Földem
Válogatás somogyi alkotók műveiből
Somogy Megyei Önkormányzati Hivatal Kaposvár, 2010
Szerkesztette: KELEMEN LAJOS
A borítón: KLING JÓZSEF: KŐOLTÁR
© Somogy Megyei Önkormányzati Hivatal, 2010 © Kelemen Lajos editor, 2010
Oláh János
Földem Akár a hó, még eső mosta csönd pihent az almafák hamvas kék lombajai alatt, halk, ébredés lehelte béke volt a kert, zárt ablakok mögött zsongott a nap, s fehér mezőkön át a szél a nap mezőiér’. Én hallgatok. Gyerekkorom a fű zenéje volt, és margaréták tengere. Megfoghatatlan mélyű ízét keserű bodza őrzi, fűzfa méze, kenyér bele. Disznó röfögött, kakas rítt, ló nyerített a diófák alatt, a ház körül. Hajnali tisztaság forrása, éj, halk-hideg hangszereidet véltem hallani. Voltál simaszőrű lovam, Ügettünk boldogan, amerre ösvényed kanyargó hűse vitt. Egyre kifele, egyre távolabb futunk, súlytalanul. Házi zűrzavar. Lépteid fölötte. Szinte semmit nem tudunk. Játszottam egész nap, dologtalan végeztem dolgomat: istálló, birka-ól, füvet kaszáltam, dőlt a zöld, dőlt hangtalan, olajos fénnyel, mint az esti bor. Zöld volt a táj, merész csöndjében eltévedt a kéz. Szilárd tarlók fokán, fűverdesés között a véletlen vezette botló léptemet,
mélybe rántott, aztán a magasba lökött, hintán ültem hintázó hullámok felett. Hallgattam a nappal józan üzenetét, szívtam a patafüst orrfacsaró szagát, s könyörögtem, hiába, hogy ne még, hagyjátok álmom fekete lovát! Birkóztak a fészer alatt, zabla törött, szerszám szakadt, míg végül a gazda lapátnyi keziben füstölgött fehér-eres patája, sötét szőrén a harmatot nem látta senki sem, se homlokán a borzongás ködét. Nyár, hajnali ég, én hallgatok, csak a szél, csak az érintetlen porba ejtett faág emlékezik, csak véletlen rajzokba fér, ész el nem éri földem távolát – csöndes, műhely előtti kép –, a rögös arcokét, foszlott kötények, nyűtt zsebek alatt a megbúvó kezek repecskes partjait. Az ébredés mögött egy másik ég vakít, sárkányként nyeli el a dombokat a Nap.
Kép-Baktay Patrícia: Mióta világ a világ
I. És mind, akik csak benne éltek. Tárgy és anyag s az ajtók is velük, melyeken átnyílik egük és mint a fény, még ott is élnek a féltekéken túli égen a Pegazus, Kaméleon mögött. Minden, mi teljesült vagy eltörött ép most, vagy réges régen… (Takáts Gyula)
Bertók László
Zöld pajzs alatt Búzatáblát érintő délután, összeütődnek a falevelek, négy őz fölemeli fejét, benéz a tapsok idejébe, és mint a lőtt nyíl vízszintese, megkoppantja a szomszéd erdőt. Négy óra van, május, toronyiránt fölém húzom pajzsként a zöldet, őseim tatárt, törököt itt, mondják, itt szültek, itt temettek. Bújhatok magam is, hova? Ki elől? Meddig? Minek? Ötvenkét csikó legelész, megszámlálva az őzek is, fűszálak lapján felirat, jó legelő csak hasznosaknak! Olvad a csontok kormozott hava, hajt nyelvet, zöld kerekeket, őzek szemébe csapódó ágat,
béklyózott gépeket, hajtja a mese nélküli mesét, Prokrusztész újabb szerkezetét. Ellenem? Értem? Itt vagyok! Állok felettük, zöld pajzs alatt, számolom a nyíl-koppanásokat, levelek spontán tapsait. Mondom magamban, mint imát, őseim tatárt, törököt itt.
Papp Árpád
Hagyaték Az asztalon az angyal szárnyából birkózás közben kitépett toll, tövén a vércsepp A markából kicsavart csupasz pengéjű kés Egy abbahagyott sor A padlón a két gyerek, kockákkal játszanak kirakósdit – a megintcsak befejezetlenül maradó világ Nézte őket, aztán letérdepelt közéjük – mintha imádkozni akarna ifjúkora elhagyott istenéhez? És megmutatta nekik, hogyan kell építeni tűzhelyet s barrikádot A felszaggatott utcakövekből
Püspök Lívia
Legalább
Emlékeimből úgy hiányzol, mint zsíros kenyérről a cukor. Mint csípős kezemtől égő szemem világa. Hiányzol anyám. Mégis. Pedig van helyetted valaki, aki tisztába tesz, megfüröszt, járni tanít, hamisan énekel, kigyötri a szorzótáblát és kipofozza az álló betűket belőlem, befogja orrom és szám, lefogja kezem-lábam, fojtogat és nevet, ostorral ver, kicsúfolja szerelmeim. Van, aki talán szeret, ha gyűlöl is. Legalább.
Káplán Géza
Lázak emlékezete Elmentetek. Mind. Közönségesen. Annyi érték, ember, rendkívüli forma, naná, és könnyed tartalom, mélybús csevej és lázimádkozás, csekély kisiklás, csalfa csábmosoly, megannyi szín-vonal és sápadt szómagány és ízlelt test és kéjes végtagfájdalom, masszírozás, osztásszorzás, biztonságos fedél, biztos, stabil keresmény, ritmustalanul: kereset, s bíztatón az évek végbe mentek. S pont. Mert minden egy pontban jön létre s múlik el, időzítés, a múlt s jelen közt véges illanat, de megmarad, de megmarad és pont. Kiterjedése nincs, csak állaga, valamiféle nyomban eltűnő, határozatlan alkalom, hogy mind a megtanulható érték, ember írásban testet öltsön: végtelen, szelíd gólem-tenyészet, kérkedő, elképzelt képzelet, helyét hiánytalan kitölti: múlhatatlan űr, telt és üres, hatásos gondolat.
Farkas Judit
Keretek Felállt. Lassú léptekkel az ablak felé indult. Ezen a napon még nem volt szellőztetve. A friss levegőre pedig mindenkinek szüksége van. Még neki is, akire a „szobaéletmód‖ jellemző. Ezt a kifejezést Márai naplójában olvasta, úgy emlékszik talán az olaszországi időszakából. Az író sem vágyott emberek közé menni, gyűlölte a nyüzsgést, a tömeget, a zajt. Igen, a felületes emberi kapcsolatok helyett inkább az egyedüllét, gondolta. Megérezhette ezt unokahúga is, aki ebéd után gyorsan elmosogatott, bekészítette a másnapi ennivalót a tupperware edényekbe és berakta a hűtőbe, felszelte a kenyeret, vizet töltött a műanyag palackba és az éjjeliszekrényére tette, olyan távolságra, hogy el tudja érni, ha esetleg gyógyszert kell bevennie. Aztán elment, mert még mosnia kell, mondta. Most nem bánta, hogy egyedül maradt. Olvasni akart. Az ágya melletti széken ott tornyosultak a könyvek. Az irodalmi Nobel-díjasokról egy Helikon kiadvány, Márai írókról, költőkről szóló írásai, Hegyi Béla Alkotó időszakok című esszékötete, és a többiek... „Aki szeret, aki jobban szeret, az hozza az áldozatot ezért a szeretetért.” Ezt még tegnap olvasta az egyik könyvben, meg valami olyasmit, hogy mindig magasabb rendű az, aki szeret, a szeretettnél, és erkölcsileg magasabban áll. Ezen még nem gondolkodott, nem tudja, miért is jutott most ez eszébe. Értékrendjében az első helyen mindig a szeretet állt. Még az egészség is csak ezután következett, hiszen a legnagyobb bajt, csapást is könnyebb elviselni, ha valakit szeretünk. Az ablak előtt a díszcserjék már akkorára nőttek, hogy nyáron majdnem teljesen eltakarták a szomszédos sárga iskolaépületet. Közelebb lépett, az ágakon verebek ugráltak, csivitelésük hangja felerősödött, ahogy kinyitotta az ablakot. Az utcán mindössze néhány autó suhant el, a város csendes pünkösdvasárnapi délutánját élte. Megtámasztotta a jobb térdét a radiátorban, kezeivel ránehezedett a járókeretre, hogy egy lépést hátrálva elinduljon vissza az ágyhoz. Lassan mozdult az ablaktól, aztán óvatosan fordította el a keretet, hogy ki tudja kerülni a virágtartót. Jobb lábát araszolva előre csúsztatta, utána a keretet tette előre, meghajolt és ránehezedett, közben a bal lábát a jobb után húzta. Ez már könnyebben ment, érdekes módon a törések után is ez a lába maradt az erősebb. Újabb mozdulat, jobb láb előre, utána megfogta kezével a keret két oldalát, a jobb kéz kicsit előre, mert csak így tud stabil maradni, hajlás, támaszkodás, koncentrálás, aztán a jobb láb után indul a bal is. Még körülbelül tíz-tizenkétszer kell megismételnie ezt, és eljut az ágyig. Két méter távolság. Délután már fogytán volt az ereje, ritkán vállalkozott ilyen hosszú útra. Rövid pihenés után indult tovább. Nyakában meglibbent a mobiltelefon. Először hallani sem akart róla, hogy mindig magával vigye, mintha mindig vészhelyzetre kellene készen állnia. Aztán egy esés után beadta a derekát. Azóta már csak arra ügyelt, hogy a ruhája lehetőség szerint harmonizáljon a gyerekeknek készült piros plüss mobiltartóval, amelyen egy szürke egér volt, és egy felirat: Tiéd vagyok! A szekrény földig érő tükrében meglátta magát. Egy középkorú nő, rövid fekete hajjal. Megkönnyebbült, amikor az ágyához érve leült. A járókeretet félre tette és lassan feltornázta magát törökülésbe, majd körülnézett a szobában… Szerette a tárgyait. A szemközti üveges szekrényben fényképek: a szülei, a nagyszülei, és a gyerekek, a nővére gyerekei, amikor még kicsik voltak, aztán ahogy egyre nagyobbak lettek, ballagási képek, és a legutolsó, egy esküvői kép.
Arany és ezüst fényképkeret, keret fából és fémből, porcelánból. Keret. Fényképkeret és járókeret. Keretek között éli az életét. A falon az apai nagyapa megsárgult katonai egyenruhás fényképe. Őt nem ismerte, a második világháborúban hastífusz vitte el valahol Lengyelországban. Mozgósításkor a fia vasutasként szolgált a falusi állomáson, ott búcsúztak el egymástól. Vajon mit mondhattak egymásnak? Mit lehet ilyenkor mondani? Hogy lehet elbúcsúzni? Azt mondták, hogy amikor a szerelvény elindult, egy 18 éves fiú sokáig futott még a vonat után… Az ággyal szemközt ceruzarajz, mely egy kisfiút ábrázol, mellette Csikós András festménye. Melankólikus kép, talán azért szerette. Sohasem járt az Alföldön, a képen a végtelen róna, fekete szántóföld, egyetlen kiszáradt fával, amely mellett két emberi alak és egy kutya. A férfi vállán kapa, mellette asszonya. Alul az ég kékje, felhők futnak át, mindössze egy piciny pontban látszik kivillanni a nap. Meglebbenti a függönyt a szél. A szürke mintás plédet ráteríti a lábára. Az ablak párkányára két veréb száll, óriási ricsajt csapnak. Megijed attól, hogy a nagy verébveszekedés közepette beszállnak az ablakon, és akkor ő hogyan tudja kitessékelni őket a szabad világba? Egy régi emlék jut eszébe. Nyári nap volt, mint a mostani, és a nyitott ablakon berepült a szobába egy galamb. A madár hamar észrevehette, hogy butaságot csinált, de a visszafelé út már komoly nehézségekbe ütközött. Apja seprűért rohant, és vad dühvel ütni kezdte a szürke tollú vendéget. Arca kipirosodott, eltorzult a gyilkos indulattól. A galamb lélekvesztve próbált menekülni, ahogy a seprű újra és újra lendült felé. Ő csak állt, bénultan, és a félelemtől egyetlen hang nem hagyta el a száját. A dráma végülis szerencsésen ért véget, a galamb viszonylag épen kirepült az ablakon. Még vár egy kicsit, aztán becsukja az ablakot. Hűvös ez a nyár. Időben el kell indulnia, hogy visszaérjen, hogy hat órakor telefonálni tudjon az édesanyjának. Minden nap, percre pontosan hat órakor, húsz hónapja, amióta kórházban van. Hat óra. Harangoznak. Tárcsázza a számot…
Veress Miklós Levéltörmelék a’ Kaposból Dorottya házbéli fogadóból
Barátném, tudd, nincs sok időm, bár e pannoni szemfedőn a párkák keze elakad, ha pletykázgatnak néhanap. Ne kérdezz – úgyse felelek, vagy, ha igen – nem is neked. Mikor fogytanak létigék –
értem mellybimbód cseng misét. Olyas volnál, mint asszonánc, akár egy dorottyai tánc: ha följebbszoknyádul a ránc, kezdődhet a régi vihánc – arcodiglan nézek oda, amíg befog a kaloda. Ellentmondásos a titok: vergődöm s mégsem mozdulok. Megzenghetném szép homlokod s ami mögötte ott lakott: némaságunk – de már a düh megcsupált húrú hegedű; amelynek régi dobozán oly sokszor még elmotozám: reumás ujjaim holott nem is kopogtak tremolót. Csupán, kik voltunk, írhatom e távollétnyi papiron vággyá mit hagytak Berzsenyi visszalávázott versei! Különben is: hol a pipám? Mert parázs nélküli talány a valóság, amint ezüst gomolygás hajadba a füst: hajdani krúdys-hirtelen, miben már ott a félelem, hogy mért addig öleltelek, ameddig voltak még telek, s egy kastély magára hagyott fészkén fenekünk lefagyott, bár oly ringásos boldogan mint künn rigó az ágbogon. Barátném, sorsom, lásd, kitölt; s menekülni magam elől kevés – bolonddal nincs vitám, ha ezelőtt volt azután, mikor magamra hagytalak, akár az Istent az anyag, hogy csikordulnának idők –
akár a rozsdatemetők. Szép kesergőm – szemöldököd fölhéjáztat egy ősködöt, visszaüzetni ahova hajt egy angyal lángostora. Egy Halley-kométa talán? Mit itthagyunk, az a hiány, hidd meg, porunkban akkora, akár egy kis pók lábnyoma hotelfalon. Ám: türelem! Teremtést ring a végtelen; s én azt a fürtöd szeretem, amiből volt még szüretem.
Kép-Varga Imre: II. Rákóczi Ferenc
Kép- Gera Katalin: Szent László
Kerék Imre
Dante találkozása Beatricével Gulácsy Lajos képére
Amikor meglátta Beatricét közeledni talpig arany ruhában, tudta: benne örök marad e kép, érinthetetlen-tiszta, makulátlan. Az ösvényen szobor-meredten állva várt csak, szíve torkában lüktetett. S a lány jött felé, egyre közelebb ; ahogy lépett, szikrázott tünde válla. Tán egy röpke pillantást ha cseréltek, szólani szóval egyikük se mert. –
Harangszó hangzott és templomi ének, ciprusillatot lélegzett a kert. – Ennyi volt. Ennyi? … Majd Érte bolyongott száműzöttként, megjárva Mennyet, Poklot.
Bertók László
Savászana Most eleresztem magamat. Ernyedj el, kéz! Ernyedj el, test! Ernyedj el, gondolat! Úgy! Belül csend van és sötét. Valahol a tarkóm alatt eszmélni kezd egy régi rét. Lejjebb, a lábaim körül öreg parasztok szántanak. Nagyon messze, nesztelenül. Felül, felettem kék az ég. Nem látom, de átengedi a mindenség lélegzetét. Közöttem ménes porzik át, zene szól alig hallhatón. És összeérnek fenn a fák.
Kemsei István
Régi jampikra emlékezem Amikor a Rock and Roll bejött... igen, ez volt az a zene, amelyik bezavarta a régi jampikat a társadalomba. Először a roppant-széles vállak tűntek el, a boxer, a riasztópisztoly,
azután egy időre lecsökkent a liliomtiprások, a partiba-vágások száma. Hol vannak az acélkék-fényes hajszorítók? A régi jampik megtanulták az új táncot, a pörgetést, kiemelést, mert volt meg erő a válltömésekben, de jött a raglán-divat, a komformizált, húszas méretű csőgatya, vasárnapi csöndes kirándulás a hegyekbe. Még évekig szólt a Rock and Roll, de közülük már csak az táncolt rá, aki nem értette meg az idők szavát, vagy nosztalgia kergette vissza a bárokba, a modernebbje órabérért dolgozott, esténként kocsma, esetleg rövid kártyaparti – A twist már érthetően nem érdekelte őket, lakás kellett, egyre több új ruha a gyereknek, és nem volt ajánlatos esténként átvágni sötét tereken, ahol a parkokban kihajtottak egy tavaszon a huligánok. És csajok csodálták e bamba csordát, de a hosszú haj, a farmernadrág már a bárányzöld-lelkű hippiket idézte. És jöttek a hippik, elállták az aluljárókat kábítószert pótló várakozással, rágógumival, gitárral, csendes közösülésekkel elhagyott lakásokban, miközben Jimi Hendrix próféta kántálta szövegeit lemezről: ,,Kérdezd a TENGELYT, mindent tud ő...‖ régi jampik hurutos hortyogása szólalt a happening-szagú éjszakában –
Oláh János
Három égtáj Megélénkül a libapázsit,
zöld utak nyílnak, zöld nyarak, az eperfák alatt zöld Hold világít. Gyerekkorom havasát járom újra a zöld-zöld fák alatt: rőt rókák, kék lovak élnek e tájon, s a lucerna szén-sötét zöldje rejti – mint éjfél a napot – káprázó alakod, magot gyümölcse. Kapa elnehezült kezemben, este van itt azóta már, méh, ló hazatalál, a szürkületben. Csokorba szedett vadvirágom – e rabló nyár gyűrt szirmain darázs-kalandjaim – most eldobálom, s alszom békében gizzel-gazzal, hisz minden elcsöndesedett, mintha elégedett volnék magammal. Csak te gyökerek járhatatlan, labirintus-mély otthona, te ne hagyj el soha vélt igazamban, seb tépte arcú rög-szerelmem, pusztító éhű menedék, akit tűrnöm elég, nem kell szeretnem, ringasd el éjsötét parázson fáradt karom, fáradt fejem, égőn és szüntelen, akár az álom!
Oláh János
Tanítómat hallgatom Ülj le erre az üres, napsütötte kőre, és fordítsd a világ minden nyelvére
a tanítást, amiben senki sem hisz, de aminek a mélyén ott lapul a régi, nagy titok. Legyek bár az egyetlen tanítvány figyelem minden szavad, követlek a legreménytelenebb órán, boldogan, mert hallom, ami másokat nem érdekel. A felhőkkel elefántcsorda lép, a hegyekkel tevekaraván, a patakokkal gyík lüktet a kövön, a széllel béleletlen köntösöd lobog, bejárjuk a világot. Ha beszélsz, azt mondd el, amit mondani akartál, velem, a hallgatóddal, ne törődj, mindent tudni szeretnék, ezért nem sajnálom a fáradtságot. Mintha mindenkihez beszélnél, úgy intézd szavad a világ hetvenhét tája felé, a hetvenhét bezárt kapun ahol sohase nyílik föl a zár.
Kelemen Lajos
Szőlőhegy Hallom a lassan rendülő hegyet, amit ma szól, a füvek kesernyés illat-himnusza után, őszre-szántan – sok a kár, kántálja sötét varjú-hangján, s törő, csöndes szomorúság éri el a tájat – vidékünk: házak, ólak, s egy dőlt monostor; odább az átlag-igényű apró otthonoknak rendben falaz a palánk, mind félrevonultan sóhajt, s lejjebb veszi magát –
én a szőlősdombon, az érés végén, föld-ég tágas prése közt, épp látom: komótos köd-gulyák harapják foltosra a levegőt – s hintál fölöttem, mint inga, ág-végen a dió; hol jó, hol rossz a szüntelen idő, jár tovább, érzem, ahogy érzi s nyugtázza a mező.
Kép-Szabados János: A régi Teleki utca
Kép-Leitner Sándor: Vágyakozó
Kép-Bátai Sándor: Földírás
Kép-Gera Katalin: Tündérrózsa
II. Már sokszor kérdezik, e karsztos, fagylaló napok alatt a hit forrása bennem hol telel. Agyam csak sejti tán, de ösztönöm tudja: az éhes pórusok szerelméből nem fogyhat el. (Fodor András)
Kemsei István
Elhagyott tanya Megnyíló s nem mozduló szoba, tűz: loboncos földet oltani egyetlen villám készülődése az elmentek után kik elköltözött szekéren zötykölődnek. Merre távoztak szétszakadva? lezárult körben miféle vesszőfutás őrült sugárként? miféle lónyerítés? földsárban kertút, még tapinthatón, téglák félig eltemetve, horpadt lélekkel, kilátszó csontfehéren, igyekvő gyökerek, tekergő indák a torz falon. Hóban ruhacsomószárny: férfi és nő üteme megfogalmazatlanul,
s mégis, kinek visszhangjelére e fagyott zene felejtető béljóslata, s honnan az ujjászülettető forrás, mely egy tört edény szoborcsonkjából csorgadoz? s a hosszú drótfutón láncát tépő álombeli eb: üres reflexszel saját nyomában ugrálva egyre fekete-tarkán: miért vonít? s miféle vendég vagyok en, bóklászva saját nyomomban? ártatlanul didergőn hajnali disznóölések szalmafényén, egyszerre gyerekként imbolyogva (árnyékomban lopakvó-öregen), mint napgyűrű ujja órakongatásra, kit a tollfosztó idő visszavet? Milyen kapcsolatokért, kinek rokonaként? nádtetőfúgában találkozunk ölelkezünk, szűntelen ölelkezünk, föl-fölidéző tapogatózásban, oltalmazón, megérkezve haza –
Podmaniczky Szilárd
Minden másképp történt Én már jó ideje nem akarok hinni a szememnek. Amikor gyerek voltam, nem volt itt semmi, legföljebb erdő, amiben vadásztak, meg szőlő, amiben szüreteltek meg vadásztak. Most meg itt van ez az autópálya, és teljesen megváltozott tőle minden. A múltkor olyan gyorsan mentünk rajta az Ignáccal, hogy azt mondtam, ha nem áll meg, én kiszállok. Erre megállt, én meg nem mertem kiszállni. Az Ignácnak van egy kis lemezvágó műhelye a régi papucségető helyén, nála dolgozok napi órabérben. Sokat tudnék mesélni, hogy milyen lemezeket vágatnak ki az emberek. Például a múltkor harminc különböző tehenet vágattak velem egyetlen minta alapján, úgyhogy nekem kellett átalakítgatnom a farkát, a tőgyét meg a szarvát, hogy különbözőek legyenek. Azt mondták, Ausztriába viszik, ott csinálnak most egy ilyen alpesi diznilendet, ahová bejárnak majd a turisták célba lőni. Merthogy bizonyos helyeken annyira elszaporodtak a tehenek, hogy vadászkalandokat szerveznek rá, csakhogy először kéthetes kiképzés van. Én megcsináltam a teheneket, el is vitték, a többi az ő dolguk. De tavaly volt a legborzasztóbb. Száz darab halott embert vágtam ki a rendőrségnek. Idejött egy százados egy nagy paksaméta karambolos halott fotójával, hogy ebből lenne mindből kettő életnagyságban. Azt mondta az Ignác, hogy ez már neki is sok, mert nem akarták se elszállítani, se kifizetni. Két hónapig ott feküdt száz darab halott emberlemez az
udvaron, mire rájöttünk, hogy ha élére állítjuk őket, akkor nem látjuk. Aztán föl kellett neki telefonálni a minisztériumba, hogy legalább az anyagköltséget térítsék meg, de rossz helyre kapcsolták, így sikerült három napon belül elszállíttatni. Azt mondták, hogy fessük is ki őket, mert így nem állíthatják ki az út mellé, hogy elmenjen az embereknek a kedve a karambolozástól, de az Ignác óvatosan beintett nekik, nehogy meglássák. Szóval, itt élek ebben a faluban, mióta az eszemet tudom, és nem is kívánkoztam soha máshova. De mióta megépült az autópálya, olyan furcsa érzésem van, mintha mindenki menne valahova, csak én maradok egyhelyben. Már gondoltam rá, hogy kinézek valami kedvezményes kempinget a Szlovénoknál, elkérem az Ignác kocsiját, aztán legurulunk a feleségemmel. De aztán mire lenne az jó? Elkölteném a pénzt, aztán jöhetnék vissza. Az ilyen kirándulás nekem nem tetszik. Inkább maradok a régi jó bevált pihenésnél. Amikor az Ignác kiadja a szabadságomat, beülök a kocsiba, aztán ráhajtok az autópályára. Nem kell messzire menni, mert úgy tíz kilométerre építettek egy nagy benzinkutat, aminek van panziója meg ilyen kis presszója is. Beállok a panzió elé a kocsival, hogy a kamionok is elférjenek, aztán bemegyek a presszóba. Van ott egy asztal a sarokban, a játékgépek mellett, oda szoktam ülni. Onnan mindent látni lehet, az autópályát meg a panziót is. Amikor először beültem, majdnem sört kértem, mikor rám szólt a Marianna, hogy esetleg kocsival vagyok-e. Akkor derült ki, hogy van náluk tej. Friss tej meg pogácsa. Szóval, ott ülök délelőtt meg sötétedésig, megiszok pár pohár tejet, aztán nézelődök. Egyszer elhoztam a feleségem is, mikor mind a ketten kaptunk szabadnapot, de neki nem tetszett annyira, szerinte vizezik a tejet. Akkor egy életre mindentől elment a kedvem, hogy végre találok valami normális helyet a közelben, ő meg ebbe is beleköt. Hazavittem, aztán kimentem fát vágni, különben legszívesebben leugrottam volna a padlásról. Egyszer már majdnem rászántam magam, ott gubbasztottam fél órán keresztül, azt próbáltam elképzelni, hogy mi lesz belőlem. Főleg, ha beleakad a lábam a létrába, még a fogaimat is keverem alul. Ilyen rosszul szerintem még nem nősült senki, ahogy én. Pedig olyan volt a feleségem, mint egy tündér, akit kenyérre lehetett kenni. Most meg úgy megkeményedett, mintha elefántbőrből volna. A bőre is tényleg keményebb lett, nincsen kedvem hozzáérni. De még ezt is rám fogta, hogy az én hibám, amikor olyan leárazott naptejet vettem neki karácsonyra, ami nyáron úgy beleégett a bőrébe, hogy le se lehet róla kaparni. Egyszer legyen kedves az ember az életben, azt is bajnak fogják föl. Olyan két éve lehetett, mikor ott ültem a benzinkúton, és ittam a tejet, hogy az ablakon át megláttam az Ignácot egy nővel, ahogy jön kifelé a panzióból. Az Ignác nagyon keresztény ember, minden hétvégén templomba jár, úgyhogy én nem gondoltam semmi rosszra. Odavezette a nőt a kocsihoz, megfogta a mellét és megcsókolta, végül a nő elhajtott. Az Ignác meg jött befelé a presszóba, hogy kifújja magát. Akkor már tudtam, hogy ebből baj lesz, megpróbáltam úgy csinálni, mintha be lennék rúgva és nem látnék semmit. Ahogy meglátott az Ignác, belevörösödött, és odaült az asztalhoz. Nyomtam neki a részeg sódert, csak az volt a baj, hogy közben tejet ittam. Azt mondta az Ignác, hogy fölemeli száz forinttal a bérem, ha nem mondom el senkinek. Megígértem, de nem kértem a pénzt, mert barátság is van a világon. Úgy ültünk ott, mint akik elloptak vagy fölgyújtottak valamit. Láttam, hogy nagyon bántja a dolog, odaadtam a tejemet. Tudod, mit, Ernő, megszervezek neked is egy csajt ide a panzióba, aztán kvittek leszünk. Énnekem nem kell semmilyen csaj, nekem van egy feleségem, az is minek. Akkor azt kérdezte, hogy mit szólnál hozzá, a Mariannához. Ugyan már, Ignác, ez tíz évvel fiatalabb nálam, meg van szakvizsgája is, különben nem dolgozhatna itt a presszóban. Aztán hazamentünk mind a ketten, vágtam tovább a lemezt ott, ahol abbahagytam.
Egyszer csak beállított a műhelybe az Ignác felesége, az Ilonka. Fehér kabát meg kendő volt rajta, magas sarkú cipő, és mintás harisnya. Egyedül voltam, úgyhogy hozzám jött. Rágyújtott egy cigarettára, de nem köszönt, megnézett magának minden zugot. Idefigyelj Ernő, a férjemnek szeretője van, de ha nem mondod meg, hogy ki az, kirúglak. Nem is tudtam hirtelen, hogy mit nem akarok jobban, hogy kirúgjanak, vagy hogy eláruljam az Ignácot. Én nem tudok semmit, csókolom, én csak itt dolgozok. Akkor kigombolta az ingét, és elővette a mellét. Ilyen szép fehér mellett még életemben nem láttam. Azt mondta, hogy megcsókolhatom, ha elmondok mindent. Meg se mertem mozdulni, rá se mertem nézni. Na, mi van, nem kívánod, te férfi!? És úgy üvöltözött velem, hogy beakadt a harisnyája egy lemezbe, még a lábát is elvágta. Annyira folyt a vére, mint egy istennek. Én még ilyen nőt nem láttam. Nem is értem, hogy kell az Ignácnak másik asszony, mikor az övé olyan, mint egy őrület, ami lerántja rólad a gatyát. Belefolyt a vére a magas sarkú cipőbe, aztán elment. Aznap már dolgoztam tovább. Hazamentem, néztem a feleségem, aki pucolta a vacsorához a krumplit, és nézte a tévét. Most láttam, hogy nem csak a bőre lett vastagabb, de a keze is akkora, hogy eltűnnek benne a krumplik. Nem nézett rám, de meg tudott volna ölni, az biztos. Nem vártam meg a vacsorát, beültem a kocsiba, és kihajtottam az autópályára. Nem tudtam, hova akarok menni, csak hajtottam. De nem értem messzire, mert ahogy megláttam a benzinkutat, behajtottam a panzió elé, és bementem a presszóba. Leültem a sarokba, és kértem egy pohár tejet, fölvettem egy újságot, hogy majd kiolvasom, de nem haladtam benne sehova. Csak néztem az arab elnököt, ahogy mászik föl a repülőgépre és integet, esőköpeny meg aktatáska van nála. Egyszer azért én is utaznék repülővel, csak az a kérdés, hogy hova. De ha én rászánom magam, akkor vissza se jövök. Azt hiszem, ezt utálom az elutazásban, hogy vissza kell jönni. Így semmi értelme. Szia, Ernő, és akkor odaült a Marianna az asztalhoz, amitől úgy megijedtem, hogy összegyűrtem az újságot. Olyan közel ült hozzám, mint amikor ki akar nézni az ember az ablakon, de csak a saját arcát látja az üvegben. Azt mondta az Ignác, hogy tetszem neked, és akkor beleivott a tejembe. Most láttam, hogy milyen finom ujjai vannak, ahogy fogta a poharat. Biztos gumikesztyűt használ a mosogatáshoz. Igen, tetszel, de az én koromban már nem számol ilyennel az ember, meg te egy fejjel magasabb vagy nálam. Akkor az ujjával megnyálazta a szemöldökömet, nem vágtam már vagy két hónapja. Visszament a pulthoz, és nem figyelt rám, valami papírt töltögetett. Föl se nézett, úgy mondta, hogy lassan zárunk. És akkor nem is tudom, mi ütött belém, megittam a maradék tejet, odamentem a pulthoz, lecsaptam a poharat, és kértem még eggyel. Tényleg tetszel, Marianna, mondtam neki lábujjhegyen állva, mert a pult mögött volt még egy dobogó is. Úgy éreztem, hogy elájulok, és szerettem volna kapni tőle egy nagy pofont, hogy észhez térjek, de helyette öntött még egy pohár tejet, és azt mondta, ha bezár, átmehetünk a panzióba, neki fél áron adnak szobát. Soha nem beszéltem még ezzel a nővel a tejen kívül másról, most meg ott vetkőztünk a panzióban a padlásszobában, föntről pont a presszót lehetett látni, a sarokasztalt, ahol ülni szoktam. De mintha az egész földet beutaztam volna, mire ebbe a szobába jutottam. Olyan volt, mintha új életet kezdenék egy idegen civilizációban. Hajnalig le se szálltam a Mariannáról, úgy örültem, hogy ott van, és simogattam is, hogy érezze, mennyire jólesik. Amikor fölébredtem, ő már a presszóban dolgozott, mintha csak berúgtam volna az este, és össze-vissza álmodnék mindent. Fölöltöztem és beültem a kocsiba, nem mertem bemenni hozzá. Otthon tárva-nyitva fogadott minden, égtek a villanyok. Ment a tévé, a krumpli meg félig megpucolva az asztalon. Tudtam, hogy baj van, mintha megállt volna nálunk az éjszaka. Hol vagy, kiabáltam az asszonynak, mikor megláttam a hálószobaajtóban a kezét. Ott feküdt a földön, már nem élt, leszúrta magát a krumplihámozóval.
Úgy temettük el, mintha nem is élt volna, nem maradt utána más, csak a ruhája, meg a sírhalom. Azt mondta az Ignác, hogy bent aludhatok a műhelyben, ha nincs kedvem hazamenni, de én inkább a benzinkútra mentem. Azzal fogadott a Marianna, hogy nem akar a szeretőm lenni, mert úgyis csak elhagyom, ahogy a nős férfiak szokták, de akkor meglátta az ingemen a fekete szalagot. Mondtam neki, hogy most már nem vagyok nős, csak még egy pár hónapot várjunk a temetés után, aztán hozzám költözhet. Ez is olyan gyorsan ment, mint régen az asszonnyal, annak se kellett megkérni a kezét. Közben az Ignác elvált a feleségétől, de két hónap múlva újra elvette. Egy olyan fehér csöcs nélkül én se tudnék élni. Csak azt sajnáltam, hogy egy kicsit nem nyalogattam meg a műhelyben. Igaz, akkor minden másképp történt volna.
Nyári László
Telefonszex Amikor a kagylóból megszólal a hangod fülemben nyelved is motozni kezd aztán máris üti kongatja s harangzúgássá növeszti bennem hiányod mert kellesz mert kellesz nekem férfi vagyok s minden szó mely megnyugtathatna még inkább feléget bensőmben minden gátlást elhamvaszt minden szemérmet már nem szégyelem amikor a hangod csókjaid helyén kis tüzeket rak bőrömön már nem szégyellem hogy a telefon helyett az öledbe beszélek s érzem az ízedet már tudom
hogy minden szó amit kimondok egy lázas simogatás azon dombon hová vágyunk a végén úgyis elvezet megint letetted s én a telefon gombjait babrálom mintha csak rajtad matatnának kereső ujjaim megint letetted s a hiányod oly izgatón fáj mint a harapásod védtelen nyakamon hány hívás még amíg újra kimondod hány hívás még míg a hangod helyett a nyelvedet érzem fülemben hány hívás még míg a telefon helyett savanyún-édes kagylódba suttoghatok beszélhetek
Csokonai Attila
Költők találkozása A kis utcába befordultak Bálint Györgyék Mögöttük Miklós a gyönyörű szőke Fannival Mondják nem volt akkor sem úri környék – A harmadikon? – Lift nincs. – Annyi baj! Függőfolyosóról nyílik a keskeny konyha viseli A kommunista tündér szorgos keze nyomát Ez ama külvárosi konyha mely „homállyal teli‖ S pár(t)történeti leckét ad korokon át
A házigazda in medias res beszélni kezd Hangja mély és kellemes sokan följegyezték Felolvasott ő is a rádióban de egyetlen viaszlemezt Nem találni tőle – Citromos tea illata lengi be az estét Körülülik az impozáns asztalt rajta könyv kézirat Az irodalom derűjére vágynak és mivel fiatalok A megfogható valóságra de már érzik vad Koruk haladékát tizenkét év s mindhárom férfi halott Hálóját az este már fölemelte a mellékudvarból „Dolgozni csak pontosan, szépen‖ – de az idillbl mára elég Zsenitudat és féltékenység dúl a költőkben ez így van jól De mint a Sarló és Kalapács lecsap a Szegedi Új Nemzedék A Dunánál a legszebb verset – Elégia Hazám Eszmélet – Harmincnyolcig még Attila írja de Szárszó és Abda Közt Miklós az ódát eklogát hexametert végül Veszprémet Elhagyva üres marad az irka utolsó pár lapja Mondd Miklós mért kedvelted a szektás Juditot S Te Attila Radnótit miért nem tartottad többre Vagyok ami vagyok mondá a Sors s rátok zúdított Olyan hírnevet hogy lett kettőtöknek hét sírgödre Ui. Állítólag most egy szegény nő lakik abban a lakásban Mit tesz isten három aprócska gyermekkel Mindent elkövetek hogy azt a szoba-konyhát lássam S enyém legyen ám ahhoz előbb a lottón nyernem kell
Kép-Horváth János Milán: Dante és Beatrice
Csernák Árpád
A panzió Előadás után nem indult haza a busz. Az ügyelő azt mondta, van itt a közelben egy romantikus hely: Kisrév, az ottani - régi kúriából átalakított - panzióban szállásolnak el bennünket. Milliónyi csillag alatt, gyér fénnyel megvilágított poros utakon, kicsi házak között kanyarogtunk, majd szárnyas vaskapu nyílt, és a busz beállt a panzió kertjébe. Leszálláskor megkérdeztem a sofőrt: - A kabátomat meg a kalapomat a kocsiban hagyhatom? - Jobb, ha magával viszi - felelt egy ásítást elnyomva. A portán dulakodás, lökdösődés, hogy ki kapjon hamarabb kulcsot, ki jobb szobát. Nagy gumikarikákban rézzel kivert számok, azokon lógtak - rövid láncokon - a kulcsok. Nyilvánvalónak tartottam, hogy itt mindenkinek pontosan megvan a helye; fölösleges tolakodni. Utolsónak maradtam. Kérdem a szállodaportást: - A többi emeleten nincs hely? - Tele vagyunk - feleli -, csak a harmadik volt az önök számára fenntartva. - A kulcs? - Már elvitte a szobatársa. A harmadik emeleten folytatódik a helyezkedés; ajtók nyílnak és csapódnak. A réseken át látom, hogy már mindegyik szoba foglalt. Végül az egyik pótágyon kapok helyet. Rövid ideig, de - a kimerültségtől - mélyen aludtam, s így viszonylag korán és frissen ébredtem. Gondoltam, körülnézek Kisréven, ha már itt vagyunk: miféle falucska ez? Nagy meglepetésemre a kijáratnál egyenruhás, fegyveres őrök fogadtak, és tudatták velem, hogy a közelben katonai kiképző tábor van, s a mostani hadgyakorlat miatt - sajnos nem lehet elhagyni az épületet. Természetesen - mondták udvariasan - tudják és méltányolni fogják, hogy mi művészek vagyunk, és ennek megfelelő bánásmódban lesz részünk, de hát a hadgyakorlat az hadgyakorlat, a parancs az parancs. Gondoltam - ha már ki nem mehetek -, legalább körülnézek az épületben, de az első emeleti folyosó végén egy fehérköpenyes úr az utamat állta, és közölte, hogy arra - felsőbb utasítás hiányában - nem lehet menni. - Miért? - hangzott tömör, ám annál több döbbenetet kifejező kérdésem. - Hogy is mondjam - kezdte szemlesütve a fehérköpenyes - az épület másik szárnyában ideg- és elmeosztály van, egyszóval: diliház - zárta le hirtelen a témát és kurtán elmosolyodott. Mi mást tehettem: visszamentem a szobába, és hallgattam szobatársaim hortyogását. Olvasni próbáltam, de nem ment. Ruhástól hanyattvágtam magam az ágyon, és a plafont bámultam. Kisvártatva kolomp csörömpölt, mire szobatársaim felébredtek, kipattantak az ágyból; mosakodni és öltözni kezdtek. Micsoda érdekes reflexek - gondoltam -, megszólal egy kolomp, és azonnal kiugrik mindenki az ágyból, mintha az idomításnak lennének intézményes jelei, és mindannyiunkban ott szunnyadna a rabszolga. Kiderült, hogy a kolomp reggelihez invitál bennünket az alagsorban levő ebédlőbe. Szürke cementlapokkal kirakott hodály. Kis ablakon adták ki a reggelit, ami langyos tea, egy szelet kenyér és egy kockasajt volt. Mi mást tehetne egy komédiás egy idegen faluban, egy panzióban, ahonnan nem lehet kimenni, előadásra várva - mert akkor még úgy tudtuk: este előadás lesz -, zsugázik. Ha nincs
partner, pasziánszozik, ha van, ultizik, römizik vagy pókerezik. Asztaltársaimmal - Tassal és Hubával - a póker mellett döntöttünk. Kerestünk egy nyugodt helyet - a harmadik emeleti klubhelyiségben -, és elkezdtünk játszani. Órákon át vertük a blattot; gusztáltunk, blöfföltünk; hol egyikünk, hol másikunk előtt volt nagy halom pénz; néha ötszázat hívtunk semmire, máskor meg eldobtunk egy pókert, mert nem volt rá "vevő". Ebédre is kolompszó hívott. Megettük a rántottlevest és a tarhonyás krumplit, aztán folytattuk a partit. Ezt nem lehet "csak úgy" abbahagyni. Délután öt óra felé járt, kint szürkült, egyébként egész nap esett, és durrogtak a fegyverek. Épp meg akartam szólalni, hogy "na, fiúk, állapodjunk meg még egy fél órában, aztán hagyjuk abba; kicsit pihenjünk, készüljünk az előadásra" - amikor belépett Buda, az ügyelő, és közölte, hogy az előadás elmarad, talán majd holnap megtarthatjuk. - Tehát egyelőre maradunk? - kérdezte Huba. - Igen - hangzott a válasz. - És miért marad el az előadás? - Miért? Miért? Hát a hadgyakorlat miatt! - mondta az ügyelő oktatólag, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, és ennyit már igazán tudhatnánk és megérthetnénk a világ dolgaiból, ha nem ilyen ostobasággal foglalkoznánk, mint a kártya. Huba még azt a "pimasz" megjegyzést is megengedte magának: "ha ez a baromság fontosabb, mint az előadás, akkor legalább indulnánk máris haza". Az ügyelő rosszallóan nézett rá, enyhén megcsóválta a fejét, majd távozott. Folytattuk a partit. A pókert napokon át lehet egyfolytában játszani, s ha már nem bírjuk ülve, lehet állva, akár féllábon is, kimondva, hogy "most már tényleg az utolsó kör, tízes alapon". Nekem éppen két pár volt a kezemben, és "gusztáltam" az ötödik lapot, amikor belépett egy egyenruhás egyén, és felszólított bennünket, hogy vonuljunk ki a folyosóra. Láttuk: nincs mese, indulni kell. - Feltett karokkal! - üvöltötte az egyenruhás, és - különös módon - egyszerre mind a hárman a magasba löktük a karunkat. A folyosón sorba állított bennünket, majd megkérdezte: "Kinek nem tetszik önök közül a hadgyakorlat?" - Tudtuk, hogy egyikünknek sem tetszik, azt is tudtuk, mire céloz, azt is, hogy kitől tudja; mit vár tőlünk, de nem szóltunk egy szót sem. Azon törtem a fejem: vajon mi lehet az ötödik lapom, és hogy Tasnak több van-e a kezében két párnál? - Rendben van - mondta az egyenruhás -, ha nem hajlandók megmondani, majd én kitalálom. Mutassák a lapokat! - parancsolt ránk. Megmutattuk. Nekem maradt a két párom, nem jött be a full, Tasnak is - jól sejtettem - két párja volt, míg Hubának egy lyukas sora; vagyis semmije. - Maga velem jön! - mondta a vitéz. Huba - zavarában - először a zsebébe akarta gyűrni a kártyát, aztán meggondolta magát, és kissé ügyefogyott mozdulattal a markomba nyomta. - Nyertél - mondta, s elment a katonával. Ketten maradtunk a folyosón, a neonfényben. - Mit csináljunk? - kérdeztem. - Mindegy, csak ne gondolkozzunk - mondta a társam. - Láttam rexasztalt itt a klubban. Ne próbálkozzunk meg azzal? - Te mernél? - Miért ne mernék? - Ilyen időkben? - Milyen időkben? Miért, mi van most? - értetlenkedtem.
- Mit gondolsz: őt hova vitték? - bökött fejével abba az irányba, amerre lyukas-sorú társunk távozott. - Ugyan már! Csak nem képzeled? - játszottam tovább a struccot. - Mit nem képzelek? - kérdezte. - Hát mit képzelsz?! Feltételezéseit ki-ki magában hordozva, szótlanul ballagtunk a klubba. Megfogtuk a dákókat, löktünk is egy párat a golyókon, de olyan ijesztően koccantak a csöndben, a zizegő neonfényben, hogy abbahagytuk. Tas a rexasztal zöld posztójára vágta a dákót. - Kurva élet! - mondta. Ehhez nem volt mit hozzátennem. Darab ideig még üldögéltünk az asztal mellett, bambán rakosgattuk a kártyalapokat, aztán eljött a lefekvés ideje. - Majd a reggelinél találkozunk - mondtam, és ki-ki elindult a saját szobája felé. Benyitottam. Sötét volt és csend. Először arra gondoltam: már alszanak a többiek. Füleltem, de nem hallottam semmi szuszogást. Felkattintottam a villanyt: az egyik ágy üres volt, a másikon, a paplan tetején, csíkos pizsamában Kend feküdt, furcsa pózban; teste hátrahanyatlott, két lába a padlón, az arca sápadt, a szája nyitva. Közelebb hajoltam hozzá; nem lélegzett. S akkor észrevettem az éjjeliszekrényén az üres tardylos üvegcséket. Azonnal kihátráltam a szobából, és orvosért rohantam, de az már csak a halál beálltát tudta megállapítani. Kint sortűz dördült. De hát - Istenem - hadgyakorlat volt. Miután elvitték Kend holttestét, az ágyba bújtam, és erőltettem az olvasást. Inkább minden sort elolvastam ötször, csak ne kelljen másra gondolnom. Végre elálmosodtam, és letettem a könyvet. Mit letettem? Szinte kiesett a kezemből. Álmomban előadás volt. Engem boncasztalon betoltak; ott feküdtem felvágva, kilógó belsőségeimmel, míg kollégám beszélt, sokat beszélt. Nekem volt nagyobb sikerem. Előadás után sokan jöttek gratulálni. Én röhögve ugráltam a boncasztalon, és azt kiabáltam: élek! élek! - és töröltem magamról a festéket. Csuromvizesen ébredtem a kolompszóra. Felültem, és azonnal észrevettem: Ond sem aludt itt, érintetlen az ágya. Gyorsan megmosakodtam, felöltöztem, és kiléptem a folyosóra. Már többen ott álldogáltak a falak mentén. Tétován elindultam a lépcsőház felé, hogy menjek reggelizni, aztán - noha senki nem mondta, de a tekintetekből, magatartásformákból, gyámoltalan gesztusokból nyilvánvalóvá vált, hogy ezt kell tennem - én is szépen odaálltam a falhoz, a többiek közé. Mellettem frissen borotvált arcú középkorú férfi állt. Nagyon ismerősnek tűnt. Ő is vizslatva nézett, aztán - szinte egyszerre - felismertük egymást. Festő volt az illető; tíz-tizenöt évvel ezelőtt többször találkoztunk és beszélgettünk különböző kiállítások megnyitóin. Még a neve is beugrott: Elődnek hívták. - Te is itt...? - kezdtem a kérdést. - A negyediken - vágott közbe lázasan -, ott vannak a képzőművészek. - Hogy-hogy ott vannak a képzőművészek? - kérdeztem már-már megzavarodva, kissé, nyilván, éles hangon, mert a festő ujját csitítólag szája elé téve próbálta suttogva megmagyarázni: - Az elsőn vannak a filozófusok, teológusok, a másodikon az írók, költők, a harmadikon ti, a negyediken mi... - De hát... - kezdtem habozva, most már erős önvádat érezve struccpolitikám és a pókerparti miatt - ... ez egy isten háta mögötti hely... - Éppen ez az! - mondta Előd. Ha lehet, még halkabban, de hallatlan belső erővel, szemöldökét magasra emelve. Úgy láttam, lehet persze, hogy csak képzelődtem, szemében őrült fény villant. - Nem volt neked azelőtt szakállad? - kérdeztem.
- De. Ma reggel vágták le... Bővebb magyarázatra nem volt lehetősége, mert a lépcsőház felől kemény léptek közeledtek, és ő riadt tekintettel elhallgatott s a hang irányába fordult. Lehorgasztott fejjel, elgondolkodva álltam. Eszembe jutott régi álmodozásaim tárgya: egy kastély, ahol hasonló elveket valló emberek élnek és dolgoznak, ahol a szelídség és a szeretet uralkodik. Kiállítótermek, könyvtár, kis pódium, teázó, halk zene; a kertben szelíd állatok a zöld gyepen, a dús lombú fák alatt... Csizmás lábak vonultak előttem. - Hátra arc! - hallatszott, és mindannyian a fal felé fordultunk. Néhány embert kiemeltek a sorból. - Maguk velünk jönnek! A többiek mehetnek reggelizni! - csattogtak az utasítások. Távolodó léptek. Épp megfordultam volna, amikor egy kéz érintette a vállamat. Kissé összerezzentem, és kérdőn néztem a kéz tulajdonosára. Nagy megdöbbenést - de egyben megnyugvást - jelentett számomra, hogy a sógoromra ismertem. Halványan elmosolyodott szemében biztatás -, majd ő is a többiek után sietett. Arra a pontra néztem, ahol az imént Előd állt; most nem volt ott senki. Tassal együtt indultunk az alagsorba. Némán lépkedett mellettem. Néha egymásra tévedt a tekintetünk; zavart csodálkozást láttam a szemében, és még valamit: hogy vigyáznunk kell egymásra. Körülnéztünk a teremben - nagyon kevés kollégát láttunk; Tétény alkoholtól felpuffadt arca tűnt fel egy pillanatra. Leültünk. - Itt aligha lesz már előadás - mondta Tas. - De hát hova viszik őket? - Lehet, hogy a szobájukban maradtak. - Kend... - Tudom - vágott közbe Tas. Szemlátomást nem akart erről beszélni. - De Ond sem aludt a szobájában. - Hát akkor hol? - Ki tudja? Lehet, hogy hazaengedték. - Nem kéne megkérdezni? - Kitől? - Hát... a szállodaportástól... vagy Budától. Így beszélgettünk; fontolgattuk az esélyeket, közben szürcsölgettük az ízetlen, langyos teát. Tekintetemmel megkerestem Budát; idegenek ültek az asztalánál. - Te ismered azokat, akikkel együtt ül? - Nem. - Én sem. - Idehívhatnánk. - Ne menjünk együtt? - kérdeztem. - Ugyan! - húzta el a száját Tas - Jó, hogy nem mindjárt egy egész küldöttség! - és már fel is állt, odament Budáék asztalához. Nem tudom mit mondhatott, de az ügyelő készségesen felállt, és együtt jöttek vissza. - Nyugi, fiúk! - mondta, le sem ülve. - Semmi ok izgalomra. Folyik a hadgyakorlat. A biztonság érdekében nem engednek ki senkit addig, amíg nem vizsgálják meg az ügyét. Van, akit hazaengednek, van, akit kivisznek a lőtérre, van, aki átkerül az épület jobb szárnyába... - És Ond? - kérdezte Tas. - A barátotok volt? - kérdezett vissza Buda. - Nem kifejezetten, csak... - Hát akkor?! - vágott közbe az ügyelő élesen, vitát nem tűrő hangon, mintegy jelezve: jobb lesz, ha nem faggatódzunk.
- De előadás már nem lesz? - próbáltam másra terelni a szót. - Egyelőre nem - mondta Buda, és visszatért az asztalához. Az ebédnél már nem láttam Tast. Szédülés és hányinger fogott el. Bekanalaztam remegő gyomromba a nemtudommilyen levest; közben azt figyeltem, amint Tétény megpróbál felállni az asztalától, de megtántorodik, és az edényekkel együtt magára rántva asztalterítőjét, elzuhan. Nem tudom, hol szerezhetett alkoholt, de szemlátomást részeg volt. Az asztalba kapaszkodva felállt, törni-zúzni kezdett és trágárul ordítozott. Két markos legény termett mellette, lefogta és kivitte a helyiségből. A második fogásból már egyáltalán nem bírtam enni. Bezárkóztam a szobámba, és Kurt Vonnegut: Utópia 14. című regényét olvastam: "Bonyolult fejszámolást végzett: mennyi a megtakarított pénze, mit érnek a kötvényei, a háza, a kocsik, és azon tűnődött, elegendő-e mindez ahhoz, hogy egyszerűen kilépjen, és ne legyen többé semmilyen hitrendszer vagy történelmi szeszély eszköze, ami pokollá teszi az ember életét. Csendesen élni egy útszéli házban..." Nem nyugtatott meg. Letettem a könyvet, és az ablakhoz léptem. Az ablakon rács. Ezt se vettem eddig észre. A rács mögött - illetve a rácson túl - kócos, őszi kert. Szélben hajladozó, mit sem tudó bokrok és fák; kavargó sárga és vörös. De mintha a kép minden egyes kis "mozaiklapocskáját" kékesszürke füst- vagy ködkeretbe foglalták volna. Széthullott a kép darabokra, majd ismét összeállt. Szédültem, fájt a fejem. Bevettem egy ridolt és egy antineuralgicát. Éppen vizet ittam, amikor kopogtattak. Önkéntelenül összerezzentem, a vizespoharat a mosdó porcelánperemére tettem, aztán kinyitottam az ajtót: a sógorom állt ott. - Bejöhetek? - kérdezte mosolyogva. - Persze, persze - mondtam megkönnyebbülve -, gyere csak beljebb, foglalj helyet... Udvariaskodásomnak nem sok értelme volt, mert ahogy kinyitottam az ajtót, beljebb jött, viszont szívélyes invitálásom ellenére sem foglalt helyet. - Nincs sok időm - mondta katonásan, halkan hadarva. - Nehéz helyzetben vagyunk; segíteni szeretnék. Rutinvizsgálatok, igazoltatások folynak. Belenéztem a papírjaidba; hát annak alapján nem sok jót várhatnál. Erről nem beszélhetek bővebben. Itt-tartózkodásom is szabályellenes. Viszont azt el tudnám intézni, hogy átkerülj a jobbszárnyra... már úgy értem az épület jobb oldali... - Értem, értem - vágtam közbe, mert láttam, hogy kínban van. - Az mégiscsak jobb lenne. Időt nyernél... - Kösz - mondtam. - Igen, azt hiszem, igazad van: jobb lenne. Kezet fogtunk, halványan elmosolyodott, és halkan kilépett az ajtón. Időt nyerni. Igen, most ez a legfontosabb: túlélni mindenáron. Nehezen és sokára aludtam el. Nem csak az antineuralgica, nem csak az idegállapotom, de a lövések, robbanások zaja sem hagyott megnyugodni. Aztán - lassan - hatni kezdett a ridol: oldódott bennem a feszültség, a görcs; fejemet, nyakamat végre sikerült olyan helyzetbe hozni, hogy azt érezzem: semmi nem fontos, csak a lét; lassan merülök, fejem, testem elnehezül, a párna és az álmok melegébe süpped. Álmomban Kenddel sétáltam egy idegen városban, gyönyörű, de teljesen üres téren. Biztatott, de nagyon kétes értékű volt ez a biztatás; nem lehetett pontosan érteni, hogy az itteni vagy az ottani életre biztat; hogy azt mondja: éljek, mert még van miért, vagy azt: minél előbb haljak meg, mert odaát jobb. A templom falán ez az idegen nyelvű - hiányos, kopott felirat volt olvasható: Hwent sa ijeaf hat god de wrald hawn............ ................................................................
Net fordjerre mar it ivige libben hawwe mei * Ismét kolompszóra ébredtem, de most nem volt bennem semmi szorongás, félelem. Kipattantam az ágyból; mosakodás, öltözködés, sorakozó. Idősebb egyenruhás úr lépett hozzám, és nekem címzett, zárt borítékot nyújtott át. Vezényszavak, nyikorgó csizmák, csattogó, távolodó lépések. Amikor egyedül maradtam, kibontottam a levelet. Ez állt benne: "Kérjük, szíveskedjék átfáradni épületünk jobb oldali szárnyába." Rendkívüli nyugalom, bizalom és önbizalom szállt meg. Fütyörészve csomagoltam össze, még játékos kedvem is visszatért, amikor közeledtem az öreg panzió számomra kijelölt lakosztályához, elhatároztam, hogy a főápolót "Hyppolit"-nak fogom szólítani, és elképzeltem, amint kecses bájjal, a levegőben nyolcast leírva átlendítem kalapomat az ő fejére, majd felöltőmet - néhány könnyed, szellemes szó kíséretében - a karjára dobom. Megérkeztem a kopott, háromméteres szárnyasajtóhoz. Boröndjeimet magam mellé tettem, és - noha a mellkasomban baljós dörömbölést éreztem - kissé kihúztam magam, arcomra az alkalomhoz illő fensőbbséges mosolyt kényszerítettem. Jobb kezem mutatóujjának második ujjpercével hármat koppintottam az ajtón. Semmi. Megismételtem a kopogást, valamivel gyorsabban, erősebben és ingerültebben. Csend. Csak a nyirkos lépcsőház visszhangozta sortűzként kopogásomat. Kivártam, majd öklömmel dörömbölni kezdtem a dohányszínű ajtón. Arcomról leszáradt a mosoly, és a hűvös tisztaság helyett az izzadtság megalázó ragacsát éreztem a bőrömön. A hosszú, merev kabát alatt kiegyenesített csontvázam ízületeimnél megroggyant, vállam előrehullott, fejem oldalra billent; nyoma sem volt annak a könnyed magabiztosságnak, amit a lépcsőházban éreztem. Egyre dühödtebben vertem az ajtót, már két ököllel. Csoszogó lépteket hallottam, majd kulcs fordult a zárban kétszer egymás után. Próbáltam visszaállni a szépreményű starthoz, de már tudtam: terveim romokban. Megemeltem bőröndjeimet, és picit vártam; hátha a "lakáj" beenged, aztán - mivel láttam, hogy ez nem történik meg - könyökömmel lenyomtam a rézkilincset, és belöktem az ajtót. Futólépésben távolodó alakot láttam a szürke fényben, papucsának klaffogását hallottam, és amikor torkomszakadtából utána üvöltöttem, hogy: Hyppolit!, a hosszú folyosó végén egy távoli ajtót bevágva maga mögött, eltűnt. Ott álltam az enyhén dohszagú előszobában, kabátban és kalapban, bőröndjeimmel; néztem a végeláthatatlan, egymásba nyíló szárnyasajtó-sort, a hajnali fényben kóválygó porszemeket, és a hazug - vagy csak gyermeteg? - tervek utolsó merevsége is kioldódott belőlem. Poros kalapomat és kutyaszőrös kabátomat a fogasra akasztottam. A folyosó egyik oldalán kisebb ajtók sora; elindultam a legközelebbi felé. Benyitottam. A homályos kis szobában, az egyik ágyon, a fal felé fordulva, görcsös kupacban egy ember aludt. Leültem a másik ágy szélére, és hallgattam az alvó hortyogását, de mivel ezt nehezen tűröm, hamarosan felálltam. Kiléptem a folyosóra, és tovább mentem. Bebenyitottam a szobákba. Láttam, hogy mindenütt alszanak. Az egyik ráccsal körülzárt ágyban Tétény feküdt elnyúlva, lila arccal. A folyosó végén ismerős ajtót pillantottam meg; anyámék lakásának az ajtaját. Az általában két helyen is többszörösen kulcsra zárt ajtó - meglepetésemre - most résnyire nyitva volt. Beléptem. A lakás teljesen üres: eltűntek a régi, ütött-kopott bútorok, a porcelán csetreszekkel telerámolt vitrin, a rongyos perzsaszőnyegek, csak apám nagy íróasztala állt ferdén az egyik sarokban, a fényesre vikszelt parkettán. Leültem mellé, rákönyököltem, és az államat két öklömre támasztottam; éreztem, ahogy arcomon végigcsorognak a könnyek.
* "Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örökké éljen." (János 3/16; frízül)
Kép-Leitner Sándor: Festőasztal
Kép-Veszprémi Imre: Emberi komédia
Rozsos Gábor
Kertedben, utoljára K. J. emlékének
Gondoltam, felhívlak. S az ész ösztönujjai már a billentyűkön: nulla-hat körzethívó háromtizenkilenc – kertedben állnak még
a fák – szirmuk mégis másnak érik gyümölccsé. És a kis kerek asztal, hol oly sokan kóstoltuk karéját szeretetednek. Kedd este a La Manche kikötői vendéglő: Évi, Nelli s Tamásék… Tizennégy nap. S a hír. – Kövek. És fügefa magánya. Itt vagy mégis mindenütt – kertedben utoljára.
Szirmay Endre
Hazám Kárpátok nekem a zselici dombok és zúgó Tisza, a lomha Kapos, sorsom sodrának megtisztuló árja emléket és vágyat szelíden összemos; messzeség és mélység partok közt feszül, hogy ne maradjak soha egyedül. Téged kerestek a nélküled volt álmok érted vérzett először a szám, odaadtam mindent, hogy benned visszakapjam és megtaláljam végre a hazám. A szép szó szerelme itt nyitott virágot, a gyáva gyermek harcot itt tanult, a kövek ereje itt adott nyugalmat, s a fanyar füsttel messze szállt a múlt; félszeg parasztból tiszta szemű embert itt kovácsolt az edzett értelem, a tétovaság itt tanult fegyelmet, a biztatásra nyílt mosoly felelt. Ez a táj fésült viharból engedelmet, s ha összesúgtak csonka ágú fák, a sápadt örömök villogó vásznait elém teregették a csöndes tanyák.
Ha szíven ütött a fekete irigység, s néha bekormozta arcomat a bánat, a sugaras holnap szépülő reménye engesztelő kézzel küldött el utánad. A föld, az emberek, gyermek, feleség, a nyárfák közt bujkáló messzeség így ért hozzám egészen testközel, minden hitem most már csak téged biztat, minden szerelmem már csak téged ringat és el nem csukló karral átölel. Hazám voltál, mikor nem láttalak még, s hazám leszel, ha én már nem leszek rég, törvény ez bennem megbonthatatlanul, sorsom lettél, ritmus a dalomban, összhang és szépség ezüst nyugalomban, nem félek, ha a vad szél szembefúj.
Szirmay Endre
Hogy a mű visszaragyogja (Egy portrékiállítás megnyitására)
A színek szárnyas fáklyái föllobognak, fényben fürdetnek szándékot, sorsot, vágyat, és fölragyogtatják kérdő szemünknek a szépséget zengő harmóniákat; békét ölel a világ; az ember – mint a virág reménykedve a holnapra gondol, szívében szelíd vágy dorombol, biztatásunktól zsonganak a fák; engesztelődve elénk terül minden, sugarak tűnnek át lázas kérdéseinken, a tér, az idő, a tett, a gondolat, – a törékeny, vaskos, elgyötört kezek formába forduló végzetek – még simogatnak, még ölelnek, lehanyatlanak, integetnek – a révedő, parázsló, hívó szemek kérdeznek, biztatnak, elmerengenek, – és akik innen már messze járnak, visszafelelnek a csukott szájnak: életek, szándékok, sorsok, örömök, bánatok, gondok
elibénk toppannak és szólnak hozzánk, úgy, mintha mi is nekik szólnánk, s mintha ismernénk egymás titkait, mindig üzenünk egymásnak valamit… …………………………………………………………… A tér, a szín, a gondolat, a forma sugárzik itt nyitott keretbe zárva, mint a búcsúzó, aki visszaint még, de már nincs semmi külön kívánsága, csak fölmutatni és láttatni akar a mélység titkait napfényre hozva, hogy a világ ragyogja be szemünket, s a mű az igazat visszaragyogja.
Gáspár Boldizsár
Csillagvár A tűz elhamvadt, A török idők messze tűntek, Hová, ki mondja meg? Tán a Berekbe, lápba sűlyedt? Az árnyak még imbolyognak, Mint lidércek őszi alkonyórán, „az végek, vitézek dícsérete‖ ötölhetett a bolond gróf eszébe, hogy vadászlakát a régiek szerint rendezte be – a mesék, legendák sarokbástyáját óvatos fény járja át, bévül leselkedve a lovagság románja után, a sarokban ódon páncél, a gyertyalángot el-elfújja a szél – mintha mégis itt várnák a hívást, bölcsszavú, didergő regruták, zordon mordályok, kongó kupák. Dicsfénnyel övezte e kort A Tinódy Lantos, E kívül nincs jel, se sírhantok, Csak kőben, versben éred el,
Fata Morganát játsszva A történelemmel.
Lotz Béla
A madárjós felébred Fölszakad egy seb: egy új nap. Vérként ömlenek ki a dolgok. Tükröm előtt egy ismeretlen gyűrött arcomba bámul. Hol a tengerpart, ahonnan? Hol a füvek rengetegje? Hol van a folyó, amelynek partján? Látszólag élek, elmozdulok. Ez itt a város: kiürült, de most ismét megtelik. Emberek jönnek, érintik egymást, aztán a semmibe tűnnek. Kint a fákon lelkek: fészküket vesztett madarak.
Papp Árpád
Argonauták Micsoda új csapat volt, micsoda társak Micsoda egyszeri kalandra feszült meg ideg és ín Hogy öblösödött, csattogott az a fehér ing Micsoda viharban a zászlónkul felhúzott Szabadság! Ifjúság, tékozló, türelmetlen isten Hogy dobáltad el sorra az éjben félig-szívott csillagaid! Engednéd, hogy beérjük Gyapjú-renddel? A nők aranyló ágyék-gyapjújával?
Kép-Gera Katalin: Életfa
III. A jó esszéista: társas lény… Moralista, de nem prédikál, nem tanácsol, nem erőszakoskodik, hanem csak megállapít, megfigyel, meditál, s a maga gondolatait és tapasztalatait iparkodik másoknak is átadni. Mindig az életből indul ki (nem annyira a kész művekből, inkább a változó dolgokból és emberekből), és mindig, akármilyen kerülővel, az élethez, annak szépítéséhez, hajlékonyabb alkalmazásához iparkodik. (Gyergyai Albert)
Bertók László
Platón benéz az ablakon A visszavert fény évszaka, Platón benéz az ablakon, kezében ásó és kapa, csodálkozik, hogy itt lakom. Mondanám, hogy rögtön megyek, lehetnék még jó asztalos, de megbénít a döbbenet, silány tükörré foncsoroz. Mondanám, hogy nem én vagyok, bűnössé tett a félelem, hátam mögött a lét dadog, előttem a történelem. Mondanám, hogy nincsen remény, hogy maholnap ötven leszek, s ami árnyékból költemény, a valóságban egyszeregy. Mondanám, hogy akkor mi van, miért jobb, aki boldogabb, s ha a varázs anyagtalan, mire emlékszik az anyag? Mondanám, hogy egyébiránt, hogy vártam már, hogy jónapot, de minden sorvég rímbe ránt, csak hazudnék, csak hallgatok.
Kép-Pásztohy Panka: A fiatal Guttenberg
Gáspár Ferenc
Barátom, Kokoschka Rippl-Rónai és Oskar Kokoscka kapcsolata
Úgy vélem nincs még egy olyan magyar művész, akinek életéhez, munkásságához olyan mennyiségű bibliográfiai adathalmaz társulna, mint a kaposvári mesteréhez. Az örvendetes jelenség egyúttal nagy veszélyeket hordoz, mert ahol hömpölygő az áradás, bő a hordalék. Bernáth Mária A Rippl-Rónai kutatás helyzete című előadásában már 1981-ben figyelmeztet rá, majd az egy évvel később megjelenő dolgozatában megismételve hangsúlyozza, hogy még „tényanyaggá‖ jegecesedett megállapítások esetében is - előbbiek miatt - célszerű „mélyfúrásszerűen‖ áthatolni a rétegeken és csak megbízhatóan tiszta forrásból meríteni, mert „művészettörténészeink, még a legkiválóbbak is, bízva elődeink szakmai lelkiismeretességében egymásnak adtak tovább olyan tényanyagot, amelynek felülbírálata, úgy látszik nagyon időszerű lenne.‖ Jelen írás ars poetikája ezen az intelmen nyugszik. A közhelyszerűen ismételgetett megállapításokkal ellentétben, miszerint Rippl az első világháborúban bevonult a sajtóhadiszállásra, frontszolgálatra vezényelték, részt vett a szerb és itáliai hadjáratokban, haditudósító volt; a tény az, hogy önként, saját kérésére, miniszterelnöki ajánlással – a vonatkozó rendelkezések értelmében – vendégként látogatott a harctérre, ahol találkozott Oskar Kokoschka festőművésszel, aki a jövevények kíséretére volt kirendelve. Az Ars Hungaricában 1998-ban jelent meg az a tanulmány ( Gáspár Ferenc: Rippl-Rónai az olasz fronton), amely célul tűzte ki korrigálni a szakirodalom téves állításait, és a háborús időszak tágabb összefüggéseibe ágyazottan, kronológikus alapossággal kívánta bemutatni Rippl életének ezen szakaszát. Ma már a szakemberek tudományos kutatásokat figyelemmel kísérő része számára elfogadott, hogy Rippl-Rónai 1916 forró nyarán, az 5. és a 6. isonzói csaták közötti viszonylagos fegyvernyugvás idején, a 15. hadtest hadműveleti területén töltött el mintegy öt hetet.
A kutató munka folytatásának szükségességét és további aktualitását támasztotta alá Oskar Kokoschka grafikai műveiből 1999. május-novemberében Magyarországon és Ausztriában megrendezett vándorkiállítás. Ennek katalógusában Sümegi György tollából jelent meg az a tanulmány, amelyben a következőket olvashatjuk: ―Oskar Kokoschka magyar és magyarországi kapcsolatainak története nincs feldolgozva, pedig a gazdag árnyalatokban színezett mozaikok egyfajta teljességet sugallnak. Az Oskar Kokoschka személyisége által egybeforrasztott életút és életmű parcelláiban egyaránt vannak fölleltározandó események és művek.‖ Ezek a mondatok erősítették témaválasztásunk időszerűségét, mert kivétel nélkül valamennyi Rippl kutatónál kitüntetett szerepet kap a tény, miszerint Kokoschka és a magyar festő a fronton ismerkedett meg egymással és ott kötöttek barátságot. A kutatás során, amint egyre teljesebbé váltak ismereteink 1916 nyarának pontos kronológiájáról, egyre sürgetõbben lépett fel az igény, hogy külön is foglalkozzunk azokkal a jelenségekkel, amelyek két jelentõs festõ, a magyar Rippl és az osztrák Kokoschka egymáshoz való viszonyát talányossá teszik. A feltárt dokumentumok tükrében – ezt ma már bizonyítottnak tekinthetjük – Kokoschkának elkötelezett hálával kellett volna viszonyulnia magyar festõtársához, ám ennek semmi nyomára nem lelhetünk a késõbbiekben. Ebből adódóan a kutatásnak meg kell kísérelnie feltárni azokat az okokat, amelyek elvezethettek ehhez a jelenséghez és válaszolnia kell a kérdésre: mi lehetett az a trauma, amely annyira mélyen beleégett Oskar Kokoschka lelkébe, oly erõs elfojtást gerjesztve, hogy az a magyar festõ írmagját is kioltotta emlékezetébõl. A vizsgálódás tárgya az is, hogy tetten érhetõ-e ez a trauma alkotói teljesítményén. A feltárást, majd az erre épülõ magyarázatot – Kokoschka személyéhez viszonyítottan – két, idõnként egymáshoz simuló, idõnként szembefeszülõ oldal, a szubjektiv megnyilatkozások (önéletrajz, levelezés, nyilatkozatok, deklarált alkotói szándék) és az objektív történések (a megélt életút, a létrehozott mûvészi teljesítmény) párhuzamos elemzését követõen egy – a mérleg nyelvét jelenthetõ – tudományág, a pszichológia bevonásával kísérlem megadni. Ezzel egyidejûleg különösen fontosnak tartom kihangsúlyozni, hogy amint azt korábbi közleményeim is tanúsítják, a vizsgálat iránya egy különös jelenség mint kiindulópont felõl haladt a pszichológia irányába és nem megfordítva, amivel a prekoncepciós megközelítési mód felvethetõségének már a lehetõsége is eleve kizárható. Kövessük tehát a két mester útját a találkozásig, amelyet követően bemutatjuk és analizálhatjuk a hatásában különleges időszak történéseit. Rippl-Rónai 1914-ben a háború kitörése idején a hadkötelezettség felső korhatárát már betöltötte, ezért hadba vonulnia nem kellett. A világháború kezdete Franciaországban érte, ahol internálták. A viszontagságos időszak harci kedvet nem támasztott benne - mire hazatérhetett, a háború kezdetén általános hazafiúi lelkesedés is csökkenőben volt -, így számos publicistával és festőtársával ellentétben nem igyekezett a frontra jutni. Még régi ismerőse, a keleti hadszíntéren jelentős hadi sikereket elért - és így Magyarországon igen népszerű - Szurmay altábornagy Móricz Zsigmond által közvetített ―személyes‖ meghívása elöl is kitért. Ezzel együtt váratlannak (és indítékait tekintve feltáratlannak) minősíthető az 1916. április 10-én bekövetkezett esemény: a magyar miniszterelnök ajánlatára – anélkül, hogy katona lett volna – hadifestői lehetőséget kapott. A Mährisch-Ostrau-i sajtóhadiszálláson történt jelentkezéstől (április 10.) az olasz fronton történő felbukkanásig tartó időszak (július közepe) eseményei számunkra most érdektelenek, csak egyetlen reánk maradt művészi dokumentumát tartom szükségesnek megemlíteni: Mednyánszky Lászlóról készített pasztellje jelentős alkotás.
Arról, hogy Rippl - Rónai az olasz fronton tartózkodik, a dokumentumok sorában elsőként egy a családjához írott leveléből szerezhetünk tudomást. Itt szerepel első ízben Kokoschka neve. A levél Veldesben iródott és Laibachban ütötték rá a katonai cenzúra pecsétjét. “ Őnagysága Páris Anella úrleánynak Kaposvár Somogy Róma villa Ungarn Kedves kis Anellám, mi az oka annak, hogy Ti - gyerekek - sem írtok? Nem szép tőletek. Tudhatnátok, hogy nekem igen jól esnének. Igen jó dolgom van. A Generális éppúgy, mint a többi főtisztek, tisztek mind nagyon barátságosak velem. Dolgozom szorgalmasan, mindenki bámulatára, megelégedésére. Kokoschkával csak 10 nap múlva jövök össze a Feldpost 310-en. Ma átjöttem ide Veldesbe /mai nevén Bled. Betoldás tőlem/, már rég vágytam látni ezt a mesés szép tavat a szigettel. 1.1/2 óráig csónakáztam a gyönyörtől eltelve. Egy generális orvossal vagyok itt, akit útközben pompásan lerajzoltam, majd kiugrott az ablakon örömében. Csókold meg Lazarin nénit helyettem. Józsi bátyád 5 nappal ezelőtt írt levelemet megkaptátok ?” A generális orvosról a kutatás kiderítette, hogy azonos Anstein Gottlieb cseh orvostábornokkal, a szarajevói helyőrségi kórház parancsnokával, akinek emlékét nem a Ferenc József Rend tiszti keresztje, nem a hadi-díszítménnyel ékesített Vaskorona Rend, vagy a tudós Heidelbergi Orvostársaság tagsága őrizte meg a feledéstől, hanem az, hogy egy magyar festővel életének adott pontján a sors összehozta. (Részletesen: Gáspár Ferenc: Arnstein Gottlib doktor portréja. Lege Artis Medicinae, 1998) A hivatkozott öt nappal korábban írott levél meglétéről nincs tudomásunk. Ezzel ellentétben más forrásra alapozva biztonsággal állítjuk, hogy Kokoschkával már korábban is találkozott, és azt, hogy ez a korábbi találkozás fontos volt számára. Párhuzamosan haladva, nézzük meg most a másik oldalt is. Kokoschka 1971-ben megjelent Mein Leben címû önéletrajzi indíttatású könyve alapmû a kutatók kezében. Kézenfekvő tehát, ha elsőként erre hagyatkozunk. Kellõ idõ adatott számára, hogy országhatárokon átívelõen, két világégést átélve foglalhassa össze mindazokat a dolgokat és eseményeket, amelyek értékrendje szerint az utókor számára fontosak kell legyenek. Az olvasót eligazítandó így ir: „Ha valaki megírja az élete történetét, akkor olyan akkurátus legyen-e, mint egy könyvelõ, az események logikus ábrázolásával elégítse-e ki az olvasóit, mint a történészek teszik? Én csak azokat a pillanatokat idézem föl, amelyek megmaradtak az emlékezetemben.” Feltűnő, hogy az 1918-al záródó – mintegy egyharmadnyi - életszakasz taglalása mennyire hangsúlyosan szerepel, terjedelme mintegy a kötet felét teszi ki. Ennek ellenére sem itt, sem a későbbiekben Rippl-Rónai nevével nem találkozunk. A hadköteles Kokoschka bevonulását követően a galíciai hadszíntérre került, ahol ulánusként az első vonalban teljesített frontszolgálatot. 1915-ben súlyosan megsebesült, amelyet hosszasan elhúzódó lábadozás követett. Amikor már számára is nyilvánvalóvá vált, hogy ennek hamarosan vége fog szakadni, befolyásos barátai révén kereste annak lehetőségét, hogy Berlinbe kerülhessen. Megromlott egészségi állapotára hivatkozva - ismételten megkísérelte felmentetni magát, ám csak részleges sikert ér el, mert a KuK. Hadügyminisztérium fellehető határozata értelmében mint „jelenleg harctéri szolgálatra alkalmatlan, irodai szolgálatra alkalmas‖ egyént a haditudósítók kíséretét ellátó katonai egységbe osztották be.
Önéletrajzában erről a következőket olvashatjuk: “Hogy frontszolgálatra valaha alkalmas legyek még, arra gondolni se lehetett. Fönnállt az a veszély, hogy irodai szolgálatra osztanak be. Azon voltam, hogy ezt minden eszközzel megakadályozzam, hiszen irodában csak bajt csinálhattam volna, akadályoztam volna a központi hatalmak győzelmét. Az a lehetőség adódott, hogy mint összekötőtiszt az olasz fontra küldessem magam : újságírók, festők és hadirajzolók egy csoportját kellett vonaton Laibachba kísérnem, ott átadom a hadsereg-parancsnokságnak, ahonnan aztán kihelyezték őket az egyes ezredekhez.“
Az eseményekkel egyidejű levelei (Briefe I. 1905-1919. Düsseldorf, 1984) – amelyeket magyar nyelven elsőként mutatunk be – visszaemlékezéseinél pontosabban tükrözik valós lelkiállapotát. Július 10-én, még Bécsből írja „életre szóló‖ barátjának a magyar származású Albert Ehrensteinek: „… 14-én meg kell kezdenem a rettegett utazást a festőkkel, ami biztosan rövid időn belül a fejembe fog kerülni… már halálosan fáraszt az élet, a világvégét várom, amikor remélhetően akad majd egy földdarab, ahol kipihenhetem magam.”
Klagenfurtban, július 17-ikén keletkezett a következő, számunkra nagyon fontos levél: “Kedves anya, újfent hatalmas szerencsém volt. Az a dolog, amit Loos H.-nál kezdeményezett sikerü1hetett volna, de 14 nap múlva felfelé kellett volna utaznunk, ahol rossz az élelmezés és az elhelyezés, mert valamennyi szállást elfoglalták már a magasabb rangú tisztek. Most lehetőség adódott rá, hogy a leghíresebb magyar festővel, Rippel-Ronaival - akivel úgy bánnak mint egy lágy tojással - Laibachba jöjjek, ahol minden kényelmes és kulturált. Ráadásul a főparancsnok egy közismerten művészetkedvelő tábornagy. Én vezetem a csoportot és én vagyok a felelős mindenért, a festők munkájáért, a felvezetésért, utazásért, étkezésért stb, közvetlenül az itteni főparancsnokságnak. Hat hetet maradok ott, aztán 6 hét szabadságot kapok. Az átutazás közben valószínűleg 1-2 napot Bécsben töltök.” A levél tanúsága szerint Kokoschka tisztában volt Rippl művészi tekintélyével, amit nem kisebbít, hogy következetesen helytelenül írta le a magyar festő nevét. Ezzel együtt, a vonatkozó dokumentumok hiányában nehéz választ adni arra a kérdésre, ismerhette-e Rippl művészetét is. Az 1914-es bécsi magyar képzőművészeti kiállítás idején, amely a korabeli osztrák és magyar sajtó bőven áradó tudósításai szerint ―fényes külsőségeivel valódi társadalmi esemény‖ -nek számított, Kokoschka Bécsben tartózkodott. A kiállítás sztárja a nagy állami aranyérmet elnyerő Rippl-Rónai volt, aki mennyiségben és minőségben egyaránt jelentős anyagot vonultatott fel (többek között olyan főműveket, mint a Knowles és Maillol portré, Nő fekete selyemruhában, Hölgy váza mellett, Szüleim arcképe), ezért joggal feltételezhető, hogy személyesen alkothatott ítéletet nagydíjas festőtársa értékéről. Ezzel együtt talány, milyen emóciót válthatott ki belőle, amikor a Neues Wiener Tagblatt hasábjain azt kellett olvasnia: „Rippl-Rónai egyike a világ legnagyobb művészeinek‖. A Kokoschkával kapcsolatos felvetés Rippl-vel kapcsolatban már egyértelműen megválaszolható. Bernáth Mária mutatott rá, hogy a magyar mester életművében meglehetősen társtalan, Riccardo Vines Roda zongoraművész képmása címen ismert alkotáson az osztrák festő hatása kimutatható. Az elemzés – analógiaként – bizonyítottnak tekinti az Adolf Loos portréja című Kokoschka mű Rippl általi ismeretét, ezzel együtt nyitva hagyja ennek dokumentálását. Sikerült feltárnunk, hogy a portré a Művészház osztrák művészeket bemutató tárlatán 1912 januárjában Budapesten valóban látható volt, annak ellenére, hogy - a kutatók dolgát megnehezítendő - a kiállítás katalógusában a művészek névsorából (Anton Faistauer, Anton Kolig, Paris Gütersloh, Robin Christian Andersen, Egon Schiele, Arnold Schönberg) hiányzik Oskar Kokoschka neve, és kiállított művei sincsenek
feltüntetve. Az ellentmondást a Magyar Nemzet 1912. január 20-i számában Ybl Ervin tollából megjelent kritika oldja fel: ―.. Oskar Kokoschka határozott festői tehetség. Külön akart bemutatkozni és csak műveinek kis száma akadályozta meg szándékát. Még meg kell higgadnia, művészi egyénisége, látása ha megtisztul, kiváló dolgokat fog festeni. Fölfogása most még zavaros, még nem találta meg magát, nagy tehetsége van a sokszor komikus kiélezésre, rendkívül erősen tud jellemezni, azon kívül a szobrászi formalátásra is van hajlandósága. Az első benyomás, mit képei a szemlélőre tesznek, határozottan kedvezőtlen, de tovább szemlélve megtaláljuk benne az értékeset is. Különösen egy japán pagodaszerű férfiarckép, egy vörös munkásfej mutatnak kedvező jeleket a jővőfejlődésre, Adolf Loos portjaitra pedig már szinte harmónikus és erőteljes önmegtalálást mutat.‖ Kokoschka még egy ízben szerepelt nagyobb kollekcióval a Művészházban, 1913 márciusában a ―Bundösterreichischer Künstler‖ és Gustav Klimt gyűjteményes kiállításán. Ekkor három olajfestményt, három rajzot és két iparművészeti alkotást mutatott be. Az eseményről érdemes idézni a pályatárs Berény Róbert véleményét: Kokoschka ―... szakadás nélküli folytonos teret éreztet, a tekintetet előröl hátra és a többi irányba vezeti. Nála végre megszűnt a naiv kétkulisszaság: a háttér elé állított előtér. A téréreztetést hasonló úton-módon, tudtommal hárman csináljuk, egymástól teljesen függetlenül: Kokoschka, a francia Delaunay és én. Három fejrajza tökételes. Dagad bennük a sok széjjelpattanásig feszülő pszichikum és abroncsként tartja össze a megdönthetetlen szerkezet. Örömmel gondolok arra, hogy végre méltán kijár valakinek a ― genialis ― jelző.‖ Ezzel együtt Kokoschka irodalmi munkássága Budapesten teljességgel visszhangtalan maradt. De ez egy másik történet. Rippl-Rónai ekkor már több éve a Művészház Igazgatósága mellett működő Művésztanács elnöke volt, így elévülhetetlen érdemeket szerzett a Művészház kiállítási koncepciójának alakításában. Dr. Rózsa Miklós művészeti igazgató elégedetten állapíthatta meg a Művészház története című írásában: ―… a magyar műszerető közönség progresszív hajlandóságát gyönyörűen illusztrálja, hogy a bécsi művészeknek sokkal nagyobb erkölcsi és anyagi sikerük volt itt- idegenben, mint akár mikor is odahaza Bécsben. (...) E kiállítások realizálásával élesen szemünk előtt lebegett az a cél is, hogy piacot teremtsünk a magyar művészetnek Ausztriában is és mennél nagyobb publicitáshoz juttassuk hazánk képzőművészetét. Jővő tavasszal Bécsben a Künstlerhaus nagy tárlatának keretében a Művészház cserekiállításával a magyar képzőművészet impozánsan lesz képviselve.‖ Úgy tűnik, minden jóra fordult: a bizonytalant a magyar festõ jelenléte szerencsés helyzetté változtatta át. Ám nincs még vége a megpróbáltatásoknak, a célállomásra történõ megérkezést követõen újabb trauma, személyes megaláztatás várt rá, aminek feloldása ismét nem a saját kezében volt. Részlet a július 21-ikén kelt leveléből: „Kedves Szüleim egy Karintián át vezetõ csodálatos utazást követõen a célunkhoz értünk, ahol egy tiszt kocsival már várt bennünket. Ezt követõen õexcellenciájánál nagy hebegés közepette jelentést tettünk. Most az étkezés után vagyunk. Elõször mint rangban legfiatalabbat a macskaasztalhoz ültettek. Siralmas hangulatom csak akkor javult amikor barátom Rippel-Rónai közölte, hogy én egy jó festõ vagyok, s felszólitottak üljek vele vis a vis, most újra ki vagyok engesztelve.... Azt hiszem sokat fogok portrézni....” A záró mondatra későbbiekben még vissza kell térnünk, mert kiemelkedő fontosságú információt tartalmaz.
Egy 5 nappal később keltezett - Erich Mandlnak címzett – üdvözlőlapján egyértelművé teszi tartózkodási helyének tábori posta számát (Feldpost 310). Ez a 15. hadtest parancsnokságának címe. Úgy tűnik lelki békéje is helyreállt ― a sors védi‖. Ugyanitt készült Rippl-Rónai Józsefnek az a műve, amelyen a hadtest ―generálisa‖ Stöger-Steiner Rudolf mellett ott láthatjuk a veldesi levélből már ismert vezértörzsorvost is. A hadtesthez tartozó két hadosztály kötelékében többségében magyar zászlóaljak harcoltak, amelyekhez jelentős létszámú magyar tisztikar tartozott: körükben mindkét festő jól érezte magát. A most következő levelek ugyanazon a napon íródtak, az első Budapestre a második Bécsbe címezve. Csütörtök, 1916. júl.27. Kedves Bandim és Kedves kis Csinszka Egy hét óta ezen a vidéken kóborgom Kokoschkával - még 5 hétig fog tartani a dolog. Gyönyörűen néznek le ránk az olasz hegyek és 28-asok. Mindenesetre izgató az eset, de dolgozni nem egészen könnyű. - Itt csupa magyar tiszt urakkal élünk igen jól, szépen. Ölel benneteket Jóskád Kedves Emil és Bibsch, Isonzo- front1916.7.27. Szívélyes üdvözlet az Isonzó-frontról. Csodálatosan utazom, legtöbbször fiákerrel vagy lóháton a csapatommal az egyik parancsnokságtól a másikig… Sok csók és szívélyes üdvözlet a ti öreg Oscarotok A hadtestnek a Hadtörténeti Intézet és Múzeum Levéltárában (Budapest) fellelhető töredékes fondjaiból, József főherceg visszaemlékezéséből és Rippl-Rónai háborús rajzainak és festményeinek az Ernst-Múzeumbeli kiálítási katalógusából (1917) a képek címei alapján mozaikszerűen összerakható és rekonstruálható az a terület amelyet festőink együtt bejártak. A háborús napiparancsokban gyakran szereplő Selo az Isonzó és a Idria összefolyása között lévő Santa Lucia hídfőtől két kilométerre délre egy 590 méter magas ―hegy‖ lábánál, az Isonzó partján helyezkedett el. Tőle 6-8 km-rel északabbra van Tolmin, 2-3 km-el keletebbre Baca a viadukttal. Újabb 4 km- el keletebbre Knezán a hadosztályparancsnokság és közvetlenül mellette Podmelecen a 3/15 számú katonai kórház települt. Az Isonzó és az Idria között a festményekről ismert Lom-di Tolmino és Kal emelkedői találhatók. Visszatérve a már idézett eseményhez: a fõparancsnokságon elszenvedett – a megsemmisülés érzésével járó – megaláztatás, majd az ezt követõen Rippl segítségével megkapott elégtétel kiváltotta érzelmi hullámverés hatására váratlanul és hirtelen feltör benne a hála érzése, és anélkül, hogy higgadt fejjel újból végiggondolná a történteket, azonnal le is írja azt. Sokkszerû volt az élmény: õ, Oskar Kokoschka, a bécsi festõmûvész és szinmûíró, a kávéházak törzsasztalainak központi alakja, a berlini mûvészvilág Sturm köré csoportosult részének közismert személyisége most itt, a világ végén a „macskaasztalhoz‖ kényszerüljön? Elképzelhetõ, hogy még a „közismerten mûvészetkedvelõ‖ tábornagy sem tudná, ki is a most érkezett vendég kísérõje? Nem, ez lehetetlen, ez csak valamiféle tévedés lehet! De gyõzött az igazság mert a barátja, – a Rippel – megmondta nekik, hogy õ egy jó festõ. Helyreállt a világ megbillent egyensúlya, minden a legnagyobb rendben van, most már teheti, amit a legjobban szeret: sok sok portrét fog készíteni itt ezekről a kedves emberekről. Ugye visszacseng még bennünk az a robbanásszerűen feltörő (párja nincs tömörségű) belső monológ, amely egy végtelenségig redukált tudatfolyam eredője volt.
Ám útjaik hamarosan szétválnak: Rippl tobábbra is kirándulgat, Kokoschka új feladatokat kap, a sajtóhadiszállás reábízott tagjait viszi a különbözõ parancsnokságokra. Rippl számit rá, hogy a küldetés teljesítését követõen ismét találkoznak a fõhadiszálláson, még azt megelőzően, hogy õ is tovább indulna a Seloban elhelyezett magyar ezredhez, végsõ úticéljára. Az óhaj teljesül, mert feladata végeztével – mielõtt visszaindulna Bécsbe – az osztrák festõ ott találja magyar „barátját‖ a fõparancsnokságon. Látszólag minden a legnagyobb rendben van, tehetik amire hivatottak, gond nélkül alkothatnak. Valami azonban megváltozott, amíg Kokoschka távol volt. Ahogy mentek a napok – egyik a másik után – rá kellett döbbennie, hogy mellékszereplõnek tért vissza. Rippl, vele ellentétben „birtokon belül‖ volt. Elemezve az okokat, fel kellett ismernie, hogy már a kiindulópontnál elromlott a dolog. Rippl szeretett, és ami ritka, tudott élni. Már sok a barátja és nincs ellensége. Kokoschkával ellentétben soha nem vívódott nem volt teóriák vitáitól sebzett, meglátta és szerette a szépet, engedelmesek voltak neki a színek. Ezért azután, amikor többszöri halogatás után egyszer csak – ki tudja milyen indíttatásból – váratlanul mégis a fronton találjuk, olyan volt a fõhadiszállás kemény és marcona hadfiai között, mint egy tûzpiros gömb a szürke elõtt. Nem bénította a katonai fegyelem, szabad volt a lekötözöttek körében: és ez ki is ütközött az elkényeztetett gyermekhez hasonlatos viselkedésén. Szokatlan jelenség Rippl esetében, hogy önnön mûvészi teljesítményét minõsítse, és nem szokta dicsérni sem önmagát. Most, hogy a parancsnokságra eljutott, önfeledten dolgozik, saját szavaival idézve: „mindenki bámulatára, megelégedésére‖. A széles nyilvánosság (kissé szabadabban fogalmazva, nézõközönség) elõtt alkotó Rippl nyilván élvezte az efféle bûvészkedéshez nem szokott tisztikar emócióját és talán nem tévedek túl nagyot, ha megkockáztatom a kijelentést, a szituáció elõcsalogatta a mindig is benne lapuló „mutatványost‖. Rippl elemében volt, hiszen a gyors alkotás, az egy ülésre való festés már korábban kizárólagos alkotói módszerévé lett, ami ennek a helyzetnek tökéletesen megfelelt. Munkásságában a portré mindig is kitüntetõ helyet foglalt el (Genthon István szerint a hozzávetõlegesen 4000 alkotásából mintegy 1100 az arcképek száma), így mivel szerette is, meg célravezetõ is volt, nyilván alkalmazta. Teljességében bizonyos vagyok benne, hogy mindezeket minden hátsó szándék nélkül tette. Nem volt célja a vetélkedés, személyiségétõl mindig is távol állt a mindenáron gyõzni akarás. Igazán haragos is talán csak egyszer volt életében, 1915-ben, amikor nagy csalódására nem õ kapta meg az állami aranyérmet. Ugyanakkor mély bölcsességre vall az az elnézés, amivel a fiatalság zabolátlan magabiztosságát és gátlástalanságát mindvégig kezeli. Legjobb példája ennek viszonyulása Szabó Lőrinchez, akiről egyik legnagyszerűbb portréját készítette, annak ellenére, hogy az nem csak „szerette‖ a mester múzsáját, de még el is dicsekedett vele. Amint azt már bizonyítottuk, Kokoschka nem akart a frontra kerülni, neki oda mennie kellett. A szerencse mellé szegõdött és már-már úgy tûnt alkothat nyugodtan, teheti amit a legjobban szeret: sok-sok portrét készíthet. Az elszenvedett megaláztatásból történt újjászületés kiváltotta eufória kíséretében lelke mélyérõl ezért szakadt fel a hála és az öröm érzése, az önmagának tett vallomás, az óhaj, a szándék és a bizonyosság: „sokat fogok portrézni‖. Kedvelt témája a portré, eddigi valamennyi nagy sikereit mind ebben a mûfajban érte el. A boldogság állapota nála is összekapcsolódik azzal a tevékenységgel, amely kiváltja azt és folytonosan ismétlésre sarkall: „sokat fogok portrézni!‖ És most ennek tesz keresztbe ez a másik, ez a hozzá képest öreg magyar festõ, akinek nem kell engedélyt kérnie ahhoz, hogy megszólaljon az asztalnál! Ez az enyhén pocakos, tömör egészség és kiegyensúlyozott vidámság, ez a kételyek töprengések és pszichologizálás nélküli könnyed festészet? Mit tudhat a portéfestészet lényegérõl többet és mást vele
szemben, aki képes a lélek mélyére látni, akinek megadatott, hogy modelljeinek eljövendõ sorsát is ábrázolhassa képein! Durcás gondolatai dacos magatartást váltanak ki belõle: õ nem fog versenyre kelni ezzel a „lágy tojással‖, ráadásul meg sem érdemlik ezek a tudatlanok , hogy megörökítse õket. És eszerint is cselekedék. Fikció? Lehet. De nézzük a tényeket. Összevetve a két festõ olasz fronton készült alkotásait megállapíthatjuk, hogy a közel másfél hónapos idõtartam alatt Rippl 40, Kokoschka 28 mûvet alkotott. Továbblépve az alkotói teljesítmény részletesebb, de csupán statisztikai alapon történõ vizsgálata irányába, megállapítható, hogy Rippl-nél kevésbé, Kokoschkánál látványosabban arányeltolódások jelentkeznek – saját korábbi önmagukhoz viszonyítva – témaválasztásaikat illetõen. Ennek részletesebb elemzésébe most nem mehetünk bele. Nézzük tehát az összevetést: a dokumentumok alapján Rippl 17, Kokoschka 1 portrét festett. Fikció volt a felvetés? Nem valószínû. És itt a következõ talány: Rippl és Kokoschka az eddig ismertetettek ellenére együtt marad, s mindketten mennek ugyanahhoz a magyar ezredhez, – Seloba. Kokoschka így emlékszik a történtekre a Életem-ben: „váratlanul saját magam számára is jobb lehetõségnek tetszett, ha nem jelentkezem megint Bécsben, hanem csatlakozom egy honvédezredhez, amelynek ezredese rokonszenvezett velem.” Aztán, mintha csak érezné, hogy meg kell magyaráznia tettének okát: „Úgy tettem, mint az a cigány, akit azért tartottak a magyarok, hogy mulattassa őket, húzza a talpalávalót”. Döntésének hátteréről levelezésében nem találunk említést, a következményekrõl viszont igen, mert újra a szerencse fia lett: „Kedves Szüleim! Az idõ szörnyû gyorsan eltelik, két hét múlva ismét vissza kell utaznom, pedig igen szivesen vagyok itt. Ahol lakom van elektromos áram, a sziklába vájt csapatlakások fával és szõnyeggel vannak tapétázva, van strand napozóval, meleg kádfürdõk és bõséges választék a központi konyháról. Gondold el csirke, uborkasaláta, almásrétes és hasonló Bécsben ismeretlen ízek. Esküszöm minden igaz!” Az önéletrajz idézett része – véleményem szerint tehát ismét korrekcióra szorul. Megnyilatkozásával ellentétben kézenfekvõ arra gondolnunk, hogy Kokoschkát saját jól felfogott érdeke motiválta amikor a Selo-ban elhelyezett magyarokhoz „csatlakozott‖, egészen véletlen módon ugyanoda ahol Rippl-t is elszállásolták. KuK alakulatokról lévén szó, csatlakozhatott volna honfitársaihoz is, mégsem ezt tette. Nem választotta a Bécsbe való visszatéréssel együtt járó megismételt kockázatot, azt ugyanis, hogy újabb életveszélyes küldetést rónak reá. Nem, ez nem volt valódi választás, kényszerhelyzetben cselekedett. Kokoschkát saját jól felfogott érdeke motiválta, mert számára a magyar festővel való együttlét előnyöket és fokozott biztonságérzetet jelentett. Tudatában kellett legyen ennek, ráadásul nap mint nap közvetlen közelrõl át kellett élnie társa sikerét. Labilis, egocentrikus, az efféle konfliktushelyzetek kezelésére felkészületlen személyisége folyamatosan olyan kettõs szorításban vergõdött, amelynek feloldási lehetõségei is szembe feszültek egymással. Egyrészrõl a mûvészi önérzet folyamatosan tiltakozott, azt dübörögve, elég volt ebbõl, véget kell vetnie ennek, messze el innen; másrészrõl az életösztön a személyes biztonságot és jólétet jelentõ kollégához láncolta. Kokoshka összetett személyiség. Mûvész. Érzékeny és érzéketlen, sértõdékeny és bántó, zabolátlan és zabolázhatatlan, bátran szókimondó és számítóan elhallgató, labilis és konok. Szenzitiv. Mûvész. „Még nem igazán nagy, de képzeli, hát szertelen.‖ Már ekkor minden megvan benne ami alkalmassá teszi arra, hogy felépíthesse önmagát.
Rippl mindezekbõl nem észlel semmit. Naiv kíváncsisággal mássza meg a domboldalakat, és látogatja sorra az ott elhelyezett tüzér ütegeket, hogy a magasból széttekintve gyönyörködjön a valóban különleges természeti szépségû Isonzó vidékben. Szorgalmas levélíró lévén mintha csak egy eseménydús kiránduláson lenne, oly buzgalommal küldözgette üdvözlõlapjait barátainak és a különbözõ napilapok szerkesztõinek . A Világ szerkesztõjénenek Miklós Jenõnek válaszlevele is ismert: “(...) Kokoschkát ismeretlenül melegen üdvözlöm, úgy írásai mint rajzai annyi szépet mondottak eddig is nekünk. Már féltettük, hogy komolyan megsebesült - itt művészkörökben az a hír járta róla. (...) Nagyon örülnék ha összebeszélve Kokoschkával néhány vonással lekapnátok egymást, mint »hadi piktorok«. Ha megy a dolog, küld be nekem, lehozzuk valamelyik illusztrált újságba.” Kokoschka 1916 július 16 és augusztus 22 között 15 levelet irt a frontról. Rippl-rõl a már idézett kettõn kívül a késõbbiekben nem esik szó. Pedig dokumentálhatóan együtt vannak továbbra is. A magyar festõ háromszor rajzolja le Kokosckát : Seloban a kantinban, amint egy társával iszogat, majd azon az 5/50-es tüzérségi ütegálláson, ahol mindketten alkottak. Szerencsénkre ezek a mûvek ismertek, ugyanúgy mint azok a fényképek amelyek a két mûvészt egymás társaságában örökítik meg. Az egyik fénykép készítõjét, Csete Antal tüzér hadnagyot, aki az Érdekes Újság harctéri fotópályázatára beküldött felvételén egy derűs pillanatot örökített meg: az osztrák festő egy ágyú csöve és Rippl segítő keze között keresi az egyensúlyt, Kokoschka lerajzolta. Ez a rajz - mai tudásunk szerint – az olasz fronton készült alkotásai sorában az egyetlen portré. A harmadik alkotás, amelyen Rippl Kokoschkát megörökítette legnagyobb sajnálatunkra csak a szakirodalomból ismert, kiállítva, reprodukálva soha nem volt, sorsát tekintve is igazán rejtélyes mű. A Képzõmûvészet címû folyóirat 1929. évi 24-es számában dr. Schmidek Tibor az Európa Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság igazgatósági tagja gyûjteményét bemutató írásban olvashatjuk, hogy abban – többek között – Rippltõl öt „mesés lágyságú és kifejezõ erejû pasztell fej‖ található, amelyek közül az egyik Oskar Kokoschka portréja. Méretét is ismerjük: 36x26 cm. Egy 1940-ben készült mûvészettörténész-doktori disszertáció tanúsága szerint Rippl fontosabb mûveinek lajstroma alapján még ugyanebben a tulajdonban szerepel, hogy azután ezt követõen a történelem forgószele ismeretlen helyre sodorja. Kokoschka a gesztust nem viszonozta, tudomásunk szerint nem rajzolta le festõtársát. Az augusztus elején kibontakozódó nagy olasz támadás kezdetén Rippl haladéktalanul elhagyta a frontot, Kokoschka maradt, de amint augusztus 11-én írta szüleinek „új szállásra költöztem, egy nagy hotelben lakom, ahová Bécsbõl néhány festõ barátom érkezett. Ennek nagyon örülök, mivel az utóbbi napokban nagyon unatkoztam, mert egyedül laktam.” A bajt tetézi, hogy elromlik az idő ráadásul még a gránátok is hullanak… Az eddig elmondottak alapján – a lélek mélyén lezajló történések ismeretében – közelebb kerülhetünk a bevezetõben feltett kérdések megválaszolásához. Kokoschka, életrajzának közreadásával – szándéka ellenére – mintegy lemezteleníti önmagát, kezünkbe adva teljes megismerhetõségének kulcsait. Gyermek és serdülõkora szinte kiált a Sigmund Freud által kidolgozott pszichoanalizisért. Kevés információnk van arra vonatkozóan, volt-e valamiféle kapcsolat a két mester között. (Ide illik Günter Brus kérdése: „ A bonckésfestő Kokoschka miért nem festette meg soha Siegmund Freudot?”) Kokoschka életrajzában többször utal áttételesen bizonyos módosult tudatállapotoknak, transzállapotnak gyanítható helyzetekre, amelyek egész élete során végigkísérték. Közülük kettõt idézek:
„.... el kellett engednem Reinhold karját, hogy két halántékomra szorított kézzel tompítsam azt a sivító hangot, ami belülrõl hasogatta a fülemet, mintha tengeri kagylót szorítottam volna rá, s az óceán hullámainak harsogását hallottam volna benne. S hirtelen az az érzésem támadt, hogy egy pillanat még, és nem leszek ura többé magamnak. Alighanem a holdfény, a holdtölte is oka lehetett, hogy úgy tetszett, mintha nem lettem volna teljesen eszemnél... ... a szemem sarkából különös játékot észleltem: mintha a saját árnyékom távolodni kezdett volna, egyre jobban lemaradt mögöttem. Talpam is fölemelkedett a hepehupás kövezetet a holdfényben szegélyezõ árnyékhálóról. Megmarkoltam a két lábamat, hogy visszanyomjam a talajra. Borzongás fogott el, hiszen lebegni kezdtem. Ukk-mukk-fukk, a levegõben találtam magamat. Máig élénken emlékszem rá, amint körülbelül méternyire a kövezet fölött, bal felé eldõlve, imbolygó ívet írok le, lábam a magasban, a fejem hanyatt, a kövezet egyre veszélyesebben közel. Két kézzel kapkodtam fogódzó után. Magamon kívül voltam. Maga az is, hogy nem vetettem árnyékot, mintha nemlétet jelzett volna a létben. Ilyesmit senki emberfia meg nem élhet, legkevésbé az, aki meghalt.... Reinhold nyilván semmit sem vett észre az egészbõl. Megállni ugyan megállt: „Hol vagy?” kiáltott felém. „Kis híján odaát”, dadogtam, „Ne mókázz, többet ittál a kelleténél.” Közönyösen szemügyre vett, tetõtõl talpig, és szárazon megjegyezte: „Hazudsz.”....Évekig nehezteltem rá emiatt.” (Bécs, 1909) „...Elmentünk a füvészkertbe. Csend volt, alig tévedt oda látogató. Egy nevelõnõt láttam egy padon.. Serdületlen kislányra vigyázott: vörösesszõke volt a gyermek haja – Van Dyck képein szeretem nagyon ezt a hajszint –, a szeme kék, a ruhája piros-fehér csíkos, harangszabású, olyanforma, mint a gramofontölcsérek voltak abban az idõben. Kicsi lábán rövid, fehér harisnya, fekete lakkcipõ; bájosan ugrándozott a pálmakertben szétterített vörös homokon, amely csábítva hívogatta az embert, hogy hatoljon beljebb, a házmagasságú pálmák levélbokrai alá és a lecsüngõ orchideák közé. Felfigyeltem egy alacsony, hosszú kínai asztalra, amelyen miniatûr táj terült el, sziklákkal és vén törpefenyõkkel: gondoltam megmutatom a kislánynak, aki mintha unatkozott volna. Fölemeltem, hogy jobban lássa az asztalt. Kicsi szive úgy lüktetett a bordái alatt, ahogy a kifogott hal verdes a vesszõkosárban. Megmutattam neki a barlangot, amely mögött vízesés látszott, távolba nyúló rét meg legelõ, és hirtelen ugyanaz a kislány, akirõl azt hittem, hogy a karomban tartom, ott táncolt a távolba nyúló tájban, mint egy pici tündér. A gyermek eltûnt. Kerestem, az asztal körül szaladgáltam, végül Ernst Reinholdot kérdeztem meg, nem látta-e a gyermeket, vagy legalább a pesztrát. Nem, még azt sem látta, holott tüstént szemezni kezdett vele, amikor beléptünk, mert buddhista bölcsességestül megmaradt öreg szoknyavadásznak. Egy lélek se járt erre, mióta bejöttünk, állította. Nem akartam, hogy megint azt mondja, hazudok, de hogy mit láttam fényes nappal, tiszta fejjel, olyan élesen, ahogy csak a fényképezõgép rajzol, azt nem tudtam neki megmagyarázni.” (London, 1925) Ezek az állapotok egyrészt a művészi intuícióknak, a személyiség fokozott érzékenységének, gazdag, igen sokrétû információ feldolgozó és kreatív mechanizmusainak az egyik, igen fontos táptalaját képezhetik, másrészt viszont további szálat adnak kezünkbe, ha az érem másik oldalát is szemügyre vesszük. Ezek az állapotok ugyanis nemcsak a mûvészek, mágusok, sámánok stb. személyiségére jellemzőek, hanem nagyon gyakran fordulnak elõ neurotikus, hisztériás tüneteket mutató embereknél. Kokoschka életrajzát ismerve ráérezhetünk a személyiség sérelmet (frusztrációt) nehezen tûrõ egocentrikus, érzelmileg igen labilis jegyeire: hangulata gyakran hullámzó, ellentmondást nem tűr, igen szenzitív, reakciói gyakran erõs indulatokkal telítettek, mai szóhasználattal tipikusan „nehéz ember‖. Mindezek nem jelentenek még pszichiátriai kórképet. A személyiség igen gyakran alkalmaz olyan mechanizmusokat, melyek során bizonyos elviselhetetlen tartalmak kivonódnak a tudatos szférából, ez az elfojtás. Máskor ezek a
tartalmak más személyekre, helyzetekre vetítődnek ki, a személy saját elviselhetetlen, fájdalmat okozó gondolatait, emlékeit másnak tulajdonítja. Kézenfekvő lenne azt gondolnunk, hogy Kokoschkánál is valami ilyesmi mûködhet Rippl-Rónaival kapcsolatban. Igen is, meg nem is... Rippl-Rónai Kokoschkával ellentétben mind mûveiben, mind személyiségében szinte a nyugalom szigete, ellentétben Kokoschka robbanékony, impulzív természetével. Kommunikációjuk, viszonyulásuk Kokoschka oldaláról a kezdeti rajongás után rövidesen a tagadásba, az emlék elzárásába alakul át. Mi történhetett kettejük között? Kokoschka apja és Rippl-Rónai között sok hasonlóságot találhatunk. Kokoschka viszonyulása apjához, az annak életében történt változásokhoz erõsen ambivalens, apját váltakozva szeretet-gyûlölet skála végpontjára teszi (hasítás). Rippl-Rónaival kapcsolatban analóg élmény jelentkezik, a magyar festõóriás megismerése valószínûsíthetõen korábbi, gyermekkorából származó fájdalmas, érzelmileg erõsen megterhelõ élményeket hoz felszínre, melyek ebben a helyzetben még nehezebben elviselhetõk, hiszen ott áll vele szemben egy „olyasféle‖ személy. A fájdalmas élmények kizárására egyetlen mód kínálkozik ebben a helyzetben, azok kivetítése a hasonló vonásokat mutató személyre, majd az így újrafeldolgozott, módosult élményanyag (a fájdalmas élményeknek immár már több „tárgya‖ lett, erõsségük ezzel csökkent, osztódott) ismételt elfojtása, emlékezetetbõl való kizárása. Vélhetõen Kokoschkánál ez a furcsa „felejtés‖ nem igazán Rippl-Rónaira vonatkozhat: a nevelése, szocializációja során elszenvedett negatív élmények semlegesítésére, mintegy tudattalanul a magyar festõt használta fel segítségül. Valószínűsíthető ez nem csak Kokoshka fentebb említett személyiségvonásaiból, hanem mûveinek analízisével is, mert szinte mindegyiken találhatunk valamit ebbõl a szabadulásvágyból (vagy annak kudarcából). Itt kell szólnunk az úgynevezett „vaku emlék‖ fogalmáról is, amely az önéletrajzi emlékezet olyan részét alkotja, amelyhez a felfokozott emóció jelenléte elengedhetetlen. Ezek a különleges súlyú vagy jelentõségû események sajátos emlékezeti mechanizmus által egységes módon vésõdnek az emlékezetünkbe. Ugyanakkor – feltehetõen – ez a kép nem terjed ki mindenre, csak azokra a részletekre (hasonlóan mint ahogy a vaku sem egyformán világítja meg a teljes térbeli képet) amelyek az erõs én-involváltságot okozzák. Az olasz fronton Kokoschkát számos olyan vaku-élmény érhette, amelyekhez Rippl-nek köze volt, (gondoljunk a „macskaasztal‖-lal kapcsolatos jelenetre) így ezek leválasztása a visszaemlékezés összeállítása során nem lehetett egyszerû dolog – még akkor sem – ha egyéb én-védõ mechanizmusok miatt talán nem is tudatosult ennek minden fázisa. Nagy kérdés, hogy kimutatható-e az alkotás folyamatának szintjén valamiféle hatás egymás festõi világára. Összességében könnyen kimondhatjuk a nemet,az idõleges, felszínes érintettséget tagadni már kockázatosabb. Az eddig elmondottak értelmében Kokoschka esetében a tudatos elzárkózást kell feltételezni (egyébként is mûvészileg autonom egyéniség volt), ennek ellenére a neves Kokoschka kutató, Alfred Weidinger változásra figyel fel: „Ami ezeknek a kb. két hónap idõtartam alatt keletkezett lapoknak a formai kivitelezését illeti, igen lényeges stílusbeli különbségek fedezhetõk fel. Ebben az idõszakban látszólag váltás történt abban a rajzmódjában, amely a korábbi festményeinek, az Emberpár macskával és a Kivándorlók nak festési módját meghatározta. Amíg az isonzói frontról készített korábbi lapokon, mint pl. a sveta mariai szállásoknál, párhuzamos rétegzõdések voltak túlsúlyban, ahol a vonalakat egyenesen vezette, a Pihenõ bakák címû rajzon a nagy formáknál vibráló elem is észrevehetõ. Uralkodnak a lekerekített vonalak, amelyek a szögletes, hegyes és agressziv vonalakat háttérbe szorítják. Ez a tendencia a továbbiakban felerõsödve folytatódik.” Nézzük most a másik oldalt. Rippl-nek azokon a pasztell technikával készült katonaportréin, amelyeket módunkban áll megtekinteni, megjelenik egyfajta szokatlanul harsány, „ popularis‖ színkezelés, ami elüt a tõle eddig megszokott kifejezési módtól. Érdekes
hogy a korabeli kritika is felfigyelt arra, hogy ezek a portrék „másmilyenek‖ és ennek – hogy csak egyet idézzek közülük – sarkos megfogalmazásban adtak hangot: „Éles szemmel ellesett motívumait csak felszinesen ragadja meg... Ha mélyebb jellemzésre törekszik, gyakran elveti a sulykot s néha önkéntelenül is karikaturákat fest”. Bár nem azonosulunk ezekkel a sorokkal, úgy tûnik, kisméretû fejrajzai sokszor többet mondanak modelljükrõl, mint harsány társaik. Ezzel együtt meglehetõsen kevés mûvet láthatunk ahhoz, hogy felelõsségteljes véleményt formálhassunk. Az alkotások döntõ többsége lappang, így csak az aukciókon történõ felbukkanásokban bízhatunk. Annak ellenére, hogy úgy vélem megállapításaim, következtetéseim szilárd pilléreken – dokumentumokon és az emberi lélek rejtelmeinek ismerõjén, a pszichológia tudományán – nyugszanak, okfejtésemet romba dönthetné, ha elõkerülne az a vázlatfüzet, amelyrõl a Csete Antalról készült portréhoz csatolt lábjegyzetében beszél Afred Weidinger. A villeneuve-i hagyatékban, a festõ özvegyének tulajdonában van Kokoschkának egy július 28-án keltezett, szüleihez írott levele, amely levelezésének gyûjteményében nem szerepel. Ebben arról olvashatunk, hogy vázlatfüzete már több magas rangú katonatiszt portréját tartalmazza. Ez a vázlatfüzet az életmû katalógus elõkészítõ munkálatai során elvégzett kiterjedt kutatást követõen sem volt fellelhetõ, mégis piciny rést nyitva hagy egy halovány reménysugár számára: talán Rippl is az ábrázoltak között lehet. Õszinte örömömre szolgálna, ha ennek okán helyesbítésre kényszerülnék. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Rippl a hirtelen támadt kezdeti, a tények ismeretében talán eltúlzottnak mondható lelkesedését követõen az 1917-es Ernst Múzeumbeli kiállítási katalógusának elõszavában leírtakon túlmenõen (...„Kokoshka Oszkár bécsi festõbarátom, aki most a háború élményei okozta idegességénél fogva, ha nem is festi meg, de késõbb, a nyugodtabb idõkben – visszaemlékezéseibõl remélhetõleg – igen érdekes eseteket fog megörökíteni”) soha többé nem emlékezik meg Kokoschkáról: igy billen helyre a mérleg nyelve. Érdekes Rippl fogalmazása, mintha kimondatlanul is kiolvasható lenne belõle hogy úgy érzi, társa adós maradt az elvárható teljesítménnyel. Újabb rejtély: lehetséges lenne, hogy Kokoschka nem szívesen dolgozott Rippl jelenlétében, esetleg nem mutatta meg neki alkotásait? További kérdés lehet az is, hogy kettejük kapcsolata milyen kutatói koncepció alátámasztására vagy éppen cáfolatára kerül felemlítésre, akár a magyar, akár az osztrák kutatók részérõl, mert a skála nagy ívû lehet: a „művészettörténeti jelentőségű‖-nek mondottól, a teljes bagatellizálásig. Annak ellenére hogy március közepétől az úgynevezett 5. Isonzó csata befejeződésétől az olasz hadszíntér Isonzó- Doberdó vonalán a harctéri események elcsitultak, a frontvonal mögött tartózkodók ki voltak téve a tüzérségi párbajok okozta veszélyeknek. Érdekességként kiemelem, hogy egymáshoz nagyon hasonló történésekről számoltak be mindketten: Adolf Loosnak Isonzo-front 1916.7.30. Ma az egyik faluban, amelyet kettészel a lövészárok másodszor is átestem a tűzkeresztségen. A falu valaha csodaszép volt, de mára már rommá lőtték. Előbújtam a lövészárokból és elkezdtem rajzolni a templomot. Az ellenség észrevette hogy
rajzolok és srapnelfelhőt zúdított rám, amely öt lépésre tőlem lerombolt egy házat. Meg kellett várnom az újratöltést és aközben a romok között elmenekültem. A romos templomból, bár ott sok szép régi tárgy hevert szerteszéjjel, babonából én csak egy bolyhos virágot hoztam el. A virágot elküldöm Weidinglauba ( a fiatal Dietrichstein hercegnőnek, akinek a Bach kantátát ajánlottam). Tudósíthatna az eredetéről. Szívélyes üdvözlet Az Ön öreg OK-ja. Rippl-vel kapcsolatosan szintén ismerünk hasonló történést, amelyről a korabeli haditudósító így számolt be: “Rippl-Rónai életveszedelemben Megírtuk hogy Rippl-Rónai József a kiváló festőművész az olasz fronton tartózkodik. A múlt héten, amikor megkezdődött az általános olasz offenzíva, a mester az isonzói fronton tartózkodott, ahol életveszedelembe került, mert egy gránát csapott le közvetlen közelébe. Csak a véletlennek köszönhető, hogy Rippl-Rónai Józsefnek semmi komolyabb baja nem történt.” A Magyar Nemzeti Galéria Adattárában található az a fénykép, amely földbe- kőbe vájt fedezékek sorát ábrázolja és amelyikre Rippl saját kezűleg a következőket írta: ― Itt voltam a háborúban 1916 július és augusztusban. Itt csapott le - majdnem rám - egy srapnel szilánk 1/2 kiló. “ A fényképen egy jelölés látható: “ itt volt a lakásom RRJ.“ A hátoldalon a hely és a tábori posta száma is szerepel: ―Selo. Feldpost 85. ― A kutatás jelenlegi állása szerint úgy tűnik Kokoschka nem festette meg Rippl portréját. Ez a magatartás - ha tény maradna - számunkra meglehetősen fájdalmas. Nehezen tudjuk elfogadni ugyanis, hogy Kokoschka - aki az olasz fronton a jelek szerint többet köszönhetett Rippl-Rónainak, mint Rippl őneki - ennyire közömbös lehetett festőtársával szemben. Tekintettel arra, hogy az életrajzi kötetben a bemutatott események csak nagyon töredékesen, vagy eltérően szerepelnek, kézenfekvőnek látszik, hogy ezen a ponton megálljunk és mind visszautalóan, mind a késõbbi események megvilágítása okán egy kis kitérõt téve, a teljes kérdéskör áttekintésére alkalmas nézõpontból, a pszichológia szemszögébõl tekintsük át a jelenséget. Első lépésben az önéletrajzi írásokra vonatkozó ismereteink néhány jellemzõ megállapítását kell idéznem. „Az önéletrajzi emlékezet az egyén életeseményeinek emlékezete. Egy magas szervezettséget mutató, hierarchikus tudáshalmaz, olyan emlékek tárháza, amely nem más, mint különbözõ információk összevágása, összeépítése, összeállítása. Ez a tudáshalmaz az önéletrajzi emlékezet tudásbázisa.” (Király Ildikó: Önéletrajzi emlékek narrativ szerkezetének vizsgálata. Pszichológia,1999(19),4.417-439) Azt, hogy egy önéletrajzot ki milyen kiindulópontról boncolgat, a kutatói célkitûzés határozza meg. Pertorini – Csontváry esetében – azt mint klinikai pszichiátriai biográfiát elemezve, így ír: „Az adatok feldolgozásánál az önéletrajz is igen jól használható, tehát az az élettörténet, amelyet mindenki sajátjának tart, és amely a körülmények, lehetõségek tudatossá vált formája. Nagyjából az önéletrajzban is típusos kategóriák a csomópontok, valamint a krízisek, ezek azonban igen erős szubjektív nyomatékot kapnak. A patográfiai adatok is sajátos formát öltenek az önéletrajzban, és mindig racionalizálás eredményei, anélkül létre sem jöhetnek. A talentum, a képesség, a teljesítmények rendszerint igen erõs hangsúllyal szerepelnek az önreflexióban, és sokszor meglehetõsen jelentõsek a patográfiában is... A feldolgozásban szerepel az Én és a közösség viszonya, az Éntõl elismert szubjektiv kapcsolatba lépés mellett rendszerint van objektiv adatunk, és ez az objektiven meghatározható társadalmi, gazdasági környezet. A kettõ igen ritkán esik egybe, és
küönbözõségük miatt feszültség mutatkozik. Az objektiv megismerés számára azonban mindkét adat egyforma súllyal esik latba, és ez adja meg a pszichiátriai biográfia egyik sajátosságát.” A pszichológus az élettöténet és az identitás viszonyát vizsgálva teszi fel a kérdést, kinek szólnak az önéletrajzi elbeszélések, majd megállapítja: „Az önéletrajzi elbeszélés magától értetõdõ módon mindig az önéletrajzi emlékezetre támaszkodó önreflexió terméke, de nem zárul be a személyes világ csendjébe Az elbeszélések nem csupán a „belsõ publikum” számára készülnek, hanem az én-megjelenítési (önprezentálási) mûveletekhez is anyagot szolgáltatnak, s így a „külsõ publikum” számára is hozzáférhetõek. Mintha az egyén szükségét érezné annak, hogy ismételten és meg nem unva felidézze és átélje tulajdon létezése szerves folytonosságát, újra és újra latolgassa és értelmezze s ezáltal birtokába vegye személyes múltját. Alapos okkal felelhetjük, hogy ennek a különös visszatérési és ismétlési kényszernek sajátos énerõsítõ, az én-rendszert fenntartó és mintegy az „legitimáló” rendeltetése van. Az én-elbeszélések nem csupán a személyes létezés folytonosságának élményét tartják fenn (az elbeszélések rendszerint az életciklus kritikus korszakai vagy fordulatai körül sűrűsödnek!), hanem egyéni sajátszerűségének (az individualitásnak) a képzetét is. („Lám, milyen különös dolgok történtek és történnek meg velem!”) Az énelbeszélések nyelvi alakba öltöztetik és így megoszthatóvá, közölhetővé teszik az intimszemélyes élményeket és tapasztalatokat, így raktározzák el õket az emlékezetben. Nem kevésbé fontos aláhúzni a dolog másik oldalát: az egyén életrajzi elbeszélések szerkesztése, majd folyamatos nyilvános megosztás révén veszi birtokába és építi be én-rendszerébe önmagáról való tudását. Énünk ebben az értelemben valóban dialog ikusan épül fel. Csak mások által közvetített módon, másokban tükrözõdve juthatunk el önmagunkhoz.”(Pataki Ferenc: Élettörténet és identitás. Pszichológia, 1955 (15),4,425) Tudjuk tehát, hogy miért íródnak az (irodalmi) önéletrajzok, így most már megvizsgálhatjuk, miért maradnak ki belõle – az eseményeket boncolgató utókor számára – fontosnak tartott dolgok. Egyúttal arra is keresnünk kell a választ, hogy Kokoschka az idézett két levélen túlmenõen, a frontról írott további tizenhárom levelében vajon miért nem tett többé említést a magyar festõrõl. Amíg az önéletrajz esetében kézenfekvõnek tûnik feltételezni, hogy az együttlét óta eltelt hosszú idõ mosta el az emlékeket (az Életem ötvenöt évvel az eseményeket követõen jelent meg), addig harctéri tudósításoknak is beillõ levelei a friss élmények hatására keletkeztek – és feltehetõen – az önmagáról minden dokumentumot összegyûjtõ, megõrzõ festõ rendelkezésére állhattak az életrajz megírása során. Ezt a lehetõséget most nem latolgatjuk tovább, helyette elmondjuk, hogy a háborút követõen 1934ben Budapestre látogatott, ahol – végiglátogatva a múzeumokat – így nyilatkozott: „Csodálatos a magyar festészet, a régi és az új. Mennyi tehetség egy népben! Munkácsy milyen zseniális volt.” Érdekes módon Kokoschkában múzeumi sétái sem idézték fel régi barátja emlékét, pedig ahol Munkácsyt látott, ott Rippl-t is látnia kellett. Vajon miért Munkácsyt emelte ki, akitõl alkotói szemléletében, festõi módszerében fényévnyi távolság választotta el és miféle tudatalatti hozhatta ki belõle, hogy azt a festõt dícsérje, akin Rippl-nek annak idején túl kellett lépnie. Nyomasztó a kérdés: valóban lehetséges-e lélektani okokra visszavezetni Kokoschka Rippl-vel kapcsolatos magatartását, vagy egyszerûen korral járó feledékenységrõl van szó, hiszen már korábban – Budapesten – sem elékezett rá? Magyarázható-e ez a feledékenység azzal a vélekedéssel, miszerint az olasz fronton elszenvedett újabb sérülése, az általa „agyi sokk‖-nak nevezett mentális károsodás (a közelében felrobbant gránát okozta légnyomás növekedés hatására kialakult tünet együttes) tehetõ felelõssé az emlékezet kiesésért? Az orvostudomány jól ismeri a háborús „gránátnyomás‖ (schellshock) következtében kialakuló emlékezetzavarokat (amnéziákat). Az ilyen eredetû trauma esetén a sérült személynél egy adott idõtartamra vonatkozó emlékezetkiesés lép(het) fel, amely vonatkozhat
a trauma elõtti, alatti, vagy az azt követõ idõszakra, de – a hatalmas számú kutatási adat alapján – sohasem lehet szelektiv: ezzel ez a teória megdõlt. Úgy gondolom, a most következõ tény miatt el kell vetnünk a másik – felmentést kínáló – lehetõséget is. Kokoschka 1966- ban, villeneuve-i otthonában nyilatkozott Szilágyi Józsefnek, aki Oskar Kokoschka három ifjúsága címû írásában számolt be a találkozásról. Ebben olvashatjuk: .„Nagyon sok magyar vonatkozású emlékem van. A soknál is több... A magyar festõk közül jól ismertem Rippl-Rónait, akivel a háború alatt, a sajtó- hadiszálláson találkoztam. Súlyos sebesülésem után oda osztottak be, s Rippl-Rónait ott találtam, mint haditudósítót. Illetve hadi-rajzolót. Vaszary Jánost még az elsõ világháború elõtt ismertem meg, s képei mély benyomást tettek rám. Müncheni stílusa ellenére nagyon szerettem Szinnyei-Merse Pál képeit, akit nagy festõnek tartok. Érdekes, – jegyzi meg elgondolkozva –, milyen sok magyar járt Münchenben pikturát tanulni.” (Irodalmi Újság. Párizs,1966 (XVII) 6.7.) Nem felejtette el tehát Rippl-t, és igencsak ellentmondásos ez a visszaemlékezés. Egyrészrõl Rippl-vel kapcsolatban minden személyes jellegû megnyilvánulás hiányzik, ellentétben Vaszary vagy Szinnyei emlitésével („ képei mély benyomást tettek rám‖..., „nagyon szerettem, nagy festõnek tartom‖); másrészrõl feltûnõ, hogy egy pontatlan megállapítást („ott találtam‖) egy árnyaltan pontos definiálás („haditudósító, illetve hadirajzoló‖) követ.15 Valószínûsíthetünk- e tudatosságot a jelenség mögött, vagy ismét a tudatalatti szerepét kell feltételeznünk? Véletlen lenne, hogy ismerõsen cseng vissza múlt: 1934-ben Budapesten is egy másik festõt dicsért Rippl-vel szemben, egy olyant, akirõl most már nem is tesz említést? Egészen egyszerűen nem arról van-e szó, amit Sümegi György úgy fogalmazott meg, hogy a két festõ háborús találkozása csak Rippl számára jelentett eseményt? A megválaszolatlan kérdések miatt ismét vissza kell térni segítõnkhöz, a pszichológiához: „Az önéletrajz újraszerkesztésében érvényesülõ átalakító-torzító pszichikus mechanizmusokról meglehetõsen sokat tudunk, jóllehet ma még messze állunk a teljes tudástól. Ennek egyik oka az, hogy az életrajz szerkesztése és fõként nyilvános bemutatása olykor tisztán eszközi szerepet játszik, s kizárólag, vagy túlnyomórészt a benyomáskeltés, a kedvezõ én-bemutatás céljait szolgálja. Leggyakoribb és leginkább hétköznapi jelenségnek kétségtelenül a szelektiv felejtést kell tekintenünk. A jelenség értelmezéséhez mind a mélylélektan, mind a kísérleti pszichológia jelentõs támpontokat kínál. A pszichoanalízis egyik alapvetõ felismerése az én-védõ (elhárító) mechanizmusok szerepének sokoldalú megvilágításához kapcsolódik. Ezeket ma már a pszichológiai tudás közhelyeiként tartjuk számon. Az én számára valamiképpen fenyegetõ élmények (súlyos kudarcok, megszégyenülések, traumák, az aktuális én képpel össze nem egyeztethetõ korábbi tapasztalások) kiszorulnak a tudatból. Felidézésük is erõteljes gátlás alá kerül. A gátlás erejét fokozzák az elfelejtett eseményekhez tapadó heves negativ érzelmek, amelyek egészen az önutálatig elvezethetnek. Ez utóbb katasztrófával fenyegetheti az önbecsülést és az önértékelést. Hatásuk mind az emlékezeti tárolásban, mind különösen az emlékek hozzáférhetõségében és felidézhetõségében megmutatkozik. Ennek alkalmanként fontos mentálhigiéniai rendeltetése lehet, hiszen megóvja az aktuális énrendszer egyensúlyát, s megõrzi az egyén munkaképességét. Ha ugyanis az elhárítás nem jár sikerrel, és a kiszorított emléktartalmak újra és újra felbukkannak, akkor többirányú kedvezõtlen kimenetel is fenyegethet: önromboló késztetések, depresszió, énes neurózisok.. stb” (Pataki, im.) (Összefoglalás) Rippl-Rónai József és Oskar Kokoschka 1916-ban az olasz fronton ismerkedett meg egymással, ahol a 15. hadtest fõhadiszállásán, illetve egy magyar ezrednél több hetet töltöttek
el egymás társaságában. Rippl életének ezzel az eleddig még feltáratlan szakaszával foglalkozó kutatás során ütköztünk bele abba a jelenségbe, hogy annak ellenére, hogy a magyar festõ megnyilatkozásaiban következetesen barátjának nevezte Kokoschkát, sõt több alkalommal le is rajzolta festõtársát, egy még csak gesztus-értékûnek tekinthetõ viszonzást sem érdemelt ki „barátja‖ részérõl. Pályája csúcspontjára eljutva az immár világhírû osztrák mester megjelentette önéletrajzi visszaemlékezéseit, amelyben nem jutott hely a magyar festõ számára, pedig – bizonyíthatóan – Rippl-nek köszönhette, hogy személyes sorsa kedvezõen alakult a háborús kaland alatt. Az okokat vizsgálva egészen különleges, bonyolult jelenségek és történések kerültek látótérbe, ami több vonulatú megközelítést igényelt, ezért a feldolgozás során változnak az idõsíkok, beépülnek (egymást hol erõsítve, hol kioltva) szubjektiv és objektiv elemek. Eközben folyamatosan ott vibrálnak a kérdések: miért történt, ahogy történt; úgy történt ahogy tudjuk; az történt, amit tudunk? A nyugtalanító kérdésekre a választ a korabeli dokumentumok, a késõbbi sajtónyilatkozatok, visszaemlékezések, a mûvészettörténészi magyarázatok ütköztetése mellett a pszichológia eszköztárát is felhasználva kíséreljük megadni. A felszínre kerülõ ellentmondások taglalásakor különös figyelmet fordítottunk arra, hogy az igen összetett, bonyolult és ellentmondásos személyiségjegyeket felmutató Kokoschka emberi méltósága és mûvészi nagysága ne kérdõjelezõdhessen meg, ugyanakkor szépítgetés nélkül kerüljenek bemutatásra azok az okok, amelyek – Rippl-Rónaival szembeni – hálátlanságát kiválthatták. A feldolgozás sajátos szempontjai következtében a kutatói szándékkal megegyezõen, ez a történet még egy tudományos igénnyel kialakított környezet meghatározó szorításában sem végzõdhet egyértelmő befejezéssel, ennek okán feltételezi és igényli az olvasó aktív részvételét a végső következtetések kialakításában.
Kelemen Lajos
Csinszka: külön szándék Ki ismerhetné jobban a nőket, ítélhetne Isten kertjének ékességeiről, ha nem a szépségért való szépség szakértője, Renoir? Persze: még sokan mások. De a szépségbe alámerülő Pierre-Auguste némely fölhozott tapasztalatáért akár még verekedhetnének is a nők. A kincsek kincse, a tán legjelentékenyebb okulás igazi mélységét mutatja a női léleknek, ahol, mint Renoir állítja, fontosságban ugyanegy polcra helyeződik a monumentalitás a háztáji valósággal. Mielőtt a másik nem össz-szerű szemléletére felfigyelt volna, Pierre-Auguste nemhiába festett, tizenhárom éves korától fogva, porcelánt: finomsága gyakorlatias, éleslátása tagadhatatlan: „A nők (...) mindent a maga helyére tesznek, valódi jelentősége szerint osztályoznak. Igen jól tudják, hogy az ő nagymosásuk ugyanolyan fontos, mint a német császárság megalapítása. Velük biztonságos az élet.‖ Ez a Renoir-bölcselet annyira helytállónak tetszik – az ember alig érez kedvet fölébredni belőle. Mindazonáltal a kérdésre, hogy a biztonságos élet előkészületéhez mennyi köze van a nagy napnak, amikor egy serdülő leány, az erdélyi Csucsáról való Boncza Berta 1911 novemberében nekifog, hogy megírjon egy bizonyos levelet, nem nehéz egyértelműen felelni.
A monumentalitás pedig – a levél címzettje – adott. Vajon a költő-császár és egy hétköznapi rajongó ragadja meg itt sors gyanánt az életet? A lányszív az ötödik évszak: próba-tavasz. Friss, idomíthatatlan, egészséges, egyszerre szelíd és vad, csupa fény, csupa kiismerhetetlenség, csupa vonzerő. Egyáltalán: erő! Márpedig a monumentális verselő, a fenséges poéta éppen fáradt, merő kimulatott életkedv. Amúgy, mint vallja majd az ő Kedves Kis ismeretlen barátnőjének, szereti a bizakodást s a nagy ifjúságot. És nemigen üt mellé az igazságnak, Bertukához szólva: „Higgye el, hogy a kultúra, a mai, a miénk, nem is olyan nagy dolog, hogy egy egészséges tizenhat éves kislyány könnyen le ne számolhatna vele.‖ De valójában ki is ez a kislyány, ismerjük mi ezt az ismerni vélt, leendő asszonypalántát? A köz emlékezete ugyanis különös manufaktúra, példátlan poétaképzelet dolgozik benne. És míg ott belül ide-oda hajlanak a vonalak, kenődik a festék, ki bánja, ha ehhez a munkához – kedélye diktálására – néhány kéretlen skribler is hozzáteszi a magáét. Hány oltalmazásra méltó arcról őrződik összepingált, eltorzított kép a közönség memóriájában? Továbbá az emberek többsége sírni óhajt a panteon falai közt. De az mégis micsoda perverzió volna: zokogni a nyílt, szép, tiszta, határozott emberi arcon! Az elszabadult, extrém érzésekhez valami végletes dukál, például valami szobor-tárgy, tragikus, gyászos póz, amely a szenvedést és csakis a szenvedést ruházza fel örökléttel. És sírni azt szabad; ha úgy jön a sora, akár a karthágói só-szórásért, aminek semmi tényleges nyoma a históriában, viszont, halljuk innen-onnan, a punok – Karthágó-Kardhágó alapon – magyarok voltak, aminthogy Arisztotelész is magyar, eredeti neve Harisnyás Tóth Illés. De kár, hogy a világra terített ködös pátosz, rendezetlen hév helyett nem egy bevallott, többet ígérő, világos múltat vigyázunk, teljes pompájában, közös hűségben, közös erővel. Máskülönben a jól szeretett múlt is szoborba önthető, csakhogy akár a szótlan, akár a beszédes szobrok a szoborságukat megelőzően, amíg kapáltak, öltek, öleltek, tették, ami kell, talán a néma köveknél jobban kedvelték a virágos fákat és napfényt. Tökéletesen igaza van Blake-nek: Az életben az élet a legszebb. Föltéve, hogy megkönyörül rajtunk. A költés persze akkor is furcsa offícium, s egyes poéták olykor tényleg kőasszonyokról verselnek. De az nem kőasszony, hanem A könnyek asszonya, akinek „Az ajka itt már édesen, / A haja ide lebben, / Az egész asszony itt pusztít, / Itt, itt: az én szivemben.‖ És egy szobor elé térdelve be furcsán hangzanék: „Irigyellek, szánlak, utállak, / Szerencsés koldusasszonya, / Királyi koldusasszonya / A Vágynak. / / Csak tudnék én mást úgy kívánni, / Mint téged. Óh, csak jönne más, / Egy más asszony. Valaki. Más. / Akárki.‖ A királyi koldusasszonyról, aki nélkül Adyból egy rész: száraz kút lenne, a királyi koldusasszony adja az egyik legtalálóbb nyilatkozatot, amidőn egy autogramkérőt azzal utasít el, hogy nincs módja leírni a Léda nevet, minthogy Léda nem eleven személy, hanem legendabeli alak. Igen, Brüll Adélt a poézis könyörgő, gőgös ura emelte oda, ahova emelte: a legendába. S egy komplikált meséből zörög le, mint rég-hervadt virág, a gyönyörű vers, az Elbocsátó, szép üzenet jóslatának megfelelően. Jelentős félreértése a dolgoknak, hogy Ady teremtette Lédát, ő meg Adyt – Léda valóban Ady teremtménye, ám Léda Adyn legfeljebb csak alakítgatott. E kegyetlen, durva, a végén nívótlan, túlságosan is egyszerű szitokszavakkal terhelt nász 1912-ben zárul; Ady szanatóriumba vonul, a pár itt találkozik utoljára. Léda új társ oldalán tűnik föl, az elbocsátó költeményben szereplő bosszú-hím alighanem az a pesti ügyvéd, akivel ez idő tájt gyakran látni a főváros sétányain. 1912 májusában a költő, aki Csinszkához írott egyik korábbi levelét beteg bátyja titulussal zárja, azt írja a Kedves kis Húgnak: „Azt hiszem, most már szabad vagyok, nem könnyen izgatható, egészséges, bízó.‖ Íme a szelíd, kisvérű érzés, amely hamarosan szenvedéllyé fog dagadni. Boncza Berta és Ady Endre már úton vannak egymáshoz, a fátum szerint. És a szónak
egy bizonyos értelmében Ady ekkor hadilábon áll az önismerettel: mint férfi nagyon is könnyen izgatható. Találkozása a református erdélyi leánnyal: sorsszerű. Sokan és sokszor leírták ezt, a baj (ha baj) az, hogy sokféleképp; például gyakran szajkózott gyanú, hogy a Csinszkáé előre megfontolt szerelem, vagy legalább valami érdekből fakadó praktika. Berta 1912-ben egy üde, vagány, művelt, játékos, szecessziós – s főképp tizennyolc éves leány. Ady harmincas éveinek közepén jár. Voltaképpen a költő szemszögéből az ifjúság örök visszavágyának igen egyszerű lélektanai státusza ez; ki egy csöpp férfierővel is bír, érti. Megerősítésképp, tessék csak elolvasni napjainkból az ír Heaney versét, amelyben a szerző egy ablakból nézi az éjjeli mulatozó, hazatartó fiatalokat. Majd hirtelen kimerevítve a képet, így fogalmaz: „Hangjuk vastag volt és nyugtató, / mint az alkonyatkor táplálkozó compó / olajos buborékjai – a nyálkás compó, / régi nevén az orvos hal, mert nyála, / mondják, meggyógyítja, ha hozzáér, a sebesült halat‖. A vers a továbbiakban elárulja, hogy a hazafelé rajzó fiatalok egy fehérruhás lánynak udvarolnak. „…cikázott – írja Heaney – és csobbant a nevetése, / s én sebekkel dekorált, öreg csuka lettem, / ki odaúszott volna, hogy megérintse a puhaszájú élet.‖ Hát erről van szó; a korosodó Adynak a mutatós, nem mindennapi egyéniségű Csinszka a gyógyító, puhaszájú élet. („Hiszen nem ok nélkül volt az, hogy száz levél közül csak a magáé érintett úgy, mint elevenség, élet, melegség és őszinteség‖ – írja egyik levelében Ady.) Csinszka nem égi jelenség, de nem is egészen a földé, nem keveri össze a szépet a hasznossal, ugyanakkor hajlomos a képzeltet és a valót egymásban azonosítani. Mindenesetre akiben éhe sincs költészetnek, abból a zseni sem csihol elő költészetet. Végre is: a valódi élet tényekben és történésekben merül ki, az igazi élet azonban elképzelhetetlen szándékok és gondolatok viharzása nélkül. Másrészt állíthatja-e bárki is: csodálatos, spontán, de csupán véletlen eset az irodalomban és a művészetben, ha egy mű mélysége hajszálra megegyezik a művet inspiráló személy vagy dolog mélységével? Márpedig A Kalota partjántól az Óh, fajtám vére című versig, a Minden nagy megújhodottságomtól, a Vihar és fától, a Szerelem és ravataltól, a De ha mégis?-től az Egy háborús virágénekig, és még tovább: számos nagy vers középpontja, indítéka, ihletője, társhőse Csinszka. Olyan egyszerű lenne hát belelátni az ő egyéniségébe, elintézni őt két jelző árán? Ment a fantáziája, az álmai után – a protestáns kisasszonyokat gyakran hajtják előre merész, akaratos álmok. Nem kevesen írtak róla. Bölöni például ezekkel a szavakkal: „Csinszka akaratos, makacs, de játékos, vágyakkal teli (…) jókedvű gamin, (…) akiben a gyerekes külső s a pajzán modor ritka nagy emberséget takar.‖ Akarata, játékossága, vágyai: váltakozva magasztosultak fel és aláztattak porig, csak mert Ady Endréné lett. Azt ígérte, úgy fogja szeretni Adyt, ahogyan egy szentet illik: nem hazudott. Védte, óvta, gyámolította férjét (az utolsó időben Jászinál vizitált, Károlyihoz akar menni, hogy kijárjon urának egy külföldi gyógykúrára szóló lehetőségét); védte, óvta, gyámolította – és néha idegesítette a férjét; ahogyan az más emberpároknál is előfordul. Meglehet, ugyanabban a pillanatban kezdődött üdvössége és tragédiája. De ha csak egy világ van, üdv és tragédia, ez a kétfelé húzó erő kit ne tépne meg. Nagyon oda kellett volna figyelnie Hatvany báró intelmeire: „Akár hiszed, akár sem, kicsi Csinszka, szép, nagy, golyóbis szemeddel tudós disszertáció lesz belőled – ha akarod, ha nem, mindenféle lélekbúvár-, irodalmár-, történésznépség számára probléma leszel a kekk-fitos orroddal. Ezért csak jó vigyázz a problémádra, kicsi Csinszkám, az utókor minden mozdulatodra figyel.‖ Úgy lett. Nem kevesen írtak róla. Megírták, hogy nem akart a nemzet özvegye lenni huszonnégy évesen. Hogy üldözte, szinte legyűrte az örök nősülendő Babitsot. A legyűrtek szoktak ilyképp szóra fakadni? „jön Lánykó, nagy szemében hoz huncut örömöket / – mily öröm énnekem, hogy öröm vagyok én neked, / s elindítád a lankadt órát, szivemet!‖ S ha valóban legyűrte volna, lejegyzi Babits a Költészet és valóságot? S 1934-ben, Csinszka végbúcsújára megírja egyik legnagyobb
létfilozófiai költeményét? („miért van, ami nincsen? / miért fáj, ami mindegy? / miért nagy dolog a halál? (…) Minden élő szertefut, / csak a halotthoz van út…‖) Megírta róla Móricz Zsigmond, hogy „erdélyi urak vérét és a modern kultúra pezsgőjét hozta magában.‖ Megírták róla – ki árnyalatosan, ki igenek és nemek látszólagos egyértelműségével – harmadik múzsakorszakát, amikor is a festő Márffy Ödön felesége lett, jószerével hirtelen felindulásból. Megírták róla, hogy ez a frigy teljesítette ki a festő-férj portréművészetét. Megírták róla – például Lesznai Anna –, hogy Márffy mellett a vidám, beszédes, csipkelődő nő: majdnem vidéki nagyasszony. És aztán Csinszka a férjéről: „Végtelenül szeretem ezt az embert. Neki köszönhetem, hogy ma is élek, és Adynak, hogy ember módra tudok kívánni élni.‖ De mindhiába a sorok, bekezdések, könyvek – mintha valahányszor az irigyei mondanák ki róla a végső, a hangosabb szót. (Mennyire jellemző, hogy egy rosszértesültség konok fönntartása következtében a Csinszka név születése is tévesen él a köztudatban. Jól adná ki magát, ám a Csinszka nevet nem Ady találta ki, hanem a viselője. A költő ugyanis egyszer azt találta mondani, hogy kóbor lengyel ritterek mintájára vetette meg lábát Csucsán. A lengyel érzéshez lengyeles név illik, ebből az ötletből kiindulva keresztelte át Boncza Berta a költőt Csacsinszkyre, így született meg előbb a Csacsinszky-Csacsinszka, majd a Csinszky-Csinszka páros.) Akárhogyan is: ha eljön a tiszta emlékezet ideje, eljön a tudásé is. Babits például nem felejt: „..ültünk olykor a nagy könyvpolc alatt: úgy pihent mellettem, mint egy kedves könyvem, amit nem nyitottam ki hónapok óta: nagyon is kedves, hogysem futtában fölnyissam‖ – olvasható a Nyugatban. S noha nem tudja nem észrevenni aranyfürtű pajtása, Csinszka „igazán formás lábait‖, neki a kedves játszótárs fölnyitásra váró könyv. Mi egyéb is lehetne a forma, amelyben a Hatvany jósolta halhatatlanság (az utókor minden mozdulatodra figyel) testet ölt, mint a könyv. Mostanában ráadásul nem is egy könyv, hanem a Noran Kiadó jóvoltából, kis idő alatt mindjárt két kísérlet Csinszka életének föltárására és megértésére. A jó biográfus, a jó életelemző az, aki mélyen képes érezni. A mélység itt tulajdonképpen a tárgyra rányíló intelligenciát jelenti; a közvetlen belső ismeretből vagy utólagos föltárásból eredő mélységet. Péter I. Zoltán és Rockenbauer Zoltánnál – minthogy ők Csinszka jelenéhez mérten az utókor – természetesen csakis a föltárás, a kutatás, a rekonstruálás jöhetett szóba. S minthogy okosság, érzés egyaránt az övék, kétségkívül hivatott auktorok adják nekünk Csinszka képét. Az már csakugyan külön ajándék, hogy bőséges adatkészletüket mesterien külön tartják a következtetés kényszerétől. Tisztában vannak vele, hogy a külső élet-megnyilvánulások többnyire egyáltalán nem véletlenek, hanem lelki okok eredményei. Ezért a két, egymásra következő életrajzban a megörökítés perspektíváját a kutatás és a rendszerezés mérve szabja meg. A tények műtermében festenek; érvek, érzések, impressziók, emlékezések kiegészítő színeivel komponálják a képet. Méghozzá abban az egyszerű, de kimunkált esszéstílusban, amelyben tényleg szabadon hatnak az adatok. S e helyt nem is igen lehetne magasabb cenzusú szempont a személyre vonatkozó tények és a korabeli kultúrviszonyok kiterítésénél. De hiszen Csinszka személyiségjegyei jóformán maguktól föltárulnak, ha észrevesszük, hogy e karakter mindahány eleme egy látomásos életből fakad. Csinszka elképzeli magát valamilyennek, aztán nagy revelációval vagy elfogadja, vagy tüstént fölülírja e látomást, érzékleteit és lázait. Van benne akart misztikum, de van benne nem kevés önkéntelen titokzatosság is. Úgy tűnik, alaptermészetéhez tartozik egyfajta élményszerű metafizika; a maga sorsában, de okvetlenül az élet nyelvén akar kifejezni egy hétköznapinál magasabb létezést. A saját kis köréből nézve: a lehetetlenhez imádkozik és a lehetetlennek grimaszol. Véletlen-e, hogy tehetségével is ide-oda rebben; hol képet szándékozik csinálni, hol az írást választja lelke kikiáltásának eszközéül. (Fegyelmezett periódusaiban egyébiránt kitűnően fogalmaz. Az Életem könyvének legalább a kétharmad részétől még a legbőszebb ellenszenv sem veheti el a figyelmet: e töredék mondatritmusai, szóválasztása, képzetes
kitérői, néhol mesemenete messze elhagyják az írás műkedvelői szintjét.) Elégszer bebizonyosodott már, hogy aki sejti, merre keresse, akárhol is áll, meglátja a napot. E felismerés jegyében áll a források rengetegétől övezve, számtalan adat, vélemény, levél, vers, mendemonda, érv és ellenérv gyűrűjében Péter I. Zoltán és Rockenbauer Zoltán. Mint előbb szó volt róla: világosan akarnak látni és láttatni. Péter a krónikájában azt a hozzávetőleg nyolc (igazán jelentőséggel bíróan hat) évet követi végig, amely az első Csinszka-levél megírásával kezdődik és 1919 januárjában, Ady eföldi pályafutásának utolsó napjával zárul. Az Ady és Csinszka hasonlóan Rockenbauer Zoltán A halandó múzsájához: kivonás az összes előítélet alól, s mindamellett hűvös, szép, körültekintő, tiszta szemmel vezetett utazás egy távolról sem átlagos nő minél hívebb megismeréséért. A szerzők alaposságáról sokat elmond, hogy a két könyv jegyzetanyaga, a felhasznált forrásokra való utalása – kis túlzással mondva – kitenne egy harmadik könyvet. Péter és Rockenbauer jobbára nem maguk, hanem a Csinszkához kapcsolódó dokumentumok és a körötte nyitott originálékútfők szóra bírása révén mondják el az anyátlanul felnőtt erdélyi lány különös élethistóriáját. Látjuk őt a fővárosi Erzsébet nőiskola növendékeként, látjuk a svájci lányinternátusban, gyermekkori barátok oldalán és Ady mellett, a költőért folytatott heroikus küzdelmében, megjelenik mint törékeny lefátyolozott nő, olvashatjuk, mit üzen az évjáradékot felajánló Kunfi miniszternek: „Nem akarok a nemzet özvegye lenni.‖ Rockenbauer Zoltán bőven taglalja Csinszka és Babits sokszor félremagyarázott viszonyát; beleláthatunk: miként kerengenek egy nyugodni nem tudó kapcsolatban, amelyet Csinszka annyira kívánt, de amelynek viszonos fordulatairól sem árt eltöprengeni. „Gondolj rá mindenképp, hogy van itt egy ember, aki szeret és vár, akinek minden nap, ameddig Téged nem lát, böjt és keserű vezekelés‖ – ez bizony az állítólagosan vonakodó Babits Mihály szerelmes konfessziója. A halandó múzsa töviről-hegyire, az apró intimitásokig menően kibontja a végességekbe torkolló Csinszka-Márffy házasság részleteit: itt találkozunk az otthonát építgető asszonnyal, a Márffy-képek ábrándos, még meg nem tört, szép úri modelljével, és az élet farsangjaira kívülről tekintő, fáradni kezdő asszonnyal. Unt, morcos, ránclepte házasféllé nem kellett válnia. Három hónappal a negyvenedik születésnapja után hátat fordított az életnek. Móricz a zseniális író kérlelhetetlen tekintetével néz szét a szertartás után. Csinszka még most is olyan, mint egy tizenötéves lány – írja. „…itt kint – teszi hozzá – mindenki megvénülten… Fáradt arcok, veszettül kifestett öreg nők… Mindenki öreg…a mi generációnk hullafoltosan és reszkető nyakak, kievett rágott arcok... – Parafinnal fecskendeztek be neki, hogy sima legyen az arca – mondja valaki. Rátok is rátok férne.‖ Lám, Csinszka még most is lázad. Halandó és korlátolt változata ő a lázadónak, de talán mégis igazi lázadó. Az ész-uralom, a tudomány-hit, a viszonylagosságok, az abszolútumtól való megfosztottság felé induló korban ő korlátai dacára egy olyan eleven transzcendencia, amelynek titokzatossága ígéretet hordoz. Heves és szelíd, rideg és emberséges, egyszerű és affektáló, nyakas és gyöngéd, más szóval: sokfélesége a végtelen hódolatát ígéri. Sorsában van valami kényes, nyugtalanító, szimbolikus; az alázattól a dacig feszülő jelentőség. Gondoljuk csak meg: mikor is kezd összesimulni Adyval, mikor is száll föl Adyból ez a férfifohász: „Láthatom-e nemsokára legalább távolból?‖ 1912 májusát jelzi a naptár. Éppen csak egy hónapja, hogy a kor egyik legkézzelfoghatóbb jelképe, a tartósság, a technika-mánia, a birtoklás már-már brutálisan gyönyörű konstrukciója, a hosszú béke, az úri jólét cizellált szimbóluma, a Titanic mindjárt az első útján megsemmisült. Egy zárt, féltett, hiú, arisztokratikus látszat-egység végleg alámerült. Katasztrófák következnek. A jéghideg éjszakák Nietzsche-t visszhangozzák: „Az Egész nem egész többé.‖ Ami a nem egészből marad, alig kínál félteni-, rajonganivalót, eleganciát és összetartást meg végképp nem. A tízes évek elejétől a szárazföld degradált Titanicja, a számtalan régi ábránd egyre gyorsulva merül alá; háború jön és forradalmak jönnek. S közben a szellem is megpróbál hadigépezetként
működni. A túlságok kora ez. S ha a túlság ott van a kor gyökerénél, átgondolt (vagy ösztönös) túlság lesz rá a lázadó válasza. Ha vasra verik a gyöngédséget – én szárnyra bocsátom; ha erőtlenség önti el a környezetemet – elhitetem magammal, hogy Hercules vagyok; ha engedelmet, választékosságot és érzékenységet várnak tőlem – vad leszek, nyers és érzéketlen. Egy kizökkent világban az ellentmondások vonulatán kívül milyen másik élet létezhet? Az, amit talán a modor, a viselkedésmód, a jóság esztétikájának lehetne mondani? Ez nem fog diadalt aratni a lehetetlenen, nem fogja legyőzni a lélekkábaságot, a bűnt. De munkára bírja a maradék emberséget, napvilágra hozza a mértékét, s ami fő: játékosságával, ingereivel, szépségével és kölykös szertelenkedéseivel el tudja hitetni, hogy a pokol napjai meg vannak számlálva. E roppant kísérlet egy kicsiny változatát próbálta véghez vinni Csinszka. Szerelemmel igyekezett legyőzni a szerelem dühöngését, szenvedélyességgel az őrületet, egyszerű emberséggel a túlzásba vitt jólneveltséget. Ő is, mint minden lázadó, kettőbe szeli a világot. Vagy-vagy. Jelképes értelemben bizonnyal szívesen lenne utasa a Titanicnak: az önkörét meghaladni akaró hajlandósága (ha úgy teszik: a dicsvágy) a félárván – sőt: némely vonatkozásban apa híján – felnőtt gyereklány zűrzavaros (a helyest és a helytelent saját szabályok alapján értelmező) énje. A másik Csinszka viszont melankolikus vagy laza fölénnyel legyint a partról, és fütyül a megmoccanó csodálatos gépezetre. Különben is: sietnie kell. Még nincsenek kiválasztott, kiérlelt érzései és szenvedélyei; s ugyan 1912-ben jóformán gyerek, de érzi, hogy kevés az ideje; most a szeretet képzelődése köti le, terveket sző, játszani akar – még az ő parádéja e szörnyű minden. S persze: még legföljebb csak sejti, hogy közel van, aki segít emberien megformált történetté kerekíteni a kalandját, aki majd megérteti vele „Hogy sorsa: külön szándék / S az élete: ajándék.‖
Lőrincz Sándor
Csibe szerepei Még át sem vette a diplomáját, már akkor felfigyelt rá a színházi szakma. Főiskolásként játszotta Nyilas Misit – lebilincselően. Alkata, hamvassága csak tetézte tehetségét. Nem véletlenül kapta meg oly korán a Jászai-díjat. Kerekes Éva már gimnazistaként is színész szeretett volna lenni. Fél életét akkoriban a kaposvári Csiky Gergely Színházban töltötte, a másik felét pedig az akkor még működő Táncsics Diákszínpad próbáin és előadásain. Nem érdekelte különösebben, hogy matekból meg akarják buktatni, csak az, hogy mielőbb fenn legyen Thália szekerén. – Egy művész honnan eredezteti a tehetséget? – kérdeztük Csibét, az egykori kaposvári lányt, hiszen hajszíne, s „madárteste‖ miatt a legtöbben így nevezték. – Szerintem hozza magával az ember; jóllehet, útközben lehet még gyűjteni hozzá, de az a legfontosabb, hogy a kapott adománnyal miként gazdálkodom, hogyan öntöm formába. Anyai nagyapám Rákosi Szidinél tanult, ám nem került a pályára, így aztán megmaradt vidéki pártolónak. Somogyszilben rendezett színielőadásokat, és rajongott a rádiós és televíziós színházi közvetítésekért. Édesanyám húga is színházszerető ember, nővérem pedig felvételizett a színművészetire, de angoltanár lett.
– Én a tálentumot isteni adománynak tekintem… – Lehet, hogy tőle van, én azonban inkább energiatöbbletnek tartom, nem egy emberhez kötöm. Szerintem valamilyen módon mindenkiben megtalálható, és a személytől függ, hogy ki, miként ismeri fel és használja, de mindenképpen ajándék. – Ahogy figyeljük a pályáját, él is vele rendesen. – Igyekszem jól sáfárkodni vele; a teljességre törekszem. A bensőm nem engedi, hogy elhanyagoljam ezt az adományt, és ne keressem a legjobbat, a legtökéletesebbet. Igaz, ott a döntés felelőssége: melyik utat válasszam. Nem merem kihagyni a pillanatokat. Hogy ez elége, nem tudom, csak azt, hogy esténként a színpadon elégedettséget érzek. – A múlt évadban nyolc darabban játszott, pedig azt tartják: egy színésznek egy évadban elég lenne két-három is. – Szerencsére még bírom, s az ősztől további kettő hozzájön még. Ez lehet, hogy azt jelenti: vannak még tartalékaim. Annyi minden és mindenki lakik bennünk; az a feladatunk, hogy legyőzzük egónk korlátait, és engedjük, hogy ránk találjanak a szerepek, hagyjuk, hogy másmás személyiségek bukkanjanak elő belőlünk. – Huszadik színházi évadjára készül. Nézőként gazdag, de milyen volt a színész szemszögéből az elmúlt két évtized? – Tartalmasnak érzem, és éppen azért, mert nem skatulyáztak be, nem is korlátoztak. Így aztán naiva és drámai szerep egyaránt rámtalált. Ha egy kicsit visszatekintek, ma is nagy örömmel gondolok Nyilas Misire, Shakespeare Viharának Arieljére, a Babarczy László rendezte Pygmalion Lizijére, vagy Tábori György Jubileum című darabjában Micire, ami szakmai szempontból is nagy siker volt. Tíz éve játsszuk A pulóvergyűjtőt, de említhetném Ionesco Kopasz énekesnőjét, a Nő a múltbólt, Csehov Sirályának Arkagyináját, vagy Molnár Ferenc Testőrének színésznő szerepét, amelyeket most is játszom. – S a Margarétás dal? – Szerettem azt is, mint más filmeket: a Simó Sándor rendezte Franciska vasárnapjait, de élvezet volt együtt játszani Lukáts Andorral a Zsötemben, és emlékezetes az Édes Emma, drága Böbe is. Egyébként most éppen egy nyolcnapos forgatásra készülök. Az első filmes Galambos Attila kért fel, hogy A nyomozó című filmjében játsszam. – Ha jól tudom, volt egy júliusi, előre hozott bemutató. – Igen, aminek decemberben lesz majd az igazi premierje. A Jurij Kordonszkij rendezte darabban egyebek mellett Széles Lászlóval, Für Anikóval és Végvári Tamással játszom. – Azzal a Széles Lászlóval, akivel az Örkény Színházban tűnt fel estéről estére két egyfelvonásosban, a Kávécsarnokban és a Tűzoltóban. A kritikusok szerint is fergeteges játék, elbűvölően fegyelmezett komédiázás és színpadi mindentudás jellemezte alakítását. Nem lehet ebben kifáradni? – Dehogynem, ám szerencsés alkat vagyok, mert két-három nap elegendő arra, hogy kipihenjem magamat. Ilyenkor elég, ha csak ülök és nézek magam elé, csend és béke vesz körül. Ezért jöttem le Kaposvárra az édesanyámhoz. – Több mint húsz éve elköltözött diákéveinek városából. Hagyja ilyenkor, hogy feltörjenek az emlékek? – Ezt nem lehet nem hagyni! Jönnek maguktól. Az itt töltött tizennyolc év kitörölhetetlen az életemből. Ahogy gurulok hazafelé, rabul ejtenek a somogyi dombok, s még a levegőt is másként veszem. Szeretem ezt a vidéket, csukott szemmel is felismerem: megérkeztem, itthon vagyok. Édesapám a közelmúltban meghalt, de szeretném, ha anyu még nagyon sokáig itt sétálna mellettem. Ha befordulunk az egykori Szabadság parkba, elkanyarodunk a színház felé vagy elmegyünk a gimi előtt, rögtön megelevenedik a múlt, visszaidéződik a kamaszkorom… – Szép volt?
– Nagyon, bár a Táncsicsot többször is ott akartam hagyni; különösen a reál tantárgyakkal álltam hadilábon. Csak a színház érdekelt, de dr. Klujber László tanár úr, a Táncsics Diákszínpad Radnóti-díjas rendezőjének, valamint édesanyámnak a közbenjárására – aki szinte kéthetente érdeklődött utánam a gimiben – , mégiscsak sikerült valahogy befejezni. A színjátszó csoport alapot jelentett; olyan lehetőséget, együttlétet és együtt gondolkodást, amely során nagyszerű diáktársakkal oszthatta meg gondolatait, érzéseit az ember, és játszhattunk kedvünkre… – A főiskolán ki volt a legkedvesebb tanára? – Huszti Péter és Kerényi Imre volt rám hasonló hatással, mint idehaza Klujber tanár úr. – S most, az Örkény Színházban kire néz fel leginkább? – Mácsai Pálra, aki igazgató, színész, rendező és ember. Közeli jóbarátom, és amikor a Radnótiban rendezett, már akkor azt mondta: ha egyszer lesz lehetősége színházat igazgatni, akkor én is játszani fogok ott. Csodálatos művész és remek kolléga. – Az egyik bulvárlap nemrég összeboronálta Gáspár Sándorral. Éppen A pulóvergyűjtő kapcsán, amelynek 100. előadását követően közösen vágták fel a tortát. – Csámpit régóta ismerem, sokat dolgozunk együtt, de nem az élettársam. Ennek ellenére felhívtam, és nevetve tanácsoltam: vállaljuk fel, ha már megírta az újság. – Sokan olvasták, hiszen az emberek jelentős része megőrül a bulvárlapokért, úgy gondolják, azokból lesznek a legtájékozottabbak. – Elég baj ez. Én is lépten-nyomon érzékelem, hogy erre fókuszálnak. Ezek a lapok bizonyára érintenek izgalmas témákat, de a figyelemre méltó személyiségek is megkopnak egy idő után; olyanok, akiknek nem kellene. Téves és hamis képet mutatnak, és az emberek, sajnos ezt el is hiszik. Tudom, hogy nem könnyű felismerni a csapdákat, meg azt is: vannak olyan sztárok, színészkarakterek, akiknek erre van szükségük. Szerintem azonban a lényeg nem a bulvárlapokban olvasható. – Mint ahogy az sem általános, hogy egy színésznő – gyermekei miatt – néhány évre elvonul a szakmától, és a lurkóknak él. – Ármin már tíz éves, Júlia pedig nyolc. Megpróbálok most is sokat együtt lenni velük. A nyáron egyébként somogyszili rokonainknál is pihentek, de édesapjukkal, Silló István karmesterrel is nyaraltak a Balatonnál. – Egyik sem készül édesanyjuk nyomdokaiba? – Mindketten szeretik a színházat, de fiamat most a foci érdekli leginkább, lányomról meg korai lenne még bármit is jósolni. – Ha csupán egyetlen óra lenne vissza e földi létből, kivel találkozna, kivel ülne legszívesebben egy asztalhoz a családján kívül? – Czukor Balázs és Járó Zsuzsa színészekkel, Katica barátnőmmel, de a társaságból nem hiányozhatna Mácsai Pál sem.
Kép-Bátai Sándor: Lélekkő
Kép-Lieber Erzsébet: Víz és sziget
Káplán Géza
Erotikai kalauz
Gyermeki borzongások
Nagy, harmatcseppektől súlyos növények telje, nagy szívek dobogása a puszta állandóságban, nagy idejüket nagy lények észvesztve bebolyongják, nagy készenlétben, nagy várakozásban, nagy szeretetek olvadnak össze a nagymamás szagban. Állandóság! Pőre hús és libabőr és fűfoltos zokni. És tincs és izzadtság és szeplő és kivetettség. És szem és nézés és idegenség. És kényelmetlenség és térd és hajlat. És puha párna és izom. És compó és horog. Nedv. És kedvetlenség. És zöld. És kezdet. És nyirok. Alvás. Ébredés. Pizsamában van és senki. Sahrazád néni lánya. Nincs neve, de a pizsamája kék. A szeme kék. És lobban. Velem zárták össze. Jól tették, de nem tudom visszaadni. Helyettük adták. Én már nem jutok hazáig. Nem tudok, mert helyettük vagyok. Helyettük vagyunk. Mi úgy vagyunk helyettük, hogy ők nincsenek. Pizsamában. Majd kinyitják az ajtót, és néznek. Szólnak. Menni kell. El kell válni. Szeretik a rendet. Rendben el kell válni. Sírok. Sírnak. És én megfulladok. Nem adom. Az utolsó reményem. És sírok, mint egy fagyi. A nagymama a fal, hűvös és meleg, neki lehet dőlni, szürkéskék, szürkésfehér, klasszikus, a szagtól szürkés, a szag öreg, gombás és nehéz, évszázados, a nagymama stabil,
súlyos kelme és titokzatos hús, láthatatlan, szag-hús, tulajdonképpen lélek, fal-lélek, jóság, mozdulatlan jóság, mindig van, tulajdonképpen szellem, a Mária-nővérek virágzása, szellemfehér, titkos orgona illat, fehér orgona, a termő dohszag csak a natúra munkás megnyilvánulása, jelenlét, lényege lét nélkül van jelen, Virág-Mária, semleges, zúgó, öntiszta nem-nélküliség, túl van a nemen, már csak igen, egyetemes, nembeli, igen, igen, utolsó menedék, benne bízom, az igenben bízom, a többiek nemek, valami nemiségben gondolkodnak, a nagymama is volt nem, de ma már csak igen, nekem. Felébredtünk, s el kellett mennem. Megálltam a falnál, s ő kinézett az ablakon, mint egy erkélyről a tudott dolog, kék pizsamája lobbant, éjhaja lobbant, és mesélt, Sahrazád néni lánya, telebeszélte a mindent élő, természetes lényével, telebeszélte a semmit élő, angyali lényével, s örökkévaló halott volt a hús, a tincs, a pilla, a párás bőr, a szeizmografikus ín, izom, a mozdulás, a kelme, a szösz s az egész, lokális lüktetés. Álltam az oltár előtt, megszeppent ministráns, s elfelejtettem megrázni a csengőt. És elképesztően jól éreztem magam. Öreg mindentudás. Időtlen akárki.
Felsős fiúk indulója
Hiába akarják átvenni szerepünket a lányok. Összezárunk. Igazán most hasznosul a stratégiai játék, a gyűjtögetési erény. Legharcosabb sportolóink lendülete is megtört már a lázasan lobogó bacchák eszement vonaglásán, az osztály férfiúi mégis egységesek, valami bénult egység üli meg az órákat, napokat, s persze mindenki próbálkozik, egyedül, titkosan, mégis vad egységben, undorral és gyűlölettel telve. Mert nem érezhetni a művi csókolózás ízét, egy rejtett mechanika (relé lecsapódik) nem enged közel férkőznünk az élményhez, a beállított mozdulatok nem hozzák a várt eredményt, a mindközönséges kéjt. Álmok, éber álmok, gondolkodás a szisztémákon, a szisztémák gondos kidolgozása, fáradhatatlan képzelődés, cserkelés Amazónia ösvényein. Inkább akarjuk a tudást, mint az érzést, tudni akarjuk a szétfolyó, bizonytalan semmiséget, az idegek, ingerületek táncát, a lélek kiapadhatatlan simogatását, a mindenség készenlétét: – tudni akarjuk az érzést. Az érzést, ami olyan túláradó, telhetetlen, az egész gömbbezárt létezést olyannyira betöltő – egy üres és zamatos röhögcsélést a menzán, egy kalandos dülöngélést a hazaúton olyannyira betöltő –, hogy normális (fejlődő) érzékkel szinte észrevehetetlen. S közben a hevült birkózások álságos ködében óvatlan felmeredések esnek meg. Jönnek szóba. Mert mi is történt, vetődik fel a kérdés a regulázatlan elmékben. Mi történik, ha nem történik semmi, csak szív egy nagyot ősöreg csutoráján a mindenség, és repül és hevül a hálaadó ének, elnyúlt formák, plazmatikus lények süvítenek át az aromafelhőn, az önfeledt izmozás elvadult, testi tanúságtevői, s egy elképedt arc, hökkent szempár zárul vissza a kultúrába, zöldsárga, zöldsárga, sárkánygyík árnyéka, televény… Mi merevedett meg? Mi jöhet szóba? A rendszer, persze, merev és általános. Nyíló idegzetek éhségébe illesztett oktatás. A szavak jótékony idővel, csillámló aranykorral fedik el a valóságos játszmát: a választás és kiválasztódás drámáját. A társadalmi szerződést. Lehetetlen, korszerűtlen kövületek, gondolkodó fiúk derékig az észvesztő plazmában, az érzésben, a sárban. Egy légy zümmögése sem hallik. A fény vakon mered a makulás ablaküvegre, legyűrt radírra, cafatos ceruzára, s egy légbe zendülő hajzuhatagra; – s az édes fej, az egész
démonikus test határozott mozdulással, égig nyújtózással jelez valamit a felsőbbségnek, talán azt, hogy Ő jelen van, és tudja, hogy miről is szól ez az egész. Az egész. Az egész.
Az ifjúság dicsérete
Tiszta testtel! A látvány mögé hatoló tekintettel! Mintha másként nem is lehetne, mintha a mérgezés, az általános mérgeződés puszta feltételezés lenne, mintha a minden ott, túl, fellelhető lenne, s mintha a feltételezett minden egy átható tekintettel lesajnálható lenne. S a kísérő öregség, az együtt érző figyelem? Elég! Elég az önsajnálatból, a magyarázatokból, a míves felületkezelésből. Felöltöztetett bábuk a kávéház teraszán. Kortárs ritmusnak megfelelő mozgások hitelesítik a szent teret. Az előtérben alakok, a középtérben járművek, a háttérben épületek, az ég hajlata, s a kép mögött egy széttartó mindenség, az igazi esemény. Gyufa lobban, két nézés találkozik. Négy meztelen írisz. Puhán pulzál négy plazmalencse, négy fekete fényelnyelő réteg. Szövött, nyomott, festett gyolcsok rétegei alól párállik és szaglik két esett test, két egyenrangú működés. Az egyik befogadni kész, a másik átadni kész. Ki kezdi? Egyik sem nyílik meg a létnek, egyik sem nyilvánvaló. Van valami? Van némi élet a kulturális térben? Van annyi szeretet, mint a békés barmok szemében? Van annyi kényszeres akarat e lényekben, mint egy tanulékony vadállatban? Van-e itt csak annyi dráma, mint egy vágóhídi, szükséges eseményben? Nincs nagy igény. Nincs nagy várakozás a megváltásra. De hogy még feltételesen se legyenek meg a tények, az attribútumok, a működést elősegítő kellékek, a megváltás feltételei se legyenek adottak... Hogy még beszélgetés se lehessen a szárnyas légben… Két tisztázatlan élet, két tisztátalanság, ezek beszélgetnek egymással a tisztítótűzben. Szavak nem hallatszanak, csak a hús sercegése, csak a csont roppanása hallik. Csak állatok bőgnek és nyüszítenek az izzó ég alatt, csak próféták szamárordítása rezgeti a süket levegőt, csak a nagy várakozás teljes a maga örök és kimódolt nemében. A tér zárt. Kiterjesztett doboz-színpad a föld kérge feletti szűk sáv, s az önelégült, öntudatlan, barokkos nyüzsgés önmagát ajánlja győzelemként. Mert győzni kell. Mindenesetre ezt az elárvult mozgást győzni kell erővel. A magányos erő dominál a kortárs színpadon. Azok a pihék a csuklódon (felcsúszott a fekete, alternatív kabát ujja), az a véres száj a gyógyító szőlőzsír-réteg alatt, az az atlétikára emlékező combizom és farpofa az olcsó farmer rejtekében, az a könnyű sál-habból előmeredő nyak és ízléses kis toka, az az észveszejtő, gyenge magányosság, az a rokontalanság, kivetettség, az a kérelmezőodabújó mozdulat, az a páratlanul finom gőg és önfeladás a prefasiszta világgal szemben. Az a tökéletes, igézetes, testi ifjúság.
A kiűzetés édessége
Első és utolsó nő, amint hull az élmény, hasonlít a rockzenére, a hajnali hallgatásra, a takaró sűrű szövésére, a könnyű súrlódásra, a hangos fényre, nehézkes zajokra a szomszéd építkezésről, kérdésekre, melyek átsegítenek a délelőttbe, hogy kérsz-e, esetleg, lekvárt, mézet, teát vagy azt a keserű kávét s cigarettát inkább, és visszajövök, csak előbb, titkosan,
könnyülök, krémezek, és levegő, hajszag, vizezett, élő bőr és szaru szaga, a kelme, mely áthúzatik a szívemen, mert simítás, minden csak elsimítás, sikító simogatás, elegyengetett a gyerekkor, a lövészárkok, a kráterek, az egész egyenetlen fejlődés, a magad, uram, mindennek ellenére, a bizonytalan múlt, a rettegett jövő, s a két lábon imbolygó jelen, a forró, izgatott jelenlét: hasi rejtelmeken, a gerinc őrült egyszerű ívelésén, a nyak totemoszlopán át a sejtelmes szájig; megtelepedve libegő pihék és pillák nyárvégi, idióta jelzésein, a jelek pollenszerű hullásain, s ha lapozni kell, ha váltani kell, megszakad a monológ, megszegetik a folyamatosság – testnek a kenyér – a megelégedés, s az új lap mivel lesz tele, mit mutat fel a nemző szerveződés, mi ideje lesz az új tüszőérésnek, gátszakadásnak, mit tud felmutatni a győztes genetika; ugyanazt, ugyanazt mondja újra és újra: kapcsolódj, kapcsolódj, kód a kódhoz, vonal a vonalhoz, térd a térdhez, száj a szájhoz, erény az erényhez; készülődik két egész közt az idült erotika, zöld, zöld a szabadság színe, az egyedül győztes folyamaté, engedj előre, megkaptam a jelzést, függöny fel, vezető színész (társulati tag) be, kísérő őrangyal el, protokoll kuss, súgjon valaki többet-tudó, ha besülnék, áll a színpad, eresztékei recsegvén, áll a jelentés durvaszerkezete; egyedül, meredten a felső én, egyedül vonaglón az alsó én, teljes, megosztott egyetemesség; amikor pisit és kakát mondtál: gyermek voltál, s jó volt,amikor eget és földet mondtál: gyermek voltál, s jó volt, amikor apát és anyát mondtál: gyermek voltál, s jó volt, amikor szerettél, kérvén, és szerettek, adván: gyermek voltál, s jó volt, amikor dőzsölt a végzet és szentelt az áldás: gyermek voltál, s jó volt, amikor ést mondtál és ést mondtak: gyermek voltál, s jó volt… Most vagy van, vagy nincs. A van. Az ünnep. Első vagy utolsó nő.
Varga Róbert
Haza-vallomás Az ember, ha túlér élete delelőjén, meg-megpróbálja fölérni a lécet, amely a bölcsesség magasságát mutatja. De előbb még hátratekint, mint az állat, amikor megriasztják; szaladna vissza a vackába. Az én gondolataim is minduntalan a múltba révednek. Újraélem életem szép és megjegyzendőnek vélt élményeit, a rosszat meg szinte már régen el is felejtettem. A gyerekkoromra gondolok. A mai idők távolából ugyan boldognak és zavartalannak tűnik ez az idő, de emlékezetemben úgy maradt meg, hogy nem szerettem gyerek lenni. Talán mert pedagógusok szülöttjeként agyon voltunk nevelve a nővéremmel. Ki hiszi el, holott igaz: öt éves koromra megtanultam írni, olvasni. Naphosszat ott csetlettem botlottam az iskolában édesanyám szoknyája mellett. S látom ötéves magamat, amint levelet írok haza a kórházból, erősen érdeklődvén, hogy a kiscsirkék kikeltek-e már? A tudomány (vagy mondjam inkább, hogy az ismeretek) úgy ragadtak rám, mint a kódistetű, amivel rendre tele lett a ruhánk, ha a Kongó nevezetű állóvíz partján csatangoltunk, máskor pedig a kertek alatt húzódó erdőbe vonzott a kóborolhatnék. Ami akkor valóban merészségnek számított, mert az én gyerekkoromban még fel nem robbant aknát, sőt bombát is lehetett találni, lévén, hogy a falu alatt húzott a háborúban Margit-vonalnak nevezett
katonai állás. Géppuska-lőszer is bőven bújt a talajban. Legnagyobb sajnálatomra a bandázást viszont nem engedték a szüleim. Az udvar, az iskola udvara reggeltől estig tárva-nyitva állt. Gyülekeztek is focizni a társak, de csavarogni nem mehettem, így nem sok csibészséget tanultam kortársaimtól. Ám annál több férfinak való ismeretre tettem szert meglett emberektől. És persze ott voltak lovak! Ahogy most a hároméves unokám minden autómárkát ismer, én a magam emberpalánta idejében minden falubeli ló nevét fejből fújtam. A Nagy Pista bácsi Lengő nevű lovára éppúgy emlékszem, mint a Vizsralekék Sári és Manci nevű zabhengereseire. Az öreg Virág Pista bácsitól tanultam boronálni. Büszke lehetek-e rá: a parasztszekér minden alkatrészét máig fújom. Fürgető, tisa-fa, lapicka, vendégoldal, srágla, avagy köznapi nyelven mondva saroglya, nyújtó stb. Szita bácsi egyes fogatát sokszor kaptuk kölcsön, ilyenkor mindig én hajthattam. Egyébiránt Szita bácsi lovát nemigen kellet kormányozni. Ment az végig magától. A gazdája sokat olvasó hajdani kereskedő volt. Beült a kocsiderékba, mert ülésdeszkája nem volt, elővette a könyvét, s amíg a ló ki nem ért a gadányi hegyen lévő birtokára, egyfolytában csak olvasott. Apám leggyakoribb látogatója volt a helyi kis könyvtárban. Különben az életben maradáshoz, a túléléshez szükséges alapvető gyakorlati ismeretekkel is felvértezhettem magam a falumban. Vizsralek Pisti bácsi például megmutatta nekem, hogy miképpen kell viselkedni egy falusi gúnár támadásakor. Ha jól meggondolom, hogy ezt a kiképzést akkor kaptam, amikor testméreteim nagyjából azonosak voltak egy megtermett lúd méreteivel, mondanom sem kell, nagyon nagy hasznát vettem az ebbéli ismereteknek. Pista bácsi persze tajtékosan cselekedett, midőn támadólag közelített feléje a lúd: elkapta a csőrénél fogva, s mint egy kalapácsvető, többször megforgatta feje fölött a derék szárnyast, s úgy hajította a szerencsétlent át az istálló fölött, mintha vad vándorló társai után küldené tanulmányútra. Ennyi ismeret forrásába kóstolva hogyne szerettem volna a falusi életet. Ha nem otthon voltunk, akkor a nagyszüleinknél nyaraltunk egy kis Dráva menti faluban. Ott még több a gazdálkodással kapcsolatos jártasság ragadt rám. Zsuppfedeles talpas, tornácos ház volt a nagyapáé. A szoba, ahol laktunk, keletre nézett, és reggel fél hatkor vénszülém elvette a táblát a pici ablakból, zúdult az áldott keleti fény az arcomra. No igen: ezt akkor pont fordítottan éreztem: istenkém, minek is jöttem a világra, ha ilyen korán kell kelni. Mindenesetre ennyi év távlatából hálás vagyok nagyapámnak, hogy megtanított a korai ébredésre és a munka becsületére. Apám jóvoltából részesülhettünk a közeli Balaton hűsítő ölelésében. Kevés pénzükből szüleim családi vityillót építettek, ahogy mi azt akkoriban neveztük. Gyerekkorom szép emlékei ilyeténképpen három lakhelyhez is kötődnek. Sokáig nem is tudtam eldönteni, hogy melyik településen lévő házat válasszam igazi otthonomnak. Természetesen a szülőfalumban van a szülőház. Nekem még megadatott, hogy ne a városi kórházba szülessek, hanem otthon. El is maradt születésem napján a litánia, lévén, hogy világra jövetelem éppen vasárnap délutánra esett. Mégsem lehetett, hogy vajúdó édesanyám méltósággal viselt sorsának halk sikolyai megzavarják az áhítatot. Egyébként is nagy volt a várakozás a lánygyermek születése után; pontosan egy évre és egy napra, ki fog születni, gyerök-e vagy lán? – ahogy ezt akkor nálunk mondták. De sokkal később is, már inkább lányoknak való piros kocsiban tündöklő féléves fiamról kérdezte a falunkban egy atyafi: Gyerök-e vagy lán? Kisfiú, Bálint, mondtam meghatottan. Akkor jó, legalább nem csinálik föl, ha nagy lesz, volt a megkönnyebbült válasz. Tehát, ha minden igaz, volt szülőházam, ahova nemcsak a bábaasszonyt hívták meg elővigyázatosságból, hanem az öreg Pipást is, Végh Pista bácsit, az akkori körzeti orvost. Mint később kiderült, szükség is volt rá, mert halva születtem, mint azóta sok gondolatom.
Szóval kék álhalál, mondta később Sütő András egy novellája címében a hasonló esetre. Még szerencse, hogy a köldökzsinór nem fojtott meg. Csak annyira szorította a nyakamat, hogy világrajövetelkor nem sírtam fel, mint általában születéskor az emberfia. Később a doktor bácsi újszülöttet nem kímélő atyai pofonjainak hatására adtam életjelt. Attól, hogy a család nevét továbbvivő utód megszólalt, édesapám annyira megörült, hogy rohant ki a szobából az utcára és az első ismerőst, aki történetesen Vizsralek Mariska néni volt, ölébe kapta és pördült vele párat vidáman kiáltva:„Fiam van, Marink!‖ Ez a mondás szinte szállóigévé vált a családunkban. Így fejeztük ki, ha valami nagy öröm ért bennünket. Különös, hogy felcseperedvén, az első személyigazolványomban, valami hiba folytán, Keleviz helyett a szomszéd falu neve szerepelt szülőfalum gyanánt. Akkor ennek nem tulajdonítottam nagy jelentőséget, nem javítattam ki mindaddig, amíg új igazolványt nem kellet készítetni. Az igazi csalódás akkor ért, amikor édesanyám is nyugdíjba ment és jóhiszemű jogcím nélküli lakássá vált otthonunk. Ezért, amilyen gyorsan lehetett, szüleim saját házukba költöztek a városba. A szolgálati lakás léte kétségessé vált. Működött ott varroda, majd raktár lett belőle, később le akarták bontani. Mígnem a kései utódok jelentős állami támogatással új otthont varázsoltak belőle. A kultúra otthonát. Ennek megnyitására kértek fel, mint a faluból elszármazott kultúrmunkást. Az ünnepségre édesanyámmal mentem, aki több mint húsz éve nem lépte át a ház küszöbét. Szomorúan emlegette, hogy fiatalságuk színtere ebek harmincadján van. Most, hogy meglátta a felújított szobákat egybenyitva, régi tanítványai gyűrűjében, feledte a hajdani bánatot. Ráncai kisimultak. Hajlott háta kiegyenesedett, egy pillanatra szálfa egyenes termetét láttam a képzeletbeli katedrán. Ahogy híre ment a faluban, hogy az utolsó tanítójuk is eljött az ünnepségre, egyre többen gyülekeztek, én pedig egyre tüzesebben és őszintébben beszéltem arról, hogy milyen megtisztelő számomra, hogy az egykori szoba, melyben születtem, most a kis közösség szellemi fellegvára lehet. Hirtelen melegség öntötte el szívemet s elszakadva a leírt szövegemtől megjegyeztem, hogy bizony ebben a szobában sírtam fel. És tulajdonképpen a vén Pipásnak köszönhetem az életem. Erre a sarokban a megilletődéstől szerényen hallgató Vizsralek Pista bácsi hangos zokogásba tört ki. Gondoltam magamban, én nem akartam ennyire személyes lenni, de hát a hely szelleme meg a környezet. Tudtuk, hogy valami rendkívüli történt, nemcsak azért mert azon a napon kis falum is belépett az Európai Unióba, hanem azért is, mert most már végérvényesen és visszavonhatatlanul megleltem szülőházamat, amihez ragaszkodhatom, amire már büszke lehetek, utóvégre mesterségem címerét rejti a felirat, mely ezentúl a ház falán hirdeti, hogy íme, itten a Tudás Háza Könyvtár. Az ünnepség végén odamentem a derék, jó Vizsralek Pista bácsihoz. Hát bizony nem az a délceg katona állt előttem, akire gyermekkoromból emlékszem, s aki – mikor szabadságra jött haza – árvalányhajat hozott nekem, meg ajándék narancsot. Most egy törődött, sok mindent megélt ember ácsorgott velem szemben, s még mindig szipogott. Szerettem volna átölelni, személyében az egész falut átkarolni, mert ez a hely, mint tékozló fiát magához vont. Meghatódva kérdeztem: – Mi a baj Pista bátyám? – Pontosan úgy volt a születésed, ahogy mondtad, de azt nem mondtat, hogy ki hozta ki az orvost? – Azt nem mondtam, mert erről nem szólt a legendárium, csak arról, hogy édesapám örömében megpörgette a Pista bácsi édesanyját. –Hát tud meg, én hoztam ki lovas kocsival az orvost. Születésedtől kezdve mindig drukkoltam neked. Tudtam, hogy olyan becsületes ember leszel, mint édesapád volt. Azért sírtam örömömben, merthogy ezt is megértem.
Azóta gyakran felötlik bennem egy kép, különösen akkor, ha nagyon elfáradok a rohanásban. A Manci meg a Sári nevű lovak vágtatnak. Pista bácsi, az orvos-lakáshoz tartozó hintóba fogva hajtja a derék paripákat. Mögötte Vég doktor úr komótosan pipázgat és nyugodt hangján, nagy bajusza alatt, csak azt hajtogatja biztatón, amit születésemkor mondott édesanyámnak: „Gyerököm, gyerököm nincs semmi baj!”
Géger Melinda
Pogány bálványok, égi szárnyasok Baktay Patrícia alkotásai
Baktay Patrícia családjában generációkra visszamenően jelen van a művészet: nagyapja, Gottesmann Alfréd nagybányai művésztelepen dolgozó festőművész, míg nagybátyja a keletkutató tudós, Baktay Ervin volt. A Kaposváron élő művésznő a hetvenes években kezdte alkotómunkát: eredetileg a textilt választva kifejező anyagának. A korai szövött síktextil képek után művészi arculatát a plasztikai igény alakította, és a 90-es évekre a faliszőnyegtől a nemez- ill. papírszobrászatig jutott el. Nem a funkcionális díszítőigény, nem az egyszerű applikáció vagy térstruktúra-variáció, hanem az autonóm műalkotás megteremtésének igénye mozgatja. A képi totalitás érdekében alkot képeket vagy szobrokat, melyekben az élet nagy kérdései izgatják. E kiteljesedési folyamat fő szellemi összetevője az a néprajzi indíttatás, amely pogány-kori, archaikus tartalmakkal párosul. Alkotásai eredendően a magyar képzőművészet azon nagy tradíciójú vonulatából eredeztethetők, amely a folklorisztikus motívumok feldolgozásával és egyéni átírásával társul. Baktayt indulásakor, a 70-es évek elején azonban nem a népművészet közhelyszerű és akkoriban divatos, hímes világa foglalkoztatta. A népi hiedelemvilág mélyebb rétegeiben kutatva a primitív művészetet fedezte fel maga számára, amely a XX. századi avantgarde egyik elsődleges forrása volt. Baktay gondolatvilágát alapvetően befolyásolta az archaikus tartalmak iránti fogékonyság, és a népi hagyomány erősen megszűrt világához rendkívül találékony módon kapcsolta az avantgarde szellemiségét. A folklorisztikus hagyomány és az modernitás szintézisének megteremtését célzó törekvéseit a vele rokon szellemiségű Samu Gézával való találkozás is visszaigazolta: első kiállításainak egyike éppen a Samu Gézával közös tárlat volt Mánfán, az Árpád kori templomban, 1987-ben. Baktay Patrícia korai műveit még tradicionális módon, szövéssel készítette. Textilképei a korai népi tárgykultúrát és a paraszti élet világát természetes anyagaikkal idézték meg. A gyapjú és kender visszafogott színeihez a népi fafaragások, hímzések és a naiv vallásosság stilizáló, egyszerűsített képi világa társult. Útszéli pléhkrisztusok asszociációi, a háromkirályok legendája faliszőnyegbe szőve még az első variációi Baktay Patrícia művészetében e népi-folklorisztikus ihletettségnek. A 80-as évek végére a művésznő szellemi világa további változáson ment át. E váltás a magyar képzőművészet egy jellegzetes tendenciáját követte, amikor a néprajz iránti vonzalom hangsúlyozottan pogány archaikus tartalmakkal párosult. A nyolcvanas évek textilképeiben e mitikus tartalmak egyre nagyobb hangsúllyal jelentek meg. Olyan eljárásokat használt, amelyek a kézművességben évezredek óta az ősi tárgyalakítási tradíciókkal hozható kapcsolatba: a szövés mellett a kötözéssel, csomózással, applikációval teremtett dús hatású
felületeket. A kékkel, barnás okkerekkel jellemezhető színharmóniák további természetes és egyúttal színesebb anyagokkal dúsulnak: megjelent Baktay Patrícia szőnyegein az applikált csont, a kő, a madártoll és a szőr. Anyaghasználatában egyre inkább különleges plasztikai hatásra törekedett, így a tradicionális szövés mellett az új anyagok, felületek hangsúlyos látványelemeikkel felbontották a felület korábbi homogenitását. A finn-ugor népek hitvilágának jellegzetes alakjai gyakran tűntek fel stilizálva vagy szöveges utalásokban Baktay Patrícia művein. Az ősi ábrázolások jellegzetességeit művészi fantáziával ötvözte: így kapott alakot például a Világfelügyelő, a vogulok egyik legünnepeltebb bálványistensége is. Maszkos ábrázata, prémet megjelenítő, kiterített teste követi az egykori leírásokat, rajta a lélekjelképeket megjelenítő, sokféle, fellógatott rojt, bojt, toll, ágacska. Képzetes zsebeiben hordozza a születés és elmúlás, ég és föld jelképes alakzatait. Gazdagon feldíszített „ruházatával, monumentális méreteivel riasztó, sötét, démonikus lényként jelenik meg előttünk, és a mindenség felett uralkodó, titokzatos, megismerhetetlen erőket közvetíti felénk. Ahogyan a síkba szövött motívumok plaszticitása nő, úgy tért át Baktay Patrícia a 90es években a térplasztikákra. Új anyaga, a nemez füves puszták, végtelen térségek pogány kori nomád vándorainak természetes anyaga, mely kiválóan alkalmas sík és térbeli alakzatok megformálására. A nemez alakítása során rendkívül érzéki hatásokkal dolgozott: a gyapjúfelület foszló, márványos hatását esetenként ugyanúgy kihasználta, mint színek-adta lehetőségeket. A pogány világ intenzív színszimbolikája, a halál feketéje, a vérvöröse, a föld barna és narancsos árnyalatai a természetszínekben, míg a kék a víz és levegő idoljaiban testesültek meg. A „Múlt idő‖ c. mű egy vörösesbarna, barlang-felületet imitáló, képkeretszerű plasztikus forma. Egy kopott, megsárgult tükröt foglal magába. Beletekintve a néző saját arcában, saját lelkében, saját szellemi dimenzióiban mélyül el. Finoman rétegződő, márványos hatások érvényesülnek a „keretművön‖. A mélybe tekintés barlangjának e szimbolikus kapuzatában a keretbe szőtt fém applikáció a tükör fémfelületének felcsillanásával növeli a mitikus varázslat hatását. A képtér immár nem egy bizonyos motívum konkrét megjelenítését szolgálja, hanem egymásba fonódó szürreális képzetek komplex szimbolikus képi rendszerrévé sűrűsödik, amely egyre dúsuló, sokrétű utalások asszociációiban lesz gazdag. Baktay Patrícia alkotásainak tematikája a naiv népi vallásosság és bibliai történetek motívumköréből fokozatosan egy mélyebb és egyúttal ősibb szellemi dimenzióba váltott. A keresztény vallásosság Krisztusa és naiv égi hierarchiái mellett a pogány kori hiedelemvilág fantasztikus maszkjai, a népi babonák démonikus szereplői is színre léptek. A 90-es évek során keletkezett nemez művek immár a mitikus erővel felruházott ősistenség-fogalom és a bálványok és idolok asszociációs körét mutatta be. Általuk a művésznő a direkt fogalmazásmódtól egy szimbolikus jelrendszerig jut el. E képi rendszerben a központi helyet foglal el a minden felett álló, mindent uralló istenségfogalom (keresztény vagy pogány tartalommal). Gyakran ősanya- és szárnyasoltár-variációkban illetve magányos idolokban öltenek testet. A magányos idolban formát öltő ősi áldozat és istenség alakjának ötvözéséből jöttek létre Baktay Patrícia különleges szépségű Golgota-variációi. E tartalmilag és formailag összekapcsolható, de valójában nem egybetartozó három szobor a pogány bálvány és a keresztény szenvedő Krisztus motívumának egybekapcsolásából jött létre. Az Emlékfal, a Corpus és a Feszület c. alkotásokban az emberi testet egy horpadt, félköríves formává transzformálta a művész. Középen vagy egy jel, nemezből „beírt‖ felfordított keresztmotívum, vagy plasztikus elemek, expresszíven tördelt, beépített ágak és a test hiánya jelzik a lélek szenvedő állapotát. (Kicsit a Samu Géza Szarvasteknőjének asszociációját is idézik, de valójában nem arra épül a gondolat.) A test mindhárom esetben erősen sérül: vagy horizontális irányú, vastag husángok hatolnak át rajta, vagy a középen kiszakadt, üreges részt
csonka ágak igyekeznek „benőni‖. A megsebzettség és átdöföttség e motívumaival hihetetlen erős érzelmi töltést ad a művész a kompozícióknak. A nemez és a nyers, hántolt fa anyagának egymásba hasító, beavatkozó áthatolása expresszív drámai történést jelez. Ugyanakkor a századvégi művész egy kis groteszk, dévaj elemet is elhelyez az erőteljes drámába, amit például a Feszület c. szoborban a bordák végére kötözött kesztyű, pólya jelenít meg. A sérült végtag vagy testrész sebének ironikus bepólyázása, ráolvasásos gyógyítgatása a bűvölésbájolás boszorkányos gesztusával egészül ki. Eredendően a szárnyas angyal sziluettjéből formálódott a Baktay Patrícia több jellegzetes plasztikája. Ebből az alapformából a művésznő számtalan nemezvariációt készített. Ide tartoznak a szárnyasoltár-variációk és triptochonok is. Valamennyi szakrális utalással megszentelt képi forma. A szárnyas lény különféle stilizálásai során a kompozíciós hasonlóságok mellett is az árnyalatok számtalan fokozatát, széles skáláját képes érzékeltetni a művésznő. E műtípus esetében a kiindulópont eredetileg egy általánosított lélekszimbólum, amely fokozatosan isteni vonatkozásokkal is bővült, hiszen az isteni jelenlét sokszor angyal jelenlétében manifesztálódik. Baktay Patríciánál minden esetben nagyon erős szakrális pogány íz kapcsolódik a látványhoz. Az „Angyalok kiröptetése” négyzetes kompozíció, ahol a test barlangszerű öbleiből szabadulnak ki a lelkek. Szárnyasoltár-variáció a „Lélektár” is: itt a halál sírkamrái csontszerű maradványok őrzőhelye. A szárnyas lény-variációk folytatásaként alkotta meg Baktay Patrícia a termékenységkultuszt idéző nemez plasztikákat is. A Népszámlálás vagy az Aphrodité határozott fekete sziluettel megjelenített alapformák. Körvonalaik ezúttal az ősidők Vénusz-idoljait is idézik, testükön színes szalagok, zsebecskék és belerakott bábok formájában hordozzák az emberi lelkeket jelképező díszeket. Nagyvonalú összefogottságukban, ragyogó színintenzitásukban nőiesen játékos stilizáló kedv és humor egyesül. Baktay Patrícia plasztikáit és a gyakorta felhasznált emberi sziluettet általában egy végtelenségig leegyszerűsített oszlopszerű alapformaként formálja meg. Nagy, összefoglaló tömegeket épít fel nemezből, majd az utóbbi időben papírmasszából. E tömbszerű formához horizontális és vertikális irányban különböző színű, egymás mellé illesztett, kazetta-szerű színes sávokat kapcsol. Gyakran jelennek meg bennük a kompozíciót szervező betűk és szövegek – esetenként önálló kompozíciókban, és e geometrikusan rendszerező felületalakítás eszközei a beiktatott fém-applikációk is. Baktay Patrícia kompozíciós alapelvként egyfajta lágyan geometrizáló, az ornamentikus részelemeket összefogó rácsrendszert alkalmaz, ahol a strukturált mezőkbe, fülkékbe általában plasztikusan kidolgozott, figuratív képeket, ábrákat, és sorozattá összeálló, elbeszélő történeteket épít. A tagolt mezők önállóan is értelmezhető kis képecskék, melyek összességükben ritmikus harmóniájú egésszé állnak össze. Magyarázó, értelmező szerepük van, és gyakran a mitikus teremtéstörténetekkel vannak összefüggésben. (Mióta világ a világ) Baktay Patrícia a hasonló motívumokból és ritmikus folyamatábrákból önálló sorozatokat is kitalál: párhuzamosan kifejlődő alakzatokként, folyamatosan olvasható szövegekként variációkban gazdag képsort alkotnak. (A részelemek e komponálásmódja közvetlen előzménye a különlegesen egyéni művészkönyv sorozatoknak.) Baktay Patrícia világának az őserejű bálványistenségek mellett jelképerejű főszereplői a szárnyas angyalok további variációiként azok a lények, akik állandó kísérőkként a térformák fülkéiben jelennek meg. Az alakzatok stilizált jelekkel és félreismerhetetlen emberi sziluettformákkal a művésznő jellegzetesen egyedi panoptikumát alkotják. Általában félig antropomorf vagy zoomorf, félig absztrakcióba hajló alakzatok, apró, groteszk és gyámoltalan kis „zseb-‖ vagy fülke-lények. Lelkek, melyek a természetes anyagba, kőbe, fába, csontba zártan rejtőznek. Amulettszerű létformájuk ember és természet, lélek és anyag való közösséget szemlélteti. Pozíciójuk a kompozíciókban arra utal, hogy végletes függnek a barlangszerű védelmet adó hordozó testtől. Általuk Baktay Patrícia gyakran utal az élet folytonosságára – a szaporaságra, és ugyanakkor a létezés törékeny kiszolgáltatottságára – az
elmúlásra is. Gyermekien kifejletlen vagy csonka alakzatok, akik egyidejűleg jelképeznek jót és rosszat, angyalt és az emberben megbúvó démont is. Védenek és ártanak. Hol egymással szembeszegülve, magabiztosan ágállnak, hol kéz és láb nélküli gyámoltalan lényekként vegetálnak: valamennyi az emberi lélekben megbúvó sokféle lehetőség tárházát és enciklopédiáját adja. (Lélekőr) A létezés titokteli mélységeibe hatoló spirituális erők és szakrális dimenziók mellett Baktay Patrícia nem nélkülözi a posztmodern kor ironikus, kétkedéssel teli gesztusait, sőt a humort sem. Kitűnően példázzák ironikus megközelítésmódját azok a művek, melyek az embert mint esendő lény mutatják be. A mai kor embereinek, az ezredforduló magyar társadalmának ostobaságait kritikával és mély iróniával kezeli. (Talpra magyar, Kis magyar bestiárium) A művésznő szívesen kísérletezik új anyagokkal és technikákkal is. Munkásságában így különleges korszakot jelentett a merített papír és festett felületek megjelenése: a szín és a vékony papír különféle fényhatásainak beiktatása a kompozíciókban egyfajta megújulást hozott művészetében. (Házimozi) Baktay Patrícia munkásságában az élet folyamatossága, a lét ünnepei és drámája finom humorral stilizálva testesül meg Mintha a művésznő egy különleges mikroszkópon át tekintene a világra, ahol az emberi és állati biológikum öröktől fogva a természet, a matériák, az ásványok és növények mindent átfogó kozmikus rendjében formálódik. A kompozíciók üdesége, bő képzeletű leleményessége és színgazdagsága a primitív művészetre és a gyermeki fantázia játékosságára is utal, amivel a kortárs magyar képzőművészet egyik legjelentősebb vonulatába illeszthetők. Számba veszik a teremtés jó és rossz oldalát, az emberi élethez fűződő csodákat. Szeretetteli, mesélőkedvű, színes világ Baktay Patríciáé, amelyet vonzóvá a népmesékhez közelítő megbékélő bölcsesség, megrendítővé az alkotások mélyen meghúzódó groteszk dráma tesz. Művészete így válik korszerű, a ma embere számára is jól érthető, értelmezhető példázattá.
Kép-Baktay Patrícia: Álom
Kép-Csiszár Elek: Szabadszombat
Horváth János Milán:
Rippl-Rónai Párizsban „…Ezt az időt – mintegy tizenhat évet – tartom a legértékesebbnek művészi munkálkodásomban. Ez az az idő, melyben teljesen átadtam magamat a legszebb gondolatoknak, s a legideálisabban felfogott művészetnek…” (Rippl-Rónai József)
Rippl-Rónai József (1861-1927) egyéni életútja és művészete regénybe illő magyar sikertörténet. A külföldi vándorlások fordulatai mesések. Fél életen át tartott a nélkülözéseket is vállaló küzdelem. Konok fegyelemmel, szorgalmas alkotómunkával, sikeres párizsi és sikertelen budapesti kiállításokkal igyekezett felülkerekedni a hazai társadalom intézményeiben megtestesült, elavult művészeti ízlésen. Negyvenöt éves korára győzött és további húsz évig élvezhette sikerének gyümölcsét. A kaposvári Róma-hegyi kisbirtokon rendezkedett be. Nála vendégeskedett a korabeli művészeti élet színe-java, festők, művészeti szakemberek, költők, Ady Endre, Móricz Zsigmond és a többi Nyugatos író. A Róma-villa immár múzeumként hirdeti az európai hírű mester egykori művészparadicsomát. 1881-ben még a húszéves kaposvári patikus fiatalember látszólag nyugodt és kiegyensúlyozott. Apja, a város iparos tanonc iskolájának nagy tekintélyű igazgatója nem értette, de sohasem ellenezte fia művészi ambícióját. Tudta,hogy a biztos pályát bizonytalanra cseréli fel. A közelben nem élt olyan művész, akinek példája ismert és vonzó, követésre méltó lett volna. Csak a nagyon távoli Oroszországban működött cári udvarban a Somogyból származó Zichy Mihály, mert hazájában nem tudott érvényesülni. Az elhivatott Rippl-fiú útra kelt az ismeretlenbe. Mecénást keresve, grófi gyermekek házitanítójaként készült a művészeti akadémiára. A Müncheni Akadémián három éven át rajzolt természet után, emberi modellről. A rajz mesterévé vált. Meg sem próbálkozott festő osztályba iratkozni, mert egyáltalán nem vonzotta a korában dívó akadémikus történelmi festészet, például Benczúr Gyula pályaképe. 1887-ben Párizsba ment, s Munkácsy Mihálytól kért tanácsot a további művészeti tanulmányt illetően. A jómódban élő, hírneves Mester meglepetésszerűen felkarolta a szimpatikusnak talált fiatal honfitársát. Magához vette segédként. A korábban megfestett, sikerrel eladott képeit másoltatta vele újra, műkereskedelmi célból. A hálától lekötelezett Munkácsytanítvány huszonnyolc éves korára egy túlkomplikált művészi helyzetbe jutott, amelyből mindenáron szabadulnia kellett. Az 1889 körül valóságos festészeti kohóként működő Párizsban következett be a radikális döntés, hogy változtatni kell az addig elsajátított
felfogásán. Régi, akadémikus és új és még újabb művészetek bonyolult szövevénye vette körül. Egy újrakezdési gondolat vezette a művészeti stílusújítók, a művészforradalmárok sorába. Rippl, immár szélesebb tájékozottság birtokában, az epigonná válás veszélyét felismerve, két év múltán hagyta el Munkácsy biztonságot nyújtó műtermét. Az „Emlékezéseiben‖ írja: „… a párizsi művészi viszonyok, kiállítások, könyvek, kritikák megismerése révén rájöttem, hogy annál nagyobb értéke van a művésznek, minél eredetibb módon interpretál s ennélfogva munkája minél kevésbé emlékeztet egyik vagy másik ’beérkezett’ művész fakturájára…‖ Rippl még a pazar Munkácsy- estélyeken barátkozott össze egy skót festőművésszel, James Pitcairn – Knowles-al. A művelt és jól tájékozott barát szerettette meg vele az egyéni utakon járó művészek, például Whistler festészetét. Magával hozta festőiskolai társát a Colarossi magánakadémiából, Aristide Maillolt. Rippl-Rónai, Maillol és Knowles barátsága modern szellemű szövetkezés, egyfajta „nabi – különítmény‖ volt. „Mi hosszan, évekig csak hárman tartottunk össze, mi csak egymást kultiváltuk és nagyon törekedtünk – mindegyik a maga zsánerében az ízléses és szép dolgok megteremtésére – egy kicsit el is bizakodtunk – azt hittük, hogy igen kevés, talán 3 – 4 embert kivéve mindenki banális, ízléstelen, és még hozzá érdekhajszoló is. Knowles még abban az időben symbolikus dolgokat rajzolt, és nagyon érdekes, szép fametszeteket csinált – míg Maillol kis faszobrokat farigcsált igen nagy ízléssel – de a kutyának se kellett. Mi bátorítottuk, ő pedig bennünket.‖- emlékezett vissza rá RipplRónai. A skót festő és kedvese, valamint Rippl és párja, egy francia lány 1892-től 1899-ig együtt, egy házban is laktak a párizsi Neuilly negyedben. Knowles-al – írja a művész „…Sokat beszélgettünk egymással régi és modern jó festésről és irodalomról; sokat gondolkodtunk egymás társaságában és kicseréltük eszméinket… Együtt búvárkodtunk, együtt fejlődtünk.‖ Knowles gyenge művész, de jó ízlésű és mélyen gondolkodó emberként Rippl-Rónai szellemi támasza volt. Az évekre beállt szegénységben hazulról jött a rendszeres segítség élelmiszer csomag formájában. Feladója a vasutas foglalkozású, idők során műgyűjtővé és múzeumalapítóvá fejlődött Ödön öccse. A Munkácsy – körével való szakítással Rippl-Rónai bölcsebbé vált. Így vall róla: „Nagyon szeretem azonban, hogy megismertem ezt az életet is, igen sokra tanított meg, az összehasonlítás révén mindinkább humánusabb gondolkodóvá tett… kezdek többé-kevésbé higgadtabban gondolkodni, mindent a legegyszerűbb módon fölfogni és azt a legegyszerűbb módon átültetni – úgy művészi, mint magán életemben.‖ – „Ez az egyszerűség keresés, melyet életmódomnak is főprincipiumává tettem a magja az én festési faktúrámnak. Minél kevesebbel minél többet, sokat kifejezni: ez ma is a művészi mottóm. Úgy érzem, ez szokott is sikerülni, de érzem azt is minden alkalommal, hogy – festvén – egy-egy kis revolúció megy végbe bensőmben. Mintha mindent újból és mindig újból kellene megtanulnom…‖ 1888-tól egy francia leány, Lazarine Baudrion jelent meg a művész életében. Osztozott az idegenségben, magányban tengődő festő sorsában, akinek nyelvét soha nem tudta tökéletesen megérteni. Lazarine lett a későbbi feleség, aki azzal is kitűntette magát, hogy Rippl gobelinterveit sajátos varrottas technikával kihímezte. A „Hímző nők‖ (1894 k.) című kép egy bensőséges, titokzatosnak tűnő munka hangulatát jeleníti meg. A női szoknyát behálózó kusza szálak deréktól felfelé, „Ariadné által megmunkált varázslattal‖ szürkén hömpölygő vonalkontúrrá nemesedik és átszövődik az egész képtérben. A címben azért a többes szám, mert a hímzésben Lazarine húga, Clodin is részt vett. Szegények voltak és boldogok. A francia kultúrában honos hímzések sikert arattak a kiállításokon. Rippl-Rónai 1889-ben beiratkozott a Julian Akadémiára - „…két hétig a Julian iskolában is voltam, de itt láttam, hogy jobb lesz a magam érzése után menni.‖ Fölvette a Rónai nevet, s talán ezt a lépést is az újrakezdés nyitányaként vehetjük. Az új kísérlet során születtek a „fekete korszakos‖ képek. Rippl-Rónai fekete képei valójában nem teljesen feketék. „Nem mintha feketének láttam volna a dolgokat, hanem mert
a feketéből kiindulva akartam azokat megfesteni. Az a meggyőződés támogatott ebben, hogy az ily festésnek épp úgy jogosultsága van, mint a lila, kék vagy más színből kiinduló s abban megoldott festésnek.‖ – állította. Képeit, mint általában minden korabeli festő, fekete szénnel vázolta fel. A vázlatból Rippl egy kontúros, rajzos ábrázolási rendszert fejlesztett ki. „ Most csak igen vékony festékkel lekötni a rajzot a vászonra: nem baj, sőt úgy hat természetesnek, ha maga a rajz is mindenütt kilátszik alóla. Készen vagyunk. Hogy aztán mások azon tűnődnek, olajfestmény-e ez, vagy ’grafika’ – az már igazán nem a művész dolga.‖ – Így beszélt a „Kuglizók‖ című kép megfestéséről, immár a bevált stíluskísérlet letisztult eredményéről. A „Kalitkás nő‖ (1892) című főművel Rippl-Rónai az új művészeti stílus élvonalbeli mestereként áll előttünk. A kényesen hátra hajló, karcsú derekú nő modellje Lazarine volt. Ezt az érdekes adalékot az a híressé vált előtanulmány erősíti meg, amely az utóbbi évtizedben Amerikából került Magyarországra. A sötétlila ruhás, foszforeszkálóan zöld kalitkát tartó, sárga madárra figyelő nő ezoterikus jelenség. Elkülönült, bensőséges dimenzióban létezik. Ha származását keresnénk, kompoziciós mintaképe az akkori időben Párizsban divatos amerikai festő, James Abott Whistler (1834-1903) keskeny, álló formátumú, nőalakos képei lehetnek. A mélyebb, az új női ideált teremtő gyökerek a XIX. századvégi Párizsban szintén divatos angol preraffaelizmusban (1848), Edward Burne-Jones és William Morris művészetében találhatók meg. Rippl-Rónai az 1892-ben a Palais Gallierában, az Osztrák – Magyar Követség kerti pavilonjában rendezett önálló kiállításával lépett először a párizsiak színe elé. Három teremben 60 művet állított ki. Az újságok írtak a kiállításról, s a fogadtatás pozitív. Néhány kritikából kiragadott mondat: Les Temps: „…A figurák, melyeket néhány sommás krétavonással és szabálytalan kontúrokkal teremt, meglepő pontossággal adják vissza a formát – egyébként a semmiből csinált fiatalasszony-profilok oly könnyű kézzel formáltak, oly szubtilisen odavetettek, hogy az ember álomarcnak hiszi őket.‖ Gil Blas: „…Nyugtalan szellem, végtelen szenzibilitással interpretál lényeket és dolgokat, érzékeny lélekelemző és kiválóan egyéni kolorista.‖ Le Banquet: „…a finomság, az intimitás, az igazság és a poézis elragadó hatását éri el…‖ A stílus újító Rippl gyűjtötte, asszimilálta a Párizsban látott inspirációkat, haladt a maga útján. Vonalszerű ábrázolási módja, dekoratív síkokra redukált felfogása közelálló volt a Párizs művészeti életében éppen azidőben feltűnő újabb irányzatnak, az „art nuoveau‖-nak. Művelői fiatal francia festők voltak, akik Paul Gauguint tekintették példaképüknek. Gauguin volt a meghatározó jelentőségű festőművész, akinek a „szecessziója‖, azaz kivonulása Párizsból Tahitibe művészi hadüzenetként hatott. Az új csoport tagjai az impresszionizmustól harcosan elhatárolták magukat. A pillanatnyi érzéki benyomás helyébe az állandóság került. A „nabi‖ héber szó, magyarul prófétát jelent. A szimbolisták Franciaországban az első szecessziósnak nevezhető festőművészek közössége nevezte így magát félig komolyan, félig tréfásan. Fennállásuk 1888-tól 1900-ig tartott. Rippl 1894-ben találkozott össze a nabikkal. Az „Öreganyám‖ képpel nyerte el a Nabik szimpátiáját és az invitálást. A nabi-csoporthoz való csatlakozás nem okozott hirtelen változást a művészetében. Örült a közösségnek, de továbbra is visszahúzódó, magányos farkas maradt. Vuillard festési módszere kiváltotta érdeklődését. Az ellesett faktúra kezelést néhány évvel később, Kaposváron fogja hasznosítani. A Nabik eszmei alapvetéseit nem vette magára nézve szigorúan kötelezőnek. Nem járt el a szeánszokra, nem kapcsolódott bele az elvont tartalmú beszélgetésekbe. Sokat tanult másoktól. Megvolt benne a birodalomterjesztő, hódító-felfedező habitusa. A vándorlásban és a hazatérésben megnyilvánuló szellemi izgatottság mélyén valami állandó „őserő‖ rejlett, amit a szüleitől örökölt. – Apja sváb, anyja horvát származású,
de születésük és kultúrájuk alapján magyarok. A művész a családi összetartozásból való anyagtalan szellemi kinccsel gyúrta össze a vándorlással felhalmozott idegen kulturális javakat. Sikerre törekvőn, a boldoguló életfelfogás hitével többször is visszatért pár napra a szülői házba, hogy merítsen valamit, ami Párizsban új emberként éltette őt. A hazatéréskor azzal számolt be távoli életéről, hogy festett. Olyankor családi vonatkozású képek születtek, mintha egy előkelő fényképész műterembe látogattak volna megörökítés céljából. Általuk az ősi és rokoni kötelékek váltak ünnepélyes komolysággal, vallomásosan szorossá, erőt demonstráló hatásúvá. – „Ezeknek a lelke, szíve, mindene nemes – okmány nélkül. Én, az árnyékukba sem lépek. Ős erők.‖ – írta a Kaposváron élő apjáról és anyjáról a művész. A vallásszerű, ikonként alkotott, családi érzést felemelő tartalom vált Rippl.Rónai stílusának éltetőjévé, a fekete kontúrok a lelki abroncs szerkezetévé. Rippl-Rónai nabik körében érvényes specifikumát már rég meg kellett volna fogalmazni. A halasztódás jelentős presztízsveszteséggel járt. Azzal, hogy elhagyta az élvonalbéli küzdőteret, az ismertséget jelentő nyugati karrier tört meg. 1900-ban további vándorélet tervével hagyta el Párizst. Moszkvában és Szentpéterváron színházi díszlettervezőként jó fogadtatásban részesült, de majdnem belebetegedett az orosz télbe. Végül Magyarországon kereste a jobb sorsát. Eközben a Nabi művészek Párizsban egyre inkább ismertek és sikeresek lettek. Rippl-Rónai neve és művei kikoptak a franciák emlékezetéből. A csoporton belüli rangot megállapító összevetésből, amelyre egy – egy jól válogatott kiállítás nyújtana alkalmat, hiányzott a Rippl-Rónai mű. A francia részről való újra felfedezés sokáig váratott magára. Az elmúlt tíz év során rendezett párizsi, brüsszeli, frankfurti Rippl-Rónai kiállítások óriási sikerrel zárultak. A külföldi szakirodalom méltó módon rangsorolja művészetét Vuillard, Bonnard, Serusier, Ranson, Denis társaságában. A kérdésre, hogy mekkora a jelentőséget tulajdoníthatunk Rippl-Rónai jelenlétének a Nabis mezőnyben? – A válasz: a tágas horizont, az európaiság miatt korszakos és sorsdöntő. Párizsból tekintve a magyar művészre, a jelentős művészcsoport nagy egyéniségének kijáró, sajátos értékei miatt külön, méltó módon megbecsült, magányos művész rangja az övé. A franciaországi képeket hosszasan elemezhetjük, hogy mennyire európai és mennyire magyar. Rippl-Rónai József az első modern magyar festő az európaiak közt és viszont, első európai a magyarok között. Művészünk kaposvári műhelye többszöri megújulás forrását jelenti. Egy párizsi, két kaposvári és egy budapesti festői korszakot különböztetünk meg. Ezen rendkívül fontos művészettörténeti esetekben a bohóctól minduntalan elvett trombita juthat eszünkbe. A tarka köpeny zsebéből meglepetésszerűen előkerül egy újabb trombita, „van másik! – felkiáltással. Ugyanazon „köpenyből‖ került elő a párizsi után az enteriőr-, a kukoricás- és a pasztellportré korszak.
Vass Norbert
Ikonok közt barangoló
Drótposta-fiókomba tömörített csatolmányként érkeztek a somogyi képzőművészek alkotásai. Azon tűnődtem, vajh miféle algoritmus képes bitekké butítani színeket, érzéseket, hangokat és hangulatokat, mi tesz virtuális linkgyűjteménnyé műveket, életeket és életműveket? Micsoda lelketlen mechanizmus csomagolja képfájlokba a vásznakat, és megint csak mi változtatja őket ikonná operációs rendszerem asztalán? S máshonnan: ugyan melyik kiállítóteremben férnének el az óriásfájl rejtette műalkotások? A műtermek átmeneti szállásai csak a festményeknek, mint az ispotályok egy középkori zarándoknak. A tárlatok meg rocksztárokként turnézzák körbe a világot. Testőrök vigyázzák álmuk, rendőrök biztosítják szállításuk. Ha valóságosan vannak jelen, élénk plakátok ünneplik őket városszerte. Azonban, ha idézőjelbe tett jelenlétüket, vagyis reprodukcióikat tekintjük, a benjamini „itt‖ és „most‖ nemhogy megszűnt, de megsokszorozódott. A technikai sokszorosítás által megvalósuló reinkarnáció így nemhogy deszakralizálja az alkotást, de szakralizálja a teret, ahova helyeztetik. A Festők Városa alkalmából például szlalompálya épült Rippl-Rónai csacsifogatának Kaposvár Fő utcáján. Az akadályokat somogyi művészek munkáinak reprodukciói díszítették, hadd vizslassa az öreg mester korunk vásznait, míg szekere a bójákat kerülgeti. A számolatlan virtuális imágó személyes és intim „itt‖ és „most‖-ot teremt. Egy záróra után, tea mellett, sőt hálóruhában is bejárható inspiratív galériát, ahol a képek testüket vesztik. Hogy miként, azt szemléltesse a következő gondolatsor. Tudni való, hogy Muszorgszkij az Egy kiállítás képei című zongoraciklusát Viktor Hartmann poszthumusz kiállítása ihlette. A jó Mogyeszt Petrovics órákat, napokat tölthetett egy málló vakolatú kiállítótérben, hogy zenévé írja a jóbarát festészetét. Nem telik el ötven esztendő, míg Ravel nagyzenekarra alkalmazza a zongoraversenyt, majd újabb félszáz év, és megjelenik az Emerson Lake & Palmer szintetizátoros rockoperája. A britek immár a zenéhez írnak szöveget, lemezük borítójához pedig William Neal festette meg a tételeket. Vagyis Hartmann képeivel azonos című, ám az ELP zenéje által ihletett vásznakat. Az eredet homályba vész, a gondolat viszont tovább él. Slusszpoén: a borító belsejében a dalok címe felett üres képkeretek lógnak. A hartmanni mű odalett és éppenséggel halhatatlanná vált. Nem feledem Muszorgszkij ötletét: a verbális barangoláshoz is dukál a promenád. S ha már somogyi képzőművészek alkotásai között vezet sétám, Somogyból indult muzsikusoktól kölcsönzöm sétatémáimat is. Ahogy átlépem a küszöböt, a fülhallgatóban Zságer Balázs, azaz Zagar: Parachute to Eternity-je duruzsol. Az ejtőernyő lassan süllyed a végtelen felé. Az első kép ‒ mely szinte elgázol ‒ a fiatal Leitner Barna munkája. A vászon filmvásznat mímel, méretaránya is klasszikus 16:9. Sportkocsi száguld felénk, a sebesség elmossa a hátteret. Filmkép ez, vagy képregény? Stílusa D’Arcangelo Út-sorozatát, vagy Roy Lichtensteint, színei Tom Wesselmant idézik. A témája pedig? A Hartmann-féle eltűnéstörténet fonákja: egy feltűnéstörténet. Az autó utasai ugyanis a Clockwork Orange hősei. Burgess kultikus könyvéből Stanley Kubrick készített hasonlóan kultikus mozit, gazdagítva-torzítva a regény vizuális világát. Aztán a Toten Hosen nevű német punkbanda jelentkezett a könyv, illetve a film inspirálta lemezzel. Leitner pedig a filmkép alumíniumra vetítésével beszéli tovább a mítoszt. Kőbe vés? Kanonizál? Szimplán más környezetbe ültet. A sportkocsiból a Rock and Roll goes to girls dübörög. Mikor megérkezünk Baktay Patrícia alkotásai elé, Ligeti György rekedtes hangja épp azt kérdezi, hogy ha nem megy a séta miért nem repülünk inkább? Baktay művészete föld és ég között lavíroz. Felteszem, ő is felteszi a fenti kérdést Ligetivel. Ősi, misztikus-totemisztikus ábrázolásmódja merít a sztyeppei nomádok és a honfoglaló magyarok motívumkincséből, de a prekolumbián Amerikáéból is. Angyalainak szárnyán azonban mégiscsak a keresztény kultúrkör felé lebegnek Baktay munkái. Az alkotások ősi, vad harmóniája olyan történelem előtti időbe repít, ahol nem vált még el szakrális a mindennapitól, az égi/művészi a földitől. Ezt az elrugaszkodást, magasba vágyást
és egybe tartozást az Álom elegáns könnyedséggel ragadja meg. Az Álom a földművelő kultúrák szelíd ám archetipikus életképe tán. Ahogy a Nap lehanyatlik az égről, úgy száll az égbe éjjelente – még az igavonó barom erejéből? ‒ a dolgos lélek. A művész figuráinak elnagyoltsága tökéletesen illeszkedik világába, világrendjébe. Egy világrendbe, melynek a kialakulását, (Mióta világ a világ) kialakításáért folytatott küzdelmet, (Bajjal vívó) fenntartását, (Világőrző) vagy kialakításának vágyát (Álom I-II. és Házi mozi) a művek címei is kifejezik. Tréfás, ahogy a Házimozi borostyánba ragadt, neolit lények időtlenségét hasonlítja össze a televízió képcsövének tizenöt perces hírnevével. Finom a hasonlat az ég csillagai és a csillogó érmék, talizmánok, talentumok között is, amiket az égből kapunk ‒ talán az istenektől, talán az angyaloktól. És csak rajtunk áll, hogy mint sáfárkodunk a talentumokkal, hogy milyen földbe vetjük a magvakat. A szőlőtő termését és az emberi munka gyümölcsét. Kevés ősibb, erősebb, kultúrák fölötti szimbólum létezik a termésnél. Éltető és reményt hozó. A múlt fáradozását és a jövendő kenyerét rejtő. Jól tudja ezt Weeber Klára is, amikor Magot formáz. Alkotásán úgy öleli körül a kő a fémet, mint lágy részek a csonthéjat, de úgy is, mint elkopott korszakot a csillogó új éra, vagy mint anya a gyermekét. Egyszerű, tökéletes forma, kiterjedt, kalandozó szimbolika. S vajon nem ugyanazon a gömbön áll tótágast az Európa park udvari bolondja? Nem épp így próbál ‒ karneváli kedvében ‒ elrugaszkodni a Földtől, a termés és termelés világától, s vágy az ég felé? Égből kapott ajándék, ég felé vágyás. E cirkuláris után még egy pillantást vetek Baktay munkáira. A művésznő finoman szövi a szférák emeletességét. Úgy is, mint középkori ábrázolási hagyományt, avagy a mennyei, földi és pokolbéli hierarchia vertikális ábrázolását. Ennek a szakrális földrajznak a leírására törekedett Dante Isteni színjátéka is – jut eszembe, ahogy Yonderboi: All we go to hell-jének feszes ütemére, és naiv gyermekkórusára megérkezem Horváth János Milán Dante és Beatrice című képe elé. A festmény fakóneon színvilága afféle historizáló (poszt)modern dísztávirat a Cinquecentoba. Keith Haring színezte Boticelli kép. Figurái származhatnának bármely reneszánsz mester vásznáról, de alkothatta volna őket akár távol-keleti művész is. Kompozíciója a klasszikus középkori-reneszánsz figurális beltér/előtér, illetve szimbolikus táj-háttér perspektívát idézi. Az épített környezet helyett azonban nagyon erős természeti/transzcendens motívumokra nyílik a várablak: a fa és a víztükör archetipikus motívumai a felső világ ‒ a Mennyország? Éden kertje? ‒ ígéretét festik. Hiába azonban a napfény künn, ha az élők odabenn vannak a sötét szobában, vagyis az árnyékvilágban – suttog a vásznon a középkor aszketikus világa. Kedvem tartja, hogy kitárjam a kastély ablakát. S hogy a tóparti fát lesem, tekintetem lassan ‒ mintha fontolva fémesre satíroznánk a vásznat és élesebbre a napot –– egy másik fa ágai közé téved. Ligeti a Where an other Sun Shines-t énekli. Annyira finom az átúszás, hogy csak a levélerezet betűi döbbentenek rá: Gera Katalin Életfája előtt állok gondolatban. Több ez egyszerű bronzszobornál. Egy évszázados performansz, mely minden újszülöttel újabb hajtást, újabb értelmet nyer. A Malomtó szelíd vize meg úgy táplálja a gyökérzet gránittömbjét, mint a kaposvári anyák a tündéri csöppségeket. A Színházpark Tündérrózsájának néma-naiv tavi tündére tán a legifjabbak közül várja játszótársait a halk csobogásban, szállok tovább gondolatban. Egy szempillantás és újra Dante és Beatrice társaságában vagyok a fénytelen vártoronyban. Horváth képei ‒ származzanak bár tematikailag a keresztény ikonográfiából ‒ megidézik számomra a japán és az angolszász képregényművészetet is. Egyszerre hatnak hát frissnek és tradicionálisnak. Így alkotnak két világ egymásba ojtásával egy harmadikat. A Vándorének főalakja feltűnhetne egy sötét manga lapjain is, a Bolond a hegyen pasztellpillanatképe mozdulatlanságában egy megállított rajzfilmkockának hat, a Stáció-kép pedig imádságos könyvből is származhatna, vagy illusztrálhatna fantasy-regényt ‒ fantáziálok.
Fantáziavilágot fest Szabados János is. Boszorkányos vásznain lidérceket, manókat, maskarásokat és pegazusokat idéz meg. Színei álomszerűek, és olyan fátyolos-áttetszőek, hogy szinte simogatják retinánkat. Légiesek, vagy lebegők a figurák, a képek maguk meg halvány idézőjeleket rejtenek. A Parnasszus sokadalma Dalíra, formái a kubistákra, hangulata pedig Magritte-ra emlékeztet. A régi Teleki utca alakjai – vágánsok, goliard-ok, kóbor lelkek, törpék és gólyalábasok – és kompozíciója is Hieronymus Bosch rettenetkeltő vásznait juttatják eszembe. Csak délibábok, a fény játékai – remélem, ahogy a Fata Morgana dallamára odahagyom e könnyed, mégis zord felnőttmesék kísérőjének ható festményeket. Virtuális esszé-galériánkban Bátai Sándor képei elé érek és a Three Seasons Fall borongós baritonja épp azt duruzsolja a fülembe, hogy „Nálam a négy évszak közül három mindig ősz lenne”. Ahogy a lemezlovas a bakelitet karcolja, úgy barázdálja Bátai a rézszín mártott papírt. Ahogy a dalban a nyugodt és kettétört ütemek marakodnak, úgy harcol egymással Bátai felületein a szabályos és a szabálytalan, a zabolátlan és a rendezett. Mert a felülettel dolgozik, felületeket dolgoz meg Bátai Sándor. Sorokba, körökbe rendez ősi kódrendszereket. Altamira falrajzai, kőkorszaki termékenységszobrok sejlenek fel képei nyomán. A műveket egyszerre hatja át titokzatosság és keresetlenség. Mindahány alkotás hommage és palackposta-küldemény a művészet hajnala felé. A barnás szín és a barnás forma – az alkotások a tanúi, létezik ilyen – állandó visszatérése sokszínű monokromitást eredményez, és a hrabali zsebkendőnyi területen való cselezést juttatja eszembe. Földírás ez, ahogy az egyik cím vezet. Zaklatott és letisztult. Letisztult, mégis zaklatott Kling József kőírása is. Kővel ír, mert egy sosemvolt és a művész szívében öröktől létező kultúra dolmenjeit formázza egyre. Keresetlen, megmunkált márvány-monumentumok ezek, a primitívek égbe kiáltásának vadságával, a transzcendens megélésének rettenetével. Súlytalanság, erő és ragyogás árad a szobrokból. A túlnan létezőkkel és az ég hatalmaival kötött kiengesztelő áldozat gesztusa rejlik mindahány alkotásban. A jelkészítés magabiztossága, meg a kétség, hogy az égbe szálló lélek anyaggá görbíthető. Zaklatott és letisztult – írom megint, ahogy Yonderboi Fairy of the Lake című dalát hallgatom és Ikafalvi Farkas Béla képei előtt időzöm. A dal és a festmények is a vízfelszín csodájáról vallanak. S ha már vallomás, hitvallás: elsőnek A keresztről szippant magába. Szigorú, fénytört manifesztum ez a hitről és megismerésről. Hogy másként, mint víztükör által homályosan? Ahogy A kereszt vízre írt betűi, úgy a Balaton áldozatainak emlékére vízre bocsátott monolitjai és a Víz és gyökerek hullámzó, szétfolyó formái is gyönyörű metonímiák. Vízzel festi ugyanis Farkas a vizet. Vízfestékkel hagy vízjelet a papíron. Akvarell-színei pillekönnyűek, képei mégis erősek, expresszívek. A vízzel játszik Kurucz Miklós is, amikor esőáztatta várost fest. Úgy mossa el vásznának templomtornyát a csapadék, mintha párás lenne palettájának objektíve. Yonderboi Riders on the Storm értelmezésének akvarellhangzása vezet át Harangozó Ferenc vásznaihoz. Harangozó munkáin rendre visszatérnek a tákolmányokba, számokba, néhol pedig figurákba görbülő rúnák. Állandó jelenlétük hasonlatos Aknay védjegyszerű angyal- és rovásírás motívumaihoz. Ezek a kies indák hívogató partitúraként járják be a felületet, így szememmel rögvest a művész nyomába eredek. A fogócska végeztével döbbenek csak rá, hogy mennyire kietlen formák és mennyire fenyegető színek labirintusába tévedtem. A formák és színek lebegnek bár és füstölnek. De nyugtalan lebegés ez és zavart füstjelek. A ki nem töltött felület torzsága és az elveszejtő fekete sávok tovább fokozzák a feszültséget. Idegen, kietlen a tájék. Yonderboi Sinking slowly című dalát hallom, de már csak messziről, hisz magába ránt a táj. Érzem, hogy belesüppedek gonosz mocsarába. Egy medencében arra eszmélek, hogy sildes sapkás kisfiú dobál felém (napfény)morzsákat. Vágner Mátyás képe előtt állok. Kifújom magam, az ég újból tiszta.
Az erős fény miatt szemhéjamat szűkre zárom. Négy tétova vándor kontúrját rajzolja ki a horizont. Dombos vidékre kerültem, a magaslaton Veszprémi Imre Emberi komédiája dereng. A tájék sziklás, a fű kiégett, a tető alakjai meg nem az eget kémlelik, mint a Húsvétsziget szobrai, hanem mintha egymással beszélgetnének. Szárnyat bont, égbe vágy viszont a mester Világszálló madara, s súlyos kőteste súlytalan repülésbe kezd szüntelen. Szabadsága határtalan, szemben A Gulág emlék masszív márványának kiszolgáltatott megkötözöttségével. Elbólintok az elbódító fényben. A fülemben zakatoló While You Sleep ébreszt. Új kalandok várnak Leitner Sándor vásznain. Leitner műterme ugyanis valóságos tükörterem, idézetekkel teli útvesztő. A Festő asztal című alkotás egyből a művész boszorkánykonyhájába invitál. Bal kezében olajfesték, a vásznon inneni jobbjában feltehetően ecset, szemben meg a készülő kép. Ősi önreflexió ez, mégis bensőségesen hat. A voyeurség kiváltságát kínálja. Olajfestéket fest olajfestékkel, vásznat a farostra, egy teli asztalt és egy el nem készült festményt is. A Szüreti bábu ‒ táblakép szintúgy ‒ témájából adódó statikusságát a színek élénksége oldja. Úgy hiszem nem volna Leitner mester ellenére, ha hetyke anakronizmussal azt írnám: Glenn Brown vásznainak színei. Hisz mindketten tükörtartók, idézetgyűjtők. A Kilépés című elektrográfia is kacifántos feladvány. Korábbi önmagát idézi ugyanis Leitner, ám a parafrázis újabb idézőjelet rejt. Van Dyck IV. Károly-képét gondolja még tovább, ám immár a magyarázó gesztust is magyarázza. A felület rétegei között szédületes és feszült a cikázás, mégis létezik az átjárás. Kilépés és átjárás. Felcsendül az utolsó tétel laptop-galériám wurlitzerén, a séta végéhez közeleg. Formálódjanak bár a vászon színei hangjegyekké, vagy karakterekké, mutatkozzék bár a festmény vokális vagy grammatikus Próteusz-alakban, üzenete, története bennünk él, bennünk formálódik tovább és átjár minket. Ahogy bezárom a képeket rejtő könyvtárat, nem lépek ki egyszersmind a képek világából. Ahogy kilépek a napsütésbe, a Dorian Gray’s Dilemma dallamát fütyörészem. Jól esett, jól esik a séta. Elmosolyodom. A festményeknek örök életük van. A vásznak nem öregszenek. Balás Béla
Két kisesszé Térfigyelők Szerelik a kamerákat. Őrszem híján helyettünk ők látnak. Ugatni ugyan képtelenek, de segítségükkel utólag lebuktathatjuk a gonoszt. Eltöprengtem, mi lenne, ha egyszer előre figyelnénk, de másként, mint a nyomozók és többet érzékelnénk a fizikusoknál. Megpróbálom, amit eddig nem mertem. Leírom, hogyan látom a hazát, a tüzet és a vizet, az embert és a gépet, a munkát, a nótát, meg a halált, egyszóval a világot. Szerintem mindez, amint Szent Pál Athénban megfogalmazta /ApCsel 17,28/, majd ahogy a jezsuita tudós Teilhard elnevezte, isteni miliő. A minket körülvevő mindenség túlmutat puszta létén. Fensége némán, de Keresztelő Jánosként hirdeti, utánam, vagy előttem, körülöttem vagy bennem, jön, aki nagyobb nálam /Mk 1,7/, közel a Teremtő! A világ, s benne a munkás, az érzékeny szem, a halló fül számára „üzenő-fal‖, része egy szellemi internetnek, vagyis teológiát hordoz. Ami létezik körülöttünk, az a Szentháromság első személyének, az Atyának nyomát viseli. Szépsége és igazsága láttán illik imádni, no persze nem az elemeket, hanem azok alkotóját. Így mondta ezt már Izajás próféta /Iz 1,3/ és erről írt Pál apostol /Róm 1,21/. Eddig a hittudomány zöme számunkra a legsürgetőbb igazságokkal a megtestesüléssel és a megváltással foglalkozott. A Biblia első olvasatra előkészít Krisztusra, majd bemutatja Őt és országát. Erre épül az Egyház, ezt járja körbe a liturgia, és ez így jó, de úgy érzem az
evangéliumi gazdag ifjúnak mondottak nekünk is szólnak: „valami még hiányzik‖ /Lk 18,22/. A művészek, a feltalálók az „elfelejtett‖ harmadik személynek, a Szentléleknek prófétái. A mérnökök, a kutatók a nemegyszer káromolt Atyaisten választottai. Lényegi egység van a Szentháromságon belül, és az ő „kifelé‖ áradó szeretet tartja össze a teremtést. Az Egyház papjai, akik a lényeget tanítják nem féltékenykedhetnek a Világ „papjaira‖, akik a részleteket megvilágítják. Jézus nem mondott el mindent /Jn 16,12/, mi pedig azt a keveset is alig jegyeztük meg /Jn 20,30/. Ezért a teljesség megközelítésére minden forrásra szükségünk van. A kinyilatkoztatás nem csak leírt betű. A Szűzanya tehát figyelt a pásztorokra, Jézus pedig nem engedte elhallgattatni az „idegeneket‖ /Mk 9,39/. Eddig is tudtuk, ahol véget ér a fizika, ott kezdődik a metafizika, a pszichológia nyomában a parapszichológia settenkedik, amikor pedig az intenzív osztályon reanimál a professzor, csodát gyanít. Ezek a titkok azonban látóhatáron belüliek, immanensek. Szerepük csak annyi, mint a gondolkodás trambulinja, a következtetés startpisztolya. A titkok java ekkor és itt kezdődik. És még valami. A látszatokkal ellentétben érlelődik a vallás új hajnala, hiszen nyomra vezet maga a világ /Róm 1,20/. Igen ám, de a kereszténység nem egy „vallás‖ a sok közül. Az első pünkösdkor a „térfigyelőket‖ hazaküldték /Ap Csel 1,11/. Isten nem akart félrevezetni minket. Már Kopernikusz felfedezése előtt megkaptuk tőle az elirányítást az ügyben, hogy az égiek nem „fönn‖ laknak. Isten országa felé nem lehet utazni, az érkezik. Nem csinálni, hanem befogadni kell, nem az ág hordoz, hanem a gyökér /Róm 11,18/, és a szüretnek az a törvénye, hogy a szőlőtő termi gyümölcsét /Jn 15,4/. Isten előbb szeret minket, mint mi őt /1 Jn 4,19/. Ezeket egy térfigyelő mind nem sejti, de aki mindent tud azt is tudja, hogy szeretjük /Jn 21,17/. „Márciusi
szél”
Ki a boldog? Boldog ember, aki megérzi a titkokat, amelyektől megszépül életünk. A szerelmes másként lát, irigyeljük is érte. Boldogabb, aki ki is tudja fejezni azt, amivel többet lát társainál. Ő a művész, vagy a költő. Figyelünk rá, mert tanulhatunk tőle. (…) Én nem tudom, mi ez, de édes ez, Egy pillantásod hogyha megkeres, Mint napsugár ha villan a tetőn, Holott borongón már az este jön. Én nem tudom, mi ez, de érezem, Hogy megszépült megint az életem, Szavaid selyme szíven simogat, Mint márciusi szél a sírokat! (…) Juhász Gyula sorai elgondolkodtatnak, de van, aki még többre is képes. Az a legboldogabb, aki nemcsak érzi, hanem érti is a „sírokat simogató‖ szél üzenetét. Ő a szerencse fiából igazi „kegyelmes‖ úrrá válik. Felfogja a szerelem virágnyelvét is, és túl a tavasz jelein, szíven találja őt a húsvéti jó hír, az evangélium. Ettől szépül meg az élete. Rajta csodálhatjuk, hogyan szereti Isten a világot. Sorsa maga a kinyílt Biblia. Lángol a szíve, mert örömét el nem veheti senki sem. Kivágódnak előtte az addig zárt ajtók, mert vele a Lélek, aki
nem ismer lehetetlent, ha menteni kell a másikat. Önfeledten szolgálja a gyengébbet, hiszen őt is ingyen szerették. Telve van gyönyörű tervekkel, vágyakkal, mert, mint a megtért Pál, az egész világ adósának érzi magát. Szívesen telepszik az utolsó helyre, elvégre az is része a végső lakomának s egyébként is számára egyértelmű, ez a világ nem végállomás. A legboldogabb akkor is boldog, ha ártanak neki, ha mocskolják, hiszen ő ahhoz tartozik, aki mindezen már túljutott és valóban feltámadott. És a lemaradtak? Aki mindebből még semmit se észlelt, az sincs veszve. Még él, tehát minden lehetséges. Azért bontakozik a történelem, azért ismétlődik az ünnep, hogy meghalljuk üzenetét. A „márciusi szél‖ ma is simogatja a sírokat…
Kemsei István
Megismételni a művet Azt kell tennünk amit az istenek kezdetben tettek (Satapatha Bráhmana)
állandó kényszerünk. Ama öregember például naponta kísértette meg az Urat egy-egy szál lopott téglával. Hozta a városból valamelyik építkezésről titkos, vasúti ösvényeken. Becsomagolta az aznapi Szabad Nép-be. Volt annak mar 699. napja, hogy elkezdte. Szép, nagy, feliratos téglák voltak, meg a ,békeidőkből‖. Az utolsót elégedetten rakta a kupac tetejére a papírt a fáskamrába: télire. Azután az udvari lavórban akkurátusan arcot, kezet mosott,
és bement a konyhába vacsorázni. A hátralevő napon már csak elmélkedett. Kerek, kopasz fej, langymeleg arc, Munkás cigaretta. Nézte, amint a sámlin asszonya derékfájós, testes Lédaként, ahogy már itt, az agglomerációban is szokás: két túltelt combja közé kapja a tiltakozó gúnárt (szegény, nyomorú Zeusz!), és a szétfeszített csőrbe hüvelykujjával a bögyig lenyúlva gyér fényt, aranyló kukoricát, újfent elhibázott teremtést gyömöszöl... Mindketten megtették a magukét. Voltak: nagyapám és nagyanyám.
IV. Látja a kovács s míg nézi, mint nyárfa megáll a suttogó idő s a küszöb hideg kövén kiütve mintha a forrás szava ülne… (Takáts Gyula)
Bertók László
Elmenni kevés, itt maradni sok Nemes Nagy Ágnesnek Mint a szemét a föld lágy részein, összegyűlnek a hülyeségeim. Forgolódom, hogy ne süsse a nap, de árnyékból is föltámad a szag. Ami állat volt bennem valaha, kifeszül rám a végleges ruha. Boldog lehetnék, mint a többiek, de kerülgettem csak a ketrecet. Kintről befelé, bentről kifele, odaát sem szólt szebben a zene. Építettem a végtelen falat, és álmodoztam, mint aki szabad. Mindig behorpadt az ég valahol, én elhittem, hogy jön az egy akol. Szerettem volna szeretteimet, de nem hagytam, hogy megszeressenek. Elfogadott az erősebb csapat, s nem tartottam be a szabályokat. Megközelített egy nő, egy gyerek, de kiderült, hogy csodák nincsenek. Tágul tovább a világegyetem, nehéz lettem, mint szamár a hegyen. Lábamnak égig ér a gyökere, kocsimnak nincsen ki a kereke. Elmenni kevés, itt maradni sok, emberré az tesz, ha megszólalok. Egyedül vagyok, ez végső szavam, mint akinek még egy tölténye van. És annyi joga újra kezdeni, hogy önmagát is agyonlőheti.
Papp Árpád
Még egyszer a költészetről Vakotás, gyerekkori vásárfia tükröm – Semmi köze trükkökhöz, tükrözéshez. Dugdostam, Elejbéd tartom, népem: Bepárásodik-e? 1976 októberében
Csernák Árpád
Végjáték
Az egyetem aulájában vagyunk. De az egész olyan, mint egy ludus: a gladiátorok és venatorok kaszárnyája. Valami buli van, vagy szeánsz, vagy mi a franc. De az is lehet, hogy holmi naumachia vagy más rafinált látványosság készül: az emeleti párkányokon hajítógépek (lehet, hogy csak egy kiállítás tárgyai), az aula alján, a hömpölygő emberáradat fölé embertörzsű-halfarkú ezüsttriton emelkedik és idegtépő, rekedt kürtre emlékeztető hangon, ritmikusan vonyít. Nem tudom, hogy kerültem ide. Mondták: jó buli lesz. Meg különben is: nem mindegy? Ha nem lennék itt, akkor valahol máshol lennék, és "mivel bennem mindig két bohóc lakott, többek között, az egyik csak ott akart maradni, ahol éppen volt, a másik viszont úgy gondolta, hogy egy kicsit odább kevésbé érzi rosszul magát" (S. Beckett), úgy gondoltam, hogy egy kicsit odébb kevésbé fogom rosszul érezni magam, bár ez nem egészen így alakult. Igaz: soha nem fogom megtudni, hogy alakult volna, ha ott maradok ahol addig voltam. Természetesen homály volt. Tulajdonképpen: koromsötét, mégis, mintha a falakból, a folyosók kövezetéből fény szivárgott volna; mintha az egész épület élőlény lenne, és márványtestében világító erek és zsigerek pulzálnának. Lámpát vagy más világítótestet sehol sem lehetett látni, mégis volt némi fény. Ehhez - talán - valami elektromos trükk kellett. Persze lehet, hogy a dolognak sokkal irracionálisabb magyarázata van. Mindegy. Szóval: ha jött veled szembe valaki, láttad, hogy jön veled szembe, de azt már nem tudtad megállapítani férfi-e vagy nő, fiú-e vagy lány, állat-e vagy ember... Ha az egyik sarokba néztél: meg tudtad állapítani, hogy ott egy valaki kuporog, vagy többen összegabalyodva. Az egyik emeleti kőpárkányon feküdtem, hanyatt. Kalapomat egészen lehúztam az orromig, hogy le ne essen, meg hogy azt láthassam, amit akarok, és ne azt, ami van. Keresztberakott lábakkal, mellemen összekulcsolt kezekkel feküdtem ott. Alattam hömpölygő tömeg. Épp azon merengtem: ez az élet... Várd ki a végét: ez az élet; semmi köze a létezés édes gyönyöréhez.
Arról csak álmodoztam, képzelegtem. Ha mondjuk ez a kőperem egy strand, egy uszoda, egy fürdő szélén lenne és a jón oszlopfők helyett pálmafák hajolnának fölém, és sütne a nap, és kék lenne az ég, igazán kék, csak néhány apró bárányfelhő fodrozná, igazi bárányfelhő, és árnyékok lennének, nem árnyak, zöld árnyékok, enyhet adók, nem felkavaró és szorongató fekete árnyak; és alant, a tömeg helyén a víz hömpölyögne, de sehol egyetlen hadihajó, és a medence alja kék vagy inkább halványzöld kövekkel lenne kirakva, és akkor úgy tűnne föl, hogy kék (vagy inkább halványzöld) víz hömpölyög ott, vagy nem is hömpölyög, csak áll és tündököl a fényben, és akkor csak belefordulhatnék, és siklanék az áttetsző, kristálytiszta, hűs vízben... Persze így is belefordulhattam volna a hullámzó, izzadtságszagú sötét masszába, és még az sem biztos, hogy én vagy valaki más szörnyet halt volna; valószínűbb, hogy csak összetörtük volna magunkat, és lett volna nagy sikongatás; némi hozzájárulás az ütközet sikeréhez... De nem fordultam le, mert valaki aki mögöttem ült (vagy feküdt) örökké lökdöste, birizgálta a kalapomat, és ez halálosan idegesített, és kibillentett mély szendergésemből, és fölkeltem onnan és elindultam a folyosón. Egy meztelen, vak színésznő csapódott hozzám, őt kísérgettem a labirintusszerű folyosókon. Ő hihetetlenül derűs és bizakodó volt. Meg akarta tanulni az útvonalat, mindent hallani akart, mindent meg akart érteni. Én készségesen magyaráztam: nem árultam el: én sem értek semmit, fogalmam sincs merre járunk, miről van szó, csak fehéren világító, temérdek, hullámzó keblét figyeltem... Közben a színpadnak kikiáltott dobogón játszottak vagy agitáltak, zenéltek vagy szavaltak, a franc tudja, mondom: nem arra figyeltem. Performance meg avantgarde meg happaning... tudod, ami nélkül nem lehet igazán jó egy ilyen buli, szeánsz vagy mi a franc. Többen dobokat vertek, valaki egy üres képkeretet püfölt egy jókora fakanállal, amilyennel nagyanyám kevergette annak idején a fortyogó szilvalekvárt; egy deresedő oroszlánsörényű, szomorú arcú férfi meg torka szakadtából üvöltött... Még azt is láttam, hogy a dobogó fölé nagy drapériát feszítettek, amire az volt felírva: LE A MÚLTTAL, ÉLJEN A JÖVŐ! Ezen némileg eltűnődtem. Hogyan éljenezhetném azt, amiről nem tudom, hogy milyen lesz? Hiszen – emlékszem – amikor a múlt még jövő volt, akkor is azt kiabálta mindenki: ÉLJEN! meg, hogy: EZ A HARC LESZ A VÉGSŐ! És akármerre néztem, azt láttam: mások a jelszavak, de ugyanazok a módszerek; kevés agy, semmi szív, sok lendkerék, és én szívből utálom a lendkereket. Szóval ilyen fennkölt gondolatokkal bandukoltam körbe-körbe, összevissza a folyosókon, a lépcsőkön; nem csoda hát, hogy útközben elvesztettem világító keblű, vak védencemet. Döbbenettel álltam egy tábla előtt, amin megláttam a nevemet. Valami bizalmi állásra jelöltek: nevem ott állt a jelölőlistán, sok más név között, egy fekete táblán, fehér krétával felírva. Mellette ez állt: kegyíró és felrovó. Családi állapota: rendetikus. Vigyorogtam. Hízelgett hiúságomnak a jelöltség, de sehogyan sem értettem foglalkozásom meghatározását. A családi állapotom titulálásával még csak kibékültem volna, de mi az, hogy kegyíró?! Odaléptem a táblához, és a foglalkozásomat jelző két szót átírtam csupa nagybetűvel: BOHÓC. Később a jelölőbizottság elnöke azt mondta: felesleges volt, mert ahová ez a megbízatás szól, ott ezeknek a szavaknak nincs semmi jelentőségük. Egy ifjú hölgy lépett hozzám. Az oszlopokban, a kövek mélyén világító, színes folyadék csordogált buja lassúsággal. A hölgyön nem volt más, csak egy fekete bőrfrakk, teletűzdelve csillogó, színes jelvényekkel, meg egy magas szárú lovaglócsizma. Egyik kezében kétágú vaskampót, a másikban rézperselyt tartott. Az alulról szivárgó tompa fény súrolta tömör, fehér combjai között burjánzó dús szeméremszörzetét. Enyhe terpeszben elém állt, feltépte mellemen az inget, és a kétágú vaskampót a mellkasomba vágta, hogy azonnal kiserkent a vér. Másik kezével elém tartotta a rézperselyt és bársonyos alt hangján azt mondta: ha bízol bennünk, dobj ebbe a perselybe annyi pénzt, amennyit jónak látsz. Belépőjegy ugyanis nem volt. Kissé
agresszívnak találtam ezt a módszert, mégis -- reflexszerűen -- matatni kezdtem valami pénz után. Emlékeztem, hogy kockás flanelingem felső zsebébe tettem valami papírpénzt, ott kotorásztam a kezemmel, de szememmel továbbra is a gladiatrix ágyékában. Végül is találtam egy barna bankjegyet, és a perselybe dobtam. A hölgy sarkon fordult és távozott. Még távoztában arra gondoltam: milyen helyes lány lehetne, de valószínűbb, hogy nem az, és így jobb, hogy azonnal kiradírozódott abból a képből, ami abban a pillanatban az életem volt. Ismét magasba emelkedett az ezüsttriton, felüvöltött sebzett krokodilhangján. A deres oroszlánsörényű férfi lendületesen megforgatta vezéri köpenyét, és az aula egy szempillantás alatt arénává változott és megtelt vízzel, két hajó tűnt fel hirtelen három-három sor evezővel; a kövekből áradó fénytől megszínesedő gőz- és füstgomolyban sisakok és kardok villogtak, evezők és csontok reccsentek, dobok peregtek és kürtök rikoltoztak, sikolyok és üvöltések verődtek a márványfalak között. Egy félmeztelen rabszolga csattogott felém a folyosón lucskos saruiban, és lihegve kérdezte: te melyik táborba tartozol?, te miért nem harcolsz?, motyogtam valamit, hogy most nincs kedvem csónakázni, harcolni meg végképp nincs, de oda sem figyelt, meg sem hallotta, csak rohant tovább. Aztán az oroszlánsörényű ismét megforgatta köpenyét, és a közben pirossá vált víz, a hajók eltűntek, csak néhány törött evező, elgurult sisak, véres fej, leszakadt kar, ázott plakátcafat maradt a porondon; majd hamarosan megtelt ismét emberekkel és zsibongással.. Miután eltűnt a gladiatrix, és azon merengtem, hogy kik is lehetnek azok, akikben még kellene vagy lehetne bíznom, ismét behúztam kalapomat az orromig, és elmélyülten figyeltem a naumachia grandiózus képeit. Egy cilinderes úr állt mindvégig mellettem, és le nem vette rólam a szemét. Mindenáron meg akarta venni a kalapomat, nem eladó, mondtam ingerülten és mellesleg, mert én az ütközetre szerettem volna koncentrálni. Amikor a csata véget ért, már nem volt meg a kalapom. Helyette hideg fémpénzeket éreztem a markomban. Kinyitottam a tenyeremet: néhány ismeretlen tallér hevert ott. Tanácstalanul nézegettem őket, aztán lehajítottam a mélybe; a zsibongó, színesen párolgó hömpölygő embermasszába.
Matyikó Sebestyén József
És hall az Isten Vig Margitnak, amikor József Attila halálának 70. évfordulóján Balatonszárszón J. S. Bach: g-moll szonátájából az Adaggio és Allegro tételeket játszotta.
Adom mint élő hegedű, a világnak magam… Szótlanul vérzik be a mennyet… amikor itthon vagyok Kaposvárott, az egyetlen élő dallamok és ünnepélyek
extatikus elragadtatásában. A gyönyörű kéz és test karja, lába, öle az időtlen vágynak mulandó és múlhatatlan, mint végül is a mindig nyitva-tárt és végül is a leszögezett koporsó. Heverhetünk az utcazajban, s a dicsőség öble a táguló vidék befogad, termékenyítve párhuzamosan akár a futó sín, mint a temetőben akár a jegenye-gyertya-fák a némaság ölelés J. S. Bach ujjaid által, eleven élő kottafejek itt az idő párnát hajt a pusztulásnak ahogy ölelésem némasága várom, ami még hátra van… megvakítottál nappalomban, ragyogásod az éjjelem…! A szárszói fákon át akár e kifosztott sír nedvei egyszer s mindenkorra: együttlét és búcsúzás, szótlanul vérzik be a mennyet. Isten látja, ami még maradt mintha madár közeledne, egyre boldogabb, szállva a feneketlen-poroszló mélybe.
Kép-Harangozó Ferenc: Kép
Kép-Gáspár András: Cím nélkül
L. Pálos Éva
Lélekhossz Lányderekat ölelő bársonyszalaghossz mértékével nem mérhető a „lélek hossza‖. Magányos hegedűszó rezegteti a lég alvó molekuláit. Ébred a szív, éled az értelem, szétszéled a tudat sávjain a fekete fájdalom, s útjára indul membránt mardosó szégyenével. … törmelék-agyam torzói
tavirózsaként hajókáznak lényem óceánján. Kegyelmedbe zárt lelkem lilulva lázadó lüktetését még megóvni látszol a légszomjtól. Köszönöm… ámbár félek magamtól.
Fésüs Éva
A lényeg A szépben az a legszebb, ami leírhatatlan, a vallomás az, ami kimondhatatlan, csókban a búcsúzás vagy nyíló szerelem, egyetlen csillagban a végtelen. Levélhullásban erdők bánata, bújócskás völgy ölében a haza, vetésben remény, moccanás a magban, kottasorokban rabul ejtett dallam, két összekulcsolt kézben az ima, remekművekben a harmónia, részekben álma az egésznek, és mindenben a lényeg, a rejtőzködő, ami sosem látszik, de a lélekhez szelídült anyagban tündöklőn ott sugárzik.
Podmaniczky Szilárd
Nyolcas anya Amikor megfordult a fejemben az autó, már valamivel nagyobb voltam. Nem nagy, csak nagyobb. Eleinte arra kellett figyelni, hogy ki legyen a példaképem, ami nem volt olyan egyszerű, mert bárkit választhat az ember. Legyen mondjuk űrhajós vagy színész, a lényeg az, hogy elvileg ne találkozhassunk. Az én példaképem először a téeszelnök lett, mert volt kocsija, családja, rendes állása, és mindig úgy állt a haja, hogy bármikor tarthatott értekezletet. Sokszor szerettem volna olyan hajat, de hát hajat nem örökölhet bárkitől az ember. Sajnos azt mondták, hogy a téeszelnök nem lehet a példaképem, nehogy azt higgye, hogy szűk körben gúnyolódok. Akkor mondtam, legyen Gagarin, azt kész, felőlem a téma lezárva, onnantól kezdve gépiesen bediktáltam a Gagarint, ő már nem hihette, hogy gúnyolódok. Alig vártam, hogy vége legyen az iskolának, csak az volt a baj, nem tudtam szakmát választani. Az osztályfőnök szerint ez azért van, mert vagy túl sok minden érdekel egyszerre, vagy semmi. Azt azért nem mondhatnám, hogy semmi, mert például fűrészelni nagyon szerettem. Pontosan bejelöltem a fán, hogy hol kell elvágni, rászorítottam valamire, mondjuk a lépcsőre, és elvágtam. Olyan pontosan fűrészeltem, hogy amikor összeraktam anyunak egy polcot a spájzba, csak egy kicsit billegett az egyik lába, de beraktam alá egy radírt, aztán már pakolhattuk is rá a befőtteket. Mondjuk akkor még nem volt befőtt, mert csak akkor határozta el anyu, hogy mostantól lesz szilva, barack, kisdinnye meg lekvárok. Birsalmát, mondtam, ne csináljon, mert attól összeugrik a pofám, mint a fúvós zenekarnak. Szóval nem volt könnyű szakmát választani, mert lehettem bármi vagy semmi. Akkor apuval beutaztunk a városba, ahol egy intézetben majd fölfedezik a képességeimet. Nagyon izgultam, ráadásul hatkor indult a busz, és nem tudtam rendesen elmenni vécére, ott szorongattam egész nap. A végén aztán bementünk egy presszóba, mert már annyira kellett. Amíg én vécén voltam, apu megevett egy kókuszgolyót, és már fizettünk is, mert a hármas busz után már csak az esti megy, amelyik sokszor egy órát is késik az őzek miatt. Ha nyulat gázol, az még szerencsés, de az őz az leszedi a rendszámtáblát. Csak az a furcsa, hogy a gázolt állatot is ugyanannyiért adja el a vadász, mint amelyiket puskával lövi. Pedig szerintem azért van különbség köztük. Na, a lényeg, hogy megállapították, hogy gépkocsiszerelőnek kellene lennem, mert például nem vagyok allergiás az olajra. Rajzoltattak velem fát, házat, csak soha nem mondták meg, hogy miért. Gondolom azért, hogy lennék-e kőműves vagy favágó, az kiderül a rajzból. Csak mondjuk kocsit nem rajzoltattak, azt nem tudom, miből vették, lehet, hogy abból, hogy gyorsan össze tudtam rakni a szétdarabolt balatoni képeslapot. Apu a buszon háromszor is megkérdezte, hogy na, mit szólok hozzá, a végén már azt hittem, hogy alszik és mindig ugyanazt álmodja. Nagyon fáradt volt, mert előző este a kocsmát festették, és csak részben tudták kifizetni a munkadíját. Hát mit szólok hozzá? Azt szólom, hogy biztos igazuk van, mert bebizonyították, hogy a gépkocsié a jövő, én pedig még csak a jövőben leszek gépkocsiszerelő. Igaz, a Márti is volt ezeknél, neki meg azt mondták, hogy a cukrászoké a jövő, mert a jövőben egyre jobb lesz, és ha egyre jobb lesz, akkor nyilván egyre több süteményt is eszik az ember. Anyu meleg vacsorával várt minket, lecsót csinált, pedig nem lehetett paradicsomot kapni. Apu egész vacsora alatt azon törte a fejét, hogy honnan van a paradicsom, mire anyu magától elmondta, hogy ez az egy egész konzerv. Apu nem mondhatott rá semmit, mert előtte már mondta, hogy finom. Csak a kolbász volt benne igazi. Aztán elővette a szemetesből az üveget, hogy megmutassa. Apu addig nézegette, amíg rájött, hogy nem kéne szemétbe dobni az ilyet, mert a befőttnek pont jól jönne. Anyu elmosta és szent lett a béke.
Onnantól kezdve mindenki tudta, hogy gépkocsiszerelő leszek, és én se mondtam mást. Példakép: Gagarin. Szakma: gépkocsiszerelő. Magatartás: négyes. Szorgalom: háromnegyed. Az a helyzet, hogy magatartásból egyik fiú se kaphatott ötöst, mert nem tudták kideríteni, hogy ki rajzolt pinát az igazgatónő köpenyére, amikor nálunk helyettesített. És csakis a fiúk lehettek, pedig szerintem a lányok mégis csak jobban tudják, hogy néz ki. Azt mondják egyébként, hogy már rajta volt, úgy hozta be kézben a köpenyt, föl se vette. Fél napig ki voltunk állítva az udvarra a köpennyel szemben, hogy megjöjjön az eszünk, de nem jött meg. Hiába mondtuk, hogy nem mi voltunk, az a lényeg, hogy nálunk ment ki öt percre vizet inni, én meg a pad alatt ettem a tízórait, úgyhogy tényleg nem láttam semmit. Egyébként nem tudom, minek volt kinn olyan sokáig, mert öt perc alatt húsz liter vizet is meg lehet inni. Az is lehet, hogy pisilni ment, csak a gyerekek előtt ő úgy hívja, hogy inni. Na, aztán, hogy vége lett az iskolának, apám egyből be akart adni a téesz szerelőműhelyébe, hogy kiderüljön az igazság, nehogy hiába járasson a városi iskolába szerelőnek. Anyu elég szépen kérte este a konyhában, úgy suttogott, hogy alig hallottam valamit. Hadd legyen még egy nyara szegény gyereknek, aztán úgyis kezdődik az élet. Apu ragaszkodott hozzá, hogy minél előbb legyek férfi és álljak a magam lábára, és ne az övére. Anyu még sírt is, hogy nem ilyen voltál, amikor először lekönyörögted rólam a bugyit, hogy csak egy kicsit bedugod, és most nézd meg, itt az eredménye, te akkor vígan elélveztél, most meg nem hagyod, hogy az eredmény élvezze az utolsó nyarat az életében. Teljesen úgy hangzott, hogy jövő tavasszal meghalok, de apu nem engedett nyaralni, egy hét múlva mennem kellett a téeszbe. Anyu csinált négy szendvicset, hogy legalább ne éhezzek, ha már fázni nem fogok ebben a kánikulában. Hatra kellet kiérni, biciklivel mentem a földúton, mert arra rövidebb, még ha több kutya is van a földeken. Mire kiértem, nem volt ott senki, mert öt percet azért lehet késni, én meg azt hittem, hogy eltévedtem. Akkor jött a művezető, kinyitotta a csarnokot és mindenki munkához látott, csak hozzám nem szólt senki. Én meg nem tudtam mit kérdezni. Olyan tíz óra tájban vették észre, hogy ott vagyok, mondjuk addig is nézegettek, csak messziről. A művezető megmutatta a jelenléti ívet, aztán törte a fejét, hogy mit is kezdjen velem. Végül adott egy kis motort, hogy szedjem szét, jegyezzem meg, hogy melyik csavart honnan szedtem ki, aztán rakjam össze. Ebédig nagyon szépen szétszedtem, kis tálba raktam a csavarokat, aztán kiültünk a diófa alá, megettem mind a négy szendvicset. Délután nekiálltam összerakni, és sikerült is, csak egy csavar maradt ki. Ez így nem jó, magyarázta a művezető, meg kell lelni annak is helyét. Az egész nyarat ezzel töltöttem, apám meg nem íratott be miatta. Augusztus végén rajtam röhögött mindenki, mert állítólag a nyolcas anyát a művezető dobta a tálba ebédszünetben. Így aztán ősszel mehettem apámmal istállókat festeni a tehenekhez és még csak öt percre se voltam gépkocsiszerelő.
Káplán Géza
A lírikus túlfeszíti a húrt Verset? Kevés! Poémát kéne írni. Megtudhatni, mire való a szó. Hévvel pakolva fényt a fényre, így, ni! – S az éghető dalolna, mint a jó. A korszerűt kéne végre lebírni, Sok tört ügyet, zilált modort, na jó, De minden egyes két irányba tér ki. Megrendülés? – Letűnt dimenzió. Ám éppen itt, e lestrapált forma Felénél nyílik újra meg az ég, S magányán túlra nyúlik már a verstest, Erő feszül a régi vágyba oltva, S e gyötrelemben minden szó kiég; – De öröklétbe izzítja a vesztest.
Papp Árpád
Képeslap, Scipio-szoborral Ne hidd, Hogy pénz, hír, hatalom megóvnak! Egy karthágói vendégmunkás veti be sóval, Urbs Aeterna, utcáid, tereid …
Püspök Lívia
Görög nyár 1. Omlatag zuhog ma, sár marad nyomában: élveteg szivem hajt, könnyű bricska száll, vigasz bicsaklik, és szitál, szitál a kékség. 2. Tomboló nyarunk ragyog (az aszfalt ég, dörög, villámlik) és tág partra küld vihart, zugó tehénfaló folyót: a vízmosásra.
: Kép-Horváth János Milán: Jó pásztor
Kép: Jancsikity József: Eltűnő figura
Kép-Weeber Klára: Mag
Veress Miklós
Somogyi kanászhimnusz Volt egy országunk: Somogy. Zöldből idelátszik maradékul úgy, ahogy ősök csontvázáig. Röntgenképül. Ez a múlt – értünk éltek holtak. Imádkozni így tanult, kiért majd itt fognak: Jöjjön el a Te országod,
ám addig is esdve kérünk – óvd, Uram, Somogyországot, mert az volna a leglelkünk. Költő vagyok, azt álmodom, mit rendelt az Isten: csúszni kaposi dombokon, vagy, ahol születtem, Dráva mentén – ott ahol még pogánykorom éltem: mintha első gyónód volnék a nagy sekrestyében: Belénk ültetted nagy álmod, amit kereszténnyé éltünk – áldd, Uram, Somogyországot – a mi koppányságos lelkünk! Mert hol híja van szüretnek – a jó torok száraz. Ki kanásznak nem születhet, költőnek se jó az: Csurgótlanul Csokonai, Berzsenyi Niklátlan, apadnak Füred borai, haha Kaposvárban. Uram, ahhoz mérd világod, amit így sem érdemeltünk, ha óvod Somogyországot, érted mi is még a lelkünk! Rómahegyből Rippl-Rónai Vaszaryra gondol, s idekacsint Fodorbandi a fonyódi strandról: halálnak is ott a helye, ahol élők hálnak, Fruzsinának is ideje ott, hol Dorottyáknak. Bölcsőnkhöz ültess borágat, hogy Tehozzád énekeljünk: áldd, Urunk, Somogyországot: a mi kanászságos lelkünk! Amíg bé nem lep a humusz – a somogyi ráér fütyörészni kanászhimnuszt
legszebbik anyánkért. Ki földben is – mennyben. Ahogy hűtlen fia kéri: gázolna még, érted, Somogy csollányosban térdig. Uram, szívünk ha kifárad, akkor lesz hazai röggé: jöjjön el Somogyországod nékünk örökkön örökké.
2005. Mosdósra készülőben
Kerék Imre
Nők, madarak holdfényben Miró képére E bucskázó vonalakban, színekben mennyi játékosság és akrobatika! – Lényeik emlékeztetnek az ősi barlangfestmények figuráira; vagy gyermekek krétarajzát idézik? – Nők, madarak a holdsütött mezőben, s a holdudvarban rezgő csillagok – milyen tudattalan álmokból szőtten formáltad tiszta örömünkre őket, hogy széles jókedved plántáld belénk? – Joan Miró, szürrealista mester, ki hullámoztatsz árnyat s tünde fényt .
Turányi Tamás
Kaposvári anzix, 1985 A kedvenc kocsma előtt sárga buszok köpik és nyelik a dolgozót. Farzsebekben türkiz, vagy gyöngyházszínű nyelesfésű, szétült személyi igazolvány. Koszorúzni kell menni a Szabadság-parkba. Repedező, apró nyersbeton síremlékek, alattuk vagy vöröskatonák porai, vagy inkább szerintem semmi. Délután hazajön apád. szülői munkaközösség, nem csinálom tovább. A gyárkapunál Imre bá fogad, portás, kis üveg Diana sósborszeszek gurulnak a hideg fiókban, a vállalati büfében ez is kapható, az olajos szemű, parizerillatú Laci büfés készséges, finom férfi, Ebédszünet után Raimund kolléga lecsókolbászt süt hegesztőpisztollyal, és én elkívánom tőle, ad egy kb. hét centiméteres darabot, hogy azután hatalmas titánokként együtt üssük ki a futóműből a beragadt csapszeget.
Bőhm András
Élesztgető Hamu alatt hamvadó parázs, élesztgetlek újra fényleni. Akitől a mesék ízét kaptam, szeretnék egy halk dalt zengeni. Nem fennköltet, nem hivalkodót, egyszerűt, mint ő volt, az Anyánk: ékszerül csak mosolyunk viselte, s jóság szelíd fényét homlokán. Őrizgetlek éledező lángom, láttató és szép tüzem legyen, emlékének úgy kell tündökölni, ahogy napként felragyog nekem. Hadd lássa a tévelygő világ, egy út van csak: s az a szeretet, bár a morzsát, mit útközben elszórt, felcsipkedték az éhes verebek.
Csernák Árpád
Svéd acél Hogy is nevezte anyám az ilyet? Az ilyen hangulatot? Az ilyen estét? Az ilyen fényeket? Visszanéz a Nap? Igen, azt hiszem. Ez akkor nekem nagyon tetszett: „Visszanéz a Nap"! Most miért fut végig a gerincem mentén a hideg? És miért lesz nyirkos a homlokom? Talán mert ez így tart hetek, hónapok óta: visszanéz a Nap. És nincs különbség nappal és éjszaka, hajnal és alkonyat között. Ugyanazok a visszfények, ezüstös-vörösben játszó reflexek; nincs koromsötét, de nincs vakító világosság sem, csak ez a monoton, érces félhomály. Most nem visszanéz; elakadt a Nap, elakadt, mint a papír az írógépben, mint a lift két emelet között; vagy visszanéz, de csak úgy, mint a hulla szeme: mozdulatlanul, megváltoztathatatlanul, vádlón. Az órák 8-at mutattak - bár nem voltam benne biztos, hogy ez reggeli 8 órát jelent -: jó időben érkeztem az irodába. Indulás előtt még borotválkozásra is volt időm: néha hűvös, sima arcomhoz értem, és ez valamelyest nyugtatóan hatott rám. Arra mindenesetre jó volt, hogy ne töprengjek a „MIÉRT"-eken, hanem csak végezzem a dolgom, mint máskor: lenyűgözött öntudatlanságban. Kalapomat, felöltőmet már elhelyeztem a fogason, vállammal észrevétlen
kis hátrakörzést végezve, tenyereimet enyhén összedörzsölve épp elhelyezkedtem az íróasztalom mögött, amikor belépett a főnök, és azt kérdezte: - Ölbey kartárs, maga tudja, hol lakik a Dobránszki? - Dobránszki? A Keleti... mellett... úgy tudom... - feleltem elbizonytalanodva, pedig pontosan tudtam, hogy Dobránszki hol lakik; melyik utcában, hányas szám alatt, és azt is, hogy hanyadik emeleten, de most valami különös belső hang álljt parancsolt a számnak. „A főnök gyanúsan mellékesen - az iránt érdeklődik, hogy hol lakik Dobránszki, holott nyilván ő is tudja, vagy ha nem, könnyen utánanézhetne. Mi ez? Miért nem tudja? Miért nem néz utána? És miért tőlem kérdezi?" Mindez pillanatok alatt futott végig az agyamon. Néha bámulatosan fel tud gyorsulni, vészhelyzetben - egyébként túlélésre beidomított, kellemesen lelassult agyműködésem. - Pontosabban? - Nem tudom... – mondtam közömbösen. - Úgy tudtam, maguk összejárnak... jó barátok... - Nem, nem, Schaál elvtárs – hárítottam el a „támadást", kifejezéstelen mosolyt erőltetve az arcomra - ...csak amennyire hivatalból kötelességem. – Holott: jól tudta. „Schaál, a főnök mindent jól tudott." Dobránszkival valóban jó barátok voltunk, és néhány nappal ezelőtt még nála sakkoztam, de most valami azt súgta: nem szabad semmit sem „pontosan" tudnom, és teljesen közömbösnek kell mutatkoznom. Még ma is csak halkan merem kimondani: kifejezetten szerettem Dobránszkit, annak ellenére, hogy nem válogatta meg a szavait, ha velem beszélt: durva volt, sőt; sokszor kíméletlen. Egyszer azt mondta: „Van egy csomó hülye, aki bedől ennek a sok maszlagnak, de ti vagytok a legrohadtabbak, akik tisztán láttok mindent; mégis részt vesztek benne." - Szerettem, de irigyeltem is. Tudott elhanyagolt lenni; napokig borostás képpel járni-kelni, de – ha olyan kedve támadt – merészelt elegáns lenni, „polgári", sőt nagyvilági. Önteltségnek tűnő biztonsággal állította: „tudod, pajtás, én a lényegre figyelek", s ha válaszút elé került – valóban –, tudott dönteni, és cseppet sem érdekelte, hogy – esetleg – elveszti az állását; hogy két hónapot kap vagy egy évet. Schaál, a főnök nem volt erőszakos: kis ideig – éreztem hidegen, csendben figyelt, aztán ugyanilyen csendben visszahúzódott szobájába, a párnázott ajtó mögé. A nap is érdektelenül telt el, akárcsak a többi: rutinmunkával, semmitmondó közhelyek gyártásával, paragrafusok sztereotip alkalmazásával, hogy teljen az idő; pont, pecsét és aláírás kerüljön az akták végére, és az akták a megfelelő rendben, a megfelelő helyre kerüljenek. Már elhagytam az irodát, amikor eszembe jutott, hogy a szekrényemben napok óta hever egy dosszié, amiről nem tudom, hogy mit tartalmaz, és amin négy nagy betű áll: D. L. K. N. Ez semmit sem mondott eddig számomra; különös volt, hogy most hirtelen megjelent előttem ez a négy betű. Abban biztos voltam, hogy az első kettő a barátom monogramja. De a másik kettő? Minduntalan ez jutott eszembe: „kalauz nélküli", és ezen röhögnöm kellett, de sajnos ettől nem tudtam elszakadni, ennél nem tudtam előbbre jutni. Nem szálltam fel a 6-os villamosra, mint máskor, hazafelé menet, hanem – megmagyarázhatatlan okokból – a Keleti felé indultam, és nemsokára megérkeztem Dobránszki háza elé. A nagy vaskapu nyitva volt, és a szürke lépcsőfokokat kettesével vettem, mert ahogy agyműködésem, mozgásom is váratlanul fel tud gyorsulni, szinte akaratom ellenére. Pillanatok alatt felértem a második emeletre, az ismerős ajtó elé, és már csöngetni akartam, amikor a „visszanéző Nap" fényében megvillant valami az ajtón: egy rajzszög feje. Kitépett, vonalas irkalap volt odatűzve, rajta bizonytalanul formált betűkkel ez állt: Z a h o r e c z. Hirtelen megfordultam, mintha valaki állna mögöttem vagy figyelne, sőt: olyan érzésem támadt, mintha fegyver szegeződne rám. Sehol senki, semmi; csak a részvétlen égbolt. Egyetlen puha lépéssel a folyosó korlátja mellé álltam, és két egymást követő gyors mozdulattal először a tetőre, aztán az udvarra néztem: semmi. Felül a pengefényű ég, alul az
okkersárga kövek. Macskává változva hagytam el a házat; csak az utcán éreztem, hogy nyirkos hideg lepi el a nyakamat és a halántékom tájékát. A gerincemben két kis éles nyilallás, mintha elektromos tűkkel szurkálnának. A friss borotválkozásnak már csak az emléke tudott vidítani: borostás képemet vakarásztam, hátamhoz tapadt a ragacsos ing, de ami ennél is rosszabb volt; idegtépően viszketni kezdett a sarkam. Ez gyakran előfordult velem, ha rég voltam fürdőben vagy valami sokkhatás ért. Mintha egy rosszul sikerült jelmezbálból érkeznék, úgy hajítottam el nyűtt lódenkabátomat, aztán sokáig ültem a kádban, a forró vízben, még egyszer megborotválkoztam, megfésülködtem – többször erősen végighúztam a szarufogakat a fejbőrömön –, köpenybe bújtam, és fütyörészve előkészültem a „lábápoláshoz". Ezek a cselekvések többnyire eredménnyel jártak: vissza tudták állítani „viszonylagos lelki egyensúlyomat", valamiféle „védettséget" biztosítottak számomra. Most is így indult, „frissnek és tisztának" éreztem magam, szobámban behúztam a sötétítő függönyt, hogy ne lássam örökké azt a számonkérő eget, felgyújtottam a villanyt, még egy lemezt is feltettem, egy törülközőt terítettem az ágyamra, mellé készítettem egy vékony pengéjű kis kést, aztán az ágyra ültem oly módon, hogy egyik lábfejemet felfelé fordítva a törülközőre helyeztem, és a késsel megpróbáltam eltávolítani a kissé megnőtt bőrkeményedést a sarkamról, de nem sikerült: a kés ehhez tompa volt. Kimentem a konyhába, hoztam egy másik, nagyobb, élesebbnek látszó kést, és elfoglaltam előbbi helyemet. Még az éjjeliszekrényemen álló lámpát is felkapcsoltam, hogy minél erősebb legyen a fény, a kés pengéjét a sarkamra helyeztem, és akkor - a nagy fényben tisztán láttam az acélba vésve két nagyobbacska betűt: „KN". Nem tudom, mi történt velem, de hirtelen megcsúszott sarkamon a kés, és olyan helyre hasított, ahol nem volt kemény a bőr: azonnal vörös csík jelent meg a talpamon, és véres lett a kés. Kitekert lábamat varázslatos ügyességgel és gyorsasággal a földre helyeztem, és a kést – miután a vért a törülközőbe töröltem – közelebb tartva a villanykörtéhez, vizsgálgatni kezdtem. A „KN" tisztán látszott, de alatta még két kis szócska volt, egészen apró betűkkel, amit – bárhogy tartottam a pengét – sehogyan sem tudtam elolvasni. Feltettem a szemüvegemet, és akkor sikerült kibetűznöm. Ez állt rajta: stainless sweden.
át persze! Most már emlékszem. Együtt utaztunk Dobránszkival. A reptéri – utálatos, hosszú és megalázó várakozás, útlevél-ellenőrzés, „vámolás" után a levegőbe emelkedtünk. Először a város barna-fehér „makettje", aztán a felhők ősz habjai, és a felhők fölött az a ragyogó kékség! Aztán merülünk... Az első pillanattól kezdve minden ugyanarról beszél: a szürke égbolt, a kopár falak, az emberek fásult-sápadt arca, a víztől terhes, földig hajló fekete faágak s a nedves avarban matató varjak... Beomlott arcok, izzadó kövek... Aztán az egyik kirakatban megláttuk ezeket a jó formájú késeket. Semmi mást nem vettünk... Aztán álltunk a tengerparton, a hullámveréstől megtömörült ruganyos homokon, próbáltuk megérteni a nagy víz komor morajlását, intő üzenetét; a távolban egy jelzőlámpa pislákolt, és valahol a homályban, a ködbe vesző horizonton túl ott a másik part... Izgatottan vártam a reggelt. Annyira izgatottan, hogy nem tudtam elaludni: keresgéltem az összefüggést Dobránszki, a dosszié és a kés között, de sehogy sem találtam. Végül úgy döntöttem: nem szabad megvárnom a reggelt; még most vissza kell mennem az irodába, bizonyosságot kell szereznem. Szerencsére volt saját kulcsom, így ez nem okozott semmi különösebb nehézséget, csupán arra kellett ügyelnem, hogy lehetőleg senki ne lásson meg. Úgy éreztem: ez sikerült. A portásfülke előtt négykézláb másztam át, macskaügyességgel
osontam a jól ismert lépcsőkön, halkan fordult a kulcs a zárban, és már kezemben is tartottam a dossziét. Nem akartam villanyt gyújtani, de a félhomályban is tisztán láttam, hogy a négy betű alatt két, apró betűkkel írott szó van. Ismét az a – lassan már szokásommá váló – gyors „széttekintés", aztán a dossziét a zakóm alá rejtve elhagytam az épületet... Útközben – a falak mellett osonva, a sarkokon alaposan körülnézve – megfordult a fejemben, hogy bedobom a dossziét egy kukába, de ezt az ötletemet sürgősen felülbíráltam „megtalálhatják!" - és lopakodtam tovább. De hát mit tartalmazhat ez a dosszié? Dobránszki ellen vádaskodik vagy éppen mellette érvel? Eddigi ügyeiben nemcsak hivatalból védtem; valóban hittem igazában. És ha olyasmit követett el, amit már nem lehet kivédeni? Mit tehetek? Mit kell tennem érte? Vagy ellene? Lehet, hogy már nem lehet a barátom? Hivatalból még akkor is védhetem! De védenem kell-e, védhetem-e, akármit is tett? Alig vártam, hogy otthon, nyugodtan, fényben átböngésszem a dosszié tartalmát. Ahogy közeledtem a házhoz, ismét macskává változtam. Mielőtt beléptem volna, bekandikáltam a kapu üvegén át: a lépcsőház ugyanolyan sivár és csendes volt, mint más hétköznapi éjszakákon. A lift már napok óta nem működött, de most úgysem használtam volna. Koromat meghazudtoló ruganyos, halk léptekkel rohantam fel az ötödik emeletre, hangtalanul nyitottam – és zártam kulcsra – az ajtót, és már a lakásban is voltam. Épp a villanykapcsoló felé nyúltam, amikor egy kocsi ajtajának puha csapódására lettem figyelmes. Aztán – a belépő minden igyekezete ellenére – csikorogva nyílt a kapu, és sietős lépések közeledtek emeletről emeletre... A lakásban sötétben is jól tájékozódtam: próbáltam a dossziénak biztos rejteket találni, de ez – villámgyors mozdulataim ellenére – nem sikerült: egyiket sem találtam megfelelőnek. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a lépések az ajtóm elé értek és ott megszűntek, hirtelen elhatározással az ágyamhoz léptem, és a dossziét a matracok alá rejtettem. Kezembe akadt az ott felejtett kés. Megmarkoltam a nyelét, halkan kiegyenesedtem, és szembefordultam az ajtóval. A lépcsőházban, az ajtóm előtt cipők nyikorogtak, bőrkabátok surrogtak; tisztán hallottam a gyufák sercenését, a závárok kattanását, és akkor gyámoltalanul megszólalt a csengő.
Kép-Ikafalvi Farkas Béla: Víz és gyökerek
Kép-Kling József: Corpus Christi
Kép-Ország László: Tihany (8)
Kép-Károly Sándor Áron: Cím nélkül
Kép-Varga Imre: Az öreg Krúdy
Kép-Csiszár Elek
Bertók László
Abban is leginkább Vése Szőkedencs, Somogyszob, Csurgó, Marcali, Nagyatád, Vése, s újra, mert elöl is Vése, Szőkedencs, Somogyszob, Csurgó. Húzza a verset a forgó, ontja a szálat a cséve, most leszek az, aki mégse, életem fele a hat szó. Mindig a másikban volt jó, abban is leginkább Vése, lett végül egyetlen kéve, füstöl alatta a tarló. Oltom is, fújom is, hajhó, mintha a kedvemért égne.
V. S ki fintorogsz, olvasva ezt, inkább tanulj s ne húzd a szád. Rózsát legelj is, ide térsz. Tanítson hát az elmúlás.
Mert ennek is te vagy jele. Fűrészelt szádon át, de más az élők futkosó hada, és maga a föltámadás. (Takáts Gyula)
Rozsos Gábor
…és mindennap és mindennap megvallani talán csak magunkban szólva a felettünk való törvény igazát harmadnapon feltámadt a halottak közül a törvény felettünk való igazát talán csak magunkban mondva de mindennap megvall
Oláh János
Elérhetetlen föld Itt lakom, a barnasisakos dombok oldalában, mint az ezüstbalta, olyan fehér a házam. Kint esik az eső, az ágak között meg-megbotlik, csontjai lehullnak a földre. A szobámban ülök egy háromlábú széken, körülöttem szerszámok porosodnak. Gondolataimban, mint egy mély folyóban lesüllyednek az emlékezés roncsai. Kovácsmester volt a nagyapám, én is vertem a vöröslő patkót. Tudtuk, milyen engedetlen a vas. Néha kiültünk a küszöbre, a térdünkre könyökölve beszélgettünk. Nem volt a szívünkben semmi, ami kioltotta volna az évszakok roppant illatát, míg a domboldal száraz füvei közül néztük a robogó fellegeket.
Kemsei István
A félszemű kutya Kutyám, mint az öregedő kutyák általában: érzelmes kissé. Minden simogatástól meghatódik. Tekintetében furcsa pátosz van,
ebben az sem zavarja, hogy félszemű. Macskaként képes dörgölődzni, pedig talán már haláláig vedleni fog. Jól rnegvagyunk. Ő dörgölődzik, én törlöm kabátomról az őszes szőröket. Összeszőröztél megint — mondom neki. Néz rám, picit oldalt hajtja fejét. Ülünk. Más gazdákról emlékezik. Én más kutyákról. Gyermekkorom kutyáiról. Az útról, ahogy eljutottam velük a félelemtől megértésig, szeretetig, onnan egyszer megint vissza a félelemig. Örökös játék ez félelemtől szeretetig s vissza, tudjuk mindannyian, kik a kerítés mellett szaladgáltunk egykor, ismerjük a kőért lenyúló kéz horgadását, gyűlölet és rettegés fehéredését a körmökön, tudjuk, mi van, ha a tél a külső és belső odvakat befújja, ismerjük az emlékek végigcikkanását a genincen, akár a régi gazdák avaskolbász és kiásottcsont arcképeit: egyképpen felszínre dob bennünket időnként egy sosemvolt-nyári szukaszagú szél.
Bertók László
Ki simogat láncaival? Milyen erőszak dönti el, hogy fehér vagyok és magyar, s játszom a madzag végivel, amit kezembe ád a faj? Hol a magasabb hivatal, aki az egészért felel, de nem tudja, hogy mit akar, hát nem társalog senkivel? Miért az idő és a hely, ami örökre összevarr, s letesz a titokhoz közel, hogy nagyobb legyen a zavar? Ki simogat láncaival, hogy itt élni és halni kell?
Papp Árpád
Epidaurosz nagy, néma kagyló hiába hallgatózol – csak a tücskök hiába tartod füledhez – csak tennen véred tenger-zúgása, surrogása
Lotz Béla
Ego Sarokba szorított elmém védekezése vagy. Csak semmi pánik: még létezem. Magadról mit se tudhatsz, kezed sincs,se lábad, nem is volt soha. Szíved se, vagy nemi szerved. Nem is ember vagy, csak hóesés. Vérző tükör-szilánk. Medusa kővé fagyott arca. Zene. Spontán, bolond vers. Bármi vagy, még nem másztak rád a férgek. Kitartás.
Kép-Leitner Sándor: Szüreti bábu
Kép-Veszprémi Imre: Világszálló madár
Kép-Szabados János: Parnasszus
Kép-Baktay Patrícia: Álom 2
Kelemen Lajos
Signum pacis „Nem is félek talán.” ( Radnóti Miklós)
Úgy érted: a világ finom zene, kísért mint lelkes ária, titkokból csiszolt intonáció? – ma inkább csupa robaj, zörög az éggömb, máskor rettentő csöndjét hallgatni már elviselhetetlen – ha mégis varázs megint; magába szippant félszünkön átfuttató bizalom – bent kering, de kívülre rajzol irányt a szívós eszme; edzett igeként a bocsánat,
helynek szól, időknek is – csakugyan: szinte hallik, oly érzéki; éji órán is világos – kövessük hát úton innen: ország felé, hazafelé, otthon nevű rejtekhelyhez, őrült képzeletünk lovagolva, s úgy vedd: akár a félretolt kapu volna határ, asszony karja arányban egymással a kötetlenség meg a hűség, forrásaink egyaránt
Oláh János
Hajlított láng Két érintés inog, mint vízhordó rúd a vállamon. Gyertyánsuhángból hasadt íj, hajolj meg, lődd ki a porból árnyamat, de el ne vétsd az óriás mágnes-nap hasát, e tétova, menekülő vadat!
Utószó
A kiadvány, amelyet kezében tart az olvasó: válogatás. A somogyi alkotók, az itt, helyben élők és az elszármazottak enciklopédikus, azaz teljes körű könyv-partijához egy másik, vagy inkább másféle nyomdatermék szükségeltetne – ki tudja, talán egy jóval testesebb, talán egy szigorúan karcsúbb kötet.
Ez a mostani válogatás egy ízlés, egy értékképzet mentén létrehozott (s mivel a szerkesztő is csak ember), szubjektív, tematizált összeállításban kívánja művészi képét adni annak, hogy milyen ambíciókkal és milyen teljesítményekkel működik a művészet, ha somogyi vonatkozású; a gyökereit vagy a születési helyét illetően. Nincs is másról szó, mint regisztrálásról: a miliőrajztól a lélek vallomásáig. Nincs másról szó, mint a helyszín és tett összefüggéséről, és egy szándékról, hogy amaz, vagyis a külső rajz éppúgy, mint a belső élet formába öntése: lehetőleg minél színesebb, minél összetettebb legyen. Ez a válogatás tehát nem egy nemzedéké, nem egy irányzaté, hanem – adott szemszögből – maga az aktuális sokféleség. De minthogy a művészetnek örök törekvése, hogy túllásson az aktuálison, következésképp a Földem című kiadvány is eleve magában hordja a folytatás hitét, sőt bizonyos értelemben talán a követelményét is. A szerkesztő
Tartalom Köszöntő Oláh János: Földem Kép-Baktay Patrícia: Mióta világ a világ
I. Bertók László: Zöld pajzs alatt Papp Árpád: Hagyaték Püspök Lívia: Legalább
Káplán Géza: Lázak emlékezete Farkas Judit: Keretek Veress Miklós: Levéltörmelék a’ Kaposból Kép- Varga Imre: II. Rákóczi Ferenc Kép- Gera Katalin: Szent László Kerék Imre: Dante találkozása Beatricével Bertók László: Savászana Kemsei István: Régi jampikra emlékezem Oláh János: Három égtáj Oláh János: Tanítómat hallgatom Kelemen Lajos: Szőlőhegy Kép-Szabados János: A régi Teleki utca Kép-Leitner Sándor: Vágyakozó Kép-Bátai Sándor: Földírás Kép-Gera Katalin: Tündérrózsa
II. Kemsei István: Elhagyott tanya Podmaniczky Szilárd: Minden másképp történt Nyári László: Telefonszex Csokonai Attila: Költők találkozása Kép-Horváth János Milán: Dante és Beatrice Csernák Árpád: A panzió Kép-Leitner Sándor: Festőasztal Kép-Veszprémi Imre: Emberi komédia Rozsos Gábor: Kertedben, utoljára Szirmay Endre: Hazám Szirmay Endre: Hogy a mű visszaragyogja Gáspár Boldizsár: Csillagvár Lotz Béla: A madárjós felébred Papp Árpád: Argonauták Kép-Gera Katalin: Életfa
III. Bertók László: Platón benéz az ablakon
Kép-Pásztohy Panka: A fiatal Guttenberg Gáspár Ferenc: Barátom, Kokoschka Kelemen Lajos: Csinszka: külön szándék Lőrincz Sándor: Csibe szerepei Kép-Bátai Sándor: Lélekkő Kép-Lieber Erzsébet: Víz és sziget Káplán Géza: Erotikai kalauz Varga Róbert: Haza-vallomás Géger Melinda: Pogány bálványok, égi szárnyasok Kép-Baktay Patrícia: Álom Csiszár Elek: Szabadszombat Horváth János Milán: Rippl-Rónai Párizsban Vass Norbert: Ikonok közt barangoló Balás Béla: Két kisesszé Kemsei István: Megismételni a művet
IV. Bertók László: Elmenni kevés, itt maradni sok Papp Árpád: Még egyszer a költészetről Csernák Árpád: Végjáték Matyikó Sebestyén József: És hall az Isten Kép-Harangozó Ferenc: Kép Kép-Gáspár András: Cím nélkül L. Pálos Éva: Lélekhossz Fésüs Éva: Lényeg Podmaniczky Szilárd: Nyolcas anya Káplán Géza: A lírikus túlfeszíti a húrt Papp Árpád: Képeslap, Scipio-szoborral Püspök Lívia: Görög nyár Kép-Kertész Sándor: Kép-Horváth János Milán: Jó pásztor Kép-Jancsikity József: Eltűnő figura Kép-Weeber Klára: Mag Veress Miklós: Somogyi kanászhimnusz Kerék Imre: Nők, madarak holfényben Turányi Tamás: Kaposvári anzix, 1985 Bőhm András: Élesztgető
Csernák Árpád: Svéd acél Kép-Ikafalvi Farkas Béla: Víz és gyökerek Kép-Kling József: Corpus Christi Kép-Ország László: Tihany (8) Károly Sándor Áron: Cím nélkül Kép-Varga Imre: Az öreg Krúdy Kép-Csiszár Elek: Bertók László: Abban is leginkább Vése
V. Rozsos Gábor: …és mindennap Oláh János: Elérhetetlen föld Kemsei István: A félszemű kutya Bertók László: Ki simogat láncaival? Papp Árpád: Epidaurosz Lotz Béla: Ego Kép-Leitner Sándor: Szüreti bábu Kép-Veszprémi Imre: Világszálló madár Kép-Szabados János: Parnasszus Kép-Baktay Patrícia: Álom 2 Kelemen Lajos: Signum pacis Oláh János: Hajlított láng
Szerzői betűrendes mutató Baktay Patrícia (1952) Balás Béla (1941) Bátai Sándor (1955) Bertók László (1935) Bőhm András (1943) Csernák Árpád (1943) Csiszár Elek (1932) Csokonai Attila (1951) Farkas Judit Fésüs Éva (1926) Gáspár András (1937) Gáspár Boldizsár (1967) Gáspár Ferenc (1943) Géger Melinda (1956) Gera Katalin (1943)
Harangozó Ferenc (1952) Horváth János Milán (1949) Ikafalvi Farkas Béla (1939) Jancsikity József (1961) Káplán Géza (1954) Károly Sándor Áron (1978) Kelemen Lajos (1954) Kemsei István (1944) Kerék Imre (1942) Kertész Sándor (1940) Kling József (1946) L. Pálos Éva Leitner Sándor (1946) Lieber Erzsébet (1961) Lotz Béla (1960) Lőrincz Sándor (1965) Matyikó Sebestyén József (1951) Nyári László (1961) Oláh János (1942) Ország László (1952) Papp Árpád (1937) Pásztohy Panka (1977) Podmaniczky Szilárd Püspök Lívia (1957) Rozsos Gábor (1965) Szabados János (1937) Szirmay Endre (1920) Turányi Tamás (1966) Varga Imre (1923) Varga Róbert (1950) Vass Norbert Veress Miklós (1942) Veszprémi Imre (1932) Weeber Klára (1938)
