Nystrand 2004. június 16, szerda, 20. nap A komp egy külön világ. És ez még azon belül is kicsit speciális. Az Interneten kiválasztott komptársaság egyetlen hajóval közlekedik, napi egyetlen járatot ad Dánia és Norvégia között (hogy miért éjjel, az számomra rejtély marad örökre). Beszállóhelyük a kereskedelmi mólókon túl valahol nagyon messze van, olyas szerű a helyzet, mintha a Nyugatiban a külső 20. vágányról indulnának, a norvég célpontjuk meg egy kis ipari-kereskedelmi kikötő, Lagesund (ami egyébként gyönyörű). Mindehhez az áraik alig fele a nagy cégek ajánlatainak. A hajójuk kicsit military benyomást kelt, szemben a megszokottal, csak a farán van bejárata, így ki- és bepakoláskor őrült forgolódás van a hajó gyomrában. Három szinten tudnak kocsikat elhelyezni, kb. 6-8-at egymás mellett és legalább öt nyerges kamion elfér hosszában. A járat döntően kamionokat, kamion pótkocsikat és konténereket szállít, csak néhány bátor személyautó (ez esetben talán 20-25) és pár lakóautó választja a KrystLink járatát. Az autók javarésze hazatérő norvég. Valahol a 4. szinten van az utas tér, az 5. szinten a kabinok, amelyeket ténylegesen lezárnak amíg a nyílt tengeren van a hajó. Itt is tapasztalhattuk, hogy a norvégok, ha kompra jutnak, és ez legyen akár egy tízperces átkelés, azonnal megrohanják a kantint. Ahogy néztük az árak elég magasak voltak, legalább is nekünk. Ennek ellenére a busafejű viking utódok éjjel kettőkor bekaptak egy-egy komplett menüt (a hozzávaló sörökkel és egyebekkel) majd reggel hatkor egy erős reggelit. A késői vacsora után az eddig sem túlzsúfolt utastér szinte teljesen kiürült, mert elvonultak a kabinokba, csak mintegy tízen-tizenöten maradtunk ott éjjeli menedékhelyezni. Érdekes, hogy valamennyi lakóautó „személyzete” nemzetiségtől függetlenül ezt választotta. A hosszú párnázott padokon tudtunk egy-két órát aludni. Ebben elévülhetetlen érdemei vannak a Skóciában vásárolt gyapjútakaróknak, mert egyébként igen csak hideg volt. Induláskor a viharos szél és az ezzel járó hullámzás rendesen megmozgatta a kompot, még a tengeri betegség esélye is felmerült, de azon túl, hogy nehéz volt mozogni a hajón és féltettük a lakóautót a fedélzeten lévő és látszatra nem túl szakszerűen rögzített mindenféléktől, semmi gond nem adódott. Közeledvén a nyári napfordulóhoz, este 11-ig lámpa nélkül tudtunk olvasgatni a várakozás alatt, a fél kettes induláskor is még világos volt az ég alja északon és úgy hajnali 3 körül fel is kelt a nap. Ez alatt a szél elállt (vagy csak „bebújtunk” a norvég szárazföld takarásába), és szikrázó napsütésben
49
tűntek fel a norvég partok. Célállomásunk egy nagyon aranyos kis kikötő, melyről a fényképezőgép telepének kifogyásáig megpróbáltam készíteni néhány felvételt. A határátkelés simán lebonyolódott, az alkoholra vonatkozó obligát kérdésre szemrebbenés nélkül felháborodottan adtam meg a negatív választ.
Ezután elindultunk egy elvileg meghatározott irányban, de amikor már másodszor, vagy harmadszor voltunk ugyanott gondolkodás nélkül betértünk az első kempingbe (dacolva a magas árral) és gyorsan lefeküdtünk. Előtte még udvarias „jó reggelt”-tel köszöntöttük az éppen felkászálódó szomszédokat és kb. rendes időben elfogyasztottuk szokásos reggelinket. Én viszonylag korán (úgy dél körül) felébredtem és elhatároztam, hogy bemegyek a közeli városkába, Porsgrunn-ba, hogy néhány fontos dolgot elintézzek (készpénz beszerzés, mobil telefon előfizetés, a vihar által Dániában leamortizált mosogatódézsák pótlása és nem utolsó sorban egy részletes Norvégia térkép beszerzése elkerülendő a hajnali afférhoz hasonlókat a jövőben). Zsóka úgy aludt, mint akit lelőttek, nemhogy a mozgásomra nem ébredt fel, arra sem emlékszik, hogy a füle mellett leszereltem a bringát, alatta a tárolótérben motoztam, hogy a megfelelő cuccokat összeszedjem, csapkodtam a legkülönbözőbb ajtókat. Dolgaimat elvégezvén ugy négy körül tértem vissza. Ezután élveztük utunk talán első, igazán napos és meleg napját. Este a közelben tervezünk sétálni egy nagyot, mert amit eddig láttunk az nagyon ígéretes. Vravatn tó partján, 2004. június 17, csütörtök, 21. nap Tegnap este, mint jeleztem tettünk egy kisebb, kb. félórás sétát a kemping környékén. Megnéztük a strandot és a sziklákon átsétáltunk a szomszédos kis sport kikötőig. Jellegzetes dél-norvég tengerparti részen jártunk, hasonló sétát tettünk 11 éve első esténken Kristiansand partjainál is.
50
Kipróbáltam a norvég mobilt és beüzemeltem a GPRS-t is. Megnéztem a freemail postaládámat, írtam a gyerekeknek egy üzenetet és az OTP bankszámlát is letöltöttem. Mint később kiderült mind az 50 koronát elhasználtam. Úgy látszik, ez a dolog működik, de elég drága, a jövőben meggondoltan kell élni vele. Ma délkörül indultunk útnak, és ha nem is volt olyan csodálatos az idő, mint tegnap, kellemes melegben és napsütésben tehettük meg azt a kb. 150 kilométert, melyet terveztünk. Először a 36.-os úton Porsgrunn – Skien – Ulefoss útvonalat követtük. Eleinte sűrűn lakott részeken autóztunk, de nagyon hamar kiértünk a természeti környezetbe és a Norsjo tó mellett követtük az észak-nyugati irányt. Ulefossban egy turista információs táblánál figyeltünk fel a lehetőségre, hogy a Telemark csatorna mellett is haladhatunk (a 359-es úton) és megnézhetjük a zsilipeket.
Az első zsilip még Ulefoss belterületén található. Ez a csatornarendszer 188792 között épült és az ezen a területen lévő belső tavakat összekötő vízfolyásokat szabályozza. Ez jelenti az energetikai felhasználást és a 51
hajózhatóság megteremtését is. A Flavatn és a Norsjo tavak közötti mintegy 57 méteres szintkülönbséget 6 darab 3-23 méter emelőmagasságú duzzasztómű hidalja át. Az Ulefoss-i duzzasztó 11 méteres emelési magasságú és két vagy háromkamrás zsiliprendszer biztosítja a hajózást. Megvan még a régi használaton kívüli erőmű is, de helyette ma már egy 1960 as években épült termeli az áramot. Egy jót sétáltunk a környéken, majd tovább indultunk.
Következőleg a sorrendben harmadik és egyben legmagasabb duzzasztó művet látogattuk meg, a Vrangfoss zsilipet. Itt egy ötkamrás zsiliprendszer hidalja át a 23 métert. Az erőmű és a duzzasztó viszonylag új, de a zsiliprendszer az eredeti. A zsilip kapukat kézzel működtetik, nagyon kezdetlegesnek tűnő technikával. Ha figyelembe vesszük, hogy Skien és 52
Dalen között főszezonban naponta 4-5 menettérti járat van ez egy elég megerőltető munka. Az út a sok zsilipezés miatt vagy fél napot vesz igény be. Amennyit mi láttunk a csatornából csodálatos lehet ez a hajókázás. Nekünk nagy szerencsénk volt, mert két hajó is jött lefelé, így az egész zsilipezési folyamatot végig követhettük. Egy egész fényképsorozatot csináltam, nagyon érdekes volt az a mintegy fél óra. A zsilip megtekintése után visszamentünk a lakóautóhoz és meglátgattuk a parkolóban lévő kis épületet is. Ez legnagyobb örömünkre nemcsak az errefelé megszokott patyolat tiszta WC-ket tartalmazta, hanem egy zuhanyzót is korlátlan forró vízzel és nagyon tisztán. Éltünk az alkalommal és a kellemes melegben (kb. 23 fok volt kint) élményszámba menő fürdést adtunk elő.
Eközben elmorfondíroztunk azon, hogy milyen ellentmondásos is ez az ország. A kempingekben a borsos ár mellett 20 koronát kérnek egy 4 perces zuhanyozásért és a víz hőfoka és bősége sokszor kritizálható, itt pedig mindez ingyen… Megállapítottuk, hogy ez az eset is felkerül arra a listára, ahol a Narvik-i templom előterében 11 éve talált (és akkor legalább ilyen
53
sürgető szükséget váratlanul kielégítő megoldásnak bizonyult) WC is előkelő helyen van. Úgy éreztük, hogy a Vrangfoss zsilip (és a zuhanyozás) után a Telemark csatorna már nem ígérhet túl sok többlet élményt, így folytattuk utunkat Bo-ba, majd a 36-os úton tovább nyugatra a Seljordsvatnet partján Seljord felé. Csodálatos helyeken autóztunk, de nagyon kevés helyen lehetett megállni, és ezekről a helyekről, mint az ilyenkor lenni szokott, általában nem volt jó fényképezési lehetőség, vagy kis Nikkon-unk tudása bizonyult kevésnek. Seljord után eleinte az E134-esen autóztunk dél nyugatra, majd a két zölddel jelzett (tehát szépnek tartott) út közül a délebbit (41-es, majd 38-as) választottuk. Ezek, bár főutak, sajnos minőségük nagyon sok helyen elmarad az igazi főutak minőségétől. A 38-as út a Vravatn tó északi partján halad végig. Mivel este 6 körül járt az idő, úgy döntöttünk, hogy keresünk egy alvásra alkalmas parkolót. Mint utóbb kiderült nagy szerencsével nyúltunk ehhez a kérdéshez, mert bár az úthoz nagyon közel voltunk (a forgalom erre-felé még a nappali órákban is elenyésző, éjjel pedig semmi) csodálatos kilátás nyílt a tóra, és ha kiléptünk a lakóautóból úgy érezhettük, hogy közvetlenül a vízbe lépünk.
54
Alig 100 méterre parkolónktól volt egy nagyon egyszerű felszerelésű, de tiszta és barátságos kis kemping. Mivel 120 koronát (plusz 20 egy zuhany) kértek és alig nyújtottak többet, mint a parkolónk, kihagytuk a lehetőséget. A mai nap után éreztük úgy, hogy megérkeztünk Norvégiába, ezért a részben magunkkal hozott alapanyagból, részben helyben frissen elkészített milánói spagettink után a tó partján megittuk a megérkezés örömére előkészített pezsgőt. Behűteni nem kellett, mert errefelé alapban olyan a hőfok, hogy az italok behűtöttnek hatnak. Még olvasgattunk egy kicsit, de a hideg (ekkor már 11-12 fok körül járt) 9 óra után bezavart a lakóautóba. Hjelmelandsvagen, 2004. június 18, péntek, 22. nap A Vravatn tó partján esőre ébredtünk és ez kicsit elkedvetlenített és lassabbá tette a készülődést. A hőmérő tíz fok körül mutatott, de memóriájában 7 fok körüli adatot őrzött minimum hőmérsékletként. Ekkor jött ránk, hogy a mobilokon meg kellene nézni az SMS-eket (ez nem is olyan egyszerű, mert a Pannonos és Westeles készülékhez csak egyetlen használható telepünk van) és a kamerát is be kellene üzemelni. Most derült ki, hogy a csaknem 4 hete otthon feltöltött telepek közül az egyik teljesen, a másik félig le van merülve (lassan 5 évesek lesznek). „Sebaj” mondtuk van velünk egy kis Kathrein inverter, melyet a régi kameránkhoz már használtunk ilyen célra, azzal majd menetben feltöltjük a telepet, be is kapcsoltuk és minden rendben látszott. Lassan összecihelődtünk és úgy 10 óra körül el is indultunk a 38-as úton Dalen felé. A mintegy 20 kilométeres út végén egy viszonylag hosszú és 12%-os lejtőn kellett Dalen-be bejutnunk. Egyszer csak erős égett szagot éreztünk, nem tudtuk mi az? Elsőre az inverterre és a töltőre néztem és látom, hogy nem égnek a LED-ek. Gondoltam ez lesz, de ekkorra már
55
Zsóka jelezte, hogy az ő oldalán az első kerék füstöl. Gyorsan kiugrottunk, megállapítottuk, hogy a fékek túlmelegedtek, de tűzveszély az nincs. Hármasban jöttünk lefelé és elég sokat kellett ráfékezni. Úgy látszik, még több motorfék kell, majd vigyázunk a későbbiekben és figyeljük a fékek hőfokát. Vagy negyedórát vártunk a szemerkélő esőben és az alig tíz fokban, hogy a fékek kihűljenek. Közben megállapítottuk, hogy az inverternél nem kontakthiba van, a szerkezet nem működik. Gyors tesztünk a szatellit vevőnél azt jelezte, hogy ott sincs 12 Volt, így a dolgot egy későbbi vizsgálódásra eltettük és indultunk tovább. Dalen-ből egy kisebb hágón jutottunk át Amot-ba. Minden fékezés egy külön stressz volt, de sok motorfékkel semmi rendellenességet sem tapasztaltunk. Amot-ból ismét az E134-en mentünk nyugat felé Edland - Rodal irányban. Csodálatos helyeken autóztunk. Közben felkapaszkodtunk az 1400-1600 méteres hegyek övezetébe és számos hófolttal tarkított hegyoldalt láttunk. Itt a táj alapvetően különbözött a korábban meglátogatottól, csak szerény növényzetet találtunk és az egésznek magashegyi hangulata volt. Sajnos kiszállni azt nem nagyon lehetett elsősorban a folyamatos, változó erősségű eső miatt. Közben a hőmérséklet 6 fok alá is süllyedt. Azért ahol lehetett, készítettünk néhány felvételt. Rodal után letértünk dél felé a 13-as útra. Sajnos kicsit túlszaladtunk a letérőn, mert egy olyan keskeny útra mutatott, hogy el sem tudtuk képzelni, hogy az egy főút. A letérő elszalasztása után nem sokkal lehetőség adódott egy Y tolatásos visszafordulásra. Mint később kiderült a művelet során elég csúnyán leamortizáltam a motortartó hátsó, lámpákat és rendszámot tartó keresztlemezét. Egy gyors kézi visszahajlítás és lámpapróba után megállapítottuk, hogy ha nem is szép, de jó és folytathatjuk az utat. Lehet, hogy később egy kempingben kicsit kikalapálom majd, de lehet, hogy hagyom így és majd csak otthon kezdek vele valamit. Úgy látszik ez a nap nem igazán a mienk. A 13-as út dél felé egy olyan út, amely szinte kihagyhatatlan. Ehhez képest számos helyen az egy sáv is csak jóindulattal van meg, minden egyes kanyar, - és van belőle nagyon sok, - egy külön stressz, jön-e szemben valami? Egyszer még nekünk, ezzel a nagy autóval is vissza kellett tolatnunk. Ahogy a viszonyok engedik, néha 50 méterenként, néha csak több kilométer után van olyan kis kiszélesedés, ahol két autónak reménye van arra, hogy elkerüljék egymást. Az út tervezői az ügyet egyszerűen elintézik: ahol nincs meg a kellő szélesség, kitesznek egy útszűkület táblát, abbahagyják a terelővonal felfestését, és az arra járók tegyenek, amit tudnak.
56
Mindezek mellett az út csodálatos helyeken megy, tavak és fjordok partján, szurdokokban. A Suldalsvatn tó partján több kilométeren egymást követik a fél – két kilométeres alagutak. Itt megcsodálhattuk a norvég alagútépítés csodáit: az alagutak nincsenek kibélelve, szigetelve. Közvetlenül a sziklába vájt lyuk adja a belső falat, ha nagyon muszáj, az első 3-10 métert kibetonozzák, vagy valamilyen műanyag szigetelő fóliát „szögeznek” fel a mennyezetre. Ezért azután sokszor „esik az eső” az alagutakban. Az alagutak egy része ki sincs világítva, ami néha kimondottan félelmetessé teszi azokat. A fjordokat először Hylen-nél éri el az út, de itt erdőben halad és semmi sem látható. A következő érdekes szakasz Suldalslagen. Ez egy szurdok, amely a tó vizét vezeti le a Sandsfjord-ba. Félelmetesen szép részeken kanyarog az út, de megállási lehetőség sajnos itt sincs. Egyetlen hely egy becsatlakozó vízesés, ahol parkoló és pihenőhely is van. (Itt részesítettem gyorssegélyben a motortartót.). Sajnos itt is esett, ha gyengén is, így pár fénykép a vízesésről és indulás tovább. Sand-nál értük el a fjordokat ismét, és itt pár kilométert autóztunk is mellettük, majd kisebb emelkedők leküzdésével jutottunk el a Josen fjord partjára és ezen végigautózva nyugat felé értük el a kompot Nesvik-nél.
57
Az át kompozás egy külön dolog. Annyira természetes és magától értetődő itt, hogy annak már külön bája van. A komp beérkezik, szinte másodpercek alatt kihajtanak, máris mehetnek az újak és indul is, mintha egy megállóban szállnánk fel a buszra. Ez a komp úgy félóránként jár és 15 perc az útidő. A pénzt a kompon szedik (nekünk 135 korona a díj), és mire a jegyszedő végigér, át is értünk a túloldalra, ki sem kell szállni a kocsikból. A túloldalon úgy döntünk, hogy elkezdünk parkolót keresni az éjszakázáshoz. Az első kettő kedvünkre való lett volna, de a lakóautók ki voltak tiltva. A következő minden szempontból megfelelt: csodálatos kilátás a fjordokra, a viszonylag alacsony szárazföldek és a parkoló magas pozíciója miatt egymás mögött vagy 4-5 fjord is látható. Vacsoránkat a szabad ég alatt fogyasztottuk el és kicsit még ücsörögni is volt időnk.
A készülődés során megvizsgáltam a videó kamera töltőt és az invertert (kiderült, hogy a szatellit vevőnél csak a kábel nem érintkezett rendesen). Sajnos beigazolódott legrosszabb várakozásom: valószínűleg az inverter jelalakja (a sok harmonikus), vagy a túl magas kimenő feszültség a kamera töltőjét elküldte más vadászmezőkre. Ez azt jelenti, ha nem találunk megoldást, a videó kamerával kb. félórányi felvételt tudunk készíteni aztán kész. Preikestolen alatt, 2004. június 19, szombat, 23. nap Még előző este, alig hogy lefeküdtünk olyan eső jött, hogy úgy éreztük, mintha autómosóban lennénk. Ez alapjában egy érdekes és kellemes érzés: az ember fekszik az úgy, ahogy meleg ágyában, minden száraz körülötte és közben kint dézsából öntik… Reggelre a csodálatos panoráma eltűnt, sűrű köd szállt a fjordokra és három fányira is alig lehetett ellátni, mögöttünk a hegyek pipáltak. Azért 7 után kiimádkoztuk magunkat az ágyból és kilenc körül teljes reggelivel, mindennel útra keltünk. A készülődés során hol esett, hol nem, amikor elindultunk már csak esett, hol jobban, hol kevésbé. Mára határozott úti célunk volt, A Preikestolen alatti kempinget akartuk elérni, hogy azután meglátogassuk ezt a helyet. A mintegy 50 kilométeres út kellemes volt, Nyugodt szép tájakon haladtunk különösebb megjegyeznivaló nélkül.
58
Amikor előkészítettük ezt az utat, és ez akkor kezdődött, amikor talán három hét híján 11 éve előző norvégiai utunk után átléptük a norvég – finn határt, három olyan célpontot jelöltünk meg, melyet szeretnénk meglátogatni: végig autózni a tengerparti úton Tronheim és Bodo között, pár napot ismerkedni Osloval és feljutni a Preikestolen-ra. 11 éve az elsőre nem futotta az időnkből, a másodikat szándékosan halasztottuk el egy későbbi lehetőség (hivatalos út vagy valami más) reményében, a harmadik létezéséről akkor még nem is tudtunk. Az irodámban több mint tíz évig a Swissair naptárai díszítették a falat. Jó öt éve, amikor nevezetes tájak, természeti adottságok szolgáltak az egyes hónapok hátteréül, valamikor az év közepén egy érdekes felvétel szerepelt: egy kb. 25x25 méteres, csaknem vízszintes sziklaplató több száz méter magasan emelkedik egy kissé ködbe vesző fjord fölé. Azután úgy 4-5 éve elmaradtak a Swissair naptárak, és hogy ne árválkodjon üresen a helyük a számítógép monitorja felett, kiválasztottam hármat a számomra legkedvesebb képek közül és azokat váltogattam. Télen egy napfényben fürdő havas tájat az Andokból, tavasszal egy hóolvadás után felduzzadt Izland-i patak képét és nyárra – őszre a fjordok fölé nyúló sziklaplató képét. Csak pár hónappal a nyugdíjazásom előtt, amikor a norvég út előkészítése már komollyá vált, néztem meg mi is ez a hely, de fogalmam sem volt róla, hogy hol van. A részletes vizsgálódás kiderítette, hogy Stravanger környékén a Lyse fjord partján található és Preikestolen (Prédikálószék) a neve. Szinte ugyanakkor Zsóka előzetes tanulmányai is felhívták a figyelmet a helyre. Az Internetet is megfaggattam az ügyben és számos csodálatos képet találtam a helyről. Kiderült, hogy egy viszonylag komoly gyalogtúrával lehet csak feljutni, hogy Norvégia talán leghíresebb kirándulóhelye. Megszereztük az összes
59
információt a környékről, és amikor megérkeztünk Norvégiába nem is volt kétséges, hogy első utunk ide vezet. A kempingbe megérkezve továbbra is erősen esett, így azt az elképzelésünket, hogy letesszük a lakóautót és uzsgyi nekiszaladunk a hegynek, hamar fel kellett adnunk. A hölgy a recepciónál megvigasztalt, hogy ma délutánra a meteorológia valamennyi napsütést ígér, de holnapra egésznapos eső a prognózis. Mivel semmilyen jel sem utalt arra, hogy itt ma még nemhogy napsütés legyen, de akár csak az eső elálljon, kiegészítő tevékenységbe fogtunk. Zsóka elkészített egy kondér zöldbabgulyást, ami a következő napokban a catering gerincét fogja képezni, én pedig áttöltöttem az elmúlt két nap felvételeit és megírtam az elmaradt naplókat. Minden leírás és útikönyv egy gyakorlott, jó kondícióban lévő túrázók számára is megterhelő, a felső parkolótól oda 2 órás, vissza 2 órás gyaloglásról ír, melyet, ha a kempingből indítunk, még oda – vissza 1.51.5 órás „séta” egészíthet ki. Ezért a legkésőbbi indulási időpontot úgy négy óra körül lehetett tervezni, figyelembe véve, hogy itt mostanság jóval 10 óra után kezd komolyan sötétedni. Később, úgy három óra után elkezdett világosodni, és fél négyre a dolog reményteljes lett. Háromnegyedkor gyorsan döntöttünk: a hosszú túra már nem fér bele, de kismotorral a 4 kilométerre lévő parkolóig, és onnan gyalog még megtehető az út. Az elhatározást tett követte, fél óra alatt lekaptuk a motort, felkészítettük az útra, elővarázsoltuk a túrázáshoz szükséges cuccokat, mindent összepakoltunk és elindultunk. Fél ötkor már a parkolót elhagyva a hegyi ösvényen jártunk.
60
A Preikestolen Norvégia legkedveltebb fénykép témája és az egyik leglátogatottabb kiránduló helye. A leírások szerint évente nyolcvanezren látogatják meg, ami a rövid szezon és a bizonytalan időjárás miatt azt jelenti, hogy egy-egy nyári hétvégi napon biztos, hogy jóval ezer felett lehet a látogatók száma. Ma szombat van, de esős idő, azért mégis majdnem teli a parkoló. Az út végig jól jelzett, vagy öt helyen is tájékoztató tábla informálja az arra járót, hogy mennyit haladt előre. Az ösvény nagyrésze kiépített, ami azt jelenti, hogy focilabda méretű, vagy annál is nagyobb kövek vannak elhelyezve, a vízfolyások felett fa hidacskák, az ingoványos részeken kb. másfél méter széles fa ösvények könnyítik az előrejutást. Számos helyen a simára csiszolt sziklán lehet előrejutni. Bár az eső miatt minden vizes, sok helyen víz csörgedezett a sziklák között vagy a sima szikla felületen semmi sem volt csúszós, mert ezeknek a szikláknak a felülete érdes. Az út elég meredeken indított egy viszonylag sűrű erdőben és hamar jelentősen fölé kerültünk a parkolónak és a tőle nem messze, egy belső tó partján álló Preikestollhytta-nak. Ez utóbbi egy szálláshely és vendéglátó egység. Később egy ingoványos területet szeltünk át, majd ritkásabb erdőben kapaszkodtunk felfelé. Ezt követően jött az út
61
legmeredekebb és egyben talán legnehezebb szakasza, egy omladékos területen kellett felkapaszkodni. Itt természetesen az út már nem volt kiépítve, de mivel a sziklák elég nagyok, úgy általában söröshordó méretűek, egyáltalán nem veszélyes a mászás. A görgeteges részen túljutva egy fennsíkra értünk, amelyet egy helyen még két kisebb tó is színesített, melyet fürdőként jelölnek a térképek. Hát nem tudom, a hely gyönyörű, és ha süt a nap biztos, hogy jót lehet napozni, de nem hiszem, hogy az a víz valaha is tud olyan meleg lenni, hogy fürdésre csábítson.
Amíg kapaszkodtunk felfelé az idő csendben elromlott, alig hogy a „fürdőt” elhagytuk az eső is elkezdett esni és elég barátságtalan felhők jelentek meg, méghozzá alacsonyan. Többen visszafordultak, de mi emlékezve a prognózisra úgy ítéltük meg, hogy holnap sem lesz jobb és bízva túra tapasztalatunkban folytattuk az utat. Változatos terepen haladtunk, hol a szikla felületen, hol kisebb omladékokban, egyszer felfelé, egyszer lefelé. Néhány helyen a sziklafalon kellett haladnunk párkányokon. Ilyen helyeken nemcsak kapaszkodó lánc, hanem valamilyen egyszerűbb korlát is szolgálta a biztonságot. A növényzet szinte teljesen megszűnt. A változó erősségű eső erősen rontotta az élményt, de a már látható Lyse fjord, a távoli hegyek, a köztük megbúvó tavak és vízesések látványa mindenért kárpótolt. Egyszer csak az ösvény egy viszonylag keskeny sziklapárkányon vezetett, majd párszáz méter után megérkeztünk úti célunkhoz, a Preikestolen sziklaplatójára. Közben az eső is elállt, a Lyse fjord végén a nap is kisütött és
62
a felhőréteg is kissé vékonyabbnak tűnt. Így lehetőségünk nyílt viszonylag nyugodt körülmények között gyönyörködni a tájban. Készítettünk néhány felvételt (sőt egy videó snittet is rászántunk), melyek természetesen nem versenyezhetnek a profikkal, nekünk nem volt időnk kivárni a legalkalmasabb fényviszonyokat, megkeresni a legalkalmasabb pontokat, eszközeink tudása is elmarad a profikétól. Ha profi képekre lesz igényünk, majd letöltünk az Internetről, vagy beszkennelünk a prospektusok megszámlálhatatlan felvételeiből néhányat.
A rossz idővel szerencsénk is volt. Az eddig látott felvételeken legalább 6-8 turista látható, de nem egy esetben szinte fürtökben lógnak az emberek (mint mi gyerekkorunkban a 63-as villamoson iskolába menet) a 25x25 méteres területen. Nekünk megadatott, hogy néhány percre egyedül voltunk a Preikestollen-en. Amikor felérkeztünk voltak néhányan és mielőtt visszaindultunk jöttek páran, de közben csak miénk volt… Visszafelé eleinte szemerkélő esőben haladtunk, majd elállt, sőt az ég ki is tisztult. Lehet, hogy azon kevesek, akik még nálunk is később vágtak neki, szerencsésebbek voltak. Nyolc órára értünk a parkolóba. Nekünk az út a fényképezések miatti megállásokkal és az eső okozta akadályoztatásokkal együtt odafelé és
63
visszafelé is csak másfél-másfél órát vett igénybe. Fél órát töltöttünk el a sziklaplatón. Meg voltunk elégedve teljesítményünkkel, úgy látszik a Budai hegyekben tett hétvégi „sétáink” jól felkészítettek az ilyen túrákra. Összességében véleményünk szerint nem túlzottan nehéz és mindenképpen biztonságosnak mondható ez a túra, bár ha leszáll a köd a szikla fennsíkra, lehetnek bonyodalmak. Negyed kilencre értünk vissza a kempingbe kívülről – belülről csurom vizesen. Itt gyorsan lezuhanyoztunk és végrehajtottuk a kb. hetente esedékes mázsálást. Örömünkre mindketten fogytunk, - ez a Preikestollen kirándulás után talán nem is csoda, - én az alig több mint 97 kilóval évtizedes minimumot könyvelhettem el. Kis motorunk is jól vizsgázott: a viszonylag meredek emelkedőket is 30 km/órával vette hátán mindkettőnkkel. Ez megnyugtatott minket, mert már kezdtünk elbizonytalanodni a tekintetben, hogy helyes volt-e elhozni. Nagyon sok német, holland és valamivel kevesebb egyéb náció járja Norvégia utjait lakóautóval, de eddig egyiknél sem láttunk kismotort… Preikestolen alatt, 2004. június 20, vasárnap, 24. nap Ez olyan esőnap félére sikeredett. Az idő nem hazudtolta meg a meteorológusokat (vagy itt jobban értenek a szakmához) és kisebb megszakításokkal és változó intenzitással egész nap esett. Így későn keltünk, amit a megelőző hideg éjszaka is indokolt. A minimum értéket 6.2 fokban jelezte hőmérőnk és a lakóautóban is kerek tíz fokig hűlt le a levegő. Ez megfelel a tapasztalatnak, általában 3.5 – 4 fokkal van csak melegebb bent. Bár fűthetnénk akár villannyal, akár gázzal, de nem élünk a lehetőséggel. Jó meleg és nagy paplanjaink, és ha kell rásegítésként még fejenként két takaró eddig mindig elégnek bizonyult. Napközben a napló készítésével (a tegnapi nap elég eseménydús volt) és a képek rendezgetésével bíbelődtem (elkészítettem a panoráma képet a Rodal feletti fennsíkról), Zsóka olvasgatott.
64
Megint úgy négy óra körül állt el az eső, ekkor felpakoltuk a motort, kicsit jobban megnéztük mit tehetünk a sérült motortartóval, majd a kézi raktárba mozgattuk a következő 8-10 napra szükséges főzési alapanyagokat, kicsit összébb pakoltuk a cuccot. Hatkor az eső még mindig nem esett, ezért úgy döntöttünk, hogy teszünk egy másfél – kétórás sétát a környéken. A Preikestolenhytta felé vezető utat néztük ki, mondván hogy tegnap azt úgy is elpasszoltuk. Kiderült, hogy jól tettük. Bár a kempingben részletes (és magyar nyelvű) leírást adtak az útról a terepen a helyzet mégsem bizonyult mindig egyértelműnek. Egy vizes szurdokban kellett felfelé mennünk és megállapítottuk, hogy ez a része a Preikestolen-hez vezető útnak sokkal nehezebb, mint amit tegnap jártunk be. Végül a mocsaras terepen cipőink beáztak és háromnegyed óra után visszafordultunk. Ezt indokolta az is hogy az eső el kezdett szemerkélni azon a kellemetlen módon, amikor az ember nem tudja mi a jobb, hagyni, hogy kissé megázzon, vagy felvenni az esődzsekit és az izzadságtól legalább annyira vizesnek lenni. Az úton, bár szép helyeken jártunk, szinte semmi említésre érdemeset nem láttunk. Egy kisebb vízesést fényképeztünk le, mely nem különb az eddig látott néhány tucatnál és biztosak vagyunk benne, hogy talán több száz ilyet fogunk látni a következő hetekben. Másfél óra kirándulás után visszatértünk a kempingbe, ahol hosszabb útra készülvén, hajmosás és egyebek vártak ránk. A jól sikerült Preikestolen-i kirándulás örömére úgy döntöttünk, hogy a skóciai utunk óta, azaz hat éve féltve őrizgetett, és különleges alkalomra tartogatott 12 éves, tölgyfa hordóban érlelt, az International Wine and Spirite Competition által két egymás utáni évben is (1994-ben és 1995-ben) a 15 évnél fiatalabb 65
kategóriában a Best Single Malt of the Year címmel kitüntetett Glen Ord whisky-nket csapra verjük, és a következő napokban, hetekben elszopogatjuk. Meg kell mondani az itóka rászolgál a címekre. Tungenes világítótorony, 2004. június 21, hétfő, 25. nap Megpróbáltunk korán kelni, mérsékelt sikerrel. Mai úti célunk Stavanger. A 13as úton először Oanes-be, a komphoz mentünk. Induláskor ismét megdöbbentően lógott a lakóautó vége, így gyorsan hoztunk két döntést, egy stratégiait, hogy amint hazaérünk, nekilátunk légrugót keresni a Fordhoz, hogy jövőre már ne legyen ilyen gondunk és egy taktikait, hogy amint lehet, átcsoportosítunk a garázsban lévő súlyból (döntően kaja). A kompnál szerencsénk volt, mert éppen a beszállás végére értünk oda, így a tízperces út olybá tűnt, mintha egy sorompót kaptunk volna valahol a Nagy Magyar Alföldön (csak itt legomboltak 164 koronát rólunk, ami testvérek között is 5 ezer forint). A 13-as norvég nemzeti főúton haladtunk tovább Stavanger felé. Ezen a szakaszon általában kb. 3 méter széles útpálya áll a két irány rendelkezésére. Egy helyen a helyzetet valamilyen munkavégzés is bonyolította, így a munkagépnek, a kiszolgáló teherautónak és a feltorlódott kocsisornak is kellet helyet találni. Hát nem volt egyszerű. Egy helyen úgy kellett átgyűrni a lakóautót, hogy talán 1-1 centiméter volt a jobbról, balról. Stavangerbe beérve némi bóklászás után találtunk olyan parkolóhelyet, ahol sem fizetés, sem időkorlát nem volt és a belvárostól sem esett túlzottan messze. Első dolgunk volt, hogy a videó kameratöltő ügyében eljárjunk. Nagyon segítőkész volt mindenki, néztek telefonkönyvet, Internetet, felhívtak maszek szerelőt, küldtek jobbra, küldtek balra, elejtett mondataik mindig adtak valami új ötletet. Jártunk fotó üzletben, telefon és rádió-TV boltban, de nem akaródzott kikerekedni a dolog. Közben Tamástól kapott hívásból megtudtuk, hogy oslói útja előtt otthon is kevés az esély megoldást találni, és ha sikerül is, az elég drága lesz. Amíg szaladgáltunk fűtől fáig egy sportboltban leértékelt esőjacky-t láttunk, melyhez nadrág is volt. Gyorsan megdupláztuk ilyen irányú készletünket, mert az elmúlt napok tapasztalatai azt mutatták, hogy jó, ha van két váltás, egyik szárad, amíg a másik ázik rajtunk. A sok ide-oda küldözgetés végén eljutottunk egy nagy elektromos áruházba, mint nálunk a Keravill, vagy a Media Markt. Itt volt minden a hajsütő vastól a televízióig. Ekkorra már valamilyen univerzális töltő beszerzésében gondolkodtunk. A sorok között rohangálva, mint egy mérgezett egér, Zsóka volt olyan szemfüles hogy felfedezett, valamit, amire JVC volt írva. Mint kiderült, az volt, amit kerestünk: egy univerzális töltő, mindenféle JVC akkumulátorokhoz és szerencsére a mienkhez is, sőt mi több hálózati és gépkocsi üzemre. Nekem ugyan idegenkedek a túlzottan univerzális cuccoktól, de az adott helyzetben ennél jobb megoldásra nem volt remény.
66
Nem szívesen adtam volna az eredeti töltőt valamilyen fusernak, hogy bütykölje meg, mint kiderült az egyetlen szakszerviz Oslóban van, napok, vagy hetek kellenek, amíg megcsinálják (már ha van alkatrész). Végül megvettük a kütyüt, elég drága volt, de még mindig csak fele annak, amiért Tamásnak egy eredeti példányt ajánlottak, azzal, hogy nem is biztos, hogy időre tudják szállítani. Itt morfondírozhattunk el azon, hogy nem egész 25 %kal többért Dániában láttunk egy nagyon komolynak tűnő, speckója szerint szinuszos feszültséget szolgáltató invertert, 500 Watt terhelhetőséggel, mely megoldotta volna a TV és a számítógép üzemeltetését is olyan helyeken, ahol nincs villanyunk. De akkor drágállottuk…
67
A fő gond lekezelése után elkezdtünk turistáskodni, az eső meg egyelőre csak cseperegni. Mi azért bátran jártuk az utcákat és kikötőket, tesztelve az új jacky-t. Jártunkban-keltünkben ismét Zsóka volt szemfüles és figyelt fel a kikötőben egy rákocskákat és halat árusító halászhajóra. Mivel ez is magas prioritású célunk volt, gyorsan vettünk egy „bögre” rákocskát és két halat, hogy ez utóbbiak szegedi halászlé kockából készítendő, és így kicsit avangard, halászléként végezzék. Mivel már elég sok cuccunk volt visszamentünk a lakóautóhoz, letettük a feleslegeseket és újra nekiszaladtunk a belvárosnak, de most már tényleg csak nézelődni. Az eső közben nagyon-nagyon el kezdett esni, így eleinte hősiesen tettük a dolgunkat, de végül deréktól lefelé bőrig ázva tértünk meg a bázisra. Az új 68
jacky-k jól vizsgáztak igazolván, hogy a norvégok azért tudják, hogy mi az hogy eső. Stavanger egyébként nem egy nagy szám. (Norvégia nem a városairól híres.) Van egy modern olajipari múzeuma, erre mi nem voltunk vevők. A dóm szép, de semmi különös, egy nagy szürke kőből épült templom. (Itt minden vagy ebből a szürke kőből, vagy fából épül.) Szép faházakat láttunk, régieket és újabbakat, a bevásárló utcában minden megtalálható (még a JVC töltő is), a kikötő meg olyan, mint a többi. Miután kirángattuk magunkat a vizes göncökből, úgy határoztunk, hogy a nyugati parton észak felé folytatjuk túránkat. Ehhez egy kb. egyórás kompozással át kell menni Skudeneshaven-ba. Mivel a komphoz már késő volt, na meg kicsit elkevertük az utat, végül a Tungenes-i világítótorony melletti kis halászkikötő parkolójában kötöttünk ki, ahol egy német lakóautó már régebben tábort vert és utánunk is jött még egy német. Mivel időközben a nap is kisütött és nagyon kellemes lett az idő, elkészítettük a halászlénket, megpucoltuk a rákocskák felét, a reggeli döntés értelmében mintegy 120-150 kilónyi kaját bezsúfoltunk az étkező asztal alá, sőt még egy közepes sétára is jutott időnk a kikötőben, a világító toronyhoz és a tengerparton.
Egy nagyon kedves és szép helyen töltöttük az éjszakát. Visness, 2004. június 22, kedd, 26. nap Első tapasztalatunk az új elrendezéssel nagyon kedvező volt, nem csak a kocsi végének lógása csökkent, hanem vezetéskor is stabilabbnak tűnt. Így további súly átcsoportosításról döntöttünk. Az új rend nem túl szép, de vitathatatlanul hasznos és alig zavar a napi élet során.
69
Mivel nem tudtuk a komp menetrendet nem nagyon siettük el a felkelést és indulást. Ez mint utóbb kiderült jó döntés volt, mert napjában csak négy járat van ezen a vonalon. Az elsőt, reggel fél nyolckor, akkor se lett volna esélyünk elérni, ha a komp parkolójában alszunk. A második negyed egykor ment, ezt simán elértük. Mintegy egy órát vártunk a kompra. Az idő gyorsan eltelt, a kellemes, napsütéses időben megnéztük a kis kikötőt, készítettünk néhány felvételt (az időközben újból csatasorba állított video kamerával is), megcsodáltuk a nagyon kulturált váró helységet. Az egy óra tízperces kompozást nagyon élveztük. Az apró szigetekkel és zátonyokkal tarkított tenger, a távolban látható szárazföldek változatos látképet adtak. Napfényes, viszonylag meleg és szélmentes utunk volt. Mi végig a fedélzeten voltunk, a helybéliek pedig letámadták a kantint. Ahogy azt már korábban tapasztaltuk, a komp díjak és az áthidalt távolság, vagy útidő között semmilyen korreláció sem fedezhető fel. A közel hatszor akkora útért nem egész 15%-kal fizettünk többet, mint tegnap. Igaz hogy az idők során lakóautónk eleinte 8, majd 7, ezen az úton pedig már csak 6 méter hosszúnak könyveltetett el. Az út nagyon családiasan telt.
Először kikötöttünk Kvistoy szigetén. Itt pár tucat lakóházon és egy rövidhullámú rádióadó állomáson kívül csak a kikötőben láttunk némi életet. Mégis napi, ha jól emlékszem 8 oda-vissza kompjárat közlekedik. Skundeneshaven egy viszonylag mély öböl mélyén egy nagyon kedves kis település. Nem volt sok időnk megcsodálni a fedélzetről, mert menni kellett a kocsihoz. Hála az előző esti átpakolásnak nem volt gond a kompról történő lehajtásnál.
70
Az első információs táblánál megállunk és útitervet dolgoztunk ki. Célként a tengerparton lévő Visness települést jelöltük ki. Itt nem csak kirándulási lehetőség ígérkezett a tengerparti sziklákon, hanem remény volt szép alvó hely találására is. Már korábban eldöntöttük, hogy a sziget nyugati partján vezető úton haladunk majd északra, mert ez szebbnek ígérkezett. Nagyon lankás nyugodt tájon vezetett az itt megszokottnál szélesebb út, a forgalom közepes volt, így átadtam a volánt Zsókának. Nagyon szépen haladtunk, míg hiányos útjelzés miatt Kopervik-ben el nem tévedtünk. Eleinte a sokkal keskenyebb keleti parti úton indultunk vissza Skundeneshaven felé, majd egy elég bonyodalmas, de sikeresen vett visszafordulás után bekeveredtünk a belvárosba, ahol az utcák nagyon keskenyeknek és kanyargósnak bizonyultak. Zsóka minden gond nélkül vette ezeket az akadályokat és sikeresen landoltunk Visnes-ben a bányászati múzeum parkolójában. Ezek a múzeumok egy külön szám itt Norvégiában. Nagyon sok van belőlük, a 200-nál kevesebb lakosú Visness-ben csak három, de volt egy halászati kiállítás és egy motor gyűjtemény előző esti táborhelyünknél, a kis halászkikötőben is. Ezeket meggyőződésünk szerint a helyiek önmaguknak csinálják. Talán hobbi, talán lokálpatriotizmus, talán a régi értékek megőrzésének vágya hajtja őket, de biztos kapnak támogatást is. Ezekre a múzeumokra hivatalos útjelző táblák hívják fel a figyelmet. A belépti díjak elég magasak, amit eddig néztünk 30-75 korona egy felnőttnek, és tapasztalat szerint minden csak norvégul van kiírva. A múzeumot természetesen nem néztük meg, de megcsodáltuk a környezetet, a csodálatos kis kávézót, a gyönyörű piknikező területet, a kiállítás témájához igazodó felszereltségű játszóteret, a kis ajándékboltot. Meglepően sokan látogatták meg a környéket, ami azért is lehetett, mert egy nagy társaság éppen itt tartott grillparti-t. Lehet, hogy az előzőnapról a rossz idő miatt elhalasztott Szent Iván éji ünnepet tartották. Mi először a közvetlen környéket jártuk be, kicsit a táborhely keresés jegyében is, majd a környéken jelzett turista utak egyikének szaladtunk neki. A jelzett utat itt nem úgy kell érteni, mint nálunk, hogy piros, vagy zöld kereszt. Itt nincsenek jelzések, az ember csak a kitaposott utat követheti megérzése szerint, és időnként útjelző táblák vannak, melyek térkép híján, különösen a nyelvet nem beszélőnek semmit sem mondanak. A távolság
71
megjelölésének még nyomát sem láttuk sem kilométerben, sem útidőben. Végül is a tervezettnél sokkal rövidebb utat tettünk meg és a településen lerótt újabb körökkel töltöttük az időt. Itt is tapasztaltuk azt, amit már Dániában is láttunk. A kis településeken nincsenek utca nevek, csak házszámok. Az útjelző táblák csak azt mutatják, hogy melyik számok vannak az adott irányban.
Végül úgy fél hat táján elautóztunk a kiszemelt táborhelyre, a helyi halászkikötőbe. Itt sokkal rendezetlenebb körülmények között, de nagyon szép kilátás mellett megint két lépésre a víztől álltunk meg. Az öböl túloldalán a regionális reptér kapott helyet egy tengerbe nyúló földnyelven. A mérete kicsit elgondolkodtatott, úgy Ferihegy1-re emlékeztetett. Számos kis gép és néhány közepes érkezett és indult abban a mintegy 12 órában, amíg ott voltunk. Elvégeztük a mai napra elrendelt átpakolást, - megint vagy 40-50 kiló jött előbbre,- eltakarítottuk összes maradék kajánkat, és egy nem túl hajszás, de nagyon kellemes nap után tértünk nyugovóra. Kinsarvik, 2004. június 23, szerda, 27. nap Verőfényes napsütésre és kék égre ébredtünk. Legnagyobb meglepetésünkre 20 fok feletti hőmérsékletet mutatott külső hőmérőnk. Igaz, hogy a nap rásütött és a tényleges 5-6 fokkal kevesebb lehetett, de még így is messze meghaladta a szokásosat. Nem meglepő ezután, hogy már 7 óra magasságában felkeltünk, szabad ég alatt megreggeliztünk, elpusztítottuk rákocskáink másik felét, és már 9-kor el is indultunk volna, ha nem keressük vagy negyed óráig a rádió előlapját. Úti célunk a fjordok vidéke, ezen belül is az Eidfjord környéke, ahol 11 éve pár nagyon szép napot töltöttünk. Hagesundnál átkeltünk egy nagyon impozáns hídon és az E134-es út felé autóztunk, amikor megláttunk egy lakókocsilakóautó centrumot. Régi beidegződésünk működött, pár száz méter visszafordulást is vállalva betértünk. Ilyenkor ötleteket gyűjtünk és élvezkedtünk. Bár megfogadtuk, hogy az elkövetkező tíz évben lakóautót nem nézünk meg, prospektust nem gyűjtünk be, azért nem tudtuk megállni, hogy egy-kettőbe ne nézzünk be, pusztán az összehasonlítás érdekében és, hogy megerősítve érezzük magunkat, hogy milyen jól választottunk. 72
A bolt árú választéka lenyűgöző volt, áraik letaglózóak. 40-50 %–kal magasabbak, mint a német áraknál 10 %-kal magasabb dánok. Szerettem volna a kerekek alá még egy pár rámpát venni, de lemondtam róla. Viszont érdeklődtem a hozzánk hasonlóan bóklászó német kollegáktól hallott problémáról, a gázpalackok töltésének kérdéséről. Megerősítették, hogy a mi lakóautónkban lévő un. német rendszerű palackokat csak néhány nagyvárosban töltenek és ott is nézik a nyomáspróba időpontját. A helyben használatos hobbi célú palackok viszont nem valószínű, hogy beférnek a tartókba, más nyomáscsökkentő szerelvény kell hozzájuk és a csövezést is módosítani kell. Sajnos halvány fogalmam sincs arról mennyi gázt használtunk el és a velünk hozott több mint 20 kiló elég lesz-e a következő hetekre? Fűtésre nem használjuk, viszont a kempingen kívül töltött éjszakákon megy a hűtő (ha nem tölti a motor a akkumulátort, a hűtő automatikusan lekapcsolódik az aksiról) és főzésre is többször használjuk a gázt. Erről megy a grill is. Ha esetenként begyújtjuk a meleg vizes kazánt (eddig még nem kellett) az is valószínűleg sokat fogyaszt és nincs még tapasztalatunk arról, hogy ez a lakóautó általában mennyit kér. A hosszas tanakodás eredményeként egy stratégiát dolgoztunk ki, mely más országokban is használható lehet. Vettünk egy csatlakozó elemet (potom hét és félezer forintért), mely egy Európa szerte használatos rendszerről a német rendszerre ad átmenetet és valami olyasmit fogunk csinálni, mint a mobillal: elindulunk egy teli palackkal és amint lehet, veszünk helyben egy ilyen univerzális csatlakozójú palackot és azt használjuk és cserélgetjük, míg az otthonról vittet csak az átmeneti időkben fogyasztjuk. Az ország elhagyásakor pedig visszaadjuk a helyi palackot. Kérdés már csak az milyen a rendszer Spanyolországban és Portugáliában?
Az E134-es úton csodálatos helyeken autóztunk, hol fjordok partján, hol tavak mellett, vagy a kettőt összekötő patakok völgyeiben. Az Akra fjord partján számos alagúton vezet keresztül az út. A leghosszabb közel 8 kilométer hosszú volt és volt egy olyan kb. 20 kilométeres szakasz, ahol több mint 12 kilométert alagútban tettünk meg. 73
A szakasz legjelentősebb pontja a Langfoss vízesés, mely több mint 600 méter magasról zubog a fjordba. Meg is álltunk és készítettünk néhány fénykép és videó felvételt és bebóklásztuk a vízesés környékét. Pár kilométerre a vízeséstől újabb alagutak társaságában kellemetlen meglepetésként ért egy útdíj szedő hely, ahol legomboltak rólunk 40 koronát, hogy azután újabb pár kilométer múlva a Rullestad tó mellett egy útépítés miatt több mint 2 órára leállítsanak. Valahol, vagy 50 kilométerrel korábban láttunk egy táblát, mely természetesen norvégul jelzett valamit, de azt akkor nem vettük komolyan. Megbosszulta magát a lakókocsi boltban eltöltött több mint egy óra, és ha kicsit kevesebbet gyönyörűzzük a vízesést, talán átcsúszhattunk volna, hiszen negyediknek álltunk a sorban. Negyedórán múlhatott… Az építkezés tárgya egy kétszáz méteres szakaszon két kanyart kiegyenesíteni (ilyen több száz van csak ezen az úton). Ehhez szikla 74
nyúlványokat kell lerobbantani és a robbantási törmelék letakarítása tartott ilyen sokáig. Az idő kellemesen telt, nézegettük a munkát (persze csak távolról) sétáltunk a környéken. Zsóka elkezdte előkészíteni a vacsora főzéséhez az anyagokat. Közvetlenül az út mellett egy kisebb vízeséssel indul az egyébként közel száz méterrel a tenger szintje feletti tóból a túlfolyó víz a fjord felé. 20 fok feletti meleg volt, egyetlen kellemetlenség az volt, hogy az előttünk álló homokot szállító pótkocsis teherautó rakományát az enyhe szellő felénk sodorta, így nem tudtuk a lakóautó ablakait kinyitni. Kellemes pick-nick hangulat uralkodott az országúton, látszatra senki sem volt ideges.
Az útzár feloldása után megint csak változatos tájon autózva tértünk le a 13as útra és haladtunk északi irányban Odda és a Sor fjord felé. Ezen az úton már jártunk 11 éve, de most is megálltunk a több mint száz méter magas Latefossen vízesésnél. A szűk patakmederbe egy viszonylag bő vízhozamú vízesés csatlakozik. Hamar elértük a Sorfjord elő-tavát és az elő-tó és a fjord között Oddát. Ez a település egy jellegzetes ipari város, a rondábbak közül, és nagyon disszonánsan hatott saját környezetében és az elmúlt napokban meglátogatott norvég tájak után.
75
Szerencsére gyorsan átjutottunk rajta és mintegy egy órányi autózással a Sor fjord partján, mely már a megszokott szépségeket mutatta, jutottunk el mai úti célunkig, Kinsarvikig. Ezt a területet Norvégia gyümölcsöskertjének is hívják. Rászolgál a nevére, mert minden megművelhető négyzetcentin gyümölcsfákat láttunk. Hogy aztán mi, mikorra és hogyan érik be, az már külön kérdés. Kinsarvik a Sor fjordra és folytatására, az Eid fjordra merőleges Utne fjord meghosszabbítása, egy mintegy 2 kilométeres öböl, vagy fjordocska végében van.
Találtunk egy olcsó, de a mi igényeinknek mindenben megfelelő kempinget (az 5 csillagos menő kerítésszomszédjaként) és itt volt egy szabad hely közvetlenül a fjord partján. Ha dagály van jó ha tíz méterre van a víz és a kilátás valami csodálatos. Mivel egész nap kellemes meleg volt és még volt idő (itt tiszta időben éjfélig világos van és utána is csak félhomály) besötétedésig neki kezdtem a motortartó megreparálásának. Egyben kicsit átalakítottam, a rendszámot és lámpákat tartó szerkezetet kikalapálás után kb. 6 centivel magasabbra szereltem. Ez jobb lesz tolatásnál és fekvő rendőrök és egyéb alattomos útviszonyok esetén (pl. kompokra történő ráhajtások és lehajtások) esetén.
76
Nagyon kellemes meleg, 17-18 fok volt egész este, ez volt az első alkalom, hogy önsanyargatás nélkül kint lehetett ücsörögni. Zuhanyozás után, éjfél körül egy szál pendelyben szabad ég alatt természetes világításnál gyalultam le éppen 4 hetes szakállamat.
Kinsarvik, 2004. június 24, csütörtök, 28. nap Ezt a napot kirándulásra terveztük. Reggel kicsit nehezen akaródzott felkelni valószínűleg a hosszú előzőnap miatt. Egész éjjel 16 fok körül volt a külső hőmérséklet és ez itt kánikulának számít, jó 6-8 fokkal magasabb, mint a megszokott. Reggelre a zárt fjord völgyben is megerősödött a szél és beborult, így nem lehetett eldönteni, hogy fog-e esni vagy nem.
Végül délfelé összecihelődtünk és elindultunk. Addigra az eső is eldöntötte, hogy esni fog. Kezdetben csak finom szitálás volt, ami nem is zavarja igazán az embert. Ami biztos alapon egy fél órácskát még a település bejárásával töltöttünk, hátha addig az időjárás is eldönti, mi legyen.
77
A település nem nagy, egy kompkikötő, egy Spar vegyes bolt, szálláda, bankfiók, ajándékbolt a két kemping és egy Aqua park(???) a parton, valamint pártucat ház a hegyoldalban, melyek közül nem tudni mennyit laknak állandóan és mennyi üdülőház. Mivel az időjárás nem jutott dűlőre önmagával nekünk kellett döntenünk és egy óra körül neki indultunk tervezett kirándulásunknak. A Kinsarvik-i öböl folytatásaként egy bővizű patak völgye halad délkelet felé. Ebben a völgyben négy szép vízesés is van. Ahogy jelezték egésznapos túráról van szó, de mivel visszafelé ugyanitt kell jönni, bármikor viszszafordulhatunk. Az út első 2.5 kilométere aszfalt úton vezet. Mint később kiderült nagyobbik részét erdei utakon is meg lehet tenni, de erre semmilyen jelzés nem utal. A parkolóból egy jó állapotban lévő sódereshez hasonló utat kell követni további 2 kilométeren, mely már jelentősen emelkedik és nagyobbik része a Nemzeti park területére esik. Ez nyilvános út, de mivel csak kb.2.5 méter széles és semmilyen kitérési lehetőség nincs, több helyen is tanácsolják, hogy ne használják. Minden esetre a végén lévő kis 78
erőmű parkolójában egy holland lakóautó állt, és később még két személykocsit láttunk. Az alsó parkolót elhagyva elmentünk egy helikopteres turizmust szolgáló bázis mellett. Ez itt nagyon népszerű, és nyilván jól menő üzlet lehet. Már Preikestolen-nél is ajánlották, és az itt osztogatott térképeken is több bázist jeleznek. Láttunk is helikoptert a levegőben. Nyilván azoknak, akiknek a bankszámlája vastagabb, mint a cipőtalpa ez a forma megadja a lehetőséget, hogy lássanak valamit.
Az erőmű, melyet 1917-ben építettek, az első vízesés energiáját használja fel. Itt is örömmel állapítottuk meg azt, amit már korábban is láttunk Norvégiában, hogy az energetikusok nem mohóak, talán 10-15 %-át hasznosítják a vízhozamnak, így a természet képét alig befolyásolják a vízierőművek. Könnyű nekik, hiszen itt ezrével állnak rendelkezésre a nem egyszer száz métert is meghaladó természetes duzzasztások. Az első vízesést még egy a felvezető út második szakaszához hasonló, de már autók elöl lezárt, úton lehet leküzdeni. A felső zsilipháztól visszanézve a völgybe csodálatos látvány tárul a szemlélődő elé. fent a talán félméteres kis duzzasztógát csak azt a célt szolgálja, hogy vezérelni lehessen a természetes
79
úton és az erőművön keresztül haladó vízmennyiség arányát. Innen már látszik a második, az előzőnél magasabb vízesés. Ezt már igencsak kemény hegyi terepen kellett leküzdeni, de a fák közül elő-elővillanó látkép minden megpróbáltatásért kárpótolt. Felérve a vízesés felső szintjéig, viszonylag lankásabb terepen, nem egyszer a nyers szikla felületen haladtunk felfelé. Így értünk ki egy hegyi tisztásra, ahol két kisebb házat is találtunk és elénk tárult a harmadik és negyedik vízesés is. Ezek jóval alacsonyabbnak tűntek az első kettőnél.
Időközben az eső is eldöntötte, hogy inkább esik, ha nem is agresszíven, de átlépte az eső-jacky felvételéhez rendelt kritikus pontot. Az idő is haladt szépen, már több mint két és fél órája voltunk úton, bár még távol volt a legkésőbbi visszafordulás időpontja. Mivel azt sem tudtuk, hogy az esőtől nedves sziklákon hogyan tudunk haladni lefelé, úgy döntöttünk, hogy visszafordulunk. Amikor megközelítettük a zsilipházat, láttuk, hogy az erdei út folytatódik felfelé. Mivel a völgy annyira zárt, hogy abból nem volt
80
valószínű, hogy oldalt kitérhet, folyamatosan figyeltük, nem jelenik-e meg mellettünk újra. Bár az utat nem láttuk, közel a felső hegyi tisztáshoz egy munkagépet láttunk. Lefelé jövet megnéztük és egy erdei út végén lévő fordulóban állt. Úgy számítottunk, ez a pont lehet az erdészeti út vége és ahol ez a traktor feljött, ott, mi is le tudunk menni. Lehet, hogy pár kilométerrel hosszabb, de mindenképpen biztonságosabb és kevésbé megerőltető lesz ezt követni. Jól döntöttünk és egy még így is meredeknek mondható, de nagyon kényelmes sétaúton jöttünk le. Az út mellől újabb szemszögből csodálhattuk meg a második vízesést és az alatta lévő völgyet.
81
A lakóautóhoz vissza-érve az eső még midig esett, vagy inkább kicsit erősen csepergett. Kitoltuk a napfénytetőt, most esernyőnek, és mivel hideg az nem volt, megszavaztunk egy grillparti-t.
Kinsarvik, 2004. június 25, péntek, 29. nap Hát ez is esőnapra sikeredett. Már tegnap este a grillezés alatt el kezdett esni és kisebb nagyobb megszakításokkal egész éjjel változó erősséggel esett. Így reggel teljesen borult ég, de nem túl hideg fogadott, és ami a legrosszabb a felhők igencsak alacsonyan voltak. Ezért, na meg a tegnapi 20 kilométer miatt, későn keltünk. Bár volt egy reggeli riadónk, mert az éjjel az állatok elvitték a szeméttartónkat és tartalmát vagy húszméteres körzetben szórták
82
szét. Mielőtt a kemping felébredt annak rendje és módja szerint mindent összeszedtünk. Ugyebár a kukázás ideje a hajnali órák. Várakozó álláspontra helyezkedtünk, de sehogy sem akaródzott az időnek kikerekedni. Néha mintha felrémlett volna valami remény, de utána semmi. Eredetileg a mintegy 10 kilométerre lévő Lofthusba terveztünk átmotorozni. A motort még nem tettem vissza a lakóautóra a tegnapelőtti szerelés után, nem is tudom tegnap miért nem azzal mentünk fel legalább az első parkolóig. Lofthusból van néhány ígéretes kiránduló útvonal, de nem is annyira az eső, mint az alacsony felhőzet miatt nem szántuk rá magunkat az indulásra. Mivel ma képanyag nem készült álljon itt két, még a napfényes tegnapelőtt készült kép Lofthus-ból. Csak azt sajnálom, hogy a megérkezésünk utáni sürgölődésben elfelejtettem a kempingből készíteni néhány képet, így lehet, hogy nem lesz erről a csodálatos helyről napfényes képünk. Egyetlen reményem a javuló időjáráson túl, hogy ha jól emlékszem videót azt csináltam, és akkor onnan később átvehetek ide valamit.
Fél három körül végleg feladtuk, kihasználva a rövid szünetet az esőben a holnapi tovább indulásra tekintettel feltettük a motort, ami egy kb. fél órás elfoglaltság. Én a napló komplettírozásával foglalatoskodtam. Ez nem is kis feladat. Egy-egy nap megírása mintegy egy – másfél órát vesz igénybe, a képanyag beszerkesztése további félóra. Amikor nincs villanyunk, nem tudok ezzel foglalkozni, mert a notebook telepe épp csak annyira elég, hogy egy hálózati feszültség kimaradás esetén minden elmenthető legyen. 83
Mint általában most is négy óra körül elállt az eső és mi egy kisebb sétára vállalkoztunk a településen. Szerettük volna megnézni a történetét az 1200-as évekig visszavezető templomot, de sajnos be volt zárva. Így csak külső felvétel készülhetett. A benzinkútnál tanulmányoztuk a gáz beszerzési lehetőségeket, de nem lettünk sokkal okosabbak. Feltöltöttük készpénz állományunkat, megnéztük a szomszédos kempinget (kb.50 %-kal drágább és
nekünk sokkal szebb helyünk van) és eddigre újból el kezdett cseperegni. Ezért visszatértünk a kempingbe. Zsóka megfőzte a székelykáposztát és
84
megsütötte a kenyeret a következő napokra, én pedig az Interneten utána néztem pénzügyeinknek. A tisztuló időben még sikerült egy felvételt készíteni az esti panorámáról. Korán tértünk nyugovóra. Felső Eidfjord, 2004. június 26, szombat, 30. nap Kellemes meleg éjszaka (minimum hőmérséklet 12.5 fok) után kilenc óra körül ébredtünk. Kezdünk nagyon alkalmazkodni az itteni szokásokhoz, mivel sokáig van világos, soká maradunk fenn és utána későn kelünk. Ha nem is napsütéses, de egyre tisztuló időre ébredtünk és el tudtam készíteni a lakóautótól látható panoráma képét.
Már 11 felé járt, amikor elindultunk. Mára rövid utat terveztünk: az Eid fjord partján végig autózva a Voringfossen vízeséshez minél közelebb kerülni, hogy kirándulhassunk egy jót. Mivel a vízesés felső pontja az ezer méteres hegyek zónájában van és ott, bár van kemping, féltünk, hogy hideg lesz, úgy döntöttünk, hogy a völgy alján keresünk helyet. Ez végül csak kb. negyven kilométeres utat jelentett. Az út során nosztalgiából megkerestük azt a kempinget, ahol 11 éve néhány nagyon szép napot töltöttünk. Mint később bevallottuk egymásnak, mid kettőnkben korábban felmerült, hogy az előző napokat itt kellet volna tölteni. Megállapítottuk, hogy jól döntöttünk. A kemping, bár meg van, egyetlen vendég sem volt (csak a kunyhók voltak elfoglalva) és azon a fjordra néző helyen, ahol akkor állt kis lakókocsink, ma hasig érő fű van. Azért készítettünk egy felvételt arról a panorámáról, amit akkor láttunk a lakókocsiból és tovább hajtottunk Eidfjord település felé. Mielőtt odaértünk egy közeli parkolóból készítettünk néhány fénykép és videó felvételt a fjordról és a településről. Mint kiderült valamilyen, valószínűleg egyházi fesztivál volt a településen, ezért nagyon sokan voltak, de mindez nem hatott terhesnek. Sörsátrakban eszegettek-iszogattak, gyönyörű norvég népviseletbe öltözött fiatal és idősebb hölgyek járták az utcákat valami szögletes fadobozokkal a kezükben (talán hangszer volt benne).
85
Lefényképezni őket nem volt célszerű, mert mindig valami oda nem illő dolog,
hol egy esernyő, hol egy hátizsák. Vagy két órát andalogtunk a kis településen, majd tovább mentünk Felső Eidfjord-ba, mely az Eid fjord elő 86
tava mellett van. Ez a tó csak 19 méterrel van magasabban, mint a tenger. Az ilyen tavak nem egyszer több mint száz méterrel magasabban vannak, mint a hozzájuk tartozó fjordok. Ennek a tónak a partján találtunk egy két csillagos kempinget, mely alapban tudta a 15 eurós normánkat, nagyon szép helyen van, kevesen vannak és
mind az, ami kell nekünk, megvan benne. A lakóautó leállítása (szintezés, villany csatlakoztatás, gáz megnyitás, stb.) után gyorsan lekaptuk a kismotort, előszedtük a túra cuccot és elindultunk. Közben bár már rendesen benn voltunk a délutánban, nagyon szép idő kerekedett, sütött a nap, felhő sehol, de legalább is alig, és vagy 22-23 fok. Kb. 5 kilométert motoroztunk felfelé egy parkolóig. Utána az út kezdett nagyon meredek lenni és félő volt, hogy kettőnkkel nem bírja a járgány és jött a hosszú alagutak zónája is, ezért letettük a mocit. és gyalog vágtunk neki. Ez egy érdekes rész. A 7-es utat vagy jó tíz kilométeren valamikor a 90es évek elején teljesen új nyomvonalra helyezték. Hosszú, egymás nyomvonalát, legalább is vetületben keresztező alagutakkal oldották meg. A régi utat nem hagyták leromlani, gyalogosok és kerékpárosok számára fenntartják, sőt egy gumikerekes kisvonat is jár rajta a turisták számára. Az
87
egész régió turista paradicsomnak van kialakítva Az országút mellett több, jól és hangulatosan felszerelt, információs táblákkal ellátott pihenő helyet alakítottak ki. Az utolsó 5-7 kilométeren a völgy mélyén, a patak mellett egy gyalogösvény is vezet, egészen a vízesés alá.
88
A Voringsfossen vízesés Norvégia egyik nevezetessége, a több száz vízesés közül ez az ahol a víz egyben a legnagyobbat, 140 métert zuhan le egy mély szakadékba. Attól a pakolótól indult a gyalogosok számára fenntartott régi út ahol a robogót hagytuk. Az első mintegy másfél kilométert csak ezen az úton lehetett megtenni, utána vagy a gyalogösvény, vagy tovább az aszfaltút a vízesés tetején lévő turistacentrumig. Mi felfelé a gyalogösvényt választottuk, mely elvileg egy kellemes, jól járható turistaút, kisebb – nagyobb emelkedőkkel. Sajnos amikor az utat építették itt is azt a módszert választották, amit pár napja az útelzárásnál láttunk: a kitermelt követ egyszerűen ledobálják ott a helyszínen. A Voringsfossen völgyében ez azt jelenti, hogy vagy négy – öt helyen a gyalogösvény egyszerűen eltűnik és egy igen csak méretes sziklákból álló omladékon kell átverekednie magát az embernek. Nehezíti a helyzetet, hogy itt sincs az út egyértelműen jelezve (erről majd egyszer írok részletesen is), így az arra járó ott tévelyeg a 45 fokos omladékon. Szerencsére a kövek stabilan állnak, így további omlásveszély nincs. Nagyon kiábrándító, hogy a kövekkel együtt mindenféle hulladékot is ledobáltak. Láttunk megszámlálhatatlan olajos hordót, festékes dobozt, az alagutak belső burkolásához használt paneleket, sőt egy konténer ajtaját, egy autó fél futóművét és a Jóisten tudja még mi mindent. Ezek a holmik a sziklák között 15 éve ott rozsdásodnak. A parkolótól, ahol robogónk várt úgy 7 kilométer lehetett az út a vízesésig, de az előbb említett szikla omladékok miatt eddigi norvégiai kirándulásaink közül ez a terep volt a legnehezebb.
89
A vízesés lenyűgöző. A már laposan beeső délutáni napsugarak szép szivárványt képeztek több helyen is. Visszafelé, hasonlóan a tegnapelőttiekhez, éltünk a lehetőséggel és a völgy mélyéről felkapaszkodtunk a régi útra és azon jöttünk le. Úgy fél hét körül értünk le a parkolóba, ami itt még koránnak számít. Gyorsan visszamotoroztunk a kempingbe és frissen készült tojásos nokedlivel leptük meg magunkat. Sütöttünk egy kenyeret, felszereltük a motort és mire mindennel elkészültünk már közeledett az éjfél.
Bolstad fjord, 2004. június 27, vasárnap, 31. nap A fárasztó Voringsfossen-i kirándulás, és a hosszú nap után nehezen akaródzott felkelni, az idő sem motivált túlzottan. Bár nem esett, de a csaknem zárt felhőtakaró nem ígért túl sok jót. Azért délre összekaptuk magunkat és indulni tudtunk. Mások sem voltak sokkal fürgébbek, úgy tíz óra körül kezdett éledezni a kemping. Szerencsém volt, mert egy nagyobb társaság, akik valószínűleg a fesztiválon vettek részt, is éppen cihelődött. Volt közöttük három kislány, akik a tegnap megcsodált népviseletben voltak. Kettőt közülük sikerült rávennem egy fotóra, minden esernyő és egyéb zavaró dolog nélkül. Mivel tegnap Tamással SMS váltásokkal tisztáztuk, hogy nem találkozunk Osloban a következő hétvégén, a követendő irányt a nyugati part (Bergen, Sogne fjord, Alesund) meglátogatásában határoztuk meg. Mai napra nem sokat terveztünk. Lakóautóval felmenni a vízesés felső végénél lévő
90
parkolóba, ott körülnézni, majd ugyanezen az úton vissza, Brimnes-nél átkompolni az Eid fjordon, és Voss meglátogatásával megközelíteni Bergent. A Voringsfossen tetejére vezető út nem volt teljesen ismeretlen, hiszen tegnap nagy részét bejártuk. Az autóúton lévő sok és nagyon kanyargós alagút, na meg a 8%-os emelkedő azért megnehezítette az életünket. Valahol az utolsó előtti kanyar körül a nagy edényes fiók kiszabadult (mint kiderült ugyanaz a konstrukciós hiba jött elő, mint Engelharszell-nél az evőeszközössel). Minden csörömpölt, de megállni nem lehetett. Később a parkolóban mindent összeszedtünk, szerencsére kár nem keletkezett. A séta után pedig újabb gyártás befejező akciót kellett végrehajtanom ott helyben. A vízesés a felső részről messze nem mutat olyan jól, mint alulról. A völgy túlzárt, így gyakorlatilag egyetlen nézőpontból sincs megfelelő rálátás. Sétáltunk vagy egy órát a környéken (az előző nap után ez nem is volt olyan könnyű), „megcsodáltuk” a szuvenír bolt választékát, készítettünk néhány fotót és videó snittet. Mivel a nap nem sütött, és itt a késő délutáni órák a legkedvezőbbek, a fényviszonyok nem voltak optimálisak.
A vízeséstől visszaautóztunk a kompig (lefelé vigyáztunk a fékezésekkel), itt rövid várakozás után behajózhattunk. Ez a komp egy olyan helyen kel át, ahol a Hardanger fjordrendszer 3-4 ága is találkozik. Ez a rész a vízről nagyon látványos.
91
A kompot elhagyva Voss irányában folytattuk utunkat. Időközben az eső is eleredt. Először néhány kisebb belső tavat kerültünk meg, majd az út egy nem túl hosszú, de nagyon rosszindulatú szerpentinnel folytatódott. A lakóautó szenvedett, néhányszor egyesben kellett kapcsolni és az egyik szűk kanyarban az alja le is koppant. Voss úgy hirdeti magát, hogy Fjord Norway szívében van. Ez igaz is a Hardanger és a tőle északra lévő Sogne fjord rendszerek közötti fennsíkon található egy, a tengerszinttől mindössze 46 méterrel magasabb tó partján. A terület az extrém sportok paradicsoma. Van jó síelési lehetőség, ajánlanak ejtőernyőzést, de valószínűleg a vadvízi evezés az igazán nagy szám a környéken. A város maga egy inkább ipari jellegű település (ugyebár a norvégoknak is meg kell élnie valamiből, nem csak idegenforgalom van a világon). Egy nagyon szép szürke kőből épült temploma van egy érdekes nyolcszögletű toronnyal. Szép a tóparton a park és a főutcán található boltok is gazdag választékot kínálnak. Mivel eddigre már eléggé elfáradtunk, bár még csak hat óra körül járt az idő, úgy döntöttünk, hogy keresünk egy szép parkolót és nyugovóra térünk. Találtunk is egyet a Bolstad fjord mellett, mely a Bergen melletti fjord rendszer egy legtávolabbi ága.
92
Bolstad fjord, 2004. június 28, hétfő, 32. nap Reggel napsütésre ébredtünk és tekintettel arra, hogy országút mellett éjszakáztunk, úgy láttuk nem illik sokáig lustálkodni. Nem sokkal hét után keltünk és egy komoly reggeli és az ilyenkor szükséges tennivalók elvégzése után már kilenckor úton voltunk Bergen felé. Ez az út a 13. Sose fogok rájönni, hogyan számozzák az utakat, a 13-ason már vagy négyszer mentünk, hol a Suldal völgyben délre a Preikestolen majd Stavanger felé, később északra a Latefossen vízesés és a Sor fjord mellett, most pedig itt. Régi térképünk, mely zölddel jelöli a szép részeket és most is erre alapozva készítjük útiterveinket, ezt a részt nem tünteti ki. Ez számunkra érthetetlennek tűnt, mert a vidék gyönyörű. Azután rájöttünk: ezen a részen az út fele - kétharmada alagútban megy. Egy sötét alagút pedig lehet érdekes vagy izgalmas, de szépnek tényleg nem mondható. Az alagutak párszáz métertől pár kilométer hosszúak, de volt 8 kilométeres is, és különösen ha nincs rajtunk kívül senki sem benne, az embernek olyan az érzése, mint a Vidámpark szellem vasútján. A gyér világításban a szabálytalan nyerskő fal benne kisebb – nagyobb bemélyedésekkel, fülkékkel tényleg néha kicsit félelmetes. És ha belegondolok így nyáridőben itt Norvégiában az ember csak az alagutakban van sötétben…
93
Egy óra autózással beértünk Bergenbe. Viszonylag távol a központtól, a Gamle Bergen Múzeum előtt tettük le a kocsit. Ez a múzeum egy mini város, a lebontásra ítélt régi házakat hozták ide és most kicsit skanzen jelleggel mutatják be. A területen minden további nélkül át lehet sétálni, csak a kiállítások megtekintéséhez kell jegyet váltani. Eleinte úgy tűnt, hogy nem volt túl jó döntés ilyen hamar letenni a kocsit, de később örültünk, a megoldásnak. Gyakorlatilag egyetlen olyan parkolót sem találtunk, ahová beállhattunk volna, volt viszont egy nem is tudom minek
nevezzem. Egy parkoló, ahová lakókocsival be lehet állni, többet kértek, mint egy kemping, adnak villanycsatlakozást félelmetes árért, és cserébe egymás hegyén-hátán álltak a kocsik egy leaszfaltozott placcon. Jó félórás kissé erőltetett menettel beértünk a belvárosba és itt keresztülkasul bejártunk mindent. Szokásunkhoz híven a központi részeket elhagyva, is bóklásztunk. Jártunk az egyetemi negyedben és azon a részen, ahol a múzeumok vannak. Végül rászántuk magunkat, hogy a Bergen felett 320 méter magasan lévő Floyen hegyre is felmásszunk. Ide egy a budavári siklóhoz hasonló vasút is felvisz. Bár a túra elvileg nem több mint otthonról felmászni a János-hegyre (és ezt számtalanszor megtettük), itt valahogy keményebbnek bizonyult. Lehet, hogy azért, mert az út meredekebb, vagy, mert végre jó meleg volt, 94
vagy a felszerelésünk nem volt igazán a helyhez megfelelő. A tetőn egy igazi turista központ fogadott, ajándékbolttal, étteremmel, játszótérrel és megszámlálhatatlan emberrel. Itt találkoztunk az első, és eddig egyetlen magyarral, egy fiatal sráccal, aki, mint elmondta a nemrég kikötött óceánjáró luxushajón dolgozik, és kimenőjén jött fel a hegyre.
A sok negatívum mellett van a helynek egy vitathatatlan előnye, ez pedig a kilátóterasz. A hegyet elég sűrű erdő borítja, így a kanyargós szerpentin egyetlen pontjáról sem kínálkozott megfelelő kilátás. A terasz viszont tökéletes kilátást nyújt. Látható innen nemcsak a város, hanem az egész környék, a Bergen előtti szigetek egész sora.
95
A hegyen tett kirándulás után meglátogattuk a halpiacot. Vettünk négy szelet szép lazacot és megint rákocskákat, majd elindultunk a kocsihoz vezető vagy négy kilométeres utunkra. Lerövidítendő az utat a vár földnyelvén átvágva indultunk el. Ehhez betértünk a régi kereskedő házak közötti egyik sikátorba. Itt valami csodálatos részre jutottunk.
96
97
Én mindig abban a hiedelemben éltem, hogy a Bergen-i kereskedő házak befelé ugyan úgy folytatódnak mint a parton. Egyik útikönyv sem tesz említés arról, hogy ott bent egy csodálatos régi városrész van, apró fa és kőházakból, keskeny sikátorokkal. Felújítása most is folyik, de az épületek terecskék és utcácskák nagy része már látogatható, az épületek mindenféle, a turiz must szolgáló funkciókat kaptak. Van itt galéria, ajándékbolt, kézműves műhely, kávézó és sok minden más. Az a fél óra, amit itt töltöttünk az egyébként is jól sikerült Bergen-i kirándulás talán legszebb része volt. Csaknem hét órás bóklászás után tértünk vissza a lakóautóhoz kissé elcsigázva. A következő napokat a Voss-tól északra lévő részek
bejárásával tervezzük tölteni és ehhez vissza kell jutnunk Voss-ba. Erre két lehetőség van: vagy ugyanazon az úton megyünk, ahol jöttünk a sok alagúttal, vagy egy másik, délebbi úton jutunk vissza egy, a kompkikötőhöz
98
közeli pontra. Az első megoldást választottuk két okból: egyrészt nem akaródzott ismét felmászni a tegnap bejárt rosszindulatú szerpentinen, másrészt erre volt biztos és szép alvóhelyünk abban a parkolóban, ahol előző éjjel álltunk meg.
Egyórás autózással tettük meg a közel 55 kilométert és szinte centire ugyanott álltunk meg mint, előző nap. Mivel a Floyen hegy megmászása közben leizzadtunk rendesen, megszavaztunk egy zuhanyozást a saját fürdőszobánkban. Csökkentendő a gáz felhasználást új technikát dolgoztunk ki a befűtést illetően. Aurland, 2004. június 29, kedd, 33. nap A tegnapi fárasztó nap és a kissé borongósabb reggel késleltette az ébredést. Fél kilenc után kezdtük el a rendszeres reggeli tennivalókat és ma valahogy szögletesebben ment minden. El is múlt már tíz óra, mire útra keltünk Voss felé. A várost észak felé hagytuk el, majd úgy 15 kilométer után észak-keletre fordult az út Gudvangen felé. Hosszú kilométereken senki sem jött mögöttünk, így zavartalanul élveztük az ezen a részen szinte dimbes-dombosnak mondható vidéket. Shadows, Beatles és Richard Clayderman muzsikát hallgattunk CD-ről. Ezt a vidéket korábbi utunk során is bejártuk és megkapott a táj szépsége és nyugalma. Különösen csodálatos, amikor a lankás Naeroy völgy hirtelen kissé kiszélesedik és meredekebben kezd esni a fjord felé. A völgyet szegélyező sziklafalak képét vagy egy tucat kisebb vízesés teszi változatossá. A völgy mélyén megművelt területek vannak és pár kilométer után ott a Naeroy fjord vége. Ez a hely úgy élt az emlékeinkben, mint a nyugalom szigete. Volt egy kompkikötő, néhány ház és semmi más a vízesésekkel tarkított sziklafalak alatt. Nem sokkal itt jártunk előtt adták át azt a 11.4 és 5 km hosszú alagút rendszert, mely a 18 km-re lévő Flam-mal adott szárazföldi kapcsolatot. Mára az utat tovább építették észak felé (erről majd bővebben később) és ezzel
99
megszűnt a terület zsákutca jellege. Mára az utazásszervezők kedvenc helye lett ez a rész. A kikötőben egymást váltják a Sogne fjord rendszer kisebbnagyobb részeit bejáró hajók, a parkolóban megszámlálhatatlan turistabusz, egy nagy ajándékbolt – étterem komplexum, álvikingek készítik az ajándéktárgyakat, benzinkút, motel és mindehhez óriási tömeg. A kis település továbbra is csendes, csak szinte percenként halad keresztül keskeny utcáján egy – egy turistabusz. Következő célállomásunk Flam volt. Ide a két hosszú alagúton érkeztünk, és ahogy lepillantunk a völgybe, azt szinte teljesen betöltötte egy hatalmas óceánjáró. Mint később kiderült a Quin Elizabeth2 kötött ki a keskeny fjord végén lévő kis kikötőben. Hogy hogyan jött be és hogyan fordult meg, arról elképzelésem sincs. Flam egyébként egy gyöngyszem, nevezetessége, hogy ez az Oslo – Voss – Bergen vasútvonal egy Myrdal-ban leágazó 20 kilométeres szárny vonalának végállomása. A szakaszon 860 méteres a szintkülönbség és a vonatok a távolság közel egyharmadát vagy húsz alagútban teszik meg. Ottlétünkkor érkezett meg a napi kb. tíz járat egyike és ezzel csak tovább növelte a tömeget. Flam már 11 éve is turistaközpont volt, kiváló hely az átszállásra a vasútról a fjordokon közlekedő hajókra. Ehhez mára az újonnan épült alagutaknak köszönhetően hozzájön az E16-os főútvonal forgalma is.
100
Nyáridőben Norvégia útjait megszámlálhatatlan belföldi és külföldi turista járja. Szerény becslésünk szerint a járműforgalom fele – kétharmada lehet. Az ilyen nevezetes helyek, mint Flam mindenki túratervében szerepel, és ezek, beleértve önmagunkat is, egy-két órára megállnak. A kevés parkoló túlzsúfolt és a hely elvesztette szinte minden varázsát.
A Flam-ban tett látogatás után úgy döntöttünk, hogy ma már nem vágunk neki a világ leghosszabb 24.5 kilométeres országúti alagútjának és mivel két napja nomádok vagyunk, keresünk egy kempinget. Ezt megtaláltuk pár száz méterre a nagy alagút bejárata előtt a fjordba igyekvő kisebb folyó partján itt Aurland-ban. Megsütöttük a Bergenből hozott lazacot, megittunk hozzá egy üveggel a Laciéktól kapott borból, főztünk egy tejberizst, sütöttünk egy kenyeret a következő napokra és a naplóval kapcsolatos lemaradásomat is igyekszem behozni.
101
102
