertoárjukból kialakított bemutató után merészen és sikerrel vágtak bele mindannyian a délelőtt folyamán egymástól tanult énekek közös előadásába. A Szederinda két népdalt tanult az Áfonyától, az ő repertoárjuk pedig két szilágysági népdallal és egy zsoltár lejátszásával gyarapodott. Ezek után már csak a gyors búcsúzkodás maradt hátra, hiszen az út hazáig is épp olyan hos�szú – bár mindig rövidebbnek tűnik az élmények újraélése miatt –, mint oda. Mind a Kodály szellemében tartott találkozó, mind a nagyajtai citerásokkal való megismerkedés igen tartalmas volt, és nagyon kellemes emlékeket hagyott a csoport minden tagjában. Nagyon szép és eredményes két napot töltöttünk a gazdag irodalmi és történelmi múltú Erdővidéken, mindannyian szellemiekben és lelkiekben gazdagodva tértünk vissza. Reméljük, az Áfonyával és utódcsapataival kötött együttműködés tartós és továbbra is eredményes lesz, mint ahogy azt is, hogy alkalomadtán hasonlóan tudjuk mi is fogadni az Áfonya látogatását.

Széman Rózsa

19

Galéria

Szekernyés Márton emlékére (1924–2004) Valamennyien hajlamosak vagyunk a feledésre. Azok a dolgok, tárgyak, amelyek egykoron nagy örömet okoztak számunkra, idővel vesztenek fontosságukból, személyes értékükből, vagy csupán megfeledkezünk róluk. De Szekernyés Márton bőrből készült használati tárgyait – mappáit, íróasztali készleteit, oklevél- és plakett-tartóit, falinaptár tartóit, fotóalbumait, térplasztikáit, bőrképeit, dobozait – ma is szívesen vesszük kézbe és valós díszei otthonunknak. Az idő vasfoga nem fog rajtuk, bár azt gondolhatnánk, hogy a bőr nem tartozik az időtálló anyagok közé. Szekernyés Márton esetében is érvényes az állítás, hogy a festő, a grafikus, a szobrász, általában a művész, munkáiban vall koráról, önmagáról. A művek beszélnek mestereik helyett. Az anyag amivel dolgoznak és amelynek titkait kutatják egy egész életen át, formába foglalva mindazt, ami érték a művészetben. Ő a bőr titkait kutatta mindhalálig. Édesapja, aki a Dermata cipő- és bőrgyár megbecsült mestere és az ország egyik legjobb bőrfinomító szakembere volt, megkérte kollégáit, hogy vezesŐsz

20

Mátyás király szobra Kolozsvárt

sék be fiát a bőrfinomítás minden fortélyába. A bőripari szakma szeretetét édesapjától örökölte. Mivel a gyár területén cseperedett fel, már gyermekévei alatt elsajátította a bőrfinomítás minden fázisát a nyersbőrtől kezdve a kirakatokban látható fényes cipőkig, táskákig, kabátokig. Szekernyés Márton 1924. szeptember 2-án született Marosvásárhelyen. Középiskoláit Kolozsváron végezte, majd 1949-ben a Bolyai Tudományegyetemen szerzett vegyészi diplomát. 1949 és 1955 között a kolozsvári Középfokú Bőripari Iskola szaktanára volt, majd 1955 és 1984 között a volt Dermata (később Herbák, ma Clujana) cipő- és bőrgyár mérnöke. 1958 és 1964 között a Finombőrgyár részlegvezetője, majd 1984-ig, nyugdíjba vonulásáig a Kísérleti Laboratórium főkutatója. A bőr feldolgozása ősidők óta ismert. A nyersbőrt nyúzás után tartósítani kellett, hogy ruhadarabokat, vadászfelszerelést, lábbelit készítsenek belőle. Az eljárás akkor még nagyon kezdetleges volt. Napjainkban a bőrt használati tárgyak, faliképek, lámpák stb. készítésére is felhasználják, otthonossá varázsolva a lakást. A bőr tartósításának lényege a víztartalom minimálissá csökkentése, amelynek két közismert módszere a szárítás és a sózás. Igen gyakori a kettő összetett alkalmazása is. A konzervált, száraz bőrök összetapadt rostjait áztatással újból felpuhítják, hogy a kikészítő szerek be tudjanak hatolni a bőrbe. Ezt a műveletet követi a meszezés, a mésztejben való

áztatás, amikor is a felhám nyálkahártyája szétroncsolódik. Ezután következik a szőrtelenítés, húsolás, színelés, majd a mésztelenítés, pácolás és cserzés. Valójában ez utóbbi a legösszetettebb, leghosszabb. Ezeket az eljárásokat Szekernyés Márton már gyermekkorában édesapja mellett elsajátította. A következőkben aztán tökéletesítette őket, nem véletlen az a 11 szabadalmi bejegyzés, no meg a több mint 50 újítás, amit az évek során a magáénak tudhatott a bőrfinomítás és bőrfeldolgozás terén. A művészettörténet valójában két művésztípust ismer: azt, aki már fiatalkorában valósággal berobban a művészetbe és folyamatosan alkot, és egy későn érőt, aki alig negyvenéves korában érik be és alkot maradandót. Úgy érzem, elég, ha Csontváry Kosztka Tivadart, vagy közelebbit, Györkös Mányi Albertet hozzuk fel példának. Nos, Szekernyés Márton ez utóbbi művésztípushoz tartozik, akinek igen sok munkával sikerült a bőrrel való mesterséget valódi művészetté fejlesztenie. A Dermata gyárban kezdte, egy jó mester mellett, aki szép dolgokat készített bőrből, de csak nagyvonalakban, a kontúrokat érzékeltette. Ekkor kezdett el két síkban dolgozni, bőrből szobrászkodni, nagy súlyt fektetve a bőr színezésére is. Azt vallotta, hogy a festéssel nem szabad tönkretenni a bőr természetességét, a színeket nem szabad keverni, mert akkor minden meghal. Miután megadott egy alapszínt, föltett egy réteget, ami nem engedte a színek összemosódását. Ebben nagy segítségére volt, hogy a Népfőiskolán elvégzett három évet a grafika szakon. Itt megtanult olajjal festeni, és rájött arra, hogy a bőrön ugyanazt a hatást lehet elérni, mint a festővásznon vagy a papíron. Ebben az irányban kísérletezett tovább. 1984-ben, nyugdíjazása után már csak ennek élt. A bőrrel kezdett szobrászkodni, hihetetlen formákat adva neki egy szimpla spatulával. Miután megnedvesítette a bőrt, a spatulával domborította elölről és a visszájáról. Szekernyés Mártont nem kell különösebben bemutatni, hiszen több mint négy évtizede munkái hétköznapjaink szerves tartozékai. Finom művű bőrmappái, levéltárcái, táskái, gazdag és változatos motívumokkal díszített, árnyalt és színezett dobozai – hogy csak néhányat említsünk – meghitt, kedvelt használati tárgyaink közé tartoznak. A bőr sajátos anyaga egy izgalmas, új világot jelentett számára, számtalan lehetőséggel, amellyel kiváló rajztudása segítségével szerencsésen élt is. Egy olyan műfajt fejlesztett ki, amelyet kevesen művelnek. Hozzájárult ahhoz, hogy másképp lássuk és érzékeljük a világot. Ahogyan Kepes György írja: „Korunk fogyatékossága abban mutatkozik meg, hogy nem képes megteremteni külső és belső gazdagságunk összhangját. Nélkülözzük az érzékek mélységét, az érzékenységnek azt a skáláját, amely szükséges ahhoz, hogy megtarthassuk azokat a javakat, amelyeket a tudomány és a technika megfogható közelségbe hozott. Azok az ábrázolásmódok és jelképek, amelyeknek segítségével

Szent György-szobor

otthonossá tehetjük számunkra a természet újonnan láthatóvá vált vonásait, csak akkor fejleszthetők ki, ha minden képességünket a teljesség igényével aknázzuk ki, egyaránt magunkévá téve a tudós agyát, a költő szívét és a festő szemét”. Szekernyés Márton szakít az ismert grafikai hagyományokkal, és bőrre rajzolja, domborítja és színezi munkáit. Portrédomborításai kiemelkednek gazdag életművéből. Ezek a portrék valójában a reliefszobrászatban gyökereznek. A bőr sajátos anyaga új, kevésbé feltárt világot jelentett számára. Szerencsésen használja a fény- és árnyékhatásokat. A jobban kiemelkedő domborítások világosabb színűek, a mélyebb hajlatok sötétebbek. Ezáltal ér el rendkíLovasok

21

John Wayne

22

vül szép plasztikai hatást. Talán portréiban érződik leginkább kiváló rajztudása, formaérzéke. Az anyag előkészítése, formázása, domborítása, majd színezése a hosszú évek alatt összeérett. Minden sejtjében érzi a bőrt, ismeri minden rejtett titkát és ezt kiváló rajztudásával társítva rendkívüli alkotásokat kelt életre. Sokat ad a színezésre, ahol egy sajátos módszert alkalmaz, amit az évek során kísérletezett ki. A bőrt a szokásos halzsír helyett műzsírokkal kezeli, és olyan anilinokkal festi, amelyek színtartóak és időtállóak. Portréi közül kiemelkednek: Édesapja, Petőfi Sándor, Kós Károly, a Davis Kupa teniszezőinek, George Enescu portréi és mások. A Román Tenisz Szövetség többször felkérte, hogy készítsen portrékat kiemelkedő játékosairól, így készített Ilie Năstaséról, valamint Ion Ţiriacról egy-egy nagyon sikeres portrét. A későbbiekben Năstase felkérte, hogy készítsen portrét az egész családjával. Különböző közéleti személyiségek fordultak hozzá megrendelésekkel: sportolók, művészek, politikusok. Így készítette el Todor Zsivkov bolgár kommunista diktátor portréját, majd amikor egyik romániai látogatása során Zsivkov Besztercére jött vadászatra, a kolozsvári bőrfeldolgozó gyártól kapott megbízást egy teljes vadászfelszerelés elkészítésére, valamen�nyi darabot vadászjelenetekkel díszítve. Munkásságának külön fejezetét képezik lovas képei. Lófejek, ágaskodó lovak, vágtató lovak, amelyeket a térbeliség és a dinamizmus jellemez elsődlegesen. Szekernyés Márton maga is aktívan sportolt. Fiatalabb korában atlétaként volt erdélyi bajnok, majd

második helyet ért el egy országos öregfiúk-teniszbajnokságon. Hosszú évekig tartó tenisz-pályafutása során az öregfiúk korosztályában a 8. helyre tornászta fel magát az ATP világranglistán. Egyébként is egész családja a sportnak élt. Felesége 1949-ben országos asztalitenisz-bajnok volt, fia, Péter a sportszervezésben és -vezetésben találta meg hivatását. 1988-ban Ion Ţiriac beajánlotta az Amerikai Egyesült Államok teniszcsapata játékosainak, ennek nyomán készült el John McEnroe és Jimmy Connors portréja. Az 1984-ben Los Angelesben rendezett nyári olimpiára a protokoll ajándékok elkészítésére kapott megbízást. Abban az időben bevett szokás volt, hogy a gyár az államelnök és pártfőtitkár Nicolae Ceauşescunak minden évben ajándékokkal kedveskedjen. Ebben az időszakban olyan képek születtek, amelyek az elnök megvalósításait mutatták fel. Külön felszólításra a kommunista diktátort és feleségét minden képen meg kellett fiatalítania. 1985-ben megbízták egy bőr bútorhuzat elkészítésére a Cotroceni-palotába, ami nagy kihívás volt számára. 2004 szeptember21-én halt meg Kolozsvárt. Szekernyés Márton minden munkájában szerencsésen ötvöződik a művészi hajlam és a bőr, mint természetes anyag megmunkálásának minden fortélya. Szekernyés Márton maradandót alkotott egy nemes, de kevésbé használt anyagból, a bőrből. Ezt a műfajt kevesen művelik mifelénk, de neki sikerült hátrahagynia egy utódot, aki az ő nyomdokain halad – ha nem is szigorúan az általa elindított irányba. Balázs László sokat tanult Szekernyés Mártontól, egy külön világot alakított ki magának: a bőrplasztika világát, ami mindössze néhány évtizede épült be a köztudatba. Csoportos kiállításai: 1969: Megyei képző- és díszítőművészeti kiállítás, Kolozsvár; 1974: Megyei képző- és díszítőművészeti kiállítás, Kolozsvár; 1975–1981-ig: az Amatőr Képzőművészek Szövetsége által szervezett kiállítások; 1977: Országos Fesztivál; 1981: Országos Fesztivál. Egyéni kiállítások: 1981, 1986: Kolozsvár; 1991: Kolozsvár, a Clujana Bőr- és Cipőgyár fennállásának 80. évfordulója alkalmából; 1992: Budapest; 1993: Mannheim, Németország; 1997: Kolozsvár, Képzőművészeti Galéria; 1998: Kolozsvár, Kisgaléria; 1999: Budapest.

Takács Gábor

Enciklopédia

A schengeni vakvágány (2.) A Művelődés áprilisi számában közölt gazdaságpolitikai elemzésünk eddigi lényege röviden így foglalható össze: esélyeink és a kilátások 2013 tavaszán nincs mitől javuljanak. A fő okok a teljesség igénye nélkül: – a 22 éves bűnös és káros nagyprivatizáció több mint 80 százaléka helytelen volt, felszámolta a nemzeti nagyipart és végzetesen rontotta a gazdasági növekedés esélyeit. A felelős a cinikus, arrogáns és szabad lopásra szakosodott politikai elit. – A mezőgazdaság és úthálózat modernizációjának elszabotálása, hiszen 22 év alatt, talán 200 km autósztráda sem készült el, de legalább közel ötszörös áron. – Elnapolták a stratégiai befektetők hazai sátorverését. – A mezőgazdasági termékek és termények behozatalának volumene ijesztő, nincs kihasználva a termőföld közel 40%-a. Tönkrementek az öntöző berendezések és melegházak. Hasonlóan rossz a helyzet a nagy gyümölcsültetvényekkel. – A mindenkori kormányok és politikai elit felelőssége (a 360 napos Ponta-kormány is ludas) vitathatatlan, hiszen rossz a kormányzás az 1990-es privatizáció elkezdésétől és 2013-ban is.. A fentiek egyenes következménye, hogy nincs okunk túlzott optimizmusra, illetve az önámításra és bedőlni a kincstári derűlátásnak. Közel egy éve a nacionalizmus kísértetei újra előjöttek. Marad nekünk kisebbségi magyaroknak pesszimistáknak lenni a görög és ciprusi modell után moldvai aláfestéssel. A Ponta-kormány által meghirdetett költségvetési konszolidáció sokkal keményebben érezteti hatását, a szigorúság és nyilvánvaló pénzügyi megszorítás nem segít és a világon sehol sem segített abban, hogy beinduljon a várva-várt minimum 1,5-2 százalékos gazdasági növekedés. A sok-sok kényszermagánosítás nem old meg semmit, tehát marad a recesszió. * A betarthatatlan választási ígéretek (2012. november-december) ez év közepére nyilvánvalóan halmozódnak, és a gazdasági növekedés hiányában nincs fedezet fizetésemelésre és a nyugdíjak indexálására, a várhatóan magas infláció arányában. Az eladósodás és az újból beharangozott adóemelések semmi jót nem ígérnek az átlagpolgárnak. Erről írja a világhírű magyar származású öreg-ifjú Soros György, hogy az euró zónában mindenáron növelni kell a fogyasztást és a munkahelyteremtést. Soros György azt állítja, sürgősen hagyjunk fel a protestáns puritanizmussal és szakítsunk a német modellel, az eddigi EU-politikával, aminek lényege az elvonás és a takarékosság.

A bankoknak azonnal meg kell hitelezniük a mezőgazdasági termelést és nem az államot, hanem a nagy-termelőket Közép-Kelet-Európában is, így a termelői láncok sokszorosítják a befektetett tőkét és gyorsítják a fogyasztást. Az új iparosításról rengeteget beszéltek, de itt nálunk egyelőre mesélnek, mert a források nem elégségesek, és a rizikótényezők egyelőre sokasodnak nemcsak Spanyolországban vagy Olaszországban, hanem a Koreai-félszigeten és Amerikában is. Kínában viszont mind nőnek az ingatlanárak, tulajdonképpen Kínában a motor egészséges és lesz gazdasági növekedés is. Ami Romániát illeti – esélyeinket és a kilátásokat – 2013. április végére köztudottá vált, hogy 2013, 2014 és 2015 nem lesznek a gazdasági felemelkedés évei és meghallgatva a munkaügyi miniszter legutóbbi expozéját, a konklúzió egyértelmű és felette pesszimista. Nincs lehetőség több mint négymillió nyugdíjas helyzetének javítására, mert a gazdaság, amely sántikál, nem tud kitermelni még 3-4 százalékos nyugdíjemelést sem. Mert a belátható növekedés jelentéktelen, jó lesz ha eléri az egy és fél százalékot. Ez hihetetlenül kevés egy ilyen szegény országban, ahol a tőzsdei árfolyam-emelkedés nem szűrődik át a reálgazdaságba, és a háztartások többségében a lakosság csökkenti a kiadásokat, takarékoskodik, mert nem bízik a politikusokban és a román gazdaság teljesítőképességében. Tehát marad a Soros György üzenete mint egy új paradigma: szakítsunk a német puritanizmussal, ebből elég volt, növelni kell a lakossági fogyasztást és az állami fogyasztást is. Az öreg-ifjú agykombájn sugallata egyértelműen első időben magas inflációt generál(hat), de beindítja a termelést és növeli a fogyasztást állami szinten és a háztartásokban is. Soros üzenete felette világos, újszerű, de egyszerű: Németország lépjen ki az eurózónából és vegye át az amerikai modellt, ugyanakkor ha elfogadják a tőkepiacon a nemzeti kincstárjegyeket, akkor az új tőke Nyugatról, a bankok segítségével, eljut a reálgazdaságba. Megérkeznek a stratégiai befektetők a reálgazdaságba, az ipar, a mezőgazdaság, az erdőgazdaság, az építkezések és az energetika legérdekeltebb itt a Balkánon. Más nagy gazdasági elemző– többek között John Greenwood Nagy-Britanniából – és befektetők is állítják és követelik a politikusoktól a szakítást a pénzügyi szigorításokkal, mert ha ez folytatódik, akkor jön a vég nélküli depresszió. A nagy bankok konzervatív gondolkodása és időhúzása Görögország és Ciprus esetében bebizonyította azt, hogy a költségvetési megszorítás rontja a helyzetünket, és ki kell találni egy új gazdasági stratégiát, ami ös�-

23

24

szehangolja a tátongó ellentmondást, azt ami az új dal 2013-ban, pénzügyi-költségvetési konszolidáció (óriási szigorúsággal, ami elbizonytalanodást okoz a költségvetési intézményekben) és a gazdasági növekedést (mindenekfelett). Ebben az évben végre megtudhatjuk, hogy Románia mit is választ. A protestáns puritanizmust, az óriási takarékossági hullámot és a sok-sok csődeljárást, vagy a magas inflációval járó növekedést. Hogy mi történik az államadóssággal és az óriási felgyülemlett adósságállománnyal, az a jövő titka, de talán a nagy bankok már ismerik III. Napóleon példáját: a nagyipar hitelezésével megteremtették az acélipart és kapitalizmust is Franciaországban. Véleményünk szerint a jelenleg domináns szociáldemokrata vezetés (itt és most) ellentmondásba kerülhet és szakítani fog a jobboldali liberális stratégiával és a Nemzeti Liberális Párttal, ami inkább Soros-párti, és mint vállalatösztönző egy életerős kapitalizmus felé közelít. Szerintünk, ha 2018–2020-ig eljutunk az euróhoz, nem is lenne rossz. Tehát 6-7 év nem a világ egy ilyen bonyolult gazdasági válsághelyzetben, de ami minket illet, mi gazdaságunk és pénzügyeink bajai sajátos román belső mikrokozmoszunkból erednek, ezért gazdasági bajainkat kell orvosolni, de nem kesztyűs kézzel. Ahogy a latin közmondás mondja: a rendkívüli időkben rendkívüli lépések szükségesek. A szakirodalom a kormányzati célokat tekintve – a gazdasági feladatok sorrendje tekintetében – a következőket jelöli meg: egy kapitalista piacgazdaság esetében (Kína, Dél-Korea, Vietnam piacgazdaságban él és termel, de a politikai berendezkedés közel áll a kommunizmushoz, sok-sok ázsiai kivétellel, beágyazottsággal): – A gazdasági hatékonyság fokozása állami szinten, miután megoldódott a tartható egészséges gazdasági növekedés. – A jövedelemelosztás javítása és optimizálása, mivel három különböző érdekcsoport csap össze: a munkavállalók szakszervezeteikkel, az állam, amely szabályozza a munkaerőpiacot, és a harmadik a patronátusok, akiknek a fő elvárásuk a maximalizált profit mellett a kutatás és fejlesztés hozzáigazodása (adaptálása) a globalizált piac technikai haladásához. Világos, hogy a piac az úr, amely változik, átalakul és diktálja a feltételeket, ha tetszik, ha nem a szakszervezeteknek vagy munkavállalóknak. – A gazdaság stabilizálása makrogazdasági eszközökkel, de főleg a Nemzeti Bank, Világbank, IMF és más nagy hitelező és érdekcsoportok figyelembevételével mint EU, NATO, illetve OPEC. Csak úgy csemegeként állítom, hogy a makrostabilizáció Románia esetében számításba kell hogy vegye a volt Szovjetuniót is. Ez az elvárás jó prognózisokat, terveket és őszinte alapon álló gazdasági előrelátást, tervezést is követel, amit aktualizálni kellene több szemszögből is. – Nemzetközi gazdaságpolitika megtervezése, kialakítása részletekbe menően is és ennek érvényesítése az EU által láttamozott több évre szóló költségvetés elfogadására. A kedves olvasó nyilván tudja, hogy a fenti elvárásokból az utóbbi 22 évben alig valósult meg vala-

mi, mert a kormány rosszul állt a gazdasági racionalizmussal és a közérdek érvényesítésével, mert amit örököltünk, hibás struktúra volt, amit nem sikerült modernizálni. Az EU által diktált és követelt jogharmonizáció és az Acquise Communitaire átvétele, reméljük, hoz valamit a jogászoknak és azoknak a fiataloknak, akik Brüsszelben, Strassburgban, majd Trierben kaptak köztisztviselői beosztást, vagy Nyugat-Európába készülnek. * 2013. május 6-án volt négy éve annak, hogy az államelnök bejelentette, 25%-kal csökkenti a közszféra összes alkalmazottainak fizetését, bizonyos társadalmi juttatásokat 15 s a nyugdíjakat is 25%-kal meg akarta csonkítani. A nyugdíjasok tiltakozása miatt, a 15%-os vágás helyett felemelte a forgalmi adót 15-ről 24%-ra, halálos ütést mérve a fogyasztásra. A 24%-os ÁFA ma is érvényben van, és magával hozta az általános áremelkedést, inflációt, szegénységet, a munkahelyek megszűnését. Jelenleg is az áremelések tengerében evezünk, hiszen a magas ÁFA érinti a villanyt, a gázt és minden állami vagy magánszolgáltatást, ami a civilizációval jár, így a lakosság a kárvallott a magas rezsiköltség és az alapvető élelmiszerárak növekedése miatt. A mai napig nem tudjuk a pontos és közgazdasági szempontból elfogadható indoklását annak a május 6-i páratlan drasztikus lépésnek, ami nem volt az EU-ban, sem Görögország, sem Ciprus, sem Írország nem tett ilyet polgáraival. Ez a durva beavatkozás egyértelműen felveti a kérdést, hogy milyen a gazdaságunk tulajdonképpen, ha az államelnök átveszi a kormány jogkörét. Hogyan viszonyul a piac a nagy dilemmához, állam vagy piac? Ki is dönt a sorskérdésekben (gazdasági, pénzügyi, vagy katonai vonatkozásokban). Erre a kérdésre nem tudunk válaszolni, mert a kormányzatnak be kell avatkoznia az egészséges gazdasági környezet kialakításába és fenntartásába, de ehhez szükséges a törvénytisztelet, a szerződések betartása, az oktatás fejlesztése s az egészségügyi rendszer és a szociális kérdések orvoslása. 2013 májusában nem sikerült elfogadni az új egészségügyi törvényt, igazságos alapon megoldani a nyugdíjasok problémáját, de a magánszektort sem tudta kimozdítani a holtpontról. Sajnos fájdalmas, hogy a kormányzati melléfogások egyenes következménye, hogy az EU 27 országából a 26-ik helyen veszteglünk, és reménykedünk a schengeni rendező pályaudvaron várva és kunyerálva a bebocsátást. Ennek a munkaerőpiac szempontjából és útlevél tekintetében lenne jelentősége. Mi és a bolgárok vagyunk a kullogók, ahol a kommunista rendszer legutoljára szűnt meg. A bukott modell, a kommunizmus szovjet változata után nehéz eldönteni, hogy mi következhet, hiszen eltelt közel 24 év a ‘89-es nagy fordulattól. Szerintünk a négy alaptényező összehangolására kell koncentrálnia a jelenlegi kormánynak, ami nem elég jobboldali, de tulajdonképpen csak a párt neve, aki vezeti a koalíciót, szociáldemokrata. Az összes parlamenti párt közül csak egy állítja, hogy

baloldali, a többiek mind jobboldaliaknak vallják magukat. Itt, a Balkánon, félő, hogy nem veszik túl komolyan a politikai-gazdasági doktrínákat. Ha a pártok állításait komolyan vesszük, logikusan következne, hogy ezután csak jobboldali kormányzás jöhet, amelyik összehangolja az emberi erőforrásokat (leromlott humántőkét), természeti erőforrásokat (jelentős részét irracionálisan kiárusították) és a szükséges nemzeti tőkefelhalmozást, illetve a rendelkezésünkre álló technológiát (amit meg tudunk venni a létező forrásainkkal). Ehhez harmonizálni kell a gazdaság intézményeit a globalizáció elvárásaival és ki kell termelni azt az állami köztisztviselői réteget, amely a mindennapi politikától független, de a politikusoktól is. Ez bizony soká fog tartani, de nem lehet kikerülni, ha az államadminisztrációt józanul és őszintén meg akarják újítani. Következik tehát egy új Alkotmány s egy új közigazgatási reform. Tehát újból egy átmeneti korszak kezdődik már a második félévben, és új piaci átmenet és új árak várhatók. Esélyeink és kilátásaink tekintetében arra az álláspontra jutottam az első részben említett közel 45 éves közgazdasági tapasztalatom után, hogy a J. M. Keynes doktrína Románia esetében is hatékony és alkalmazható lehet. Részben a laissez faire, ez azt jelenti magyar értelmezésben, hogy hagyj szabadon cselekedni minden gazdasági szereplőt, és ne avatkozz be, mert a piac sok jó megoldást teremt és létrejön a piaci egyensúly is. Másrészt szükséges az állami beavatkozás is a közérdek érvényesítésére. Ez nem jelenti azt, hogy rövid távon egyensúlyba kerül a termelés, a kereslet és kínálat minden piacon. 2013-ban nyilvánvaló, hogy a több mint 15 ármegállapító és szabályozó hatóság, amely a gáz, villamos áram, közművek, üzemanyagok árát szabályozza, akár a turizmust, a telefonszolgáltatást és IT-t, szükséges, hogy okos döntésekkel szolgálja a közérdeket. A tőke, a kölcsönök- és hitel esetében is szükséges az állami beavatkozás, akárcsak a részvények és értékpapírok piacán. A korlátozott állami beavatkozás nem kerül ellentmondásba a közgazdaságtan alapító atyja, Adam Smith tantételével: a láthatatlan kéz doktrínájával. Ezt eddig nem cáfolták meg, mert a kapitalista termelés mozgatórugója a profit. Az állam beavatkozása in principe káros. Kompetitív gazdaság csak akkor képzelhető el, ha a piac működik, s a gazdasági verseny létrehozza az egészséges, jól működő piacot, ami önszabályozó, és kitermeli a közérdeket és a közjót. A kormányok mind ismétlődő melléfogásai helyett sokkal olcsóbb és demokratikusabb a piacra bízni a döntést. A piac diktál és minden a piacon dől el, ha a piaci intézmények korrektek és igazodnak a fogyasztók elvárásaihoz. Csődhelyzetben ez nem érvényes, ideig-óráig a kormány dönt. A piac harmonizálja a legjobban a magánérdeket a társadalmi közérdekkel, közjóval egy méltó életszínvonalért. Ellenkező esetben ketyegnek (már most májusban is ) a szociális bombák, ezek közül néhány: a közel 40%-os szegénység, a munkahelyek hiánya, a mezőgazdaságban dolgozók helyzetének rendezetlensége, az egészségügyi szolgáltatások hiányos-

ságai, a fenntartható gazdasági növekedés hiánya , az energetikai szféra függetlensége a külföldi szállítóktól, a tanügy és a környezetvédelem krónikus primitivizmusa. A legveszélyesebb időzített bomba az állami egyedáruságok csődhelyzete és a nagy állami iparvállalatok privatizációjának elodázása. Élni nem hagyták őket, de meghalni sem, mert a csődeljárást közel 15-20 éve elnapolják, és most június az egyik jelentős határidő. A labda egy jobboldali kormány térfelén van, akinek gyorsan és helyesen cselekedni kell, hiszen a bomba ketyeg. Üzenetünk a latin közmondás, amire már céloztunk: Extrema malis, extrema remedia. Lesz-e elég bátorsága a fiatal miniszterelnöknek – aki már konfliktusba került az igazi jobboldaliakkal, a nemzeti liberálisokkal – meghozni a fájdalmas, népszerűtlen, de elnapolhatatlan döntéseket, amelyek újból munkahely-elvesztéssel, szakszervezeti ökölrázással és beláthatatlan következményekkel járhatnak? Addig is jó volna tudni és bejelenteni, hogy mikor rendeződik az életszínvonalbeli szakadék Románia és az EU között. És miért nem használták fel gyorsan és hatékonyan az uniós forrásokat csak 14%-ban, ez egy óriási elszalasztott lehetőség, amivel a szociális problémákat hatékonyan lehetett volna kezelni az utóbbi három évben. * Ebből a rövid tanulmányból nem sugárzik különösebb optimizmus, mert a 2012-es decemberi új kormány keveset bizonyított, nem állja választási ígéreteit, s ráadásul a geopolitikai helyzet sem javult, decemberre várjuk a schengeni döntést. Az eltelt három hónap alatt, amikor a megírással foglalkoztam, mindig arra a következtetésre jutottam, hogy Romániában lassan megy a modernizáció, és a szemléletváltás nemcsak a gazdasági intézményekben, hanem az élet minden területén stagnál. A paradigmaváltáshoz még sok víz kell hogy lefolyjon a Szamoson, de még több a Dimbovicán. Az államelnök által meghirdetett intézményreform kilenc év alatt kevés jót tud elkönyvelni. Jelenleg a kormányzó pártok ifjú titánjai be szeretnék fejezni 2013 végére a helyi államigazgatás átszervezését, karcsúsítás és főleg a gazdasági hatékonyság szempontjából, de főleg a sok költségcsökkentés – én nem hiszem, hogy sikerülhet. A paradigmaváltás lényege az lenne, hogy megváltozzon a viszony és a kapcsolat – a közel százéves beidegződés – az ügyészség, bíróságok, karhatalom, minisztériumok, központi állami intézmények és az adófizető polgárok között. Egy emberközelibb és korrupciómentesebb intézményrendszert kell létrehozni, de ez sajnos nagyon lassan megy. Marad egyelőre a sorban állás közhivatalokban, ahol az adófizető polgárt nem tisztelik. Kísért a gazdasági intézmények és a központi államadminisztráció beágyazottságának traumája, a törzsgárda óriási mértékben mélyen be van ágyazódva abba a román társadalomba, amely az ortodox tekintélyelven nevelkedett, és ahol súlyos értékválság van.

25

A beágyazottság a román valóságba, amint már jeleztem, közel száz éve tart, és ezt a köztudat nem ítéli el, elfogadja a csalást, törvényszegést és az alapelv az, mindent el lehet intézni valakivel, aki kijárja azt, így a reform egy nagyon időigényes folyamat elé néz. A kapcsolathálók átszövik az egész román gazdaságot, intézményrendszert és társadalmat, és ezen a közel tízéves proletárdiktatúra sem tudott változtatni (1947–1957). Ilyen következtetés után nyilvánvaló a kedves olvasónak, hogy a román gazdaság és pénzügyek új intézményeinek megformálása elsősorban a beágyazottság problémájába ütközik. Ezen kérdések tisztázását, elemzését vegyük ki a közgazdaságtan témaköréből és utaljuk át a szociológia térfelére. Csak úgy mellékesen, Polányi Károly neves magyar szociológus és gazdaságtörténész foglalkozott

elsők között a világon a gazdasági folyamatok társadalmi beágyazottságával. Polányi Károly a proletárdiktatúra heves ellenzője volt és 1919-ben örökre elhagyta Magyarországot. A New York-i Columbia Egyetemen folytatta kutatásait, amelyek alkalmasak a civilizációs problémák és evolúció feltárására, jelentős munkásságát érdemes tanulmányozni 50 évvel halála után is. A beágyazottság traumája olyan kezelést igényelne, amely összefügg a nemzeti identitástudattal és mindazzal, ami a román nemzeti állam kialakulása, 1921 óta történt. Az elitek, mindenkori vezetők és a lemaradt, nyomorban élő, tengődő, de tűrő, ami lehet a lakosság kétharmada is. (Röviden: a puliszka nem robban, csak fortyog!)

Neményi József Nándor

Templom jobbágya, megye zsellére

26

Bárth János könyve* azok föltevését igazolja, akik a korábbi évtizedekben Erdélyben járva két dologban reménykedtek: a tudományos vizsgálatok majdan beköszöntő szabadságában és ennek nyomán ismeretlen néprajzi és történeti jelenségek föltárulásában. „A templom jobbágya, mint társadalom- és egyháztörténeti fogalom nem tartozik a túlkutatott, túlírt témák közé. Jószerével alig van érdemleges nyoma az erdélyi irodalomban. A föltehető előfordulások jobbára apró adatközlések és más jellegű adatok tengerében megbúvó kommentár, magyarázat nélküli említések” – írja könyve bevezetőjében a szerző (5. l.), s ezzel tudatja, hogy úttörő munkát tart a kezében olvasója. A templom jobbágyai (megye zsellérei, eklézsia árendásai) Erdély kései feudális társadalmának sajátos jogállású csoportját alkották. A templom jobbágyát földesurához, az egyházközséghez (eklézsiához), székelyföldi megnevezéssel „a megyéhez” különleges, leginkább a libertinusokra emlékeztető viszony fűzte. Minthogy nem volt jobbágy telke, úrbéri értelemben nem számított jobbágynak. A templom földjén, a templomhoz tartozó birtokon lakott, azt művelte, és kötelessége

volt a templom meg a plébánia védelme, óvása. Az általa adott csekély szolgáltatást (járadékot) kizárólag a templom céljaira fordíthatták. A templom jobbágya nem azonos a plébániai birtokok telki állományú jobbágyával, aki a pap, kántor, tanító javadalmazását, a „megye” fenntartását szolgálta. A státus eredetét Bárth nem vizsgálta. A 17. század első felénél előbbről egyelőre nem kerültek elő róla források. A templom jobbágyai általában önkéntesen szegődtek, a helyi társadalmak perifériáján helyezkedtek el. Gazdasági erejük, munkájuk súlya nem volt jelentős, ám nem is elhanyagolható. A jobbágyfelszabadítás nem hozott életükbe komoly változást, de a bérlőkéhez hasonló jogi kapcsolódásuk (vagy annak emléke) átalakulva kivételes esetekben máig megmaradt. A könyv egyik érdeme a szabadalmas Székelyföld sokrétű, késő feudális társadalma egyik különleges csoportjának a „fölfedezése” a szaktudomány számára. A másik fontos eredmény a 18-20. századi Székelyföld mindennapjai, gazdálkodása, életmódja, közelebbről az erdélyi magashegyi medencék, továbbá az alpi (havasi) és szubalpi területek elsősorban anyagi kultúrája, azon belül főleg a természeti környezettől erősen

függő földművelés és állattartás ismeretgyarapító bemutatása. A teljesség igénye nélkül példaként említjük az örmény állattartók havasi bérleteit, a transzhumáló „berszányokat”, a Moldvába járást. A kutatást behatárolta az írásos források hiánya, illetőleg szerencsés fennmaradása. Ezért csupán néhány település részletes vizsgálatával foglalkozik Bárth János. Háromszékről, pontosabban az egykori Kézdiszékről Ozsdola, Gelence, Hilib és Lemhény, Csíkból és Gyergyóból Csíkszentmiklós, Gyergyószentmiklós, Ditró szerepelnek a könyvben. A jogi helyzet azonossága mellett, helységenként eltérhetett a templom jobbágyainak életmódja. Csíkszentgyörgyön például nem a zárt településen laktak, hanem a „megye” távoli gyimesi birtokain, ezáltal jelentékeny részt vállalva a völgy benépesüléséből. A kötet csaknem kétharmadát kitevő, gazdag okmánytár 112 első közlésű iratot tartalmaz. Jórészt ezekre hivatkozik a terjedelmes tanulmány. Függelékként fontos fejezet a témakörön mes�sze túlmutató terjedelmes szómagyarázat, vele együtt a szó- és tárgymutató. A részletesen elemzett törzsanyag és a Székelyföldön kívüli szórványadatok alapján megfo-

galmazódhat bennünk, amire a szerző is óvatosan utal, hogy a jelenleg ismertnél alighanem nagyobb földrajzi térségben elterjedhetett a templom jobbágya mint társadalmi intézmény. Nem szólva az ezúttal mellőzött más felekezetekről, melyek körében ugyancsak fölbukkantak nyomai a régebbi szakmunkákban. A kötet rövid utószavában az írásos források megtalálása és a terepmunka nehézségeiről, vala-

mint a kutatási lehetőségek esetlegességeiről olvashatunk. Bárth János több mint két évtizede kitartó szorgalommal, eredményesen kutatja Erdély néprajzát és történetét, jórészt a romániai magyar kutatókat kevéssé vonzó témakörökben. Véleményünk szerint a szaktudomány nem méltatja igazán értékének megfelelően a munkáját. Hosszú időt töltött és tölt terepen és levéltárban. Pályázatokkal és, ha szüksé-

ges, családi vállalkozással teremti meg a kutatás bázisát, sőt akár a könyvkiadást is vállalja.

Kósa László *Bárth János: Templom jobbágya, megye zsellére, eklézsia árendása. Fejezetek a katolikus székelység történetéhez. A Bárth Bt. közreműködésével kiadja a Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezete, Kecskemét, 2011. 328 l.

Egy autonóm közösség mindennapjai a 17. századi Erdélyben Könyvajánló a Bethlen Gábor-korabeli Brassó megismeréséhez A történeti Magyarország határokon túlra került térségei és települései, főként pedig az itt élő nem magyar nemzetek iránt az anyaországi történetírás – különösen a II. világháborút követő évtizedekben – sajnálatosan kevés érdeklődést mutatott. Ezért is örömteli, hogy Cziráki Zsuzsanna munkájának* eredményeként az elmúlt években több, az erdélyi szászok történetét és irodalmát bemutató publikációval gazdagodott a kutatás. Cziráki Zsuzsanna a Szegedi Tudományegyetem oktatója, 2011-ben szerzett PhD-fokozatot. Az erdélyi szászok kora újkori történetére, a szász autonómia működésére és a Habsburgok erdélyi diplomáciájára vonatkozóan számos közleménye és egy átfogó, a szászság teljes történetét bemutató monográfiája látott már napvilágot. Újabb, doktori disszertációjára épülő könyve Brassó város és a fejedelmi hatalom viszonyát vizsgálja Bethlen Gábor uralkodása alatt. A kötet eredményeinek fontosságát és egyúttal a szakma elismerését mutatja, hogy munkájáért 2012ben Cziráki Zsuzsannának ítélték a Sahin-Tóth Péter díjat. A kötet felépítése rendkívül átgondolt szerkesztést tükröz. Az olvasó elsőként a forrásokról kap átfogó képet; különösen eleve-

nek a brassói számadáskönyvek sajátos, helyenként a magyar kifejezésekkel kevert nyelvezetéről tett megállapítások. A szerző ezután röviden áttekinti a Szász Universitas történetét, Brassó gazdasági és társadalmi viszonyait, külkapcsolatait és a politikai elit összetételét. A bevezető jellegű fejezeteket követően tér rá a könyv tulajdonképpeni témájára, a Brassó és a fejedelmi hatalom közti viszonyrendszer elemzésére. Elsőként azt vizsgálja, milyen módon törekedtek a brassóiak érdekeik politikai érvényesítésére, hol helyezkedett el a város a három hatalmi központ, Gyulafehérvár, Konstantinápoly és Bécs által kijelölt koordinátarendszerben. A fordulatokban bővelkedő 16. századi események, majd a Báthory Gáborral és a Bethlen Gábor megválasztásával szembeni állásfoglalások vizsgálataiból fontos következtetés adódik: „a közösség tisztában volt saját erejével, abból fakadó lehetőségeivel, és képes volt stabil, meg nem kerülhető, egységes tényezőként fellépni a politikai küzdőtéren”. A következő fejezet e kapcsolatrendszer másik oldalát, a város szolgáltatásait tekinti át: a fejedelem és a külföldi követek befogadását, a katonai szolgáltatásokat és a postaszolgálatot,

a brassói mestereknek a fejedelem számára végzett munkáját, az ajándékozásokat és az uralkodói beszerzéseket. A város és a fejedelem közötti kapcsolat egy-egy szegmensének bemutatásakor a szerző bőven kitér az adott szolgáltatás országos kontextusára és jogi szabályozására, politikai és gazdasági jelentőségére is. A szászok kiváltságait megalapozó Andreanum és a szolgáltatások 17. század eleji rendszerének összevetése lényeges következtetéshez vezet. A szász kiváltságokat a szerző megállapítása szerint korántsem lehet elmaradottnak tekinteni, hiszen azok a kor adottságainak megfelelően, a fejedelem és a város erőviszonyainak függvényében új elemekkel gazdagodtak, új tartalmakkal telítődtek. A kötet eredményeinek tükrében a szászság és a fejedelmi hatalom viszonyának új, mozgalmas képe bontakozik ki: „Brassóban rendkívül erélyesen keltek a közösség érdekeinek a fejedelemmel szembeni védelmére”, és bár kiváltságaikat a fejedelem nem tudta szűkíteni, „szolgáltatásaik alapos kiaknázása révén azonban erőforrásaikat mégis sikerült az erősen központosított állam szolgálatába állítani”. A könyv a szakmai eredmények, új meglátások mellett – ahogyan a fülszövegben is ol-

27

vashatjuk – napjaink számára is megfontolandó tanulságokat hordoz. Egy jól megragadható történeti példán mutatja be, hogyan és milyen keretek között működhetnek a mindennapok szintjén egy autonóm közösség érdekérvényesítési stratégiái, és hogy milyen komoly erő rejlik egy öntudatos közösség összehangolt tevékenységében. Külön is ki kell emelni a könyv rendkívüli tartalmi gazdagságát. Bár a sorozatcím alapján az olvasó főként udvartörténeti elemzést vár, a kötet tematikai horizontja ennél jóval tágabb: számos adattal járul hozzá az életmód-, gazdaságés hadtörténeti kutatásokhoz, sőt az információáramlás és a politikai kommunikáció formáinak vizsgálatához is. Ezekhez a részletekhez mindenütt a megfelelő

módszertani megközelítés járul; a szerző számára jól láthatóan nem idegen az antropológiai és szociológiai jellegű értelmezés. A kötet különleges értékét jelenti, hogy igen széles körű kutatómunkán alapul. A szerző nemcsak a város és a korszak történetét érintő valamennyi jelentősebb forráskiadványra és szakirodalomra hivatkozik, hanem tetemes mennyiségű, jórészt mindeddig teljesen ismeretlen vagy csak marginálisan használt okiratot és levelet is áttanulmányozott Brassó, Budapest és Bécs levéltáraiban. A könyv rendkívül jó stílusú, eleven és élvezetes nyelvezetben íródott, legfeljebb a nyomtatás minősége hagy némi kívánnivalót. A szöveget informatív és a kor hangulatát jól megragadó illusztrációk kísérik, a törzsanya-

got pedig adattárak és forrásközlések teszik teljessé. Cziráki Zsuzsanna munkája összességében rendkívül tartalmas és alapos szakkönyv, amely azonban nem csak a szakma számára válhat alapvetően fontossá. Mozgalmas és színes képet fest Brassó és a brassóiak mindennapjairól, így minden bizonnyal az érdeklődők szélesebb köreinek is kedvelt olvasmányává válik.

Erdős Zoltán *Cziráki Zsuzsanna: Autonóm közösség és központi hatalom. Udvar, fejedelem és város viszonya a Bethlen-kori Brassóban. ELTE BTK Középkori és Kora Újkori Magyar Történeti Tanszéke – Transsylvania Emlékeiért Tudományos Egyesület. Bp., 2011. (Udvartörténet kötetei 3.)

Kelemen Lajos lemondó nyilatkozata Ismeretlen életrajzi forrás 1907-ből

28

Kelemen Lajos most felfedezett, a kolozsvári egyetemi könyvtári címzetes segédtiszti állásáról való 1907-es lemondó nyilatkozata tovább bővíti, árnyalja életrajzi adatait. Lemondásának előzményei közé tartozik, hogy miként lett könyvtári alkalmazott. Anyagi helyzete miatt a Ferenc József Tudományegyetemen folytatott tanulmányai idején munkát kellett vállalnia. Gidófalvy István királyi közjegyző hasonnevű, a református kollégiumban tanuló fia mellett kapott nevelői állást. A közjegyző ajánlatára vette keze alá Erdélyi Pál könyvtárigazgató – ahogyan Kelemen Lajos Önéletrajzában megfogalmazta – az „Erdélyi Múzeum Könyvtára helyszíni katalógusa munkálataihoz, napidíjasnak”. Majd így folytatja ottani munkájának ismertetését: „Innen 1903. januárius 1-től az Egyetemi Könyvtár napidíjasaként állami szolgálatba kerültem át. Itt egy évig a Hírlapkönyvtárnál dolgoztam, hol azalatt megismertem a régi, 1867 előtti főleg erdélyi hírlapirodalom javát. Egy évig a Régi Magyar Könyvtár munkálatainál foglalkoztam, s itt a régi magyar irodalom értékeibe nyerhettem betekintést s szerezhettem ismereteket. Azután az Erdélyi Nemzeti Múzeum Kézirattáránál dolgoztam évekig, s itt megkezdtem a leíró-katalógus fölvételezését. E mellett azonban az akkor megindult gyűjtések, s a könyvtári vásárlások becslése állandóan elfoglaltak, s ami időt az utolsó 3 év napi 9 órás szolgálata mellett szakíthattam, azt

az akkor megkezdett levéltári gyűjtésekkel kapcsolatban a beérkező levéltári anyag megismerésére igyekeztem fordítani, egészen 1907 májusáig.” Időközben már 1905 óta tanárnak hívták a kolozsvári unitárius főgimnáziumhoz. 1907-ben, a harmadszori meghívás alkalmával elfogadta a felajánlott oktatói állást. Elhatározásához hozzájárult rendkívül nehéz anyagi helyzete és könyvtártisztté való kinevezési lehetőségének kilátástalansága. Ahogyan az alább olvasható nyilatkozatából kiderül, négy koronás napidíjas keresete mellett átvállalta szülei tetemes, 1500 koronás adósságának törlesztését és legkisebb öccse, Miklós (1888–1973) taníttatási költségeit. A könyvtártól való megválása után 1918. május 1-jéig tanított az unitárius főgimnázium történelem–földrajz tanáraként. Egyháza levéltárosnak is megválasztotta. Lelke mélyén talán érezte vagy remélte, hogy búcsúja nem végleges: „Nem távozom messzire. Testileg-lelkileg közel maradok ahhoz az intézethez, melyhez csaknem hat év szép emlékei fűznek. […] Bármi is legyen azonban a sorsom: mindig őrizni fogom szívemben azon pálya iránt, melytől most búcsúzom, ragaszkodásomat, szeretetemet, s mindazt a sok szép emléket, amit humánus szerető vezetés alatt, ideális célok szolgálatában kötelességtudással végzett, harmonikus munka örömei nyújthatnak.” Így is történt. Annak ellenére, hogy az unitárius főgimnáziumban igazgatója,

kollégái megbecsülték, és tanítványai rajongásig szerették, szíve és hivatása szavára (talán parancsára is) tíz esztendei tanítás után – ismét Önéletrajzát idézve – „1918. május 1-től, mint szolgálattételre berendelt VII. fiz. osztályú állami középiskolai tanár, ismét az Egyetemi Könyvtár, illetve az Erdélyi Múzeum Levéltára szolgálatába mentem át.” Az utána lejátszódott négy évtizedes könyvtári és levéltári, közössége érdekében szolgálatként végzett munkásságát a 20. századi erdélyi magyar művelődéstörténet históriája tartja számon, örökítette meg. A most közölt lemondó nyilatkozat kézzel írott fogalmazványának lelőhelye: Állami Levéltár Kolozs Megyei Szolgálata, Kolozsvár (Arhivele Naţionale Serviciul Judeţean Cluj). Fond 593. Sas Péter Nagyságos Dr. Erdélyi Pál Könyvtárigazgató úrnak Kolozsvár Kelemen Lajos egy[etemi] könyvtári címzetes segédtiszt lemondása állásáról. Nagyságos Igazgató úr! Csaknem hat éve, hogy 1902. januárius 15-én a Könyvtár szolgálatába léptem. Gyakorlatot szerezve, foglalkozásomat mind jobban megszerettem, s rendre egészen e pályára szántam magamat. Hivatást is éreztem magamban, s a körülmények előmenetelemre sokáig reményekkel biztattak. A tisztviselői kar fejlesztése már akkor égető szükség volt, s a megnövekedett forgalmat, s a megnövekedett olvasóközönség méltányos igényeit csak úgy lehetett lebonyolítni és kielégítni, hogy a Könyvtár a munkaidőt és az olvasóterem használatának idejét megfelelően fölemelte. Mivel azonban a csekély számú tisztviselői kart a délelőtti teendőktől nélkülözni lehetetlenség volt, 1903 szeptemberétől fogva a délutáni inspekciós tisztviselői teendőkkel, illetőleg az olvasóterem felügyeletével én bízattam meg. Megbízásomat 1904. április elsejétől addigi 3 korona napidíjamnak 4 koronára történt fölemelése mellett négy évig kifogástalanul végeztem. Ezalatt, már 1905 februáriusában meghívtak a kolozsvári unitárius főgimnáziumba, a Kovács János tanár halálával megüresedett történelem–földrajzi tanszékre, helyettes tanárnak. A meghívás elől – azonban könyvtári pályámhoz irodalmi terveim szempontjából is ragaszkodva – kitértem, s nem pályáztam akkor sem, midőn ugyanazon évben s a következőkben a kihirdetett tanszékre pályázni illetékes helyekről ismételten biztattak és fölszólítottak. Időközben azonban családi körülményeim két nagy anyagi gonddal terheltek, s kineveztetésem reményei azonban nem váltak be, a k[öny]vtár építkezés s azzal a további létszám arányosítása mindinkább elmaradt. Át kellett hogy vegyem kis-

korú öcsém taníttatását, s szülőimtől 1500 kor[ona] adósságát, melyet kineveztetésem reményében már évekkel ezelőtt mindkettőt átvettem, szintén hozzájárult ahhoz, hogy a megnehezült életviszonyok közt napidíjamból nem tudtam többé kijönni. (Nem segített ezen az sem, hogy az unitárius főgimnáziumban két és fél éven keresztül havi 24 koronával díjazva hetenként három órában tanítottam. Kineveztetésemet a Könyvtártól és tőlem nem függő körülmények mostanig lehetetlenné tették, s a lehetőségre is még két évet kellene várakoznom.) Ilyen körülmények közt kaptam a folyó év június havában azt a kedvező ajánlatot, hogy a Magyarországi Unitárius Egyház oly módon választhat meg a kolozsvári főgimnáziumához helyettes tanárnak, másrészt a t[anári] oklevelem bemutatását követő hónap első napjától kezdve azonnal rendes tanár lehetek. Ily értelemben az Egyházi Képviselő Tanács 1907. július 27-én tartott ülésén pályázaton kívül meg is választott, illetve alkalmazott, s ezt a Csókfalván tartott Zsinati Főtanács helybenhagyta. Harminc éves ember vagyok. Jövőmet biztosítnom: kötelesség. Koromban és körülményeim között másfelől könyvtártiszti kinevezésem biztosítva nincs – midőn egyházam részéről kedvező és megtisztelő állás kínálkozik: jövendőmet megfontolva s helyzetem kényszerűségéből is az előbbit választottam. Elfogadtam a tanári tanszéket, s könyvtári címzetes segédtiszti állásomról ezennel lemondok. Nem távozom messzire. Testileg-lelkileg közel maradok ahhoz az intézethez, melyhez csaknem hat év szép emlékei fűznek. Hálával gondolok a könyvtárra, mely nekem évekig megélhetést biztosított és sokféle tanulsággal szolgált. Tisztelettel és szeretettel köszönöm meg Igazgató úrnak könyvtári pályámon elejétől végig irántam mindenkor tanúsított szeretetét, jóságát és belém helyezett bizalmát, valamint a Könyvtár tisztviselői karának szeretetét és barátságát, mely e szép kulturális pályán a méltó, jó közszellem alapfeltétele. Végül szeretettel búcsúzom minden pályatársamtól, kikkel együtt működtem. Új pályám előttem. Ide is remények vezetnek. Isten kezében a jövő… Bármi is legyen azonban a sorsom: mindig őrizni fogom szívemben azon pálya iránt, melytől most búcsúzom, ragaszkodásomat, szeretetemet, s mindazt a sok szép emléket, amit humánus szerető vezetés alatt, ideális célok szolgálatában kötelességtudással végzett, harmonikus munka örömei nyújthatnak. A Könyvtárra Isten áldását kérve, Igazgató úr mindenkor tapasztalt jóindulatát, szeretetét még egyszer hálásan köszönve tisztelettel kérem lemondásom bejelentését, felmentésemet, s maradok tisztelettel:

Kelemen Lajos egyetemi könyvtári címzetes segédtiszt

Kolozsvár, 1907. augusztus 29.

29

Híres erdélyi magyarok (1000–1990) Májusi évfordulók

30

Óváry-Óss József (Dés, 1913. máj. 2. – Bp., 1981. jan. 30.): újságíró, kiadói szerkesztő. A kolozsvári református kollégium elvégzése után 3 évet végzett a Kolozsvári Tudományegyetem természettudományi karán. Miután megnyert egy irodalmi pályázatot, a kolozsvári Ellenzék c. napilap munkatársa lett. 1938-1939-ben az Aradi Hírlap szerkesztője. Baloldali-liberális újságírói tevékenysége miatt a jobboldali román körök hevesen támadták. 1939-ben Magyarországra szökött. Észak-Erdély visszacsatolása (1940) után a kolozsvári Ellenzék szerkesztője. 1944-ben behívták katonai szolgálatra, haditudósító lett. 1945-től 1949-ig hadifogoly volt a Szovjetunióban. Hazatérése után évekig segédmunkából élt. Később az Akadémiai Kiadó külső munkatársaként angol, francia és latin nyelvű kiadványok lektorálását végezte. 1959-től nyugdíjazásáig (1973) a Medicina Könyvkiadó felelős szerkesztője. Cikkei különböző lapokban jelentek meg, sokat foglalkozott a magyar orvosi szaknyelv kérdéseivel. Fordításai jelentek meg román nyelvből. Tagja volt az MTA Szaknyelvi Bizottságának. Treiber János (Debrecen, 1913. máj. 4. – Kolozsvár, 1975. nov. 7.): geológus. A kolozsvári egyetemen 1937-ben tanári oklevelet szerzett, 1941-től ugyanott az ásvány- és földtani tanszéken gyakornok, tanársegéd, majd docens. Főként a szerkezeti kőzettannal foglalkozott. Több munkája jelent meg a Kelemenhavasok, a Görgényi-hegység és a Hargita földtani szerkezetéről, vulkanológiájáról, kőzettanáról. Ásvány-kőzettani és kémiai vizsgálatok alapján különítette el a vulkáni kitörések egyes fázisait. Vizsgálta e hegységek agyagásványos zónáit, ásványosodását, az Erdélyi-medence agyagos üledékeit, talajait. 1949– 1973 között 51 cikke, könyve, jegyzete jelent meg, nagyobb részben román nyelven. Fontos munkái: Marosfő környékének geológiája (1958); Petrografia rocilor eruptive şi metamorfice (Bucureşti, 1963). Asztalos Sándor (Máramarossziget, 1823. máj. 5. – Genf, 1857. febr. 17.): honvéd ezredes. Az 1849. febr. 8-i aradi csatában tűnt ki. A 29. zászlóalj zászlajával kezében visszavezette Aradra a menekülésre kész sereget, és elűzte a vár felmentésére jött temesvári őrséget. 1849-ben Hamburgba, majd Londonba került. 1851-ben részt vett az emigránsok ülésén, melyen elhatározták Kossuth ünnepélyes fogadtatását. Utána Brüsszelbe, majd Genfbe ment. Itt párbajt vívott Strezeleczky Ágost lengyel emigránssal, volt magyar honvéd ezredessel, aki a párbajban megölte. Lengyel Endre (Szamosújvár, 1893. máj. 8. – Bp., 1981. márc. 16.): geológus, főiskolai és egyetemi nyilvános rendkívüli tanár (1940), a föld- és ásványtani tudományok kandidátusa (1956). A Kolozsvári Tudományegyetemen előbb tanári oklevelet szerzett (1921), majd geológiá doktorált (1922). Ugyanitt gyakornok, 1918-tól tanársegéd. Az első világháborúból hadirokkantként tért haza. A szegedi tudományegyetemen adjunktus (1924), majd magántanár (1928). Olaszországban a recens vulkanizmust tanulmányozta, a cataniai egyetemen meghívott előadóként a harmadidőszaki magyar és olasz vulkanizmus párhuzamosításáról tartott előadást (1930). A bp.-i Tanárképző Főiskola tanára (1939), a követ-

kező évben egyetemi nyilvános rendkívüli tanár. A Földtani Intézet állományába 1949-ben került, ahol nyugdíjazásáig (1959) tudományos főmunkatársként, majd még hat évig a Bányászati Kutató Intézetnél dolgozott. Felsőfokú oktatómunkáját a Műszaki és Gazdaságtudományi Akadémián fejezte be (1949–1952). Ásványtannal és kőzettannal foglalkozott. Kutatómunkája az ország csaknem valamennyi vulkáni területére kiterjedt, legbehatóbban a Tokajhegységet, a Börzsönyt és a Dunazug-hegységet tanulmányozta. A vulkanitok zárványainak kutatásával értékes adatokat szolgáltatott a medencealjzat kőzettani kifejlődéséhez. Úttörő munkát végzett az alföldi homokok ásványtani összetételének elemzésével és régészeti értékű cseréptárgyak kőzettani vizsgálatával. Tudományos közleményeinek száma meghaladja a százat. A Magyarhoni Földtani Társulatnak több évig főtitkára, 1978-ban tiszteletbeli tagja. Rozsnyay Mátyás (Szabadszállás, 1833. máj. 14. – Arad, 1895. aug. 5.): gyógyszerész. Egyetemi tanulmányait Pesten és Bécsben végezte. 1861-től 1874ig Zombán, majd Aradon volt gyógyszerész. Kinin gyógyszerkészítményt (Chininum tannicum insipidum) talált fel, melynek nincs keserű íze, s ezért elsősorban a gyermekgyógyászatban alkalmazzák. Találmányával, melyet nem szabadalmaztatott, elnyerte a magyar orvosok és természetvizsgálók fiumei nagygyűlésének pályadíját. Mint sakkszakértő is nevet szerzett. Láday István (Kecskemét, 1873. máj. 14. – Kolozsvár, 1936. ápr. 15.): jogi író, kodifikátor, igazságügyi népbiztos-helyettes. Jogi tanulmányok után bírósági szolgálatba lépett, 1902–19 között az igazságügyminisztériumban teljesített szolgálatot (börtönügy, fiatalkorúak büntetőjoga) miniszteri tanácsosként. A Tanácsköztársaság alatt 1919. ápr. 5-ig népbiztoshelyettes, 1919. jún. 24-ig igazságügyi népbiztos; a Tanácsköztársaság bukása után Romániába költözött, ahol előbb Kolozsvárott, majd Bukarestben a Törvényelőkészítő Tanácsban működött. Kolozsvárott adta ki román nyelven a telekkönyvi jog, az osztrák polgári törvénykönyv szövegét magyarázatokkal és bírói gyakorlattal, jogi folyóiratot is szerkesztett. Vajkai Aurél, Wagenhuber (Kolozsvár, 1903. máj. 14. – Bp., 1987. nov. 29.): etnográfus, a történelemtudományok kandidátusa (1959). A Pázmány Péter Tudományegyetem orvosi karán szerzett oklevelet (1927). Figyelme a népi művelődés, a paraszti kultúra felé fordult. Előbb Veszprémben, majd Keszthelyen volt múzeumi gyakornok, életmódkutatással foglalkozott. 1939-ben a bp.-i Néprajzi Múzeumban dolgozott. 1942-ben rövid ideig Kolozsvárott az Erdélyi Tudományos Intézetben Szabó T. Attila munkatársa volt. 1942–45-ben a Magyarságtudományi Intézetben, 1945-től 1949-ig a Néptudományi Intézetben tanár. 1946-tól 1948-ig a Pázmány Péter Tudományegyetem előadója a néprajzi tanszéken. 1949ben Veszprémbe költözött. Ő vetette meg a veszprémi Bakony Múzeum alapját (1949). A múzeum igazgatója 1955-ig, 1955-től 1965-ig, nyugdíjazásáig tudományos osztályvezető. Különösen vonzotta a népi orvoslás, a népi építkezés témája, ezekről számos cikke, tanulmánya jelent meg. Főbb művei: Adatok a Felföld népi orvoslásához (Bp., 1937); Adatok a népi orvosláshoz a Bakony-Balaton vidékén (Bp., 1939); Népi orvoslás a Borsa völgyében (Kolozsvár, 1943); A magyar népi építkezés és lakás kutatása (Bp., 1948); A Bakony néprajza (Bp., 1959); Szentgál.

Egy bakonyi falu néprajza (Bp., 1959); Balatonmellék (Bp., 1964); Nagyvázsony (Veszprém, 1970). Delly Szabó Géza (Somogycsurgó, 1883. máj. 19. – Kolozsvár, 1961. nov. 1.): zeneszerző, karnagy. Zenei tanulmányait a csurgói tanítóképzőben kezdte, majd 1904-ben, Münchenben Max Regernél folytatta, onnan Kolozsvárra tért vissza. 1947-ig a lutheránus elemi iskolában tanított. Zenei tudását 1908– 1910 között a kolozsvári Konzervatóriumban Farkas Ödönnél tökéletesítette, akinek magán konzervatóriumában 1910-11-ben tanított. Több munkáskórus mellett a nyomdászok Gutenberg Kórusát és Zenekarát vezette. Kamara- és kórusműveket, zenepedagógiai munkákat írt. Bartók egyik első méltatója volt. Ifjúkori kísérletek után negyedhangos részleteket is találhatunk Sappho c. operájában (1917, Franz Grillparzer szövegére), majd visszatért az utóromantika zenei nyelvéhez. – Művei: B-A-B-A (szvit, 1922); Eredeti székely-csángó és kalotaszegi népdalok (Kolozsvár, 1925); Missa solemnis (1931); A solfége-tanítás új módszere (1933); Gradus ad Parnassum (hegedűiskola, 1939); A kortárs (zenés történelmi játék, 1952). Tomcsik József (Aranyosgyéres, 1898. máj. 19. – Bázel, 1964. dec. 30.): orvos, mikrobiológus és szerológus, egyetemi tanár. Tanulmányait a kolozsvári és a bp.-i egyetemen végezte, ahol 1922-ben avatták orvosdoktorrá. Előbb Preisz Hugó bakteriológiai intézetében dolgozott, majd 1925-ig a Rockefelleralapítvány támogatásával az USA-ban folytatott tanulmányokat. 1926-ben Pekingben a Rockefelleregyetem kórbonctani intézetének bakteriológiai osztályát vezette. 1927-ben az akkor megnyílt Országos Közegészségügyi Intézet szerológiai osztályának vezetésével bízták meg. 1932-ben a szegedi egyetemen a közegészségtan tanára. 1936-tól az Országos Közegészségügyi Intézet igazgatója, 1943-tól a bázeli egyetemen a közegészségtan és bakteriológia tanára. Kutatásokat végzett a baktériumok finomabb szerkezetének tisztázására, valamint a diftéria aktív immunizálását illetően. Az általa kidolgozott immuncitológiai módszeréért Robert Koch Emlékéremmel tüntették ki 1960-ban. – Fő műve a Pasteur und die generatio spontanea (Basel, 1964). Szél Kálmán (Báránd, 1838. máj. 22. – Debrecen, 1928. ápr. 1.): református lelkész, Arany János veje. Debrecenben, Bécsben, Göttingenben, Genfben tanult teológiát. 1859-től segédlelkész, majd lelkész volt Nagyszalontán, ahol 1913-ig élt. 1861-től a nagyszalontai református egyházmegye levéltárosa, 1875-től főjegyzője, 1874-től a lelkészegyesület elnöke. 1863-ban feleségül vette Arany János leányát, Juliskát, aki 1865. dec. 28-án meghalt. Szél Kálmán vetette fel a nagyszalontai Arany Múzeum alapításának gondolatát, első elnöke volt az Arany Emlékegyesületnek. 1913-ban Debrecenbe költözött. Irodalmi munkássága egyházi vonatkozású volt. Maizner János (Vác, 1828. máj. 24. – Kolozsvár, 1902. jún. 30.): orvos, szülész, egyetemi tanár. Orvosi oklevelét a pesti egyetemen 1852-ben nyerte el. Balassa János, majd Semmelweis tanítványa. 1859-től a kolozsvári orvos-sebészi tanintézetben volt a szülészet tanára, majd amikor az egyetemmé alakult át, ugyanott (1872) a szülészet nyilvános rendes tanára. Orvostörténeti munkássága is jelentős. – Művei: A magyar orvostudomány irodalma 1770-ig (Kolozsvár, 1885); A kolozsvári orvos-sebészi tanintézet történeti vázlata (Kolozsvár, 1890). Szász Domokos (Nagyenyed, 1838. máj. 25. –

Kolozsvár, 1899. jan. 8.): erdélyi református püspök, egyházi szónok. Teológiát végzett Kolozsvárott. 1859-től ugyanott lelkészként részt vett Erdély egyházi életében, 1885-től püspök. Ő alapította a kolozsvári teológiai akadémiát, amelynek saját könyvtárát is odaajándékozta. Az Erdélyi Múzeum-Egylet alelnöke. Munkatársa, 1876–84 között szerkesztője volt az Erdélyi Protestáns Közlönynek. Több halotti beszéde és egyháztörténeti dolgozata jelent meg. Sokat fordított magyarra. Megjelent Szász Domokos hátrahagyott negyven egyházi beszéde (I–II., Kiadta Szász Károly és Molnár Lőrinc, Bp., 1901–03). Gyarmathy Zsigmondné Hóry Etelka (Magyargyerőmonostor, 1843. máj. 28. – Kolozsvár, 1910. ápr. 9.): író, néprajzi gyűjtő. 1861-ben népköltészeti anyagot gyűjtött szülőfalujában Gyulai Pál számára. 1862től Bánffyhunyadon élt. Az 1885. évi országos kiállításon kalotaszegi parasztszobát mutatott be. A népi díszítőművészet iránt ébredő érdeklődés hatására néprajzi gyűjtést végzett e témakörben, felélesztette s bel- és külföldi piaclehetőségek megteremtésével jövedelmező háziiparrá fejlesztette Kalotaszegen a korábban már elhagyott, ún. varrottas hímzéstechnikát. Elbeszéléseit és néprajzi cikkeit 1874-től közölték a folyóiratok. Számos – főként Kalotaszeg életét ábrázoló – regénye és novelláskötete jelent meg. Tagja volt a Petőfi Társaságnak. – Fontosabb művei: A regényes feleség (r., Bp., 1885); Tarka képek a kalotaszegi varrottas világából (Bp., 1896); Régi urak, új parasztok (elb., Bp., 1896); Három leány regénye (Bp., 1898); Az új hajtások (r., Bp., 1902). Gidófalvy Istvánné Pataky Etelka (Dicsőszentmárton, 1898. máj. 28. – Marosvásárhely, 1984. ápr. 11.): festő. Dobokán, Kolozs megyében élt és alkotott. Első mestere 1912-ben Romek Árpád volt. Tanulmányait 1914-1915 között Münchenben, Fritz Bergner de Latournál folytatta, majd a bp.-i Képzőművészeti Főiskolán Romek Árpád, Tatz László és Deák-Ébner Lajos irányítása mellett, 1917–1919 között. 1923 nyarán részt vett a Thorma János irányításával működő nagybányai szabadiskola munkájában, majd tagságukhoz is tartozott. Önálló kiállításait a kolozsvári Művészeti Szalonban rendezték meg (1925, 1928, 1930). Fontosabb kiállításai Marosvásárhelyen (1927, 1930), Brassóban, Sepsiszentgyörgyön (1929) voltak. Részt vett a bukaresti Salonul Oficial csoportkiállításon. Tagja volt a Romániai Képzőművészek Egyesületének. Szívesen festett falusi tornácos házakat, hangulatos plein air felfogású tájképeket. Jellegzetes művei: Torockói udvar, Faluvége télen (olajképek). Munkáinak egy része a Kolozsvári Néprajzi és a Székely Nemzeti Múzeumba került. Szentiváni Mihály (Nyárádgálfalva, 1813. máj. 30. – Kolozsvár, 1842. dec. 10.): költő, író, publicista. Kolozsvárott tanult, 1833-ban ügyvédi oklevelet szerzett. Az 1834-i erdélyi országgyűlésről kéziratos tudósításokat készített. Az 1841-i erdélyi országgyűlésen az ellenzék politikája mellett szállt síkra, ellenfelei emiatt meghiúsították követté választását. Versei (köztük számos dala), elbeszélései, cikkei és erdélyi úti jegyzetei a korabeli erdélyi folyóiratokban jelentek meg. Egyik legjelentékenyebb harcosa volt az uniónak, a demokrata elveknek. – Művei: Szentiváni Mihály munkái (kiadták Kemény Zsigmond és Kriza János, Kolozsvár, 1843); Szentiváni Mihály összes költeményei (Bp., 1930). A Magyar Életrajzi Lexikon alapján összeállította:

Kuti Márta

31