Fordította Balogh Daniel KATY EVANS VALÓS REAL SOROZAT 1

Fordította Balogh Daniel KATY EVANS VALÓS REAL SOROZAT 1. Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2014 1001 A fordítás alapjául szolgáló mű mu: Katy Evans: Real Copyright © 213 by Katy Evans Cover © Sarah Hausen Hungarian translation © Balogh Daniel, 2014 © Ulpiusház Könyvkiadó, 2014 ISBN 978 963 383 220 2

A SZERZŐ BEMUTATKOZÁSA Hahó! Katy Evans vagyok, és imádom a családomat, a könyveket, az életet meg a szerelmet. Van egy férjem, két gyerekem és három kutyám, az időmet pedig azzal töltöm, hogy sütök, sétálok, írok, olvasok és gondoskodom a családomról. Köszönöm, hogy időt szántál rám, és megvetted a mesémet. Remélem,ugyanolyan fantasztikusan szórakozol majd rajta, mint én. Ha érdekel, milyen könyveken dolgozom mostanában, keress meg a neten nagyon örülnék a jelentkezésednek! Katy Honlap: www.katyevans.net Facebook: www.facebook.com/pages/KatyEvans/521 052267929550 Twitter: https://twitter.com/authorkatyevans Email: [email protected] DEDIKÁCIÓ Az életnek, a szerelemnek, a zenének

ZENELISTA Itt van néhány olyan dal, amelyet a Valós írása közben hallgattam. Az első két szám annyira ütős, hogy érdemes lehet ugyanakkor hallgatni őket, amikor Brooke és Remington hallgatja. © Goo Goo Dolls: Iris Avril Lavigne: I Love You Alicia Keys: That’s When I Knew Def Leppard: Love Bites Survivor: High on You Sara Bareilles: Love Song Peter Gabriel: In Your Eyes Ed Sheeran: Kiss Me Nora Jones: Come Away With Me Heart: All I Wanna Do Is Make Love To You Journey: Anyway You Want It Mikky Ekko: Pull Me Down Selena Gomez: I Love You Like a Love Song Kelly Clarkson: My Life Would Suck Without You Beyonce: Flaws and All Gym Class Heroes: The Fighter

"REMINGTON VAGYOK" Brooke Melanie fél órája sikítozik a fülembe, és a látványtól különben is olyan rojtosak már az idegeim, hogy alig hallok valamit. Legfeljebb a szívemet. Ott zakatol őrülten a fejemben, miközben a díjbokszolás harcosai újra meg újra egymásnak esnek. Mindkét férfi egyforma magas és súlyos, mindkettő iszonyú izmos, és egymás arcát püfölik. Ahányszor csak eltalálja egyik a másikat éljenzés és tapsolás tör ki a teremben, amelyet a legalább háromszáz, vérre szomjazó néző teljesen megtölt. Az a legrosszabb az egészben, hogy szinte hallom a húsba csapódó csont észbontó recsegését, és az iszonyattól a szőr is feláll a karomon. Minden pillanatban arra számítok, hogy az egyik kidől, aztán soha, de soha föl nem kel többé. - Brooke! - visít a legjobb barátnőm, Melanie, miközben átölel. — Úgy nézel ki, mint aki mindjárt kidobja a taccsot. Baromira nem neked találták ki ezt! Komolyan kinyírom a csajt. Miután a menet végén meggyőződöm arról, hogy mindkét férfi lélegzik, és leveszem róluk a szemem, könyörtelenül meggyilkolom a legjobb barátnőmet. Aztán magamat is, amiért egyáltalán hajlandó voltam eljönni vele ide. De hát a szegény drága Melanie megint ráizgult egy pasira, és amikor megtudta, hogy éjjeli fantáziáinak tárgya a mi városunkban szerepel egy ilyen illegális harcklub "zártkörű" és „igen veszélyes" küzdelmein, könyörögni kezdett, hogy jöjjek el vele megnézni a derbit. Melanienak pedig nehéz nemet mondani. Olyan lelkes és kitartó, most meg ugrál örömében. - Most jön ő - sziszegi. Nem is érdekli, ki nyerte ezt a meccset, vagy egyáltalán, ki élte túl. Bár hála istennek mindkettő elevennek tűnik. Figyelj, Brooke, mert nem semmi látvány lesz! A közönség elhallgat, megszólal a kikiáltó stílusú bemondó.

- Hölgyeim és uraim, mossst pedig... jöjjön a pillanat, amelyre mindnyájan vártak, az ember, akiért idelátogattak! A kemények legkeményebbike! Következik az igazi, az egyetlen Remington „Szökőár" Tate! Borzongás fut végig a gerincemen, ahogy a szurkolók főleg a nők - már a nevétől őrjöngeni kezdenek és lelkes kiáltásokban törnek ki egyszerre. - Remy! Imádlak, Remy! - Leszopjam a faszod, Remy? - REMY, DÖNGESS MEG, REMY! - Remington, akarom a szökőáradat! Amikor egy csuklyás vörös köpenyt viselő alak üget a ring felé, minden fej arra fordul. Úgy tűnik, a mai meccseket kesztyű nélkül vívják, így látom, ahogy a teste mellett kinyújtja és ökölbe szorítja hatalmas, barna kezének hosszú ujjait. A ring velem szemben levő oldalán egy nő "REMY EGYES SZÁMÚ KURVÁJA" feliratú táblát lenget nagy büszkén, és torkaszakadtából ordít a pasi felé — nyilván a biztonság kedvéért, ha ez a Remington nem tudna olvasni, vagy nem venné észre a neonrózsaszín, csillámfestékes betűket. Teljesen elhűlök, mert csak most esik le, hogy nem az én szédült barátnőm az egyetlen nő Seattle-ben, aki belegárgyult ebbe a pasasba. Érzem, hogy Melanie megmarkolja a karom. - Most nézz rá, és fogadok, nem bírod azt mondani, hogy nem tennél meg akármit ezért a férfiért. - Nem tennék meg akármit ezért a férfiért - vágom rá csak a fogadás kedvéért. - Nem néztél rá! — visít Melanie. - Nézd meg! Nézd! Megfogja az arcom, és a ring felé fordítja, én meg elnevetem magam. Melanie imádja a férfiakat. Imádja becserkészni és ágyba vinni őket, a nyálát csorgatni utánuk, de ha egyszer megfogta valamelyiket, nem nagyon bírja megtartani. Nekem meg a magam részéről nem hiányzik, hogy bárkibe is belebonyolódjam. Már csak azért sem, mert az én romantikus húgocskám, Nora, kettőnknek is épp elég pasit és nagyjelenetet hoz a házhoz.

Felbámulok a porondra, és a pasi épp akkor dobja le magáról a SZÖKŐÁR feliratú, piros selyemköpenyt. A nézők mind visítanak és hurráznak, ő meg lassan körbefordulva nyugtázza a köszöntést. A reflektorfénnyel megvilágított arca hirtelen felém fordul, én meg csak bámulok a helyemről, mint egy idióta. Úristen! Úr. Isten. Gödröcskék. Sötét, borostás áll. Kisfiús mosoly. Férfitest. Barna bőr. Végigfut a hideg a hátamon, és tehetetlenül szívom magamba ezt a látványt, amely a többieknek úgy a fejébe szállt. A férfi haja fekete, szexisen kócos, mintha most borzolta volna össze egy nő. Az arccsontja ugyanolyan erős, mint az állkapcsa és a homloka. Az ajka csókvörös és duzzadt, és a küzdőtérig vezető útja emlékeként rúzsfolt díszeleg az állán. Végignézek hosszú, feszes testén, és a lényem közepén valami forró, vad dolog ver tanyát. Kábítóan tökéletes, hihetetlenül kemény. Szépségesen karcsú csípőjétől keskeny derekán át a széles válláig mindene betonkemény. És micsoda hasizom! Nem is hat-, hanem nyolckockás! A ferdeizmok szexi V-betűje alábukik a tengerészkék selyemgatyába, amely lágyan simul rá erős, vaskos combjára. A négyfejű combizom, a csuklyásizom, a nagy mellizom és a kétfejű karizom egytől-egyig fenségesen formás és feszes. A két karján kelta tetoválás fut körbe pontosan ott, ahol dagadozó bicepsze a válla mereven szögletes deltoid izmával találkozik. - Remy! Reyy! — sikít mellettem hisztérikusan Mel, tölcsért formálva a tenyeréből. - Kurvára dögös vagy, Remy! A férfi feje a hang irányába fordul, és szexi félmosolyától az arcán megjelenik egy gödröcske, amint felénk néz.

Idegeim belebizseregnek a gyönyörbe, és nem azért, mert a pasi ebből a tökéletes szemszögből csakugyan iszonyúan dögös — bár határozottan, uramisten, tényleg az -, hanem leginkább azért, mert egyenesen engem néz. Fél szemöldöke megemelkedik, szédítő kék szemében jókedv csillan. És valami... van valami melegség a pillantásában. Mintha azt gondolná, én sikítottam. A francba! Rám kacsint, én meg elkábulok, miközben a mosolya lassan elhalványodik, és valami mássá, valami elviselhetetlenül intim dologgá változik. Felforr a vérem. A lábam köze görcsbe rándul, és megborzongok a gondolattól, hogy ezt láthatóan ő is tudja. Látszik rajta, hogy a teremtés koronájának gondolja magát, mintha azt képzelné, itt minden nő az ő Évája, aki az ő oldalbordájából lett csak azért, hogy neki gyönyört nyújtson. Egyszerre vagyok felizgult és dühös, és ilyen zavarba ejtő érzésem még az életben nem volt. Aztán felgörbülő ajakkal fordít hátat, amikor felkonferálják az ellenfelét: - És mindnyájunk gyönyörűségére itt van ma este Kirk Dirkwood, a Kalapács! - Mel, te kis szaros! - kiáltok fel, amikor magamhoz térek, és játékosan meglököm a barátnőmet. — Miért kellett így visítanod? Most azt hiszi, én vagyok az az eszelős. - Uramisten! Hát ez nem igaz, hogy rád kacsintott! - nyögi ki Melanie, láthatóan magánkívül. Jó szagú úristen, de igaz. Igaz? Igaz! Fejben újrajátszom azt a kacsintást, és ugyanúgy megdöbbenek, mint Mel. Úgy kell a kis libának, naná, hogy ezzel fogom szívatni. - De igaz - ismerem be végül, gonoszul nézve a barátnőmre. - Telepatikus úton kommunikáltunk, és azt mondta, haza akar vinni, hogy én legyek a szexi porontyai anyja.

- Persze, mert pont te feküdnél le egy ilyen pasival! Te meg a kényszeres rendmániád! - röhögi szét a fejét, miközben Remington ellenfele is leveszi a köpenyét. A fickó tiszta izom, de látványra fabatkát sem ér ennek a „Szökőárnak" a gusztusos férfiassága mellett. Remington befeszíti a karját az oldala mellett, ujjait kinyújtja, aztán ökölbe szorítja, majd rugózni kezd a lábszárával. Nagydarab, izmos férfi, mégis meglepően könnyed lábú, ami pedig - tudom, mert régebben versenyszerűen futottam - azt jelenti, hogy elképesztően erősnek kell lennie, hogy a lába ilyen apró rezdítésével a levegőbe tudja lökni a testét. Kalapács üt először. Remington meggörnyedve fürgén kikerüli, és felegyenesedés közben lendületes felütéssel válaszol, amely célba talál és oldalra löki Kalapács arcát. Magamban felszisszenek az ütés erejétől; testem meg-megfeszül a Remington ütései közben összehúzódó, megfeszülő, ugráló, elernyedő izmok láttán. A nézősereg megbabonázva figyeli a mérkőzés alakulását, én meg csupa libabőr leszek azoktól a szörnyű reccsenésektől. És még valami más is zavar. Az, hogy verejtékcseppek ülnek ki a homlokomra, a dekoltázsomra. Mialatt a harc folyik, a mellbimbóm egyre keményebben összehúzódva feszül a felsőmnek, izgatottan küzd a selymes szövet szorítása ellen. Látva, hogy Remington Tate összever egy „Kalapácsnak" becézett figurát, valamiért képtelen vagyok a bőrömben maradni, és ez nagyon nem tetszik nekem, nagyon készületlenül ér. Ahogy az öklét lendíti, ahogy mozog, ahogy morog... Hirtelen felhangzik a kórus: „REMY... REMY... REMY.” Oldalra fordulva látom, hogy Melanie ugrálva buzdítja: „Istenem, húzz be neki, Remy! Vágd már agyon, te szexi vadállat!” Amikor Kalapács hangos puffanással elzuhan, Mel felsikít. A bugyim csupa lucsok, a pulzusom megvadult. Sosem helyeseltem az erőszakot. Ez nem én vagyok - pislogok értetlenül a szervezetemet korbácsoló reakciók miatt.

Idegvégződéseimet vágy, színtiszta, fehéren izzó vágy borzolja. A porondmester győzelemre emeli Remington karját, ő pedig, amint felegyenesedik az ellenfelét padlóra küldő ütésből, rám pillant, és letaglóz a tekintetével. Szúrós, kék szeme az enyémbe fúródik, mire a hasamban valami görcsbe feszül. Izzadt mellkasa mély zihálással emelkedik és süllyed, ajka sarkán egy vércsepp nyugszik. És szeme mindvégig a szemembe mélyed. A bőröm alatt meleg árad szét, lángok nyaldosnak végig. Sohasem ismerném be Melanie előtt, még magamnak sem vallanám be, de azt hiszem, életemben nem láttam még ilyen szédítő férfit. A puszta nézése is vadító. És ahogy ott áll magasba emelt karral, verejtéktől csöpögő izmokkal, sugárzik róla az, amit Mel is magyarázott a taxiban, hogy ura a helyzetnek. Úgy mered rám, hogy abban semmi mentegetőzés nincs. Csak néz, nem törődve senki mással, aki a nevét kiabálja, és olyan érzékiség van abban a pillantásban, hogy szinte úgy érzem, ott helyben a magáévá tett. Közben szörnyülködve arra gondolok, én vajon hogy festhetek az ő szemében. Hosszú, egyenes, mahagóniszínű hajam a vállamra omlik. Ujjatlan, gombos fehér blúzomnak magas csipkenyaka van; az alját szépen betűrtem a magas derekú, szolid, fekete nadrágomba. A két fülemben kis aranykarika, jól illik a mézes whisky árnyalatú szememhez. És konzervatív öltözetem ellenére teljesen pucérnak érzem magam. A lábam imbolyog, és határozottan az az érzésem, hogy ez a pasas engem akar eldöngetni. A farkával. Jaj, ne, istenem, ezt nem én gondoltam. Melanie gondol ilyeneket. A bensőm kínzóan újra összehúzódik. „REMY! REMY! REMY!" - kántálja a közönség egyre hangosabban. - Még több Remyt akarnak? - kérdezi tőlük a mikrofonos pasas, mire még nagyobb lesz a lárma. — Hát jó, emberek! Kerítsünk ma estére valami méltóbb ellenfelet Remington „Szökőár” Tate-nek!

Egy másik férfi lép a szorítóba, én pedig nem bírom tovább. Kikészültem. Valószínűleg ezért nem jó ötlet éveken át mellőzni a szexet. Annyira be vagyok gerjedve, hogy rendesen beszélni, sőt járni is alig bírok. Mégis Melhez fordulok és kinyögöm, hogy kimegyek a mosdóba. Mialatt végigrohanok a lelátók közötti széles úton, felharsognak a hangszórók. - Most tehát, hölgyeim és uraim, koronás bajnokunk ellen silóa száll Parker „a Rém" Drake. A nézősereg felbuzdul, majd hirtelen kemény, félreismerhetetlen csattanás hallatszik. Csak azért sem nézek vissza, hogy mi lehet az izgalom oka, hanem egyenesen a mellékhelyiségek felé sietek. Közben újra felzeng a bemondó hangja. — Szent Habakuk, ez aztán gyors volt! Kiütés! Az ám, hölgyek és urak, KO. Méghozzá rekordidő alatt. Így hát ismét bemutatom a győztest: Íme Szökőár! Szökőár, aki most kiszökken a ringből és... hová a francba mész? A tömeg megvadul, az előcsarnokig hallatszik a kiáltozás: „Szökőár! Szökőár!", aztán teljes csend lesz, mintha olyasmi történt volna, ami nem volt benne a forgatókönyvben. Nem tudom mire vélni a kísérteties csendet, de aztán dobogó lépések hangzanak fel mögöttem. Egy meleg kéz ragadja meg a kezem, és meglepő erővel hátrafordít. Beleborzongok az érintésébe. — Mi a... — szisszenek fel zavaromban, aztán rábámulok egy izzadt férfi mellkasra, majd feljebb bele egy izzó, kék szempárba. Érzékeim megbokrosodnak. Olyan közel áll, hogy a szaga adrenalin injekcióként hat rám. — A neved - hörög zihálva, miközben vadul bámul a szemembe. — Öö... Brooke. — Milyen Brooke? - vakkant fel kitáguló orrlyukkal. Olyan állati mágnesesség sugárzik belőle, hogy úgy érzem, elrabolta a hangom. Itt áll a személyes teremben, betölti, elfoglalja, beszippant engem, elszívja az oxigénemet, és nem is értem, miért ver így a szívem, miért állok itt így, vacogva a hőségtől, miközben egész testem csak arra a pontra figyel, ahol a keze az enyémre fonódik. Remegve kiküszködöm a kezemet, és riadtan Melre

nézek, aki most jelenik meg tágra nyílt szemmel a férfi mögött. - Brooke Dumas a neve - közli, majd nagy bosszúságomra vidáman kikottyantja a mobilszámomat is. Remington felgörbülő ajakkal a szemembe néz. "Brooke Dumas" - mondja, és úgy érzem, ezzel itt, az orrom előtt megdugta a nevemet. És Mel orra előtt is. Érzem a nyelve durvaságát, ahogy a két szót formálja. A hangja sötét, mint a bűn, mint a csemege, amelyre vágysz, de nem lenne szabad megenned. A lábam között felduzzad a vágy. A szeme forrón, már-már birtoklóan szegeződik rám. Soha senki nem bámult még így rám. Előrelép, nyirkos tenyere a tarkómra siklik. Pulzusom vadul szökdécsel, miközben sötét fejét lehajtva apró, száraz csókot nyom az ajkamra. Olyan érzés, mintha megjelölne. Mintha előkészítene valami nagyszabású dologra. Amitől az egész életem megváltozhat, de tönkre is mehet. - Brooke - morogja halkan, jelentőségteljesen a számba, majd mosolyogva visszahúzódik. - Remington vagyok. Útban hazafelé még mindig érzem a kezét. Érzem az ajkát az enyémen. A csókja puhaságát. Istenem, lélegezni se bírok rendesen, csak behúzódom a taxi hátsó ülésének sarkába, feszülten, mint egy összetekeredett kobra, és vakon bámulok kifelé a város elhúzó fényeire. Kétségbeesetten szeretném kiadni magamból a testemben kavargó érzéseket. Sajna senki más nincs, akinek kiadhatnám ezeket, csak Mel. — Hogy ez mennyire kemény volt - szólal meg mellettem izgalomtól fojtott hangon. — Mégis mi a frász volt ez, Mel? — csóválom a fejem. - Az a pasas nyilvánosan megcsókolt! Tisztában vagy vele, hogy többen is fényképeztek a telefonjukkal? — Hiszen annyira dögös, Brooke. Mindenki őt akarja fotózni. Ahogy utánad vetette magát, attól még én is bizsergek belülről, pedig nem is engem csókolt meg. Soha nem láttam még olyat, hogy egy férfi így utána menjen egy nőnek. Bakker, hát ez olyan volt, mint valami romantikus pornó. — Fogd már be, Mel! — nyögök fel. — Nem véletlen, hogy eltiltották a profi sporttól. Tuti, hogy a fickó

veszélyes vagy őrült, vagy mindkettő. A testem feszül az izgalomtól. Magamon érzem Remington nyers és mohó pillantását. Máris piszkosnak érzem magam. A tarkóm viszket, ahol hozzáért az izzadt tenyere. Megdörzsölöm, és a viszketés nem múlik, a testem nem nyugszik meg, én nem nyugszom meg. — Most komolyan, Brooke, egy kicsit bulisabban kéne élned. Oké, hogy Remington Tate-nek rossz hírét keltették, de szexisebb, mint a bűn. Igen, kitiltották helytelen magaviseletért, mert csintalan, rossz fiú. Ki tudhatja, miféle szarságok voltak a magánéletében? Én csak azt tudom, hogy rohadt durva volt, cikkeztek is róla párszor, most meg senkit sem érdekel. Ő az Illegális Liga kedvence, imádja az összes bunyós klub. És amikor ő küzd, mindig rengeteg a csaj. Lényem egy része még mindig képtelen elhinni, hogyan bámult rám az a pasi: ahogy a visítozó nők tömegében célba vett és egyedül engem nézett. Ettől a gon dolattól csak még idegesebb lettem. Őrült, tüzes szemmel bámult, de nekem nem kellenek őrült, tüzes szemek. Nem kell ő, nem kell semmilyen férfi, és kész. Én csak állást akarok. Nemrég fejeztem be a szakmai gyakorlatomat egy környékbeli középiskolában, és voltam állásinterjún a város legmenőbb sportrehabilitációs cégénél. Csakhogy azóta eltelt két hét, és nem hívtak vissza. Lassan ott tartok, hogy kezdek bedilizni és úgy érzem, soha senki nem fog visszahívni. Ez már több mint frusztráltság. — Nézz rám, Melanie — szólalok meg. — Szerinted kurvának nézek ki? — Nem, szivi. Messze te voltál ott a legelegánsabb hölgy. — Ha kosztümben mennék ilyen programra, azt azért tenném, hogy a hozzá hasonló söpredék ne figyeljen rám.

- Akkor nem pont kurvásabban kéne öltöznöd, hogy beolvadj? - vigyorog gonoszul, mire elfintorodom. - Utállak. Soha többé nem megyek veled ilyen helyre. - Dehogy utálsz. Gyere, hadd öleljelek meg. Odahajolok a karjába, könnyedén visszaölelem, de aztán eszembe jut az árulása. - Hogy adhattad meg neki a számomat? Mit tudunk egyáltalán erről a pasasról, Mel? Azt szeretnéd, hogy meggyilkoljanak valami sötét sikátorban, és a szétdarabolt hullámat a kukába dobják? - Aki annyi önvédelmet tanult, mint te, az kizárt, hogy így végezze. Sóhajtva csóválom a fejem, de ő csak vigyorog rám ártatlanul. Soha nem bírtam sokáig haragot tartani. — Figyel] már, Brooke. Állítólag mostanában kezdesz új életet - súgja a fülembe Mel, tökéletesen ráérezve a gondolataimra. - A bővített, átdolgozott Brooke-nak elkél majd néha egy kis szex. Amikor még versenyeztél, te is szeretted. Felbukkan előttem a meztelen Remington képe, és ez olyan zavaróan izgató, hogy fészkelődni kezdek az ülésen, és dühösen bámulok ki az ablakon, egyre vadabbul rázva a fejemet. Az dühít a legjobban, hogy milyen érzések támadnak fel bennem a pasas puszta gondolatára. Olyan... lázas érzések. És nem, nem mondom, hogy teljesen kerülni akarom a szexet, de a kapcsolat mindig bonyolult dolog, és én pillanatnyilag nem állok rá készen érzelmileg. Kicsit még mindig romokban heverek a bukásomtól, és igyekszem új pályára terelni magam. A YouTube-on van rólam egy szörnyű videó Dumas, neki annyi! címmel, amelyet valami amatőr vett fel életem első olimpiai válogatóján, és azóta mint az emberek megszégyenüléséről szóló videókat általában — sokan megnézték. A film megörökítette azt a pillanatot, amikor ripityára tört az életem, és most bárki visszajátszhatja újra meg újra, hadd mulasson a világ.

Rajta van az a bizonyos másodperc, amikor a négyfejű combizmom görcsbe rándul és én megbotlom, a pillanat, amikor egyszerűen elszakad az elülső keresztszalagom, és a térdem összecsuklik. Több mint négy percig tart ez a bájos kis videó. Névtelen paparazzóm egyedül engem filmezett, senki mást. A hangja — női hang — is hallatszik a háttérben: „Baszki, ennek annyi!" Nyilván ez ihlette a címet. Szóval rajta vagyok egy igazi amatőr filmen, amint nyomorultul szenvedve ugrálok le a pályáról, és kisírom a szívemet is. Nem azért sírok, mert fáj a térdem, hanem azért, mert fáj a kudarc. És csak azt szeretném, hogy elnyeljen a föld, és meg akarok halni, mert tudom, ebben a pillanatban világosan tudom, hogy minden eddigi felkészülésem hiába volt. És ahelyett, hogy meghasadna a föld és magába szippantana, levideóznak. A videóhoz írt kommentek áradata most is elevenen él bennem. Volt, aki sok sikert kívánt nekem egy új pályán, és azt mondta, milyen kár. De volt olyan is, aki kinevetett és viccelődött, mintha valahogy én kerestem volna magamnak ezt a sorsot. Ezek a megjegyzések azóta, évek múltán is kételyekkel ostoroznak éjjel-nappal, amikor újrajátszom magamban azt a két napot, és eltöprengek, hol ronthattam el. Két napot, mondom, mert nem egyszer, hanem másodszor is sikerült elszakítanom az elülső keresztszalagomat. Nem voltam hajlandó elhinni, hogy „nekem annyi", és konokul másodszor is elmentem a válogatóra. És egyik alkalomról sem tudom, hogy egyáltalán mit csináltam rosszul, de annyi világos, hogy most már fizikai lehetetlenség volna újra próbálkoznom. Így aztán most már minden erőmmel azon igyekszem, hogy úgy éljem tovább az életemet, mintha soha nem is akartam volna olimpiai bajnok lenni. Ehhez pedig mi sem hiányzik kevésbé, mint egy férfi, aki elveszi azt az időt, amit az új hivatásom, a választott jövőm építésének szentelhetnék.

Kettőnk közül Nora húgom a romantikus és szenvedélyes lény. Bár alig múlt huszonegy — három évvel fiatalabb nálam —, mégis ő él a nagyvilágban, ő küldözgeti új meg új helyekről a képeslapokat, ő mesél anyunak, apunak meg nekem a „szeretőiről”. És én? Én voltam az, aki fiatal évei alatt szívétlelkét az edzésbe ölte, aki egyedül és kizárólag az aranyéremről álmodott. Csakhogy a testem jóval hamarabb feladta, mint a lelkem, és soha egyetlen világbajnokságra sem jutottam el. Ha az ember kénytelen beletörődni, hogy a teste néha képtelen teljesíteni a tőle elvártakat, az szinte kínzóbb, mint a sérülés fizikai fájdalma. Ezért szeretem úgy a sportrehabilitációt. Ha nem részesültem volna megfelelő segítségben, talán még most is depressziós és dühös lennék. Ezért akarok más fiatal atlétáknak segíteni, hogy elérjék azt, amit nekem nem sikerült. És ezért akarok állást találni, hogy — talán - végre egyszer valamiben sikeresnek érezhessem magam. De amikor éjjel álmatlanul heverek, furcsamód nem a húgomra gondolok, nem is az új karrieremre, de még csak nem is arra a borzasztó napra, amikor örökre lecsúsztam az olimpiáról. Egyetlen dolog jár most a fejemben: az a kékszemű ördög, aki ajkával megérintette az ajkamat. Másnap reggel Melanie-val futni megyünk a közelünkben levő árnyékos parkba, mint minden hétköznap, ha esik, ha fúj. Mindkettőnkön csuklószorító van, aládugva pedig iPod, de ma mintha egyikünk sem hallgatna semmit, csak egymást. - Twittereztél, te lotyó. Az az én reszortom — szólal meg a telefonját nyomkodva, én meg a homlokom ráncolva próbálom kivenni, hogy mit olvas. - Akkor a saját számodat kellett volna megadnod az enyém helyett. - Felhívott már? - „Tizenegykor a Városházánál. A hibbant barátnőt hagyd otthon", csak ennyit mondott.

- Hehe — felel Mel, aztán kikapja a kezemből a telefonom, odaadja az övét, és beírja a jelszavamat, hogy megnézze az üzeneteimet. Ráncolom a homlokomat, mert a kis rókalelkű tudja minden jelszavamat, úgyhogy valószínűleg, ha akarnék, sem tudnék titkot tartani előtte. Azon imádkozom, nehogy megnézze az előző kereséseimet, mert akkor látná, hogy nyomoztam Remington után. Komolyan, erről ne is beszéljünk, mert már magam sem tudom, hányszor ütöttem be a nevét a Google-ba. Mel szerencsére csak a nem fogadott hívásaimat nézi meg, és ott persze nem szerepel a pasi. A múlt éjjel elolvasott cikkek alapján, Remington Tate a buli és a szex istene, és úgy általában véve ő az isten. Méghozzá a bajkeverő fajtából. Ebben a minutumban nyilván másnapos és részeg, az ágyában kielégült, pucér hölgyikék hevernek szanaszét, ő meg azt gondolja, „ki az a Brooke?” Melanie visszamarja a telefonját, megköszörüli a torkát, és a Twittert nézegeti. - Szóval van itt pár új komment, amelyeket hallanod kéne. „Ilyen még nem volt! Láttátok, hogy Szökőár megcsókolt egy nézőt? Vazze, micsoda nyüzsi volt! Hallottam, verekedés tört ki, amikor a csaj után sietett, és fellökött egy pasit. Ringen kívül verekedni tilos, szóval lehet, hogy Kő nem küzdhet többet ebben a szezonban, vagy soha többé. Ja, ezért rúgták ki a profik közül is. Na, ha Kő nem szerepel, én el se megyek." Ezt persze több különböző ember csipogta — magyarázza Mel, majd a telefonját leeresztve elvigyorodik. — Bírom, hogy Kőnek hívják. Hogy olyan kemény, meg hogy az ellenfeleinek KO, vágod? Mindenesetre, ha nem tiltják el, akkor is csak a hét szombatja van hátra, aztán már más városban rendezik a bunyót. Szóval ott leszünk, vagy ott leszünk? — Ő is ezt kérdezte, amikor felhívott. — Ne már, Brooke! Most felhívott, vagy nem? — Szerinted? Mégis, hány követője van a Twitteren? Millió?

— Jelenleg két egész három tized millió. — Hát, bakker, nesze a válasz - vágom rá, és már csak simán dühös vagyok, bár azt se tudom, mi miatt. — Márpedig tuti, hogy tegnap este baromira rád volt indulva. — Azóta rég magára indította valaki más, Mel. Az ilyen pasik már csak így működnek. — Akkor is el kell mennünk szombaton - közli Melanie olyan mérges fintorral, hogy az már-már komikusan hat csinos arcán. Egyszerűen nem az a fajta, aki haragudni tudna. — Neked pedig úgy kell öltöznöd, hogy kigúvadjon tőle a szeme, és megbánja, hogy nem hívott fel. Falrengető egyéjszakás kaland lehetett volna, és a falrengetőt komolyan mondom. - Miss Dumas? Útban vagyunk vissza a lakásom felé, és a szembesütő reggeli napfénytől hunyorogva látom, hogy a ház lépcsőjén egy magas, negyven körüli nő áll rövid, szőke bubifrizurával. Melegen, de enyhe zavarral mosolyogva egy borítékot nyújt felém, amelyen a nevem áll. - Remington Tate azt akarta, hogy ezeket személyesen adjam át önnek. A név hallatán megáll a szívem, aztán hirtelen vadabbul kezd vágtatni, mint a reggeli futás alatt. Reszkető kézzel nyitom ki a borítékot és húzok ki belőle egy nagy, kék-sárga papírt. A közönség elől elzárt részekre is érvényes szakmai belépő az Underground klubba, hozzátűzve pedig négy, az első sor közepére szóló jegy. A zsigereim furcsa mozgásba kezdenek, amikor észreveszem, hogy a belépőn az én nevem áll férfias, otromba betűkkel, amelyeket bizonyára Remington írhatott. A szó szoros értelmében eláll a lélegzetem. — Hűha — suttogok kábultan. A mellkasomban hirtelen apró buborékot növeszt az izgalom, és szinte úgy érzem, muszáj lefutnom még pár kilométert csak azért, hogy kipukkadjon. A nő szélesebben mosolyog. - Akkor átadhatom neki, hogy igent mondott? - Igen - pattan ki belőlem a szó, mielőtt egyáltalán belegondolhatnék. Mielőtt fontolóra vehetném a tegnap róla olvasott cikkeket, amelyek címében általában olyasmik szerepeltek, mint „rossz

fiú”, „részegen”, „kocsmai verekedés” és „prostituáltak”. Hiszen csak egy mérkőzés, nem igaz? Nem valami másra mondok igent, ugye? Újra a jegyekre bámulok hitetlenül, Melanie pedig engem bámul oldalról szájtátva, miközben a nő visszaszáll egy fekete Cadillac Escalade hátsó ülésére. Amikor az autó elberreg, Mel vidáman a vállamba öklöz. - Te kurva! Kell neked, igaz? Pedig ez az én álmom lett volna, te mocsadék! Nevetve nyomom a kezébe a három jegyet, és közben kóvályog a fejem a gondolattól, hogy Remington tényleg megkeresett. - Hát, úgy tűnik, tényleg elmegyünk. Segítenél bandát toborozni? Melanie megmarkolja a vállam, és miközben a házunk lépcsőjén felfelé irányít, a fülembe suttog: - Most mondd, hogy nem bizseregsz ettől egy kicsit. - Nem bizsergek ettől egy kicsit - vágom rá automatikusan, majd a lakásom ajtaján belépve hozzáteszem: - nagyon bizsergek. Melanie felsikolt, és követeli, hogy átjöhessen ruhát választani nekem szombatra, én meg azt felelem, hogy ha majd kurvának akarok öltözni, feltétlenül szólok neki. Végül lemond a ruhatáramról, kijelentve, hogy úgysincs benne semmi, ami egy kicsit is szexis lenne, neki meg indulnia kell dolgozni. Így aztán magamra maradok, de az a kis bizsergés nem könnyen akar elmúlni. Még akkor is érzem, amikor letussolok, amikor felöltözöm, és amikor az e-mailjeimet nézem, nincs-e hír valami munkalehetőségről. Meg nem mondom, miért izgulok ennyire a gondolattól, hogy újra látom. Azt hiszem, tetszik nekem, és ennek nem örülök. Azt hiszem, akarom őt, és ezt utálom. Azt hiszem, tényleg ő az egyéjszakás kalandok tökéletes alanya, és nem hiszem el, de kedvem lenne hozzá.

Szombatra természetesen, mint minden nő, akinek működnek a hormonjai, a ciklusom tök más pontjára értem, és időközben tucatszor is megbántam, hogy elfogadtam a meghívást a meccsre. Azzal vigasztalom magam, hogy legalább a banda izgatottan várja. Melanie Pandorát és Kyle-t hívta meg. Pandora, Melanie kollégája belsőépítész, és hamisítatlan gót divat szerint öltöző csaj, akivel minden agglegény szívesen kidekorálná a garzonját. Kyle a szomszédom, és fogorvosnak tanul. Régi barátom, Mellel pedig már középiskola óta jóban vannak. Bátyánk helyett bátyánk, és olyan kis aranyos, olyan félszeg a nőkkel, hogy amikor huszonegy éves korában el akarta veszteni a szüzességét, fizetett érte egy profinak. - Úgy örülök, hogy elviszel kocsival, Kyle - jegyzi meg Melanie mellettem a hátsó ülésen. - Fogadok, hogy csak ezért kellettem nektek – feleli, de közben nevet, és látható izgalommal néz a küzdelem elébe. Az Undergroundban most legalább kétszer akkora a tömeg, mint a múltkor, és vagy húsz percet kell várnunk, amíg végre bejutunk a szorítóhoz vivő liftbe. Amikor Melanie meg a banda elindul megkeresni a helyünket, én a nyakamba akasztom a szakmai belépőt. - Megyek, elhintek pár névjegyet olyan helyeken, ahol a bunyósok is észrevehetik. Hülye lennék, ha hagynám veszendőbe menni ezt a lehetőséget. Ebben a sportban nagyon-nagyon sok izom és szerv megy tropára, amikor két élő fegyver gyepálja egymást, szóval arra gondoltam, ha létezett valaha jó esély pár alkalmi rehabilitációs megbízásra, hát ez az. Ahol sorban állok, hogy a kulisszák mögé juthassak, sör és izzadság szaga tölti be a levegőt. Ácsorgás közben észreveszem Kyle-t, amint a helyünkről — a ring jobb oldalának kellős közepéről — integet. Elképedve látom, mennyire közel leszünk a verekedőkhöz. Úgy tűnik, Kyle meg is érinthetné a megemelt porondot, ha lépne egyet előre és kinyújtaná a karját.

A bunyót az aréna végéből tulajdonképpen akár ingyen is meg lehet nézni, legfeljebb a kidobóembernek kell egy kis jatt. A helyre szóló jegyek viszont ötventől ötszáz dollárba kerülnek, és nekünk Remington Tate csupa ötszázasat küldött. Tekintve, hogy két hete — az oklevelem megszerzése óta — munkanélküli vagyok, és azt a kis pénzt próbálom beosztani, amit évekkel ezelőtt, még aktív sportolóként kerestem reklámozással, saját zsebből semmi szín alatt nem vehettem volna ilyen jegyeket. Sem a barátaim, akik szintén mind pályakezdők. Ők kapva kaptak gyakorlatilag bármilyen munkalehetőségen, amit a mai szar álláspiacon találhattak. Végül eljutok odáig, hogy sok más ember közé szorulva megvillanthassam a belépőmet egy vidám kis mosoly kíséretében, aztán beengednek egy hosszú folyosóra, amelynek egyik oldalán nyitott ajtókat látok. Mögöttük minden szobában padok és szekrények sorakoznak, és látom, hogy a bokszolok különböző sarkokba húzódva tárgyalnak a csapatukkal. A harmadik helyiségben észreveszem őt, mire végigbizsereg rajtam az idegesség. Teljes nyugalommal ül kissé meggörnyedve egy hosszú, piros padon, és figyeli, ahogy egy csillogóan kopasz fejű férfi bandázst teker a kezére. A másik keze már be van tekerve, a bütykei kivételével teljesen beborítja a krémszínű fásli. Az arca tűnődő és megkapóan kisfiús, ezért felötlik bennem, hogy vajon hány éves lehet. Felemeli sötét fejét, mintha megérezte volna a jelenlétemet, és mindjárt észre is vesz. Különös, erőt sugárzó fény villan a szemében, amely villámként cikáz végig a testemen. Amikor sikerül úrrá lenni az érzéseimen, látom, hogy az edzője nagyban magyaráz neki valamit. Remington képtelen levenni rólam a szemét. A kezét még mindig kinyújtva tartja, de mintha észre sem venné, hogy az edző tovább tekeri a kötést és osztja a jó tanácsokat.

- Nocsak, nocsak... A hang hallatán jobbra fordulok, és a gyomorszájamba belehasít a borzalom. Egy hatalmas harcos áll kevesebb mint fél méterre tőlem, és olyan félelmetes szemekkel méreget, mintha én lennék a desszert, neki pedig már a kezében lenne a megfelelő kanál. Látom, hogy Remington kiragadja az edzője kezéből a fáslit, félredobja, aztán talpra áll és lassan idejön. Ahogy megáll mögöttem, kissé jobbra, minden pórusomba beleszivárog testének közelsége. Megborzongok, amikor halkan megszólal a fülem mellett, bámulom szemébe nézve. - Sétálj odébb - közli vele szelíden. A férfi, akiben közben ráismertem Kalapácsra, már nem engem néz. A fejem fölé, kissé oldalra irányul a szeme. Arra gondolok, hogy Remington mellett már nem is tűnik olyan nagydarabnak. Talán a tied? kérdezi, összehúzva rosszindulatúan csillogó szemét. A combom is elolvad, amikor az egyszerre bársonyos és jéghidegen kemény válasz végigcsusszan a fülkagylómon. - Azt garantálhatom, hogy nem a tied. A Kalapács elmegy, Remington pedig időtlen időkig csak áll ott: egy hústorony, amely majdnem hozzám ér, a testmelege körülvesz. - Köszönöm - súgom a fejemet meghajtva, majd gyorsan távozom. Legszívesebben meghalnék, mert istenre esküszöm, lehajtotta a fejét, hogy megszagoljon.

VÁRATLAN Mindjárt a porondra lép, már harsog is a neve a hangosbeszélőn, mire a tömeg megvadul. — És ismét, hölgyeim és uraim! Szökőár! Én még mindig nem tértem magamhoz a közeli találkozástól, a véremben még mindenféle fura, bugyborgó, forró kis izé áramlik. Ahogy Remington lekocog a lelátók közötti széles úton abban a csillogó, piros, csuklyás köpenyben, megugrik a pulzusom, görcsbe rándul a gyomrom és szörnyű., kétségbeesett késztetést érzek arra, hogy hazameneküljek. Ez a pasi egyszerűen túl sok. Túlságosan férfiból van. Túl sok benne a hím, a tiszta, nyers vadállat. Így egybegyúrva olyan, mint a szex totemoszlopa: körülöttem minden nő torkaszakadtából ordítozik, hogy nyalni akar. Remington fellép a színpadra, és beáll a maga sarkába. Vonagló izmait feltárva ledobja a köpenyét, és átadja egy szőke fiatalembernek, a kopasz edző segítőtársának. — Most pedig köszöntsék a Kalapácsot! Kalapács is kiáll a porondra, Remington pedig lustán mosolyog maga elé. Pillantása egyenesen rám csusszan — mire belém hasít, hogy ma este pontosan tudja, hol ülök. Arcán még mindig azzal az „ez mind én vagyok" mosollyal Kalapács felé bök ujjával a levegőbe, aztán rám mutat, mintha azt mondaná: „Ez most a tiéd lesz.” A gyomrom összerándul. — Cseszd meg, behalok! Muszáj ezt csinálnia? Annyira alfahím, hogy az már kibírhatatlan! — Melanie, szedd már össze magad! — sziszegek rá, majd erőtlenül hátradőlök, mert én is behalok. Nem tudom, a pasi mit akar tőlem, de a magam részéről tiszta görcs vagyok, mert a legkevésbé sem vártam volna, hogy én akarok majd tőle valami nagyon szexuális, nagyon személyes dolgot. Újra átélem azt a gyomorszorító érzést, amit akkor tapasztaltam, amikor alig percekkel ezelőtt ott állt egész közel hozzám. Végül a meccset indító csengő térít magamhoz.

A két harcos egymás szemébe néz, Remy jobbról támadást színlel, mire Kalapács mulyán a csel irányába lendíti a karját. Ezzel védtelenül hagyja a bal oldalát, Remington pedig behúz egyet a bordái közé. Elpattannak egymástól. Remington pimaszul cselezget, hogy felidegesítse Kalapácsot. Felém fordul, Kalapácsra mutat, aztán megint rám, majd úgy nekirohan, hogy a pali a háta mögötti hálóról pattan vissza, térdre esik, megrázza a fejét, és csak aztán áll fel. Az intim izmaim megfeszülnek, valahányszor Remy behúz egyet az ellenfelének, és a szívem összerándul, valahányszor a másik találja el őt. Ugyanígy megy végig több harcoson az este folyamán. Amikor győztesnek kiáltják ki, rám bámul azzal az önelégült mosollyal, mintha belém akarná sulykolni, hogy ő itt a domináns hím. A teste mozgását figyelve egész testem remeg, képtelen vagyok leállítani a fantáziámat. Elképzelem, hogy a csípője rám nehezedik, a teste az enyémben, azok a nagy kezek engem érintenek, hús a húst. Az utolsó pár kör alatt feszült figyelem látszik az arcán, a melle vadul emelkedik és süllyed az erőfeszítéstől, teste izzadságtól csillog. Hirtelen úgy érzem, életemben semmit nem akartam még ennyire. Meg akarok kergülni. Bungee jumpingolni akarok. Újra sprintelni, még ha csak átvitt értelemben is. A rengeteg kihagyott randira gondolok, mert edzettem arra, ami sohasem történt meg. A vad száguldások, amiket kihagytam, nehogy eltörjem valamelyik csontomat, amelyet végül csak eltörtem máshogy. Soha nem ittam. Igyekeztem a tanulással, hogy futhassak. Remington Tate egyszerre minden, amiről valaha lemaradtam, és lapul a táskámban egy óvszer, és most hirtelen már pontosan tudom, miért raktam bele. Ez a pali harcos. Érinteni akarom a gyönyörű mellkasát, csókolni akarom azokat az ajkakat. Magamon akarom érezni azokat a kezeket. Ha azokat a kezeket magamon érezném, szerintem abban a pillanatban elélveznék, ahogy belém hatol.

Amit most élek át, az életem legintenzívebb előjátéka, és hirtelen azt akarom, hogy több legyen annál. Azt akarom, hogy ma este megtörténjen. Amikor tizedszer, utoljára is győz, ismét magamon érzem a szemét, és nem tudok mást tenni, csak visszabámulni, és a tudtára adni: akarom őt. Izzadtan és hetykén rám mosolyog, kék szeme csillog, gödröcskéi elővillannak. Megmarkolja a ring legfelső kötelét, könnyedén átveti rajta magát, és kecsesen talpra érkezik előttem az átjáró földjén. Mellettem Melanie dermedten nézi, ahogy közeledik az a remekbe faragott, napbarnítottan csillogó test. Nem kétséges, hogy hová tart. Imbolygó lábbal állok, és visszafojtom a lélegzetem, amíg már úgy érzem, kipukkad a tüdőm, mert nem tudom, mi mást tehetnék. A tömeg felbődül, a mögöttem levő nők kiabálnak: — Csókold ki a szívét! — Nem érdemled meg, te ribanc! — Mindent bele, kislány! Ő rám villantja a gödröcskéit, előrehajol, én meg várom a kezét. Szinte érzem, milyen volt, amikor utoljára hozzám ért az a kéz: nagy volt és idegen, mégis csodálatos, ahogy szinte körbefogta az arcomat. Máris haldoklom. A vágytól. A vakmerőségtől. A várakozástól. Ő azonban csak lehajtja sötét fejét a halántékomhoz, hogy súgjon valamit. Semmije nem ér hozzám, csak a lehelete, amely forróságban fürdeti a bőrömet, miközben érdes hangja a fülembe dörmög: — Maradj itt. Érted küldök valakit. Mosolyogva elhátrál, miközben a közönség egyre üvöltözik. Visszamászik a szorítóba, én meg ott maradok pislogva utána. A mellettem álló nő egy álló percig mást se csinál, csak liheg és reszket, amíg végre ki tudja nyögni: — Istenem, istenem, istenem-istenem, hozzám ért a könyöke, a könyöke hozzám ért! — EMBEREK, ÍME SZÖKŐÁR! - üvölt a bemondó. A térdem összecsuklik, a székemre rogyok súlytalanul, mint a tejszínhab, és összekulcsolom a kezem, hogy ne remegjen. Az agyam úgy megolvadt, hogy képtelen vagyok másra gondolni, mint arra a pillanatra, amikor

kiugrott a ringből és a fülemhez hajolva azon az iszonyúan szexi hangján elsuttogta, hogy értem küld valakit. Ha csak rágondolok, borsódzik a hátam. Melanie szóhoz sem jut, csak tátog, Pandora és Kyle pedig úgy bámul rám, mintha valami szent volnék, aki előtt most juhászodott meg egy vadállat. - Mi a frászt mondott? - kérdezi hang nélkül Kyle. - Jézus, Mária és József - szólal meg Melanie visítva, majd átölel. — Brooke, ez a pali hajt rád. A mellettem álló nő reszkető kézzel érinti meg a vállam. — Te ismered őt? Rázom a fejemet, azt sem tudom, mit válaszolhatnék. Csak azt tudom, hogy tegnaptól mostanáig egy másodperc sem telt el úgy, hogy ne rá gondoltam volna. Csak azt tudom, hogy utálom és imádom, amit érzek miatta, és ahogy eltölt a vágy attól, ahogyan rám néz. — Miss Dumas — szólal meg egy hang. A fejemet felkapva két feketeruhás férfit pillantok meg a ring előtt. Mindkettő magas és sovány; az egyik szőke, a másiknak göndör barna haja van. — Pete vagyok, Mr. Tate személyi asszisztense mondja a göndör barna. — Ez pedig Riley, az edző segédje. Ha volna szíves velünk fáradni, Mr. Tate szeretne a hotelszobájában beszélni önnel. Először azt se fogom fel, ki lehet az a Mr. Tate. Aztán megvilágosodom, és vörösen izzó villám cikázik végig rajtam. Azt akarja, hogy a szobájába menj. Akarod őt? Akarod ezt? Lényem egy része valahol a gondolataim sarkában máris azt csinálja vele — tízféleképpen, vasárnap reggelig —, míg egy másik részem ebből a hülye székből sem képes felállni. — A barátai is jöhetnek — teszi hozzá könnyedén a szőke fickó, három elkábult társam felé intve. Megkönnyebbülök. Azt hiszem. Hú, azt se tudom, mit érzek! - Rajta, Brooke, Remington Tate a tét! - rángat fel erővel Melanie. Nógat, hogy menjek a két pasi után, az agyam pedig vadul futja a köröket: azon töröm a fejemet, mit csinálok majd, ha találkozom vele. A szívem őrülten pumpálja az adrenalint, miközben kimegyünk a klubból,

átsétálunk a szemközti szállodába, be a liftbe és fel a luxus, penthouse lakosztályba. Amikor a lift csengetve megáll a legfelső szinten, idegesség nyilall belém. Ugyanúgy érzem magam, mint régen verseny előtt. Pusztán csak elképzelni is kész hullámvasút volt, hogy ez a férfi az én testemben van, és most hirtelen közel kerültem ahhoz, amikor a képzeletből valóság lehet. Összeszorul a gyomrom a gondolatra, micsoda gyönyörűség lehet a lesiklás. Egyéjszakás kaland, jövök... - Kérlek, mondd, hogy nem készülsz lefeküdni ezzel a pasival - szólal meg Kyle aggodalmasan fintorogva, amikor az ajtó kinyílik. - Ez nem te vagy, Brooke. Te ennél messze felelősségteljesebb vagy. Az volnék? Tényleg? Mert ma este őrültnek érzem magam. Őrültnek a vágytól, az adrenalintól és két szexi gödröcskétől. - Csak beszélek vele - felelem, de igazából magam sem tudom, mire készülök. Bemegyünk a két férfi után a hatalmas lakosztály elslső részébe. - A barátai itt megvárhatják — mondja Riley a hatalmas, fekete gránit bárpultra mutatva. - Kérem, szolgálják ki magukat itallal. Miközben a barátaim odarajzanak a csillogóan új szeszes üvegekhez, meghallom Melanie összetéveszthetetlen sikkantását, Pete pedig int, hogy kövessem. Átmegyünk a lakosztályon a hálószoba felé, ahol egy padon az ágy lábánál megpillantom Remingtont. A haja nedves, az állára géltasakot szorít. A látvány, hogy egy ilyen őserővel rendelkező férfi a sebét pátyolgatja, miután a puszta öklével zúzta le egyik ellenfelét a másik után, valahogy káprázatosan szexinek tűnik. Mögötte két ázsiai nő térdel az ágyon, egy-egy vállát masszírozva. A derekára egy fehér törülköző van tekerve, a bőrén még apró vízpatakok csordogálnak. Három üres Gatorade palack hever szanaszét a padlón, a kezében egy negyediket tart. Most lecsapja az asztalra a géltasakot, és felhajtja a sportital maradékát. A szeméhez hasonlóan kék izotóniás ital egy kortyra eltűnik, a palackot félredobja. Megbabonázva nézem, ahogy elgyötört izmai hol

megfeszülnek, hol elernyednek a nők keze alatt. Tudom, hogy kemény testi erőfeszítés után helyénvaló a masszázs, csak azt nem foghatom fel, miért hat rám így az, hogy őt látom masszázs közben. Jól ismerem az emberi testet. Szentként tisztelem. A templomom volt hat éven át, aztán úgy döntöttem, ideje pályát váltanom, hiszen megértettem, hogy rövidtávfutásra nincs több esélyem. Most pedig a testem mellett lógó kezem szinte viszket, mert fel akarja tárni az ő testét, szorítani és felengedni, mélyen belesimulni minden izomba. — Tetszett a bunyó? — néz rám hetyke kis mosollyal és csillogó szemmel, mintha tudná, hogy odáig voltam tőle. Imádtam is, utáltam is látni, ahogyan bokszol. De most, hogy az imént hallottam, hogyan magasztalja őt ötszáz ember üvöltve, képtelen vagyok bókolni, úgyhogy csak a vállamat vonogatom. — Te érdekessé teszed. — Ennyi? — Ennyi. Ingerültnek tűnik, ahogy válla egy hirtelen rándításával jelzi a masszőzöknek, hogy hagyják abba. Feláll, megforgatja azokat a szögletes vállakat, oldalra billentve meg- reccsenti a nyakát, aztán a másik oldalra. - Menjetek el. A két nő rám mosolyog, aztán kimegy. Ahogy magamra maradok vele, azonnal eláll a lélegzetem. Nagyon is tudatában vagyok, mekkora dolog, hogy itt vagyok az ő szobájában, és hirtelen lámpalázam támad. Barna bőrű, hosszú ujjú keze nyugodtan lóg az oldalánál, rajtam pedig végigvágtázik a vágy, amint elképzelem, hogy azok az ujjak a bőrömet cirógatják. Testem lüktet, erővel kényszerítem a szememet az arca felé. Látom, hogy engem bámul szótlanul. Egyik markába fogva a másik kezét, megrecsegteti az ujjait, majd ugyanezt fordítva is eljátssza. Felpörgöttnek látszik, mintha nem adta volna ki eléggé az energiáit azzal, hogy fél tucat embert a földbe döngölt. Mintha simán bevállalna még egy pár menetet. — A férfi, akivel jöttél — szólal meg, miközben az ujjait nyújtogatja a dereka mellett, mintha a vérkeringést akarná beindítani, de a szemét le nem

veszi rólam. — A pasid? Őszintén nem tudom, mire számítottam, amikor idejöttem, de leginkább talán olyasmire, hogy egyenesen az ágyához vezet. Most annyira zavarban vagyok és izgulok. Mit akar tőlem? Én mit akarok tőle? — Nem — felelem. — Csak barátom. Szeme a gyűrűsujjamra villan, majd vissza. — Férjed sincs? Valami furcsa kis sustorgás fut végig az ereimen, egyenesen a fejembe. Azt hiszem, megszédített a masszázsolaj illata, amivel kenegették. — Nem, férjről szó sincs. Egy hosszú pillanatig engem néz, de nem látom rajta, hogy a vágy elvenné az eszét, ahogy — szégyenszemre - az enyémet kezdi elvenni. Csak méreget azzal a félmosollyal, és mintha őszintén érdekelné, amit mondok. — Egy magániskolában töltötted a szakmai gyakorlatodat fiatal sportolók rehabilitálásával? — Nyomoztál utánam? — Az igazat megvallva mi nyomoztunk — szólal meg két ismerős hang. Belép a szobába a két férfi, aki idehozott. Pete kezében egy kartondosszié, amelyet most odanyújt Riley-nak. — Miss Dumas - szólal meg újra Pete, a göndör hajú, lágy barna szemű fickó. — Nyilván izgatja a kérdés, hogy miért van itt, úgyhogy nem kertelünk. Két nap múlva tovább kell utaznunk, így attól tartok, nincs idő más megközelítésre. Mr. Tate alkalmazni szeretné önt. Egy pillanatig csak bámulok döbbenten és iszonyú zavartan.

— Mit is gondolnak, mit csinálok pontosan? - kérdezem a homlokomat ráncolva. — Nem vagyok escort. Erre Pete és Riley is felkacag, Remington viszont aggasztóan hallgat, csak hátradől lassan a pad támlájára. — Fején találta a szöget, Miss Dumas. Igen, beismerem, amikor turnézunk, praktikusnak találjuk, hogy magunkkal vigyük Mr. Tate egy-két különleges barátját, aki, hogy is mondjam, gondoskodik a szükségleteiről harc előtt vagy után - magyarázza nevetve Pete. Felhúzom a bal szemöldököm. Jó, persze, tisztában vagyok vele, hogy megy az ilyesmi az atlétáknál. Én is versenyeztem, és tudom, hogy a szex akár sportolás előtt, akár utána teljesen természetes, sőt egészséges módja a stressz levezetésének és a teljesítmény javításának. Én ugyanazon az olimpiai válogatón vesztettem el a szüzességemet, ahol a térdem tropára ment. Egy rövidtávfutóval történt, és a fiú majdnem annyira izgult a verseny miatt, mint én. Mégis, ahogy ezek a palik ilyen fesztelenül tárgyalnak Mr. Tate „szükségleteiről" az most valahogy túl személyes, és ég az arcom a szégyenkezéstől. — Sejtheti, Miss Dumas, hogy egy olyan embernek, mint Remington, igen különleges igényei vannak — veszi át a szót Riley, a szőke, aki úgy néz ki, mint egy szörföző. — Azt azonban nagyon határozottan kijelentette, hogy a továbbiakban nem tart igényt azokra a barátokra,akiket a mostani utazásunkra beszerveztünk neki. Csak a fontos dolgokra óhajt koncentrálni, és azt szeretné, ha ön neki dolgozna. Görcsbe ránduló gyomorral nézek Riley-ra, aztán Pete-re, majd Remingtonra, akinek most mintha még szögletesebb lenne az álla, mint az emlékezetemben élt, mintha minden idők legremekebb, legdrágább gránitdarabjából faragták volna ki. El sem tudom képzelni, mit gondolhat, de - bár már nem mosolyog — a szeme most is pajkosan csillog. Az arca bal oldala kicsit feldagadt, és a gondoskodó ösztönöm nagyon noszogat, hogy fogjam azt a géltasakot, és nyomjam az állkapcsára.

De ez még semmi, mert gondolatban már gyógyírral kenegetem az alsóajka közepén vöröslő sebet is. Az ilyesféle gondolatok annyira hatalmukba kerítenek, hogy rá kell döbbennem: nem bízhatom magamban egy ilyen vonzerővel rendelkező férfi közelében. Még most is, még mindig felvillanyoz a puszta tudata, hogy egy szobában vagyok vele. Pete belelapoz a dossziéjába. - Szóval a Seattle-i Katonai Akadémián végezte a szakmai gyakorlatát sportrehab trénerként, és úgy látom, csak két hete kapta meg az oklevelét. Szeretnénk igénybe venni a szolgálatát arra az időre, amíg a turnénk hátralevő nyolc városát meglátogatjuk, és ha elvállalná, az lenne a feladata, hogy kondícióban tartsa Mr. Tate-et a jövőbeli versenyeire. A fizetésével bőkezűek leszünk. Ráadásul ilyen népszerű sportoló mellett dolgozni nagy presztízst jelent, ami biztosan jól mutat majd az önéletrajzában is. Még ahhoz is elég lehet, hogy saját céget alapítson, ha a jövőben úgy dönt, hogy elhagy bennünket. Csak pislogok újra meg újra. Mostanáig vadul kapartam állás után, és sehonnan se hívtak vissza. Az iskola, ahol gyakornokoskodtam, felajánlotta, hogy visszamehetek, amikor augusztusban újra kezdődik a tanítás - ennyi lehetőségem legalább van, de addig még hónapok vannak hátra, engem pedig megesz az idegesség, hogy itt állok a diplomámmal és nem csinálok vele semmit. Hirtelen mindenki engem néz — különösen Remington szemét érzem magamon. Magamon. Kicsit hervasztó a gondolat, hogy az alkalmazottja legyek, miután a fejemben már keféltem vele. - Ezt át kell gondolnom. Nem igazán gondolkodtam olyasmiben, hogy hosszú távra elmenjek Seattle- ből — nézek rá tétovázva, aztán a másik kettőre. — Nos, ha csak ennyit akartak közölni, jobb lesz, ha megyek is. Leteszem a névjegyem a bárpultra — fordulok sarkon, de Remington parancsoló hangja megállít.

— Most válaszoljon — csattan fel. — Tessék? Ahogy visszafordulok, félrebillenti a fejét, és farkasszemet néz velem, de a szeme csillogása most már nem játékos. — Munkát ajánlottam, és választ akarok. Csend támad. Egymásra meredünk, ez a kékszemű ördög meg én, és az ilyen szempárbaj bonyolult tud lenni. Képtelen vagyok eldönteni, hogy csak farkasszemet nézünk, vagy van benne valami más is. Valami, ami mintha élne és lélegezne bennem, ami lángra lobban, amikor a szemébe nézek és látom, hogyan néz vissza rám azzal a szívdöglesztően beszédes szemmel. Hát, legyen. A hülye vágyak bekaphatják. Erre sokkal inkább szükségem van. — A turné hátralevő három hónapjában dolgozom maguknak, ha gondoskodnak kosztról, kvártélyról és útiköltségről, garantálják, hogy kapok ajánlólevelet, amikor új állást pályázok meg, és hozzájárulnak, hogy a jövőbeli ügyfeleimnek hirdessem, hogy magukkal dolgoztam. Ő csak bámul tovább, úgyhogy elfordulok, feltételezve, hogy át akarja gondolni. Ismét a hangja állítja meg a mozdulatomat. — Rendben — bólint sokatmondóan, nekem pedig kóvályog a fejem a megkönnyebbüléstől. Fel vagyok véve? Elvállaltam, hogy ő legyen az első kuncsaftom? Remington lassan, a törülközőjét a markával a derekán tartva felkel, és az embereire néz. — De írásban akarom látni, hogy nem megy el, amíg vége nincs a turnénak. Megigazítja a törülközőjét, aztán felém indul, és közben úgy dagadoznak az izmai, hogy nagyon kell igyekeznem másra figyelni. A mozgása most újra valami nagymacskáéra emlékeztet, önelégült mosolya pedig csak még erősebben a ragadozó benyomását kelti. Azt mondja ez a mosoly, hogy nagyon is tudja, mennyire kihoz a sodromból. Márpedig piszkosul kihoz, mondhatom.

Itt ballag felém száznyolcvanvalahány centi színtiszta muszkli, olajtól csillogó bőrrel, nyolckockás hasizommal, ami speciel fizikailag nem létezhet, de hogy tagadhatnám le, hogy ott van? Úristen! A szívem kalapál, amikor hatalmas markába veszi a kezemet, és lehajtja a fejét, hogy egyenesen a szemembe nézzen. Suttogva megszólal, erősen kezet szorít velem, és az érintése áramütésként nyilall végig rajtam. — Megegyeztünk, Brooke. Azt hiszem, most kicsit elájultam. Hátralép, végigperzsel rajtam ezer megawattos mosolya, aztán a segédeihez fordul. Holnapra foglaljátok írásba, most pedig kísérjétek haza biztonságban. Melanie rögtön felpattan a bárpult mellől, amint észrevesz. A szeme kíváncsiságtól tág, és azt hiszem, rajtakaptam, amint egy mini üveg rumot dug a borítéktáskájába. — Mi az? Máris lenyomtatok egy gyors menetet? Azt hittem, egy ilyen pasi ennél azért kitartóbb — közli a nevemben méltatlankodva. - Bakker, hát most ütött ki tíz akkora melákot, mint egy grizzlimedve. Csodálkozol, ha kidőlt? — szólal meg Kyle, az egyetlen hármuk közül, akinek nincs ital a kezében. — Álljatok le, gyerekek. Nem nyomtunk le semmit — vágok közbe, majd Mel lelombozott arca láttán megcsóválom a fejemet. - Viszont munkát vállaltam a nyárra. — Mi van? Bele sem tudok kezdeni a magyarázatba, mert kétfelől mellém állnak Remington emberei. - Mehetünk, Miss Dumas? —Tegeződjünk, ha lehet. Röhejesnek érzem magam ettől a "Miss Dumas” megszólítástól. A barátaim nyilván állandóan ezzel fognak szívatni. — És ne aggódjatok miattam. Nem szorulok kísérgetésre.

Riley görbe vigyorral hátradobja szőke haját. — Hidd el, hogy sem Pete, sem én nem alhatunk ma éjjel, amíg nem tudjuk biztosan, hogy épségben hazaértél. — Amúgy, halihó, szerintem valaki bemutathatna minket is — szólal meg Mel negédesen, miközben Rileyra néz sziporkázó szemmel, tágra nyílt pupillával meg mindennel. Utána Pete felé irányítja a csáberejét. Hát te ki fia-borja vagy? Felnyögök, gyorsan összeismertetem őket, aztán karon ragadom a két lányt. Útban a lift felé és onnan Kyle kocsijához, a szívem még mindig vadul rúgkapál a bordáim mögött. A csajok odáig vannak az egész „élménytől", Kyle viszont komoran ráncolja a homlokát, amikor a volánhoz ül. — Hát rohadt fura egy állásinterjú. Egy kicseszett hotelszobában? — Nekem mondod? A női büszkeségemet piszkálja, hogy miután lassan kezdtem biztosra venni, a pasi le akar feküdni velem, végül állást kínált. Nem mondom, nem rossz, de totál váratlan, annyi szent. Azt hiszem, megzakkantak a szenzoraim, és esélyes, hogy erről is ő tehet. — Olyan fontosnak érzem magam, hogy így követnek — jelenti ki Mel pár perccel később, majd mindjárt fel is emeli a telefonját fotózni. — Most mit csinálsz? — kérdezem. Igen, én kérdeztem meg, de nem is tudom, hallani akarom-e a választ. — Felrakom a Twitterre. — Máskor szólj, nehogy véletlenül veled menjek valahová — nyögök, de olyan ideges vagyok, hogy magamat sem bírom elviselni. Kék szem. Gödröcske. Méteres váll. Síkosan csillogó, bronzbarna bőr. Semmi szex.. nem, vele most határozottan semmi szex. — Szerinted hogy jön a képbe ez a két pali? — érdeklődik Mel. — Nem tudom pontosan. Riley, a szőke, akit ágyba akarsz vinni, az edző segédje. Pete meg, asszem, Remington személyi asszisztense.

— Ha már itt tartunk, mind a kettőt ágyba akarom vinni. Cuki ez a Pete, olyan kis jófiús, csak kéne még egy kis hús a csontjaira. Riley meg olyan könnyűvérű alkat. Mindkettő tuti befutó, és lehet, hogy dobogóesélyes. Szerinted hány évesek? Harminc körül? Megvonom a válla—. - Remington huszonhat - folytatja. — Ok szerintem kicsit öregebbek. Tuti, hogy Remy a fiatalabb. Mit gondolsz, honnan ismerik egymást? — Te vagy az, aki minden pletykát tud, szóval miért engem bámulsz? Nem én szoktam egész nap a Google-n kajtatni mások után. Csak Remington után. A francba! — Brooke, mesélj az új állásodról - szól közbe Kyle a volán mellől. — Nem mondod komolyan, hogy hajlandó volnál elmenni egy ilyen rosszhírű pasival? Kell egy pillanat, mielőtt válaszolok, mert még mindig nem bírok napirendre térni afölött, hogy van állásom - ha csak ideiglenes is. Fiatalabb koromban mindenki azt mondta, futásra születtem; aztán, amikor eltörtem a lábam, sok nap mit nap, sok hónap - telt el, amíg végig úgy éreztem, semmit sem érek. A sportrehab nem csak a sima fizioterápia szintjén gyógyított meg, és most minél jobban belegondolok, annál több kedvem van hasonlóan segíteni egy olyan agresszív férfinak, mint Remington, akinek brutálisan összevert testére tutira ráfér némi ipari szintű pátyolgatás. — De igen, Kyle. Sőt, ha nem írnak agyament feltételeket a szerződésbe, akkor vasárnap indulok is. Hidd el, tudok vigyázni magamra, vagy ha nem hiszed, kérdezd meg az önvédelemedzőmet. Párszor őt is seggbe rágtam. Utazni fogok, ami buli, és ha jó referenciákkal köszönök el tőlük, akár saját rehabilitációs céget is indíthatok. Ha ez összejönne, az életben nem kéne több állásinterjút elviselnem. — Brooke, az a pali egy elefántot is lenyomna. Te nem láttad? Mert Pandora aztán látta, az tuti. — Öregem, hát rajta kívül látni se lehetett mást! Cseszd meg, az a pali lenyomna egy elefántcsordát is — jelenti ki Pandora az első ülésről. Mostanáig csak az e-cigijét szívta, és pöfékelte a gőzfelhőket, mert nincs még egy hete, hogy „leszokott" az igazi

cigarettáról. — Szerintetek mit szólnának hozzá a kísérőink, ha behajtanánk a Jack in the Boxba, kérnénk egy tonna kaját, és azt mondanánk, ők fizetik? — szólal meg Melanie. — Melanie — szólok rá figyelmeztetőn. — Mennyit ittál? Észreveszek a kezében egy pici vodkásüveget, és mindjárt rájövök, hogy ezt lopta el Remington bárjából. Visszacsavarom a kupakját, és a retikülömbe teszem. — Három hónapig ezeknek a paliknak fogok dolgozni, úgyhogy légy szíves, bírjál magaddal. — Ne már, hadd lássuk, mit lépnek rá! — kérlel Pandora. Kyle nevetve bekanyarodik az autós kiszolgálóablak felé, aztán nekiáll mindenből rendelni egyet. Megmarkolom a táskámat, benne az egy szál kondommal meg a hitelkártyámmal. — Pöcs — mondom, és hozzávágom az óvszert. — Tisztára infantilisak vagytok! Tessék megállni a kiadóablaknál. Megesztek mindent, amit rendeltetek. Amikor Kyle ezek után a McDonald’s behajtós ablakánál is megáll, már komolyan pipa vagyok. Büntetésül a rendelgetésért közlöm, hogy várjanak, kiszállok és hátramegyek az Escalade-hez. A sofőroldali ablakon benyújtok két Happy Meal csomagot almás pitével. — Fogadjátok el, és elnézést kérek. Mondtam, hogy nem szükséges hazakísérnetek. Úgy tűnik, gyerekekkel kocsikázom. De akkor is hazaérek épségben, ti meg menjetek csak vissza a szállodába. — Kizárt — felel Pete a kormány mellől, miközben Riley belemarkol a hasábburgonyába. — Még ilyen rohadt jó krumplit... — dörmög maga elé. — Bizony, köszönjük, Miss Dumas - teszi hozzá Pete őszintén kedves arccal, és látszik a szemén, hogy jól mulat.

— Brooke, ha kérhetném - szólok rá. A kocsink felé pillantva látom, hogy csak a helyzetjelző lámpa ég, a barátaim pedig bent ülve errefelé bámulnak. Felsóhajtok. — Szóval mindig az utolsó betűig teljesítitek az utasításait? — Az utolsó pontig. Pete kiszáll, átsétál Kyle Nissanjához, és kinyitja nekem a hátsó ajtót. Odabent mindenki elhallgat, amíg be nem szállok, és végre útban nem vagyunk hazafelé. — Szerintem tök izgató, hogy kíséretet ad hazáig. — Melanie, jelen pillanatban te még a McDonald' sot is izgatónak találod, pedig amikor a Super Size Me című filmet megnéztük, elhánytad magad, és azóta nem eszel Mekiben. Most meg vodkától és McRoyaltól bűzlesz. — Hát, Brooke, ha velem ittál volna, most nem éreznéd, hogy bűzlök. Nincs több kifogás. Nincs több „holnap versenyem van”. Rúgj be szépen, aztán indulás bébiket gyártani Remingtonnak ezerrel. — Ikreket szeretne, de már mondtam neki, hogy várnia kell, amíg Vegasban összeházasodunk — ugratom, és a kezébe nyomok egy B és C vitaminos rágótablettát. — Tessék, ezt szopogasd. Tudom, hogy nem erre vágysz, de segít a szervezetednek feldolgozni az alkoholt. — Kösz, doki. Hiányozni fogsz. De éppen ideje már, hogy ne mindig csak a kis Nórának jusson a buliból. Szívás, Brooke, hogy a húgodnak jobb a nemi élete, mint neked, amikor te annyival csinosabb vagy. Légyszi, léééccci, ígérd meg, hogy írsz! Mosolyogva magamhoz húzom, és arra gondolok, bár ne lenne részeg, és akkor lehetne vele értelmesen beszélni. Magam sem tudom, mibe mentem bele, de izgatott vagyok. Tudni csak annyit tudok, hogy nem fogok kihátrálni a megállapodásból. Anyukám és apukám magánkívül lesz az örömtől, hogy végre sikerül új irányba lendítenem az életem. Amikor vasárnap reggel felhívom őket, és szokás szerint az lesz az első kérdésük, hogy „van-e valami állásajánlat?", végre boldogan mondhatom, hogy van.

Oké, hogy csak három hónapra, de ez a későbbi karrierem szempontjából is aranyat ér. Amellett ennyi készülés után jólesik, hogy valakinek szüksége van a szaktudásomra. — Írok, Mel. Mindennap - mondom, és hallgatom, ahogy hangosan szopogatja a tablettát. — És amikor megcsókol, abban a másodpercben írsz. — Mel, az alkalmazottja leszek konkrét feladatkörrel. Szó sem lesz csókról. Ez szakmai kapcsolat. — Baszd meg a szakmai kapcsolatot — ellenkezik Melanie. — Márpedig igenis maradjon szakmai, Brooke - szól közbe intőn Kyle. — Különben benézek, és lesz hozzá egy-két szavam. — Hát, Kyle, örülök, hogy egy-két szóról beszélsz, mert a magadfajtának legfeljebb arra van esélye Remington Tate-tel szemben — jegyzi meg Pandora, majd nevetésben tör ki. Én is elmosolyodom, mert igazán vicces a kép, ahogy Kyle szembeszáll Remyvel. Erre aztán ő bukkan fel a lelki szemem előtt, úgy, ahogy az imént láttam, ahogy ellentmondást nem tűrően rám néz, olyan, mintha maga lenne a megtestesült szex, és elgondolkodom, milyen érzés lesz, amikor hozzá kell érnem. A munkám teljesen az érintésen alapul. Lehetetlen volna segíteni valakin anélkül, hogy így vagy úgy hozzáérnék. Amikor az iskolásokat rehabilitáltam, ugyanúgy ápoltam a sérüléseiket, mint annak idején a saját térdemet - de még soha nem értem hozzá olyan férfihoz, akit közben úgy akarok, mint Remyt. Minden edzés után nyújtásra is szüksége lesz, az pedig az én asztalom. Innentől az lesz a fő célom, hogy Remington Tate-et bajnoki kondícióban tartsam. Hirtelen alig várom, hogy újra egy sportcsapat tagja lehessek - még ha nem is azon az oldalon, ahol régebben.

ATLANTA FELÉ A magán repülőgép óriási. Pete int, hogy menjek előre. Nincs egy órája, hogy értem jött a lakásomra. Elegáns, a Sötét zsaruk ruháját idéző öltöny van rajta. A lépcsőn felérve látom, hogy a gép belsejében felegyenesedve is lehet állni, mint a nagy utasszállítókon. Csakhogy utasszállító repülőn én még soha nem láttam az itt látható luxus töredékét sem. Itt minden csupa bőr, velúr, mahagóni, aranyozás és ultramodern képernyő. Gazdag ember óriási játékszere, amely belül is ehhez mérten hivalkodó. A belső teret szobákra emlékeztetően osztották fel, és ebben az első „helyiségben” négy puha, elefántcsontszínű bőrülés van, amelyek nagyobbak a kommersz gépek első osztályú üléseinél. Itt vár Riley, aki mosolyogva feláll, hogy köszöntsön, valamint Remington csapatának a másik két tagja: Lupe, a személyi edzője, negyvenes, kopasz pasas, aki úgy néz ki, mint Warbucks Papa az Annie című filmben, valamint Diane, a szakácsa és táplálkozás-szakértője, akiben ráismerek arra a nőre, aki a jegyeket hozta nekem. — Örvendek a találkozásnak, Miss Dumas – mondja ja Lupe edző egy mogorva fintorral, amiről úgy sejtem, hogy a természetes arckifejezéséhez tartozik. — Hasonlóképpen, uram - rázom meg a kezét. — Eh, mit! Szólíts Górénak, mint mindenki más. — Másodszor is helló! — szólal meg Diane és gyengéden, magabiztosan megszorítja a kezem. — Diane Werner vagyok, a szakács, táplálkozás-specialista, és egyben jegyszállító kifutólány. Elnevetem magam. — Nagyon örülök, hogy megismertelek, Diane. Érzem, hogy őszintén nyílt, hiteles légkör veszi körül őket. Sajgó izgatottság vibrál bennem a gondolattól, hogy újra csapathoz tartozom majd. Színigaz, hogy mostantól az jelenti számomra a szakmai elégedettséget és boldogságot, ha Remington Tate könnyed lesz, mint egy suhanó szalag, és erős, mint egy tucat ökör, ahányszor csak a szorítóba lép és imádom azt érezni, hogy a munkatársaim mind ugyanezen munkálkodnak a maguk szakterületén. — Brooke!

Pete a gép fara felé int. A futószőnyeggel borított közlekedőfolyosó átvezet egy újabb négyüléses szobaszakaszon, majd egy jókora tévéképernyő és egy hatalmas, faborítású bárpult után egy leginkább díványra emlékeztető bőrpadhoz vezet. Annak a közepén pedig előrehajtott fejjel, arcába lógó sötét hajjal zenét hallgatva ül Remington Tate. A száznyolcvanvalahány centis tesztoszterontorony. Nem várt forróság áramlik szét az ereimben most, hogy először látom őt napvilágnál. Hanyagul ül a széles pad barnásszürke bőrkárpitján, izmaira tapadó fekete póló és kopott, alacsony derekú farmer van rajta, és az ő felháborítóan kidolgozott testén még ez is a magazinok poszter oldalára illő tökély benyomását kelti. Szívem vadul dobban egyet, mert a pasi most is ugyanolyan lehetetlenül szexi, mint mindig. Nagyon örülnék, ha nem kéne ezt folyton önkéntelenül is észrevennem, de egy ennyire kirívóan szexuális jelenséget, mint ő, talán nem is lehetne elrejteni. — Hív, hogy menj oda hátra — közli Pete, és nem lehet nem észrevenni, hogy a hangja már-már mentegetőző. Lenyelem a szájamból a nyálat, lámpalázasan elindulok a közlekedőfolyosón, ő pedig felnéz, a szemünk találkozik. Azt hiszem, az övé hirtelen kitágul, de az arckifejezéséből semmit nem tudok kiolvasni, csak nézi feszülten, ahogy közeledem. Olyan ideges leszek a tekintetétől, hogy újra megérzem azt a csiklandozást a testem kellős közepén. Soha, egész életemben nem láttam nála erősebb férfit, és annyit azért értek a témához, hogy tudjam, az egészséges utódok iránti egészséges vágy bele van kódolva a génjeimbe meg a DNS-embe, és ennek következménye az elsöprő késztetés, hogy durr bele, párosodjam akárkivel, akit fajom tökéletes hímjének értékelek. Eddig azonban nem találkoztam olyan férfival, aki így felpiszkálta volna ezeket az őrült párzási ösztönöket.

A közelségétől ég bennem a szexualitás. Egyszerűen elképesztő ez a reakció. Ez a vonzódás. Soha nem hinném el, ha Melanie magyarázna ilyenről, nem pedig én érezném fortyogó üstként a bőröm alatt. Hogyan tudnék megszabadulni ettől? Remy kissé felgörbíti az ajkát, mintha valami titkos viccen mulatna magában, és amikor kartávolságra érek tőle, leveszi a fülhallgatót. A kiszüremlő rockzene elhalkul, ő pedig hirtelen kikapcsolja az iPodot. A jobb oldalára mutat, én meg leülök és vadul igyekszem elhárítani a rám gyakorolt hatását. Valahogy több mint életnagyságú, olyan, mint a filmcsillagok, ha személyesen jelennek meg. Szédítő a karizmája, tiszta, nyers erőt sugároz, tetőtől talpig csupa letisztult izom, amitől férfias hatást kelt, miközben az arca bájos játékossága mégis fiatalnak, elevennek mutatja. Eszembe jut, hogy mi vagyunk a legfiatalabbak itt a gépen. Ahogy leülök mellé, még fiatalabbnak érzem magam, mintha újra tinivé válnék. Soha az életben nem láttam még magabiztosabb férfit: ahogy ott ül felgörbülő ajakkal, szinte érzékien hátradőlve, és a szeme mindent észrevesz. — A többiekkel megismerkedtél? - érdeklődik. — Igen - mosolygok, ő meg csak bámul rám méricskélő szemmel, arcán a jól látszanak gödröcskék. A napfény pont olyan szögben éri az arcát, hogy a szemében felvillannak a foltocskák, és sűrű, fekete szempillái körbefogják a két kék tavacskát, amelyek magukba rántanak. Profi módon szeretnék indítani, mert úgy látom, ez az egyetlen módja, ahogy elkezdhetem a munkát — így bekötöm magam a lazára vett biztonsági övvel és nekilátok a szakmai témának. — Valami konkrét sportsérülés miatt vettél fel, vagy inkább megelőzési céllal? — érdeklődöm. — Megelőzési céllal — felel nyers hangján, amelytől libabőrös lesz a karom.

Ahogy nagydarab restét ferdén felém fordítja, észreveszem, hogy ő nem tartja szükségesnek a biztonsági öv becsatolását a repülőgépén. Bólintok, szemem közben erőteljes mellkasára és karjára téved, de aztán észbe kapok, hogy talán túl nyilvánvalóan bámulom. — Hogy van a vállad? A könyököd? Szeretnéd, ha valamelyiket megdolgoznám úton Atlanta felé? Pete mondta, hogy több óra lesz az út. Szó nélkül kinyújtja felém a kezét, amely óriási, és minden bütykén friss sebek látszanak. Csak bámulok rá, aztán leesik a tantusz, hogy azt akarja, dolgozzam rajta. Amikor megfogom két kézzel, testének érintése mélyen belebizsereg a testembe. Amikor csomókat és feszültséget keresve két hüvelykujjal masszírozni kezdem a tenyerét, a szeme elsötétül. A bőrünk érintkezésében valami szédítő erő van, úgyhogy sietek kitölteni valamivel a hirtelen ránk nehezedő csendet. — Nem vagyok ilyen nagy kezekhez szokva. A diákok kezét általában könnyebb volt masszírozni. Az arcán most nyoma sincs gödröcskéknek. Valamiért még abban sem vagyok biztos, hogy hallja, amit mondok. Mintha egyedül a rajta dolgozó ujjaimat nézné. — Jól csinálod — jegyzi meg halkan. Belefeledkezem a tenyere síkjaiba és gödreibe, a több tucat bőrkeményedésbe. — Hány órát erősítesz naponta? — kérdezem halkan, miközben a gép felszáll, de olyan könnyedén, hogy alig tűnik fel, máris a levegőben vagyunk. Még mindig az ujjaimat lesi félig lehunyt szemmel. — Nyolcat. Kétszer négyet. — Szeretném edzés után a nyújtásodat is kézbe venni. Trénerrel szoktál nyújtani? Bólint, de még mindig nem néz rám. Aztán felfelé villan a szeme. — És te? A te sérülésedet ki veszi kézbe? — int a térdem felé.

Amikor leültem, félhosszú szoknyám kicsit felhúzódott, és most kilátszik alóla a térdszorító. — Már senki. Túl vagyok a rehabilitáción — felelem, és közben összeszoruló gyomorral gondolok arra, hogy ő is láthatta rólam azt a megszégyenítő videót. — Te is rám kerestél a neten? Vagy az embereid szóltak róla? Kihúzza a kezét a kezem közül, és lefelé mutat. — Hadd lássam. — Nincs rajta semmi látnivaló. Ő azonban csak néz le a lábamra azokon a sötét pillákon át, úgyhogy végül behajlítva kicsit feljebb emelem a lábamat, hogy megnézhesse a térdszorítót. Fél kézzel megfogja, a másikkal pedig kinyitja a tépőzárat, hogy láthassa a bőrömet, majd hüvelykujjával megsimítja a térdkalácsomon látszódó heget. Valahogy egészen más az, hogy most ő érint meg engem. Csupasz keze a térdemen nyugszik, a bőrömön érzem a durvaságát. Egyszerűen nem kapok levegőt. Kicsit megnyomja, mire én az ajkamba harapva kifújom a tüdőmben maradt kevéske levegőt. — Még mindig fáj? Bólintok, de továbbra sem bírok másra gondolni, mint erre a nagy, száraz kézre, amely most a térdemet tapogatja. — Próbáltam szorító nélkül futni, pedig tudom, hogy nincs még itt az ideje. Azt hiszem, azóta sem hevertem ki a dolgot. — Mennyi az az azóta? — Hat éve — felelem, majd kis tétovázás után hozzáteszem: - És két éve... akkor történt meg másodszor. — A, kétszeres sérülés. Szóval érzékeny? — Nagyon. Azt hiszem — folytatom vállat vonva —, örülhetek, hogy amikor a második történt, már a főiskolán tanultam a rehabilitációt. Különben nem tudom, mihez kezdtem volna. — Fáj, hogy nem versenyezhetsz többé?

Teljes nyíltsággal és érdeklődéssel néz rám, én meg nem is tudom, miért válaszolok egyáltalán a kérdéseire. Erről még soha senkivel nem beszéltem nyíltan. Lényem minden része belesajdul. A szívem, a büszkeségem, a legmélyebb lelkem. — Igen. Fáj. Te meg tudod érteni, igaz? - kérdezem halkan, miközben visszaengedi a lábamat. Továbbra is a szemembe néz, miközben hüvelykujja könnyedén végigsimít a térdemen. Aztán mindketten lenézünk oda, ahol érint, mintha egyformán meglepődnénk, hogy milyen könnyedén ott tudta hagyni a kezét az egész beszélgetés alatt — és én milyen könnyedén hagytam. Most elveszi. Nem szólunk semmit. Visszacsukom a tépőzárat, de a térdszorító alatt úgy érzem, mintha benzint locsolt volna a bőrömre, és bármelyik pillanatban lángra kaphatna, ha újra megérintene. A francba! Ez nagyon nem stimmel, és magam sem tudom, mit csináljak. Mindig is fesztelen kapcsolatot tartok fenn a klienseimmel. Tegeződünk, keresztnéven szólítjuk egymást. Sokat dolgozunk együtt, sok a testi érintkezés, de ők soha nem nyúlnak hozzám. Csak én hozzájuk. — Most csináld meg ezt — nyújtja felém az ökölbe szorított másik kezét. Valahol hálás vagyok a lehetőségért, mert így aktívan hozzászoktathatom magam, hogy a munkám miatt érintsem meg őt. Oldalt fordulok, két kézzel megfogom a kezét, és ujjaimmal kibontom az öklét. Hátradől, és a felém eső szabad karját kinyújtja az én ülésem támlája mögött. Sistergő erővel hasít belém a tudat, hogy ott van az a kar, pedig hozzám sem ér, és újra lenyűgöz és furcsamód elragad a tenyerének érdessége és keménysége. Nem tudom, miért ilyen padféleségen ül a szimpla ülés helyett, de hirtelen úgy érzem, túl közel van a combja, a behajlított térde, a széttáruló lábszára: két helyet foglal el, amíg én egyet, és érzékeim tudatában vannak minden porcikája jelenlétének.

Négy útitársunk elöl felnevet, mire odavillan a szeme, majd vissza rám. Folyamatosan érzem a tekintetét, mialatt hüvelykujjaimmal a tenyerét tapogatom, mélyen a szövetbe nyomva, amíg el nem oszlik a kis csomó, amelyre rábukkantam. Figyelmesen végigtapintom, találok-e másikat, de nincs több, úgyhogy továbblépek a csuklójára. Neki van a legszélesebb, legkeményebb csuklója, amelyet valaha is láttam; az alkarja is erőteljes, és a vaskos erek zsinórként futnak rajta. Kezét a kezembe fogva forgatom a csuklóját, belefeledkezve a tökéletes lazasággal Forduló ízület mozgásába. Ujjammal beletapintok az alkar, majd a felkar izmaiba; a bicepsze megkeményedve összehúzódik a kezem alatt. Behunyom a szemem, és mélyen megdolgozom az izmot. Váratlanul behajlik a hátam mögött nyugvó kar, és a keze a tarkómra kulcsolódik. — Nézz rám — suttogja Remington hozzám hajolva. A szememet kinyitva látom, hogy csillog a szeme, és úgy tűnik, remekül szórakozik. Azt hiszem, tudja, hogy kicsit felizgultam. Legszívesebben elejteném a karját és összehúznám magam, de nem akarom, hogy feltűnő legyen, úgyhogy finoman leteszem és visszamosolygok rá. — Mi az? — Semmi — felel a gödröcskéit felvillantva. — Csak lenyűgöztél. Nagyon alapos vagy, Brooke. — Az vagyok. És várj csak, amíg a vállad meg a hátad sorra nem kerül. Lehet, hogy kénytelen leszek megtaposni. Felrántja egyik sötét szemöldökét, mint aki soha nem szórakozott még ilyen jól. — És ugyan mennyi lehet a súlyod? — Karcsúnak látszom, de azért maradt rajtam némi izom is — kacsintok rá. Gúnyosan felnevet, majd kíváncsian oldalra billentve a fejét, a karomhoz nyúl és két ujja közé veszi aprócska bicepszemet. Szerencsére kemény marad, amikor megnyomja.

— Hmm - mondja, és a szeme táncol a vidámságtól. — Tessék? Mi az, hogy „hmm"? - faggatom. Megragadja a kezem, és az ujjaimat rákulcsolja arra a gyomorszorítóan szexis bicepszére. Be sem feszíti, de sima, feszes bőrétől és az alatta érezhető tökéletes keménységtől eláll a lélegzetem. Olyan, mint egy... kisfiú! A bicepszével dicsekszik. Észreveszem, hogy engem figyel. Kék szeme játékos tűzzel csillog, és a láttára beleharapok az alsóajkamba. Mivel a munkámhoz feltétlenül meg kell őt érintenem, enyhén szólva is fura lenne, ha most elhúznám a kezem. Úgyhogy inkább megcsípem egy kicsit az ujjammal. Olyan, mintha valami roppant nagy kősziklát tapogatnék, amely egy cseppet sem horpad be. Cseppet sem. — Hmm — mondom a tőlem telhető legjobb pókerarccal, igyekezve leplezni a bensőmben dúló érzelmeket. Kész vagyok. Totálisan. Minden szexszel kapcsolatos szervem éberen sajog. A genetikailag meghatározott párzási ösztöneim teljes harckészültségben tombolnak. Ő nevet, és kezével végigsimít csupasz karomon. Ujja hegyével a blúzom ujja alá nyúl, egyenesen a tricepszemhez, a hátsó karizmomhoz. A szeme ördögien csillog, mert tudja, hogy teljesen a hatalmában vagyok. Ez a női test egyik legszörnyűbb része, ahol a legapróbb csípéssel is meg lehet állapítani, van-e valakinek zsírfelesleg a testén. Az ő testén persze keresve sem találnék egy leheletnyi zsírfelesleget sem. Valószínűleg elfogyaszt napi tizenkétezer kalóriát, hogy fenntartsa az izomtömegét — nagyjából ennyit fogyaszt Michael Phelps olimpiai úszóbajnok is az aktív edzési időszakokban. Más szóval az energiabevitele lazán ötszöröse annak, amit én eszem, hogy a súlyomnál maradjak, bár pillanatnyilag nem lennék képes rendesen utánaszámolni. Az ujja még mindig ott van a bőrömön, a ruhám alatt. Az arcán továbbra is az a játékos mosoly ül, a szeme csintalanul táncol, és valahogy mégis megváltozott körülöttünk a levegő, míg végül már úgy érzem, nemcsak mi ketten vagyunk hihetetlen mértékig tudatában a testünknek, hanem a gép többi utasa is. — Hmm — szólal meg végül egészen halkan, és egy picikét megcsíp.

Mindketten felnevetünk. Megköszörülöm a torkomat, és kihúzom magam, mert képtelen lennék több érintést elviselni. A fejem máris veszélyesen kóvályog, és ennek határozottan nem örülök. Elterelő műveletként a nálam levő kis útitáskából előveszem az iPodomat meg a fejhallgatót, és az ölembe rakom őket. Ő lenéz rájuk, majd felkapja a készüléket, rácsatlakoztatja az ő fülhallgatóját és böngészni kezdi a zenéimet, miközben idenyújtja a saját lejátszóját. Belekóstolok a listába, amit hallgatott, és rühellem az összes számot. Ez a pali a színtiszta rockot szereti. Ledobom a fejhallgatót, és visszaveszem tőle az iPodomat. — Hogy lehet erre relaxálni? — Ki akar relaxálni? — Én. — Tessék - nyújtja újra az ő iPodját. - Biztos tudok valami könnyedebbet mutatni neked. Hallgasd meg egy számomat, és én is meghallgatok egyet a tieid közül. Már nézi is a kütyüjén, hogy mit válasszon nekem, úgyhogy én is keresek neki valamit az enyémen. Végül megállapodom a Love Song-nál Sara Bareilles-től, amely lényegében arról szól, hogy a csajszi megmondja a pasinak, hogy nincs kamaty. Elindítom neki. Az ilyen csajos-emancipációs zenék iránti rajongásom szinte legendás. Jöhet régi, jöhet új. Állandóan ilyeneket hallgatok, meg a barátnőim is. Még Kyle is énekli őket néha. Aztán felveszem a fülhallgatómat, hogy meghallgassam, mit választott nekem, és amint meghallom a dal első szavait, valami történik a testemmel. A Goo Goo Dolls száma, az Iris az. Lehajtom a fejem, nehogy észrevegye, hogy elpirulok. Szinte erővel kell kényszerítenem magam, nehogy leállítsam, annyira elviselhetetlenül mélyen érint, hogy hallgathatom ezt az elképesztően szép dalt.

Amelyet érthetetlen módon ő választott ki nekem. De nem merem megállítani. Még akkor sem, amikor előrehajol, hogy lássa az arcomat. A térde az enyémet súrolja, és miközben az érintése szétsugárzik bennem abból a pontból, a dal egyre csak ömlik a fülembe, és sorolja, mi mindent adna fel a pasi az érintésemért, meg hogy nem akarja, hogy lássa a világ, csak azt, hogy én megtudjam. Azt hiszem, nem is lélegzem. Nem is biztos, hogy tudnék. Ő is hallgatja az én számomat, és a szeme olyan közel van az enyémhez, hogy amikor felnézek rá, egyenként meg tudnám számolni íves, sötét szempilláit. Esküszöm, a szivárványhártyája kékebb a Karibtengernél. Az ajka jókedvűen megrándul, megcsóválja a fejét, és azt hiszem, kuncog. Persze nyilván nem hallom, mert lassan vége az Iris-nak, amelyet először az Angyalok városa című filmben hallottam, és amelytől már akkor is napokig bőgtem. A pasi a szó szoros értelmében lemond az örökkévalóságról, hogy együtt lehessen a csajjal, akibe beleszeret, és aztán beüt a tragédia - mint egy Nicolas Sparks-filmben. Amikor vége a számnak és csend lesz, leveszem a fülhallgatómat és visszaadom az iPodját. — Nem is tudtam, hogy tartasz rajta lassú zenét is — dünnyögöm magam elé, mintha a saját lejátszómmal beszélgetnék, amelyet most nyomott vissza a kezembe. Halk, bensőséges hangon felel. — Húszezer szám van rajta. Van mindenem. — Ne már! — hitetlenkedem szinte automatikusan, aztán ellenőrzöm a gépen, és igaz. Mel azt hiszi, ő szarta a spanyolviaszt, mert tízezer dala van. Ezek után muszáj lesz felvilágosítanom, hogy alaposan téved. Most már csak azt nem tudom hová tenni, hogy húszezer szám közül hogy a csudába játszotta le nekem pont ezt? — Tetszett? A pillantása belém fúródik, és tudom, hogy látja rajtam a pirulást, de akkor sem bírom megakadályozni.

Bólintok. Idegesen piszkálgatom az iPodomat. Szokatlanul melegnek tűnik, de nem vagyok hajlandó arra gondolni, hogy a keze melegétől olyan. Pedig attól, a nagy, sebhelyes, napbarnított, szépséges, férfias kezétől. Még vörösebb arccal igyekszem visszamerülni a saját zenéim világába. Egész úton időről időre átnyújtja nekem az iPodját a fülhallgatóval együtt, hogy meghallgassam az egyik dalát. Ilyenkor én is keresek neki egyet. Nem tudom, mi van velem, de amikor rám mosolyog azzal a visszafogott mosollyal, amelytől mind a két arcán megjelenik a gödröcske, és úgy hallgatja a különféle keménycsajos zenéket - mint például I Will Survive Gloria Gaynor- tól, akkor legszívesebben elolvadnék. Pláne, ha ebben a pillanatban ez az ördög kópésan elvigyorodik, és mintha direkt velem akarna kitolni, lejátssza nekem a Def Leppard Love Bites című számát. Elpusztulok, ahogy a dobhártyámon lüktet a fülhallgató, és a mély, férfias vokál olyan mélyen a testembe hatol, hogy intim részeim minden egyes szexi szótól szégyentelenül lüktetnek. Olyan nyers, testi ez a szöveg, hogy rá kell gondolnom tőle, meg magamra, ahogy egymást érintjük, csókoljuk, szeretjük.. és a pillanat egy törtrészéig borzadva gondolok arra, hogy pont azt akarta, hogy erre gondoljak. Atlantában Diane-nel vagyok egy szobában, és nagyon élvezem, hogy ugyanolyan szépen elrendezi a fogkeféjét, fogkrémjét meg a csajos kellékeit, mint én. Remek lakótárs, jókedvű, a nap minden pillanatában pozitív, és külön imádom, hogy esténként, amikor leheverünk a külön-külön kétszemélyes ágyunkba, dumálhatok vele az egészséges étkezésről. Megtudtam, hogy reggelente személyesen vásárol be a legfrissebb, helyben termelt hozzávalókból, és Remingtont mindennap kizárólag csúcsminőségű biokajával eteti, méghozzá rendszeres, három-négy órás időközökben. Ezért van az edzésrendje 3-2-3 órás szakaszokra beosztva, vagy néha 4-4 órásakra, nagyobb étkezésekkel.

Ez a fickó annyit eszik, mint három kifejlett, éhes oroszlán. Baromi sok fehérje. Baromi sok zöldség. És minden edzés után fél órán belül annyi szénhidrát, hogy nekem az is a fejembe száll, ha csak rágondolok arra a rengeteg, finom édesburgonyára meg tésztára, amit felfal. Diane minden ételét természetes zöldfűszerekkel ízesíti: kakukkfűvel, bazsalikommal, rozmaringgal, egy kis fokhagymával vagy csilipaprikával, és van néhány észbontó kombinációja, amelyeket le is jegyeztem magamnak, hogyha majd hazautazom, alkalmazzam. Harminckilenc éves, elvált, és tőle hallottam, hogy az utolsó bunyó a turné végén New Yorkban lesz, ahová mindig is szerettem volna elutazni. Holnap lesz Remington két atlantai meccse közül az első. Ma délután csak lebzselek itt a külön neki bérelt konditerem szélén, és várom, hogy nyújthassak vele, ha végzett az erőnléti edzéssel. Ez itt a harmadik esténk, és annyi máris világos, hogy Remington Tate úgy kondizik, mint az őrült. Mint. Az. Őrült. Ma pedig úgy tűnik, különösen elszaladt vele a ló. — Van valami oka, hogy miért nyomja így még mindig? — kérdezi Pete Lupe-tól, az edzőtől. — Hahó, Tate! Ne produkáld magad ennyire Brooke előtt! — kiált oda neki a Góré. Válaszul nevetést hallunk az edzőterem túloldaláról,ahol Remington nagyban ver, vagy inkább irgalmatlanul gyilkol egy bokszkörtét. — Nem bírom kifárasztani — mondja Lupe visszafordulva hozzánk. Fél kezével végigsimít kopasz fején, miközben a nyakában lógó stopperórára néz. Szokásos grimasza még mérgesebbé válik. — Ma kilenc óránál tartunk, és még mindig bírja kakaóval. De rám ne nézz, Pete. Mindketten tudtuk, hogy ez lesz, miután...

Mind a ketten felém fordulnak, mintha nem folytathatnák a beszélgetést, amíg én fel nem szívódom. — Mi az? Menjek el? — húzom fel a szemöldököm. Lupe megrázzaafejét, aztán visszamegy Remingtonhoz, aki még mindig a bokszkörtét püföli, hogy az úgy repdes mindenfelé, mint egy megvadult denevér. Karja tökéletes precizitással mozog, minden ütése a visszalendülő körte kellős közepét találja el. A hangja ritmusosan, másodpercesnél rövidebb időközökkel hallatszik: pabam- pabampabampabang... — Kilenc óra egy napra tényleg túlzás, nem gondolod? Már a napi hét is eszelős — szólok oda az oldalvonalon kívülről Pete-nek. Ma rég túl vagyunk a kétszer négy óra edzésidőn, és el se hiszem, hogy a pasi még mindig pörög. Én akkor sem nyomtam ilyen keményen, amikor az olimpiára készültem. Remington edzésrendjétől egyszerűen tátva marad a szám. Csinál fiüggeszkedő felüléseket, amikor a lábánál fogva lóg és úgy emeli fel a törzsét a térdéhez a lehető leggyorsabb tempóban, és olyan könnyűszerrel dolgoztatja meg azt a deszkahasat, mintha nem is erőlködne. Csinál húzódzkodást, fekvőtámaszt, hegymászó gyakorlatot, palánkot. Ugrókötelezik fél lábon, aztán a másikon, aztán keresztezett kötéllel, oldalra lendítve, csavarva, miközben én szemmel is alig bírom követni azt a kötelet, olyan sebességgel pörgeti, és csak csattog ritmusosan a földön. Utána árnyékbokszolásba kezd, vagy élő partnerrel játszik a ringben, és ha a gyakorlótársa előbb merül ki nála - mint ma is —, akkor Remy visszatér a nehéz bokszzsákhoz vagy a bokszkörtéhez, amíg nem szakad róla a víz. — Szereti kifárasztani magát — magyarázza Pete, mialatt tovább nézzük. — Ha estefelé még van ereje ütni, le szokta harapni a Góré fejét, hogy nem hajtotta meg eléggé. Még egy órába telik, amíg végre lelassít. Mire Góré végre sípol, hogy én jövök, már hullafáradt vagyok, úgy kimerítettek Remington Tlate edzésének vizuális ingerei. Minden mozdulata olyan őslényszerűen agresszív, hogy már szinte szexuális.

Még melegítőnadrágban és bő trikóban sem lehetne nem észrevenni, hogyan duzzadoznak felsőteste izmai a nedves pamutanyag alatt. A keskeny csípőjére lecsúszott tréningnadrág láttán olyan súlyosnak, fájdalmasnak érzem a mellem, hogy istenre esküszöm, nem tudom elképzelni, milyen érzés lesz, ha egy nap majd szoptatni fogok. Leküzdöm magamban a forró remegést, mozgásra kényszerítem a lábam és átmegyek a tornaszőnyegekhez. Remington időközben lehúzta a trikóját, és most ott áll, rám várakozva. Verejtékpatakocskák látszanak a törzsén, és tudom, hogy tökéletesen kimelegedett, izmait a végkimerülésig hajtotta. Nem maradt glikogéntartalék az izomrostjaiban, a vércukra leesett, és tapintásra is forró lesz, mint a frissen sült perec. A puszta gondolatra, hogy hozzá kell érnem, magam is forróságot érzek. Tényleg az az álmom, hogy ilyesminek szenteljem az életem, de ez a munka annyira az érintésen alapul, hogy ezzel a férfival igen nagy kihívást jelent. Nemcsak azért, mert az izmai annyival erősebbek az enyéimnél, hanem azért is, mert alig bírok szédülés nélkül hozzáérni bronzbarna bőréhez. Testem minden pórusa vigyázzállásban várja a kontaktust, és egyedül arra a testrészemre fókuszál, amely az ő testét érinti. Én meg utálom, hogy ennyire nem vagyok ura magamnak. Most is elnézem, hogyan dagadnak az izmai, miközben megtörülközik. Nedves hajába is beledörzsöl itt-ott a törülközővel, amitől csak még szexisebben meredezik mindenfelé. Rajtam is teniszcipő és testhezálló futóruha van, hogy könnyebben mozoghassak körülötte, és az a káprázatos kék szem végigmér, ahogy közeledem. Lihegve, mosolygás nélkül néz, aztán lerogy egy padra, én pedig megkerülöm és beállók mögé. Amikor a vállára kulcsolom az ujjaimat és mélyen belemarkolok, felnyög. Az érintésre az izgalom szikrái pattognak a gyomrom mélyén, de igyekszem minden reakciómat elfojtani és csak arra összpontosítani, hogy ellazítsam a nyakát, a tricepszét, a bicepszét. Nyomkodni kezdem a nagy mellizmot a szíve fölött, és próbálok nem nőként reagálni a kezem között össze-összehúzódó izmokra, a bőr elképesztő feszességére az ujjaim alatt.

Megdolgozunk minden ízületet, kilazítunk mindent. A kezelés hatására ő néha halk, doromboló hangot hallat. Intim izmaim összerándulnak, próbálom ellazítani őket, de minden nyögésére egyre görcsösebben feszülnek meg. Azt is utálom, amikor ezt csinálják. Az a benyomásom, hogy miközben ellazítom a pasast, a bennem lévő feszültség megsokszorozódik. De legalább már van állásom. Lassan, mélyen lélegezve, hosszasan dögönyözöm a deltaizmát, a váll legkerekebb, legkiütközőbb részét. Nyújtom és gyúrom, aztán áttérek a tövis feletti izomra, a váll egyik forgatóizmára, amely a leggyakrabban sérül meg a forgató mandzsettát körülvevő négy izom közül. Amikor végzek, ő még mindig liheg — de most már én is. — Oké — fúj bele a sípjába Góré. — Irány a zuhany! Holnap reggel hatkor várlak, harcra készen. Most tünés enni! Nyomj be egy tehenet szarvastul! Remington felsegít a szőnyegről, ahol fektében dolgoztam a hátán. Kék szeme most is szikrázik, és egy másodperccel hosszabban szorítja az ujjaimat, mint vártam volna. — Taposni nem akarsz? Kell pár pillanat, amíg leesik, hogy a repülőgépen folytatott beszélgetésünkre céloz. — Még nem - mosolygok kényszeredetten. — De ne aggódj. Ha így folytatod az edzést, túlságosan is hamar itt lesz az ideje. Felnevet, aztán nyakába akasztva a törülközőt elindul a zuhanyzó felé. Órákkal később arra gondolok, ez után az erőbedobás után nyilván úgy elaludt, mint a hulla. Én viszont csak fekszem álmatlanul. Amióta ideérkeztünk, már háromszor nyomkodtam meg a tricepszemet, mindannyiszor megállapítva, hogy nem vagyok hájas, és ennek ellenére még mindig azon töröm a fejem, mit jelenthetett a hümmögése.

A repülőgép jár az eszemben, meg a keze a karomon, a kék szeme az arcomon, és az érzés, ahogyan a tekintete végigszánt rajtam, amikor edzés után odamegyek hozzá nyújtani. Felidézem, hogyan ingerelt, hogyan szórakozott rajtam az elmúlt három nap során, és egyszerűen nem értem, mitől kell mégis vonaglanom belülről és miért futkosnak rajtam forró kis borzongások. Ha ez így megy tovább, bekrepál a mellékvesém. Próbálok másra gondolni, de a lábam nyugtalan a takaró alatt, kínoz a futás utáni vágy. Szeretném, ha kisprintelhetném a szívemet, ha a futástól felszabaduló endorfinokat érezhetném ahelyett, hogy ezek a fura kis pengések szabdalnák rojtosra az idegeimet és ez a különös vágy bontana bennem virágot, ahányszor csak meglátom Remington Tate-et. Bár Melanie előtt letagadtam, már akkor, az első seattle-i estén is biztos voltam benne, hogy akar engem. És egyszerűen fogalmam sincs, hogy lett ebből az, hogy inkább állást kínált. Pedig én pont erre vágytam, nem? Állásra. Csakhogy az új állásom ára egy kis szexuális szívatás. Nagy ügy. Holnap majd ügyesebben zárom ki a gondolataimból. Miután ezt elhatároztam, felkapom az éjjeliszekrényről az iPodomat, és mindenféle zenét hallgatok, csak olyat nem — kényszerítem magam —, amilyet ő játszott le nekem.

FUTÁS — Remy! Konferáld már Remyt! REMINGTOOOON! A mögöttem ülő nők véresre ordítják a torkukat, minek következtében talán érthető, hogy nem könnyű, nagyon nem könnyű kizárni a gondolataimból a pasit, miközben körülöttem mindenki utána kiabál, és különben is az adrenalin csak úgy pezseg a testemben a rögtön kezdődő mérkőzés miatt. Tulajdonképpen kellemesen ismerős ez a csendes pezsgés. Miközben itt ülök az atlantai Underground nézői között és várom, hogy Remington a szorítóba lépjen, úgy érzem, mintha én versenyeznék, és a testem tökéletesen készen áll. Vérem forrón és hígan árad bennem, mellékveséim telenyomnak az alkalomhoz illő hormonokkal, az elmémet pedig olyan tisztának érzem, mint amilyen a frissen sikált hegyikristály. Lábam mozdulatlanul nyugszik a székem alatt, a kezem se rezzen, bár ez csupán a látszat. A készültség mozdulatlansága. Bár kívülről minden nyugodtnak tűnik, odabent morajlik a tűz. Ez az a perc, amikor minden elcsendesül, és a feszültség belül gyűlik össze, hogy amikor eljön a kirobbanás ideje, a test minden energiája precíz összpontosítással, egyetlen tökéletesen tervezett lövellésben szabadulhasson fel. Ma is emlékszem, milyen volt tökéletes térdelőpózban várakozni a rajttámlánál, minden érzékemmel feszülten a startlövés hangjára várni, hogy aztán a hangra minden - komolyan minden - felsziktázzon, és egy töredék másodperccel a dermedt mozdulatlanság után már lélekszakadva fussak. Most pedig mintha arra várnék ugyanígy, hogy a bemondó az ő nevét mondja, és amikor végre meghallom, hogy „REMINGTON TATE, SZÖKŐÁÁÁÁR!", valami új pezsgés árad szét bennem. De nincs hová futni, nincs mibe kiereszteni a testemben áramló erőt, csak az eszeveszett fájdalom van, amelyet pont a testem által folyamatosan termelt hormonok táplálnak. Felállok a székemről, mint mindenki a teremben, de mindössze ennyit tehetek, és bámulhatom, amint a színpadra lép úgy, ahogy csak ő tud.

A tömeg rögtön begőzöl tőle, az én fejem is kóvályog. Itt áll ő, a nők eleven testet öltött álma, és lassan, hetykén körbeforog: tüskés, fekete haj, sötétre barnult mellkas, gödröcskés, szívdöglesztő mosoly - mindez egybegyúrva Remington Tate. Maga a tökély. A hormonok új áradata ömlik szét bennem, miközben a tömeg többi tagjához hasonlóan magamba szívom a látványt, amelyet oly gátlástalanul közszemlére tesz. Alacsony derekú bokszolónadrágjában annyira durván szexi, hogy csak ő marad a figyelmem középpontjában. A világom középpontjában. Amióta abbahagytam a versenyzést, felszedtem pár kilót, és most egészséges tizennyolc százalékon van a testzsírindexem. Több rajtam a domborulat, mint azelőtt valaha, kicsit kackiásabb lett a popóm és kikerekedett a mellem. De életemben soha nem voltam még annyira tudatában a testemnek — minden külső és belső részét beleértve —, mint amikor ezzel a férfival érintkezem. Egyszerűen nem tudom, képes leszek-e valaha hozzászokni. Képes leszek-e elérni, hogy ne hasson így rám. Képes leszek-e elismerni magam előtt, hogy... igen: ez a férfi kitépi a kezemből a testem gyeplőjét. — Most pedig köszöntsék a híres-nevezetes Owen Wilkest, az ír Szöcskét! Miközben büszke, vörös hajú ellenfele a porondra lép, Remington kék szeme végigpásztázza a közönséget, majd megállapodik rajtam. Tekintetünk összeforr, és abban a pillanatban eláll a lélegzetem. Gödröcskéi megjelennek egy olyan tökéletes mosoly kíséretében, amely egész testem minden idegvégződését felvillanyozza. Még mindig vigyorgok, mint egy szipus, amikor megszólal a csengő. Eszem ágában sincs lélegzetvisszafojtva figyelni, mégsem bírok mást tenni. Remington leginkább unott rottweilerre emlékeztet, miközben ellenfele, a „Szöcske" úgy ugrándozik körülötte szanaszét a ringben, mint egy bébi kenguru.

Hamar kiüti, és mivel újra meg újra győz, egymás után kapja az új ellenfeleket. Pete magyarázatából tudom, hogy minden város utolsó nyolc döntőse jut csak tovább a turné következő városába, és végül minden az utolsó helyszínen, New Yorkban dől majd el, ahol már csak a két legsikeresebb versenyző mérkőzik meg egymással, akkor majd egyetlen hosszú — tizenhat menetből álló — meccsben a korábbi, sorozatos hárommenetes mérkőzések helyett. Remington most egy inkább birkózónak, mint bokszólónak tűnő fickóval áll szemben. Hatalmas, lötyögős pocakja van, és kábé kétszer olyan széles, mint Remington. Valami vad, primitív érzés kerít hatalmába, és néma nemet lihegve talpon termek abban a pillanatban, amikor a „Mészárosnak” nevezett pasas behúz egyet Remy bordái közé. Akkora az ütés ereje, hogy hallom, ahogy kitör a tüdejéből a levegő. A beleim borzadva csavarodnak össze, és bár látom, hogy könnyedén magához tér, mégis egyre zakatol a szívem. Ajkamba harapva figyelem, hogyan visz be Remy egy tökéletes sorozatot a Mészáros gyomorszájába. Olyan könnyed a mozgása, olyan hajlékony és erős a teste, hogy néha egyszerűen megfeledkezem arról, hogy egy másik emberrel harcol - annyira hipnotizálnak a mozdulatai. Imádom nézni azokat az erős lábszárakat a vastag izmokkal, és azt is, ahogyan rajtuk egyensúlyoz, ahogy egyszerre erőteljesen és fürgén mozog. Imádom a combizmai, a válla, a bicepsze minden rándulását, és hogy milyen hatásosan emeli ki a két karjára tetovált inda a két oldalán duzzadó váll- és karizmok pompás formáját. A tömeg huhog, amikor Remy még egy ütést kap a felsőtestére. Fájdalmasan összerezzenek, ahogy a Mészáros ezek után egyenesen Remy ajkába öklöz. A feje meglendül, látom, hogy vércseppek landolnak a lábánál, és hallom, hogy újra - halkan - felkiáltok: „nem!” Remy újra kihúzza magát és szilárdan áll a lábán, lenyalja a vért felrepedt ajkáról. De fel nem foghatom, miért nem vigyáz magára.

Úgy látom, nem is védekezik. Még Góré és Riley is csak értetlenül fintorogva bámulja a szorító sarkából a mérkőzés alakulását. Remington minden ütése kifogástalan, de valamiért túlságosan nyitva hagyja a Mészáros előtt a mellkasa felső részét. Zavartan, aggódva várom, hogy vége legyen már, mert most csak annyit tudok, hogy ahányszor az a borzalmas fickó bevisz neki egy ütést, szinte én magam is érzem, mintha kés hasítana a belembe. Amikor a Mészáros megint eltalálja egy horoggal, és Remy fél térdre esik, kedvem volna meghalni. — Ne! — szakad ki belőlem a sikoly. A mellettem ülő nő meghallja, tölcsért formál a tenyeréből, és elkiáltja magát: - Kelj fel, Remy! Kelj fel! Verd szarrá! Reszketegen felsóhajtok a megkönnyebbüléstől, amikor Remy talpra ugrik és letörli ajkáról a vért. Futólag felém pillant, aztán újabb találatot kap, amelytől úgy hátratántorodik, hogy a kötelekről pattan vissza. Az idegeim úgy elrongyolódtak, hogy muszáj lehajtanom a fejemet, és ha csak egy percre is, de leveszem a szemem a harcról. A szó szoros értelmében tűzgolyó ég a torkomban, még a nyálamat sem bírom lenyelni. Elnézve, ahogy Remyt püfölik, valamiért ugyanazt a nyomorúságos érzést élem át, mint akkor, amikor elszakadt a térdszalagom és tökéletesen tehetetlenné váltam. Ez a passzivitás egyszerűen nem én vagyok. Kétségbeesett vágy mardos, hogy vagy menjek fel és én is püföljem azt a kibaszott hájpacnit, vagy kereket oldjak. Üss vagy fuss. E helyett azonban csak ülök veszteg, és ez borzalmas. Hirtelen felharsan a szokásos szurkolás: - REMY... REMY... REMY És amíg nem néztem oda, történhetett valami, mert a klubban elszabadul a pokol, és mindenki egyszerre ordítozik: — Ez az! REMY, REMY, REMY! A hangszóróból a konferanszié hangja harsog.

— És a győztesünk, hölgyeim és uraim: SZÖKŐÁR! Szökkkő-áááár! Bizony, kiéhezett hölgynézőim, sikítsanak csak teljes szívvel a legvagányabb csávónak, akit valaha látott ez az aréna! Szökkkőáááár! Összerezzenek, meglepve felkapom a fejem, és a szemem visszasiklik a ring felé. A hájpacnit az aréna ápolói támogatják ki a ringből, és az a benyomásom, hogy Remington eltörhette a bordáit. Az én emberem viszont nincs már ott a ringben. És neki is lehet törött bordája. Istenem, mi a franc történt? Amint át bírok evickélni a tömegen, az öltözők felé sietek. A szívem még mindig őrülten kalapál, a testem sajog a felgyülemlett feszültségtől. Észreveszem Lupe-ot, amint hevesen vitatkozik Riley-val, hogy „a tűzzel játszik a nyomorult". Amikor meglátnak engem, Góré elfordul, Riley pedig csak felém bök, felfelé mutat, aztán kikapja a farmerja farzsebéből Remy lakosztályának a kulcsát, és odadobja nekem. Elkapom és elindulok a szállodához, amely szerencsére csak egy saroknyira van. Remingtont az ágya lábához állított padon ülve találom. Tüskés fekete haja most is szépségesen kócos, mint mindig, a légzése még mindig kissé egyenetlen. Elönt a megkönnyebbülés, amikor felemeli a fejét, és kiül az arcára az a fajta lusta mosoly, amelyet csak egy gödröcske kísér. — Tetszett a bunyó? - kérdi a kiszáradástól rekedten. Nem tudom azt mondani, hogy nem, de igent sem igazán mondhatok. Fel nem foghatom, miért ilyen bonyolult nekem ez az egész. — Az utolsónak eltörted a bordáját — mondom inkább. Erre az egyik csillogó, fekete szemöldöke feljebb kúszik. Kiissza a Gatorade-je maradékát, az üres palackot pedig pörögve a padlóra hajítja. — Most érte aggódsz vagy értem? — Érte, mert ő nem áll talpra holnap — mondom, hogy cukkoljam egy kicsit. Ő azonban csak mordul egyet, és nem mosolyodik el.

Magunk vagyunk. És hirtelen testem minden pórusa csak ezt érzi. A kezem reszket, úgyhogy megmarkolok egy balzsamos tégelyt, és a lába közé térdelve kenni kezdem az ajkán a sebet. Nem vérzik már, de fel van hasadva, pont az alsóajka húsos középső részén. Az idő szétfoszlik, ahogy odaérintem az ujjamat, ő pedig csak néz félig lehunyt szemmel. — Érted — suttogom. — Érted aggódom. Hirtelen semmi mást nem érzek, csak a lélegzése ritmusát. Olyan közel vagyok hozzá, hogy azt hiszem, éppen azt a levegőt szívom be, amelyet az imént kifújt, és most minden figyelmeztetés nélkül bennem van az illata. Olyan jó a szaga, sós és tiszta, mint az óceán. Képtelen vagyok uralkodni a reakcióimon. Az agyam hígan lötyög a koponyámban. Elképzelem, hogy a fejem a nedves nyakára hajtom és egyenként lenyalom a bőre összes izzadságcseppjét. Gondolataimtól a homlokom ráncolom, majd visszarakom a balzsamra a fedelét, de ott maradok térdelve, és azon gondolkodom, nem kéne-e nekilátni a lábának, ha már úgyis itt vagyok. — Elszaródott a jobb vállam, Brooke. Amikor a nevemet hallom ezen a nyers hangon, a hajam is égnek áll a fejem tetején, annyira hatással van rám. Fásult csüggedést tettetve sóhajtok, hogy mindezt leplezzem. — Egy ilyen buldózernél, mint te, hogy is reménykedhettem volna abban, hogy egy felhasadt ajakkal megússzuk a mai estét? — Rendbe rakod nekem? — Még szép. Valakinek muszáj lesz. Felkelek, majd feltérdelek az ágy végére, hogy megmarkolhassam a vállát. Most már meg sem lepődöm, hogy a testem minden egyes sejtje mennyire ráhangolódik arra az érzésre, ahogy a teste — a kezemen keresztül — az enyémmel érintkezik. Csak lehunyom a szemem, és egy pillanatig hagyom, hogy élvezkedjem. Közben igyekszem fellazítani az izmait, de a feszültsége most könyörtelenebb, mint valaha. Mélyebben nyomkodom a jobb vállát, és a fülébe suttogok:

— Jó kemény ütést kaptál attól a csúnyafejű rohadéktól. Sok jó keményet. Fáj? — Nem. Azt hiszem, a hangjába némi humor vegyül, de nem tudom biztosan. A figyelmem újra az izomra összpontosul, amely ellenkezik, nekifeszül az ujjamnak, tehát biztosan tudom, hogy fáj. Muszáj fájnia. — Bedörzsöllek árnikával, aztán jeges tömlőt kapsz rá. Teljes mozdulatlanságban ül, hagyja, hogy belemasszírozzam a bőrébe az olajat. Amikor előrekukkantok sötét profiljára, látom, hogy szorosan csukva van a szeme. — Fáj? - kérdezem gyengéden. — Nem. — Mindig azt mondod, nem, de ezúttal tudom, hogy fáj. — Vannak más részeim, amelyek jobban fájnak. — Mi az isten? Odakint becsapódik a lakosztály ajtaja, és Pete ront be a hálószobába olyan mérgesen, amilyennek még sohasem láttam ezt a szelíd embert. Kóristafiúhoz illő arca most valahogy keménynek, egyáltalán nem angyalinak hat, és mintha még a haja is vadabbul göndörödne. — Mi.. az.. isten? — kérdezi újra. Remington teste téglafallá válik a kezem alatt. — Góré ki van bukva — folytatja a Pete nyomában belépő Riley, és most az amúgy máskor kenyérre kenhető pasi is dühösen fintorog. — Csak azt szeretnénk tudni mindhárman: mi a faszért hagyod, hogy szétrúgják a segged? Valami különös, viharos rezgés tölti be a szobát. A Remy vállán dolgozó kezem nyomban megdermed. — Direkt hagytad, hogy áttörje a védelmed? Igen vagy nem? - kérdezi baljós tekintettel Riley. Remington nem felel, de a törzsét mostanra teljesen kihúzta, és mintha minden izma akcióra készen állna. — Akarsz dugni?—szegezi neki az ujját Pete. — Akarsz?

A gyomrom görcsbe rándul és tudom, hogy baromira nem szeretnék itt maradni és hallgatni, hogyan szerveznek ezek a palik szexpartnert Remingtonnak, úgyhogy motyogok — leginkább magamnak, mert úgyse figyel rám senki — valamit arról, hogy segítenem kéne Dianenek a konyhában, azzal távozom a szobából. A közlekedőből még hallom Pete hangját: — Öregem, nem engedheted, hogy így kikészítsenek, csak azért, hogy letapiztathasd magad vele. Figyelj, szerválunk lányokat. Nem tudom, miben mesterkedsz, de te nem mehetsz bele ezekbe a rohadt játszmákba, mint a normális emberek. Csak kínzod magad, Rem, és ez baromi veszélyes, amit itt kavarsz a csajjal. Lelassítok, szinte meg is állok, és azt hiszem, a tüdőm épp kősziklává változik. Ezek most rólam beszélnek? — És arra emlékszel még, hogy idén feltetted magadra az összes pénzed? - folytatja Pete. - Muszáj legyőznöd Skorpiót a döntőben, történjen bármi. És a bármibe ő is beletartozik, haver. Remington halkabban beszél, mint a többiek, de ez a halkan zengő morgás valahogy végtelenül fenyegetőbb. — Skorpió, baszd meg, halott. Úgyhogy vegyetek vissza a lendületből. — Azért fizetsz minket, Remy, hogy ne történjenek ilyen szarságok — ellenkezik Pete, de ettől Remington csak még fojtottabb hangon válaszol. — Ura. Vagyok. A szitunak. A halálos suttogást követő csendtől megiramodom a konyha felé. Amikor belépek, Diane épp egy kisebbfajta biopulykát vesz ki a sütőből. A rozmaring és citrom illatától összefut a nyál a számban, de a szívem kalapálása mit sem enyhül. — Miért kiabálnak a fiúk? - kérdezi, miközben ízlésesen feltálalja a művét, és aranyosan dühös szemeket mereszt a bébipulykára, amiért nem hajlandó szépen mutatni a neki kiválasztott tálon. — Remyt ma megütötték — felelem, mert hát ezért kiabáltak. Nem igaz?

Diane a fejét csóválja és kuncog magában. — Esküszöm, ez a pali láncfűrésszel vágja maga alatt a fát... Elhallgat, amikor váratlanul kinyílik mögöttem az ajtó, majd egy hatalmas kéz megragadja a könyökömet és megpördít. — Akarsz futni velem? Remington jégkék szeme vadul lángol, és idáig érzem a tehetetlen dühét. Körbelengi, mint valami fekete forgószél, és hirtelen instabilnak, kifejezetten fenyegetőnek érzem őt. — Enned kell, Remy — dorgálja Diane a sarokból. Erre Remy fanyarul vicsorogva felkap a pultról egy háromliteres biotejet és nyakalni kezdi, amíg szinte az egész a gyomrában nem köt ki. Akkor lecsapja a flakont, és a karjába törli a száját. — Kösz a vacsit — mondja, majd felhúzott szemöldökkel néz rám a válaszomat várva. — Brooke? — nógat. Borzongás fut végig rajtam. Nem tetszik, hogy amikor kiejti a nevem, az valahogy minden húrt megpendít bennem. Mint egy szerelmesfilmben. A reagálásom miatt savanyú arccal lepillantok a mellkasára, és az jár a fejemben, hogy be kéne dugni az egész pasit egy jeges hordóba. Nem tudom, jó ötlet-e bármi mást csinálnia, de valahogy érzem, hogy ma szó sem lehet arról, hogy túlfeszítsem nála a húrt. — Hogy érzed magad? - kérdezem, miközben összevont szemmel méregetem. — Mint aki futni akar — néz rám szúrósan. — És te? Habozom. Arról van szó, amit egyedül a futók tudnak: hogy együtt futni valakivel nagyon nagy dolog. Nagyon. Nagy. Dolog. Különösen, ha valaki egyedül szokott edzeni. Mint Remington. És én sem futok soha senki mással, csak Melanie-val. Amikor futok, magammal foglalkozom. Gondolkodom. Összeszedem magam. Most mégis bólintok. Azt hiszem, tényleg szüksége van erre, nekem pedig órák óta erre volna szükségem.

— Egy pillanat, és veszem az edzőcipőm meg a térdszorítóm. Tíz perccel később már futunk is a szállodánkhoz legközelebb eső futóösvényen: egy kanyargós kis földúton, amely mellett néhány fa is sorakozik, de szerencsére jó a közvilágítás. Remingtonon csuklyás melegítőfelső van, és igazi bokszolóhoz illően a levegőt öklözi. Én csak élvezem a hűvös levegő simogatását, és igyekszem lépést tartani vele. Futósortot vettem fel, meg egy rövid ujjú atlétafelsőt és a kedvenc Asics futócipőmet, őrajta pedig valami dögös Reebok van, szintén futócipő, nem a bokszoláskor viselt magas bokájú edzőcipő. — Na és Pete meg Riley hová lettek? — Kurvák után futkosnak. — Neked? Üt egyet a levegőbe, aztán a másik öklével is. — Talán. Kit érdekel? Nagyon kiakasztó, hogy nem vagyok formában: a felvett tempótól fél órán belül majd kiszakad a tüdőm, és a hűs éjjeli szellő ellenére folyik rólam a víz. Megállok és két kézzel a térdemre támaszkodom. — Menj csak tovább — intek neki. — Szusszanok egyet, kezdek görcsölni. Ő is megáll velem, és helyben ugrál, hogy le ne hűljön a teste. A felsője zsebéből egy csomag energiagélt húz elő, és felém nyújtja. Közben olyan közel lép, hogy az orromban érzem a szappan, az izzadság és Remington Tate illatát. Megszédülök egy kicsit. Lehet, hogy amit görcsnek éreztem a petefészkemben, nem is görcs volt, hanem egyszerűen összerándultak a zsigereim, akárhányszor csak a válla véletlenül hozzám ért futás közben. Távolabb szökdécsel, és tovább bokszol a levegőbe, közben figyeli, ahogy letépem a géles zacskó sarkát, és a nyelvemre nyomom a tartalmát. A vér vadul lüktet az ereimben, és van valami eszelősen intim abban, ahogy kék szemével bámulja, hogyan nyalogatom le az elektrolites lötyit a tőle kapott tasakról.

Abbahagyja az ugrálást. Erősen zihál. — Maradt benne? — kérdezi. Rögtön kikapom a számból a zacskót, és átnyújtom neki. Amikor az ajkai közé veszi, ahogy az előbb én, a mellbimbóm úgy megkeményedik, mint a gyémánt, és gondolni is alig bírok másra, mint hogy most ugyanazt nyalogatja, amit az előző pillanatban még én. Megremegek a vakmerő vágytól, hogy végignyaljam az ajkán a hasadást, kivegyem a szájából a géles tasakot, és az ajkára tapasszam a számat, hogy ne nyalogasson mást, csak engem. — Jól gondolták? Amit Pete mondott... Direkt csinálod? Amikor csak hallgat, eszembe jut, amit Diane említett, hogy láncfűrésszel vágja maga alatt a fát, és ettől csak még jobban aggódom. — Remy, van olyan, hogy eltörik valamid és soha nem kapod vissza. Soha — hangsúlyozom, aztán elbámulok a távoli utca és a rajta suhanó autók felé, attól tartva, hogy kihallja a hangomból a megindultságot. Egyszerűen piszkálja az idegeimet, és meg kell tanulnom uralkodni magamon. — Sajnálom, ami a térdeddel történt — mondja halkan, aztán bevágja a zacskót a legközelebbi szemetesbe, öklöz egyet jobbra és balra, és futunk tovább. — Ez nem a térdemről szól, hanem arról, hogy ne vedd adottnak a testedet. Ne engedd, hogy bántsa valaki, Remy, soha ne engedd. A fejét ingatja, a szemöldökét mélyen összehúzza, úgy sandít rám. — Nem engedem, Brooke. Csak hagyom, hogy közel kerüljenek, hogy aztán szétbaszhassam őket. Apró áldozat a győzelemért. Megjön az önbizalmuk, ha egykét ütést bevihetnek, aztán kezd a fejükbe szállni, hogy könnyű préda vagyok... hogy túlzás volt, amit hallottak rólam... és amikor elszáll az agyuk, hogy milyen könnyű elpüfölni Remington Tate-et, akkor behúzok. — Oké. Így már sokkal jobban tetszik. Még egy fél órát futunk, és öt mérföld után már úgy lihegek, mint a vén kutya, aki tucatot kölykezett, vagy hogy is mondják.

Fáj a büszkeségem, meg a rossz térdem is. — Azt hiszem, feladom. Így is izomlázam lesz holnap. Inkább kidőlök most, mint hogy később neked kelljen visszacipelni a hotelbe. — Pedig nem bánnám — jegyzi meg némi kuncogás kíséretében, aztán balra-jobbra megrecsegteti a nyakát, és futni kezd velem visszafelé. A hotel liftjébe többedmagunkkal szállunk be, és Remington a homlokába húzott csuklyával lehajtja a fejét, hogy az arca árnyékban maradjon. Megfigyeltem már, hogy azért csinálja ezt, nehogy felismerjék jókedvűen mosolygok rajta. Még az előcsarnokból is utánunk kiált egy fiatal pár: — Várjanak meg! Nyomva tartom az ajtónyitó gombot, amíg ők is beugranak. Miután beszálltak, a szívem kihagy egy ütemet, mert Remington megmarkolja a csípőmet és magához húz. Utána meg azért haldoklom, mert arccal felém fordulva lehajtja a fejét, és hallom, hogy mély levegőt vesz. Istenem, megszagol! Összerándul az ágyékom. Izzik bennem a vágy, hogy odaforduljak, a nyakába fúrjam az orromat, és lenyaldossam a bőréről a nedvességet. — Jobban érzed magad? — kérdezem kissé feléje fordulva. — Aha - hajtja közelebb a fejét, hogy meleg lehelete megcsapja a halántékomat. — És te? A feromonjai kábítószerként hatnak rám, és úgy elszorul a torkom, hogy csak bólogatok. A keze a csípőmre szorul, és ettől úgy összerándul a méhem, hogy az már fáj, kis híján felnyögök. Amint a szobámba érek, bevetem magam a zuhany alá. Olyan hidegre veszem, amilyenre csak bírom, vacog a fogam, de a testem többi része még mindig kész görcshalmaz — miatta. Miatta. Miatta.

Amikor lefekszem, Diane halk "helló"-t dünnyög, aztán olvasgatja tovább a szakácskönyvet. Én egy gyors „jó éj szakát"-tal lehunyom a szemem, és igyekszem úgy tenni, mint aki nem sül meg elevenen a bőrében. Csakhogy úgy fáj mindenem, hogy tekeregnem kell a takaró alatt. Nem hagy nyugodni, amit Pete mondott Remingtonnak. Nem hagy nyugodni az a telt, szexi száj a friss repedéssel az alsóajkán, ahogy rátapad az elektrolitos tasakra, miközben a nyelve kipréseli belőle a gél utolsó cseppjeit. Arra gondolok, milyen lenne, ha én volnék az a géltasak, és érezném, hogyan csúszik az ajka a nyelvemre, szopogatja lágyan, és a gondolattól újra tócsa támad a combom között. Kétségbeesetten keresek valamiféle szabadulást a hormonoknak ebből a folyamatos, kimerítő tombolásából, amelyet az ő jelenléte okoz. Kell, hogy legyen ellene valami védekezés, mint a sugárzás ellen, de képtelen vagyok rájönni, mi lehet az. Az arca, az illata — megőrjít. Ő a megbízóm, de ugyanakkor... valami barátféle is. És muszáj hozzáérnem. Tudom, hogy nem csókolhatom telibe azt a szexi szájat, de legalább nyújthatok vele. Nyilván kimelegítette a futásunk, kimerítette a harc, én pedig úgy sóvárgok a bőre érintése után, mint egy megrögzött drogos. Mielőtt észbe kaphatnék, magamra húzok egy velúr nadrágkosztümöt, megindulok a lakosztálya felé, és bekopogtatok. Nem tudom, mit mondok majd neki. Nem tudok semmit, csak hogy valószínűleg egy szemhunyásnyit sem bírnék aludni, ha most nem láthatnám. Legalább felajánlhatom, hogy lejegelem a felsőtestén a sérüléseket, vagy bedörzsölöm gyulladáscsökkentővel, vagy mit tudom én. Miért hívott magával futni? Miért gondolta Pete, hogy direkt azért hagyja magát megütni, hogy én tapogassam? Ennyire akarná az érintésemet? Riley nyit ajtót, mögötte pedig meglátok egy átlátszó fehérneműbe öltözött nőt, aki szexi táncot lejt a nappali dohányzóasztalának a tetején, miközben a háttérből egy másik női hang azt mondja: „csicseregte egy madárka, hogy szeretnél velünk játszani, Remy. — Igen? — kérdezi Riley, én meg csak bámulok, mint

a hülye, és a gyomrom padlót fog, mert hiszen persze, itt vannak a kurvák, akiket... Lehajtom a fejem, és kétségbeesetten igyekszem kitalálni valamit. — Nem felejtettem itt a tele... a fenébe is, itt van! - nézek le a kezemben tartott mobilra, aztán az égnek emelem a szemem, mintha a saját hülyeségemen álmélkodnék. Van is min. Csessze meg, tök hülye vagyok! — Bocs a zavarásért. Jó éjt, Riley! — Ki az? - hallom bentről Remington mély hangját. Erre visszarohanok a szobámba, és becsapom az ajtót,egész bensőmben kővé válva. Amikor újra visszabújok az ágyba, már tuti, hogy a felizgultság utolsó cseppje is kifolyt a testemből, mégsem bírok elaludni. Mert most az a nő, akit a lelki szemeim előtt Remington éhesen csókol azzal a gyönyörű, telt szájával, a nő, aki megnyalogathatja a sebet az ajkán, amelyre én kentem balzsamot, az a nő - sajna nem én vagyok. Remy ma úgy gyakorol, ahogy Góré szerint tegnap kellett volna küzdenie. Góré viszont zabos lett attól, hogy már két edzőtársát is kiütötte. — Ez baráti edzés, Tate. Ha volnál szíves nem agyonverni a társaidat, hanem inkább eljátszanál velük, és dolgoznál a technikádon, akkor most lehetne folytatni az edzést... erre itt állunk ellenfél nélkül. — Akkor ne ilyen puhatökűeket szervezz nekem, Góré — köp ki a ringből Remington. — Küldjétek Riley-t a szorítóba. — Hogyne! Akkor sem engedném oda, ha öngyilkos akarna lenni. Holnap nem sok hasznát venném eszméletlenül. — Hé, edzeni én is tudok — szólok oda Riley-nak, aki mellettem ül a ring egyik külső sarkánál. Szőke fejét felém fordítja, és hirtelen valami ámulatféle jelenik meg az arcán.

— Most ugye nem arra jelentkeztél, hogy kiállj ez ellen a pali ellen? — Dehogynem. Tudok én olyan technikákat mutatni neki, amilyeneket életében nem látott — hencegek, bár őszintén szólva csak arra vágyom, hogy szétrúghassam Remington seggét, amiért nőfaló tuskó létére arra kényszerít, hogy éjjel-nappal róla fantáziáljak. Meg amiért ugyanazt a géles tasakot szopogatta, amit én is. Flörtölős pöcsfej. — Okés, Rem, van itt neked egy kis meglepetés — kiáltja el magát Riley, és tapsol is, hogy felhívja a figyelmet. — Lefogadom, hogy a következőt nem üti ki, Góré — kiált a túlsó sarokban ülő Lupe felé, és nevetve felém int. Remington rám néz, aztán miközben testhezálló, egyrészes futómezemben beugrok a szorítóba, a földre dobja a védősisakját. Szemével végigpásztáz, mint mindig. Tipikus férfi, nem bírja megállni, hogy ne stíröljön, ahányszor csak a közelébe megyek. Amikor odaérek, vidáman csillan a szeme, lassan kiül az arcára a mosoly is, és az ingerültségem buborékként pukkan szét. Az a benyomásom — és nyilván a padlóra küldött partnereké is —, hogy ma borús a hangulata. De sebaj, mert az én rosszkedvem is tízből tíz pontos. Ma reggel még a kávétól sem lettem derűsebb, de ettől tutira sikerülni fog. Az se baj, ha vesztek, az a lényeg, hogy bunyózzak valakivel egy isteneset. — Ne vigyorogj így, mert felrúglak figyelmeztetem. — Nem kickbokszolunk. Vagy te harapni is akarsz? Direkt kickbokszos technikát alkalmazva rúgok egy magasat, ő egészen gyengéden kivédi, és felhúzza a szemöldökét. Megpróbálkozom még egy rúgással, hárítja, aztán észbe kapok, hogy ő a ring közepén áll, én meg lényegében körülötte keringek. Tudom, hogy erőben nem vehetem fel vele a versenyt, így az a tervem, hogy elszédítem, és utána próbálom meg letörni a szarvát. Amire készülök, azt Riley hálózásnak nevezi.

Ez azt jelenti, hogy folyton csak keringünk és pörgünk az ellenfél körül, hogy el ne találjon. Szóval hálózok egy darabig, Remy meg láthatóan jól mulat rajtam, úgyhogy próbaképpen megpróbálkozom egy ütéssel. A markával könnyedén elkapja az öklömet, aztán lehajtja a karomat. — Nem — dorgál szelíden, majd a kezemre kulcsolja az ujjait, hogy megmutassa, hogyan kell megfelelően ökölbe szorítani. — Amikor ütsz, az alkarod két csontját, a singcsontot és orsócsontot egyenesbe kell hoznod a csuklóddal. A csukló nem lehet laza, teljesen egyenesen kell tartani. Most állj be az arcodhoz húzott karral, feszítsd meg az öklödet, és amikor kiütsz, úgy fordítsd a karod, hogy mire célba ér, olyan legyen, mintha az orsócsont, a singcsont és a csukló is egyetlen csont lenne. Rajta. Megpróbálom, ő pedig bólint. — Most védekezz a másik karoddal. Egyik karomat felhúzom az arcom elé, a másikkal pedig támadok újra és újra, bár észreveszem, hogy ő csak védekezik, nem támad vissza. Az adrenalin máris szédítően kavarog a testemben, és nem tudom, hogy a játékos harctól, vagy attól, hogy az a kék szempár így mered rám, de egyszerre úgy érzem, mintha árammal töltődnék fel. — Taníts valamit, amit nem ismerek — mondom a levegőt kapkodva, mert ez izgalmasabb, mint vártam. Előrenyúl, megfogja mind a két karom, és felhajtja, hogy az öklömmel védjem az arcom. — Oké, csináljunk egy kettős ütést. A kezeddel mindig védd az arcodat és a karoddal a törzsedet, még ütés közben is. Először egy balhorog — lendíti a karomat az állkapcsa felé —, aztán áthelyezed a súlypontodat, hogy egy erős jobbfelütéssel tudd folytatni. Itt fontos a jó lábmunka. Az ütéshez innen rántod elő az erőt - bök az ujjával a hasam aljába, aztán felhúzza a kezét, végig a csupasz karomon az öklömig és az egészet kiküldöd az öklöd bütykébe. Bemutatja a kettős ütést könnyed, tökéletes mozgással, aminek láttán pici izzadságcseppek ütköznek ki a dekoltázsomon.

Utána én is megpróbálom. Balhorog, rogyasztás, súlypontáthelyezés, és egy kemény jobbke-zes felütés. Vidáman csillog a szeme. — Próbáld még egyszer. A második ütéssel valahova máshova célozz — mondja, majd felveszi az alapállást, de nyitott tenyérrel, hogy elkaphassa az ütéseimet. Engedelmeskedem, és először a bal karommal ütök egy gyorsat a bal tenyerébe, amely könnyedén felfogja az ütésemet, majd jön a felütés a jobbommal a másik kezébe. Gyönyörű, pontos ütéseket hajtok végre, bár azt hiszem, kicsit több erőt kéne beléjük vinni. — Most kettős ütés ballal — mondja, és emeli a kezét, hogy elkapja. — Kettős jobbal — szól, és elsőre a nyitott tenyerébe öklözöm. Utána úgy döntök, meglepem egy kicsit, és a jobb felütést a gyomrára irányítom. Amikor megütöm, a hasizma reflexszerűen megfeszül, mire hirtelen fájdalom hasít az ujjperceimbe. De még ő is meglepettnek tűnik, hogy be tudtam vinni egy ütést. — Annyira jó vagyok - incselkedem hátrahúzódva, és én is rugózni kezdek a vádlimmal, mint ő, miközben játékosan kinyújtom a nyelvem. Erről azonban totál lemarad, mert azt lesi, hogyan ugrál a mellem. — Állati jó — mondja, és újra alapállásba helyezkedik. A szeme elsötétül, és ettől forróság terjed szét bennem. Ugy döntök, sose találok jobb alkalmat, mint most, amikor a mellemre figyel. Nekilendülök, ahogy az önvédelemórán tanultam. A női test legerősebb része a láb, különösen, ha az illető nő egykor rövidtávfutó volt. Talppárnámmal az Achilles-inára akarok rúgni, hogy romba döntsem azt a hatalmas testét és az óriási egóját. De amint mozgásba lendülök, ő is megmozdul, és az ina helyett az edzőcipőjét találom el. Iszonyatos fájdalom hasít a bokámba. Elkapja a karomat és megtámogat, miközben értetlenül húzogatja a szemöldökét.

— Ez mi akart lenni? — El kellett volna esned - nézek rá mérgesen. Ő meg csak néz vissza, egy pillanatig teljesen értetlenül. — Most viccelsz, ugye? — Nálad jóval nehezebb férfiakat is ledöntöttem már! — Egy kibaszott fát is könnyebb ledönteni, Brooke, mint Remyt — kiált ide Riley. — Veszem észre — morgok, majd a kezemmel tölcsért formálva visszakiabálok neki: — Kösz az infót, Riley! Remy magában káromkodva segít, hogy a karjára támaszkodva kiugráljak a sarokba. Ott lerogy a székre, és mivel több szék nincsen, az ölébe húz, hogy megnézhesse a bokámat. — Elbasztad a bokád, ugye? — kérdi, és most először azt érzem a hangján, hogy bosszankodik miattam. — Azt hiszem, valahogy rossz irányba ment a bokámra az egész súlyom — ismerem be vonakodva. — Miért rúgtál meg? Pipa vagy rám? — Miért lennék? — fintorgok dühösen. Erősen a szemembe néz, az arca ijesztően komoly és határozottan bosszús. — Azt te tudod. Lehajtott fejjel bámulom a bokámat: ami a szívemet nyomja, azt legfeljebb Melanie-nak volnék hajlandó kitálalni. — Hahó, kérhetnénk egy kis vizet? — kiáltja el magát, és a tehetetlenség élesen cseng a hangjában. Riley hoz egy palack Gatorade-et meg egy sima vizet, és mindkettőt a lábamhoz teszi a ring padlójára. — Mára befejeztük - jelenti ki, majd aggodalmasan hozzám fordul. — Jól vagy, Bé? — Pöpecül. Hívjatok holnap is. Alig várom, hogy újra ringbe szálljak ezzel a muksóval. Riley elneveti magát, de Remington pillantásra sem méltatja. A melle csupa verejték; sötét fejét mélyen lehajtva vizsgálja a bokámat, hüvelykujjal nyomkodva a csont körül. — Ez fáj, Brooke?

Azt hiszem, aggódik. A hangja váratlan gyengédségétől a torkom is megfájdul, nem tudom, miért. Olyan érzés, mint amikor elesel és nem is fáj, mégis sírsz, mert úgy érzed, szégyent vallottál. Én azonban durvábbat is estem már a világ szeme láttára, és amennyire azt kívánom, bárcsak akkor ne sírtam volna, ugyanannyira szeretnék nem összeomlani most, a világ legerősebb férfija előtt. Inkább dühös arcot vágok. Lenyúlok, hogy én is megtapogassam a bokámat, de ő sem veszi el a kezét, úgyhogy hirtelen mindkettőnk ujjai a bokámra tapadnak, és én semmi mást nem érzek, csak a hüvelykujját a bőrömön. — Hány tonnát nyomsz te? — kérdem panaszosan, mintha ő tehetne a hülyeségemről. — Ha kicsit könnyebb lennél, ledöntöttelek volna. Még az edzőmet is földre tudtam vinni. — Erre mit mondjak? — néz fel, bosszúsan ráncolva a szemöldökét. — Azt, hogy sajnálod? Az önbecsülésem kedvéért? A fejét rázza, látszik, hogy még mindig bosszankodik. Keserűen elmosolyodom, és az izotóniás italért nyúlok. Lecsavarom a kupakját, és amikor belekortyolok, Remy szeme az ajkam felé fordul. Egyszerre valami összetéveszthetetlen moccanást érzek a fenekem alatt az ölében. Ahogy a hideg folyadék lecsorog a torkomon, egyre inkább érzem, hogy a testem összes többi része lázasan forró és egyre csak forrósodik. — Kapok én is? — kérdezi furcsán fátyolos hangon, az italomra mutatva. Bólintok, mire hatalmas markával megfogja a palackot, és a szájához emelve megdönti. Az összes hormon felszabadul bennem, ahogy látom, hogy az ajka az üveg szájára szorul. Pont oda, ahol az előbb az én ajkam volt. Mozgó ádámcsutkával nyeldekel, aztán leengedi a palackot. Szája nedvesen csillog, és amikor visszaadja az italt, az ujjunk összeér. Villámlás fut végig az ereimen. Elsötétült pupillája megbabonáz, ahogy csak néz a szemembe, de az ő szemében semmi jele a nevetésnek. Önkéntelenül azzal próbálom leplezni az idegességemet, hogy újra iszom, ő pedig túlságosan is feszült figyelemmel néz, és az ajka sem

húzódik mosolyra. Az a szép rózsaszín szája, amelyen még nem gyógyult be a hasadás. És amelyet meg akarok nyalogatni. A sóvárgás hosszú szalagként bomlik ki bennem. És fáj. Itt ülök az ölében, és most veszem észre, hogy egyik erős karja a derekamra fonódik, és soha nem voltam még ilyen közel hozzá. Elég közel, hogy megérintsem, megcsókoljam, köré fonjam a testemet. Hirtelen belehalok és repülök. Egyszerűen nem csinálhatok tovább úgy, mintha ez az egész nem lenne nagy ügy. Akarom őt. Annyira, hogy már józanul gondolkodni se bírok. Igenis nagy ügy. Nagyon nagy. Soha nem éreztem még ilyet. Tudom, hogy hülyeség, hogy úgysem történik meg, soha nem történhet meg, de nem tehetek ellene semmit. Most ő lett az olimpiám: valami, amit sohasem kaphatok meg, de amire mégis egész lényemmel vágyakozom. És irtóra rühellem a gondolatot, hogy kevesebb mint huszonnégy órája egy nőt ölelgetett, ha ugyan nem kettőt, és az a nő én szerettem volna lenni. Az emlék újra teljesen felpiszkál, úgyhogy óvatosan megpróbálok talpra állni, ő pedig kiveszi a kezemből a palackot, félreteszi, egy kosárból felkap két törülközőt, egyet a saját nyakába terít, a másikat meg az enyémbe, és közben végig a derekamnál fogva támogat. — Segítek járni, aztán teszünk rá jeget. Úgy emel ki a ringből, mintha egy felhőnél se nyomnék többet, utána pedig kénytelen vagyok rátámaszkodni, karommal a karcsú derekát fogom, hogy kitámogasson. — Megmaradok - mondom újra meg újra. — Ne ellenkezz — feleli.

Miután beszálltunk a liftbe továbbra is szorosan mellettem marad, a fejét hozzám hajtva, hogy a halántékomon érzem a leheletét. Fájdalmasan tudatában vagyok, hogy milyen óriási hozzám képest; külön-külön érzem a derekamon az öt széttárt ujját, és azt is, amikor lehajtott fejjel a fülem mögé dugja az orrát. A lélegzete csiklandoz, és annyira közel van, hogy ha megszólalna, az ajka a fülemet érintené. Hallom, hogy hirtelen mély levegőt vesz, mire az ágyékom vadul lüktetni kezd, és kínoz a vágy, hogy megforduljak, a bőrébe temessem az orrom és teleszívjam a tüdőmet. De persze nem teszem. Elkísér a szobámba. A testem annyira be van indulva, hogy az agyam még valami beszédtémát sem képes kitalálni, ami elterelhetné a figyelmünket a kettőnk között lebegő, feszült csendről. — Hé, öregem, készen áll a bunyóra? — szól ide a folyosó túlsó végéről egy egyenruhás szállodai alkalmazott, aki Remy rajongója lehet. Ő feltartott hüvelykkel int neki egy gödröcskés mosoly kíséretében, majd visszafordul hozzám, és az állkapcsát a fülem mögötti hajba fúrja. — Kulcs — mondja suttogó torokhangon, amitől libabőrös leszek. Lehúzza a kulcskártyát, és belép velem a szobába. Diane nincs itt: tudom, hogy valószínűleg Remy kacsalábon forgó vacsoráját készíti éppen. Miután bekísér, leültet a két hatalmas ágy egyikére, amelyről nyilván sejti, hogy az enyém, hiszen a közelebbi ágy mellett ott van a fotó Diane két gyerekéről. — Hozok neked jeget — kapja fel a jegesvödröt. — Hagyd csak, Remy, később majd hozok magamnak... Mielőtt befejezném, már csukódik mögötte az ajtó. Nagyot sóhajtva lehajolok, hogy végre végigtapogassam a bokámat, és felderítsem, mennyire tettem tönkre. Remy kifelé menet nem nyomta be az ajtógombot, hogy vissza tudjon jönni. Amikor benyit, majd becsapja maga mögött az ajtót, megdermedek. Tölt egy kis vizet a fürdőszobában, aztán már jön is vissza, hatalmas, tekintélyt parancsoló termetével betölti a hotelszobámat, és lecsapja a földre a vödröt. A lábamhoz térdel, és ahogy nézem, hogyan görnyeszti meg erőteljes testét és sötét fejét, hogy engem ápoljon, olyan erővel söpör végig rajtam a vágy

hulláma, hogy csak bámulok a jégre, és legszívesebben beledugnám a fejemet. Lerángatja a teniszcipőmet, aztán a zoknimat is, majd finoman megfogja a vádlimat, hogy a lábfejemet a jeges vödörbe csúsztassa. — Ha ez meggyógyul, majd megmutatom, hogyan dönthetsz le a lábamról — súgja. Nem tudok mit felelni, teljesen magamon kívül vagyok az érintésétől. Felnéz rám, és a tekintete egyszerre gyengéd és bensőséges. — Hideg? Bár a testem többi részét a legkevésbé sem mondanám hidegnek, a lábujjaim máris kezdenek lefagyni a köréjük csordogáló víztől. — Aha. Mélyebbre tolja a lábamat, a dermesztő érintéstől az egész testem megfeszül. — Töltsek még vizet hozzá? — kérdezi, amikor a lábam félig már a vödörben van. Megrázom a fejemet, és gyorsan beledugom az egészet. Végül is akkor gyógyul, ha fáj. A hidegtől a lélegzetem is elakad. — A francba! Remy látja az arcomon a fájdalmat, kirántja a lábam, aztán nagy megdöbbenésemre a jeges lábfejemet a hasához szorítja, hogy megmelengesse. Lábujjaim alatt megfeszül a hasizma, a tekintete pedig olyan erővel ragadja meg a szemem, hogy mindjárt belefulladok. Feszültség cikázik át rajtam. Nagy, meleg, kérges keze a belső rüsztömre kulcsolódik, és olyan szilárdan rögzíti a hasához a lábamat, hogy már-már úgy érzem, engem szeretne odafogni. Én meg azt szeretném, ha a kezem volna ott a lábam helyett, és az ujjammal tapinthatnám azt a kockahasat. Izomzatának minden árkát tökéletesen érzem a talpammal és a lábujjaimmal: a hideg okozta érzéketlenség máris teljesen elmúlt. — Nem tudtam, hogy pedikűrözni is szoktál, Remy jegyzem meg, és nem is tudom, miért olyan elhaló a hangom. — Lábfetisiszta vagyok - jelenti ki. Közben féloldalasan elmosolyodik, jelezve, nehogy komolyan vegyem, majd a szabad kezével a vödörbe

nyúl, és kivesz belőle egy szem jégkockát. Könnyedén a bokámhoz érinti, és simogatni kezdi vele az érzékeny bőrt, gondosan ügyelve a mozdulataira. A reakcióm azonnali és heves: egész testemet hatalmába keríti közelségének mindent átható tudata. A szívdobogásom egyszerre csak a fejemben dörömböl. Úristen, ez a pasi még jobban odavan az érintésért, mint én! Most, mintha a gondolataimat akarná megerősíteni, a lábamat a hasához szorító keze megmoccan, és a hüvelykujja végigsiklik a talpam belső oldalán, mialatt a bokámat továbbra is simogatja a hideg jégkocka. Csiklandozó érzés bukkan fel a gyomrom közepén, és attól tartok, hogy perceken belül az egész testemen eluralkodik majd. — Manikűrözni is szoktál? — kérdezem, bár a hangom ugyanúgy remeg, mint a tagjaim. Újra felpillant rám, és a szívem akkora löketet kap a kék szemétől, hogy bukfencezni kezd. — Először hadd végezzek a lábaddal, utána kezelésbe veszem a többi részed is. A gyomrom összerándul, amikor a mondata végén újra — egészen lassan — elmosolyodik. Mialatt a jég lassú csúszása finoman parázsló tüzet gyújt bennem, minden intim izmom hullámozni kezd. Megbabonázva nézem, hogyan bámulja a tejfehér bőrömön sikldó jégkockát. A csend elektromosságtól feszül. Nem bírok nyugton maradni, kicsit odébb csúsztatom a hasán a lábamat, megtapogatva talpammal az izomkötegeket. Ő felnéz, és szemének átható tüzessége úgy magába szippant, hogy már levegőért kapkodok, szinte fuldoklom. — Most már jobb? — kérdezi halkan dünnyögve, felhúzott szemöldökkel. El sem hiszem, mennyire hatással van rám a hangja, az érintése, az illata. Hogy lehet egy másik embernek ekkora hatalma fölöttem? Nem engedhetem. Ezt. Nem. Engedhetem. Emlékeztetem magam, hogy ha akarunk egy férfit, rajtunk múlik, mennyit adunk neki. Mi döntjük el, mennyit vehet el. Mégsem vagyok képes kizárni az agyamból a képet, amelyen ő és én együtt vagyunk.

Amelyen én tépem le az ő ruháját, és ő szorít engem keményen magához... Lüktetnek előttem a képek: az ajka az enyémen, aztán mindent feledve az ágyba zuhanunk együtt... Tőle úgy érzem magam, mintha tizennyolc éves lennék: ártatlan és felelőtlen. Aki csak ábrándozik fiúkról... bár ő csak emlékeztet fiúra. De nagyon is hím. Nagyon is férfi. Mégis kicsit játékos, mint egy kisfiú. Nagy, rossz fiú, aki múlt éjjel a dohányzóasztalán táncikáló kurvákkal hetyegett... A hirtelen brutalitással felbukkanó emléktől úgy lehűlök, mintha fejest ugrottam volna Alaszka jeges vizeibe. — Most már teljesen jó. Köszönöm — mondom olyan hideg hangon, mint a bokámon olvadozó jég, és próbálom óvatosan kihúzni a kezéből a lábam. Már majdnem sikerül kivonaglanom a kezéből, amikor kattan az ajtó zárja, és belép Diane. — Végre megvagy. Ideje abrakolnod, hogy holnap jó erőben legyél. Remington úgy bámul rám, mintha nem értené, mi változott meg bennem. Kissé összehúzza a szemöldökét, az olvadó jégkockát visszadobja a vödörbe, majd leteszi a lábam a szőnyegre és talpra áll. — Tényleg sajnálom, ami a bokáddal történt — mondja halkan, zavart és már-már sebezhető arckifejezéssel, miközben felegyenesedik. — Ha nem tudsz holnap eljönni a meccsre, semmi baj. — Ugyan. Nem a te hibád volt. Túlélem - hadarom. — Majd szólok Pete-nek, hogy kerítsen neked mankót. — Túlélem. Úgy kell annak, aki fatörzset rugdos. Az ajtóban még egyszer megáll, és kifürkészhetetlen arccal visszanéz rám. — Sok sikert, Remy — mondom az ágy szélén ülve. Rám bámul, aztán Diane-re, majd végül belefésül a kezével a hajába és távozik. Valahogy... felindultnak tűnik. — Rosszkor jöttem? — néz rám Diane teljes értetlenséggel az arcán. — Nem - rázom meg a fejem.— Pont jókor jöttél, mielőtt tiszta hülyét csináltam volna magamból. Bár ami a hülyeséget illeti, eleve nem volt valami bölcs húzás, hogy megpróbáltam elgáncsolni egy ilyen férfit.

TÁNCBA HÍV A ZENE Pete azt akarja, hogy tűnjek el az öltözőből. Góré is azt akarja, és Riley is. - Most lazítania kell. Menj szépen a helyedre, mert rohadtul nem tud koncentrálni tőled - közli Pete, és bár általában őt találom a csapat legszelídebb tagjának, úgy tűnik, ma nagyon ki van bukva. Talán azért, mert ma van a harminckettedik születésnapja, és bárhol máshol inkább lenne, mint itt. — Tessék, itt a jegyed. Ismerkedj meg a melletted ülő csajokkal. Kedves lányok, velünk vannak. Később együtt bulizunk majd. Pár perc múlva látom, hogy mindkét csaj beillene Miss Univerzum- jelöltnek, és leginkább úgy is néznek ki, mint az ilyesfajta eseményeken lenge alsóban illegő hölgyikék. A mosolyuk azonban őszintének tűnik, amikor a közelükbe érek, és azt sem lehet nem észrevenni, hogy a pillantásukban elismerés látszik, amikor végigmérik a fekete miniszoknyámat és a rövid ujjú, csillámos felsőmet. — Szia. Friday vagyok, ez meg itt Debbie — szólal meg a vöröske, aki a minap Remington asztalán táncolt, majd a szőke felé int. — Sziasztok. Az én nevem Brooke. — Á! Te vagy az a csaj, aki a múltkor bejött a lakosztályba — mondja Friday. — Nem mentem én sehova — vágom rá, és piszokul idegesít, hogy tudják, én voltam. Szóval Riley megmondta nekik, hogy én néztem be? De ciki. — Szerintem Remy dugni akar veled — suttog Friday a fülemhez hajolva. Egy csapásra elakad a lélegzetem. Fészkelődni kezdek a székemen, mire most meg a másik csaj, Debbie hajol oda hozzám. — Remy nagyon szeretne dugni veled. Annyira kemény lett, amikor bejöttél a szobába és beszéltél Rileyval. Éreztem, mert ott voltam az ölében, ő meg csak meghallotta a hangodat, és bang, azonnal felállt neki. — Kímélj meg a részletektől, jó? — csattanok fel, majd idegesen kuncogva megcsóválom a fejem.

Tiszta vörös vagyok, ezer meg egy érzelemmel küszködöm egyszerre. — Ajánlkoztam is, hogy leápolom — folytatja Debbie —, ő meg csak izélt, hogy hagyjuk. Felkelt, közölte, hogy foglalkozzunk inkább a barátaival, aztán bement a szobájába és bezárkózott. Pete nagyon mondta, hogy ez ma este nem ismétlődhet meg. Lebámulok magam elé. Minden mást elnyomó birtoklásvágy verdes bennem összevissza; nem is sejtettem, hogy képes lehetek rá. — Miért muszáj minden este kefélnie? - kérdezem, és képtelen vagyok leplezni a bosszankodásomat. — Most viccelsz? Ő Remy. Hát, hogy is mondjam? Megszokta, hogy bőven kijut neki. Mindennap. Fújok egyet, legyintek, aztán az üres ringet bámulom. Igyekszem nem gondolni arra, hogy általában mennyi „jut ki" Remingtonnak. De akkor is feldereng előttem a kép, hogy az a gyönyörű teste valaki máséval fonódik össze, és ettől olyan durván begörcsöl a gyomrom, hogy ha ettem volna valamit, most talán meg se maradna bennem. Tíz perccel később az ő nevét harsogja a hangosbeszélő. — És mooossst, hölgyeim és uraim, üüüdddvözöljék az egyetlen, az IGAZI Remington Tate-et, a SZÖKŐŐŐŐÁÁÁÁRRRT! Ahogy a porond felé üget, sokféle érzés kavarog bennem, és azonnal megérzem a bugyimat áztató forró nedvességet. Istenem, mennyire dühítő, hogy nem tudom, még hányszor fog el ez az érzés, amikor meglátom, azt akarom, hogy az enyém legyen! Meg akarom érinteni, meg akarom ismerni. Bemászik a ringbe abban a csillogó köpenyben, amely ordító ellentétben van a színtiszta férfiasságával. Amikor felfedi a testét a közönségnek, mindenki üvölt. Az én szívem is üvölt, és úgy szívom őt magamba, mint a narkós a rég várt löketet. Sötét haja ma kócoson meredezik, izmai játszadoznak napbarnított bőre alatt, ahogy kitárt karral bemutatja a szokásos kis piruettjét. Én meg itt ülök, és mialatt körbefordulva a tömeget vizslatja, a lélegzetem megreked a tüdőm és az ajkam között.

Ahogy észrevesz, elevenség költözik a szemébe, ugyanúgy, mint belém, amikor a mosolyát látom. A szemembe néz, felvillantja a gödröcskéit, és a pillantásától, szavamra, úgy érzem, mintha én lennék itt az egyetlen nő. Amikor a ringben van, akkor mindig tökéletesen önmagát adja. És a szeme egyszerűen... a magáévá tesz. Tudom, hogy nem igaz. Tudom, hogy csak azt látom, amit látni szeretnék. De egy pici pillanatig akkor sem akarok mást, csak ülni ezen a hülye széken, és elhinni, hogy létezik ilyen varázslat két ember között, és lehetek én enynyire értékes ennek a szexi, nyers, primitív férfinak a szemében, akit olyan erősnek, titokzatosnak, játékosnak látok, és aki olyan erővel hat rám, mint eddig semmi más az életemben. Állandóan csak az jár az eszemben, hogy nem feküdt le a lányokkal, akiket Pete meg Riley szerváit neki, és csak erre bírok gondolni, miközben nézem, ahogy az első ellenfelével küzd - nemcsak az én gyönyörűségemre, hanem több száz másik női nézőt is lenyűgözve tökéletesen edzett testének energiájával és ügyességével. Elakadó lélegzettel figyelem, hogyan küzd a második, majd a harmadik ellen, és maga alá temet a büszkeség hulláma, ahányszor csak a „győztes" szót hallom a neve előtt. Olyan keményen edz, olyan keményen gyúr, és most már ismerem a boksz szakszavait, és pontosan értem, mit csinál. Figyelem a kettős ütéseit. Az egyeneseit. A horogütéseit. Most hirtelen bal kézzel hárít egy jobbfelütést, aztán belép és bevisz egy balhorgot az ellenfele bordái közé, majd rögtön utána egy jobb keresztütést az állkapcsára, amitől a fickó teljesen kidől. Még megpróbál feltápászkodni, de aztán csak visszarogyik véresen, kimerülten. A közönség bömböl, az egész termet az ő neve tölti be. - SSSZÖKŐŐŐŐÁÁÁÁÁRRRRRR! Úristen! Úgy harcol, mint egy igazi bajnok, és meg is érdemli, hogy ő legyen a bajnok ennek az egésznek a végén. Őrülten kalapáló szívvel nézem, ahogy a porondmester odamegy hozzá, magasba emeli a karját, és az idegesség és remény furcsa egyvelegével várom a pillanatot, amikor győztesnek nyilvánítja, mert tu-

dom, hogy abban a pillanatban Remy szeme felém fordul, mint minden egyes mérkőzés után azóta, hogy először elmentem megnézni egy meccsét. — A győztes, hölgyeim és uraim: Szökőááár! Mire az a villámkék szempár a lelátóra néz, már a halántékomban is érzem a szívem vad dobogását; ahogy rám talál, hullámoznak bennem az érzelmek. Egyenesen a szemembe néz, és az ő szeme csak az enyém, és a mosolya csak az enyém, és erre a töredék pillanatra semmi más nem számít, csak mi. Ma este igazán hiányzik Melanie. Melanie, aki mellettem drukkolhatott volna, és aki megmondhatta volna Remynek mindazt, amit én szeretnék mondani, de amilyen gyáva kukac vagyok, nem jön ki a torkomon. A fejemben mégis hallom Melanie hangját, és nagyon vágyom rá, hogy itt legyen, és akkor vele együtt én is sikoltozhatnék Remington Tate-nek, és megmondhatnám neki, hogy annyira kibaszottul dögös, hogy behalok. Egy órával később beszállunk az autóba. Úgy tűnik, ma Riley és Pete is másik kocsiban jön Friday és Debbie társaságában, Remingtont és engem pedig a szálloda sofőrje szállít egy fekete Lincolnban. Nem tudom, ki szervezte így. Nekem csak annyit mondtak, hogy üljek be a fekete kocsiba, aztán ahogy ott várok, hirtelen ő csusszan be mellém a hátsó ülésre. A szívem elszorult az idegességtől és izgalomtól, mert a bunyó óta már le is zuhanyozott, és most nyálcsorgatóan dögös fekete farmer van rajta könyékig feltűrt ujjú fekete inggel, és a szappanja illatától abban a pillanatban sajogni kezd a tüdőm. Az ülés tágas, de ahogy beleveszünk a forgalomba, érzékelem, hogy Remington valamiért közel ül hozzám. Túl közel. A kézfejem az övéhez ér. Valószínűleg el kéne húznom, de mégsem teszem. Inkább csak kibámulok az ablakon, és útban a klub felé elnézem a város fényeivel pettyegetett éjszakát, bár igazából nem is látok semmit. Minden érzékem arra a pontra fókuszál, ahol a testünk érintkezik. Miért ér hozzám? Azt hiszem, engem figyel, a reakciómat méricskéli, amikor megmoccan a hüvelykujja és végigsimít az én hüvelykemen. Reszketni szeretnék. Behunyni a szemem. És csak beszívni őt. Nem megy ki a fejemből, amit a lányok

mondtak, és a remény apró gyertyája, amelyet ők gyújtottak nekem, most fáklyaként lángol bennem. Tudnom kell, hogy akar-e engem. Akar engem? Annyira képtelenül vonzó, hogy a zsigereim újult erővel lüktetni kezdenek. — Jó volt a meccs? — kérdezi halk, érdes hangon. Közben a profilomat nézi az autó sötétjében, és a szeme feszülten csillog. Mindig ezt kérdezi, minden mérkőzés után. Mintha számítana neki a véleményem. — Nem — fordulok oda hozzá. — Nem jó volt. Amikor erre összeráncolja a homlokát, elvigyorodom. — Fantasztikus volt. Imádtalak! Elneveti magát, a hangja erős és férfias, aztán megdöbbenésemre meleg markába fogja a kezemet, és felemeli. A lehelet is megfagy bennem, ahogy ajkával lassan súrolja a bütykeimet, és magamon érzem a szája telt puhaságát, még azt a finom kis sebet is az alsó ajkán, amely már majdnem teljesen begyógyult. Mialatt végighúzza a kezemen az ajkát, a tekintete magához bilincseli a szememet, és valami kis surrogás áramlik végig az ereimen. Úgy néz azok alól a súlyos, sötét pillák alól, hogy lüktetni kezd tőle a mellbimbóm. — Akkor jó — mormogja forrón, nedvesen a bőrömre, és amikor visszaereszti a kezem az ülésre, és az ujjait elveszi róla, muszáj az ölembe húznom és megmarkolnom a másik kezemmel, annyira üresnek érzem hirtelen. Az esti mulatásra kiszemelt klub tömve van, idekint is hosszú sorok kígyóznak, de Remington csak kiszáll a kocsiból, egyenesen az ajtónállóhoz vezet, az meg nyomban beereszt. Hátul egy privát helyiségben már vár ránk Riley és Pete. — Pete rendelt magának öltáncot — mondja Riley Remingtonnak. — Ugye meghívod rá születésnapi ajándéknak? A nyitott ajtón át látjuk, hogy egy csillogó, ezüstös bikinit viselő nő odamegy Pete-hez, aki egy heverőn ül a helyiség végén és mosolyogva nézi. Annyira zavarban vagyok, hogy azt hiszem, össze is rándultam, mert Riley hirtelen felém fordul, és a szemöldöke a hajáig szalad fel a homlokán. — Téged ez feszélyez, Brooke? — kérdezi, és jót derül rajtam.

A szívem megáll, amikor észreveszem, hogy Remington is engem néz. Feszült figyelemmel bámul a szemembe, aztán a pillantása a szájamra villan, majd vissza a szememre. A keze hirtelen az enyémre fonódik, úgy súgja a fülembe: — Akarod nézni? Nemet intek a fejemmel, mire kivezet a bár és a táncparkett felé, ahol eszelős zaj van: az egész táncterület lüktet a zenétől és a táncoló testek tüzes melegétől. — Hű, imádom ezt a számot! — kiáltok fel. Közben észreveszem Debbie-t, amint a parkett közepén rázza, aztán ő is meglát engem, és kijön, hogy berángasson a táncolok közé. — Remy! — taszigálja be a tömegbe Remingtont Friday. Ugyanebben a pillanatban Debbie visongva magához szorít, aztán megmarkolja a csípőmet és hozzám szorulva riszálni kezd valami csajos-szexis táncmozgással. Nevetve megfordulok, a karom a levegőben, a termet Usher zenéje tölti be, a Scream... aztán majdnem karnyújtásnyira meglátom a tömegben Remington robosztus alakját. Nem táncol. Sőt, meg se moccan. Engem néz, most is mosolyog, csillog a szeme, és hirtelen megragad, magához ránt, a nyakamhoz hajol. Félresimítja a hajamat, a gerincemhez préseli a testét, és beszippant engem, de olyan mélyen, hogy érzem a lélegzetvételét. Válaszul összeszorul a gyomrom. Érzem, ahogy kinyílik a szája a tarkómon. Fogai súrolják a bőrömet, aztán kibukkan a nyelve és megnyal. Villamosság tölti be a testem. Felnyúlok magam mögé, megmarkolom a fejét és magamhoz szorítom, az altestemmel követem a csípője mozgását. Körülöttünk mindenki táncol, a helyiség egyre forróbb. Keze a csípőmre szorul, markol, közelebb húz magához, a fenekemen érzem, mennyire megkeményedett. Azt akarja, hogy érezzem, mennyire akar engem. A nyelve felvándorol a tarkómon a fülkagylómig. Borzongás fut végig rajtam, ő pedig a hasamra teszi a kezét és maga felé fordít. A szemünk összetalálkozik, és úgy marad. A zene

lüktet bennem, a gyomromra csomót köt a vágy, Remington köré fonom a karjaimat, testemet az övéhez szorítom, arcomat a szája felé emelem. Meg kell ismernem az ízét. Az érintését. Nem feküdt le azokkal a kurvákkal. Akkor is csak miattam állt fel neki. Ma egész este rá se nézett más nőre. Sem a meccsen, sem itt. Észre sem vett senkit, csak engem. Én se látok senkit és semmit, csak ezt a hátborzongatóan dögös férfit itt, előttem, aki zenéket mutat nekem, aki fut és bokszol velem, és jegeli a sérülésemet. Kék szeme fátyolos a vágytól,sötét szempillája súlyosnak látszik, ahogy a szemembe néz,a szájamra, aztán az egyik kezével megfogja az arcomat, a szemét lassan lehunyja, és arcát az enyémhez dörgöli. — Tudod, mire vállalkozol? — kérdezi rekedt suttogással, szaporán szedve a levegőt. — Tudod, Brooke? Képtelen vagyok válaszolni. Megmarkolja a fenekem és magához húz, a száját majdnem az enyémre tapasztja. Észbontó. Akarom őt. Meg akarom engedni magamnak, hogy a magamévá tegyem. Ujjaim felkúsznak a mellkasán, fel a hajáig, amely oly selymes a kezem alatt. — Igen. Szívem a fülemben dübörög, lábujjhegyre ágaskodom, lehúzom a fejét, és ekkor valaki hátulról nekem jön. Előre tántorodom. Remington fél karral elkap, aztán védelmezőn az oldalához szorít. — Csak nem Szökőár meg az új puncikája? Odakapom a fejem, és most jövök rá, hogy aki nekem ütközött, nem véletlenül tette. Négy férfi vesz körbe minket, egytől egyig drabális termetűek. Az egyiknek, aki még a többieknél is nagyobb, gusztustalan, fekete skorpió van a jobb járomcsontja fölé tetoválva. Remington úgy néz rájuk, mintha egy csapat légynél sem tartaná őket fontosabbnak, aztán átkarol,és levezet a táncparkettről — Hogy hívják a csajodat? És ő kinek a nevét sikítja, amikor baszod, he? Remy egyetlen szó nélkül vezet tovább a bárpult felé, de a felsőm hátát markoló keze, amellyel előrefelé terel, dühödten ökölbe szorul. A négy férfi a nyomunkban lohol, de Remington továbbra sem törődik velük. Elfordít tőlük,és a mellkasával, mint valami fallal takar el előlük. — Menj vissza Riley-hoz és szólj neki, hogy vigyen

a hotelba - súgja. A riasztócsengő megszólal a fejemben: rádöbbenek, hogy az egész csak provokáció, és azért csinálják, hogy Remingtont bajba keverjék. Elég ideje vagyok a csapattal,hogy tudjam: ha a ringen kívül verekszik, Remington kiesik a versenyből és börtönbe is juthat. — Nem keveredhetsz bunyóba, Remy — figyelmeztetem. Ugyanekkor hirtelen megszólal a legmuszklisabb a négy pasi közül. A hangja elég hangos ahhoz, hogy a zenén keresztül is jól érthető legyen. — Hozzád beszéltem, seggdugasz. — Hallottalak, köcsög, csak kurvára leszarom, mit dumálsz — vág vissza Remy. A fickó egyik haverja ütni próbál, de Remington azonnal lebukik előle, aztán úgy visszalöki, hogy a pali megtántorodik és elesik. Most már értem, mi a taktikájuk. A skorpiós fazon haverjai rátámadnak Remyre, amíg neki nincs más választása, mint hogy visszaüssön, ronggyá verje őket, aztán kipenderítsék a ligából, és akár még sittre is vágják, miközben a skorpiótetkós nem csinált „semmit". És ha ez ugyanaz a pasas, akit Remynek a döntőben le kell győznie, akkor nyilván úszna a boldogságtól, ha még a meccs előtt hidegre tehetné őt. Micsoda lúzer gennyláda! Mellettem Remy kezd istenesen feldühödni. Megmarkolja az egyiket a gallérjánál, és a képébe sziszegi: — Szívódj fel, baszd meg, mert levágom a töködet és megetetem anyáddal! Hátralöki a pasast, aztán elkapja a másik kettőt, és egy-egy karral szétlöki őket. Annyira be van gurulva, hogy kezdek komolyan aggódni. Az erek kiütköznek a kezén, karján, a nyakán, és amikor a harmadik férfi hátulról közeledik hozzá, ő a könyökével döf egyet hátra, telibe találva a szegény pasas arcát. — Bocs, haver, véletlen volt — szabadkozik Remy, a fickó meg halkan morogva káromkodik, és véres orrát takargatja. És közben, látom, a skorpiótetkós fazon csak néz, és nagy boldogan vigyorog. Na, ebből nem eszel, szarcsimbók! A testem „üss vagy fuss" reakciója mostanra érett be igazán.

Az agyam zúg a szervezetemben forrón, hevesen folyó vértől. Már érzem is, hogyan táplálja az izmaimat, hogyan áramlik tovább szívem vad pumpálástól. Odarohanok a bárpulthoz, felkapok két palackot, és visszatérve mind a kettővel rácsapok egy-egy szarházi fejére. Üvegszilánk száll mindenfelé, azok meg szabályosan elterülnek. Kerítek még egy üveget, és rohanok vissza vele a harmadik fazon irányába, amikor észreveszem, hogy Remy elborzadva bámul rám, és az arca egyre vörösebb. Kimarja a kezemből a palackot, lecsapja a pultra, aztán úgy a hátára kap, mintha krumpliszsák volnék, és a tömegen át visszacipel Pete felé. — Remington - tiltakozom tekeregve, öklömmel a hátát csapkodva. A hormonjaim bombaként robbannak, amikor rájövök, hogy egyik kezével a seggemet fogja. Hallom, hogy odasúg valamit Pete-nek, de a vérem csak akkor tér vissza a normális medrébe, amikor végül betuszkol a kocsiba. Az adrenalin még most is pezseg bennem. Ezelőtt soha nem vettem részt bunyóban. Fantasztikus érzés. Fantasztikus. A szállodai sofőr becsusszan a kormánykerék mögé, és kiáll a parkolóhelyről. Észreveszem, hogy Remington gyorsan, zihálva kapkodja a levegőt a hátsó ülésen. Mint én. Összenézünk a kocsi árnyékos belsejében. A szeme hátborzongatóan sötét, az arcára izzó düh farag furcsa vonalakat. — Te meg mi a faszt képzelsz? — fakad ki. Mindkét keze ökölbe szorul a combja fölött, és egy pillanatig arra gondolok, mindjárt a háttámlába bokszol. A szeme fénye most furcsa, már-márr állatias. És valahogy... birtokló is. Amitől fura kis borzongás fut végig bennem. Ott hagytuk félbe, hogy már majdnem megcsókoltam. Próbálok nyugalmat erőltetni magamra, a kezemet szorosan összekulcsolom az ölemben. De iszonyúan fel vagyok zaklatva! Ha ránézek, eszemet vesztem a vágytól. Eszemet vesztem, és összetörök, olyan fájdalmasan sóvárgok azután, hogy vele lehessek. Ő idegesen mozgatja az ujjait, én meg legszívesebben elkapnám a kezét, rásimítanám a mellemre, és könyörögnék neki, hogy

érintsen meg. — Azt képzelem, hogy megmentettem az irhád, és rohadt jólesik - felelem, és még így, visszagondolva is újra tombolni kezd bennem az adrenalin. Úgy látom, hajszál híja, hogy el ne durranjon az agya. Az arcát dörzsöli, aztán előrehajol, könyökkel letámaszkodik a térdére, és a tarkóját masszírozza. Csak ekkor veszem észre, hogy vadul remeg a keze. A légzése is teljesen szabálytalan. — Az isten szerelmére, ilyet soha, de soha ne csinálj többet. SOHA! Ha egy ilyen hozzád nyúl, én megölöm, baszd meg, és egy hangyafasznyit sem érdekel, hogy ki látja! Reszketni kezdek az izgalomtól, mert amikor hátradől, észbontó vággyal néz rám. Megragadja a csuklómat,és úgy megszorítja, hogy felszisszenek, mire lenéz, majd gyorsan elenged. — Komolyan beszélek. Ilyet kurvára ne csinálj többé. — Hogy a bánatba ne csinálnék? Nem hagyom, hogy bajba keveredj. — Jézusom, te magadnál vagy? Soha nem láttam még ilyen felindultnak. Újra megdörzsöli az arcát, aztán komoran kibámul az ablakon, miközben a teste még mindig remeg a dühtől. — Veszedelmes egy csaj vagy, tudsz róla? Megvonom a vállam, aztán bólintok. Érzem, hogy ugyanúgy fel van húzva az agyam, mint neki. Magunk vagyunk a szálloda liftjében, de ő megáll a fülke túlsó végében. Be van pörögve. Iszonyúan. Mindenhová néz, csak rám nem. Az ujjait ropogtatja, aztán a nyakát. — Semmi baj — érintem meg finoman a vállát, ő meg úgy megmerevedik, mintha áram rázta volna meg. Odanéz a vállán nyugvó kezemre, mire én hátralépek a saját sarkomba, aztán csak bámulunk egymás szemébe. A levegő szinte szikrázik közöttünk, mint vihar előtt. Úgy látom rajta, hogy egyszerre szeretne itt helyben leteperni és menekülni a közelemből. Amikor az emeleti folyosóra érünk, kinyújtóztatja párszor az ujjait maga mellett, majd immár halkabban, de még mindig az indulattól rekedten megszólal: — Sajnálom, hogy találkoznod kellett ezekkel a seggfejekkel — dünnyög. Kezével beletúr tüskés hajá-

ba, és látom rajta, hogy nagyon igyekszik megnyugodni. - Ha eljön az ideje, én kurvára összetöröm a Skorpió összes csontját, a szemét meg kitépem, baszd meg. Rábólintok, hogy megnyugtassam, mert azt hiszem, most tényleg a vérüket akarja. Viszont annyira ideges vagyok, hogy el sem tudom képzelni, mihez kezdek magammal, ha egyedül maradok a szobámban. Nem tudom, hová tegyem a kezemet, a gondolataimat, ezt az őrült forrongást, ami körbe-körbe kavarog bennem és sehová se tart. — Bejöhetek hozzád, amíg a többiek hazajönnek? kérdezem. Habozik, aztán bólint. A nyomában megyek az ajtajáig. Leülünk a nappalijában a kanapéra, ő pedig találomra bekapcsolja a tévé valamelyik csatornáját. — Kérsz valami italt? — Nem - felelem. - Repülés előtti nap sohasem iszom, különben kétszer annyira kiszáradnék. Bólint, majd a bárhoz megy és két üveg vízzel jön vissza. Lehuppan mellém. A combja olyan közel került hozzám, hogy érzem a négyfejű izmát. A szívem még mindig őrülten kalapál. Eszembe jut, ahogy táncoltunk, és újra forróság önti el a bőrömet. — Hogy keveredtél bajba, amikor még profi voltál? — kérdezem. — Ugyanolyan bunyó volt, mint amilyet most megakadályoztál. Csak nézi a képernyőt, az állkapcsa hang nélkül mozog, én meg tehetetlenül és megbabonázva bámulom, hogyan játszanak az arcán a fények és az árnyékok. Megtévesztő nyugalommal nyújtja ki mögöttem a kanapé támlájára a jobb karját, de én érzem a testéből sugárzó feszültséget, és észreveszem, hogy a szívem vágtázni kezd az örömteli várakozástól. A tudatküszöböm alatt fura hangokat érzékelek a tévé felől, aztán rájövök, hogy a képernyőn egy párocska csókolózik. Görcsbe rándul a gyomrom. A film nem ismerős, de a felzendülő háttérzene alapján egyértelmű, hogy lángoló szexjelenet következik. Remy szemében gyötrő fájdalom villan, felkapja a távirányítót, kikapcsolja a tévét, félredobja, aztán

a kezét a tarkómra ereszti. Meleg és hihetetlenül erős ujjai finoman ráhajlanak a nyakam hátsó részére. Négy ujj az egyik oldalamon, a hüvelyk a másikon, aztán, miközben felém fordítja az arcát, a hüvelykujj gyengéden kört rajzol a bőrömre. Elképesztő, hogy ennyire felizgat a puszta érintése: részegnek és betépettnek érzem magam, és közben reszketek, mint a kocsonya. — Miért tettél ilyet értem? kérdezi elviselhetetlenül gyengéd hangon, miközben rám szegezi a szemét a félhomályban. — Csak. Mind a ketten úgy meresztjük a szemünket, mint még soha az életben. Közben a végsőkig tudatában vagyok minden egyes pontnak, ahol érintkezik a testünk: A combja az enyémhez ér. Tarkómon nyugvó keze enyhén megszorít. — Miért? Azt hallottad valakitől, hogy nem tudok vigyázni magamra? — Nem. Nézi az ajkamat, aztán a szememet, aztán lassan lehunyja a szemét, a homlokát az enyémnek támasztja, és mást se bírok csinálni, csak belélegzem őt, mint a narkós: egyetlen szippantástól repülni kezd bennem minden. Soha az életben nem éreztem olyan jó szagot, mint az övé. Amikor frissen zuhanyozott. Amikor megizzadt. Bármikor, csak ő legyen. Hallom, hogy ő is mélyet lélegzik. Akaratlanul is a szájához érintem az ujjam hegyét. Annyira telt és kemény az ajka, de ugyanakkor sima és selymes is. Fürge, nedves moccanást érzek, ahogy elővillan a nyelve és megnyal, mire borzongás fut végig a gerincemen. Felnyög, beveszi a szájába az egész ujjamat, és lehunyt szemmel szopogatni kezdi. — Remington... - sóhajtok. — Megjöttem, szivi! Az ajtó csapódására, majd Pete gunyoros hangjára elugrunk egymástól. — Csak csekkolni akartam, hogy épen hazaértetek-e. Ez a Skorpió nagyon rá lehet izgulva, hogy visszajuttasson a sittre. Felgyullad a villany, Remington úgy ejti el a kezem, mintha töltött pisztoly volna, aztán felkel és az ablakhoz megy. Jól hallhatóan liheg. Éppúgy, mint

én. Nyomban talpra pattanok. — Ideje mennem. Pete közönyös arccal méri fel a helyzetet, és egy szót sem szól, mialatt átvágtatok a szobán, hogy kimenjek. — Akkor itt megvárlak, Rem — mondja Pete higgadtan. Remy nem felel, de átkísér a szobámhoz. Miközben a kulcskártyámat az olvasóba dugom, a hátamon érzem a teste melegét. Hallom magam mögött,és érzem a hajamon a lélegzését, amely még mindig szabálytalan egy kissé. Akarom őt, de a nyíló ajtón át már belátok a szobába, és a közelebbi ágyon megpillantom Diane lábát. A mellbimbóm nyílhegyként feszül a melltartómnak, a bugyim csatakos az egész este tomboló vágytól. Akarom őt, annyira durván, hogy a sóvárgásból és kielégületlenségből gyúrt gombóc egyre csak nő és nő a torkomban, mert nem kaphatom meg Remet. És ugyan mi változna, ha történne köztünk valami? Úgyse sikerülne.Úgyse működne. Az alkalmazottja vagyok, az is csak ideiglenesen, egyéjszakás kalandról pedig immár szó sem lehet közöttünk. Vagy igen? Túlságosan tetszik nekem, jaj, istenem! Túlságosan. Tetszik. Nekem. — Jó éjt! - suttogok, és kényszerítem magam, hogy felnézzek jóvágású arcára. A szeméből áradó erőszakos gyengédség testem minden pórusába beleszivárog. A keze közé fog, és csókot nyom az ajkamra, gyorsat és szárazat, de még ettől is kinyílik bennem a vágy kincsestára, éppúgy, mint azon az első éjjelen, amikor Seattle-ben megcsókolt. — Olyan szép vagy — súgja. Hüvelykujjával reményvesztetten simít végig az állkapcsomon, feljebb fordítja az arcomat, és még egy rövid és száraz csókot ad az ajkamra. — Annyira rohadt szép, hogy egész este le se bírtam venni rólad a szemem. És már el is ment, én meg itt vagyok megint a szobámban, és még mindig hallom, ahogy szépnek nevez, és ezért tényleg szép vagyok, és úgy reszketek, mintha pucéran állnék egyedül egy hurrikán kellős közepén. Magamra húzom az ágyam összes takaróját, és a szájamra szorítom az öklöm, mintha azzal be tudnám zárni a csókját.

És utálom, hogy még mindig nem bírtam elaludni, és még mindig remegek. És egyszerűen nem tudom, mitévő legyek, de azt,hogy ő az enyém legyen, jobban akarom, mint életemben bármit. Jobban, mint az olimpiát.

MIAMI NEM IS OLYAN TÜZES Ma repülünk át Miamiba. A gép elejében ülők mind Skorpióról beszélnek, meg a tegnap este kis híján kitört „ringen kívüli küzdeleméről. Én Remyvel ülök hátul, a padon, ahogy már-már a szokásunknak mondható, és épp most vettük elő a fülhallgatóinkat. A kezében tartja az iPodját, görgeti a zenéi listáját, én meg az enyémet böngészem, de nem is tudom, magamnak keresek-e hallgatnivalót, vagy neki. A repülőtérre jövet a kocsiban odanyújtotta a karját és azt súgta: „Hozd rendbe a csuklómat". Soha nem láttam még az övénél vaskosabb, tömörebb csuklót. Amint mozgatni kezdtem, tudtam, hogy csak ürügyet keresett, hogy megérintsem, mert az ízület tökéletesen mozgott. Még most is rándulást érzek a puncimban, amikor az eszembe jut. Ő is annyira akarja az érintésemet, mint én az övét? — Játssz le nekem valamit - súgja most. Elképesztő, hogy egyetlen pillantásától a szívem cigánykereket hány. Bólintok, de csak tétovázom, mit válasszak. Ő is keresgél, és látom, hogy ő sem bír döntésre jutni. Most egyikünk sem mosolyog. Egyikünk sem mosolygott tegnap óta. Amikor majdnem megtettünk valami őrültséget... valami csodálatosat. Még mindig keresem a megfelelő számot, amikor a kezembe nyomja az iPodját, úgyhogy beledugom a fülhallgatómat, és hallgatni kezdem. A High on You az, a Survivortól. Ahogy a szövegére figyelek, mintha viszszarepülnék akkorra, amikor először láttam őt bokszolni. A dal szól a fülembe: csupa jópofaság, menőség és vidámság, és arra emlékeztet, hogy csak álltam ott, néztem, ahogy küzd, és később, amikor kavargott körülöttünk a tömeg, a keze az én kezemhez ért, és mind a kettőnkben mintha áram sistergett volna... Most ugyanaz a pajkos, mégis frusztrált hangulat kerít hatalmába, és kedvem támad kipróbálni, hogyan reagál, ha valami egész őrült dologgal állok elő. Kikeresek egy nagyon bulis régi számot, amit nemrégiben újra elővettek a Sztárok leszünk egyik epizódjában. Az Any Way You Want It az, a Journey együttes-

től. Átadom neki a lejátszót. Mosolyogva hallgatja, aztán felemeli a fejét, és a szemembe néz, amikor rájön, hogy a refrén lényegében arról szól, hogy megkaphatja, ahogy csak akarja. Kérdés látszik a szemében, a tekintete pedig nyugtalanul ugrál a szememről az ajkamra, az ajkamról a szememre, majd végül lent marad, megállapodik az ajkamon. Megnyalom a szájam szélét, és látom, hogy úgy elnehezedik a szeme, mintha súly lógna a szemhéján. — Rem — kiált ide Pete elölről. — Nem hallja, mert rajta van a fejhallgató kiabálok vissza neki, hiszen én is csak azért hallottam meg, mert az én fülemben már nem szól a zene. — Jesszusom, ne hergeld már, Brooke! Pláne, ha aztán mégsem... Erre felnevetek. Remy meg sem hallja, hogy Pete beszél, hanem egyedül rám és a zenére figyel. Nem tudom, mit jelent a pillantása, de most közelebb hajtja a fejét. — Játssz még valamit — parancsol rám rekedten, komoly kék szeme áthatóan mered rám. Egy pillanatig tétovázom, de odabent még mindig bugyborékol bennem a vágy és a csintalanság, úgyhogy újra egy ide illőnek tűnő régi dalt választok: a Heart All Wanna Do Is Make Love to You című számát. Abban a pillanatban, ahogy elkezdődik a refrén, látom, hogy a pupillája kitágul. Eláll a lélegzetem, hiszen most jövök rá, hogy ezzel a dallal gyakorlatilag könyörgök neki, hogy szeretkezzen velem, hogy ígérje meg, hogy teljesíti... Az arcára kiülő éhségtől szinte megrémülök, hátrahúzódom a díványon, ahogy ő előrehajol. A tekintetével magához szegez, ahogy lejjebb hajtja sötét fejét, és a pillantása olyan forró, hogy árammal töltődöm fel tőle. Kezét a derekam mögé dugja, kicsit közelebb húz magához, aztán a fejét oldalra fordítva a fülemhez nyomja az ajkát. Azt hiszem, tényleg fülön csókolt. Idegvégződéseim dalolni kezdenek, amikor megmarkolja az iPodját, és kiválaszt nekem egy számot. Megint az Irist játssza le, és folyamatosan engem figyel, mialatt nekem minden ütemre újra eláll a lélegzetem, a szövegtől pedig legszívesebben sírva fakadnék.

Átitat a sóvárgás, az egész zene alatt a szemébe nézek, és a pillantása ugyanolyan tüzes és magával ragadó, mint a dal szövege. Amikor vége a számnak, leveszi rólam a fülhallgatót, aztán magáról is, majd szaggatottan, hangosan lélegezve hozzám hajol, és újra megcsókolja a fülemet. — Akarsz engem? - kérdezi olyan torokhangon, hogy minden szőrszál égnek áll a testemen. Hevesen bólogatok, amitől összesúrlódik a fejünk. Keze rászorul a csípőmre. A nyakamba hajol és magába szippant. Egész testem megremeg, és hirtelen eláraszt a bizonyosság, hogy ma este az első miami meccs után, Remington szeretkezni fog velem. Egész hátralevő úton a vállamra fonja a karját, odaszorít erős oldalához, és előjátékot játszik a fülemmel — az egyetlen részemmel, ahol a többiek nem láthatják pontosan, hogy mit csinál velem. Fogával cibálja a fülcimpámat, megnyalintja a fülkagylómat, teljesen elfeledkezik a zenelejátszóról. Én meg csak remegek mindent feledve, átnedvesedve, vonaglok, és le-lenézek a farmerére, amely majd kiszakad a merevedése erejétől. Olyan szédítő méretű az a szövetnek feszülő domborulat, hogy viszket a kezem, a nyelvem őt akarja nyalni, ízlelni, és a puncimat kétségbeesett vágy szorongatja. Amikor megérkezünk az ötcsillagos szállodába, kiderül, hogy Remy magához osztott be engem a két hálószobás elnöki lakosztályba, és ettől az egekbe szökik bennem a várakozás és vágy kábító kombinációja. Kulcsosztáskor persze a többiek is mind észreveszik a dolgot. — Nagyon remélem, hogy tudod, mibe mászol bele jegyzi meg Pete féltőn suttogva, a szemöldöke sarkát aggodalmasan ráncolva. Diane szinte könnyes szemekkel húz félre az előcsarnokban. — Jaj,, Brooke, kérlek, gondold meg még egyszer, nem akarsz-e inkább velem maradni? Riley nyíltan odajön hozzám, a szemembe néz, és úgy veregeti meg a vállamat, mintha háborúba indulnék. — Még sosem láttam őt úgy igyekezni, mint most a te kedvedért, Bé. Igazából nem zavar a hozzáállásuk.

Tudom, hogy attól tartanak, pocsék vége lesz. Én Remington alkalmazottja vagyok, ráadásul csak ideiglenes, neki pedig rossz híre van, amire bőségesen rászolgált. Világos, hogy indulatos természet, és néha kissé kezelhetetlenül tüzes. De akármilyen erős is, én ösztönösen tudom, hogy engem sohase bántana, és nem is tett soha olyat, ami ennek az ellenkezőjét támasztaná alá. Más pedig pillanatnyilag nem számít. Nekem semmi más nem számít. Akarom őt. Olyan erővel, amilyet jó hat éve nem éreztem. És vállalom. Lehet, hogy én is láncfűrésszel vágom magam alatt a fát? Miközben felcuccolunk a szobáinkba, hogy készülődjünk a meccsre, véresre borzolódnak az idegeim, úgy izgulok, hogy mi lesz ebből. Közben hirtelen annyira elfog a vágy Melanie után, hogy előkapom a táskámból a mobilomat, és - napok óta először - mindjárt írok neki egy sms-t. Brooke: Hogy vagy HAVEEEER? Melanie: Hiányoztál! +bocsátok ha azt mondod hogy zabáltál végre szexi pasihusit! Brooke: Hajjaj Melanie: Mi? Igen??? Brooke: Mel Melanie: Mi? Mi van?? Brooke: Asszem beleszeretek. Miamit lavinaként hódította meg. Most értünk vissza az első meccsről, és még mindig alig kapok levegőt a boldog izgalomtól. Az ellenfelei hozzányúlni is alig bírtak. Remy csordultig volt energiával, a teste olyan erővel, olyan precizitással működött, hogy alig kellett pászor eltalálnia valakit, és már ki is ütötte. Úgy söpörte le egyiket a másik után, mintha játék lenne az egész. A műsor végén a közönség üvöltött a gyönyörtől, és még a konferanszié is kapkodott a levegőért. - Atyavilág, ez ütős volt! Íme, a Szökőár, a Kő, a KO, minden riválisának KO! Így tovább, Kő. Verd szét a fejüket, te fenegyerek! Hölgyeim és uraim: ez Szökőőőőár, a vad vagány! Szökőőáááár! Még az aréna sarkánál ülő Riley is úgy felhergelte magát, hogy a végén felmászott Góré hátára, az égbe nyújtogatta az öklét, és úgy ordított, hogy majd elszállt a feje.

Pete pedig mintha Atlantában felej-tette volna a felelősségtudatát, mert amikor indulni készültünk az Underground klubból, kijelentette: - Baszki, ezt meg kell ünnepelni! Remington még észbe se kaphatott, máris kész tömeg kísért minket a szálloda felé vagy egy tucat különböző kocsiban. Most meg itt vagyunk az elnöki lakosztályban, körülöttünk - úgy érzem - vagy ezer idegen, bár igazából persze nem lehet annyi. És Pete különben is mondta, hogy az itt levők többsége régebben is bulizott már Remingtonnal, szóval csak nekem idegenek. Akkora a tömeg, hogy kint, a folyosón is bóklásznak az emberek, és akkora zajt csapnak, hogy arra gondolok, szerencse, hogy a szálloda legfelső emeletén a két másik hatalmas elnöki lakosztály üresen áll, különben kereshetnénk magunknak más szállást éjjelre. Tök kiábrándító, hogy még csak nem is találkozhattam vele, mióta letusolt és átöltözött. Állandóan körülötte lebzselnek a rajongók, a hotelba is egy csapat régi itteni haverja hozta át, akik megengedték, hogy vezesse valamelyikük Ferrariját. Most meg itt kóválygok a rengeteg ember között a lakosztályban, ahol elvileg én lakom Remyvel, és nem is tudom, nem kéne-e csatlakoznom a vigalomhoz és jól berúgnom. Egyszer csak tapsvihar tör ki az ajtónál, és hozzá olyan hurrázás, amilyet az ismeretségi körömből csak egyetlen ember képes kiváltani. Négy pasi hozza be őt a vállán. A szívem majd' megáll. Hatalmas mosoly virít az arcán, ő a tökös Remy a tizedik hatványon, meg- részegűlve a diadaltól, a nők pedig visítoznak megré- szegülve tőle. - Remy! Remyyy! — Ez az, na ki a király? — kiált vissza, és öklével veri a mellét. Nevetek, és teljesen magával ragad, megbabonáz, elvarázsol. Olyan sugárzó az aurája ma este, hogy ragyog, mint a nap. Ha ebben a pillanatban azt állítaná, hogy repülni is tud, szerintem mind elhinnénk neki. Úgy tűnik, mindenki a hatása alá kerül, mindenki tehetetlenül megadja magát a vonzerejének. Amikor észrevesz, ellágyul a mosolya, és a szemében valami különös, éhes, sugárzó fény gyullad.

— Brooke. Leugrik a saját lábára, odaint magához, a tömeg pedig szétválik előttem. Rám mosolyog, kéken táncoló szeme az én szememre szegeződik, és lassan elém jön, hogy félúton találkozzunk. Aztán felemel erős karjában, körbeforgat, majd megcsókol. Ahogy az ajkamra tapad, tűzijáték robban a testemben. A napok, hetek óta halmozódó vágy ebbe az egyetlen pillanatba sűrűsödik, amikor minden, ami vagyok, minden, amit akarok, csakis ezzé válik. Azzá, hogy magamhoz húzom Remington Tate sötétlő fejét, kinyitom a szám, és hagyom, hogy nekem adjon akármit és mindent, amit csak akar. Csókjától a gyomrom vad pörgésbe kezd. Szorosan markolja a csípőmet, és miközben nyelvével az én nyelvemet dörzsöli, finoman mozgatja az ajkát. Amikor még jobban magához szorítva kényszerít, hogy érezzem az erekcióját, a gyomra mélyen megremeg, miközben mindvégig hátrahajtva tartja a fejemet, és úgy bassza a nyelvével a szájamat, mintha semmi más nem számítana. Körülöttünk hangosan huhognak az emberek, majd amikor valaki azt kiáltja, „Dugd meg a bigét!", Remy elveszi tőlem a száját. Zihálva lélegzik az orrán át, szájával a fülemhez hajol, és forrón, nyers hangon belesuttog: — Ma este az enyém vagy. Lázas nyögés tör fel belőlem. Megmarkolja az arcomat azzal a nagy kezével, amitől picinek és törékenynek érzem magam, és éhesen újra birtokba veszi a számat. Ezúttal lassan veszi magához, mintha valami drága, értékes dolog volnék. —Az enyém vagy ma este. Újra az arcomba néz, szemében sistereg a vágy. Azt hiszem, egyetértően bólintok, de annyira remegek, hogy magam se tudom, mit csinálok. Láz tombol bennem féktelenül, A lábam egyre csak remeg, és minden sejtem sikolt a vágytól, mert most akarom őt. Most akarom őt. — Engem dugj meg, Remy! - kiabál egy nő, de ő oda se figyel.

Semmire se figyel. Csak rám. Sötét szemével feszülten néz, hüvelykujja nagy, kérges párnája végigsúrol az arcom oldalán, aztán széttárt ujjaival a hajamba túr, és újra megcsókol, a szájunk forrón és nedvesen forr össze, szomjazva és izgatottan. Markomba fogom a pólója puha, szürke anyagát. Érzékeim úgy túlcsordulnak, hogy mindjárt meghalok. Nem érdekel, ki lát, leszarom a füttyögést és az ordenáré beszólásokat. Eddig fel se fogtam, mennyire akarom ezt, mennyire kell nekem, de most már csak a hullámzó remegés maradt, folyékony örvény lettem ettől a követelő, szexi szájtól, attól a tekintettől, amelynek láttán úgy érzem, számára én vagyok az egyetlen nő a világon. — Vidd szobára, Tate! — kiált valaki. De ő akkor is csak rám figyel, én pedig egyedül őrá. Védelmezőn körbefog erős karjával, hátrasimítja a hajamat, ajka a nyakam alján, a gallér mentén csupaszon maradt bőrön zümmög, ujjai felfelé csúsznak a tarkómon, ő pedig ismét a fülembe csókol, és mintha ráolvasást mormolna, megismétli: — Enyém. Ma este. — Te meg az enyém - veszem a tenyerembe az állát, miközben elsötétülő szemét fürkészem. Hirtelen négy férfi kapja ki őt a kezem közül, és ismét a levegőbe lódítják. — Remy! Remy! — kántálják, ütemesen dobálva. Engem is eltölt a nevetés, boldogságbuborékok pukkannak a mellkasomban. Boldog vagyok magam miatt. Miatta. Emiatt az éjszaka miatt. Pete és Riley a közelből nézik a jelenetet, de olyan komor és savanyú az ábrázatuk, mintha hullát kéne elásniuk. — Bulizzatok, fiúk — nevetek rájuk közelebb lépve. Elég valószínű, hogy mindkét nagyapám inkább bulizna most, mint ez a két fiatal ember. Csak a fejüket csóválják, és a képük tiszta búbánat. — Kezdi felspannolni magát a fószer — dörmög Pete, leginkább Riley felé. — Látom, öregem. A picsába! — Ja — vakar bele göndör fürtjeibe Pete. - És még én nyomattam, hogy bulizzunk? — Kényszerleszállásra felkészülni - felel Riley

tömören, aztán a fejét ide-oda rázva elindul a folyosó felé. Teljesen összezavarodom. — Mi a gáz? - kérdezem Pete-tői. — Semmi. Egyelőre - néz az órájára, majd Remyre, akit épp a bárpult felé cipelnek. — De ha bármi máshogy sül el, mint ahogy ő szeretné, akkor benne vagyunk a klotyóban. Nyakig benne. Körbepillantva mindenütt csupa mosolyt és nevetést látok. A lakosztály hangfalai a Remy iPodjáról játszott kerge rockot harsogják. Komolyan nem tudom, mit idegeinek ezek. Mindenki jól érzi magát, és Remington keményebben dolgozik, mint bárki más. Megérdemel egy kis lazulást. Oké, kicsit pörög, de szerintem egyértelmű, hogy a küzdelem pörgette fel, kiegészítve azzal, amitől mind a ketten, Remington is, meg én is, hetek óta úgy tekergünk, mint két lecsapni készülő, kiéhezett kobra. Ma egész nap - amikor kipakoltuk a bőröndjeinket a lakosztályban, amikor lementünk ebédelni a csapattal, és amikor az esti küzdelemre készült - minden perc minden pillanatában folyton csak egymást kereste a szemünk, és ahányszor egymásra találtunk, olyan erejű szikrák pattantak ki közöttünk, hogy ostorcsapásként hasított belém a vágy, hogy vele legyek. Még a klubban is, amikor a mérkőzés előtt kinézett rám, kék szemében ott parázslott a vágy, hogy a magáévá tegyen. Tudom, hogy ugyanazt az éhséget érzi, mint én most, amikor itt várok lázas izgalomban a mai éjszakára. A testem zúg a gerjedelemtől, és tudom, hogy miután ilyen fantasztikusan harcolt, Remington is vibrál, mint az őrült. Totál be van gőzölve. Csőre töltve, kibiztosítva. Akkora energia van benne ma este, hogy érezhetően húzza-vonzza a testem minden egyes sejtjét és atomját, én meg csak úszom a színtiszta női érzéstől, hogy menynyire férfias. Nézem, ahogy a bárpult mögött kitölt pár tequilát. Mellette egy káprázatos szőke csaj citromlevet nyom a dekoltázsára, sót hint rá, aztán fogja magát, és betol egy kupicát a két összeszoruló csöcse közé. Megrángatja Remy csuklóját, és integet neki, hogy szolgálja ki magát.

Minden belső izmom görcsöl a féltékenységtől, és csak akkor oldódnak ki, amikor Remy megragadja az első férfit, akit meglát, belenyomja az arcát a nő mellébe, közben hangosan, férfiasan felnevet, aztán kézbe fog két kitöltött italt, és visszaindul felém. A szeme az enyémre szegeződik, majd vadul, sötéten felizzik. Vadul és sötéten, mint az én bensőmben vergődő izgatottság. Úgy érzem, egyedül velem akar bulizni, és ettől az érzéstől megroggyan a térdem. A combom köze már csupa érzékenység, nedvesség és duzzadtság. Az egyik kezében sószórót és citromszeleteket hoz. — Gyere ide - mondja érdes, mégis lágy hangon, miközben a két kupicát egy szekrénykére teszi a bejárat közelében. Ajka közé veszi és szopogatni kezdi a citromot, aztán lehajtja a fejét, hogy átadja nekem. Kinyitom a számat, és belém ömlik a citromlé az ő szájából, aztán elhúzza a citromot, és a nyelvét dugja át az enyém mellé. Felnyög, és én is, aztán úgy maradunk, csókolózunk, nyalogatjuk egymást, míg végül ő egy újabb nyögéssel hátralép, és a kezembe adja a poharat. Még soha nem rúgtam be senkivel, és most hirtelen örülök, hogy vele történik meg először. A felelősségnek fittyet hányó öröm száguld végig az ereimen. Rossznak, önfejűnek érzem magam, és kész vagyok megtenni mindent, amit eddig soha. Ujjaim közé veszem a kupicát, felhajtom az italt, érzem, ahogy utat éget magának a torkomban, aztán Remy citromot ad a kezembe, és teljesen megveszek az izgalomtól. Úgy csinálok, ahogy ő az előbb: szájamba veszem a citromszeletet, ő pedig lehajol és kiszívja belőlem a levét. Búgva nyögök, ahogy elhúzza a citromot és a nyelvét tolja a helyére. Belém hasít az akarás, és a karom a nyakára fonódik. Üres poharaink a földre hullnak, ő a fenekembe markol, felültet az előszoba cipőszekrényére, aztán becsusszan a lábaim közé és a szájamba furakodik a nyelvével. Hozzám löki a csípőjét és a keménységét, és a mozdulatában érződő kétségbeesett vágytól villámok cikáznak át a testemen. — Olyan jó a szagod — hörög a fülembe. Keze a combomat markolja, hozzám dörgöli a merev-

ségét. Szája végigsúrolja a halántékomat, az államat, aztán sietve, lázasan, az ajkamra röppen. — Most akarlak. Alig várom, hogy elmenjen ez a csődület. Hogy szereted, Brooke? Keményen? Gyorsan? — Ahogy csak akarod - mormolom, megrészegülve attól, hogy magamon érzem a karját, a száját, ahogy ágyékunk a ruhánkon át egymáshoz dörzsölődik. Azt hiszem, a válaszom eszébe juttatja azt a dalt, amelyiket mutattam neki, mert újra felnyög, és lehajtott fejjel finoman harapdálni kezdi az alsó ajkamat. — Itt várj, te kis csillagszóró - mondja, és viszszaindul a bárpult felé. Felhajtunk még egy-egy tequilát, aztán Remy elmegy a harmadik és a negyedik körért, és a negyedik után már határozottan kapatosnak érzem magam. Eddig soha nem ittam komolyan, és azt hiszem, a szervezetem nincs ilyesmire felkészülve. Kóválygó fejjel nézem, ahogy arcán kába mosollyal az ötödik körért indul. Útközben néhány férfi elkapja, és megint dobálni kezdi. — Ki a király? Ki a király? — Kurvára elhihetitek, faszikáim, hogy én! A bárpultnál visszaállítják a talpára, aztán összevissza kiabálnak, és egy istentelen nagy söröskorsót tolnak felé. Közben, öklükkel hármas ütemben a gránitpultot püfölve, a nevét kezdik ordítani: - Re-ming-ton! Re-ming-ton! Re-ming-ton! - Vegyetek vissza, fiúk — siet oda Pete, hogy nyugalomra intse őket. - Ki a fasz ez a köcsög? - szólal meg egy szakállas pasi. Remy megragadja a grabancát, és olyan könnyedséggel löki a falnak, mintha nem nyomna többet egy koraszülöttnél. — Ő a tesóm, gyíkarcú! Úgyhogy vigyázz, mit mondasz! — Higgadj le, öregem, csak kérdeztem! Remy a földre ejti a fickót, és visszamegy a pulthoz, hogy tequilát töltsön nekünk. Tudom, hogy vissza akar jönni hozzám, de valaki állandóan feltartja, nekem pedig fura hangokat ad a gyomrom. A nyelvem zsibbad, és úgy érzem, hánynom kell. Befogott szájjal berohanok a legközelebbi, a

kisebbik hálószoba mosdójába. Az ágyon egymást kóstolgató párocskával mit sem törődve berongyolok a fürdőszobába, magamra csapom az ajtót, bezárom, aztán a vécé mellé rogyok, hátramarkolom a hajam és még épp csak időben hajtom fel a fedelet, már ki is adom, ami bennem van. Eltelik öt perc, és még mindig nincs vége, csak öklendezem, és már úgy érzem, egy külön bulin vagyok — kettesben a gyomrommal — itt, a fürdőszobában. Úristen! A gyomrom. Szegény májam. Szegény én. Hát, most cseszettül örülök, hogy tizenéves koromban inkább versenyt futottam, és nem tekilazultam! El se hiszem, hogy Melanie élvezi ezt. Nyomorúságosan nyögdécselek, amikor a torkomba újra visszatér a hányinger. Megint a vécébe lógatom a fejemet, és görcsösen rángatózva mindent kiadok magamból. Amikor végre úgy érzem, kész vagyok, már úszik a fejem, és mindent homályosan látok. Kimosom a számat, aztán megkeresem a vitaminjaimat a neszesszerben, amit ennek a szobának a fürdőszobájába pakoltam ki arra az esetre, ha nem akarnék Remingtonnal közös fürdőszobát használni — ami most egész praktikus tervnek tűnik, tekintve, hogy talán egész éjjel hányni fogok. Beveszek egy B-vitamin komplexet és Cvitamint tartalmazó piros tablettát, aztán arra gondolok, ideje volna rehidratálnom magam, de annyi erőm sincs, hogy elmenjek vízért, úgyhogy csak lehúzom harmadszor is a vécét, lecsukom a fedelét, és ráhajtom a homlokomat, hogy közel legyek, ha megint rám jönne a hányhatnék. Kihúzom a telefonomat, és írok Melnek. Szarul vok!@ Brugtam mint albán szamár! de duhgni fofok remyvel ha tulllem a teqil2t! Utána, azt hiszem, még el is bóbiskolok. Amikor magamhoz térek, dobol a halántékom, odakintről a lakosztályból pedig fülsiketítő zaj szűrődik be. Van még annyi eszem, hogy újra megmossam a szájam, lesimítsam a kócos hajam és kezet mossak, aztán kikukucskálok a szobába. A szeretők eltűntek, úgyhogy előreosonok a hall és a zaj felé. Illetve nem. Ez nem zaj, ez éktelen ricsaj. Pislogva próbálom értelmezni az elém táruló látványt. Nem tudom, mi történt, de valami... biztos... hogy: történt. Szétszakadt párnákból

kihullott tollak hevernek mindenütt. A lépteim alatt üveg recseg. Az emberek egymást löködik, valahogy egyszerre mámorban és pánikban, és úgy néz ki, menekülnek valami elől. Aztán meglátom őt. Remington „Szökőár” Tate, a világ legszexibb férfija, szanaszét dobál mindent, ami az útjába kerül, és teli tüdőből üvöltöz: — Mi a faszt mondtatok neki rólam? Hová a picsába tűnt? Pete — zakó és nyakkendő nélkül - kétségbeesetten igyekszik megnyugtatni. Remy fantasztikus csattanással a falhoz vág egy kristálykancsót, az emberek egyszerre sikoltoznak a félelemtől és a nevetéstől, mialatt Riley buzgón tereli őket kifelé a lakosztályból. Részegségem azonnal szertefoszlik, vagy legalábbis visszaesik vagy ötven százalékkal. A sokk szinte teljesen kijózanít. Akcióba lépek, és taszigálni kezdek az ajtó felé mindenkit, akit csak érek. — Kifelé, kifelé!- üvöltök, mint a fába szorult féreg. Remy meghallja a hangomat, felém pördül és meglát. A szemében vadállati villanással eldobja a kezében tartott lámpát - az hatalmas üvegrobbanás közepette a falhoz csattan —, majd felém indul. Pete azonban visszatartja, kétségbeesetten rángatva a karját. — Látod, haver? Szerződése van veled, emlékszel? Nem kell szétverni a hotelt, öregem! Remington a szemembe mered, arcán színtiszta, nyers fájdalom látszik. Ekkor Pete a nyakába döf valamit, és Remy szemhéja megremeg. A feje lekókad, én pedig megdermedek a borzalomtól. A józan gondolkodás minden kísérletét megakadlyozza a felhőkben gomolygó zavartság, ahogyan igyekszem feldolgozni a tényt, hogy Pete, a szelíd Pete, valamit belőtt Remy nyaki vénájába. Mialatt Riley tovább lökdösi kifelé a népet, Remy elernyed, Pete pedig nagy nehezen odatámogatja a legközelebbi falhoz. Amikor sikerül az utolsó embert is kiterelnünk, Riley a vállára veszi Remy egyik karját, Pete meg a másikat, és cipelni kezdik a fő hálószoba felé. Remy járni sem bír, csak vonszolódik a lába, és amikor szépségesen férfias hangján megszólal, már nemcsak részegnek hallom, hanem totálisan

bedrogozottnak is: kásásan, alig érthetően beszél. — Ne engedjétek, hogy lássa. — Teszünk róla, Rem. Előrezuttyan a feje, mintha nem lenne ereje tartani. — Csak ne hagyjátok, hogy lássa. — Oké, öregem, vettük. Jeges borzalom kúszik végig a zsigereimen, és kábán, mint az alvajáró, utánuk indulok az ajtó felé. A küszöbön megtorpanok: szeretnék utánuk menni, de visszatart a totális értetlenség, hogy mi folyik ott. Közben a kényszeres rendmániám is piszkál, hogy fel kéne takarítani ezt az eszméletlen mocskot, és ráadásul még mindig úgy érzem magam a tequilától, mint egy disznó. — Mi baja van? - teszem fel a kérdést Pete-nek, amikor kilépnek. — Semmi baja, csak megzuhant egy kicsit — felel Pete az ajtógombot markolva, hogy becsukja maga után, miközben Riley a nappaliban levő telefonhoz indul. Az aggodalom egyszer csak elveszi a jó kislányos eszem maradékát is, és úgy kapaszkodom Pete karjába, mint a mentőkötélbe. — Ne hantázz itt nekem! Mit akar, mit ne lássak? Remeg a hangom, de úgy tele vagyok félelemmel, piával és szexuális kielégületlenséggel, hogy ha nem válaszol, azt hiszem, megyek és szétverek mindent, amit Remington még meghagyott. Pete tétovázik, aztán kiszabadítja a karját halálos szorításomból. — Azt akarja, hogy öt ne lásd. Szólni se bírok a döbbenettől, de annyira muszáj ellenőriznem, Remington jól van-e, hogy akkor is megpróbálok bemenni. Pete gyorsan és határozottan félreránt. — Figyelj, azóta spannolja magát, amióta bejöttél a képbe, és mindig ez a vége, ha felszívja magát. Semmi különös, csak kell neki egy kis testi érintkezés, hogy jobban legyen, kizökkenjen a nyavalygásból, aztán pikkpakk minden rendben. Tudtuk, hogy ez lesz belőle, hogy napok kérdése az egész. Amikor már a ringben sem sikerül kimerítenie magát, akkor mindig ez a vége. És attól egy cseppet sem jobb az egész, hogy úgy liheg utánad, Brooke, mint egy kiskutya.

— És ki a frász jogosít fel téged arra, Pete, hogy vegyszereket nyomj a vérébe? - méltatlankodom dühösen Remington nevében. — Ő jogosít fel, Brooke. Meg ezer szétvert hotelszoba. Tíz éve vagyok vele, és Riley is. Nincs a világon még egy ember, aki után ennyit kell tatarozni! Riley fakó arccal ballag vissza hozzánk. — Útban vannak. — Kettőt hívtál? - kérdezi Pete. — Hármat. Újakat. Majd meglátjuk, ezek meghozzák-e végre azt a rohadt makacs étvágyát. Amikor leesik a tantusz, hogy miről beszélnek, kedvem lenne felpofozni őket. — Három új micsodát? Prostit?Pete szemében hirtelen törődés csillan, ahogy nyugtatóan megsimogatja a vállam. — Ilyenkor ez a rendes eljárás, vágod? A csajok tiszták, és mondhatom, igen drágák. Neki tökmindegy, ki az. Eleve nem kellett volna hagynunk, hogy ilyen sokáig ne eressze ki a gőzt, pláne, amikor a közelében vagy. Bocs a szókimondásért, de ezt a problémát most nekünk kell helyre raknunk, és ha így marad, holnap nem tud küzdeni. Az is kész csoda lesz, baszszus, ha az ágyból ki bírjuk rángatni. Mérhetetlen rosszkedv tölt el, és szoros csomóvá kötődik a mellkasomban. — Nem akarom, hogy azok a nők idejöjjenek - közlöm megtévesztő higgadtsággal. Lehet, hogy ebbe az ügybe nincs beleszólásom, de emlékszem Remy ma esti csókjára, ahogy gyengéden kézbe vette az arcomat, ahogy hozzám szólt. Ma este az enyém vagy... Hirtelen újra elfog a hányinger, kedvem volna visszarohanni a vécére, ahogy élénken felbukkan előttem a kép: az ő teste, összefonódva valaki máséval. Kicsit még részeg vagyok, vagy talán már a másnaposság kezdete ez. Nem tudom. De fáj a szívem, és forog a gyomrom a puszta gondolatra, hogy valaki más érintse őt. És hirtelen tényleg muszáj befogott szájjal a mosdó felé iramodnom. Odabent töltöm a következő tíz percet, aztán újra szájat mosok, feltakarítok magam után, és pont akkor bóklászom vissza a nappaliba, amikor megérkeznek azok

a büdös kurvák. Úgy tűnik, Riley lement eléjük az előcsarnokba, hiszen egy magára valamit is adó szálloda nem engedné fel ezeket a nőket kíséret nélkül. Amikor Pete ajtót nyit nekik, és ők belibegnek a bűzlő parfümjükkel és a flitteres rucijukkal, eltátom a számat, és a féltékenység zöld szörnye újra lecsap rám. Nagyon szépek, állapítom meg rémülten. Lehet, hogy rám is úgy hat az ital, hogy először ordítok tőle, aztán meg sírok - most egyszerre lenne kedvem mind a kettőhöz. Annyira begurulok, hogy előrerohanok és feltartóztatom a nőket, amikor alig két lépésre jöttek csak be. Zilált hajam és dühösen meredő szemem láttán mindhárman megtorpannak. — Hölgyeim, a továbbiakban nincs szükségünk a szolgálataikra. Sajnálom, hogy raboltuk az idejüket, tessék, parancsoljanak, a kiszállásért. Kimarkolok száz dollárt Riley pénztárcájából, mert ő áll a legközelebb - és mert ő volt az a tapló, akinek volt pofája kihívni őket aztán kituszkolom a nőket a folyosóra és rájuk vágom az ajtót. Utána pedig grimaszolva sarkon fordulok. — Hát most utoljára hívtatok ilyen rongyokat, amikor Remy ilyen hangulatban van közlöm fenyegetően feléjük bökve az ujjammal, miközben a szívem vadul dübörög a nyers dühtől és a védelmező ösztöntől. — Tisztában vagyok vele, hogy nem vagyok képes józanul gondolkodni, de ő sem. Neki ezek nem kellenek! - kiabálok. A két férfi színjózan és mindig jól szabott „testőr ruházatuk” és nyakkendőjük most is kifogástalan, bár Pete-é kicsit rendezetlenebb. Mindketten olyan megütközéssel néznek rám, hogy már arra gondolok, biztosan én őrültem meg. Hát... Lehet, hogy igen? Nem is tudom. De a szívem sajog a hálószobában pihenő férfi után, és úgy lihegek, hogy ugrándozik tőle a mellem, mert harcolnom kell, állnom kell a sarat. Tudom, mit gondol ez a két fickó. Tudom, hogy azt akarják tudni, mi a francért nem szeretném beengedni azokat a nőket. Azt gondolják, én akarok Remingtonnal kefélni, és szerintük azt hiszem, hogy ő őszintén engem akar. Lehet, hogy tényleg azt hiszem.

Kétségbeesetten szeretném hinni. És tényleg kefélni akarok vele, sőt, lehet, hogy tökre becsavarodtam, és mély, bonyolult érzelmeket táplálok iránta. De a gondolattól, hogy bárki más hozzáérjen, legszívesebben tüzet okádnék. Nem érdekel, ha nem lehet az enyém. Az viszont érdekel, hogy az imént Pete beadott neki valamit a vérébe, és ettől a gyönyörű teste készenléti módba váltott, az agya pedig kikapcsolt. Ha tehetek bármit, hogy ez a rémálom ne folytatódjon, megteszem... és meg is tettem épp most. - Nem vagyok részeg — közlöm velük, amikor csak. bámulnak rám szótlanul. Egyszerre sóhajtanak. — Én lefekszem - mondja aztán Riley, hogy magamnál legyek, ha elmúlik a hatása, és felébred. — Ne menj be oda- figyelmeztet Pete a fő hálószoba felé intve. - Aludj a másik hálóban. Most akármit mondasz neki, arra később valószínűleg nem fog emlékezni. Ha meg túl hamar múlik el a szer hatása, hát kezelhetetlenebb lesz, mint képzelnéd. — Rendben - hazudom, és bevonulok a kis hálószobába, hogy hálóingbe öltözzem. De nem hagyhatom annyiban. A lakosztály csak Remyé és az enyém, úgyhogy amikor hallom, hogy az ajtó becsukódik Pete mögött, tudom, hogy magunk maradtunk. Utat keresek a mindenfelé heverő üvegcserepek aknamezején át, legyűröm magamban a késztetést, hogy feltakarítsak, és bemegyek a fő hálóba. A pulzusom vad dobpergésként ver a halántékomban, ahogy felmérem a terepet. A függöny félig el van húzva, és amikor a kintről bevillanó fények egy pillanatra kiemelik az árnyékok közül az ágyon fekvő alakját, tombolni kezd bennem a birtokló és védelmező ösztön. Csak meg akarok bizonyosodni róla, hogy nincs baja — hajtogatom magamban. De annyira fel vagyok pörögve, annyira aggódom, hogy attól tartok, nem elég ránéznem, hanem muszáj kitapintanom a pulzusát, vagy ilyesmi. Csendesen beóvakodom, a lélegzetemet is visszafojtom, és hang nélkül beteszem magam mögött az ajtót. Halkan lehúzom a cipőm, aztán könnyű léptekkel odaosonok a szőnyegen. Közben a szemem is hozzászokik a sötéthez. Hason fekszik az ágyon, és amikor nyög egyet, a szívem megőrül a fájdalomtól.

Az ágynemű sustorog, a matrac nyikorog, ahogy megmozdul, és én annyira megvadulok ezért a férfiért, hogy legszívesebben befalnám kanállal, és mindenféle mást is csinálnék vele, amit mással még eszembe se jutott csinálni. Idegességemben forog a gyomrom, hiszen emlékszem, hogy azt mondta Pete-nek és Riley-nak, ne engedjék, hogy így lássam. Aggasztaná, hogy mit gondolok róla? Annyira szeretném megmondani neki, hogy nekem így is ő „a tuti". Szeretnék egy csomó szépet mondani neki. Hogy milyen jól küzdött. Hogy szerintem ő a legvonzóbb dolog, amit életemben láttam. Hogy már a csókjaitól is egész este a hetedik mennyországban éreztem magam. Tudom, hogy én is ilyesmiket akartam hallani, amikor összeomlott körülöttem a világ, amikor megtört a testem és megroggyant a lelkem, és Mel fogta a kezem és azt mondta, az ő szemében még mindig én vagyok a bajnok. Azt akarom, hogy Remy tudja: büszkén lobogtatnám a transzparenst, hogy én vagyok az első számú rajongója. De akkora gombóccá gyűltek a torkomban az érzelmek, hogy nem vagyok képes megszólalni. A szorongató érzés, hogy így látom, mardos belülről. És a májam sem annyira bírja a strapát, úgyhogy ebben a pillanatban vagy ezer olyan érzelem kering bennem, amivel nem tudok mit kezdeni. Azt hiszem, legszívesebben csak simogatnám és dédelgetném, de attól félek, ha észreveszi, hogy itt vagyok, kirúg. Izgatottan odahajolok, és ráteszem a kezem széles, meztelen vállára. Sima bőréből belém sugárzik a testmelege, miközben odahajolok a füléhez, és az ajkammal lágyan végigsúrolok a fülkagylóján, mint ő nekem a repülőn. Belém ivódik a samponja illata, meg a belőle áradó természetes szag, amely őrült vágyat gerjeszt bennem. Nem bírom megállni, hogy ujjammal végig ne simítsak a hátán, le a feneke görbületéig. Annyira szép, hogy a testem zokog a vágytól, hogy együtt legyen az övével. Tisztában vagyok azzal, hogy ki kell ereszteni a „fáradt gőzt". Számos eset bizonyítja, hogy az atléták jobban versenyeznek szex után. A Remy mellett töltött hetek nekem is intenzív megterhelést jelentettek, és napról napra egyre kétségbeesettebbnek, egyre kiegyensúlyozatlanabbnak érzem magam a szexuális kielégületlenség puszta fájdalmától.

Bár ,mardos a bánat, hogy nem jött össze a mi éjszakánk, könnyedén érintem a háta ívét, és belereszketek az érzésbe, ahogy meleg bőre selymesen és simán csúszik az ujjaim alatt. A puncim összeszorul a színtiszta vágyakozástól, és a lényem önző része vadul kívánja, hogy nyissa ki a szemét, vegyen észre és szorítson magához, amíg mind a ketten meg nem szabadulunk — lihegve és a végkimerülésig - a mindeddig bennünk felgyűlt feszültségtől. Lényem egy másik része pedig retteg, hogy elküldene magától. Nagyon is valószínű, hogy így lenne. Nem is tudom, miért vagyok mégis itt, amikor mindenki egyértelműen megmondta, hogy ne jöjjek be. Talán gyengébb vagyok, mint Remy. Talán lököttebb. Egyszerűen csak mellette akarok lenni ma éjjel. Be van nyugtatózva, és akármilyen hatalmas is, most tehetetlen - és különben is tudom, hogy sohase bántana engem. Amilyen óvatosan csak bírok, leheveredem az ágy szélére és kinyújtózom a teste mellett. Egyszer csak halkan felnyög, aztán hanyatt fordul, én meg lélegzetvisszafojtva bámulom, ahogy gyönyörű izomzatú teste teljes egészében feltárulkozik előttem. Egyszerűen eláll a lélegzetem. Ahogy elnézem meztelenségét a holdfényben, összegyűlik a nyál a szájamban, kicsordul a nedvesség a combom között, a lábam is elgyengül. Külön látom teste minden izmát, látom, hol érintkezik a mellette levővel, milyen tökéletesen feszül minden négyzetcentijén a bőr. Ceruzával körbe tudnám rajzolni minden egyes izmát. Annyira tökéletesen férfias, bennem meg szétárad a forróság, lucskos a lábam köze, és kétségbeesetten vágyom az ajkam alatt érezni az ajkát, a nyelvemen érezni a nyelve érintését. Azt akarom, hogy felébredjen, hogy megmondhassam neki, hogy akarom őt, bent a szájamban, bennem mindenhol. Le akarom dobni a ruhámat, és bőröm minden négyzetcentijét az ő aranyló bőrére tapasztani. Le akarok hajolni, meg akarom őt érinteni ott, ahol ugyanolyan nagy és kemény, mint a többi részén. Pont ott, ahol any- nyira... férfi. Megengedem magamnak, hogy egy kicsit legeltessem rajta a szemem: izmos lábszára hosszúságán, keskeny csípőjén, meg a szépséges farkán, amely olyan vastag

és hosszú és bársonyos... fel a legszexibb csillagtetkóra, amelyet életemben láttam, még feljebb a kockás hasizmára, kemény mellkasára, vaskos, erőteljes nyakára és a szívbemarkolóan szép arcára. A szeme csukva van, a szempillája két sötét félhold magas járomcsontja fölött, az állkapcsa tökéletesen szögletes még így, elernyedve is. Ujjammal megcirógatom rajta a reszelős borostát. — Ő Annyira szép vagy, Remy. Nyöszörög, arcával az érintésem alá fordul, én pedig átkarolom a derekát és magunkra húzom a takarót, aztán hallgatom a lélegzését, figyelem, hogyan emelkedik és süllyed széles mellkasa, miközben hozzábújok meleg testéhez. Végül nyilván elalszom, jó mélyen. Amikor reggel ötkor a mobilja jelez, egyikünk se hallja meg. Riley kelt fel minket tízkor, tapsolva és röhögve, hogy vonszoljuk már ki a lusta seggünket az ágyból, mert Remnek nem ártana egy kis kondizás. Riley spéciéi kifejezetten jókedvűnek tűnik, nyilván azért, mert úgy látja, hogy „lefeküdtem" Remyvel. Nyilván nagyon drukkolt, hogy Remy szabaduljon meg végre attól a bizonyos gőztől, akár a prostituáltakkal, akár velem. Nem veszi észre, hogy amikor magunkra hagy minket, egyszerre pattanunk fel ülő helyzetbe. Remingtonon nyoma se látszik a kábaságnak, amikor meglát az ágya túloldalán. Azt hiszem, tiszta kóc lehet a hajam, és nyilván legalább olyan nyúzottan nézek ki, ahogyan belülről érzem magam, de most csak arra bírok figyelni, hogy a gyönyörű teste anyaszült meztelen, és életemben nem láttam még semmi szebbet napvilágnál. Több szívdobbanásnyi ideig csak nézzük egymást. Több szívdobbanás, miközben újra érzem az ajkam húsában a tegnap este minden egyes csókjának emlékét. A napfény beárad a szobába, az ágy széttúrva, mi meg itt vagyunk benne, és a szemünk vadul jár ideoda. Átrohan rajtam a kétségbeesett vágy, hogy rávessem magam erre a szexi húsra, és látom az ő szemében felvillanó primitív éberséget, ahogy tetőtől talpig végigmér. A testem remeg a vágytól a régi Disney World-ös trikóban, amelyet Melanie hozott haza egyszer, amikor rájött az ötperc, hogy „őrizze a

benne élő gyermeket”. Olyan sötétnek látom ma reggel a szemét, hogy, istenre esküszöm, abban az ördögien izzó tekintetben egy villanásnyi kék sem maradt. Remy még meg sem kérdezheti, mit keresek az ágyában, én már talpra is pattanok és loholok felöltözni, bár menet közben tudatában vagyok, hogy minden mozdulatomat árgus szemmel lesi. De nem jön utánam. — Ez normális ilyenkor - vonogatja a vállát Pete az edzőteremben, amikor Remy két óra múltával sem jelenik meg. — Szerintem használd ki valami másra a napot, Brooke. Ha már itt vagyunk, kár lenne kihagynod egy kis lazulást meg napozást. A piálós éjszaka után a napozás egyáltalán nem hangzik olyan vonzóan, mint máskor, de azért rábólintok, aztán sétálok egy kicsit Miamiban, hogy megmártózzam ebben a latin-amerikaiakkal meg mindenféle más néppel színezett, fantasztikusan eleven kultúrakotyvalékban. Csakhogy nincs hozzá energiám. Soha életemben nem voltam még másnapos. És soha többé nem is szeretném újra átélni ezt az élményt. Akármennyi vizet iszom is, száraznak érzem magam, amellett a hányinger is kerülget, ködös a fejem, gyenge vagyok, rossz a közérzetem, és alig bírom kinyitni a szemem, hogy lássam, hová lépek. Mégis erőt veszek magamon, és a belváros boltjai felé tartva úgy döntök, felhívom a szüleimet mobilon. — Hol vagy most? - faggat az anyám. - Apád kérdezi, hogy elmész-e abba a híres étterembe, a Hogyishívjákba, ahová a mozisztárok járnak. — Anyu, én dolgozom - jelentem ki. - Nem vakációzni jöttem. És ha legalább elárulnád, mi is a neve annak a híres Hogyishívjáknak, akkor lehet, hogy esélyem is lenne válaszolni. — A, felejtsd el. Jött egy új képeslap Norától! Ausztráliában van, és ezerszer puszil. Látnod kéne, micsoda tengerpart van azon a képen. Te jó isten, hát az aztán a Paradicsom! Nem is tudom, lehet, hogy igazi alligátort is látott. Vagy7 arrafelé krokodilok vannak? Krokodilok vagy alligátorok? - Krokodilok, anyu. És szerintem itt, Floridában is vannak. Figyelj, nehogy lemerüljön az akkud. Jövő

hétvégén felhívlak, oké? Csak tudni akartam, hogy jól vagytok-e. Gyorsan leteszem, mert baromira nem volt jó ötlet ma telefonálni a szüleimnek. Szuperek, imádom őket, de akkor is csak szülők. Kíváncsiskodók, fontoskodók, és persze az idegeimre mennek. Az különösen piszkálja a csőröm, hogy arról álmodtak, világhírű bajnok lesz belőlem, és amióta az álmaik a térdsérülésemmel egy időben ripityára törtek, szentül hiszik, hogy én már sose leszek képes "teljes” életet élni. És persze könnyebb lenne kijönnöm velük, ha Nora többre méltatná a családot havi egy képeslapnál. Amikor visszaérek a szállodába, meglátom Diane-t az ajándékboltban, és együtt elmegyünk ebédelni. — Úgy hallom Pete-tői, nincs ma valami csúcsformában az emberünk - jegyzi meg egyszerre kérdő és szomorú hanghordozással. Én csak piszkálom a salátámat, és friss gyümölcslével próbálom pótolni a folyadékveszteségemet, mert egész nap lüktet a halántékom. Egyértelmű, hogy a májam nincs hozzászokva olyan szintű meggyötörtetéshez, ami-lyenben tegnap részesítettem. Világéletemben jól bán-tam a testemmel. Ma meg bevágta a durcát, mert túlterheltem alkohollal, rossz kajákkal és beteljesületlen vágyakozással. — Gyakran fordul ez elő? - nézek fel rá az ecetes fejes salátámról. Bólint. — Értem - mondom erőtlenül, letéve a villámat. — Azért, mert nem bírja az alkoholt? Vagy ez valami düh nála? — Én a dühre tippelnék, de nem tudom biztosan vonja meg a vállát Diane hátradőlve, majd kézbe veszi a jeges teáját. — Nem tudhatom biztosan. Csak kevéssé ismerem Remyt - bólogat jelentőségteljesen, és megszívja a szívószálat. — Kevéssé. És pont ezért nagyon őszintén ajánlom, hogy gondold meg még egyszer, mielőtt... hacsak már nem? — Nem volt semmi, Diane — dörzsölöm a homlokomat. Kérem a számlát, aláírjuk, aztán áthív magához recepteket nézegetni.

Én azonban inkább a lakosztályba megyek, bár látom, hogy annak ajtajára Pete vagy Riley kiakasztotta a „Ne zavarjanak!” jelzést. Bedugom a kulcskártyámat és csendben belépek, hogy elkezdjem legalább a káosz legdurvább részét feltakarítani. Órákba telik, mire a szoba állapota legalább halványan a rendeshez közelít. Miután az összes üveget hamokba raktam az ajtó közelébe, letelefonálok a takarítóknak, hogy küldjenek fel egy tucat szemeteszsákót, hogy el lehessen hordani törmeléket. Amikor végzek, beugrom a zuhany alá. Elhatározom, hogy akkor is az elnöki lakosztályban alszom, hiába invitált Diane, hogy költözzem hozzá. Egyszerűen... nem mehetek máshová. Én akartam Remyvel aludni, és most, hogy végre közös szobánk van, eszem ágában sincs kiköltözni, és egyedül hagyni őt. Pláne, ha rosszul érzi magát. Éjjel azonban olyan halálos csönd van a lakosztályban, hogy a szívem képtelen megnyugodni: csak fekszem teljesen éberen, bámulok a semmibe, és rá gondolok, meg mindarra, ami történt. Szeretném megkérdezni Pete-től meg Riley-tól, hogy mi a gáz, viszont igazából Remingtontól akarom hallani a választ. Nem tudom, mennyi idő telik el, de még mindig a falat bámulom üresen, amikor nyílik a hálószobám ajtaja. Kótyagos vagyok, de felülök, és az ő sziluettjét látom. Nyilván megfürdött. Pizsamanadrágja letolva keskeny csípőjén. Napbarnított felsőteste csillog, a haja pedig nedves tüskékben meredezik, egyetlen szál sem lóg le büszke homlokára. Megborzong a szívem. Azt hiszem, elmúlhatott a nyugtató hatása, mivel tökéletesen egyenesen tartja magát, csak könnyedén támaszkodik fél kézzel az ajtófélfának. Feljebb tornázom magam a karommal. — Jól vagy? - kérdezem aggódó, vattás hangon. Ő rekedten, nyersen felel. — Veled szeretnék aludni. Csak aludni. A gyomrom bukfencezik egyet. Várja, hogy válaszoljak, de nem bírok. Sírni volna kedvem, és nem tudom, miért, nyilván azért, mert másnapos vagyok, és veszélyesen közel állok ahhoz, hogy bele- habarodjam egy pasiba, akit igazából nem is ismerek.

Idejön hozzám, felemel, és kivisz a hallon át a nagy hálószobában álló hatalmas ágyba. Ott letesz, és amikor mellém bújik a takaró alá, és magához szorít, hogy az arcom a mellére simul, az orra pedig a fejem búbjához lapul, fel sem foghatom, miért termel ennyi rengeteg oxitocint a testem, de ettől... tőle... attól, hogy az ágyban fekszem vele... ijesztően jól érzem magam. Túlságosan is biztonságban. Túlságosan is boldognak. Kétségbeesetten akarom, hogy elmondja nekem, mi baj van. Mi történt? Nem bír uralkodni magán? A többiek mért reagáltak így? Problémái vannak az erőszakosságából, képtelen feldolgozni a haragját? Ki a fasz bántotta? Elgondolkodom, miért tiltották el a boksztól, meg hogy a Skorpió abban a night clubban annyira feldühítette, hogy kis híján újra keresztbe tett a saját karrierjének. De azt hiszem, ő most nem beszélgetni szeretne. Olyan lustának, szelídnek látom; ezt a sötétséget, a csendet olyan szentnek érzem, hogy semmiképp sem akarom megtörni. Inkább csak fekszem itt mellette, bár testem minden pórusa üvöltve követeli, hogy egyesüljek vele. Próbálom nem akarni, mert tudom, hogy nem ez a megfelelő pillanat. Nem tudom, milyen nyugtatót adtak neki, nem tudom, meddig hat, de azt tudom, hogy később talán el is felejti, hogy most velem van. Lehet, hogy még én is elfelejtem. Annyira kimerült és másnapos vagyok, hogy pillanatnyilag a saját gondolataimban se bízom. — Csak aludj, oké? — suttogok bele a nyakába, bár esküszöm, hogy az iránta érzett vágy fájdalma túl sok a testemnek és a szívemnek is. - Csak aludj. Közelebb húz magához, érzem közöttünk a merevedését, a vad keménységet, amely lüktet az élettől, hogy én is megreszketek tőle odabent. — És itt van ez is — dünnyög. Tenyerébe veszi az államat, és valami olyan gyengédséggel tapasztja ajkát az ajkamra, hogy a sejtjeim mintha összeolvadnának vele. Felnyögök, az ajkam szétnyílik, a kezemmel a hajába túrok, és bár úgy érzem, kicsit őrült vagyok, a melléhez nyomom a mellemet. Hirtelen csak azt akarom, hogy magamon érezzem a kezét, egész testemen érezzem a nyelvét. Amikor forrón, csúszósan az én nyelvemhez érinti, úgy érzem, mintha valami lehetetlen célt értem volna el.

Reszketve markolom az arcát, egyre vadabbul csókolom. Ő a nyelvével fékezi a tempóm, ujjai a hajamba túrnak, mozgatni kezdi a fejemet a szája lassú, szédítő ritmusára. Istenem, azt akarom, hogy érintsen engem, minden részemen, ahová csak befér! Mindenhol. Akárhol. Úgy megduzzadtam, úgy megnedvesedtem, hogy pengek, mint a húr, ő meg olyan kemény a hasunk között, hogy tudom, ő is nagyon akar engem. De ott tartottunk, hogy „csak aludj"... meg „és itt van ez is”... és most nem akarom, hogy mindez megszakadjon. Olyan lassan és mélyen csókol, hogy kifogy belőlem a szusz. Épp csak addig ereszti el a számat, amíg levegőt veszek, aztán újra a nyelvemhez tolja a nyelvét, simogatja vele az ajkam, a szájpadlásom, a fogaimat. Szopogat, szív, forog, tekereg. Annyira gyorsan belezúgok a csókjába, hogy nemsokára már azt sem tudom, hol van a kezem, és hol fekszem én. Az egész testem csak arra figyel, hogyan bassza a nyelvével a számat, amíg az ajkam kidörzsölődik, megdagad, és már fáj visszacsókolni őt, de vadul forrongó vérem mégis többet követel. Amikor már biztos vagyok benne, hogy a vér ízét érzem - nem tudom., az ő ajkáról vagy az enyémről —, akkor visszahúzódom, hogy levegőt vegyek és lihegjek, és észreveszem, hogy az ajkán újra felszakadt a seb. Vérzik attól, hogy engem csókol. Halkan felnyögök, gyengéden megnyalom, ő pedig lehunyt szemmel morog. Hajamba fonódó keze lejjebb mozdul, arcomat a nyaka hajlatába szorítja, dédelget, és mellkasa gyorsan, keményen zihál a mellem alatt. A takaró valahová a lábfejünkhöz gyűrődött, de ő olyan meleg és forró, hogy csak hozzábújok a testéhez, amilyen szorosan bírok, aztán elalszom. Amikor éjjel forgolódom, arra a különös, ismeretlen érzésre ébredek fel, hogy egy erős kar megfeszül rajtam, és visszahúz arra a helyre, ahol eddig melegítettem. Végtagjaim zsibonganak, ahogy felnézek árnyékba borult arcára, és rádöbbenek, hogy itt vagyok vele az ágyban. Alszik, vagy legalábbis úgy néz ki. Aztán megmozdítja a fejét, a szeme résnyire kinyílik, és amikor meglát, újra szájon csókol, lágyan megnyalja az ajkam, aztán újra hátradől, orrát visszadugja a hajamba, és visszahúz magához.

GYERE VELEM Most repülünk át Denverbe. Pete és Riley elöl utazik Diane és Lupe társaságában, én meg hátul vagyok Remingtonnal. Neki a fején van a fülhallgatója, nekem viszont nem: inkább Pete és Riley heves beszélgetésére próbálok fülelni. Remy négy nap óta nem tréningezik, azóta, hogy Riley felkeltett minket az után az éjszaka után. Akkor átöltöztem, és aztán lent vártam rá — de Remy oda se tolta a képét. Elő se jött a szobájából sem akkor, sem a következő napokon. Csak hozzám. Valami alakul közöttünk, és én félek, nevet adni neki. Az elmúlt négy nap minden este átjött értem a hálószobámba, hogy átvigyen a sajátjába. És tegnap egész nap ott is maradtam. Úgy csókolózunk, mintha egész nap csak erre várnánk, ami az én esetemben spéciel színigaz. Melanie válaszolt a részegen írt üzenetemre, amelyben azt mondtam, le fogok feküdni Remyvel. Érdeklődött, mikor kezdem potyogtatni a pici Remyket. Én meg egyszerűen nem tudom, mi is van közöttünk, de ahogy csókol, attól úgy érzem, én vagyok az ő kokainja, tőlem repül. Amint az ágyba érünk, a szája összeolvad az enyémmel, és nem ereszti többé. A karja úgy szorít a testéhez, mintha csak én tartanám őt a földön. Mintha én lennék a horgonya, miközben olyan vadnak és izgalmasnak érzem őt, mint a szabadesést. — Nem marad örökké első helyen a pontszámával morog most Riley, és a hangjából tökéletesen kihallani a fenyegető veszélyérzetet. - Máris visszaesett a második helyre, alig előrébb a harmadiknál. Egyetlen este sem veszíthet, és nem hagyhat ki több bunyót. Kikötöm a biztonsági övemet, és homlokomat ráncolva előremegyek hozzájuk. — Mi a baj? - kérdem, amikor megállok mellettük, vállammal Diane háttámlájának támaszkodva. — Remy nem hagyhat ki több meccset. Ebben a bajnokságban minden a pontozáson múlik, és ha azt akarjuk, hogy ő legyen az első, akkor innentől minden mérkőzésen ott kell lennie, és egyetlenegyet sem veszíthet el.

— Nem eszik - jegyzi meg Diane bánatosan. — Nem edz — teszi hozzá Góré keserűen. — És még mindig fekete a szeme. Furán nézek Pete-re, de aztán rádöbbenek, hogy tényleg.. Remy szeme napok óta baromi sötét. Igaz, nem alszunk. Csak csókolózunk minden éjjel, mint az eszelősök, és a testünk teljesen megzakkant, és folyton csak rendelt kajákat eszünk, mert képtelen vagyok rábeszélni, hogy a csapata valamelyik tagját beengedje a lakosztályba. Most meg itt nézem a komor arcukat. — Ha kiáll bunyózni ezzel a fekete ördögszemmel, akkor elég, ha valami kis porcikája nem ért egyet a bíró valamelyik döntésével, és képes kiütni a szerencsétlen faszit. — Ne marháskodjatok már - ráncolom dühösen a homlokom. - Tisztában van a szabályokkal. És nem gép, hogy hét nap mind a huszonnégy órájában eddzen. Máskor még vasárnap is tréningezik, veszélyesen közel van a túlerőltetéshez. Minden atlétának kell idő, amikor kikapcsol. — Rem nem „minden atléta" Ő, ha nem edz, felspannolja magát - jelenti ki Pete. Égnek emelem a szemem, mert máris a könyökömön jön ki ez a kifejezés. - Van valami, amitől nem spannolja fel magát? — Speciel van. A béke és a nyugalom. De pillanatnyilag nem készül szerzetesnek, ugyebár? A magam részéről őszintén nem értem, miért olyan nagy gáz, ha kikapcsol egy kicsit. Van néhány sportoló barátom, aki verseny után tökre depis lesz és összeomlik. Ami ennyire magasra szökik, annak valamikor muszáj lejönnie, és a neurotranszmitterek, az ingerületátvivő anyagok néha megkergülnek egy kicsit. — Figyu, megvan a határ, hogy meddig lehet erőltetni a testet, különösen úgy, ahogy ő erőlteti. Szóval kihagyott egy meccset? Na és? Nyilván jobb erőben lesz pár napos pihenéstől, és Denverben majd szétrúgja a seggüket. Senki sem válaszol, csak néznek rám némán, és tudom, azon agyalnak, hogy mi a frász van köztem és Remington között, hiszen mostanában baromira birtoklóan viselkedik, gorombán néz Pete-re, ha csak szól is hozzám, de még Riley-ra is, amikor - alig pár órája -

ajánlkozott, hogy viszi a bőröndömet. Remy elkapta előle, aztán megkérdezte, nincs-e valami jobb dolga, mint hogy engem bámuljon. Igen, látszik, hogy nagyon szeretnék tudni, mi van Remington és köztem. De mivel ezt magam sem tudom, attól tartok, ezen még agyalhatunk egy darabig. Hallgatásukra egy sóhajjal válaszolok, majd megfordulok, hogy visszamenjek. Ebben a pillanatban belém hasít az érzés, és már látom is, hogy Remy engem néz. Van valami iszonyú férfias abban, ahogy figyeli a visszatérésemet. Valami sötét, birtokló tekintet, amelytől aprókat borzonganak az idegvégződéseim. Újra felvillan előttem az elnöki lakosztályban töltött négy éjszaka, amikor kizártuk a világot. Úgy érzem magam, mint a Szépség és a Szörnyeteg meséjében a lány, csak én önként zárkóztam be a szörnyetegem mellé, hogy fél holtra csókolhasson, és ő az a szépség, aki agyongyötör azzal, hogy egyre csak kívánom őt. Kis híján felnyögök, ahogy eszembe jut, hogyan csúszott fel Remy keze a torkomon. Ahogy félig lehunyt pillái mögül rám nézett. Ahogy egyszerre lihegtünk. Ahogy forrón, nedvesen, gátlástalanul csókolta a számat. Csak a számat, a nyakamat és a fülemet szokta csókolni, semmi mást. Nyalogat, ízlelget, és az érzékek kavalkádját ébreszti fel bennem. Eszembe jut, ahogyan nyögdécselek. Eszembe jut, ahogyan belemosolyodik a szájamba elnyújtott búgásomat hallva, ahogy újra elkomolyodik, amikor feszült figyelemmel ismét kóstolgatni kezd, az alsó ajkam szívogatja, aztán a torkom bőrét harapdálja és szopogatja. Eszembe jut, ahogy a teste az enyémhez szorul, ahogy a puncim lüktet a merevedése közelségétől. A nyelvünk. Forrón és vadul keres, tapogat, nyújtózik. Annyira akarom őt, hogy gondolni se bírok másra. Azt hiszem, tegnap éjjel még könyörögtem is neki, de annyira a fejembe szállt a vágy, hogy nem is emlékszem. Csak azt tudom, hogy néha abbahagyja, és olyankor őrült gyorsasággal liheg, aztán elmegy hideg zuhanyt venni. Utána mindig visszajön pizsamanadrágban vagy szexi, testhezálló boxeralsóban, újra körbefogja a testem a saját teste hatalmas méretével, védelmező pajzsával, és mindig csak a sötét fejét hajtja oda hozzám, tovább kínozva engem.

Nyelve lassú, mély bökéseivel izgatja a fülemet. És ugyanígy a szájamat. Nyalogatja, kóstolgatja a nyakamat. A kulcscsontomat. Annyira felforrósodom tőle, hogy vacog a fogam, mert dermesztőnek érzem a bőrömön a levegő cirógatását. A combom nedves a gerjedelemtől. A mellbimbóm gyémántkeménységű lesz. A végsőkig felizgat, amikor már a szája legkisebb érintésétől úgy tör fel belőlem a mélyről fakadó nyögés, mintha belém hatolt volna. Annyira lassan közelít hozzám, hogy tinédzsernek és szűznek érzem magam, bár határozottan nem vagyok egyik sem. Közben mégis úgy érzem, a sajátjává tett, és kötődöm hozzá, mint az állatok szoktak. Úgy érzem, rég benne vagyok a hálójában, a csapdájában, és most már csak érlel engem, hagyja, hadd pácolódjam saját levemben, miközben szűnni nem akaró izgalommal várok a pillanatra, amikor végre belém kóstol. Esküszöm, nem bírom ki. Még most is nedves vagyok. Nem sokat beszélünk, amikor a hálószobájában enyelgünk. Érzem, hogy ezekben a napokban visszavonult a maga kis ősemberbarlangjába, és megértem. Tegnap azt se engedte, hogy kimenjek, hanem egész nap csókjai tehetetlen rabszolgájaként az ágyában tartott. Amikor muszáj szünetet tartanunk, néha zenét hallgatunk, bekapcsoljuk a tévét, vagy éppen eszünk - de legnagyobbrészt csak csókolózunk. Néha már nem is hallok mást, csak a csókjaink nedves hangját, meg a szaporán újra meg újra felszakadó lihegésünket. Tegnapelőtt este annyira fel voltam izgulva, mire értem jött a szobámba, hogy szinte beleugrottam a karjába. Amikor az ágyába vetettük magunkat, a kezem már a haját markolta, nyelvem kétségbeesetten tolult meleg, zamatos szájába, és amikor ő állati morgással válaszolt és erőteljesen, lázas hévvel magába szívta a nyelvemet, a szája minden egyes mozdulatától apró kéjvillámok cikáztak hiperérzékenyre hangolt csiklómig. Duzzadni, lüktetni kezd, ahányszor csak megcsókol, és ha csak visszagondolok rá, máris elönt a mámor. Most már elég, ha csak rám villan a szeme, máris felduzzadok. Ha az ajkamra néz. Ha a fülem mögé dug egy kósza hajszálat. Tudom, hogy ha ezt így folytatjuk, az kész pokol lesz a mellékvesénknek.

Egyszerűen nem egészséges ilyen szintre fokozni a vágyat, mégsem vagyok képes tiltakozni ellene. Sőt, inkább még többet akarok belőle. Akarom, hogy abbahagyja, mert szenvedünk mind a ketten, és akarom, hogy folytassa, folytassa, amíg holtan nem heverek a karjában, amíg hamuvá nem égek, annyira kívánom őt. Akarom őt. Minden óra minden percének minden másodpercében. Akartam őt azon az első éjszakán, amikor próbáltam bebeszélni magamnak, hogy nem is akarom. Most pedig úgy akarom őt, ahogy lélegezni akarok, enni, boldog életet élni, újra látni a húgomat, elégedettnek lenni a munkámmal. Úgy akarom őt, ahogy megélni akarom a jelent, tekintet nélkül arra, hogy mi lesz - vagy nem lesz — holnap. Még attól sem félek, hogy fájdalmat okozhat nekem. Tudom, hogy fájni fog. Amikor majd hazamegyek, amikor ez véget kell érjen, akkor fájni fog. Semmi sem tart örökké, ezt én mindenki másnál jobban tudom. De a fájdalom sohasem volt barátom. Amikor elhatároztam, hogy versenyfutó leszek, nem féltem attól, hogy alulmaradok, vagy, hogy egyszer majd elszakad a térdszalagom és kárba megy egy évtized az életemből, ami alatt hiába edzettem. Ha az ember elszánja magát valamire, azért teszi, mert eléggé akarja ahhoz, hogy minden erejét beleadja, és a célja felé törve áldozatokra is kész. Most a testem mintha minden erejét egyedül erre a vágyra, erre a lelket felemésztő fizikai szükségre összpontosítaná, hogy közel érezhessem magam ehhez a férfihoz. Annyira elsöprő erejű ez a vágy, hogy néha, amikor az izmait nyújtom, teljesen eluralkodik rajtam a kívánság, hogy magamban érezhessem őt, olyan mélyen, hogy az már fáj, és annyira képtelen vagyok mással foglalkozni, hogy abba kell hagynom a munkát. Most is azon kapom magam, hogy olyan közel ültem le mellé, amennyire csak lehet anélkül, hogy ráülnék, rózsaszín farmerbe bújtatott combom teljes hosszában az ő farmeros combjához simul, ő pedig rám villantja azt a gödröcskés mosolyt, amelytől a lábujjamig bizseregni kezdek, mert azt hiszem, ő is szereti, ha közel érezhet magához.

Leveszi a fejhallgatóját, és odahajtja hozzám a fejét, mintha azt kérdezné szavak nélkül, hogy mi újság. — Aggódnak érted. — Értem, vagy a pénzemért? - fordul teljesen felém, mélyen a szemembe nézve. A halk kérdést ugyanolyan bensőségesnek élem meg, mint a suttogását tegnap éjjel a szobájában, csókolózás közben, amikor a fülembe súgta, hogy „csókolj vissza", és szépnek nevezett, és azt hajtogatta, hogy jó illatom van. — Érted. És a pénzedért is — felelek. Újra elővillan az a két gödröcske, de csak egy pillanatra, mintha két angyal csippentett volna bele sovány arcába. — Én fogok győzni. Mindig én győzök. Rámosolygok, és ahogy a tekintete alábukik a mosolyomra, már én is csak a saját szájamra tudok figyelni. Úgy érzem, dagadt és vörös az ajkam: az ő ajka dörzsölte ki. A szeme még sötétebb árnyalatot ölt most, hogy engem figyel, rajtam pedig végigfut egy kis remegés. Igyekszem elfojtani, ugyanúgy, ahogy próbálom nem bámulni az ő gyönyörű száját, amely ma mellesleg gyönyörűségesen, szívbemarkolóan rózsaszínűbbnek és duzzadtabbnak tűnik az én tegnapi csókjaimtól. — Van kedved ma is futni egyet? Készülésül a holnapra? - kérdezem, bár minden erőmre szükség van, hogy ne csak a bensőmben tomboló tűzre figyeljek. A fejét rázza. — Fáradt vagy? - firtatom. Erre szomorú szemmel bólint, aztán halk, mentegetőző hangon felel: — Olyan kurva fáradt, hogy az ágyból is alig bírok felkelni. Értőn bólintok, mert valamelyest én is ugyanezt érzem. Nincs kedvem felkelni. Pláne, hogy ott van mellettem az ágyban ez a hatalmas, izmos férfi, úgyhogy legszívesebben csak kínoznám magam tovább az utána való vágyakozással. Hátradőlök, érzem, hogy a háttámlán a vállamhoz ér a válla, és szeretnék odabújni hozzá, mint múlt éjjel, amikor már nem bírtuk tovább a csókolózást, és

szunyókáltunk pár órát. Azt hiszem, érzi rajtam, hogy én is fáradt vagyok. Kicsit áthelyezkedik, hogy ráhajthassam a fejem. Átad egy zenét. Túl pilledt vagyok ahhoz, hogy én is keressek neki valamit, így csak hallgatom. Megszólal a Come Away with Me, Norah Jones gyönyörű, füstös hangja biztat érzékien, hogy „menjek el vele". A hangszíne rettentő szexi, és annyira felidézi bennem az együtt töltött éjszakákat, a csókolózással töltött lopott pillanatokat, hogy lázasnak érzem magam tőle. Hirtelen Remy is idehajol, hogy a fülhallgatóból kiszűrődő zenét hallgassa, és amikor közelről érzem tiszta, férfias illatát, izmaim fájdalmasan megfeszülnek. Gyorsan én is fogom a lejátszómat, és kiválasztok egy mai dalt, amely mostanában sokat ment a rádióban. Egy bokszolóról szól, aki erős és hihetetlenül keményen küzd. Igazából az Irist szerettem volna lejátszani neki. Valami olyat szerettem volna a fülébe adni, amitől könyörög majd, hogy szeretkezhessen velem. De a csapata aggódik, én pedig tudom, hogy az éjszakai tevékenységünk nem tesz jót a sportteljesítménynek. Akármennyire sóvárgok azok után a pillanatok után, meg az után, amihez vezethetnének, mégsem tehetem, hogy így megfúrjam. Ahhoz ő túl fontos. Elnézem a profilját, mialatt hallgatja. Először kifürkészhetetlen az arca. Amikor végül felemeli a fejét, sötét és aggodalmas a tekintete. — Egy harcosról mutatsz nekem dalt? Bólintok. Dühös fintorral dobja félre az iPodomat. Aztán átnyúl a hátam mögött, és megmarkolja a csípőm. Felrángat az ölébe, és a lélegzetem is elakad, amikor érzem, milyen nagyon, milyen egyértelműen akar engem. — Játssz másikat! - parancsol. Megreszketek a szemében villanó őserőtől. — Ez így nem mehet tovább, Remy - rázom a fejem. Muszáj aludnod - teszem hozzá suttogva. - Játssz nekem másik dalt, Brooke! Annyira csökönyös, hogy legszívesebben elutasítanám, de ugyanakkor valahogy... izgató is ez. Ugyanúgy vágyik a zenéimre, mint a csókjaimra, és ez mámorító. Hát legyen.

Ha így akarja, akkor viszont ma este végig kell csinálnunk: szeretkeznünk kell, nem csak fölcukkolnunk magunkat. Úgyhogy kikeresem az Irist, és a kezébe nyomom a lejátszót. Kiegyenesedem, és megint figyelem a profilját, ahogy hallgatja. Most sem árul el semmit az arca, de ezúttal, amikor felemeli a fejét, a tekintete izzó torpedó. A merevedése vadul feszül alattam, érzem benne a szíve ritmusos lüktetését. Ott, a keménységében. — Dettó — mondja. — Miről beszélsz? Futólag előrepillant a többi utasra, aztán megmarkolja a hajamat, és lehúzza magához a fejemet, hogy végignyalhassa a nyelvével az ajkamat. — A dal minden szaváról. Megborzongva húzódok hátra. — Remy... Nekem még soha nem volt viszonyom. Nem vagyok hajlandó osztozni rajtad. Amíg velem vagy, senki mással nem lehetsz. Végighúzza nedves alsó ajkamon a hüvelykujját, és izzó szemmel néz rám. — Ez nem viszony. Bámulok, mint a tökkelütött, és meggyőződésem, hogy hallottam, ahogy elpattan valami a mellkasomban. Belém markol a keze, vadul magához szorít, ahogy az orrával végigcsiklandozza a fülkagylóm peremét. — Ha a magamévá teszlek, akkor az enyém leszel hallom a fülemben duruzsoló ígéretet. Hüvelykujjával az államat cirógatja, aztán finoman csókot ad a fülcimpámra. — Biztosnak kell lenned benne. Annyira tüzes a szeme, hogy lángra gyulladok a benne égő vágytól, és amikor azt hallom, az „enyém", a lábam között tátongó üresség duzzadni kezd a sóvárgástól. — Azt akarom, hogy előbb megismerj, és azt akarom, hogy utána mondd meg, még mindig akarod-e, hogy a magamévá tegyelek. Nem marad hatástalanul a „magamévá tegyelek” sem. Egyetlen, remegő vágycsomó vagyok. — De hát már ismerlek - tiltakozom. Szilaj tekintettel néz az ajkamra, aztán bele a szemembe, és annyi fájdalmat és gyötrődést látok a tekintetében, hogy szédülni kezdek a sötétségétől.

A keze végigsimít csupasz karomon, és a nyomán minden pici szőrszál égnek mered. — Brooke, nekem az kell, hogy tudd, ki és mi vagyok. — Ezer nőd volt már ilyen elvárás nélkül — védekezem. Hatalmas kezében szinte eltűnik a fenekem, ahogy újra közelebb húz. Szeméből árad a vágy, a tekintete falja az arcomat, én pedig beleveszek a mélységébe. — Tőled ez az elvárásom. Vad erővel szaggat belém a kívánás, ahogy felfogom, mit mond ezzel. Még nem tesz a magáévá. Annak ellenére sem, hogy én másra se tudok gondolni. Mást se bírok akarni. Ma is itt vagyunk fényes nappal, de én még mindig a tegnap éjszakában élek, mellette az ágyban, amikor a szája az én számat falta. Azt akarja, hogy megismerjem, és én is meg akarom ismerni, de ha csak egy icipicit jobban megismerem, ha még egy cseppet jobban megkedvelem, akkor már olyan erős lesz köztünk az érzelmi kötelék, hogy soha többé nem leszek képes visszaváltozni azzá, ami ő előtte voltam. Igen, erős ember fizikailag. Érzelmileg pedig egyszerűen porrá zúz. Ezt nem bírom sokáig. És neki se lenne szabad. Furcsa súly nehezedik a mellkasomra. — Így akkor sem mehet tovább, Remy - suttogok a füléhez hajolva. — Most a bajnokságod forog kockán. Úgyhogy vagy azért jössz be hozzám ma este, hogy szeretkezzünk, vagy békén hagysz, és mind a ketten kipihenjük magunkat. Arra számítok, hogy ez a fenyegetés hevesebb reakciót vált ki belőle. Mégiscsak férfi. Ez pedig nyílt felhívás volt a bonyodalmak nélküli szexre - a férfiak leghőbb vágyára. Zöld utat kínálok neki, felajánlom, hogy elfogadom őt olyannak, amilyen kérdezősködés nélkül. És akkor vagy kiereszti a gőzt velem az ágyban, vagy jól kialussza magát nélkülem. Piszokul idegesít, hogy úgy látom, nem hajlik a szeretkezős alternatívára, mert a lelkem mélyén én azért fohászkodtam, hogy ezt válassza.

Ő viszont csak az arcomat fürkészi, és jól látom, hogy a szeme most bizony határozottan nem kék. — Rendben - mondja végül mosollyal az arcán, de nem látom, hogy a szeme is mosolyogna. Letesz maga mellé, fogja az iPodját, elindítja, és nem mutat nekem több zenét. Hát, ezek után, azt hiszem, szeretkezés se lesz ma este. Huh! Azt hiszem, most sikerült összetörni a saját szívemet. Már Los Angelesben vagyunk, és olyan istenáldotta jó idő van itt, hogy legszívesebben egész nap odakint maradnék. Megint Diane-nel lakom együtt, és imádunk az erkélyünkön reggelizni. Az együttlakást speciel még a hideg Denverben kezdtük újra, majdnem egy hete, a Remynek adott idióta „feküdj le velem vagy dögölj meg” ultimátumom utáni estén. Aznap eléggé lelombozott a gondolat, hogy nem lakhatom vele és nem csemegézik belőlem minden este. Diane viszont velem ellentétben annyira repesett örömében, hogy amikor elfoglaltuk a közös szobánkat, a szó szoros értelmében a nyakamba ugrott. „Gyakrabban is lehetnél a szobatársam, te!" - kiáltozta. Mint kiderült, Remington ugyanolyan elnöki lakosztályt foglalt nekünk, mint magának, úgyhogy külön hálószobánk volt, közös nappalival és ebédlővel. Akkor még annyira fel voltam izgulva tőle, hogy magam sem tudtam, sóhajtozni, nevetni vagy sírni volna-e kedvem. Emlékszem, milyen volt az érkezésünk utáni estén a kezem alatt érezni a testét, ujjaim között a csupasz, izzadt bőrét. Alig bírtam uralkodni a pulzusomon, miközben a tarkója szilárd, háj nélküli izmait dörgöltem és gyömöszöltem. Közelebb hajolva súgtam a fülébe: — Elárulnád, Remy, hogy miért kaptunk lakosztályt Diane-nel? Hagyta, hogy jobbra-balra forgassam a nyakát, csak finoman kellett irányítanom az állát, amelynek egynapos borostája szexisen súrolta az ujjaimat. És nem felelt semmit. — Ezt nem teheted, Remington — tettem hozzá.

Erre csak hátrafordult lassan, ujjaival az ajkamhoz ért, amitől testem minden porcikája a csókjára emlékezett. — Akadályozd meg, ha tudod. Ha nem, magadra vess mondta, azzal felmarkolta a törülközőjét és elsétált. Egyszerűen nem értem ezt a pasit. Bár itt lenne Melanie, hogy beszélhessek vele! Norával is szeretnék beszélgetni. Mindig hűséges kishúghoz illően támogatott, ha belezúgtam valakibe, akár testi vonzalom kínzott, akár szerelem. Ő biztosan tudná, mi az oka, hogy egy eszelősen szexi férfi, aki szingli és egészséges, és aki egyértelműen reagál rám fizikailag, nem kap az alkalmon, hogy lefeküdhet velem. Ha kicsit kisebb lenne az önbizalmam, most mindenféle komplexust élnék át. Még az is eszembe jutott, hogy talán már nem vonzó a testem, mert az elmúlt évek során felszedtem egy kis zsírt. Talán új frizura kéne, nem csak simán hosszúra hagyott haj. Esetleg hosszú frufru? Vagy melír? — Ne méricskéld már magad, te bármilyen ruhában oltári jól nézel ki - szólt rám Diane ma reggel, amikor rajtakapott, hogy a seggemet nézegetem az előszobánk egészalakos tükrében. Nevettem, de nem találtam viccesnek. Remy itt LA-ben is elnöki lakosztályt foglalt nekünk. Nekem nem kell lakosztály. Ami viszont kell, azt nem kapom meg tőle. Soha, senkinek nem engedném, hogy így az idegeimre menjen. Mindig csinosnak éreztem magam, és soha nem érdekelt, hogy egy adott férfi ezzel egyetért-e, vagy sem. Én tetszettem magamnak, és ez elég volt. Most meg fényes nappal elszontyolodom, mert Diane meglátott egy hülye tükörfal előtt, amint azon agyalok tehetetlenül, hogy mit gondol rólam Remington. Immár a harmadik éjszakát töltjük LA-ben. Remy még mindig második helyen áll a pontjai szerint, de egész idő alatt bajnokhoz illően küzdött. Az edzésein jobban teljesít, mint valaha, és ugyanazt a színvonalat hozza folyamatosan, amióta csak Denverben újra visszaváltozott villámkékre a szeme.

Úgy edz, mint az állat. Óraszám gyötreti magát Góréval, és utána még mindig üde, mint a harmat, amikor este futni hív engem. Izmai energiája minden mozdulatában dinamitként robban, és szinte látom, hogyan pörög benne az ATP-ciklus - a kémiai kötésekben tárolt energiát a sejtekbe szállító molekula, az adenozin-trifoszfát feldolgozása -, amelynek az ő esetében mintha nem is lenne szüksége a szokásos nyolc másodpercre, hogy lefusson. Soha nem láttam még őt ilyen összeszedettnek. Ilyen erősnek. Sem ilyen csodálatosnak. Minden porcikám ezt látja. Mindegyik. Nagy bánatomra. Pete és Riley is fel van pörögve. — Brooke! - kiált ide Pete, amikor délután belépek az Undergroundba. A Los Angeles-i aréna a város egyik legnépszerűbb night clubjának az alagsorában van, és ma telt házra - legalább ezer főre — számítanak. — Gyere csak! Kellesz! - hív be Pete az öltözőbe. Remington Tate, a szexi férfiasság megtestesülése egy padon ül a terem túlsó végén, ahol Góré épp fáslizza a kezét. Képtelen vagyok hozzászokni ahhoz, amit akkor érzek, ha ránézek. Meg amit akkor, amikor bokszolni készül. Úgy érzem, feszesebb vagyok a rugónál és görcsösebb a tripla csomónál. Most is a fülén van a fejhallgatója. Azt hiszem, arra használja a zenét, hogy belelovallja magát a harci hangulatba, meg hogy kizárjon minden mást az agyából. — Ide veled, Brooke, lazítsd fel az emberünket. Riley és Góré egyszerre biccent felém. Látom, hogy amikor Remington észrevesz, abban a pillanatban a fülhallgatója zsinórjába akasztja a hüvelykujját, és lerántja a nyakára. Olyan feszült figyelemmel nézünk egymás szemébe, hogy még el se mosolyodunk. Én egy pillanattal előbb még mosolyogva viszonoztam Riley és Góré üdvözlését, de ahogy a fülhallgatóból dübörgő heavy metál elárasztja a termet, elkomolyodik az arcom.

Hamarjában lehajolok, hogy megállítsam az iPodját, aztán beállók mögé, megmarkolom a vállát, és módszeresen dolgozni kezdek az izmain a hüvelykujjammal. Tegnap is kimasszíroztam pár csomót a hátoldali deltaizmából és a trapézizmából, de eddig is makacsul vissza-visszatértek, úgyhogy most újra ezeknek látok neki. Amint a kezem a csupasz bőréhez ér, felnyög. Úristen, ez a mély, dorombolásszerű hang úgy hat rám, mint az előjáték! Beleszivárog testem minden részébe, de leginkább azokba, amelyeket már amúgy is rongyosra koptatott a vágy. Ég az arcom, mert Góré, Pete és Riley minket néz. Leküzdöm magamban a késztetést, hogy elkapjam a kezem, de lehajtom a fejem, hogy ne lássák, mennyire pirulok. — Mélyebben - hallom Remington durva parancsát. Ahogy mélyebbre vájok a húsába, tehetetlenül görcsbe szorul a méhem. Hüvelykujjamnak jókora csomó áll ellen, úgyhogy bevetem a másik kezemet is, és két hüvelykkel kezdem nyomogatni. Remy lazán előrelógatja a fejét, mélyet sóhajt, és amikor a kezem nyomása alatt feloldódik a csomó, újabb nyögésétől mélyen berezonál a testem közepe. — Sok sikert! - súgom a fülébe, és amikor elhúzódom, az ujjaim még mindig bizseregnek attól, hogy az előbb megérintettem. Amikor felkel, rám pillant; mosolytalan arcán a szeme olyan heves erővel fúródik az enyémbe, hogy az elmémből minden kiürül, csak a szeme kékjét, a pupillája feketéjét és a hosszú, sötét pilláit látom. Kinyújtja a kezét, hogy Riley ráadhassa a bokszkesztyűt — ma kesztyűs viadal lesz —, aztán összeütögeti a két öklét. Az ajtóból beszól valaki, hogy „Szökőár” mindjárt sorra kerül, ő pedig bólint. Belöki a karját a piros selyemköpenybe, aztán kocogva megindul a ring felé vezető, széles folyosón. Ekkor már nemcsak pillangókat, hanem egész állatseregletet érzek a gyomromban. Elnyújtott, mély lélegzetet veszek, engedek egy kis időt, hogy magamhoz térjek, majd lassan kiballagok a nézőtérre, és elfoglalom a helyemet. A zaj fülsiketítő. Pete ma reggel mesélte, hogy Remy szurkolói ki vannak bukva, mert nem ő vezet a bajnokságban.

A mai meccsre pillanatok alatt elkapkodták a jegyeket. Mától kezdik összeereszteni a bent maradt tizenhat versenyzőt, és Remington ma először harcol Skorpió ellen. Pillanatnyilag Skorpió áll az élen, én meg beledöglök az idegességbe. — Hahó — jelenik meg mögöttem Pete, és finoman megbök. - Pattanj fel oda. Téged fog keresni az emberünk. Valahogy sikerül véghezvinnem a lehetetlent és dühösen grimaszolva nevetek. — Nem fog. Pete kétkedőn húzza fel a szemöldökét. — Akkor küzd a legjobban, ha te is nézed. Ezt még Góré is beismeri. A laboreredményein is látszik, hogy ha veled van, az egekbe szökik a tesztoszteronja. Indíts! Bár mérges vagyok magamra, amiért villámként nyilall végig ereimen a jóleső borzongás, mégis megszaporázom a lépteim a ring felé. Ekkor konferálják be Skorpiót. — Benny, a Fekete Skorrrrpió! Hát ez az az ellenszenves pasas, akild hergelni akarta Remingtont a klubban. Olyan hévvel gyűlölöm őt, hogy máris haragosan bámulok mindenkire, aki éljenzéssel fogadja. Pár lépésre vagyok a helyemtől, és feltett szándékom, hogy ott aztán nyugton maradjak a seggemen - mert ez az este bizony brutális lesz —, amikor Remy erőteljes lábai között átnézve észreveszek egy arcot a ring túlsó oldalán a tömegben. Ovális arc krémszínű bőrrel, mogyoróbarna szemmel. Olyan a szeme árnyalata, mint az enyém. Ezt a szempárt legutóbb Nora arcán láttam. A huszonegy éves húgomén. Nora. Nora, aki nemrég még Ausztráliából küldött képeslapot. Nora, akinek természetes, meleg barna haja most vérvörösre van festve. Nora, akinek a bal járomcsontja fölött egy nagy, ronda, fekete skorpiótetoválás éktelenkedik. Nora, aki elveszettnek és betegnek látszik: színtiszta ellentéte annak az élénk lánynak, akit ismertem. Egy pillanatig csak állok a széles közlekedőfolyosó közepén, bámulok rá, és győzködöm magam újra meg újra: kizárt, hogy ez Nora legyen.

Rosszul néz ki. Nagyon, nagyon rosszul néz ki. Mintha kiszívták volna belőle az életet, amíg más se maradt, mint a művörös haj, a bőr és a csont. Észreveszi, hogy nézem, és ekkor a gyomrom a lábfejembe zuhan, mert most már minden kétséget kizáróan tudom, hogy ő az. Látom a szemén, hogy rám ismer, és a szája elé kapja a kezét. - Nora! - kiáltok fel, aztán gondolkodás nélkül megiramodom felé, félrelökdösve az utamból az embereket, miközben megszólal a harc kezdetét jelző csengő. A nézősereg ordítva drukkol, nekem pedig kétségbeesetten ugrál a szívem a mellkasomban, amikor azt látom, hogy Nora érthetetlen módon sarkon fordul, és a tömegen át tolakodva hirtelen menekülni kezd előlem. Már bele is veszett a tömegbe, a sötétségbe, én meg kétségbeesetten sikítozom utána. - Nora? Várj! Nora! El se hiszem, hogy elszalad. Előlem! El se hiszem, hogy így eltűnt eleven arcáról a fiatalság összes nyoma. A húgom. Akivel egy szobában laktam, amíg saját lakásom nem lett. Akivel együtt néztük meg a Büszkeség és balítélet összes létező változatát. Hirtelen odakap felém az a hústorony, aki az előbb még Nora jobb oldalán állt, és ahogy elhaladnék mellette, félreránt. — Szakadj le róla, baszd meg! — hördül rám. Úgy megbénít a meglepetés és a félelem, hogy minden önvédelmi technika kimegy a fejemből — az ágyékra támadás kivételével. Áthelyezem a súlypontomat és felrántom a térdem. — Eressz el! A fickó összegörnyed, de nem enged el, sőt, csak még görcsösebben szorítja a karomat. - Szállj le a Skorpió tulajdonáról, te kis picsa sziszegi, és azt hiszem, az arcomra fröccsenő nedvesség a nyála lehet. — Nem a tulajdona! Vadul vergődöm, hogy kiszabaduljak, és közben a blúzom ujjával megtörlöm az arcom.

A teremben közben újra felharsan a huhogás és fújozás, miközben a hangszórókból a bemondó hangja ordít: — A győztes: Skorpió! Skoooorrrrrrrpióóóóóó! Remington Tate kiesett ebből a fordulóból! Diszkvalifikálva! Elszabadul a pokol. Valami hirtelen megrántja a karomra szoruló bilincset, és egy könnyed mozdulattal kiszabadít. Aztán hátraránt engem, és két napbarnított, izmos kar szorít egy ismerősen széles, meztelen mellkashoz. Testem minden porcikája ráismer: megkönnyebbülten ernyedek el. Amíg eszembe nem jut Nora. Felnyögök, újult erővel próbálok szabadulni. — Nem, ne! Remy, eressz el, utána kell mennem hajtogatom— Engedj el, Remy, kérlek engedj el! Ő azonban csak egyre szorosabban tart, ahogy a dühös tömeg körénk tódul. — Nem most, kis csillagszóró - mondja a fülemhez hajolva, halk, higgadt hangon. Erre azonnal abbahagyom a vonaglást. Ő fél karral a hóna alá vesz, aztán hatalmas testével buldózerként törve utat, átvezet a nézőseregen. A seregen, amely életemben most először szitkokat ordít a képembe. Karmolásznak, ahogy elhaladunk. — Kurva! Te tehetsz róla, te hülye kurva! Elkerekedik a szemem a rettenettől, ahogy ennyi gyilkos tekintetet látok Remington szurkolói arcán. Annyira meg vagyok döbbenve, hogy csak összehúzom magam a karja védelmében, és egyetlen panaszszó nélkül hagyom, hogy kivezessen. Pete, Riley és Góré kint a kocsiban vár. — A kurva szentségit! — kezdi Góré abban a pillanatban, hogy az ajtó becsapódik utánunk, és a limuzin útnak indul. — Visszaestél a harmadik helyre. Harmadikra. Lehet, hogy a negyedikre - tájékoztatja Pete csüggedt hangon, miközben a kezébe nyomja a trikót és a tréningnadrágot, amit meccs után szokott felvenni. — Pedig simán győzhettél volna, Rem. Annyira kurva jól ment az edzés, hogy feltörölhetted volna a seggével a padlót. — Megoldom, Góré, csigavér. Remington kapkodva felhúzza a bokszolósortja fölé a szabadidőruhát, aztán rögtön magához szorít, mintha

attól tartana, hogy kivetem magam a kocsiból. A kezével simogatja összekarmolt karomat, miközben szembenéz a három dühös férfival. Én viszont annyira ideges vagyok, hogy kitekergek a karjából és az ablak mellé csusszanok, onnan bámulom a klubból kiözönlő embereket, hátha meglátom Nora arcát. 180 Nem elég, hogy ki vagyok akadva magamra, amiért totál elbaltáztam Remy meccsét, a tetejébe még itt ez az eszméletlen lelkifurdalás a húgom miatt. Hogy bírtam nem észrevenni, hogy a tesóm bajban van? Hogy vehettem be ezt a rizsát, amit egy egész éve lök nekünk a képeslapjaival? — Évek óta nem álltál ilyen szarul, öregem, egyszerűen nem koncentrálsz! — Mondom, baszd meg, hogy megoldom! Nem fogom elcseszni, Pete. — Azt hiszem, jobb lesz, ha a következő bunyó alatt Brooke a hotelben marad - dörmög Riley. Remington nevetése maróan gúnyos. — Brooke velem marad - förmed Riley-ra. — Rem... - próbálja csitítani Pete. Amikor a szállodába érünk, mindnyájan egy liftbe szállunk. Az emeletkijelző mintha lassabban számolna, mint valaha, annyira türelmetlen vagyok. Nem tudom, mit tehetek Nora ügyében, de tudom, hogy valamit muszáj tennem. Végül nyílik az emeletemen az ajtó. Kiszállás közben hallom, hogy Pete mond valamit Remingtonnak, Remy válasza pedig mérgesen csattan közvetlen mögülem. — Pete, ezt majd később megdumáljuk. Először higgadjatok le mind a hárman. — Gyere vissza, Rem, beszélnünk kell veled! — Beszéljetek a fallal! Kétségbeesetten próbálok szabadulni, berohanok a lakosztályomba, de újra meghallom Remy hangját a hátam mögül. — Jól vagy? Becsukja ránk az ajtót, és a látványtól, ahogy itt áll abban a szexi cuccban, amit meccs után szokott viselni, az alacsony derekú melegítőnadrágban és az izmos testére simuló puha trikóban, a kócos tüskékben meredező fekete hajával, a gyönyörű, barna arcán szorongó aggodalommal, meglódul a szívem, és legszí-

vesebben odafutnék hozzá, hogy újra magam körül érezhessem a karját. Kétségbeesetten kívánom most, hogy átöleljen, mert az agyam az események hatására szédülve tántorog mindenfelé. De tudom, hogy kapásból meg sem érdemiem annak a karnak az ölelését. Nyilvánvaló, hogy miattam bukta el a meccset, és ha nem lett volna elég, hogy az utóbbi időben siralmasan silánynak és hozzá méltatlannak éreztem magam, most még azzal is együtt kell élnem, hogy miattam esett vissza a harmadik vagy negyedik helyre. Szent isten! Olyan erősnek, energikusnak látom, ahogy itt áll előttem csupa izzadtan, és a karján szíjként futó erekben lüktetve áramlik erős, egészséges vére. Őrülten szeretném, ha azt mondaná, nem lesz semmi baja a húgomnak. De hát nem is ismeri a húgomat, és miután miattam diszkvalifikálták, ő az, akihez a legkevésbé kéne fordulnom támaszért. Sóhajtok egy hosszút, aztán remegő kézzel az ajtóra mutatok a válla mellett. — Menj, Remy, beszélj velük. Többször észrevettem már, hogy a hangja néha nyersebb, ha hozzám szól, mint ha bárki máshoz, most azonban a szokásosnál is keményebb, rekedtebb hangon szólal meg. — Előbb veled akarok beszélni. Állva marad, de egyikünk se szól semmit. Vadul gondolkodom, milyen szavakkal kérhetnék bocsánatot, amiért elcsesztem a meccsét, bár ugyanakkor nem szívesen vállalom a felelősséget, hiszen nem én kértem, hogy jöjjön utánam! Nyugtalanul járkálni kezd, eltávolodik az ajtótól, fél keze minden ujjával belesimít a hajába, le a tarkójáig. Aztán sóhajtva leengedi. — Brooke, az nem megy, hogy egyszerre harcoljak és rád is vigyázzak. — De Remy, megoldottam volna - kötöm az ebet a karóhoz. — Egy nagy lófaszt oldottad volna meg! A hangnemétől meglepetten hőkölök hátra, nem tudom nem észrevenni, hogy a keze ökölbe szorult a csípője mellett, és hirtelen széles mellel, ijesztően kihívó testtartással áll velem szemben.

Feje körül mintha felhőként lebegne a düh, de ezzel legfeljebb annyit ér el, hogy az én dühöm is fellobban. Rögtön védekezésbe csapok át. — Most miért néz rám mindenki úgy, mintha én tehetnék róla? Neked Skorpió ellen kellett volna küzdeni. Vadul összevonja a szemöldökét. — Neked meg a kibaszott helyeden kellett volna ülni az első rohadt sorban bal felé! — Mit számít az? Évekig harcoltál úgy, hogy nem voltam ott a nézők között. Mi a francot számít, hogy hol vagyok? Hirtelen annyira nem Noráról szól már ez az egész perpatvar, hogy azt se tudom, miért vagyok tulajdonképpen mérges, de úgy szakad ki a mellemből az egész, mintha seb szakadna fel. — Még az alkalmi szeretőd se vagyok,Remington! Az alkalmazottad vagyok. Alig két hónap, és már az se leszek. Semmi sem leszek neked. Semmi. Az arca hirtelen végtelenül elkínzottá, megbántottá válik. Úgy szorítja az öklét, hogy kifehérednek a bütykei. — Ki volt az a lány, aki után futottál? - faggat, és az arca a gyötrődés maszkja is lehetne. — A húgom - suttogok erőtlenül, és hirtelen rühellem a saját gyengeségemet és az iménti kifakadásomat. — Mit csinál a húgod Skorpió sleppjével? — Lehet, hogy ő is épp ezt kérdezi rólam – válaszolok keserűen nevetve. Ő is csatlakozik, de el kell ismernem, az ő nevetése mérhetetlenül keserűbb az enyémnél. — Engem ne vegyél egy kalap alá egy ilyen elbaszott alakkal. Lehet, hogy én is elbaszott alak vagyok, de az a pasi szüzeket reggelizik, és kiköpi a csontjaikat, mint a bagoly. Ettől csak nő a nyugtalanságom. Járkálni kezdek, és közben Nora arca lebeg előttem szomorúan és élettelenül. Forog a gyomrom, ha rá gondolok, hogy mije lehet ő annak a beteg fazonnak. — Istenem! Nora olyan szerencsétlenül és iszonyúan nézett ki. Hallgatunk, aztán hallom, hogy kattan az ajtógomb zárja. Amikor Remy megszólal, hangja másként cseng, mélyen és zaklatottan, mintha valami nagy erejű érzés érintette volna meg.

— Nem semmi vagy. Nekem te nem semmi vagy. Azzal beteszi maga után az ajtót, és ahogy elérnek a szavai, egyszerre belém markol a fájdalom. Annyira meg vagyok indulva, hogy most legszívesebben könyörögnék,hogy jöjjön vissza és szorítson magához. Nem is. Könyörögnék, hogy jöjjön vissza és szeretkezzen velem. Mégsem teszem, csak bámulok arra a helyre, ahol az előbb még ő állt itt a nappaliban, ebben a luxuslakosztályban, amelyet a csapata két női tagja számára bérelt. Annyira feldúlt vagyok, hogy eltart egy pillanatig, amíg megértem, mit jelentettek a szavai. És nagyon is lehetséges, hogy az következik belőlük, hogy Remy most a Pete-tel és Riley-val beszélgetés helyett elindul megkeresni a pasast, aki szerinte magánál tartja a húgomat. A gondolat akcióra sarkall. Kiviharzok a szobából, és rohanok bekopogni az övébe. — Hol van? - kérem számon az első alaktól, aki ajtót nyit. — Épp tőled akartuk ugyanezt kérdezni — felel Riley zord arccal. — Akkor most belekeveredik valami bunyóba? - kérdezem riadtan. — Ide figyelj, Brooke, mi személy szerint remek csajnak tartunk téged, de ezt a pasit jobban felcukkolod, mint... — Ne most, Riley! Azt hiszem, elment megkeresni Skorpiót. Ő hol lehet? — Azt a kurva! Alig vagyunk túl az egyik zűrön, már indul is, hogy másikat kavarjon. Az isten bassza meg! Nincs idő megvárni, amíg kitervelnek valamit. Inkább futok a lifthez, meg Remy után, arra gondolva, micsoda hülye voltam, hogy belekevertem őt a húgom problémájába. Evidens, hogy Skorpió meg Remington régóta ellenségek, és a legkevésbé sem hiányzik, hogy én szolgáltassak indokot Remynek egy ringen kívüli balhéra. Muszáj lesz, hogy valami módon én magam mentsem ki Norát annak a gusztustalan rovarnak az ollói közül. Odakint a szálloda előtt oltári nagy tömeg verődött össze, fotósok is vannak közöttük. Ahogy kilépek az üveg forgóajtón, mindenfelől vakuk villannak rám.

— Ő az! Ő miatta diszkvalifikálták ma este! Észreveszem, hogy valami repül felém. Lekapom a fejem, de késő. Valami keményen csattan a fejemen, aztán a hasamat találja el valami egy hangos reccsenéssel. Kénes szagot érzek. Záptojás? Szuper. Egyszerűen remek. Lebukom egy másik, felém szálló tojás elől, a kezemmel védem a fejem, és a csődületnek hátat mutatva visszasietek az ajtónállóhoz. — Az izmos fickó, akivel nemrég jöttem be a szállodába! Merre ment? A fiatal ajtónálló úgy bámul, hogy szinte az egész arca egy hatalmas szemmé válik. A hátam mögött néz valamit. — Kábé tíz lépés múlva itt lesz a háta mögött — mondja. Ahogy megpördülök, újabb tojás csattan a vállamnak. Remy bosszúálló angyalként, dühödten lángoló szemmel vágtat felém. Hallom, hogy a rajongói kurvának meg picsának neveznek. Ő gyorsan oldalra fordulva a hátával fog fel egy újabb nekem szánt záptojást. Aztán megragad, és úgy vesz az ölébe, mintha semmi súlyom se lenne, majd hátrafordulva erős, haragos, parancsoló hangon felkiált: — Ennek a nőnek köszönhető, hogy még harcolok! A tömeg egyszerre elhallgat, Remington pedig kemény, dühös hangon így folytatja: — Amikor legközelebb a kibaszott ringbe szállok, győzni fogok a kedvéért. És azt akarom, hogy ti, akik ma bántottátok őt, mind hozzatok neki egy piros rózsát, és mondjátok, hogy én küldöm! Abban a pillanatban megszűnik a csönd. Sikoltozás támad. Hurrázás. Taps. És azt hiszem, a legnagyobb lármát a szívem csapja, amely mint valami szárnyas lény megtébolyodva verdes a bordáim mögött, és képtelen elhinni, amit hallott. Remy visszavisz a szállodába, átcipel az előcsarnokon, szögletes válla és karja a testem fölé hajlik, mintha óvna valamitől. Amikor a lift hívógombját nyomja, hirtelen muszáj elnevetnem magam, annyira betesz ez az egész este. Idegesen nevetek, de akkor is nevetek.

— És még azt mondják, Justin Bieber rajongói őrültek - nyögöm ki levegőért kapkodva. Érdes hangon szólal meg, miközben a tojáshéjakat söpri le a felsőmről. — Bocsánatot kérek a nevükben. Ma csalódást okoztam nekik. A nevetésem elhalkul, amikor megérzem, hogy a fejem tetején szabadon álló hajszálaimat az ő kapkodó, dühös lélegzése rezegted. Meleg levegő, tele az ő szagával — teljesen tönkretesz. Mint bármi más, ami vele kapcsolatos. Erőt veszek magamon, nehogy remegni kezdjek a karjában. Kezemet ráfonom kemény, széles nyakára, és hálát adok magamban, amikor a liftre váró másik pár úgy dönt, inkább nem száll be velünk. Csak bámulnak, mintha szexőrült, részeg nagykamaszok volnánk. Akkor sem akarom, hogy máris letegyen. Én már csak ilyen önző, követelőző vagyok. És azt hiszem, az egészre az teszi fel a koronát, amikor Remy - fél kézzel engem szorítva a melléhez, a másikkal meg az ajtót tartva gyilkos arccal rájuk dörren, mintha ők lettek volna a tojásdobálók. — Jönnek? És akkor mindketten hátrahőkölnek, és rávágják, hogy nem. Ketten vagyunk a liftben, és muszáj belefúrnom az orromat a nyakába. — Köszönöm. Még jobban magához szorít, és én biztonságban érzem magam így. Azt hiszem, itt szeretnék tanyát verni. Azt hiszem, ha ismertem volna ezt a férfit akkor, amikor tönkrement a térdem, és ha ő akkor így tartott volna, oda se figyeltem volna a térdemre. Csak arra, hogy a karja engem ölel. Amikor bedugja a kulcskártyát az olvasóba, és becipel a tetőtéri apartmanba, Pete és Riley még mindig odabent van. — Mi a fasz folyik itt, Rem? — esik neki Pete. — Most kopjatok le, fiúk - tárja ki előttük az ajtót Rem, miközben még mindig az ölében tart fél kézzel. — Azt csinálok, amit akarok, halljátok? csattan fel. Mindketten rám merednek egy pillanatig, és ugyanolyan meglepettnek tűnnek, mint én.

— Hallottuk, Rem - mondja Riley beletörődően, amikor kicsoszog Pete nyomában. — Akkor kurva jól jegyezzétek meg. Bevágja mögöttük az ajtót, aztán be is reteszeli, hogy senki se jöhessen be a lakosztályba, még az se, akinek kulcsa van. Utána bevisz a nagy háló fürdőszobájába. Bevallom, még mindig nem szeretném elengedni. Amikor szorosabbra kulcsolom a tarkóján az ujjaimat, veszi az adást, és tovább tart fél karral, miközben a másik kezével a zuhanyt próbálja megnyitni. A víz folyni kezd, ő meg lerúgja a cipőjét, lehúzza az enyémet, aztán még mindig az ölében tartva, belép a zuhanyfülkébe. — Lemossuk rólad ezt a szart - simítja végig nedves hajamat a nagy kezével, én meg lassanként lecsuszszanok róla és talpra állok. Elképesztő érzés, ahogy zuhog rám a víz. Remy lehámozza a ruhámat, áthúzza a fejemen, és érzem, ahogy szappanos keze dörzsöli az egész testemet, még a fehérneműmet is. Az ajkamba harapva igyekszem nem figyelni az érintésére, de hiába, átszivárog a gátjaimon. Nem bírok mást érezni, mást tudni, másra gondolni. Már nem érdekel, hogy Pete és Riley utál, nem érdekel, hogy elbaszom Remy bajnokságát. Hogy a rajongói gyűlölnek. Hogy a húgom nem akar látni. Hogy hiányzik Mel. Hogy nem futhatok többé. Hogy hamarosan állásom se lesz. Most csak ez a férfi létezik. A testem tökéletes mozdulatlanságban áll, és én csak várom lélegzetviszszafojtva, hogy most mit fog csinálni. Hogy hová csusszan a keze a következő pillanatban. Hogy testem melyik részén érzem majd forró bőrömön a nedves ujját. Ő módszeresen végigsimogat, és bár engem teljesen felizgat az érintése, úgy tűnik, mintha rá semmiféle hatással nem lenne. Felemeli a karomat, leszappanozza a hónaljamat, a lábam közét, a nyakamat, aztán lekapja a trikóját, és gyorsan magát is ledörgöli. Erőteljes válla duzzad, a szememet a mellbimbói látványa hergeli.

— El se hiszem, hogy kurvának neveztek a rajongóid - jegyzem meg, és igyekszem nem gondolni arra, hogy itt állok a zuhany alatt szinte meztelenül. —s rajta is csak a tréningnadrág van, a felsőteste teljesen meztelen, törzsének minden izma nedvesen csillog. Sietve besamponozza a haját is. — Túléled. — Muszáj? — Ja, muszáj. Megint sampont nyom a kezére, és az én fejemet is bedörzsöli vele. A figyelme, amely után úgy epedezem, most egyedül rám és a hajamra irányul. — Gyűlölnek engem - hápogok. — Mostantól el se mehetek a meccseidre, mert attól félek majd, hogy meglincselnek. Megmarkolja a zuhanyfejet, és egyenesen a fejemre irányítja. Lehunyt szemmel hagyom, hadd csússzanak le az arcomon a szappanbuborékok. Amikor végül kinyitom a szemem, ő egyenesen rám néz. Vízpatakocskák akadnak meg a szempillái között és csordogálnak lefelé szögletes állán, miközben félresimít egy nedves hajtincset a homlokomról. Érzem, hogy felgyorsul a pulzusom. A szeme ragyogó kék, és most, hogy egyre csak engem néz, ezerszer fényesebbnek látszik, mint általában. Ő is csuromvizes, mint én, és hirtelen a keze közé fogja az arcomat és mélyen rám néz. Lihegve veszi a levegőt. A tekintete végigsuhan az orromon, le a szájamra. Megsimogatja az ajkamat ujja vastag, tompa, érdes hegyével. És azt a simogatást lényem minden részecskéje érzékeli. — Olyan nem fordulhat elő — mondja furcsa, forró hangon suttogva. A lábaimon végigkúszik a gyengeség. Akaratom minden cseppjét össze kell szednem. Soha nem sóvárogtam még senki pillantása után úgy, mint most az övére. Soha nem kellett annyira senki érintése, mint most az övé. Soha nem akartam semmit olyan fájdalmas erővel, mint őt. Amikor megszólalok, a torkom is sajog. — Nem lett volna szabad... azt mondanod rólam, Remy. Most azt hiszik majd, hogy te meg én... hogy te meg én.. Megrázom a fejem, és közben érzem, hogy ujjaim a

csordogáló víz alatt bizseregni kezdenek a vágytól, hogy megérintsék nedvesen felmeredő haját. — Hogy az enyém vagy? Amikor az ajkáról hallom, hogy „enyém”, és közben a szemembe néz az a feszülten figyelő kék szempár, a gyomrom megrándul a kielégítetlen vágy fájdalmától. Felnevetek. — Mi olyan vicces? — kérdezi, miközben kilöki a fülke üvegajtaját. Törülközőt teker a derekára, könnyedén a padlóra csúsztatja az átázott tréningnadrágot, aztán a trikóját is ledobja. Visszajön, bebugyolál egy nagy törülközőbe és az ágyhoz cipel. Lefektet a közepére, majd megszólal, és a hangjában nevetés bujkál, bár a szemöldökét aggodalmasan ráncolja. — Vicces a gondolat, hogy az enyém legyél? Benyúl a törülközőm alá, lehúzza rólam a bugyit, aztán a melltartót is, majd végigtörölget a törülközővel, előbb a hajamat, aztán a testemet. — Furának találod az ötletet, hogy az enyém legyél? - ismétli, de kék szeme már nem csillog. A törülközőt a mellemre teríti, megszárogat, és még mindig az arcomat figyeli. — Furának, Brooke? — vallat, feszülten a szemembe nézve. — Nem! A válaszom csak egy nyögés, mert minden idegvégződésembe belenyilall a vágy. Amikor a lábam között kezd törölgetni, megemelkedik a csípőm, és hiába küzdök ellene, totálisan be vagyok indulva. Végighúzza a törülközőt a lábszáraimon, és amikor végre lehajtja a fejét, megnyalom az ajkamat, és a csontjaim is elolvadnak a színtiszta, vörösen izzó akarástól. A rossz térdemet mintha egészen mániákus figyelemmel törölgetné. Szinte szeretetteljes a törülköző érintése a sebhelyemen. Tehetetlenül figyelem, hogyan dolgozik, és a törülköző nyomán perzselő láz támad. Az egyik apró, barna mellbimbója csúcsán egy vízcsepp remeg, és minden akaraterőmet össze kell szednem, hogy ellenálljak a mélyről fakadó, lélekrengető vágynak, hogy odahajoljak és beszippantsam a szájammal. Nem a vízcseppet. A mellbimbóját. Dörömbölő szívvel nyújtom ki reszkető kezemet, hogy

megérintsem a feje tetejét. — Te már voltál valakié? — kérdezem, a hálószoba csendjében puhán suttogva. Felemeli hozzám a fejét, és olyan durván akarom őt, hogy ágy érzem, elhamvadok belülről, mintha a lelkemet már a magáévá is tette volna, és most az égne a vágy- tól, hogy a testemet is a magáévá tegye. Arca az erős érzelmektől megfeszül, és van valami vadság a szemében, az érintésében, ahogy kinyújtja hatalmas kezét, és a tenyerébe veszi az arcomat. — Nem. És te? A tenyere bőrkeményedései súrolják a bőröm, és önkéntelenül is közelebb törleszkedem hozzájuk. — Még sohasem akartam. — Én sem. Bensőséges a pillanat. Kimondatlan dolgoktól terhes. A közöttünk szikrázó nevenincs dolog elektromossággal tölti meg. Belőle belém és belőlem belé árad. Úgy húzza végig a hüvelykujját az állkapcsomon, mintha az agyába akarná vésni. Az ujjától egyenesen a testem közepéig árad a forróság, ahogy tovább simogatja az ujjamat, és szüntelenül engem figyel azokkal a lélegzetelállítóan, szívszaggatóan szép, kék szemekkel, mintha bűvölet alatt állna. A hangja bársonyként simogatja a bőrömet. — Amíg meg nem láttam egy aranyos lányt Seattleben, nagy aranyszemekkel és rózsaszín, telt ajkakkal... és arra gondoltam, talán ő meg tudna érteni... Váratlan szavaitól hullámzik a mellkasom, és amikor közelebb hajtja a fejét, a tekintetével szinte engedélyért könyörögve, az érzékeim kis híján felmondják a szolgálatot, úgy betölti az orromat a szappan, a sampon és a víz illata. Végiglüktet rajtam a sajgó vágy, hogy megérintsen, de ő nem hozzám nyúl, hanem kiteríti a törülközőt, majd gyengéden betakargat vele. A hangja felindultságtól nyers. — Annyi mindent szeretnék mondani, Brooke, de egyszerűen nem találok szavakat, hogy elmondhassam neked.

A homlokomnak támasztja a homlokát, és mély levegőt vesz. Miközben belélegez engem, az orrát végighúzza az orromon. — Nem bírok mihez kezdeni veled - folytatja, aztán a szájamra szorítja a száját. Egy pillanatig. Aztán lihegve elhúzódik, és súlyos pillái alól néz rám félig hunyt szemmel. — Ezer különböző dalt szeretnék mutatni neked, hogy valami fogalmad legyen.. hogy mit érzek idebenn... Miközben hüvelykujját végighúzza az állkapcsomon, majd a fülem peremén, véremben szanaszét lövell a nyers akarás, az idegeimbe, még a csontjaimba is. Remegések futnak át a testemen, amikor mutatóujjával a felsőajkamat simítja. Aztán az alsót kezdi simogatni, mire felnyö- szörgök. Fájnak gyönggyé zsugorodott mellbimbóim, fáj a nedvedző szemérmem, fáj a szívem. Arcomat a két tenyere közé fogja, a fejét oldalra dönti, lágyan a szájához vonja az ajkamat, nyelvemet a szájába szívja és erősen szopogatja. Én nyögök, és körömmel kapaszkodom a vállába, hogy magamhoz bilincseljem. — Miért nem teszel magadévá, Remington? Ő is felnyög, és közelebb húz. — Mert annyira akarlak. Nyelve vadul az enyémnek feszül, idegvégződéseimben mindenütt új érzetek szikráznak, ahogy hozzám préseli a testét, a bőre forró és nedves, a törülközőm a derekamra csúszik, és a mellem a rekeszizmához lapul. Ahogy még közelebb húz és folytatja ajkaival az érzéki ostromot, belenyögök a szájába. — De én annyira akarlak, és nem esem teherbe kérlelem. - És tudom, hogy tiszta vagy, mert állandóan vizsgálnak, és én... Megremegek, ahogy a mellizmai keményre összeszorult, feszülő mellbimbóm hegyéhez dörgölőznek. Csípőm ösztönösen megemelkedik, és csak a nőstény marad belőlem. Aki a hímjét keresi. A keménységét. Az érintését. Nem bírok lélegezni, nem bírok gondolkodni, őt akarom. Mindenestől. Ebben a pillanatban nem orgazmus kell nekem. Ami kell, amire szükségem van, az ennél sokkal több. A kapcsolat. A felvillanyozó közösség ezzel az emberrel, aki úgy vonz engem, mint senki más. Hiányzik az érintése, a csókja.

Nem bánom, ha csak egy picit ad abból, amit adhatna, mert éhezem rá, és soha nem volt még ilyen éhes a testem. — Akarom, hogy megint ágyba bújj velem. Csókolni és ölelni akarlak - morog. — Én ezt nem bírom tovább. Kérlek, csak szeretkezz velem - könyörgök. Ahogy éhesen falja a szájamat, hozzászorítom magam, és addig helyezkedem, amíg az egyik lába a két combom közé kerül. Ő az ajkamat rágcsálja, harapdálja, keze a hajamba markol. Kétségbeesett vágyamban végigkarmolom a karját, miközben az ágyékomat kemény combjához dörgölöm. Az érzékeim majd szétrobbannak. Nyöszörgök,érzem a válla kirobbanásra kész feszültségét, a mellkasa sima bársonyosságát, miközben felfal engem, és ahogy a puncim a combja sziklakemény négyfejű izmához dörzsölődik, abban a pillanatban kirobbanok. A testem irányíthatatlanul rázkódik, és érzem, hogy Remy megmerevedik a rándulásaim megdöbbentő erejétől. Tenyerét gyorsan a hátamra teszi, magához von, és a lábát a combjaim között feljebb emelve a csiklómba dörzsöli a combizmát, miközben falánk szája minden sóhajomat magába nyeli. Amikor túl vagyok rajta, hátrasimítja a hajamat, és egészen bensőségesen néz rám. A hangja is bensőséges, és lágy a gyengédségtől. — Ez tényleg olyan jó volt, amilyennek látszott? Ujjai leheletfinom érintéssel suhannak végig az arcomon, nekem pedig még mindig nincs annyi szufla a tüdőmben, hogy ráordítsak. Utálom! Úgy érzem, mindenemet nekiadtam és semmit sem kaptam vissza, hiába én voltam az, aki elélvezett. Dühösen visszaigazítom magamra a törülközőt, aztán körülnézek, mert inkább lássak bármit, mint az ő idegesítő, gyönyörű, szexi arcát. — Biztosítalak, hogy ez nem fordul elő többször — suttogok teljesen és végtelenül megszégyenülve. A fülembe csókol és reszelős hangon szól. — Majd teszek róla, hogy igenis előforduljon. — Arra ne számíts. Ha azt akartam volna, hogy egyedül legyen orgazmusom, tudtam volna gondoskodni magamról úgy, hogy senki előtt nem csinálok műsort -

vágom a fejéhez, majd a törülközőt a mellemhez szorítva lelülök. — Van kölcsön egy kurva trikód? Ajka lassan felhúzódik azzal a gödröcskés, hetyke mosollyal, és gyanítom, titkon élvezi, hogy az ő ruháját akarom felvenni. A gardrób felé indul, én meg kicsapongónak és könnyűvérűnek érzem magam, amíg várok rá. Gyönyörű törzse még mindig nedves egy kicsit, és nem bírom nem csodálni, hogyan feszül keskeny csípőjére a törülköző. A teste maga a tökély. A seggére mintha nem hatna a gravitáció, olyan feszes, gömbölyű és izmos. Ahányszor meglátom — akármilyen ruhában —, úgy csorog a nyálam, hogy egy kisebbfajta óceán kitelne belőle. Látni akarom őt meztelenül, érinteni akarom, és utálom magam, amiért ma éjjel sem bírok majd aludni a kínzó vágytól, hogy magamban érezzem őt. Merhetek egyáltalán itt aludni? Ha olyat akarok, amit ő nem áll készen megadni nekem? Nem, ma este nem bújok vele ágyba, nem kell a tinédzsernek való smárolás, az etyepetye, amely visszafordul a cél előtt... Nem. Egy nagy frászt! Azt akarom, hogy szeretkezzen velem. Kell. Nekem. Hogy ő... Rohadjon meg! Utálom, hogy képes visszafogni magát, miközben én totál kivetkőzöm magamból miatta. A kezembe nyom egy fekete trikót, amit már láttam rajta régebben: az első repüléskor Atlantába. — Ez jó lesz? - kérdezi azzal a mély, mindentudó kék szemével méregetve. Belebújok, érzem, ahogy az anyag végigcsusszan a bőrömön, és a tapintásától kis bizsergések ébrednek a testem minden részén. Ő csak áll az ágy lábánál, és engem fürkész. Bizalmas szemmel, amely látott engem meztelenül, és amelytől olyan mély fájdalom támad a pinámban, hogy vonaglani szeretnék. — Gyere, együnk valamit — szólal meg, én pedig követem őt az előtérbe. Egy cseppet sem könnyebbültem meg, még a tőle kapott fantasztikus orgazmus után sem. — Lássuk, mit készített neked Diane.

Belenézünk az elnöki lakosztály konyhájában a melegen tartó tárolóba. Amikor leveszi egy tálcáról a fedőt, odamosolygok felé. — Tojás. Biztos akció volt ma. Ahogy a szájamra néz, megint megjelennek azok az egyszerre kisfiús és szexi gödröcskék. Ott is maradnak az arcán. Szerintem fel se fogja, mennyire szívdöglesztő, amikor így néz rám. Szó nélkül kivesz két villát egy fiókból, aztán hozzám lép. — Egyél te is. — Na nem. Nekem mára elég a tojásból. Jó étvágyat! Erre leteszi a villákat, és utánam jön az ajtó felé, megfogja a csuklómat, hogy megállítson. — Maradj. A hirtelen kéréstől újra végigárad bennem a forróság, de amitől majdnem szétszakadok, az a szeme kék izzása. — Majd akkor maradok - mondom lágy, de határozott hangon —, ha szeretkezel velem. Farkasszemet nézünk, aztán felsóhajt és tartja nekem az ajtót. Közben úgy áll, hogy hozzá kell érnem kifelé menet. Éget az a súrlódó érintés. Egész úton a szobámig engem néz, a szeme szinte perzsel. Éjjel ébren fekszem egy másik elnöki lakosztály másik fő hálószobájában - Diane a kisebbikben alszik, és még mindig lángol a testem. Fekszem az ágyban, az ajtó nyitva, a fülem éberen figyel minden neszre, hátha Remynek is van kulcsa ehhez a lakosz-tályhoz, és eljön értem. A trikója bő az én sokkal vékonyabb testemen, és az ő szagát érzem rajta. Lágyan simul a bőrömre, és itt vacogok a kívánástól, sóvárgok, hogy bárcsak megtörne az akarata, bárcsak eljönne értem, és azt mondaná, készen áll rám. Én annyira készen állok rá! Csak gyere és szeretkezz velem - mondogatom magamban tehetetlenül. Hajnali kettőkor még mindig nem jön, és én még mindig ébren vagyok. Fel nem foghatom, hogy képes így visszafogni magát egy férfi, amikor igazán akar egy nőt. Remy a legerősebb férfi, akit valaha ismertem, óriási az önfegyelme, de akkor is csak bámulom az ajtót, és az érintésére gondolok, meg arra, ahogy elélveztem tőle, és azt hiszem, nem is lenne képes távol maradni, ha

úgy akarna engem, ahogy én őt. Ügy fáj az ágyékom, mint még soha. Úgy duzzad, amikor visszaemlékszem a nyelve erős mozdulataira, meg ahogy a combja hozzám dörgölőzött. Az éhségem nemhogy alább nem hagyott, hanem lehetetlen módon megháromszorozódott, és már úgy érzem, megveszek. Olthatatlan szomjat gyújtott bennem, és nem kielégültnek érzem magam, hanem üresnek és idegesnek. Ma éjjel egész lényem csakis arra az ajtóra figyel. Vajon az irántam való érzéseinek ereje legalább távolról is megközelíti az én érzéseimét? Van bennem egy pimasz kis énecske - a lány, aki elszakította a térde keresztszalagját, a lány, aki lecsúszott az álmáról, a lány, aki nem hisz benne, hogy még elérhet valami igazán csodálatosat aki most azt kérdezi, vajon akar-e engem egyáltalán Remy. Vagy csak játszani akar velem. Aztán meg az jut eszembe, vajon Norát is ilyesfajta érzések kergették-e bajba.

AUSTIN Austinban egy hat hálószobás házban lakunk, amelyhez egy gyönyörű, régimódi, vörösre festett pajtaépület is tartozik. Ezt használja Remington edzőteremnek, és ma egész nap traktorkerekekkel gurigázott, és a kinti lépcsőkön rohangászott, a két vállán egy-egy cementes zsákkal. Meg kötelet mászott, amelyet a pajta tetőgerendáiról lógattak le. Meg körbefutotta a birtokot, velem az ölében. Megint hajt, mint az állat, és hozzá ingerlékeny, mint egy veszett gorilla. Bár az ingerültsége leginkább a csapat többi tagjára irányul, és mintha egyedül én tudnám megnyugtatni, úgyhogy ahányszor csak felidegeli magát valamin — mint legutóbb az „ilyen kurva szar kesztyűvel nem lehet bokszolni" kezdetű rohama után Riley és Góré mindig engem kérlel, hogy nyújtsak vele egy kicsit. Ami engem illet, kész gyötrelem az a rengeteg nyújtás. Végigsimítani a kezemmel az izzadt mellkasán. Austinban forró a július, úgyhogy leveszi a trikóját, és a csupasz bőre érintésétől testem összes sejtje megbolondul, és minden érzékszervem arra emlékezik, amikor meztelenül feküdtem vele az ágyban. Az egy héttel ezelőtti tojásos incidens óta minden éjjel ébren feküdtem az ágyamban az ajtót bámulva. Tudom, hogy magamhoz kéne nyúlnom, hogy egy kicsit megkönnyebbüljek, de ami tőle kell nekem, az már annyival több a szexnél, hogy még nevet sem akarok adni neki. Pedig pontosan tudom, mi az. Amikor idefelé repültünk, zenéket mutogattunk egymásnak, és akaratlanul is izgulva vártam minden egyes számot, amit lejátszott nekem. A magam részéről próbáltam a legkevésbé romantikus dalokat válogatni, és még egy kis titkos kárörömre is futotta, amikor már berzenkedni kezdett a rengeteg női rockzenétől, amit a fülébe adtam. Ő bezzeg ráhibázott a legromantikusabb dalra, amit csak hallottam a felnőtté válásom éveiben. Egy romantikus csajfilm végén szerepelt, amikor a srác a táskamagnójáról játszik zenét a szerelmének. A film a Mondhatsz akármit volt, a szám pedig az In Your Eyes Peter Gabrieltől.

Esküszöm, legszívesebben beleolvadtam volna a pad bőrhuzatába, amikor meghallottam azt a zenét, és az ő komoly, kék szeme nézett mélyen az enyémbe, miközben az énekes azt mondta, meg akarja találni a fényt a szememben... Rohadna. Meg. A közös zuhanyozásunk óta hozzám sem ért. De amiket akkor mondott... ahogyan csókolt... Annyira durván akarom őt, hogy néha legszívesebben fejbe csapnám, aztán bevonszolnám az én kis ősasszonybarlangomba, ahol egyedül csak az én akaratom számít. Aztán adj neki egész éjjel, és minden más le van szarva! Most bent vagyok a házban, és gumiexpandereket szedek elő a bőröndömből, háthajól jönnek majd a délutáni edzés utáni nyújtáshoz. Igazából azt remélem, hogy ha ezeket használjuk, akkor nem muszáj megérintenem a testét, és talán megúszom az újabb, álmatlanul, begerjedve töltött éjszakát. Az ujjaim közül lógó gumiszalaggal kifelé indulok a házból, és meglátom, hogy Pete résnyire nyitva tartja a bejárati ajtót, úgy beszélget valakivel, aki odakint all. Az előszobából a résen át egy ősz hajú férfit és egy idős nőt látok. A nő hirtelen felkiált. — Kislányom! Megengedné, hogy beszéljünk vele? A hangra megtorpanok, hiszen én vagyok az egyetlen a házban, akit kislányomnak lehet nevezni, hacsak váratlanul nőnek nem öltözött valaki - márpedig nem hiszem, hogy Górénak ez lenne a hobbija. Közelebb lépek, mire a magas, karcsú, törékeny nő odafut hozzám. Az arca sápadt, szomorú szeme sötét csokoládébarna. — Nem tudtuk, mi mást tehetnénk. Úgy érezte, magára hagytuk, de hát túl erős volt, és senkinek sem engedelmeskedett, nekem a legkevésbé. Hallgatok, és mialatt az agyam feldolgozza a szavait, csak bámulok rájuk, és Pete háta mögött maradok. — Továbbra is nagyon sajnálom - mondja Pete hivatalos hangon. - De még ha nem lenne annyira elfoglalt, akkor sem tudnám rávenni, hogy találkozzon magukkal. Kérem, higgyék el, hogy rögtön jelentkezem, ha egyszer meggondolja magát.

Aztán a szükségesnél valamivel nagyobb csattanással becsukja az ajtót, és hosszú sóhajjal ereszti ki a visszatartott levegőt. Az agyam végre levonja a következtetést. — Ezek Remy szülei voltak? — kérdezem elképedve, zavartan. Mindjárt rá is jövök, hogy az apja szemének kékje bizony összetéveszthetetlen, és a férfi csontozata fehér haja ellenére rendkívül robusztusnak és egészségesnek tűnt. Pete bólint, aztán idegesen a homlokát dörgöli. — Ja. Ezek az ősei. — Mért nem hajlandó találkozni velük? — Mert a rohadékok elmegyógyintézetbe csukatták tizenhat éves korában, és ott hagyták, amíg elég idős nem lett, hogy a saját felelősségére távozzon. Borzalmas érzés ver gyökeret a gyomromban, és egy pillanatig csak tátogok. — Elmegyógy?... Miért Remy nem dilis - háborgok Pete nyomába sietve a nappalin keresztül. — Ne tőlem kérdezd. Ez az egyik legkiakasztóbb igazságtalanság, amit életemben láttam. - Pete - szólítom meg fájdalmasan összeszoruló mellkassal. — Te vele voltál, amikor eltiltották a profi boksztól? Lépteit le se lassítva nemet int a fejével. — Remynél könnyen túlfeszül a húr. Ha rángatják, elpattan. A riválisa ki akarta ejteni. Belekötött ringen kívül. Ő lépre ment. Kirúgták. Ennyi. — Na de még mindig emiatt dühös? Pete kinyitja a kert és a pajta felé vezető teraszajtót, én meg követem ki a szabadba, kezemmel árnyékolva a szememet a napsütés elől. — Dühös, de nem konkrétan emiatt - felel. — Ö egyedül a harcot ismeri. Ez az egyetlen dolog az életében, ahol rajta múlik minden. Úgy nőtt fel, hogy mindenki elutasította. Gyakorlatilag lehetetlen rávenni a kitárulkozásra. Nekünk se nyílik meg, akik ennyi ideje vele vagyunk. — És honnan tudhatták a szülei, hogy itt vagyunk? Azt hittem, azért béreltünk házat, hogy a sajtó ne találjon meg minket a tojásos incidens után. — Onnan, hogy ez Rem háza - mondja Pete épp akkor, amikor meglátom előttünk a kert végében azt a bájos,

piros pajtát. — Amikor ott hagyta az intézetet, sok pénzt keresett a bunyózással, és akkor vette ezt a házat, mert szerette volna bebizonyítani az öregeinek, hogy viszi valamire... Azok meg továbbra sem kértek belőle. A ház a nyakán maradt, de most már csak akkor használja, ha ebben a városban járunk. Így legalább nem liheg a nyakába a sajtó, mint a szállodákban. Austinban nagyon sok rajongója van. Ezek az értesülések úgy hatnak rám, mintha mindenfelől golyók záporoznának a testemre. Olyan színtiszta, tömény dühöt érzek az ifjú Remy nevében, hogy a hangom is kis híján elmegy. — Hát miféle szülő az, aki így elhagyja a gyerekét, Pete? És akkor meg mi a francért jönnek utána most? — Jó kérdés - sóhajt Pete. Keserűen megcsóválja a fejét, aztán észrevesszük a nyitott oldalú pajtában Remingtont. Egy bokszkörtét öklöz, amit Góré a gerendázatra szerelt. Pete arcára enyhe rémület ül ki, gyorsan megragadja a könyökömet, és közelebb húz magához. — Könyörgök, el ne áruld, hogy tudsz ezekről a dolgokról. Remy épp elég pipa amiatt, hogy ide kellett jönnünk. A szüleitől is tökre felspannolja magát, és az idegei kezdenek szarrá menni. Bólintok, és én is megszorítom a könyökét. — Nem árulom el. Kösz, hogy beavattál. — Figyu, Bé - Idáit ide Riley. — Nyújthatnál vele egy kicsit, mert nincs a topon. Góré szerint valami csomó van a háta aljában. Bólintok, odamegyek, és ahogy közeledem, nem is annyira látom, mint inkább csak hallom, hogy Remington minden lépésem után egyre gyorsabban csépeli a körtezsákot. Akkor sem áll le, amikor már ott állok mellette, ami őszintén meglep. — Góré nem elégedett a teljesítményeddel, és Riley szerint hasznodra lehetek — mondom. Ahogy elnézem ezt a szikár módon izmos, lenyűgöző lényt, aki a feszült koncentrációtól ráncos homlokkal egyre csak püföli a körtét két pergő öklével, végtelenül csodálom, hogy milyen sokra vitte Remington annak ellenére, hogy fiatal korában mindenki leírta. — Remy? — szólok rá ismét. Most sem felel, csak pozíciót vált és iszonyatgyors tempóban tovább öklözi a szerencsétlen zsákot.

— Megengeded, hogy nyújtsalak egy kicsit? - erőltetem. Megint elfordul egy kicsivel, most telibe fordítja felém a dögös hátát, és csak bokszol, mint az őrült. Hozzá akarok érni - a Pete-tői hallottak után különösen úgyhogy a földre dobom a gumiszalagot, mert most aztán baromira nem akarom, hogy bármi útját állja az érintésünknek. — Válaszolnál, Remy? - kérdezem halkabban, közelebb lépve, fél karral kinyúlva felé. Puff, puff, puff... Megérintem a hátát. Ő megdermed, lehajtja a fejét, hirtelen sarkon fordul, lehúzza a bokszkesztyűjét és félredobja. — Ő tetszik neked? - kérdezi halkan suttogva, majd kinyújtja a karját és bebandázsolt kezével gyengéden megérinti a könyökömet, ahol Pete megfogta. — Szereted, ha hozzád ér? De a szeme, te jó isten! Lyukat perzsel belém. A keze kétszer akkora, mint Pete-é, és a testem máris megbolondul tőle. Visszabámulok a szemébe, gyomromban vadul verdesnek a pillangók, és nem tudom, miféle játékot űzünk itt, de azt akarom, hogy soha ne legyen vége, és azt is akarom, hogy vége legyen. Van valami hihetetlenül állatias abban, ahogy velem viselkedik, és válaszul mélyről fakadó ösztönök élednek fel bennem. — Nincs jogod ahhoz, hogy diktálj nekem - vágom a fejéhez lihegve a dühtől. Ökölbe szorul a keze. — Te adtál nekem jogot, amikor elélveztél a combomon. Az emléktől forrón elvörösödöm. — Akkor se vagyok a tied — vágok vissza. — Talán attól tartasz, túlságosan is nő vagyok? — Kérdeztem valamit, és választ akarok. Szereted, baszd meg, ha más férfiak hozzád érnek? — Nem, te fasztalicska, azt szeretem, ha te érsz hozzám! Maró kifakadásom után a szájamat bámulja, a hüvelykujja belesimul a könyökhajlatomba. — Mennyire szereted, ha hozzád érek? — kérdezi rekedt hangon.

— Jobban, mint akarom - vágom rá, és már megint alig kapok levegőt miatta. — Szereted annyira, hogy ma este megint simogathassalak az ágyban? — kérdezi feszülten. A bőröm bizsereg, a lábam között elképesztő melegség támad. Remy pupillája teljesen kitágul az éhségtől. — Szeretem annyira, hogy szeretkezhess velem. — Nem. Nincs szeretkezés — feszül meg az állkapcsa, és kék szeme elgyötörten mered rám. — Csak érintés. Ágyban. Ma este. Te meg én. Azt akarom, hogy megint elélvezz. Aztán csak néz, az arca merő kérdés. Érzem, hogy a felszín alatt kirobbanni készen fortyog benne a csalódottság. Valami akarja bennem, hogy megvigasztaljam... de nem engedelmeskedhetem annak a valaminek. Annyira durván akarom érinteni őt, hogy egyszerűen fel nem foghatom, hogy képes ellenállni a késztetésnek, hogy magáévá tegyen. Nem bírnék ki még egy éjszakát a karjában, ha nem megyünk végig. — Ide figyelj - húzódom el, megkeményítve a hangom. — Én nem tudom, mire vársz, de nem leszek a játékszered. Újra a karomba markol, közel húz, odahajtja a fejét. — Nem nézlek játéknak. De ezt úgy kell csinálnunk, ahogy nekem megy. Ahogy nekem megy. Arcával a nyakamhoz bújik, belém szimatol, elővillanó nyelve megnyalintja a fülemet. Felnyög, aztán vad mozdulattal felhajtja az állam, hogy a szemembe nézzen. — Miattad megyek lassan. Nem miattam. Félek, hogy kicsuklik alólam a térdem, de nagy nehezen sikerül nemet intenem a fejemmel. — Ennek a dumának szakálla van, és én kezdem unni. Foglalkozzunk inkább a nyújtással. Átmegyek a háta mögé, ő pedig úgy rántja el magát, mintha kést döftem volna belé. — Ne fáradj, baszd meg! Menj, nyújts Pete-tel! Felkapja a törülközőjét, ledörzsöli vele a mellét és a hasát, aztán visszamegy kesztyű nélküli ököllel gyepálni a bokszkörtét.

Én meg a haragtól torz arccal kiviharzok. — Nem én kellek neki - közlöm Riley-val. — Enyhén szólva, kislány - felel ő, az égnek emelve szomorkás cserkészszemét.

KALAND Az Underground ma rezeg az energiától. Már egy órája nem keresem Norát a tömegben, mert valahogy attól tartok, talán azért lapul, mert megijedt tőlem. De akkor is ki fogom ugrasztani a bokorból. Csak azt nem tudom, hogyan. De majd kieszelek valamit. Most inkább hagyom, hogy magával ragadjon a mérkőzések varázsa. Észreveszem, hogy minden versenyzőre feszültebben figyelek, mint valaha - ha másért nem, hát azért, hogy kiismerjem a stratégiájukat arra az esetre, ha döntőbe jutnak, és Remingtonnak szembe kell szállnia velük. Páran iszonyú szemét módon verekednek, és lassanként rádöbbenek, hogy úgy senki nem harcol, mint ő. Remy úgy bokszol, mintha élvezné. Neki buli ott lenni a ringben, és úgy csinálni, mintha ő lenne az oroszlán, az ellenfele meg az egér, és ő csak játszana vele. Néha ugrál körülötte, néha bevonja a közönséget, például lefogja az ellenfelét, aztán elengedi, és rámutat, mintha azt kérdezné, „Akarjátok, hogy szétverjem a pofáját a köcsögnek?" Erre persze a nézők biztatni kezdik, én meg megfeszülök, begerjedek, túlpörgök pusztán attól, hogy nézem őt. Amikor ma este felkonferálták, az austini közönség megvadult: szinte mindenki felpattanva kiabált, én meg reszkető gyomorral néztem, hogyan jön elő a folyosón és mászik be a ringbe. És a terem azóta él a jelenlététől. Most is mindenfelé lengenek a transzparensek, amikor a ma esti harmadik ellenfelét kalapálja. Annyira elgyepálta már a fickót, hogy pár perc, és biztos ennek is vége lesz. Lendületben van. Lekaszál mindent és mindenkit, akit ellene küldenek. Úgy láttam, eddig egyetlen vetélytársa sem vitt be neki egyetlen komoly ütést sem, az arca sértetlen, a védelme töretlen. Valahogy úgy érzem, bizonyítani akar valamit a szülővárosának. Úgy érzem, minden ütésével a szüleinek üzeni, hogy tévedtek. Ettől magamban még lelkesebben szurkolok neki. Annyira ki vagyok akadva ettől a sztoritól, el sem tudom képzelni, milyen lehet Remington bezárva, tehetetlenül és dühösen. Ő erős és pri-mitív férfi, aki pontosan tudja, mit akar, engem pedig dühít a gondolat, hogy valaki bánthatta, amikor

még fiatalabb, sebezhetőbb volt. Szilajul a védelmére szeretnék kelni, arra vágyom, bárcsak korábban is ismerhettem volna - mintha akkor megakadályozhattam volna az egészet. Puffanást hallok, ahogy kiüti az ellenfelét, hallom a rákövetkező ordítozást, és már a szívem is ugrál a bordáim között, ahogy a porondmester megragadja Remy karját és a levegőbe emeli. — A ma esti győztesünk Remingtoooooooon Tate, kedvencük, a SZÖKŐÁR!! Visszafojtott lélegzettel nézem magasba emelt karját,várom, hogy mi következik most. Ami mindig következik ilyenkor. Kék szeme engem kutat. Ahogy a tekintetünk összetalálkozik, a testem megfeszül. Felvillan a mosolya, de ma valami keménység van benne. Vad hévvel harcolt, és ugyanez a hév látszik a mosolyában is, izzó szexualitás, amelyben most ártatlanságnak, játékosságnak nyomát se látom. Birtoklóan egyre csak rám szegezi a tekintetét, miközben erőteljes mellkasa hullámzik szaggatott légzésétől és verejtékpatakok csordogálnak a testén, és ugyanolyan tökéletesen fest, mint akkor először, amikor Seattleben megpillantottam. Jobban akarom őt, mint valaha. Annyira át vagyok nedvesedve, annyira kétségbeesésbe hajszol az, amit miatta érzek, hogy csak bámulok rá, nem viszonzom a mosolyát, csak könyörgök a szememmel, hogy vessen véget annak, ami köztünk zajlik, akármi is legyen az, amitől mintha elektromos ívfények villódznának közöttünk ahányszor csak egymás közelében vagyunk. Kiterítettem elé a lapjaimat, megmondtam neki, hogy akarom, ő meg még mindig olyan elérhetetlen számomra, mint egy üstökös. Kék szeme megcsillan, rám mutat, aztán magára, aztán egy alakra, aki a közlekedőfolyosón az én székem felé tart. Egy nő az, élénkpiros rózsával a kezében. - Remytől — suttogja mosolyogva, az orrom elé tartva a virágot. Újabb rózsa érkezik, egy újabb hang jelenti büszkén: - Remy küldi. - Remingtontól - hullik a kezembe egy harmadik. — A Szökőártól — a negyedik.

— Remytől. A pulzusom valahol a Hold magasságában jár, és ugyanakkor a fenekem mintha kizuhanna alólam. Bámulok, és egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy itt sorakoznak előttem: simán megvan több tucat ember, és mindegyiknél egy szál vörös rózsa, amelyet ő küld. Most meg néz, gödröcskés mosolya mintha azt mondaná, hogy az övé vagyok, és a szívem úgy fáj, hogy legszívesebben kitépném a mellemből és elhajítanám valahová. Nyilván híre ment annak, amit Los Angelesben csinált - talán a Twitteren, vagy mit tudom én. Csak azt tudom, hogy a karom tele van rózsával, és mindet ő küldte. Az a pasi küldte, akd úgy bokszol, mint az őrült, úgy felizgat, mint senki más, és a legszexisebb lény, akit életemben láttam. A pasi, aki szexi zenét játszik le nekem, aki ideadja a trikóját, hogy abban aludjam, aki olyan vadul védelmez, mint egy oroszlán, és aztán nem tesz magáévá, amikor meztelenül remegek a karjában. Hirtelen nem bírom tovább. Rá se nézek útközben, vissza a ház felé. Tekintete a profilomra szegeződik, ennek minden sejtem tudatában van. Tudom, hogy tudni akarja, hálás vagyok-e a rózsákért, de bennem csak fortyog és kavarog minden. Kielégületlen maradt a rengeteg iránta érzett vágy, és átalakult dühvé, amelybe valószínűleg belebetegszem, és meghalok. Reszketek tőle. A vágytól. A fájdalomtól. A vad dühtől. Hogy merészeli? Így kívántatni magát? Felajánlani álmaim melóját, aztán a létem középpontjává válni, amíg kész nem lettem mindent kockára tenni érte. Még a munkámat is. A családomat. A barátaimat. A várost, ahol felnőttem. Hogy merészel tapizni a zuhany alatt, és úgy csókolni, mintha csak engem akarna falni minden étkezés helyett, amíg meg nem hal? Hogy mer a vágyálmaim eleven, hús-vér megtestesülésévé válni, aki csak ingerel és kínoz, amíg bele nem döglök? Előtte olyan rohadt szabadnak és boldognak éreztem magam, mert elkerültem a szerelmi drámákat. Hallgattam Melanie újabb és újabb nyavalygását, és győzködtem: "Csak egy pasi

volt, Mel. Szedd össze magad, és jöhet a következő." Most meg én vagyok padlón egyetlen férfi miatt, és a saját tanácsom szart se ér, mert az én szememben nincs még egy ilyen férfi. Már szabadnak sem érzem magam. Birtokba vettek, csakhogy a férfi, aki ura lett az érzelmeimnek, nem tesz magáévá. Ha nem volnék ilyen dühös és frusztrált, most megrendezném életem legnagyobb önsajnáló buliját az olimpiai válogatásról való kiesésem utáni buli óta. — Eszméletlen voltál, Rem! - jelenti ki Pete a kocsiban, ragyogva az örömtől. — Öregem, micsoda este! — Szép mérkőzés volt, fiam - mondja Góré is, és még soha nem hallottam ilyen vidám hangot ennek a komor embernek a szájából. - Pillanatra sem estél ki a formádból. Szemernyi rést se hagytál nekik. Ma este Brooke-ra is bőven sugárzott a szeretetből, mi, Brooke? Ezután csend támad, én mozdulatlanul ülök a helyemen, és az ablakon ár csak nézem az elsuhanó fényeket, mintha meg se hallottam volna a beszélgetésüket. Egyszerűen nem vagyok hajlandó olvadozni a rózsák miatt, vagy Remyt magasztalni. Igen, a rajongói elhalmoztak rózsákkal, és igen, igazi kibaszott szuperbajnokhoz illően küzdött... és most is összerándul a puncim, ahogy eszembe jutnak ökle lendületes ütései, de most erre sem vagyok hajlandó többet gondolni. — Simán taroltál - mondja Riley is. Feltűnik, hogy Remington nem felel a dicséretükre. A pillantását már perzselő parázsként érzem az arcom oldalán, és tudom, hogy a bensője ugyanúgy háborog, mint az enyém. Nyilván valami más reakciót várt a kis gesztusára. Azt várhatta, hogy majd elolvadok, és azt rebegem, „Jaj, csillagom, hogy te milyen csodálatos vagy!" De nem. Mert utálom, amit velem csinál. Utálom, hogy ennyire akarom őt, utálom, hogy ennyire változó a hangulatom, és legszívesebben kivájnám a szemét, aztán megsiratnám. Szeretném odavágni a halom rózsát az ölébe, és megmondani, hogy bassza meg a rózsáit, mert most már azt sem akarom, hogy engem basszon meg!

Így aztán, miután valaki vízbe teszi nekem a rózsákat a szobám egyik jegesvödrébe, és miután a dühöm gigantikus méretekre burjánzott, kiviharzom a folyosóra és a lakosztályba benyitva Pete-et találom a fő hálószoba előtti nappaliban. — Remington? — szegezem neki a kérdést. — Tusol - mutat a főnöki hálószoba felé. Berontok, bevágom magam mögött az ajtót, bezárom, aztán észreveszem őt szemben, a fürdőszoba ajtajában. Anyaszült meztelen, és csuromvizes, most lépett ki a zuhany alól, a kezében törülköző, és azonnal feláll neki. Elképedve néz rám, és a törülköző a lábához hull. Még soha nem láttam őt így, meztelenül, és most csak még jobban dühbe gurulok, ahogy elnézem a teste tökéletességét, meg a legszebb faszt, amelyet valaha láttam, tökéletesen működésre készen. A vér izzó lávaként áramlik ereimben, ahogy nekirohanok, és öklömmel verni kezdem a mellkasát, amilyen erősen csak bírom, hogy a saját csontjaimat el ne törjem. — Miért nem nyúlsz hozzám? Mért nem fekszel le velem, baszd meg? Túl kövér vagyok? Nem vagyok elég szép? Vagy simán csak élvezed, hogy halálra gyötörsz? Vagy egyszerűen ilyen rohadék vagy? Ha nem tudnád, kefélni akarok veled attól a rohadt naptól kezdve, amikor elmentem a szállodádba, és te inkább állást ajánlottál! Megmarkolja a csuklómat, és dühösen magához ránt, leszorítja a karjaimat. — Miért akartál kefélni velem? Egy kurva kaland kellett? Minek akartál engem? Kibaszott egyéjszakás kalandnak? Minden nőnek kaland vagyok, az istenit, és neked nem az akarok lenni. Neked a kibaszott IGAZI akarok lenni. Felfogtad? Ha megduglak, azt akarom, hogy az enyém legyél. Hogy hozzám tartozz. Azt akarom, hogy nekem add magad.. ne Szökőárnak. — Soha nem leszek a tied, ha nem teszel magadévá. Kefélj meg! Te rohadt dög, hát nem veszed észre, menynyire akarlak? — Nem ismersz - sziszeg összeszorított foggal, és az arca csupa szorongás, miközben a csuklómnál fogva leszorítja a karomat. — Semmit se tudsz rólam. — Akkor mesélj magadról! Azt hiszed, elmegyek, ha elmondod azt, amit nem akarod, hogy tudjak?

— Nem hiszem, tudom - markolja meg az arcomat fél kézzel, és mindkét oldalról megszorítja. A szeme halálosan, kétségbeesetten kék. — Elhagysz majd abban a pillanatban, amikor túl meredek lesz a dolog, és akkor itt maradok semmi nélkül... amikor úgy akarlak téged, mint még soha semmit az életben. Csak rád bírok gondolni, rólad álmodom. Felpörgök és lepukkanok, és már csak körülötted forog az egész, már nem is rólam szól. Nem bírok aludni, nem bírok gondolkodni, a koncentrációm már szart se ér, és mindez azért, mert azt akarom, hogy én legyek neked az igazi, de amint megérted, ki vagyok, mindjárt csak egy kibaszott tévedés leszek neked. — Hogy lehetnél tévedés? Láttad már magadat? Láttad, mit teszel velem? Beléd estem az első "helló"nál, te hülye fasz! Kényszerítesz, hogy akarjalak, amíg már fáj, aztán meg szarsz rám? — Úgy, hogy bipoláris vagyok, baszd meg! Mániás. Erőszakos. Depressziós. Egy kibaszott bomba vagyok, amelyben ketyeg az időzítő, és ha valamelyik emberem elcsesz valamit, amikor legközelebb bekattanok, lehet, hogy téged foglak bántani. Próbáltam a lehető leglassabban beadni neked, hátha úgy volna egy kis esélyem. Ez a szarság mindent elvett tőlem. Mindent. A karrieremet. A családomat. A kibaszott barátaimat. Ha ezután elveszi tőlem az esélyt rád, hát kurvára nem tudom, mit csinálok, de akkora depresszióba zuhanok, hogy valószínűleg kinyírom magam! Szúr a szemem, miközben a szavai korbácsütésekként csattognak a fejemben. Minden iszonyú szava a csontomig megráz. Elkáromkodja magát, elereszt engem, én meg hátralépve nézem, ahogy dühösen magára rángat egy melegítőnadrágot. Tehetetlenül figyelem, ahogy kikap a szekrényből egy trikót. A szívem teljesen megbénult. Nem igazán vagyok tisztában vele, hogy mi az a bipoláris személyiség: futólag már hallottam ilyenről, de soha nem ismertem senkit, aki az lett volna. Most hirtelen visszagondolok az elmúlt hetekre, és már van róla némi fogalmam. Sejtem. Értem. Remy egyszerre szereti és gyűlöli magát. Szereti és gyűlöli az életét. Az egyik pillanatban tök jó neki, a másikban tök rossz. Lángol, aztán megfagy.

Talán még senki sem bírta elfogadni őt, még saját maga sem, és talán mindenki lepattintja abban a pillanatban, amikor... meredek lesz a dolog. Ezer érzelem kavarog a mellkasomban, és alig bírom bent tartani őket, hogy ki ne törjenek. Ő ziháló mellel néz a szoba túlsó oldaláról, a szeme ragyogó kék, a keze ökölbe szorul az oldalán, úgy várja, hogy mondjak valamit. A trikó még mindig a markában lóg a combja mellett. Hirtelen megértem, hogy bár ez a férfi isteni méreteket ölt az én fejemben, ugyanakkor ő is ember és tökéletlen, és most testem minden sajgó, reszkető porciká-jával csak még jobban akarom őt. Annyira, hogy ha ma este is elutasít, én a vízbe fojtom magam. Mély levegőt veszek, hogy megnyugodjam. Reszkető kézzel, lassan kigombolom a felsőmet, egyenként végigpergetem ujjaim között a gombokat. A sustorgásuk a mellemre vonzza Remy tekintetét, és a szemében fájdalom villan. Olyan vadul fal engem a nézésével, hogy a szívemen érzem a szemének szúrását. — Engem csak úgy kaphatsz meg, ahogy vagyok. Nem szedek gyógyszert. Attól hullának érzem magam, én meg élve akarom élni az életem - figyelmeztet dühös, rekedt suttogással. Értőn bólintok. Én sem voltam hajlandó antidepresszánst szedni, amikor elvileg — orvosi szempontból — szükségem lett volna rá a kudarcom után. Szerintem mindenki maga döntheti el, hogyan él együtt a betegségével, és az orvosság néha rosszabb, mint a betegség maga. Ez a férfi olyan helyesen táplálkozik, hogy bármilyen vegyszer kibillentheti az egyensúlyából. Ezt megértem. Nekem semmi jogom előírni, hogy mit csináljon. De ő felfogja egyáltalán, mennyire fontos? Hogy milyen sokra vitte teljesen az önerejéből? Látja, micsoda szuper csapatot épített fel? Mert én már értem, hogy Góré, Diane, Pete és Riley mind szeretik őt, még akkor is, amikor veszekednek. Én is a csapatához akartam tartozni, de most már csak ehhez a férfihoz akarok tartozni. És azt akarom, hogy ő hozzám tartozzon. — Vetkőzz, Remy!

Kipattintom az utolsó gombot, szétválasztom középen a blúzom, neki pedig a földre hullik az ökléből a trikó, ahogy az ujjai görcsösen szétnyílnak. A szeme végigszánt rajtam. — Sejtelmed sincs, mire vállalkozol — mondja fájdalomtól és dühtől rekedten. — Rád vállalkozom. — Utána a kurva életben nem engedlek el többé. — Lehet, hogy nem is akarom majd - nyögöm ki nagy nehezen, elszorult torokkal. Kétségbeesett fájdalom villan a szemében. — Francnak kell az ígérgetés. Kurvára nem foglak elengedni, te pedig el akarsz majd menni. Kezelhetetlen leszek, bunkó, és előbb vagy utóbb baszottul eleged lesz belőlem. A fejemet rázva ledobom a blúzomat, aztán letolom a szoknyámat a csípőmről és kilépek belőle. A lelkem mélyéig remegve állok egy szál fehér melltartóban és bugyiban, a mellem hullámzik. — Soha nem lesz elegem belőled. Soha. Először úgy tűnik, a szavaim nincsenek hatással rá. Azt hiszem, lassacskán elpusztulok. Aztán valami halk, éhes hang szakad fel a torkából. A lélegzetem a torkomra fagy. Ott áll engem nézve, mozdulatlanul, tréningnadrágos lába küzdőállásban, a szemében ég a kívánás. Széles válla rázkódik a légzésétől, ujjait ökölbe görbíti maga mellett. Hangja mély durvasága a húsomba karcol. — Akkor gyere ide. Olyan váratlanul ér a parancs, hogy reszketni kezd a lábam. Minden szervem lázasan készül az akcióra, és mégsem bírok megmozdulni. Úgy érzem, mintha egy csomó különálló szerv lennék, amelyek nem bírnak egyesülni. Rohanó szív. Izzadó bőr. Vacogó idegek. Tisztára hasznavehetetlen tüdők. Az egész testem ugyanazt akarja, de olyan feszült, hogy képtelen együtt cselekedni. Amikor végre egy mély, reszkető sóhajjal összeszedem magam, a múlni nem akaró szétszórtság közepette hihetetlenül elevennek érzem magam, hogy még a lábujjam hegye is bizsereg, amikor végre megtesszük — mármint a szívemmel, a csontjaimmal, a bőrömmel együtt - az első lépést.

Útban a célom felé vadul szorongok. Remington légzése felgyorsul. Erőteljes mellkasa egyre hevesebben emelkedik és süllyed, ahogy közeledem. A pulzusom a halántékomban dübörög minden idegborzoló lépésnél, miközben a tekintete forrósága belém szivárog. Ő érte égek a lábam között. A mellbimbóm lüktet. Kemény hegye fájdalmasan feszül a melltartómnak. Testem minden pórusa könyörögni szeretne, hogy szopogassa. Hogy hozzám érjen. Hogy szeressen engem. Karnyújtásnyira megállok, és levegőhöz is alig jutok, ahogy tüdőmet betölti a szappana illata és elkábítja minden érzékemet. Felém lendül a karja, hajamba tíz vad ujj, megmarkolja, hátrarántja a fejem, és Remy halkan morogva a nyakamba fúrja az orrát. Érzem, ahogy mélyet szippant, remegés fut végig rajtam, ahogy én is beszippantom őt, orrlyukaimon keresztül a testembe szívom erős férfiszagának minden színét és aromáját. Elővillanó nyelve nedves ösvényt rajzol a nyakamon felfelé, egyik karja a derekamra fonódik, keményen magához szorít. — Enyém vagy — suttogja. Szétrobbanok a vágytól és a szerelemtől. — Igen, igen, igen, Remington, igen. Ujjaimat a hajába fúrom, mellemet sóvárgón a mellkasához szorítom, sajgó mellbimbómat izgatottan dörgölöm a rekeszizmához, karom vadul szorítja a fejét, miközben ő tovább szagolgat hosszú, kétségbeesettnek tűnő szippantásokkal. Testem belerándul a gyönyörbe. Kérges tenyerébe veszi az arcomat, nyelvével a nyakamról az állkapcsomra, majd hangosan lihegve a szájam felé halad. Megnyalja a helyet, ahol a két ajkam összeér. Benedvesít. Előkészít. Nyelve a rést feszegeti, aztán az ajkát is beveti, hogy azzal nyisson meg maga előtt. Finoman az alsóajkamba harap, hogy elválassza a felsőtől. Gyenge nyöszörgés szivárog fel belőlem, de a szája tompítja a hangot, ahogy nedvesen, forrón, éhesen veti rám magát, hogy megízleljen. Válaszreakcióm sebes és vad, nyögéseink közepette a nyelvünk forrón sikamlós őrjöngésbe kezd. Testem ráolvad az ő kemény testére, és már csak a vékony derekamra fonódó erős karja tart állva.

Nem tudom, a megfelelő pár vagyok-e neki, vagy ő az-e nekem. Csak azt tudom, hogy ez ugyanolyan elkerülhetetlen, mint a közelgő cunami, és most fel kell készülnöm életem legvadabb úszására. Kóstolgatjuk, szopogatjuk egymást, és annyira szomjas vagyok, hogy egész éjjel táplálhatna a csókjával, és én akkor is sivatagban haldokolnék. Egyik kezével szorosabban markolja a hajamat, rögzíti a fejem, mintha attól tartana, elmenekülök ízletes szája elől. Én meg annyira félek, hogy ez talán csak álom, hogy ujjaim reflexszerűen belekapaszkodnak nedves hajába, mert ha tűz üt ki a szállodában, ha őrült rajongók serege ostromolja meg a lakosztályt, ha maga Skorpió jön be a hálószobába, én akkor sem engedem, hogy Remington Tate levegye rólam a száját. A szája nedves forróságától darabokra hullok, repülök, nyögdécselve szívogatom a nyelvét, és imádom, hogy a nyögéseimre az ő morranásai válaszolnak, és mélyebbre hatol, még többet ad nekem a nyelvéből. Látom rajta, hogy egyre izgatottabb. A szobában visszhangzó csókhangok közepette most a tréningnadrágja suhog, ahogy letolja a lábáról, és a karizmai megduzzadva feszülnek rá testemre. A vászonszövet tócsában terül el a lábunknál, ő pedig két hüvelykujjával a melltartóm elején levő kapcsot rángatja kétfelé, alá bökve amíg le nem pattan rólam. A mellem kiugrik belőle, a melltartó a földre hull. Soha nem éreztem még magam ilyen teltnek, mint most, amikor egyik hatalmas kezével domborodó keblem alá nyúl, és megemeli, hogy szopogathassa. Nyelvével mosdatja a mellbimbómat, előbb az egyiket, aztán a másikat, majd mind a két lágy dombot a tenyerébe veszi, és a bőrkeményedései végigsúrolják feszülő bimbóimat. Hálásan búgok fel, amikor újra a szájamba dugja a nyelvét, mert annyira ki vagyok éhezve, hogy már csak remegni bírok. Ismét visszhangozni kezdenek körülöttünk a csókhangok. Egyik kezével a mellemet markolja, a másikkal a lábam közé nyúl, és a bugyin keresztül rám simítja a tenyerét. Kéztövével dörgölni kezd, aztán a középső ujját végighúzza a bejárat nyirkos redőin. Várakozó remegések hullámzanak végig a méhemen.

Letépi rólam a száját, a homlokomra támasztja a homlokát, és nézi, hogyan vonaglik az ujja a fehér pamutbugyim alatt. Mindketten úgy lihegünk, hogy megdöbbenek, amikor megszólal. Rekedt torokhangja belerobban az arcomba, homloka még mindig az enyémen pihen,szeme még mindig az én nedvességemet simogató kezét nézi. -- Mondd, hogy ez nekem szól. Ahogy az ujja hegyével befurakszik, karom rászorul erős nyakára, és valami észveszejtő kéj villámlik át rajtam. - Neked szól - nyögök fel, csókolva kemény halántékát, állkapcsát. Ahogy elhúzza a kezét, tiltakozó hang tör fel belőlem. Megfogja a bugyim két szélét, és egy pillanat alatt letépi rólam. Végigcikázik rajtam az izgalom. Megmarkolja a derekamat és megpördül velem, háttal a falnak lökve. Két kezével a fenekembe markol, a lábam felröppen a dereka köré, és a következő pillanatban már ott érzem őt ölem kapujánál. Keménysége összetalálkozik síkos nedvességem külső részével, ő pedig megmarkolja a csuklómat, és a két karomat a fejem fölé emelve tartja fél kézzel. - Az enyém vagy? - kérdezi nyersen, miközben másik keze visszatér a combom közé és egy pillanatra belém hatol. Nyögök. Kész vagyok. Magamon kívül vagyok. - A tiéd vagyok. Az arca feszült, farkaséhes, a szeme izzik, miközben ujjával mélyen végigsimít az ölemen. - Akarod, hogy benned legyek? A vágytól elszorul a gégém, kéj hullámzik végig a lábamon. - Mindenütt akarlak. Rajtam, körülöttem. Bennem. Keze remeg az önuralomtól, ahogy visszahúzza, és újra a keményen meredező farkát illeszti a lábam közé. Nem jön be, csak hagyja, hogy érezzem, mit kaphatok tőle. Sóvárogva kapaszkodik egymásba a szemünk, ahogy összedörgölőzünk. Együtt ringatjuk a csípőnket. Lihegünk. Akarunk. És nem bírom levenni róla a szemem.

Most még szebb, mint amikor harcol a maga hetyke, dühös módján. Még szebb, mint amikor edz, és izzadt és fáradt. Szebb, mint amikor mosolyogva mókázik. Még annál is szebb, mint amikor lazán, elgondolkodva hever az olajos masszazs közben. Szebb, mint bárki, akit valaha láttam: arca feszes és kemény az akarástól, félig hunyt szeme sötét, orrlyuka kitágul, nyitott szájjal lélegzik, nyakán kötélként dagadnak az erek, naptól barna bőre sötétebb, mélyebb árnyalatú a megszokottnál, mert mindent elsöprő gerjedelmétől a bőre is kipirul. Bilincsként rögzíti a karomat, miközben a keménységével simogat. Csábítgat. Ígérget. Én már csak nyöszörögni bírok, és némán kérlelni, hogy vegyen el engem. Az ágyékom lüktet. Vérem hurrikánként tombol a testemben. Magáévá tesz a férfi, akit szeretek, és én készen állok. Én. Készen. Állok. Elsötétült, fekete szeme egy szívszakasztó pillanatig csak néz. Az egyik másodpercben még üres vagyok, a következőben már bennem van. Lassan, óvatosan tölt meg, mintha féltett kincse volnék, amit nem szeretne eltörni - mintha azt gondolná, senki más nem fogadhatja be őt olyan kényelmes szorossággal, olyan odaadó szeretettel, mint én. Vastag és kemény, csupa férfi, és erősen fúródik belém. Amikor intim izmaim rászorulnak lüktető farkára, megremeg és felmorog. És olyan nagy, hogy új nyöszörgés tör fel belőlem, szinte már fájdalmasan vonaglok, mert egyszerre több és ugyanakkor kevesebb kéne belőle. De úgy döntök, mindennél fontosabb, hogy megkapjam őt, úgyhogy még lejjebb ereszkedem, a fejem hátraszegem, és gyenge hang szökik ki belőlem, ahogy a testem hozzáidomul. Két kérges kezével gyengéden megfogja a mellem, a nyelvét belém döfi, hogy a saját sikolyomat is vissza kell fojtanom, és magamba kell innom mindent, amit a nyelvétől kapok. Érzem a barlangomban vad lüktetését, teljes hosszával bennem pihen. A testem önkívületben megremeg, ahogy lehajtja a fejét, és végignyalja az állkapcsomat, az államat, a nyakamat.

Amikor forró szájába szippantja az egyik mellbimbómat, görcsbe rándulok odabent a bontakozó orgazmustól, és lázas forróságban remegve, vadul tolom a csípőmet az övéhez. - Remy - könyörgök, a nyakára szorítva a karomat. Körülölelem a combommal is, megbillentve a medencémet. A mozdulatra kínzó kéj lövell szerte a testemben, ahogy keménysége elmozdul bennem. A szemem teljesen kitágul. Nem tudom visszatartani. Túl nagy, túl jó ott bent, túlságosan kell nekem. - Remy... - nyögök magamon kívül, a csípőmet himbálva. — Kérlek, kérlek... mozogj! Úgy nyög, mintha ő is attól tartana, hogy nem bírja tovább. De próbál a kedvemre tenni, visszahúzódik, aztán újra beljebb furakodik. Mindketten kész vagyunk, torkunkból a gyönyör kétségbeesett hangja szakad fel. Újra megmozdítja a csípőjét, morogva próbál uralkodni magán, ahogy a homlokát az enyémhez hajtja, majd úgy csókol, mintha az élete függene tőle. — Brooke - hörög a szájamba. Keze keményen markolja a csípőmet, ahogy visszahúzódik, majd újra belöki magát, hogy az utolsó centiig eltűnik bennem. Azonnal el is sül. És engem is átbillent a csúcson vonaglásának hihetetlen vadsága, a bennem remegő faszának erőteljes rándulásai. Reszketéshullámok suhannak át rajtam. A rendszereim lefagynak, aztán újraindulnak, miközben csillagok záporoznak lehunyt szemhéjam alatt. Markolom a testemhez szorulva rángatózó, tekergő izmos testet, nyaldosom a nyakát, ahogy izmos teste megfeszül, majd végül elernyed. Halk kielégültséggel morog a halántékomba. Mialatt lecseng az orgazmusunk, még mindig lihegünk és gyengéden mozgatjuk a csípőnket. Remington hozzám szorulva úgy remeg a vágytól, hogy azt se várja meg, amíg magamhoz térek. Megmarkolja a seggemet, a lábszáram még mindig sovány csípőjére fonódik, és úgy visz át az ágyhoz. Még mindig bennem van, még mindig kemény. Letesz, egy párnával feltámasztja a fejem, aztán mozogni kezd bennem, annyira lassan, hogy felnyüszítek és végigkarmolom a hátát.

Közben elnézem, ahogy feltámasztja a vállát, és imádom tökéletes karjait, tökéletes, vastag nyakát, kéjtől eltorzult arcát, miközben baszni kezd gyorsan és keményen, mint egy állat. Lüktet a mellbimbóm pusztán attól, hogy belenézek vágytól elsötétült szemébe. A fejét az enyémhez hajtja, a nyelvét belém dugja, hogy le kell nyelnem a saját nyögéseimet. — Engem akartál - mondja szaporán lihegve, vad szemmel. — Itt vagyok. Belém döfi a faszát tízszer, gyorsan és keményen, és én sikkantok a gyönyörtől, ahogy magának követel, aztán összerándul minden izmom, ahogy a testem újabb világrengető orgazmusra készül, ő pedig hagyja, hadd élvezzek el, tartja az őrült tempót, aztán morogva, elnyújtva ő is elélvez, és visszahúzódik, hogy a bőrömön kenje szét magát. Vadul remegek, a torkomban morgó nyögés lüktet, ahogy a farka nedves fejével a combom belső oldalát dörgöli, egyik kezével pedig lüktető mellbimbómat simogatja. Mindig elégedett voltam a B kosármérettel, de most picinek, törékenynek érzem a mellem az ő nagy, kérges kezében. Ő viszont úgy morog, mint akinek igazi élvezet, hogy markolászhatja, miközben a nyelvével végigcsiklandozza a nyakamat. — Annyira akartam már hozzád érni, kis csillagszóró. Sodró, csipkedő ujjai nyomán kéj száguld végig idegvégződéseimen. Amikor homorítva felemelkedem hozzá, foga az állam alatt védtelenül maradó bőrt súrolja. Az izmai körülvesznek keményen és erősen, összehúzódva és elernyedve, és a farka gyomorszorítóan kemény és szexi, ahogy végigdörzsöli a testemet, és összeken az ondójával. Annyira magamon kívül vagyok, egyszerre akarom ezt a férfit az ágyékomban, a szájamban, a kezemben, mindenütt. Hirtelen visszacsusszan a hüvelyembe, még keményebben és mélyebben, ujjai a csípőmbe vájnak, és én még mindig annyira nedves és duzzadt vagyok, hogy minden lökésébe én is belemozdulok, kétségbeesetten nyögve a nevét: Remington.

Itt nincs szó előjátékról. Itt csak akarásról és megszerzésről van szó, ennek a lüktető, kínzó, fizikai sajgásnak a csillapításáról, amely annyira erős, hogy a lelkem is belefájdul. Most mégis dalolok idebent. El sem hiszem, milyen jó a szaga, és milyen jó érezni őt. Jobb minden elképzelésemnél. Miközben azt lihegem, hogy igen, ó istenem, milyen kemény vagy, olyan jó, észreveszem, hogy ő is mormog magában, és mialatt mindenütt nyalogat, ahol csak ér, azt mondja, milyen édes, milyen nedves... Imádom, hogy szétdörzsölte rajtam az illatát, hogy megnyalogat mindenütt, hogy erezhetem a fogait, a bőrkeményedéseit, a bőrét, a tompa ujjai kemény hegyét a húsomon. Vad hangok törnek fel belőlem reszkető sóhajok gyanánt. Ha akarnám, se tudnám visszafojtani ezeket a nyers, szenvedélyes hangokat. Remington mélyebb hangjai őrületbe kergetnek. Most hátratámaszkodik, hogy lássa, hogyan ugrál a mellem, miközben vad durvasággal kefél, és a szeme úgy ég, mint valami ragadozóé, ahogy a csípője az enyémhez csattan. Egy őslény, egy állat, aki magáévá tesz engem, és aki az enyém. Összecsattan a fogam, ahogy a testem magába szorítja döfködő farkának minden centijét. Ujjaim belevájnak nyálcsordítóan szexi fenekébe, ahogy mélyebbre húzom őt magamba, és vonaglom a súlya alatt, amíg el nem pattanok. Felsikítok, amikor melegsége belém ömlik, ő pedig mély nyögéssel kontráz rá, magához szorítja a csípőmet, miközben a tempója lassul, míg végül már csak heverünk az ágyon összegabalyodva, mint egy izzadságtól lucskos, kimerült izom- és csonthalom. Utána pompásan érzem magam. Lazának és felhevültnek, és tudom, hogy kellek valakinek. Sóhajtva megfogom egyik súlyos férfikarját és a vállam fölé terítem, hogy odabújhassak a hóna alatt a melléhez, aztán megcsókolom a közelebbi mellbimbóját. Az övé a legszexibb, legkisebb, legbarnább, legtökéletesebben hegyes férfimellbimbó, amelyet valaha láttam, és sehol egyetlen szőrszál sincs a mellén. Pusztán attól, hogy megcsókolom, újra összerándul az ágyékom, pedig már fáj mindenütt. Ő megfogja ernyedt testemet, hanyatt elterülve magára fektet, mintha az ágyam lenne, és a lábam végignyúlik a lábán, ahogy rajta heverek hason, ő meg

arccal a plafon felé. A hasam a hasához, a köldököm a köldökéhez simul. Orrát a halántékomhoz szorítja, miközben lassan cirógatja a fenekemet. — Most olyan szagod van, mint nekem. — Hmmm - mondom. Fél kezével megszorítja az egyik fenékpofámat, és orrát a halántékomba fúrja. — Mit az, hogy "hmmm"? Belemosolygok a sötétségbe. — Te mondtad az előbb. — Azt jelenti, hogy meg akarlak enni. A kis bicepszedet. A kis tricepszedet - mondja, miközben szájon csókol, és nyelvét végighúzza az ajkamon. — Te jössz. Megragadom a kezét, és beerőltetem a testünk közé, hogy érezhesse, mivel kente össze az egész hasamat. — Azt jelenti, hogy mostantól egész héten nem zuhanyozom, hogy magamon érezhessem a szagodat. Kéjesen morog, elmozdul velem együtt, hogy az oldalammal visszafektessen az ágyra, és a lábam közé nyúl, ahol tocsogok attól, amit tőle kaptam. Szeme világít a félhomályban, ahogy a lágyan folyós ondót végigkeni a combomon, vissza a megduzzadt ölem felé, mintha azt akarná, hogy maradjon a testemben. — Ragad? - kérdezi reszelősen morogva, és a fejét lehajtva a vállamat nyalogatja, miközben a másik keze egyik ujjával visszanyomkodja belém az ondóját. — Akarod, hogy lemossalak magamról? Annyira begerjedek ettől, hogy visszakeni belém a magját, hogy megragadom a fejét és közelebb húzódom hozzá. — Nem. Azt akarom, hogy még adjál magadból. Nedves kezét az arcomhoz emeli, és középső ujját az ajkamhoz dugja, mintha felszólítana, hogy kóstoljam meg. — Azóta akarlak, amióta először megláttalak – mondja, és újra nyers lesz a hangszíne, amikor látja, hogy a szájamba szippantom az ujját. Az ízétől újra vad dolgok kezdődnek bennem, az ágyékom lüktetve követeli, hogy újra magában érezhesse őt. — Én is - felelem kifulladva, levegő után kapkodva, miközben minden cseppet lenyalogatok róla. Bedugja a számba még egy nedves ujját, és sós óceánízétől új életre kelek.

A szemem magától lecsukódik, ahogy végignyalom az ujjait. Annyira kívánom, hogy azt hiszem, fel is nyögök. —Tetszik az ízem? - morog mély hangon. — Hmm. Mostantól nem is kérek mást. Huncutul megharapom az egyik ujját, és hirtelen érzem a hasamon, hogy a farka újra feláll. Mondtam valamit... ami felizgatta? — Vacsora után mindennap kérek Remyt desszertnek folytatom, és eszméletlenül felizgat, hogy érzem, ahogy egyre vastagodik odalent. — Meg talán reggeli előtt is. És ebéd után. És uzsonnára. Nyög egyet, aztán beemeli a testét szétváló lábaim közé, és lehajtott fejjel most ő kóstol meg engem. Nyelve a szeméremajkaim között jár. A szemhéjam újra lecsukódik, a gerincem ívben felhajlik, a szája forróságától darabjaimra hullok. Két kézzel megmarkolja a seggemet, szorongatja a húsomat, és nedves ujja ide-oda csusszan a csiklómon. — Rá... akarok... élvezni... minden részedre... dörmög bele a lyukamba, aztán lehunyt szemmel felhúzódzkodik, és merev farkát puncim külsejéhez nyomja. Lángolok az akarástól. Kell nekem, hogy megint bennem legyen: a számban, az ágyékomban, az egész lényemben. Megfogom a tarkóját és szavak nélküli könyörgéssel nyugtalanul hintáztani kezdem a csípőmet, miközben nyelvemet a szájába dugom. — Élvezz rám, ahol csak akarsz, belül, kívül, a kezembe, a szájamba. Ahogy a markomba fogom a keménységét, azonnal elsül, és forró nedve ráömlik a csuklómra. Erőteljesen vonaglik, és az ágyékomban is feltolul a forró nedvesség a látványától, amely annyira pompás és őserővel teli, hogy hirtelen hanyatt gördítem őt, elhelyezkedem rajta, és miközben magamba fogadom, újabb meglepett nyögés tör fel belőlem a mérete miatt. Ő kéjesen hörren egyet, hátraveti a fejét, megragadja a csípőmet, aztán felemel, újra leereszt, és közben felfelé löki magát, és a keménysége döfköd belülről. Felszakad ajkaimról az eksztázis sikolya, vele együtt vonaglok, és érzem, ahogy mélyen bennem kirobban a forrósága.

Teljesen tehetetlenül, szinte már kómában hanyatlom vissza rá. — Akkor éjjel, amikor benyugtatóztak... — szólalok meg órákkal később levegőért kapkodva, mert hosszú ideje csak kényeztetjük egymást. Most épp megint a mellbimbójához furakodom az orrommal. Nem bírunk betelni egymással. Mint a kamaszok. Most pótoljuk be a heteken át tartó vágyakozást. — Az egy olyan epizód volt? Sustorog a párna, ahogy bólint. Kezemmel végigsimítok a hasizma buckáin, finoman masszírozom, miközben felsandítok az arcára, mert nem tudom, kell-e neki most ez a téma. — Szabad beszélni róla? Az érintésem hatására lehunyja a szemét, hatalmas kezébe fogja a tarkómat, és odahúz magához, belebújtat a nyakába. A hangja most bársonyosan sima. — Talán Pete-tel kéne beszélned erről. Csupa ragacs vagyok az élvezkedésünktől, és ez tetszik nekem. Ahogy végigsimítom a testét, érzem, hogy ő is ragad. Nyöszörögni volna kedvem a vágytól, ahogy arra gondolok, hogy lefürdöm vele együtt, lemosom „őt” magamról, aztán újra összekeni mindenemet a ragaccsal. — Veled miért nem beszélhetek erről, Remington? kérdezem halkan. Felül, a lábát a padlóra teszi, aztán végighúzza az arcán a tenyerét. — Mert én csomószor nem is emlékszem, mi történt az epizódok alatt. A francba! Most miattam lett ideges. — Oké. Akkor beszélek majd Pete-tel, de most gyere vissza az ágyba - visszakozom hamarjában, amikor látom, milyen feszült a testtartása. Kibámul az ablakon. A teste egyszerűen gyönyörű. A lába enyhe terpeszben, a karja összefonva, az izmai tökéletesen tápláltak, formásak és feszesek. — Rád emlékszem - mondja újra reszelős hangon. — A legutóbbi epizódomból. A tequilákra. Ahogy akkor kinéztél. Arra a kis felsődre. Az éjszakákra, amikor az ágyamban aludtál. Valami csiklandozó érzés támad bennem attól, hogy emlékszik, milyen ruha volt rajtam.

Szinte biztosra veszem, hogy mire visszafordul, belőlem csak egy lávamedence marad az ágyon, arra várva, hogy jöjjön végre és dugjon meg. Olyan boldognak tűnt aznap, amikor ittunk; az energiája lángolt, mint a nap. Aztán pár óra alatt éjszakába fordult. — Annyira akartam, hogy megtörténjen közöttünk ismerem be fájdalmasan. - Azt hiszed, én nem? - fordul hátra. — Azóta akartam, hogy megtörténjen, amióta... — visszajön az ágy mellé és felhúz magához, vadul csókolva a számat. — Minden másodpercben akarom, hogy megtörténjen. Megsimogatom az állkapcsát. — Volt már, hogy bántottál valakit? Újra megvillan a szemében a fájdalom, az arcvonásai űzötté válnak, a karja lehull rólam. — Mindent bántok, amihez hozzányúlok. Én mindent megsemmisítek. Ez az egyetlen, amihez értek. Volt már, hogy kurvákat találtam a szállodai ágyamban, és nem emlékeztem, hogy felhoztam őket, úgyhogy meztelenül dobtam ki őket a szobából, és kurva dühös voltam, mert nem emlékeztem, mit csináltam. Elloptam cuccokat, szétvertem cuccokat, ébredtem fel olyan helyeken, ahová nem is emlékszem, hogy elmentem... reszketve vesz egy mély levegőt, sóhajtva kifújja. — Figyelj, amióta Pete meg Riley váltott műszakban ügyel, azóta mindig van valaki kéznél, hogy kiüssön egy-két napra, ha megbokrosodom. Bezuhanok, aztán elmúlik. És senkinek sem fáj. — Csak neked. Senkinek sem fáj, csak neked – suttogok szomorúan. A kezemet nyújtva megmarkolom a kezét, egyszerűen csak azért, mert félek, hogy felkelne az ágyból, és én azt nem akarom. Úgy érzem, egy élet munkája volt végre ágyba rángatni őt. - Remy, muszáj olyankor így kiütniük téged? - kérdezem, az ujjaira fonva az én ujjai. — Igen — felel nagy hévvel. — Különösen, ha szeretném, hogy... ezt... — mutat a szabad kezével rám, aztán magára, miközben a másikkal megszorít. - Akarom ezt. Baromira - fúrja az orromhoz az orrát. - Próbálom nem el baszni, oké? — Oké.

Megcsókolja a kezem fejét, és a szeme újra sziporkázik. — Oké. A biológiai órám egyszerűen nem hagyja, hogy reggel hatnál tovább aludjam — még egy olyan éjszaka után sem, amilyet most Remyvel töltöttem. A gyönyör hullámai csiklandozzák a bőrömet, ha csak visszagondolok, hányszor és hányféleképpen szeretkeztünk az éjjel. Körülnézek, és a szemem megakad hatalmas testén, ahogy ott fekszik az ágyon. Akkora erővel ömlik el bennem a birtoklás érzése, hogy legszívesebben örökre hozzáláncolnám magam ehhez a nagy, bűnös testhez. Miközben az arcomról pillanatra se hervad le a bárgyú mosoly, csendesen kibújok az ágyból. Tudom, hogy Riley meg Pete úgyse hagyja majd túl soká aludni, és legkésőbb tízkor mindenképp felkeltik Remyt. Pete már a konyhában van, épp kávét tölt magának. Mivel ezer dolgot szeretnék kérdezni tőle, csatlakozom hozzá. Magam alá húzom a lábam a kis reggelizőasztal melletti székben, és miközben megiszom az első pár korty kávét, elnézem, hogyan böngészi az aznapi újságot. Aztán megköszörülöm a torkomat, és megszólalok. — Elmondta nekem. Pete arcán egy pillanatig csak a döbbenet látszik. — Mit mondott el? - kérdezi kissé kétkedőn. — Tudod, mit - húzom fel a szemöldököm, letéve a kávéscsészét. Pete is leteszi az újságját, de nem mosolyog. — Sohase mondja el senkinek. Ezt hallva a homlokom ráncolom. — Ne nézz már ilyen rémülten. Egyszer neked is elmondta. Nem igaz? — Nekem nem mondta el, Brooke. Én az ápolója voltam. Az intézetben. Legalábbis az utolsó évében. Zavartan szédelgő elmével próbálom elképzelni Peteet, amint zöld köpenyben ápolja az én nagy rosszfiúmat egy kórházban. Erre nem számítottam. Baromira nem. Annyira nem áll össze ez a kép, hogy nem is bírom elképzelni. — Vele voltál az intézetben? Oké, tudom, hogy hülye kérdés, de jobbra pillanatnyilag nem telik.

Pete összeszorított ajakkal bólint. — Rohadt pipa voltam miatta — bámul bele haragosan a kávéjába, aztán megrázza a fejét. — Ő rendes pali. Kicsit felelőtlen, de erről... Nem. Ő. Tehet! Soha nem kötött bele senkibe. Csak elzárkózott a szerencsétlen kölyök, mint akit befalaztak. Futott az udvaron, mint az őrült, húzódzkodott odakint egy fán, és egész nap rajta volt a fülhallgatója, és kizárt mindent. Állandóan szedálva tartották attól fogva, hogy egyszer felspannolta magát, és mindenkit szökésre biztatott. Azok meg követték, és ebből oltári nagy káosz lett, és onnantól senki nem kockáztatta meg, hogy még egyszer felspannolja magát, hanem csak lőtték folyton a szart a vérébe, hogy ne kelljen bajlódniuk vele. — Istenem! Hányinger kerülget a döbbenettől, a borzalomtól és a dühtől. Alig bírom lenyelni a korty kávét, ami már a szájamban van. — Remy nem őrült, Brooke — hangsúlyozza Pete. — Mégis úgy bántak vele. Még a szülei is. Annyi éven át egyedül az a rohadt fülhallgató volt a vigasza. Hát ezért nem nagyon szokása beszélni magáról. Nem megy neki. Túlságosan megszokta az elzárkózást. Ráébredek — és a gondolattól is majd elolvad a szívem hogy Remy az első perctől fogva a zenén keresztül tárulkozott föl nekem, mert az ismerős és vigasztaló a számára. Most hirtelen elfog a heves vágy, hogy újrahallgassam az összes számot, amit csak lejátszott nekem. A szemem szúr egy kicsit, és lehajtom a fejem, nehogy Pete észrevegye, mennyire elérzékenyültem. Remy hallgatag ember. Testközpontú férfi, aki enged az ösztöneinek, de az érzelmeit - azt hiszem — nem nagyon képes szavakkal kifejezni. Lehet, hogy én is kissé zárkózott típus vagyok, mint Remy? Életem során sokszor Melanie-ra hagytam, hogy kimondjon olyasmiket, amiket én is szeretnék, de a félelem vagy a szégyen visszatart attól, hogy nyíltan kimondjam. Még amikor a keresztszalagom elszakadt, akkor se voltam képes kimondani, hogy most szar nekem.

Remy annyira más, mint én, és mégis annyira hasonlóak vagyunk, hogy esküszöm, a lelkem is érti ezt a férfit. Hirtelen alig bírok ellenállni a késztetésnek, hogy felpattanjak, visszarohanjak és odabújjak hozzá az ágyban. — Akkor éjjel a hotelben... amikor belőttétek valamivel... mi történt? — Az csak egy kis epizód volt. Nem úgy van, ahogy sokan hiszik, hogy ez egy másik személyiség. Illetve részben mégis az, de inkább valami hangulatféle. Az egyik génje helyett egy másik aktiválódik, amelyiknek ellentétes a hatása. Egy gén aktivitását általában egy külső tényező állítja le, ám ekkor „bekapcsol" egy másik gén, ami drámaian megváltoztatja a hangulatát - néz a szemembe Pete meleg, barna, aggodalmas szemével, és az arca eltorzul a fájdalomtól. — Rohadtul szenved, Brooke. Mert nem emlékszik, hogy mit csinál, amikor mániás lesz. Felelevenednek bennem az éjszakák, amikor értem jött a szobámba azzal az elfeketült szemével, és félájultra csókolt hajnalig. — De nekem azt mondta, pár dologra emlékszik... jegyzem meg reménykedőn. — Néha igen, de máskor meg nem. Az a lényeg, hogy nem lehet biztos benne, mit csinált, amíg a sötét oldala dominált. Hát ezért próbált annyira óvatosan közeledni hozzám... Űjra ellágyulok. — Na és Riley honnan tud róla? — Neki én mondtam el. Muszáj volt váltótársat kerítenem, hogy néha kivehessek egy szabadnapot. Azelőtt előfordult, hogy elmentem, és mire visszajöttem, Rem már nyakig ült a szarban. Góré is tud róla, persze, és Diane is sejti, hogy van valami, de nem tudja a pontos diagnózist, hogy mi baja. Csak azt gondolja, hangulatember - magyarázza Pete nagyot sóhajtva, aztán még egy kávét tölt magának. — Én segítettem neki eljönni a kórházból, amint megtehette. Akkor mondtam fel, ő meg szólt, hogy szeretne elutazni a szüleihez, és fizetne érte, ha elfuvaroznám.

Belementem - folytatja, és ahogy visszaül a székére, dühösen torzul el az arca. — De a szülei nem kértek belőle. Megijedtek tőle, ahogy megjelent. A rohadt életbe, hát azt a drámát látnod kellett volna. Az anyja elbőgte magát, az apja meg közölte, hogy ők békében akarnak élni. Rem meg csak állt. Láttam, mennyire igyekszik szavakat találni. Nem tudom, vajon kérlelni szerette volna-e őket, hogy adjanak esélyt neki, de végül egy szót se szólt. Gyakorlatilag a képébe vágták az ajtót. Úgyhogy eljöttünk, és Remy elkezdett pénzért bunyózni. Nagyon jól csinálta, és idővel profi bokszoló lett belőle, engem meg felvett teljes munkaidős asszisztensnek. Vett egy házat Austinban, és próbálkozott még egyszer az öregeinél. Akkor már úgy látszott, tetszik nekik, hogy a fiuk híres lett, és meghívták vacsorára. De pont azon a hétvégén történt, hogy a vetélytársai elkezdték provokálni. Fizettek valami seggfejnek, hogy rászálljon a ringen kívül. Remynél pedig könnyen kimegy a biztosíték még akkor is, amikor normális hangulatban van. A kávém kihűlt, úgyhogy én is a pulthoz megyek egy újért, miközben próbálom megemészteni a dolgot. Amikor visszaülök, Pete folytatja. — Szóval eltiltották, a szülei pedig el se mentek az étterembe - sóhajt, én meg csak ülök némán, és mind a ketten átérezzük Remy szomorúságát és fájdalmát. — Amit mondott neked, Brooke — teszi még hozzá Pete — az talán nem hangzik soknak. De nagyon nehéz lehet együtt élni ezzel. A tekintete az enyémbe fúródik, és tudom, hogy mérlegel. Szinte látom a kérdést a szemében, mintha kimondta volna. Azon aggódik, hogy elhagyom Remingtont. Én meg nem tudom, mégis mit garantálhatnék és kinek, te-kintve, hogy sejtelmem sincs, mire számítsak emiatt a bipoláris izé miatt. Azt viszont tudom, hogy maradni akarok. Nagyon is. — A főiskolával is megpróbálkozott - folytatja Pete. - De nem bírt eljutni a diplomáig, folyton verekedésbe keveredett. A pasinak még provokáció se kell, máris ugrik, és a suliban mindenkit összeismertetett az öklével, akiről úgy gondolta, hogy megérdemli.

— Riley-val ott ismerkedett meg? — Nem az öklén keresztül, azt azért nem - nevet, és a szeme egy pillanatra felszikrázik. — Rem épp ellenkezőleg, kiállt Riley mellett. Főiskolás korában Riley nem az a sármos fiatalember volt, akinek ismered — kacsint rám pajkosan. — Olyan volt, mint én. Igazi kockafejek voltunk. Egyikünk sem volt valami vagány. Remy viszont a világ legvagányabb rosszfiúja volt. Mindenki kapni akart belőle, főleg a nők. Fürtökben lógtak rajta egész nap, de a srácok is mindig hozzáverődtek, különösen akkor, amikor kezdett felpörögni. Minden felfokozódott körülötte a sötét napjai elején. Alkohol, nők, adrenalin, kaland... Emiatt a szemszínváltás miatt egyébként folyton vizsgálták az elmegyógyintézetben. Nem ismeretlen a jelenség bipoláris személyiségeknél, de ritka. Két ellentétes gén, és amikor az egyik előtérbe kerül, a másik meg visszaszorul, akkor minden megváltozik. Van a magabiztos, hetyke Remy, meg van a sötét Remy. Ennek is jó a szíve, de nem ismer észérveket. Nem rosszindulatú, pláne nem gonosz. Viszont beszámíthatatlan és erőszakos, és hajlik a pusztításra, még az önpusztításra is. A magasba szárnyal, aztán nagyot zuhan. A legutóbbi zuhanása, amit láttál, közel sem volt olyan durva, mint máskor. Rileyval arra gondoltunk, valahogy te tartottad fenn az érdeklődését. Úgy láttuk, veled akar lenni, és ha másért nem, hát ezért képes volt újra meg újra összeszedni magát. — Hogy segíthetnék rajta, Pete? - kérdezem tehetetlenül, félretolva a kávémat és egyedül őrá figyelve. — Kérlek, áruld el, hogyan segíthetek neki, mert rosszul leszek, ha csak rágondolok, hogy megint bele kell lőnötök azt a szart. Sóhajt, és egy kis rántással meglazítja tökéletesen álló, fekete nyakkendőjét. — Nem tudom, Brooke, hogy te hogy változtatsz a képen, de annyi biztos, hogy változtatsz rajta. Soha nem volt még olyan, hogy így valaki után eredjen, mint utánad, de a szert akkor sem hagyhatjuk abba. Remy... az ő életében bármelyik pillanatban bekövetkezhet az elkerülhetetlen. Meg kell értened, milyen lehet az, hogy a normális énje néha nem is emlékszik, mit csinál a sötétebbik énje.

Volt már olyan, hogy a rendőrök kopogtattak nála, közölték, hogy betört egy italboltba és kirabolta. Ő meg azt mondja, „Olyan nincs, itt aludtam egész kurva éjjel", azok meg, hogy „Uram, ott van a szesz a kocsijában”. — Ne már — pislogok. Pete komoran bólint. — Attól fél, hogy egyszer előjön a sötét énje, és amikor legközelebb világosan ébred, te nem leszel ott, mert valahogy megbánt téged. Eszembe jut, mennyire ragaszkodott hozzá, hogy a szerződés kikösse, vele kell maradnom a turné három hónapjára. És eszembe jut az éjszaka, amikor megvadult, és Pete-tel meg Riley-val ordítozott, hogy hová a faszba tűntem, és mit mondtak nekem róla. Ettől a felismeréstől valahogy újra melegséget érzek, és azt, hogy valakié vagyok. — Remingtonnal minden rossz a sötét napjain történik— jegyzi meg Pete, miközben csörömpölve leteszi az üres csészéjét. — Arra ébred, hogy eltiltották a boksztól. A múltkor feltette az összes pénzét, és amikor felébredt, akkor fogta fel, hogy ha ebben a szezonban veszít, alig marad miből megélnie. Riley meg én próbáljuk irányítani, de ő elég nagy falat. Túl erős, és rohadtul makacs. És most itt vagy te. Nem tudom, jó-e neki, hogy vagy, vagy pont hogy te lettél az Achilles-sarka. De nem is rajtunk áll, igaz? Remington akar téged. Bámulom a barackszínű falakat, és Pete szavai járnak a fejemben. Időbe telik megemésztenem ezt a rengeteg információt. Nem tudom, milyen lehet egy ilyen embert szeretni. Visszavár a seattle-i életem... Melanie... a szüleim. Hátra van még legalább egy hónap, és vele akarok tölteni minden lehetséges másodpercet. Minden új apróságtól, amit megtudok róla, csak még jobban szeretem. Bonyolult, összetett ember, mint egy labirintus, amelyben örömmel tévednék el. Ő az én harcosom, és abszolút készen állok harcolni, hogy vele lehessek. Épp csak azt nem tudom, mi ellen kell harcolnom. A bennem vagy a benne levő félelem ellen... vagy az ő sötét oldala ellen.

— Én is nagyon akarom őt - mondom Pete-nek, és megveregetem a vállát. - Annyira, hogy akár téged is belőlek valami szarral, ha továbbra is injekciózni akarod, vili? Felnevet. A mosogatóhoz viszem az üres csészémet, elmosom, aztán piszmogni kezdek valami reggelinek valóval, és közben megírom Melanie-nak az újságot. Égszakadás, földindulás. YES! Annyira fenomenális volt, ba+!!!!!! Aztán végül kicsivel tíz előtt - mielőtt bejönne Riley, hogy felzargassa — visszamegyek az ágyba, és bezárkózom Remyvel. Az éjjeliszekrényre teszem a nagy poharat, amit hoztam neki, odahajolok meztelen teste fölé, és miközben a közelségétől lüktetni kezd a szívem és a nemi szervem, halkan megszólítom: — Talpra, te szexi seggű pasihusi! Azzal jó erősen belemarkolok a szexi, sziklakemény seggébe, és összeszorítom a fogam, mert legszívesebben beleharapnék, olyan dögös és zamatos. — Nem vagyok Diane, de ez itten a bajnokok reggelije volt, mielőtt az illető bajnok elszakította a keresztszalagját és szétbarmolta a térdét. Most viszont ágyba hozza neked a tutit, tele cukorral, hogy táplálja ezt - szorítom meg a bicepszét —, meg ezt simítom végig a hasizmát — no meg ezt - koppintok rá arra az aranyos fejére, benne az agya varázslatos útvesztőjével. Hirtelen rádöbbenek, hogy ha nem történt volna az a kettős baleset, most nem lennék itt ezzel a férfival. És életemben először ráébredek, hogy nem egyszerűen csak elégedett, de még hálás is lehetek azért, hogy a világmindenség erre az útra terelt. — Mért hozod nekem ágyba a reggelit? — kérdezi szexi hangján, amelyet el tompít a párna. Rácsapok a valagára, és a húsa meg se rezzen. — Mert olyan vagy, mint minden álmom együtt, és ha etetlek, beindul minden testnedvem. Ez ilyen női dolog. Rajta, igyál! Felül, hunyorog rám a babakék szemével, és megfogja a poharat. Fehérjekészítménnyel dúsított datolyaturmix van benne, mert egyszerűen imádom a datolyát. Karamellíze van, és amikor megjön a havivérzésem, és rám tör az a csillapíthatatlan éhség, képes vagyok

két tucatot benyomni egy ültő helyemben. — Hogy ez milyen kurva jó — jegyzi meg, és a poharat megdöntve újra kortyol. Vigyorogva, melegséggel eltelve nézem, ahogy megissza a maradékot. Imádom, hogy milyen jól táplálkozik, csupa tiszta kaját eszik. A teste is hálás érte, meg a bőre is. Sohase láttam, hogy szemetet enne. Még amikor a hotel konyhájáról hozat ennivalót, akkor is halat vagy húst eszik zöldséggel. Szerintem az édességet nem is szereti. Ebből is látszik, hogy van önfegyelme és felelősséget érez a testéért, és ezt csodálom benne. A verekedés durván megviseli a sejtjeit és csökkenti a tartalékait, ezért nagyszerű, hogy rögtön utána helyes táplálékot vesz magához. Igazi sportoló szívben, elmében és testben, és ezt hihetetlenül szexinek találom. Ahogy az utolsó kortyot issza, csipog egyet a telefonom. Melanie-tól jött válasz a turmixolás közben írt üzenetemre. Arra gondolok, most biztos futni megy akkor is, ha nem vagyok ott, ezért félreteszem a készüléket, hogy majd később válaszoljak. — Melanie volt az, a barátnőm. Örül, hogy végre volt egy kis akció az úr meg a hölgy között — vigyorgok rá. Erős, erotikus hangon elneveti magát, aztán kijózanodik, és a szeme olyan gyengéden néz az arcomra, hogy a zsigereim elolvadnak. — Hiányzik neked? Bólintok, és szeretném elmondani neki, hogy Melanie is ismeri Norát, meg hogy olyan, mintha a pszichológusom lenne - de Remy hirtelen kirohan a szobából, így aztán összepakolászom a sportszereimet. Mindjárt vissza is jön. — Add át neki, hogy ugorjon be a Southwest Airlines irodájába és mondja be a kódot, ami ezen a papíron van. Várja egy jegy Chicagóba, hogy ott találkozzunk. Majd intézek szállást neki. — Ez nem lehet igaz! — hitetlenkedem ujjongva. Válaszul megjelenik a két kis gödröcske, amitől a lábujjamig megbizsergek. — Remy... Nem tudom, mit akartam mondani. Illetve de, tudom.

Azt akarom, hogy ez a férfi tudja, teljesen megvadulok érte, és hogy nem lépek le, amint meredekre fordulnak a dolgok. De túlságosan félek, hogy csak én mondanék olyat, ami ennyire... hosszú távú. Ha kimondom azt az sz betűs szót, mit jelent a jövőmre nézve? Azt akarom, hogy továbbra is koncentráljon. Azt akarom, hogy az én harcosom győzzön. És azt akarom, hogy ne azért mondja ki azt az sz betűs szót, mert én már kimondtam, hanem azért, mert az ő kis bonyolult, érzelmi világában biztos benne, hogy úgy érez irántam. — Miért csinálod ezt? — kérdezem inkább. Miközben két gödröcskével az arcán idejön hozzám, felhúzza egyik sötét szemöldökét. — Szerinted miért? — csókol bele a fülembe, mielőtt a hajamba suttog. - Mert dögös a segged abban a forrónadrágban, amit rá szoktál húzni. Ez ilyen pasidolog. Muszáj elnevetnem magam, mire a gödröcskéi mélyebbé válnak. Közelebb húz és megszagol, én pedig a nyakába fúrt orral szimatolok. Aztán egyszerre nyögünk, mert muszáj szétválnunk. Átmegyek a régi szobámba átöltözni, és útközben írok Melnek. A pasim annyira rám van gerjedve, hogy jegyet szerváit a csúcshaveromnak Chicagóba. Ott talizunk. Csak lécci nehogy szexuális úton fejezd ki a hálád, mert a) meg kell öljelek és b) azt majd ÉN csinálom, viszont c) Pete és Riley azért még megvan. Melanie: WOW! Ez komoly? Meg kell dolgoznom a főnököt, hogy elengedjen. Brooke: Dolgozd meg alaposan! Meghalok, úgy várlak!! A gondolattól, hogy találkozom Melanie-val egész nap vigyorgok, mintha csiklandoznának belülről. Muszáj hamar dumálnom vele, mert felrobbanok attól, amit érzek. Aznap, miközben Remy erősít, félrevonulok a telefonommal, és diszkréten körbetelefonálom a város szállodáit. Nora egyikbe se jelentkezett be, de tudom, hogy most is azzal a Skorpióval van. Annyira gusztustalan ez a fazon, hogy fel nem foghatom, az én romantikus kishugom hogyan szűrhette össze vele a levet. Még csak nem is egy szexi vagány, mint Remington.

De már érik a tervem, és Melanie lesz az, aki segít majd a tökéletes kivitelezésében úgy, hogy Remington védelmező ösztönei véletlenül se kapcsolódjanak be. Ahogy erre gondolok, odanézek rá. Könnyedén ugrókötelezik, a kötele csattog a padlón, ő meg ugrál csavarodva, forogva, egyik lábán, aztán a másikon. Felforrósodik az ágyékom, ahogy felidézem, milyen volt vele, és milyen sokat szeretkeztünk. Tudni akartam, milyen lehet, amikor bennem van. Hát most tudom. Olyan érzés, mintha a világ minden férfiassága és ereje birtokolna engem. Később, amikor nyújtógyakorlatokat csinálunk, a kezeim gátlástalanul kószálnak felmelegedett izmain, és úgy érzem, nekem lett teremtve. Az enyém, hogy érinthesssem. Enyém. Enyém. Enyém. Perzselő hőség dühöng bennem, mialatt síkos felsőteste megfeszül az ujjaim alatt. A mellkasa hevesen emelkedik és süllyed, kifáradt és ennie is kellene, de én csak arra bírok gondolni, hogy rávetem magam, amint sikerült visszaterelnem az ágyba. Amikor megkerülöm a padot, hogy a hátán dolgozzam, leránt a karomnál fogva és az ölébe húz, az orrát a hajamba fúrja. — Hmm - morog lágyan a fülembe. Abban a pillanatban a mellbimbóm megkeményedik. Mióta tudom, hogy Remingtonnál a „hmm" azt jelenti, hogy meg akar enni engem, meg a trapézizmomat, meg a bicepszemet, ha megfeszülnék, sem tudnám megakadályozni, hogy a hang hallatára el ne öntse a forró nedvesség a lábam közét. Férfiasan csillogó szemmel elhúzódik, és a fülem mögé simít egy a lófarkamból kiszabadult hajszálat. — Érzem a szagodon, mennyire be vagy rám indulva mormogja, éhesen bámulva a számat. A légzésem szabálytalanná válik. Óvatosan hátrakukucskálok. Látom, hogy Góré meg Riley épp a Remy által szanaszét hagyott cuccokat szedi össze - kesztyű, ugrókötél, ilyesmik, úgyhogy visszafordulok hozzá, hogy a fülébe suttogjak. — Mondd, láttad már magad? - húzom végig az ajkamat a fülkagylóján, miközben kezemmel a válla mögé nyúlok és megsimogatom izmos hátát. — Láttad már magad? A kezem is alig bírom levenni rólad.

Ha a szemmet kéne levennem rólad, az olyan lenne, mint szándékosan megfulladni. Egyszerűen lehetetlen. Ragyogó kék szeme az enyémbe néz, fél kezét felemeli, megfogja a hajamat, és lehúzza a lófarokról a gumikarikát. Félredobja, aztán ujjaival belefésül kibomló hajamba. — Most már az enyém vagy. Senkinek nem engedlek át. — Tudom - sóhajtok eltúlzottan, mintha a házimunka fárasztana. Gyengéden rám mosolyog, aztán izzadt nyakára húzza a karjaimat. Ahogy elnézem a homlokán a verejtékgyöngyöket, legszívesebben a szájammal szárogatnám fel. — Ha a te szemeddel nézem magamat, tetszik, amit látok. Finoman megmarkolja a bokámat és a csípője köré igazítja a lábaimat. Szemében megcsillan a színtiszta férfiúi elégedettség, amikor erekciója a lábam közéhez ér. Hirtelen előrehajol, és beleharap kinyújtott karomba, a melegítőfelsőmön keresztül a bicepszemet rágcsálja a fogával, - Hmm. Így meg te tetszel még jobban. — Remington! — próbálok kibontakozni, de ő leszorítja a csípőmet, és csak nevet, amikor feltűnően a rendrakással foglalatoskodó Riley és Góré felé integetek a szememmel. — Szerinted mi ez? Ingyen peepshow? — Leléphettek, fiúk - kiáltja el magát, és öt szívdobbanásnyi idő múlva már magunk vagyaink. A hatalmas konditerem, a tornaszőnyegek, a súlyzózó terület, a bokszring mind csak a miénk. Remy mindig kibérli az egész edzőtermet, ahol gyakorol, és most tűz lövell szét az ereimben, ahogy arra gondolok, senki sem jöhet be. Kezét a csípőmre csúsztatja, és széttárt ujjaival a fenekemet fogva leszorít a kemény farkára. Eláll a lélegzetem, de gátlástalanul feljebb emelem egyik nagy férfikezét, és lassan rácsúsztatom a mellemre, amelynek domborulatát egy testhezálló, ujjatlan trikó takarja a nyitott melegítőfelső alatt. Egy szívdermesztő pillanatig nem mozdul. Aztán lehajtja sötét fejét, és az orrával böködi félre a felsőmet hol az egyik oldalon, hol a másikon. Olyan érzéki ez, amint az arca hozzám dörgölőzik és feltár, hogy a hőmérsékletem is megemelkedik.

Mire mind a két mellem kiszabadul a tréningruhából, és csak a trikó marad, már lázasnak érzem magam. Mielőtt hátrahúzódna, Remy oldalra fordított fejjel megnyalja az államat, aztán hátradől, hogy nézze, hogyan tapadnak rá az ujjjai a mellemre, és csak bámul félig lehunyt szemmel. Véremben ezerféle érzés kavarog, ahogy belém markol a kezével. Hüvelykujja a sportmelltartón és a trikón át is kidomborodó, összezsugorodott mellbimbómat súrolja. Felszisszenek. Ő egyre hangosabban liheg. A szeme félig lecsukódik, ahogy a pillantása lesiklik a testhezálló trikóval fedett, lapos hasamon, aztán végigtekint a futónadrág alatt feszülő combomon a smaragdzöld nylonanyag alkotta feszes V betűig, amely az ő farkához simuló puncimat rejti. Kéjesen megrándulnak a belső izmaim, amikor a szeme megtorpan, és kitartóan az ölemet nézi, ahol a nedves kis puncim hozzászorul az nadrágjában feltűnően ágaskodó, jókora farkához. — Meztelenül akarlak látni - hörög. — Remy, hogy nézek majd a többiek szemébe, ha most tudják, mit csinálunk? Itt a teremben? Színtiszta galádság csillog a szemében, miközben lassan lehámozza a vállamról a melegítőfelsőt. — Azt hittem, rólam nem bírod levenni a szemed. — Nem is. — Szóval bevallod, hogy tetszenek az izmaim? — Imádom az izmaidat. — Tetszik, ahogy használom őket? — Igen — felelek kapkodó lihegések közepette, mialatt ő megmarkolja a csípőmet, felemel álló helyzetbe, és lehúzza a nadrágomat, hogy csak a bugyi és a sportmelltartó marad rajtam. —Tetszik, amit a szájammal csinálok veled? — Igen. Ebben a pillanatban ugyanúgy szeretném megcsókolni a sportmelltartómat, mint őt. Cipzár van rajta középen, és ugyanolyan könnyű levenni, mint az elöl csatos melltartókat. Amikor Remy lassan lehúzza a cipzárt, én az ajkamba harapva lesem az arcát. Csupa vágy. Csupa férfi. Tiszta libabőr leszek tőle. — Tetszik, amit az ujjaimmal csinálok veled? kérdezi halk, sima hangon, és én teljesen begerjedek ezektől a kérdésektől.

— Igen, Remy. Kiszabadítja a mellemet, és most, ha bárhová néznék rajta kívül, akkor tudom, hogy magamat látnám meztelenül, mert mindenütt tükörfalak vannak körülöttünk. Ennek a pasinak kizárólagos joga van a férfiasságra, és nem tudom, mi lesz velem, ha meglátom őt így, minden szögből egyszerre. Az én szexi, izmos Remingtonom, dicsőséges meztelenségben és megtízszerezve? Uramisten! —Tetszik, amit... ezzel csinálok neked? Ahogy letolja a tréningnadrágot, el is ájulok a mögötte levő tükörben látszó tíz Remington-seggtől, meg attól, hogy hátulról látom erős lábszárait, keskeny csípőjét és széles vállát. Meg a farkát, amely itt meredezik előttem. Teljesen kész vagyok. — Nagyon is, igen. A vállára támaszkodva lábujjhegyre ágaskodom, és a szájammal harapdálom a száját. Ő beszívja a nyelvem, és közben letolja a bugyimat, aztán lefektet a tornaszőnyegre. Meztelen testünk simán csusszan egymáson. — Biztos, hogy mindenki elment? — tiltakozom fél gőzzel. — Itt csak te fogsz elmenni. Hanyatt fektet, széttárja a lábam és a karom, és most csak legelteti rajtam a szemét. Lihegek a várakozástól, és úgy érzem, szabad préda lettem. Az ő prédája. Szúrós, kék szeme csupasz szeméremajkaim húsát simogatja, és magamban érzem a tekintetét. Bent, ahol összerándulok, duzzadok, nedvesedem. A csiklóm lüktet, és ha kicsit széttárná azokat az ajkakat, láthatná is, mennyire megduzzasztott. A szívem vadul dübörög, de azért hallom a szőnyeg sustorgását is, amikor gátlástalanul még jobban széttárom a lábamat. Megfeszülő arca láttán a torkomba markol a vágy. Kezével a lábam közé nyúl, a hüvelykujja könnyedén a szeméremajkaim közé csusszan. Szemét félig lehunyva, ellágyult arccal mélyeszti hüvelykujját a résbe. A lélegzetem eláll, fogaimmal az alsó ajkamba harapok. Tetőtől talpig megborzongok, ahogy a hüvelykujját felhúzza a puncimtól a köldökömhöz, aztán a melleim közé, majd végül a szájamat simítja meg ugyanazzal az ujjal, amellyel az előbb még a szemérmemet simogatta.

Másik kezét a mellemre szorítja, és miközben egyik hüvelykujját a szájamba dugja, a másikkal a bimbómat nyomja be, és már nem is lélegzem. Érintései fájdalmasan ingerlőek, és remegés szalad végig rajtam, amikor végül a tenyerével megsimítja a mellemet, megfogja a mellbimbómat, és lassan odahajtja sötét fejét. Hosszan elnyújtja a pillanatot, és én már nyöszörögve várom,amikor végre a kemény kis bogyóra csusszan a nyelve nedves hegye. A látásom elhomályosul. Lángocskák lobbannak bennem, és kétségbeesett vággyal nyitom ki a számat, hogy megízleljem az ujjat, amellyel az előbb a puncimat simogatta, és amely most itt van az ajkaimon, és az én szagom érződik rajta. Muszáj nyalnom valamit, használnom a nyelvem valamire. Ő, miközben a másik mellemmel foglalkozik, elmélyülten nézi az arcomat, és mélyen a szájamba dugja a hüvelykujját, mintha tudná, mit akarok. Nyelvem lázasan ráfonódik, amikor belecsíp lüktető mellbimbómba. Testemet végigszaggatja az eksztázis. Nyögve harapok rá a hüvelykujjára, ő pedig ugyanolyan keményen az ajka közé szorítja a mellemet. Egész lényemen végigsugároz a gyönyör, ahogy a fogával meghúzza a mellbimbómat, és amikor egyik kezét a combom közé csúsztatja, mindent feledve markolom a vállát és mélyesztem körmeimet a bőrébe. — Akarod, hogy segítsek elmenni? Vastag, hosszú ujját belém dugja, és a hüvelyem rászorul. Egész testem összerándul, annyira felemelő érzés, hogy belülről érint. — Igen, de azt akarom, hogy gyere be. — Akkor megyek. Ujja a puncimban mozog, és én lehunyt szemmel porrá hullok alatta. Kezem felcsusszan sziklakemény felsőtestén, és emlékezetem elraktározza ezt a mesés, kemény tapintást, mialatt a medencém sóvárgó vággyal nyomakodik fel a tenyere felé. A mellbimbóm sajog, felnyújtózkodva a mellkasához dörzsölöm a mellemet, és közben ujjaimmal a hátát cirógatom. — Szeretkezz velem! Ő nyögve feszíti a nyelvét a nyelvemnek.

— Még nem - morog, és beszippantja az alsó ajkam húsát, aztán kiengedi és ráfúj a nedves, érzékeny húsra. — Még nem, de mindjárt... Torokhangú morgásában annyi gyengédség van, amitől elolvadnak a zsigereim, és már csak lihegni bírok. Most odatelepszik széttárt lábam közé, fejét a combom közé hajtja, és nyelve a szeméremajkaimon kezd táncolni. A szemem lecsukódik, feltolom magam hozzá, és a szája forrósága rövidre zárja érzékeimet. Két oldalról hatalmas kezébe veszi a fenekem, odaszorít az arcához, nedves nyelve újra meg újra becsusszanva a csiklómat ízlelgeti. — Ez tetszik? - kérdezi tompa hangon. Bólintok. Aztán rájövök, hogy nem lát. — Igen — hörgök. Újra lehajtja hozzám az arcát, majd gyengéden és szexisen mély hangon morogva a lábam közé temeti sötét fejét és a nyelvével ingerli a csiklómat. Remegő térddel próbálom még széjjelebb tenni a lábamat. Lényem közepéből bontakozni kezd az orgazmus, minden izmom keményen megfeszül. Belemarkolok a feje tetején a nedves hajba. — Ne... kérlek... veled együtt akarok elmenni. Nem hallgat oda. A feje szaporán mozog széttárt combom között. Halk dorombolásféle hangokat hallat a lábam között, és olyan elképesztő éhséggel veti rám magát, hogy a fogát is érzem. Körme a combomba mar, és úgy fal engem, mintha neki okozna gyönyört, amit csinál. Annyira begerjedek attól, hogy így lefetyel, hogy már el is érek a csúcsra. Rángatózni kezdek alatta, ő újra felmorog, folytatja, amit csinál, és még egy ujját is belém dugja. Aztán felemeli a fejét, és csak az ujját tartva bennem, figyeli, ahogy elmegyek. Én meg beindulok tőle, mint a rakéta, és ezeregy apró darabra robbanok a keze alatt. Vele mindig annyira hatalmas érzés, olyan sokáig tart. Még mindig meg-megrázkódom, amikor felcsúszik fölém, hogy a medencémen érzem a lüktetését, és a szájamra tapasztja a száját. — Most én - lehelem benyúlva a testünk közé, de ő megfogja nagy kezével a csuklómat. — Lassan — szól rám levegőért kapkodva, de én rá se

hederítek, hanem izgatottan megmarkolom a farka végét. Duzzadt koronájának selymes nedvességét tapintva újra belém nyilall a gerjedelem. Nyögve lehajtja sötét fejét, a fülcimpámat nyalogatja, a fülemben érzem forró, szapora lélegzetét. Óvatosan nyúlok hozzá, valahogy azt várom, hogy megakadályozza, de mégis hagyja. Istenem, ez a legerotikusabb dolog, amit valaha csináltam! Kéjes hangot adva fordítom oda hozzá a fejem. Csókolózunk. Ő egyre hevesebben, a nyelvével és a fogaival is dolgozik, én meg szikrázni kezdek tőle, mint a tűzijáték. Minden csóktól új érzések vágtáznak a testemben, ujjjaimmal a farkát simogatom. Másik kezemmel a hajába túrok, egészen magamhoz szorítom. Belefonom ujjaimat sűrű, puha hajának selymes feketeségébe, és egész lényemmel beletemetkezem az ízébe. A farka lüktet a kezemben, és a méretétől még vadabbul megremegek: milyen erős, milyen forró és parancsoló. Annyira lehengerlően szexi, hogy minden másodpercben lassú halállal meghalok, ahogy itt fekszem alatta. Szeretném felzabálni. Imádom, ahogy óv és védelmez, ahogy rám néz, és ő a legszexibb pasi az életemben. Próbálom összezárni a markomat a farkán, és bár nem sikerül, érzem, hogy a szorításom hatására megtörik az erő, amellyel visszatartja magát. Feljebb húz, hogy a szájával habzsolhassa az én számat, aztán könnyűszerrel átfordít és felránt kutyapózba. — Így — parancsol a fülembe, aztán hátrakényszeríti a fejemet, hogy újra a számat gyilkolhassa, amíg feldagad tőle az ajkam. Aztán letépi magát rólam, homlokát a tarkómra támasztja, és éhes morgása a gyomrom mélyén visszhangzik. Lüktet az ágyékom, ahogy belém szagol, és újra meg újra szippant, miközben a fenekemet dörzsöli a faszával. Elviselhetetlenül jó, amikor belém nyomja. Felkiáltva fordulok hátra. És akkor meglátom a tükörképét, ahogy teljesen maga alá teper.

Ahogy meghág. És annyira szép, hogy megbabonáz. Meztelen testén még mindig az edzés verejtéke csillog, és minden izma dolgozik, ahogy ringatja a csípőjét, és a karjára támaszkodva eltartja tőlem a felsőtestét. Engem kefél a karjával, a hátával, a hasizmával, a combjával, a tomporával. Magamat nem is látom, csak egy futó pillanatra tűnik fel, milyen aprónak látszom alatta, hófehéren az ő barna teste mellett, kibontott hajam a nyakamra és a vállamra hull, a mellem ugrál, és az arcom... nem is tudtam, hogy képes vagyok ilyen parázslóan, beindulva nézni. Az arcom kipirult, a szemem csillog, mint az őrülté, mert az egyetlen férfit nézem, aki iránt valaha is éreztem valamit. Feljebb húz, hogy négykézláb álljak, és a fülembe suttog: — Nézz rám - és felfeszíti a fejemet, hogy a tükörben a szemébe nézzek. Azt akarja, hogy lássam, de én alig bírom nyitva tar tani a szememet. A látvány, ahogy szeretkezünk, kínzóan erotikus. A szemhéjam remegve lecsukódik, Remington visszahúzódik, összeszorítja magán a farpofáimat, aztán élveteg nyögéssel behatol fájdalmasan nedves pun cimba. — Nézz rám. Ránézek. Ahogy kinyitom a szemem, látom a feszes izomtömeget, a szögletes vállat, a lapos, kemény mellizmoat, és az apró, barna, nedvesen csillogó mellbimbókat. Remegve nézem, hogyan vonaglanak meg jobb keze izmai, amikor a hasamon végigsimítva az ágyékomhoz nyúl. Teste az enyémnek feszülve lüktet, és már szeretnék is elmenni, amikor a hüvelykujjával szívbénító köröket rajzol csiklóm érzékeny húsa köré. Virágként bontako zik ki bennem a vágy. Ő a legszebb, legférfiasabb lény, akit valaha láttam. És az enyém. A szenvedélyes arckifejezés, a szemeiben izzó vágy ne keni szól. Tombolni kész orgazmus feszül rugóként a bensőmben, és erőtlenül nyöszörögve könyörgök neki, hogy engedje kipattanni. Hall engem. Úgy néz a tükörben, mintha még soha nem látott volna hozzám hasonlót... a szeme vad, ősi. Birtokló. Minden részecském lüktet a kéjtől, amikor visszahúzódik, és kemény faszának makkjával megáll nedves

alagutam bejáratánál. Ettől én is megtorpanok a szakadék ingatag szélén, ő pedig újra visszafurakszik a testembe lassú, élvezetes ritmusban. — Ez az... — hörög, és lehunyt szemmel döf előre. Az orgazmus megfeszülve küzd bennem a szabadulásért. Beleremegek a látványba, hogy ennyire belém feledkezett. Most hirtelen felmordul, a hajamba markol, hátrafordítja a fejem és a száját az enyémre szorítja. A puncim folyékonnyá vált az akarástól. Ott súrlódik bennem a farka vastagon és keményen, bent a lényegemben. Intim izmaim rászorulnak, néma könyörgéssel ringatom nyugtalanul a csípőmet: „Told belém minden centidet... az utolsó centiig akarlak" — kérlelem. Felordítva mélyebbre löki magát, és a mozdulatra nyöszörgés tör fel belőlem. A tempónk hirtelen vadul felgyorsul. Látom, hogyan ugrál a mellem, ahogy dönget, és hogyan rándul meg újra és újra a testem a csípője erőteljes lendítéseitől. Bicepsze összeugrik, ahogy a csípőmbe markol és megtart mozdulatlanul. Ő már ott is van. A csípője ringat, és én rengő vágycsomóvá válok a lenyűgöző látványtól, ahogy mögöttem térdel. A szemét lehunyja, az izmai dagadnak, az arca feszes. Hátrafelé tolom magam és elnyelem a nyögésemet, amikor belém ömlik és melegen szétárad az ágyékomban. Rángásai ugyanolyan erősek, mint ő maga, és az én puncimból is ömlik a forró nedvesség, ahogy nézem őt, és abban a pillanatban magam is elmegyek. Ahogy megremegek odabent, ő tovább döfköd, nagy, kérges kezét a combom között tartva tovább simogatja a csiklómat, amitől meg kell őrülni. Halkan a nevét kiáltom, ő az enyémet nyögi, és amikor kielégülten a szőnyegre hanyatlunk, egyszerűen tudom. Tudom. Biztosra. Száz százalékra. Fülig beleszerettem.

LÁTOGATÓ A chicagói O'Hare Nemzetközi Repülőtéren üldögélek Pete-tel a poggyászkiadónál nyüzsgő emberek között, várva, hogy leszálljon Melanie gépe. — Pete, van valami, amiről rég beszélni szeretnék veled - szólalok meg, miközben szemem az érkező járatokról tájékoztató képernyőket fürkészi. Ebben a sötét öltönyben olyan, mintha a testőröm lenne, pláne, hogy még akkor is utánam jön, ha csak felállok kinyújtóztatni a lábamat. Tudom, hogy csak azért, mert Remy megmondta neki, le ne vegye rólam a szemét. Tudom azt is, hogy ha Melanie itt volna, már noszogatna is, hogy menjünk ki „pisilni” csak azért, hogy megnézhesse, arra mit lép a szegény fickó — ugyanúgy, mint a hamburgeres mutatványnál. Csakhogy Pete... annyira rendes pasas, hogy eszembe se jut olyan helyzetbe hozni, amiért Remy később az orrára koppinthat. Kivéve... ha nagyon muszáj. Vagyis talán most. — Na szóval, Pete, emlékszel arra az estére, amikor Remy otthagyta a ringet, mert én elmentem valaki után? - kérdezem. — Naná, hogy emlékszel - nevetem el magam az arcára kiülő leplezetlen undor láttán. Észrevesszük, hogy a pár szabad széket, ahol eddig ültünk, elfoglalta egy csapat főiskolás, úgyhogy állva maradunk a futószalag mellett. — Az a lány a testvérem volt, Pete. A kishúgom, aki, azt hiszem, rossz társaságba keveredett, és nagyon úgy érzem, be kéne ugranom segíteni neki. Nem. Nem úgy érzem. Tudom - hangsúlyozom. — Hű, én is kaphatok? - kiáltok fel, amikor Pete elővesz egy rágót és a szájába teszi. — Remington már rajta van az ügyön, úgyhogy te csak ne strapáid magad - mondja, idekínálva a rágógumit. — Micsoda? Ettől a mondattól totál leáll az agyam. Bárgyú arccal bámulom a felém nyújtott rágót, aztán kihajtogatom az ezüstpapírból, bedugom a számba, és az első harapásra úgy kifolyik belőle a leve, hogy muszáj még párszor ráharapnom, mielőtt megszólalok. — Mi az, hogy rajta van? Még csak az kéne, hogy valami balhéba keveredjen azzal a Skorpióval.

Pete olyan grimaszt vág, mintha a szájában levő rágó keserű kávébab lenne. — Egyetértek. Rem azonban már megkereste, hogy tárgyalást kezdeményezzen arról, hogy visszaküldjék őt hozzád. Figyelmeztetlek, nem lesz könnyű. Úgy tűnik, a húgod akkor sem akart kiszállni, amikor Remy sok pénzt kínált fel. Megremeg a gyomrom. Oké, mondjuk ki nyíltan. Rendkívül nagyvonalúnak és rohadtul vonzónak találom, hogy Remington ilyet csinál értem, de ezt nem engedhetem meg. Pláne most, amikor már tudom róla az igazságot, és semmiképp nem akarom, hogy direkt belemásszon valamibe, ami előhozza a sötét énjét. Márpedig könnyen lehet, hogy Skorpió előhozhatja belőle. — Kérlek, Pete, azt szeretném, ha Remy kiverné ezt a fejéből. Nem akarom bajba keverni. Az egyik futószalagra felugrik egy egész pici kisfiú, és miközben az apja kapkodva üldözi, körutazásra indul a bőröndökkel. Mindketten a mulatságos jelenetet nézzük. — Nyugi, Brooke. Remet csak bízd ránk. Annak a féregnek a sleppjével Riley tárgyal. Nincs az az isten, hogy Remyt személyesen Skorpió közelébe engedjem. Túl sok van a közös múltjukban. Ő persze ragaszkodott hozzá, hogy maga menjen, úgyhogy emlékeztettem, ha kirúgják a ligából, akkor téged sem tud majd alkalmazni. Erre mindenfélét morgott, de végül megnyugodott, és ráállt, hogy Riley-t küldjük oda. Már fáj az arcomnak a mosolygás. Oltári szórakoztatónak találom, hogy Pete velem törte meg Remy vasakaratát. — Van valami oka, hogy ilyen puszipajtások? Remington meg az az angyali Skorpi? —„Skorpi" - mondja Pete szarkasztikusan, derűs mosollyal az arcán — az a gyökér, akit annak idején Rem ellenségei felbéreltek, hogy kirúgassák a profi ligából. Rem utálja a kurva belét, és alig várja, hogy a földbe döngölhesse. — Hát ő az? A, utálom azt a seggfejet, amióta az a balszerencse ért, hogy találkoztam vele a klubban! kiáltok fel, aztán szúrósan Pete-re meredek. — Na, szóval abban nyilván egyetértesz velem, hogy Remyt a legjobb kihagyni ebből a katyvaszból, ugye?

Azt akarom, hogy eszébe se jusson személyesen beszélni Skorpióval, és pláne nem akarom, hogy fizessen a tesómért. Ő szabad nő! Saját akaratából kell eljönnie. Pete, ha én beszélhetnék a húgommal, tuti biztos, hogy hatni tudnék rá. A kisfiú megbotlik és ráesik valami fekete táskára. Nevetése abbamarad, aztán sírás hallatszik a nyüzsgő tömegben, amikor az apja végre felkapja, és visszacipeli az anyjához, hogy együtt várjanak a bőröndjeikre. — Tegyük fel, hogy belemegyek, és segítek neked néz rám Pete barna, elgondolkodó szemmel. — Mit kéne csinálnom? — Tulajdonképpen semmit - vonogatom a vállamat. Odamegyek a legközelebbi kukához, hogy kidobjam a rágómat, és magamban elmosolyodom, amikor Pete rögtön a nyomomba szegődik. — Csak annyit, hogy segítesz titokban tartani Remington előtt, hogy Norához mentem — húzom fel a fél szemöldökömet, miközben a reakcióját méregetem. Sose volt szokásom sumákolni, de nem hagyhatom, hogy Remy belekeveredjen ebbe. Az őt védelmező ösztöneim nem hagynák ezt. — Ugye megérted, Pete, hogy ezt muszáj megtennem? Annak alapján, amit láttam, Norát nagyon ideje magához téríteni, és én tudnék beszélni a fejével. — Értem - bólint egy aprót, miközben egy oszlophoz támaszkodunk. - Csak az nem tetszik, mi lesz ebből, ha Rem megtudja. — Nem tudja meg. Melanie segít majd üzenetet küldeni a húgomnak a következő meccsen. Megbeszélek vele egy találkát valami közeli étterembe, és neked csak annyi a dolgod, hogy fedezel, amíg ott vagyok. — Brooke, ha valami félresiklik, Rem a fejemet veszi. Ahhoz pedig egy kicsit ragaszkodnék még, ha nem baj. — Semmi nem siklik félre. Annyi önvédelem-edzésen voltam, hogy azt se tudom, mit kezdjek vele. Remy az egyetlen pasi, akit nem bírtam ledönteni a lábáról. Erre hangosan elneveti magát. — Márpedig alaposan ledöntötted, Brooke! — Nagyon vicces, Pedro - mondom vidáman vigyorogva, bár ettől talán csökken a kiskutyás nézésem hatékonysága. — Na, segítesz? Lécci-lécci!

Elgondolkodva ráncolja a homlokát, mélyen a gondolataiba mélyedve az állára koppint egyet, majd még egyet. — Csak akkor, ha Riley elkísér téged meg a barátnődet arra a találkára. — Köszi. Oké. Igen! Köszönöm, Pete. Hirtelen késztetésnek engedve gyorsan megszorítom a kezét, és közben ráébredek, hogy a csapat összes tagját megszerettem. Máris rettegek a pillanattól, amikor vége lesz a háromhavi melómnak. Vajon utána maradni akarok majd, vagy menni? Maradni akarok. Semmi kétség. De annyit muszáj megtennem, hogy Norát biztonságban hazakísérem - már ha sikerül rávennem , és utána majd eldöntöm, hogyan tovább, attól függően, hogy állnak a dolgaink Remingtonnal. Nyugtalanít a gondolat, hogy elhagyjam őt, még ha csak átmenetileg is. — Neked van testvéred, Pedro? — Rem. Elkerekedik a szemem. Nem hiszem el, hogy már megint meg tudott lepni ez a kis fickó. — Tényleg a testvéred? — Nem vér szerint, hisz még csak nem is hasonlítunk, az istenit! Én olyan vagyok, mint egy könyv, ő meg, mint egy bika. Vér szerinti testvérem nincs... a lelki testvérem viszont Rem. Arra gondolok, milyen édes Pete-től, hogy a lelki testvérének tartja Remet. Szóval ha Rem az én lelki társam, akkor Pete a lelki sógorom... Hát ilyen szamárságokon jár az eszem, amikor meglátom, hogy jön a legjobb barátnőm, és hál' istennek megment a gondolataimtól. Ott közeledik! Mintha egyenesen a Doktor Szösziből lépett volna elő. Az én édes Melanie-m: szőke haja kibontva, a feje tetején napszemüveg, és fél kézzel egy rózsaszín bőröndöt húz maga után. Igazából nem liba, de meg kell hagyni, szeret annak öltözni. Eklektikus ízlésű belsőépítészként szereti, ha a külseje is extravagáns. Az a meggyőződése, hogy minden passzol mindenhez. És most igazi szivárványnak néz ki, aki beragyogja a világomat. — Mel! Felé iramodom, megölelem, és hagyom, hogy körülfonjon vékony karja, meg a parfümjének illata.

— Úgy nézel ki, mint aki most mosta le a bőrradírt. Ragyogsz, te rohadt banya — közli, és még el is tol magától, hogy résnyire húzott szemmel végignézzen rajtam. — És szép kis ruci van rajtad, nem tornaszerkó, nocsak, nocsak - mondja elismerő arccal, majd női ösztönei mindjárt rácuppannak Pete-re, és a „teperj le, szivi" hangon folytatja: — Nahát, ki van itt! — Üdvözlöm, Melanie kisasszony - mondja Pete. — Jaj, Pete, tegeződjetek. Melanie, szólítsd Pedrónak. Na mozgás, irány az autó - szólítom fel őket. — Hoztam egy kis ajándékot - szólal meg Melanie, amikor már bent ülünk a bérelt Escalade hátsó ülésén, azzal jókora kézitáskájából előhúz egy hatalmas csomag óvszert. Extranagy méretű, bordázott felülettel „a partnered gyönyörére”. - Arra az esetre, ha még nem akarnád azonnal potyogtatni Remynek azokat a bébiket — csipkelődik, és meglengeti a levegőben a hosszú szalagot. — Nekem nincs szükségem ilyesmire, te tyúk. Tedd szépen vissza a tatyódba. Ha elfelejtetted volna, hormonkapszula van a karomba ültetve. — Hű! Szóval akkor érzel mindent, amikor... — Mindent - vágom rá vidáman, és megrándul a testem az emléktől, hogy milyen, amikor Remington Tate... Az. Utolsó. Centiig. Bennem van. — Brooke, te rohadtul tüzelsz, látom az arcodon. Mesélj el mindent magadról, meg arról a szexistenről! - parancsol rám. Elkerekedik a szemem, aztán olyan erővel tör rám a nevetés, hogy hátravágódik a fejem és a gyomromat markolom. — Ilyen nincs, te tényleg azt mondtad, tüzelek? Meianie szélesen elvigyorodik, és különböző hanghordozással ismételgeti. — Tüzelsz. Tüüüzelsz! Tüzeeelsz. Ha csak a nevét kimondod, már úgy nézel ki, mint egy tüüüzelő szuka. Még a szaros üzeneteiden is érezni, hogy tüzelsz. Főleg azon, amit részegen írtál, te zugpiás! Későn kapok észbe, hogy nagy izgatottságunkban túl személyes beszélgetésbe kezdtünk itt, a hátsó ülésen, Pete meg elöl vezet. Érzem, hogy hirtelen forró pír kúszik fel az arcomon.

Megragadom Mel kezét, és a szememmel Pete felé intek, hogy az isten szerelmére, fogja már fel, nem visítozhatjuk a füle hallatára, hogy „tüzelsz”. Nem mintha nem bíznék Pete-ben, de mégiscsak pasi. Ez meg magánügy, a rohadt életbe! — Aáá - bólint Mel, aztán felvisít és újra megölel. Hagyom, hadd szeretgessen, és én is visszaszeretgetem, mert nagyon hiányzott már az én kis buzgómócsing barátnőm. Ezek után Pete-tel kezd beszélgetni a chicagói időjárásról - amely szeles, és bár napos, esténként iszonyú hideg , utána pedig elviszem ebédelni. Miután benyomunk néhány bazinagy salátát paninivel, felvezetem a két hálószobás elnöki lakosztályba, amelyet Remington magának és nekem foglalt. A kisebbik hálószoba persze lakatlan, úgyhogy - bár Melanienak van saját szobája — most ide hívom be, hogy egy kis időre nyugodtan tespedhessünk és zavartalanul cseveghessünk. Órákon át heverészünk mezítláb egy-egy külön dupla ágyon, és kibeszélünk minden újságot. Megtudom, hogy Kyle jár valakivel, meg hogy Pandora újra láncdohányos lett, amióta az e-cigije akkuja bemondta az unalmast, és a cseredarabot nem hozta meg időben a futár, a rossz időjárás miatt. Nyilván nem az ő napja volt. Aztán Melanie rólam akar mindent hallani, úgyhogy mesélek neki Remről Az egymásnak mutatott zenékről, meg arról, amikor fejbe nyomtam Skorpió gorilláit palackkal. Meg Noráról. — Én mindig is tudtam, hogy nem maradhat örökre ilyen ártatlan. De mégis mit kavart szerinted azokkal a hamis képeslapokkal? — kérdezi Mel értetlenül. — Nem tudom. Azon se bírom túltenni magam, hogy miért rohant el, amikor oda akartam menni hozzá. Ezen mindketten elgondolkodunk, koncentrálva ráncoljuk a homlokunkat, aztán Mel felsóhajt. —Valljuk be, Nora pont azért volt mindig is cuki, mert a fellegekben járt. Lehet, hogy csak rá kell terelni egy kicsit a helyes útra? — Lehet. — De most már ne dumálj összevissza, hanem mesélj erről a nyálcsorgató kapcsolatról! Hasra fordulok, felhajtom a lábamat, és álmodozó sóhaj csusszan ki a torkomon. Remy pillanatnyilag

kondizik, és azt hiszem, estére futást is tervezett, nekem meg hiányzik, hogy futhassak vele. Hiányzik, hogy nyújthassam, hogy nézhessem. De olyan jó beszélgetni. Majd szétrobbanok, annyi mondanivalóm van, csak szavakba önteni nem bírom. — Ez teljes őrület, Mel - mondom áhítatos suttogással, bár úgysincs senki a közelben, aki meghallhatna. Mégis akkora jelentősége van ennek a vallomásnak, hogy képtelen vagyok hangosan kimondani. - Soha nem éreztem még így. Ahányszor csak Remy hozzám ér, bennem ezernyi jó érzés kavarog egyszerre. Jobb, mint az endorfin. Asszem, ez az oxitocin lehet, hallottál róla te is, ugye, hogy az milyen erős? Tudod, az összebújós hormon. De soha nem éreztem azelőtt. — Szerelmes vagy, te tyúk! Erre összerezzenek, de aztán hevesen bólogatok. — Csak nem merem hangosan kimondani — ismerem be, és a szívem máris reménykedve lüktet a gondolattól, hogy Rem is viszontszerethet. - Mert? — Mert lehet, hogy ő nem! És ennek meg a puszta gondolatától megszakad a szívem. Hogy működnek Remington esetében az érzelmek? Képes beleszerelmesedni valakibe, aztán kiszeretni belőle, aszerint, hogy miként változik a hangulata, a személyisége? Belegondolni is fájdalmas. Hallom, hogy kint a hallban csukódik az ajtó, aztán léptek közelednek a szőnyegen, majd Rem megjelenik a szobaajtóban. Amint meglátom, máris felgyorsul a szívverésem. Nyirkos, fekete póló van rajta, piros Chicago Bulls felirattal, és ma a tréningnadrágja is piros. Annyira dögös, annyira kefélnivaló, annyira férfias és lezser ebben a ruhában, hogy úgy érzem, megduzzad a mellem a melltartó alatt. — Hahó, Melanie! - mondja, amikor meglátja a barátnőmet. — Uramisten — ül fel Mel az ágyon, és a szeme pizza nagyságúra kerekedik. Látom, mennyire hatással van rá az a két cuki gödröcske, az ujjakat ingerlő, fekete bozont, meg a szívrabló kék szem. A szája elé kapja a kezét. — Aztakurvamindenit, Remington, én akkora rajongód

vagyok! Rem nem felel, mert közben felém fordult, és most egyenesen engem néz. Nem tehetek róla, hogy a látványa ekkora hatással van rám: nyomban reagál rá a testem, és máris feszülő, nedves, fájdalmas érzésem támad odabent. — Hahó! - mondja nekem is, de egészen más hangon. Ahogy válaszolok, az én hangom is megváltozik. Fátyolos lesz. — Hahó! A lényem mélyéig felkavarodom. Ezt teszi velem. Mindenhogy és mindenkor felkavar. A fényes, babakék szemével, az izmos karjával, a gödröcskéivel, meg ahogy néz rám most is, tetőtől talpig végigmérve, mintha azon tanakodna, melyik részemen kezdje a nyalogatást és a harapdálást, amikor lehámozza rólam a fehér lenruhát... — Vacsoráztatok? — kérdezi. Bólintok. Ő visszabólint. Aztán - még mindig azon az érzéki, mély és csak nekem szóló hangon megkérdezi: — Jössz majd az ágyba? Bólintok. Visszabólint, a szeme izgalomtól csillog, aztán lusta mozdulattal int Melanie-nak. — Viszlát, Melanie! — Viszlát, Remington! Becsukja maga után az ajtót, és én még mindig nem kapok levegőt. — Brooke, ez a pasi szerelmes beléd. Még én is éreztem a gyomromban a pillangókat attól, ahogy rád néz. Akkorákat, mint a denevér. Na igen, a denevéreket én is érzem a gyomromban, még a mellkasomban is verdesnek, és esküszöm, semmi sem csillapítja le őket. —Az lehet bármitől - ellenkezem, bár magamban őrülten reménykedem benne, hogy tévedek. - Lehet sima vágy. Megszállottság? — Szerelem, te hülye. Mégis miért hozott volna ide engem, ha nem azért, hogy örülj, te liba? Megmondod neki? A gyomrom a puszta ötlettől görcsbe rándul. — Még nem lehet.

— Régebben mindig te akartál első lenni, Olimpiai Jelölt Kisasszony - emlékeztet Meianie. — Ez más. Nem is tudom, hogy ő képes lenne-e kimondani, hogy szeret. Felidézem magamban mindazt, amit a bipoláris epizódjairól megtudtam, és csak arra tudok gondolni, hogy ezekkel az ellentétes génkifejeződésekkel vajon érezhet-e másképpen irántam. Ha megmondanám neki, hogy szeretem, lehet, hogy ellökne magától, amikor én csak még közelebb akarok lenni hozzá? — Annyira kurvára odáig van érted, Brooke, hát persze, hogy kimondaná! - csillan fel izgatottan Mel zöld szeme. Remény és rettegés tusakodik a mellkasomban, és még mindig nem hiszem, hogy kockára merném tenni azt, ami most van közöttünk. — Nem tudhatom, hogy fizikailag képes-e így szeretni. Ő más, Mel. Szeretném, ha elmondhatnám Melanie-nak az igazat, de Remy titkát akkor sem kotyogom ki, ha belehalok. Annyira tisztán az emlékezetemben van most az Iris szövege, ami arról szól, hogy szeretné, ha megismerném. Azt akarja, hogy én ismerjem. Nem Melanie. És határozottan nem az egész világ. Úgyhogy nem ragozom ezt tovább. — Persze, hogy más, Brooke! Ő Remington Tate. Mondd meg neki, Brooke! Vallj szerelmet, mit veszíthetsz? piszkál Mel. Idegesen szorul össze a gyomrom. — Őt. Lehet, hogy eltaszítana. Lehet, hogy elmegy tőlem a kedve, és valami mással kezd foglalkozni. Mit tudom én? Csak azt tudom, hogy ő túl fontos nekem, és nem akarom elrontani. Amikor legutóbb eltörtem valamit, az életem legszörnyűbb élménye volt, amelyből azóta se tértem teljesen magamhoz - és az csak a térdem volt. A gondolattól, hogy most a szívemet törhetem össze, nyögve temetném a tenyerembe az arcomat. Ha titokban tartom a szerelmemet, akkor legalább megmaradhat közöttünk ez a csodálatos, különös, izgató kapcsolat, amelyben én némán szerelmes vagyok belé, és hitegethetem magamat, hogy ő is némán szerelmes belém. — Meg akarom várni, hogy ő mondja először — győzködöm Melanie-t.

— Aá, de nyuszi vagy! — vágja rá grimaszolva. Felkel, idejön, és jelképesen pofon vág, aztán a másik oldalról is, aztán egyáltalán nem jelképes puszit nyom a homlokomra. — Na jó, akkor kamatyoljatok csak a hódító hercegeddel, aztán kezdjétek az ásó, kapa, nagyharangot. Én meg addig megyek, hátha valami hasznát vehetem az óvszereimnek. Vagy esetleg ráakaszkodom Riley-ra meg Pete-re, hátha valaki elvisz valahová. Tali holnap? Részleteket akarok majd. Jól megszorongatom, aztán kitoloncolom az ajtón, és távoztában még rácsapok a seggére. Selyemszalagként bomlik ki bennem az izgalom, ahogy mezítláb átlépkedek a fő hálószobába. Remy fürdőjében folyik a zuhany, és a gondolattól, hogy beosonhatok mellé a vízsugár alá, úgy felizgulok, mintha villám csapott volna belém. Egész lényemet betölti az akarás, ahogy csendesen beteszem magam mögött a fürdőszobaajtót, miközben Remy a fejét samponozza az üvegezett zuhanyfülkében. Csiklandós előérzetektől bizsereg a gyomrom, amikor meztelenre vetkőzöm. Soha nem voltam még ilyen rámenős egy férfival sem, de ez itt az én emberem. Az egyetlen férfi, aki kell nekem. És szexi és meztelen, és már őrülten hiányzott. Kinyitom a zuhanyfülke üvegajtaját, belépek gyönyörű, síkos bőre és nagy, kemény izmai mellé, csupasz mellemet a hátához szorítom, és a karomat a derekára fonom. Ő nyögve húzza szorosabbra magán a karomat, és bennem ott motoszkál a szó: „szeretlek". Soha életemben nem voltam szerelmes, és el se tudtam képzelni, hogy ilyen érzés létezhet. Ez a legelképesztőbb, legéltetőbb, legijesztőbb érzés, amit valaha megtapasztaltam. Kábítószer, mint az endorfn, csak még olyanabb. Végignyalom a gerincét a tarkójáig, és a kezemet lecsúsztatom a farkára. Máris teljesen merev, és minden érzékem őrá hangolódik, ahogy összeér a testünk, az én hasam az ő pompás hátával, és ahogy a dorongja lüktet az ujjaim között. Bizsergek a gondolattól, hogy ez nekem szól. Csak nekem.

A víz zubogásán át hallom a morgását. — Hmm. Érints meg, Brooke - mormolja, és mind a két markomat szorosra kulcsolja a faszán. Forró remegés futkároz a testemben. Teljesen felizgulok attól, ahogy hatalmas marka a kezemet mozgatja a hosszú, csúszós keménységén. A lábam köze forrón izzik, miközben lenyalom a hátáról a vízcseppeket. Fájó melleimmel macskaként dörgölőzöm kemény hátizmaihoz, és a nyelvemmel újra végigszaladok gyönyörű, hájmentes gerincén. — Bizsereg a gyomrom, ha a nevemet mondod. Hátrafordul, kézbe fogja a hajamat, és hátrarántja a fejemet, hogy a szemembe nézzen. Egészen vadállati tekintettel néz rám, és ahogy megszólal, sóvár várakozással rándul össze az ágyékom. — Brooke Dumas. — Határozottan bizsereg - mondom megrázva magamat, és hozzábújok nedves testemmel. - Orvosoljuk- húzza a száját lassú farkasvigyorra. - Brooke Dumas. Elnevetem magam, de ő nem. Amikor a szájamra tapasztja a száját, nem lassú, kedvcsináló csókot ad, hanem izzót, mohót, amely az összefüggő gondolatok utolsó maradékát is kitörli elmémből. Megfogja a csuklómat és lassan a hátam mögé feszíti a kezemet, mire végigcikázik rajtam az izgalom villáma. Darabokra szaggat engem ezzel a váratlan visszafogottsággal, amellyel csak azt tudatja, hogy most azt csinálja velem, amit akar, én pedig élvezni fogom. Tehetetlenül mormogok, ahogy a foga a nyakamba mélyed, és erőtlenül vonaglok, mert olyan erővel szívogatja a húsomat, hogy azt hiszem, életemben először szívásnyom lesz a nyakamon. Egyik kezével még mindig bilincsben tartja mindkét csuklómat, zihálva hátrahúzódik, és szúrósan kék szeme megállapodik csupasz mellemen. Az arcára kiülő vad vágytól légzésem szabálytalanná válik. A gerincem ívbe hajlik a vágytól, ő rám veti magát, szája a mellemre tapad, és vadabbul szívja, mint valaha. A másik mellem bimbóját síkos tenyerével sürgetően simogatja. Imádom, hogy a sötét, napszítta bőre a mellem fehér bőrével milyen szép kontrasztot alkot. Szakavatottan szorítja össze a húsomat, a megkeményedő bimbót beszippantja a szája melegébe, és a másik

kezével szilárdan tartja a csuklómat. Testem hatalmas testéhez simulva remeg, a puncim összeszorul a vörösen izzó vágytól. A hátára záporozó víz permettel borítja be mindkettőnk testét, és én már nem bírok magammal, most azonnal, rögtön, gyorsan akarom őt. — Kefélj meg! - kérlelem, felágaskodva hozzá. — Ez volna a terv - csillan meg a szeme, miközben megcsippenti az egyik, majd a másik mellbimbómat. Könnyedén megemel a derekamnál fogva, de ahelyett, hogy leeresztene a farkára, a szájához emeli a mellemet. Beleszív az egyikbe, aztán a másikba, a karizmai csomóba feszülnek, ahogy a levegőben tart és a mellbimbóimat ízlelgeti. Villámként csapnak belém az érzések. Minden szívás, amit a mellbimbómon érzek, a lábujja míg cikázik. Amikor már csak nyöszörgök és fintorogok az észveszejtő gyönyörtől, olyan erővel ejt le a meredező dorongjára, hogy hangtalanul felsikoltok, amikor a hüvelyembe hatol. — Túl durva volt? - kérdezi vágytól és aggódástól rekedtes hangon, és kődarabként dagadozó bicepsszel feljebb emel, amíg a válaszomat várja. Még mindig nem kapok levegőt, de a fejemet rázom, és a vállába kapaszkodom. — Akarlak - suttogok. — Kérlek, add ide magad. Az arca megvonaglik a vágytól. Most egészen lassan ereszt le, de farkának mérete akkor is oltári nagy, és vastagon feszül ölem minden pontjához. Szaggatott nyöszörgés szakad fel a torkomból, miközben kemény vállába kapaszkodom. Aztán ahogy mozogni kezd, amikor istenigazából baszni kezd, átlendülök a holtponton, nyelvemmel az álla kissé szúrós borostáját nyalogatom, aztán a fülét szívogatom, nyögök és hörgök, és lovagolok rajta, amilyen gyorsan csak bírok. Amilyen gyorsan ő hajt. Villamosság bizsereg végig a gerincemen, amikor a nyelvét a fülembe dugja és finoman baszni kezd vele. — Imádom - hördül fel, és annyira szexisen mondja ki ezt a szót, hogy máris hajszálnyira vagyok csak az orgazmustól —, ahogy illesz rám... — Én is imádom — mondom félig búgva, félig nyögve. Fogaival megcibálja a fülcimpámat, szaggatott légzésétől hullámzik a melle, és miközben testemet a karja satujába fogva tovább döfköd, a fülembe mormog:

— Olyan szűk vagy. Olyan nedves. Olyan jó. Olyan kurva jó a szagod. Tudtam, hogy enyém leszel, amint megláttalak. Az vagy, ugye? Egészen az enyém? — Igen - nyüszítek föl, mert imádom minden szavát, megremegek minden egyes hangjától, és ellenállás nélkül átváltozom valami vad és szabad lénnyé, aki már vissza is suttog neki: - Még adjál, egészen akarlak, Remy, keményebben, kérlek, keményebben, gyorsabban - amíg fel nem robbanok a karjában. Puncim ritmusos görcsökben szorul össze a faszán, hogy kifejje belőle, amit lehet. Ahogy ernyedten leomlok rá, ő nyitott tenyerébe fogja a tarkómat, és olyan szorosan a nyakához húzza a fejem, hogy meg se próbálok leállni a földre. Elzárja a zuhanyt és kivisz, megtörölget, aztán gyorsan magát is, én meg máris újra tocsogok, mert olyan erős és olyan szexi, és le se kell tennie az öléből, hanem máris átvisz a szobán, és meztelenül zuhanunk az ágyba. Ez még csak a hetedik együtt töltött éjszakánk, mégis izgatott várakozással kívánom, hogy összebújhassunk az ágyban. Ma este betakargat, ő is bebújik, és amikor látja, mennyire ernyedt és ellazult vagyok, az oldalamra fordít és a hátamhoz görbíti magát. Elégedetten sóhajtok, amikor elhelyezkedtünk. Megszagol a fülem mögött. Aztán a kezét érzem, ahogy lesimítja a hajamat, finoman cirógat. Utána a nyelve következik, finoman megnyaldossa a nyakamat ott, ahol megharapta a zuhanyozóban. Aztán végignyalja a vállam ívét, a fülemet, és életre kelti bőröm minden milliméterét. Imádom, amikor ilyen, mint egy lusta oroszlán, aki mosdat a nyelvével, nyaldos, és az orrával törleszkedik hozzám. Így csinálta más estéken is. Ettől a nyers becézgetéstől őrülten eltölt a vágy és a szerelem, és kezdek rabja lenni ennek az orgazmus utáni pillanatnak, amikor én már teljesen ellustultam, de neki még mindig van energiája, hogy úgy fektessen engem, ahogy ő szeretné, hogy hozzám lapulhasson, hogy ölelhessen, és végigcsinálja rajtam ezeket a férfias, birtokló, oroszlános kis kényszercselekvéseket. Néha lemossa a bőrömről az ondóját, máskor meg lassú, kábító csókok sorozata közben a combom közé nyúl,

és visszapiszkálja a puncimba a nedvét, mintha azt akarná, hogy mindig ott maradjon. Néha meg is kérdez, rám nézve azzal a hetyke, kék szemével és bevetve a szeretkezés utáni, szexi, gerjedelemtől mormogó hangját: — Szereted, amikor bekenem magammal a bőrödet? Istenem, imádom, hogy "magam"-nak nevezi az ondóját! Imádok mindent, amit ez a pasi csinál. Még mindig új nekem, hogy vele alszom. Azelőtt senkivel nem aludtam együtt. Amikor új városba utazunk, mindig kíváncsian várom, az ágy melyik oldalát választja - de ő mindig az ajtóhoz közelebbit akarja, én meg jobb szeretem a távolabbit, mert mindig az van közelebb a mosdóhoz. Bár most, hogy belegondolok, automatikusan ugyanígy választottunk már az első éjjelen is, amikor együtt aludtunk. Lefekszik az ágy szélére, hogy átölelhessen a jobb karjával, én meg átfordulhatok a jobb oldalamra, és rásimulhatok a mellére. Az első közös éjszakáinkon az ő sima, fekete trikóját vettem fel hálóingnek, de mostanában már nem bajlódom vele, mert úgyis mindig leveszi rólam. Ő tök meztelenül alszik, és ha csak ránézek, máris legszívesebben rávetném magam a szexi dögre. Remyt arra teremtették, hogy élő reklámja legyen bárminek, ami férfias, izmos és szexi. Azt hiszem, a milliói nagy része pont ilyesmiből származik. Reklámozott bokszkesztyűt, egy ostorcsapás- sebességű ugrókötelet, egy izotóniás sportitalt, meg valami szexi, testhezálló, fehér boxeralsót. Ami kifejezetten ínycsiklandóan áll rajta. Ma este itt fekszünk meztelenül, finoman egymásba gabalyodva, és az én szexi, kék szemű oroszlánom elégedettnek tűnik, mert annyi ideje cirógat, hogy már a csontom velejéig leápolva érzem magam. Odahúz az oldalához, a fejét feltámasztja az ágy támlának, és észreveszem, hogy az egyik hosszú, vaskos lába nyugtalanul mocorog a paplan alatt. Fáradtságnak halvány nyoma se látszik rajta. — Te most... felspannolódsz? - kérdezem álmosan, felé fordulva a karjában, és utálom magam, amiért én is ezt a szót használom.

— Csak gondolkodom — mosolyog rám vigasztalóan, és puha csókot nyom az ajkamra. — De ha egyszer eldurrannék melletted... Azzal benyúl az éj jeliszekrényen felevő laptoptáskájába, és kivesz belőle egy átlátszó folyadékkal teli fecskendőt, a tűn kupakkal. A kezembe nyomja. Összerezzenek, és úgy húzódom el tőle, mintha a valagomba akarná döfni. — Nem, Remy, erre ne kérj. — Csak azért... nehogy bánthassalak. — Te soha nem bántanál. Nyög egyet, a szabad kezével beletúr nedves hajába, és tehetetlenül megrángatja. — Képes vagyok rá. És simán lehet, hogy bekattanok miattad. — Dehogy. — Te nem tudod, miket érzek miattad! Én... kattanva becsukja a száját, és összeszoruló állkapcsában idegesen ugrál egy izom. — Brooke, én akkor is féltékeny vagyok, amikor normális vagyok - mondja ijesztően üres arckifejezéssel. — Hogy mire lennék képes, amikor előjön a sötét énem, arra gondolni sem akarok. Féltékeny bírok lenni Pete-re, Riley-ra, a barátnődre, bárkire, akinek adsz az idődből. Még magamra is. — Tessék? - Féltékeny vagyok arra, hogy veled vagyok, és aztán majd nem emlékszem, mit csináltam veled. Meg hogy mit mondtál nekem. A zsigereim olvadoznak a gyengédségtől. —Majd elmesélem, Remy - nyúlok ki, hogy magam felé fordítsam azt a szexi, sötét fejét, és csókot adjak az állára. Ő még mindig ideges. — Gyere ide, Rem — veszem ki a kezéből a fecskendőt, aztán óvatosan leteszem az ő oldalán levő éjjeli- szekrényre. Utána lehúzom a fejét a mellemre, megcsókolom a homlokát, és erős, ügyes ujjakkal masszírozni kezdem a tarkóját. Felnyög, a feje a mellemre bukik, és máris ellazul a teste. — Kösz, hogy meghívtad - suttogok bele a hajába.

— Meghívhatom a szüleidet is. Szeretnéd? - kérdezi, és most már egészen józan a hangja, bár közben csupasz, keményre zsugorodott mellbimbómat csiklandozza az orrával. — Nem - nevetek. Annyira védelmezni kész, olyan meglepően adakozó, hogy legszívesebben egyszerűen belekúsznék abba a nagy, színizom testébe, összegömbölyödnék kis golyóvá, és beköltöznék az ő nagy, szelíd szívébe, mert egyedül ott van kedvem lakni. —A húgod - mondja most, de még mindig a mellbimbómra koncentrál, nézegeti, és a hüvelykujjával simogatja, miközben én tovább gyúrom a tarkóját. Vissza fogom szerezni neked, Brooke. Görcsbe szorul a gyomrom. Nagyon, nagyon akarom, hogy eszébe se jusson az a perc, amikor egyáltalán szóba hoztam Norát. — Nem, Remy. Szerintem ő majd vigyáz magára, mi meg, kérlek, inkább hagyjuk békén. Te csak értem meg magadért harcolj, rendben? A karomban marad egy darabig, de amikor a kezem kezd lecsúszni róla, ahogy elbóbiskolok, felkel. — Gyere vissza aludni - nyöszörgök kásásan. — Ne kelj fel. Az iPadjével együtt jön vissza, én meg úgy tapadok az oldalához, mintha mágnes vonzana. A csípőmre támasztja a gépet, aztán leoltja nekem a lámpát. —- Tönkre teszed a szemed - intem. — Ne már, Anyu, most vettem le a fényerőt. Megnyal, én visszanyalok, és együtt nevetünk. — Pete mondta a múltkor, hogy kerestek a szüleid? — kérdezem. — Aha. Küldtem nekik pénzt. Azért jöttek. Összevonom a szemöldököm. — Azt mondták, találkozni szeretnének veled. — Mindig azt mondják. De látni se akartak, amíg híres nem lettem. — Gyalázat - tör ki belőlem a védelmező ösztön, és nem akarom, hogy rosszul érezze magát, úgyhogy gyengéden a kezembe veszem az állát. - Pedig jó nézni téged. Kuncog, és a testemen érzem a finom rezgéseket. Gyönyörködöm a közelségében, a melegében, a teste illatában, megfordulok a karjában, és a nyakába fúrom

az arcomat, hogy ne zavarjon a fény. Ahogy megint kezdek elaludni, reccsenést hallok, és valami hűvös folyadék csöppen az arcomra. — Remy - ráncolom a homlokomat. — Bocs — csókol meg ott, ahol a csepp szétfröccsent. Felnyalja, én meg nyöszörgök az akaratlanul is feltörő vágytól. Játékos puszit nyom az ajkamra, és a szájának almaíze van. Imádom ezt az érzést. Hirtelen kimegy az álom a szememből, és éhes vagyok - de nem almára. Imádom a szagát, a tapintását, a szemét, az érintését, imádok vele aludni, vele zuhanyozni, vele futni. Megőrültem. Beleőrültem ebbe a pasiba. Na kész, én mentem aludni, mielőtt még dalra fakadok. Mégis a saját kérdő dünnyögésemet hallom: — Remington... A hangom álomittas, de ugyanakkor mély a gerjedelemtől. Félreteszi az iPadjét, keze végigsimít a domborulataimon. Ujjai a derekamra szorulnak, és odahúz magához, ahol - érzem - máris keményen, akcióra készen vár rám. És én is készen várok rá, úgy születtem, hogy rá vártam. Lehajolva megcsókol. — Hmm. Ebben reménykedtem - morogja. — Jaj, de izgi, a legjobb helyekre szól a jegyünk! Hát te vagy eszelős jól furulyázol, vagy határozottan szerelmes beléd a pali - jelenti ki Meianie, amikor helyet foglalunk a chicagói Underground első sorának közepén. — Furulyázásra speciel még sor se került, annyira lekötött a konkrét nemi érintkezés, vágod? — felelem, de hirtelen másra se tudok gondolni, mint a furulyázásra. Hogy ínycsiklandóan, észveszejtően furulyázom a pasimon, és ettől örökre belém szeret. — Te most hencegsz itt nekem? - szalad fel Mel szemöldöke. — Nem! Csak őszintén beismerem a legjobb barátnőmnek, és tök komolyan beszélek ám, hogy alig várom az első alkalmat, amikor furulyázhatom az emberemen, csak először valahogy le kellene szakadnom az édes ajkairól. Megtörtént a hihetetlen. Azt hiszem, az életben először olyat mondtam, amitől Meianie elpirul. Tiszta vörös az arca, úgy bámul rám, mintha egy orgián

szerzett élményeimről tájékoztattam volna. — Úristen! Mit csináltál a barátnőmmel? Hová tüntetted, te ufó? Brooke, te őrülten szerelmes vagy az ipsébe. Hát mióta szokásod furulyázásról beszélni nekem? Hirtelen lehervad a mosolyom, meg a hangom is. — Kérlek, ne mondd folyton azt az sz betűs szót, csak a gyomrom görcsol tőle. — Szerelem! Szerelmes vagy Remingtonba. Remington szerelmes beléd - szívat Mel. — Tessék, kislány — nézek rá nagy műharaggal, miközben a kezébe nyomok egy rágót, amit Pete-tői csórtam. — Dugd ezt a szájadba, légyszi. Ragasztóból van, hogy befogd a lepényiesődet. Nézz inkább körül, látod-e valahol Norát. — Egyenesen jobbra. A meglepetéstől kiszalad a vér az arcomból. — Komolyan? Megfeszül a testem, amikor én is megpillantom. Nora az. Lényem egy mély, rejtett része reménykedett benne, hogy rémálom volt az egész, és hogy az a vérvörös hajú, sápadt, arcán fekete skorpiót viselő csaj valaki más volt. De nem. Ő az. Nora. Ez a szánalmas csitri Nora. És meg kell mentenem önmagától. Ahogy helyet foglal a ring szemközti oldalán, megszorítom Melanie karját, és a tenyerébe nyomom a kis cetlit, amit eddig szorongattam. — Oké, akkor oda kell vinned neki ezt, de diszkréten ám, hogy azok a benga állatok körülötte meg ne lássák, hogy adtál neki valamit. — Vettem - lendíti meg a lófarkát Melanie, aztán átsétál a ring túloldalára. Azt hiszem, Nora nem vett észre engem, de megrezzen, amikor meglátja Melanie-t. Mel macskamód ellibeg mellette, megbotlik az egyik férfiban, lehajol, hogy bocsánatot kérjen Norától, megpaskolja a kezét, mintha azt mondaná, „oké, jól van, semmi gáz", és már jön is vissza felém és a széke felé. Izgalomtól feszülten bámulok Nora felé. Lepillant az ölébe, elolvassa a cetlit, és amikor úgy látom, hogy másodszor is elolvassa, pörögni kezd bennem a remény és az izgatottság. Szóval rákapott?

— Küldetés teljesítve - közli Melanie. Amikor Nora felemeli a fejét és észrevesz, mogyoróbarna szeme kitágul egy kicsit. Hosszú hálasóhajjal nyugtázom, hogy nem szalad el. Több másodpercen át nézünk egymás szemébe, és rámosolygok, hogy jelezzem, barátilag szeretnék találkozni vele. Ő visszamosolyog - épp csak egy kicsit, szinte reszketegen —, aztán megtöri a szemkontaktust, amikor a konferanszié rákezd. Dagad a keblem az elszántságtól, hogy megmentsem a hugicámat: hirtelen alig várom, hogy végre holnap legyen. Imádkozom, hogy tényleg eljöjjön. És mossst, hölgyeim és uraim... — Most jön elő - markol belém Melanie. Én már a tudatától is hiperizgatott vagyok, hogy mindjárt jön. Amikor a közönség a nevét kiáltja, a szívem túlpörög, reszketek a bőrömben. — ...Remington Tate, az egyetlen, az igazi: SZÖKŐÁR!! SZÖKŐÁR!! Köszöntsék a SZÖKŐÁÁÁÁÁRT! A megjelenése olyan, mint a napkelte több havi éjszaka után, amikor az egész világ hálásan kiáltozik. Belendíti magát a ringbe, ledobja piros köpenyét, és ott áll a porond közepén. Szokása szerint körbefordul, miközben a tömeg a nevét ordítja; izmos karjait kinyújtja, dagadnak rajta az erek, és az ordítozás egyre hangosabb és hangosabb lesz, mert mindenki imádja, ahogy forog, imádják kisfiús arcát és férfias testét, és a szeme galád csillogását, ami jó műsort ígér ma estére. Forgás közben megáll, mint mindig, és táncoló kék szeméből tudom, hogy tudja, ő itt az atombomba, és hogy akarom őt, és már jönnek is elő a gödröcskék, és meghalok. Meg. Halok. Levegőt se bírok venni a tudattól, hogy ez a férfi éjszakánként az enyém. Szerencsére mosolyogni azért sikerül. Úgy szétvet az izgalom, hogy szép teljesítmény, hogy vissza tudok rá mosolyogni a helyemről. Megkezdődik a harc, ülök Meianie mellett, és nyálcsorgatva nézem, hogyan lendül Remy karja az ellenfelei felé, rajta az indás tetoválással a váll és a bicepsz találkozásánál. Megbabonáz az ereje, a lábmunkája, a gyorsasága. Meianie nagy örömömre elharsogja mindazt, amit én szeretnék mondani neki, és még többet is:

— Zúzd le, Remington! Igen! Igen! Úristen, isten vagy! Színtiszta örömömben nevetve megölelem. — Jaj, Mel - sóhajtok, aztán pajkosan a fülébe súgok: - Mondd neki, hogy dögös. — Mér nem mondod te, te nyuszi? - bök meg a vállával, összehúzva a szemét. — Mondd meg neki, cuncimókus. — Nem megy. Sohase bírtam szurkolni. Azelőtt mindig nekem szurkoltak - ismerem be, és én is meglököm a vállammal. — Különben is attól félek, hogy megzavarja a hangom. Na, mondjad! Mondd meg helyettem. Mondd neki, hogy milyen dögös. Melanie talpra szökken, tölcsért formál a tenyeréből és elordítja magát: —Brooke szerint te vagy a legdögösebb, Remy! Remy, Brooke szerelmes beléd, Remy! Minden centidbe és méteredbe! — Melanie! Megbotránkozva fogom be a száját, és visszalököm a székére. Olyan hangos ma a közönség, hogy szinte biztos vagyok benne, Remy nem hallhatta meg. — Vegyél még egy rágót, Mel — meredek rá sötéten. — És esküdj meg, hogy ezt nem mondod többé! — Na jó. Majd csak azt mondom, hogy dögös, meg minden. Kényszeredetten bólintok, de közben nevetek. Mel újra talpra áll, oldalba bök, és pici nyuszifülnek nevez, mert annyira nyuszi vagyok, aztán csak kiordítja mindazt, amit én is gondolok, csak nincs merszem sikítani. Hogy milyen dögös, hogy egy isten, hogy egy szexi vadállat, és olyan kurva szexi, hogy azt nem lehet kibírni... Esküszöm, ha mernék ordítani, azt is hozzáordítanám, hogy ő az enyém, hogy szeretem, hogy ő az én szexi vadállatom... de még csak a nevét sem bírom kiáltani a szurkolókkal. És rájövök, hogy talán mégiscsak van bennem egy pici félelem. Mert Remington előtt még soha senkinek nem adtam oda a szívemet. Benne pedig megvan az erő, hogy ugyanúgy a földbe döngölje, ahogy az ellenfeleit.

TITKOS TALÁLKA Norával egy kis japán étteremben kéne találkoznom, amely csak pár tömbre van a szállodánktól, de szörnyen érzem magam attól, hogy hazudnom kell Remingtonnak a ma estéről. — Majd megmondom neki, hogy üzleti értekezletet kell tartanunk — nyugtatgatott Pete, amikor ma reggel találkoztunk az edzőteremben. - Azt mondjuk, hogy te meg Meianie várost néztek, és Riley majd összeszed vacsora után, hogy Remy addig nyugodtan átnézhesse velem a havi mérleget. Elégedetten bólintok, de be kell vallanom, hogy így sem örülök neki. Egyáltalán nem. Délután idegesen émelygek, de még így is megengedem lényem mély, titkos részének, hogy gyönyörködjön abban, ahogyan Remy engem bámul bokszolás közben. Odaintegetek neki a konditerem ajtajából, aztán rámutatok Melre, aki teljes pompájában tündöklik mellettem, miniszoknyában és spagettipántos topban. „Elmegyünk Melanie-val" formálom a számmal a szavakat Remy felé. Ő lekapja a gyakorlósisakját, hogy gyorsan idebólintson, futólag rám mosolyog, a szeme ragyog, mint mindig, amikor engem lát, és csak azért nem ugrom be a ringbe, hogy egyenként megcsókoljam a kábítóan gyönyörű gödröcskéit, mert Mel visszaránt a könyökömnél fogva. Fent a szobánkban szolid, kényelmes ruhát veszek fel: gombos blúzt és elegáns, fekete nadrágot. — Még mindig nem értem, miért akarod, hogy Remy ne tudjon erről - jegyzi meg Melanie, miközben Riley elfuvaroz az étterembe. — Mert Remingtonban van némi alfahím hajlam. — Ami tök szexi, ha jól tévedek. — Mel, ez itt nem akciófilm. Nem akarom, hogy miattam ne tudjon koncentrálni, vagy hogy bajba keveredjen. — Kiirtod a kapcsolatodból az összes romantikát, Brooke - dohog Mel. Nyögök egyet, és tehetetlenségemben az ablakba verem a homlokomat. — Mel, így is épp elég szar érzés már. Kérlek. Aki az ő szakmájában dolgozik, az eleven fegyvernek számít. Törvény tiltja nekik, hogy ringen kívül vereked-

jenek, felfogtad? — Fel. Bár hogy miért tiltja a törvény, hogy valaki ököllel verekedjen az utcán, amikor másoknak nem tiltja, hogy fegyverrel rohangásszanak, azt nem foghatom fel. De erről a szenátornak kéne panaszkodnom. — Na, hölgyeim, ha a Kongresszusnak címzett levél halasztható, akkor itt volnánk. Melanie gyilkos szemmel néz Riley-ra, amikor kinyitja nekünk a hátsó ajtót, ő pedig ugyanolyan ellenségesen mered vissza rá, amikor kiszáll. Nem értem, mi van velük. Melanie általában mindenkihez tök édes, Riley meg alapvetően könnyed természet. Na mindegy, dologra. — Kösz, Riley. Jövök vissza nemsoká - mondom. — Egy frászt. Veletek megyek. — Nem kell — jelenti ki Melanie, és az orrát felszegve fensőbbségesen néz Riley-ra. — Brooke meg én tök jól elvoltunk huszonnégy éven át a te segítséged nélkül is. — Remingtonért csinálom, nem értetek — válaszol mereven Riley. Hál' istennek abbahagyják a civódást, amikor belépünk az étterembe. Egyetlen pillantással felmérem a hely nyugis hangulatát, nyugtázom a hámló, zöld festékkel bevont falakat, amelyeken különféle nyershalas tálakat ábrázoló fotók lógnak bekeretezve, aztán a szemem végigpásztázza a több tucat fekete faasztalt, és észreveszem, hogy egy kivételével mind üres. Megdöbbenésemre hármunkon kívül, akik most léptünk be az ajtón, senki sincs itt, csak egy mozdulatlan, aggodalmas arcú japán férfi, aki csak néz minket a szusis pult mögül, meg Nora, aki mereven ül a legtávolabbi sarokban egy pici, kerek asztalnál. És persze a három magas izompacsirta, akikben felismerem a gorillákat, akiket volt szerencsém a mulatóban fejbe vágni. És persze a nagydarab, rosszarcú Skorpió, aki most úgy indul meg felénk, mintha ő lenne a ma esti műsor kicseszett házigazdája. Nem tudom, vajon az étterem vezetősége tartozott-e neki valami szívességgel, vagy egyszerűen elijesztett minden más vendéget, vagy lefizetett valakit - de

tulajdonképpen ki akarna önként olyan helyen enni, ahol ilyen alakok vannak? Nos. Ügy tűnik, a húgom. Kettőnk közül mindig Nora volt a romantikus, mindig meg akart „menteni” valami cicát, kutyát, patkányt vagy pasit. Én sohase kértem ebből a romantikafőzelékből, amit ő olyan elszántan kóstolgatott legalábbis amíg meg nem ismertem Remingtont. Igen, ha ez a pasi kínálna, bármit habozás nélkül lenyelnék, az tény. Skorpió most megindul felénk hatalmas, izomkötegektől duzzadó testével, és egy pillanatra bánom, hogy Remy nem tudja, hogy ide jöttem. Félelemmag csírázik ki mélyen a közepemben. Félelem, nemcsak ezektől a fickóktól, hanem attól, hogy mit tesz majd Remy, ha valaha rájön, itt voltam velük. Annyira új nekem, hogy kapcsolatban élek. Egyszerűen nem tudom, mi mindent tenne meg értem. Azt viszont tudom, hogy én bármire kész vagyok érte. Még arra is, hogy eltitkoljam előle a találkámat Norával. Csak azt remélem, nem fogom megbánni, hogy Pete-et és Riley-t is belerángattam ebbe. A lélegzetem el akad az idegességtől, amikor Skorpió tőlünk fél méterre megáll, és a szeme tiszta zöld rosszindulat. Ettől, meg a pult felől terjengő halszagtól kissé hányingerem támad. A pasi ocsmány arca elhalványul a fekete tetoválása mel lett. Egyszerűen nem értem, miért akar valaki egy ilyen állatot a bőrére. Háromdimenziós tetoválás: úgy néz ki, mintha a rovar belemászna a szemébe. — Nahát, csak nem a kis kurva? - köpi a szavakat, mintha köveket dobálna, aztán gúnyosan a hátam mögé kémlel. — Szökőár hol van? Megint a szoknyád alá bújik? Dúl bennem a tehetetlen düh, összeszorult torokkal válaszolok. — Volt jobb dolga is. Szúrós szemmel végigmér, aztán Melanie-t és Riley-t is. — Csak te jöhetsz be - bök felém az ujjával a levegőben. Elindulok, de feltartott karjával megállít, és ábráza- tán vörös pír kúszik végig lassan, mintha valami élvezetes dologra várna.

— Előbb meg kell csókolnod a skorpiót - kopogtatja meg az arcán a gusztustalan, fekete skorpiót, és közben gonoszul csillog a szeme, a fogai pedig egyenesen villognak: mindbe gyémántok vannak beleapplikálva. A felszólítás úgy megdöbbent és elborzaszt, hogy leállnak a szerveim. Szorosan összezárom az ajkaimat, miközben a válla mögé nézek a kis étterem túlsó sarkába, az asztal felé, ahol Nora ül. Belenézek a húgom mézbarna szemébe, és elfog a kétségbeesés, hogy menynyire kiüresedettnek látom. Hogy engedhetném, hogy ezt tegye magával? Sehogy. Nem. Nem engedhetem. Skorpió szórakozni akar, és meg akar alázni. Meg akarja mutatni, hogy ma övé a hatalom. Csakhogy nem alázhat meg, ha nem engedem, hogy lássa, mennyire undorodom a felkérésétől. Vadul győzködöm magam, hogy az egész semmit sem jelent, és megtévesztően magabiztosan lépek egyet előre. Azonban az egész testem megfeszül attól, amit tenni szándékozom, és a bőrömre mindjárt kiül a szégyenkezés idegesítő pírja. — Brooke - szól rám Riley figyelmeztetően, egyszersmind könyörgőn. Csakhogy vagy megcsókolok egy hülye tetkót, vagy ennek a pasinak a keze között hagyom Norát, vagy megkockáztatom, hogy Remington balhéba keveredik ezekkel a lúzerekkel - és egyszerűen egyikre sem vagyok képes. Feléje menet úgy érzem magamon ennek a szörnyű pasasnak a tekintetét, mintha kígyó csúszkálna rajtam, de egyedül a húgomra bírok koncentrálni, aki mögötte ül az asztalánál. Mély levegőt veszek és megtiltom magamnak, hogy remegjek. Amikor megteszem az utolsó lépést, a kérését hirtelen ugyanolyan lehetetlennek érzem, mintha arra kért volna, hogy másszak fel a Mount Everest tetejére, és ássak egy lyukat az aljáig. A gyomrom tiltakozón forog, és most, hogy közelről látom azt a fekete csúszómászót, veszélyesen kerülget a hányinger. Haltól és a saját rohadék seggfejségétől bűzlik a pasas. Bár volna bennem annyi mersz, hogy megpróbáljam

szétrúgni a seggét. Hirtelen élénken eszembe jut A rettegés foka című műsor, amit a papám régebben nézett. A szereplői minden féle gusztustalan dolgot csinálnak, például bebújnak egy dobozba élő kígyókkal, meg skorpiókkal is. Ha mások képesek erre pénzért, akkor az a minimum, hogy én is képes vagyok rá a húgomért. Félrelököm az önérzetemet, felkötöm az elszántságomat, és olyan keményen összeszorított szájjal csücsörítek, hogy már úgy érzem, kavicsok vannak az ajkam helyén. Ahogy lábujjhegyre állok, a torkomba tolul a hányinger, még mielőtt egyáltalán hozzáérnék. — Nézzétek, baszd meg, Remy kurvája a Skorpióval smacizik! - köpik megvetően a szavakat a pasas csahosai. Olyan megszégyenítő az egész, hogy nem is tudom, mikor éreztem utoljára ilyen erős késztetést elfutni és elrejtőzni. Undorodom magamtól, gyorsan a levegőbe cuppantok, és visszaesem a sarkamra. —tessék. Ezzel megvolnánk - mondom, és utálom magam, amiért remeg a hangom. Skorpió sötéten, mély hangon, kellemetlen nevetéssel fordul a sleppjéhez. — Most megcsókolt? Szerintetek megcsókolta Szökőár macája a Skorpiót? Szerintem nem — csusszan vissza rám sárgászöld gombszeme. Eleve sem érzem magam a helyzet magaslatán, és ez a tekintet most pláne betesz. — Nem éreztem a csókot. Most szépen megnyalod — villantja rám újra a gyémántjait. Kikerekedik a szemem a borzalomtól, és az elszántságot, hogy találkozzam a húgommal, megingatja a gondolat, hogy én ennek a pasasnak bármelyik részét is megnyaljam. Úristen, annyira szeretnék elszaladni, hogy máris érzem, hogyan tágulnak az ereim, ahogy a szívem több vért pumpál az izmaimba, hogy legyen erőm menekülni. Menekülni vissza a kocsiba, vissza Remyhez. Riley aggódó arccal megmarkolja a karom. — Brooke - szól rám figyelmeztető hangon. Ez rögtön eszembe juttatja, miért is vagyok itt, úgy hogy azonnal kirántom a karomat, és újra Skorpió felé fordulok. Hogy is mehetnék el? Másképp hogyan szedhetném ki Norából, hogy miféle szarba keveredett? Undorodom a

puszta gondolattól is, hogy ennek a kétlábú féregnek a karmai között maradjon. Hogy nézhetném tétlenül, hogy itt van egy ilyen perverz alakkal? Nyeldekelve probálom oldani torkom fájdalmas szárazságát, és tettetett nemtörődömséggel hátraszegem a fejem, bár bármit inkább megtennék, mint hogy megnyaljam azt a gusztus- talanságot ennek a mocsoknak a ronda pofáján. — Megcsókolom, azt ígértem. A rettegés foka. Noráért képes vagy rá! Ha le tudtál nyomni száz métert 10,52 másodperc alatt, akkor meg is tudod csókolni azt a kretén kabalaállatot ennek a balfasznak a bőrén. Gonoszság bujkál a szemében, ahogy alaposan szemügyre vesz, aztán lenéző gúnnyal válaszol. — Ha nem nyalod meg, akkor ott kell maradnod legalább öt másodpercig, hmm? Remy macája? Na rajta, csókold meg a skorpiót — koppint rá a tetkójára. A gyomrom görcsösen rángani kezd, én meg minden erőmet összeszedve igyekszem fapofát vágni, hogy a kétlábú féreg lássa, mennyire nem izgat az undorító javaslata. Mély levegőt veszek, ráparancsolok a térdemre, hogy ne remegjen, lábujj hegyre emelkedem, csücsörítem az ajkam, szorosra zárom a szemem, és odabent remegni kezdek a dühtől, ahogy a szájam megérinti a száraz, festeti bőrt. Ügy maradok, és úgy érzem, méreg szivárog belém, mialatt kivárom az öt másodpercet. A szívem eelfeketűl tőle, fáj, összehúzza magát szégyenében. Még egy másodperc, és meginog a lábam, szerveim lebénulnak ettől a pokoli élménytől, testem minden darabkáját taszítja ez a megtestesült undormány, és egyedül az akaraterőm tart meg a lábamon. Ez életem leghosszabb öt másodperce. Szégyenek szégyene, leírhatatlan düh kavarog bennem, és ugyanazt a letörtséget érzem, mint amikor megláttam a YouTubeon a videót a sérülésemről. — Akkor megvolnánk. Csak azért is gusztustalanul széles mosolyra húzom a számat, miközben visszaereszkedem a sarkamra, bár közben meglepődöm, hogy van még föld a lábam alatt.

Skorpió Nora felé mutat vastag karjával, én pedig önutálattól szédelegve, de egyenes gerinccel megindulok felé, és ellenállok a késztetésnek, hogy kimenjek a konyhába és véresre sikáljam a számat. Úgy érzem, bepiszkolódott, értéktelenné vált. Nem, nem is. Én piszkolódtam be, én váltam értéktelenné, és most könny szökik a szemembe és összeszorul a torkom a gondolattól, hogy ugyanezzel a szájjal az én szépséges Remymet fogom csókolni. Mire odaérek a húgom asztalához, már minden erőm elszivárgott. Körülöttünk szanaszét üres asztalok állnak, rajtuk felfordított székek - egyedül a miénk van megterítve négy pár evőpálcikával, és középen egy elektromos lampionnal. — Nora-szólítom meg megtévesztően lágy hangon. Valójában mindenféle ellentmondásos érzelem dúl bennem, még sértett harag is a húgom iránt, aki csak ült és nézte, hogy a mocsok pasija megcsókoltatja velem a tetoválását. Viszont ahogy elnézem élettelen arckifejezését, egyszerűen tudom, hogy ez a vézna, törékeny, nem túl boldog küllemű lány az asztal túloldalán - nem igazán a húgom. Megérintem az asztalon nyugvó kezét, és elszomorodva látom, hogy nem engedi, hogy megfogjam, hanem egy gyors szipogás kíséretében az asztal alá rántja. Egy pillanatig némán bámulunk egymásra, és az jut eszembe, hogy életemben nem láttam még felkavaróbb dolgot, mint az a fekete skorpió, ami mintha belemászna a húgom szemébe. — Nem kéne itt lenned, Brooke — mondja, és pillantása a férfiak meg az ajtóban döbbent csendben várakozó Riley és Meianie felé rebben. Amikor újra a szemembe néz, megdöbbenek a tekintetéből félreérthetetlenül felém sugárzó ellenségességtől. Hirtelen elönt a harag, összevont szemmel szólalok meg. — Anyu kérdezi, milyennek találtad az ausztrál krokodilokat, Nora. Örült a képeslapodnak, és alig várja, hogy megírd, hová mész ezután. Szóval? Milyenek voltak a krokodilok, hugi? — Amint láthatod, gőzöm sincs - feleli keserűséggel teli hangon. Kézfejével megtörli az orrát, és mérgesen fintorog, amiért Anyuval hozakodtam elő.

— Nora... — halkítom le a hangomat, és körbemutatok a japán éttermen, amelyben senki sincs, csak Skorpió meg a három gorillája, akik a szusibár mellől néznek minket. — Te komolyan erre vágysz? Előtted az egész élet. — Amit a magam módján akarok leélni, Brooke. Tiszta védekezés a hangja, úgyhogy igyekszem nem agresszívan beszélni. — De mért itt, Nora? Miért? Anyunak meg Apunak megszakadna a szíve, ha tudnák, mibe keveredtél. — Hát legalább el tudom titkolni előlük - csattan fel, és most először látom az élet szikráját aranyszínű szemében. — De hát miért teszed ezt velük? Miért kell otthagynod a főiskolát.. ezért? — Mert a tököm tele van vele, hogy hozzád mérnek néz dühödten a szemembe, aztán csúfolódva olyan hangon kezd beszélni, mint Anyu, amikor panaszkodik valamire. — „Miért nem úgy csinálod, mint Brooke?" „Kezdhetnél valami értelmeset az életeddel, mint Brooke.” Azt akarják, hogy én is olyan legyek, mint te! Én nem ezt akarom. Mi értelme volna? Te kihagytál mindent, amitől buli fiatalnak lenni, azért, hogy hiper-szuper bajnok lehess, aztán nemcsak olimpiai bajnok nem lettél, de már futni se bírsz. — Futni talán nem bírok, de a seggedet most is szét bírnám rúgni - vágok vissza dühösen, mert leírhatatlanul bánt, amit mond. — Na és? Főiskola alatt te voltál a legjobb a salakon. Mindenki folyton csak arról beszélt, hogy milyen tehetséges vagy, milyen sokra viszed majd. Te is csak ezzel foglalkoztál, csak erről beszéltél, most meg nézd meg magad! Még csak nem is csinálhatod, amit szerettél, és nyilván úgy végzed majd, mint Anyu meg Apu, hogy a múltban élsz, és a szobád falán ott lógnak a hülye aranyérmeid. — Ha esetleg érdekel, speciel boldogabb vagyok most, mint valaha, Nora! Ha egy kicsit is figyeltél volna, felfogtad volna, hogy azután is éltem tovább az életem, és olyan helyekre mentem tovább, amelyekre korábban nem is gondoltam volna. Független akarsz lenni? Megértjük. Rajta! Csak akkor legyél független te magad, ne egy olyan pasitól függj, aki a redva tetkóját nyalatja velem, mielőtt a húgomhoz enged.

—Én bírom, hogy védelmez - ellenkezik Nora. - Ő küzd értem. — Küzdj magadértt, Nora. Hidd el, ezerszer jobb érzés lesz. Nora dühösen szipákol, megtörli a kezével az orrát, és a közénk ereszkedő csöndben a lámpást bámulja konokul. — Kokózol, Nora? — kérdezem halkan. Úgy tűnik, a húgom élni kíván a hallgatás jogával. Nem felel, amitől csak megkettőződik az aggodalmam és a tehetetlenségérzetem. — Gyere haza, Nora. Kérlek - könyörgök olyan halkan suttogva, hogy csak ő hallhassa. Az orrához érinti egyik ujja hátoldalát, aztán miközben az orrlyukait dörzsölgeti, felém fordítja haragos tekintetét. Szipákol. — Mért akarnék hazamenni? Hogy huszonkét éves koromra nekem is csak az egyszer volt, hol nem volt maradjon, mint neked? — Az egyszer volt, hol nem volt is jobb, mint a sose volt. Neked milyen babérok teremnek itt? Nem úgy volt, hogy elvégzed a főiskolát? — Nem, azt te akartad, Brooke. Én bulisan akarok élni. — Tényleg? És ez neked a nagy buli? Mert én már mosolyt se látok az arcodon. Lehet, hogy téged jobban zavar, mint engem, hogy az én álmomat nem sikerült megvalósítani, de én túl vagyok ezen. Én speciel élvezem azt a helyzetet, amelyben most vagyok, Nora. Nem ez volt a tervem, az igaz, de annyi mást kaptam helyette. Annyi jobbat. Van egy szuper állásom, fantasztikus emberekkel dolgozom, és életemben először komoly kapcsolatban élek. — Szökőárral? - kérdez vissza gúnyosan Nora. - Szökőárnál nincs olyan, hogy kapcsolat, nővérkém. Egymás után dönti a nőket, mint az ellenfeleit. Megkeféli őket, és jó, ha a nevüket megkérdezi. Láttam őt, mielőtt te képbe jöttél. Ne felejtsd el, hogy én sokkal régebb óta mozgok ilyen körökben. Valamelyik nap majd észrevesz valaki mást, aztán egyszer volt, hol nem volt egy pasid. —Mert a te drágalátos Skorpiód majd örökre veled marad? Nora, hiszen ordít róla, hogy nem százas sziszegek, és lopva a fickóra nézek a vállam fölött.

Ő sátánian elmosolyodik, mintha minden szavamat hallaná. Hirtelen másra se vágyom, mint hogy az én pasim végre ringbe szálljon ezzel a seggfejjel és kinyírja. És ki is fogja, az nem kétséges. Szépen félholtra veri. Akkor majd talán Norának is kedve támad elhagyni ezt a lúzert. — Benny jó hozzám — magyarázkodik a vállát vonogatva. Gondoskodik rólam. Megadja, amire szükségem van. — Úgy érted, a kokodat? - csattanok fel vad dühvel. Erre összeráncolja a homlokát, én meg máris megbánom, hogy újra védekezésre kényszerítettem. Hosszan, feszülten hallgatunk. A kezem ökölbe szorul az ölemben, a körmöm a tenyerembe váj, ahogy igyekszem lehiggadni, hogy szelíden érvelhessek. — Kérlek, Nora. Te annyival jobbat érdemelsz ennél. A pult felől hangos taps csattan fel. — Lejárt az idő! Nora összerezzen, ami pont azt igazolja, amit gyanítottam. Nem akar hazamenni, de itt sem akar lenni. Úgy érzi, nincs hová mennie, és meg se próbálhat lelépni, mert úgy tele van kokóval az orra, hogy rá se merek gondolni. Rohadt élet! — Most búcsúzz el szépen, hacsak nem akarod újra megcsókolni a skorpiót - áll mellém fenyegetően Skorpió. Sárgászöld kígyószemében ott az a rosszindulatú derengés, amiből látom, mennyire élvezné, ha még egyszer megalázhatna. Nora talpra áll, és egy pillanatra belém mar a pánik, hogy többé nem is láthatom. Vegyes érzelmek tolonganak bennem, ahogy én is felkelek. Szeretném magamhoz ölelni a húgomat, és vigasztalni, hogy nem lesz semmi baj, és ugyanakkor rohadtul kedvem volna behúzni neki egyet, amiért ilyen makacs és hülye. Megkerülöm az asztalt, és inkább csak megölelem. Ügy teszek, mintha nem venném észre, hogy megmerevedik az érintésemtől, és vatta puhaságú hangon a fülébe súgok: — Hadd vigyelek el Seattle-be. A New York-i meccs végén gyere a női mosdóhoz, ott várlak két, hazaútra szóló jeggyel. Aztán, ha akarsz, továbbmész, de szükséged van egy kis időre, hogy átgondold. Kérlek! Elhúzódom tőle, és sokatmondóan a szemébe nézek.

Rémület árnyéka fut át az arcán, de aztán bólint, szipog, majd elfordul és megindul. Nézem, ahogy a háta eltűnik a hátsó ajtóban, és úgy érzem, mintha máris elvesztettem volna valamit, ami nagyon kedves nekem. Miközben odamegyek Riley-hoz és Melanie-hoz, hogy elinduljunk, a gyomromba markol az érzés, hogy Skorpió engem néz azzal a gonosz szemével. Képtelen vagyok szabadulni az érzéstől, hogy magam is teljesen, lemoshatatlanul bepiszkolódtam. — Nincs valakinél egy kis szájvíz? Ügy érzem, mindjárt herpeszt kapok — szólalok meg hazafelé menet az Escalade ülésén. Mel elgondolkodva ráncolja a homlokát. — Nem tudnám megmondani, miért érzem úgy, hogy tök nagy hiba, amit csináltál, amikor igazából nem is volt gáz. Mit mondjak, csókoltam én ennél szalonképtelenebb pasikat a szalonképtelenebb részeiken is, vili? Nem volt nagy gáz, amit csináltál. — Kurvára nagy gáz volt! - háborog a kormánynál ülő Riley. - Brooke, utálom, hogy ezt kell közölnöm veled, de Remington rá fog jönni, és akkor komolyan, KOMOLYAN elsötétül. Összeszorul a gyomrom, a fejemet rázva próbálok nyugalmat erőltetni magamra. Soha, de soha nem szeretnék még egyszer rágondolni, hogy megcsókoltam azt a retkes tetoválást. Soha. Többé. — Nem jön rá, ha te nem mondod el, Riley. Lehetne, hogy ne stresszesünk tovább? — Miről beszél ez? kérdezi Mel őszinte értetlenséggel. - Mi sötétül el? — Ezek a fickók majd gondoskodnak róla, Bé, hogy rájöjjön - hajtogatja Riley. - Méghozzá úgy, hogy az fájjon. Aggódó arccal gondolok bele, hogy talán eleve is ez volt a céljuk a találkával. Lehet, hogy úgy tervezték az egészet, hogy Remy majd rájöjjön? Megrázom a fejemet, és a helyemről, ahol Mel mellett ülök, belenézek Riley halvány színű, vádló szemébe a visszapillantó tükörben. — Szerinted mégis mit csinálhattam volna, Riley? Nincs olyan öklöm, mint annak a szemétnek, úgyhogy más módszerekkel kell elérnem, amit akarok.

Márpedig én azt akarom, hogy a szerencsétlen húgom kiszabaduljon annak az eleven fosnak a markából! —Jézusom! Hát remélem, megéri. — Megéri, Riley. Nora megéri. A New York-i döntő után majd eljön. Ő a húgom! Értsd már meg, hogy megcsókolnám a járdát és kinyalnám a vécét, ha ezzel segíthetnék neki! —Jaj, Brooke, elhányom magam — visít nevetve Mel. — Bé, nekem Rem olyan, mintha a testvérem lenne. Ebből pedig... - Riley csak a fejét csóválja, aztán úgy túr bele a hajába, mintha azon akarná kitölteni minden dühét. - Hát, reménykedjünk, hogy nem tudja meg, hogy te... — újra megrázza a fejét, újra belemarkol a hajába. - Minden francot megtett értem. A családomért, amikor megbetegedtek a szüleim. Remy kurvára rendes ember. Nem érdemli, hogy... — Riley, én szeretem őt - vágok közbe, és a szó magától jön az ajkamra a fájdalmas megszégyenülés után, hogy megcsókoltam az ellenségét. - Azt hiszed, képes lennék szándékosan bántani? Azért nem akarom, hogy belekeveredjen ebbe, mert szeretem. Nem érted? Nem akarom, hogy miattam jöjjön elő a sötét énje. Úristen! A következő piros lámpánál Riley megkeresi a szememet a visszapillantó tükörben, és az ajkát összehúzva bólint egyet. — Felfogtam, Bé. Egyszerre úgy érzem, sebezhető lettem, kiadtam magamat. — Kérlek, ne mondd el neki - feszengek az ülésen. — Nemcsak a botránysztorit. Ezt a másik dolgot se. Némán bólint. Legközelebb már csak akkor szólalok meg, amikor megyünk fel a szobánk felé. — Riley! Kösz, hogy elvittél minket. Ő idebiccent, aztán Melanie-ra rá se nézve elballag. A barátnőm szeme több tonna láthatatlan kést repít utána. — Az idegeimre megy ez a pali. — Szerintem te is neki. — Tényleg? - néz rám mérgesen, aztán hitetlenkedve tágra nyitja a szemét. - Úgy érted, szerinted nem tetszem neki? Felmordulok, hogy hogyan lehet ilyen sötét a csaj, és lökök rajta egyet Riley felé.

— Csak teperd le, és kész. — Nem is csípem annyira - ellenkezik, de én már el is fordulok tőle. Beszállok a tetőlakosztály liftjébe, és amikor a szobánkhoz érve az olvasóba dugom a kulcskártyámat, már vadul izgulok, hogy végre láthatom Remyt. Ott ül az íróasztalnál, előtte nyitott laptop, a fülén a fejhallgatója. Közeledtemre felnéz, és ahogy felém fordul markáns szépségű arca, meg az a szívtipróan szép szempár, a zsigereimben leküzdhetetlen remegést érzek. Fekete tüskehaja csillog a hotelszoba lágy lámpafényében. Tiszta, nyers férfiasság sugárzik belőle, ahogy ott ül a kényelmes szabadidő nadrágjában és a testhezálló trikójában. Telt szája láttán farkaséhség gyötri a gyomromat, és egyszerűen fizikai fájdalmat okoz a vágy, hogy magamon érezhes-sem azt a szájat. Meg a karját. Meg hogy hallhassam a hangját, amint azt mondja, nem lesz semmi baj. Mert minden másodpercben egyre jobban undorodom magamtól azért, amit tettem. De Remy megvédett engem a rajongóitól, én pedig meg akarom védeni őt ettől. Meg mindentől. Különösen Skorpiótól. Meg fogom védeni őt, hogy soha ne kelljen szembeszállnia azzal a pasassal, csak majd akkor a ringben — és ott majd boldogan nézem, hogyan püföli a rohadékot addig, amíg az már inkább meghalna. Kis híján szétrobbanok az érzelmektől, de csak levetem magam az ölébe, aztán lehúzom a fejhallgatóját, és egy pillanatra az én fejemre teszem, hogy megtudjam, mit hallgat. Eszeveszett rockzene kalapál a fülembe, mire zavartan összeráncolom a homlokom. Sötétkék szemét félig lehunyva néz rám, hozzám hajolva megpuszilja az orromat, tenyerébe veszi az államat, és a hüvelykujjával érzékien végigsimít a szájamon. A gyomrom görcsöl: tartok tőle, hogy Remy meglátja a szememen a félelmet és az önutálatot, amelyet nagy igyekezettel próbálok leküzdeni magamban. Az asztalra dobom a fejhallgatóját, talpra állok, és a fürdőszobába sietek. Annyira bemocskolva érzem magam, hogy fogat mosok, aztán jöhet a szájvíz, amíg már úgy érzem, bedagadt a szám. Alig léptem ki a fürdőszobából, máris úgy érzem, vissza kell rohannom

megismételni az egészet. Annyira borzalmasan bizsereg a bőröm, hogy esküszöm, olyan, mintha egy élő skorpió mászna az arcomon, és belebetegszem ebbe az érzésbe. Amikor végre kijövök, tiszta mentol a szájam, és még az ajkam is zsibbad a friss tisztaságtól. Remy közben félretette a fejhallgatóját. Most egyedül rám figyel, sötét szemöldökét összehúzva nézi, ahogy közeledem. Zavartnak, kissé bizalmatlannak tűnik. Elérzékenyülök, ahogy ránézek, és attól félek, bármelyik pillanatban eltörhet a mécses. Utálom ezt az érzést, mintha nem lennék méltó hozzá, pedig én csak azt akartam, hogy ő biztonságosan kimaradjon ebből. Soha életemben nem vágytam úgy gondoskodni valakiről, ahogy most őt akarom szeretni és oltalmazni. Fájdalmas gombóc gyűlik a torkomba. — Remy - szólítom meg kásás hangon, és zakatol a szívem, mert nem tudom, hogy bírnám ki, ha megkérdezné, mi történt ma este. - Megölelnél egy kicsit? Kétségbeesetten vágyom az én kis helyemre a karjai között: a helyemre, ahova úgy beillek, mint sehova máshova. Ő teremti meg a leginkább nekem való zugot, körbevesz, mint egy fészek, melenget, ahogy semmi más. Annyira akarom most ezt, hogy a szívem belefájdul. Várom a válaszát, meg is remegek egy kicsit, és azt hiszem, észreveszi, azért enyhül meg. — Gyere ide - mondja halkan. Hátratolja a székét, kitárja a karját, én pedig eltökélten bújok be férfias ölelése oltalmába. Ahogy még közelebb furakodom, ő felkuncog. Előbukkannak a gödröcskéi is, és úgy tűnik, jólesik neki, hogy ennyire nyilvánvalóan szükségem van rá. — Hiányoztam? — kérdi táncoló szemmel, tenyerébe véve az arcomat. Államon és orcámon érzem a bőrkeményedéseit, és végigsuhan rajtam az a megnyugtató érzés, amit egyedül Remy tud kiváltani belőlem. - Igen - tör ki belőlem a válasz. Átölel és szorosan a melléhez von, miközben lehajtja a fejét a szájamhoz. Ajkaink lágyan összesúrlódnak, aztán összetapadnak, az övé lágyan felnyílva magának követeli a szájamat, nyelve vágyakozó

borzongásokat indít bennem útjukra. Ujjával körberajzolja a mellemet, miközben a száját végighúzza az állkapcsomon, majd orrát a fülem mögé dugja, belélegez engem, halkan felnyög a gyönyörtől, nekem pedig dobol az agyamban az izgatott szívemből felszökő vér. — Remy... — szólítom, miközben megmarkolom a trikóját és feltolom a válláig. Ő marokra fogja a pamutanyagot, és egy izmos rántással áthúzza a fején, én pedig nyomban a mellkasára csúsztatom a kezeimet, és csókolom, ahol csak érem. — Annyira hiányoztál — nyögöm ki megindultan, és csókolom a kulcscsontját, az állkapcsát. Hajába markolva a nyakához szorítom az arcomat, megteszek bármit, csak közel lehessek ehhez a férfihoz. Ő elrejt hatalmas karjaiba, a hátamat simogatja, majd az arcomat megfogva suttogja: — Te is hiányoztál - és megcsókolja a számat, az orrom hegyét, a homlokomat. Reszketni kezdek z vallomásától. — És hiányzott a hangod. A kezed. A szád... hogy veled lehessek... hogy nézhesselek... hogy érinthesselek... hogy szagolhassalak... Elfogy a hangom. Annyira jó a szaga, tiszta és férfias. Még kétségbeesettebben vetem magam a szájára. Viszonozza a csókot, előbb lassan, aztán egyre hevesebben, és közben kigombolja a blúzomat, és gyors, izgatottan kapkodó kézzel meztelenre vetkőztet. Tudom, hogy nem annyira a szavak embere, mint én, de így is érzem benne az égető sürgetést, ahogy megmarkolja a csípőmet és visszahúz az ölébe, mintha neki ugyanolyan fájón szüksége lenne arra, hogy bennem legyen, mint nekem arra, hogy kitöltsön engem. Meztelen vagyok, rajta még ott a nadrág, de haldoklom a szerelemtől és a vágytól, hogy ezt fizikai formában kifejezhessem neki. Egész testem összerándul, amikor forrón lüktetve a combom közéhez szorul az erekciója, és hatalmába kerít az ellenállhatatlan vágy, hogy valami olyat adjak neki, amit még senki férfinak nem adtam. Csillapíthatatlanul remegve lecsusszanok erőtől duzzadó combjai közé, épp akkor, amikor ő megoldja magán nadrágot és félig letolja a combjára. Kivillan

a csillagtetoválása, aztán előpattan a merev farka, és abban a pillanatban, amikor a térdem a szőnyegre huppan, már rajta is van a kezem az ő forróságán, a keménységén, a súlyos heréin, amelyek mind felkészülve, rám élesítve várnak. — Itt akarlak megcsókolni — mondom vágytól remegő hangon, és bár olyan erősen hajt a szükség, hogy a szemem is alig bír nyitva maradni, felnézek kéjtől megfeszült arcára. — Beléd akarok fulladni, Remington, érezni akarom az ízedet... bennem... Amikor a szájamba veszem, felmorajlik a torkában a kiéhezett, de immár tökéletes kényeztetésben részesülő férfi hangja, és ujjaival a hajamba simít, miközben lassan a szájamhoz tolja a csípőjét, hogy lágyan megadja nekem, amit kértem, és elvegye, amit olyan kétségbeesetten akarok adni neki. Az ágyékom ég az ondója minden nyelvemre buggyanó cseppjétől, és annyira bele vagyok részegedve ebbe a férfiba, hogy szűnni nem akaró gyönyörrel nézem nyers arckifejezését, miközben a nyelvemmel munkálkodom hatalmas, kemény szerszámán. Amikor a fogaimat is bevetem, már ő is ugyanúgy magán kívül van, mint én. Szívogatom a csúcsát, aztán lenyomom a torkomba, és bár már küzdenem kell a reflexes öklendezés ellen, megveszek, hogy még többet kaphassak belőle. Soha sem kaphatok eleget ebből a férfiból, és amikor már önuralmát vesztve löködi magát a szájamba, és a keze a hajamba markol, és az izmai már feszülnek az orgazmustól, hirtelen észreveszem, hogy engem figyelő szeme is kevésbé kék már. Tényleg fel van spannolva. Abszolút. Totál. Felspannolva. Orvosi nyelven - Pete-tői tudom - ezt hívják mániásnak. És Pete úgy sejti, hogy a mostani epizód akkor kezdődhetett, amikor elmentem Melanie-val és Rilev-val. Állítólag az akkorra tervezett pénzügyi értekezletük alatt Rem összesen három kérdést tett fel Pete-nek, és egyiknek sem volt köze az anyagiakhoz, amikről ő magyarázott. „Mit mondott, mikorra jön vissza?" „Biztos, hogy Riley hazahozza?" „Hol a picsában vannak már?” Pete azt mesélte, hogy amint megkapta Riley SMS-

ét, amit hazainduláskor írt neki, ő rögtön lezárta a pénztémát és visszapaterolta Remingtont a szobájába. Na, akkor találtam rá úgy, hogy a leghangosabb rockzenét hallgatta, amivel életemben találkoztam, és komor és gondterhelt volt az arca. Talán azt gondolta, nem jövök többé vissza? És mindig ezt csinálja, amikor a szervezete megkavarodik és pörögni kezd? Hogy kemény rockot hallgat? Nem tudom. Tudni csak azt tudom, hogy aznap éjjel négyszer dugott meg, mintha újra magáénak kéne követelnie, és azóta meg teljesen megbokrosodott, és mintha megállás nélkül Red Bulitól pörögne. Mint aki túltöltődött. A szokásos hetyke önelégültsége a tizedik hatványon. Ma reggel úgy támadott rám az ágyban, mint az oroszlán. — Most különösen pompásan nézel ki, Brooke Dumas. Olyan pompás, meleg és zamatos vagy, hogy nem bánnám, ha téged kapnálak tányéron reggelire. Nyelvével nedves kacskaringót húz a két mellem közé, aztán teli szájjal a kulcscsontomra veti magát, és azt kezdi nyaldosni, amint az máskor is szokása az én oroszlánomnak. — Már csak egy cseresznye kéne rád dísznek, de biztos azt is meg tudjuk oldani - mondja, és olyan pajkos szemmel néz rám, hogy elolvadok. Aztán elővesz egy cseresznyét, én meg rájövök, hogy ezt még éjjel kellett felhoznia a konyháról, és azóta lesben áll, hogy rám vesse magát, amint felébredek. Úristen, igazi ragadozó! Álomtól kótyagosan, nyögve hanyatt fordulok és belenézek szívbénítóan szép arcába. Borostás áll. Csillogó, sötét szem. Gödröcskés mosoly. Istenem, nekem annyi! — Ki a pasid? - kérdezi rekedtes hangon, és megcsókol, miközben a cseresznyét a csiklómhoz dörgöli. Ki a pasid, bébi? — Te - sóhajtok. - Kit szeretsz? Remegések futnak végig a tagjaimon attól, ahogy a csiklómat ingerli a cseresznyével, és ugyanakkor egyik hosszú ujját bedugja a hüvelyembe. Kábultan

bámulok a szemébe. Titokzatos mélységében látszanak a kékség parányi foltjai, és megőrülök azért, hogy mondhassam neki: „Téged, életemben csakis téged szeretlek” - de képtelen vagyok. Így nem, amikor később talán emlékezni sem fog rá. — Megőrjítesz, Remy-suttogok, aztán merészen megragadom a farkát, és sóvárogva magam fölé húzom őt, hogy kitölthessen, hogy duzzadó ágyékomat a kemény faszával dörzsölhesse, hogy újra átadja nekem a szagát. Egész héten állandó törődést igényel, én meg alig bírom a tempót, de közben imádom is. Vele repülök a felspannoltságba. A mosolyai lángolnak. Edzés közben szexszüneteket kell tartani vele. Mintha már rám se bírna nézni úgy, hogy ne akarna rögtön dugni. Amikor nyújtani kezdek vele, máris akar engem, amint megérintem. Időközben észreveszem, hogy amikor „sötét", a szeme akkor sem igazán fekete, hanem egészen sötétkék, szürke és égkék pettyekkel. A hangulata viszont... valahogy igenis sötét. Nem mindig, de néha igen. Vagy abszolút szárnyal, vagy abszolút ideges. Van, amikor semmi sem elég jó neki. Diane szarral eteti. Góré nem hajtja elég keményen. Én meg folyton Pete-et bámulom, az istenit! De akármennyire is röhejesen hangzik így, ezek az apróságok baromira számítanak Remynek. Most már úgy érzem, egész napomat felemészti az ő energiája és kitartása, én meg repesztek, hogy tartani tudjam vele a lépést. — Mit keres itt ez a rengeteg ember? - kérdezem, amikor New Yorkban leszállunk és látjuk, hogy bámészkodók tömege sorakozik az előtt a reptéri szolgáltató előtt, ahol Remy gépe szokott parkolni, és a reptéri biztonsági szolgálat alig bírja őket a sárga kordon mögött tartani. — Engem, mi mást? - vágja rá ő. Annyira hetyke a hangja, hogy még Pete is kacarászik rajta. — Vegyél vissza, Remy — inti. Ő izgatóan magához szorít. — Gyere ide, bébi. Azt akarom, hogy ezek a jóemberek tudják, velem vagy - jelenti ki, és ahogy a vakuk villogni kezdenek, hatalmas keze biztos mozdulattal a

seggembe markol. — Remington! Ő csak nevet, odakísér a Hummer limuzinhoz, és még mielőtt bárki más beszállna, leszorít maga mellé, és olyan vad, zabolátlan éhséggel tapasztja ajkamra a száját, mintha ez lenne az életünk utolsó estéje. — Ma este el akarlak vinni valahová - hörög a szájamba. — Menjünk Párizsba! — Mért pont Párizsba? — Mi a faszért ne? - Mert három nap múlva bunyóznod kell! - dorgálom, de muszáj nevetnem rajta, amikor ilyen. Megmarkolom, és gyorsan, de alaposan visszacsókolom, még mielőtt a többiek beszállnának. — Mehetünk bárhová, ahol van ágy - súgom oda neki. — Csinálhatnánk hintán. — Remington! — Vagy csináljuk liftben - erősködik. Nevetve fenyegetem a mutatóujjammal az én nagy, csúf rosszfiúmat. — Szó se lehet róla, hogy liftben csináljam. Kénytelen leszel valaki mást keresni. — Téged akarlak. Liftben. — Én meg téged akarlak. Agyban. Mint a normális emberek. A szeme lepillant az altestemre, és játékos, mosolygós szexisten-arca átváltozik sötét, szexre éhes szexisten- arccá. — Akarlak abban a nadrágban, ami most van rajtad. Melegséget érzek, érzem, hogy kellek neki. Bólintok, elvigyorodom, ujjaimat az ujjaiba fűzöm, és egyenként megcsókolom kisebesedett bütykeit. Kíváncsian lehajtja a fejét, és a gödröcskéi lassan ki simulnak. Úgy les, mintha még soha senki nem kedveskedett volna neki így Ettől csak még jobban szeretném dédelgetni őt. Meg is teszem. Közelebb húzódom hozzá, tenyerembe veszem az állát, csókot adok kemény arcára, kezemmel végigsimítok a haján, és figyelem, ahogy a szeme elnehezül a vágytól, meg valami mástól. Valamitől, amitől a szivárványhártyája titokzatosan sötétnek, folyékonynak látszik.

Nyílnak a kocsi ajtai. Úgy tűnik, Góré a limó első ülésénél száll be, úgyhogy Pete, Riley és Diane a velünk szemben levő padra ülnek le. Amikor el akarok húzódni, Remy megszorítja az ujjaimat — és én már ennyiből tudom, hogy nem szeretné -, aztán lecsusszan az ülés széléről, és széles vállait meggörnyeszti, mintha kisebbé szeretne válni. Amikor látja, hogy ez nagy teste és izmai miatt nem sikerül, közelebb vonja magát hozzám, lehajtja a fejét a mellkasom lágy részére, halkan nyögdécsel, aztán felsóhajt. Úgy meg vagyok lepődve, hogy meg se moccanok. Pete fél szemöldökét felhúzva bámulja, ahogy Remington még szorosabbra fonja a karjait a csípőm körül, közelebb húz magához, és a feje oldalát belefúrja a mellem párnájába. Aztán megint nyög és megint sóhajt. Riley mind a két szemöldökét felvonja, Diane pedig olyan gyengéden mosolyog, mintha olvadozna. Én nemcsak olvadozom, hanem már szét is folytam alatta. A szüleim - egy sportedző és egy tanárnő - remek emberek, de nem valami nagy csókolgatok és ölelgetők, ellentétben például a barátnőmmel, Melanie-val, akit gyerekkorában elhalmoztak gyengédséggel, és most továbbadja az egész világnak, mintha ez lenne a küldetése. Ahogy Remington rám néz, ahogy a szurkolói előtt sem titkolja az irántam érzett vonzalmát a meccseken, és ahogy most úgy bújik hozzám, mintha valami nagy maci lenne, aki megtalálta a legjobb barlangot a téli álmához—és ebbe elmondhatatlanul mélypontjaim is belesajdúlnak. Némán, a legnagyobb gyengédséggel végighúzom a körmeimet tüskés, sötét haján, aztán egyik körmömmel körbesimogatom a fülét. Ő mindkét kezét szilárdan a csípőmre szorítja, és ezzel valahogy csapdába ejt, mintha egy párnát fogna magához. — Szeretnétek egy kis külön időt, amikor a hotelba érünk? - kérdezi Pete, és olyan rezgés hallatszik ki a hangjából, mintha valami mélyreható érzelem érintette volna meg. Én csak azzal foglalkozom, hogy milyen érzés Remington hajában turkálni az ujjaimmal, de érzem a mellemen, hogy bólint, bár arra már nem veszi a

fáradságot, hogy felemelje súlyos fejét. Soha nem láttam még ilyen csöndesnek, amikor mániás szakaszban van. Sem olyat nem láttam, hogy ilyen nyugton maradt volna. Pete és Riley döbbent arckifejezéséből biztosan tudom, hogy ők sem. Amikor a lakosztályunkba érünk és behozzák a bőröndjeinket, azzal kezdem a megérkezést, amivel mindig. Kinyitom a táskám, és a kis neszesszeremet bedugom a mosdó alá. Remy olyan tüzes sóvárgással bámul az ajtóból, hogy amikor megérzem a tekintetét, abbahagyom a fogmosást, bár tele van a szájam habbal. Éhesnek látszik. Mint egy vadállat. Már-már kétségbeesettnek. Gyorsan kiöblítem a számat, amikor felém lép, és megtörlöm a kezem. Nem mosolyog. Fekete szemének mélysége magába ránt. Könnyedén a karjába kap és visszacipel a hálószobába. Ha akarnám, sem tudnám megakadályozni a gyomrom remegését, ahogy a nyakába fúrom az arcomat és belélegzem őt, miközben leereszkedünk az ágyra. Azt hiszem, tudom, mit akar — de nem vagyok benne biztos. Úgyhogy egy pillanatig csak várok, figyelem őt. Lehúzza a cipőmet, félredobja, aztán hallom, hogy nagy puffanással az övé is a padlóra esik. — Azt akarom, hogy a fejemre tedd a kezed. Bólintok, hátrahúzódom, hogy ideférjen. — Attól megnyugszanak a száguldó gondolatok? Ő a fejét rázza, aztán megfogja a kezemet, és nyitott tenyérrel az ő széles mellkasára húzza. Szeme rabul ejti a szememet, ahogy reszelős hangon válaszol. — Attól megnyugszom idebent. Kusza érzelmek tombolnak bennem, amikor megérzem, hogyan ver a szíve a tenyerem alatt: lassan, erőteljesen, ahogy csak a nagy sportolók szíve tud. Belebámulok a szemébe, és ott látom ugyanazt a vad sóvárgást, amit az előbb, és annyira szeretem őt, hogy esküszöm, a szívem is ráállt az ő ritmusára. Felfekszik mellém az ágyra, és mind a ketten ruhástul - elhelyezkedünk a paplan tetején. Fejét a mellemre hajtja, hatalmas izmainak minden duzzanatával hozzám simul, belelélegez a nyakamba. Én

lehajtom az arcomat és megcsókolom a feje tetejét, miközben az ujjaim hegyével simogatni kezdem a fejbőrét. Nem alszik már hosszú, végtelen, nyugtalan, őrült napok óta. Azok alatt a napok alatt éreztem, hogyan simogatja nappal a hajamat, éjjel a hátamat. Hallottam a tompán kiszűrődő zenét, amit játszott magának. Hallottam, amikor éjfélkor kiment enni, amikor hideg zuhanyt vett, és amikor a zuhany sem volt elég, arra ébredtem, hogy szeretkezni kezd velem. De mióta nem hallottam már, hogyan alszik... Így aztán, amikor egyenletessé válik a légzése, és én rádöbbenek, hogy elaludt a karomban - a nap kellős közepén, a mániás epizódja kellős közepén—, nem is tudom, hogyan lehetnék úrrá a szívemben felbuzgó érzelmek fölött. Csendben letörlök az arcomról egy könnycseppet, aztán még egyet. El se tudtam képzelni, hogy létezik ilyen férfi. Vagy azt, hogy az enyém lehet ez a férfi. Ezek a pillanatok. Ez a... kötődés. Sohase gondoltam, hogy a kétségbeesett, csaknem fájdalmas vágyakozás, amit érzek utána, valaha viszonzásra lelhet nála, énutánam. Életemben először sírok a boldogságtól, simogatom a haját, az állát, a nyakát, a karját, és elnézem tökéletes, telt ajkát, kemény, erős állkapcsát és homlokát, tökéletes orrát, és némán szeretem minden porcikáját. A napfény beszivárog a szobába, ráhull minden részére, úgyhogy szívhatom magamba a tökéletességét, mintha narkós lennék. A cipőnk szanaszét a padlón, a bőröndjeink még dugig tömve az ajtó mellett. Itt vagyunk egy újabb luxushotel újabb gyönyörű lakosztályában, és esküszöm, életemben soha nem volt még olyan teljességérzetem, mint most, ebben a pillanatban, ahogy itt alszik ez a férfi a karomban, vastag karjával körülölel, orrát a dekoltázsomba fúrja, és a lehelete melengeti a bőrömet. Egy idegen helyen, ismeretlen szobában, távol mindentől, amit életemben ismertem... A füléhez érintem az ajkamat. — Temiattad - suttogom lehunyt szemmel — vagyok olyan boldog, hogy elájulok. Akárhol otthon vagyok,

ahol te vagy. Annyira elszántan vágyom őrizni az álmát, hogy kihagyom a vacsorát, bár a gyomrom korog. Kisvártatva lecsillapodik, és én egész idő alatt meg-megérintem az ő nagy, szépséges testét, és az érintéseim halkan azt mondják: „Szeretlek, Remington”. Az éjszaka közepén mocorogni kezd. Ekkor már hullafáradt vagyok, de az elszántságom töretlen. Zsibbadó karral simogatom és becézgetem. Halk nyögéssel felébred, könnyedén megmarkol engem, és magához húz, úgyhogy most én fekszem a domború mellkasához bújva, és ő lustán csókolgatja a fülem mögötti gödröt. — Brooke - szól. Ezt az egy szót mondja. Alomtól kásás hangon, és olyan halkan és bensőségesen, mintha megkérne... és akármire kérne meg, a válaszom most is és mindig igen lenne. — Igen, Remy — suttogok a kulcscsontjába szuszogva, és a hangom ugyanolyan álmatag, mint az övé. Ő mordul egyet, és lassan belélegez engem. — Én Brooke-om. A hangja még mindig kásás és rekedt. Ujja odatéved a farmernadrágom sliccgombjához, aztán egyik nagy keze a fenekemre paskol. — Ez miért van még mindig rajtad? - kérdezi, miközben szeretetteljesen a nyakamba csókol. Mielőtt eszébe juttathatnám, miért, már hallom is, hogy kipattintja a gombot és határozott mozdulattal lehúzza a cipzárt. Minden izmom összerándul. Halkan felnyöszörgök, orromat a nyakához nyomom, és odadörgölőzöm, mint egy simogatást követelő kiscica. — Azért, hogy a világ legszexibb pasija levehesse rólam. Hajnali három körül Remington a fülembe motyog, hogy éhes, és felkel, hogy támadást intézzen a konyha ellen. Nyújtózkodom az ágyban, a gyomrom helyesli az ötletet. Felkapcsolom a lámpát és belebújok az első ruhába, amit a bőröndjében találok - történetesen az egyik SZÖKŐÁR feliratú, piros selyemköpenybe. Szorosan a derekamra kötöm az övszalagot, és az anyag finoman, hűsen simul a bőrömre. A köpeny persze

bazinagy rám, majdnem bokáig ér, mégis elvigyorodom, mert imádom az ő cuccait viselni. Kicsoszogok utána, hogy lássam, mit hagyott nekünk Diane a konyhában. A melegen tartó fiókban két tányér parmezános rántott csirkét találok, meg salátát spenótból és céklából,köretnek sült krumplival. Kiveszem a tányérokat és megyek evőeszközért, amikor meglátom, hogy Remington már az ebédlőasztalnál trónol, gyönyörű felsőteste meztelen, a lábát alacsony derekú szabadidő nadrág fedi. Mogyoróvajat kanalaz zellerszárral, nagyban ropogtatja, de amikor észrevesz, gyorsan abbahagyja, és lenyeli, ami a szájában van. Elkerekedik a szeme, kiejti a kezéből a zellert, és a széken hátradőlve keresztbe teszi izmos karját. A bicepsze fölé tetovált indák sötéten, szexisen tekeregnek. — Nézzenek oda - mordul fel gyönyörteli, férfias hangon. Kellemes forróságot érzek a hátamban, ahol a SZÖKŐÁR felirat díszeleg. Vigyorogva megyek oda hozzá a tányérokkal. — Majd visszaadom, ha ágyba bújunk. Ö a fejét rázva megpaskolja a combját. — Ami az enyém, az a tied. Lerakom az ételt az asztalra, ő pedig megmarkolja a csípőmet a selyemanyagon át, és az ölébe húz. — Hű, de kurva éhes vagyok! — csippent fel kézzel egy sült krumplit, bekapja, aztán megnyalja az ujját. — Imádnád az anyukám sült krumpliját. Megbolondítja egy kis csípős paprikával - mondom, miközben én is a villámra szúrok egyet és majszolni kezdem. A rozmaring és a tökéletesen átsült krumpli íze szétolvad a nyelvemen. - Hiányzik az otthonod? A kérdés hallatán ránézek, és miközben az újabb krumpliját eszi, rádöbbenek, hogy neki sohasem volt igazi otthona. Vagy igen? Neki a bokszring volt az otthona, meg ezer szálloda. A családja a csapata volt, meg a szurkolói. Megtelik és kis híján túlcsordul a szívem érte. Amikor bezárkózott velem a lakosztályába közvetlen azután, amikor először láttam, hogy Pete nyugtatót ad be neki- depressziója volt, és én még

csak nem is tudtam róla. Belém kapaszkodott, hogy észnél bírjon maradni, és én ezt se tudtam. Csak annyit tudtam, nem akarta, hogy kimenjek a szobából, és nem akarta, hogy bárki más bejöjjön. Azt akarta, hogy én legyek vele. Úgy akarta az érintésemet, mintha én húznám vissza a földre, mintha az én szájam volna az egyetlen meleg az ő hidegségében, az egyetlen fény a sötétségében. Remington nem a szavak embere. Ő a zsigerek és a tettek embere. A nagy, erős férfinak olykor gondoskodásra van szüksége, és esküszöm, nincs más vágyam, mint hogy én legyek az a lány, aki ezt megadja neki. Ő,, akinek sohasem volt otthona, azt kérdezi, hiány- zik-e az otthonom? Amikor úgy alszom, mint egy királynő, puha ágyban, az ő karjában, amikor a világ legjobb kajáit eszem, amikor végzem a munkámat, és vele töltöm az időmet, és ő néha hetyke, néha morgós, de mindig imádnivaló? Leteszem a villámat, szembefordulok vele, és ujjam hegyével megsimogatom a borostát az állán. — Amikor nem vagyok veled, akkor igen, hiányzik. De amikor veled vagyok, semmi sem hiányzik. Egy pillanatra feltűnnek a gödröcskéi, és én lehajolva puszit adok a felém esőre. Ö halkan felmordul, és az orromhoz dörzsöli az orrát. — Majd jól megölelgetlek, hogy ne hiányozzon – morog. — Helyes. Szerintem itt is nyugodtan elkezdheted — vonaglok meg sokatmondóan az ölében, ő pedig a fülcimpámba harap, aztán szorosan magához ölel. — Az már igaz. Elnevetjük magunkat, aztán végül egy tányérból, egy villával esszük meg az ételt, felváltva etetve egymást. Amikor megérzem a mánia okozta nyugtalanságát, rájövök, hogy szeretné, ha csinálnék vele valamit. Így hát átengedem magam neki, ő pedig teljesen átveszi az irányítást. A villával simogatva szétválasztja az ajkamat, én meg engedelmesen kinyitom, és hagyom, hogy etessen. Imádom, ahogy elsötétül a szeme minden alkalommal, amikor az ételért nyíló szájamra néz. Szabad kezével benyúl a selyemköpeny ujjába és sze-

retetteljesen simogatja a tricepszemet, miközben visszafordul a tányér felé, és magának is felszúr egy kicsit a villára mindenből. Nézem, ahogy bekapja a falatot, aztán várok, amíg felvág még egy darab csirkét, tesz hozzá a köretekből is, és a szájamhoz emeli. Gyengéd mosolyra húzódó ajakkal figyeli, ahogy bekapom, ízlelgetem, majd végül lenyelem. — Kihez tartozol? kérdezi halkan, föl-le simogatva a gerincemet. Elolvad a szívem, ahogy leteszi a villát, és azt a kezét is bedugja a választékon át a köpeny alá, hogy a derekamra fonhassa. Lehajtott fejjel könnyed csókot ad a fülemre. - Hozzám - dörmög. — Egészen a tied vagyok - helyezkedem, hogy terpeszben üljek vele szemben, és orromat belefúrom vastag, meleg nyakába, a karomat pedig sovány derekára csúsztatom. — Egyre jobban izgulok a nagy küzdelem miatt. Te nem? Boltozatos mellkasa belerezdűl a kuncogásába, ahogy egy cseppet hátrahúzódva lenéz rám. Úgy látom az arcán, hogy nagyon jól mulat. - Mért izgulnék? - hajtja hátra a fejemet az államnál fogva, hogy nevető, sötét szeme a szemembe nézhessen. — Össze fogom zúzni, Brooke. Akkora erő és mélység van a hangja bizonyosságában, hogy szinte sajnálom Skorpiót. Remy nemcsak össze fogja zúzni, de még élvezni is fogja. — Remy, én imádom, ahogy harcolsz, de el se tudod képzelni, mennyire az idegeimre megy. — Miért, Brooke? — Csak. Mert... fontos vagy nekem. Azt szeretném, ha semmi se bánthatna, te meg pár naponként... kimész oda. Hiába tudom, hogy te fogsz győzni, akkor is kikészülök tőle. — De boldog vagy, Brooke? Mellettem? Ahogy ezt kérdezi, megfeszül az arca, hirtelen csupa figyelem lesz, valahogy úgy, mint amikor azt szokta kérdezni, hogy tetszett-e a mérkőzés. Látom a szemében, mennyire szüksége van erre, és tudom, hogy a válaszom ugyanannyira számít neki, mint amennyire nekem számít, hogy ő mit gondol rólam.

— Őrülten - ismerem be, a nyakába szagolva megölelem, és imádom, mennyire ellazít az illata. - Te teszel boldoggá. Őrülten boldog és őrült vagyok tőled, pont. Egy pillanatig sem akarok külön lenni tőled. És nem akarom, hogy az a rengeteg nő téged bámuljon és olyanokat kiabáljon neked, amiket szoktak. Most gyengéd lesz a hangja, mint szeretkezés közben. — A tied vagyok. Te vagy az, akit hazaviszek magammal - szagol bele ő is a nyakamba, aztán zümmög egyet a fülem mögött, majd belesúg: - Te vagy a párom, és én magamnak követeltelek. Azzal eligazít az ölében, és etet tovább. Úgy látom, nagyon élvezi a látványt, ahogy az ajkam nyílik, majd rázáródik arra, amit a szájamba ad. Szeret etetni engem, és szerintem ez a kényszeres férfigyönyör, amit ebből merít, még az ősétől, a Neandervölgyi embertől származik. Befaljuk az összes kaját, nyalakodunk, csókolózunk, én meg Melanie-ról kezdek mesélni. Elmondom, hogy valamelyik este lefeküdt Riley-val, és azóta folyton chaten nyomják a barátkozást, ő meg nevetve bátorít, hogy folytassam. — Mesélj még - mondja tele szájjal. Úgyhogy mesélek neki a szüleimről, meg arról, hogy Nora képes volt bármibe beleszeretni, ami él és mozog, ő pedig mosolyog, és én egyszerűen imádom, ha mosolyt csalhatok az arcára. — Te emlékszel valami szépre a szüleidről? - kérdezem, amikor visszamegyünk a hálószobába és bemászom az ágyba. — Az anyám minden este keresztet vetett rám - zárja be az ajtót. Tudom, azért teszi, nehogy Riley reggel nehogy berobogjon és meztelenül találjon minket. Keresztet vetett a homlokomra, a szájamra és a szívemre. — Vallásos volt? Remington ránt egyet széles vállán, aztán megáll a kézipoggyásza mellett, hogy kivegye belőle az iPadjét és a fülhallgatóját. Komolyan mondom, kész gyötrelem Remington szüleire gondolni. Hogy tehetik meg ilyen vallásos emberek, hogy elhagyják a legösszetettebb, legszebb embert, akit életemben ismertem? Hogy voltak képesek erre?

Remy áthurcolja a cuccát az éjjeliszekrényre, amiből rájövök, hogy azt akarja, minden kéznél legyen. Arra készül, hogy egész éjjel engem öleljen, mert biztos benne, hogy nem fog aludni. —Nem hiányzik a családod? - kérdezem, amikor mellém telepszik. Nyikorog az ágy, ahogy Remy elhelyezkedik benne és mindjárt át is karol. — Nem hiányozhat valami, ami sohase volt. Erre a válaszra nem számítottam, és most egyszerre akarok sírni, és őt vigasztalni és megvédeni mindenkitől, aki valaha bántotta. Megoldja rajtam a köpeny övét, és lesimítja a vállamról a selymet. Azt szereti, ha meztelen vagyok, és nyalakodhat rajtam, akár az oroszlán, én meg azt szeretem, ha ő örül. Úgyhogy kihúzom belőle a karom és félredobom, aztán gyönyörűséggel hagyom, hogy összesimuljon a bőrünk, ahogy hozzám bújik. Hirtelen minden erőmmel csak arra vágyom, hogy neki adjam mindenemet. A testemet, a lelkemet, a szívemet, a családomat. — Ha most mondanék valamit - suttogok, miközben elhelyezkedünk a kedvenc pózunkba: egymással szemben, a lábammal a combja között, a lehető legszorosabban összebogozódva és összesimulva emlékeznél rá holnap? Felhúzza ránk a paplant, arcát a nyakamba dugja, a keze pedig a gerincemen vándorol föl és le. — Remélem, igen. Érzem a lábammal, hogy az ő lába nyugtalanul mozgolódik. Elmosolyodva nyúlok fel és megsimítom a haját, hogy ellazulhasson, aztán támad egy ötletem. Ragyogó ötletem... Olyan, hogy megértse, mit akarok mondani, de mégse kényszerítsek ki tőle semmi olyan választ, ami neki esetleg nem jön magától. Sőt, semmiféle választ sem kell adnia. Átnyúlok fölötte az éjjeliszekrényhez, felveszem a fejhallgatóját és az iPodját, és imádkozom, hogy megtaláljam rajta azt a számot. A számot, amelyet őrülten imádok, de amelyet még soha, egyszerűen soha nem éreztem a magaménak - eddig a pillanatig, amikor legszívesebben az egész szövegét Remington Tate fülébe kiabálnám. — Vedd föl — mondom izgatottan. Elvigyorodik, mert tudom, hogy imádja, ha zenét

adok neki. Feltámaszkodik az ágytámlára, felveszi a fejhallgatót, aztán az ölébe rángat, én meg odamászom. Megtalálom a dalt. Az eszményi dalt, amellyel elmondhatom neki, hogy minden különleges porcikájába bele vagyok zúgva. Szóval kiválasztom az I Love You-t Avril Lavignetól, és elindítom. Hallom, ahogy kezdődik a zene, és izgalom futkározik az ereimben, amikor felhangosítja, úgyhogy már itt az ölében ülve is hallhatom, hogyan beszél hozzá a dal. Tisztában vagyok vele, hogy holnap talán emlékezni sem fog erre. Tudom, hogy fekete a szeme, meg ha lejátszom egy zenét, az nem számít úgy, mintha én mondtam volna ki, de annyi éjszakát töltöttünk már együtt. Együtt edzünk, együtt fürdünk, együtt futunk, együtt eszünk és etetjük egymást, simogatjuk egymást és beszélgetünk, és nem hiszem, hogy Remington valaha úgy kitárulkozott volna valakinek, mint nekem. Engem is egész életemben falak vettek körül, és soha senkit nem engedtem be, amíg egyszer csak rá nem jöttem, hogy ő... már benn is van. Mindennap őt lélegzem be, őt élem meg, és még róla is álmodom, miközben mellette fekszem az ágyban. Még ha ez a férfi képtelen is felismerni a saját érzelmeit nyers, szelídítetlen szívében, legalább annyit remélek, hogy a dalból tudni fogja, hogy nekem ő lett a... mindenem. Elmondhatatlanul izgulok, ahogy szól tovább a zene, én meg az arcát nézem, és az ajkamat rágcsálva tanulmányozom az arckifejezését. Minden sor annyira tökéletes, az egész dal mintha azért létezne, hogy tőlem szóljon neki, még a refrén is, amely elmondja, miért vagyok szerelmes belé. Nem azért, mert szép, mert egy sztár, hanem mert ő az, aki. Ő meg az én arcomat nézi, miközben a zenét hallgatja, és feszült figyelemmel vizslatja a vonásaimat. Telt ajkaimat. Borostyánszínű szememet. Kiugró járomcsontomat. Annyira halkan suttog, hogy szinte az ajkáról kell olvasnom, hogy értsem, mit mond. Megnyomom a gombot, hogy visszaugorjon a lejátszás, de ő ahelyett, hogy - mint vártam volna – meghall-

gatná még egyszer, lehengerít magáról, hanyatt fektet, aztán, ahogy elkezdődik a dal, az én fejemre teszi a fejhallgatót, szűkebbre állítva, hogy igazodjon hozzám. És a következő másodpercben már hallgatom is az I Love You-t, amit az előbb játszottam le neki. És amit most Remington Tate játszik le nekem. Behunyom a szemem, a szívem összevissza verdes a bordáim mögött, és amit iránta érzek, csak árad bennem, amíg már úgy érzem, teljesen kitölt és felemészt belülről. Érzem az ajkamon az ő ajkait, hallom a fülemben a dalt, és ő úgy csókolgat, hogy az nem is erotikus érzés - viszont végtelenül gyengéd. Így nyitja meg magát előttem Remy, és én a fejem búbjától a talpamig bizsergek, miközben magamba szívok mindent, amit mondani próbál nekem - ezzel a dallal, meg az ajkaival, meg a suttogásszerűen puha érintésével - és hiába tudom, hogy mindebből talán semmire sem fog emlékezni, attól még nekem egy cseppet sem kevésbé igazi.

KÉPEK RÓLAD Tök jól alakult a délután. Remington egész napos edzésszünetet tart, és most csak azzal foglalkozik, hogy feltankoljon energiával, vagyis megpakolja magát — és a tányérját – szénhidrátokkal. Visszautasította Diane főztjét, és inkább lehívott mindannyiunkat a szállodai étterem büfés ebédjére. A férfiak külön kajálnak és „harcos” témákról társalognak, én meg remekül elvagyok Diane-nel: együtt találgatjuk, mi lehet abban, amit eszünk. Ez az íz... narancs? Egy árnyalatnyi kardamom? Aztán csipog a telefonom. Boldogan látom, hogy Melanie írt. Melanie: utálom beismerni, de az a s.fej Riley eltalálta. Fenn van a neten a kép rólad, ahogy azt a megtestesült hányingert csókolod!! És terjed, mint a vírus! Megáll körülöttem a világ. Újra ott vagyok azon az estén, amikor lábujjhegyre állva csókolom a megtestesült hányingert, és hirtelen tök magától értetődőnek találom, hogy valaki — az egyik gorillája? - lefényképezte. Naná. Ha volt valaki, aki négy percet azzal töltött, hogy engem videóra vegyen az olimpiai válogatáson, életem legmegalázóbb pillanataiban, akkor nyilván akad valaki életem második legmegalázóbb pillanatában is, hogy lefilmezzen. Még szép, hogy felvették. Talán az elsőt még nem, amikor hozzá sem értem az arcához. Na de a másodikat? Amikor öt másodpercig ott tartottam a számat? Eltűnik a lábam alól a talaj, úgy érzem, vízbe fulladok, pedig még itt sincs a vihar, épp csak feltűnt a láthatáron egy fenyegető felhő. Dermedt tüdővel dugom vissza a telefont a retikülöm- be, és valahogy úgy érzem, mintha minden mozdulatom lassított felvétel lenne. Átnézek az asztalhoz, ahol a férfiak a holnap esti stratégiáról értekeznek, és látom, hogy Remy nyugodtan hallgatja őket. Az egyik percben még normális és laza, kényelmesen hátradől, szétterpesztett lábbal ül a szállodai étterem rózsaszín kárpitú székén - de a következő pillanatban rezegni kezd a telefonja, és ő feszülten azt nézi.

A szívem a lábfejembe zuhan, de telnek a másodpercek, és nem történik semmi. Profilból látszó arcáról semmit se bírok leolvasni, de tökéletesen mozdulatlanná dermedt. Aztán egyetlen szempillantás alatt történik minden. Egetverő csattanással felborítja az egész asztalt, Góré elterül a padlón, és rápotyog az ezer tányér meg a kaja. Remington ugyanazzal a mozdulattal talpra pattan, és a terem túlsó sarkába vágja a mobilját, ahol az ripityá ra törik a falon, ő közben felém indul, Pete pedig talpra kecmereg és a farzsebébe nyúl. — Nem, Pete, ne! - kiáltok fel, mert borzadok a gondolattól, hogy benyugtatózza Remyt. Próbálok nyugodt maradni, de a szívem ezret dobban percenként. Amióta együtt vagyunk, soha nem volt még olyan, hogy Remington haragudjon rám, és most hirtelen kicsit félek tőle, de nem akarom, hogy ezt ő is tudja. Reszketek a helyemen, de abszolút mozdulatlan maradok, ahogy ideáll elém, fújtat, mint egy bika, az orrlyuka kitágul, a szeme feketén izzik az arcában, az ökle remeg az oldala mellett. De a karjaim attól lesznek libabőrösek, hogy mennyire kétségbeesett a tekintete. Kábé tízszer annyi erőfeszítésembe kerül megszólalnom, mint máskor. — Akarsz beszélni velem, Remington? — kérdezem rekedt hangon. Felkészülök, hogy ordítozni fog velem, de hideg suttogása most valahogy végtelenül fenyegetően hangzik. — Beszélni is, meg mást is. A hajszálak rémülten állnak égnek a tarkómon. — Rendben, beszéljünk. Megbocsáss, Diane - mondom színlelt nyugalommal, és a székemet hátratolva talpra állok, bár inog alattam a lábam. Nagyobbnak tűnik most, mint valaha, és az egész étterem őt nézi. Diane a feldöntött asztalhoz siet, hogy segítsen Górénak rendet csinálni. Remington keze hol ökölbe szorul, hol kinyílik az oldalánál, miközben mereven bámul rám. Gyorsan, szaggatottan lélegzik, meg-megfeszül az állkapcsa.

Észreveszem, hogy most már Pete és Riley is ott áll mögötte. Vad csata dúl Rem szemében. Küszködik, mint aki tudja, hogy muszáj uralkodnia magán, de képtelen rá. Mintha a haragja nagyobb lenne nála. Igyekszem lecsillapítani a pulzusomat, bár égek a vágytól, hogy őt nyugtassam. Tudom, hogy ha megérintem a kezemmel a teste bármelyik részét, az megnyugtatja. Tudom, hogy néha ugyanolyan égető szüksége van az érintésemre, mint nekem arra, hogy megérintsem. Csakhogy ilyennek még sohasem láttam, és félek, hogy most először az életben nem esne jól neki az érintésem. Szinte belerokkanok a gondolatba, hogy az egyetlen férfi, akit valaha szerettem, most úgy érzi, elárultam. Még meg se szólalt, és mégis annyira érzem magam körül a háborgását, hogy máris felmérhetetlenül mélyen sajog bennem az, amit mondani fog. Bántottam őt. Bántottam őt, és máris utálom magamat érte. A gégém fájdalmasan megdagad. — Csak a húgommal akartam találkozni - nyögöm ki fájón, és kavarogva árad bennem a megbánás és a szorongás. Vadul remegő mutatóujjával kinyúl és a szájamhoz ér — a szájamhoz, amellyel megcsókoltam Skorpió mocskos arcát —, aztán előrehajol és belém harap, mire felszisszenek, részben a meglepődéstől, részben meg a vágytól, amely feltolul bennem, amikor a bőrömön érzem a fogát. —Te ilyen szemetekkel alkudozol? Az én hátam mögött? - kérdezi halk, nyugtalan hangon, miközben hüvelykjével bizonytalanul végigsúrolja az ajkamat. — A húgommal akartam találkozni, Remy. Az a szemét baromira nem érdekel. A hajamhoz nyúl, és olyan váratlanul gyengéd az érintése, hogy legszívesebben meghalnék tőle, hogy ez mekkora ellentétben áll a szemében tomboló tűzzel, meg az ajkamat kétségbeesetten kaparászó hüvelykujjával. — Mégis megcsókolod azt a kurva köcsögöt, azzal a szájaddal, amelyikkel engem csókolsz. — Kérlek, most számolj tízig — fogom meg tehetetlenül a ruhaujját.

Összehúzza a szemét, aztán hadarni kezd. — Egy kettő három négy öt hat hét nyolc kilenc TÍZ - aztán előrehajol, markába fogja a galléromat, közelebb húz magához, és kétségbeesett tekintete karomként váj belém. — Megcsókolod azt a faszszopót ezzel a szájjal, amelyikért ölni tudnék? A szeme egészen vad, amikor újra az ajkamhoz nyúl — ezúttal két eszeveszetten remegő ujja hegyével, és hirtelen mást se látok rajta, csak a gyötrelmet. A szeme fekete. Sötét, nyomasztó. És nem bírom elviselni, hogy én okoztam azt a sötétséget. Érzem a fájdalmát, testem minden csontjában ott érzem. — Alig ért hozzá az ajkam a tetoválásához suttogok egészen halkan, ahogy a gégém kezdi felmondani a szolgálatot. - Ugyanazt csináltam, amit te szoktál, amikor hagyod, hogy behúzzanak neked, és elbízzák magukat. Azért, hogy láthassam a húgomat. — Te az én csajom vagy, baszd meg! - csap a mellére nagy csattanással.— Te nem csalogathatsz senkit, hogy elbízza magát! — Uram, meg kell kérnünk, hogy most távozzék. Remy vadul odafordul a közeledő üzletvezető felé, Pete és Riley pedig hirtelen a szerencsétlen fickó útjába áll. Pete már húzza is elő a csekkfüzetét, és elcsípem a „kártérítés” szót. Remy összehúzott szeme visszafordul felém, és annyira haragos és kábító, annyira lehengerlő, hogy azt se tudom, mihez kezdjek vele. Közelebb lép, ujjával végigsimít az állkapcsomon, és a testem szexuális készültséggel reagál az érintésére, miután a dühkitörése felszabadította bennem a hormonok áradatát. — Most szétverem a faszkalap pofáját - suttogja, és bár a lágy ígéretet fenyegetés hatja át, előrehajolva a szájamba dugja a nyelvét —, utána visszajövök és megtanítalak az engedelmességre. — Remy, higgadj le. — Semmi baj, Riley. Nem olyan könnyű engem megtanítani, próbálkozzon csak, ha akar — csattanok fel, és végre sikerül olyan ronda, ellenséges pofát vágnom Remington felé, amilyet érdemel ez a provokáció. Az ő arca is eltorzul, lehajtja sötét fejét, keményen az arcomba lihegve marokra fogja a hajamat és vadállati szenvedéllyel birtokba veszi a számat,

ajkamat a nyelve büntető csapásaival ostorozva. — Elkaplak az ágyban, és a kibaszott nyelvemmel sikállak véresre, amíg sehol semmi nem marad rajtad belőle. Csak belőlem. Csak belőlem. Merevedése a gyomromba döf, és rájövök, hogy teljesen beindult nála a területvédő ösztön, a „megszerzem a párom és bebizonyítom neki, hogy az enyém” típusú gerjedelem. A combom megremeg, nyögve furakodom közelebb hozzá. — Rendben, kapjál el — kérlelem legyengülve a késztetéstől, hogy könnyítsék mindkettőnk feszültségén. Ő elrántja magát és szúrósan néz rám. — Most kurvára nincs időm veled foglalkozni - veti oda az ajtó felé indulva. — Remy, gyere vissza! Nehogy bajba keveredj!- kiáltok utána alig hallhatóan, mert a pánik a hangomat is elvette. Megpördül, és görcsbe ránduló gyomorral látom az arcán a gyilkos elszántságot. Ökle remeg a teste mellett, aztán az ujjával felém bök a levegőbe. — Nekem jogom van rá, hogy megvédjelek. Úgy védelek meg téged, és bármit, ami neked fontos, mintha az enyém lenne. Eláll a lélegzetem attól, ahogyan rám néz. — Az a perverz köcsög könyörög majd nekem, hogy vessek véget a nyomorult életének, én meg boldogan teljesítem - acsarog, és dühös szeme még az ajtóból is végigkarmol rajtam.— Elvett valamit, ami szent nekem, és ráhugyozott! — kiált, aztán visszacsörtet hozzám, és az ujjával a mellem közé bök. — Értsd meg. Te. Az. Enyém. Vagy! — Remington, Nora az én húgom. — És a Skorpió nem ereszti el. Drogot ad a nőinek, hogy függjenek tőle, az agyuk meg olyan pici darabokra hulljon, hogy gondolkodni se tudjanak. Sohasem ereszti el, hacsak nem akar valamit még jobban, mint őt. Talán téged? Akar téged, Brooke? Bedrogozhatott volna téged. Levetkőztethetett volna. Megbaszhatott volna. A kurva életbe, megbaszhatott volna! — Nem! — Hozzád nyúlt? — Nem! Azért csinálják ezt, hogy téged provokáljanak! Ne hagyd! Tartalékold az erődet a holnapi meccsre. Kérlek. Ma este veled akarok lenni.

— Egész idő alatt vele voltam, haver - szól közbe Riley Rem karját veregetve, hogy egy kicsit lecsillapítsa. — Nem történt semmi. Ahogy meghallja, mit mond Riley, látom a szemén, hogy úgy érzi, elárulták. Mielőtt beavatkozhatnék, már oda is pördűl és megragadja Riley grabancát. — Te hagytad, hogy a csajom annak a szemétládának az arcába másszon, te kis fos? Hatalmába kerít a pánik, ahogy látom, hogy a levegőbe emeli Riley-t. — Remy, ne! - lépek mellé, és hiábavalóan rángatom a karját. Megrázza a levegőben Riley-t, aki kezd lilulni. — Hagytad, hogy megcsókolja annak a rohadt mocsoknak a tetkóját? — Sajnálom - leheli Pete rám nézve, aztán Remyhez fordul. — Elég volt, haver, most küldjük aludni a Terminátort, oké? Azzal beledöf a nyakába egy injekciót. Remington meg a földre ejti Riley-t, kirántja magából az üres fecskendőt, és félredobja. Visszatartott lélegzettel bámulok, ahogy hozzám jön és megmarkol. Rám mered, a szeme ég, a szája kinyílik. Tétovázik, aztán halk, fájdalmas hangot adva a szájamra veti magát, és úgy csókol, hogy azzal egyszerre tesz magáévá és büntet, majd végül elengedi a karomat és az ajtóhoz trappol, én meg csak bámulok utána kidörzsölt, bedagadt ajkamat nyalogatva. Riley köhögve feltápászkodik, és a nyakát dörzsölgeti. Lassan mindhárman felfogjuk, hogy Remington elment. —Mi a franc? — pislog Pete hitetlenkedve a nyitott ajtó felé, amelyen Remy most sétált ki. — Ez elvileg kiütne egy elefántot is, nem? kérdezi tőle Riley komoran. — Elvileg igen - csóválja a fejét Riley, és leveri a farmeréről az üvegcserepeket. — Nyilván túlzottan tele van adrenalinnal. A rohadt életbe! — Pete, Riley, térjetek már észhez! Belőttétek nyugtatóval. Most aztán majd, mit tudom én, összeesik valami sikátorban, kirabolják, meg... úristen! temetem az arcom a kezembe, ahogy belegondolok, mennyi rosszat csinálhat most és mennyi rossz történhet vele.

— Higgadj le, Brooke, rajta vagyunk. Riley, te hozz még két nyugtatót. A kocsinál várlak - mondja Pete, aztán az üzletvezető felé fordul, és rámutat a csekkre, amelyet az még mindig a kezében tart. - Szóval kérném, hogy küldje fel a számlát az elnöki lakosztályba. És ígérem, reggel kiköltözünk. — Segíteni akarok! — Az istenit, Brooke, te már eleget segítettél szól Riley, úgy nézve rám, mintha én szabadítottam volna el az apokalipszist. - Te csak menj fel, és várd meg őt. Lesz épp elég dolgod, ha hazajön. Járkálok, mint az őrült, és várom, hogy hallok-e valamit. Bármit. Látom Rem különféle cuccait szanaszét a lakosztályban: az iPadjét, a laptopját, a fogkeféjét a mosdónál, a ruháit a kipakolatlan bőröndjében, meg párat a szekrényre akasztva, és valami borzalmas aggodalom kúszik végig az idegeimen. Remington csak úgy elindult, és képes mindenét tönkretenni értem. Sebesre harapdált ajakkal visszagondolok a múltra, hogy vajon mi történt volna, ha nem lettem volna hajlandó megcsókolni azt a hülye tetkót. Akkor talán nem is beszélhettem volna Norával. Nem kapta volna meg azt az esélyt sem a szabadulásra, amelyet én kínáltam neki. Abban a pillanatban a körülményekhez képest egész ártalmatlannak éreztem, amit csináltam, meg különben is úgy tűnt, nincs más választásom - de most iszonyúan szeretném, ha Remington sohase tudta volna meg. Még a dühén keresztül is éreztem rajta a fájdalmat, és most betegre aggódom magamat. Ha ebben a pillanatban épp a Skorpió pofáját veri, akkor is baszhatja a bajnokságot, abba meg bele se merek gondolni, hogy az az ocsmány, töketlen hüllő mit tehet Norával bosszúból, ha Remy ma bántja őt. Uramisten! Egyszerűen összetör a gondolat, hogy tönkretehettem nemcsak a saját pályafutásomat, de Remyét is. Annyira kavarog a gyomrom, hogy úgy érzem, mindjárt kihányom a belem. Azt akarom, hogy Nora biztonságban érezhesse magát, de kétségbeesetten vágyom arra is, hogy Rem újra itt legyen a szállóban, ahol, úgy érzem, hogy szexszel ki tudnám valamennyire engesztelni. Ha engedelmességre akar tanítani, hát isten

neki, én kész vagyok elhitetni vele bármit, amit szeretne, csak nyugodjon végre meg, és térjen vissza a jó kedve. Nem félek tőle. Nem vagyok hajlandó. Ő most is az én Remym, csak kurva szar hangulaban. De hajnali öt óra van, és még mindig nem jött meg. A legrosszabbtól tartva a neten kutatok, mint az őrült, a tévében meg szól a helyi híradó. Ajtókattanást hallva felkapom a fejem, a szívem a torkomban dobog. Amikor meglátom Riley-t, azonnal talpra pattanok a kanapéról. — Remy? Hol van? Mit csinált? Riley nem néz a szemembe, csak besétál egyenesen a nagy hálószobába, és a gardróbban turkál. — A sürgősségin. Iszonyú feszültség húzódik a gerincem egyik végétől a másikig, hirtelen úgy érzem magam, mint akit megkorbácsoltak. — Mit csinált? — rohanok elszántan Riley után. — Hadd szedjem össze a cuccom. Be kell mennem hozzá. Riley fogja Remy fogkeféjét, a borotváját, és bedobálja a holmiját egy kis bőrszütyőbe. — Jobb, ha itt vársz. Csak pár öltés - mondja, aztán összeszedi a bokszoló cipőjét és a meccsre való ruháját is. — Nem diszkvalifikálták őket. Mind a ketten hallgatnak. Úgyhogy ma este kezdődik a mérkőzés. Vagy talán inkább úgy kéne mondanom, folytatódik. Ma este. A gyomrom kellemetlenül ég. Bennem egyszerűen nincs elég tesztoszteron ehhez. Régebben a filmekben szexinek találtam, ha egy pasi verekszik egy csajért, de ez most az én pasim, aki miattam verekedett, és ennél pocsékabbul már nem is érezhetném magam, nem is beszélve a kétségbeesett vágyról, hogy ápoljam és védelmezzem. — Melyik kórház? Riley nyomában lépkedve felkapok egy farmergatyát, és összecsomagolom Remy fekete trikójával, azzal, amelyikben néha aludni szoktam. Ő az ajtóhoz érve sarkon fordul, és mindkét kézzel visszatart. — Kérlek, az isten szerelmére, ne gyere oda, Bé. Sem Pete, sem én nem akarjuk, hogy lásson téged. Kérlek, Brooke. Hallgass rám! — De hogy fog... - a hangom megtörik, és csak pislogok elhomályosuló szemmel. — Csak áruld el, hogy

érzi magát. — Baromi pipa. A kórházban szedálták. Gőzöm sincs, remélhetjük-e, hogy este harcolni tud majd. De legalább dühös. Grimaszt vágok a csapódó ajtó felé, aztán csak nézek utána. Mérges is vagyok, de ugyanakkor mardos valami belülről. Nagyon szeretném meglátogatni, de tényleg nem tudom, használnék-e neki, vagy csak ártanék. Egyszerűen nem értek ehhez. Előveszem a laptopját és rákeresek a neten a bipoláris személyiségre. Több tonna cikket találok, amely szerint a mániás epizódot megélő ember hangulata vagy rendkívül boldog, vagy rendkívül ingerlékeny, emellett pedig halmozza az örömteli cselekvéseket - szex, szerencsejáték, ivás továbbá néha hallucinál, kevés vagy semmi alvással is kipihentnek érzi magát, meggondolatlanul vagy erőszakosan viselkedik. Az ilyen időszakok után gyakran depresszív időszak következik, amikor arra is alig bírja rászánni magát, hogy felkeljen. Biztos vagyok benne, hogy Remy most mániás, és már az elmúlt, kemény szexszel teli éjszakákon is tudtam, hogy fel van spannolva. Emlékszem, aznap este, amikor bevallotta, hogy bipoláris, azt mondta, itt fogom hagyni, amint meredek lesz a dolog - így hát csak azért is duplán el vagyok szánva, hogy ne legyek beszari, és kitartsak mellette. De muszáj tépelődnöm, hogy mi van vele most, miután összeakaszkodott azzal a rohadék hüllőemberrel. Istenem, kérlek, ne hagyd, hogy tönkretegyem a ma esti harcát! Csak ezekre bírok gondolni, miközben összeszedem a tornacipőmet meg a térdvédőmet, és lemegyek a szálloda konditermébe. Rávetem magam egy futópadra, és két órán át döngetek rajta. Közben eltervezem, mit fogok csinálni, amikor találkozunk. Meg akarom mondani, hogy sajnálom, hogy úgy éreztem, nem mondhatom el neki, hogy a húgomhoz megyek - de muszáj volt találkoznom vele, és nem akartam őt aggasztani. Meg akarom csókolni, azt akarom, hogy felejtsük el ezt az egészet, de sajnos csak telik-múlik a délelőtt, és ő nem jelenik meg délben sem, meg egykor, kettőkor, háromkor sem. Egyáltalán nem látom őt a mérkőzés előtt. Addigra abszolúte, totálisan semmi se marad

belőlem, csak egy reszkető idegcsomó. Egész idő alatt nem láttam Pete-et sem, csak Górét és Riley-t, akik közös erővel a székemhez vezettek, amikor hátra akartam menni az öltözőkhöz, hogy találkozzam vele. — Kérlek, most hagyd békén, hogy ráhangolódhasson — mondja Riley. Csak egy bólintásra telik az erőmből, és miután leülök, émelygő vágyakozás tör rám, aztán csak várok és várok végtelenül. Ma este csak egy mérkőzés lesz. Csak Remington és Skorpió száll szembe egymással, viszont ez az egy meccs órákig tart majd. Mire felhangzik a neve a hangszórókból, úgy érzem, máris egy örökkévalóság telt el. Ahogy a nézők talpra pattanva éljeneznek neki, az én szívem is majd kiugrik a helyéről. — És mossst, hölgyeim és uraim: a pillanat, amelyre mindnyájan vártunk. íme, koronás bajnokunk, a címvédő, az egy és egyetlen Remington SZÖKŐÁR Tate! A tömeg megvadul, és hirtelen én is mintha lebegnék, amikor a szemem megpillant egy vörös villanást a folyosó végén. Ügetve kijön a ringhez, bennem pedig verdesni kezdenek a pillangók. Ég a szemem a késztetéstől, hogy közelről láthassam. Beugrik a szorítóba, széttárja a karját, Riley pedig lehúzza róla a piros köpenyt, és könnyed mozdulattal félredobja. Szemem végigpásztázza a testét, és több hosszú, hitetlenkedő szívdobbanás erejéig megdermedek a jéghideg, kemény döbbenettől. Az egész felsőteste lila zúzódásokkal van tele. Az ajka csupa hasadás, és a jobb szemöldökét több öltés keresztezi. Kényszerítem magam, hogy leüljek, és izgalommal várom a szokásos körbefordulását. De ő nem forog. A közönség az ő nevét kántálja ordítva, és érzékelem, hogy neki több szurkolója van a klubban, mint Skorpiónak. Remington azonban ma nem a szokásos hetyke önmaga, nem forog körbe, nem mosolyog rájuk. Nem forog, nem mosolyog rám. Elnehezült szívvel ébredek rá, hogy még soha, de soha nem vágytam ilyen fájdalmasan senki mosolyára. Soha nem éreztem magam ilyen fájdalmasan láthatatlannak, mint most, amikor ő nem néz rám. — És moooost - kiáltja el magát a konferanszié —, hölgyeim és uraim: itt van a rémálom, akinek életre

keltét mind rettegve várták. Itt jön Benny, a Feketeeeeee Skorpió! Émelygős, elnehezülős kétségbeesés tör rám, amikor Remy még mindig nem fordítja felém kékesfekete szemét, csak a Skorpiót nézi, aki lassan közeledik a folyosón, és mindkét keze középső ujját feltartva pofátlanul, félreérthetetlenül üzeni: „Ja, Remington Tate bekaphatja, meg bekaphatja a közönség is!" Jeges borzalom terjeng a gyomromban, miközben Remy büszke, kemény profilját nézem, ahogy ott vár a saját sarkában. Fájdalmasan érzem, mennyire nem normális, hogy nem reagál a maga hetyke módján Skorpió hősködő handabandázására. Hirtelen arra gondolok, talán túl büszke ahhoz, hogy megbocsásson nekem. Vajon már soha többé nem csókol meg? Nem szeretkezik velem? Nem szeret viszont úgy, ahogy én szeretem? Mert megcsókoltam az ellenségét? A szívem elfacsarodik, annyira akarok beszélni vele, magyarázkodni, sikert kívánni neki, rámosolyogni. De nem tekint felém, sőt, az a gyanúm, hogy rohadtul igyekszik véletlenül sem pillantani felém, miközben Skorpió beveti magát a ringbe. Nézem, amint leveszik Skorpióról a fekete köpenyt, és látom, hogy ő is rossz bőrben van. Az arca tiszta lila ott, ahol a tetoválása volt, és ahol az a fekete rovar mászott rajta, most csak valami seb látszik, benne legalább egy tucat öltéssel. Skorpió sárga szeme egyenesen Remingtonra szegeződik, keskeny ajka ismerős, sátáni mosolyra húzódik, és ez a mosoly máris diadalmasnak tűnik, ellentétben a Remington arcán látható komor, csöndes koncentráltsággal. Aggodalmas félelemtől vonagló szívvel kémlelem a nézőket, hogy látom-e Norát valahol Skorpió sleppje között - de sehol sem veszem észre. Rettegésem kétszeresére nő, amikor arra gondolok, hogy talán ez az egész kavarásom... nem volt jó semmire? Megszólal a csengő, és a testem minden atomja Remingtonra figyel, ahogy a két harcos beáll egymással szembe a ring közepére. Skorpió behúz egyet Remy bordái közé, és egy pillanattal később ráduplázva olyan borzalmas ütéssel löki hátra a fejét, hogy hallom a hús és a csont csattanását. Remington állja a sarat, csak megrázkódik, hogy magához térjen, és ott áll tovább Skorpió orra előtt, a karját leereszt-

ve az oldalához. Értetlenül ráncolom a homlokomat. Remy eddig minden meccsében, amit láttam, folyamatosan felemelt karral védte magát, és ugyanezt csinálta akkor, amikor velem gyakorolt, meg amikor engem tanított bokszolni. Szörnyű előérzet mélyeszti borzalmas karmait a gyomromba. Felnézek Riley és Góré arcára, hogy az ő sötéten összevont szemöldökükből próbáljak kiolvasni valamit. Arcuk komor vonásai csak erősebbé teszik gyanúmat. Remington egyáltalán nem védekezik. Izomkötegektől vaskos karja lazán, tétlenül lóg a teste mellett, és csak rugózik a vádlijával, mintha a következő ütést várná. A szemöldöke összehúzva, a szeme vadul hunyorog, és mégis, vad, mindenre fittyet hányó módon, mintha... éhezne a következő ütésre. Skorpió behúz egyet a gyomorszájába, aztán egy felütéssel folytatja az állkapcsára, amit Remington túlságosan is jól visel: szinte azonnal kiegyenesedik, és úgy mered vissza Skorpióra, mintha kérlelné, hogy adjon még. Szinte mintha... öngyilkos akarna lenni. A következő három ütést megint a törzsére kapja: kettőt szemből a mellkasára, egy horgot a bordáira, és ő még mindig egyetlen találatot se vitt be Skorpiónak. Nem is emelte védekezésre a kezét: a harci szelleméről egyedül a szeme árulkodik, amely tüzet lövell Skorpióra minden alkalommal, amikor gyorsan magához tér egy- egy ütés után, és úgy táncol hátra, mintha provokálná, hogy üsse még. Szóhoz sem jutok. Képtelen vagyok lecsillapítani szabálytalan pulzusomat és kavargó elmémet. Állandóan azon izgulok, meddig bírják még a bordái az ütéseket, meg azon jár az agyam, hogy vajon milyen sérüléseket szerezhetett éjjel, amikor ringen kívül verekedtek. Mi van, ha azért nem üt, mert nem bírja ütésre emelni a karját? Egyáltalán. Nem. Üt. A szívem képtelen megnyugodni, és folyamatosan szorongat a baljós előérzet, hogy valami szörnyűség történik. Fel akarok menni hozzá, magamhoz akarom ölelni az emberemet, és kirángatni onnan! Skorpió egy balhoroggal állon találja, aztán behúz az arcába egy jobbegyenest, amitől Remington térdre

esik. A torkom fáj a kitörni képtelen, tiltakozó kiabálásomtól, a közönség pedig fújolni kezd. — Béna! Bénaa! — Nyírd ki a rohadékot, Szökőár! NYÍRD KI! A harc pedig csak megy tovább, végtelenül, szürkén, mint az éjszaka. Remington összes eddigi meccse során is éreztem mindenféle ideggörcsöt a lelkes izgalom mellett, de ezúttal egyedül a kín és a gyötrelem kavarog bennem, ahogy Remington egyik ütést a másik után kapja. Minden találat engem tör össze belül. Úgy érzem a csontomban a fájdalmat, mintha az ő csontjai az enyémek volnának. Annyira fájok ettől, hogy a hatodik menetben már muszáj képzeletben elvinnem őt valahová, ahol zenét játszik le nekem. El kell vinnem futni, és akkor ő rám néz, és mosolyog a csillogó, kék szemével. El kell vinnem az ágyunkba, ahol melegben, békében, boldogságban lehetünk. El kell vinnem valahová, akárhová, ahol végre elmondhatja nekem, hogy mi... a fasz... nem stimmel! Itt ülök, és nézem, hogyan verik agyon a férfit, akit szeretek, és amikor iszonyú sorozatot kap a gyomrába és térdre rogy, még mindig nem adja fel. Zihálva kapkodja a levegőt, a homloka és a szája csöpög a vértől, de a közönség örömére akkor is talpra pattan, dühösen, lázadón Skorpió arcába köpi a vérét, és újra küzdőállásba áll. — Remy, harcolj! - hallom váratlanul a saját kiáltásomat, méghozzá tüdőm teljes erejéből sikítva úgy, ahogy még életemben nem sikítottam. — Remy, győzd le! Értem! Értem!. Ő még mindig nem néz rám. Csak fogadja a következő gyors ütéssorozatot. Uff, uff— hallom, ahogy a levegő felszakad belőle. Egész testemet elárasztja az „üss vagy fuss" reakció, könyörtelenül mardossa az ereimet, az idegvégződései met, a tüdőmet. De életemben most először a mellékveséim félelemreakciója olyan elsöprő, hogy semmi más sem marad, csak a menekülési ösztön. Oda akarok rohanni hozzá, magamhoz ölelni, elvinni innen, el Skorpiótól, el önmagától, el a láncfűrésztől, amellyel a férfi, akit szeretek, maga alatt vágja a fát. Skorpió egymás után több döngő egyenest visz be a

fejére, és ekkor csatt. Remington arccal a földre zuhan. Elterült testén mindenütt a saját vére foltjai látszanak. Elönt a nyers, primitív gyász, és a félelem fekete kígyója rágja fájdalmasan a szívem legvastagabb artériáit. Remy arca feldagadt, zihálva lélegzik, minden lélegzetvételbe beleremeg, de egyik kezével feltámaszkodik, aztán a másikkal is. Hideg, fekete csend tölti be a helyiséget, ahogy megkezdődik a számlálás, Remy pedig küszködik, hogy felálljon. A szemembe toluló könnyeken át csak elmosódott képét látom, és le kell nyelnem a torkomból feltörekvő könyörgést, hogy az isten szerelmére, hagyja abba ezt a baromságot, és maradjon a földön! Én véletlenül szakítottam el a térdszalagomat, de hogy valaki szándékosan töresse össze magát újra meg újra, és aztán még fel is keljen, hogy folytassa — ennek még a gondolatától is újra a kétségbeesett borzalom könnyeivel telik meg a szemem. Remy mégis felnyomja magát, megint vért köp a földre, és mire a karjára támaszkodva talpra áll, máris hatalmas balhorgot kap a halántékára, hogy a feje oldalra lendül. Riley és Góré hangosan ordítozik neki. — Védekezz, baszd meg! Mi a lófasz van veled? üvöltik újra meg újra, hangosan és fájdalmasan aggódó hangon. Az egész teremben mindenfelől kiabálnak az emberek, egyik sem hajlandó lemondani Remyről, amíg megáll a lábán. — NYOMD LE, SZÖKŐÁR!!! NYÍRD KI! - sikoltoznak. Én meg, miközben nézem, hogyan kap újabb találatot, amitől a ring padlójára fröccsen a vére, legszívesebben a nézőknek üvöltenék vissza, hogy kuss legyen már! Hogy a kurva életbe, kérlek, hagyjátok lent maradni, legyen vége ennek a kibaszott rémálomnak! Képtelen vagyok úrrá lenni görcsös remegésemen. A közönség meg csak kántál: "REM-MÍNG- TON! RE-MINGTON." Csakhogy látom, hogy Remy szenved. Az egyik karja ernyedten lóg a törzse mellett. Szenved, de akkor is mindent belead, ahogy minden meccsbe, minden edzésbe mindent bele szokott adni. Addig folytatja majd, amíg már nem bír felállni. Amikor kába fejembe végre be-

süllyed ez a gondolat, millió darabra hullok szét. Forró könnycsepp gördül le az arcomon, miközben újabb sorozat éri Remington húsát a terem zaján is áthatoló csattanásokkal, és a borzalmas csapásoktól hátratántorodik a kötél felé. — Remy, Remy, Remy!- ordítozik tovább a közönség. Amikor a kántálás ugyanilyen hangerővel felhangzik a terem másik oldaláról is, Skorpió arca eltorzul a dühtől. Remy egyenesen odaköp a tetoválása helyére, és suttog valamit, amivel láthatóan eszméletlenül felhergeli a másikat, mert az most fülsiketítő ordítással hátrarántja a karját, és olyan felütést visz be, hogy Remy ólomdarabként zuhan a padlóra. Megáll a szívem. Csend támad. Néma borzalommal pislogok Remy mozdulatlan testére, ahogy ott fekszik az oldalán, és végignézek azokon a tökéletes vállakon, amiket ismerek emlékezetből; a gyönyörű csontjain, amelyek most talán eltörtek; szépségesen formált, szépségesen edzett testén, amely zúzódásoktól lilán, vérezve hever a porondon. A szeme rémisztően csukva marad. És meg akarok halni. Felháborodott hangok hallatszanak a nézőtérről, amikor belép a ringbe az orvosi személyzet. A konferanszié bejelentését hangos fújozás festi alá. — A ma esti győztesünk: Benny, a Fekete Skoooorpió! A pinceharc új bajnoka, hölgyeim és uraim: Skorrrpióóóó! A szavak valahogy eljutnak az agyamig, de fel se fogom őket, csak ülök mozdulatlanul a helyemen és próbálok nem összeroppanni, miközben nézem, hogyan veszik körül Remyt az orvosok. Orvosok! Sose hittem volna, hogy az életben még valami fájhat annyira, mint amikor kikészült a térdem és megtört lélekkel bicegtem le a pályáról az olimpiai válogatáson. De tévedtem. Immár a mai lett az életem legszörnyűbb napja. Amikor láttam, hogy a férfi, akit szeretek, hogyan vereti eszméletlenre a saját testét, és a szívem összzes kamrájának és pitvarának minden millimétere szét törött. Égő szemmel bámulom, ahogy az ápolók hordágyra

emelik a testét, aztán ágyúgolyóként csap belém a helyzet valósága. Talpra pattanok, és mire az ápolók elindulnak vele, már őrültként rohanok a nyüzsgő tömegen keresztül. Átvetem magam két orvos között, kinyúlok egy véres kézért és megszorítok két véres ujjat. — Remy! Erős karok rántanak el, és ismerős hangot hallok egészen közelről. — Hadd vizsgálják meg, Bé - győzköd Riley reszelős hangon, és hátraránt, bár én vonaglok, és próbálok kiszabadulni. Hátrafordulok, mert meg akarom ütni, hogy elengedjen - és akkor veszem észre, milyen vörös a szeme, miközben igyekszik lefogni kapálózó testemet. Ettől hirtelen összeomlok. Mély, ellenállhatatlan zokogás rázza a testemet, belemarkolok az ingébe, és ütés helyett csak kapaszkodom belé. Kell valami, amibe kapaszkodhatok, és az én nagy, erős szálfám megtörve hever egy hordágyon, péppé verve. — Sajnálom — zokogok, és minden porcikám rángatózik és remeg, miközben ugyanúgy patakzanak belőlem a könnyek, mint akkor egyszer, hat évvel ezelőtt. — Jaj, istenem, sajnálom, annyira sajnálom! Ő is szipog, aztán elhúzódik és letörli az arcát. — Tudom, B. Nem értem, mi a faszt... ez egyszerűen... nem tudom, mi a franc folyt itt. Jézusom! Góré lép hozzánk komor arccal, és az ő szeme is fátyolos a könnytől és a csalódástól. — Agyrázkódásra gyanakszanak. Nem jó a pupillareflexe. Új, perzselő nedvesség tolul a szemembe, és miközben Riley megindul Góré nyomában, megkeményedik a torkomban a csomó. Nora. O, bassza meeeeg, nekem még meg kell várnom Norát! Visszarántom Riley-t, és ahogy ráébredek, hogy így nem maradhatok Remy mellett, újra könny önti el a szememet. — Riley, a húgom! Azt ígértem, itt fogom várni. Ő megértőn bólint. — Megírom majd a kórház nevét. Nyomorultul bólogatva nézem, ahogy elmegy, letörlöm újabb könnyeimet, és nem tudok mit kezdeni a forgószélként bennem tomboló érzelmekkel. Kétségbeesetten vágyom rá, hogy Remingtonnal mehessek, de Riley-t

mégsem kérhetem, hogy helyettesítsen. Nora nem ismeri őt, talán meg is gondolná magát, ha őt látná helyettem. Esküszöm, soha semmi nem volt még ilyen nehéz, mint most nézni, ahogy csurom véresen elviszik őt, és nem rohanni utána. Nekitámaszkodom a női mosdó ajtajának, és várok, és várok, és mardos az aggodalom, és gyötörnek az iménti látvány képei. Az elmém egyre csak kóvályog, és úgy érzem, mindjárt arra ébredek majd, hogy ez csak egy rossz álom volt, és nem is igaz, hogy Remy ott fönn a ringben elkövette ezt a hihetetlen fájdalmas majdnemöngyilkosságot. Csakhogy de. Elkövette. Az én Remym. A férfi, aki az Irist játszotta nekem. A férfi, aki nevet velem, aki fut velem, és aki kis csillagszórónak hív. A legerősebb ember, akit valaha ismertem, aki ugyanakkor a leggyengédebb volt velem. Aki egy kicsit rossz, egy kicsit őrült, egy kicsit több, mint amennyivel elbírok. Mire eltelik három óra, elfogynak a könnyeim, és elfogy a reményem is. Nora nem jön. Remington addig verette magát, amíg agyrázkódást kapott, de már megjött az SMS, hogy melyik kórházban van. Kimegyek taxit keresni, és közben érzem, hogy ami most eltörött bennem, az soha, de soha többé nem forr már össze. A kórházban Remy magánszobában fekszik. Az első héten csak ülök mellette egy széken, nézem szépséges arcát, benne a csővel, amely lélegezteti, és sírok dühömben, kétségbeesésemben és tehetetlenségemben. Néha felrakom gyönyörű fejére a fejhallgatóját, és lejátszom neki mindazokat a dalokat, amelyeket régebben mutattunk egymásnak, lesve, hátha megrezzen a szeme, vagy valami más jele mutatkozik a bent rejlő gondolatnak. Máskor a folyosón sétálok, csak hogy visszatérjen az élet zsibbadt lábamba és karomba. Pete-tel nem találkoztam, és senki se árulja el, hová lett. Most épp Riley néz be hozzám a váróterembe, ahol élettelenül bámulok egy zacskó mogyorót. Egyszerűen nem találtam semmit, ami egy kicsit

is egészséges lenne: müzlis szeletből már kifosztottam a büfét. Azt hiszem, fogyhattam valamennyit, mert a csípőmön lötyög a farmer, de a gyomrom akkor is olyan szorosra zárult, mint egy ököl, és amikor nagy ritkán elernyed annyira, hogy bele bírjak diktálni valamit, a torkomon akkor se megy le a falat. — Magához tért - szólal meg Riley. Pislogok, de hirtelen - azonnal - talpon termek. Ledobom a bontatlan mogyorót a mellettem levő üres székre, végigfutok a folyosón, de aztán csak megállok, és bámulom a szobája ajtaját. Félek látni őt. Félek, hogy mit mondjak neki. Az elmúlt pár napban jó sokat gondolkodtam. Az igazat megvallva mást se csináltam. De akármennyit gondolkodtam, most tiszta üresség az agyam, ahogy belépek. Mély, sötét gyötrelem kerít a hatalmába, ahogy az ágy felé haladok. Nemrég még azt hittem, már belefásultam ebbe - de most már tudom, hogy nem. Lassan előrelépek, szememet rászegezem arra az egyetlen pontra, amely körül a világom forogni látszik. És látom őt. A szeme nyitva van. Nem érdekel, milyen színű. Ő akkor is Remington Tate, a férfi, akit szeretek. Meg fog gyógyulni, de én nem. Azt hiszem, én már soha. Megerednek a könnyeim, és hirtelen visszatér belém a sok-sok gondolat. Annyi mindent akarok mondani, hogy csak állok ott a szoba közepén, és rázúdítom az egészet. A szavaim dühösek, de annyira zokogok, hogy alig érthetőek. — Hogy m-mersz ilyet cs-csinálni, hogy végig... végignézzem, ahogy... hogy mersz ott állni, és ké-kény szeríteni, hogy nézzem, ahogy szétver! A csontodat! Az arcodat! Te... te az... enyém vagy. Én tatartottalak a ka-karomban... hogy m-mered összetörni magad? Hogy mersz összetörni engem?! Az ő szeme is kivörösödik, és tudom, hogy abba kéne hagynom, hiszen még válaszolni sem bír, de ha egyszer átszakadt bennem a gát, képtelen vagyok feltartóztatni az áradatot, egyszerűen nem megy. Kényszerített, hogy végignézzem, és most muszáj, hogy én kényszerít- sem, hogy végighallgassa, mit tett velem ezzel a hülye, elbaszott szarságával! — Én cs-csak a húgomon akartam segíteni úgy, hogy

t-t-te ne keveredj bajba. Mert téged akartalak védeni, vigyázni rád, hogy veled lehessek. Veled akartam mamaradni, amíg meg nem csömörlesz tőlem, és nem kellek neked. Azt akartam, hogy szeress engem, mert én... én... Úristen, te meg... Én... ezt nem. Nem bírom tovább. Nehéz nézni, ha harcolsz, de azt nézni, hogy szétvereted magad... ezt tőlem ne várd, Remington! Fájdalmas hangot hallat, és mozogni próbál az ágyban, bár az egyik karja gipszben van, a szeme pedig égővörösen hasít belém. Nem bírom ki, ahogy rám néz. Ahogy belém karmol a szeme. Megsemmisít. A forró könnyek egyre csak folynak az arcomon, és a meggondolatlan késztetésnek engedve odalépek hozzá. Megérintem a szabadon levő kezét, fejemet a melléhez hajtva felemelem az ujjait, lázasan csókolom a bütykeit, bár tisztában vagyok vele, hogy csupa víz lesz a keze a könnyeimtől, de mégsem bírom abbahagyni, mert most utoljára csókolhatom meg a kezét, és ez fáj. Ő nyögdécsel, nagy nehezen a tarkómra teszi a begipszelt karját, és súlyos tenyérrel megsimogatja a hajamat. A torkából csövek állnak ki, de amikor letörlöm a könnyeim és felnézek rá, a szeme olyan dolgokat kiált nekem, amiket nem bírnék meghallgatni. Felállok, mert igaza van Melanie-nak, hogy gyáva vagyok, ő viszont megmarkolja a kezem és nem ereszt. Én sem akarom, hogy eleresszen, de muszáj. Erővel kirántom a kezem, megfogom a fejét és csókot nyomok a homloka közepére, olyan csókot, amelyet, remélem, a lelke mélyéig érezni fog, mert nekem a lelkem mélyéből jön. Reszelős hangot hallat, rángatni kezdi a torkába dugott csövet, és a gép csipogni kezd, amikor sikerül letépnie magáról minden vezetéket. — Remy, ne, ne csináld! — kérlelem, és amikor erre csak még vadabbul próbálkozik, és hörögni kezd dühében, kinyitom az ajtót és ápolóért kiáltozom. — Nővér! Kérem! Berohan a szobába egy ápolónő, és amikor nyugtatót nyom bele a katéterébe, akkora fájdalmat érzek, hogy más sem marad belőlem, csak egyetlen fájdalomcsomó. Nem hiszem el, hogy képes vagyok ezt tenni vele, hogy én is olyan gyáva senkiházi vagyok, mint mindenki

más. De amikor a nővér elrendezi a tagjait és megigazítja a lélegeztető csövet, csak bámulok rá az ajtóból. Most már nyugodtabb arccal néz vissza rám, én elmosolyodom, bár a mosolyom hamis és borzalmasan remeg az arcomon — aztán elmegyek. Utálok rágondolni, hogy ha majd legközelebb a gyönyörű kék szemével ébred, talán nem is emlékszik majd rá, mit mondtam, hol lehetek, mi történhetett velem. De akkor sem maradhatok. A büfében ráakadok Riley-ra, és előveszek egy borítékot, amit az egyik nővértől kértem pár napja. — Riley, én megyek. A szerződésem napokkal ezelőtt lejárt. Légy szíves... búcsúzz el a nevemben Petetői, és ezt... - nyomom a kezébe vadul remegő kézzel a borítékot, amelyen Remington neve áll - ezt add oda neki, ha majd megint kék lesz a szeme. Aznap este, útban Seattle felé, csak kókadozom a repülőgépen, és olyan súlyosnak és üresnek érzem magam, mint egy elhagyott épület. Miközben semmit sem látó szemmel kibámulok az ablakon, arra gondolok, vajon visszatért-e már a kékség a szemébe, vajon olvassa-e már a levelemet. Én gondolatban ezerszer is elolvastam, és ténylegesen is elolvastam ezerszer, amikor megírtam - a kórházban töltött harmadik éjszakámon, amikor már tudtam, hogy nem maradok. Drága Remington, Azt hiszem, a tiéd lettem az első pillanattól, ahogy rád néztem. És azt hiszem, te tudtad. Hogy is ne tudhattad volna? Hogy reng a lábam alatt a padló. Mert rengett. Te rengetted meg. Te hoztál újra színt az életembe. És amikor utánam jöttél és megcsókoltál, egyszerűen tudtam valahol mélyen, odabent, hogy örökre megérinted, örökre megváltoztatod az életemet. Így is lett. Veled éltem meg életem legfantasztikusabb, leghihetetlenebb, legszebb pillanatait. Te és a csapatod lettetek az új családom, és egy pillanatig sem terveztem elmenni tőletek. Tőlük sem, de legfőképpen tőled nem. Minden veled töltött naptól csak még jobban sóvárgok rád. Napok óta csak azt szeretném, hogy még közelebb lehessek. Fáj, hogy itt vagyok melletted és nem érhetek hozzád, amikor minden ébren töltött pillanatot veled akartam tölteni, és minden alvó pillanatban a te karodban lenni. Annyiszor akartam

már elmondani neked, mi mindent érzek irántad, de azt szerettem volna, ha te mondod ki először. Most már elmúlt a büszkeségem. Nem maradt bennem helye, és nem szeretném megbánni, hogy sose mondtam el. Szeretlek, Remy. Teljes szívemből. Te vagy a legszépségesebben bonyolult, legszelídebb harcos, akit valaha ismertem. Az önkívületig boldoggá tettél. Kihívást adsz nekem és örömöt, és miattad belül újra gyereknek érzem magam, akire annyi csodálatos dolog vár még – egyszerűen azért, mert úgy néztem a jövőre, hogy arra gondoltam, veled fogok osztozni rajta. Soha nem éreztem magam olyan biztonságban, mint veled, és azt akarom, hogy tudd: fülig szerelmes vagyok minden részedbe, még abba is, amely most összetörte a szívemet. De nem maradhatok tovább, Remy. Nem bírom nézni, ahogy bántod magad, mert amikor magadat bántod, engem bántasz úgy, ahogy sohase hittem, hogy valaki bántani tud, és félek, hogy összetörök, és soha többé nem jövök helyre. Kérlek, soha, de soha ne hagyd, hogy valaki így bántson téged. Te olyan harcos vagy, amilyen mindenki lenni szeretne, és ezért szeret téged mindenki a világon. Még amikor elcseszed, akkor is talpra állsz és harcolsz. Köszönöm, Remy, hogy megnyitottad előttem a világod. Hogy megosztottad velem magadat. Köszönöm az állást, és minden egyes mosolyodat. Szeretnék mielőbbi jobbulást kívánni, de tudom, hogy az úgyis meglesz. Tudom, hogy megint kék- szemű és hetyke leszel, megint harcolni fogsz, én meg a múltad részévé válok, mint minden más, amit legyőztél előttem. Csak annyit szeretnék, hogy tudd, az Irist soha nem tudom már úgy hallgatni, hogy rád ne gondoljak. Örökké a tied, Brooke

SEATTLE ESŐSEBB, MINT VALAHA Még Mel sem bír felvidítani. Beszéltem a szüleimmel, és azt mondtam nekik, hogy minden szuperül megy. Még csak az kéne, hogy Nora miatt aggódjanak, amíg ki nem találom, hogyan hozhatnám vissza őt. Már utánajártam, hogy a pincebajnokság következő szezonja jövő februárban kezdődik, méghozzá Washingtonban. Valószínűleg elfogadom a Seattle-i Katonai Akadémia állásajánlatát, hogy augusztustól újra a diákjaimmal foglalkozzam. Csakhogy ebben az esetben lehet, hogy nem lesz lehetőségem februárban a húgom keresésére indulni. Ez pedig nem tetszik. Viszont ha mégis Nora nyomába akarnék eredni, komolyan nem tudom, elég erős vagyok-e ahhoz, hogy újra lássam Remingtont a mecscseken. Melanie a Twitteren nyomozott utána, és azt mondja, az összes szurkolója azon agyai, vajon visszatér-e az arénába jövőre. — Kérlek - szólok rá egyszer futás közben, amikor megint ezzel hozakodik elő. — Kérlek, ne beszélj róla többet. — Miért ne? Figyu, aranybogaram, az életben nem volt még szerelmi ügyed, én meg élvezem, hogy végre olyanról beszélhetek, ami nem az enyém. — Csak ne velem beszélj róla, légy szíves. Én szeretem őt, Melanie. Szeretem. Nem simán valami csillag nekem, hanem az egész kibaszott ég. Ő a Nap, meg a galaxis összes bolygója. Fáj, ha rágondolok, nem fogod fel? Melanie végre elhallgat, amikor látja, hogy mindjárt elsírom magam. Fogom az iPodomat és a fülembe dugom a fülhallgatót, de ahogy bekapcsolom, még a zenétől is csak elérzékenyülök, mert minden szám közben azon gondolkodom, vajon szeretném-e neki lejátszani. Baromira idegesít, hogy ilyen változó lett a hangulatom. Visszatolom a lejátszót a csuklószorítóm alá, és csak a futásra figyelek, ahogy dobogok a földön. A nap már magasan jár, és ahogy befordulunk a sarkon a házunk felé, meglátjuk, hogy egy fekete Escalade parkol közvetlenül az épület előtt. Kocogunk tovább előre, és ahogy közeledünk, nyílik az ajtaja, és kiszáll egy fekete ruhás férfi, aki

kifejezetten Pete-nek néz ki. Utána meg egy másik, aki Riley is lehetne. És hirtelen ott áll velem szemben - tetőtől talpig gyönyörűen, egészségesen és életerősen - Remington Tate. Látom csillogó haját, szexis, kisfiús arcát, enyhén borostás állkapcsát, férfiasan barna bőrét, tökéletes izmait, és megáll a szívem. Abbahagyom a futást. Abbahagyom a lélegzést. Abbahagyom a létezést. Az agyam kiürül, a tüdőm leáll, a fülem bedugul. Ránézek. Ő rám néz. És ahogy bámulunk egymásra, az én szemem rá,az ő szeme rám, a szívem egyetlen hatalmas érzelemkitöréssel újraindul. Megugrik, odarohan hozzá, nekivágódik, belerobban, és bár nyitott sebhez hasonlóan fáj ránézni erre az emberre, mégis minden érzékem életre szikrázik, és le nem bírnám venni róla a szemem akkor sem, ha az életem múlna rajta. A gyomromban ünnepi tűzijáték kezdődik titokban, miközben érzem, hogy Meianie megböki a hátamat. Elindulunk feléjük még az eddiginél is lassúbb tempóban. Idegtépően lassan. Úgy érzem, mintha az egész világ lassított felvétel lenne. Minden lépés száz év. Ahogy közeledünk, látom, hogy Remington milyen... nagy. Valahogy életnagyság fölötti, és el sem hiszem, hogy ez az elképesztő lény egyszer egy kicsit az enyém volt. A baj csak az, hogy a testem nem hajlandó felfogni, hogy már nem az enyém, és minden pórusom mágnesként vonzódik hozzá, mintha még mindig azt hinnék, hogy ő hozzám tartozik. — Ez igen, ez a pasi,cseszd meg - nyög mellettem Meianie. Tehetetlenül bólintok, és újra meg újra befalom Remy látványát, tetőtől talpig. Olyan érzés buzog bennem, mintha most innám az első korty vizet több heti szomjazás után, és minden pórusom ki lenne száradva. Remegés keríti hatalmába a szívemet. Egyértelműen tudom, hogy egy szemernyit sem szeretem őt kevésbé, mint azelőtt. És mindez még semmi, semmi ahhoz a pillanathoz, az egyetlen másodperchez képest, amikor ő futólag, szinte már unottan rám mosolyog.

— Miss Dumas? — szólít meg vigyorogva Pete, amikor közelebb érünk. — Van nálunk valami, amit, azt hiszem, vissza kéne adnunk. Int egyet Remington felé, aki engem figyel, és az unott mosoly lassan eltűnik az arcáról, ahogy engem tanulmányoz. A pulzusom úgy megvadul, hogy a fülemben érzem, aztán észreveszem, hogy az autóból még egy alak száll ki. Egy női alak. Aki úgy néz ki, mint... Nora. Pislogok, a szívem megáll. — Nora? — Nora? - visszhangozza Melanie még hülyébb hangon, mint amilyen az enyém lehetett. — Csak biztosak akartunk lenni benne, hogy biztonságban ideér - mondja Pete. — Nora? — ismétlem, és most már biztos, hogy Melanie- énál is hülyébb a hangom. — Igen, én! Olyan elevennek, a régi önmagának látszik, ahogy idejön, hogy megöleljen, és közben remeg az izgalomtól. — Én vagyok az, nagytesó! Visszajöttem! Voltam rehabon. Pete segített — magyaráz kapkodva. — És leszedettem a tetkót - mutat rózsás arcára. — Olyan picinek éreztem magam, Brooke, amikor ott rám néztél. Olyan picinek, és olyan... piszkosnak. — Nem! Nem hiszem el! Az elképedéstől tántorogva magamhoz húzom,hogy újra megöleljem, de még mindig szédelgek, és képtelen vagyok elhinni, hogy a húgomat tartom a karomban. Aztán Melanie kirántja a karomból, és ő is alaposan megszeretgeti. — Nora!! Nora, Manóra, Falióra, Dilinóra! A karjába kapja, körbeforgatja, megszorongatja. Én visszafordulok az előttem álló három férfi felé, és mivel nem visz rá a lélek, hogy azt szólítsam meg, akit igazából szeretnék, Pete-hez intézem a szavaimat — Pete, mi ez az egész? — Meglepi - felrántja a szemöldökét, ahogy Nora felé int. — Szuperül csinálta. Annyira helyes lány. Én csak bámulok rá türelmetlenül, ő meg biccent Remington felé, aki most a farmerja zsebébe dugja a kezét. A szeme folyamatosan engem vizslat tetőtől talpig, úgyhogy egyre jobban érzem, mennyire rásimul a

sportszerkóm a seggemre, a mellemre, meg a csípőmre, amely bizony megnőtt kicsit, mert keserű csokit használok hangulatjavítónak, hogy ne kelljen megadnom magam az összetört, kiakasztóan makacs szívem nyomorúságának. — Aznap éjjel, amikor Remy Skorpióval bunyózott folytatja Pete Skorpió felajánlotta neki a húgodat a bajnokságért cserébe. Remy belement. Egy pillanatig csak állok mozdulatlanul, tompán, imbolyogva, tök értetlenül. Amikor a szemem zavartan Remingtonra téved, villámként csap belém a tekintete feszültsége. Aztán rám szakad a megértés. — Úgy érted, belement, hogy... hogy veszít? Noráért? Nem, dehogy Noráért, te hülye! Teérted. Erős érzelem szikrázik végig a testemen, izzó fénysugárként belecsap az agyamba, és beragyogja mindenemet a tudat, hogy valamiről, amit lehetetlennek hittem, most kiderült, hogy igaz. A fejemet ingatom, és tehetetlenül kapaszkodom azokba a sötét pillájú,, fájdalmasan ismerős, kék szemekbe. A pulzusom pörög a zavarodott hitetlenségtől. Dúl bennem az érzelmek vad háborúja, és különös, nyugtalanító gondolatok száguldoznak az elmémben és kulcsolódnak a szívemre. — Mindezt.. Noráért? - kérdezem alig hallható hangon Remingtontól. Olyan szép az arca, hogy másra se vágyom, csak hogy belemarkoljak a tüskehajába és félholtra csókoljam, de pillanatnyilag úgy érzem, azt sem érdemiem meg, hogy egyáltalán láthassam. Ahogy néz rám, és nem mondja, hogy micsoda szemét vagyok, amiért úgy ott hagytam. Fájdalmas kalapácsütéseket érzek belülről - bár ez nem a legszerencsésebb érzés akkor, amikor épp megtudja az ember, hogy a pici hugicája hál' istennek épségben hazajött , úgyhogy lerogyok a kis háztömb lépcsőjére. Teljesen kába vagyok, és minden erőmmel igyekszem elpislogni a kicsordulni készülő könnyáradatot. Pete felmarkol az Escalade hátuljából egy zöld sporttáskát, és befelé indul Norával. — Ezt hadd vigyem én, Nora.

Idekint maradok Riley-val, akinek úgy jár a szeme Meianie és közöttem, mint a pingponglabda... és itt maradok Remyvel. Az én Remymmel. Remyvel, akit magára hagytam a kórházban. Akit imádok. Akibe belevagyok bolondulva. Aki szétverette a pofáját és megaláztatta magát a kishugom kedvéért. Az én kedvemért. A fájdalom gombócba gyűlik a torkomba, alig bírom elviselni. Annyira szép, annyira ismerős, hogy fogolynak érzem magam a saját testemben, amely ordítva követeli, hogy megérinthesse azt, amit heteken át a sajátjának tekintett. Remy hatalmas keze még mindig a farmerzsebében bujkál. Átfut a fejemen, hogy talán neki is ugyanilyen problémái vannak? Viszont olyan komolyság látszik az arcán, amely ritkán jelenik meg olyankor, amikor kék a szeme. Márpedig most annyira kék, hogy mindjárt belefulladok. Karba teszem a kezem és lehorgasztom a fejem, ahogy egyre halmozódik bennem a szégyen. —Miért nem mondtad? Hogy feladtad a meccset... érte? Ki se bírom mondani, hogy „értem” - piszokszar érzés. Remington azonban kimondja halkan. — Mármint, hogy érted. — Én se tudtam, Brooke - szól közbe Riley. — Se Góré. Egyedül Pete tudott róla. Akkor éjjel ő talált rá, és ő segített vigyázni a húgodra, mialatt Remington elvesztette a meccset. A szemem visszafordul álmaim arca felé, és a hangom elhalkul, ahogy a pórusaimba beleszivárog a fájdalma annak, amit értem tett. — Te hogy vagy? Minden rendben? Ránézek, és ahogy bólint, a szeme kék, és lángol az érzelemtől. Haragszik rám. Azt hiszem. Nem tudom. Ha ránézek, olyan, mintha gyomorszájon vágnának, de ugyanakkor másra se vágyom, mint hogy ránézhessek. — És neked most mit jelent, hogy vesztettél? — kérdezem tőle. Istenem, annyira hiányzott az én Remingtonom, hogy most, ha ránézek a tökéletes, kék szemére, a gyönyörű arcára, máris könny szökik a szemembe. Azt hiszem, neki is nehéz megszólalnia, mert nem

válaszol. Váratlanul, vad erővel tör rám a kétségbeesés, ahogy nézem ezt a meglepő, kiszámíthatatlan embert, a Remington Tate nevű, örökké változó misztériumot, és hirtelen úgy érzem, semmi a világon nem fájt még anynyira, mint hogy ő az enyém volt és elvesztettem. — Hogy mit jelent? — szólal meg végül Riley, amikor látszik, hogy sem Remington, sem én nem bírunk megszólalni. — Azon túl, hogy szegények lettünk? — kuncog kissé hangosabban a hihetőnél, majd hátrasimítja a haját. — Maradt azért pár milliója, amivel kihúzza az évet. A következő szezonban pedig új lappal kezdünk. Remy rajongói követelik a visszavágót. — Nagyon hűségesek a rajongóid, nem igaz? — szólalok meg halkan, Remingtonnak intézve a kérdést, és közben eszembe jut a halom virág, amit velük hozatott nekem, és újra ugyanazt az émelyítő izgalmat élem át. Ebben a pillanatban úgy érzem, mintha egész életemben arra vártam volna, hogy újra beszélhessek vele. A futópartneremmel, a barátommal, a szeretőmmel. A szerelmemmel. — No, ideje indulni — csap Remington hátára Riley, mire fájni kezdek belülről. — Brooke, az igazat megvallva azért is jöttünk, mert sportrehab szakembert keresünk a közelgő új évadra. Az edzést időben el kell kezdeni - magyarázza, és előhúz valamit a farzsebéből. — Ha érdekel, Mr. Tate száma ott van a kártya hátoldalán. Meg a szálloda címe is, ahol most lakunk. Három napot leszünk még itt. Nézem, ahogy Riley beszáll a kocsiba, aztán előjön a lakásomból Pete is, és elbúcsúzik. Ránézek Remingtonra, ő meg egyenesen visszanéz rám, és képtelen vagyok eldönteni, hogy a szemében látszó rengeteg érzelem közül melyik üt meg a legjobban. Csupa libabőr leszek, ahogy a bőröm némán könyörög az érintéséért, felidézi az ő bőrkeményedéseinek súrlódását, a nyelve siklását rajtam. Az én sötét hajú oroszlánom, aki nyaldosva jelölt meg magának. Fáj a szívem, miközben csak bámulunk egymásra, és egyikünk sem szólal meg, bár ezer kimondatlan dolog nyomasztja mindkettőnket. — Jól nézel ki, Remy - jegyzi meg Meianie derűs mosollyal. — hálásan rávillantja azt a két gödröcskét,

amelyektől képes vagyok meghalni, aztán a szeme visszaugrik rám, és a gödröcskék felszívódnak. — Tudod, hol találsz meg - szól, visszaszáll a kocsiba, és elmegy. Én meg itt maradok tetőtől talpig libabőrösen. Meianie előremegy, be a lakásba; én inkább várok még idekint, és... próbálom megemészteni mindezt. Kicsit később beloholok a lakásomba, és repes a szívem, amikor meghallom Nora izgatott hangját, és eszembe jut, hogy hiszen ő is itt van. Hirtelen tisztára olyan lett a lakásom, mint a főiskolai kolesz, amikor tele van nevető haverokkal - és mindezt Remynek köszönhetem. - Azt hiszem, komolyan kedvel engem! — Nora! Belépek az eklektikus hangulatú nappaliba - amelyet Melanie belsőépítészeti ingyentanácsainak köszönhetek, és újra magamhoz szorítom a húgocskámat egy hatalmas medveöleléssel, amelyben most az egyszer én játszom a medve szerepét. — Hát hadd nézzelek! Jól vagy? Végigmérem tetőtől talpig, és be kell ismernem, hogy jól fest. Az arca rózsás, a mosolya ragyogó. Aranysárga sörényét cuki bubifrizurává alakította, amely alig takarja a kis tündérfülét, és édes, kunkori ajka is szép színű. Karcsúnak, egészségesnek tűnik, és odáig vagyok tőle, hogy milyen eleven a szeme. Ez az a Nora, akit az emlékezetemben őrzök. Az én pici hugicám. A kezemet szorongatva heves bólogatásba kezd, és boldogan fűzi az ujjaim közé hűvös ujjait. — Nora épp azt mesélte, hogyan harcolt érte Remy a Skorpióval - néz rám Melanie elkerekedett szemmel, és jelentőségteljesen biccent hozzá. — Szerinte tök szexi ez a Remington, hogy megküzdött érte Skorpióval. — Ő. Ja, az - motyogok, miközben sunyi féltékenység tekereg a gyomromban. Nora láthatta őt az elmúlt négy hétben, és nekem kicsit viszolyogtató arra gondolni, hogy bárki más nő élvezhesse az ő mosolyát és a hangját, amit én eközben megtagadok magamtól. — Brooke, azt látnod kellett volna - áradozik Nora,

mit sem törődve az én kis belső kínzókamrámmal, amelynek szív a neve. — Csak úgy berontott a szállodánkba, kiütött két fazont, aztán egyenesen rászállt Benny arcára, és csak püfölte megállás nélkül. A tetoválásába egy ceruzát döfött bele, de olyan mélyen, hogy teljesen szétbarmolta. — Ácsi! Ki a rák az a Benny? - szól közbe Melanie. — Hát Skorpió! — magyaráz Nora fülig érő szájjal. Komolyan mondom, még most is csak bámulni tudok rá, mert mintha teljesen más ember lenne ahhoz képest a bedrogozott, lánghajú, skorpió-tetoválást viselő csajhoz képest, akit a japán étteremben láttam. Hogy mire nem képes egy hónap elvonó! Meg az én sötét hajú harcosom... — Á! Szóval Benny a Skorpió, vágom - mondja Mel a szemét forgatva. — Remington olyan volt, mint valami ördög, aki elszabadult a pokolból. Csak verte, hiába védekezett Benny, és ordibált, hogy szálljon le az ő csajáról, meg hogy ő innen el nem megy anélkül, ami a barátnőjének kell, meg mindenféle trágárságot. Aztán Benny addig küszködött, amíg le nem állította, és felajánlott neki engem. Azt mondta, elereszt, ha Remington békén hagyja, és átengedi neki a bajnokságot. Akkor Remy rám nézett és megkérdezte, én vagyok-e a húgod. Én meg bólintottam. Erre igent mondott. Még csak nem is habozott. Rögtön aznap este el akart vinni, de Benny azt mondta, lakat alatt kell maradnom, amíg Remington el nem veszíti a bajnokságot. Úgyhogy Remy Pete-et küldte értem. Ő meg elvitt elvonóra Connecticutba, és Remy fizette az egész rehabilitációt, és aztán megint értem küldte Pete-et. Bezuhanok egy székbe, de még egyenesen ülni se bírok. A szemem egy katasztrófa sújtotta terület. Ügy érzem, akármennyit sírtam máris, most simán telesírnám még a Nagy Tavakat. Remington Tate-ért. Meg magamért. Meg azért, mert alulbecsültem valakit, kinéztem belőle, hogy helytelenül cselekszik, ő meg közben képes volt a legnagyszerűbb, leghihetetlenebb dolgot megtenni értem. Remy sok rossz dolgot csinált, amikor sötét volt a szeme, legalábbis ezt állítják. De a fenébe is, ne mondja azt senki, hogy nem egyenlített ki mindent azzal, amit Noráért tett! Amit értem tett.

Akármennyire is Nora a romantikus lélek, én tudom, hogy értem harcolt. Hogy értem mondott le a harcról. Értem, meg azért, aki kedves nekem, hiszen megesküdött aznap, amikor szétdúlta az egész éttermet, hogy a sajátjaként védelmezi azt, ami az enyém. Emlékszem, milyen büszkén viselt minden csapást ott a meccs alatt. Mennyire fájhatott neki, hogy nem küzdhet! Hiszen ez az egyetlen, amihez Remy ért! A csontja velejéig harcos. Vad ereje még a szemében is látszott. Ha csak provokálják, alig bírja türtőztetni magát - hát mekkora dolog lehetett neki, hogy uralkodjon magán, amikor így bántják, és mindezt csakis értem. A húgomért. Valami helyre kattan az elmémben, és megtelik a szívem, míg már úgy érzem, mindjárt szétdurranok a fájdalomtól és az érzelmektől. Ostromolnak az emlékek akkorról, amikor először láttam ezt az embert. Csupa csillogó kék szem, aranybarna bőr,tüskés,fekete haj, játékos arc, és kemény, férfias test. — A neved— hörög zihálva, és vadul bámul a szemembe. — O ö.. Brooke. — Milyen Brooke? — morran fel kitáguló orrlyukkal. Remegve, küszködve kiszabadítom a kezemet és riadtan Melre nézek, aki most jelenik meg tágra nyílt szemmel a férfi mögött. — Brooke Dumas a neve — közli, majd nagy bosszúságomra vidáman kikottyantja a mobilszámomat is. Remington felgörbülő ajakkal a szemembe néz. "Brooke Dumas" — mondja, és úgy érzem, ezzel itt az orrom előtt megdugta a nevemet. És Mel orra előtt. Előrelép, nyirkos tenyere a tarkómra siklik. — Brooke — morogja halkan, jelentőségteljesen a szájamba, majd mosolyogva visszahúzódik. — Remington vagyok. Istenem, tudtam, hogy meg fog változni az életem. Csak fogalmam se volt, hogy mennyire. Szeretem. Ezt. A. Férfit. Igaz, nehezen kezelhető, és ráadásul bipoláris személyiség.

Erős, büszke, és nem számítok rá, hogy könyörögni fog nekem. De míg nincs is rá sok esély, hogy ő könyörögjön, hogy menjek vissza hozzá, legalább azt sem várja, hogy én könyörögjek bocsánatért, amiért beszari voltam, és úgy szakítottam vele, hogy csövekkel tele feküdt a kórházban. Hetek óta most először érzem, hogy a gyomromban valódi örömérzet bontakozik ki. Lenézek a névjegyre firkantott szállodai címre, és a zsigereim máris megmoccannak a boldog várakozástól. Remy az igazim akar lenni, nem a kalandom. Pedig tudom, hogy még az is kaland lesz, ha ő lesz a legigazibb dolog az életemben. Mert ez ő. Szédítő bungee- jumping... szabadesés... egész éves olimpia... hát, ilyen lesz nekem, ha belé lehetek szerelmes. És vajon milyen lesz azon tipródni, hogy mikor jön elő a sötét énje... az állandó huzavona, a lelkére beszélés.... milyen lesz? Most másra sem bírok gondolni. Hirtelen a rossz térdem az egyetlen oka, hogy nem rohanok máris utána. Akarom a felkínált állást. Együtt akarok lenni az én nagy, őrült, szexi vadállat pasimmal, és ezért senki előtt nem fogok mentegetőzni. Ő mániás, nekem meg ő a mániám. Egyszer se mondta, hogy szeret. De visszajött értem. Elhozta a húgomat. Elvesztette a vagyonát, a harcát, és eszméletlenül feküdt a kórházban. Én miattam. — Nóra, felhívom Anyut meg Aput, hogy meglátogatnád őket egy időre. Jó lenne neked? — Igen, Brooke. Gondolkodtam azon, amit mondtál, és tényleg be akarom fejezni a fősulit. — Jeee! - szól közbe Mel. - Ez az, Nora kislány, a fősulin vannak a legjobb pasik. Eszedbe ne jusson kihagyni - magyarázza totál beizgulva,még mindig izzadtan és kipirultan az iménti futástól. — Az a helyzet - kezdem, miközben helyet foglalok Nora mellett ,hogy én valószínűleg nem leszek veletek egy darabig. Az új munkám utazással jár. — Új munka? - kapja fel a felét Melanie, aztán formás, világosbarna szemöldökét mélyen a szemére húzza. — Kitálalsz, de rögtön, Brooke - fenyeget.

— Mel, elvállalom a munkát, amelyre vágyom, a pasi mellett, akit akarok — vallok színt. — Úgy érted, megkapod a pasit, akit akarsz, a munka mellé, amelyre vágysz - javít ki. — Egyik kutya, másik eb - nevetek, és hozzávágom a névjegyet. — Visszakapom az állást. — Remingtonnál? - tudakolja Nora. — Tudod, Nora, a tesód, bár nem az a kimondott beleesős fajta, a füle cimpájáig őrülten szerelmes abba a pasiba. Ő pedig hónapok óta Brooke után koslat magyarázza Mel, miközben visszaadja nekem a névjegyet. Mindketten Nora reakcióját méricskéljük, ő pedig meglepetten eltátja a száját, és magára mutat. — Izé. Ti azt hittétek, én... De hát nem mondtam, hogy Remington engem akar. Igen, mondtam, hogy tök szexi, de nekem Pete tetszik. — Pete! — nevetek fel boldogan és megkönnyebbülten, ahogy újra magamhoz ölelem a húgom. — Hú, az a Pedro annyira rendes pali. Ha újra velük dolgozom majd, szerintem lesz pár alkalmad találkozni vele. — Brooke, én tudom, hogy mindig is kicsit túl... romantikus voltam, de hát amit ez a pasi csinált — néz rám komoly tekintettel. - Mármint Remington. Te Brooke, én soha, de egyszerűen soha nem láttam, hogy egy férfi így harcolt volna valakiért. Behunyom a szemem, bólintok, és fél karral átölelem a vállát. Aztán egyszer csak Meianie felsikolt: „Szendvics!” - és megölel a másik oldalról, amíg már majdnem belefulladok a szeretetükbe. — Gyakran meghívsz majd? - duruzsol Mel a fülembe, amikor elhúzódik. - Mind a kettőtöket - ígérem. Még ha eszelősen kell hozzá spórolnom, akkor is. Harminchat órával később már be is költöztettem Norát Anyuékhoz, ők meg folyton csak a krokodilokról faggatják. Szegény Nora jól megfizet majd a hazugságaiért most, hogy az indián kultúráról, az Eiffeltoronyról meg miegyébről kérdezgetik. Melanie segített csomagolni, és kicsit pityergett is, amikor kikísért a taxihoz, hiába mondogattam neki, hogy nem tart ez örökké. — Csak a szezonban kell utazni, te, anyámasszony katonája! És ezerszer meghívlak majd!

Magabiztosan beszéltem, de őszintén szólva azt se tudom, milyen lesz majd a ma esti találkozó, vagy interjú, vagy minek kéne nevezni. Csak azt tudom, hogy Remy felé utazom, és úgy érzem, a testem máris a vágy, félelem, sóvárgás, szerelem, akarás és megbánás csataterévé vált. Nem tudom, melyik Remyvel találkozom ma este. Csak azt tudom, hogy Remington Tate nem olyan ember, akivel hosszú távú kapcsolatot lehet tervezni. Mágnesként vonzza a nőket meg a bajt, és van egy sötét oldala, amit nem könnyű kezelni. Ő az én fenevadam. Az én sötétem és fényem. Az enyém. Egyszerűen szóba se jöhet más, mint az, hogy mellette kössek ki. —De rohadt jó, hogy újra itt vagy! - kiált fel Riley,amikor meglát az ajtóban. — Meg is ölelnélek, ha nem félnék, hogy később az életemmel fizetnék érte — mondja, és úgy vigyorog, hogy szomorkás szeme is igazi örömtől csillog. — Ácsi, fiúk, én azt hittem, szegények vagytok. A szegények nem szoktak elnöki lakosztályt kivenni jegyzem meg, miután beléptem, és az ajtó mellé ejtettem a táskáimat. — Szegények, Remy korábbi régi mércéjével mérve jön elő Pete, hogy bevigye az egyik szobába a cuccom. — Évente több milliót költ, úgyhogy egyértelmű, hogy meg is kell keresnie annyit. Most mindenesetre eladta az austini házat, és ebben a pillanatban is tárgyalunk pár új reklámszerződésről. Bólogatok, és közben vágyakozón pillantok a hálószobák felé, hogy vajon ő itt van-e. Amikor a fiúk a nappaliba vezetnek, már nem bírom tovább cérnával és megkérdezem: — Na jó, szóval akkor azt szeretném tudni, érdeklik-e még Mr. Tate-et a szolgálataim? Rehabilitációs szakemberként. — Hát persze - nyugtat meg Pete, miközben leveti magát egy díványra, és szokása szerint a nyakkendőjét babrálja. — A fontos dolgokra akar koncentrálni. Téged akar, és határozottan kifejezésre juttatta, hogy más rehabos nem kell neki. Elnevetem magam, aztán elkomolyodom, amikor látom, hogy mind a ketten úgy bámulnak rám, mintha hulló-

csillag lennék, amelyet ők kaptak el. - Fiúk - emelem az égre a szemem. - Ne tettessétek már hülyének magatokat. Itt van? Vagy talán azt mondta, kínozzatok az örökkévalóságig? — Soha - nevetnek mind a ketten. Pete tér magához először, az arca elkomolyodik. —Az elmúlt pár napban csak járkált föl-alá, vagy ezerszer. Most épp elment futni — mondja, aztán búskomoran a szemembe néz, kihúzza magát, majd a térdére támaszkodik, és sokkal halkabban folytatja. — A leveled, Brooke. Legalább ezerszer elolvasta. Nem hajlandó beszélni róla. Nem tudjuk, mit gondol magában. Ajtócsukódás hangja üti meg a fülemet, mire elakadó lélegzettel talpra ugrom. Ott áll a szoba túlsó végében, talpig izzadtan az ember, akinek a kedvéért képes vagyok mindenemet egy lapra feltenni. A szívem megtorpan egy pillanatra, aztán teljes gőzzel nekiiramodik, mert ő már csak így hat rám. Sprintelek érte még akkor is, ha egy helyben állok. Csak áll ott kócos hajjal, az álmaim szexistene, az én álmaim kékszemű-helyett-feketeszemű ördöge. Rám néz, aztán Pete-re, aztán Riley-ra, aztán elindul felém, futócipőjének hangját elnyeli a szőnyeg. Látom, hogyan bontakoznak a szemében az érzelmek, előbb a meglepetés, benne egy kis düh, aztán a tiszta, vörösen izzó vágy. Nem tudom, mennyi ideig bámulok rá, de sokáig, úgyhogy már érzem, hogyan szikrázik a levegőben a vágyunk, mintha valami földöntúli, elektromos erő ívelne közöttünk. A mellkasa emelkedik és süllyed, az én mellem pedig sajogni kezd a vad, kétségbeesett vágytól, hogy átlépjem a köztünk lévő érzelmi távolságot. — Szeretnék beszélni veled, Remington, ha van egy perced. — Igen, Brooke. Én is beszélni akarok veled. Tompa hangja nem hozza vissza gyorsan apadó önbizalmamat, de megindulok szorosan a nyomában. Iszonyúan beindulok a bőréről párolgó őszies, óceánillattal keveredő szagtól, és már a szemem is szinte keresztbe áll a vágytól, mire beérünk a főnöki hálószobába. Becsukja maga mögött az ajtót, hozzám fordul, és amikor egyik nagy, forró kezét a nyakamra fonva

lehajol, hogy megszimatoljon, forróság nyilall végig rajtam. Teljesen elolvadok ettől a birtokba vevő gesztustól, ahogy a hajamba fúrja az orrát, és lassan, mélyen szippant egyet. Mindkét kezemmel belemarkolok a trikójába, és beletemetem az arcom, fájdalmasan vágyva utána. — Ne engedj el, kérlek — kérlelem. Kirántja magát a markomból és maga is elenged, szinte mintha idegesítené, hogy ő fogott meg előbb engem. — Ha annyira akarsz engem, mért mentél el? - kérdezi, aztán csak nézi idegborzolóan, ahogy leülök az ágy lábánál álló padra. Erőteljes karját keresztbe fonja, a szemöldökét összehúzza, és már-már fenyegető tartással enyhe terpeszbe áll. — Mondtam valamit, amíg mániás voltam? Hirtelen élénken elevenedik fel bennem minden fantasztikus emlék. Belekapaszkodom az egyikbe. — El akartál vinni Párizsba. — Az rossz? — És szeretkezni velem egy liftben. — Tényleg? — Meg úgy, hogy a rózsaszín nadrágom van rajtam ismerem be elfúló hangon, miközben váratlan forróság kúszik fel az arcomra. Ő meg csak bámul rám, az arca feszes, kifürkészhetetlen maszk. A kezét szorosan karba téve tartja, mintha dühöngő érzelmeit akarná visszafogni. Remegek, mert nem bírom eldönteni, hogy a szemében az az izzás szerelem vagy gyűlölet. De annyi biztos, hogy perzsel. Felperzsel engem. —Azt el is felejtetted, amikor zenét játszottunk egymásnak - jegyzi meg halkan mormogva. Amikor rájövök, hogy ezek szerint emlékszik, milyen gyengéden szeretkezett velem azután, valami felizzik a mellemben, és gyorsan felfelé törekszik a torkomba. Néma megdöbbenéssel a lélegzetem is visszafojtom, amikor kinyúl a kezemért, és száraz, kemény markába fogva az ajkához emeli az ujjaimat. Felgyorsuló szívvel ülve maradok a padon, és élvezettel figyelem, ahogy megfordítja a kezében a kezemet. Lenéz a tenyerem közepére, aztán odahajolva a bőrömre tapasztja a nyelvét, és finoman megnyal. A gyomrom megtelik kirobbanó vággyal.

— Attól a fotótól nagyon mérges lettem, Brooke morog bele a bőrömbe, miközben a nyelvét nedvesen végighúzza a tenyerem közepének érzékeny idegein. — Ha tartozol valakihez... akkor nem csókolgatsz másokat. Nem csókolod meg az ellenségét. Nem hazudsz neki. Nem árulod el őt. Foga a tenyerem tövét súrolja, és a szervezetembe zúgva tér vissza az élet. — Sajnálom - tör fel belőlem az akadozó válasz. — Téged akartalak védeni, ahogy te védsz engem. Többé semmit sem csinálok a hátad mögött, Remy. Nem azért hagytalak el, mert mániás vagy, csak azt nem akartam, hogy miattam legyél mániás vagy depressziós. Komoran bólint, futó, szomjas pillantást vet rám, aztán visszaengedi az ölembe a kezemet. — Akkor talán lemaradtam valamiről. Mert még mindig nem értem, hogy miért... hogy a faszba tudtál elhagyni, amikor kurvára szükségem volt rád! Szíven üt, hogy mekkora fájdalom hallatszik a hangjában, és azonnal szúrni kezd a szemem. — Remy, úgy sajnálom! - kiáltok nyomorultul. Idegesen mordul egyet, aztán előveszi a szoba sarkában az egyik székre dobva heverő farmernadrág zsebéből a levelemet. A papírja gyűrött,középen már szakadt, annyit olvasgatta. — Komolyan gondoltad, amit írtál nekem? Feszült, kétségbeesett hangja hallatán égnek merednek a bőröm pihéi. — Melyik részét? Fogja a papírt, széthajtja, és vastag ujjával odabök rá. Szeretlek, Remy. Aztán újra a markába gyűri a levelet, és csak néz engem dühösen és reménytelenül. Összeszoruló szívvel értem meg, hogy képtelen fennhangon kimondani nekem azt a szót. Mégis, ki mondta neki életében, hogy szereti? Én. Levélben. Meg ezer dalban. De fennhangon soha. Még a szülei is csak pénzt akartak. Sohasem fogadták őt el, sosem adták meg neki a szeretetet, amit érdemel. És én? Istenem — én elhagytam. Mint mindenki

más. Elszorult torokkal bólogatok nagy sebesen, neki pedig sziklakeményre feszül az állkapcsa, mintha vad érzést tartana vissza. — Mondd ki - suttogja rekedten. — Miért? — Hallanom kell. — Miért kell hallanod? — Ezért mentél el a meccs után? Égő könnyel telik meg a szemem. Akkora kétségbeesés van a kérdésében, és azt hiszem, azért olyan fontos neki, hogy tudja, mert talán ez lehet az egyetlen dolog, amely segít neki túltenni magát a távozásomon. Nyílt sebként szakad fel a mellemben a fájdalom, ahogy elképzelem, hogyan ébredt fel abban a kórházi ágyban, és azok után, amit értem tett, megtudta, hogy elmentem. Amikor azt mondtam neki, hogy soha nem lesz elegem belőle. — Ezért, Brooke? Ezért mentél el? Vagy mert máris kész vagy lemondani rólam? Azt hittem, ennél keményebb csaj vagy, kis csillagszóró. Tényleg azt hittem. Vadul kutakodva néz az arcomba, és érzem, hogy az én szemem is ugyanolyan vadul figyeli az ő lélegzetelállítóan szép vonásait, majd megállapodik a szemöldöke fölött halványan még mindig látható sebhelyen. Hirtelen késztetésből megérintem, és abban a pillanatban, amikor ujjam a gyógyuló bőrét érinti, kirobban belőlem a vallomás. — Szeretlek. Szeretlek. Látom, hogy nem bír levegőt venni. Sietve hadarok tovább. — Jobban, mint valaha hittem volna, hogy szeretni lehet egy másik embert. Azért hagytalak ott, mert aznap este összetörted a szívemet, újra meg újra, minden egyes csontod reccsenésével. Azért hagytalak ott, mert ezt nem bírtam volna tovább! Behunyja a szemét, és a gyötrelme iszonyú mélyen érint, hiszen a vallomásommal feltártam és sebezhetővé tettem magam. Hallom, ahogy szaggatottan sóhajt, és újra minden ízemben fájdalmat érzek, ahogy felidézem, mit tett értem, hogy megmentse Norát. Leengedem a kezem, és vadul remegő hangon folytatom. — Azt akarom, hogy soha többé ne hagyd direkt, hogy

valaki bántson. Soha. Még az én kedvemért se, Remy. Semmiért. Te ehhez. Túl. Értékes vagy! Megértetted? Felemeli a kezét, vadul remegő kezébe fogja az arcomat, magához húz, én pedig megreszketek, ahogy átjár az érzés, hogy milyen erős a karja. Dübörög a szívem, mert tudom, hogy ez a hátralevő életem első éjszakája, és akarom is, hogy az legyen. — Érted ezerszer megtenném — mondja, és megszagol. Én is megszagolom. — Ezerszer. Milliószor. Nem érdekel, ha megaláznak. Nem érdekel semmi. Csak azt tudtam, hogy te a húgodért kész vagy megcsókolni annak a köcsögnek a tetkóját, úgyhogy vissza kell adnom őt neked. — Ó, Remy, neked semmit sem kellett tenned! — De kellett. És kellhet máskor is. Bevállalnám akármikor. Csak azt sajnálom, hogy egyedül Pete tudhatott róla. Ő maradt a szállodában vele meg Benny egyik gorillájával, aztán ő segített elhozni Norát, miután én átadtam a bajnoki címet. Nem hagyhattam, Brooke, hogy megakadályozd. — De hát rám se néztél akkor... — fakadok ki szorosra hunyt szemmel. - Ez legalább úgy fájt, mint minden más együtt. — Ha rád néztem volna, nem bírtam volna végigcsinálni — felel meggyőződéstől érdes hangon. Tenyerembe temetem az arcom, és igyekszem nem gondolni arra, mennyire élvezte Skorpió, hogy megalázhatja az én büszke harcosomat. Ettől egyszerre szeretnék támadni és sírni,úgyhogy csak a fejemet rázom. Hallgat. Aztán elenged, és fájdalmas hang tör fel belőle mélyről. Feláll, járkálni kezd, ujjai dühös karmokként fúródnak a hajába. — Tudtam, hogy ez lesz - fakad ki, és összehúzott szemöldöke alatt sötét felhők árnyékolják kék szemét. — Ezért nem akartam hozzád érni. Tudtam, hogy beleőrülök, ha hozzád nyúlok, és most is szétszakadok, amikor arra akarlak kérni, maradj velem, közben kurvára tudom, hogy megint csinálok majd valamit, ami fáj neked! — Igen! Igen, valószínűleg csinálsz majd te, szerencsétlen! Nekem meg olyan lesz, mint ki ugrani a repülőből ejtőernyő nélkül, de majd összeszorítom a

fogam, és akkor is kiugrom, mert ilyen hatással vagy rám. Megőrülök érted. Az életem egy rakás szar nélküled. Nem a meló miatt jöttem. Persze, annak is örülök, de nekem te kellesz. Te miattad jöttem az első este is. Végig rólad szólt a dolog. Veled akarok lenni, de nem vállalom úgy, ha egyoldalú a dolog. Azt akarom, Remy, hogy szeress viszont. Egyszer sem mondtad meg, te mit érzel irántam! A szeme ragyogó kék, és most olyan tűz gyullad benne, amely egész lényemet átmelengeti. — Komolyan nem tudod, Brooke? Csak nézek rá, ő pedig az ágyra térdel és kézbe veszi az arcomat. — Jézusom, amikor az első este megláttalak Seattleben, úgy éreztem, mintha most dugtak volna be a konnektorba - folytatja. — Elszálltam már a mosolyodtól is, Brooke. Megvesztem attól, ahogy néztél rám, egyszerre fájdalmasan és csodálóan. Aztán elindultál kifelé, abban a tök jó nadrágban. A segged valami elképesztő volt, ahogy mentél kifelé, olyan feszes és kerek. Én meg csak azt akartam, legyen már vége annak a rohadt meccsnek, hogy utánad mehessek. Az azelőtti meccsben meg, esküszöm, csak azért verekedtem, hogy nézhess. Hogy láthass engem. Láthasd, hogy erős vagyok, tudok harcolni érted, meg tudlak védeni. Közben ábrándoztam, hogy csókolózom veled, hogy szeretkezem veled. Ezeket terveztem a fejemben még akkor is, amikor kiugrottam a ringből és utánad eredtem. Amikor a barátnőd megadta a számodat, és én visszamentem a szállodába, a szoba tele volt csajokkal, akiket Pete mindig odarendel, én meg rájuk se bírtam nézni, egyikre sem. A te szemedbe akartam nézni, és meg akartalak mosolyogtam!. Aztán rád kerestem a Google-n, elmentettem a telefonomba a számodat, és egész éjjel azon gondolkodtam, hányféleképpen dughatnánk, ha a kezem közé kapnálak. Elküldtem neked a jegyeket, és tuti biztos voltam benne, hogy a következő meccs után megkaphatlak. De aztán, amikor újra rád kerestem, találtam rólad egy videót. Az első olimpiai válogatásodról, amikor ott ugráltál az elszakadt térdszalagoddal, és olyan rohadt keservesen sírtál, és akkor már nem akartam mást, csak... téged. El akartam égetni a sok hülyének a billentyűzetét, akik kommentelgettek, hogy neked annyi, meg hogy mennyire depis

lettél. Te voltál én, Brooke. Én. Azt szerettem volna, ha kiállsz a pályára, és megmutatod nekik, hogy hülyék, meg ugyanakkor én akartam kurvára kiállni a pályára, és a karomban vinni át téged a rohadt célvonalon. Nem volt már sok időnk a városban, én meg tudtam, hogy több időt kell veled töltenem. Úgyhogy alkalmaztalak. Amikor elismeri, hogy látta rólam a klipet, kis híján összeomlok, úgy elgyengül a térdem. Abban a pillanatban eszembe jut az első repülőutunk, ahogy Remy figyelemmel tanulmányozta a térdemet. Szinte szeretetteljesen nyúlt hozzá, hüvelykujjával simogatta a heget. Azt meg hogy is felejthetném el, amikor a rajongói tojásdobálása után letörölgetett, és még szorgalmasabban foglalkozott a térdemmel? — Próbáltam lassúra venni veled a tempót. Meg akartalak ismerni, azt akartam, hogy megismerj, és minden nappal csak jobban akartalak téged, Brooke. Annyira, hogy nem kockáztathattam, hogy hozzád érjek, és ezzel tönkretegyek mindent, mielőtt megtudod rólam az igazat. Azt akartam, hogy fontos legyek neked. Tudni akartam, képes vagy-e megérteni... és csak gyötörtem magam minden éjjel, arra gondolva, hogy te a te szobádban vagy, én meg az enyémben. Aztán amikor este elmentünk bulizni, és te táncoltál velem, egyszerűen nem bírtam magammal, annyira fel voltam pörögve. Te meg lecsaptál miattam két pasit, és akkor eszelősen védeni akartalak. Szerettelek volna ágyba dugni, aztán visszamenni, és komolyan kidekorálni mind a négynek a képét. De te velem maradtál, és én elfeledkeztem a verekedésről, és csak azt akartam, hogy csókolhassalak mindenhol. Próbáltam uralkodni magamon, de már előtte, a repülőn tisztára megőrjítettél azokkal a számokkal, hogy szeretkezni akarsz velem. Muszáj volt, hogy megkapjalak. A puszta gondolattól, hogy az enyém lehetsz, annyira elszálltam, mintha bedrogoztam volna, és az után a bunyó után végképp tök mániás lettem, elszálltam tőled, és még nem is tartottunk az ágynál. Aztán együtt ébredtünk, és láttam, hogy hozzám bújtál, Brooke. Puhán és édesen. És legközelebb, amikor feküdtem egyedül az ágyamban, kedvem lett volna felvágni az ereimet, any- nyira kibaszottul akartam, hogy megint ott legyél mellettem, úgyhogy visszamentem érted. Akkoriban egyedül ez tartotta

bennem a lelket. Ha arra gondoltam, hogy ott vagy az ágyamban, és ájultra csókollak. Folyton a zenéim között kutattam, hátha akad valami, ami el tudná mondani neked, mit érzek attól, hogy vagy. Mit érzek attól, idebenn. Nem megy nekem, hogy ilyeneket mondjak, de azt akartam, hogy tudd, te különleges vagy nekem, más, mint bármelyik nő az életemben. Akartad, hogy szeretkezzünk, és el se hinnéd, hányszor volt, hogy majdnem megadtam magam. Amikor megmosdattalak, istenre esküszöm, már darabokra törtem belül. De nem tehettem meg, mielőtt nem szóltam neked előre, hogy bennem, valahol mélyen nem stimmel valami, és olyan beszari vagyok, Brooke. Annyi bátorságot se bírtam összeszedni, hogy kimondjam előtted a szót, hogy "bipoláris". Úgyhogy csak húztam veled az időt. Mert önző vagyok, és mert azt akartam, hogy fontos legyek neked, mielőtt megtudnád. Azt gondoltam, akkor talán velem maradsz. Hosszú távon még a saját szüleim se bírtak elviselni. De benned volt valami, amitől azt hittem, te ismerhetsz engem, hogy te megérthetsz engem valami olyan szinten, ahogy senki más. — Remy - lehelem. — És igazam volt, Brooke - teszi hozzá mély, rekedtes suttogással, én meg önkívületben figyelem a szavait és nedvesen csillogó szemét. — Amikor megmondtam neked, mi vagyok, te akkor is akartál. És nem is tudom, mióta szerelmes voltam beléd. Azóta, hogy el akartál gáncsolni a tornateremben, és az lett a vége, hogy a hasamra szorítva melengettem a pici lábadat. Jézusom, hát, amikor megláttam azt a fotót rólad meg Skorpióról, én ki akartam nyírni! Meg akartam adni neked azt, amiért képes voltál elmenni ahhoz a kibaszott köcsöghöz, és megcsókolni a kibaszott arcát! Én akartam odaadni neked, hogy engem csókolj meg. Szóval elmentem hozzá, ő meg várt rám. Naná. Tudta, hogy jönni fogok. Hiszen látta, mit csináltam a klubban. Soha nem volt még olyan azelőtt, hogy védelmezni akartam volna egy nőt. Látta, hogy utánad másztam ki a ringből, amikor diszkvalifikáltak. Tudja, hogy te vagy a gyenge pontom. Egymásnak estünk, ő meg sírt, mint egy szerencsétlen dedós. Kérte, hogy álljak le. Hát, én nem terveztem leállni, amíg ki nem vertem az Összes kurva fogát. De ő felajánlotta a húgodat, ha leszállok róla és átengedem a bajnokságot. Hogy ő már

úgyis végzett vele. Mert amióta veled találkozott, azóta furán viselkedik, ő meg nem akar bajba keveredni. Amikor verekedtünk, volt ott egy lány, aki nézte, és sírt. Megkérdeztem, ő-e a te Norád, és mondta, hogy igen. Úgyhogy belementem. Írásba adattam vele, odahívtam Pete-et, hogy vigyázzon a húgodra, és elintéztük. Ha vége a meccsnek, elengedik - fejezi be egy nagy sóhajjal, aztán végigtörli az arcát és kifújja a levegőt. — Ez volt az első eset, hogy valami helyeset csináltam akkor, amikor... nem voltam jó formában. Hozzám hajol, orrával súrolja a halántékomat, és a gerincemen végigbizsereg a melegség, ahogy a fülem mellett suttogva folytatja. — Sajnálom, hogy nem mondhattam el, de muszáj volt Így lennie. Aznap, amikor szeretkeztünk, és megmondtam neked, hogy nem engedlek el többé, akkor komolyan beszéltem. Akarlak téged, Brooke. Magamnak. Lehet, hogy bántalak majd, lehet, hogy hülye szarságokat csinálok, de én... — néz a szemembe, amitől mintha áram futna át rajtam. — Én olyan kurvára szeretlek, hogy már azt se tudom, hová tegyem magam. Oltári nagy gombóc van a torkomban, csak bólogatok, letörlöm a könnyeimet, és képtelen vagyok elmondani neki, milyen nagyon, milyen őrülten szerelmes vagyok belé. Jól érzem magam tőle. Az én számaimat játssza nekem. Fut velem. Simogat, csókol. Finoman nyalogat. Izgatóan féltékeny tud lenni. Egyik nap morgós, máskor hetyke, és én minden arcát imádom. Ahányszor csak rám néz a hol kék, hol fekete szemével, én rögtön tudom, hogy pontosan ott vagyok, ahol lenni akarok. — Megint el akarsz majd hagyni - suttog gyengéden, a tenyerébe véve az államat. — Nem lehet, Brooke. Te nem mehetsz el. Te az enyém vagy. Másik kezével a hajamat cirógatja, én pedig a kezéhez dörgölőzöm, mint a kiscica, aki még több simogatást kér. —Magadnak követeltél, kis csillagszóró. Seggbe rúgtál értem két százkilós melákot. Ezt egyszerűen nem bírom megemészteni. Kirúgtad a kurváimat. Pete elmesélte. Megjelöltél magadnak már akkor, amikor még nem is tudtad, hogy én is megjelöltelek téged - markol bele a hajamba, hogy odahúzzon az ajkához. — Most a

tiéd vagyok, és nincs többé olyan, hogy lazán ejtesz, mint a múltkor. Még ha én cseszem el, akkor is a te elcseszett választásod leszek. Kell nekem, hogy közel érezzem, úgyhogy hozzásimulok a testéhez, karomat a nyakára fonom, érzem az izzadsága finom csúszósságát. — Nem az elcseszett választásom. Az igazim. Erre felnyög, elfordítja a fejét, és megnyalja az arcomat. Atomjaimra hullok a szívbemarkoló felismeréstől, hogy visszatért az én oroszlánom. A karjaiba omlok, miközben ő lejjebb halad az ajkával. Lassan, nedvesen megnyalja az állkapcsomat. Az államat. Aztán... az ajkamat. Azt hiszem, érezheti, hogy megrendülök, mert kezét hátulról a derekamra csúsztatja, és védelmezőn magához húz. Belenyaldos meleg szájamba, lágy, tapogató nyalintásokkal kinyitja magának, én meg csak nyögdécsel- ni bírok, és átadom magam az élvezetnek, mialatt a kedvét tölti rajtam. — Soha ne hagyj el többé, baszki - dörmög, a nyelvét visszahúzva körbenyalintja a felsőajkamat, az alsót, aztán újra mélyen belém hatol, miközben tenyerét széttárja a fenekemen, és birtoklón belemarkol. Megrészegültem. Mély érzések ébrednek bennem a csókjaitól és a nyaldosásától, úgy dörömbölnek a lényem közepében, mintha földrengések követnék egymást sorra, egyre erősebben. Mellbimbómat hozzádörzsölöm széles mellkasához, és az ágyékom lüktetve követeli, hogy magában érezhesse őt. Olyan szexisen néz ki a tréningruhájában, annyira megvadulok az edzés utáni szagától, hogy szeretném levetkőztetni. Magamévá tenni. — Van egy „Brooke” című új számlistám vagy ezer dallal. Mind arról szól, hogy hiányzol, hogy szeretlek, hogy utállak, hogy imádlak — hörög, miközben a ruhám alá nyúlva a bugyim után tapogat. Direkt ezért jöttem nadrág helyett ruhában, és most rekordidő alatt le is kapom magamról, úgyhogy ott maradok egy szál melltartóban, mert Remynek közben sikerült mind a két lábamat kibújtatni a bugyiból. — Nekem is van néhány, és szeretném egész nap hallgattatni veled - suttogok. Miután lemeztelenített, visszahúz az ölébe, és megint ráveti magát a szájamra. Annyira felizgatott a csókjaival, hogy attól félek, abban a pillanatban

elélvezek, amikor belém hatol. Istenem, annyira kell nekem, hogy észre se vettem: a lábamat felhajtva terpeszbe helyeztem, és most itt dörgölőzöm a farkához. Kell nekem. Bennem. Annyira akarom őt, hogy képtelen vagyok leküzdeni a remegésemet. — Szeretlek - lihegek. Hihetetlen. Leéltem nélküle az egész eddigi életemet, aztán kialakult közöttünk ez az eszeveszett kapcsolat, és most egyszerűen üresnek érzem magam nélküle. Újabb kábító csókot ad, én pedig a testemet hozzáfeszítve hullámozni kezdek, ahogy egyre jobban felizgat a keménysége, a szája forrósága, a nyögései. A legvadabb, legelsöprőbb vágyakat ébreszti fel bennem. Kicsit elhúzódva a tornanadrágjába markol. — Újra le akarom játszani neked Avril Lavigne-tól az I Love You-t - szólalok meg, miközben igyekszik úgy letolni a nadrágot, hogy közben az ölében maradjak. — Majd hozom a fejhallgatót, ha kész vagyunk dörmög, és miután sikeresen letolja a nadrágot az egyik lábáról, dagadozó karral a másik lábszárán kezd dolgozni. Hálásan nyögök attól a gondolattól, hogy újra élvezhetem majd a zenehallgatást, mert eddig állandóan csak az járt a fejemben, vajon milyen mélyen megsebezne, ha újra meghallgatnám az Irist. Sebet ejtett rajtam minden egyes dal, amit úgy kellett meghallgatnom, hogy nem játszhattam le Remynek. Túláradó érzelmekkel fúrom bele az orrom a hajába, az ujjaimmal is belemarkolok. — Meg azt is, hogy That's When I Knew, Alicia Keystől - kezdem énekelni a fülébe ezt a szívszaggatóan romantikus dalt. Félig kuncogó, félig morgó hangot ad. — Szart se értesz te az énekléshez, bébi — dörmög. Akkor hagyjuk abba a nevetést, amikor belém hatol. Én felszisszenek. Ő nyög. Szája a szájamba mar, a szomjunk olthatatlan. Erőteljes lökésekkel mozgatja a csípőjét, izmai ütemesen feszülnek: a combja alattam,a hasizma az enyémhez szorulva, a bicepsze körülöttem.Imádom érezni az erejét, miközben szeretkezik velem, érezni a mozgásában,

a karjaiban, a kemény merevedésében. Szeretem... Na igen. Mindent szeretek, ami ő. — Brooke Dumas - dörmög, miközben a fülembe nyal, és szikrákat vet a szeme. — Remington vagyok. Elnevetem magam, aztán csak nyögök, és beléolvadok. Komolyan mondom, olyan iszonyúan szexi, hogy nem bírom ki.

EPILÓGUS Remington Néha még mindig nem hiszem el, hogy Brooke engem szeret. Begőzölök, amikor Pete-tel meg Riley-val beszél, és néha aludni se bírok, mert attól félek, hogy mire felébredek, nem lesz mellettem. Magamra is féltékeny vagyok, attól tartok, egyszer végleg kiakadok, de amikor ő hozzám ér, akkor van mibe kapaszkodnom. Ma este érte harcolok, és azt akarom, hogy csak engem nézzen. Később meg engem érintsen. És mondja, hogy szeret, úgy, ahogy szokta. Látszik is rajta, de kimondva azelőtt senkitől se hallottam. Szerelmes dalokat játszik nekem, és én úgy falom a szövegüket, mintha ő írta volna hozzám. Néha nehezen tudom szavakba foglalni, mit érzek. Néha ezer dolgot érzek egyszerre, mégse találok egyetlen szót se, amellyel elmondhatnám neki, amit szeretnék. Azért keresek helyette dalokat, és ha valamelyik megérint bennem valamit, máris alig várom, hogy lejátszhassam neki. Azért játszottam neki az Irist, mert akartam, hogy tudja: bármiféle eszement szarságra kész vagyok, hogy vele lehessek, és még ennél is jobban akartam, hogy ismerjen engem. Most ismer. Talán még olyan részeimet is, amiket én sem ismerek. Ahányszor csak felébredek, azt nézem, jól van-e. „Nem bántottalak?" - kérdezem. Néha emlékszem, mi volt, amíg a sötét énem mozgatott; máskor nem. Amikor sötét vagyok, széthullik az egész életem. Félek, hogy bántani fogom. Félek, hogy megint elmegy tőlem. De aztán megnyugtat és megesküszik, hogy elmondja, ha valami szart csinálok vagy mondok, és ettől megnyugszom. Komolyan mondom, nem hiszem, hogy képes lennék bántani őt. Belém van vésve, hogy meg kell őt védenem, még magamtól is. Azt hiszem, még a sötétebbik Remington is inkább megölné magát, mielőtt őt bántaná. De akkor is arról álmodom, hogy amikor felébredek,

kiderül, hogy valami baromságot csináltam, és ő elment. Minden este azt mondja, én vagyok az igazija. Nekem ő az igazim. Az egyetlenem. De papíron is akarom tudni. Ebben az évadban győzni akarok, és ha sikerül, meg fogom kérni. Mert ő az enyém. Ma este hallom a szurkolókat, ahogy kijövök a ringbe, és magamba szívom a hangjukat, hagyom, hogy tápláljon, de közben máris arrafelé fordulok, ahol ő ül. Itt van a fejemben teljes részletességgel, hogy milyen ruha van rajta. Látom az arcát, amin annyira aranylik a szeme, hogy dúsgazdagnak érzem magam. Az arca rózsás. A mosolya széles. Ha ránézek, olyan kábítóan hat rám, mint az adrealin. Felemelőn, mint a dopamin. Tesztoszteron. Endorfin. Be vagyok tépve. Tőle vagyok betépve, és mosolyogva rá mutatok, ahogy mostantól mindig akarom,hogy tudja, „Ezt itt neked adom." Ezt mindet. Neked adom. Brooke Dumas. Csókot küld nekem, én elkapom a tenyeremmel. A közönség imádja a gesztust, ahogy én imádom őt. Aztán a szájamra teszem, ők meg felbődülnek. Én rámutatok, nevetek, látom a szemében a fényt, és alig várom, hogy benne lehessek,hallhassam,ahogy nekem sóhajt, nekem élvez. Máris repülök. Zúg bennem az áradó adrenalin. Leverek akármit, amit elém raknak, csak hogy én lehessek a győztes. Hogy megmutathassam ennek a nősténynek, hogy én - Remington Kibaszott Tate - vagyok az egyetlen hím, aki kell neki. — Az egyetlen, az igazi Remington „Szökőár” Tate! hallom újra a nevem, és repülök a szurkolóktól, repülök a mosolyától. Repülök tőle.

DRÁGA OLVASÓ! Ha te is, mint én, szenvedélyesen szereted Remingtont és Brooke-ot, akkor ki ne hagyd a Remy című könyvemet, és a folytatást, az Enyémet se! Alig várom, hogy még többet mesélhessek neked Brooke-ról és Remingtonról! Katy

Forró. Szexi. Izmos. Fájdalmas. Valós. Perzselő nemzetközi bestseller, mely elsöpör mindent, amit korábban a szenvedélyről képzeltél... Remington Tate rossz fiú hírében áll a ringben is, ringen kívül is. Gránitkemény teste és nyers, állati ereje őrületbe hajszolja női szurkolóit. Neki azonban attól a pillanattól, hogy a szemébe nézett, nem kell más nő, csakis Brooke Dumas. Vágya színtiszta, ellenállhatatlan és VALÓS. Brooke számára álomállásnak tűnik a jól fizető új, sportterápiás munka: karbantartani Remington testének tökéletes gépezetét. De mialatt vele és csapatával sorra látogatja a földalatti harc veszedelmes arénáit, Brooke testében is fellobbannak a legősibb vágyak. Ha volt is olyan pillanat, hogy Brooke és Remy csak flörtöltek egymással, hamarosan mindkettejükben kibontakozik az erotikus megszállottság, és kapcsolatuk ennél is többel kecsegtet. Izzó vágyuknak azonban sötét oldala is van. Vajon képesek lesznek-e kitartani, amikor fény derül Remy legmélyebb titkára, és Brooke-nak a családja segítségére kell sietnie - vagy hirtelen minden, amit olyan valósnak véltek, szertefoszlik, mint a káprázat? fotó: ArtFamily 3499 Ft Ulpius-ház FAEEBOOKON ULPIUSHAZ.HU