Films about Roma culture

Cigányok/ Roma/ Gypsies Filmek a roma kultúráról / Films about Roma culture

Az előzmények

The past

A Népr ajzi Múzeum már az 1950–1960-as években élénk érdeklődést mutatott a magyarországi cigányság népi kultúrája, azon belül az egykor jellegzetes foglalkozások és a folklór különböző műfajai iránt, azonban kiállításaiban és kiadványaiban ez csak 1989-től mutatkozott meg. Ebben az esztendőben egyszerre tekinthette meg a közönség Hans Gusztáv Edőcs Sorsok az arcok tükrében című fotókiállítását, a múzeum A társadalom peremén. Képek a magyarországi cigányok életéből című néprajzi kiállítását és fotóalbumát, valamint a Magyar Művelődési Intézet rendezésében a Magyarországi naiv és autodidakta cigány képzőművészek II. országos tárlatát. A társadalomtörténetet 1945-ig feldolgozó munka folytatásaként 1993-ban nyílt meg „A világ létra, melyiken egyik fel, a másik le megy”. Képek a magyarországi cigányság 20. századi történetéből című kiállítás, és ekkor jelent meg a több mint hétszáz felvételt tartalmazó antropológiai fotóalbum. Ezt követően az intézmény a Soros Alapítvány támogatásával gyűjteményfejlesztő munkába kezdett; a roma identitást kifejező képzőművészeti alkotások és néprajzi tárgyak kerültek a múzeumba, ezenfelül roma közösségekben készült filmdokumentációk, művészekkel és közéleti személyiségekkel felvett videó-interjúk érzékeltették a kulturális törekvéseket. Ezek az esztendők készítették elő az 1998-as, Romák Közép- és Kelet-Európában című nemzetközi kiállítást és a Cigány-kép – Roma-kép képeskönyv anyagának összeállítását. Az első film ennek a kiállításnak a dokumentációja. A kiállítás egyik fontos koncepcionális eleme volt a romák önképének megkülönböztetése a többség „cigányképétől”. Valójában ez az előzménye a magyarországi, magukat cigányként/romaként meghatározó művészek bemutatkozását és hitvallását rögzítő dokumentumfilmnek s az értelmiségi mozgalom kezdetét –az 1970-es évektől – feldolgozó filmalkotásnak is. E három szervesen összetartozó filmet adjuk közre, egy évtizedes munkánk összefoglalásaként.  •

As far back as the 1950’s and 60’s, the Budapest Museum of Ethnogr aphy showed a keen interest in the folk culture of the Gypsies, particularly as regards the typical occupations of the past and the various folklore genres. However, this did not begin to appear in the exhibitions or publications until 1989. This year offered three different events to audiences: a photo exhibition from the works of Hans Gusztáv Edőcs entitled Lives Reflected in Faces; an ethnographic exhibition organised by the museum itself under the title On the Peripheries of Society. Pictures from the lives of Gypsies in Hungary; and the 2nd National Exhibition of Gypsy Naive and Self-taught Artists, organised by the Hungarian Institute for General Culture. This effort, which processed social history up till 1945, was followed in 1993 by the exhibition The world is a ladder: Some go up, others go down.’ Pictures from the 20th Century History of Hungarian Gypsies. This is when the anthropological photo album containing over seven hundred pictures was published. After this event the institution began to increase its collection with the help of the Soros Foundation. They acquired art work expressing Gypsy identity and objects of ethnographic value, while cultural tendencies were recorded in film documentaries made amongst the Roma communities, and video interviews with artists and public figures. These were the years of preparation for the international exhibition The Roma in Central and Eastern Europe held in 1998 and the compilation of the picture album Gypsy Image – Roma Image. The first CD documents this exhibition. One of the important conceptual elements of the exhibition was to distinguish the self-image of the Roma from the image of the Gypsies held by the majority. This was also a vital antecedent to the documentaries in which artists who define themselves as Roma or Gypsy introduced themselves and their creeds, and it also led up to the film which treated of the beginnings of the movement of the Gypsy intelligentsia. These three films, which form an organic unit, are what we present here, summarising a decade’s work.  •

2

3

Romák Közép- és Kelet-Európában

The Roma in Centr al and Eastern Europe

A kiállítás másfél évszázadot ölelt fel, s arr a kereste a választ, hogy a Közép- és Kelet-Európában élő, rendkívül differenciált cigányság milyen módon volt képes megőrizni etnikus identitását, illetve hogyan fogalmazza meg saját kultúrájának sajátosságait, s miképpen dolgozta ki a lehető legszélesebben értelmezhető cigány nemzeti kultúra kereteit. A tárlat nem vállalhatta fel, hogy átfogóan bemutassa a cigányság minden csoportját és minden problémáját. Arra törekedett, hogy esettanulmányok, példák egymás mellé állításával érzékeltesse a legfontosabb társadalmi és kulturális jellemzőket, történeti tényeket és strukturális összefüggéseket. A cigányság bemutatása nem egy önmagában való etnikus kultúra megjelenítése, hiszen a politika, a hatalomnak a cigányokhoz való viszonya, a cigányok munkamegosztásban betöltött szerepe alapvetően meghatározza a különböző cigány csoportok kulturális és társadalmi helyzetét. Így az „etnikus” és a „társadalmi” jegyek elválaszthatatlanul összekapcsolódnak.

This exhibition aims to illustr ate Roma or Gypsy life over the last one and a half centuries. It also seeks to answer questions such as how could the extremely differentiated Gypsy society which lives in this region preserve its ethnic identity among existing social and political conditions, how does it express the characteristics of Gypsy or Roma culture and how does it establish the framework of a national culture which embraces the largest possible number of Gypsies. It is evident that this exhibition is unable to present all groups of Gypsies and all the problems they face, but we would like to demonstrate the most important characteristics, historical facts and structural elements through case studies and examples. Obviously the presentation of Gypsies is not simply the presentation of an ethnic culture in itself, since the political structure of the region, the relationship between the authorities and the Gypsies, and the role of the Gypsies in the division of labour all fundamentally determine the cultural and social situation of the various Gypsy groups.

Egy nemzetközi kiállításról Néprajzi Múzeum, 1998. június 24.–1999. január 21.

4

An international exhibition Museum of Ethnography, June 24 1998 to January 21 1999

5

„Cigány-kép” – a többség cigányságképe Társadalmunkban a cigányokra vonatkozó képzeteket mind a mai napig erősen befolyásolja a 19. század cigányságképe. A 19. század második felében akár a képzőművészetben, akár az irodalomban vagy a köznapi tudományosságban, illetve publicisztikában két, egymástól élesen megkülönböztethető cigányképpel találkozhatunk. Ezen ábrázolásokat alapvetően az határozta meg, hogy a cigány csoportok miképpen viszonyultak a többséghez és az uralkodó társadalmi-gazdasági rendhez. Eszerint egyik oldalon azok a cigány csoportok álltak, amelyek a társadalom egészével, különböző intézményeivel és csoportjaival együttműködő viszonyt alakítottak ki, alkalmazkodtak az írott és íratlan szabályokhoz, a másik oldalon pedig azok a csoportok szerepeltek, amelyek minden körülmények között igyekeztek megőrizni autonómiájukat, függetlenedve a társadalom intézményrendszerétől. Mindezen különbségek ellenére a cigányság ábrázolása alapvetően romantikus, egzotikus, nemritkán lekezelő volt. Az ebből kibontakozó cigánykép így nem olyan, amilyenek a cigányok, hanem olyan, amilyennek elképzelték vagy látni akarták őket. Ilyenformán legalább

6

annyira szól a többségről, mint magukról a cigányokról. A közösen megélt történelem, a holokauszt A cigányság történetének legfájdalmasabb korszaka a holokauszt. Hitler hatalomra jutását követően, 1935-től került sor a náci Németországban a „cigánykérdés” megoldásának módszeres kidolgozására. A német nép „faji tisztaságának” biztosítása jegyében „az örökletesen bűnöző hajlamú” cigányokat fokozatosan nyilvántartásba vették, szabad mozgásukat korlátozták, majd 1939-től a frissen elfoglalt keleti területekre hurcolták őket. A hatóságok rendőri feladatként kezelték a cigányok összegyűjtését, és ahogy

’Gypsy image’ – how the majority see the Gypsies The image of the Gypsies created in the 19th century has affected the way society sees them right to this day. In the second part of the 19th century we find two distinguishable Gypsy images in the fine arts, literature, science and the press. These images were and are derived from the way Gypsy groups relate to the society as a whole and its social and economic order. A basic divide has existed between those Roma which form working relationships with the majority society, its institutions and written as well as unwritten rules and other groups which seek to maintain their autonomy whatever the circumstances and stay outside the institutional system of society and its formalised economy and patterns of life, indeed, often resisting its values and standards. In spite of these differences, Gypsies are mainly represented in romantic, exotic and often condescending terms. Thus the Gypsy image is not as the Gypsies see themselves but as people from the outside see or imagine to see them. The young photographers of the 1970’s who were familiar with the sociological research of the time held the system responsible for the social handicap of the Gypsies. By pointing at poverty they could demonstrate that there was also poverty under socialism and this way they became opponents of the political system.

Shared history – the holocaust The holocaust is without doubt the most painful era in Gypsy history. After Hitler gained power in 1935, the ‘final solution’ to ‘the Gypsy question’ began to be methodically applied in Nazi Germany. To ensure the supposed racial purity of the German nation, a census was made among Gypsies who were judged to have genetically inherited a criminal attitude. Their free movement was restricted and after 1939 they were deported to the recently occupied Eastern territories. The authorities considered gathering the Gypsies a police task and, as in the Jews’ case, commissioned Eichmann to execute ‘the final solution.’ Intimidation and persecution, such as sporadic murders, were followed by internment in ghettoes with the Jews with whom they were forced to build concentration camps. However, once in the camps, the Gypsies were given privileges. Their families were kept together, their belongings were not stolen and their hair not cut, and they could spend money in the canteen. Thus were their suspicions allayed – only the black triangle, sewn on their clothes with the letter Z (for Zigeuner) and the numbers tattooed on their body identified them as different. Jewish survivors of Auschwitz told of how they could hear the Gypsy violins play in block 18 until the winter of 1943. After that there was silence – a deathly silence.

7

a zsidók esetében is, Eichmannt bízták meg a „végső megoldás” végrehajtásával. A kezdetben szórványos gyilkosságokat a zsidó gettókba való internálás követte, majd lágereket építtettek velük. Hóhéraiknak gondjuk volt arra, hogy a családokat együtt tartsák, holmijukat a lágerben is sokszor meghagyták, hajukat nem nyírták le, kantinban költhették el pénzüket, csak a ruhájukra varrt fekete háromszög, a testükre tetovált számok és a „Z” – ’zigenauer’, azaz cigány – betű utalt helyzetükre. Így altatták el esetleges gyanakvásukat. Végül lelepleződött a remény és a halál szörnyű dialektikája. Zsidó túlélők beszámolói szerint Auschwitz 18-as blokkjából még 1943 telén is kihallatszott a muzsikaszó, később azonban csend lett, halálos csend. Nyelvi és foglalkozási csoportok: a kelderások A térség országaiban a vándorlás körülményei között legtovább a romani nyelven beszélő, vlah vagy oláh cigánynak nevezett törzsek, illetve csoportok éltek. Nyelvi különállásukat és etnikus sajátosságaikat legtovább ők tartották meg. A magukat romnak nevező oláh cigányok több nagyobb törzsre oszlanak, melyek részben eltérő foglalkozásokat űzhetnek, és különböző nyelvi dialektusokat használhatnak. Legismertebb csoportjaik a kelderárik (rézművesek, üstfoltozók), a lovárik (lókereskedők, lókupecek), a csurárik (késesek), a colárik (szőnyegkereskedők), a gurvárik (tepsikészítők, 8

edényfoltozók). A térség keleti felében legnagyobb számban a kelderári törzshöz tartozók élnek. Az elmúlt évszázadban elsősorban ők integrálták a többi csoport törzsi kultúráját. Bulgária, Románia és Ukrajna területén mind a mai napig találhatók időszakosan vándorló kelderások – jóllehet mindenütt törekedtek a cigányok letelepítésére. A vándorlás klasszikus korában a kelderás csoportok létszáma elérhette a száz főt is, de előfordult az is, hogy csak néhány család verődött össze. Legjellemzőbbnek a húsz–negyven fős csoportokat tarthatjuk; rendszerint az egy rokonsági rendszerhez tartozók, az egy közös felmenőt tisztelő nukleáris családok szerveződtek egy kompániába. Lovakkal és szekerekkel vándoroltak, nagyméretű sátrakban laktak. Az üstkészítők vándorlását alapvetően a piaci viszonyokkal magyarázhatjuk. Oda és addig vándoroltak, illetve ültek meg egy helyen, ahol és ameddig termékeik iránt kereslet mutatkozott.  Nyelvi és foglalkozási csoportok: a beások A térség minden országában élnek olyan cigányok, akiknek anyanyelve a nyelvújítás előtti román nyelv, és hagyományosan különféle famunkával, különösen teknőkészítéssel foglalkoztak. A román anyanyelv egységes használata körükben azt feltételezi, hogy az ideiglenesen vándorló famunkáscsoportok Románia területéről széledtek szét különböző irányokba. Feltehe-

Language-based and occupational groups – the Kalderash In all the countries of the region, the Valachian or Olah tribes, groups which speak Romani, have retained a roaming, nomadic lifestyle longer than any other. They have also retained their linguistic independence and ethnic characteristics. The Olah Gypsies, who call themselves Rom, are divided into several tribes which practice different occupations and use different dialects. The best known groups are the Kalderari (who were tinsmiths and coppersmiths), the Lovari (who were horse dealers); the Churari (they make knives), the Colari (mainly carpet dealers), and the Guvari (they make saucepans and are potters). The Kalderari live in the Eastern part of

the region, while the Lovari group live mainly in the West. The tribal culture of other groups has been integrated by these two during the last century. In Romania, Bulgaria and the Ukraine today there are still Kalderash groups that periodically move around although there have been attempts everywhere to make the Gypsies settle down. In the classical nomadic period the migrant Kalderash groups could number up to one hundred people, but sometimes only a couple of families formed a group. Typically, groups contained 20 to 40 people. They are usually members of the same extended family who looked back to the same ancestor. They travelled with horses and wagons and lived in large tents. Tinsmiths would wonder in pursuit of their trade ranging as far as demand required. They were considered rich compared to the other wondering tribes, owing to the demand for their products. Language-based and occupational groups – the Beash In all the countries of the region from Bulgaria to Slovakia there are Gypsies whose mother-tongue is a form of Romanian dating from before the language changes of the last century. These Gypsies, the Beash, are traditionally occupied 9

tően a 18–19. században kialakult munkamegosztás révén szakosodtak. Életmódjukat alapvetően mesterségük, illetve ebből származó megélhetésük alakította ki. Vándorlásukat egyfelől a megművelhető fa megszerezhetősége, másfelől a kínálkozó piaci lehetőségek szabták meg. Addig tartózkodtak egy-egy helyen – általában uradalmak, közbirtokosságok területén –, amíg találtak a termékeikhez faanyagot. Ideiglenes telephelyüket jobbára a településen kívül – erdőben, folyóparton – jelölték ki, s a szerződés szerint addig tartózkodtak ott, amíg nyersanyagot találtak. Ezeket a csoportokat több együtt élő család szerveződése alkotta. Egyszerre foglalkoztak a különböző méretű teknők, melencék, fakanalak, nyújtófák, orsók előállításával és értékesítésével. Úgy gazdálkodtak, hogy egy kidöntött fából minél több használati eszközt alakíthassanak ki, ezért egyegy darabból a legkülönbözőbb méretű és funkciójú tárgyakat készítették. A két világháború között az iparosítás hatására, de különösen 1945 után a mezőgazdasági tulajdonviszonyok átszervezése után nagymértékben megcsappant a hagyományos cigány fatermékek iránti kereslet, ezért más módon próbálták megélhetésüket biztosítani. 10

Nyelvi és foglalkozási csoportok: a kovácsok A cigánykovács-mesterség létezéséről már a 16. századi dokumentumok tudósítanak. A cigánykovácsok többsége még vándoriparosként űzte mesterségét, de néhány városban letelepedési engedélyt kaptak, s ennek fejében kovácsolt árukkal látták el a település lakóit. A hagyományos keretek között dolgozó cigányok archaikus módon, a földön ülve vagy guggolva dolgoztak, újrafeldolgozott anyagot használtak, főképp különböző fajtájú szögeket, láncokat, kapát, patkót, furdancsot, ekealkatrészeket, a fafeldolgozáshoz szükséges szerszámokat készítettek,

with woodwork of different kinds, particularly trough-making. That the groups are linked by a common Romanian mother tongue suggests that the nomadic wood-workers originated in Romania probably in the 18th and 19th centuries. Their wonderings were determined both by the need for raw materials and by the market forces of the day. They usually settled on farms until they found the necessary wood for their products. Their temporary settlements were mostly outside of villages in forests or on riverbanks and they remained there until they had completed their orders or supplies of raw material had run out. These groups were formed of families who all lived together. The group would produce and market troughs, basins, wooden spoons, matchwood and spindles. They managed their activity in a most economical manner. From one piece of wood they sought to produce as much as they could, so they made a big variation of tools of different sizes with different functions. In the interwar period, affected by industrialisation, and after 1945 by changing ownership structures in agriculture, demand for traditional Gypsy wooden products dropped considerably, thus these people tried to guarantee their living in other ways.

Language-based and occupational groups – the blacksmiths We first learn about Roma blacksmiths from sources in the 16th century. The majority of Gypsy blacksmiths practiced their art as itinerant artisans, though some were committed to settle in certain towns where they worked for the local inhabitants. These Gypsies worked in an archaic way, in a squatting or sitting position, which probably originates from Mesopotamia. They used scrap material to produce a whole range or products including nails, chains, hoes, horse-shoes, drill-bits, plough parts, timberprocessing tools. Usually they were paid in kind. The smiths who settled owned small workshops and were paid in cash. Customers would go and pick up the products they had ordered directly from the blacksmiths, while Roma women also went from village to village selling their products. The good relationships formed between the Roma smiths and the peasants allowed they Gypsies to become intermediaries between the Roma and the Gadjo or non-Gypsy world. In the traditional rural division of labour Gypsy blacksmiths served local demand, but in some communities they began to specialise, producing in larger and larger quantities, responding to order. In the 19th century, smithery was the most wide-spread and highly respected of Roma occupations. Traditional Roma smithery began to be pushed to the periphery by industrial production from the beginning of the 20th century. 11

termékeikért pedig természetbeni fizetséget kaptak. A már letelepedett kovácsok kisebb műhel�lyel rendelkeztek, és termékeikért pénzbeli fizetséget kaptak. A megrendelt tárgyakért a vevők maguk mentek a kovácshoz, míg a szériában készített darabokkal az asszonyok jártak faluról falura. A parasztok és a romák közti jó kapcsolat lehetővé tette, hogy a kovácsok a roma és a gádzsó világ közötti közvetítőkké váljanak. A cigánykovácsok a falusi munkamegosztásban elsősorban a helyi igények kielégítésére törekedtek. Ismerünk azonban olyan specializálódó közösségeket is, amelyek nagyban, megrendelésre termeltek. A 19. században még a kovácsmesterség volt a cigányok körében az egyik legelterjedtebb és legmegbecsültebb foglalkozás. A hagyományos kovácsmesterség az ipari fémgyártás megerősödésével a századfordulótól kezdve perifériára szorult. Nyelvi és foglalkozási csoportok: a zenészek A 18. század óta tudunk olyan cigány csoportokról, amelyek a területi munkamegosztásban mint zenészek szerepelnek, és megélhetésük alapját a zenélés adja. A muzsikusok alapvetően környezetük uralkodó népességének zenéjét játsszák, s nem saját folklórjukkal szórakoztatják közönségüket. A zenei repertoár így egyaránt

12

kiszolgálhatja a parasztok zenei ízlését vagy az uralkodó osztály szórakoztatását is. Cigány zenészekre – ekkor még magányos játékosokra – vonatkozó, elszórt adatok Magyarországról már a 16–17. századból ismertek. Az első valódi zenekarok említése csak a 18. század második felére tehető. A cigányzenekarok kezdetben földbirtokosok, kisebb nemesek szolgálatában álltak mint „kommenciós cselédek” (szóbeli szerződés alapján egy évre szegődtek el, jobbára természetbeni fizetségért), illetve városokban, nagyobb településeken muzsikáltak. A kezdetben a nemesi ízlést kiszolgáló muzsika egyre népszerűbbé vált a polgárok, majd a polgárosodó jobbágyparasztok körében is. A zenészek a 18. század végi források szerint még kettős foglalkozásúak. Egy-egy családfő megélhetését egyszerre biztosította a zenélés és a kovácskodás, vagy a zenélés és a sármunka. A 19. század folyamán a zenéléssel foglalkozó cigányok között erős differenciálódás következett be. A zenészek egyik csoportját azok a falusi cigányok jelentették, akik csak alkalmanként tudtak megélni a muzsikálásból; a parasztoknak játszottak lagzikban, búcsúkban és nagyobb ünnepeken. Az év nagy részében azonban a paraszti gazdaságokban dolgoztak mint napszámosok, alkalmi munkások, vagy sármunkával foglalkoztak. Kialakultak ugyanakkor több generáción keresztül csak muzsikálásból élő

Language-based and occupational groups – the musicians Gypsy groups who have made a living from playing music throughout the region have been known since the 18th century. Instead of presuming to offer their own folk music, they have been striving to serve their audiences by adopting the mainstream music of the dominant population. Thus the repertoire serves the musical tastes of the peasants, as well as the entertainment of the ruling classes. There are occasional references to Gypsy musicians in Hungary from the 16th and 17th centuries. The musicians in those days were individual players. The first reference to Gypsy bands

comes from the second part of the 18th century. These bands were initially in the service of landowners and minor nobles or lived in cities and towns (they had unwritten contracts for one year and were mostly paid in kind). The music, which originally served noble tastes, became more and more popular among the bourgeoisie and the peasants rising into the middle class. According to our sources, musicians at the end of the 18th century usually had two jobs, combining their music with such trades as smithery or brickmaking, to make ends meet. The 19th century saw big differences begin to appear between the various Gypsy musical groups. One group consisted of village Gypsy musicians who could only get occasional income from their instruments when they played at village weddings or feasts. These Roma would survive mainly from agricultural work or brickmaking. The other group comprised professional musical families, playing music that had evolved through generations. Typically, they became permanent employees at restaurants, inns and hotels and they also accepted a considerable amount of mobility, appearing in places where Gypsy musicians had never played before. Their 13

családok, ők lettek a vendéglők, fogadók, szállodák állandó alkalmazottai. Megjelentek olyan helyeken is, ahol korábban még nem játszottak cigány zenészek; muzsikájuknak keletje volt, és a 19–20. század fordulóján útra keltek NyugatEurópába, sőt Észak-Amerikába is. A holokauszt után: lesüllyedt társadalmi csoportok, szegregáció 1945 után, a népi demokratikus átalakulást követően a mezőgazdasági birtokszerkezet jelentősen átalakult, ennek következtében megszűntek a mezőgazdasághoz kötődő cigányok életlehetőségei. Az extenzív szocialista iparosítás kezdetben vidékről csak a paraszti népességet szívta fel. Az 1950-es évek így talán soha nem látott szegénységet hozott a cigányok széles tömegeire. Az iskolázatlan, munka nélküli szegény cigányok nyomorúságos telepeken, kicsiny házakban éltek, jól elkülönítve a többséget alkotó népességtől. A cigányok egyértelműen kimaradtak a népi demokráciák társadalmi kiegyenlítődési folyamatából. Látványos szegénységük a szocialista rendszer fennen hirdetett értékeit kérdőjelezte meg. Ezt felismerve a kommunista pártok megoldást kerestek a cigányok élethelyzetének javítására. A legtöbb helyen sajátos réteghelyzetben lévő szegény csoportoknak tekintették őket, s társadalmi beillesztésüket tűzték ki célul. Munkába állításukat és iskoláz-

14

tatásukat akarták teljessé tenni, ettől remélve a társadalmi integrációt. Az adminisztratív döntéseket részben segítette az erőltetett és folytatódó szocialista iparosítás, mely nagy tömegekben szívta fel az olcsó és szakképzetlen munkaerőt. A cigány gyerekek iskoláztatása is csak részleges sikereket ért el, sokan még az általános iskolát sem végezték el, így a munkaerőpiacon nehezen haladhatták meg szüleik társadalmi státusát. E térség országaiban az 1980-as, 1990-es évek fordulóján induló gazdasági racionalizálás, majd privatizáció megrendítette a korábban megközelítőleg teljes körű foglalkoztatottságot. Cigány munkavállalók – építkezésen, útépítésen, kohászatban, bányászatban dolgozó betanított és segédmunkások – tömegeit bocsátották el. A holokauszt után: a sikeres társadalmi csoportok, az integráció A legújabb kori munkamegosztásban sikeresen részt vevő romák egyik legfőbb törekvése, hogy státusuk és társadalmi szerepük megváltozásának hangoztatásával kiharcolják a társadalmi egyenlőséget. A kelderások törzsénél általánossá vált, hogy egy-egy lokális körzetben a legsikeresebb romák királyként határozzák meg önmagukat, s a királyi szerep attribútumaival veszik körül magukat. Így tesz a nagyszebeni Florin Cioba, aki örökölte apja, Ion Cioba maga kikiáltotta „királyságát”. Édesapja álmát szeret-

music gained considerable popularity. At the turn of the 19th and 20 the century many of them left the country not only for Western Europe but also for North America. After the Holocaust: declassed social groups, segregation After WWII the structure of agricultural property throughout the region was transformed and consequently Gypsies living from agriculture lost their livelihood. Initially, the extensive socialist industrialisation programmes absorbed only the peasant population of the countryside and the 1950’s brought unprecedented poverty for the majority of Gypsies. The poorly educated unemployed Gypsies lived in miserable settlements consisting of tiny little houses well separated from the majority population and they found themselves left out of the process of social equalisation at the beginning of the communist era. However, their marked poverty questioned the declared values of the socialist system to the point of compromising it. Realising this, the communist parties in the region and the local authorities tried to find ways of improving the Gypsies’ lot. Usually, however, they were treated not as an ethnic group but as a poor class needing education and employment opportunities to achieve the communist government’s goal of social integration. Administrative decisions were partly assisted by the forced and continuing industrialisation which began

to absorb the inexpensive unskilled manpower in greater numbers. The plans to improve education for Gypsy children, however, achieved only partial success and many failed to finish even elementary school. As a result, they were rarely able to improve significantly on the living standard of their parents. Throughout the region, the democratic changes and moves to a market economy which first surfaced in the mid-1980’s were accompanied by massive cuts in low-skilled job opportunities. Gypsy workers, even those with skills in such industries as construction, road-building and mining suffered disproportionately in the lay-offs. After the Holocaust: successful groups of society, integration Most Roma who are economically successful in modern society seek to attain social equality by emphasising their new status and social roles in their lifestyles. In the Kalderash tribe the most successful people become self-appointed kings and surround themselves with the attributes of a royal role. Florin Cioba from Sibiu in central Romania claims to inherit the royal title that his father, Ion Cioba, had created. He aims to fulfil his father’s wish to build a Roma museum and an Orthodox church. In their own eyes, a true Roma is a man of independence, although their work in practice is unimaginable without a system of relations with the non-Gypsy, Gadjo majority. Trading is viewed as an ideal occupa15

né valóra váltani egy roma múzeum és pünkösdi templom megépítésével. Az igazi rom független a társadalmi munkamegosztás hierarchizált rendszerétől, a maga ura és a maga gazdája, jóllehet tevékenysége elképzelhetetlen a gádzsókhoz fűződő kapcsolatrendszer nélkül. A legfőbb érték ebben a megközelítésben a jó és sikeres üzletelés, mert ezzel biztosítható a többségtől való függetlenség. Ugyancsak az igazi rom szimbolikus megjelenítését szolgálja az ember értékének látható kifejezése, ami a felhalmozásban, a tezaurált vagyon felmutatásában, a jó élet demonstrálásában nyilvánul meg. Azokkal a cigány közösségekkel szemben, amelyek ezt nem tudják teljesíteni, megfogalmazzák a roma kultúra új értelmezését, mely éppen a szegénységkultúra megtagadását és meghaladását jelenti. A sikeres cigányok számára a lakodalom az egyik olyan családi-közösségi ünnep, ahol a társadalom, de saját csoportjuk számára is képesek felmutatni a jó élet tényét és a társadalmi státus megváltozását. Az ünneplés ugyanakkor tiszteletadás az ifjú párnak és rokonságának, és emlékeztető is, hogy a romák továbbélésének záloga a család szentsége.

16

„Roma-kép” – a romák önképe Három évtizede, hogy Magyarországon az autodidakta cigány képzőművészek I. országos kiállítása jóvoltából a roma képzőművészek és ilyenformán a roma képzőművészet berobbant a magyarországi művészeti életbe. Lengyelországban és az akkori Csehszlovákiában nagyjából ezzel egy időben, a térség délkeleti felén viszont némi késéssel következett be ez a folyamat. Mára azt mondhatjuk, hogy a térség szinte minden országában karakterisztikusan megfogalmazódik a roma képzőművészek körében a csak sajátosan rájuk jellemző művészet kialakítása. A művészek munkássága valójában egy dologban közös: az erősen tematizált „többségi”, vagyis nem cigány képzőművészet hol romantikus, hol egzotikus, hol pedig idealizált szegényábrázolásával szemben belülről fogalmaznak meg – egymástól eltérő módon, de egyaránt – hiteles képet és életérzést, azt hogy milyen is cigánynak lenni, amivel egyúttal önbecsülést és hitet, öntudatot és büszkeséget adnak népüknek.  •

tion to maintain this perceived independence. Symbolic presentation of the ‘true Rom’ is also served by flaunting amassed wealth and the good life which serve as visible expressions of a person’s worth. In contrast to less successful groups which are unable to do this, they formulate a new interpretation of Roma culture which consists precisely in surpassing and negating poverty culture. For those who consider themselves successful among the Roma, a wedding is the ideal community occasion to present their new social status to society and the family group. At the same time, the celebration is an honour of the young couple as well as a memory and a pledge of the survival of the Roma and the holiness of the family.

Roma image – the self-image of the Gypsies It was three decades ago that Roma artists and their work first burst into the public arena in Hungary through the First Exhibition of Selftaught Gypsy Artists. Similar events took place in Poland and Czechoslovakia and somewhat later in the south-eastern part of the region.Today works by Roma artists have developed their own special characteristics and styles and form an important development in the changing face of Roma culture in every country in the region. There is one common trait in the work of all of these artists. Contrary to the representations produced by the ‘majority’ – romantic, exotic or idealised images of poverty in the non-Gypsy representations – they offer authentic, insider notions, each in their different way, about what it is like to be a Gypsy. This gives their people self-esteem, faith and pride.  •

17

Kései születés

Late birth

Az 1970-es és 1980-as évek néhány ismert roma értelmiségi szereplőjének segítségével rekonstruálhatjuk ezt az eddig kevéssé ismert folyamatot. Néhány gondolatot idézünk tőlük.

The following is a reconstruction of this little known process with the help of some prominent figures of the Roma intelligentsia of the 1970’s and 80’s.

Daróczi Ágnes népművelő  •  A magyarorszá-

Ágnes Daróczi

A roma értelmiségi mozgalom kialakulása

gi romák a képzőművészetben legfeljebb mint alanyok jelentek meg addig, ugyanis az 1961-es párthatározat kimondta, hogy cigányok mint olyanok nincsenek, merthogy a cigányság szociális csoport, réteg, amelynek többek között az a jellemzője, hogy szegények és munkakerülők, valamint hogy beilleszkedési gondok és iskolázási problémák vannak velük. De hogyha mindenki dolgozni fog, akkor ez a szegénység és munkanélküliség megszűnik, kvázi a cigányság mint állapot is megszűnik. 1971-ben – tehát csak tíz évvel a párthatározat után – viszont a művészet területén különböző műfajokban jelentkeztek a romák. Bari Károly tizenhét évesen robbant be a magyar költészetbe: Holtak arca fölé című kötete alapjaiban rázta meg és eszméltette föl az országot, hogy romák mégiscsak vannak, és nem is akárhogyan vannak, és nem is akármilyen a kultúrájuk. Egy évvel később, járva az országot az első roma együttesünkkel, a Romano

18

Glaszóval, amolyan vándorszínházi módon műsort vittünk, és elvittek bennünket a romák föl a kavicsos utcába, ami egy domboldal, szembe a Pécskő-dombbal. És ahonnan valami fantasztikus látvány nyílt a cigánytelepre. Balázs János akkoriban még a Pécskő-dombon lakott a kis viskójában, az ajtó is megvetemedett a sarkán, és belül egymás hegyén-hátán álltak a képek.

Balázs János festő  •  És akkor bekövetkezett

egy olyan esemény, hogy az öregemberek közé mentem, és ezek befogadtak engemet. És akkor ezekkel jártam mindenhova. Az erdőre gombázni, aztán szenet szedni, szedret, csipkét, vadkörtét, gombázni, mindent. És aztán ez hozott valamit nekem. Hát ez elég hosszú ideig tartott, amíg aztán az öregek lassan meghaltak, a világháborúnak is vége lett – az elsőnek –, és akkor hát én csak folytattam ezt a nehéz, küzdelmes életet. De meg voltam elégedve, mind a mai napig, és nem kívántam soha jobb életet magam-

The emergence of the Gypsy intellectual movement

cultural organiser  •  Until the time we are talking about, the Romani in Hungary only appeared in art as subject matter, if anything. In 1961 a communist party resolution declared that Gypsies as such did not exist – they are a social group, a layer, and their most characteristic trait is that they are poor, work-shy and have educational problems. But if everyone worked, poverty and unemployment would disappear and ‘Gypsiness’ as a condition would be altogether eradicated. In 1971, only ten years after the party resolution, the Roma began to appear in the various branches of art. Károly Bari was 17 when he burst into Hungarian poetry. His volume Over the Face of the Dead shook up and woke up the country to the fact that Roma people did exist and that their culture was something truly special. A year later, we presented a theatrical programme travelling round the country with our first Romani ensemble Romano Glaso. One time the Roma took us

up into Kavicsos street. This is the slope of a hill opposite Pécskő hill in Salgótarján. There is a fantastic view from there over the Gypsy estate. At that time, János Balázs was still living there in his little hut on Pécskő Hill. The door was twisted out of shape. And inside - there were paintings piled up high.

János Balázs painter  •  And then it happened that I started to go about with the old people. And they accepted me. I went with them everywhere. To the forest to pick mushrooms, mulberry, rosehip, as well as to the open coalfield to pick odd bits of waste coal. That brought me a little bit of an income. This lasted a long time, until finally these old people died, one after the other. The First World War ended and I carried on with this hard, rugged kind of life. But I was contented, and I still am, to this very day. I never longed for a better life for myself. I still don’t – whatever promise humanity or society 19

nak. De még most se kívánok, akármilyen ígéretet adna az emberiség vagy a társadalom, nem kell semmi, csak maradjak ebben. Én boldog ember vagyok, ezt ki merem jelenteni az egész világnak. Pedig szegény vagyok nagyon, no de hát van egy mondás, amely azt mondja, az a leggazdagabb ember, aki semmit sem kíván. Hát én elmondhatom ezt magamról!

milyen csodálatosan tetszett a novellám, milyen jó, küldjek még, és utána legalább harminc napilap, hetilap, folyóirat kért, hogy ha van novellám, küldjek nekik. És hát volt tényleg egy csomó novellám, és én szétküldtem, tehát ez azt jelenti, hogy valami huszonhat novellát küldtem széjjel, és szinte egyből gazdag ember lettem.

Lakatos Menyhért

tem el legelőször a képzőművészettel foglalkozni, persze csak úgy, mint egy gyerek. Anyám soha nem gátolt ebben, pedig a falat is összefirkáltam, és mint az ősember, úgy rávéstem ezeket a kis figurákat. Anyag hiányában sokszor a lepedőt feszítem fel, néha a lakók megajándékoznak egy szekrénnyel, azt szétszedem, és akkor igen príma anyaghoz jutok, és fára tudok festeni. Többször igénybe vettem az ablakokat, tényleg a környezetemet is kifestem. Ebben a házban lakom, hol a konyhában, hol a szobában, hol a gangon, összevissza, ahol helyet találok, ott dolgozom. Anyám cigány származású, házfelügyelők vagyunk, apám beteges, aztán nagyon sokat kell ezért nekem is segíteni. Mindennap hat emeletet meg kell másznom, ötven-hatvan kilós kukákkal kell le-föl közlekednem az emeleteken, ez a szemetelés nemes művelete, aztán festek. Idén a Képzőművészeti Gimnáziumban érettségiztem jó eredménnyel. Három évvel ezelőtt két hónapos tanulmányutat tettem Hollandiában. Ott is sokat festettem, elkerült pár munkám az

író  •  Kemény Pista, akit én már annak előtte ismertem, és Konrád Gyurka hívtak meg az Akadémiára dolgozni az első cigányfelmérésbe. Ez egy hosszadalmas felmérés volt, többen dolgoztunk benne, Choli, én, még a lányom is, Anka és néhány olyan cigány, akik hát tulajdonképpen nem értelmiségiek voltak, hanem értelmesebb emberek. Ebben a felmérésben dolgoztunk, ez mintegy öt-hat évet fogott át. Én albérletben laktam Budán, a Virágárok utcában, és ott voltunk mi, amikor az első novellám megjelent az Új Írásban. Én nem voltam idehaza, hanem kint voltam Párizsban. Kapcsolatba kerültem a nemzetközi cigánysággal, amelynek akkor Párizsban volt a székhelye. Londonban megalakult 1970-ben a Cigányok Világszövetsége, s ezek hamarosan hírt vettek rólam, eljöttek, megkerestek, levélben, telefonon beszélgettünk, és meghívtak, tehát kint voltam Párizsban 1972-ben, amikor a lányom az egyik novellámat odaadta az Új Írásnak. És ahogy hazajöttem, kaptam egy levelet, amelyikben közölték, hogy

20

Péli Tamás festő  •  Négyéves koromban kezd-

could give me. I don’t want anything, just to carry on living in this life. I am a happy man. I dare declare this to the whole world. Even though I am very poor. But there is a saying that the richest man is one who desires nothing. I can say this about myself.

Lakatos Menyhért

author  •  It was Pista Kemény, whom I’d known before, and Gyurka Konrád who invited me to the Academy to work in this Gypsy survey. This was a long project, with many of us working on it, Choli and I and even my daughter Anka, and a few other Gypsies who were not exactly intellectuals but intel-

ligent people. We worked on this survey for 5-6 years. I rented a room in Buda, in Virágárok street and this was the time when my first short story was published in Új Írás. I was in Paris where I got in touch with the international Gypsy organisation, they had their headquarters in Paris. Then in 1970 the World Federation of the Gypsies was established in London. They soon heard about me and contacted me by post, then by phone. They had invited me so I was in Paris in 1972 when my daughter gave one of my short stories to the periodical Új Írás. After I came home I got a letter in which they informed me that they loved my story and I should send them more. Then at least thirty dailies, weeklies and journals asked me to send them stories if I had any. In fact I did have a lot of stories ready and I sent out about 26 of them. This made me rich overnight, this is the truth.

Tamás Péli painter  •  I first started painting when I was four years old – in a natural, childlike fashion. My mother never prevented me, even though I would even paint on the wall and carved little figures into it as well like a primitive man. Lacking in material I sometimes stretched a bed-sheet and painted on it, at other times the neighbours would give me an old cupboard which I took to pieces – that gave me wonderful material and so I could paint on wood I repeatedly made use of the windows – so I really did make my environment colourful. I lie in 21

amszterdami Rix Akadémiára. Ott összeült a zsűri, és nagy boldogságomra felvételt nyertem, az akadémia negyedik évfolyamra javasolt.

K alla Éva újságíró  •  Ahogy odakerült a Népművelési Intézetbe Daróczi Ági, úgy elkezdett kutakodni, hogy mit is csinálhatna, és hallott egy-két festőről, akiknek úgy gondolta, hogy meg kellene nézni a munkáit, ki kellene állítani. És ahogy így kezdett utánanézni a dolgoknak, kiderült, hogy nem egy-kettő van országszerte, hanem nagyon sok, akik egymásról sem tudnak, elszigetelten élnek, magányosan dolgozgatnak. Azért ott a helyi közösség tud róluk, és tulajdonképpen így kezdődött a dolog, hogy jó, hát akkor menjünk el és nézzük meg. Így szólt Lakatos Menyhértnek, Cholinak, aztán Tominak, Péli Tamásnak és nekem, így mentünk öten, néha hatan. És ahogy így mentünk sorra egymás után, és úgy tovább kérdezgettünk, egyre többen lettek. Akkor voltunk Orsós Terinél, Fenyvesi Józsi bácsinál, Kiss Józsi bácsinál Keszthelyen. Itt, Budapesten találtuk meg Hock Lajost. Eljutottunk Bada Mártához Gödöllőre, Salgótarjánba Oláh Jolánhoz és a férjéhez, Balázs Andráshoz, és hát borzasztó nagy öröm volt az, hogy ilyen sokan vannak!

22

Daróczi Ágnes népművelő  •  A Pataki Művelődési Központ adott helyet az első kiállításnak 1979 májusában. Egy hónapig tartott nyitva, és fél Budapest odazarándokolt. Igyekeztünk körülötte jó hírverést csinálni, az intézet plakátokat terveztetett, amin Balázs János Úton című képe volt látható, és azért a városban a hirdetőoszlopokon ki volt rakva, hogy autodidakta cigány képzőművészek első országos kiállítása. Aki ott járt, ha csak tehette, egy hónapon belül visszament, és nem egyedül. És az volt az igazi ereje, az emberek valahol érzékelték, hogy mindaz, amit a politika mond és állít, hazugság. Cigányok nemcsak hogy vannak, hanem arra, amit ők mondanak önmagukról, arra figyelni kell. És az a képzőművészet, amelyet teremtettek, csodálatos, fantasztikusan gazdag, nagyszerű dolog, amit érdemes megnézni. Hogy milyen volt a politikai fogadtatása az első kiállításnak? Kulturális minisztériumbeli akkori főnököm a helyszínen, a kiállítás terében azt a kérdést tette föl nekem, nem gondolom-e, hogy ez nacionalizmus. Mert ugyan mi okom volt arra, hogy külön kiállítást szervezzek a roma képzőművészeknek? Ez volt az én elismerésem, ez volt a politika viszonya ehhez a nagyszerű kiállításhoz. Fátyol Tivadar zeneszerző  •  Én annak köszönhetem, hogy zeneszerző lettem, hogy Lakatos Menyhértet megismertem. Tatán voltunk lent az első országos folklórfesztiválon, ami na-

this house and paint sometimes in the kitchen, sometimes in the room or the suspended corridor – wherever I find room. My mother is a Gypsy by origin, we are the concierges here, my father is a sickly man so I need to help a lot. Every day I have to climb six storeys of stairs, carrying rubbish bins of 50-60 kilos up and down, this is the noble procedure of garbage management, then I go and paint. This year I finished my A-levels in the Art Secondary School with a B. Three years ago I made a two month study trip to Holland. I painted a lot while I was there an some of my work found its way to the Rix Academy There the jury assembled and to my great joy I was accepted and the Academy proposed I start my studies in year four.

Éva K alla journalist  •  As soon as Ági Daróczi came to work at the Institute of General Culture she began to look into what could be done. She’d heard about a few painters and she thought she should look at their works and exhibit them. And as she began to look into the matter she found that there were not just one or two but many around the country who did not know about one another, but lived and worked in isolation. The local communities knew about them to some extent. So this is how it all began – just by saying, let’s go out and look at them. So she called Menyhért Lakatos, Choli, Tamás Péli and me. So the five of us went, sometimes six, including János Bársony. And then we went

on asking about we found more and more of them. We visited Teri Orsós, old Józsi Fenyvesi, old Józsi Kiss in Keszthely. Here in Budapest we found Lajos Hock, then Károly Beri who became known as Károly Pongor Beri and later as David Beeri. We came upon Márta Bada in Gödöllő, met Jolán Oláh and her husband Balogh Lajos in Salgótarján. It was a great joy to see how many painters there were.

Daróczi Ágnes cultural organiser  •  It was the Pataki Culture Centre that housed the first exhibition in May 1979. It was open for a month and half Budapest went on a pilgrimage there. We did try to create good publicity for the event, the institute had some posters designed showing János Balázs’s painting On the Road. They were pasted on advertising pillars all over the town publicising the First National Exhibition of Self-taught Gypsy Artists. It was also talked about a little bit on television and in the papers. But the people who came to see it mostly came back again during the month, and not alone, either. The real power of it was that people could sense that what politics claimed was all lies. Gypsies not only existed but also what they said about themselves demanded attention. And the visual art they had created was magical, fantastically rich, a great thing worth looking at. How the first exhibition was received politically? My boss from the Ministry of Culture there, on the spot, asked me whether I didn’t think this was 23

gyon érdekes dolog volt, mert lementünk sokan, és azt is Nusi szervezte, Daróczi Ági, és lementünk, és hát miről beszéljünk? Művészetről. És ott nagyon csodálatos társaság jött össze: Lakatos Menyhért, Péli Tamás, Daróczi Jóska, Kovács Jóska, Pongor Beri Károly, jómagam. Hogy mennyire szerettük egymást, azt bizonyítja ez a klub az Akácfa utcában. Ott sok minden történt, nagyon sokat beszéltünk, nagyon kellemes estéket töltöttünk együtt. Általában amikor este tízkor vége volt, akkor még elmentünk a Nemzetibe, akkor az bezárt kettőkor, akkor még onnan elmentünk valamelyik kocsmába, ami reggelig volt nyitva, és olyan szép mámoros esté-

24

vel záródott. Péli Tamásnak volt egy műterme, és ott is nagyon sokat összejöttünk, abban a kis műteremben. Rettentő sokat beszélgettünk, megváltottuk a világot, és örültünk annak, hogy mennyire tudunk egymásnak örülni. Az én drága hontalan barátom, Kovács Jóska nem csinált mást, csak tényleg az után kajtatott éjjel-nappal, reggel fölvette a kis tarisznyáját, az tele volt kézirattal, grafikával, mindennel. Reggeltől estig járta a várost, és ment hol az egyik szerkesztőségbe, hol a másikba, és addig verte a vasat, míg ki nem adták, ugye.

Lakatos Menyhért író  •  Az a kis csoport há-

rom-négy emberből állt, nem volt több. De mindig a cigány értelmiségről beszéltünk, ami mes�sze nem volt, ami nem volt igaz. Tehát sosem a magunk nevében beszéltünk, én is örökké a cigány értelmiségre hivatkoztam, mert hiszen tulajdonképpen akármit is, egy mozgalmat vagy bármit elindítani értelmiség nélkül nem lehet. Hát mindennek az értelmiség a motorja. Ami akkor elindult a cigányság érdekében, az egy ilyen mozgalomféle volt, amibe sokan bekapcsolódtak, és megpróbáltak ki-ki a maga módján ebben az egészben segíteni. De nem voltak olyan koncepciók, amelyeket úgy elhatároztunk, hogy most mit is szeretnénk. Ami közös volt, a cigányság szellemi fejlődésének magasabb szintre emelése.

pure nationalism. What other reason could I have had to organise a separate exhibition for Roma artists. That was what I got by way of recognition, this shows what kid of relationship the political power had to the exhibition.

he would put on his little shoulder bag, full of manuscripts, drawings, whatever and he would just walk all over the city from morning till night going from one editorial office to the other and never stop until he got something published.

Tivadar Fátyol composer  •  I actually owe the fact that I have become a composer to meeting Menyhért Lakatos. We went to Tata for the First National Folklore Festival. This was a very interesting thing organised by Ági Daróczi. So what did we talk about? Art, of course. A marvellous company gathered together: Menyhért Lakatos, Tamás Péli, Jóska Daróczi, Jóska Kovács, Károly Pongor Beri and myself. Just how much we liked one another was proved partly by the club in Akácfa street. Lots of different things happened there, we talked a lot, and spent very pleasant evenings there. Usually this was over by ten o’clock and then we went over to Nemzeti, that would close at two in the morning, then we went to one of the bars that kept open till morning and so these were really ecstatic evenings. Tamás Péli had a studio and we often met there, too. We talked a great deal, changed the world and really it was about being so happy to be together. My dear friend ‘Homeless’ Józsi Kovács – what a man he was… There were more periodicals then than now. Jóska Kovács, believe it or not, he was so restless, day and night, he was just looking for opportunities. In the morning

Menyhért Lakatos author  •  It was a small group, no more than three or four people. We always spoke about a Gypsy intelligentsia which didn’t exist. We talked about Gypsy intellectuals. We would never speak on our own behalf, even I always referred to the Gypsy intellectuals, which was necessary, because it is impossible to launch any movement or anything without an intelligentsia. They are the engine of everything. And what began there in representations of the Gypsies was like a movement. Many people joined it and tried to help as best they could. But there were not definite concepts we’d agreed on, that we’d like to do, except one, the determination to raise the intellectual development of the Gypsies onto a higher level. József Choli Daróczi poet  •  At this time we

used to go to the studio on Lehel street every day. Jóska Kovács even lived in his studio, he didn’t have a home. More precisely, the studio was his home. Most of the poems were born there, Péli was painting in his big red cloak, and Jóska Kovács and I were writing poems. Often we inspired each other. Jósa Kovács came up 25

Choli Daróczi József költő  •  Akkoriban volt ez, a műteremben, ami a Lehel úton volt, mindennap ott voltunk. Kovács Jóska, ha kellett, ott is lakott a műteremben, nem volt lakása. Pontosabban a műterem volt a lakása. Akkor ott született a legtöbb vers, Péli festett, a nagy piros klepetusában festett, mi meg Kovács Jóskával írtuk a verset. És sokszor kölcsönösen inspiráltuk egymást; Kovács Jóska kitalált egy jó sort, elmondta, örültünk neki mindnyájan, és akkor szerintem ez hatott Pélire, és akkor abban a hangulatban, abban a szellemben kezdett el festeni. Kölcsönösen hatottunk mi ott egymásra, én tudom, hogy én nagyon sokat tanultam ott tőlük. És romológiát tanultam, szóval elhelyezni magunkat, a kultúránkat a világban. Kívülről nézni magunkat tanultam meg Menyhérttől is meg Péli Tamástól is. Szóval ezekre szükség volt ahhoz, hogy ma azt mondjam: úgy-ahogy ismerem a cigányságot. Szentandrássy István festő  • Cholival érdekes módon öt-hat évig volt köztünk feszültség. Nem is feszültség, hanem a korkülönbség, Choli mérhetetlenül sok tapasztalata. Choli – úgy gondolom, hogy ő az a szikla, ami azért van, hogy az ember megmássza. Tehát Cholihoz úgy kell közelíteni, hogy tenni kell érte. Így kezdek rájönni, hogy az öreg valamiféle ilyen kétezer éves tudást hordoz magában, pontosabban nemcsak hordoz, mert nemcsak egyfajta misztérium ez, ami elérhetetlen, hanem a valós életében is 26

with a good line, told us, we were all happy, and I think it influenced Péli as well who began to paint in that mood. We all influenced each other there, at least I know that I learnt a great deal from them. What I learnt from them was Gypsy Studies – after a while I could place ourselves and our culture in the wider world. What I learnt from Menyhért and Tamás Péli was also to look at ourselves from the outside. I needed this in order to be able to say today that I understand Gypsies at least to some extent.

István Szentandrássy,

ugyanígy éli meg. Tehát én „indiaiabban” gondolkodó embert még indiaiban sem láttam. De nézd meg Cholinak a verseit, az egész viszonyát a természettel, ahogy leül. Ez nem cigányos, ez sokkal mélyebb, sokkal erősebb történet.

Choli Daróczi József költő  •  India, az nem

igaz, nekünk ismeretlen, új világ, cigány világ. Hát ott az összes asszony, aki volt, hol a nagyanyámmal találkoztam, hol az akkor kilencéves lányommal, mindig valamelyik rokonnal. De ahogy leültek az asszonyok, ahogy megfordultak, ahogy mentek az utcán, szóval mit mondjak,

painter  •  Interestingly, there was some sort of tension between Choli and me for five or six years. Not exactly tension, but his age and his incredible amount of experience stood between us. Choli… I think he is the rock that exists for a man to climb up on. If you want to get close to Choli you need to do something for it. I am beginning to realise that that man carries inside him a wisdom of two thousand years. Not just carries it – it is not just an unattainable mystery, he actually experiences it in the same way in real life. I have never seen a man think in a more Indian fashion even among Indians. But it is enough to look at Choli’s poems, his entire relationship with nature, or the very way he sits down. It is not Gypsy – it is a much deeper, much more powerful story.

Choli Daróczi József poet  •  India is incredible. A world which is completely unknown and new to us – and yet it is a Gypsy world. All those women there...I met my grandmother among them, then my daughter who was nine, and many other relations. But just the way women sat down, turned around or walked down the street put me back in ‘Gypsystan’ again. These were beautiful experiences. Tamás Péli had already heard about those things because as a college student he had gone to Pakistan from Holland with his friend Hans. They had set out on foot and wanted to walk to India and got as far as Pakistan. There they ran out of money and

27

megint „Ciganisztánban” vagyok? Már megint Ciganisztánban? Szóval gyönyörű élmények voltak ezek. Péli Tamás már korábban hallott erről, hiszen Hollandiából Pakisztánig elment főiskolás korában a Hans nevű barátjával. Gyalog indultak el, hogy elmennek Indiába, és Pakisztánig el is jutottak. Pakisztánban elfogyott a pénzük meg az idejük, mert kezdődött a következő szemeszter. Gyerünk vissza!

Péli Tamás

festő  •  Hollandiában, miközben egy-két komoly, nagyméretű munkát csináltam, nem kis hittel és erővel, nem kis örömömre, mindig dédelgettem magamban egy nagyon nagy történetet. Azt, hogy itt Magyarországon hogyan és miképp élnek vagy fognak élni a cigányok. Azt meg kéne valahogy festeni. 1983-ban fogtam hozzá, és akkor ezt a 42 négyzetméteres képet – ami véleményem szerint egyedülálló itt, Magyarországon – sikerült megfestenem az Andrássy-kastélyban, a tiszadobi gyermekvárosban, a könyvtárteremben. Ennek a képnek a története a születés. Megszületik Káli istenasszonynak a kisfia, Manus, az ember. Ezt egy olyan helyen, ahol a gyerekeknek nincs anyjuk, apjuk, megfesteni minden megrázkódtatás nélkül elég nehéz. Ettől vált eredetivé és igazzá, hogy olyan emberek közt tudtam ezt a születésmítoszt megteremteni, akiknek nincs az identitásukban az, hogy megszülettek. Ki van törölve az életükből ez az örömforrás.

28

Lakatos Menyhért író  •  „Mert minden akaratok az Úr akarata vala, ki teremtményében jóságot, hálát és örök életet lehelt, hogy el ne sorvassza az idő.” Tehát tulajdonképpen megteremti Kálit, az ő leányzóját, és azt mondja: legyen tiéd ez a kert, és éljél ebben. És Káli, tulajdonképpen nő volt ő is. Az egyetlen, az első nő volt, akinek érzelmei voltak, aki pajkos angyalaival futkosott az édes Paradicsom lombjai között, természetesen meztelenül – mert akkor még nem voltak gúnyák –, és hát keblénél és minden érzékszervénél felhevült az ő vére, és nem tudott mit kezdeni, angyalait hívta, hogy öleljetek, csókoljatok engem, mert lobog az én vérem. S hogy enyhítse hevét a tűznek, mely a testében forrt, marokkal szórta ölébe a port, amelyben, mint minden a földben, kicsírázott az élet. És ebből a csírából megszületett Káli egyetlen gyermeke, a Manusi.” Hát cigányul az ember, tehát így születik meg az első cigány ember Káli szűzi testéből. Méghozzá a földnek a paradicsompora termékenyítette meg Kálit, úgyhogy ebbe gyökeret vert az élet, és megszületett az első ember, a cigány mitológia szerint az első ember, s ez a Manus volt.   •

time because the next term was beginning. So they just said, let’s go back now.

Péli Tamás painter  •  In Holland, while I was working on one or two serious, large size paintings to great pleasure and with great faith, all the time I was cherishing inside me a great story about how the Gypsies could live here in Hungary. I thought I should somehow paint that. I began in 1983 and eventually I came out with this picture of 42 square meters which is, I think, quite unique here in Hungary. I painted it in the library of the Andrássy Castle in Tiszadob which is an orphanage today. The story of this painting is birth itself. Goddess Kali has a son born – Manus the man. This is quite difficult to paint

in a place where the children have no fathers or mothers. This was what made it original and honest – that I managed to create the myth of birth among people who barely have it in their identity at all that they were born. This source of joy had been wiped out of their lives.

Lakatos Menyhért author  •  ’For every will was God’s will and it breathed goodness, gratitude and eternal life into all creations so that time could not wipe them away.’ So he created Kali, his daughter, and said, let this garden be yours, and you shall live here. Kali was – a woman. The only woman, the first woman – she had her emotions, she ran around among the foliage of sweet Paradise in delight, along with her playful angels. Of course, she was naked, as there were no clothes back then. And her blood rose at her bosom and all her senses and her female organs were awakened. She had no other choice but to call her angels and tell them, kiss me, embrace me, my blood is boiling. And to allay the heat of the fire in her body she sprinkled dust onto her lap where, this being soil, where all life starts, life sprouted on Kali’s lap. And from this sprout Kali’s only child, Manus was born. In Gypsy, Manus means man, coming from the German. So this is how the first Gypsy was born from Kali’s virgin body that had been fertilised by the soil of paradise and life rooted in her and the first man was born. According to Gypsy mythology this first man was Manus.   • 29

Cigány-kép – roma-kép

Gypsy image, Roma image

Hogy érzékeltethessük a művészek törekvéseinek, témaválasztásának sokféleségét, idézünk néhány művészi megfogalmazást.

In the following section we offer a view of the wide array of artistic ambitions and choices of subject matter by quoting a few statements by Gypsy artists.

Balogh Balázs András: Ez a kép az én elképzelésem szerint meg amit úgy én magamban elgondoltam, ez azt jelenti, az egésznek a témája: van egy olyan telep, ahol a cigány házak nem úgy vannak, mint a régebbi telepeken, hanem azok földbe vájt kunyhók, és egyszerűen csak lefedték, mintha háztetők lennének. És itt lehet látni ezeket az oszlopokat, arra vannak rátéve a rossz lemezek, meg amit éppenséggel találtak a cigányok. És itt kint, onnan a ház előtt ezek jönnek hazafelé, itt ez az asszony, cigány asszony hozza a batyuban, amit a koldulásból ös�szeszerzett, itt a férfi, a cigány ember föltöri az utolsó kiló kenyeret, mert azt mondja a gyerekének – itt a gyereke mellette –, hogy fiam, lassan már kenyérből se eszünk eleget. Ennek ez a lényege. Az a lényeg az egészben, hogy lehet, hogy már holnapra még kenyér

Balázs András Balogh: In my thinking this

Tizenöt roma művész hitvallása és önképe

30

se lesz. Úgyhogy ilyen helyzetben vannak most. Ez egy valóságos cigánytelep, ez lent volt, amikor még én gyerek voltam, az Alföld táján valahol, már nem emlékszem a falura, de én ott jár-

Creeds and self-portraits of fifteen Roma artists

picture means that the topic of it all is a Gypsy estate where the houses are not as they used to be but simple huts dug into the soil and just roofed in like houses. You can see these posts here that hold up the sheets of material the Gypsies had found. Some are outside their houses, others are just returning home. This Gypsy woman is carrying home in a bundle what she got from begging. This Gypsy man is just now breaking the last kilo loaf and is saying to his kid next to him, son, soon we won’t eve have enough bread. That is the essence of it. The main thing about it all is that maybe tomorrow there won’t even be enough bread. That is the situation they re in now. This is as existing Gypsy colony, which was down on the Great Plane somewhere when I was a kid. I don’t remember which village it was but I lived there for a while as a child. I had been in the orphanage and someone took me there to live with them. Whenever that happened it was

not because they loved me or wanted me all that much; if it was peasant family they wanted me to clean the stables, look after the pigs, horses or whatever they had. They gave me all sorts of jobs to do. And when it was Gypsies, they got money for keeping me. So they used the money and I was sent to beg and roam about – they forced me to go begging. Bundles, a basket on my back – that’s why I like to paint those bundles because all of this is burnt into my mind.

Jolán Oláh: I was born in Salgótarján in 1932. There were ten children in the family. My brothers and sisters did a few years at school but I was kept at home by my mother. She was sickly and I was the nurse to all the children. I was taught to read and write later by my children and my husband. When I was a little girl I wanted to work in the circus or become a ballerina but I also liked drawing. We played a lot. I was always playing with dolls. I cut some of my own 31

tam gyerekkoromban mint menhelyi gyerek. Nem azért vettek engem ki a lelencből, hogy engem annyira szerettek, vagy annyira kellettem: ha parasztcsalád vett ki, azért hogy az istállót kitakarítsam, malacokat, lovakat meg ami volt. Ha meg cigányokhoz kerültem, akkor meg csak azért kerültem cigányokhoz, hogy ők pénzt kaptak utánam. Ők ezt fölhasználták, én meg jártam koldulni, csavarogni, mert ezt is rám erőszakolták, hogy menjek koldulni, és batyu, hátikosár – azért szeretem én a batyus dolgokat festeni, mert ez mind belém vésődött.

Oláh Jolán: 1932-ben születtem Salgótarjánban. Tízen voltunk testvérek. Testvéreim jártak néhány osztályt, de engem nem adott be az anyám iskolába. Ő beteges volt, és én voltam a dada a gyermekek körül. Írni-olvasni a gyermekeim és férjem tanítottak meg. Kislánykoromban cirkuszos akartam lenni, vagy balerina, de rajzolni is szerettem. Sokat játszottunk. Állandóan babáztam. Saját hajamból levágtam, és rávarrtam a baba fejére. Még kicsi voltam, amikor agyagból szobrokat csináltam. Ezek összetörtek. Néhány rajzom is kinn volt a falon, de meszeléskor lekerültek onnan. Mindnyájunknak ki volt a munka adva, hogy elég nehéz munkán dolgoztak a testvéreim. És akkor anyám, ő járt faluzni. Ő faluba járt, éjszaka szövött, a kendert szőtte, törülközőket is, meg csinált kötelet is, és ezt vitte a faluba eladni krumpliért, lisztért meg bár32

see whether our mother was coming, when we were still little. She would bring us food and we were happy. She brought sausages after the pig-killings. People always gave her something. She also had to work at night unfortunately. So her lie wasn’t easy, either. But my mother was a cheerful woman. It was only later in life, with my husband, that I got a chance to paint, after I was retired or ill health. András had been painting for a long time. After the 1970’s when I was retired with a heart condition, painting became my greatest joy.

miért, és akkor mindig nagy batyukkal jött haza, úgy vártuk már, az ablakon néztük, hogy jön-e anyánk. Szóval neki se volt könnyű az élete, anyámnak sem, pedig úgy vidám asszony volt. A festésre a párom mellett, már rokkantnyugdíjasként adódott lehetőségem. András már régóta foglalkozott festéssel. A hetvenes évek elejétől, amikor szívbetegségem miatt leszázalékoltak, a festés vált legfőbb örömömmé.

Fenyvesi József: Rajzolgattam, megfestettem

én legalább húsz tájképet. Hát az Isten nyugosztalja Szekula tanító urat, az én gyerekeimnek a tanítója volt, hát egy családi látogatásba jött a telepen, és én is kinn voltam. A lányok észrevették. „Jaj – azt mondja –, apa, jön az igazgató úr!” „Nem baj – mondom –, hadd jöjjön! És ahogy bejön: „Jó napot, jó napot – mondom –, igazgató úr!” Odamentem, aztán én kiterítettem a szép gyöpre ezt a húsz festményt mind, ugye, rajzlapomat, azt mondja: „Ki csinálja ezt, Józsi?” Mondom: „Találja ki az igazgató úr – mondom –, én csinálom.” „Ejnye – azt mondja –, maga tudja, mit csinál?” „Hát – mondom –, képeket.” „Tudja maga, mi fán terem?” „Hát – mondom –, nem tudom – mondom –, mire tetszik gondolni” – mondom az igazgató úrnak. „Na – azt mondja – ide figyeljen, ez nagy érték, amit maga csinál. Tudja, mit mondok én, Józsi, magának? Írjon a Hazafias Népfrontnak a járásra, én meg beírok Budapestre!”

hair off and sewed it onto the doll’s head. I was still very little when I started making sculptures out of clay. Later they were smashed. Some of my drawing were also displayed on the wall but later they were removed when the wall had to be painted. My brothers and sisters all had their work cut out. They did hard work all of them. And my mother, she did not have a job, she used to go from village to village. She did weaving at night, she had a loom and she wove hemp, she made towels and ropes and sold them in the villages. She got potatoes, flour or something else for them. She came home with big bundles. We used to wait for her looking out the window to

József Fenyvesi: I painted at least twenty landscapes. Mr Szekula, may he him rest in peace, he used to be my children’s teacher, he came to visit the family at the Gypsy estate one day. I was outside the house. The girls saw him and said, good God, Daddy look, the headmaster is coming. Never mind, I said, let him come. So he came in, we said good day to each other. Then I laid out all twenty paintings on the nice lawn – my drawing papers. He asked, ‘Who made these, Józsi?’ I said, ‘Guess who, I made them, Mr Headmaster.’ ‘Do you know what you are doing here?’, he said. ‘I know,’ said I, ‘painting pictures.’ ‘And do you what it is all about?’ I said, ‘I don’t know what you mean, Mr Headmaster.’ ‘Listen to me,’ he says, ‘can I ask you something? Please, do it for me, I beg you. What you’re doing is very valuable. Do you know that?’ I said, ‘Maybe, I don’t 33

Bada Márta: Iskoláskorom óta festegetek. Az

iskolában figyeltek föl a tanárok rám, és mondta a rajztanárnőm, hogy jó volna, ha elmennék a szakkörbe, mert ott kicsiszolnak engem, és mert ők látnak bennem tehetséget. És beíratkoztam a gödöllői képzőművészeti szakkörbe, ahol Remsei Iván, Mizser Pál, László Lilla és Szekeres Erzsébet keze alatt több évig dolgoztam. Nem szóltak bele a munkámba, pedig tudtak volna szólni, mert hát azért jártak főiskolára, hogy ők tudtak volna nekem úgy segíteni, hogy merre is menjek, vagy mi az, ami nem jó benne, de azt mondta Remsei Iván, hogy nem akar engem elrontani. Ők láttak bennem valami ősi tehetsé-

34

good about it or which direction I should follow but Iván Remsei said he didn’t want to spoil me. They saw some natural talent in me, I did not understand what that was, a natural talent. What I saw was that he used to correct everybody’s work and give them some advice. He did find some little mistakes I made with the colours sometimes and he explained why I was wrong or which colours suited each other. But what topic I should choose or how I should draw he never forced me. He said, you’ll find your own style, you just have to paint a lot.

get, hát aztán nem tudtam én azt fölfogni, hogy mi az az őstehetség, hát mindenkinek a munkájába bele-belerajzolt vagy belenyúlt, vagy megfogalmazta, hogy miért nem jó. De hogy én milyen témát fessek, vagy hogy rajzoljam, azokat nem erőltette. Azt mondta, majd lassan, fiam, kialakul a te stílusod, csak sokat kell dolgozni. Hát így is volt, és akkor lassan már kialakult a stílusom.

Orsós Teréz: Érzem, hogy sok szeretet van bennem, majd kicsattan belőlem a szeretet, sokszor úgy érzem, hogy a családomon kívül nincs már, hogy kinek adjam. És ha jön egy-egy barátnőm, megpróbálom, hogy azoknak adjam át a szeretetemet. De hogy milyen a hangulatom belül, hogy szomorkás az életem, az itt már meglátszik az arcon például, mert az arc elárulja, az összetört arc. Itt nagyon egyedül akartam lenni. Mondhatnám, hogy ez meg egy fantáziakép. Mert hát én még nem voltam börtönben. Na most, hogy igazán így néz ki egy börtön, azt se tudom, csak elképzeltem magam előtt, csak elképzeltem. Egy-egy ilyen kép, amiben még nem volt nekem részem, azt tudnám az én életemhez hasonlítani, még ha nem is voltam én a börtönben, vagy elzárkóztam valamitől, és ahhoz is lehet ezt hasonlítani. És így juthat az embernek az eszébe egy börtön, mikor az ember el van zárva valamitől, a külvilágtól. Mert sajnos mondhatnám azt, hogy szinte magánéletem nincs is. Nincs. Mert mit csinálok? Sütök, fő-

Teréz Orsós: I feel that there is such a lot of

know.’ ‘Do you know what I say to you, Józsi? You should write to the Democratic People’s Front, to the county, and I’ll write to Budapest.’

Márta Bada: I have been painting since I was at school. It was at school that the teachers started to notice me. My teacher wanted me to attend a special course, where I could get my skills polished. Because they thought I had talent. I went to an art course in Gödöllő where I worked for years under Pál Mizser, Lilla László and Erzsébet Szekeres. They never interfered with my work. They could have done, that’s why they had gone to college. They could have said what was not

love in me, it is almost overflowing. I often feel I have nobody to give it to other than my family. Sometimes my friends come and I try to give my love to them. But my mood, inside, is that my life is rather sad, you can see it in this face, the face reveals that. It is a face all broken up. When I painted this picture I very much wanted to be alone. I could say this is a fantasy picture, as I have never seen a prison. I don’t now what prison really looks like, I just imagined it. A picture about something that I have never witnessed is something that I could compare to my life, even if I have never been to a prison – that I am cut off from something in my life and you can compare this to that. That’s how you come think of prison when you are cut off from the world. I could easily say that, unfortunately, I have practically no private life. None. What do I do? I cook and bake 35

zök – ha van mit, persze –, mosok, takarítok, tehát háziasszonyoskodom. Nevelem a gyerekeimet. Amikor van egy kis időm, akkor leülök, festek. Most mi ebben a magánélet? Nincsen. El vagyok zárva a külvilágtól.

Ráczné K alányos Gyöngyi: Amikor el kellett mennem a telepi cigány iskolából, le a Fürst Sándor Általános Iskolába, ott derült ki, hogy én tudok festeni. Egy darabig festettem, meglátta a rajztanárnőm, küldte pályázatra a képeimet, és nyertem egy szovjetunióbeli utazást, ami egy hónapig tartott, Artyekban, a Fekete-tenger mellett. És akkor utána sorban jöttek a pályá36

zatok, és akkor nyertem, nyertem a sok díjat, a sok ajándékot, és ez nagy öröm volt számomra. És az édesapám a legfontosabb dolgokat mindig kiszedte belőle. Én nem azt mondom, hogy én művész vagyok, nekem sokat kell még tanulni ahhoz, hogy én művész legyek. Ami a szívemből jön, ami a szívemen van, azt megcsinálom.

– when we have the means, of course; I do the washing, the cleaning, I run the house. I bring up my children. When I have some spare time I sit down and paint. Where’s the private life? Is there any private life left? There isn’t. I am cut off from the world.

Dilinkó Gábor: Van egy borzalmas hiba: mert

Gypsy school here in the village. I went to the other elementary school in Kökönyös, very near the city. That is where they found out that I could paint. I painted for a while, then my teacher saw it, and she sent my paintings to competitions. I won a trip to the Soviet Union, for a month, to

ha én cigánynak születtem, nem kell nekem mindig cigány képet festeni. Szóval egy kicsit ki kell lépni a másik világba, mert oda is be kell nézni, de én mondok valamit. Én akármilyen tájképet festek meg, akármit, ránéznek: Dilinkó Gábor. Mert van egy jellegzetes stílusom, hogy nem ecsettel festek, hanem az ujjammal rakom föl a festéket, mindenki, aki ránéz messziről, azt mondja, ez Dilinkó Gabi. Szép, amikor az ember a saját nemzedékét festegeti, de ha nem lép ki belőle, vagy nem tud újat hozni… Mert ugye, mi van? Régen, valamikor a nagy művészek an�nyi cigányképet festettek, koldulós cigány, sátoros cigány, akkor csilingelős cigányokat, köszörűs cigányokat, ez ma már nem megy. Valahogy más az ízlés.

Szécsi Magda: Nem is gondolkodom bizonyá-

ra cigány ésszel, hiszen magyarok neveltek föl. Hároméves koromtól intézetben nevelkedtem, de hároméves koromig cigánytelepen nőttem föl, a komádi cigánytelepen, ami Hajdú-Biharban van, és Szeghalmon, ami Békés megyében,

Gyöngyi Ráczné K alányos: I had to leave the

the Artek by the Black Sea. Then one competition came after the other and I won many prizes. It was a great pleasure. But I was sad when I had to go home from these summer camps. The camps were over and when I won the first prize, because that’s what I usually got, I would go home with big parcels. A big suitcase and many parcels – and my father would always pick out the most important things for himself. I am not saying that I am an artist – I still have to learn a lot to become one. I am not an artist. I am don’t think much of myself, either. I just paint that’s all. Whatever comes from my heart.

Gábor Dilinkó: People make a terrible mistake. Just because I was born a Gypsy I don’t always have to paint Gypsy pictures. I have to step into the other world, take a look there, too. But whatever picture I paint, if somebody looks at it they can instantly tell, this is Gábor Dilinkó. Because I have this characteristic method that I don’t use brushes, I put up the colours with my fingers. So anyone can tell from afar that this is a Gabi Dilinkó. It is nice to paint your own people but if you never step outside you cannot produce new things. In the old times, great artists painted a great many Gypsy pictures: Gypsies begging, nomadic Gypsies, Gypsies ringing their bells or knife-grinder Gypsies – today people don’t want those any longer. Somehow, tastes have changed. 37

a román határszélen van, és nagyanyám nevelt. Báró Roszkának hívták. Képeim maradtak azokból az időkből, de csak ilyen villanások, amiket nagyon remélek, hogy nem utólag gondoltam bele. Igyekszem nagyon elválasztani az emlékeimtől a képzelgéseket, szóval nagyon remélem, hogy ezek igaz dolgok, amikre emlékszem. Színes kendőkre emlékszem, téglákra rakott bádogedényekben rotyogtak valami szörnyű dol-

gok, ennivaló volt. Vakolatlan házakra emlékszem, bűzre és szemétre és sírásra és verekedésekre emlékszem. Nagyon féltem. A füst az min38

some horrible stuff bubbling in them which was food. I remember un-plastered houses, stink, rubbish and crying, and I remember fights – I was terrified. Then I remember a room that was big – but then I was so small that may be it was small – and I remember a heap of coal in the middle of the room. I can still smell the smoke when I think back on my childhood, my very early childhood. The smoke is always there. These are the kinds of things I remember. It was not a world of fairy tales – I cannot have brought anything from there. I cannot recall any peaceful bonfires, embraces or anything of that kind. What I remember are lots of ugly sounds. It must have been a really tough world.

dig itt van az orromban, ha a gyerekkoromra gondolok, erre a nagyon-nagyon korai gyerekkoromra, a füst az mindig ott van, szóval ilyen dolgokra emlékszem. Nem mesevilág volt az, tehát onnan én nem hozhattam semmit. Nem emlékszem békés tábortüzekre meg ölelésre, meg ilyesmikre. Szóval nagyon-nagyon sok csúnya hangra emlékszem. Nagyon kemény világ lehetett az.

Oláh Mara: Életem során több súlyos betegségen estem át. Daganataimat az orvosok makacsul hangoztatott panaszaim ellenére csak késve ismerték fel. Több ízben operáltak. Életemnek egyik ilyen válságos időszakában, anyám hirtelen halála után, 1988-ban kezdtem el festeni. Végzetes fejgörcsöket éreztem. Egy ilyen fejgörcsös napon papírt és ceruzát kértem a kislányomtól, mert úgy éreztem, hogy rajzolnom kell. Ekkor kezdődött el a festészetem, mert mire készen lettem a képpel, ami Sophia Lorent ábrázolta, a fejgörcseim elmúltak, mintha nem is lettek volna. A rokonságom a festés miatt hülyének tartott. Több mint száz képet festettem. Ezeket elajándékoztam, csak egy festményt tartottam meg, amelyik a szemműtétemet ábrázolta. Ezt a képet 1991 novemberében bevittem a Nemzeti Galériába, hogy mondjanak véleményt, érdemes-e tovább festenem. A szakemberek további munkára biztattak.

Magda Szécsi: Perhaps I don’t think with the

mind of a Gypsy because I was brought up by Hungarians. I grew up in an orphanage from the age of 3, but before that I lived in a Gypsy colony in Komád, Hajdú-Bihar County and then at Szeghalom in Békés County by the Romanian border. At that time I was living with my grandmother. She was called Roszka Báró. I can recall some images of that time, but only flashes and I can only hope that I did not just produce them in retrospect. I try very hard to separate my memories from my imagination, so I hope that my recollections are accurate. I remember colourful shawls, tin pots stood on bricks with

Mara Oláh: I have been seriously ill several times throughout my life. Desipte my persistent complaints the doctors were always late recognising my cancers. I have had several operations. It was in one of these critical phases of my life, in 1988, after the sudden death of my mother that I began to paint. I was experiencing fatal headaches. On one of these headache days I asked my little daughter to give me paper and pencil because I felt that I had to draw. This was the time my art began – because by the time the drawing was complete, showing Sophia Loren, my headache was gone, as if it had never been there. My family thought I was mad because of my painting. I painted over a hundred pictures. I gave them all away except one which showed 39

Brigitta Milák: The great turn in my life came

miért pont a cigányság közül az oláh cigányokkal meg a beás cigányokkal foglalkozol, amikor te nem tartozol oda, hát ne foglalkozz velük! De ezt nem szabad, mert mi cigányok vagyunk, ha magyar cigány, ha oláh cigány, ha ilyen, ha olyan, mindegy. És végül is az volt a tapasztalatom, hogy származásként mindenféleképp mi cigányok vagyunk. Barna a bőrünk, és úgy érzem, hogy piros a vérünk mindnyájunknak. De a foglalkozás volt az, ami meghatározta egy cigány csoport létezését, de mi akkor is egyek vagyunk: cigányok, ha beszéljük a cigány nyelvet, ha őrizzük a kultúrát, ha nem, nekünk akkor is egybe kell tartanunk.

Milák Brigitta: A nagy fordulat az életemben

akkor jött, mikor 1995-ben egy képzőművészeti tábor kapcsán megismerkedtem Vágréti János békéscsabai festőművésszel. Nagyon sok órán keresztül beszélgettünk a cigányság életéről, múltjáról. Ő volt az az ember, aki felnyitotta a szemem, hogy a cigányság múltját, kultúráját kell festenem, és énnekem ez az életem. Mert végül is egy óriási nép vagyunk. Csak egy óriási probléma van, hogy nem tartunk össze, összefogás nincs. És én kutatom az életüket, a múltjukat, a hagyományukat, és nálunk, magyar cigányoknál nagyon sok mindenkinek feltűnt, hogy

40

my eye operation. In November 1991 I took this painting to the National Gallery to get an opinion whether it was worth carrying on with painting. The experts encouraged me to carry on working.

in 1995 when in an art camp I met János Vágréti, an artist from Békéscsaba. We talked about the life and the past of the Gypsies for many hours. He made me see that I have to paint the past and culture of the Gypsies, and that has become my life. After all, we are an enormous people. There is just this one great problem that we don’t stick together – there is no cohesion. And I study their life, their past, their traditions. Many Hungarian Gypsies have asked me why do you study the Gypsies, why the Olah, the Lovari and the Beash, you don’t belong there, they say, don’t worry about them. But this is a very bad attitude, you must not think like that. We are Gypsies, no matter what nationality. My experience has been that whatever group we belong to, we are, after all, Gypsies. We have brown skin and I think our blood is red. All of us. It was occupation that made Gypsies belong to one group or the other. So they say I am Lovari, I am Olah, you are a Hungarian Gypsy. One mustn’t think like that. We are one, Gypsies, and whether we speak the Gypsy language or not, whether we keep the traditions or not, we must stick together.

41

©2008 Népr ajzi Múzeum/Museum of Ethnogr aphy Felelős Kiadó/Publisher: Fejős Zoltán A Népr ajzi Múzeum fenntartója/ Supervisor of the Museum of Ethnogr aphy:

A kiadvány támogatója/Sponsored By:

ragaszt