slated by András Pintér
fordította: Pintér András tran
„Por, paták dübögése, rohamra szállni most tanul meg a ló! A gyáva ösvényeknek arcába vágjuk a lódobogást!” Olzsasz Szulejmen, Töretlen csikó Számadó volt törzsökös pásztorcsaládból, ahol a foglalkozás apáról fiúra szállt. Maga szilaj pásztorrá, rideglegénnyé lett: nôtlen férfiúvá, aki élete legnagyobb részét lakott településektôl távol töltötte. Családja, háza, vagyona nem volt – legfeljebb szeretôt tartott; néha a csárdákban talált egy-két könnyûvérû nôszemélyt, akinek képét a tükrösére, sótartójára faragta.
Én vagyok, én vagyok, én, a legkisebb fiú, az egyszerû, a halk szavú, a napszemû, a lánghajú, tarka ménes tarka ménje, apám, anyám szeme fénye Énekli Kerény Csida Mártának, míg számolják a bárányfelhôket. Mert barkás az ég, mintha a kunok terelnék azokat is. Hajtják a kunok a fellegeket, kergetik a balga ábrándot, ami oly rútul rászedte s megcsalta ôket; ôket meg a bánat, nyakukon a keserûség ül. Az ösztökéli ôket, sarkát kíméletlenül oldalukba vájva. Mert amint mondják, s jól mondják, Szent László kardjával a hátukban mást se kergethetnek. Levágta már László a kun vitézt, ahogy Tang Márton kiáltott oda a besenyônek, aki elrabolta Csida Mártát:
“Dust, Roar of hooves, To storm charging on The horse is learning now In the face of craven paths we cast the rumble of steeds!” Olzhas Suleimenov, Unbroken colt He was a head-sheperd – from a true-born herding family, where the trade was passed on from father to son. He himself became a reckless sheperd, a dour lad: a bachelor, who spent the best of his life far away from peopled settlements. He had no family, house or fortune – only a lover maybe; sometimes in the taverns he found one or two loose women whose pictures he carved into his mirror-case, his salt-cellar.
It is I, It is I I, the youngest son, the modest, the soft-spoken with eyes of the Sun and hair of flame Patched stallion of motley herd My father’s, my mother’s dearest treasure Sings it Pole to Martha Filly as they count the fleecy clouds. Because a mare’s tail streaks the sky as if it too was driven by the Cumanians. The Cumanians are herding the clouds, chasing the foolish dream which so hideously cheated and deceived them, while they themselves are hounded by sorrow; bitterness sitting on their shoulders. It is what goads them on digging its heels ruthlessly into their sides.
Because as they say, and it is very true, they can chase nothing else having the sword of St Ladislaus in their trail. He has slain the doughty Cumanian as Martin Staid shouted over to the Pecheng who had seized Martha Filly: “Fair sister, break the wings of the black bird!” – Szép húgom, törd el a fekete madár szárnyát!
And the damsel pulled the Pecheng off the saddle.
S a lány lerántotta a besenyôt a nyeregbôl.
Because wolf set upon the herd, another mare feeds the orphaned foal now.
Mert megmarta a ménest a farkas, más kancával szoptatják már az árván maradt csikót. Tang Márton hol nyeregterítôvel bíbelôdik, majd meg csikóvesztett kancát izzaszt, hogy a verejtéktôl átitatott alátétet egy árván maradt csikóra teríthesse, hadd érezze a dajka a saját szagát az árván maradt kis csidun, mikor alája eresztik. Rákász Palkó és Taksány Gregory a besenyôt kötözik. Feszítik s várják, hogy Szent Illés megtérjen a lármafa alól. Dorvatt László egy döglött csikó lenyúzott bôrével pepecsel, azt egy más csidu hátára kötik. Mikor Szent Illés megérkezik, nem sok szó esik, László király egészségére koccintanak illôn. Aztán Taksány Gregory fogja a kun karját pajzs felôl, Dorvatt László kard felôl. Tang Márton levágja annak a bal szemhéját. Aztán Szent Illés fogja a bicskáját, s megvágja a vitéz jobb szemét. A lemetszett bôröket a besenyô szájába rakják. Közben Csida Márta énekével bûvöli László királyt. Serceg-pattog a tûz lángja, virraszt a csikósnép, éberen várják a napfelkeltét. Hallgatják a besenyô hörgését. S mikor felkel a nap, Csida Márta újra dalba fog. Én vagyok, én vagyok, én, a legkisebb fiú, az egyszerû, a halk szavú, a napszemû, a lánghajú, tarka ménes tarka ménje, apám, anyám szeme fénye Én vagyok, én vagyok, én, a legkisebb fiú!
Martin Staid twiddles with the saddlecloth, then strains a coltless mare until she breaks a sweat so he can lay the soaked blanket onto an orphaned foal. Let the mare smell her own scent on the little foal when he is lead under her. Palkó Rákász and Gregory Taksány are tying up the Pecheng. They stretch him out and wait for Saint Elias to return from the beacon-tree. Laszlo the Headstrong fiddles with the flayed skin of a dead colt; it will be strapped onto the back of another. Few words are said when Saint Elias arrives. They duly drink to King Ladislau’s health. Gregory Taksány grabs the Cumanian’s arm from the shield’s side and László the Headstrong does so from the sword’s. Martin Staid cuts off his left eyelid, then St Elias presents his knife and slits the valiant’s right eye. The skins are put in the Pecheng’s mouth. Meanwhile, Martha Filly enchants King Ladislaus with her singing. The fire crackles and sizzles, the herdsmen are keeping vigil, waiting wakeful on the daybreak, listening to the rasping breath of the Pecheng. And when the Sun rises Martha Filly begins to sing again. It is I, It is I I, the youngest son, the modest, the soft-spoken with eyes of the Sun and hair of flame Patched stallion of motley herd My father’s, my mother’s dearest treasure It is I, It is I I, the youngest son!
A Nap lángja barnítja a lombot, és még dús legelôn hizlalja a jószágot. Az erdôn a szél Izsó fia Farkas énekét hordozza, arról a zabolátlan kancáról, mintha a lány maga is botos pányvába hajtotta volna a fejét. Faggatom a favágókat, de senki se látta, csak a hangjából hallja ki mindenki, hogy a lány a nyakán érzi a hurkot, amikor hajlítgatja: A vad kanca, a szél fejû a vágtáját meddig bírja a vágtáját meddig bírja ha csikósok, ha csikósok kemény szájú elragadók akaszkodnak a nyomába? kemény szájú elragadók A szénégetôhöz érve – ni-ni: a kis Kerény érti is a dalt, meg nem is, hát csak megkérdezi: „A szabad kanca meddig bírja a vágtát a csikósok ellen?” S Rákász Palkó felel néki: „Hát mit mondott errôl a Gorondi Vén az Öreg Buddhának, Kerény fiam?” „Mit mondott, bátyám?” – firtatja erre tágra nyílt szemmel a gyerek. „Amikor az Öreg Buddha erre járt, találkozott a Gorondi Vénnel. Hanem akkor nem volt még olyan vén, mint most, bár már akkor is ott élt, a kígyók, madarak s férgek közt a Gorondon…” – Épp olyan idôs lehetett, mint te mostanság, Kerény fiam: talán ha hét nyarat látott. S még úgy hallottam a nagyapámtól, hogy az Öreg Buddha leejtette a pipáját az égbôl, de egy gólya a levegôben elkapta, s egyenest a Gorondi Vénhez vitte. Ám az Öreg Buddha is alászállott, hogy megkeresse a csibukot, s a rókák és vidrák elmondták neki, merre leli, így hát betért a Gorondi Vénhez vendégségbe… – S amint betér, látja ám, hogy a Gorondi Vén csibakol az ô szárával. Kérte is vissza szépen, hanem a Gorondi Vén, a Vénséges Vén Gyermek nem adta. Megegyeztek hát, hogy találós kérdéseket tesznek fel egymásnak, s aki nyer, azé lehet a csibuk. – Ezen a vetélkedôn hangzott el az a kérdés is, amelyet te az imént feltettél – simogatja meg vidáman a kis Kerény fejét Rákász Palkó, és füst bodorodik elô a pipánkból. „Úgy tartják – szólt a Gorondi Vén –, nincs olyan csikó, amit meg ne fognának. Mégis sok ló éli le életét anélkül, hogy emberi kéz érintené.” A gyerek elkeni arcán a kormot, mintha a szemébôl akarná kitörölni a ködöt, hogy meglássa a tisztaságot a szavak mögött. „A paripa nem ismeri a megállást, az irigy nem ismeri a hiányt – felelte az Öreg Buddha” – fejezem be a történetet… és csókot nyomok a paripám orrára, mert az meg hátulról böködi a vállam… aztán szívok még a csibukból. Sokáig hallgatunk így, s a
The blaze of the Sun turns the leafy boughs tawny brown feeding up the herd on fertile pasturelands still. In the forest, wind carries the song of Farkas son of Izso, about that unbridled mare, as though the maiden herself had bowed her head into the tether too. I hound the woodmen with the question but no man has seen her, only from her voice can everyone hear that the girl feels the knot around her neck when she keeps on repeating: The wild mare, head of wind how long can she run how far can she run when the riders, the riders hard mouthed, self-willed pursue her trail? hard mouthed, self-willed Upon arriving to the charcoal burner – lo! Little Pole does and does not understand the song, so he asks in the end: “How long can the wild mare escape the riders?” And Palkó Rákász replies to him: “Well, what did the Elder of the Mound say to the Old Buddha about that, son?” “What did he say, brother?” – demands the child with eyes wide open. “When the Old Buddha was here, he met the Elder of the Mound. At the time he was not so elderly, however, as he is now, although he was already living there among the serpents, birds and worms at the Mound... He may have been your age now, son: he had seen seven summers, perhaps. And the way I heard it from my grandfather was that the Old Buddha had dropped his pipe from the skies but a stork had caught it in the air and taken it straight to the Elder. However, the Old Buddha descended too, to search for the chibouk and the foxes and otters told him where he would find it, so he went to visit the Elder of the Mound... And as he entered, he saw that the Elder was puffing away on his pipe. He asked for it nicely but the Elder of the Mound, the Ancient Child would not return it to him. So they agreed to put forth riddles unto each other and whosoever won might keep the chibouk. The question you have just asked was posed in that contest, too” –Palkó Rákász cheerfully strokes Little Pole’s head, and smoke curls up from our pipes. “It is held” – said the Elder of the Mound – “there isn’t a colt or filly that cannot be caught. And yet a lot of horses go through their lives without ever being touched by the hand of man.” – The child smears the soot on his face as though he meant to drive the fog out his eyes to see clear behind the words.
gyerek csak néz – néz még akkor is, amikor Rákász Palkó a nyeregbe pattan. Akkor észbe kap, s még szaladna. – Ki nyerte a találóskérdés-versenyt, bátyámuram? – kiáltja utána, hogy csak úgy visszhangzik a völgyben, s Palkó még meghallja, mert visszafogja, s körbetáncoltatja szép kenderfarkú sárgáját. – Az, fiam, már másik történet – kiáltja, azzal –, Gyí te, Tündér! – elvágtat a szénégetôrôl. A gyerek most az én sárga párduc-tarka hókámhoz lép, annak a homlokát simogatja, vakargatja a fakóezüst félholdat. – Hát maga, Illés bátyám, tudja-e? – kérdi kíváncsian, mint aki biztos benne, hogy a válasz csak elôle rejti magát. – Találd ki, fiam – nyomom a kezébe a pipámat, s mélyen a szemébe nézek –, az egyedüli legénynek mindnek sok a sütnivalója! Vagy: találd meg nekem azt az Izsófi Farkasleányt, itt énekel valahol az erdôn. Ha megtalálod, megtudod a választ.
Aztán mikor a lovak fekete nyelvûek lettek, megjelent az az öregember. Tang Márton botlott belé a mezôn, messzirôl feltûnt neki, olyan tajgós volt az, mint hét határba senki fia. Összevissza csámpázott, más így nem járt. Bevárta hát, mert kíváncsi volt Tang Márton, a tajgós öreg meg mondta, hogy ô bizony a Szent Illést keresi. Tang Márton meg nem szólt egy szót se, csak jól megnézte magának, aztán megfordította a lova fejét, az ember meg követte. Ha napok óta nem hallott felôle, akkor is tudta, hol találja a komáját. Összerúgtak, mint a másodfû-, harmadfû-csikók, kengyel-társak voltak, kiszagolták egymást hetedhét határból, s ha ôk maguk nem, a lovaik bizonyosan. …Oszt mi kéne, tata? Kérdezte Szent Illés, mert hamar túlestek a fogadj istenen. Ismerlek, öcsém, ha te nem is. Szólt az öreg, és kezdett turkászni a gesznyegusznyájában, mindenfélét elôhalászott, ügyetlenül, lassan szuszogva, pálinkát kortyolva, de addig maszókolt, míg a cókmók alján meg nem lelte, amit keresett.
“The steed does not know to halt, the covetous does not know need – replied the Old Buddha” – I conclude the tale... and kiss the nose of my steed because it is nudging my shoulder from behind... then I draw on the chibouk once more. We stay silent like this for a long time and the child just looks – looks even when Palkó Rákász hops in the saddle. Then he awakens from his ponderings and he would now run after him. “Who won the riddle contest, brother?” – shouts after him so loud it echoes in the valley, and Palkó can hear it still, because he reins and rears up his wisp-tailed dun. “That, my son, is another story” – he shouts, and – “Gee, Fay!” – he rides away from the charcoal burner. The child now steps to my yellow spotted buckskin blaze, stroking her forehead, scratching the pale silver crescent. “How about you, brother Elias, do you know?” – he inquires curiously, as though he was certain that the answer is hiding itself only from him. “You work it out, son” – I stick my pipe into his hand, and look him deep in the eye – “all lone lads are wise! Otherwise: find me son of Izso’s shewolf. She is singing somewhere around here in the forest. If you do, you will know the answer.
Then at the time when the tongues of the horses turned black, that old man appeared. Martin Staid stumbled on him in the meadow. He could see it from far away that the old man was so lame like no other in the whole wide world. He teeter-tottered to and fro, nobody else had such a gait. So Martin Staid waited upon him, because his curiosity was aroused. The limping old man said he was looking for Saint Elias. Martin Staid did not say a word, he only looked him thoroughly up and down, turned the head of his horse and the man followed him. Even when he had not heard from him for days, he knew where to find his fellow. They were akin, like two colts from the same stock. Old pals, they sniffed each other out from miles and miles, and if they didn’t, their horses certainly did. “… So what is your business, old man?” – asked Saint Elias, as they were swiftly through the greetings. “I know you, brother, even if you don’t know me” – said the old man and began rummaging in his pouch. Clumsily, between slow, heavy breaths and sips of palinka, he fished out all sorts of things, but he kept on fumbling around until he recovered what he was seeking. “Do you know the grandfather of your greatgreat grandfather?” – He asked. “Well…” “Well, this is yours then, brother.” – he said and offered the handkerchief he had found.
Ismered-e a nagyapád nagyapjának nagyapját? Így kérdezte. Hát! No akkor ez a tiéd, öcsém – szólt, s nyújtotta a keszkenôt, amit talált. Mi ez, bátyám? Az örökséged. Nincsen nekem örökségem. Hátha mégis. Szent Illés elvette, s ahogy két tenyerébe kapta, egy szelence pottyan a markába. Akkorka se volt, mint egy ökörszem. Szent Illés kérdôn nézett az öregre. A nagyapád nagyapjának a nagyapja hagyta rád, öcsém. Honnét ismersz te engem, tata – nyújtotta volna vissza a ládikát, de az öreg tiltakozott: Jó anyád nemzetes velem, szegrôl-végrôl, az ô révén ismerlek. Az én apám pásztor volt, öreg. Az ô apja is. Az ô apja is, ahogy mindenki, egész a kvádok idejéig… Mióta csak az Isten egy marék déli szélbôl megteremtette a lovat, és a jóságot a sörényébe csomózta… No hát, öcsém, aki ezt a Teremtô jóvoltából rád hagyta, az nem pásztor volt, hanem arkulárius. Annyi szent. Így Szent Illés. Osztán miféle zákányos mesterség az? Kérdezte késôbb, mikor már az ebéd utolját fogyasztották, mert nem hagyta nyugodni a szó. Mi mesterség? Hát az arkulárius. Aztat én nem tudhatom, de a mesterlevelében ez áll, és azt is tudom, hogy ilyen ékszerdobozokat készített. Szent Illés köszönt, s ment dolgára. Nôi holmi. Mondta aztán a csikós. Csida Márta meg már bújt is az ölébe, amint meglátta a szelencét. Adja nekem! A tied. Úgy nézte naphosszat Csida Márta Szent Illés örökségét, mint emez Csida Mártát, mikor elôször meglátta a mezôn. Mert csupa gyöngy volt az a ládika,
“What is this, brother?” “Your inheritance.” “I do not have one.” “Maybe you do” Saint Elias accepted it and, as he held it in his two palms, a casket dropped in his hand. It was smaller than a winter wren. Saint Elias looked at the old man questioningly. “The grandfather of your great-great grandfather devised it unto you, brother” “How do you know me, old man?” – he would have handed the casket back but the old man protested. “Your good mother is akin to me, you and I are distant relations through her. “My father was a shepherd, old man. And so was his father. And his father, just like everyone all the way back to the time of the Kvads… From the moment when God created the horse from a handful of Southern Wind and tied all that is good into his forelock. “Well, brother, the man who, by God’s good grace, left this unto you, was not a shepherd but an arcularius.” “That is certain.” – said Saint Elias. “So, what kind of a queer trade is that?” – He asked later, when they were finishing the midday meal, because the word would not leave him in peace. “What trade?” “Arcularius.” “I would not know, but that is what it says in his testimonium, and I know as well he used to make caskets like this. Saint Elias said farewell and went about his business. “Women’s chattels.” – said the rider then. And Martha Filly went straight to sit in his lap as soon as she laid her eyes on the casket. “Give it to me.” “It’s yours.” Martha Filly gazed at the inheritance of Saint Elias all day long the same way as he had looked at her the first time he caught a glimpse of her in the meadow. Because the casket was covered with pearls all over, gleaming with crystal-clear gems, dazzling one’s eyes, it was almost like a splendid peacock head. Saint Elias could not rest for long, however. He would even be awakened from his dream by the word: arcularius. In the end, he got onto his horse, and went to find the Elder of the Mound. The Elder nodded as he tasted the word thoughtfully, like when someone blows on the stew pot. “My brother, Kálmán Gyuba will tell you. A man of learning, he will know.”
áttetszô kövektôl ragyogó, csak úgy káprázott belé az ember szeme, olyan volt az egészen, mint egy szikrázó pávafej. Sokáig azonban nem nyugodhatott Szent Illés, álmában is felzavarta e szó: arkulárius. Végtére is felkötötte a ló üstökét, és ment, megkereste a Gorondi Vént. Az meg bólintgatott, ahogy ha gondolkodóba esett, s úgy ízlelgette a szót, mint ahogy más a bográcsot fújja. A fivérem, Gyuba Kálmán mondja meg neked. Deákos ember, tudni fogja. Arkulárius? – kérdezte Gyuba Kálmán, és elôvette a deákoskönyvét. Felütötte s megmutatta: itt van. Itt. A vézna, bütykös mutatóujj egyenest odabökött a szóra.
“Arcularius?” - Kálmán Gyuba asked and produced his treasury of words. He flipped the book open, showing: here it is. “Here.” – the feeble, gnarly forefinger poked straight at the word. “AR-CU-LA-RI-US.” – He read it aloud, articulated. “That is ‘a maker of jewel caskets.’” “Was he a tradesman?” “He was. So tell me, son, how are my two younger brothers?” Botond Gyuba has ascended to Heavens. But should you come to visit us, do ask about the Elder of the Mound. His health is serving him well. Hetény’s brother has breathed his last. I am sorry you had to learn it from me.
AR-CU-LA-RI-US. Olvasta fennhangon. Tagoltan. Azaz ékszerdoboz-készítô. Mesterember volt? Az volt. Aztán mondd csak, fiam, hogy van az én két öcsém? Gyuba Botond uram felment az Égbe, de ha mifelénk járna kend, kérdezzen csak a Gorondi Vén felôl, jól szolgál az egészsége. Hetény öccse a föld alá került. Sajnálom, hogy tôlem kell megtudnia.
Lapítja a füvet az esô, veri a csikósokat, csak úgy patakzik a kalapkarimán. Vége a takarásban való mímelgésnek, egybeverik a vemhes kancákat, csattog-pattog a seregnyi betyárkamcsi. Az összerittyentett ló meg mind szél alá megy, fart lök az idônek. A mezôn Szent Illés durrogtat. Hébe-korba ordít, mint a csôdör, ahogy rittyent az ostorkorbácsával, úgy csalja-csalogatja az istennyilát. Szent Illés villámért kiált, ha elléskor villámlik, a születendô csikó gyorslábú lesz. Ha ô kiált, becsap az istennyila, rászolgált a nevére. Már akkor is villámlott, mikor született. Magyarázza Kerecsen. Csida Márta megbabonázva néz. Az Izsófi Farkasleány is ott leskel, egyik lábáról a másikra áll egy rebernyefa mögött. Majd meg-megriadva futkos fel-alá a sok kanca közt, mint a kézen felnôtt, ménesbe nem járt lovak. A legények meg ôt lesik, nem úgy ismerik, mint aki ijedôs, ménkôre, ostorra már megbokrosodna. Mégis egészen odavan. Akkor derül csak fény a bajára, mikor Tang Márton és Szent Illés már bábáskodnak a ménesakolban. Megellett a Pokolsánta. Meg a legyesszürke Pandra.
Rain flattens the grass, beating down on the riders, pouring over the rims of the hats. No more messing about in hiding under cover, they round up the pregnant mares, an army of whips crack and snap. The herded horses go under the wind forming wedges or gather in circles throwing their rears out. On the field Saint Elias is cracking his whip, braying loud now and again like a stallion as he snaps his lash, tempting, luring the thunders. He cries out for a lightning. If it strikes during foaling, the foal will be swift. He is worthy of his name: when he cries, thunder strikes. It was lightning even the time he was born, Kerecsen explains. Martha Filly is gazing mesmerised. The She-wolf of son of Izsó’s lurks around there, too, standing from one foot to another behind a hundred-year-old, hollow tree. Suddenly frightened, she begins racing up and down among the mares, like a horse raised in shelter without the herd. All the lads are watching her. They don’t know her to be so faint-hearted, scared by lightning, started by the crack of the whip. And yet, she is all distraught. Light is only shed on the matter when Martin Staid and Saint Elias are already tending to the mares in the stable. Fiend has foaled, and so did the spotted grey Rascal. The spotted grey one will become a racehorse. It is vital, that the foal intended to be one of the finest is fed by two mares not only by its own. So they part the other mare from her own foal and cause her to miscarry, because it is already expecting another one. Martin Staid and Saint Elias intend to kill Fiend’s unborn. But the She-wolf of son of Izsó does not want the red roan to lose her foal, she would rather be the
A legyesszürke versenyló lesz, már a lényeg, hogy a kiváló lónak szánt csikót két kancával szoptatják, nem csak a sajátjával. Hát a másik kancától elszakítják a saját csikaját, aztán meg elvetéltetik, mert hiszen az ilyenkor már újra vemhes egy másikkal. A Pokolsántát elvetéltetné Tang Márton és Szent Illés. De az Izsófi Farkasleány nem akarja, hogy elvetéltessék a vércsederes kancát, inkább lenne ô az a másik, aki szoptat. Hadd szüljön a Pokolsánta. Ô fogja szoptatni. Hadarja, nekikerekedett szemmel. Ezt a gyungya lányt mi lelte. Szólja egyik, tán Gyuba Holló. Meglegyintette a pokolszél. Így másika, tán Dorvatt László. Szelídüljék, kend. Fog rá az Izsófi Farkaslány Szent Illés karjára. Eridj innen már, törfölyös némber. Hogy életben maradhassak. Esdekli. Körben állnak a csikósok: Öböj István, Gyuba Holló, Dorvatt László, s a vén számadó Kerecsen. Még a kis mazna kurkó, Kerény is ott lábatlankodik. Összenéz Tang Márton s Szent Illés. Hát szelídülj, komám. Mondja Tang Márton. Már Kerecsen is kiveszi a pipaszárat a szájából. Szelídülj, öcsém. No, jól van. Marad elég egy legényes vacsorára. Mondja erre Szent Illés. Hallja a Gorondi Vén Szent Illés kérges beszédet, s nekiszól. Nem úgy van az, öcsém. Szárnyad repít szélsebesen, éven is túl csecsen maradt, szél sebes ló anyja csecsén, akár három esztendeig. Ám a táltos hét évig szop, hét évig nyel kancatejet. Szoptassa csak azt a csikót más kancával az Izsófi, majd hét esztendôre hal meg újjászülve a Fanyûvôt. Akkor az Izsófi Farkasleány megsimította a Po kolsánta hasát. És közben ezt a verset mondta. Pokolsánta pej ló, szép szárnyat szülsz nekem, aranyhajból Izsó aranygyapjat fon rád. Csitulj csidu vércsém, csikasz lesz anyácskád, hét határ lesz hazád, csuklyád csillagsörény.
other one to feed. Let Fiend give birth. She will nurture the foal! - she keeps saying on and on with eyes wide open. “What’s got into this half-witted girl?” – says one of them, maybe White Crow. “She is moonstruck” – replies another, perhaps László the Headstrong. “Calm yourself, sir.” – the She-wolf of son of Izsó puts her hand on Saint Elias’ arm. “Get out of here now, worthless woman.” “I cannot live otherwise” – She is imploring. The riders stand in a circle, Stefan Stray, White Crow, László the Headstrong and the old headshepherd, Kerecsen. Even the little coy bastard Kerény is there loitering underfoot. Martin Staid and Saint Elias exchange a look. “So calm yourself then, fellow.” – says Martin Staid. Now even Kerecsen takes the pipe out of his mouth. “Calm yourself, brother.” “Very well, then. There is enough left for a manly meal.” – replies Saint Elias. Upon hearing this rough talk by Saint Elias, the Elder of the Mound says to him. “That’s not the way, brother.” Fly on wings fast as the wind breastfed for a year and more three years even swift as the wind is the filly on her mother’s breast But the magic steed is breastfed for seven years She feeds on the mare’s milk Let son of Izsó feed that filly with another mare She will die in seven years giving birth to the Tree Feller Then the She-wolf of son of Izsó stroke Fiend’s belly while she cited this poem: Fiend, bay horse you give me fine wings Izsó spins golden wool for you made of golden hair Calm now filly hawk, gaunt shall be your little mother the wide world your home, your mantle mane of stars
