Fock Jenő miniszterelnök franciaországi útja (1968. március ) 1

Fock Jenő miniszterelnök franciaországi útja (1968. március 25–30.)1 Garadnai Zoltán

A francia keleti nyitási politika lehetőségei 1968 első felében

A

z 1967–1968 folyamán kialakult konfliktusok fordulópontot eredményeztek a francia keleti nyitási politikában. A vietnami háború eszkalációja tovább élezte a francia–amerikai ellentéteket, miközben a NATO reformja miatt a francia– német kibékülés folyamata megszakadt, vagyis a két ország politikai és diplomáciai kapcsolatai elhidegültek. Keleten a Szovjetuniónak a nyugati szövetségi rendszer megosztására és a keleti blokk államainak mesterséges egységben tartására vonatkozó politikája kijelölte a Charles de Gaulle által 1963-tól kezdeményezett európai „détente– entente–coopération” politika korlátait.2 Az új kelet–nyugati közeledési politika határainak egyik legfontosabb jele az volt, hogy – De Gaulle eredeti szándéka ellenére, aki a németek számára példaként állította a francia részről a szocialista országokkal 1963 óta sikeresen kialakított, a normális együttműködést lehetővé tevő kapcsolatokat – az NSZK keleti nyitása a kezdeti időszakban nem volt eredményes.3 A NATO reformja és az integrációs kérdések következtében ugyanis a francia–német kétoldalú kapcsolatok elhidegültek, ami kihatott a francia keleti nyitási politikára féltékenyen figyelő és egyben Washingtonra óvatosan tekintő német külpolitikára. 1967. október 13-án Kurt Georg Kiesinger német kancellár elutasította Władysław Gomułka lengyel első titkárnak az Odera–Neisse-határ és az NDK létezésének elismerése vonatkozó javaslatát: Bonn részéről sem de jure, sem de facto nem kívánták elfogadni az NDK-t. Ez a döntés megerősítette azokat a tapasztalatokat, amelyeket De Gaulle 1966-ban a Szovjetunióban, illetve 1967-ben Lengyelországban szerzett. Szovjet részről ugyanakkor 1968 elején egyértelművé tették azt is, hogy készek Nyugat-Berlin kérdésében ismét a diplomáciai nyomásgyakorlás eszközéhez nyúlni. Így kívánták ugyanis figyelmeztetni Bonnt arra, hogy változtassa meg politikáját, s ebben a németekkel szemben korábban hagyományos szövetségesnek számító francia kormány véleménye és esetleges ellenlépései sem zavarták őket.4 116

Külügyi Szemle

Fock Jenő miniszterelnök franciaországi útja

A franciák ugyanakkor továbbra is egy saját érdekeiknek megfelelő, korlátozott multipoláris nemzetközi rendszert kívántak létrehozni, amelyben a francia–szovjet kapcsolatoknak különleges szerepet szántak,5 így számukra az 1967-ben ismét elkezdődött szovjet–amerikai együttműködés is problémát jelentett.6 1967 januárjában ugyanis Lyndon B. Johnson amerikai elnök a stratégiai fegyverekre vonatkozóan tárgyalást javasolt Leonyid Brezsnyev szovjet első titkárnak, miközben a hidegháború egyik legkomolyabb válsága, a hatnapos háború is a két nagyhatalom közeledését erősítette; és egyértelműen meghatározta az 1968–1969-es szovjet–amerikai közeledési politikát.7 1968 márciusában az amerikaiak – a kétoldalú párbeszéd kibontakozását megkönnyítendő – döntést hoztak az Észak-Vietnam területét érintő bombázások ideiglenes felfüggesztésére vonatkozóan.8 1968 elején a francia külügyminisztériumban a keleti nyitási politika eredményességét illetően már az volt az álláspont, hogy a kelet-európai államok közül a jugoszlávok és a románok értették meg leginkább a De Gaulle-i „détente–entente–coopération” üzenetét; ezen államok ugyanis hajlandóak voltak arra is, hogy ne alkalmazkodjanak a szigorú szovjet németpolitikához, és kapcsolataikat Nyugat-Németország irányába rugalmasabban alakítsák,9 de keresték az önálló kétoldalú kapcsolatépítés lehetőségeit a nyugati országokkal is. Ezzel párhuzamosan a franciák helyzetértékelése szerint a kelet-közép-európai kisállamok érdekei 1968 elejére már lényegesen eltértek egymástól. Magyarországról úgy tartották, hogy az ország az északi (Lengyelország, Csehszlovákia, NDK) és a déli (Románia, Bulgária, Jugoszlávia) csoport között egyfajta köztes szerepet játszik, miközben a szocialista országok eltérő földrajzi helyzetéből fakadóan már a regionális érdekeik is eltérnek. Magyarország elsősorban a Duna menti Európa gondolatát pártolta, mivel azzal az Ausztriával kialakítandó kapcsolatokat kívánta elősegíteni.10 A franciák értékelése szerint tehát 1968-ban már a nemzeti kérdés képezte a kelet-európai anomáliák központi elemét – és ebben az addigi politikai irányvonaluk sikerességét vélték visszaigazolni –, amihez az 1956-os magyar és lengyel nemzeti mozgalom adta meg az alapot. Egyúttal a francia külügyi szakértők munkájának középpontjába is a lengyel és a magyar belső változásokra vonatkozó elemzések kerültek. Lengyelország külpolitikája 1964-től – Brezsnyev hatalomra jutásától kezdve – fokozatosan visszalépett, és egyre egyértelműbben a szovjet külpolitikai irányvonalat tette magáévá,11 miközben Gomułka első titkár fokozatosan visszavonta az 1956-os események hatására bevezetett belpolitikai reformokat is. A lengyel rendszer fokozatos megmerevedését mutatta a csehszlovákiai tavasszal szembeni határozott és „túlbuzgó” varsói ellenszenv. Ebben a helyzetben Párizsban érdeklődéssel kísérték azt, ami Csehszlovákiában és Magyarországon a politikai és gazdasági reformok terén 1967–1968 folyamán történt, s közben az önálló külpolitikai utat kereső román diplomácia elismertsége – a rendszer köztudottan nacionalista-soviniszta vonásainak ismerete ellenére – szintén egyre növekedett. 2013. tavasz

117

Garadnai Zoltán

A francia diplomácia ugyanis nagyon sokáig azt remélte, hogy Kelet-Közép-Európában Lengyelország betölti „történelmi hivatását”, és Varsó Párizzsal együttműködve a kelet–nyugati együttműködés egyik meghatározó szereplőjévé válik. Az elképzelés illuzórikus volta De Gaulle 1967-es sikertelen útjával egyértelművé vált,12 és Párizsban is szembe kellett nézni azzal a ténnyel, hogy a hagyományos barátnak számító, de kommunista vezetés alatt élő Lengyelország külpolitikája – a lakosság őszinte francia szimpátiája ellenére – a szoros lengyel–szovjet együttműködés elvére épül,13 így 1968 elejére Párizsban is elérkezettnek látták az időt arra, hogy a kelet-közép-európai kisállamok politikáját egyre árnyaltabban elemezzék.14

A magyar–francia kapcsolatok helyzete 1968 első felében 1963–1967 között a magyarok Franciaországhoz fűződő kapcsolatainak alakulása lényegében követte a többi szocialista országét.15 A változások mértékét mutatja azonban, hogy 1968 elejére Párizs politikai és diplomáciai értelemben már a többi kelet-közép-európai országgal egyenrangú szintre emelte Magyarországot, és a belső reformok, illetve a rendszer fokozatos enyhülése a francia döntéshozók körében – az 1956-os forradalom leverése utáni magyar politikával szembeni kezdeti ellenszenv elmúltával – egyre nagyobb figyelmet kapott.16 Ebben a kapcsolatépítési folyamatban az utolsó állomást jelentette a minisztertanács elnökének és kíséretének franciaországi látogatása. A magyar–francia kapcsolatok (leszámítva a gazdaságiakat) 1967 végére normális szintre álltak be, ami korrekt, de lényegében továbbra is távolságtartó együttműködést jelentett. Az 1965–1967 között kibontakozott együttműködés és az 1967-es külügyi konzultáció következtében a kétoldalú kapcsolatok arra a szintre jutottak, hogy 1956 óta először realitássá vált, hogy a minisztertanács elnöke hivatalos meghívásra Franciaországba, vagyis egy vezető NATO-országba utazhasson.17 Ennek politikai-ideológiai jelentősége a nemzetközi legitimitási deficittel rendelkező Kádár-rendszer számára kiemelkedőnek számított. A Politikai Bizottság 1968. január 9-én járult hozzá, hogy Fock Jenő Franciaországba utazzon. Francia részről 1968. január 18-án a március 25–30. közötti időpontot javasolták, amit a magyar fél elfogadott.18 A magyar miniszterelnök19 útjának előkészítésével kapcsolatban Szilágyi Béla20 külügyminiszter-helyettes 1968. január 29-én fogadta Raymond Gastambide francia nagykövetet,21 és tájékoztatta arról, hogy Fock Jenő miniszterelnök meghívja De Gaulle elnököt és Georges Pompidou miniszterelnököt egy magyarországi látogatásra, amit a francia diplomata nagy örömmel, de megjegyzés nélkül tudomásul vett, és csak az út megszervezésére vonatkozóan tett fel konkrét kérdéseket. Szilágyi Béla (aki nem tudta, hogy a francia elnök már egy csehszlovákiai úttal is adós) a kijelentést a biztonság kedvéért a beszélgetés folyamán még egyszer megismételte.22 118

Külügyi Szemle


Péter János az 1968. február 7-i kormányülésen adott tájékoztatást az út előkészítéséről, melynek eredményeképpen a kormány határozatot hozott a látogatásról.23 A kapcsolatok továbbfejlesztését a szovjet diplomácia is támogatta. Ennek jegyében 1968. február 28-án Valerian Zorin szovjet nagykövet24 a két nagykövetség közötti rendszeres konzultáció részeként Párizsban felkereste magyar partnerét, Valkó Mártont,25 aki tájékoztatta őt a magyar kormányfő esedékes programjáról, egyúttal kérdéseket is tett fel neki a De Gaulle-nál folytatott korábbi megbeszéléseire vonatkozóan. A szovjet nagykövet a magyar–francia kétoldalú kapcsolatokról nyilatkozva kifejtette, hogy célszerűnek tartja azok fejlesztését, mivel kitapintható a franciák érdekeltsége valamennyi szocialista ország irányába. A szovjet nagykövet mellett a magyar diplomatát a cseh, a lengyel és a bolgár nagykövet is tájékoztatta kormányfője, illetve pártvezetője franciaországi látogatásai során szerzett tapasztalatairól.26 A látogatás előkészítéséhez tartozott, hogy 1968. március 17-én Csákány István a Sajtóosztály részéről fogadta Serge Chivasky-t, a L’Humanité munkatársát, aki bizalmasan tájékoztatta a magyar diplomatát a Gastambide nagykövet által a francia újságírócsoportnak adott interjúról. A beszámoló szerint a budapesti francia nagykövet közölte az újságírókkal, hogy a jelen időszak a legalkalmasabb a két ország közötti bilaterális kapcsolatok fejlesztésére. Azon véleményének is hangot adott, hogy a magyar kormányfő megtalálja a számításait Párizsban, mivel azok megegyeznek a francia érdekekkel, és Franciaországnak szándékában áll több kelet-európai országgal is érdemi, gazdasági megállapodást kötni, mert később azok megvalósítását a várható események és az NSZK törekvései gátolhatják. Ezen a tájékoztatón a nagykövet kifejtette azt a nézetét is, hogy az NSZK a közeljövőben kezdeményezően fog fellépni a kelet-európai országokkal létesítendő gazdasági kapcsolatok skálájának szélesítése érdekében, és ha arra szükség van, anyagi áldozatok meghozására is kész lesz. Hozzátette továbbá, hogy Franciaországnak mind külpolitikájából, mind egyéb gazdasági elgondolásaiból fakadóan érdekében áll a kelet-európai kapcsolatok fejlesztése, és kifejtette azon véleményét is, hogy a vietnami háború befejezése esetén egyes kelet-európai államok közeledő lépéseket fognak tenni az Egyesült Államok irányába.27 Gastambide nagykövet bizonyára tudta, hogy kijelentései nem maradnak szűk körben, ezért feltételezhetjük, hogy a francia diplomácia ebben a formában is bátorító üzenetet küldött a magyar vezetőknek a tárgyalások megfelelő előkészítése érdekében. Magyar részről vették az adást, és Benkei András belügyminiszter 1968. március 22-én küldte át Péter János külügyminiszternek28 a francia nagykövet kijelentéseiről készített összefoglalót. Ez lényegében új információt nem tartalmazott, azonban megerősítette a francia újságíró által közölteket.29 Péter János 1968. március 19-én véglegesítette és terjesztette a Politikai Bizottság elé Fock Jenő miniszterelnök tárgyalási tematikáját.30 Ezzel és a látogatással kapcsolatos kérdésekkel a PB március 19-i ülése foglalkozott. Az út politikai-ideológiai jelentőségével a kommunista vezetők is tisztában voltak, hiszen ez volt az első miniszterelnöki 2013. tavasz

119

Garadnai Zoltán

látogatás egy vezető NATO-országba. Fock Jenő nyíltan meg is fogalmazta az érzéseit: „Mi ezt az alkalmat tényleg nagyon ki akarjuk használni. Végig tanulmányoztuk Cyrankiewicz és Lénárd [helyesen Lenárt – GZ] elvtársak franciaországi látogatását.”31 A miniszterelnöki vizit előkészítésének utolsó momentumaként az Elnöki Tanács 1968. március 21-én határozatot hozott a francia köztársasági elnök Magyarországra történő meghívásáról.32 A magyar Külügyminisztérium a tárgyalások előkészítése során figyelembe vette a párizsi magyar nagykövetség javaslatait is, és ennek alapján a De Gaulle elnökkel folytatandó, presztízsszempontból is nagy jelentőséggel bíró tárgyalásokra készülve elsősorban a nemzetközi politikai és a kétoldalú gazdasági kérdések33 megvitatására helyezte a hangsúlyt. A magyar kormány a tárgyalási előkészületek és az 1967-es külügyi konzultáció során szerzett tapasztalatok alapján Fock Jenő miniszterelnöknek irányelvként azt tűzte ki, hogy fejtse ki a magyar kormány véleményét az NSZK elismerésére vonatkozóan: azt az NDK nyugati államok által történő elismerésétől kell függővé tenni.34 A gazdasági együttműködés fejlesztése képezte a kétoldalú magyar–francia kapcsolatok leginkább elhanyagolt területét. Erre vonatkozóan 1965–1967 között mindkét részről történtek kezdeményezések, és a magyarok mellett a franciák is nyíltan kihangsúlyozták a gazdasági kapcsolatok fejlesztésének politikai jelentőségét.35 Ennek ellenére érdemi előrelépés nem történt, bár 1967-ben kölcsönös és magas szintű látogatások zajlottak.36 Budapest számára nyilvánvalóvá vált, hogy a francia kül- és kereskedelempolitikai célok között nem teremtődött meg az összhang.37 Francia részről ugyanakkor komoly korlátot jelentett, hogy a francia vállalatok nem bíztak a magyar piacban; elsősorban eladni kívántak, és a nyelvi korlátok, a kölcsönös előítéletek is nehezítették az együttműködés kiszélesítését. Ezzel párhuzamosan a magyar termékek nem voltak versenyképesek a francia piacon, és problémát jelentett a hitelezés kérdése is, mivel francia részről óvakodtak állami hitelgaranciát nyújtani.38 Magyar értékelés szerint a magyar–francia gazdasági együttműködést – amely a korábbi időszakhoz képest a nehézségek ellenére is javuló tendenciát mutatott – alapvetően bizonytalanság és az áruforgalom egyenlegének tartós kiegyensúlyozatlansága határozta meg.39 A magyar gazdaság ekkor még elsősorban mezőgazdasági termékekkel tudott volna a francia piacra betörni, amit a Közös Piac létrehozása (pl. a sertéshús exportja tekintetében) és a franciák protekcionista politikája egyaránt nagyon megnehezített. Természetesen francia részről is készültek a magyar miniszterelnök látogatására. A francia nagykövet táviratban tájékoztatta kormányát, s felvázolta azokat a kérdéseket, amelyek a magyarokkal folytatott tárgyalások során feltehetően szóba kerülhetnek: a magyar gazdasági reform és annak a külkereskedelemre gyakorolt hatása, a Közös Piac korlátozó intézkedései, a kétoldalú kereskedelmi, ipari, technikai együttműködési lehetőségek, a SECAM,40 hitelügyek, valamint a kulturális kapcsolatok.41 A felkészülés 120

Külügyi Szemle


érdekében a francia külügyminisztériumban a nagykövetség jelentései felhasználásával több háttérelemzést készítettek. Ezek összességükben jól mutatják Magyarország francia megítélését. Az elemzések nagyobb része a magyar belpolitikai élet és a gazdasági reform – amelynek valódi sikerességét a franciák még korainak tartották megítélni – kérdéseivel foglalkozott. 1968 elején francia részről Kádár Magyarországát már egyértelműen Gomułka Lengyelországával hasonlították össze, kiemelve azt, hogy Kádár János elvhű kommunista ugyan, de eltérően a lengyel első titkártól – aki fokozatosan szigorította rendszerét –, nem doktriner, és nem akarja teljes mértékben befolyásolni a magyarok mindennapi életét; a határok kelet-európai viszonylatban szabadoknak számítanak; a rendszer (elsőként Kelet-Európában) már 1964-ben kiegyezett a Vatikánnal. Ugyanakkor hangsúlyozták, hogy a szólásszabadság nem terjedhetett ki a politikai véleménynyilvánítás területére. Kádár belső liberalizálási, vagyis enyhülési politikáját fokozatosnak, de realistának ítélték meg, amelynek eredményeképpen az ország belső elnyomása lényegesen enyhült; a rezsim belső stabilitásának erősödése egyben a lakosság iránti viszonylagos nyitást eredményezte, amit a Kádár-rendszer sajátosságaként értékeltek. A feljegyzésekben azonban kiemelték, hogy a rendszer stabilitásának és a belső politikai konszolidációnak alapvető feltétele, hogy a szovjetek segítségével növelhető legyen a lakosság életszínvonala. Ezzel párhuzamosan, nem kerülte el a figyelmüket, hogy a magyar gazdaság komoly problémákkal küszködik, amelyek azonnal kihatnak a lakosság hangulatára, vagyis a gazdasági nehézségek nagyon gyorsan politikai kérdéssé válnak.42 Fontos hangsúlyozni, hogy Párizsban a hatvanas évek elejéig nem foglalkoztak komolyan a kelet-európai országokkal, és azokat elsősorban egységes tömbként kezelték. Ez a szemlélet az évtized közepére, második felére megváltozott. A gaulle-ista külpolitika sajátosságainak és De Gaulle elnök politikai nyitottságának volt köszönhető, hogy hazánk is fokozatosan felkerült a francia diplomácia térképére. Ahogy más országok esetében, Magyarország vonatkozásában is a többi kelet-európai államhoz fűződő viszonyt vizsgálták; az elemzések fókuszába a Szovjetuniótól való magyar függés került, amelyet három lényeges terület alapján jellemeztek: politika, stratégia, gazdaság. Következtetésük az volt, hogy a magyar politika számára elsődlegességgel bíró „moszkvai kapcsolat”, a szovjetek melletti politikai hűség nem tekinthető pusztán szervilizmusnak, inkább egy olyan sajátos partneri viszonynak, amelyben az együttműködés keretében az 1956 után hatalomra jutott magyar rendszernek a lakosság egy részének szlávellenes hangulatát és nacionalizmusra való hajlamát is figyelembe kellett vennie. A stratégiai együttműködés szorosan kapcsolódott az ország Varsói Szerződésen belüli helyzetéhez, és ebben a magyar vezetők semmilyen változást nem akartak, miközben a szovjet–magyar gazdasági kapcsolatok fontosságát mutatta az a tény, hogy a magyar kereskedelem 35%-a szovjet relációban valósul meg.43 Magyarországnak a többi kelet-európai országhoz fűződő viszonyával kapcsolatban megállapították, hogy az a 2013. tavasz

121

Garadnai Zoltán

leghidegebb Romániával, annak nacionalizmusa és a magyar kisebbséggel szemben folytatott politikája miatt. A lengyel–magyar kapcsolatokat kiemelkedően jónak tekintették, miközben úgy értékelték, hogy a keletnémetekhez fűződő magyar kapcsolat az 1967-es Karlovy Vary-i találkozó után indult igazán fejlődésnek, ami egyfajta politikai deklarációt is jelentett. A francia szemszögből kiemelten kezelt Jugoszlávia esetében úgy ítélték, hogy a két ország viszonyát elsősorban az óvatos együttműködés jellemezte, míg a magyar–bolgár kapcsolatot jelentéktelennek tartották.44 Francia részről ugyanakkor nagy érdeklődés kísérte a magyar és a csehszlovák belső reformok keleteurópai fogadtatását. A francia dokumentumok e tekintetben számos bizonytalanságot mutatnak, vagyis a magyarok párizsi útjától egyben a helyzet viszonylagos tisztázását is remélhették. A francia diplomaták a francia–magyar kapcsolatok történetének elemzését a középkorig visszamenően elkészítették, ami apró adaléknak tűnhet ugyan, de nem szabad megfeledkezni arról, hogy a francia diplomáciára erősen hatottak a történelmi tényezők. A kétoldalú kapcsolatok 1945 utáni történetét hullámzónak minősítették, s annak leggyengébb „láncszemét” a gazdasági kapcsolatok jelentették, amelyben az első komolyabb változást francia szemszögből Pierre Sudreau 1965-ös látogatása jelentette. Ezt követően a gazdasági kapcsolatok fokozatosan fellendültek, a magyaroknak a franciákkal szembeni előítéletei tompultak, ami a magyar sajtó hangvételének finomodásán is megfigyelhető volt.45 A magyar külpolitika lehetőségeiről megállapították: Kicsiny területével (a francia terület hatoda), tízmilliós lakosságával, amelynek születési mutatói a leggyengébbek a világon, illetve a gazdaságával, amely csak rövid ideje lépett az iparosodás útjára, Magyarország alig rendelkezik emberi és forrásbeli eszközökkel ahhoz, hogy ambiciózus külpolitikát folytasson. (…) Óvatos és szerény a külpolitikájában, kevésbé mutat türelmetlenséget, (így) Magyarország nemigen rendelkezik más eszközökkel, mint hogy nagyon mérsékelt formában, de hallattassa hangját – néha hullámzóan, de állandóan az enyhülés és az együttműködés vonatkozásában.46 A francia kutatók az ország lelki konfliktusának forrását a trianoni békeszerződésben és annak következményeiben látták, s tudták, hogy azokért magyar részről Franciaországot felelősnek tartják, és még Kádár János is „trianoni diktátumról” beszélt 1966-ban egy külföldi újságíró előtt. Az 1956-os felkelés leverését értékelték a második olyan traumának, amely alól az ország még mindig nem tudott megszabadulni. A Kádár-rendszer nemzetközi konszolidációját 1968-ban viszont már teljesnek ítélték, és úgy látták, hogy Magyarország elsősorban az európai politikában kíván nagyobb mozgásteret szerezni (és ebben lényegesen eltér a többi szocialista országtól), így a magyar nyugati nyitási politika tevékenységét elsősorban a németkérdéshez való viszony összefüggéseiben vizsgálták, amelyben szoros és nem véletlen azonosságot láttak a 122

Külügyi Szemle


szovjet irányvonallal. A De Gaulle-i „európai Európa” iránti magyar érdeklődést – ismervén már az itteni politika valós lehetőségeit – tipikusan magyarnak és eredetinek minősítették, de lényegében olyan felvetésnek tartották, amelynek 1964–1968 között lényegében semmilyen gyakorlati következménye, illetve diplomáciai értelemben vett haszna nem volt. Egyértelművé vált számukra az is, hogy Magyarország a francia keleti nyitási politikában rejlő sajátos önállósodási lehetőség kihasználására érdemi gyakorlati diplomáciai tevékenységet nem fog folytatni.47 A németkérdéshez való magyar viszonyt diplomatikusnak, óvatosnak és rugalmasnak, bár a történelmi hagyományok miatt kevésbé merevnek, de a többi szocialista országot követőnek minősítették. A feljegyzésekből egyértelműen kiderül az is, hogy a magyaroknak a német kormány békülési politikája iránti reakcióit kiemelten figyelték (azt a magyar külpolitikai törekvések első komolyabb megnyilvánulásaként értékelték), és nem tartották lehetetlennek, hogy a magyar vezetők – a szovjet külpolitika változásainak függvényében – elismerik az NSZK-t. A magyar külpolitika másik, egyre növekvő érdeklődési területe a kelet-közép-európai biztonság kérdése volt, amelyben francia megítélés szerint – és ez ismét közös elemzési területet jelentett a lengyelekkel – a magyarok a Rapacki- és a Gomułka-tervben megfogalmazott gondolatokat követték,48 és ebben a magyarok a szovjet diplomácia számára egyfajta előzetes tesztelő szerepet töltöttek be.

Fock Jenő és Charles de Gaulle tárgyalása A párizsi magyar nagykövetség és a budapesti központ – Péter János 1965-ös párizsi útjához hasonlóan – nagyon készült a minisztertanács elnökének franciaországi látogatására. A viszonylag hosszú ideig tartó utat gazdag, a franciák kiemelt figyelmét követő program jellemezte. Francia és magyar részről egyaránt igyekeztek mindent megtenni azért, hogy a látogatás kellő súllyal jelenjen meg a nemzetközi diplomáciában és a sajtóban.49 Francia értékelések szerint Fock Jenő kinevezésével Kádár János egy olyan (kevéssé művelt, de tudását autodidakta módon megszerző) személyt ültetett kulcspozícióba, aki képesnek látszott arra, hogy az ország előtt álló gazdasági problémákat megoldja. Ez a megítélés természetesen lényegesen befolyásolta a francia politika és diplomácia Fock Jenőhöz való viszonyulását, és mivel alapvető francia érdek volt magyar relációban is a „détente–entente–coopération” politika kibontakoztatása, a magyar politikus személyéhez alapállásból – annak ellenére, hogy annak korábbi (az ötvenes évekre visszanyúló) politikai életútjával nem voltak tisztában – pozitívan viszonyultak. A francia köztársasági elnök a minisztertanács elnökét 1968. március 29-én fogadta. A tárgyalás kezdetén De Gaulle kifejezte örömét amiatt, hogy a két ország a nehézségek ellenére közeledni kezdett egymáshoz. Fock Jenő válaszában a két országot összekötő 2013. tavasz

123

Garadnai Zoltán

kapcsolatokról és azok szerencsés fejlődéséről beszélt, kiemelve azt, hogy a magyar értelmiség mindig Párizsra tekintett, és a világháború idején az ellenállók a moszkvai rádió adása mellett a londoniból merítettek erőt: „Nálunk a II. világháború alatt az ellenállók számára nagy bátorságot adott az, hogy hallhatták De Gaulle tábornok hangját Londonból.”50 De Gaulle elnök ezt követően a két ország történelmi múltjára utalt, és elmondta, hogy a francia nép mindig nagy megbecsüléssel tekintett a magyarokra. Kifejtette továbbá, hogy az I. világháború utáni trianoni szerződés megkötésénél túlzottan keményen bántak a magyarokkal, ezt az Osztrák-Magyar Monarchiával fennálló ellenséges viszonnyal és a Franciaországban meglévő szláv befolyással magyarázta. A II. világháború alatt Magyarország ismét az ellenséges táborba került: „Azonban most olyan kapcsolatokat kell kialakítani a két ország között, amelyek már túlmutatnak az egyszerű viszonyon. Gazdasági vonatkozásban Magyarország nagyon fejlődik. A kérdés tehát számunkra az, hogy számba vegyük, hogy miben és miért működjünk együtt.”51 Fock Jenő erre azonnal válaszolt: kijelentette, hogy örül De Gaulle elnök kijelentésének, amit ő sokkal nehezebben mondott volna ki; ismét megfogalmazta azt a két világháború közötti francia külpolitikára vonatkozó kritikát, amit Kádár János már 1966-ban közölt a francia külügyminiszterrel; és lényegében a magyar–francia kapcsolatok politikai jelentőségére hívta fel ismét a figyelmet – ám azokat egyúttal a németkérdéssel kötötte össze. A magyar miniszterelnök kifejtette azon véleményét, hogy a nagy nemzetközi kérdésekben (vietnami háború, Közel-Kelet) megegyezik a két ország álláspontja, melyekről nem is akart beszélni, viszont az „európai Európa” fogalom tisztázására – mivel ebben a magyarok értelmezése eltért a francia felfogástól – részletesen kitért: „Az európai Európa fogalom az, ahol a véleményünk eltér. Úgy gondoljuk, hogy ez a koncepció veszélyben van, különösen a németkérdésben tér el az álláspontunk, de nem lényegi, hanem másodlagos pontokban. Megegyezünk abban, hogy a német revansizmus ellen fel kell fegyvereznünk magunkat, de a jelenlegi német kormány politikáját nem egyformán ítéljük meg.”52 A magyar miniszterelnök világossá tette a magyar–német gazdasági kapcsolatok fontosságát, melyek ellentmondásban voltak a politikai relációk fejletlen szintjével. Ezek rendezésének legfőbb akadályát a német keleti politika ellentmondásosságában látta. Az Odera–Neisse-határ németek általi elismerése nélkül semmilyen érdemi előrelépést sem tartott lehetségesnek, és a német fasizmus újraéledésének veszélye miatt érzett magyar aggodalmat az „az, akit a kígyó megmart, a siklótól is fél” szólásmondással érzékeltette. De Gaulle elnök azonnal reflektált: kijelentette, hogy megértette a magyaroknak a németek iránti érzelmeit, de felhívta a magyar miniszterelnök figyelmét arra, hogy egy legyőzött, kettéosztott, függetlenségét elvesztett országról van szó, amely gazdaságilag nagyot fejlődött ugyan, ám valódi veszélyt nem jelent. A szoros francia–német kapcsolatok kiépítését a német veszély elmúltával magyarázta, hozzátéve, hogy éppen e 124

Külügyi Szemle


veszély esetleges újraéledése elkerülése érdekében kezdték a bilaterális kapcsolatokat kiépíteni, amelyek megszakadása már a németeket is érzékenyen érintené.53 A magyar jegyzőkönyv szerint ez így hangzott el: „… különösen fontos, hogy Kelet- és NyugatEurópa államai között széles körű állandó együttműködés alakuljon ki annak érdekében, hogy Németországot megfelelően körülhatároljuk”.54 Fock Jenő kijelentette ugyan, hogy megértette a franciák álláspontját, de válaszában (a magyar–francia diplomáciai tárgyalások során immár sokadszorra) az NDK elismerésének kérdését vetette fel, ismét megerősítve azt a magyar álláspontot, hogy azonnal felveszik a diplomáciai kapcsolatot az NSZK-val, mihelyt az elismeri az NDK-t. Fock ezután (mivel szemmel látható volt, hogy a két fél lényegében ismét elbeszél egymás mellett) nem kívánta tovább feszegetni ezt a kérdést, és De Gaulle elnököt meghívta egy hivatalos magyarországi látogatásra – aki azt elviekben elfogadta azzal, hogy előbb Romániába megy majd.55 Fock Jenő De Gaulle elnöknek a romániai útjára tett utalása kapcsán ismét visszatért a Trianonra vonatkozó francia felvetésekre, és kijelentette, hogy ha a romániai és a magyarországi utazás között hosszú idő telne el, a nemzetközi sajtó minden bizonnyal a feszült magyar–román kapcsolatok összefüggéseibe helyezné azt, amit nem tartott helyesnek. A francia és a magyar tárgyalási jegyzőkönyv ezen a részen lényegesen eltér egymástól: … gondoljon arra, amit Ön mondott Trianonnal kapcsolatban, s arra is, hogy a következő útja Romániába vezet. Ön nagyon jól tudja, hogy ott jelentős számban magyarok élnek. Mi ezt a kérdést nem szoktuk a külvilág előtt emlegetni, de a magyarok egyharmada él Romániában, és ha Ön romániai látogatását követően sok idő múlva látogat hozzánk, ezzel helytelen nézetek erősödnének meg. Másik dolog: Ön tudja, hogy a Varsói Szerződésnek Románia nem a legszilárdabb tagja. S Ön nem akarhatja, hogy az Ön romániai látogatása kiélezze Románia és Magyarország vagy Románia és a Varsói Szerződés más országa közötti viszonyt, s ezzel nem kívánatos feszültséget erősítene meg Európában.56 De Gaulle elismerte a magyar felvetés jogosságát, és a magyar jegyzőkönyv szerint kijelentette, hogy „érti a dolgot”. A francia nyelvű jegyzőkönyv szerint azonban De Gaulle szélesebb összefüggésekbe helyezte keleti útjait, melyek sorában a romániai út a harmadik volt. Nem titkolta, hogy ebben a sorrendben a hagyományos orosz–, lengyel– és román–francia kapcsolatok is szerepet játszanak, és „üzenetet” küldve a magyaroknak kijelentette: „Az kell, hogy a közeledési politikánk a gyakorlati kapcsolatok területén konkretizálódjék, a kulturális, gazdasági és politikai területen. Ez az, ami a legfontosabb a számunkra, ez a közeledés.”57

2013. tavasz

125

Garadnai Zoltán

A francia köztársasági elnök kifejtette továbbá: jövőbeli látogatásával elő akarja segíteni a gazdasági, kulturális és politikai kapcsolatok fejlődését. Megemlítette: kormánya nagyra értékeli, hogy Magyarországon soha nem zárták be a Francia Intézetet. A tárgyalás végén a kétoldalú gazdasági kapcsolatok kérdései kerültek szóba. Fock Jenő itt is elismételte azon magyar aggodalmakat, miszerint a Közös Piac meg fogja akadályozni a kétoldalú kereskedelmi egyezmények megkötését (a magyar–francia kereskedelmi egyezmény 1969-ben járt le), és a magyaroknak Brüsszelbe kell menniük azok megtárgyalása érdekében. De Gaulle a kérdést nem látta ilyen súlyosnak, és kijelentette, hogy a Közös Piac nem fogja a hosszú távú kereskedelmi egyezményeket korlátozni. A francia elnök ismét azt javasolta, hogy a magyar és a francia mérnökök jobban ismerjék meg egymást, a magyarok sajátítsák el jobban a francia nyelvet, és a gyakorlati kapcsolatokban működjenek együtt. Fock Jenő azonban nem értett egyet vele; a Közös Piac kelet–nyugati kereskedelmet korlátozó intézkedését azzal a hasonlattal érzékeltette, olyan az, mintha a kétoldalú francia–magyar tárgyalások lebonyolítása végett a franciáknak Moszkvába kellene menniük.58

Fock Jenő és Georges Pompidou tárgyalásai A francia miniszterelnökkel a magyar fél a kétoldalú politikai kapcsolatok mellett elsősorban a gazdasági kapcsolatokra vonatkozó kérdéseket szándékozott megvitatni. A találkozás közvetlen hangulatát mutatja, hogy Fock Jenő francia tárgyalópartnerét már közvetlenül a tárgyalás megkezdése előtt meghívta egy hivatalos magyarországi látogatásra. Pompidou miniszterelnök 1968. március 25-én és március 29-én (az utóbbi volt a kiszélesített tárgyalás) fogadta a minisztertanács elnökét.59 A magyar miniszterelnök az udvarias köszöntő formulák után azonnal egy hosszú expozéba kezdett, amelyben a gazdasági kapcsolatok fejlesztésének kérdését emelte ki, mint a tárgyalás legfontosabb magyar célját. Felhívta a francia miniszterelnök figyelmét, hogy a magyar küldöttségben három olyan miniszterhelyettes is van, akiknek régi kapcsolataik vannak a francia vállalatokkal, és részben kimunkálói voltak az új gazdaságirányítási rendszernek. A magyar kormány céljaként a franciákkal való minél szélesebb gazdasági együttműködést nevezte meg. Fock Jenő kifejtette továbbá, hogy a magyar iparvállalatok önálló külkereskedelmi joga nem új jelenség, mivel a gépipari termelő vállalatok 25%-a már két év óta rendelkezik vele. Az új gazdaságirányításnak megfelelően a kormány szándéka az, hogy meghatározza a kereskedelempolitikai irányelveket, és azok keretében az önálló üzleti tevékenységet a vállalatokra bízza. Az új mechanizmus alapgondolataként fogalmazta meg továbbá, hogy a gazdasági ösztönzők együttes hatására olyan gazdaságpolitikai gyakorlat alakuljon ki, mely egyaránt hasznos a vállalatoknak, a népgazdaságnak és az állam polgárainak, mivel a vállalatok 126

Külügyi Szemle


működésének sikeressége összességében a gazdaság teljesítményét növeli. A magyar miniszterelnök hangsúlyozta, hogy a beruházások tekintetében a korábbi gyakorlattól eltérően, a magyar vállalatok a beruházásaik 50%-át saját erőből fedezik, míg a másik felét hitelből. Tisztán állami erőből csak az egészen nagy, illetve az új vállalatok létesítését célzó és az infrastrukturális beruházásokat finanszírozzák. Fock kifejtette azon véleményét, hogy a jövőben a magyar és a francia vállalatok „azonos nyelven beszélhetnek”, és a további együttműködés a kölcsönös gazdasági érdekek mentén is megfogalmazható. Megítélése szerint nagy lehetőségek adódtak a cégek közvetlen kapcsolataiból, amire eddig csak csekély lehetőség volt a külkereskedelmi monopolvállalatok beékelődése miatt. Hangsúlyozta azt is, hogy a magyar kormány a licencvásárlás, a harmadik országok felé történő közös vállalkozások, a kooperatív piackutatás és -szerzés, a közös gyártás és a közös kereskedelmi vállalatok vonatkozásában képzeli el az együttműködés formáit, és a kapcsolatok alakulásában fejlődést várnak, mivel a magyar cégek a jövőben saját elképzeléseik szerint fognak piacokat keresni. Kiemelte továbbá, hogy az új mechanizmus bevezetésével a magyar kormány árreformot is végrehajt, amivel az a célja, hogy az árak azonos elvek és rendszer szerint épüljenek fel, mint a világpiaci árak; majd ismertette a magyar árrendszer főbb vonásait és azon elképzelését, hogy Magyarországon 10-15 év alatt elérhetik a versenypiaci árakat. A francia miniszterelnök első kérdései az üzemek ösztönzésének fejlesztésére és a vállalatok vezetőinek lecserélésére vonatkoztak. Erre válaszul Fock Jenő hangsúlyozta, hogy bár a gondolkodáson változtatni kell, de a magyar vezetők már két éve készülnek a reformokra, és az előkészítés menetében megmutatkozott, hogy a vállalati vezetők közül ki az, aki képes lépést tartani a fejlődéssel. Fock Jenő igyekezett elkerülni a gazdasági reform politikai hatására vonatkozó francia felvetést, ezért elsősorban azt emelte ki, hogy a magyar–francia gazdasági kapcsolatokban tíz év alatt 500 millió francia frank deficit halmozódott fel, a kétoldalú kereskedelmi forgalomban gondot okoz a deviza megszerzése, és hogy egyre jobb minőségű magyar árukkal szeretne a magyar fél fizetni. Fock Jenő megemlítette még, hogy a magyar kormánynak szándékában áll a franciaországi import növelése, de azt csak a magyar export emelésével együtt tudják elképzelni. Elmondta azt is, hogy Magyarország a jelenleginél két-háromszor nagyobb mennyiséget is képes lenne vásárolni, de a termékek értékesítésében a francia felet is érdekeltté kellene tenni. Pompidou erre a közös gyártási lehetőséget vetette fel, hangsúlyozva, hogy francia részről már az iparcikkek széles körének forgalmát liberalizálták, aminek következtében több iparcikket lehet exportálni Franciaországba. Ennek eredményességét Fock Jenő kritikusan értékelte, de megköszönte a franciák közreműködését a sertéshúsra vonatkozó lefölözésnél (az EK-n kívüli országok mezőgazdasági termékeire kirótt vám) történt változásokkal kapcsolatban, és külön hangsúlyozta, hogy a magyar vezetők nem dogmatikusak, és a GATT-ba is készek belépni, amihez a francia 2013. tavasz

127

Garadnai Zoltán

fél segítségét is kérte. Pompidou erre azt válaszolta, hogy a GATT eddig nem sokat hozott Franciaországnak, de normális feltételek között a kereskedelem megtalálja a módját az együttműködésnek.60 A francia miniszterelnöknek a politikai-diplomáciai együttműködésre vonatkozó megállapításaival kapcsolatban Fock Jenő kijelentette, hogy a vietnami és a közel-keleti válság, illetve a rendezetlen európai kérdések szintén hátráltatják az európai országok közötti széles körű együttműködést. Kiemelte továbbá, hogy a németkérdés megoldásával kapcsolatban a felek álláspontja nagyon eltér egymástól. Erre Pompidou azt válaszolta, hogy annak megítélésében maguk a németek sem egységesek. Fock Jenő azonban a válaszában az új német politikára vonatkozó kételkedését fogalmazta meg, amelyet tartalma miatt a régivel azonosított. A magyar miniszterelnök további aggodalmának is hangot adott a németkérdés kapcsán: a német fasizmus feléledése miatti nyugtalanságát érzékeltette; majd mivel mindketten csak a szokásos frázisaikat hangoztatták, nem akarta a kérdést tovább feszegetni, inkább áttért a kulturális kapcsolatokra. A kulturális kapcsolatok vonatkozásában Fock Jenő először is kifejtette, hogy a francia kultúra, hagyományos híréhez méltóan, nagy népszerűségnek és megbecsülésnek örvend Magyarországon. Megerősítette, hogy Gastambide nagykövet vezetésével a francia nagykövetség eredményesen dolgozik, és a francia nyelvet is sok ezren tanulják. Véleménye szerint az 1964 utáni időszakban a két ország kulturális kapcsolatai fejlődtek a legnagyobb mértékben. A kulturális kapcsolatok alakulása és értékelése szempontjából a francia miniszterelnök egyetértett a magyar véleményekkel, és figyelemre méltónak nevezte azt az előrehaladást, amely a két ország kapcsolataiban politikai téren, illetve az államközi egyezmények és a műszaki-tudományos együttműködések területén végbement. Megköszönte a budapesti francia nagykövetség munkáját dicsérő kijelentéseket, és (a diplomáciai udvariasság íratlan szabályait követve) hasonlóan értékelte a Valkó Márton által vezetett párizsi magyar nagykövetségét. Változatlanul hangsúlyozta a gazdasági kapcsolatok fejlesztésének fontosságát, és konkrét lehetőségként említette meg a francia SECAM-rendszerű színes televíziók gyártásában való együttműködést, mint az esetleges kooperáció egyik fő célkitűzését – amit a franciák az 1967. novemberi párizsi külügyi konzultáción is felvetettek. Mivel a tárgyalás időtartama lényegesen meghaladta az eredetileg megszabott intervallumot, Fock Jenő a további együttműködésre vonatkozó konkrét tervként felvetette egy műszaki-tudományos kérdésekkel, valamint ipari kooperációval foglalkozó vegyes bizottság felállításának lehetőségét, és Sebestyén Jánost nevezte meg a koordinálás és a szervezés feladatait magyar részről ellátó személyként. Pompidou a vegyes bizottság gondolatát örömmel fogadta, és elmondta, hogy nem lát semmilyen nehézséget annak létrehozásában.61

128

Külügyi Szemle


A két politikus második találkozója március 29-én, egy kiszélesített megbeszélés keretében zajlott, ahol egyben a magyarok párizsi látogatásának mérlegét is megvonták.62 Fock Jenő a tárgyalás elején röviden ismertette Pompidou-val az eddigi értekezések eredményeit. Örömét fejezte ki, hogy De Gaulle elnök elfogadta a magyarországi meghívást, és megismételte a Pompidou miniszterelnöknek és Maurice Couve de Murville külügyminiszternek, valamint a feleségüknek szóló meghívását. Pompidou ezt a részt nevezte a tárgyalások legkönnyebb szakaszának, és megegyeztek abban, hogy a meghívás tényét a közös közleményben is feltüntetik. Fock Jenő ezt követően kifejtette, hogy tárgyalásaitól a gazdasági kérdéseket illetően nem várt konkrét eredményeket, és már azt is pozitívumként fogalmazta meg, hogy sikerült felkelteni a francia kormánykörök érdeklődését és erősíteni együttműködési hajlandóságukat. Ugyanakkor utalt arra is, hogy a gazdasági kapcsolatok fejlődése elmaradt a többi ágazatéhoz képest, és a külkereskedelmi passzívumot elfogadhatatlannak tartotta. Megismételte, hogy a Közös Piac diszkriminációja megnehezíti a kétoldalú kapcsolatok fejlődését, és hangsúlyozta, hogy számos javaslatot tett a kooperációra vonatkozóan, továbbá kérte a franciák támogatását a magyar ipari export növeléséhez, a tervezési tapasztalatok kicseréléséhez. A franciák együttműködésére számított a magyar–francia vegyes bizottságok és vegyes vállalatok létrehozása érdekében, és az 1969-ben lejáró hosszú távú kereskedelmi szerződés megújítását szorgalmazta. Pompidou miniszterelnök a válaszában rögzítette, hogy a magyar–francia politikai kapcsolatokat kiválónak tartja, a kulturális kapcsolatok fejlődésével is elégedett, a kereskedelmi és a gazdasági kapcsolatok terén pedig erőfeszítéseket kell tenni. Kifejtette véleményét a kétoldalú gazdasági kapcsolatok kölcsönösségére vonatkozóan, és a Közös Piacot érintő magyar aggodalmakat illetően hangsúlyozta, hogy elképzelésük szerint a közös piaci intézkedéseknek a keleti országokkal való kapcsolatokat nem szabad akadályozniuk. A tárgyalás során a magyar küldöttség tagjai egyenként beszámoltak franciaországi tartózkodásuk eredményeiről. Először Darvas József (külkereskedelmi miniszterhelyettes) foglalta össze Roland Nungesser államtitkárral folytatott tárgyalásának tapasztalatait. Az ipari termékek kereskedelmének liberalizálására vonatkozó francia intézkedések a magyar export 10%-át érintették, miközben a franciák 571 millió frank hiányt halmoztak fel a kereskedelemben. Nungesser ezt a deficitet szintén megerősítette, de utalt arra, hogy Magyarországon, mint ahogy a keleti országokban általában, a francia import 1964–1966 között így is a kétszeresére növekedett; lényegében a még nagyobb mértékű francia importot szorgalmazta a magyar fél számára, végül reményét fejezte ki, hogy hamarosan megtalálják a kereskedelmi egyensúly megteremtéséhez szükséges megoldást. Bár Fock Jenő hozzászólásában kihangsúlyozta, hogy a sertéshús lefölözésére (megvámolására) vonatkozóan már nem akar célzásokat tenni, egyértelművé tette a magyar 2013. tavasz

129

Garadnai Zoltán

fél azon álláspontját, hogy a kétoldalú kereskedelmet illetően a franciáknak tovább kell lépniük. A francia export szerkezetének változását szerencsésnek tartotta: „A jelenlegi feltételek között előnyt biztosítunk Franciaország számára az NSZK rovására, főképpen akkor, ha egyébként látjuk, hogy el tudjuk adni a termékeinket Franciaországban.”63 Szekér Gyula (nehézipari miniszterhelyettes) a kétoldalú kooperációk lehetőségeiről tárgyalt a francia gyárosokkal, és meghívót adott át a francia iparügyi miniszternek, amit az el is fogadott.64 Sebestyén János az ipari együttműködésről és a gazdasági tervezésről, Rosta Endre a kulturális együttműködésről folytatott megbeszélést, melyet (a gazdasági kapcsolatokat terhelő problémákkal ellentétben) mindkét fél normálisnak tartott. Péter János külügyminiszter is összefoglalta a tárgyalások tapasztalatait; kijelentette, hogy a lényeget tekintve a két kormány álláspontja megegyezik, és a németkérdés eltérő megítélése ellenére is együtt tudnak működni egymással az európai biztonság érdekében. Hangsúlyozta a magyar–francia barátsági szerződés megkötésének jelentőségét; úgy vélte, az aprólékos előkészületet igényel, mivel a nemzetközi kapcsolatok alakulására kedvező hatással kell lennie. A bilaterális kapcsolatok vonatkozásában egyértelmű fordulópontként értékelte a minisztertanács elnökének franciaországi útját. A multilaterális együttműködés területén kiemelte, hogy Magyarország hamarosan az ENSZ Biztonsági Tanácsának tagja lesz, ami újabb lehetőséget teremt az együttműködésre. A tárgyalások végén francia és magyar részről egyaránt az volt a vélemény, hogy a konzultációkat a részletkérdések megvitatása érdekében a szakdiplomáciák szintjén mielőbb folytatni kell.65

Péter János és Maurice Couve de Murville tárgyalásai A magyar és a francia külügyminiszter számára ez már a harmadik találkozót jelentette, úgyhogy ismerősként köszönthették egymást. Fock Jenő franciaországi utazása folyamán összesen kétszer tárgyaltak. Péter János személyét a francia diplomácia 1968ra már egyértelműen pozitívan ítélte meg. Becsülték a nyelvismeretét (a francia mellett angolul, németül és oroszul is beszélt), a munkabírását, és úgy látták, hogy a magyar vezetők között egyre fontosabb helyet foglalt el, bár nem tartozott Kádár János szűkebb köréhez. Az első, egyórás megbeszélés 1968. március 25-én, a második, amely mintegy félórás volt, március 29-én zajlott le, Couve de Murville minisztériumi dolgozószobájában. A két külügyminiszter az első beszélgetés elején a magyar miniszterelnök látogatásával kapcsolatos szervezési kérdéseket tárgyalta meg. Péter János köszönetét nyilvánította a miniszterelnök franciaországi meghívásáért, és hangsúlyozta azt is, hogy a látogatásnak magyar részről nagy jelentőséget tulajdonítanak. Felvetette egy miniszteri vagy miniszter-helyettesi szintű gazdasági, technikai, műszaki és tudományos vegyes 130

Külügyi Szemle


bizottság létrehozását, és ismét a kereskedelmi kapcsolatok fejlesztése mellett érvelt. Harmadik fontos elemként említette, hogy az egyezményes kapcsolatok fejlesztése keretében meg kellene vizsgálni, hogy a két ország milyen más egyezményeket köthetne, és konkrétan felvetette egy barátsági szerződés megkötésének a lehetőségét is, ami – véleménye szerint – az európai biztonság megteremtése szempontjából lenne jelentős.66 A beszélgetés vezérfonala természetesen az európai biztonság, a fegyverzetkorlátozás és ezekhez kapcsolódóan a németkérdés összetett problematikája volt. Péter János Couve de Murville kérésére kifejtette, hogy a szövetségi rendszerek utáni Európában a kétoldalú szerződések hálózatán keresztül lehetne a valódi európai biztonságot megteremteni. A francia diplomácia figyelmét nem kerülte el Péter Jánosnak ez a kijelentése, amelyet a tárgyalásról készült körtáviratban (1968. április 9.) tényként rögzítettek.67 Ez a felvetés hasonlított a magyar külügyminiszter által korábban tett javaslatokhoz. Couve de Murville erre ismét megerősítette a francia diplomácia álláspontját: a két blokk csak Németország kettéosztása miatt jött létre, és az európai biztonság problematikája az egyesítéssel megoldódhat. A francia külügyminiszter kérdésére vonatkozóan, hogy a barátsági szerződés a gazdasági kapcsolatokra vonatkozik-e, Péter János hangsúlyozta, hogy a magyar fél nem gazdasági, hanem barátsági és együttműködési egyezményre gondolt, és úgy vélte, hogy tanulmányozni kellene ezt az elgondolást, amely a véleménye szerint az általános európai helyzettel függ össze. Couve de Murville viszont úgy gondolta, hogy az európai biztonság problémája a lefegyverzés és a szövetségek, illetve a németkérdés függvénye, és kifejtette azt a véleményét, hogy a magyar külügyminiszter felvetése bilaterális egyezmények sorozatát jelentené. Hozzátette továbbá, hogy a tömbök léte Németország kettéosztottságának a következménye. Udvariasan közölte, hogy a magyar külügyminiszter felvetése új gondolat, és a probléma másfajta megközelítését jelentette, ami további gondolkodást igényel. A francia–keletnémet kereskedelmi együttműködésre vonatkozó magyar kérdésekre Couve de Murville elutasító választ adott, és hangoztatta, hogy előbb a két Németországnak kellene közelednie egymáshoz. Péter János úgy vélte, hogy ezt segíteni kell, de nem az egyesítéssel kell elkezdeni; ezzel Couve de Murville teljesen egyetértett. A francia külügyminiszter szerint az Európai Biztonsági Értekezlet létrehozásának fő célja az NSZK és az NDK egy asztalhoz ültetése lenne, és – visszautalván az 1959-es genfi konferencia kudarcára – várakozást javasolt: szerinte a németeknek kell megtenniük a szükséges lépéseket. Couve de Murville válaszában tudatosan használta a marxista fogalmakat, és kijelentette, hogy az Odera–Neisse-határ kérdése már objektív tény, míg a két Németország léte szubjektív körülmény. Véleménye szerint a németkérdés hamarabb megoldódna, ha az angolok és az amerikaiak is a francia elképzelések szerint irányítanák a politikájukat. Péter János ugyanakkor kifejtette a magyar kormány azon álláspontját, hogy az NDK elismerése segítené a két Németország egyesülését.68 2013. tavasz

131

Garadnai Zoltán

Couve de Murville viszont türelemre intette tárgyalópartnerét azzal, hogy csak alig tizenöt hónapja kezdték el a németek a keleti nyitási politikájukat, és így korai lenne következtetéseket levonni. A tárgyalás további részében a két külügyminiszter a közelkeleti és a vietnami konfliktust vitatta meg, illetve kitértek az amerikai választásokra is. A francia külügyminiszter a közel-keleti helyzetet egyszerűen rossznak értékelte, a vietnami helyzetet pedig mindketten veszélyesnek ítélték.

A miniszterelnöki látogatás értékelése magyar és francia szemmel A Politikai Bizottság a magyar kormányküldöttség útjáról szóbeli beszámolót hallgatott meg 1968. április 2-án, s azt követte a Külügyminisztériumban készített és Fock Jenő által hitelesített beszámoló.69 A miniszterelnök értékelése szerint küldöttsége franciaországi fogadása sokkal jobb volt, mint azt eredetileg elképzelték. Hangsúlyozta, hogy minden kérdésről nyíltan, őszintén és érdemi módon tudott tárgyalni. A rádió és a televízió magatartását korrektnek és pozitívnak minősítette.70 A tárgyalásokat a Politikai Bizottság és a kormány által elfogadott irányelvek szerint igyekeztek lefolytatni, és a felhatalmazás kereteit nem lépték túl; ugyanakkor kiemelte, hogy a németkérdés megítélésében nem érte el azt, amit a Politikai Bizottság feladatául szabott. Fock Jenő szerint a külpolitika egyéb kérdéseiben nem sok szót kellett váltani, mivel a francia hivatalos szervek azonosan ítélték meg a vietnami és a közel-keleti kérdést, véleményük a magyar álláspontnál pesszimistább volt. A kétoldalú kapcsolatok vonatkozásában a miniszterelnök hangsúlyozta, hogy a barátsági szerződés gondolatának francia visszhangja sokkal élénkebb volt, mint ahogy azt a magyar fél előzetesen gondolta: „Péter elvtárs tett először erről említést Couve de Murville-nél, egészen belementek a tárgyalásba, a sajtó is felkapta ezt a gondolatot, s tetszett. Lehet, hogy ha kicsit tovább vittük volna, még többet lehetett volna kihozni, de mi megijedtünk a váratlan, gyors sikertől.”71 Fock Jenő a közös nyilatkozatot a lengyel–francia és a cseh–francia nyilatkozatnál pozitívabb hangvételűnek értékelte. A másik fontos kérdés a gazdasági kapcsolatok fejlesztése volt, amihez a magyar miniszterelnök véleménye szerint a franciák komolyan álltak hozzá. A Közös Piac ügyében folytatott tárgyalásokon igyekezett felhívni partnerei figyelmét arra, hogy a kétoldalú gazdasági kapcsolatok kérdésében Brüsszel miatt nehezen lehet előrelépni. A magyar gazdasági reformmal kapcsolatban a miniszterelnöknek nagyon jól esett a magyar szemmel élénknek ítélt francia érdeklődés. Fock Jenő személyes tekintélyét is növelték a pozitív francia vélemények, a Pompidou-tól kapott protokolláris köszönőlevélre szintén nagyon meleg hangon válaszolt, és a látogatást egyértelműen sikeresnek minősítette.72

132

Külügyi Szemle


A magyar miniszterelnök párizsi tartózkodása alatt konzultált a Francia Kommunista Párt vezetőivel is, akik szintén pozitívan nyilatkoztak Fock Jenő látogatásáról. Külön érdemes kitérni a szovjet nagykövettel folytatott beszélgetésre. Zorin valószínűleg nem értékelt egyértelműen pozitívan egyes magyar kijelentéseket, mivel Fock Jenő (némiképpen túlhangsúlyozva a látogatás és személye nemzetközi jelentőségét) az alábbiakat mondta: ... úgy látom, hogy Zorin a francia politika, külpolitika fő vonalát, különösen a mostani magatartást illetően nem egészen jól látja a dolgot, s tartok tőle, hogy ilyen jelentést ad haza. Azt magyarázta, hogy a francia politika meghirdetett fő vonalát nem következetesen viszik, s talán ennek az az oka: félnek attól, hogy Johnson megbukik. Mondtam, hogy én ezt nem így látom, hanem inkább úgy, hogy néhány helyes kezdeményezésünk nem talál kellő visszhangra. Inkább bátorítani kell őket.73 A Politikai Bizottság tagjai a beszámolót tudomásul vették. Kádár János is eredményesnek ítélte a találkozókat, és javasolta, hogy annak eredményéről a Szovjetuniót is tájékoztassák. Véleményét az alábbiakkal magyarázta: A Szovjetunió rendszeresen tájékoztat bennünket fontosabb nemzetközi kérdésekről, politikai lépésekről vagy tárgyalásokról, különösképpen, ha kapitalista viszonylatról van szó, s bár nem vagyunk azonos súlyúak velük, én célszerűnek tartanám, hogy az SZKP Központi Bizottságát és a szovjet kormányt alkalmas formában tájékoztassuk. És a német elvtársak is kapjanak bizonyos tájékoztatást az őket érintő kérdésekről.74 Francia részről a moszkvai francia nagykövet, Olivier Wormser részletes elemzést készített a magyar úttal kapcsolatban, és úgy értékelte, hogy az oroszok nagyobb súlyt akarnak adni Magyarország számára a nemzetközi színtéren, de szigorúan ragaszkodnak ahhoz, hogy az ország szövetségesi elkötelezettsége nem változhat.75 A miniszterelnök útjának magyar visszhangjáról és Fock Jenő sajtóértekezletéről a budapesti francia nagykövet is elemzést készített, kiemelve, hogy a magyar sajtó minősített figyelemmel kísérte az eseményeket.76 Az útról a francia külügyminisztérium is összeállított egy részletes összefoglalót. Ebben hangsúlyozták, hogy a tárgyalások első helyén a gazdasági kérdések szerepeltek, és a magyar delegáció megkülönböztetetten foglalkozott a gazdasági együttműködés kérdésével, illetve a közös piaci vámok miatti kereskedelmi problémákkal. A barátsági szerződésre vonatkozó magyar javaslatra reagálva a franciák udvariasan visszafogták magukat, de nem kerülte el a figyelmüket az, hogy Fock Jenő a francia részről elhangzott elutasítás ellenére mind a párizsi, mind a budapesti sajtóértekezletén tényként említette annak a lehetőségét, ami megerősítette azon véleményüket, hogy magyar részről elsősorban ideológiai és belpolitikai célokra kívánták kihasználni 2013. tavasz

133

Garadnai Zoltán

ezt. A francia értékelések az európai biztonság témakörében kiemelték, hogy a magyar külügyminiszter két- és többoldalú találkozók hálózatán keresztül szeretne előrelépni, de a németkérdés megoldásának alternatívájára nézve a magyar felfogás lényegében nem változott 1966-hoz képest. Az európai biztonság témaköre iránt erős magyar érdeklődést érzékeltek, viszont érezték azt is, hogy mindezt a magyar diplomácia nem szeretné a nyilvánosság előtt túlhangsúlyozni, vagyis semmilyen további önálló magyar kezdeményezést nem feltételeztek, így ez a közös nyilatkozatba is csak általános összefüggésekbe helyezve került be. Az összefoglaló végén külön rögzítették, hogy a látogatás sikere nem kis mértékben Fock Jenő személyének is köszönhető volt, aki a sajtótájékoztatóin a többi kommunista vezetőtől eltérően kötetlenül, szabadon és nem kevés humorral válaszolt.77 A francia diplomácia figyelmét ugyanakkor nem kerülte el Fock Jenő megkönnyebbülése és megelégedése, amit azért érzett, hogy az 1956-os forradalommal kapcsolatos kérdések a tárgyalások során nem kerültek szóba: „Az országa számára ez a látogatás (az első magas szintű egy nyugati országba) a nemzetközi közvélemény előtti rehabilitációt jelentette. Magyar részről valószínűleg rettegtek attól, hogy az 1956-os események emléke még árnyékként vetül az útra, de örömmel vették tudomásul, hogy az út anélkül zajlott le, hogy bárki is emlékeztette volna őket arra.”78 A miniszterelnök látogatásának egyik legfontosabb következménye az volt, hogy Párizsban a magyarországi politikai történéseket már egyre inkább a csehszlovákiai események tükrében elemezték: „A gondjaik és a céljaik ugyan eléggé közel állnak Dubčekéhez és annak barátaiéhoz, de az 1956-os események emléke, a szovjet csapatok jelenléte, a túl korai demokratizálás kockázatának elkerülése, a romló viszony Romániával, Moszkva oldalára állítja őket, és mindezek behatárolják a magyar politikát, amelyeket azonban Prágában Novotny eltávolítása után nem ismernek.”79 A látogatás sikerességét megerősítendő és a további szakdiplomáciai munka előkészítéseként 1968. március 30-án Jean Combal tanácsos táviratot küldött Párizsba, amelyben jelezte, hogy a magyar miniszterelnök nagyon melegen, megelégedéssel nyilatkozott franciaországi útjáról, és ismételten reményét fejezte ki, hogy De Gaulle elnök a lehető leghamarabb Magyarországra látogat.80 A konkrét együttműködés kibontakoztatása érdekében 1968. április 22-én Házi Vencel bekérette Gastambide francia nagykövetet – aki a szocialista országok vezetőinek többi útjához képest is nagyon sikeresnek nevezte az utat –, és jegyzéket adott át arról, hogy a magyar kormány Kiss Árpádot vagy helyettesét, Sebestyén Jánost kívánja kinevezni a magyar–francia ipari, műszaki és tudományos vegyes bizottság magyar tagozata elnökéül, és egyben tájékoztatást kért a francia tagozat elnökére vonatkozóan.81 Fock Jenő párizsi látogatását mindketten sikeresnek értékelték, és megegyeztek abban, hogy a gyakorlati együttműködés területén kell előrelépni. A francia nagykövet kifejtette, hogy szerinte De Gaulle az év folyamán már teljesen elfoglalt, de elképzelhetőnek tartotta, hogy 1969-ben Budapestre látogat. Lehetségesnek mondta továbbá, hogy Pompidou miniszterelnök és Couve de Murville 134

Külügyi Szemle


külügyminiszter esetleg az év vége előtt Magyarországra jön. Ezzel kapcsolatban megegyeztek, hogy a kérdést mindketten napirenden tartják,82 valamint a nagykövet javasolta, hogy a kapcsolatok további építése érdekében időről időre a párizsi magyar nagykövet is tegyen lépéseket a francia külügyminisztériumban. Összességében a látogatással lezárult az 1963–1968 között tartó politikai közeledési időszak is. Magyar részről megvalósult az a politikai cél, hogy az 1956-ban hatalomra juttatott rendszer nyugati elfogadtatását elérjék. Ebben a kor nemzetközi viszonyai között a magyar–francia kapcsolatépítés jelentette az egyik fontos utat, melynek első szakasza ezzel a látogatással lezárult, és Magyarországnak a Csehszlovákia elleni intervencióban való részvétele, illetve De Gaulle 1969-es lemondása után meg is szakadt. Fock látogatása azonban egy hosszú távú, korrekt szakdiplomáciai együttműködés alapjait is megteremtette. A következő érdemi politikai előrelépést Kádár János első titkár tíz évvel későbbi párizsi látogatása jelentette, amely a kétoldalú kapcsolatok 1968–1978 közötti szakaszát is lezárta, de ennek megértése további történetek megírását igényli…

Jegyzetek 1 A tanulmány a Bolyai János kutatási ösztöndíj (2009–2012) támogatásával készült. 2 Jean-Paul Bled: „Le général de Gaulle et le triangle Paris–Bonn–Moscou”. In: De Gaulle et la Russie (szerk. Maurice Vaïsse). Párizs: CNRS Editions, 2006. 199–204. o.; Frédéric Bozo: Deux stratégies pour l’Europe. De Gaulle les États-Unis et l’Alliance atlantique, 1958–1969. Párizs: Plon et Fondation Charles de Gaulle, 1996. 193–196. o.; Georges-Henri Soutou: La guerre de Cinquante Ans. Les relations Est–Ouest, 1943–1990. Párizs: Fayard, 2001. 469–477. o.; Maurice Vaïsse: Les relations internationales depuis 1945. Párizs: Armand Colin, 2002. 75–122. o.; Maurice Vaïsse: „La puissance ou l’influence? (1958–2004)”. In: Histoire de la diplomatie française. Párizs: Perrin, 2005. 887–888. o. 3 Andrejz Szepticzky: „La conception gaullienne de l’orde européen”, In: Annuaire Français de relations internationales, Vol. III. Brüsszel: Bruylant, 2002. 392–403. o. 4 „Entretien entre Maurice Couve de Murville et Valérian Zorin”. AMAE SG EM (Archives de Ministère des Affaires Étrangères, Secrétaire Général, Entretiens et Messages) Vol. 33. (1968. január 4.); „Entretien entre Maurice Couve de Murville et Willy Brandt”. AMAE SG-EM Vol. 33. (1968. február 27.). 5 Hélène Carrère d’Encausse: „La Russie dans la géopolitique de Charles de Gaulle”. In: De Gaulle et la Russie (szerk. Maurice Vaïsse). Párizs: CNRS Editions, 2006. 273–279. o. 6 Paul Kennedy: A nagyhatalmak tündöklése és bukása. Gazdasági válságok és katonai konfliktusok, 1500– 2000. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1992. 378–379. o. 7 Soutou: i. m. 469. o. 8 Maurice Vaïsse: La grandeur. Politique étrangère du général de Gaulle 1958–1969. Párizs: Fayard, 1998. 443–444. o.; Maurice Vaïsse: „L’Europe centrale et orientale dans la politique du général de Gaulle de 1958 à 1969”. Cahiers de la Fondation Charles de Gaulle, No. 6. (1999). 129–133. o. 9 A románok 1967. január 31-én, a jugoszlávok 1968. január 31-én vették fel a diplomáciai kapcsolatokat az NSZK-val. 10 „…a kelet-európai államok megnövelték a belső autonómiájukat, de belső vagy külső válság esetén mindig a Szovjetuniót támogatják. Az egyedüli kivételt Románia jelenti, ahol a nacionalizmusra építenek, mivel a hatalom valójában népszerűtlen. A magyar történészek a »Duna menti Európa« föderalista gondolata iránt érdeklődnek, de gondolataikat a románok, akik számára a

2013. tavasz

135

Garadnai Zoltán szocializmushoz vezető út csak a nemzeti keretekben lehetséges, abszurdnak minősítették. (…) A kelet-európai országoknak jelenleg alig van valódi lehetőségük, hogy több-kevesebb függetlenséget harcoljanak ki Moszkvával szemben, és a jugoszlávokéhoz hasonló revizionizmust vagy a románok által képviselt nacionalista politikát vezessék be. Moszkva számára, amely a doktrinális és gyakorlati kérdésekben egyaránt ellenőrzés alatt tartja ezeket az országokat, a nemzeti kérdés különösen veszélyes problémát jelent.” Lásd: „Note. Les Etats d’Europe Orientale”. CADN (Centre des Archives Diplomatiques de Nantes) Budapest, Carton 122. 11 Maruzsa Zoltán: „Denuclearization in Central Europe? The Rapacki Plan during the Cold War”. In: Cinq Continents. Les cahiers du Département d’Histoire moderne et contemporaine UniversitéEötvös Loránd, Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszék. Budapest: ELTE BTK, 2008. 251–254. o., Chantalle Morelle: „La Pologne et la Hongrie dans la diplomatie française (1958–1969)”. Cahiers de la Fondation Charles de Gaulle, No. 6. 1999. 134–144. o. 12 Natalia Vassilieva: „L’URSS et le développement des relations de la France avec les pays de l’Est”. In: De Gaulle et la Russie (szerk. Maurice Vaïsse). Párizs: CNRS Editions, 2006. 205–208. o. 13 „Pologne. Entretiens et correspondance 1967–1969. Septennat du général de Gaulle. Entretien de Gaulle–Gomułka, Varsovie, le 11 septembre 1967.” AN (Archives Nationales) 5 AG 1. Carton 182. dossier. 14 Wanda Jarzabek: „Hope and Reality: Poland and the Conference on Security and Cooperation in Europe, 1964–1989”. In: Cold War International History Project Working Paper, No. 56. (2008). 1. o.; Vassilieva: i. m. 208–211. o. Francia értékelés szerint a nemzeti érzelmek újjáéledéséből fakadó problémákat Hruscsov még ideig-óráig palástolni tudta, és ehhez a németkérdést használta fel eszközül, amely révén a szocialista országok negatív egységét el tudta érni. Ez a kérdéskör 1967-ben a németek keleti politikájának újrarendeződésével más dimenziót kapott, miközben 1963-tól kezdve a kelet-európai országok kezdték újjáépíteni az 1945 után megszakadt nyugati kapcsolataikat. Ezzel párhuzamosan – országonként eltérő módon – megerősödtek a nemzeti érzelmek is aminek pregnáns példája Románia volt, és ami a szovjet diplomáciát is nagyobb óvatosságra, illetve figyelemre késztette. 15 Ennek állomásait Péter János magyar külügyminiszter 1965-ös párizsi, Maurice Couve de Murville francia külügyminiszter 1966-os budapesti, Szilágyi Béla külügyminiszter-helyettes 1967-es párizsi látogatása jelentette. 16 Interjú Thomas Schreiber diplomáciai újságíróval (2009. május 9.). 17 A magyar külpolitika 20. századi lehetőségeiről és összefüggéseiről. Vö. Pritz Pál: „Magyarország külpolitikája a 20. században”. In: Magyar külpolitika a 20. században. Tanulmányok (szerk. Gazdag Ferenc –Kiss J. László). Budapest: Zrínyi Kiadó, 2004. 13–35. o.; Földes György: „Kádár János külpolitikai nézetei (1957–1967)”. In: Magyarország helye a 20. századi Európában. Tanulmányok (szerk: Pritz Pál, Sipos Balázs és Zeidler Miklós). Budapest: Magyar Történelmi Társulat, 2002. 135–146. o. 18 MNL-OL (Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) Mikrofilmgyűjtemény 52243. számú filmdoboz. (XIX-A-83-a, a Minisztertanács 384. számú ülése. 1968. január 25.). 16–17. o. 19 Fock Jenő (1916–2001): kommunista politikus, gazdasági szakember, 1967–1975 között a minisztertanács elnöke. 20 Szilágyi Béla (1908–1995): kommunista politikus, külügyminiszter-helyettes 1963–1970 között. 21 Raymond Gastambide (1910–2003): jogász, politológus, 1937-től diplomata, 1965–1971 között Franciaország nagykövete Budapesten. Szilágyi Béla ekkor már felkészülési terv birtokában egyeztetett a francia nagykövettel. 22 „Látogatásokról készült feljegyzések. Gastambide látogatása Fock elvtárs utazása miatt”. MNL-OLXIX-J-1-j-Franciaország-45-1-00333/2/1968. 35. d. 23 „Fock Jenő et. franciaországi látogatása. Előterjesztés a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormányhoz”. MNL-OL-XIX-J-1-j-Franciaország-45-1-00745/2/1968. 36. d. 24 Valerian Alexandrovics Zorin (1902–1986): kommunista politikus, diplomata, 1965–1971 között a Szovjetunió nagykövete Párizsban.

136

Külügyi Szemle

Fock Jenő miniszterelnök franciaországi útja 25 Valkó Márton (1911–1996): kommunista pártmunkás, gazdasági vezető, 1964–1968 között Magyarország nagykövete Párizsban. 26 „Fock Jenő et. franciaországi látogatása”. MNL-OL-XIX-J-1-j-Franciaország-45-1-00745/21/1968. 36. d. 27 „Francia újságírók meghívása Fock et. párizsi útja előtt. A francia ügyvivő közlései”. MNL-OL-XIXJ-1-j-Franciaország-45-8-001323/1/1968. 38. d. 28 Péter János (1910–2000): református püspök, kommunista politikus, 1961–1973 között külügyminiszter. 29 Garadnai Zoltán: „Iratok a magyar–francia kapcsolatok történetéhez (1963–1968)”. In: Magyarország és a világ. Diplomáciatörténet (szerk. Ormos Mária, Gecsényi Lajos és Vida István). Budapest: Gondolat, 2008. 397–398. o. (114. számú dokumentum.) Francia részről tisztában voltak azzal, hogy a nagykövetségen elhangzott „bizalmas” kijelentések – ahogy arra már korábban is volt példa – nem maradnak szűk körben. Thomas Schreiber erre az eseményre így emlékezett a 2009. május 9-én készített interjúban: „A budapesti francia nagykövetségi – nem hivatalos – megbeszélésen a kommunista újságíró jelenlétében elmondottak jórészt azonosak, mint amit néhány nappal korábban Párizsban, a Quai d’Orsay-n lezajlott és a magas rangú külföldi látogatók hivatalos útját megelőző, szokásos előzetes szűk körű tájékoztatón hallottam, és amelyen a külügyminisztérium sajtóosztálya mellett akkreditált újságírók vettek részt.” 30 Uo. 390. o. (112. számú dokumentum.) 31 Uo. 394. o. (113. számú dokumentum.) Józef Cyrankiewicz lengyel miniszterelnök 1965. szeptember 15-én, Jozef Lenárt csehszlovák miniszterelnök 1967. október 26-án tárgyalt De Gaulle elnökkel. A francia és a magyar dokumentumokból érzékelhető, hogy lengyel és csehszlovák részről nem törekedtek a teljes információ átadására, így az utolsóként Párizsba készülő magyar miniszterelnök sok szempontból a saját talpraesettségére és az őt felkészítő diplomaták szorgalmára volt kénytelen építeni. Ezt a benyomást erősítette meg a Klein Márton nyugalmazott diplomatával 2006. április 5-én készített interjú is. 32 Uo. 398–399. o. (115. számú dokumentum.) 33 A Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Bizottsága 1968. március 8-án tárgyalta a gazdasági vonatkozású előterjesztést. Klein Márton visszaemlékezése szerint – és az megegyezik a dokumentumokkal – magyar részről a gazdasági kapcsolatok fejlesztését tartották a legfontosabbnak. (Interjú Klein Mártonnal, 2006. április 5.) 34 Garadnai: „Iratok a magyar–francia kapcsolatok történetéhez”. 386–389. o. (111. számú dokumentum); MNL-OL Mikrofilmgyűjtemény 52243. számú filmdoboz. (XIX-A-83-a, a Minisztertanács 385. számú ülése. 1968. február 7.) 20–21. és 35–36. o. A párizsi nagykövetségen Misur György diplomata fogta össze a protokolláris előkészítő munkákat. (Interjú Misur Györggyel, 2009. április 3.) Budapesten, Péter János 1965-ös útjához hasonlóan, Klein Márton diplomata készítette elő a látogatást, Szilágyi Béla külügyminiszter-helyettes felügyelete alatt. Misur György és Klein Márton a magyar delegáció hivatalos tolmácsa volt. 35 Garadnai: „Iratok a magyar–francia kapcsolatok történetéhez”. 223–224. o. (66. számú dokumentum.) 36 Uo. 346–357. o. (101–104. számú dokumentumok.) 37 „Fock Jenő et. franciaországi látogatása. Tájékoztató a magyar–francia gazdasági kapcsolatokról és javaslatok a felsőszintű tárgyalások gazdasági vonatkozású kérdéseire”. MNL-OL-XIX-J-1-j-Franci aország-45-1-00745/20/1968. 36. d. 38 Garadnai: „Iratok a magyar–francia kapcsolatok történetéhez”. 401–408. o. (117. számú dokumentum.) 39 „Relations économiques avec la Hongrie (Paris, le 18 mars 1968)”. AMAE Europe Hongrie Dossier 204. 40 A francia technikai fejlesztéseket magában foglaló és politikai értelemben a szovjetek által is támogatott rendszer magyarországi átvételéről 1969. január 18-án írták alá a magyar–francia megállapodást. 41 „Télégramme N° 401–406”. AMAE Europe Hongrie. Dossier 204.

2013. tavasz

137

Garadnai Zoltán 42 Note. „La situation intérieure de la Hongrie et la réfome économique (Paris, le 18 mars 1968.)”; „La politique extérieure de la Hongrie (Paris, le 18 mars 1968.)”; „Relations politiques franco-hongroises (Paris, le 18 mars 1968)”; „Visite à Paris de M. Jenö Fock (Paris, le 2 avril 1968)”; „La Hongrie et le monde communiste (Paris, le 18 mars 1968.)”. Uo. 43 Garadnai Zoltán: „La Hongrie de János Kádár et le processus d’Helsinki”. In: Vers la réunification de l’Europe. Apports et limites du processus d’Helsinki de 1975 à nos jours (szerk. Elisabeth du Réau – Christine Manigand). Budapest: L’Harmattan, 2005. 131–135. o. 44 „Note. La Hongrie et le monde communiste (Paris, le 18 mars 1968)”. AMAE Europe Hongrie, Dossier 204. 45 „Note. La France et la Hongrie (Paris, le 18 mars 1968.)”. Uo. 46 „Note. La situation intérieure de la Hongrie et la réfome économique (Paris, le 18 mars 1968.)”. Uo. 47 „Note. La politique extérieure de la Hongrie (Paris, le 18 mars 1968.)”. Uo. 48 „La Hongrie et l’Allemagne (Paris, le 18 mars 1968.)”. Uo.; „La Hongrie et le désarmement (Paris, le 18 mars 1968.)”. Uo. 49 E vonatkozásban hangsúlyozni kell, hogy Budapesten is kiemelt figyelemmel készültek az útra. A sajtótájékoztatót olyan fontosnak tartották, hogy arra külön kérdezz-felelek jellegű kérdéssort is készítettek, mintegy felkészítendő Fock Jenőt minden várható és esetlegesen kínos kérdésre is. 50 „Entretien du General de Gaulle et de M. Fock”. AMAE SG-EM. Vol. 33. (1968. március 29.) 231–237. o. A teljes dokumentum olvasható: Garadnai: „Iratok a magyar–francia kapcsolatok történetéhez”. 414–418. o. (119. számú dokumentum.) 51 Uo. 415. o 52 Uo. 53 Uo. 54 „Fock Jenő et. franciaországi látogatása”. MNL-OL-XIX-J-1-j-Franciaország-45-1-00745/35/1968. 36. d. 55 Garadnai: „Iratok a magyar–francia kapcsolatok történetéhez”. 416. o. 56 „Fock Jenő et. franciaországi látogatása”. MNL-OL-XIX-J-1-j-Franciaország-45-1-00745/35/1968. 36. d. 57 Garadnai: „Iratok a magyar–francia kapcsolatok történetéhez”. 416–417. o. 58 Uo. 418. o. De Gaulle végül a romániai útja során, Vince József egykori magyar párizsi követ előtt, a hivatalos bukaresti fogadáson erősítette meg, hogy Budapestre kíván látogatni. (Interjú Thomas Schreiber diplomáciai újságíróval, 2009. május 9.) 59 „Fock Jenő et. franciaországi látogatása”. MNL-OL-XIX-J-1-j-Franciaország-45-1-00745/7/1968. 36. d.; „Relations politiques entre la France et la Hongrie. Entretien de M. Pompidou avec M. Fock, Président du Conseil des Ministres de la République Populaire hongroise, le 25 mars 1968”. AMAE Série Europe Sous Série Hongrie 204. A magyar és a francia tárgyalási jegyzőkönyv lényegében megegyezik. A teljes jegyzőkönyv: Garadnai: „Iratok a magyar–francia kapcsolatok történetéhez”. 408–413. o. (118. számú dokumentum). 60 Uo. 61 Uo. 62 „Entretien élargi franco-hongrois”. AMAE SG-EM. Vol. 33. (1968. március 29.).; Garadnai: „Iratok a magyar–francia kapcsolatok történetéhez”. 419–425. o. (120. számú dokumentum). 63 Uo. 64 MNL-OL-XIX-F-17-bb-1968-00739/4/68. 158. d. 1–5. o. 65 „Entretien élargi franco-hongrois”. A magyar–francia vegyes bizottság első ülése 1968. május 3–10. között zajlott, Budapesten. 66 „Compte-rendu de l’entretien entre M. Couve de Murville et M. Peter (Lundi, le 25 mars 1968)”. AMAE Europe Hongrie. Dossier 204. A tárgyalási jegyzőkönyv teljes anyaga: Garadnai: „Iratok a magyar–francia kapcsolatok történetéhez”. 401–408. o. (117. számú dokumentum). 67 „Télégramme. Circulaire N° 97”. AMAE Europe Hongrie. Dossier 204. 68 „Fock Jenő et. franciaországi látogatása”. MNL-OL-XIX-J-1-j-Franciaország-45-1-00745/42/1968. 36 d.

138

Külügyi Szemle

Fock Jenő miniszterelnök franciaországi útja 69 „Jelentés az MSZMP Központi Bizottságának és a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánynak, Fock Jenő elvtársnak, a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány elnökének 1968. március 25–30. közötti Franciaországba tett hivatalos látogatásáról”. MNL-OL-M-KS-288 f. 11/2361. ő.e. 1968. 1–13. o.; Garadnai: „Iratok a magyar–francia kapcsolatok történetéhez”. 435–443. o. (123. számú dokumentum). 70 „Fock elvtárs franciaországi látogatásának nemzetközi sajtóvisszhangja”. MNL-OL-XIX-F-17bb-1968. 158. d. 1–9. o. 71 „Jegyzőkönyv a Politikai Bizottság 1968. április 2-án tartott üléséről”. MNL-OL-M-KS-288.f. 452.ő.e. 1., 27–33. o.; Garadnai: „Iratok a magyar–francia kapcsolatok történetéhez”. 429–434. o. (122. számú dokumentum). Az eltérő percepciót mutatja, hogy francia részről ezt a magyar felvetést egyértelműen elfogadhatatlannak tartották, és lényegében a magyarok egyoldalúan – propagandisztikus céllal – hangoztatták ennek fontosságát. 72 „Télégramme N° 483. (Budapest, le 30 mars 1968.)”. AMAE Europe Hongrie. Dossier 204. 73 „Jegyzőkönyv a Politikai Bizottság 1968. április 2-án tartott üléséről”; Garadnai: „Iratok a magyar– francia kapcsolatok történetéhez”. 429–434. o. (122. számú dokumentum). 74 „Péter János külügyminiszter iratai”. MNL-OL-XIX-J-1-r-11/PJ/1968. 15. d. A szovjetek tájékoztatása önmagában nem tűnik lényeges dolognak, hiszen az addigi tárgyalásokról is mindig küldtek Moszkvába összefoglaló jelentéseket, nem beszélve egyes magyar vezetők szoros kapcsolatáról a szovjet kommunista párt és a KGB vezetőivel. Mindenesetre a barátsági szerződés gondolata és az azt követő óvatosabb magyar megnyilvánulások, illetve Zorin szovjet nagykövet reakciója együttesen arra is figyelmeztethette a magyar vezetőket, hogy még véletlenül se szaladjanak túl a rendszer által megszabott kereteken. Vö. Vassilieva: i. m. 205–211. o. 75 „La presse soviétique et la visite de M. Jeno Fock en France N° 697/Eu. (Moscou, le 8 avril 1968.)”. AMAE Europe Hongrie. Dossier 204. 76 „La presse hongroise et le voyage de M. Fock en France, N° 276/Eu”. AMAE Europe Hongrie. Dossier 204.; „Télégramme N° 488/Eu. (Budapest, le 1 avril 1968.)”. AMAE Europe Hongrie. Dossier 204. 77 „Télégramme N°97”. AMAE Europe Hongrie. Dossier 204. 78 „Note. Visite à Paris de M. Jeno Fock, le 2 avril 1968”. AMAE Europe Hongrie. Dossier 204. 79 A magyar minisztertanács elnökének franciaországi útja az 1968. április 22-i francia–német külügyminisztériumi konzultáción is szóba került. De Beaumarchais politikai igazgató megállapította, hogy a magyarok még a többi szocialista országnál is nagyobb mértékben vetették a franciák szemére azt, hogy azok az ipari kooperáció helyett a kereskedelmi kapcsolatokat erőltetik, pedig azok a Közös Piac vámrendelkezései miatt amúgy is nehézzé váltak. Ezzel a franciák is egyetértettek, de a politikai igazgató utólag elismerte a keleti országokkal való gazdasági kapcsolatok fontosságát, csak igen nehéznek ítélte meg a vonatkozó fejlesztési lehetőségeket. A magyar–francia barátsági szerződés megkötésének lehetőségét német tárgyalópartnere előtt is valószínűtlennek minősítette. „Visite à Paris du Premier ministre hongrois, Jeno Fock. Notes préparatoires et suites. Compte rendu de la réunion des directeurs politiques français et allemands à Bonn”. AMAE Europe Hongrie. Dossier 204. 8–21. o.; Garadnai: „Iratok a magyar–francia kapcsolatok történetéhez”. 444–446. o. (124. számú dokumentum). 80 „Télégramme N° 483. (Budapest, le 30 mars 1968.)”. AMAE Europe Hongrie. Dossier 204. 81 Magyar részről a kormány 3110/1968. számú határozata alapján kezdeményezték a szakdiplomáciai együttműködést. 82 „Fock Jenő et. franciaországi látogatása”. MNL-OL-XIX-J-1-j-Franciaország –45-1-00745/43/1968. 36. d.

2013. tavasz

139

Garadnai Zoltán

Résumé Prime Minister Jenő Fock’s Visit to France (25–30 March 1968) The year 1968 was the first time that the president of the Hungarian Council of Ministers, Jenő Fock had visited a NATO country, which marked a turning point in the history of Hungarian foreign policy after 1956. This visit completed the process of building relations between Hungary and France as well. As a consequence of the events in Czechoslovakia, the French policy of overture to the east practically ended in 1968, though it is important to underline that the analysis of the Central-Eastern European region as a whole and that of the individual countries, respectively, remained one of the targets of French diplomacy, and although France started to write her entirely “new history” in 1969 – as proved by the archived documents – France’s eastern policy should by no means be considered with condescending simplification.

140

Külügyi Szemle

Fock Jenő miniszterelnök franciaországi útja (1968. március ) 1

Recommend Documents