fordította: Pintér András translated by András Pintér Hát ez borzasztó, ezt már alig lehet kibírni. Ez már az ötödik nap, és még mindig nincs vége. Ez a khamszín, amely rongálja a Közel-Keleten élôk, de fôleg az Európából bevándorolt zsidók idegrendszerét, kedélyállapotát. A khamszín arabul ötvenet jelent, és azért hívják ezt az átkozott meteorológiai jelenséget khamszínnak, mert minden évben összesen ötven napig tart, megosztva az évszakokat. Egy-egy alkalommal három-öt napig, olykor még kilenc napig is eltarthat. Ilyenkor beszürkül az égbolt, a levegô megrekken, egy falevél, egy fûszál sem rezdül, és a kilencven fokos páratartalomban az emberrôl lerohad a gatya. Azt mesélik a vének, hogy az angol mandátum idején ha valaki egy ilyen hét vagy kilenc napig tartó khamszín alatt, mondjuk, megölt egy embert, és be tudta bizonyítani, hogy a sértettel elôzôleg semmiféle nézeteltérése nem volt, akkor egészen enyhe ítéletre számíthatott. Hát ennyit a khamszínról. Miheztartás végett. Tudniillik egy ilyen khamszínos délutánon kaptam volt meg Johevet táviratát. Közölte velem, hogy ma érkezik Bérsevára, szeretne végre megismerni, és hogy este hatkor a Kati nevû magyar csárdában vár engem. Johevet meg én ugyanis soha nem találkoztunk, csak te lefonbeszélgetésekbôl ismertük egymást. Éppen ezért talán jogos volt az aggodalma, hogy ha egyszer majd találkozunk, mirôl ismerjük fel egymást. Természetesen rögtön megnyugtattam, aggodalomra semmi ok, engem könnyû lesz megismerni a biciklipumpáról, amit a számban fogok tartani. Ezen a viccemen jót nevettem. Ô nem nevetett. Sebaj, gondoltam magamban, biztos sok baja volt az életben, ezért kissé elkeseredett.
Now this is dreadful, I can barely stand this. It’s already the fifth day and it’s still not over. This khamsin, that’s killing the nerves and the mood of the people of the Middle-East, but especially those Jews’ who immigrated from Europe. Khamsin is Arabic for “fifty”, and this bloody meteorological phenomenon is called khamsin because every year it lasts for fifty days altogether, thus dividing the seasons. One instance of it may last three to five- on occasions even nine days. This time the sky turns grey, the air becomes sultry, the tree leaves and the grass become still and in the 90 degree humidity the pants boil off your ass. Older people say that in the time of the British Mandate, if someone say murdered another person during such a seven- or nine-day period of khamsin and he was able to prove that he previously had no disagreement with the victim, he could expect a quite lenient sentence. That’s all for the khamsin. Just so you know what’s what. Because I received Johevet’s telegram on one of these khamsin afternoons. She informed me that she would arrive at Beer-sheva that day, she would like to finally get to know me and that she was going to be waiting for me at 6pm in the Hungarian bar called Kati. You know, Johevet and I had never met, we had only known each other from phone conversations. Precisely because of this, her concern about how we’d recognise each other once we do meet may have been justified. Naturally, I reassured her immediately that there is no reason to worry; I would easily be recognised from the bike pump hanging out of my mouth. I had a good laugh at this joke of mine. She did not. Not to worry, I thought to myself, she must have had a lot of problems in her life, that’s why she is a little bitter.
Mi van, Spili, meghülyültél? – belezúgtál egy telefonkagylóba? Zavarba jöttem a magamnak feltett kérdéstôl. Nem tudtam, belezúgtam-e telefonon keresztül vagy sem, de azt igen, hogy az egész história nagyon izgat, majd szétvet a kíváncsiság, alig várom, hogy találkozzunk. No de miképpen jutok el Bérsevára? Bérseva innen legalább hetven kilométer, és autóbusz csak naponta kétszer van: egy reggel, egy pedig délután fél háromkor. A fél hármast viszont már semmiképpen sem érem el. Azt hittem, szétdurran az agyam. Mérgemben darabokra téptem a táviratot, amelyet még mindig a kezemben szorongattam. A megoldás ismét sasszárnyon érkezett. De nem a Messiással, hanem Weisz Imre képében. Öreg barátom de sokszor kihúzott már a szarból! – Mi van, Pista? Min bosszankodsz már megint? – Mi az, hogy megint? Az öregapádnak azt a rongyba tekert faszát…! – Jól van, jó, tudom, mi a bajod. Csak nyugi. Nyugi. Én is olvastam a táviratot, és itt van a megoldás a bal zsebemben – lapogatta meg a bal zsebét. – Na! Ki vele! – Hogyisne! Elôbb szívd szépen vissza, amit az öregapámról mondtál. – Melyiket, a faszát vagy azt, hogy rongyba tekert? Rántott egyet a vállán, és mindketten elröhögtük magunkat. – Ide figyelj, pupák – lapogatta meg újra a bal zsebét Imre. Éreztem, hogy fogytán a türelmem, ezért fojtott hangon kezdtem: – Mondhatsz, Rém, amit akarsz, csak azt ne mondd, hogy fekete seggû. – Miért? – Azért, mert kénytelen leszek arra kérni, hogy… – Ja, akkor már tudom – vágott a felibe. – Nem nyalom fehérre. Ezen aztán megint elkezdtünk röhögni. Ismertem annyira Weiszet, hogy tudjam, megbízhatom benne: ha ô egyszer kijelenti, hogy a bal zsebében van a megoldás, az tuti. De imádta cukkolni az embereket – ismertem Imrét. Hát ebbôl többet nem eszik. Közömbös pofát vágtam, és nem kér-
“What’s going on, Spili, have you gone mental? You’ve fallen in love with the phone receiver?” I got embarrassed by the question I had put to myself. I wasn’t sure if I had fallen for her through the phone or not, but I did know I was very excited by the whole story, I was dying of curiosity and I couldn’t wait for us to meet. But how was I going to get to Beer-sheva? It’s at least 40 miles from here and there are only two buses going there a day: one in the morning and one at half two in the afternoon. But, there’s no way I was going to catch the half two one. I thought I was gonna blow my top. In my anger I tore the telegram, which I was still clutching in my hand, into pieces. Again, the solution soared on wings like eagles. Though not as the Messiah but in the shape of Imre Weisz. An old friend of mine but he got me out of the shit on numerous occasions. “What is it, Steve? What’s eating you again?” “What do you mean “again”? Damn your old gramps’ raggedy cock”. “All right, all right, I know what your problem is. Take it easy. Relax. I read the message too and I’ve got the solution right here in my left pocket.” – He tapped his left pocket. “Well. Let’s see it then!” “No way! First you take back what you said about my granddad.” “You mean his cock or the raggedy bit?” He shrugged his shoulder and we both started laughing. “Listen here, you dumbass” - Imre tapped his left pocket again. I felt I was about to lose my patience so I began to say in a stifled voice: “Say anything you want, my fiend, but don’t call me a badass!” “Why?” “’Cause I’m would be forced ask you to…” “Ah, In that case I know” - he cut me short – “I won’t lick it good.” Once again we began laughing at this. I knew Weisz enough to know I could trust him: if he says that the solution is in his left pocket, it’s damn positive. Nevertheless, he loved taking the piss, I knew him. Well he won’t have it his way. I put on an indifferent face without asking him a thing. I waited for him to speak. Essentially, my reasoning was correct because after half a minute of silence he couldn’t take it any longer.
deztem, vártam, amíg ô szólal meg. Tulajdonképpen jól sakkoztam, mert egy félpercnyi hallgatásnál nem bírta tovább: – A megoldás a turistabusz. Rögtön leesett a tantusz. Csak annyit kérdeztem, mikor. A válasz: fél ötkor. Az órámra néztem: fél négy. – Pattanj fel a motoromra – mondta Imre –, és fél ötre legyél az Eset Lót szálloda elôtt! Addigra én mindent elrendezek. Ha nincs tiszta fehér inged, vegyél az enyémbôl! – Ezzel sarkon fordult, és elindult a turistabusz felé, amely nem messze várakozott rá egy parkolóban. Háromnegyed órám volt megfürödni, átöltözni és odaérni a szállodához. Mint egy atomóra, olyan pontosan érkeztem mégis. Weisz fülig érô szájjal várt már. Még mielôtt belemennénk a dolgok sûrûjé be, el kell mesélnem, hogy Imre másodállásban idegenvezetô volt itt lent, Zdomban, fôállásban meg villanyt szerelt az épülô Kálisó Mûveknél. Sokan, talán irigységbôl, vagy az ördög tudja, miért, „idegenfélrevezetônek” hívták. Szóval, Weisz fülig érô szájjal várt rám, de már nagy komoly arccal mutatott be a turistacsoport vezetôjének. Elmagyarázta neki, hogy én vagyok az az illetô, aki a legjobban ismeri itt a Holt-tenger partján lévô érdekességeket és az egész vidék történetét. Ezután félrevont, és megpróbálta belém verni azt a szöveget, amit ô betanult. Visszatérve az autóbuszhoz, elmondta az utasoknak, hogy sajnos ô nem ér rá, de engem küld velük maga helyett, mert én ugyebár évek óta lakom a Holt-tenger mellett, és így jobban ismerem a környéket, mint bárki más Izraelben. Ahogy ránéztem Weisz álszent pofájára, komoly erôfeszítésembe került, hogy ne robbanjon ki belôlem újfent a röhögés. Szerencsémre sok idôm nem volt, mert a busz máris elindult, én meg belekezdtem a mondókámba. Meglepôdtem, hogy az amerikai turisták között volt, aki jól beszélt ivritül. Rögtön rázendítettem a sebtiben betanult sztereotip részletekre: – Tudjátok jól, hogy jelenleg a világ legmélyebb pontján vagyunk, közel négyszáz méterrel a tenger szintje alatt. Ezt a területet úgy hívják, hogy Zdom, más nyelveken Szodoma. Ha körülnéztek a kopár sziklákon és az egész holdbéli tájon, valóban az az ember benyomása, hogy ezt a vidéket az Isten tényleg kénköves esôvel pusztította el. Az
“The solution is the tourist coach.” The penny dropped immediately. I only asked, “when”. The answer: half four. I glanced at my watch: three thirty. “Jump on my motorbike” – said Imre – “and be in front of Eset Lot Hotel by half past four. I’ll sort everything out by then. If you haven’t got a clean white shirt take one from my ones.” With this he turned on his heels, and headed off toward the tourist coach which was waiting for him not too far in a parking lot. I had forty-five minutes to take a bath, change my clothes and get to the hotel but still, I arrived there on the dot. Weisz was already waiting for me grinning ear to ear. Before we get into the thick of things, I need to tell that Imre was a part-time tourist guide down here in Sdom and in his main job he worked as a sparky at the MOP Company then under construction. Maybe out of envy or the devil knows why a lot of people called him the “tourist misguide”. So Weisz was waiting for me with a huge grin, but his face was already dead serious when he was introducing me to the leader of the tourist group. He explained that I was the person who knew best the places of interest here on the Dead Sea coast and also the history of the whole area. After that, he dragged me aside and tried to inculcate the text he had learnt by heart into my head. On his return to the coach, he told the passengers that unfortunately he couldn’t make it but he was sending me with them, since I had lived close to the Dead Sea for years and therefore know the area better than anybody else in Israel. As I was looking at the hypocritical expression on Weisz’ face, it took me considerable effort not to burst into laughter again. Fortunately, I didn’t have much time because the bus left right off and I began my monologue. It came as a surprise that some among the American tourists spoke good Ivrit. I plunged right into the hastily memorised stereotypical details: “You know well that presently we are at the deepest point of the world, almost 1300 feet under sea level. This area is called Sdom, in other languages Sodom. If you look around at the barren rocks and the moonlike landscape, you indeed get the impression that this place was destroyed by God with brimstone and fire. Out of the popu-
egész városból csak Lót meg a lányai menekülhettek meg. Lót feleségének, akirôl a szálloda a nevét kapta, megtiltotta Isten, hogy hátranézzen. Az asszonyi kíváncsiság persze legyôzte az isteni tilalmat, és naná, hogy hátranézett. Abban a pillanatban sóbálvánnyá merevedett. – Megállíttattam a buszt, kiszálltunk, és az utasoknak megmutattam azt a sziklát, amelyrôl azt mondják, hogy Lótné maradványa. – Lót a lányaival továbbrohant, és fütyült az ott maradt asszonyra. Végül a lányait egy közeli barlangban gyorsan megkettyintette, ugyanis azt hitte, elpusztul az egész világ. Hogy nehogy kihaljon a föld népe, utódokról gondoskodott. Nagyon-nagyon gondos ember volt. – A Holt-tenger mentén déli irányba folytattuk tovább az utunkat. – A Holt-tengerrôl csak annyit, hogy kilencvennégy százalékos a sótartalma, és a Jordán vize ömlik bele. Utunk tovább Maszada alatt folytatódott, majd lassan nyugatra fordultunk és felfelé emelkedtünk. Dimonához értünk. Egy borzalmasan hosszú drótkerítés mellett mentünk el. Ez volt az a híres atomreaktor, amelyrôl a világsajtó olyan sokat cikkezett – mondtam. Meg ami még eszembe jutott. Lassan Bérsevára érkeztünk. Ezt is mondtam. Hat óra múlt öt perccel. Elköszöntem a busz utasaitól, és már rohantam is a Kati csárdához. Nem szerettem volna megvárakoztatni Joheve tet. A helyiségben néhány kártyáson kívül senkit sem találtam, de épphogy leültem, nyílt az ajtó, és egy szôke fej bukkant fel. Ahogy tulajdonosa közeledett, elállt a lélegzetem – valami borzalmasan dobta a lábát, úgy sántított! Én ilyen sánta embert még sohasem láttam. Leült az asztalomhoz.
lation of the whole city only Lot and his daughters could escape. God forbade Lot’s wife, after whom the hotel was named, to look back. Divine prohibition, of course, was defeated by women’s curiosity, and, sure enough, she looked back. At once, she turned into a pillar of salt. I had the coach stopped, we got out, and I showed the passengers the rock which is said to be the remains of Lot’s mistress. He kept on running with his daughters and didn’t give a hoot about the woman left behind. To conclude, he quickly shagged his daughters in a nearby cave, since he thought the whole world was going to be destroyed. In order to save the Earth’s population he secured procreation. He was a very, very thorough man… We continued our journey towards south along the Dead Sea. Just a couple of things about the Dead Sea: it’s salinity is 94%, and the river Jordan flows into it. Our journey continued on below Masada, then we gradually turned west and moved upwards. We arrived to Dimona and passed by an terribly long wire fence. “This is the famous nuclear reactor that has received so much attention in the world press.” - I said this and whatever else came to my mind. We were slowly arriving to Beer-sheva and I told them this too. It was five past six. I said goodbye to the passengers of the coach and off I ran to Kati bar. I didn’t want to keep Johevet waiting. Apart from a few card players I didn’t find anyone in the place but I had only just sat down when the door opened and a blond head appeared. As the owner of the head approached my breath was taken away – she was dragging her leg appallingly with nasty limp! I’d never seen a person with such a bad limp. She sat down to my table. “Stefan, is that you?” – that’s all she asked. It flashed through my mind for a moment that I should deny my identity but instead I just nodded. I must have looked dreadful because her second question was: “What is it Stefan, are you feeling sick?” I shook my head and added:
– Stefan, te vagy az? – csak ennyit kérdezett. Egy pillanatra átvillant rajtam, hogy le kellene tagadnom saját magamat, de helyette csak bólintottam. Valami iszonyúan nézhettem ki, mert Johevet második kérdése az volt: – Mi van, Stefan, rosszul vagy? Tagadóan ráztam a fejem, és hozzáfûztem: – Ez a rohadt meleg khamszín. Döcögve indult meg köztünk a beszélgetés, és néhány közömbös kérdés-felelet után el is akadt. A kínos csendet én törtem meg azzal, hogy hívtam a pincért. Kifizettem a két narancsitalt meg a féldeci rumomat, és sûrû bocsánatkérések közepette be kellett neki vallanom, hogy ma éjszakai mûszakban dolgozom. Halványan elmosolyodott, felállt az asztaltól – és könnyû, libegô léptekkel kisétált a helyiségbôl. Az ajtóban megállt egy pillanatra, visszafordult. Azt hittem, megüt a guta. Elkezdtem üvölteni, hogy nincsen igaza, mert minden egészséges ember irtózik a nyomorékoktól. Az ajtóból szólt vissza: – Miért kiabálsz? Észre sem vettem, hogy magyarul mondja. Tovább kiabáltam. Mire ô: – Ne ordítozz, gyere inkább, öleld át a derekamat! Sétáltunk az utcán. Egyszerre megszólalt: – A nagypapa és a nagymama volt magyar. Tíz napot éltünk együtt, aztán elment, és soha többet nem láttam. Valószínûleg kivándorolt Amerikába.
“This bloody hot khamsin.” The conversation between us started off a bit stiff, and it even halted after a few neutral questions-answers. It was me who broke the awkward silence by calling the waiter. I paid for the two orange drinks and my half rum and, among profuse apologies, I had to admit to her that I was on night shift that evening. She gave a faint smile, got up from the table and, with light, floating steps she walked out of the place. She stopped for a moment in the door and turned back. I thought I was gonna have a fit. I started bellowing that she was wrong because all healthy people are repulsed by cripples. She replied from the door: “Why are you shouting?” I did not even realise she was speaking in Hungarian. I kept on yelling. Upon which she said: “Stop screaming, come instead, put your hand around my waist” We were walking on the street. All of a sudden she said: “Granddad and grandma were Hungarians.” We lived together for ten days, then she left, I never saw her again. She probably emigrated to America.
