Forde, 2004. június 30, szerda, 34. nap Derűs napra ébredtünk és kihasználtuk az alkalmat a lakóautó jó átszellőztetésére és az ágynemű és a törölközők kiszárítására a napon. Ezért csak délben indultunk tovább. A 2000-ben átadott és a világ leghosszabb közúti alagútjának hirdetett 24.5 kilométer hosszú Laerdal alagúton történő áthajtással kezdtük a nap érdemi részét. A dolog kicsit félelmetes. Tessék elképzelni, hogy a Margit-hídtól Szentendréig az ember egy alagútban halad. Az 5-10 kilométeresek itt mindennaposak, már nem is számoljuk őket, ma is átmentünk vagy négyen – ötön. De a 25 kilométer az valami más. Ez az alagút jobban ki van világítva, mint a többi, ezért a szellemvasút hatás kisebb. Kb. kilométerenként van egy keresztirányú rövid szakasz, ahol Y tolatással meg lehet fordulni, Mindkét oldalon úgy 500 méterenként egy kis leálló technikai problémák esetére. A legérdekesebb azonban az az egyenletesen elosztott három darab talán ötven méter hosszú és harminc méter széles ovális alakú terem, ahol teljes megfordulásra van lehetőség. Ezek éles kék fénnyel vannak kivilágítva, így már messziről látszanak és valószínűleg legfőbb feladatuk a monotonitás oldása. Láttunk ezen kívül 2-3 technikai letérőt, amelyek valószínűleg a szellőzés és a fenntartás céljait szolgálják. Személyzetet, vagy üzemeltetési központot nem láttunk. Az alagút végétől 6 kilométerre van Laerdal település. Nem volt tervezve, hogy megállunk, hiszen egyetlen útikönyv sem tesz említést róla. Amikor múzeumfalúra célzó út jelzőtáblát láttunk a megállás mellett döntöttünk, és nem bántuk meg. A település magjában 161 épületet a XIX. századi állapotában konzerváltak. Ez nem azt jelenti, hogy ezekben nincs élet, majd mindnek van funkciója, de nem engedélyeztek változtatást. Sajnos néhány épületen azért látszik a modern kor hatása, láttunk hullámbádog tetőket, természetesen fent vannak a TV antennák és hasonló dolgok. Mind ezzel együtt egy nagyon szép és érdekes séta végigmenni ezen a részen.
103
Laerdal-ban van egy Lazac-centrum is (ezt 1996-ban adták át) ahol a lazaccal kapcsolatos dolgokat mutatják be. Egyik útikönyvünk szerint a völgy kisebb folyója a Laerdalselva a világ lazacban leggazdagabb vízfolyása. A kis település modern része is impresszív és ismét csak a hazai viszonyokra gondoltunk. Mindezek jelentős turista forgalmat generálnak, itt is számos csoport megáll hosszabb – rövidebb időre. A turista információs irodában és a Lazac-centerben begyűjtött prospektusok hívták fel a figyelmet az innen nem egész 30 kilométerre lévő Borgund mintegy 800 éves fatemplomára, mely állítólag Norvégia legjobban konzervált fatemploma. Ehhez vissza kellett autózni 6 kilométert az alagútig, majd egy másik úton a Laerdal folyó mellett felfelé. Nagyon szép úton mentünk, de ennek a modernizálása is folyamatban van. Egy kanyargós részt már átvágtak egy jó másfél kilométeres alagúttal és egy még hosszabb építése is a vége felé tart. A régi úton a karbantartást évekkel ezelőtt abbahagyhatták, így hazai pályán érezhettük magunkat a lassan kátyúsodó szűk úton. Nagy dilemma ez. Nyilván az áruszállításnak kell a gyorsabb út, egyértelmű hogy biztonsági szempontok is a modernizálás mellett szólnak, de ugyanakkor gyönyörű útszakaszok kerülnek ki a forgalomból. A még nem kész szakaszon a régi út egy keskeny, néha szurdokká szűkülő folyóvölgyben halad melyet számos zubogó és kisebb vízesés tarkít. Ha jövőre járnánk erre, megcsodálhatnánk a nem tudom hányadik, öt, vagy hat, vagy akárhány kilométeres alagutat… 104
A templom csodálatos, megérte a hatvan kilóméteres kitérőt. Sokkal sokkal kisebb, mint arra számítottunk. Belül szinte csak egy kápolna és teljes sötétség van. Hosszú percek kellettek ahhoz, hogy szemünk megszokja a sötétséget és valamit lássunk. A belső méretet csökkenti, hogy az amúgy is kis épületet egy tornácszerű valami veszi körül. A templom anyaga olyan benyomást kelt, mintha elszenesedett volna. Ez lehet, hogy csak a sok évszázad hatása, de lehet, hogy az impregnáló anyagtól van. A Borgund-ból ugyanazon az úton mentünk vissza Laerdal-ba. Itt át akartunk kelni a Sogne fjord északi oldalára. Erre két lehetőség van, vagy a Laerdal-ból induló és a Laerdal fjord hosszában szerintünk kb. egy órás úttal, vagy az új 5-ös úton két egyenként 5-6 kilométeres alagúttal és köztük egy 15 perces kompozással. Mi az utóbbit választottuk. Amikor a kikötőbe értünk a beszállás éppen befejeződött a kompba, de kedvünkért a már éppen leeresztés alatt álló sorompót felnyitották. A beállás izgalmában egy komoly baj történt. A komp felső fedélzetének konzolosan kinyúló peremére szerelt tábla rögzítő csavarja lebontotta a lakóautó markizéjét. A fő gond az volt, hogy ez a terület nem látható a tükörből és kizárólag a beszállást vezénylő kompszemélyzet irányítására voltam kénytelen hagyatkozni. Egy fiatal gyerek vezényelte a dolgokat és teljesen értelmetlenül olyan jelzést adott, hogy 105
húzódjak jobbra. Őrült recsegés volt, utána többen szedegették a szerteszét hulló műanyag darabokat, összejött egy zacskóra való. A gyerek is és én is olyan idegesek lettünk, hogy alig tudtuk lehozni a kocsit az akadályról. Az eredmény lehangoló volt, a markize egyik része kb. 80 centit hátrafelé elcsúszott, lekaszálta a hátsó felső helyzetjelző lámpát, az egyik kifeszítő rugós karja olyan szárnya szegetten lógott kifelé, gyakorlatilag mindkét oldali záró elemek, köztük a zár- és hajtószerkezetek apró darabokra törtek. Szerencsére a lakóautóval magával a lámpán kívül nem történt semmi, de ebben az állapotban közlekedni nem lehetett vele. A nagy izgalomban sajnos elfelejtettem lefényképezni. A komposok is érezték, hogy sárosak, mert „elfelejtettek” jegyet váltatni velünk, de ez sovány vigasz egy vadonatúj kb. 180 ezer forintos szerkezetért. Ott semmilyen felelősséget nem akartak vállalni, emlegették a biztosításomat, hogy az majd fedezi. Nem hatotta meg őket, hogy nincs casco a kocsira és amúgy sem fedezte volna, mert ez tartozék. Az első tiszt javasolta, hogy menjünk vissza velük és segítenek csinálni vele valamit. Mi inkább a kiszállás mellett döntöttünk és a túloldali parkolóba kiálltunk. Itt elővezettük legendás vészhelyzeti akcióink eddigi csúcsát. Leszereltük a két méter nyolcvan centi magasan lévő harminc kilós szerkezetet, úgy, hogy az közben nem ugrott szét és nem sérült jobban, visszavarázsoltunk mindent úgy a helyére, hogy a szerkezetet össze lehessen kötni, és ha használni nem is, de legalább közlekedni vele lehessen, és visszatettük a helyére. Közben a kompunk kétszer fordult. Az első fordulóban kijött egy gépész, akiről kiderült, hogy apja magyar, de ő nem beszélt egy szót sem magyarul, és mondta, hogy a mintegy száz kilométerre lévő Forde-ban van lakókocsi telep. Szerintem azért küldték ki, hogy egyrészt megnézze mire jutottunk, másrészt a hangulatot oldja. Az elsővel nem volt baj, mert addigra csak a visszaszerelés volt hátra. Ebben talán segített volna egy második létra és egy markos férfiember, de már csak sportból sem kértünk segítséget. A hangulatot illetően kicsit lenyugodtunk, hiszen láttuk, hogy tovább tudunk menni, de ugyanakkor céltudatosabban is kezdtünk gondolkodni. Az első tisztből kipasszíroztam egy jegyzőkönyv félét, de addigra indult vissza a hajó. Mondtam neki, hogy a következő fordulóban (ez 45 perc) a kapitánnyal szeretnék beszélni. Mire újra visszajöttek, mi már kész voltunk a szereléssel, visszapakolással, sőt a vércukorszintem helyreállítása érdekében egy jó adag tejberizst is bepakoltam. A kapitány nagyon kedves és megértő volt, ő is emlegette a biztosításomat, meg azt, hogy az én felelősségem a baleset, mert ugyebár a kormány és a pedálok az én irányításom alatt voltak. Kérésemre megadta cégük központjának címét, mely Forde-től további mintegy ötven kilométerre lévő Floro-ban van. Mivel úgyis arrafelé terveztünk menni és láttam, hogy belőlük itt többet nem lehet kicsikarni, kölcsönös barátságos elnézéskérések mellett elbúcsúztunk és mi indultunk tovább. Eredeti terveink szerint valahol a közelben egy parkolóban vagy kis kempingben éjszakáztunk volna. Bár az affér elvitt vagy jó másfél órát úgy döntöttünk elmegyünk Forde-ig, ott holnap megnézetjük a szerkezetet és ennek ismeretében még legkésőbb pénteken Floro-ban is megpróbálunk
106
valamit tenni. Hogy hangulatunk milyen volt, azt hiszem, nem kell ecsetelni. Nem is tudtuk igazán élvezni a tájat, pedig lett volna mit. Két közel egyforma hosszú útvonal között választhattunk. Az 55-ös úton egy kisebb kompozással a Sogne fjord partján, vagy az 5-ösön kompozás nélkül egy útdíjas szakasszal. Az adott helyzetben azt hiszem érthető, hogy nem volt kedvünk kompozni. Bár mint később kiderült az útdíj a szokásos 40 – 50 korona helyett 150 volt, ami a megfelel kompdíj mértékének (jól ki van ez találva), nem csak a rövidebb útidő, hanem egy kivételes útszakasz miatt is érdemes volt ezt az utat választani. Az út ugyanis egy gleccser mellett megy el és a késői idő és a sietség ellenére is rászántunk egy fél órát a Boyabreen gleccser megnézésére. Az út egy viszonylag széles, de mély katlanban haladt, amikor szemünk elé tárult a gleccser. Már előre sejtettünk valamit, mert a völgyben lévő folyó színe a gleccser patakokra jellemző tejszerű kékeszöld volt. Az esti megvilágításban (nyolc óra körül járt az idő) a katlan oldalain lezúduló vagy egy tucat kisebb vízesés csodálatos volt. Itt lett is volna megfelelő parkoló éjszakázni, de másnapi teendőink és a hideg miatt ez érdemben szóba sem jöhetett. Kilenc órára értünk Forde-ba. Itt eredeti terveinktől eltérően kénytelenek voltunk a kempingben éjszakázni. Egy jellegtelen környezetben lévő átlagnál jobb kempinget találtunk korlátlan meleg víz használattal, az átlagot kicsit meghaladó áron. A recepciós kislányból harapófogóval sikerült kihúznom információt a helyi lakókocsi műhelyekről (kettő is van). Gyorsan letettük a lakóautót, lekaptam a bringát és elmentem felderíteni a terepet a holnap reggeli akcióhoz. A kempingtől alig több mint egy kilométeres körzetben megtaláltam mindkettőt.
107
Még megvacsoráztunk, a magunkkal hozott tojásos nokedlit melegítettük fel melyet sajtlevessel tettünk változatosabbá, megírtam a napló egy részét erről a nagyon hosszú és eseménydús napról, Zsóka még éjfélkor is pucolta a rákocskákat a szabad ég alatt, és jóval éjfél után tértünk nyugovóra egy korai kelés tervével. Hyen, 2004. július 1, csütörtök, 35. nap Fél hét körül ébredeztünk és nemcsak gyűröttek voltunk, de nagyon nyomott volt a hangulatunk is, reggelizni sem volt kedvünk. Fél kilenckor már a tegnap este komolyabbnak ítélt cég parkolójában voltunk. Ezek csak mellékesen foglalkoznak lakókocsival és lakóautóval (Dethleffseket, Hobby-kat és LMC-ket láttunk a parkolóban) fő profiljuk vagy három autómárka képviselete. A legelegánsabb pesti autószalonok és -szervízek színvonalán álló cégről van szó. A recepciós hölgy először nem tudott mit kezdeni velem és ennek nem nyelvi okai voltak. Később sikerült átpasszolnia egy munkafelvevő szerű fiúkának, aki megnézte a szerkezetet és elszörnyedt, pedig sokkal jobban nézett ki, mint előző délután a kompon. Közölte, hogy ők csak Fiamma-val foglalkoznak (ez Omnistor) és alkatrészük ahhoz sincs, gyorsan rám akart sózni egy új Fiamma-t. Erre nem voltam vevő és kierőszakoltam, hogy egy másik kissé álmos fiúhoz irányítson, aki talán anyagbeszerző lehetett. Mivel az már világos volt, hogy itt a szerkezetet megjavítani nem fogják (eredetileg sem bíztam benne igazán) a célom az volt, hogy kicsikarjak valamilyen árajánlat félét a javításra, hogy aztán azt lebegtethessem Floro-ban a hajósok előtt. Többszöri unszolásra a srác felhívott mindenféle cégeket és kiderült, hogy az Omnistor disztribútora Hagesund-ban van (arra már jártunk és nincs szándékunkban visszamenni), de neki sincs ilyen alkatrésze, azt rendelni kellene és lehet, hogy hetekbe telik. Kicsikartam, hogy tudja meg, mennyibe kerülhet a javítás anyag és munkadíja. Kapott egy szóbeli becslést, hogy 3000 + 1500 korona. Nagy 108
nehezen rávettem a gyereket, hogy ezt írja le nekem egy céges papírra olyan ajánlatszerű formában. Végül kézzel írva kaptam három sort norvégul, amiből csak a két számot értettem A kocsi rendszámának és a dátumnak a feltüntetését már külön kellett kérni, viszont magától rábiggyesztett egy jókora céges bélyegzőt. Hogy valami üzlet is legyen a cégnek a dologban vettem náluk az összetört hátsó lámpa pótlására mindjárt kettőt, mert természetesen ugyanolyan nem volt és bár hazáig nem tervezem kicserélni mindkettőt, nincs kedvem otthon ismét kettőt venni az egyformaság érdekében. Kértem a 244 koronáról szép hivatalos számlát, hátha ez, mint konkrétum legalább figyelembe vétetik a hajósoknál. Még átmentünk a másik lakóautósokhoz, amely kicsit kóceráj jellegű, Adriákkal és valószínűleg használt kocsikkal foglalkozik. A koma itt is megnézte, ő is elszörnyülködött és közölte, hogy csak Fiamma-val foglalkozik, javasolta, hogy vegyek egy új Fiamma-t tőle, de nem volt hajlandó semmilyen ajánlatot, vagy akár csak becslést adni. Tíz órakor már úton voltunk Floro felé és reményeink szerint 11-re oda is értünk volna és még ebéd előtt beérhetünk a hajósokhoz. Alapjában véve nem igazán reménykedtünk bármilyen kompenzációban, de úgy éreztük tartozunk magunknak annyival, hogy mindent megpróbáljunk. Az út egy nagyon szép, a nyugati partra jellemző területen halad. Itt a hegyek sokkal alacsonyabbak, mondhatnám laposabbak, a fjordok szélesebbek, és sok sziget tarkítja a tájat. Kevesebb és sokkal rövidebb alagút szükséges az utakon, de itt is számtalan keskeny útszakasszal találkoztunk. Naustdal-nál egy hosszabb alagút használata címén újabb útdíjat szednek (itt csak 45 koronát). Mivel volt időnk felmerült, hogy kerüljük meg az alagutat nemcsak spórolási, de „városnézési” okokból is. Rafináltak a fiúk: a régi utat lezárták, nincs kerülés, vagy csak Kamcsatkán és három kompon keresztül. Beleszaladtunk egy több szakaszban kb. 2 kilométeres útépítésbe is. Itt látszik, hogy milyen embertelen erőfeszítések árán tudják csak fejleszteni, korszerűsíteni az úthálózatot. Terelési lehetőség nincs, hatalmas sziklafalakat kell lerobbantani a legkisebb korrekcióhoz is. Olyan ideiglenes útszakaszokon kellett autózzunk, ahol a legbátrabbak sem mertek óránként 10 kilométernél többel menni, váltott irányban halad a forgalom és félelmetes munkagépek és félig leomlott sziklafalak között araszol mindenki. Ez a nem várt akadály kicsit késleltetett minket, így mire megtaláltuk a hajóstársaság irodaházát és helyet találtunk a parkoláshoz (egy magánház parkolójában) már háromnegyed tizenkettő volt. Magabiztosan bementem és a recepciós hölgynek előadtam a problémát. Ő nagyon kedvesen meghallgatott, nem hajtott el, mint a nem kívánt terhességet, hanem elment megkeresni az illetékest. Mint kiderült a koma éppen ebédelt, de a hölgy hajlandó lett volna elrángatni az asztaltól. Mondtam ne tegye, mert rossz lesz a kedve és az nem jó nekem, inkább visszajövök fél óra múlva. A megadott időpontban egy idősebb, lazán öltözött úriember invitált be egy szokásos irodahelységbe. Itt előadtam a dolgot, bemutattam a tegnap és ma
109
reggel begyűjtött papírokat és mondtam, hogy valami kompenzáció kellene. Azt hiszem jól tudtam kamatoztatni az Alcatelnél szerzett tárgyalási tapasztalatomat és kellően magabiztos voltam (legalább is kifelé). A koma megint előadta, hogy az egész az én felelősségem, mert én nálam volt a kormány és a pedálok, és én ismerem a saját autómat (nem akartam mondani, hogy vadi új és szinte azt sem tudom, hol van az eleje és hol a vége), és az ő üzletszabályzatuk szerint az ilyenért nem vállalnak felelősséget és amúgy is azok az emberek a hajón csak a legyeket hessegetik amikor mutogatnak, stb., stb. De azért megértik az én problémámat is, és nagyra értékelik az országot felkereső turistákat és nem akarják, hogy rossz emlékekkel távozzanak, stb., stb. Hajlandó adni nekem 4000 koronát. Azt hittem nem hallok jól. Csak azon szenvedett, hogy készpénz nem áll rendelkezésre. Mondtam, hogy tudok adni Euró bankszámla számot, ha kell kettőt is, vagy bankkártya számot. Végül kiment és konzultált valami pénzügyessel és azzal jött vissza, hogy tudnak adni egy csekket a 4000 koronáról, és akár a sarkon is beválthatom. Ebben maradtunk és alig tíz perc múlva kint voltam. Azt hittem, hogy álmodok, a reggel kapott kézzel írt 3 soros valamire (a 244 koronás konkrét számlát undorral félretolták) adtak 120 ezernél is több forintot… Megjegyzem előre sejtettem, hogy rendes emberek: az autószervizben is és a hajósoknál is Alcatel alközpont volt… Gyorsan elindultunk, hogy ne hívhassanak vissza, és elhagytuk a várost. Az első nagyobb településre, Eikefjord-ba bementünk és kiváltottuk a csekket nehogy közben letiltsák vagy valami, és ámultunk - bámultunk. Megállapítottuk, hogy ez sem semmi, azt a markizét, amit még ki sem fizettünk a Suwenornak nemcsak leamortizáltuk, de el is adtuk a hajósoknak… Hogy ezután mit fogunk csinálni a megjavítás, vagy pótlás érdekében azon elkezdtünk gondolkodni, már vannak elképzelések. Mivel az elmúlt 24 óra elég stresszes volt, úgy döntöttünk, hogy nem megyünk már túl sokat, hanem valahol a közelben keresünk egy jó pihenőhelyet, vagy kempinget és kicsit összeszedjük magunkat. Először megreggeliztünk (úgy délután két óra körül), majd az útépítésekkel tarkított szakaszon visszatérve (most félórás útzár is volt), de még a fizetős szakasz előtt észak-keletre fordulva folytattuk utunkat. Ez egy három számjegyű út. Ennek megfelelően kellően keskeny és kanyargós. Szerencsére a forgalom is kicsi, de így is volt néhány alkalom, amikor a szembejövőknek vissza kellett tolatnia a kitérőig. Egyszer egy utánfutós személykocsi, - - aki még a kanyart is szűken vette, miatt nekünk is tolatnunk kellett. Mindezek mellett szép tavak mellett és völgyeken keresztül jutottunk el egy Hyen nevű kis településre az azonos nevű fjord partjára. A terület, amin áthajtottunk szinte lakatlan, az út mellett nemhogy pihenőhelyek, de gyakorlatilag leállási lehetőségek sincsenek és kempinget sem találtunk. A turisták sem járják a vidéket, Forde-t elhagyva alig találkoztunk lakóautóval, lakókocsit pedig nem is láttunk mozogni.
110
Hyen-ben jelzett a térkép egy kempinget (a kemping katalógusok azt sem), mely gyakorlatilag egy motel melletti táborozási lehetőség nagyon szép kilátással és nagyon szerény felszereléssel. Itt éjszakázunk, sütjük meg következő kenyerünket és főzzük meg a következő két napra a paprikás krumplit (norvég újkrumpliból). Időközben az eső is eleredt és igencsak nagy hiányát érezzük a markizének, de úgy látjuk, hogy a lehetőségekhez képest jól jöttünk ki a dologból, de a második forduló, - a pótlás vagy javítás, - még hátra van. Addig is kiemelt szerephez jutnak esernyőink. Ma napközben nem készült felvétel részben egyéb irányú lekötöttségünk, részben témahiány, részben a megállási lehetőségek hiánya miatt. Megérkezésünkkor azért a lakóautóból készítettünk egy panoráma képet.
Hornindals tó partján, 2004. július 2, péntek, 36. nap A tegnap este kezdődő eső egész éjjel folytatta, sőt ma egész nap is. Így nagyon nem akaródzott elindulni. Egy kis reggeli olvasgatás után fél 12 körül keltünk fel és fél kettő táján tudtunk elindulni nem túl heves, de folyamatos esőben. Hyen-től a fjord partján halad az út. Ez is egyike azoknak az utaknak, melyek a 11 évvel ezelőtt vett térképen még nem szerepeltek. Sandane-nál rátértünk az E39-es útra, de nem Alseund felé, hanem visszafelé Bergen irányába. Ezt azért választottuk, mert így ugyan hosszabb úton, de három helyett csak egy kompozással lehet eljutni Alesund-ba és néhány érdekes helyet is érint. Sandane-től pár kilométerre letértünk az Eidsfossen vízeséshez. Ez egy három lépcsőből álló rendszer középső, de legmagasabb vízesése. Az áthidalt magasság ugyan csak 33.5 méter, de jelentős a vízhozam. Ezt is kihasználják energetikai célra már 1917 óta. Az akkor 317 kW-os kapacitást az 1986-os bővítéskor 4.5 MW-ra emelték. Mivel ez a folyó is jelentős a
111
lazacok szempontjából, a vízeséseket lazaclépcsőkkel egészítik ki. Az Eidsfossen lazaclépcsője több mint 70 szakaszból áll. A terület kiváló lett volna egy kisebb kirándulásra (minden különösebb megerőltetés nélkül mind három vízesést be lehetett volna járni), de még ez alatt a rövid körbenézés alatt is bőrig áztunk. Bjornerheim-nél északra letértünk a 60-as útra, mely elvisz minket Alesundig. Innen egy 630 méteres hágón át jutottunk egy sípályákban is gazdag széles magashegyi völgybe, majd leereszkedtünk az Innkvik fjordhoz, és ennek partján folytattuk utunkat. Itt egy baleset miatt másfél – két órás kényszerpihenőre voltunk kárhoztatva. Érdekes volt, hogy a döntően egysávos, itt – ott kitérőkkel kiegészített, nagyon kanyargós úton hogyan kezelték a rendkívüli eseményt. Kb. tíz kocsival előttünk történt a baleset, de a kanyarok miatt nem láttunk semmit. Mint később kiderült egy szembejövő svéd turistabusz (melynek bal eleje sérült) ütközött egy felismerhetetlenségig összetört személykocsival. Szerencsére előttünk vagy száz méterrel egy kanyarban észrevettük, hogy leállt a forgalom, le tudtunk húzódni egy elég nagy kitérőbe és ezért semmi gondunk nem volt az akció során. Érdekes volt, hogy a feltorlódott kocsik vezetői milyen öntevékenyen tették szabaddá az utat egy sávon. Rövidesen
112
megérkeztek mögülünk a tűzoltók és a helikopteres mentők. Legutoljára a rendőrök jöttek. Nem tudjuk hány és milyen súlyos sérült volt, de a helikopter legalább egy órával később szállt csak fel, majd egy mentőautó is érkezett szemből. Amikor elindult a forgalom először szemből mintegy száz kocsi, köztük több különböző nemzetiségű turistabusz és lakóautó jött. Aztán mi mehettünk és láthattuk, hogy még vagy 4-5 különböző kocsi (tűzoltó, rendőr, stb.) volt a helyszínen A további torlódások elkerülésére az első olyan helyen ahol az út elég széles volt lezárták a szembejövő forgalmat és itt is vagy száz kocsi várakozott. Közben végig esett az eső, de a feltorlódott kocsisorban senki sem volt türelmetlen és minden nagyon fegyelmezetten zajlott. Mivel elég későre járt, elkezdtünk szálláshelyet keresni. Kemping nincs a környéken, így egy alkalmas pihenőhely után néztünk. Erre vagy további 30 kilométert kellett várnunk. Először átkeltünk egy 245 méter magas hágón, majd a tengerszintnél 52 méterrel magasabban lévő Hornindals tó partján álltunk meg egy ritkás fenyőerdőben.
Alesund, 2004. július 3, szombat, 37. nap Az eső csak hajnalban állt el, de továbbra is borult maradt az idő és napközben többször szitált, vagy enyhén esett. A tavat elhagyva az út egy széles völgyben haladt felfelé. Itt komoly mezőgazdasági termelés folyik, mind szántóföldi, mind állattenyésztés. Szép bordó és sárga farmházak, tanyacsoportok között haladtunk. Később egy széles magashegyi (ami itt csak párszáz métert jelent) völgyben vezetett az út. A környező hegyoldalakon számos sífelvonót és pályát láttunk hatalmas parkolókkal, elszórtan kis házakkal (hytta). Több helyen áthajtottunk olyan szakaszokon, melyeket télen le-lezárhatnak. Erre utaltak az útba beépített kiemelhető, mintegy egy méter széles rácsok.
113
Egy pihenőben lakókocsi leürítőt is találtunk és itt megszabadultunk WC-nk tartalmától. Itt láttuk azt a nyolclukú, ma már nem használt kőhidat, melyre egyik útikönyvünk is utalt (de amikor kerestük, nem találtuk). Valószínűleg nagyon régi lehet, mert még nem boltíves technikával készült.
A hágó túloldalán a másik völgy Hellesylt-nél érte el a fjordot. Eredetileg nem terveztük meglátogatni ezt a települést, de ahogy közelébe értünk, nagyon ígéretesnek tűnt és az eső is éppen szünetelt. Egy nagyon aranyos kis településre jutottunk. Van egy nagyon szép, de nem túlzottan különleges vízesé-
114
se, egy nagyon szép és hangulatos kompkikötője, egy modern turistainformációs irodája, egy Per Gynt múzeuma, számos kedves háza és egy csodálatos környezete. A templom előtt egy szép népviseletbe öltözött idősebb hölgyet láttunk, aki kérésemre, ha nem is szívesen de megengedte,
hogy lefényképezzem. A kissé kellemetlen helyzetben nem volt pofám megkérni, hogy az esernyőt tegye le, de legalább színben illett a ruhához. Innen indulnak a kompok a Geiranger fjordba.
115
Az útikönyv szerint a Geiranger fjord a legfjordabb fjord, 18 kilométer hosszú és kétszáz méter széles. Kb. ugyanilyen mély is. A híres hét nővér vízesésben és még más jelentős látványosságokban gyönyörködhetnek a fjordon hajózók. Ennek megfelelően sok a turista és szokatlanul magasak a kompdíjak. A kompút egyébként kb. másfél óra. Gondolkodtunk rajta, hogy ha nem is lakóautóval, de csak magunk oda-vissza megjárjuk, de elsősorban a bizonytalan időjárás (a felhők egész nap alacsonyan voltak) miatt lemondtunk róla. Így megelégedtünk azzal, hogy a tempósan emelkedő út két kilátóteraszáról gyönyörködjünk a fjord első néhány kilométerében.
116
Vagy harminc kilométeres autózással értünk el a következő jelentősebb településre Stranda-ba. Ez túl nagynak bizonyult ahhoz, hogy hangulatos legyen, viszont túl kicsi ahhoz, hogy érdekes legyen. A jó félórás séta során egyszer sem volt ingerem arra, hogy fényképezzek… Innen egy gyenge félóra alatt elértük a kompot Aursnes-nél és rövid várakozás után behajthattunk. Szerencsére a középső sávba vezényelt egy kis mosolygós vörös lófarkas leányka, így nem történt újabb bonyodalom. A komptól Alesund felé autózva láttunk egy nagy lakókocsi telepet, majd Alesund határában egy másik kisebbet. Hétfőn felkeressük ezeket, hátha valamilyen csoda folytán tudunk megoldást találni a markizénk beüzemelésére, mert az esős időben nagyon hiányzott. Alesund-ban simán megtaláltuk azt a kempinget, amit kinéztünk. Egy kicsit lehangoló, sokban alig különbözik a Bergen-ben látott parkolótól. Viszonylag elfogadható áron (már ami a városi kempingek árszintjét illeti) fogunk eltölteni két éjszakát itt. Nekünk sikerült egy elfogadható helyet szereznünk, de kilátás az nincs, eddig valamennyi vadkempingezésünkkor sokkal szebb helyeken aludtunk. Ezen a környéken nem láttunk ilyen lehetőséget. Alesund, 2004. július 4, vasárnap, 38. nap Már tegnap este elkezdett szakadozni a felhőzet és ma hajnalban fél négy körül, amikor felébredtem teljes világosságban (ez itt nem meglepő) teljesen tiszta égre tekinthettem. Ehhez reggel napsütés párosult és már hét órakor húsz fok feletti értékeket mutatott külső hőmérőnk. Amikor fél nyolckor felkeltem felbátorodva a műszer adatain egy szál pólóban és rövidnadrágban indítottam. Amint kiléptem rá kellett jöjjek, hogy csak a nap sütötte meg az érzékelőt és, mint azt a motortérben lévő másik hőmérő jelzi, úgy 11 – 12 fok van igazából. Azért korán felkeltünk és kihasználva a napsütést és a később tényleg felmelegedő időjárást a szabadban elfogyasztott reggeli után jól kiszellőztettünk mindent a napon és a kocsit is kitakarítottuk. Ezzel együtt fél 12-kor el tudtunk indulni. Előtte készítettem pár felvételt a kemping más részeiről látható panorámáról.
117
Mivel a város mindössze fél óra sétára van a kempingtől sem a bringákat, sem a robogót nem vettük le (az oda – vissza szerelés több lett volna). Alesund vasárnap nagyon csendesnek bizonyult. A 35 – 40 ezer lakosú kisváros fő nevezetessége a fölé magasodó Aksla hegy, ahonnan nagyon jó kilátás van a városra, egy akvárium (ami nem dobogtatja meg a szívünket) és talán a templom. Norvégia legnagyobb halász flottáját, melynek itt van a bázisa sem láthattuk (megjegyzem 11 éve ugyanez volt a tapasztalat).
Annak rendje és módja szerint végig sétáltuk a várost. Nagyon jó benyomást tett a két sziget közötti keskeny csatorna, mely Hollandiát idéző képet mutatott. Láttunk néhány nagyon szép házat, nem túl régieket, mert az 1900as évek elején egy tűzvész az egész várost elpusztította és azt követően került újjáépítésre. Kellemes benyomást tettek a városban mindenhol megtalálható változatos köztéri plasztikák. A bevásárló utca teljesen kihalt volt vasárnap délután. Számos irodaházat láttunk, melyek látszatra komoly cégek székházai. Összességében egy nagyon hangulatos várost ismertünk meg. 118
A kikötőben egy hatalmas, Queen M nevű jacht vesztegelt angol zászlóval. Lehet, hogy az angol királyi család jachtja, bár ahhoz nem voltak elég erősek a biztonsági intézkedések.
Találtunk egy lakóautó parkolót is, ahol óránként 14 koronáért, de 24 órára max. 140-ért le lehetett tenni a lakóautót. Itt volt ürítési lehetőség is, és ha jól 119
láttuk WC és zuhanyzó is. Ez vasárnap nem egy igazán szükséges dolog, mert a városban szinte mindenhol volt szabad parkolóhely és a parkolóórák sem működtek. Mindenesetre vagy 15-20 lakóautó ezt a lehetőséget választotta. Találkoztunk olyanokkal, akikkel az elmúlt napokban, más városokban már beszélgettünk. Kicsit megnyugtatott, hogy egy angol és egy olasz kocsi hátán is ott láttam a kismotort. A belvárosban eltöltött jó két óra után nekiveselkedtünk az Aksla hegy megmászásának. Mint minden útikönyv, prospektus és a helyi út jelzőtáblák is fennen hirdetik 418 lépcső megmászásával lehet feljutni a kilátóhoz. Ez kb. 150 méterrel lehet a tenger szintje felett, kicsit olyan, mint a Gellérthegy otthon. Nagyon szép kilátást nyújt mind a városra, mind a környező szigetekre. Készítettem is pár sorozatot panoráma képekhez.
Az Aksla hegyről egy merész döntéssel nem a belvárosba tértünk vissza, hanem a hegyen lévő számos turistaút közül találomra választottunk ki egy olyat, mely a kemping irányába indult. Nagyon kellemes erdei sétával jutottunk vissza a lakóautóhoz. Egy rövid pihenő után a kemping környékét jártuk be egy kicsit. Párszáz méterre egy strandot találtunk, ahol a bátrabb helybéliek nemcsak fürdőruhában napoztak, hanem néhányan a vízbe is bemerészkedtek. Bár
120
itteni viszonyok szerint kimondottan jó idő volt, a napot is csak időnként takarták el az egyre sűrűsödő felhők, a hőmérséklet úgy 20 fok körül lehetett és a nem túl erős szél is rontott ezen a hőérzeten. Mi mindenesetre pólóban és flanelingben kisé fáztunk. Visszatérve a sétáról kicsit olvasgattunk, Zsóka megfőzte a lencselevest a következő napokra és palacsintát is sütött, majd megnéztük a foci EB döntőjét. Itt volt rálátás a műholdakra és kimondottan jó volt a vétel. A mérkőzés szünetében jót zuhanyoztunk abban a fülkében, melyet tegnap valahogy sikerült, nem szándékosan, „örökmozgóvá” tennünk. Valle, 2004. július 5, hétfő, 39. nap Ez a nap megint a markizéről szólt, de reméljük utoljára. Felhős, de nem hideg reggelre ébredtünk, eső veszély nem igazán látszott. Nyolc óra után felkeltünk, és úgy tíz körül elindultunk. Mint azt már szombaton elhatároztuk, az Alesund felé autózás során látott két lakókocsi centrum meglátogatása volt a cél a markize ügyének előbbre vitele érdekében. Az első helyen udvariasan elutasítottak, de a nem túl nagy boltban láttunk egy olyan étkészletet, melyre már régen áhítoztunk és ára kb. fele volt a szokásosnak. Meg is vettük gyorsan egy pár rámpa (ez a lakóautó beszintezéséhez kell, és ami van nekünk az kevés) és a bringák számára egy takaró ponyva társaságában. Ez utóbbi nagyon kellett, mert szegény bringák folyamatosan csak áztak ebben az esős időben. Haladva a másik hely felé egy eddig nem látott lakókocsi centrumot találtunk. Ezek ugyan javítással és alkatrészekkel nem foglalkoztak, de jelezték, hogy utunkon, a szombaton látotton túl, egy további telephely is van. Mindez a 40 ezer lakosú Alesund 15 kilométeres körzetében csak egyetlen irányon. Nem tudom, mi lenne, ha a norvégok annyira mobilak lennének, mint a németek vagy a hollandok? A következő hely nagyon profi volt, hatalmas bolt, de ilyen apróság, mint alkatrészek a markizéhez az nem igazán az esetük. Ezek inkább új eladásra, kellékekre és felszerelési tárgyakra koncentráltak. Mindenesetre felhívták a figyelmünket a mintegy száz kilométerre lévő Andalsnes-ben lévő telepre, melyet korábbi utunkon már felfedeztünk és most is benne volt a programban. Mindenesetre a gazdag választékban megtaláltuk azt az asztalt, mely Zsóka vágya volt már évek óta és korábban Belgiumban és Hollandiában is kerülgettük. Meg is vettük. Az eddigi mérleg egy csomó új cucc, de a célfüggvény realizálásából még nem látszott semmi. A negyedik hely, amelyet szombaton már láttunk nem messze a komptól, inkább szervizelésre volt beállítva, bár volt egy kisebb, elég zsúfolt boltja is és számos új és használt lakókocsi és lakóautó állt a telephelyen. Az egész kicsit rendezetlennek tűnt, de látszott, hogy itt ténylegesen foglalkoznak lakókocsi és lakóautó javítással. Egy idősebb és egy fiatalabb férfi (ez utóbbi szerintem meleg volt) vezette az üzletet, nagyon készségesek voltak és megtörtént a
121
csoda. Volt nekik egy sérült ugyanilyen típusú markizéjük. Bár a sérülés hasonló jellegű volt, mint a miénk, kevesebb alkatrész és kisebb mértékben roncsolódott. Megengedték, hogy a számunkra hasznosítható alkatrészeket kiszereljük. Ezt a múlt szerdán szerzett tapasztalat birtokában igen összehangoltan és magabiztosan gyorsan el is végeztük. Kérésünkre még ragasztót is adtak a törött alkatrészek megreparálásához. Ez, mint később kiderült nem volt egy jó húzás, mert a ragasztó döglöttnek bizonyult. Az összes begyűjtött alkatrészért mindössze 250 koronát kértek. A csodaszámba menő akció után úgy döntöttünk, hogy mivel az időjárás elég kedvező, gyorsan keresünk egy csendes kis kempinget és előadjuk legújabb attrakciónkat, a markize generálozását. Alig húsz kilométer után rá is leltünk a megfelelő helyre, egy kimondottan horgászok számára fenntartott kempingre. A felszerelés talán kissé szegényes, nem is minőségében, hanem választékában, de a mi célunkra tökéletesen megfelelt. A lakóautó letétele után neki is láttunk gyorsan. A törött alkatrészek megragasztásával kezdtem. Ekkor derült ki, hogy a kapott ragasztó döglött. Gyorsan lekaptam a bringát, hogy a közeli településen vegyek ragasztót. Ez a közeli település hegyen – völgyön keresztül több mint tíz kilométerre volt, és csak egy benzinkút boltjában volt kapható valami olyasmi, amit jónak reméltem. A több mint egyórás kiruccanás után kezdtünk neki a három és fél órás műtétnek. Az elemek megragasztása után leszereltük a saját markizénket, az „új” alkatrészeket felszereltük, majd visszaszereltük helyére a szerkezetet és következhetett a beszabályozás. Az eredménnyel nagyon meg voltunk elégedve, úgy néz ki, hogy a szerkezet tökéletesen működik. Ugyan néhány alkatrésze még mindig törött vagy ragasztott, de mindenképpen használható. A nagy siker és az egész ügy ilyeténképpen szerencsés lezárása örömére gyorsan benyakaltuk a Glen Ord whisky maradékát. Ha jól számoljuk eddig úgy százezer forint plusszal állunk a témában, nem számítva a sok idegeskedést és az elvesztegetett vagy két napot. És később is lesz még tennivaló. Később beüzemeltük az újonnan vásárolt holmikat és elvégeztük a soros rendezkedésünket.
Napközben fényképet nem készítettünk, hiszen nem egész 35 kilométert haladtunk csak. Most este 11 óra van és a lemenő nap nagyon szépen világítja meg a szemközti parton lévő hegyek csúcsát.
122
Andalnes, 2004. július 6, kedd, 40. nap Egész éjjel esett, ha nem is túlzottan erősen, de a jól végzett munka tudatában nagyon jót aludtunk. Reggel az idő kicsit reménytelinek indult, de aztán hamarosan el kezdett esni. Az újra csatasorba állított markizénk alatt azért kint tudtunk reggelizni és nem túl korán elindultunk. Célunk a közeli Andalnes és ahogy időnk (mindkét értelemben) engedi, a Trollstigen meglátogatása volt.
Andalnes felé autózva figyeltünk fel a Tres fjord partján az azonos nevű település templomára. Ez egy errefelé nagyon kedvelt elrendezésű templom. Tulajdonképpen egy kerek, illetve nyolcszögletű jurtaszerű épület közepén a toronnyal, mely egyik tengelye mentén hosszabb. Ez adja a főhajót. Más magyarázat szerint ez egy kereszthajós elrendezés. A kis templom közel négyszáz éves, a szerkezet kicsit meg lehet roppanva, mert egyik oldalán drótkötél merevítések rögzítik az eldőlés ellen. Belső tere csodálatos és érdekes. Itt is megjelenik a Dániában már látott, mennyezetről lelógó hajómodell. Az oltár egy ikonosztáz szerű szerkezet mögött kapott helyet. Nagyon szép a karzata, és a karzaton viszonylag nagy orgona kapott helyet. Sajnos vakut nem volt szabad használni így a belső felvételek egy kivételével nem sikerültek.
123
Két óra körül érkeztünk Andalsnes-be, de ekkorra már keményen esett. Első dolgunk volt, hogy meglátogassuk a lakókocsi centrumot, hogy esetleg tovább finomíthassuk a markize ügyét. Alkatrészük nem volt, de Zsóka észrevette, hogy van nekik egy speciális sátor javítására szolgáló, rávasalható anyaguk. Mivel két kisebb szakadás is keletkezett a hosszú harc alatt a markize anyagán, megvettük, hogy majd egyszer valahol (lehet, hogy csak otthon) ezt a javítást is megcsináljuk. Megvettük ezen kívül azt a rénszarvas sziluettet formázó matricát is, mely a Norvégiát járt lakókocsik és lakóautók elmaradhatatlan dísze. (11 éve sajnáltuk rá a pénzt, pedig a Nordkapp megjárásával kis lakókocsink feltétlenül jogosult lett volna a trófeára). Mivel a rossz idő miatt sokat úgy sem tudtunk kezdeni magunkkal, minden korábbi fogadalmunkat megszegve jó pár lakókocsit és lakóautót megnéztünk. Nem tetszettek. Ezek feltehetően az északi országok igényeihez és ízléséhez igazított szerkezetek a mi elképzelésünkhöz képest túl nagyok, túl csicsásak és nem elég praktikusak. Még a nálunk is kedvelt márkákból (Bürstner, Hymmer, stb.) csupa olyat láttunk, amitől szinte elborzadtunk. Súlyosbítandó a helyzetet az árak a nálunk megszokottnál is sokkal magasabbak (az ÁFA itt 24%) feltehetően a sokkal erősebb szigetelés miatt is. Összegezve megállapítottuk, hogy mi nagyon jól választottunk és nincs még egy ilyen jó, a mi igényeinknek megfelelő szerkezet… Jóval négy óra után mentünk be Andalnes belvárosába, ahol a vasúti fejállomás, mely egyben a turista információs központ is, és a kikötő mellett egy külön parkolót találtunk lakóautók számára. Itt már állt vagy 2-3 szerkezet, egyik másikon látszott, hogy éjszakára is berendezkedett. Ekkor vetődött fel, hogy mi is esetleg alhatnánk itt. Elmentünk sétáltunk egyet a városban, ami semmi különös (Norvégiában sohasem a települések adták a
124
szépséget), a borús, hol erősebb, hol gyengébb esőben egyetlen felvételt sem volt ingerünk készíteni. Visszatértünk a kocsihoz, eddigre szépen gyarapodott az ott parkolók száma, és véglegesítettük, hogy ott maradunk. Úgy este tízre 16 lakóautó gyűlt össze éjszakázni. Volt köztük 5 francia, egyegy belga, osztrák, svéd, holland és magyar, a többi német. Többen kitették a szatellit antennájukat és nagyon hangulatos volt az egész, bár kicsit hideg volt. Ezzel az Andalsnes-i kikötő előkelő helyezést ért el az európai vadkempingek sorában, messze mögötte a Cales-i kikötőnek, de megközelítve egy-egy csúcsszezoni hétvégét a legnépszerűbb német vagy osztrák autópálya pihenőkben. Megfőztük vacsoránkat és korán tértünk nyugovóra. Lange, 2004. július 7, szerda, 41. nap A kissé szokatlan táborhelyünkön korán keltünk, az ilyen helyeken nem ildomos délig lustálkodni. A nap is verekedett a felhőkkel és teljes energiánkkal a következő úticél, a Trollstigen meghódítására koncentráltunk.
A Trollstigen Norvégia egyik nevezetes turisztikai látványossága, előkelő helyen áll abban a sorban, ahol a Preikestolen és a Voringsfossen is helyet kapott. Ez egy, ha jól emlékszem 860 méter magas sziklafal, melyet egy nagy és több kisebb vízesés tesz változatossá. A sziklafal leküzdésére, még az 1930-as években épült egy szerpentin, mely mintegy 10 kilométer hosszú és 11 hajtűkanyarral és általában 10 %–os lejtésszöggel kapaszkodik fel. Korábbi utunk során üres kocsival megmásztuk alulról, de meg kell mondani nem az a típusú út, amit akár felfelé, akár lefelé szívesen megjárnék a lakóautóval. Súlyosbítja a helyzetet, hogy, hacsak nem oda-vissza járja meg az ember, egy kb. 150 kilométeres kört kellett volna megtenni, egészen vissza majdnem addig, ahol a markizénket javítottuk. Végül egy sportos megoldás mellett döntöttünk. Előző nap megtudtuk, hogy a szerpentinen kívül egy gyalogút is vezet fel. Így adódott a megoldás: lakóautóval elmentünk a
125
második hajtűkanyar után lévő pihenőig (eddig az út még viszonylag barátságos), ott letettük a lakóautót és gyalog vágtunk neki a meredélynek. Nem sokan választották ezt a megoldást, oda-vissza összesen 5 azaz öt
emberrel találkoztunk, miközben több száz autó, busz, és lakóautó haladt el az úton. A túra talán 12 kilométer lehetett nagyon nehéz terepen. Másfél óra volt felfelé, fent kb. háromnegyed órát mászkáltunk és gyenge másfél óra volt lefelé. Több helyen megint szikla omladékokon kellett mennünk, csak itt nagyon sok kő mozgott és a terep nagyon meredek volt. Úgy fél úton, a vízesés előtt volt egy kb. 200 méteres szakasz, ahol csak a kirakott lánc segítségével lehetett haladni. Azt már mondanom sem kell, hogy az egész úton változó intenzitással, de nem túl erősen esett már megint és ez nem könnyítette meg a feladatot. Ezen a kiránduláson is jó hasznát vettük a Zsóka kollegáitól kapott kis hátizsáknak, víztartályát az utolsó cseppig kiittuk. A kellemesen fárasztó kirándulás után következő stratégiai célnak egy olyan kemping megtalálását tűztük ki, melyben hetek óta felgyülemlett mosnivalóinkat kimoshatjuk és remény van a kiszáradásra is. Úgy döntöttünk, hogy a 64-es, majd a 660-as úton haladva keresünk. Bejártunk vagy négy kempinget, hol a vizesblokk volt túl kicsi a tömeghez viszonyítva, hol túl sok 126
állandó volt, hol az ár volt indokolatlanul magas, míg megtaláltuk ezt a kempinget Lange-ban. Itt ugyan nincs szárítógép, de alig vannak, és ha Isten is megsegít minket és holnap sütni fog a nap, akkor simán letudhatjuk a feladatot. Már ma két forduló kipörgött, éjszaka a vizes ruhák társaságában fogunk aludni. Súlyosbítandó a feladatot ehhez ideiglenesen mindent át kell pakolni, és az eső is el kezdett esni. Majd meglátjuk… Lange, 2004. július 8, Csütörtök, 42. nap Karbantartási nap. Az előző este kimosott ruhák szárítása érdekében jól befűtöttünk a lakóautóba, éjjel volt vagy 26 fok. Ez legalább annyira nem volt jó, mint a fele néhány ezt megelőző éjszakán. Reggel továbbra is felhős idő fogadott, de eső veszély az nem volt. Kimostunk további két adagot, közben vigyáztuk az előző napi kimosott ruhák száradását. Elvégeztünk néhány kisebb, többé - kevésbé sürgős, javítási munkát, mint a kitalpalók bezsírozása, a Dániában vett szennyvíz tartály felrögzítés, a szerszámos táska megvarrása és hasonlók. Megsütöttük egy kenyeret, Zsóka megfőzte a kaját a következő napokra és a nap el is telt. Déltől tisztult az idő és késő délutánra még a nap is kisütött. Így minden ruhánk kiszáradt és holnap újult erővel folytathatjuk utunkat. Froset, 2004. július 9, péntek, 43. nap Előző este számunkra kicsit érthetetlenül megtelt a kemping. Ez nem jelent többet, mint azt, hogy a három hytte-be jöttek, megérkezett néhány állandó és vagy két új sátrat is felvertek. Csillogó napsütésre ébredtünk. Szabadban tudtunk reggelizni és még az ágyneműt is megnapoztattuk egy kicsit. Úgy fél tizenkettő felé indultunk el Oppdal irányába. Először egy kisebb hágón, majd az Eres fjord mellett autóztunk. Ezt követően a Tingvoll fjord mellett folytattuk utunkat, majd Sundalsora-nál áttértünk a 70-es útra és egy Driva nevű hegyi folyó mellett haladtunk felfelé. Egy hágón is át kellett keljünk. Bár az út emelkedése 10 %– os volt, de nem voltak benne hajtűkanyarok, így az autó kényelmesen vette a feladatot. Nagyon szép, nyugodt vidéken vezetett utunk egész nap. Két óra körül érkeztünk meg Oppdal-ba. Itt értük el az E6-os főutat, mely Norvégia legfontosabb és legforgalmasabb útja. Ez megy fel egészen a Nordkapp-ig. Oppdal egy jellegzetes északi település. Tulajdonképpen egy nagy tanyaközpont, döntően elszórt épületek töltik be a széles völgyet. Köztük számos farmház, de az útkereszteződésnél sok ipari-kereskedelmi vállalat székházát láttuk, van ott két elég nagy bevásárlóközpont, sok-sok üzlet, a legkülönfélébb szakterületről és mivel a település egy regionális központ, számos középület, iskola, sportpálya, uszoda és minden más. Oppdal
127
egyébként egy turisztikai központ is. A környező hegyeken számos sífelvonót láttunk, egyik-másik a szélső házaktól indult és túrázást és hegymászást is ajánlanak a prospektusok.
Az E6-os jelentősen eltér a többi norvég úttól. Ami a legfontosabb, általában sokkal szélesebb és a nyomvonalvezetése is kevésbé kanyargós. Cserébe a forgalom sokkal nagyobb és összességében nem olyan élvezetes, mint a kisebb utak. Több jól kiépített, WC-vel is ellátott pihenő van, de itt határozottan tiltják az éjszakázást. Ezek általában szép helyeken is vannak és információs táblák és pick-nick asztalok is rendelkezésre állnak. Ezen a területen az E6-os széles völgyekben, szinte sík terepen vezet.
Hov-nál megálltunk pár percre, hogy megnézzük azt a templomot, mely szinte az úton volt rajta. Belseje nem volt különösebb, de itt is tapasztaltuk, amit már több helyen: a templom egyfajta közösségi ház. Nénikék, akik valószínűleg önkéntes alapon felügyelik a templomot, trafikálnak, nem egyszer a mi felfogásunk szerint illetlenül hangosan, az ajándéktárgyakon és kiadványokon kívül kávét, süteményeket lehet kapni. A gyerekek számára külön sarok van 128
berendezve, ahol játékszerek, rajzeszközök állnak rendelkezésre, hogy lefoglalják őket. A komolyabb „műveket” ki is állítják. Célunk Trondheim megközelítése volt, hogy azután holnap egész napos városnézést tarthassunk. Kinéztünk egy kempinget az E39-es út mellett Oysandan-nál, de meglátogatva azt elszörnyedtünk. Egyrészt ára közel 180 korona lett volna, de rendkívül zsúfolt volt (a szép idő kicsalta a az állandókat) és a rend és tisztaság is hagyott kívánnivalókat. Így visszafordultunk és a Trondheim-től nyugatra lévő félszigeten, alacsonyabb rendű utak mellett kerestünk helyet. Nagyon nehezen állt össze a dolog, de végül is találtunk egy, a lakóautónál alig nagyobb pihenőcskét, amely az akkor éppen már lemenő félben lévő nap irányába nézett és még egy nagyon szép pick-nick asztal is volt ott padokkal. Külön szerencse, hogy talán száz méterre a helytől, ahol meg kellett forduljunk, hogy az ajtó jó irányban legyen, egy halász lazacot hirdetett. Bár a koma nem volt a helyén, láttuk őt a vízen, úgy jó fél óra múlva előkerült és egy akkor fogott kétkilós példányt megvettünk sokkal olcsóbban, mint akár a piacon, akár az üzletekben kapható. Ezt azonnal feldolgoztuk, szeletek formájában betettük a hűtőbe és három alkalommal jó lesz vacsorára. Sajnos az ellenfény miatt fotózni nem lehetett és másnap reggel a szomszédos partot eltakaró pára is értelmetlenné tette ennek a nagyon szép és kellemes emlékeket idéző táborhelynek a megörökítését. Folling, 2004. július 10, szombat, 44. nap Gyönyörű napsütésre ébredtünk kis parkolónkban. Gyorsan összeszedtük magunkat és indultunk a mintegy tizenöt kilométerre lévő Trondheim-be. Sikerült a kikötőben, a belvárostól nem messze egy jó parkolóhelyet találni, ami nem volt fizetős. Tíz óra körül már jártuk is az utcákat. Trondheim Norvégia harmadik legnagyobb városa (Oslo és Bergen mögött). Érdekes keveréke az északi, alacsony, faépületekből álló, vidékies városnak és a modern, acél-üveg, magas házas építési módnak. Mindezt tarkítja egy kikötő, egy itteni fogalmak szerint széles folyótorkolat, és ami ritka Norvégiában egy vasút vonal.
129
Elsőként a mobiltelefon feltöltését intéztük el. Éltünk a lehetőséggel és ötszáz koronás jegyet vettünk, mely most akcióban ezerkoronányi beszélgetési időt ad. Ez talán kicsit sok lesz, de sajnos a GPRS elég drága, felcsatlakozásonként ötven korona legalább elmegy, és hetente egyszer mindenképpen meg kell nézni a bankszámlát és e-maileket. Előfordul, hogy leszakad és ilyenkor az ötven korona kezdődik elölről. Vettünk később egy kazettát is a videokamerába. Bár a napló és a sok fénykép mellett a kamera kisebb szerepet kap, azért egy kazetta már majdnem tele van és csak kettőt hoztunk. Trondheim ősi város, de mint majd minden norvég település a fa építkezés és a sok háború miatt pár száz évesnél régebbi építménye alig van. Négy fő nevezetessége van: a dóm és a püspöki palota együttese, a Kristianstein erőd, a Gamle-híd, egy régi fahíd és a partok előtt egy kis sziget a Kolostor sziget.
Az első hármat megnéztük, a sziget nem tudjuk, hogy látogatható-e, de idő hiányában amúgy sem tudtuk volna felvenni a programba. Bár a dómba nem mentünk be, a püspöki palotában berendezett katonai kiállítást megnéztük (inkább csak az épület kedvéért). A dóm egy szerintünk a városhoz túlméretezett épület, mely a párizsi Notre Dame-ra emlékeztet, csak nem olyan kecses és szürke kőből épült. A püspöki palota egy kétszintes épület együttes, derékszögben álló két épületszárnya van meg. A feltehetően az évszázadok során elpusztult másik két szárnyat modern épületekkel pótolták.
130
A Gamle híd a város első hídja volt úgy 350 évvel ezelőtt, ma is használják, de csak munkanapokon közlekedhetnek személy kocsik rajta. Ez egy felnyitható fahíd, önmagában és ebben a környezetben különlegesség, de Hollandia után ebben a műfajban nehéz újat mutatni. Nagyon szépek viszont a folyó partján, cölöpökre épült régi kereskedőházak. Ezeket szépen rendben tartják és más funkciót adtak nekik. Láttunk irodaházat és számos lakóházat közöttük.
131
132
A Gamle hídon át lehet feljutni a Kristianstein erődbe. Ez szabadon látogatható, bár ma is katonai területnek van minősítve. A szép időben sok Trondheim-i kereste fel döntően nem a panorámában gyönyörködni, hanem napozni. Az erőd egy talán száz métert sem elérő magaslaton van és mérete sem túl nagy, szerintem az alapvetően négyzet alakú építmény egy-egy fala nem éri el a kétszáz métert. Elég jó állapotban tartják és tornyában egy katonai kiállítás van berendezve. A falakról jó kilátás nyílik a városra és a környező fjordra.
133
Ellátogattunk a kikötőbe is. Hiába kerestük, az útikönyvekben beígért halpiacot sehol sem találtuk. Egy szál hal büfé volt a „Fiskehall”-nak jelölt helyen. Láttunk viszont a kikötőben egy csomó szép régi hajót, köztük egy faépítésű kis kompot is. Ezeket talán még ma is használják. Meglátogattunk még néhány érdekességet, így (sajnos csak kívülről) megcsodáltuk Norvégia első kereszthajós fatemplomát, a Kórháztemplomot és a Miasszonyunk templomot, melynek alapjai még a XII. századból erednek. A turista információs irodában beszereztük az RV17-es út ingyenes prospektusát.
134
Láttunk két érdekességet is. Az elsőre a Gamle-híd túlpartján, a Kristianstein erőd felé sétálva figyeltünk fel. A hegyre vezető járdaszegélyben egy érdekes vas sin van beépítve, melyből csattogó hangok jönnek ki. Közelebbről megnézve egy kerékpár felvonó. A használó az alsó állomáson behelyez egy kártyát a gépbe (gondolom ez a bérlet), majd egy gomb megnyomása után a jobb talpa alatt egy pedálszerű valami elkezdi tolni a hegyre. Elég nehéz lehet használni, mi csak egyetlen srácot láttunk, aki viszont abban a kétszer néhány percben vagy négyszer felliftezett.
A másik érdekesség a kikötőben fogadott, a folyó torkolatánál lévő kétvágányos vasúti híd felsővezetékestül mindenestül felhajtható. Már megérkezésünkkor kicsit furcsállottam, hogy a szerkezet túl robosztus a célhoz képest (mármint egyszerű vasúti hídnak), de amikor láttuk felnyitni, magyarázatot kapott a dolog.
Öt órás Trondheim-i városnézésünk után úgy döntöttünk, hogy elindulunk következő célállomásunk, az RV17-es út felé. Ez a mintegy nyolcvan
135
kilométerre észak-keletre lévő Steinkjer mellett kezdődik. Két lehetőség van, vagy egy komp (esetleg súlyosbítva egy hídpénzzel) vagy az E6-os út. Az utóbbit választottuk nem csak a komp miatt, hanem, mert kezdett későre járni. Itt is cselezni kellett, mert újabban az a szokás itt, hogy ha új nyomvonalra tesznek egy utat, márpedig Trondheim-től keletre kb. 30 kilométeren ez történt, azt díjbeszedősre csinálják. Mi a régi úton maradtunk, de mindig vigyázni kellett, mert az útjelzések rendre az új útra akartak irányítani. Steinkjer előtt vadkempingezni szerettünk volna megint. Ezt a 6-os úton nem lehet, ezért letértünk egy, a tegnapihoz hasonló félszigetre és azt körüljárva kerestünk helyet, de nem találtunk. Lett volna egy, de ott tiltották az éjszakázást, így kénytelenek voltunk visszatérni az E6-os útra és bemenni Steinkjer-be, hogy a katalógusaink szerinti két kemping egyikében térjünk nyugovóra. Az első nem nyerte meg a tetszésünket, így továbbmenve megtaláltuk az RV17- es út még nyitva lévő információs irodáját. Itt beszereztünk néhány brossurát és hagytuk rábeszélni magunkat a területtel foglalkozó részletes útikönyv megvételére. A második kemping további több mint 15 kilométerrel feljebb van. Itt letáboroztunk, már kilenc óra felé járt az idő, és elkészítettük az első adag lazacot egy kis zöldborsós rizzsel. Jóval éjfél után kerültünk ágyba. Overhalla, 2004. július 11., vasárnap, 45. nap A tegnapi fárasztó nap, a vasárnap reflex és a bánatos idő miatt nem akaródzott elindulni. Én már nyolc után nem sokkal felkeltem, mert az Interneten meg akartam nézni a bankszámlát (tegnap éjjel az OTP karbantartott) és még sok lemaradásom volt a naplóval is. 11 óra körül ezeket letudtam, bár az utolsó két nap képeinek beszerkesztése elmaradt. összességében fél kettő körül indultunk el nagyon borongós és hideg időben, olyan tipikus „semmihez sincs kedvem idő” volt. Maradni nem akartunk, mert a kemping elég lehangoló volt és vasárnap lévén sokan is voltak, bár a társaság jelentős része még előttünk felszedte a sátorfáját. A 17-es úton indultunk el, ami egész túránk egyik célpontja. Meg kell vallani az első nap és mintegy száz kilométer csalódást okozott. Ebben biztosan benne van a rossz idő is, de a terep eddig semmi különös. Szép utakon autózunk, de egyszer sem szisszentünk fel, hogy „hű ha”. Nem szándékoztunk sokat megtenni és egy kellemes pihenő helyet, vagy kikötőt képzeltünk el magunknak vadkempingezéshez. Ilyet sajnos nem találtunk, bár többször is letértünk az útról, hogy a kis utcákban keressünk. Találtunk egy nulla csillagos kempinget nagyon szép helyen, de az elektromosságon kívül egy budi és egy vízcsap adta a szolgáltatásokat és kb. három kilométeres nem szilárd burkolatú úton kellett bemenni. Ehhez képest a 100 koronás ár kicsit magasnak tűnt. Azt mindenesetre megállapítottuk, hogy ezen a részen sokkal kevesebb kemping van és az árak legalább 20-30 %–kal magasabbak, mint lejjebb. Külföldit ma alig láttunk, a norvégok viszont elég intenzíven mozogtak nemcsak személykocsikkal, de lakókocsit és lakóautót is láttunk szép
136
számmal. A külföldiek hiánya meglep, mert ez az út egyike a leghíresebb turista nevezetességeknek, és bejárni egy Norvégia imádónak előbb – utóbb szinte kötelező. Talán feljebb megjelennek a külföldiek is. Ma lankás hegyek közötti lapos völgyekben, szép ritkás fenyőerdőkben és mezőgazdaságilag művelt területek mellett vezetett utunk. Úgy igazán egyszer sem volt ingerünk kiugrani és tenni egy rövid sétát, vagy akár csak jobban megnézni valamit, esetleg lefényképezni. Ezen a vidéken, és ez lesz a jellemző később is, nem a zord hegyek, a mély fjordok a jellemzőek. Itt már lekerekedtek, ellaposodtak a hegyek, szélesebbek lettek a fjordok.
Bár holnapra terveztük, táborhely hiányában ma kellett meglátogassuk a környék legnagyobb települését, Namsost. Ez a Nams fjord partján fekszik, egy lapos területen, ott ahol a Namsen folyó eléri a fjordot. A városka regionális centrum és kereskedelmi elosztóhely lehet. Nagyon sok ipari telephelyet láttunk. Méretéhez képest sok üzlete, és ezen belül is nagy bevásárló központja van. Annak ellenére, hogy nyár derekán járunk így vasárnap délután a rossz időben teljesen kihalt volt, de ezen nem lepődtünk meg, máshol is tapasztaltunk ilyet az északi országokban. A város elég jellegtelen, van egy sor modern épülete, még panel háza is, és faháza is, de ezek nem igen térnek el a Norvégia-szerte látható átlagtól. Itt is várakozáson felül sok köztéri szobrot láttunk és elég rendezett parkokat is. A kereskedelmi kikötőből szép panoráma nyílik a régebbi városrészre és a sport kikötőre. Legjellegzetesebb épülete egy modern templom, melyet azonban vasárnap délután nem lehetett meglátogatni. Talán legérdekesebb látnivaló egy kis skanzen, mintegy 10 – 15 régi épület, melyeket a helyi múzeum kezel (természetesen ott jártunkkor nem volt nyitva).
137
Meglepetésünkre a területen semmi nyomát nem láttuk, hogy komolyabb látogatottsága lenne, bár az épületek látszatra be vannak rendezve. A város egy félreeső területén egy elhanyagolt, de mondhatnám vadregényes sziget ez a terület, meggyőződésem szerint nagyon értékes tartalommal. Namsos-t elhagyva feladtuk a vadkempingezés reményét mára és a katalógus szerinti legközelebbi, a mi igényeinkhez még igazodó kempingbe betértünk. Reméljük, hogy feljebb szebb idő és szebb környezet is fogad, mert ha nem, az, az egész túrát illetően nagy csalódás lenne. Rosendal, 2004. július 12, hétfő, 46. nap Ma kicsit barátságosabb, de továbbra is borongós időre ébredtünk. Megpróbáltunk a szabadban reggelizni, de egy gyorsan jött, szemerkélő eső bezavart minket a lakóautóba. Azért dél körül elindultunk észak felé. Ma csak gyenge 60 kilométert autóztunk és ebből is elég sok volt a letérés mellékutakra. A taktika az volt, hogy az újonnan beszerzett útikönyvünk alapján kerestük meg a látnivalókat. Ma Hoylandet környékét látogattuk meg. Az útikönyv alapján négy látnivaló van: a Grongstandfossen vízesés, egy öreg fedett fahíd, a település temploma és egy revűcentrum. Az első hármat terveztük meglátogatni, a negyediket passzoltuk, de mivel az információs iroda ugyanott van, mégis meglátogattuk. A könyv szerint itt folyamatos ki-
138
állításnak kellene lennie és kétévente, a páratlan években, nagy fesztivált tartanak. Mi láttunk néhány épületet, de azok inkább motelnek tűntek és bizonyos építési munkák is folytak, kiállításnak semmi nyoma. A Grongstandfossen vízesés 75 méter magas és ezzel a környék legnagyobb vízesése. Már több mint négyszáz éve kihasználták energiáját, eleinte malmok és hasonló üzemek települtek ide és 1915-40 között vízi erőmű is volt itt. Mára semmi nyoma sincs ezeknek. A vízeséshez egy közel másfél kilométeres keskeny földút vezet, majd a parkolóból párszáz méteres sétával lehet eljutni a vízeséshez. Később kisebb sétát is tettünk a környéken. A „földút” fogalom itt azért valami más, mint nálunk. Ezek az utak nincsenek leaszfaltozva, de alapjuk kőzúzalék és nagyon jól vannak tömörítve, felületük sokszor jobb, mint az otthoni utak. Készítésüknél valamilyen sovány cementet is használhatnak. A gond egyedül az, hogy itt - ott kátyúsak és hullámos a felületük. Bár néhol akár ötvennel is lehet menni rajtuk, de bárhol váratlanul le kellhet fékezni.
A kis, ma már használaton kívüli, fedett fahídhoz vezető utat nem is jelzik, így csak külön érdeklődéssel találtuk meg. Az útikönyvünk a világ leghosszabb ilyen hídjának titulálja, amit én helyből kontrázok, hiszen vagy Hollandiában, vagy Angliában egy ennél nagyobb, hosszabb és még használatban lévő hidat látogattunk meg pár éve. Mind ezek ellenére a szerkezet nagyon jól mutat, csak a környezete nincs igazán felkészítve a bemutatásra. Alig találtam olyan helyet, ahonnan lefényképezhettem. Azért volt mellette egy WC, de ezekről a WC-kről majd egyszer máskor írok. Elég nehezen találtuk meg a templomhoz vezető utat is. Egy lakóház csoporthoz vezető „földúton” lehet megközelíteni. Az útikönyv szerint közel nyolcszáz éves múltja van. Bár a többszöri lebontások és leégések miatt ez a templom már nem az a templom, de például a feszület az oltáron az eredeti 139
templomban is ott volt már. Sajnos nem volt nyitva, így csak kívülről tudtuk megcsodálni. Tovább autózva északra mintegy 15 kilométert prospektusaink szerint egy kis, és olcsó kemping található. Bár elég korán volt még, azért megnéztük és tetszett. Emlékeztetett a holland és brit farmkempingekre, ezért úgy döntöttünk, hogy itt maradunk. Van néhány kisebb feladatunk, mint az ágyneműcsere, kenyérsütés, amit megcsináltunk. A használatban lévő gáz-palackot is lemértük és örömmel állapítottuk meg, hogy a fogyasztás nem túl sok, így a hazai készlet kifogyásának veszélye nélkül többször élhetünk a gáz adta lehetőségekkel. A várt csoda még ma sem érkezett meg, bár érzékelhetően megnőtt a külföldi turisták száma. Austatfjord, 2004. július 13, kedd, 47. nap Reggel továbbra is borongós, de a megszokottnál nem hidegebb (értsd alatta kb. 12-13 fok) idő fogadott. Szabadban reggeliztünk és éltünk azzal a lehetőséggel, hogy nem pakoljuk ki egyik saját ülőgarnitúránkat sem, mert a kempingben voltak pick-nick asztalok. Ezek kb. 80x140 cm méretű, deszkából ácsolt szerkezetek, melyekhez a két hosszanti oldalon padok vannak fixen hozzáépítve. Amikor ilyen alkalmatosságot használunk, (és ez elég sokszor fordul elő pl. pihenőkben) a padra szivacspárnát teszünk és a Csincsikétől kapott mosható papírabrosszal terítünk. Tizenegy óra körül indultunk és utunk első pár kilométerén egy nem túl bővizű és lassú sodrású hegy patak völgyében haladtunk, majd egy Indre Folda nevű víz mellett folytattuk utunkat. Ez tulajdonképpen Fold fjord folytatása, de
140
nagyon kis mértékben van esése. Foldered előtt egy kábelhíd ível át a víz felett és közepéről nagyon szép kilátás nyílik mindkét irányban.
Foldered-ből indul az egyetlen olyan letérő, melyet az RV17-es (Parti út) útikönyvek javasolnak. A 770-es úton továbbhaladva az Indre Folda mellett jutunk el Kolvereid-be, mely ismét egy tipikus északi településközpont. Van néhány áruháza, jó pár szaküzlete, látni néhány vállalati telephelyet, de lakóépület alig és nagy a forgalom a helyi lakosok kocsiijaiból. A település semmi különös, de az idevezető úton már láttunk néhány biztató jelet.
141
Kolvereid-ből nem egész 30 kilométer a terület legjelentősebb települése Rorvik. Ez már a Vikna szigeten van és ide is egy tekintélyes kábelhídon lehet eljutni. A méretek illusztrálására: a képen a baloldali pillér közelében egy pótkocsis kamion látható. Ezt megelőzően egy ívelt betonhídon is át kellett keljünk. Az előbb elmondottak jelzik, hogy az „alagutas Norvégiából” eljutottunk a „hidas Norvégiába”. Az északi területeken és a nyugati partvidéken, ahol a hegyek és a fjordok „ellaposodnak” és mind több sziget van. A kompok mellett a hidak adják a közlekedési utak jelentős részét. A hidakról remélem, egy későbbi alkalommal még írhatok, ha már több tapasztalatot szereztünk velük kapcsolatban. Rorvik is egy északi típusú településközpont, de ennek sokkal régebbi hagyományai vannak. Számos szép régi házat láttunk és van vagy három múzeuma is. Ezen kívül komoly ipari tevékenység folyik, láttunk két halfeldolgozó üzemet és számos más ipari létesítményt. Ez is, mint Namsos furcsa keveréke a régi és modern stílusnak. A kikötőben van például egy ultramodern kiállítási épület és tőle pár méterre észak száz év előtti hangulatát idézi a templom és számos más épület. A prospektusok szerint itt nyári szezonban (márpedig most van a szezon dereka) pezsgő élet van. Mi ennek alig láttuk nyomát. Ennek fő oka talán az, ami miatt mindenhol panaszkodnak, hogy idén Norvégia szerte a megszokottnál sokkal hidegebb és esősebb a nyár.
142
A kikötőben az egyik halfeldolgozó üzem mögötti sziklafalon egy sirályfészkelő helyre bukkantunk. Egymástól pár arasznyira keskeny sziklaperemekre rakták a fészkeket. A fiókák, általában fészkenként egy, de láttunk kettőt, sőt hármat is, már elég nagyok, de látszatra még nem repülnek Rorvik-ból folytattuk utunkat a Vikna sziget nyugati partja felé. Kinéztünk magunknak két lehetséges kempinget Austatfjord mellett. Az első, egy farmkemping, melyhez közel 3 kilométeres földút vezet, megtetszett és letáboroztunk. Különösen a korlátlan meleg víz használat nyomott sokat a latba, hiszen Forde óta, és ez lassan két hete volt már, mindig úgy zuhanyoztunk, hogy az esetenként tíz koronáért
143
(300 forintért) kapott 5 vagy 6 percbe mindketten beférjünk, sőt az esetleges hajmosás is lebonyolítható legyen. Lakóautónkból a kilátás is gyönyörű.
Estére az idő valamelyest javult (napközben többször is esett), sőt a nap is kisütött. Ha holnap jó idő lesz, maradunk és motorral megpróbáljuk bejárni a környéket. Austatfjord, 2004. július 14, szerda, 48. nap Bár az idő továbbra is borult maradt és csak 15 fok körüliig melegedett fel a levegő mégis rászántuk magunkat négy hét után az első igazán motoros napra Norvégiában. A hajnali két kisebb eső és a sötét felhők arra ösztönöztek, hogy jól öltözzünk fel. A sziget északi részének minden térképen jelzett és néhány jelzetlen útját bejártuk, a földrajzi adottságok miatt odavissza. Az utak nagy részén nem volt szilárd burkolat és ez motorral még nehezebbé tette a haladást. Az útfelületen lévő laza kőzúzalék miatt folytonosan tartani kellett a kicsúszástól és ezért a gyakori kanyarokban nagyon le kellett lassítani, mert nem mertem kockáztatni a motor bedöntését. A gyakran és váratlanul jelentkező kátyúk is nehezítették az életet, de egyben adtak egy kis hazai feeling-et. Nagyon szép helyeken jártunk, ez egy egészen más Norvégia, mint a zord fjordok vidéke. Itt lankás sziklahátak között lapulnak meg a kis tavak és fjordok, bennük megszámlálhatatlan apró szigettel. A növényzet alapvetően alacsony, a fenyőfélék mellett megtalálhatóak lombos fák is. Az aljnövényzetben számos otthon is honos növényt láttunk (például nagyon szép, szinte sötét bordó virágú vörös herét, számos bogáncsfélét), de megtalálható az áfonya és más „magashegyi” bogyós növény, különböző mohák és füvek. A szabdalt és lekerekített sziklákon az aljnövényzet érdekes puha szőnyegszerű felületet ad, amin nagyon furcsa járni. Ez az aljnövényzet vízzel nagyon telitett és mocsaras benyomást kelt. Elsőként a szomszédos Borgan szigetre induló komp kikötőjébe, Ramstadlande-be mentünk el, ahol készítettem egy panoráma képet. Ahhoz képest, hogy Borgan egy nevezetes üdülőhely és ez az egyetlen közlekedési lehetőség, elég kisstílű a kikötő és kevés a járat (talán 4-5 naponta). Az
144
odavezető út sem nevezhető forgalmasnak, bár végig aszfaltborítású.
Innen földúton jutottunk el Lyngsnes-be, ahol megint sikeres halvételi akciót bonyolítottunk le. Lassan a hűtőnk teli lesz és halat ehetünk hallal, nem is beszélve jelentős konzervkészleteink sorsáról.
Néhány kisebb települést is meglátogattunk és rá kellett ébredjünk, hogy ebben a világvégi Norvégiában önálló névvel, útjelző táblával és nem tudom még mivel díjaznak minden olyan helyet, ahol legalább három tanya található.
145
Ezen kis települések közül Sylta tetszett a legjobban, itt kisebb sétát is tettünk a parti sziklákon. Fjukstad-ban meglátogattuk a környék másik kempingjét, melyet a katalógus szerint tegnap kicsit flancosnak ítéltünk. Ide vagy 6-7 kilométer földút vezet és talán kicsit még keskenyebb, mint a mi kempingünk bekötőútja. A hely nagyon szép, bár kevésbé kulturált, mint a mienk, kicsit olcsóbb, de nincs korlátlan meleg víz… Végül a délnyugati parton meglátogattunk egy Valoy nevű települést és annak halászkikötőjét. Ismét meg kellett állapítsuk, hogy ezek a halászok nagyon rendetlen népség. Ma is, de már korábban is számos halász kikötőt, vagy csak halászati bázist láttunk, de mindegyik környezete tele van eldobált hálókkal, kötelekkel, bójákkal, hajóalkatrészekkel, kannákkal, különböző vasakkal és fákkal, elhagyott, ott rohadó autókkal, hajókkal és nem tudom még mi-mindennel. Nagyon lehangoló ezeknek a helyeknek a hangulata és a híres norvég természetszeretetnek és természetvédelemnek se híre, se hamva. Azért ezeken a helyeken is vannak érdekes látnivalók. Valoy-ban lencsevégre kaptam egy heringszárító állványt (ez inkább az északabbra lévő Lofoten szigetcsoportra jellemző) és láttam a kikötőben egy olyan halászhajót, melynek motoros meghajtása ellenére a tatján van egy kis vitorla is. Hogy ez mire jó és mire használják, azt nem tudom, de ilyet eddig máshol még nem láttam (de legalább is nem tűnt fel), ezen a környéken viszont minden hajóra fel van szerelve. Végül a napot megúsztuk egy kisebb esővel, mire elkezdtünk volna védett helyet keresni, el is állt. 75 kilométert tettünk meg és a hideg ellenére nagyon élveztük.
146
Ehhez kellett az is hogy a környék, elsősorban a kis forgalom és a nem túlzottan meredek utak miatt alkalmas legyen az ilyenfajta kirándulásra. Holnap tovább megyünk, ahol lehet, alternatív úton visszatérünk a 17-es Parti útra és folytatjuk észak felé. Toftsundlet partján, 2004. július 15., csütörtök, 49. nap Reggel nyolc körül, amikor ébredezni kezdtünk, egy éppen akkor kezdődő kiadós eső marasztalt ágyban. Egy óra múlva, mikor elállt fel is keltünk, reménykedve hogy mára ennyi elég volt. Mire a reggelit összekészítettem, újra rázendített, és levontuk a tanulságot: ha tényleg fel akarunk kelni, nem számít, hogy esik-e vagy sem, mire eljön a reggeli ideje, bármi lehet. Szerencsére az indulás előtti fél órára ismét elállt, így legalább a feltétlenül szabadban végzendő feladatok (ülőgarnitúra elpakolása, rakomány rögzítése, vizeskannák feltöltése, erősáramú kábel lebontása és elrakása, mosogatás, stb.) alatt nem áztunk el. Utunk első gyenge 25 kilométerét ugyanazon az úton tettük meg, mint amelyen megérkeztünk, de a Rorvik előtti 14 kilométeren a belső Vikna sziget déli partján haladtunk. Ez kicsit más képet mutatott, mint két napja az északi part, itt minden zöldebb. Rorvik-nál átkeltünk a nagy hídon és nem sokkal utána a kisebbiken is és ismét találtunk alternatív utat Kolvereid felé. Nagyon szép, döntően mezőgazdasági művelés alatt álló területen haladtunk, körülöttünk mindkét oldalon rendezett farmházak voltak az út mellett és attól távolabb.
Kolvereid-et elhagyva a 771-esen és a 802-esen folytattuk utunkat. Ez eleinte egy folyóvölgyben haladt majd az Arset fjord partján. Ezen az úton egy újabb Norvégiából kaptunk ízelítőt: ez a vidék a zord fjordos és a lapos hátak közötti széles fjordok vidéke közötti átmenet, lankásabb hegyek között, kicsit szélesebb fjordok mellett haladtunk, mint délebben és tarkította néhány alagút is az utat (melyeket a térkép megemlítésre sem méltatott). Kicsit kezdett visszatérni a hitünk a Parti utat illetően. Mire elértük a 17-es utat ismét a nyugodt széles völgyek vidékére értünk és pár kilométer múlva már előttünk is volt az első komp. Itt is már éppen
147
leengedték a sorompót (és ez rossz ómen), de befértünk és egy középső helyet kaptunk. Mivel a jegyszedő gyerek, már nem volt a kocsi fedélzeten, úgy kellett megkeresnem az irodájában. Az egyik tiszt, aki a beszállást irányította mondta be, hogy mivel vagyunk, de a gyerek lányos zavarában, mert újra kellett nyitnia a már lezárt pénztárat, személy kocsira adta a jegyet, így nem egész felébe, jó 80 koronával kevesebbe került az átkelés.
A komp után elkezdtünk kempinget keresni, mert már tele volt a hócipőnk az egész napos esővel, egyszer sem tudtunk kiszállni. Meglátogattunk egy párat, de egyik sem tetszett. Végül kikötöttünk Bronnoysund-ban, ami egy
regionális központ, komoly kikötővel és nagyon szép, de nem túl vadregényes panorámával a kikötőből. Sétáltunk vagy egy jó félórát (eddigre elállt az eső) és elindultunk következő (de csak másnapra tervezett) célpontunk a Torghatten nevű hegy felé. A hegy lábánál utolsó reménységünkként még volt egy kemping. Ehhez közvetlenül Bronnoysund után át kellett hajtsunk egy
148
nagyon impozáns betonhídon, melyről csodálatos kilátás nyílt (megállni természetesen nem volt szabad). A mintegy 15 kilométeres út felében találtunk egy kicsi, de nagyon szép helyen lévő pihenőt. Sajnos kicsit koszos volt, mert horgászok használják pecázó helynek, és mint korábban említettem a halász – horgász népség nem a rendszeretetéről híres errefelé. Időközben a felhők felszakadoztak és a nap is kisütött. Mivel valamilyen csoda folytán bogarak sem voltak és az eddigi egyik legmelegebb este lett, így végül is napnyugtáig, ami errefelé jócskán este tíz óra után van mostanság, kint tudtunk olvasgatni. Alstahaug, 2004. július 16., péntek, 50. nap Kis pihenőnkben a szokásosnál csak kicsivel korábban keltünk, mert ismét egy eső vette el a kedvünket. Nem is tudtunk a szabadban reggelizni. Már tíz óra előtt leparkoltunk a Torghatten parkolójában. Éppen ekkor kezdtek intenzíven szálingózni a kocsik (köztük pár olyan lakóautó is, akikkel már tegnap délután óta kerülgettük egymást).
A Torghatten egy, az Óceán felé délnyugati irányban húzódó lapos szigetcsoport végén lévő 258 méter magas, kalapformájú hegy. Legfőbb nevezetessége a hegy közepén lévő ablakszerű lyuk, mely 160 méter 149
hosszú és 35 méter széles. A túra maga nem túl nehéz, de a túracipő mindenképpen szükséges volt. Ez is, mint a legnépszerűbb turistautak „ki van építve”, ami azt jelenti, hogy a kövek lépcsőszerűen vannak összerakva. Az út maga talán egynegyede a Preikestolen, vagy Trollstigen kirándulásnak. Később láttuk egy tájékoztató táblán, hogy nem kellett volna ugyanazon az úton visszajöjjünk, hanem a hegyet megkerülve is elérhettük volna a parkolót. A túra után megnéztük a kempinget és megállapítottuk, hogy bár szép helyen van, kicsit zsúfolt és a vizes helységek sem az igaziak. Ezt követően felmásztunk a Torghatten-nel szemben lévő egyik magaslatra abban bízva, hogy onnan talán át lehet látni a lukon, de sajnos nem.
150
A kocsihoz visszaérve elindultunk Bronnoysund felé. Itt röviden megálltunk, hogy a kikötői panorámát videó kamerával is felvegyük és vásároljunk néhány kajafélét. Mire mindezzel végeztünk az eső is eldöntötte, hogy úgy igazándiból esik. Innen egésznap, néhány perces kihagyásokkal folyamatosan esett, és ez elkezdte komolyan igénybe venni az idegeinket. Bronnoysund-tól rövid autózással, mely döntően szép fiatal nyírfaerdős részen vezetett, értük el a következő kompot. Itt is a már éppen lehúzás alatt álló sorompó alatt tudtunk bejutni, de most se probléma, se „árkedvezmény” nem járt ezzel, és mint később kiderült különösebb értelme sem volt. A komp túloldalán egy nagyon érdekes, zárt területre jutottunk. A Parti úton itt a két komp között mindössze 17 kilométer van és a terület csak a kompokkal tudja tartani a kapcsolatot a külvilággal. Talán ezzel is magyarázható, hogy mindkét irányban a személyek szállítása ingyenes a kompokon, a kocsiknak annál drágább. Egy kisebb letérő úton kívül semmilyen út sincs ezen a szakaszon. Ennek ellenére a területen van néhány érdeklődésre számot tartó dolog, és talán megért volna ez a kis terület egy egész napot, de a pocsék idő miatt még az északi kompkikötőben lévő kis települést sem néztük meg. Pedig lett volna rá időnk ugyanis pont az orrunk előtt telt meg a komp és csak a következő, másfél óra múlva indulóval tudtunk átkelni. Ez az egyórás átkelés valószínűleg a 17-es út legszebb kompozása. A szalon ablakából a sűrű eső függönyön és a környező hegyeket és partokat elfedő párán keresztül is sejteni lehetett, hogy nagyon szép helyeken haladhattunk. A túlpartot elérve, bár csak fél öt volt, úgy határoztunk, hogy amilyen gyorsan lehet, letáborozunk egy kempingben. Ez a rossz idő nemcsak kicsit
151
depressziós hangulatot okoz, hanem két szempontból is hátrányos. Egyrészt nem tudunk egy csomó mindent megnézni, az elmaradt motoros és gyalogos kirándulásokról nem is beszélve, másrészről kínunkban csak megyünk, csak megyünk előre, és ha így haladunk pár nap múlva oda jutunk, hogy átszaladtunk az egész területen anélkül, hogy láttunk volna valamit is. A második helyen egy aranyos kis farm-kempingben megálltunk, elkészítettük újabb öszvér halászlénket és jóízűen elfogyasztottuk. Holnapra még nincs stratégiánk, bár házigazdánk javuló időt ígér és eddig a helyiektől kapott előjelzések általában bejöttek.
152
