Figyelmeztetés! Én nem vagyok egykorú semmi lénnyel, csupán örökkön - örökké állok. Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel

ა Anna Scythe

ა Figyelmeztetés! „Én nem vagyok egykorú semmi lénnyel, csupán örökkön - örökké állok. Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.” Dante Alighieri: Isteni színjáték; a Pokol kapujának vésete

ა

Első rész: Ősz New York-ban 6 Második rész: Zavart lelkek napja 65 Harmadik rész: A fantazmagóriának vége „Kezdődik a lidércnyomás”

280

ა

ა

Első rész. Ősz New York – ban

ა

ა

Színpadra fel! Ősz… milyen szép évszak is ez. A szerelem, az élet zsongásának időszaka, mikor minden mozgásban van… Ahogy ilyentájt a Broodway-n, úgy az alvilágban is megindulnak az új és a régi felvonások. Akár egy jól megtervezett színdarab: a szereplők készen állnak, a díszlet a helyén, a téma adott. A lámpák lassan kialszanak, a függöny felgördül. Foglaljanak hát helyet, és kezdődjék a műsor!

ა A parkok fái késői bimbókat eresztettek, s az enyhe nyugati szél megtépázta a virágszirmokat, melyek úgy hullott alá, mint halovány ködfelhő az ébredőkre. A fátyolról visszatükröződtek a csillagok fényei, így sejtelmes fény borult az éjszakára. A hold fénye ezüstbe foglalta a Central Parkot és egy fekete kabátos fickót, ki sietve rohant keletnek. Hátizsákját futás közben alátámasztotta, mely kellően nehéz lehetett s, hogy a benne hordozott értéket megóvja. Az ifjú átlagos magasságú és testfelépítésű, rövid fekete haj, fehér bőr és az emberre jellemző menekülési vágy. A park felé menekülő ifjú, Alex Pearl. Azonban a fák lombjai közül egy kéken világító szempár figyelte kíváncsian, mi történik odalent. Talán egy kóbor macska, vagy egy ragadozó, ami megszökhetett a közeli állatkertből. Egyik sem! Ragadozó volt, nem vitás, de nem hétköznapi. Észrevétlenül követte az embert, amikor ágreccsent a közeli tölgyfa tövénél.

Megtorpant, fürkészte a tölgyfa árnyékát, majd alakja a fekete lombok közt elveszett… „- Akadt egy kicsi és meglehetősen kényes gondunk. A nő mosolya gondtalan, előre élvezi a csatával járó izgalmakat. - Van egy személy, ki igen fontos információkat tart magánál s a hitvilágnak felettébb értékes. Az érte küldött csapatot azonban nem sokkal ezelőtt lemészárolták. A csomagot, mit szállítottak, sértetlenül kell eljuttatni céljához. - Mi ezzel a gond? - Elméletileg, semmi közünk ehhez. Nem avatkozhatunk bele.” Mesterének szavai szüntelenül ott csengtek a fülében és az is, ami mögötte van. Gonosz… Nem. Nincs arra szó, mely leírhatná azt a derűs arcot, mely annak gondolatától keletkezett, hogy kordonok nélkül élvezkedhet. - Elméletileg.

ა Míg az árnyékok járták a végzet táncát, ez idő alatt a város legmélyén, egy toronyház luxus éttermének eldugott teraszán, egy idősebb úr és testőre társaságában egy különc indián férfiú kávézgatott. A beszélgetés meghittnek látszik, de csak annak látszik. Valójában mindegyikük a másik torkának esne, ha tehetné. A 175 cm magas indián tipikus üzletember szürke öltönyben. Hosszú fekete hajának tincseibe font tollakkal omlott vállára. Nyakában népére jellemző sastollas amulett lánc. Zöld szeme rideggé és egyben vonzóvá tette vonásait. Látszatra alig múlt el 26. Rama Jade, a Galéria Illúzió tulaja és egy meglehetősen excentrikus banda otthona. A

brancs, a náluk jóval nagyobb szervezet egy kisebb tagja, elért eredményeiknek és azok kivitelezéseiknek hála, elnevezésre sem méltatták őket. Ám sok helyütt mégis (találóan), takarítók néven váltak ismerté. Egyik fél sem akart a másikkal beszélgetésbe elegyedni, de nincs választásuk. Asztalhoz köti őket az előírásaik és szabályaik. - Megmondtam, hogy urai vagyunk a helyzetnek. - Persze… Ezért vesztek oda az emberei. Rama rosszindulatú megjegyzései csak felbőszítették az idős férfit. - Egyáltalán miben mérendő, a csomag értéke, ami olyan fontos, hogy veszni hagyj egy emberi életet? Ez meglehetősen kényes kérdés, és az öreg nem is akart rá válaszolni. Nem is tehette. - Ezért megütheti a bokáját. - szavai figyelmeztetőn csengtek. - Nem hagytam figyelmen kívül az intézményt, akit szolgál. De nem tartozom magának beszámolóval az ügyeinkről… Tartsa távol magát és azt a… nőt. Már jelenléte is ebben az ügybe, Isten káromlás! - Ne aggódjon, nem avatkozunk közbe. Rama bontott asztalt, de levakarhatatlan gunyoros vigyora nem sejtetett jót, miként a kijárat felé igyekezett. - Egyelőre. Az öreg nem tehetett semmit, az ifjúnak igaza van, és egyelőre nem bonyolódhat vele nyílt harcba. Ez szívás!

ა Alex alig érte el az egyik tölgyfát, mikor meghallotta keresőinek hangját s a kutyák veszett vonyítását. Üldözői a sarkában loholtak, jól

ismerte őket, azokat a különös figurákat, kiket egykoron társainak mondott… Most azonban ellenségei, így nem tehetett mást. Futott… futott az életéért! Az erdő, a park viszont nem engedte, mert ahelyett, hogy kijutott volna csak mélyebbre került a sűrű rengetegben. A kutyák moraja és az üldözők léptei egyre közelebbről visszhangoztak. Hogy mentse magát, megbújt a hatalmas gyökerek között. Kis idő múlva kilesett, hogy megnézze, milyen közel járnak ellenségei, és hogy rejtegetett kincse érintetlen. Egy dobozban pihent a táska mélyén. Azonban a nyugodt perceknek vége szakadt. A szembe lévő fatörzs mögül, egy jókora szürke farkashoz hasonló lény lépett elő, sárgán villogó szemekkel s vicsorgó pofájából habzó nyál csorgott a talajra. Fehér fogain a hold fénye korcsolyázott. Alex a fatörzsnek simult, szemében, elméjében felütötte magát a félelem. Válaszokat várt kérdéseire, ám csak a vadállat folytonos morgása és éhező szemeinek gyilkos pillantásai válaszoltak a félelem szagára. A férfi zihált, megpróbált uralkodni magán, de akarata gyengének bizonyult. A vadállat közelebb lépett, Alex behunyta szemét s várta, hogy a dög végezzen vele… A pillanatnyi sötétben, a néma csöndben, a lombok közt egy árny suhant végig. A vad két lábra állt, nem akart tovább fogócskázni, egyszer és mindenkorra végezni akart a szerencsétlennel. Háta mögött, a fának dőlve egy nő várt türelmesen. A telihold ezüstös fénye megvilágította alakját, de a fekete bőr, mit viselt elnyelte annak nagy részét. Szoborszerű arca, bőre a halovány fényben, enyhén aranyozott színben világított, mit a hosszú vérvörös haj lidércfénnyé tette a mocsár közepén. Míg halandó volt, talán a sivatagos tájon élhetett. Kívánatos, szépen ívelt ajka a lilás – vörös ribizli színében tündökölt, mely kacér mosolyra húzódott, s kivillantak a hegyes szemfogak. A holdvilágot nézte elbűvölten.

- Csodálatos az éjszaka nem? Ilyenkor, kedvem volna táncolni vagy rajzolni… Igen… a legszebb alkotásokat is életre kelti az ilyen éjszakán ontott vér. Szemével követte a dögöt, ajkán a gyilkos mosoly mit sem változott. A dög az idegen felöli levegőbe szagolt. Amit magából ontott, az a halandóknak csábító, viszont egy olyan lénynek, mint ez, sokkal többet jelentett szimpla illatmolekuláknál. Megérezte lényét, természetét. Lesunyta füleit, vicsorgott, szemei vérben forogtak és támadni készült. A nő izzó kék szemeivel a fiúra pillantott s a kijárat felé lendült karja, majd lezser mozdulattal spanglit lökött szájába s meggyújtotta. A tűz fényében most már hús - vér lénynek látszott, nem holmi tüneménynek. Alex nem mozdult, megbénult, de a nő rekedtes hangjára feleszmélt. Nem szólt, nem kérdezett, hanem engedelmeskedett. Rohant, ahogy a lábai bírták, de a kíváncsiság arra késztette, hogy visszaforduljon. - Mit akarsz itt? Ehhez semmi közöd! A nő mosolya nem csillapodott, nem is foglalkozott azzal, hogy tekintetével tiszteletben tartsa mások jelenlétét. A holdat bűvölte, imádta. - Élvezed, hogy különleges vagy? Több mindenkinél? Egy fantazmagória halovány szüleménye? Silány utánzat, zabi gyermekei a természetfelettinek! Csoda, hogy egyáltalán éltek! De ahogy rápillantott azokkal a szemekkel, az ütő megállt benne. - Hogy mondtad? - Elkurvult bohóc bestia. Még hogy szörnyek faja… Egyformán visszataszítóak vagytok a számomra, legyen az vámpír, vérfarkas, vagy csak egy nyavalyás vízköpő! Viszont, ha így nézzük, akkor mindketten… szánalmasak vagyunk. A miért ne érdekeljen, meg van rá az okom.

A farkas támadt, de most már, mint egy iszonyat… Sárga szemeiben a gyilkolni akarás uralkodott, vért akart ontani, hogy végig csurogjon karmos ujjai között, és zamatát érezze a pofájában. Gyors volt, de a nő kivédte a támadást, ellépett az útjából. Amint mögé került, bal karjából előugrott egy rúnázott penge és egyetlen vágással leszelte a vérfarkas fél fejét. A dög nyüszített fájdalmában, majd holtan esett össze. Vére beszínezte a pengét, mire az érthetetlen jelek felizzottak. A nő letisztította, majd a fegyver hangtalanul visszacsúszott. Nézte a kezén fénylő vért, kivette ajkai szorításából cigarettáját, és nyelve éppen hogy csak érintette azt, mikor megfékezte ösztönét. Széles mosoly került arcára, érezte, ahogy libabőrössé válik. A vágy a vér után, felébresztette az ősi vágyat, ami minden hozzá hasonló vámpír természetében ott lappangott: az ÉLVEZET. Vágyakozott érte, de most nem engedhette, hogy élvezetei vezessék, fontosabb dolga van. Letörölte kezét és tovább haladt. Érzékeny szaglását viszont megütötte a félelem szaga, mely egyenesen Alexhez vezette. - Arra van a kijárat. - bökött égő cigarettájával ismételten a kijárat felé. Alex a mutatott irányba pillantott, de mire visszafordult, a nő már nem volt sehol. Lenyugtatta pattanásig feszült idegeit, megszüntette lábremegését és amint kiért az erdőből, a sikátorlabirintusok elnyelték.

ა Az ismeretlen elégedetten lépett ki a park vaskapuján, mikor a parkolóban, az egyik utcai lámpa alatt egy fekete autó várakozott. A vezető felöli ablaka csendesen leereszkedett, majd egy kesztyűs kéz nyúlt ki rajta, mely egy fehér zsebkendőt tartott. A nő megállt, az autóhoz lépett, elvette a zsebkendőt és letörölte a vért szája széléről. Láthatóan, valaki figyelemmel kíséri minden mozdulatát, és rövid pórázon tartja. A lámpa fénye végre az éj elé tárta a nő alakját és

külsejét. Gyümölcsös mellei, csábos alakja megigézett volna bárkit, legyen az élő vagy holt. Fémsarkos csizmája mikor az aszfalthoz ért, csengő kopogás hangoztatta, hogy közeledik. Valójában a vámpír első látásra éppen női virágkorát élte, a 20 - 22 éves kinézettel, s emellett nem volt magasabb 165 cm - nél. Haja kissé kacskán állt a harcok óta, derekát fekete öv karolta át, ahol két 44 – es csontmarkolatú automata pisztoly pihent. - Azért jöttél, hogy ellenőriz Hagjit1? Kritizáló modorához, csintalan mosoly dukált. Mindezek ellenére, senki sem értette, hogy miért gúnyolják Rama-t Hagjit-nak, aki ennek a különc kis társaságnak a vezetője. Örök talányok egyike. Becsukta az ajtót és nekidőlt a járműnek, arca fáradtságról árulkodott, szemei gondokról. - Miért kell neked folyton fejfájást okoznod? - dörzsölte gondterhesen szemeit. Általában minden rendezetten halad és nem keltenek feltűnést, ám a szép hölgy szerette megszegni, ezeket a szabályokat… pontosabban, nem is érdekelték a szabályok és mások véleménye, a sajátját kivéve. - Nem tudtam, hogy a védtelen fiúcskák begyűjtése a hobbiddá nőtte ki magát. Nagy gyakorlattal tudott felbosszantani bárkit. A férfi szemébe nézett, hideg macskaszemek szúró pillantása és a hozzá társuló mosolyt, Jade nehezen viselte. - Legalább megvárhattad volna, amíg hatáskörünkbe ér. - Legközelebb te döntheted el, hogy a srácot vagy a nagyra értékelt diplomáciádat mentsem meg elsőként. Rama ezen az érv ellen nem tudott fellépni. Valahol, igaza van. - Emellett, ha pórázra kötött kutyát akarsz, akkor hívj valaki mást. 1

Hagjit: (ejtsd: Hadzsit) az arab világban, a búskomor bolondokat nevezték így, akik mindenáron nevetetni akartak.

Rama értelmetlennek látta a vitát, nem is tévedett sokat. - Kezdenek elszaporodni, emellett szemtelenek és ész nélkül törnek előre. Ráadásul, többségük agyatlan bábfigura. - Minden nemzedéknek meg van a maga férgese. - Ezt büszkeségből mondod, mert te valódi vagy? Testvéri csintalan rivalizálás az, mit olykor mutatnak a külvilág felé. A nő elindult a város irányába, azt akarta, hogy elnyelje a forgatag. - A bíboros most már igazán törleszthetne. - Fogd be. Így is nyomasztó a tudat, hogy nekem kell utána takarítanom. Maradj nyugton még egy kicsit. - Kérlek. Kellemes estét, úrficska. - Wier! - szólt utána Rama, mire a nő megállt, ugyanis erre a névre hallgatott. Vámpír, az éjszaka legszenvedélyesebb ragadozója, ki a szabadságot és élvezetet birtokolja emberemlékezet óta. Bár pontosan, senki sem tudja mennyi idős. Látszatra a nőiesség hajnalán van. Hogy miként lett az, aki a világunk utcáin jár napjainkban és a név, melyen szólítják, igazi lenne-e, szintén megválaszolatlanul maradt. Talány volt még a saját fajtája körében is, és épp ezért, néhányan tisztelik, mások félik és irigyli, mert jóformán azt tehet, amit akar. De azt is a homály fedi, hogy miként került olyan helyzetbe, hol egy ember utasít egy ilyen ösztönlényt. Ám a tudat, hogy lepaktált az emberekkel önszántából, vagy kényszerből, nem tette népszerűvé. Ennek egyik előnye, hogy nem kötik azok a szabályok, mint másokat. Így felfedhetett titkokat, mialatt ő maga rejtélyekbe burkolódzott. - Nyugi, nem tűnök el. Az utca sötétjében, már csak cigarettájának pislákoló fénye jelezte, merre jár. Rama a sofőr felé fordult. - Szóljon a többieknek. Itt már nincs dolgunk. - Igenis!

ა - Na! Folytasd! - szólalt fel az egyik gyerek. - Nincs tovább. - mondta szomorkásan a másik fiú. Igazából hárman tartózkodtak a szobában, valahol a Manhattan belvárosában, egy emeletes ház harmadik emeletén. Tipikus ott alvós buli csak 12 éves srácoknak, akik rémtörténetekkel szórakoztatják magukat. A durcás, tizenéves, szőke kékszemű, kissé betegesnek tűnő fiúnak esze van, nem vitás, ám meglehetősen racionális. Nem sok mindenben hisz a valóságon kívül, azért a jó történeteket ő sem veti meg. Sápatag fehér bőre miatt sokan azt hiszik róla, hogy beteg, vagy nem kap otthon rendesen enni. Sok változatot hallott már és senkivel sem tudta megértetni, nincs semmi baja, ő gyárilag ilyen! A másik kettőről lerí, hogy latin – amerikai származású. A mesélő, piros pozsgás arcú, kíváncsi természet. Fiatal kora ellenére a házban lakó vénasszonyok már rég megmondták az anyjának, hogy ha felnő, igazán derék és szemet gyönyörködtető legény lesz belőle. Legjobb barátja mellette heverészett 2 – 3 zacskó édesség társaságában. Kis pufók, de rendes gyerek, főleg, ha a jutalom néhány tábla csoki! Ők hárman voltak a muskétások, ahogy kis csapatukat nevezték. Sport és egyéb játék figurák, kártyák helyett a jó storykat és városi legendákat gyűjtötték. Nem épp 12 éveseknek való elfoglaltság, viszont majdnem minden idejüket a könyvtárban töltik különös mesék után kutatva. Így már érthető, hogy ezen az estén a legújabb felfedezést kellett goorcső alá venni. - Ugyan már Huan! Ne mond, hogy csak ennyi volt! - mérgelődött a szőke, kinek ilyenkor jellegzetes lyuk jelenik meg a homlokán. Persze ezt nem szó szerint kell érteni. Mikor még kicsi volt, neki ment az asztalnak és a hupli a homlokán befelé nőtt. Amikor valamiért

ráncolja a homlokát, az apró redők közt megjelenik egy gombostű nagyságú mélyedés szabályos kör alakban. - Pedig de. - Franc, pedig már rákészültem a következő zacskóra. - dédelgette ódaadón a gumicukros tasakot. - Most tehetem el későbbre. Szinte könnybe lábadt a szeme, hogy nem bonthatja meg. - Azok igazi könnyek a szemedben, Jack? - Aha. - bólogatott a duci. - Ezt nem értem… A forrásnak megfelelőnek és szavahihetőnek tűnt… Akkor nem értem. Egyik jegyzetet olvasta a másik után a kis szőke, míg a mesélő ki nem kapta a kezéből. - Hagyd már Matt. - Ugyan miért? - Mert ezt nem a könyvtárból szereztem, azért. - vágott vissza lelkes csintalansággal Huan. - Hanem kitől?! - meglepettség és elégedetlenkedés tükröződött szavaiból. Megegyeztek, hogy csak puszta tényeken alapuló mondákat és legendákat kutatnak és mesélnek el egymásnak. Erre az egyikük külső információk alapján kreált egy mesét. Igaz, egész jó mesét. Válaszolni viszont már nem tudott, vagy legalábbis elfelejtett, mert az ablaka előtti tűzlépcsőről ismerős mobilszólam ütötte meg a fülét, mitől száján a vigyor akkorára nőtte ki magát, hogy ha nem lettek volna a fülei, egyszerűen körbeérné a fejét. Felpattant, felmászott az asztalra, kinyitotta az ablakot és kikönyökölt a párkányra, hogy jobban lásson a félhomályban, mit az alattuk álló utcai lámpa szórt fénye látatni engedett. - Ki az Huan? - kérdezte kíváncsi aggodalommal Matt. A sikátor, ahová a kis Huan ablaka nézett nem a legbiztonságosabb környék, főleg szombat éjszaka nem az. De Huan mindaddig nem felelt, amíg

meg nem találta, amit keresett. Pontosabban azt a valakit, akitől az előbb elmesélt történetet hallotta. - A forrás. - felelte vigyorogva, felcsillant szemekkel, miként a szobában várakozó barátai felé fordult. - Mikor? - intett a gyereknek a telefonáló, hogy most maradjon csendben. Huan szót fogadott és a többieket is csendre intette. - Már megint?! - különös motyogás a túloldalról, mire a nő arcát a kezébe temette. - Nem lehet ennyire együgyű… - újabb motyogás, de ez kicsivel erőszakosabban hangzott. - Felejts el. - azzal lerakta, és a farzsebébe rejtette a tükrös mobilt. - Mi van emberpalánta? - köszönt somolyogva a fiúnak egy slukk cigaretta közben. Ő az a nő, kiről mesélt a többieknek, nem vitás. De azért, akadt némi különbség. Ez, aki itt ücsörgött a tűzlépcsőn a gyerekek ablakánál és hallgatózott, látszott, hogy az utca nevelte. Laza és bohókás stílusa keveredett, vadorzó természetével. Semmi bőrruha, vagy különcviselkedés, vagy felsőbbrendű intellektus. Egyszerű farmernadrág, fűző kombináció, fehér magas sarkú csizma és összefogott vörös haj. Mobilját egy kagylóból kifaragott hold díszítette. Két különc dolog azért akadt: a bal karját fedő fekete kesztyű és az a hatalmas zöldköves ékszer, mely egész nyakát befedte, de alóla kilógott egy Bastet medál. Másoknak ez kifacsart önmegvalósítás vagy a világ elleni lázadásnak minősül, de nem neki. A gyerekeket meg nem zavarta, főként Huant nem. - Megkérhetlek, hogy szólíts a rendes nevemen?! - Huan kikérte magának, hogy csak úgy lezöldségezzék. A nő ajkai közt a félig szívott spangli meglepetten dermedt kővé, hogy még füstje is csigalassúsággal kúszott a csillagok felé. - ?!

- Huanito Jezus Alvaro de Marco. - húzta ki magát büszkén, ökölbe szorított jobb öklét szívére helyezvén, remélve, hogy ezen túl tisztelettel ejtik ki nevét. A nő azonban csak pillázni tudott a név hallatán, arcáról tisztán leolvasható, hogy ennél bonyolultabb nevet se hallott az évek során. „Szerencsétlen gyerek”, gondolta, hogy ilyen névvel áldották meg a szülei. - Aha… Szóval emberpalánta. Szegény Huan teljesen letört, semmit sem ért a nagy előadás. Barátai a szobában csak kuncogtak vereségén, majd szép lassan közelebb merészkedtek az ablakhoz, mert ők is meg akarták nézni maguknak ezt a rejtélyes idegent. - Hétvége lévén, neked nem dolgozni kéne? - vágott vissza Huan, remélve, hogy ezzel ráébresztheti kicsapongó életet élő szomszédját arra, amit tett. De a nő úgy tesz, mintha meg se hallotta volna. - Hát te, ki vagy? - Matt hatalmasra nyílt, tudásra szomjas kék szemeinek nem lehetett ellen állni. - Úgy illik, hogy bemutatkozz, ha vendég érkezik kis gazom. kaffantott félvállról a szőke kis fiúra. - Na ja, de te voltál, aki settenkedve hallgatózott. - Nincs rá bizonyítékod! - Az nem is kell. Mert ki azaz elmebeteg, aki leáll egy tizenkét évessel vitatkozni? - Az eszem megáll! - Hagyjad már! - szólt Mattre Huan. - Ha tudni akarod, a neve Zara. azzal ismét a cigarettázó felé fordult. - Egyébként, meglátogathatnál egyszer nappal is. Anya lassan orvoshoz akar vinni, mert azt hiszi, hogy csak elképzeltelek. Zara meglepetten nézett a gyerekekre, aztán gyorsütemben végig nézett magán is, mint aki keres valamit. - Még hogy engem képzelni?? - majd kezét végig csúsztatta testén. Hát tud egy tizenéves ilyet képzelődni?! - húzta ki magát sandán

vigyorogva, hogy formás keblei megkétszereződtek. Huan barátai szemüket – szájukat eltátva rázták a fejüket. Egyedül Huanra nem volt ez a mutatvány semmi hatással. Ő már túlesett ezen. - Akkor legalább a koncertre had menjünk el, hogy bemutassalak. Mindenki tudja, hogy a tetőtéri lakásban laksz, de sosem lát senki rajtam kívül. - Mit szólsz bele?! - Tudom! - mentegetőzött feltett kezekkel Huan. - Csak hobbiból jársz abba a bárba, voltaképpen kő gazdag vagy. Emellett egy titkos szervezettnek dolgozol, és ha beszélned kellene róla, akkor meg kellene ölnöd minket. Végszóra a telefon újra megcsörrent. Szokatlan dallama volt, fülbemászó, mégis vad és erőteljes, amit egykönnyen nem felejt el az ember. Emellett egy szót sem lehet érteni a szövegéből, nem csoda, japánul énekeltek. A nő felvette, nem szólt bele, egyszerűen csak elmosolyodott attól, amit a túloldalon lévő emberke mondott. Alig egy perc elteltével le is tette, kissé csalódottan pöckölte messzire a megmaradt cigaretta maradékát. - Menned kell… igaz? Majd még mesélsz? - Héka! Melózni zavarsz, aztán hogy jelenjek meg pofavizitre, most meg, hogy tartsak teadélutánt. Nem lesz ez egy kicsit sok? - sandított Huanra, ki zavartan mosolygott vissza rá, kipirult arccal. - Na jó skacok, aztán fogat mosni lefekvés előtt. - nyújtózott, akár a macska a déli napsütésben. Felpattant, cigit lökött a szájába és ráérős unott mozdulatokkal indult meg lefelé. Hallotta, ahogy a gyerekek utána köszönnek, majd Huan édesanyja lépett a szobába, hogy lecsendesítse a virgonckákat. Ez a mozzanat mosolyt csalt arcára. Egyszerűen… aranyos.

ა „Cuchulainn, a Szent sziget gyámolítója, kinek az emberek és a Föld védelme volt a feladata… Hagjit mindig ezt mormogja, mint valami imát. Naivan reméli, hogy talán ez majd megvédi…” Motyogta néhány szárnyas szobor társaságában egy kiégett kikötői raktár tetejének peremén ücsörögve, s a túloldalt elterülő nyüzsgő várost figyelte. Az estéje végre szabad, se meló, se koncert. Itt volt az ideje egy alapos és zavartalan önsajnálatnak, amibe beletartozott reménytelennek tűnő helyzete, miként még a nappalok szúrós szagát és égető fájdalmát is olykor el kell tűrnie Rama kedvéért. Irigykedett a halandókra, főleg a gyerekekre. Őket nem kötik gúzsba az okok lánca. Sanda és egyben kárörvendő vigyor surrant át az arcán. „Vajon tisztában vannak vele, hogy a gyerekek látják azt, hogy mi zajlik körülöttük?!” „Kétlem.” De a mélázgatás abba maradt, beleszimatolt a levegőbe és valami nyugtalan érzés lett úrrá a lelkén. A szagok, az illatok, a város lüktető érhálózata… valami megváltozott! „Folyton csak a munka, csak a munka. Lehet, hogy nyaralnom kéne?” Azonban csak az őszi szellő simogatta arcát és vitte a frissen kinyílt virágok illatát. „De azért, csodálatos a mai éjszaka…”

ა

A furcsa ügy Átlagos napnak indult, ez is! Gyilkosság és bandaháború; erőszak a Central Parkban; diszkó balesetek; drog ügyletek; stb… Ez töltötte ki egy zsaru életét és mindennapjait. Az emberek többsége már rég bombát dobott volna az egészre. Ám nem történhet minden úgy, ahogy az ember elképzeli. A hajnal első sugarai óta, mintha a város egyes negyedeiben megállt volna az élet, míg máshol most kezdődött el. Kinyitottak az üzletek, a gyerekek iskolába igyekeztek, az öregek üldögéltek a padokon és a galambokat etették, s közben elszörnyedve olvasták az aznapi újságot. A Brooklym - ban élőknek mindenes volt az erőszak, de a fő attrakció ezen a héten, az a különös kegyetlenséggel szétszedett holttest, mely a dokkoknál, azaz a híd alatt fekszik darabokban! Általában a drogosok viszik a pálmát, most azonban ez lepipálta az összes többit. Szóval egy teljesen átlagos hét, átlagos első napjának, átlagos első néhány órája.

ა Brooklym úgy mond jómódú negyedében, az egyik emeletes ház 3 – dik emeleti lakásban, a 13as számú lakásban hatalmas robajjal keltette lakóját az ébresztő óra és a mobiltelefon duója. A régi típusú francia ágyat takaró paplan alól, egy izmos kar és a hozzá tartozó terjedelmes kéz nyúlt ki, hogy lecsapja a vekkert, mit úgy oldott meg, hogy kidobta a nyitott ablakon. Aztán a kéz és a kar közös megegyezés alapján, felemelkedett a takaróról, megfogta a mobilt, és behúzta magával a paplan alá.

- Igen? - hangzott az álmos férfihang a takaró alól, mely, ha friss és éber, akkor kellemes mélységét egy szenvedélyes nő unásig hallgatná. De ez esetben, se szenvedélyes nő, se friss és éber elme csak egy hulla fáradt rendőr, aki mögött nehéz éjszaka áll. - Már több mint félórája hívlak! A füleden ülsz?! A rendőrkapitány kiáltozott a vonal túloldaláról, aki vele ellentétben kipihent volt és meglehetősen morcos. Vendel Reele: 30 – 40 év közötti, jó testalkatú, szép arcú, kékszemű, 180 körüli magas, svéd származású fenegyerek, átlagos gondokkal és munkával. Minden balhéban benne van, főképp, ha barátai kerültek valamilyen módon bajba. Nem szeretett hőst játszani, mégis mindenki úgy tekintett rá. Ezért is van, hogy a halottkém és a rendőrfőnök kivételével, mindenki beképzelt és pofátlan alaknak tartja. Az meg, hogy magánnyomozóként keresi kenyerét, csak egy újabb strigulát jelent az „utálatos” táblán. - Neeem, már kidugultam… - magyarázott félkómásan, s gondolatban már seggbe rugdosta haverját. Ledobta magáról a takarót, felült és nagyban dörzsölgette szemeit, hogy magához térjen, és egyáltalán megértsen valamit is abból, amit magyaráznak a vonal túloldaláról. - Kapard össze magad és gurítsd ide a segged! 5-ös dokk. - Minek? - Elkapták az ügyfeled. - Mindjárt ott vagyok. Lerakta a telefont, végig simította picurka szőke haját, majd elrugaszkodott a puha ágytól. Vége a pihenőnek. A hídhoz érve sok mindent láthat az ember: hajléktalanokat, őrülteket, informátorokat, stb… Sajnos a nyomorultakon kívül egy vérengző pióca had is megjelent a holttest körül: a sajtó. Nincs náluk rosszabb, bár olykor jó szolgálatot tesznek, igaz ez a ritkább. Reele egy kriptaszökevény autóval járt s jóllehet rendszeresen piszkálták miatta, nem volt hajlandó megválni tőle. Különben is az a

fajta, aki szerette a régiségeket mind gyűjteni, mind megóvni. Minderre csak ráadás az, hogy minden, ami fehéren ragyog, azt látóidegei nem bírják feldolgozni és éles, szúró fájdalmat produkál. Hóvakságban szenved. Ezt a fajta betegséget nem lehet műteni, operálni, csak az idő hozhatja rendbe. Vendel nehézkesen verekedte át magát a sajtón, a mentősökön, a hullaszállítón és leparkolt, persze a hullaszállító mellett. Igen érdekes ízlésre vall, aki imád reggelente a friss hullaszagra ébredni. Másik oldala a dolognak, amit nem mindenki vesz figyelembe, hogy így legalább békén hagyják a riporterek és a parkolócédulák. Kiszállt az autóból, majd elindult a zárszalag mentén a híd alatti, sziklába vájt üreghez, hol a holttestet találták. A barlang bejáratánál alvadt vérrel borított mély szántásnyomok éktelenkedtek és emellett, egy furcsa jel. Reele-t furcsa érzések kerítették hatalmukba, vonzották a jelek a sziklafalon, már majdnem megérintette, mikor egy jegyzőféle véletlenül nekiment, felébresztve ezzel pillanatnyi kábulatából. Furcsállta, hogy egy teljesen hétköznapi 16 éves kinézettel rendelkező, nyurga férfiú ilyen környéken lófráljon. Lényegtelen, folytatta útját befelé, ám visszanézett a jelekre. Az őr megállította, mondván ide illetéktelen nem teheti a lábát. Felmutatta igazolványát, az őr szabad utat adott. Odabent félhomály uralkodott, levette szemüvegét, a barlang mennyezetét alvadt, s helyenként még alvadásban lévő vér borította, a kiálló élesebb részeken még belsőségek maradványait is meg - meg libbentette a bejövő szellő. Végül, hol egyre nagyobb hús és zsiger darabok

fetrengtek a homokban, eljutott a holttestig… legalább is, ha ezt a saslikot, annak lehet mondani. Nem volt kellemes látvány, igazából csak a helyszínelők voltak képesek a szétroncsolt tetem mellett megmaradni, mert a többieket elfogta a hányinger. Akárcsak őt, de nem akarta bővíteni a gyengegyomrúak sorát. Kezével eltakarta orrát és száját, mikor letérdelt a bűzlő tetem mellé. Minden egyes apró felületet alaposan megvizsgált, de nem tudta elképzelni, hogy ki vagy mi képes ilyen pusztításra… mintha élve boncolták volna… - Szia! Jelent meg mellette egy sötét ballonkabátos alak. Egyik kezében egy jegyzetfüzetet s egy tollat, míg a másikban egy műanyag poharat kihűlt kávéval és egy félig megevett cukrozott fánkot szorongatott. Ő nem volt más, mint Dane Roger ama halottkém, aki elviselte ő magát és hóbortjait. Sőt! Olykor még élvezte is azokat. Azonban Vendel nem igazán örült barátjának, mert a szívbajt hozta rá. - Jézusom, Dane. - nyugtatta idegeit Vendel, majd ismételten felkavarodott a gyomra attól a látványtól, amit Dane produkált. Jóízűen majszolgatott a szétszabdalt tetem mellett. - Nem tudnál máskor, egy kicsivel előbb enni? - Engem nem zavar. - azzal beleharapott a fánkba. Vendel fejét rázta, minek fáradozik azzal, hogy Danet jómodorra nevelje, miközben alapjáraton beteg egy egyéniség. - Nem is rád gondoltam. - Tizenkét órája nem ettem! - mentegetőzött Dane. - Mindegy… Te, ki volt azaz alak? - Akinek neki mentél? - Aha. - Passz. Mit is várhatnánk tőle, a holtakhoz értett, nem az élőkhöz. - A főnök azt mondta, hogy az ügyfelem. Megcáfolnád, hogy végre haza mehessek? Dane lerakott maga mellé mindent, kivéve a fánkot, amit ajkai közé

szorított. Letérdelt a maradványok mellé, feltűrte ingujját és puszta kézzel kotorászni kezdett benne. „Egy kicsit balra… egy kicsit jobbra… itt kell lennie valahol, ha ez volt a püspökfalatja…” Szinte látszódtak gondolatai, majd előrántott a halomból és belek közül egy aranyórát, egy különös medált és egy pénztárcát. Roger meghökkentő részletessége a belsőségek terén egyszerűen lenyűgöző és hányingert keltő… más szóval gusztustalan! A megszerzett bizonyítékokat egy nylon zacskóba rakták, majd Vendelhez lépett és fejrázogatással jelezte, hogy vegye ki a szájából az utolsó megmaradt falatot. Vendel így tett. - Mióta vagy te profi az én szakmámban? - magyarázott tovább Dane. - Ha csak a fogai mást nem mondanak, akkor ő az, aki. - Jó, igazad van, bocsánat. Vendel jobbnak látta, ha bocsánatot kér, különben Dane megsértődik. Köztudott, hogy Roger-nek olykor szómenése volt. Ezzel Reele kifelé vette útját, hogy mielőbb szabaduljon. - Már mész is? - kiáltott utána Dane. - Ja. Amint meg van az előzetes, szólj. Főképp, azok a jelek érdekelnek. - Rendben. Mivel se gyanúsított, se gyilkos fegyver, Reele nem sokat tehetett. Csak Dane jelentésére várt, amin talán elindulhat. Visszafele sétált autójához, mikor újfent meglátta azt az aktakukacot. A rendőrfőnökkel diskurált, őket valószínűleg az emberei vették körül. Lassan közeledett, látszott a rendőrfőnökön, hogy rossz híreket kapott. Mire odaért, már csak a beszélgetés végét hallotta: bízza ránk. Nem tudta meghatározni miért, de úgy érezte egykori ügyfele, és egyáltalán ő maga is nem sokára, valami mocskos dologba fog tenyerelni. - Mi volt ez az előbb?

- Semmi… csak a fejesek okoskodnak megint. - Szövetségiek? - Nem, ez valami más. Azt mondták, ha az áldozatról beigazolódik, hogy az, akit keresnek, akkor átveszik az ügyet. Valami csalásos ügy és nem akarják leleplezni a beépített embereiket. - Ez csak duma! - Tudom én… Találtál nála igazolványt? - Igen. - felelt habozva, mert egyáltalán nem volt kedve ehhez az ügyhöz. - Ugye nem akarsz kutakodni a pasas után, hisz te már nem tartozol a kötelékbe. - Tisztában vagyok vele. Az igazolvány alapján a megbízómnak meg kell mondani, hogy a fiú darabokban fekszik. Egész biztos, hogy tudni szeretné, mibe keveredett. - Legyen. Két óra, nem több! - Annyi bőven elég. Vigyorgott. A rendőrkapitány ott hagyta, a helyi újságírók egyre erőszakosabban követelték a magyarázatot, valamit muszáj eléjük vetni, hogy lenyugodjanak a kedélyek.

ა Oly gyorsan ment el ez a nap is, hogy alig lehetett észre venni. Lassan bealkonyult, mikorra Reele megkapta a szükséges információkat a fasírtjáról és bebizonyosodott, valóban a keresett személyt ölték meg. Vendel megbízóját, azaz Amia Travis kisasszonyt lakásán kereste, ám nem találta ott. A szomszédtól tudta meg, hogy a kisasszony a Galéria Illúzióba ment, mely Brooklym kellős közepén állt. Kicsit csalódottan vette tudomásul, hogy ez a nap sem ér véget oly könnyedén. De ahogy

a galéria felé haladt, azon tűnődött, hogy vajon miért az éjszaka közepén kell a fő nyitva tartás és az egyes dolgok megvitatása?! Mindegy, legyintett könnyelműen. „Biztos valami hóbortos öreg a tulaj, aki szereti a drámai hatásokat. Na meg az emberre hozni a szívbajt.” Gondolta. A galéria, nem különbözött az eddigi, vagyonos személyek kezében lévőktől. Hatalmas ablakok, fekete ablak - és ajtókeretek, fehér falak, fehéres márványpadló és oszlopok néhol feketés törésvonalakkal. A műcsarnok közepénél egy kettéváló lépcsősor vezette le, vagy föl a vendégeket. Az egyszerű, és egy idő után unalmassá vált formákat egy - egy bárpult szakította meg, hol italokkal, svédasztal várta az ide látogatókat. Ennek ellenére a táncterem nyerte el tetszését a sok csodás kép közül, ahogy az emeleten az igazgató irodája felé haladt, majd illedelmesen kopogott mielőtt belépett. - Jó estét! Az iroda egyszerű berendezéssel bírt. Az asztal túloldalánál fekete öltönyben Rama ücsörgött, miközben kerek szemüvegén keresztül a kiállítandó képek közül válogatott. Mellette, ugyan azaz aktakukac, kivel futó pillantást vetettek egymásra a folyóparton. Nem fontos, de egy volt zsaru számára az utolsóként váltott pár szó, igencsak kíváncsiságra sarkall: „… a tervek szerint járjatok el.” A titkár átvett néhány aktát, képeket és bájos mosollyal karöltve kisétált. Sanda pillantást vetettek egymással a nyomozóval, mikor elment mellette, aztán becsukta maga mögött az ajtót. - Igen?

Rama kimért volt és hideg, nem nézett a jövevényre, helyette, tekintete a képek gazdag színeiben kutatott. Reele csak ekkor fedezte fel a hatalmas íróasztal előtti fotelben várakozó kreol szépséget, összefont karokkal és kíváncsi, izgatott arccal, várva a véleményezést. Világoskék hosszú ruhát viselt, magas sarkú szandállal és egy kendővel. - Vendel Reele nyomozó vagyok. Miss. Travissel szeretnék néhány szót váltani. - illedelme és tisztelettudatossága enyhített Rama mérgén, amiért megzavarták őket. Elemelte tekintetét a képekről, hogy lássa, ki az a bátor férfi. - Épp a kiállítást tervezzük. Mi olyan fontos, hogy megzavar minket? - Magán jellegű az ügy. A kreol szépség felkapta fejét és hatalmas boci szemeit egyenesen Reele tekintetébe fúrta. - Alex? Megtalálta? Mi történt vele? Hol van? Amia aggódása meglepte, de végül is semmi különös nincs abban, ha valaki aggódik a szeretteiért. Jade mérlegelve az előbbieket, úgy döntött, hogy inkább magukra hagyja vendégeit. - Akkor, az irodám a rendelkezésükre áll. - majd Amiahoz fordult. Lemegyek, ellenőrzöm az előkészületeket. Majd jöjjön utánam, ha végeztek. - Rendben. - Amia hangja lágy volt és törékeny. Kiérződött belőle a nyugtalanság, s hogy nem akarja megsérteni a tulajt sem. Jade távozott. - Megtalálta? Hol van? És egyáltalán hogy van?- Amia zavartan és feszült várakozással telve mozgolódott székében. Rettegett, hogy talán barátja már nem is él, ha a nyomozó így húzza az időt. Vendel leült vele szemben, fejét lehajtotta, nem akart a lány szemébe nézni. - Meghalt. - bökte ki végül. Amia nem sírt, nem omlott össze, csak meredten bámult előre.

- Ma hajnalban találtunk rá… Annyi már bizonyos, hogy egy ismeretlen nővel látták halála előtt. - Istenem… - Nem tudja esetleg, hogy ki lehetett? - Nem, sajnálom. Nem igen ismertem Alex barátait… legalább is csak párat. - Értem. Igazán sajnálom. - adta a lány tudtára együttérzését. - De még fel kell tennem néhány kérdést. - Hogyne… Amiaban feléledtek az elmúlt napok eseményei, mind a jók, mind a rosszak. A feszült várakozás a telefon mellett, hogy megcsörren és a túloldalról meghallja Alex hangját. Vagy a rendőrség, amint bejelentik halál hírét. Azért, jó is származik ebből a tragédiából. Most már tudja, hogy meg van és nem bánthatják soha többé. Nem gúnyolódnak éjszakákon át a rémálmok szörnyei, hogy Alex szervkereskedők, netán embercsempészek kezére került. - Nem tudja véletlenül, hogy lehettek ellenségei? Esetleg hol szokta meghúzni magát, amikor magányra vágyott? A nyomozó kérdései látszólag nem zaklatták fel, de a férfi teljes bizonyossággal állította fel magában a tézist, miszerint a nő összeomlott. Így válaszokat sem fog kapni egyhamar, de erőltetnie kell a dolgot, ha legalább egyetlen egy támpontot is, de ki kell csikarni belőle. De a kisasszony láthatóan, egy aprócska emléktöredék felszínrehozatalán ügyködött, kisebb – nagyobb sikerrel. - Hajlamos volt arra, hogy napokra eltűnjön. Rendszeresen, minden második hét péntekén egyszerűen eltűnt. Felszívódott! Így követtem… Egy régi köztemetőbe ment, sajnos… nem emlékszem az utcára ami oda vezetett, de a kápolna nevét sikerült felírnom. Kotorászott kicsit abban a miniatűr neszesszerben, amibe legfeljebb egy telefon, kulcs és a rúzs fért némi zsebkendő társaságában.

A név: La Mora, félig letépett lap sarkára volt felfirkantva. Aki írta láthatóan sietett és a toll is remegett a kezében. - Aztán elrohantam… Tudja, inkább volt az a kápolna bordélyház, mint kegyhely. És olyan alakok mászkáltak ott, amilyeneket csak a mesében látni. Ezek fényében megalapozott Miss. Travis állítása, miszerint csak pár pillanatot töltött a temetőben. Ám érdekes, hogy ezt említve, zavart vigyorgás fogta el. Noha állítása szerint kirázta a hideg a helytől és az emberektől. - Milyenek voltak? - Reele nem hitt a kísértet históriákban és a mesebeli szörnyekben. Elegendő rettenet számára, hogy az ember olyan, amilyen. - Tudja… olyan… mesebeliek. - Ezt, nem igazán értem. - Reele kezdte azt feltételezni, hogy a bánat és a gyász a nő fejére is kihat. Az agy képes hasonlóra, ha nem akarjuk elfogadni a valóságot. Ilyenkor a képzeletünk helyettesíti valami szinonimával a tettest, vagy a tettet. Miss. Travis szúrós pillantásaitól azonban megrettent, mintha csak azzal vádolta volna meg, hogy kókler. - Tudom, hogy mit láttam! Azok… nem voltak emberek… csak annak látszottak. Vendel jobbnak látta, ha erre inkább nem mond semmit. Csak tegyen úgy, mintha elhinné minden szavát és nem gondolja bolondnak. - És aztán? Mi történt? - Másnap nem jött vissza. Kerestem a mobilján, a munkahelyén, írtam neki email-t, de semmi! Még azt a pár ismerősét is felkerestem, hátha tudják, hol van, de ismételten zsákutca. Ekkor… visszamentem abba a temetőbe, hátha ott fekszik valamelyik fedett síron részegen… - enyhe pír jelent meg az orrán, elképzelve a jelenetet valóban mókás. - Igaz azt mondtam, hogy nem emlékszem az oda vezető útra, ami igaz is! Valóban nem tudnám megmondani, merre kell menni, de ha innen

elindulok… akkor odatalálok. - Innen? - Persze, Alex itt dolgozott, mint bérszámfejtő. - Ezt… nem említette, mikor felkért, hogy keressem meg. - Oh, de feledékeny vagyok! - szidta le magát kissé mesterkélten. Bár ez olyan áttetsző kifogás, hogy akár a nyakába is akaszthatta volna egy táblára írva, hogy: Titkolózom! - Értem… - Tudja, gyakran látogattam meg Alexet, ő mutatott be Mr. Jade-nek. vágott közbe hevesen, miközben még a nyomozó karjába is kapaszkodott, annak tanújeleként, hogy higgye el minden szavát. - Akkor szerencsés találkozás volt. - Igen. - mosolygott, de azzal a fajtával, mikor az ember visszaemlékszik egy fontos pillanatra. - Sose gondoltam, hogy annyi tervrajz készítése után egy valódi galériaigazgató a munkáim után fog érdeklődni. - Várjunk csak! Azt mondja, hogy ő érdeklődött a maga munkái iránt? Nem fordítva történt? - Alex kapott tőlem egy képet a születésnapjára és az irodájában tartotta. Megmutatta Mr. Jade-nek és ő rögtön ajánlatot tett nekem. Meg kell hagyni, kifinomult ízléssel rendelkezik fiatal kora ellenére. Valószínűleg zseniképzőbe járt. - Mibe?! Mindegy, térjünk vissza a temetőhöz. - Tényleg. Szóval visszaindultam a kápolnához. Az épületet megtaláltam, de a sírhelyeket nem… Igazából nem is néztem rendesen körül, mert összefutottam Mr. Jade titkárával, Guidóval. Mókás jelent volt, a helyzet ellenére. Már megint az a titkár! Háttérbe szorítja a rendőrfőnököt, valami piti kifogással. Ismerte Pearl-t, és hogy nem Feng – Shui kellékért ment abba a kápolnába, az is holtbiztos! Meg kell látogatni azt a temetőt és a hozzá tartozó épületet minél

hamarabb. Mi lehet abban olyan bizsergető, amiért három (Jade-val együtt talán négy) ember ugyan ott kössön ki? Kézenfekvő lenne megtenni a titkárt bűnbaknak, ha a valódi tettes rejtőzködik. És talán pont ott. Alex megláthatott valamit azon az éjszakán, és a titkár eltűntette a nyomokat. Viszont nem számoltak a kíváncsi barátnővel. Akkor viszont veszélyben van, még ha nem is látta a gyilkost, de ismeri annak búvóhelyét. De akkor minek mutatta be az igazgatónak? - Tudja, hogy Guidó, a titkár, miért járt akkor arra? - Persze. - Amia egyszeriben fellelkesült. Büszkeség és elégedettség csillogott szemében teljesítménye iránt. Mintha az előbb felemlegetett emlékek sötét szándékai, nem is léteztek volna. - Mr. Jade egy rendhagyó kiállítást tervezett és a hangulathoz megfelelő helyet keresett. Hát ezért. És pont a temetőben futnak össze?! Véletlenek nincsenek, ez már inkább gyanús. - Értem. Akkor én most megyek. A kis hölgy hirtelen váltott személyiséget. Újra visszazuhant abba az erősnek tűnő állapotba, mint találkozásuk elején. Ez még érthető is, kézenfekvő viselkedésminta ez egy embertől, hasonló esetben. Ja… túlságosan. - Amint jutok valamire ez ügyben, felkeresem. Zsebre vágta a picike noteszt és távozni készült. Legnagyobb meglepetésére Amia úgy kapott utána, mint akit le akarnak beszélni egy veszélyes küldetésről és ennek érdekében a zsarolástól sem riad vissza. - Folytatja? - Nem szeretné? - De, de… végül is… Fújt hírtelen visszavonulót a kis hölgy. Reele figyelmét láthatóan nem

kelltette fel, vagy csak jól titkolja észrevételeit. - Magára hagyhatom? - Persze. Vendel kisétált az irodából. Nem kérdezett, nem nézett vissza. Zavarta, hogy lány tekintete inkább volt meglepetten ijedt, hogy kiderül az igazság, mint hálás.

ა Ahogy tűnődve haladt lefelé a lépcsőn, különös dolognak lett fültanúja. Pár lépcsőfokkal alatta, Rama beszélt telefonon. Nem is ez, hanem, hogy bár féken tartotta magát, tajtékzott. Eltette a telefont zakója belső zsebébe, s észrevétlenül kisurrant a hátsó ajtón, végül a pincét lezáró fekete ajtó mögött eltűnt. Reele feltűnés nélkül követte, egy csatorna labirintuson át. A földalatti bunker közepén állva, nem tudta eldönteni, hogy merre menjen. Eddig fel sem figyelt arra az aprócska neszre, ami szaglását kényeztette. Kellemes, alig észrevehető levendula illat lengte be az egész helyet, pincétől a padlásig. Az orra előtt csintalan tündérként játszadozó illat másfele terelte figyelmét. Aztán egy közelben zajló heves vita néhány szavát sodorta felé a szellőzőből áradó levegő. A hangfoszlányokat követve megtalálta Rama-t, már nem volt szüksége a kedveskedő illatra. Az csalódottan repült tova az intézetben, a rendőrre többé nem hatnak fortélyai. A kíváncsiság emberi tulajdonság, mely győz az értelem felett. Ez történt most is, amidőn Vendel bekukucskált. A terem belseje olyan volt, mintha egy kriptát egybe gyúrtak volna egy rajzteremmel. Egy asztal, egy szék és egy jókora fekete jáspiskőből faragott

szarkofág. Figyelmét elsőként ez kötötte le. „Hát ez meg…?” Fekete felületén és az ezüst szegélyeken, formákon, az érdekes faragásokon megcsillant a lámpafény. Réginek tűntek, ritkaságnak, melyek ámulatba ejtették. Látta maga előtt a kőkoporsó belsejét, a csillagos égboltot, az idomokat, melyek hívogatták, csábították, hogy feküdjön bele, bele a szarkofágba és hunyja le a szemét örökre… Álmából Rama ideges kiabálásai ébresztették. Ekkor vette csak észre, hogy a kelleténél beljebb van a szobában. Az igazgatón kívül, még két alakra lett figyelmes: egyikük a titkár, Guidó. Nyálas egy alak így első ránézésre, emellett szüntelenül az motoszkált valahol a gyomra s viszkető tenyere között, hogy ez egy kígyó. Babaarcú köpönyegforgató, aki megérett egy verésre. A másik egy nő, akit azelőtt még soha nem látott. Ezzel szemben stílusa első ránézésre megtetszett. Nem az a magát könnyen megadó féle. Feltett lábakkal ücsörgött az asztalnál, szájából egy szál cigaretta lógott ki kacskán, miként kedvenc számainak szövegét playbackelte. Habár egy eddig ismeretlen érzés azt sugallta, hogy valahol emlékeinek legelrejtettebb zugában lappang egy különös álomkép. Egy álomkép, mely arról árulkodott, hogy látta már ezt a csinos pofikát. - Félkész munkát végeztél! - Guidó unott és nemtörődöm testtartással támasztotta a falat, s közben idegbajosan rángatózott a térde. - Átjutott, nem? Az, hogy holtan végezte, már nem az én problémám. Cigarettájának füstje fanyalgó szellemként járta be az apró alagsori szobát. - Élve volt rá szükség, az istenedet! Rama is tajtékzik, ellenben Wier halálosan nyugodt, meg se hallotta a sértéseket a fülében lévő lejátszó miatt. - Mit gondolsz, Alex barátnőjét miért tartjuk itt? - Talán dísznek? - a nő mit sem sejtőn vállat vont.

- Hála neked, csak idő kérdése és ránk találnak… - téblábolt Guidó a szobában fel s alá, félve a gondolattól, hogy újra megkövezik, mint anno. Nyomasztó a gondolat, hogy most már ketten fogják piszkálni a kis vöröst. És talán azért, mert hidegen hagyják a fiúk paranoiás képzelgései, lett figyelmesebb környezetére. Érzékeit megcsapta az emberi szív ritmusa, mely egyre gyorsabb ütemet diktált. Még is, mit tehetne az ellen, hogy kihallgassák kis titkaikat? Semmit. Rama megtiltotta, hogy tegyen bármit is. - Kellemetlen. - tette hozzá egykedvűen. - A médiában nagy port kavart. Ezért valamiképp helyre kell hoznunk a dolgot. - Guidó kibüszkülve állt előtte. - Ha a bíborosra gondolsz, ne szarj be. - intézte el a fiút egyetlen intéssel. - Kezét megköti saját ostobasága. Maga alatt pedig nem fogja vágni a fát… Nem értem az embereket, sem ezt a felgyorsult urbanizált közröhejt. Ha megváltoznak a körülmények, farkatokat behúzva nyüszítetek. - Mert számodra más nem létezik. - korholta le Rama. - Én csak a holtakhoz és a köztes világhoz értek, és ez jól van így. Emellett, csak a ti fajtátok gerjed társatok mészárlásának láttán… Ebből kösz, nem kérek! - Hozd helyre, amit elrontottál! - förmedt a nőre. Szavai kemények és súlyosak. Wier lepöckölte spanglijának végéről a hamut, majd visszalökte szájába, nem engedte, hogy kifürkésszék gondolatait. Nem érdekelték a változtatások, csak had szabaduljon már meg innét. Idegesítették a fiatalok kioktatásai, nem látták vagy nem akarták, de feszengve forgatta ujjai közt kedvenc tőrét. Ennek ellenére, jó hangulatban van, s ez nem csak annak tudható be, hogy társai idegeivel játszhat, hanem mert Vendel mindenegyes szót hallott az ajtó túloldalán. Gyilkosságok, lopások, kémkedések és démonizmus…

A nyomozó gyorsan visszafogta hangját, mielőtt elárulná helyzetét. Biztos volt abban, hogy ha felfedezik, akkor megölik! - Elveszem tőled Alex ügyét. Ezen túl Guidó felügyeli a munkálatokat, és a jelölős gyilkosnak a közelébe sem mehetsz. A babaarcú pláza pudlival madarat lehetett volna fogatni. Szinte megrészegült annak gondolatától, hogy Wiert állították ez egyszer félre. Szegény sosem figyelt oda másokra, most sem tette. Rama okkal vette el az ügyeket és említette ezzel karöltve Guidót. Rendre akarta tenni emberét és kikényszeríteni belőle egy meglehetősen egyszerű reakciót: a felháborodást. Pedig jól tudta, mennyire veszélyes ezt kijátszania. Wier szemei szikrát hánytak, ha tekintettel ölni lehetne, Guidó darabjaival már semmilyen eszközzel sem lehetne kirakózni. - De felpezsdültél Guidó. Idegesítette a kis görény minden kacérkodó mozdulata. Űzzön csúfot bárkiből, nem lényeg. De ne az ő tekintélyén gyakoroljon! Egyébiránt is egy szemtelen villás nyelvű, nyálkás csúszómászó. Minden alkalmat megragad, hogy keresztbe tegyen. - Még kérded? Sátáni vigyora egyszerűen kiállhatatlan! Ám a szerencsétlen nem érzi még a vesztét. És ez vicces. - Remélem azt a hobbi firkászt, nem akarod rábízni? - bökött csúfondárosan a fiúra, ki ettől csak sértődöttebb lett. - A „hobbi firkász”, ahogy te hívod, már foglalt. Rysen megkeresett, a napokban érkezik Miamiból. Állítólag talált valamit, amire eddig, senki sem gondolt. Vendelt kíváncsibbá tették az elhangzott szavak, ám mikor az ajtó nyikorogva megmozdult, idejét látta eliszkolni. Mielőbb kint akart lenni a pincéből. Rama kilépett a folyosóra, az alagsor őrei futottak elé lihegve, mondván behatolás történt az épület zárt részlegébe. A jelentéseket

hallgatva teljesen kiment a fejéből, hogy magára hagyta embereit. De persze, azzal, hogy Rama kilépett a kriptaszobából, Zara befejezettnek tekintette a beszélgetést. Jobban piszkálta gondolatát az, hogy Rysen a városban lesz, mint az, hogy Guidó egyre pofátlanabb. Sátáni vigyora nem halványodott, egyre inkább szerette volna elvágni a nő torkát, aztán elválasztani a fejét a nyakától. - Nem bánom, hogy csak annak a nyeszlett mócsingnak az ügyét kaptam, mert végre, téged állítottak sarokba. Ideje, hogy megértsd, mi is az, alárendeltnek lenni. Mire feleszmélt hatalom ittas mámorából, háta a falnak feszült, torkát Wier hideg, éles fémbe öntött ujjai szorították, hogy szája lassan elkékült. Örömmel kínozta meg beosztottjait, ha azok feldühítették, ezért nem is kérdéses, hogy miért is nem dolgozik vele senki (1-2 kiválasztott kivételével). Széles, sátáni vigyora azonban nem kecsegtet jóval. Hogy okuljon, Guidó arcán nyomta el a cigarettájának megmaradt részét. Büszkeségből nem üvöltött, de megperzselt bőrének és húsának szaga feltüzelték Zara vérét, s ez által az ő szenvedéseit. A kripta falai apránként megadták magukat a vámpír erejének, ahogyan a ficsúr törékeny alkata is. - Ne akarj túl sokat. Mert még elvágom azt a csinos torkodat. - hangja figyelmeztetőleg hatott s ez egyszer, Guidó szótfogadott. Jutalma, hogy a kecses ujjak eleresztették csenevész nyakát, ám bőre félvérsége miatt, a korai hullafoltokat még sokáig megőrizte. Rama mindenlében kanál természetének hála, hogy időben visszatért közéjük, ezáltal megmentve a ficsúr valamelyik testrészét. - Mi folyik itt? - színlelt ártatlanság, ami hangjából tükröződött, de jól állt neki. - Semmi különös… Azon tanakodtunk, hogy meg kellene erősíteni a védelmet. Bárki kedvére ki-be sétafikálhat. - leplezte dühét a vámpír, de amilyen gyorsan fellángolt, olyan gyorsan ki is aludt. Guidó megszégyenülve és megalázva somfordált ki az ajtón sebeit tapogatva.

- Látom, sikerült dűlőre jutni. - Rama testtartása kimért és feszéjezett. - Meglehet. Nos, mivel fel vagyok függesztve, az őrség gondja, nem az enyém. - intett kifelé igyekezvén, mondván, mostantól nyugodtan készülhet az esti fellépésekre és a fiatal fiúcskák bársonyos vérére. Ez újdonság, de legalább nem kell bájcsevegni nyálas selyemfiúkákkal és a Herceggel. Százszor inkább egy gyónás, mint egy politikus! - Csak ne olyan sietve! Eszem ágában sincs levenni rólad a kezem, Isten tudja, miket művelnél. - Rama fájdalmas mosolya igencsak komoly frusztráló aggodalomról tesz tanúbizonyságot. - Akarsz tőlem még valamit… úrficska? Rama mindannyiszor elpirul, amikor csak így nevezi. Az okára, mai napig nem jött rá. - Noha Rysen a megbízott felügyelő a hobbi firkász… akarom mondani, a sorozatgyilkosunk ügyében, ismerlek benneteket már annyira, hogy úgy is elmondtok egymásnak mindent. - Egyébként a drága, nem ül sokáig a babérjain. - tette hozzá Zara csak úgy mellékesen. - Újabb áldozat? És Alex? - A második vagy esetleg a harmadik a mostani. Alex viszont kitűnik a sorból. Közte és a többi áldozat halála közt, legfeljebb másfélnap a különbség, ha akad. Az aktakukacot más tette el az útból. Lemerném fogadni, hogy az a holttest, amit találtak, nem hozzá tartozik. - Akkor sejtheted, hogy mivel állunk szemben. - Fogjuk rá… De miért lőjem le a poént? - vágott vissza cinikus mosolyával. De nem tetszett az a cinikus vigyor, ami az indián ajkát húzta groteszkül szélesre. - Ha ebből a szemszögből nézzük, bárki képes lenne kibogozni kis odafigyeléssel a szálakat… Azonban, akad egy kiemelkedő problémánk. - Tényleg? - kérdezett vissza flegmán, kissé álmos képpel. Zara olthatatlan vággyal rendelkezik a nehéz esetek és a

kihívások iránt. Minden, ami katasztrófa gyanús, neki a legjobb szórakozás. Bár az is igaz, hogy mostanság, elég sok a vaklárma. S mint minden jó harcos, ha nem ápolja képességeit, akkor azok hamar elkopnak. Ám nyeszlett kis vámpírokra, vérfarkasokra, küzdeni képtelen csőcselékre úgyszintén érdemtelen erejének nagy részét mozgósítania. Így megint csak ott vagyunk, ahonnan indultunk. - A rendőrségi akta szerint, néhányan láttak egy fehér ruhás alakot aznap a hídnál, ahol később megtalálták a hullát. A hírszerzés szerint, néhány napja jelent meg és már többen odavesztek. A leírások szerint, fehér láng csapódott ki a kezéből, mely minden démont elpusztított, csak az embereket nem. Az indián többször is a vámpírra terelte tekintetét, hogy megfejtse a szemében tükröződő gondolatokat, ám mindannyiszor csak azt látta benne, hogy nem érdekli az egész. Számára ez kissé lehangoló, de még nincs minden veszve! - Mellesleg furcsa, hogy nem érezted meg a jelenlétét. - Minek néztek, univerzális radarnak? - Nem tudtad, vagy nem akartad? - Ha emlékszel még, akkor jól tudod, hogy démonokból van raktáron bőven. - húzta fel a vállait. Való igaz, hogy ha sokan vannak egy azon helyen, az érzékelés behal. Akkor is, ha közben új játékos érkezik. - Meg tudod találni? - Persze. - Helyes. - Ez véletlenül nem kamu? Vagy esetleg Köller újabb kis cselszövése? Nem volna egyedi eset, hogy a Herceg, vagy valamelyik rosszakarójuk így akarna megszabadulni tőlük kreált gyilkosságok és támadások során. - Nem, nem az. Úgy öli áldozatait, mint te. Rama első érdekes mondata az est folyamán. Wier szemei felragyogtak a kíváncsiságtól, mely csak nőttön

nőt, ahogy kezei közé kaparintotta az ismeretlen anyagát. - Megtudom, amit szeretnél, de aztán, mégis… mit kezdjek egy halloween-i kellékkel? - Nem tudom, és igazából nem is akarom. A te felelősséged az a Surranó2, tégy vele, amit akarsz! Fűzd meg, ásd el, cselekedj belátásod szerint, de intézd el, hogy ne tegye katasztrófa sújtotta övezetté a várost! Ha másképp nem megy… tudod, mit kell tenned. - Ezt vehetem fenyegetésnek? - Háborúban állunk és csak Isten tudja mikor lesz vége… Azonban jelen esetben, senki nincs felkészülve egy esetleges puccs kirobbanására. Wier nem szólt róla, igazából nem fűződött hozzá érdeke, hogy elmondja; mindaz, amitől az emberek tartanak, egyre közelebb kerül hozzájuk. A démonok világa túlságosan is közel merészkedett, ám amíg Rama láncon tartott kutyája felsőbb utasításra, addig legalábbis tehetetlen. Neki is, mint mindenkinek, meg vannak a maga tervei, legyen az bármennyire is nagyszabású, vagy égbekiáltó. Egyelőre elviseli a fennálló helyzetet, mert ez a látszólagos kisajátítás kellő védettséget nyújt ahhoz, hogy biztonsággal léphessen arra az útra, minek végén az örömmel vállalt kiátkozás vagy megbocsátás várja. Ő maga egy egyszemélyes milícia, s ezt a Társaság, az emberek kihasználják, mert szükség volt valakire, aki elég erős ahhoz, hogy rendet tegyen ott, ahol ők képtelenek. Emellett gondolkodás nélkül feláldozható. Nem bánta tettét, minek? Cserébe akkor és úgy használhatja az embereket saját kénye kedvére, ahogy csak akarja. A nyakát körülölelő smaragdzöld piroxén kristályhoz ért, de azonnal el is engedte.

2

Surranó: idegen, aki nem jelent meg a Kamarilla előtt, hogy engedélyt kérjen ittlétére.

Semmi sem megy úgy, ahogy kellene… - Nem vehetem le rólad, bármennyire is szeretném… Le kell rónod a büntetésed. - Jól tudjuk mindketten, hogy miért tettük. Jókor és jól jött az egyezség, de ne hidd, hogy ez által az ölebeddé váltam. - Mégis mit tegyek, ha semmibe veszed, a minket védő szabályokat? Ha nem maradsz veszteg, többé nem tudlak megvédeni és visszazárnak a Kockába3. - szólalt föl Rama, remélve, hogy jobb belátásra bírhatja. A Társaság embereinek sikerült rátenniük a kezüket: szelídítésre, kihallgatásra, vallatásra, ilyesmikre használták. Ergo, nem csoda, ha Wier a Kocka említésére is a hideg kirázza. Ám a válasz nem várt volt és meglepő. - Akkor ne tedd. Téged az emberek érdekelnek, engem nem. Vagy nem úgy, ahogy azt hiszed. - Áá, a nagyszabású terved! - vágott vissza Rama keserű szájízzel. Már arra sem emlékszel, hogy mit akartál. - De arra igen, hogy mit nem. Ezzel az érvvel szemben az indián, már nem tudott mit felhozni. Kínos csöndben eltelt másodpercek után Wier „asztalt bontott”. Nem volt már amúgy sem értelme ennek a beszélgetésnek. - Van, amit a Hold sem takar… - súgta csendesen maga elé sokat sejtetőn. - Na mentem öltözni. - nyújtózott, akár a most ébredő kis cicák, kik még visszabújnának még öt percre. - Ha nem érek oda időben, az a mocsok nem adja oda a csempész cigimet. Aludj jól, úrficska. - Várj! - szólt utána Rama, mire a vámpír félúton hátra sandított angyali mosollyal az arcán. - Ne izgulj, szólok, amint megtudok valamit. Ha kellek, Davisnél megtalálsz. 3

Kocka: üvegkocka, különös rúnákkal a felületén. Börtön, ami fogva- és életben tartja a lényeket. Kora, eredete és készítője ismeretlen. Feljegyzés egyelőre nem létezik róla.

Az indián azonban nem adta fel. - Nem azért. Leveled jött az Oktatási Minisztériumból. - azzal egykedvűen csúsztatta a borítékot Wier kezébe. - Végre! Már izgultam, hogy elfelejtettek. A felbontott boríték tartalma egy kurta dicsérő levél és egy másik, melynek a hivatal pecsétje igazolja valódiságát. - Nem unod? - Ugyan mit? - pillázott elképedve Zara. - Hogy tetteted az életet. Wier angyali arcán újra feltűnt az a mosoly, mivel megnyugtatta Rama reszkető szívét, és csintalan bohóságával, békés nyugalommal töltötte meg azt. - Valamivel el kell foglalnom magam. Különben is, újdonságra vágyom, és műkörmöshöz nem járhatok napi szinten. Mindketten tudták, hogy ez az önfeledt pillanat soha többé nem ismétlődik meg. Valahonnan előre érezték, Rama ezért tartotta szóval s jöttek elő egyezségük emlékei. Börtön… vajon ki, mit ért ez alatt? Egy kőből és fémből készült épületet, ami elzár a kinti világtól? Az nem akadály. De a lelki zár, na az már fájóbb téma. Nincs annál rosszabb, mikor nincs semmid, erős korlátok közé vagy szorítva és minduntalan csak azt érzed, TE nem ide tartozol! Igazság szerint sehova… ennek tudata megbélyegez és ketrecbe zár, melyen keresztül látod őket, de ők nem látnak s köztetek a szakadék oly hatalmas, hogy nincs híd, mely átérné… Ez az igazi börtön! Akárhogy is, tegyen bármit, a tényleges halál vagy újra a Kocka vendégszerető belseje fogja várni. Igaz ez előbbi nem túl vicces, nem kellemes, ha a démon elveszti mindenét és szertefoszlik, akár a cseresznyevirágok szirmai. Erre, amit felelni lehet, csak egy jóízű vigyorgás. Másod, úgyse maradt.

Wier érdekes teremtmény, akinek nincs párja ebben a fura világban. Különös kutyuléka a szerető szívtelenségnek. Otthontalan macskákat fogad be, gondozza, szereti, eteti őket. Imádja a jó zenét, a művészetet, szeret táncolni és mindemellett a sötétség teremtményeinek legfőbb gyilkosa. Magukat ez a kettősség nem őrjítené meg?

ა

Édes hármas Bár lassan éjfélt ütöttek, Vendel volt annyira kíváncsi, hogy felülkerekedjen ijedelmén, és a darázsfészekbe nyúljon. Miss. Travis elmondásai alapján, néhány eltévedés után rábukkant az említett kápolnára. New York éjfélkor hűvös és igen ködös. Idegenek úgy látnák, mint a világ egyik legszebb városa, ám mások számára a város fényei éjszaka teljesen más jelentéssel bírtak. Például egy éjszakai mulató és azok, akik ilyenkor járkálnak a szűk, sötét sikátorok, dokkok világában, számukra az éj varázslatos vacsora meghívás, mit nem lehet visszautasítani. Potya pénz, potya élvezet, potya kaja! Főként a régi kikötőben és környékükön, minek bejáratánál állt a La Mora. 1789ben épített kápolna és temetője. Egy domb tetején pihent, honnan a kilátás mesés és vészjóslóan romantikus. Reele jóhiszeműen hagyta járművét a domb lábánál álló parkolóban, közel a temető kanyargós régi kőösvényéhez. Az épület bejáratánál azonban megtorpant, két tekintélyes terjedelmű biztonságiőr ácsorgott középkori pallost szorongatva, valamint fém nyakvédőt és pajzsot hordtak. Kissé idétlen, megmosolyogtatta a látvány, de hát ha ez kell a klub sikeréhez. Bentről fura hangokat sodort felé az enyhe hűvös nyári szél. Zeneszót, de nem a megszokott orgonaszót, inkább annak modernebb változatát. Ismerős és ismeretlen zajokat. Az őrök megállították, ám a rendőrségi jelvény láttán tovább engedték. Mire jó egy régi jelvény! Főként, ha más nem tudja, hogy lejárt. Odabent minden fényárban úszott: márványpadló, mécsesek rajzolták az utat és gyertyák ontották fényüket, mely hihetetlen hangulatot

kölcsönzött a helynek. Vendel eltátott szájjal lépkedett a freskók és márványszobrok közt, annak ellenére, hogy kívülről mennyire lerobbantnak látszik. A belsőtér bár és kávézó töltött be mindent. A szemközti falnál, a túloldalon álló régi ajtó mögül a modern zene akkordjai szűrődtek ki. Reele, mielőtt a pincébe ment volna a csaposhoz lépett, és faggatni kezdte. Ám az nem volt valami segítőkész, viszont eldicsekedett Massacre csábításaival, hogy ilyenkor a szép lányok társaságát élvezi a padlástéri lakosztályában. Vendel szerette, ha az emberek megfeledkeznek magukról és olyat is elárulnak, amire nem volt kíváncsi. A csapos észbekapott, igaz későn, durcásan a pult alatt heverő telefonért nyúlt, majd tárcsázott, ahogy azt a nyomozó kérte. A pult melletti személyzeti bejáró a pincérlányok után nyitva maradt. A pincéből érthetetlen villanások és zajok szűrődtek a kávézó belterébe. Vonzotta, azaz esztelen másvilág, mint lepkét a gyertyaláng. A tomboló tömeg vibrációja úrrá lett korlátok közé szorított lelkén, vezette, egyik lábát emelte szavára a másik után, míg végül teljesen körbefogta. A színpad szélétől nem messze téblábolt, de még így sem tűnt fel számára, hogy ki is játszik tőle alig egy karnyújtásnyira. Az egyetlen, ami szemet, illetve fület ütött azaz, hogy valaki igencsak jól bánik az elektronikus gitárral. A színpadon virtuózok felé terelte tekintetét, ám a kalimpáló kezektől és vibráló fényektől, nem ismert fel senkit. A dallama és a szövege azonban magával ragadó: „Eljő majd az álom, Hol megjelöltek hídján át jutsz Terra vérfolyamán. Üdv a világomban szerencsétlen szerelmese. Elsötétült tükrön át, csapdában vergődve, Kíváncsiságból merészkedtél egyedül a sötétbe. Rimánkodj, s Fizess nyomorult a Révésznek, Mert ez egy kibaszott rémálom!”

Vendel valami belső késztetés miatt úgy érezte, és talán csak beleképzeli, de egyre tisztábban kiérti belőle az eddig történt gyilkosságok eseményeit, s a ma estét. Netán az énekes a gyilkos, akit keresnek? Nem! Az túl könnyű és egyszerű álom lenne. Pár pillanattal később Vendel egy teljesen más ajtón egy másik világba lépett át. A csapos szerint csak egyenesen felfelé azon a szűk folyosón, nem lehet eltéveszteni. Az események, melyek az est hátralevő részében történtek, sosem gondolta, hogy valóban megéli egyszer. Újabb ajtóhoz ért, kopogott, de nem érkezett rá válasz. Újra kopogott, de megint semmi, viszont az ajtó nyitva. Reele óvatosan lépett a padlástéri szobába, hol csak egy franciaágy, egy kényelmes szék, egy régi szekrény és egy hatalmas festett ablak állt. A gyertyák romantikus légkört varázsoltak a félhomályból. A nyomozó csak a háta mögötti sötétben megbúvó bútorokat és fürdőkádat nem vette észre. - Segíthetek? Jelent meg váratlanul egy olaszos külsejű fickó, fekete farmerben, western csizmában. Különös kiegészítőiből, valamint a meztelen mellkasára tetovált kelta napból feltételezte, hogy a külváros boszorkányához van szerencséje. - Jesszus… - kapott mellkasához a nyomozó az ijedelemtől. - Elnézést, ha megijesztettem. - az ismeretlen fickó hamiskás mosollyal arcán kért bocsánatot. - Vendel Reele magánnyomozó. - Örvendek. Attila Massacre. A pasas, férfi szemmel nem volt valami gyönyörűség (kivéve talán a hölgyeknek), azonban igazi vajákos fizimiskával rendelkezett. Hosszú fekete haját gyöngyök és tollak díszítették. Arca vékonykás, sápatag, de ezt az aprócska hibát a hatalmas boci szemek

kompenzálták. - Miben lehetek a szolgálatára? Vendel minden gyanakvás nélkül vette elő a képeket (mit igazából ő sem értett). Attila alaposan szemügyre vette a képeket, ám nem árult el semmit, testbeszéde is kiismerhetetlen volt és hazug. - Tud valamit egy Alex Pearl nevű emberről? - Miért kérdezi? - Mert ma hajnalban találtak rá holtan. - aztán a képekre bökött. - Ez, ő. Remélte ezek után a férfi majd beszédesebb lesz. Attila azonban csak elfintorodott, mint aki csak egy disznóvágás fotóit nézegetné. - Alexet csak nem rég óta ismerem, nem voltunk valami jóban. - Utálta? Netán gyűlölte? - kíváncsiskodott Reele, de Attila csak mosolygott. - Egyáltalán nem. Csak nem ismertem. - Akkor miért járt ide, minden második hét péntekén? Mi van akkor? Akárcsak a kérdések, a nyomozó is felkeltette Attila érdeklődését, de rendíthetetlenül mutatta nőcsábász mivoltát. - Alex… akárcsak jómagam, kedvelem a hölgyek társaságát. Azokon a napokon párkapcsolati szeánszot tartok. - Szerelmi kötések. - szögezte le keményen, nem akart röhögni mások hitén, miszerint ez működik. - Úgy valahogy. - Meg tudja mondani, hogy ez itt, a barlang falán a vésett, mire való? Attila csak mosolygott a képeken. Jól tudta mit ábrázolnak a különös firkák, a vér és hús áldozat. Hallgat. Nem mond semmit, nem is akar. Ám Vendel nem engedett, de kiabálnia sem érdemes. Ez a fazon azok közé tartozott, akik a legkisebb szorításra is visszabújnak a csigaházukba és akkor nincs isten, aki kikönyöröghetné onnan! Viszont az elismerés, és az a tény, hogy színpátiát ébresztett

valakiben, aki az égig magasztalja, ambróziának számít. Ez egy kihagyhatatlan pillanat a piedesztálon. - Igazán pazar kis hely ez. - terelte semleges téma felé a beszélgetést, művi érdeklődésbe öltöztetve. - Én magam is elképedtem a pincében kialakított koncerttermen. És a dalaik, hát… mit is mondhatnék… igazán magával ragadó és érdekes. Mondja, maga találja ki őket? Vagy az éppen megfizetett előadók szerzeményei? - Sajnálom, ez olyan dolog, amiről én, személy szerint nem beszélhetnék. De nem, nem az enyémek és nem is a csapaté, akik amúgy állandó tagok. - majd töltött magának egy pohár konyakot. Vendégét is meginvitálta, de ő visszautasította. - Tudja, mindent meg kell tennem azért, hogy a La Mora hírneve és bevétele fenn maradjon. Ezért a helyhez híven, újabb és újabb ötletekkel kell előrukkolnunk. Azonban a mi képzelőerőink is végesek, ekkor jönnek a képbe a törzsvendégek. - Még pedig? - Versenyeket írunk ki, találkozókat szervezünk a számukra, ha cserébe írnak nekünk dalokat, zenét, koktél recepteket és néha ötlet adnak, miként alakítsuk át a kápolna egyes részeit. - de van, ami viszont őt nem hagyta nyugodni. A nyomozó elveszett arckifejezése, felhívás számára egy keringőre. No persze, nem valami perverzió félére, csupáncsak megjátszhatja újra a nagymenőt, az érinthetetlen mágust, akinek isszák minden szavát az elvakult követők. - Mondja… mennyit tud maga az okkult dolgokról?

- Nem sokat. - Vendel meglepődött a kérdéstől. Még sosem gondolkodott el ezen. Ha másért nem, hát azért, mert valószínű azzal fogják fárasztani „hogy a gonosz már itt él köztük, testet öltve és csak arra vár, hogy lecsapjon a gyanútlan áldozatokra.” Blablabla… Buta babona az egész! Esztelen hisztéria és téveszme. - Hisz ön, a gonosz létében? - Attila ismételten ködösen fogalmaz. Összezavarja, és aztán bekebelezi a szerencsétlent, már ha hagyja. Vendel nem értett sokat, bár ez a mai éjszakán nem először fordulna elő. Pedig alapjából véve, egyáltalán nem buta. Racionális, de nem buta! - Az emberi gonoszságban hiszek. - szögezte le határozottan, hideg fejel, kétkedő grimaszok kíséretében. Attila nevetett, szórakoztatta a nyomozó emberi naivitása. - Tudom, a maga fajta ember képtelen vagy egyáltalán nem akar szembenézni a ténnyel, hogy dekadencia igen is, létezik. Ezért vannak gyilkosok és csodálatra méltó kivitelezéseik. - Hogyan? - fordult el a táltostól, undorral a szemében. - Nem azt csodálom, amit tesznek, hanem ahogy. Ismernie kell, bele kell másznia a kivitelező agyába ahhoz, hogy pontosan tudja, mi következik. - terelte el a figyelmet elfajzott érdeklődési köréről. - Pearl min dolgozott? - egyre jobban érezte, hogy menekülnie kell erről a helyről. - Alexet nem a könyvelés vagy a lányok vonzották ide, hanem a rossz dzsudzsu. Ártó szellemek, kísértetek… a fekete mágia érdekelte. Ahogy ezt kiejtette a száján, Vendel minden rémképe és félelme elszállt. Nem hitt az ilyen népmesékben és soha nem is fog. - Azt akarja mondani, hogy Alex Pearl varázsitalokat kotyvasztott és törzsi táncokat járt? Na nem, én ezt nem veszem be. Sértett önérzetességgel lépett ki az ajtón, ám Attila pontosan tudta, miként kell drámai hatást keltenie, s ezzel visszahívogatni áldozatát, kinél ügyeskedései nyitott fülekre találtak.

- Az emberáldozat bemutatásáról írt tanulmányt, nyomozó. Nem a csodaszerekről. - szólt után Attila. Vendel hitetlenkedve, de visszafordult a folyosóról, és mint megannyiszor, most is a kíváncsiságtól vezérelve. Noha jól tudta, a boszorkány ezek után mindent megpróbál, hogy itt tartsa. Naivan csak azt nem érti, hogy minek. - Az tény és való, miszerint minden emberben ott lappang a gonoszság, mely egy idő után a felszínre tőr és átformálja a testet és a lelket. Alex is hasonló események áldozata lett. - Modern időket élünk… nem pedig, a boszorkányégetések korát! meg volt bizonyosodva, hogy őrültek közé keveredett, s köztük is a legnagyobb ez a fura külsejű figura. - Mondja, találtak valamit? Bármit, amiről azonosítani lehet a hulláját? Egy hüvelykujj, netán egy szemgolyó, esetleg egy félig egészben maradt fej? A felsorolásban szereplő bizonyítékok ésszerűnek hangzanak, azonban még sem azok, noha sokkal megkönnyítenék a rendőrség munkáját. Ennyi azonban már bőven elegendő volt ahhoz, hogy Reele feje összezavarodjon, kezdett engedni Attila befolyásolásának. Hisz… csak a tárcát találták meg, és azt bárki oda tehette. - Ha engem kérdez, nem lesz meg a test.

ა Volt valaki nem messze, a kikötő túloldalán, akiben hasonló érzések ébredtek, mint Wierben. A sűrű sötétségben egy aprócskának tűnő fehér folt volt csupán, ám nem támadt, nem indult a boszorkányért és a lány után. Mellkasát szorongatta, dörzsölte, fájlalta. A késői szél félre libbentette fehér ingét, mire egy ankh, félig beépülve a fehér bőrbe, leskelődött ki az éjjeli városra. Várta a

megfelelő alkalmat. Amint az ismeretlen – ismerős érzést beazonosította, ráébredt, mit is akar voltaképpen belső démona. Hasonló izgalmi állapotban kavargott vérében a Fehérszemű Bestia, ahogy a nő vérében is.

ა A zene, mi meghatározta az itteniek szívverését és a hang, mi megbabonázta őket; elhallgatott. Érezhető, hogy más áll a színpadon a közönséget szórakoztatva. A világot jelentő deszkák mögött a vörös bársonyfüggönyök rejtekében Wier teljes odaadással helyezte biztonságba az előbb használt hangszerét, mikor érthetetlen érzések kerültek előtérbe. Tarkójába égetett jel felizzott a nyakék alatt, pillanatnyi fájdalmat okozva ezzel. Boldog izgatottság az, mit ereje sugallt izmai felé. - Valami baj van? - szólította meg egy bársonyos férfihang a mögé lopakodó sötétből. - Semmi és remélem, így is marad. - buja huncutság, méltó csata vágyakozása, ami megbújt cseresznyeajkain. - A Surranó az, nem de? Pattant a nő vállára cirmos macskája, kinek hangját egyedül ő hallotta. - Neked is tudnod kéne. - Öreg vagyok én már ehhez. Nem érezhetek meg mindenkit. mentegetőzött a macskadémon hiányosságai miatt. - Na persze. Légy résen… van egy olyan érzésem, hogy szükségem lesz rád. Simogatta a macska fejét, ki lágy dorombolásba kezdett. Ha helyesek a számításai, akkor a Surranó előbb vagy utóbb, de megjelenik a boszorkánymester előtt, hogy bontsa fel a kötéseket, melyek a keresett személyt elrejtik. Na most, ezen a kontinensen mindössze három közül lehet válogatni:

Az első még gyerek, be sincs avatva. A második haldoklik (éppen itt az ideje!). Közel a matuzsálemi korhoz, jobb szórakozás neki az, ha tehetetlennek mutatkozik, minthogy segítsen. Attila a harmadik lehetőség. Alamuszi és roppant ügyes. Ez esetben, az ő kis kuruzslója lesz a legjobb választás. Ez az egész, kezd egy pszihológiai esetre hasonlítani! A macsek puha léptekkel ért földet, majd elnyelte a sötétség, miként elrugaszkodott Wier sudár alkatától. - Ahogy kívánod.

ა Vendel ledermedt attól, amit Attila szavai mögött felfedezett. Összezavarták gondolatait, nem tudott vagy nem akart hinni neki. - Placebo, humbug az egész! Elmebetegek burzsuá játéka. Sarkon fordult és gyors léptekkel indult kifelé. Hallotta háta mögül a sarlatán hangját, de nem értette és igazából nem is érdekelte. Azonban ahogy átlépte a küszöböt, végtagjai megbénultak és a veszélyt jelző kis villogó egyre hangosabban kiabált fejében. Bármit is kiabált, sugallt felé a sámán, nem hallotta meg. Nem akarta. A folyosó sötétjébe veszett az alakja, ám balszerencséjére a torony miniatűr labirintusának foglya lett. Minduntalan Attila szobájának ajtajához keveredett vissza. Már ott volt, hogy benyit, és követelni fogja a kuruzslótól, vezesse ki innét, ám hallását ismételten megütötte az a női hang, mit a galéria pincéjében hallott. Kíváncsisága nagyobb és erőteljesebb a józanész akaratánál, újfent letáborozott az ajtó mögött. - Nem is mondtad, hogy vendégem érkezett.

Wier alakja bontakozott ki a Maitre4 előtt a masszaszerű sötétségből. Büszkén, játszi könnyedséggel lépett feléje, hogy szinte lába se érte a földet. Szájából kacskán lógott ki cigarettája, míg másik kezét zsebre dugva ült az ágy sarkára. A népeknek fel sem tűnik, hogy nem ember, ahogy abban a fekete cicanadrágban és egyedi tervezésű fehér garbóban domborít; magasságának optikai csalása a velúr magas sarkú bokacsizma. Hullámos bordó haja pedig az összeállítás koronája. - Mi véget zavarsz? Attila érdektelenül fogadta a Dzsad5 jelenlétét, ám nehezményezte, hogy engedélye nélkül lépett be szobájába, megsértve ezzel az „otthon szentségét”. Wier a komód mellől felkapta a boszorkány pálcáját és játszani kezdett vele. Nézegette a kiélezett pengét, majd visszacsúsztatta tokjába, aztán az ajtóban toporgó férfiak közt járt tekintete. De főként, Attila testén. - Igazából csak meló után akartam leülni veled egy pohárkára, de ha már így alakult… - Te?! Nem erről vagy híres. - Ne hízelegj. - somolygott Wier cinikusan, Attila kéjes modorán. S ahogy nevetett, formás domborulatai megemelkedtek. Wier jól működő fegyverei közé tartozott a csábítás. Attila Massacre nagy nőcsábász hírében áll, szerette a formás nőket és nem zavarta, ha félvér vagy vámpír is kerül a trófeák közé. Ugyan ezzel a kéjes pillantással mérte végig Wier minden porcikáját, az egyetlen, akit nem kapott és kaphat meg soha. Ám amikor szemeibe nézett, mintha áram futott volna végig testén. A különös tekintet és kivillantott agyarak láttán, megzabolázta vágyait, s italba fojtotta azokat. - Netán, Rama elviselhetetlen természete elől kerestél menedéket? Esetleg a Noire6 félemlített meg? 4

Maitre: boszorkánymester. Dzsad: fejvadász, száműzött lélek. 6 Noire: jelentése döghalál. Az önhatalmú vadászok (csőcselék) megnevezése. 5

- Ne ess túlzásokba.

- Szóval, mit tehetek érted? Töltött magának egy pohár szíverősítőt, majd még egyet vendégének. - Az elkövetkezendő napokban, ha nem bánod a klubban lődörögnék, a heti két éjszaka helyett. - Mi a manó? Ráléptél Jade tyúkszemére? - jegyezte meg viccesen, miként fel s alá mászkált Zara előtt, akár egy türelmes ragadozó. Akkor már értem, miért járt itt a rendőrség. - Remélem, még marad egy kicsit. A drága imád leskelődni, kihallgatta, amint az úrficska falhoz állít és Guidót magasztalja. - Nem lehetett könnyű kibírni. - Nekem mondod, legszívesebben felkentem volna freskónak a falra. - Meghiszem azt. - Erről jut eszembe… - hangjának ritmusa megváltozott, érezhetően lett hideg és számító. Nem jó jel, ez a férfi számára. - Mióta pletykálkodsz te mások háta mögött, édesdedes titkainkról? Ha jól emlékszem, ez a Kamarilla7 szemében is árulásnak minősül. - Feszegeted a határokat? - figyelmeztette viselkedésére, hogy legyen rendes és engedelmes. Wier szokott jól viselkedni, olykor példásan is, na de engedelmesen?! - Ugyan, hát olyannak ismersz? - Ez ugye költői kérdés akart lenni? - Igazság szerint felfüggesztettek, így nem igen látom értelmét, hogy miért ne piszkáljalak. - mosolygott, de szemei teljesen másról árulkodtak. - Na ne! Ezt nem veszem be… Nem érdekel téged, azaz élő. A Surranó, az kell neked. De hogy jövök én a képbe? - Te irányítod a határ védőit és a felderítőket is, hogy illetéktelen ne léphessen be. És a te felelősséged, ha ez megváltozik. 6 7

Noire: jelentése döghalál. Az önhatalmú vadászok (csőcselék) megnevezése. Kamarilla: a klánok vezetőinek ítélőszéke. Általában a legöregebbekből áll.

- Na és? - vigyorgott kacérul, bár ezt nem látni rendesen. - Te is itt

vagy, pedig ki vagy tiltva az ilyen helyekről, mint ez. - fölényeskedett. Wier arca nem árult el semmit, mindössze szeme mozgásából lehetett következtetni, mire is gondol. Félre ne értsd! Soha nem becsülte le a boszorkányokat, de imádta, ha eljátszadozhat velük. - A fiatal lánykák édes és hamvas bőre már nem elég? - Tudok egy s mást, de miért mondjak el neked bármit is? - adta az ártatlant, de voltaképp elepekedett Wier hízelgése után! - No, te is ugyan úgy kihasználod őket, ahogy én. Egyébként is, milyen dolog ez? Én legfeljebb a vérüket ízlelem meg, aztán meghívom őket egy italra. Neked meg eljár a szád előttük, és máris beavatod, remélve, hogy hű kis kutyusoddá teheted? - Csak játszottam kicsit. Te is szoktál. - hárított csípőből. - És még te oktatsz ki a szabályokról? Noha te vagy a Maitre, ezt akár ellenem elkövetett bűnnek vagy felbujtásnak is vélhetném. Elégtételként pedig, minden következmény nélkül választhatnám el a fejedet a testedtől. - hangja nyugodt és magabiztos. S azzal a férfi torkának szegezte a pengét, amit botja rejtegetett belsejében. Nem tett hírtelen mozdulatot, sem semmi olyat, amit a másik fél fenyegetésként értelmezhet. Kiült arcára az a sokat, mégis keveset sejtető kárörvendő mosoly is. Hiába, emlékei a Triskell (emberi megfelelője a Bűntető Törvénykönyv) kapcsán, mit sem koptak létrehozásuk óta. Végül is, a magafajtának kötelessége kívülről ismerni, mert ez az egyetlen, ami egy szorult helyzetben megmentheti. Na persze, ez az utcán nem mindig válik be. - És nekem elhiheted, kár lenne ezért a tökéletes testért. Attila kacérkodva a gondolattal, simogatta a neki szegezett pengét, kaján mosoly keretében tekintetével szinte felfalta. Kívánta, vágyott rá, akár a tiltott gyümölcsre. S miként az éles fegyver lejjebb ereszkedett, hívogatón elfeküdt mellette az ágyon. Tudta, egy vámpír számára nincs annál csábítóbb, ha egy halandó önszántából ajánlkozik fel. Képtelen lesz ellenállni, erre alapozta számításait. Cseles és

hosszú idő után, még mindig állszent, ez alapozta meg hírnevét. Ám mindez, Zaráról is elmondható. Lényéből fakad a birtoklás. És bár való igaz, hogy a felkínált lehetőségnek, a vadászösztönnek ellent mondani nem lehet, ez esetben kivételt tehetünk. Ám még mielőtt bármit is tett volna, különös hangok, érzések rohamozták meg agyát figyelmeztetve a közelgő veszélyre. A Kocka, a bűvös börtön jelent meg lelki szemei előtt, minek gondolatától is irtózott. Ez nem az idegen megjelenéséhez köthető, az teljesen más izgalmi állapot. Ez, annál sokkal veszedelmesebb. Biztosra vette, hogy a Maitre rejteget előle valamit.

ა Vendel Reele nem mondta magát hitetlennek vagy istenkáromlónak. Mindig járt templomba, olykor még a hittanórákon is megfordult. Igaz, szülei azóta nem járatják, mikor hét évesen feltette az ominózus kérdést a lelkésznek, hogy pontosan hogyan is készíti Isten a gyereket. Az atya reakciói leírhatatlanok voltak, akárcsak az előbb hallottaktól az övé. Elképedve meredt maga elé, hogy a normál emberek orra előtt olyan veszedelmes gyilkosok járnak – kelnek, kiről tudomást sem vesznek. Esze irányította testét, miként a mobiljáért nyúlt, hogy a rendőrséget hívja. Ám szíve késleltetni tudta ezt a reakciót, minduntalan az eszébe jutatta, hogy látta már ezt a nőt, valamikor nagyon régen. De hol?! Tovább töprengeni ezen nem maradt ideje. Az ismeretlen fehérruhás, aki a kikötői szélből szoltírozta ki az új híreket, settenkedett a háta mögé. Az események felpörögtek, hogy nem tudta szemmel követni. Persze érthető, ha egy pisztoly ezüstösen csillogó csövével nézel farkasszemet. Hevesen dobogó szívének zaját azonban nem tudta lehalkítani. Nem volt teljesen tisztában azzal, hogy miért nem öli meg,

de nem is kellett, mivel a következő pillanatban ájultan zuhant a folyosó kövezetére. Az idegen fölé hajolt, hogy megnézze, nem mért e túl erőset a kobakjára. De nem. Az ember békés szuszogása a bizonyíték, hogy pontos volt.

ა - Ha ennyire tudni akarod, azért volt itt, mert a szomszédok panaszkodtak, miszerint túl hangos a zene. - dörgölte ezt a vámpír orra s mindezt oly stílusban, hogy teljes bizonyossággal állítani lehessen: ő nem pletykás. Wier viszont jól ismerte a senkiházit. Hazudik, bele a szemébe! - Aha. Majd pont a holtak fognak beperelni csendháborításért, mondván zavarjátok a sírok nyugalmát. Forrófejű teremtmény, kinek lényét elönti a lüktető, feszítő vágy a férfi meleg vére után. Mosolya lágy, a szenvedély lángjai lobogtak benne, hegyes fogai kéjesen simogatták meggybordó ajkait. Gyilkolni akart. Massacre cselekedni szándékozott; felkapta kését feje mögül és a lány torka felé vágott vele. Az ellenreakció ezzel szemben gyorsabb volt, de még így is sikerült egy apró karcolást ejteni a nyakéken. Wier kicsavarta kezéből a kést, s torkánál megragadva húzta magához. Ujjai csak annyira szorították nyakát, hogy tehetetlenül rángatózzon, de azért levegőt még kapjon. - Meg van kötve a kezed… - nyöszörögte nevetett a boszorkány, mintha csak az év viccét mesélték volna el neki. És ez a bizonyíték, hogy rosszban sántikál. - Rühes kutya. - préselte ki fogai közt a szavakat. - Felesleges erőfeszítés… úgy sem tehetsz ellene… semmit… - Akkor nem ismersz jól. - suttogott a fülébe csábosan. -

Megérdemelnéd, hogy megöljelek. - hangja kedvesen csengett a vérontás árnyékában. De ugyan miért is menne minden simán? Az enyhe szellőnek hangját vélte hallani, de ez csak illúzió. Nem sokkal, egy kard pengéjének nyomása ébresztette, mely a nyakékhez simult. - A helyedben, én nem tenném. - súgta egy erőteljes és akaratos hang a háta mögött, mi egyben volt perzselő és dédelgető. Érzékeit egy ritka, s annál inkább ismert érzés borította lángba. Egy olyan ősi érzés, a fájdalom, a lángnyelvek mardosása, mit akkor érzett, mikor megbélyegezték, amely származására utal, s amit mai napig a testén visel… Ellökte magától a boszorkányt, ki elterült az ágyon és azzal elájult. - Miért is? - hangja markáns és kíváncsi. Egyikük sem mozdult, mintha az idő megállt volna felettük. A vámpír lassan, természetétől eltérően hátrált az ágytól s fordította oldalra fejét, hogy az, aki a kardot tartja, lásson valamennyit arcából. Az idegen mellkasához szorította, vágyott utána, érezte erejét, ahogy behálózza egész testét, s élővé teszi. Valami megfoghatatlan kötelék, egy érzés vonzotta őket a másikhoz. Az idegen el is feledkezett arról, mit is akart a boszorkánytól. Vágyakozása elnyomott minden mást. Ám meglepte, hogy Wier hideg fejjel állt ellen a ráerőltetett akaratának. Valószínű, hogy bizalmatlansága óva intette. Az első, akin nem fogott ily módon az ereje. Egyre inkább akarta őt… A macsek, Wier hű árnyékának nyiffantása zavarta meg őket, valamint az őrök zaja, melyet mind a ketten tisztán hallottak és egyre közelebbről. - Majd legközelebb. - a titkokkal övezett hang elenyészett az éjszaka sötétjében, akárcsak a kard húsba maró hideg érintése. Wier arcára csalfa mosoly került. Szánalmas tekintettel nézett az ájult

Attilára, majd ahogy a folyosóra lépett, a padlózaton heverő Vendelbe botlott. Megvizsgálta, él-e még, de azon kívül, hogy fájni fog a feje, nem esett bántódása. A macsek a vállára huppant figyelmeztető zöld szemei kifelé terelték. Alakját a labirintus sötétje elrejtette, aztán szabadjára engedte, távol az őrök haragjától és a boszorkány menedékétől. Szenilitásból, vagy ki tudja milyen szándékból, de felnézett a padlás ablakára s csendesen megjegyezte: - Még találkozunk. Feltevése helyesnek bizonyult, valóban Attila kell az idegennek. És a nyomozó is, többször lesz a vendége, mint azt az ember képzelné. Újra lobbant benne valami, melyet már évek óta nem érzett és hiányolt az emberek világából: a kihívás! Ma este már nem lesz több feladat, visszatér hát a színpadra, átadva magát legkedvesebb szeretőjének, a zenének. Majd holnap este ott folytatják, ahol abba hagyták.

ა A nyomozó, a párocska távozása után nem sokkal ébredt. Feje hasogat, füle zúg, felszedve magát a padlóról testét nehézkesen képes egyensúlyban tartani. Irányítatlanul tántorgott a szoba belsejébe. Furcsán vibrál körülötte a külvilág, ahogy elmosódott lépések hangjait érzi talpa alatt. A vajákos testőrei. Nem igen fogta fel, miért dübörögnek a tankok úgy, mintha háború dúlna egyetlen ember ellen. Aztán oldalra pillantva meglátta az ágyon ájultan hevert Attilát, feje mellett egy kés, torkán a fojtogatás nyomai mentén éles kis vágások húzódtak. És itt van ő, fegyverrel a zsebében és semmilyen magyarázatot nem tud adni arra, hogy mi történt. Hullájából rég a halak esznek, mire Massacre egyáltalán magához tér.

Ideje menni! Az adrenalin az egekbe szökkent, ahogy az esetleges kiutat kereste. Az ajtót egy székkel kitámasztva igyekezett időt nyerni magának. A festett ólomüveg kézenfekvő megoldásnak tűnik, de az a kb. 20méteres zuhanás, ami az intenzíven ér véget, elvette a kedvét az egésztől. Végül a faragott paraván rejtekében a régi öntött vaskád bizalommal kecsegtetett. Hál’istennek, nyitva maradt a tetőre nyíló ablak, felmászott a kád szélére, kiegyensúlyozta magát, majd elrugaszkodott. Ajtót az őrök döngették, de mire betörték, ő már légtornász módjára haladt az ódon tető főgerendáján egészen a harangtoronyig. Roskatag szerkezet, moly- és szú rágta gerendákkal, harangkötéllel és lyukas századvégi haranggal. Sebtiben szaladt le a lépcsőn, minden lépés után porfelhőt köptek, és nem túl bizalomgerjesztő hangokat adtak. Bárhogy is történt, ezt a kis kalandot sikeresen megúszta, viszont hazamenni nem mert. Dane volt az egyetlen lehetséges menedéke. A rendőrőrs elnéptelenedett hely az éjszaka közepén. Nincs itt senki a portáson, a halottkémen és a hullákon kívül. Dane Rogers nem szívbajos ipse, de amikor meglátta a hátsó ajtónál Reele megviselt képét, a hideg futkosott végig a hátán. - Veled meg mi történt? - kérdezte ijedten. - Ha én azt tudnám… Ezzel filmszakadás, és elaléltan omlott a halottkém karjaiba. Álmaiban különös helyen járt, gyerekkorának legszebb tájain. A hegy lábánál, erdő menti kis falu felé tartott a helyi busszal. Naplemente volt, kora őszi idő fénye melengető. A vidékről a mellette ülőre terelte kíváncsi gyermeki szemeit. Kecses lány ült mellette feketébe öltözte, hosszú loknis bordó haja, keretbe foglalta fehér bőrét. És akkor, rápillantott szemeivel. Azokkal a furcsa élénk kék szemekkel, melyek valósággal lelkébe hasítottak. Minden más… a homályba veszett. Hajnalhasadtakor tért magához. Feje lüktetett, gyomra émelygett,

szája kiszáradt. Nem értette mi történt, egyáltalán valóság volt az, amit látott vagy csak fantazmagória, egy beteges elme kegyetlen játéka érzékeivel. Ám szíve, teljesen mást sugallt. Azt, hogy mindaz, amit álomnak vélt, igaz. Tudni akarta, de amint a galériára és Attilára gondolt, elfogta a hányinger és egy megmagyarázhatatlan érzés. Ahogy az illik, teljes káosz uralkodott fejében. - Szarul nézel ki. - Na ne mond. Dane igyekezett emberi külsőt varázsolni haverjának elnyűtt testéből. Két bögre kávé és félig megégetett szendvics után, Reele értelmes beszédre is hajlamos volt. - Idd meg, jót tesz. Reele fanyalogva kortyolta azt a borzadalmat, amit Dane nagy elánnal nevezett kávénak. - Jesszus! Meg akarsz ölni?! - Ahhoz nem vagyok elég ügyes. - Találtál nekem valami érdekeset? - Akár hiszed, akár nem, de a csőlakónk nem pasi. - Mit makogsz?! Az a förmedvény majdnem a padlón kötött ki, Vendel sajnálatára, nem így történt. Dane időben megfogta az amúgy viharvert bögrét. - De hát, nála voltak a cuccai? Óra, ékszer, ilyenek. - Ne túráztasd magad, csinálhatsz te bármit, ez a izé, ami valaha emberi forma volt, egy NŐ. - hangsúlyozta a mondat végét, majd az egyik mikroszkóphoz gurult, Vendel pedig a szomszédos székre roskadt. Beigazolódott a vajákos jövendölése és ez rémisztő. Szemét dörzsölgette, és fejét fogta, erre azért nem számított. - Ebből kifolyólag kutakodtam kicsit. Annyit már mondhatok, hogy fiatal nőről van szó, vegetáriánus és rituális gyilkosság áldozata. Adta Reele kezébe az eddig összegyűjtött anyagok aktáját. Igazából semmi érdekesség nem volt, mert semmi nem volt benne. Kivéve azt a pár oldalt, ami Alex Pearl-ről szólt. Tiszta, makulátlan előélet egyetlen

adalékot kivéve: Rama Jade. - Mesélj. - Van egy rakatnyi a sátánizmusról szőtt elméletem! Tudod a… kínzások, csonkítások, belső szervek szerepe, ilyenek. Akkor ott vannak még a rituálék, az ellenség részeinek esztétikai felszolgálása és fogyasztása… Őőő, mi van?! - Kezdek félni tőled… túl lelkes vagy. Soha ne állj le beszélgetni egy korboncnokkal! Már csak az hiányzott, hogy az okkultizmus étlapját felolvassák neki. Hangosan! Reménykedett, hogy ha fejbe vágja, akkor valami értelmeset is ki tud szedni belőle. Dane a nagy lelkesedésében észre sem vette, hogy Reele kezd lassan a szivárvány minden színében pompázni. - Ami igaz, az igaz. Majd egyszer el is mesélem neked, de nem most. Jelenlegi állapotodban úgysem értékelnéd. - legyintett. - Lekötelezel. - Maradjunk annyiban, hogy igen érdekes az összetétele a vérnek, ami a barlang falazatát borította. Se emberi, se állati. Ezen kívül találtam fém és agyag darabokat, foglenyomatot a csontokon és azt a fura külsejű tetoválást. Azzal a női holttesthez gurult a szomszéd tálcánál, fellebbentette a takaró azon részét, mely a tetoválást takarta. A nő nem lehetett több 25-nél, ahogy a boncasztalon feküdt senki sem gondolta, hogy halott, legfeljebb, hogy alszik. Vendel közelebbről is megnézte. Ugyanilyen tetoválás díszítette a kuruzsló testét is, noha ügyesen próbálta elrejteni. - Bélyegszerűségnek tűnik. - Ezek amolyan felkészítő tetoválások, hogy mikor az illető meghal, a lelke a kiszemelt istenhez kerüljön fizetség gyanánt… nem tudom biztosra. Vendel elbambult egy pillanatra. - Voltak és vannak hiedelmek, mint a woodoo, miszerint a törzs csak

akkor lesz biztonságban, ha az éppen uralkodó istenségnek áldozatot mutatnak be. A mondakör szerint, a leghatásosabb az emberáldozás, azon belül is a gyermek vagy fiatal szüzek áldozása. - Ugye most csak a frászt akarod hozni rám? Különben is, mióta vagy te szakértője ezeknek az okkult tudományok szakterületén?! Elborzadt ettől. Az emberektől, a hiedelmektől, a társadalmaktól. Valamilyen szinten, nem is változott oly sokat azokhoz az időkhöz képest a világ, legfeljebb technikailag. - Bár, ha engem kérdezel, Pearl megrendezte a halálát és most valahol Hawaii-n sütteti a hasát. - azzal felkapott egy kémcsövet, majd megitta annak tartalmát. - Az mi? - bökött fintorogva a kémcsőre. - Szíverősítő… kérsz? - kínálta lelkesen dugi piáját, de Vendel inkább kihagyta ezt a kört. Dane megvonta a vállát és jóízűen iszogatott tovább. - Jövök neked eggyel. Most viszont lépek, mielőtt meglátnak. - Meghálálhatnád, hogy végre összehozol azzal a washington-i csajjal. - ?! - Most miért nézel így? Az összes jó nőt csak akkor ismerhetem meg közelebbről, ha kiveszem a fridzsiderből. - Te súlyos eset vagy. Bár ezzel nem mondott újdonságot. Csendben kisurrant a hátsó ajtón, mielőtt a rendőrfőnök meglátja, és törzsi táncot jár a fején.

ა A fehérhajú New York utcáinak sötétjébe s gondolataiba vetette magát. Gondolatai egymást érték, tépelődött, de nem volt képes tisztán mérlegelni. Elveszettként kóborolt, mintha kutatna, de maga sem tudja

mi után. Hófehér kabátját az enyhe tavaszi szél meg – meg libbentette, ezzel is élővé változtatva. A halandók félre húzódtak útjából robosztus testalkata és kísérteties megjelenése miatt. Sebhelye, a medál mellkasában újra és újra megdobbant, mintha csak szíve kelt volna életre. Érezte természetét, erős akaratát, az égető vágyat s, hogy oly erővel bír, mely akkora, mint a sajátja. Túl sok kérdés és feltételezés, ismeretlen - ismerős érzés jelent meg egyszerre. Nem értette a vezető körülményeket. Csendre és nyugalomra vágyott. Ám akárcsak a többi vámpírnál, nála is felébredt az éhség. A félre eső utcák kihaltak voltak és a fák lombkoronája fekete lidércként hajlottak az aszfalt fölé, mit megvilágított a lámpafény. Egy pillanat, és a parkok fái közt sétálgatott élelmet keresve. Kóbor kutyákra vadászott, ám amint megfogta őket, felderengett benne egy sokkalta erősebb benyomás. Alig egy percig érintkezett azzal a nővel, de minden porcikájából, illatmolekulájából érezte, hogy nem adja alább az embernél. Egyszeriben alantas viselkedésnek, hozzá méltatlannak érezte kis állatok megölését életben maradásának érdekében. Szabadon engedte áldozatát. Kezdett elgyöngülni, végtagjai ólomsúlyúvá válni. Szánalmas. Röhögött, miként lelki szemei előtt látta a vörös hajú nőt. Még csak most látta és már a véleményén gondolkodik, hogy mit tartana róla, ha ezt látná. Ezt a kitartó menekülést, vérivó lényének megtagadását, vérszomjának semmibevételét. Siralmas és röhejes! Bárki megfelelt volna, aki éjjel erre jár. Végül, egy utcalány talált rá, ahogy az egyik padon fekszik összegörnyedve. Szerencsétlen lány, kivételesen jóakaratból ment oda hozzá, legyűrve félelmeit az éjszakai támadások miatt. Az idegen jól tudta mit tesz, innen még visszafordulhatott volna, de nem tette. A lány karajai közt lelt békét, ahogy heves szívdobogása

megnyugtatta az övét, és élettel teli vére lecsillapította éhségét. S mielőtt átlépte volna azt a határt, hol a lány a biztos halálba szalad, váratlanul Wier alakja jelent meg előtte, elképzelt kárörvendő vigyorral ajkain. „Már én is megbolondultam volna?” A legközelebbi kórházhoz vitte a lányt, s hagyta, hogy egy ápoló kikapja karjaiból és berohanjon vele. Alakja elenyészett a város dzsungelében, mire a fiatal ápoló visszasietett hozzá. S miként kilépett az utcára, örökre elfelejtette, hogy látott bárkit is. - Mi baj? - kérdezte az egyik gyakornok, aki követte. - Kit keresel? - Senkit… - felelte zavartan. - Senkit. Az idegen lelke nyugalomra lelt, miként biztos lett abban, hogy nem látták. Nyugodt szoborként ücsörgött odafent, gondolataihoz visszatérve, közben letörölte ajkairól áldozata vérét, de arról is csak Wier jutott eszébe és vonzalma iránta.

ა

Második rész. Zavart lelkek napja

ა

ა

Igaz vagy Hamis? Reele alig aludt valamit a történtek után. Azért haza ment néhány holmiért, na meg átöltözni. Indulás előtt, autójában megszállottan kutatott notesze után, amibe a tegnapiakat feljegyezte. Vissza nem mehet, hogy a lezárt akták vagy a lezáratlan ügyek közt kutakodjon. Mit tehet a rend őre, ha a kezei meg vannak kötve és láthatólag, egy fantomot üldöz? MAJDNEM semmit! Viszont a városi könyv- és levéltárba beengedik. És van is valaki, aki segítségére lehet. Majdnem az egész napot ott töltötte, mire valamire is való tényekhez jutott s nem csak városi legendákhoz. Elsőként a galériának nézett utána. Semmi használható, legalábbis semmi olyan, ami miatt házkutatási parancsot könyöröghetne ki a rendőrfőnöktől. Az általa látottak alapján pedig nem fogják elrendelni. A galériának meglehetősen jól megy az üzlet, szerte a világon van egy kirendeltségük. Némelyikhez különös pletykák tartoznak. Különös robbantások, gyilkosságok, megoldatlan politikai ügyek. Az egyik ilyen, megegyezik a helyi városi legendával. Így szól: minden év őszi napfordulóján egy nő járja a város sötét utcáit, keresve rég elvesztett életét. A mások szerint szerelmét keresi, a harmadik szerint pedig, maga az ördög. Egy újságcikket is talált, hasonló mesével, miszerint, az idős úr épp haza felé tartott, mikor sikoltásokat hallott. Egy fiatal nőt, rosszarcú emberek zártak közre, de még mielőtt hozzáérhettek volna, a semmiből futótűz támadt. Elöntötte a sikátort, szinte robbant a bejáratnál. Minden hamuvá lett, azonban a szerencsétlen lány néhány karcolással megúszta az egészet. A sértett nem tudta mi történt vele, elájult a félelemtől még a kezdet kezdetén. Az öreg azonban viszonylagos leírást tudott adni arról a

személyről, akit közvetlenül a robbanás után látott kijönni a sikátorból: sudár termetű nő, 165cm magas, vörös cirmos macska ült vállán. Meggybordó haja és csont fehér arca volt. Noha csak egy pillanatig látta, az idős férfi meg volt róla győződve, hogy a szemei nem voltak emberiek. Reele számára ez elegendő bizonyíték volt arra, hogy akit látott, az valóban létezik. Erről tanúskodik az újság alján a kezdetleges skicc is, amit az idős rajztanár készített a titokzatos megmentőről. Azonban, mikor meglátta az újság keltét, azt hitte, rosszul lát: 1963, október 7. Hát ez sem mostanában volt. Ő még kósza gondolat se volt ekkor még. A két nappal későbbi újságban a Galéria Illúzió kiadott egy közleményt, miszerint a fiatal hölgyet mindenben támogatják. Innen derült ki az is, hogy akit megtámadtak a galériának dolgozott, mint a beszállításért felelős titkárnő. A galéria akkori igazgatója: Rama Jade. Feltételezte, hogy talán az apja vagy a nagyapja. Róla is talált egy korhű fényképet, kicsivel rövidebb volt a haja és nem viselt szemüveget, de teljesen úgy nézett ki… mint most. Itt valami nagyon nincs rendjén. Boszorkányság! Óvatosan kiszedte a régi újságokat az albumból és a „Lezárt részlegbe” indult. Sajnos a lift ajtaját erős bikalánccal és jókora lakattal zárták le, na meg persze számzáras riasztóval. Az első két akadály nem jelentett nagy nehézséget, a szokásos tolvajkulcs, mindig a belső zsebében lapult. Nem volt mindig zsaru. A számzáras riasztó kiiktatása azonban nagyobb fejtörést okozott. Még mázli, hogy a múltkori esetből megmaradt annak az infó tolvajnak a PDA-ja. Teljesen megfeledkezett róla, azóta is ott lapult kabátja rejtett zsebében. Már csak egy csatlakozó felület kell, na meg egy dekód program, amivel ez a kis vacak roskadásig van. A történet innentől gyerekjáték.

Tízpernyi várakozás után beszállt a liftbe, visszarendezte a láncot és a lakatot, mindössze nem zárta be. Azzal még két emeletet utazott lefelé. A folyosón alig pislákolt a lámpa, rácsok, lelakatolt ajtók fogták körbe. Az út végén a recepciónál tarkopasz néger srác ült és a internetet böngészte gyerekágyak után. - Mi újság Kris? A fiatal fiú ijedten ugrott ki a székből, s mikor meglátta a nyomozót, már patakzott homlokáról a veríték. - Mit akar megint? Nem csináltam semmit! Már közel egy éve tiszta vagyok! - Jól van, elhiszem. - vigyorgott. - Tényleg? - Kris nem igen értette ezt. De inkább nem feszegeti a témát, mert a végén még meggondolja magát és vége a szabadidőnek. - Segíts nekem. Na ezt még úgy se értette a fiú. - Figyeljen ide, tisztességesen élek. Az asszony gyereket vár, nem akarom elrontani azzal, hogy megint belemegyek a maga kis játékába, és engem csuknak le érte! - Csak hagyd itt az ajtó kulcsait, aztán tűnj el. Vili? Ugyan mi baj lehet abból, ha beengedi egy kicsit. Végül is, neki köszönheti, hogy ezen a helyen dolgozhat. Sittes múlttal nem kap az ember normális állást. Ennyivel tartozik. A hátsó szoba ajtaját több zárral is ellátták. Jól láthatóan, aki ezt elrendelte nem akarta, hogy bárki is kutakodjon a múlt dolgai között. Volt itt minden, állítólag nem létező kódexek, megsemmisült iratok, titkos feljegyzések. Minden, ami szem – szájnak ingere. Reménytelen harcnak nézett elébe az ismeretlen és a technika ördöge ellen. Merengéseiben is csak azokat a fürkésző szemeket látta, melyektől kiverte a víz. Találnia kell valamit, bármit, amivel sarokba szoríthatja az elkövetőket. A polcok roskadoztak a rengeteg

dokumentum súlya alatt. Kör alakú szoba közepén egy számítógép várakozott csendben. Bekapcsolta, jelszót kért. Puff! Akkor erről ennyit, fogalma sincs arról, hogy mi lehet a kód. Aztán fény gyúlt agyában, előkapta mobilját és egy washington-i számot tárcsázott fel rajta. Kicsöng. Három – négy búgás a nyitott vonal biztosításaként, aztán egy karamell édes női hang jelentkezett a túloldalról. - Szia édesem! Hogy vagy? - kérdi a nyomozó a tőle legnyájasabb módon. A válasz viszont közel sem volt ennyire kedves. - Dögölj meg! - Szóval jól. Csak nem haragszol a múltkori miatt? - Dögölj meg! - Tehát igen. Mit szólnál, ha egy kellemes vacsora keretein belül megbeszélnénk? - Hat hete eltűntél egy reggelen, és azóta, nem voltál képes felhívni! dühöngött a nő a telefon túl végén. - Úgy hogy tégy egy szívességet és… - Tudom! Dögöljek meg. - Ha megtennéd. Reele elhallgatott, nem előnyös, ha egy felbőszült nővel vitatkozik az ember. Nyájas modora elszállt, komor ábrázattal meredt az előtte álló számítógépre, remélve, hogy ha bűntudattal dús hallgatásba süllyed, akkor Medi talán megenyhül. - Utállak te tahó, de mond, mibe másztál már megint? Imái meghallgatattak! - Utána kellene nézni egy cégnek, mely a Galéria Illúziót támogatja és ha már ott vagy, akkor a galériának is. - Ennyi? - Történt egy eset 1963. október 7.én, valószínűleg köze lehet a

galériához. A cikkek nem érdekelnek, azokat már végig nyálaztam. Ha utána tudnál nézni az elzárt iratok között? - kérdezte félénken. A túloldal néma csendje miatt, most az ő szíve vert hevesebben, ki tudja, hogy Medi haragszik-e még annyira, hogy rácsapja a telefont. - Maradj telefon közelben és kérnék két órát. - Imádlak! - szólt megkönnyebbülten a nyomozó. - De addig én mit csináljak? - Kultúrálódj. Kösz! A vonal ezzel megszakadt. Tény, hogy akad némi olvasnivaló ezen a helyen, viszont kizárt, hogy értene ezekből bármit is. Inkább leült a gép elé, kékes monitorfénye mellett könnyebben átgondolta az eddig történteket. Annyit szerencsére Dane elárult, hogy mielőtt fasírt állapotba került egykori megbízása, két eltérő, azonban igen furcsa halálesethez hívták ki. Az egyiket lefejezték (persze a fejnek nyoma veszett), a másiknak elvágták a torkát (vért nem találtak a testben), a harmadik pedig az a test, amit elsőnek Alex Pearl – ként azonosítottak. A tettes a helyszíneket megjelölte, s mikor a róluk készült képeken azokat összekötötte, az eredmény: frusztráló. Bár első ránézésre inkább volt valami gyerekfirka, ami a város kelti felén kirajzolódott. Irtózott a gondolatától is, hogy újfent beszélnie kell a kuruzslóval. Nem akar erre a lehetőségre apellálni, de ha egyszer nincs más. A két óra lassan letelt és a telefon megszólalt. Medi volt az, nem lelkesedett, hogy mesekönyveket kellett átböngésznie ahhoz, hogy megtalálja azt, amit Vendel akar. De végül is sikerült. - Na? Találtál valamit? - Fogd be! Ragadj tollat és papírt, diktálom a lényeget: Van egy akta, ami vastagabb, mint az alkarom! Szerepel rajta egy a kormányi pecsét, viszont ilyet még nem láttam. Feltehetően régi, egyike talán a kormány kísérleti stádiumú részlegének, ami aztán

csődöt mondott. Mindenesetre a szignóban a „Thule” szó is szerepel. - Tukán? Mint madár? - Hülye állat! Thule! Mint társaság. Ez a titkos társaság egy német legenda, ahogy ezen belül a lezárt részleg is. A furcsa csupán az, hogy bár ez a cég nem létezett, vagy már nem létezik, - pontosított gyorsan. - egy offsor cégen keresztül, még mindig támogatja a galériákat. - A New York-it? - Mindet. Ráadásként 1942-től, folyamatosan feltűnik egy név: Anna Stein, köztük a te esetednél is, valamint egy másik lezárt ügyben. Gyanút fogtam, kikerestem azokat a régi képeket és összehasonlítottam az arcvonásokat. Most vagy anyja – lánya, vagy ugyan arról a személyről van szó. Teljesen egyformák! Kopírral készült. - akadt ki a lány, mivel ő látta a képeket egymás mellett és szent meggyőződése, ez a nő egy kísértet. Vendel csak megakadt. - Melyik aktára gondolsz? - Az ODESSA ügyiratra… Régi história ez, ugyancsak legenda, viszont van, aki bizton állítja, hogy létezett. - Ki? - Kleinz Müller. Titkár volt 45-ben a fejeseknél. Most a New York-i Unit idősek otthonában lakik, közel a város nyugati határához. Különös fejlemény. A második világháború amúgy is felkavaró élmény volt a világ számára. Sosem gyógyuló seb, melyet ha piszkálnak újra megfertőzhet mindent. Óvatosan kell eljárnia ezzel az információval. - Na és az igazgató? - Őszintén? - Ha lehetne. Medi lemondón sóhajtott, ez még mesebelibb, mint az előző. - Végig néztem mindent, születési anyakönyvi kivonatokat és elhalálozásokat, okleveleket, iskolai bizonyítványokat. De nem találtam semmit. Aztán a bevándorlási iratok, menekültek névsora és

a rezervátumi iratokat átböngészése után bukkantam rá. Vissza kellett mennem egészen 1833-ig, ahol a Coloradónál élő indián törzs egyikénél született egy félvér, akit hasonlóképp neveztek. Indián nevén, Sólyomröpte. - Hogy hívták? - Engeded, hogy végig mondjam, vagy minden harmadik mondatomnál beleszólsz?! - Bocsánat. - A fiú apját a saját törzse ölte meg, mert elvett egy fehér nőt, aki már házas volt. A srác ezek után eltűnt. Még fel – fel bukkant a későbbiekben, Virginia államban, Washingtonban és Chicagóban, de aztán semmi. Ez volt a valóság, most jön a mese: a szomszédos indián törzs tagjai szerint a fiú apját törzsének sámánja átkozta el, mert a férfi nem őt vette el. Ugyanis nő volt. - majd megakadt egy pillanatra, hangja elgondolkodtatóan hangzott. - Hogy mire nem képes a szerelem. Ez még nem hallott a csalódásból fakadó harag, racionális levezetéséről?! - Miért? - vigyorodott el Vendel. - Te is így csináltad? - Én eltörtem egy srác két bordáját, mikor rámenős lett. Vendel egyszeriben már nem tartotta olyan jó ötletnek az ellenkezést Medivel. Még a végén az ő bordáit is leveri. - Hol is tartottunk? - Tehát, apa és anya idővel meghaltak, akárcsak a sámán, a fiú azonban nem. - A vén banya úgy látszik megunta a racionalitást. - fanyalgott a nyomozó. - Lehet. A törzs elűzte a srácot, mert bár tudták az átok az oka mindennek, azt hitték, hogy elrabolja a lelküket. Ez 50 évre rá történt, miután a sámán és a szülei öreg korukra meghalt. - Ez biztos? Nem valami kitalált mesével etetsz? - Egészen. A korabeli újságokban találtam róla egy rajzolt képet.

Gondoltam, össze akarod hasonlítani az igazgatóéval, így megtettem még neked ezt a kis szívességet. - Na és? - Teljesen ugyan úgy néznek ki. Kizárt, hogy ez… vagy az a nő, leszármazott lenne. Vendel nem igen tudta hova tenni a hallottakat. Kísértetek, lelkeket rabló örök életű fiú és egy titokzatos nő, aki csak éjszaka közlekedik és felrobbant mindent, amit lehet. - Mibe keveredtél? - Medi hangja féltőn csengett, de Vendel nem árult el semmit. Gondolta, talán így nem fogja faggatni. Medivel kapcsolatban igaza volt. Hagyta és nem kérdezett többet. - Ha ez… ha ő… Csak tegyük fel! Ha nem tud meghalni, akkor hogyan maradt eddig rejtve az emberek elől? Nem vették észre?! - Ez igen egyszerű. Felvette egy halott gyerek adatait, majd idővel egy másikra hagyta mindenét, aztán csak jelentkeznie kell az örökségért és bemutatni a papírokat. Az aláírása pedig meg fog egyezni. - Meg se merem kérdezni, honnan tudsz ilyeneket… Kösz, cserébe elviszlek vacsorázni. - Aha, mint hat hete? - Válaszd ki a helyet és menüt. Amint végeztem, indulok hozzád. Medi erre már nem válaszolt, nem volt mit hozzáfűznie. Reele fejében kezdett minden értelmet nyerni. Noha Dane haverját boldogította volna a laborban extrém kérdéseivel, hátha általa okosabb lesz valamivel, akármivel! Inkább felkereste az öreget az idősek otthonában.

ა Délután 4 óra, az évszakból adódóan korábbam alkonyodik. Megdörzsölte szemeit, fáradt, és amit eddig megtudott, nem igazolja a racionális elmét.

Hanem rácáfol. Az idősek otthona békés szigetnek tűnt ezen a zavaros napon. Valahogy, ami ezen kerítések túloldalán történtek, mintha nem is léteznének. Zöld ligetek, fehér deszkás házak, kutyákkal játszadozó gyerekek a szomszéd kertekben. Idilli kép valóban, ha egyszer megízleli az ember a békét, többé nem is akarja itt hagyni ezt a helyet. Az orvos nem igazán örült annak, hogy rendőrök zavarják meg ezt a nyugalmat. De Reele kivételes rábeszélőképességének hála, mindez nem volt akadály. Az öreg Kleinz az üvegházban pihengetett a tolószékében és a galambokat, arra járó madarakat etette békésen. - Kérem, legyen vele előzékeny. Hamar kifárad. - Persze. - helyeselt Reele együtt érzőn. Nem akart rosszat a nagypapinak. Csak annyit kérdez, amennyit szükségesnek lát. Leült mellé a padra, majd óvatosan megszólította. Lágyan, mintha csak a saját nagyapját látogatná meg. - Mr. Müller, én Reele nyomozó vagyok. Az öreg kiszórta a magokat a kezéből és a jövevény felé fordult. - Miben segíthetnék magának? Nézzen rám, vén csataló vagyok, ki már magáról sem tud gondoskodni. - fanyalgott saját sanyarú sorsán az öreg. A fiatal férfi reménykedő tekintetének viszont nem tudott nemet mondani, megenyhült, akárcsak májfoltos arcán vonásai. - Na jó. Mit szeretne fiam? Vendel fellelkesült. Elővette zsebéből a fantomképeket és egy közel hatvanéves fényképet, amit levéltárból hozott ki titokban. Az öreg remegő kezébe adta. Kleinz szemei hatalmasra nyíltak, álla megremegett, szíve vén testében oly ütemet diktált, hogy egy fiatalember is szívrohamot kapott volna. - Mr. Müller… Kleinz. Meg tudja mondani, hogy kik ezek? Látta az öregember reakcióit, biztosra vette, hogy tud valamit. És el is mondja, ha másért nem is, legfeljebb szentimentalizmusból. - Netán ismeri őket?

Az öreg meg se hallotta a kérdéseket, csak a nő alakját simogatta gyengéden a fényképen, szerető pillantásokkal kísérve. - Netán, köze lehet az ODESSA ügyirathoz? - kérdezte izgatottan Reele, Kleinz azonban ijedt ábrázattal nézett föl rá. Átjárta a félelem az emlékektől, amit 60 éve őriz elzárva elméjében a világ elől. - Kérem. - térdelt a tolószék mellé, megfogva Kleinz csontos kezét. Az öreg meredten bámulta a képeket, miközben megremegett a hangja s vele együtt egész teste. - Mégis… mitől fél ennyire? Úgy látszott, az öreg háborút járt Kleinz nem fog mondani semmit, titkait a képen látható személyekről, magával viszi a sírba. Azok után, amit átélt, természetes, hogy fél az emlékektől. De aztán a régmúlt kísértetei bírták talán jobbellátásra. - Akkoriban, ha valakit el kellett tűntetni, akár saját embereink közül, akár a világ másik pontján… ő megjelent. Nem tudom pontosan, de oly szálakat tartott a kezében, melytől maga Göring is tartott. Ellenben, mindennél jobban meg akarta szerezni magának… - majd a csoportkép közepén a nőre bökött. - Ő itt Anna Stein, mindig így mutatkozott be, de mindenki tudta, hogy ez a valódi. A csoportképet voltaképpen egy szövetségi kém készítette, amikor a Halálosztag után kutakodott. Mind ugyan azt a fekete egyenruhát viselték, vállukon a koponyával. Balról jobbra haladva az első egy ősz hajú japán származású fiú, aki Annától éppenhogy magasabb. Aztán mögötte (valószínűleg északi származású) szőkésbarna hajú, keménykötésű alak, piercingekkel és tetoválásokkal tele. Mellette ismeretlen közép – keleti nő, hastáncos lehet a ruháiból ítélve. Mellette, Rama Jade feszeng a képen, a tőle megszokott hagyományos indián nyakláncában. Aztán az utolsó férfi, kinek karjába Anna Stein lágyan kapaszkodik, termetével jócskán föléje tornyosul. Élénkvörös befonat haja éppenhogy körbe éri nyakát, jobb szemének sérülését fehér szemkötő takarja. Elsőre látszik, hogy nem valami beszédes fajta, származását tekintve talán mongol, de európai

jegyeket is visel az arca. - ODESSA és a „Halálosztag” nem egy osztag vagy egy hadosztály… mindössze egyetlen ember: Anna Stein maga. - És a többiek? - A másik négy alakot nem ismertem, sosem engedett a közelükbe. De azt tették, amit mondott. Rama viszont nem veszélyes, az a fajta kutya, amelyik ugat, de nem harap. - jegyezte meg aprócska mosoly keretein belül, ahogy visszagondolt az együtt eltöltött időkre. - De a „Szerződés” mindent tönkre tett. - Miféle szerződés? Hallani a megtört férfit, ki elmondja azt, amit mindeddig, soha senkinek. - Arról, ami megkövetelte áldozatait. Etetni kellett ahhoz, hogy kiteljesedhessen. A szerződésről, amit azért hoztak létre, hogy megtisztítsák vele a fajt az ezer év alatt felhígult fertőtől és mutációtól… A Siele Altaar szerződésről beszélek. Reele nem tudta pontosan összerakni a hirtelen kapott információtöredékeket, nem értette, hogy az öreg le akarja beszélni a további kutatásról. - Soha nem hallottam róla. - Persze, hogy nem… Modern történelem, locsi – fecsi! - szögezte le keményen. Szinte kiugrott a fotelból, miként a nyomozó után kapott. Maga szerint, miért kellett megannyi ártatlannak meghalnia a táborokban?! Egyáltalán ez az egész cirkusz, miért indult el?! Amit a világ ismer a háborúról, az egy Abendmärchen! Csak esti mese; töredéke a valóságnak. A szerződés, nem egy pergamen, mit széttéphet, amikor csak kedve tartja. Magában hordja a feláldozottak lelkeit, mind a több százezret, várva az alkalmas pillanatot, amikor felnyitják és elvégezheti rendeltetését. Stein nem hagyta, nem akarta, hogy a szerződést beváltsák… de mielőtt bármit is tehetett, a Reistag épületébe zártak és ránk

gyújtották az egészet… El akarták varrni a szálakat, nehogy felfedezzék, mit is műveltek igazából. Mai napig nem emlékszem, miként jutottunk ki… Akkor még nem tudtam, hogy mibe keveredem. Azt hittem, így szolgálom legjobban a hazámat. Ma is tisztán emlékszem rá, amikor igent mondtam neki… bár ne tettem volna… Remegve, az emlékek súlyától, kapaszkodott a fiatal nyomozó erős karjába s rimánkodva, könyörögve próbálta távol tartani attól, ami felé öntudatlanul sodródott. Megmondta az elején, békén kellett volna hagyni a régi dolgokat. - Ne keresse! Tűnjön el, amíg nem talál magára! - a férfi karjába kapaszkodott, őrült tekintetétől megriadt. - Bármi is az oka, hagyjon fel vele! - figyelmeztette az öreg. - Miért? - Mit szólna, ha azt mondanám, hogy léteznek olyan lények, mint az éjszaka démonai? - Azt, hogy az agyára ment a pihenés, papa. - rendezte le kétkedve az öreget. Ám kivételesen Kleinz az, aki tántoríthatatlan. - Olyasmit láttam, amiről azóta se tudom, hogy megtörtént vagy sem. Akit keres; ha megtalálja a magához vezető utat… akkor és olyan formában jön majd el magáért, aminek nehéz lesz ellen állnia. És akkor, az övé lesz az élete. Szavai megrémítették Reele-t, s talán azért, mert igaznak hitte őket. Oly valamibe nyúlhatott, amibe talán nem kellett volna. - Egyet jól jegyezzen meg: minden, amit az emberek látni vélnek, általában valós… Azonban ez a szabály itt érvényét veszti. Minden, amit látni, érezni vagy hallani vél, csak illúzió! - Kleinz elfordította fejét, elhúzta az ing nyakát és megmutatta régi sebhelyét, mely végig húzódott tarkójától egészen a háta közepéig. Mintha vad farkasok karmolták volna össze. - Jézusom… - suttogta halkan, ujjai maguktól nyúltak a sebekhez, óvatosan simogatták őket.

- Megmentett a tűzhaláltól és aztán a rémségektől… Utoljára 63-ban láttam, amikor megmentette a lányomat és az unokámat. - mesélte szomorú mosollyal arcán. A nyomozónak végre összeállt a kép, legalábbis, ami a robbanást illeti. Érthető miért maradt életben az a nő és, hogy miért nem fedezték fel eddig, noha többen is látták. Hogy Medi miért nem talál róluk semmit. Legendát kreált belőlük a felsőbb hatalom. Vendel ellépett az öreg mellől. Visszazuhant a békés öregségbe, a megbomlott elme rejtek zugaiba. - Viszlát Kleinz. - köszönt el illedelmesen, de a vénember már nem hallotta a külvilágot, csak a madarak békés énekét. Ölbe vette a magokkal telt zacskót, és békésen etetgette tovább a galambokat. Már nem fog többet mondani. Elég volt mára. Odakint alkonyult, a nap narancssárga koronája már alábukott a távoli város mögött. Kifelé tartott az otthonból, megrázta mindaz, ami a tudomására jutott. Az öreg talán csak képzelődik, a világháború borzalmait sosem lehet megemészteni. Igen! Minden bizonnyal ez lehet. Ennek kell lennie! Bizonygatta hitét és racionális elméjét, amikor a parkolóban Amia kisasszonyba botlott. Mint mindig, most is mintha skatulyából húzták volna ki. A váratlan találkozás miatt mindketten meglepődtek, hogy a másikat ezen a helyen látják. - Hát maga? - érdeklődött meglepetten Vendel. - Egy barátomhoz jöttem, itt lakik. - bökött az otthonnal szembeni házra bájos mosolyával karöltve. - És maga? Sikerült már kiderítenie valamit? - Hogy én? - kérdezett vissza zavarában. - Ja… követtem egy lehetséges nyomot, de kiderült, hogy zsákutca.

- Oh… - burkolódzott hamis sajnálkozásba Amia. - Sajnálom. - Igen, én is… Mondja, nem iszunk meg egy teát a bisztróban? - Miért ne. - egyezett bele boldogan. Ám az ifjú galambok turbékolását a bisztró felé, egy jól megtermett fekete terepjáró zavarta meg, ahogy fenyegetőn megállt előttük az út közepén. Motorja többször is felbőgött, a kerekek füstöt hánytak, amidőn meglódult. Amia a félelemtől vezérelve, Reele mögé bújt, aztán futásnak eredt nyomában a nyomozóval. A házak közé vetették be magukat, remélve, hogy a szűk utcák és a parkosított közeg majd lelassítja őket és elvesztik a nyomaikat. Reele szorosan fogta a lányka kezét, ki viszont sebesen szedte hosszú lábait. Az egyik bokornál lerövidítették az utat, mire a kocsi megállt. Sikerült egy kis előnyre és időre szert tenniük. - Maga szerint kik ezek? Amia a fának dőlve fújta ki magát, hogy szapora légzését csillapítsa - Nem tudom… Kivételesen nem azért mondta ezt, hogy megnyugtassa az ijedt hölgyet az oldalán, valamint saját magát. Hanem mert valóban nem tudta kicsodák. Nem tudta, hogy a kormány vagy az öreg Kleinz által említett szervezet emberei kergetik őket. Amiként az ellenség közeledett, úgy a menekülők is egyre feszültebben szorították mutatóujjukat a ravaszhoz. Vendel, Amia kezébe is fegyvert adott. Kitartottak mindaddig, amíg az egyik vérfarkas erős ujjai közé nem fogta a festő hattyúnyakát, és addig szorította, amíg az el nem ájult. A lény eztán felemelte hatalmas mancsát az éles karmokkal, és kitátott pofával benne a borotva éles fogakkal készült lecsapni a nyomozóra. Egy gyorsan mozgó alakot látott, majd egy apró villanást, mit éles üvöltés követett, egy jókora íves kard sziluettje bontakozott ki előtte, amire a vad felnyársalta magát, majd néma csend. A rém robotszerűen engedte el Amia-t, ki csendesen huppant az avarba. Koponyáját teljesen kilukasztotta a fém,

s mikor leereszkedett, a tetem lecsúszott róla. Az egyetlen ember, aki segíthetett volna, éppen lélegzet visszafojtva állt a látottak miatt. Észhez csak akkor tért, mikor a pillanatnyi szünetben Wier felrángatta a sárból. - Kicsoda maga? Mit akar itt? - Ezt halaszthatnánk későbbre? Majd a nyomozó kezébe nyomta az elhagyott puskát, kinek csak most esett le, hogy kivel is áll szemben. Ugyan azzal a nővel, akit a pincében és a fényképen látott. Azonban nem maradt több ideje arra, hogy kombináljon. Noha egynek vége, társai nem töprengtek sokat a támadáson. Megindult a lány felé, ölbe vette, majd óvatosan paskolni kezdte arcát, hogy végre magához térjen. Kisvártatva sikerült is lábra állítania, a közeli temetőn átvágva akartak lakott övezetbe kerülni, hogy segítséget hívjanak. De ami ez után történt, arra épelméjű ember, nincs felkészülve. Már majdnem odaértek, amikor egy földöntúli sikítás suhant végig a környéken. A hang vérfagyasztó volt és fájdalmas. - Mindjárt ott vagyunk, tartson ki még egy kicsit. - tartotta a lelket a festőben, ki az ájulással küszködött újfent. - Kérem… álljunk meg… pihenni… - könyörgött a lány. - Nem lehet. - Kérem… - Rendben. - engedett a festő kérésének. Segített leülni egy jókora sírkőre, majd mellé telepedett. - Nyugi… nincs semmi baj… - nyugtatta a nőt, s vele együtt saját magát is. - Mondja… mi volt ez az egész… ki volt az a nő? - Fogalmam sincs… - hangja fáradt és elcsigázott. Figyelme is eltompult, későn vette észre a veszélyt. Valami megzörrent a hátuk mögött, szívük a torkukban dobogott. A festő rémült sikolyok közepette próbált megkapaszkodni a sírok valamelyikébe, miként a szörnyek egyikének sikerült

visszarántani a sűrű erdőbe. A lények elvitték, melyeknek léte számára is hihetetlen volt. Ellenben utánuk eredt, de egy másik dög termett előtte. Dermedten kúszott hátra, miként lába nem talált kapaszkodót a saras murván. A megelevenedett rémálom megindult felé, ellenben egy árny surrant végig a sírok menti fák között, aztán mielőtt áldozattá vált, egy magas férfi állt közéjük. Nem tudta megnézni, mert ahogy lehetősége lett volna rá, az ismeretlen neki rontott az üldözőnek. Pár pofon, néhány jól irányzott harapás és az ellenség holtan hanyatlott fej nélkül a porba. Az ismeretlen megmentő visszavette emberi alakját, majd ahogy az előbb előkerült, ugyan olyan titokzatosan el is tűnt. A nyomozó akarata vagy kíváncsisága azonban átvette az irányítást teste felett s abba a feltételezett irányba haladt, amerről jött.

ა A nap leszállt, s az éj vette birtokba a világot. Aprócska, feles építmény az erdő oltalmában, a rég elfeledett téren, amit mára a természet birtokol. Mindössze a kupola maradt meg és néhány márvány pad, amit a zöld növényzet érintetlenül hagyott. Egy romos templom hátsó része, ami megmaradt a múlt századból. Már a várostérképeken sem tűntetik fel, az otthon csak azért nem bontatta le, mert egyáltalán nincs útban, és az itt lakók szerettek kisétálni hozzá. Akárcsak ma este az öreg Kleinz. Emlékeibe merülve bámulta a tájat és a maradványok repedéseit. Az egyetlen része a városnak, ahol nem a megszokott, elcsépelt klisé háza, hanem egy elveszett szépség, amit senki sem őriz, csak az erdő sötétje. Megnyugtatta ez a hely. Érezte, ha idejöttek a régi időkről kérdezősködni, akkor a nő sincs messze s ezzel egyben megboldogult éveinek is, vége szakad. Megérzései helyesnek bizonyultak.

Lepedővel takart ölébe, alig múlt húsz éves családi fotót ejtettek. Kleinz csontos kezével simogatta a rajta látható fiatal, szőke nőt. Úgy nézett rá, ahogy csak egy apa tud a lányára. - Ej fiam, rég voltak azok az idők… Az emlékeim már megkoptak. nosztalgiázott az öreg, gondolván, hogy a nyomozó jött vissza még valamiért. Azonban fiatal csicsergően mézédes hang szólalt meg mellette. - Guten abend, Her Kleinz. Fiatal nő jelent meg előtte a kert felől, csendben, észrevétlenül. Kleinz riadtan nézett vendégére, aki aztán békésen ült le mellé a padra. - Téged ismerlek… - dadogta. A halál hírnöke ült le mellé, de megértette szándékát és nem tiltakozott a neki szánt sors ellen. Habár, némileg korábbra várta ezt a pillanatot, még mielőtt vén bolonddá vált a súlyos terhek alatt. Halála nem büntetés lesz, hanem megváltás.

ა Wier nem kímélt senkit, kardjának csilingelő hangja és erős, ám alattomos ütései nyomán csak hullák garmada maradt. Ám egyiküknek sikerült életben maradnia, mély sebei ellenére. Emberi külsejét felöltve, lőtt, karmolt, harapott. Egy sebzett fenevad, aki ilyenkor sokkal veszélyesebb. Gyors megoldás kellett. A következő rohamot sikerült kicseleznie, kibújt a fogásból és sikerült eltörnie a dög néhány bordáját (benyomva a tüdőcsúcsba), valamint megszabadítania egyik karjától, mire az fájdalmas kiáltások közepette ismételten eltűnt a sötétben. Bosszú hajtotta a vámpír felé, cserkészett, várta a megfelelő pillanatot a végső támadásra. Vendel eközben visszabotorkált oda, ahol a küzdelem még

zajlott. Egyik márványsír lett a fedezéke, ám óvatlanná lett. Nem hallotta, vagy ha igen, akkor meg nem akart tudomást venni arról, mi készül rátörni a háta mögül. Nem értette, mi folyik körülötte, lidérces álom, egy rémálom, ami nem akar befejeződni. És ő nem tehet annak érdekében semmit, hogy végre megszabaduljon ettől a halálfélelemtől, miként a rém rátalált. Ellenben egy árny surrant végig a fák között. Halk csengőszó, apró szellő… és a vámpír kardja kettényírta a vérfarkas koponyáját, ami minden erőlködés nélkül hanyatlott a sárba. A látottak után Reele kezdet kételkedni abban, hogy tudata tiszta s nem őrült-e meg. Miféle szörnyeteg lehet, aki megmentette életét? Vagy talán jó okkal tette, hogy aztán cserébe neki adja magát úgy, ahogy az öreg előre megjövendölte? Megfigyelni a kardot is csak most volt ideje, minek lapjával felemelték fejét. Jókora pengéje széles és láthatóan nehéz, mely forgatásában jelentős szerephez jut, akárcsak a teleszkópos nyél, mely a szokottnál hosszabb. Vágó élének görbülete jól illeszkedik viselőjének mozdulatához. Döfését a fokél segíti, bár ritkán használják erre, mert mindkét részről kiélezett. Gyengepontja talán, mindössze azaz öt fémgyűrű mik minden mozzanatnál azt a különös csilingelő hangot adják. Élének mentén szép és egyben érthetetlen jelek futnak, jelezve mesteri kialakításukat. Mindezek ellenére a fegyver bőven elfér abban a fekete bőr tokban, amit Zara a combjára erősít, noha a kard erős acélkarikában végződő fogórésze 20 – 30 centire kilóg. A nyomozó kérdezni akart, meg tudni, kinek köszönheti

megmenekülését és egyben ezt a rémálomszerű helyzetet. Ennek ellenére Zara szelíd mosolyától némileg megnyugodott s így megfeledkezett minden másról. Emberi érzékeivel fel sem fogta, hogy egy pillanatnyi idő leforgása alatt rántotta elő a duplacsövű, faragott nyelű régi flintát, mi összesen két töltény kilövéséhez volt elegendő és valamikor a 18. században készítették. Célra tartott és lőtt. Reele nyitva felejtette száját, midőn a lábai elé újabb szörnyek csúsztak holtan. Észre sem vette őket, fel sem fogta mi zajlik körülötte, és ez rémisztően hatott. - Ha meg akarnám ölni, akkor azt galériában is megtehettem volna. Wier indulni készült, mielőtt a kémek meglépnek előle, Vendel viszont karjánál fogva bírta maradásra. - Hallja! Ki maga… Ám attól a különös tekintettől ledermedt, hasonló érzés lett úrrá rajta, mintha bele látna lelkének legmélyére. Megbénította a bennük örvénylő hatalom. Wier lefejtette magáról az ember ujjait, és az ellenkező irányba mutatott. Reele irányba fordult: meglátta a lakóházak sziluettjét a félhomályban, de mire hátratekintett, megmentőjének nyoma veszett. A támadásoknak vége, csönd és nyugalom uralkodott a fák között. Mégis az elcsendesült környéktől felkavarodott a gyomra. Az eseményekre az egyetlen emberi reakció a részéről a hányinger volt, amiként jó öt percen keresztül kergette azt a bizonyos rókát. Egyre több a kérdés, de válasz egyikre sincs. Valahonnan, de érezte, hogy nem most látja utoljára ezt a nőt és érdekes vívmányait. A történtek után, megállás nélkül kérdezgették Reele-t arról, hogy mit látott és mit nem. Kik voltak a támadók és miért támadták meg, de Vendel egyikre sem tudott válaszolni (legalább is úgy nem, ahogy azt elvárták). Arról azért nem tett említést, hogy egy démoni nő karddal és pisztollyal mentette meg az rongyos kis életét.

Valószínűleg őrültnek gondolták volna. Így is, Travis elrablásáért megkapta a kötelező fejmosást. Amint kiengedték a kórházból, haza ment, hogy az eddig megtudott részeket összekösse és egyetlen nagy képet alkossanak. Fáradt volt és most már szeretett volna pihenni. Azonban a gondolat, hogy egy sorozat gyilkos mászkál a környezetében, és náluk van az a törékeny nő is, minél inkább azon volt, hogy felderítse az ügyet, és végérvényesen kivonja őket a forgalomból. Meg volt róla győződve, hogy a nemrég történt gyilkosságok is, Rama bandája számlájukra írhatók. Az öregre az ápolók találtak rá a romoknál, szívében egy festőecsettel. Az erdő szélénél Wier macskája figyelte emberi szemeket meresztve, végtelen történeteket rejtve bennük, amint a mentősök elviszik a holttestet fekete nylonba csomagolva. A rendőrautóknál ismerős arcot vélt felfedezni: Vendel Reele. Épségben eljutott a lakóövezetbe, azért ez aggódásra is okot adott, nem látta sehol azt a fiatal lányt, aki vele volt. Önhatalmúlag döntött úgy, hogy titkon mellette marad, jobb, ha vigyáz rá.

ა Nem messze az otthontól a temető közepén, egy kidőlt fa gyökerén ülve, Wier felmérte sebeinek súlyosságát. Hiába, ez a nyakék gyönyörű, de nem véd semmit, és még le venni sem lehet! Ami meg a szívét illeti, nos, ha eltalálják, akkor egy kis időre lebénul. Fájdalmas, de nem halálos. Már akinek! Inkább az zavarta, hogy szétcincálták kedvenc kabátját. Hófehér vállain és felkarján a fekete aranyszegélyű jelek, akárcsak sérülései virítottak. Oldalánál fekete vére keskeny forrásként csordogált, vállát és hátát pedig, mély karmolások csúfították, noha mostanra alig marad

pár karcolás belőlük. Nem érte meg a fáradalmat. - Már magadra sem hagyhatlak egy kis időre, hogy ne csinálj valami bajt? - érdeklődött fülig érő vigyorral az idegen, aki a kidöntött fa mögött parkoló izomautó motorházán ücsörgött, s alig észrevehető főhajtást intézett felé. A jövevény két méter magas, kellemes külsejű fickó, karján hasonló tetoválásokkal. Gesztenye barna raszta haja lófarokban lógott, orrában és szemöldökében piercing díszelgett. Olyan, akit messze elkerülnek az emberek. Mellette Zara aprócskának tűnt. Ő nem volt más, mint Tristan Davis, egyike azon személyeknek, akiben Zara megbízott. - Ne pofázz. Inkább muti, mid van. Davis megszokta ezt a csipkelődést, amolyan mindennapos esetnek mondható ez kettejük között. Ha nem csinálják, akkor ott gáz van! Vigyorogva tett eleget Wier kérésének. Az autó csomagtartójából kiszedett egy kissé molett nőt. Úgy tűnt áldozat, éjféli zsákmány, de voltaképp egy felderítő. A tarkójára tetovált furcsa külsejű kereszt is ezt bizonyítja, mit Zara jól ismer. Régóta szeretne megszabadulni ennek az emlékétől. Valószínűleg még újonc, nem rázódott bele ebbe a munkába. Noha ő friss húsnak számít ebben a világban, a vámpír nagyon is jól ismerte a jelet és annak kitalálóját. Már jó ideje szabadulni szeretne ennek az emlékétől. Hátrahúzta a lány fejét s a fülébe suttogott: - Mond meg Noa-nak, hogy takarodjon a területemről és kérem vissza, ami az enyém. - Dögölj meg! - a fogoly arcon köpte. Tristan erős marka a nő nyakát szorongatta arcátlanságáért, de csak annyira, mivel megtörheti ellenállását. A leskelődőnek minden levegővételért meg kellett küzdenie. Wier azonban lenyugtatta felhevült kedélyét, engedje át neki. Igaz, Rama eltiltotta az aktakukac és a jelölős gyilkos ügyétől, de ő nem is emiatt akarja kikérdezni a

szerencsétlent. Ez esetben nem elég, ha csak megtörik. Neki nem. Davis pontosan tudta mi vár az emberre. Belegondolva, ettől még ő is libabőrös lesz, Zirának ugyanis meg voltak a maga kis trükkjei, amivel szóra bírhat bárkit. Ez esetben, elegendő volt némi vér az áldozattól. Csak néhány korty, a kézfején ejtett sebből, miként a fiatal bőrt átszúrták hegyes fogai, hogy sebei hegesedni kezdjenek. A nő ellenkezett, minden erejével igyekezett elhúzódni a vámpírtól, ám Davis erősen tartotta. S ahogy a friss vér legördült Zara torkán, sebei hegesedni kezdtek. Kis idő elteltével elemelte ajkát a fogolytól, annyit vett el, amennyit szükségesnek vélt. Aztán aprócska vágást ejtett ujjhegyén és csöpögtetett párat saját véréből szerzeménye szájába. - Képzeld, meg van a diplomám. - újságolta örömmel, míg kivárták vérének hatását. - Komoly? Akkor most már a szakma, két nyelvvizsga mellé ezzel sínen vagy. Csak egy kérdés: a mifajtánknak azt minek?! - Manapság legalább egy, kötelező. Igazságszerint meg… unatkoztam. - Ezért iratkoztál be főiskolára? Mert unatkoztál? Wier helyeslően bólintott. - Eszem megáll! A nő vergődése, menekülési vágya abba maradt, akárcsak tiltakozása. Testét elborította a forróság, izgalmi állapot, ami megrészegít, és hajlandóvá tesz bármire. Amikor már nem ellenkezett, üres báb lett csupán, Tristan eleresztette, majd a kocsi motorházára ült. A legszebb ebben a kis cselben, hogy csak Wier hangjára engedelmeskednek azok, kik megízlelték. Ha más is bele kontárkodik nagy arra az esély, hogy a kiszemelt elfelejt mindent. - Neved? - Erin… - hangzott a fájdalmas válasz. - Áruld el, mit akar az a szenteskedő féreg?

- Azt… nem… nem tehetem. De a fájdalom, a vámpír vérének elterjedése a szervezetében, egyre csak nőtt, míg végül feladta a harcot. - A festő… Noa-nak szüksége van rá… nélküle a terv, nem ér semmit. - És Alex? Ő is ennek a nagyszerű tervnek a része? - Azt nem tudom. Csak azt, hogy mikor eltűnt, előtte Noa-val beszélt, majd… mint aki kísértetet látott, Rama-hoz igyekezett… Mit akarsz vele? - Noa-val? Kiterítem, ropogósra sütöm, aztán ezüst tálcán szervírozom. Majd Erin a vámpírba kapaszkodott. - Mi tettél velem?! - Ne aggódj, nincs értelme végezni veled. Erin sírt, egy vámpír szolgájának lenni rosszabb a halálnál! Davis viszont nem tudott kiegyezni magával. Minduntalan azon tanakodott, hogy akkor miért öletné meg a kulcsembert? - Valamit nem értek…- csattant fel Davis értetlenül, elnyúlva a motorháztetőn a csillagokat bámulva. - Mire gondolsz? - Noa nem bolond, legalábbis nem ilyen formában. Nem öletné meg azt, akitől a győzelme függ. - Mert nem ő volt a cél… - Reele? - kételkedet a válasz hitelességében Davis, bár ezzel nem volt egyedül. - Csak ennyi? Mindez egy ember miatt? - Túl közel került az öreghez… Azzal Erin elájult, a vámpír vére túlságosan is erős a gyenge akaratúaknak. Küzdeni lehet ellene, de felesleges. - Tudom, hogy értenem kéne az összefüggést, de akkor se megy. - Én viszont értem. - a felismerés villámként hasított tudatába. - Sajnos

nagyon is. Az öreg Kleinz halott. Igazából nem a nyomozó miatt járt a környéken, hanem az öreg miatt. Mindössze, meg szokott látogatását akarta tenni nála. De hibázott, mikor lebecsülte az öreg fontosságát. Nem követhet el újabb hibát. - Mi legyen vele? - kérdezte Tristan, miként az elalélt lányt felfektette a gránit sírkőre. Zara macskás medáljával játszott, nézegette, forgatta, ahogy a következő lépésen töprengett. - Engedd, had vezessen. - Noa-hoz vagy a nyomozóhoz? - faramuci mosoly ült ajkán, szerette, ha több szálon futnak az események. - Jelenleg, ahol az egyik, ott a másik. Nem tellett bele sok idő és Erin felébredve a sírok között botorkálva igyekezett minél messzebb. Ő mázlinak gondolta, szegény lány nem is sejtette, azért hagyták életben, hogy elvezesse Wiert oda, ahol Noa rejtőzik előle, buja álszent összeesküvését dédelgetve.

ა Vendel az eset után nem tudott nyugton maradni a fenekén. A hideg kirázta és undorodott a gondolattól, hogy ismét a vajákos kis birodalmába kell belépnie, azonban, ha rendet akar a fejében, nincs más alternatíva. Adrenalinnal túlfűtve, egyértelmű volt úti célja. Közben azon morfondírozott, hogy vajon milyen a fizimiskája, reménykedett abban, némileg tűrhető. Azonban a hirdetőtábla üvegében meglátta azt, amit rémálmaiban sem szeretne viszontlátni. Egyenesen szánalmas, ahogy kinéz, hajában csupa olyan dologgal, aminek jobb nem tudni rendeltetését. Ráadásként kék, zöld, lila foltokkal volt tele az arca és testének nagyobb része. Ahogy közeledett a bejárathoz, leporolta magát és belépett a

templomba. A kellemes muzsika lengte be a helyet, ami elvonta a figyelmét némi hiányosságról: az őrök sehol. Amilyen gyorsan és feltűnés nélkül csak lehetett, a pulthoz somfordált, hogy a csapostól mielőbb megtudja, merre van a boszorkány. Az azonban, amint meg látta elröhögte magát, de mielőtt ezt bárki észrevette volna, abba hagyta. - Hogy nézel ki öreg? - kérdezte, ám nem tudta megállni újfent röhögés nélkül. Reele végig nézett rajta, jól fésült ruházatán és frizuráján, mi neki egyáltalán nem volt. Praktikus, gondolta, mikor a fiú kopasz fején csillogó tükörképébe bámult. - Pofa be gyökér! - intette csendre ingerülten. - Hol a tag? - Melyik? De látva a nyomozó nyársaló tekintetét a csapos nem kérdezősködött tovább brahiból, helyette a pince nyitott ajtaja felé mutatott. Egy szóval, tehát hátul. Reele ismerte múlt estéről a járást, könnyen eltalált a színpadhoz. Úgy csörtetett lefelé a lépcsőn, akár egy páncélos hadosztály, de amint a lába alatt puha burkolatot érzett, olyanná lett, akár egy kisegér. Nem akart ő csendben közelíteni, inkább, mint egy a tank! Lábai mégis akaratának ellent mondva, lopva, kúszva közeledett az emelvény felé a leeresztett függönyök mögül. A két függöny közt látta, hogy a vajákos egy papféleséggel beszélget. Az ír kinézetű langaléta idegesen hadonászott a levegőben. Szeméből a gyűlölet és harag tükröződött. Hiába szövetséges, ugyanúgy undorodott a boszorkánytól, mint az összes többitől. Első ránézésre megállapítható, hogy fanatikus őrült. A papféleség Noa Conor, közel százötven éves, halhatatlan, akit csak az éltetett, hogy Wier fejét kardja hegyére tűzhesse. Gyűlöletének okát azonban ismeretlen homály fedi. Az egyetlen dolog, amire Reele nem számított, hogy a fickó fegyvert tart Massacre fejéhez. Megilletődött, de nem avatkozott közbe. Talán az emberi kíváncsiság miatt, vagy hogy valakinek ugyanúgy nem

tetszik ez az egész, mint neki. Sosem fogja megtudni. - Mit akarsz ezzel? - nevetett Attila, majd ellökte az ír kezét, benne a fegyverrel. Nem tartott tőle, inkább a pap tartott a vajákostól. - A cselszövésed nem igazán hatott. Wier sejti, hogy közöd van az elmúlt eseményekhez. - Na és aztán! Az összekötődre még nem talált rá, és reménykedj, hogy nem is találjon. Persze, vigasztaljon a tudat, hogy a tervünk része, ha bár veszteségek árán is, de megkapjuk mindketten azt, amit akarunk. - Túlságosan is nyugodt vagy, testvérem. - Attila nyugtalansága, megfontolttá tette Noa-t. - Akárcsak te. Mindkettőnk hátránya a precizitás. Ám én nem szeretem, ha sarokba szorítanak. Minden a megbeszéltek szerint alakul… még ha vannak benne kisebb változtatások is. - Elégedett vagyok. - Helyes. Akkor elárulnád végre, ki az a kísértet utánzat, aki mostanság itt téblábol a környéken? - Az ne érdekeljen. Őt csak bízd ránk. Conor nem kérdezősködött, elég neki, hogy Attila a szavát adta. De azért, itt sem maradt el a bizalmatlanság. - Ha átversz… nagyobb bajotok lesz annál, hogy Wier rátok talál! Mi a biztosíték, hogy tartod a szavad? - Noa biztosítékot akar, hogy minden úgy lesz, ahogy megegyeztek. - Az ellenségem ellensége a barátom… És jelen esetben, elhanyagolhatóbb… Reele óvatlan volt, ahogy egyre közelebb és közelebb araszolt. A színpad fa burkolata fájdalmasan felnyögött, mikor rálépett. Nincs visszaút, tudják, hogy itt van csak annak az élét veheti el, hogy kémkedésen kapják. Így is lett, mihelyst Attila leleplezte, úgy tett, mint aki most érkezett és nem tud semmiről. - Nyomozó, hát újra itt? Azt hittem, elmebetegeknek bélyegzett minket

és vissza sem jön többé. - kedveskedett Massacre meglepettséget színlelve. - Igen, de… akadt némi problémám és… nem sokakat ismerek, akik otthon mozognak az okkultizmus világában. - hebegte zavartan, titkolni igyekezvén, hogy hallgatózott. Szokásához híven. Noa azonban nem várta meg mi lesz ennek a történetnek a vége. Dühöngve rontott be a szomszédos terembe, a kijáratot keresve, mikor ismerős halk hangocska szólította meg. - Noa! Egy másik ajtón, mi feltehetően egy új személyzeti bejáró, Erin bukkant fel ijedt ábrázattal, minimális sérülésekkel. - Mi történ? Erin! - Ne haragudj Noa… Gyenge voltam, elbuktam… - Nincs semmi baj. - simogatta a lányt, majd magához szorította, hogy megnyugtassa. - Gyere, menjünk. - Mindenre számítottam, csak rád nem… Rég láttalak. Conor mindenkinél és mindennél jobban ismerte ezt a hangot. Úgy hasította a csendet és hallását, mint forró kés a vajat. Ez volt az a hang, melyen először hallotta halhatatlanként az első altatót, mely a mennyekbe vezette, s később a pokolba száműzte. Tüdejében megállt a levegő, szemei kikerekedtek, homlokán gyöngyözni kezdett az izzadtság, miként a vámpír alakja bontakozott ki az előtte derengő félhomályból. Zihált, de rendezte légzését és lenyugtatta zabolátlan szívverését. Erint a háta mögé bújtatta, de többé nem emberként tekintett rá, hanem szolgaként. - Rohadt dög! - préselte ki fogai közt Conor a szidalmakat. Olyan volt, akár egy időzített bomba, bármikor robbanhat. Ám Wier mindennél jobb mókának tartotta, ha piszkálhatja ezt a bombát. - Akárcsak te. - a vámpír hangja kacérkodó. - Mintha te nem kutyaként lesnéd Jade minden parancsát! - Mindig is értettél a hízelgéshez… de hát a gének, már csak ilyenek.

Noa-t elkapta a harci hév, és fegyverei után nyúlt, hogy egyszer és mindenkorra lezárja végre ezt az ügyet. Wier sem tétlenkedett, a semmiből elő került flinta végét ellenfele szemgödrébe nyomta hatalmas vigyorral karöltve. - Én nem tenném! - dobta oda a puska mögül figyelmeztetését kellő női lazasággal és izgalommal. Az elvártnak megfelelően cselekedett, de mindennél jobban rimánkodott azért, hogy a pap húzza meg a ravaszt. - Pisztoly… no lám! Méltatlan hozzád, hogy ilyen eszközökhöz nyúlsz. Különben is, mi lesz azzal, hogy puszta kézzel téped ki a szívemet? - Az méltatlan, hogy ilyen hosszú ideig élni hagytalak és nem öltelek még meg. De Ne izgulj, az is eljön. - Noa… Erin riadtan karolta át a pap derekát, de az nyugalomra intette. - Mióta számít neked egy emberélet? S egyáltalán, mit susmusoltok a bátyáiddal a hátam mögött? - Nem a te dolgod. Mindössze némi családi nézeteltérésről van szó, semmi több. - Mindenhez jogom van, amit ti hárman megengedtek magatoknak, ezt te tudod a legjobban. A férfi elméjében élénken éltek a tanok a birtoklásról, amikor a föld alá zárták el a Kockát a nővel együtt, hogy majdnem fivérei is ott vesztek. Mind hármójuknak megváltozott az élete, mind hárman ezek után másként tekintettek az életre és egymásra. Egyedül ő maradt az, akinek Isten teremtette, fivérei pedig, eltűntek az árnyak között. Conor könnyelműségével árulta el magát. Wier mindössze nevetett ezen az aprócskának tűnő hibán, mivel ez a kihágás igazolta azt, hogy a Herceg és fivérei valami sokkal nagyobb dologba másztak, mint azt szerette volna. Conor szeméből sütött az elhatározás, sarokba lett szorítva s a haragja is csak nőtt, ahogy a vámpír szemébe nézett. Akárcsak a csapdába esett hüllő, lerágja azon testrészét, ami által elfogták.

Tette, még a sokat látott vámpírt is meglepte. - Megígértem, hogy megvédelek. Nem te buktál el… Erint maga elé húzta, majd szívéhez nyomta a pisztolycsövet és meghúzta a ravaszt. Pillanatnyi rezdülés és a test élettelenül hullott alá. - Hanem én. Nem érdekelte, hogy mi történik ez után. Amint Erin hullája megpihent a padlózaton, fegyvereinek torkolatlángja mentén lángra kapott a könnyűszerkezetes berendezés. Zirát is megpörkölte a torkolattűz, de elviselhető a fájdalom, ha cserébe bal kezének csatakarmait belemélyesztheti, maradandó sérüléseket okozva. A felfordulás és a lövések hangjára Reele is felfigyelt. Zsigerből tárcsázta a rendőrséget és indult a rendbontók irányába. Figyelmen kívül hagyta a tényt, hogy mindez meg se rázta a boszorkányt. Mire a nyomozó kinyitotta az ajtót, a templom hátsó része lángokban állt. Nem látott mást a fekete füst és a fényes lángoktól, mint egy átlyuggatott női holttestet és a fölötte békésen dohányzó Wiert, de a legszembetűnőbb dolog lefoglalta látáskörét. Arra tudott csak fókuszálni, amit a lángok fénye megvilágított. A vámpír bal kézzel simogatta a halott nő arcát, akkor látta meg az ember a narancssárgán izzó végtagot. Mielőtt eltűnt a füstben és az árnyékok között, meg tudta figyelni: fémrészekből állt könyöktől lefelé. Csuklóját fonta körbe leginkább, abból könyökéig húzódott néhány vastagabb hullámos alakú szál, akár egy ékszertetoválás. Tenyerének belső felületén az ujjak irányába haladó fémszálak villogtak veszettül. A bütykök, mint gyűrűk fogták közre az ujjvéget és az utolsó perceket, melyek éles fémkarmokban végződtek. Az egyetlen furcsaságot a csuklóhoz rögzített vékony láncok jelentették, amelyek kézfeje felett futottak. Az egész olyan hatást keltett, akár egy díszes csatakarom. Nem értette, mi folyik itt, de a tűzoltóság szirénái nem hagytak neki több lehetőséget a vizsgálódásra. Felpattant helyéről és kifelé menekült az égő épületből, ám kifelé haladva sikerült elkapnia egy

félig elharapott mondatot a háttérből: - Sakk! S mihelyt a kilincshez ért, a hely pokollá változott… A közeli házak tetején Wier dohányzott és csodálta a nem mindennapi látványt. Azért persze elszontyolodott, mert hát ezek után kereshet egy másik lokált, ahol tolerálják életstílusát és játékát. De a látvány akkor is megérte. - Imádom a templomokat, olyan szépek… főképp, ha lángolnak.

ა

Hol volt, hol nem volt… New York északi kikötőjében, egy kiszuperált kikötői raktár állt elhagyatottan "Tilos a belépés" felirattal az ajtaján. Körülötte szemét és roncshalom terült el, az épület ódon és nem túl bizalomgerjesztő látvány, hogy biztosan elriassza a nem kívánt látogatókat. Tipikusan kísértet járta hely. A tűzeset után a nyomozó látott elhajtani egy fekete régi típusú izomautót a kápolna temetőjéből, feltételezte, hogy a kocsi azé a nőé, akit keres. Ezért igyekezett a nyomában maradni, ám a személyleíráson és a kocsi típusán kívül nem volt semmi a kezében, ami alapján megtalálhatta volna. Mázli, hogy tartoztak neki páran. A fekete sportkocsi békésen várakozott a raktár udvarában; a nyomozó alig akarta elhinni, mikor a járőrök egy óra multával kiértesítették: a keresett járműt megtalálták. A föld közelében mindent ellepett a sötétség és az éjszaka teremtményei lassan előmerészkedtek rejtekükből. Jobban belegondolva, talán mégse volt ez annyira jó ötlet, amikor úgy döntött, hogy Wier nyomába ered. Reele belépett a tiltott épületbe megfeledkezve a mozgásérzékelőkről. A küszöböt átlépve, pár lépcsőfok után egy jókora szerelőcsarnok tárult elé romokban. A látvány óvatosságra késztette, ahogy a roncsok között sétálgatott. Mállott a fal a penésztől, és a portól szinte már mászott! Elfintorodott, ám a mozgásra felfigyelt, mely a félhomályból szűrődött ki. Mintha kísértet játszadozna a rozsdás bádogkasznikkal. Nem tudott nyugton maradni, közelebb ment a jelenséghez, noha a látási viszonyok csekélyek voltak. Régi szemétkupac mögé rejtőzött, s ezzel egyben belemászott valami ragacsos masszába is, mely ocsmány bűzt árasztott magából. Feltápászkodott a padlóról, s megkapaszkodott valami

szilárdnak tűnő dologban, arra bezzeg nem számított, hogy egy csapóajtó kallantyúján lóg, mivel kiszedte lába alól a talajt. Ijedelme nagyobbnak látszott, mint ami valós. Odalent fényárban úszott minden. A feltehetően Tatamival lefedett talaj csak néhány méterre volt. A nyomozó beleesett az optikai csalódás csapdájába, hogy a biztonságos föld távolabbinak tűnt. Minden porcikája ellenkezett az ellen, hogy elengedje a biztonságos fogódzót, ám Davis váratlanul felbukkanó csupa fog vigyor képe megkönnyítette a dolgát. - Hali! Vendel üvöltött és minden nehézség nélkül érkezett meg az alsóbb szintre. A feneke még lila foltos lesz pár napig az eséstől, de ez nem kötötte le annyira, mint az, hogy a keresett személy állt előtte sport felsőben, szűk nadrágban, tornacipőben, felkötött hajjal, befáslizott karokkal és csintalan félhold mosollyal a száján. - Magát le kéne lőni. Akkor talán nem dugná az orrát más dolgába. - Ne fogadjon rá. - nyöszörögte sajgó hátsóját simogatva, de udvariatlanság lett volna nem elfogadni a segítő kezet, ami lábra állította. - Jól van? Vendel nem is értette, miért válaszol egyáltalán, bár önkéntelenül is megakadt a szeme a sportos öltözéken, mely kiemelte és alig takarta Wier nőies idomait. Ez az összeállítás, na meg hogy a hölgy mellette igencsak aprócskának tűnik, miáltal szabad rálátása nyílik a hegyvidékre; eléggé elterelte gondolatait ahhoz, hogy előbb járjon a szája, mint hogy gondolkodott volna. - Fogjuk rá… - szemgolyói ide – oda cikáztak a helyükön leplezve zavarát. - Akkor jó. Minden jót, nyomozó. Wier nem tartotta fenyegetésnek, ezért is fordított neki hátat s tért vissza kedvenc időtöltéséhez, a betonoszlop püföléséhez, mit óvatosságból tekert körbe jó adagnyi ipari gumival. Edzeni járt ide, nem azért, hogy megsérüljön.

- Várjon. - lépett az ütés vonalába, remélve, hogy a nő nem fogja bevinni. - Emlékszem magára. - Ez hízelgő. - tette Zara az ártatlant, mintha csak a lokálban ismerkedtek volna össze egy vad éjszaka keretein belül. Ez a feltevés, majdnem csak igaz. - Láttam az erdőben és a La Mora-ban is… Mi maga? Miért mentette meg az életemet? - Az ilyesmit általában meg szokták köszönni és nem megkérdőjelezni. - Nem. Úgy értem, mondja el, hogy mi folyik itt. - azzal előkapta Kleinz Müllerről készült képeket, mit még a hullaszállítóban készített, s haragosan a nő képébe nyomta. - Nem tudom, mit rejteget ennyire a világ elől, de mi olyan fontos, hogy egy vénembernek kellett megfizetnie érte? Wier tekintete szomorúvá lett, tudta, hogy ne tudta volna, hogy öreg barátja halott, de fájó, amikor szembesítik vele. Visszaadta a képeket, viszont nem akart tovább beszélgetni. Újra és újra, egyre nagyobb erővel ütötte az oszlopot meg se hallva Reele kérdéseinek sorozatát. Aztán a férfi sértett hangja rántotta vissza a valóságba… vagy legalábbis oda, amit annak nevezett. - Hallja?! - fogta le a nő kezeit, de abban a pillanatban el is engedte. Nem fedte fel, de érezte a hideg fémet a kötések alatt. Tehát, amit a lángok közt látott az valós. - Mi folyik itt? Mit tudott az öreg, miért futok mindenhol magába és főképp, mi köze van mindennek ahhoz a nagypofájú kuruzslónak és Travis kisasszonynak? Látszik rajta, hogy többet tud az elmondottaknál és emellett kitartó, valamint ostoba vagy bolond, még nem jött rá teljesen. Figyelemre méltó annyi szent. De esze ágában sem volt elmondani azt, amit Reele tudni akart. Csak bámulták egymás tekintetét hosszú másodpercekig, remélve, hogy valamelyikük enged a másik akaratának. Hogy Wier vagy Reele engedett volna elsőként, sosem tudjuk

meg. Davis toppant be harcra készen, vészjósló dallammal a hangjában. - Baj van? - fordult társa felé, ki határozottan bólintott. - Maga most haza megy. - hangja határozottsága betöltötte a helyiséget, hogy még Vendel sem akart ellenszegülni, de hát makacssága magasan verte az átlagot. Toporgott kicsit, aztán a nő után eredt, de ő ismételten megtorpanásra kénysztette. - Nem mondom kétszer. - Pedig tőlem nem fog megszabadulni egykönnyen. - állt ellen makacsul. - Ne fogadjon rá. Ezzel az egy mondattal helyre tette a nyomozó szívét és sikeresen elültette benne a kétkedést. Tristan felkísérte az autójához és megmutatta, hol a legközelebbi kijárat, de mielőtt eltűnhetett volna a sötétben, Reele őt is faggatni kezdte, de ez egyszer nem szakmai dolgokról. - Köszönöm… Valóban hálás volt, hogy megmentették a bőrét attól, amit még mindig mesének vél. Davis viszont etéren nem volt a szavak embere, érzéseit, akár jó, akár nem, nehezen tudta kimutatni. Így elintézte az egészet némi mosollyal és egy intéssel. - Mondja, mi történt? Mi az a baj, amitől ennyire másképp viselkedik? - Van, amiből érdemesebb kimaradni. Jobb, ha indul, nagy főnök. Azzal alakját elnyelte a kikötő sötétje. Vendelnek azonban semmi hangulata sem volt ahhoz, hogy ne tartsa szemmel ezt a némbert és kis talpnyalóját. Mindamellett aggódott a környékbeli emberekért. Ki tudja, hogy mire készülnek ezek ketten. - Valóban, de ez esetben kivételt tehetek. Vigyorgott, mert így minden esélye meg van arra, hogy két legyet üssön egy csapásra! A nehéz öntött vaskapu kitárult előtte, szabad utat adva. A tető szélén cigarettázó Wier azonban figyelemmel kísérte az ember

minden mozdulatát. Biztosan tudni akarta, hogy elhagyta az épületet és a brooklyn – i kikötő területét. Tristan mellette ücsörögve vigyorgott a halandó természetén, egyik kezében bozótvágóját szorongatta a másikban kedvenc vajas, szalámis zsömléjét. - Nem semmi a fazon. Kezdem érteni mi fogott meg benne. - Olyan a szád, akár egy non-stop bolt, állandóan nyitva van! - Én is lehetek kíváncsi. Egyébként szakadárokat jelentettek a staten island-i kikötőnél. Wier eltöprengett, tekintetét nem vette le a távolodó gépjárműről. - Menj előre. Nem akarok semmi zűrt. - Végre egy kis akció! - dörzsölte tenyerét a harc közeledtével. Néhány bravúros ugrás és mozdulat, mire Tristan Davis alakja elenyészett a sötétben, a kikötői fényekben. S miként az egyik eltűnt, a másik megjelent. Macskája, ahogyan mindig, most is békésen dorombol a vállán ücsörögve. - Ügyelj rá, hogy az embernek ne essen baja. - Netán új játékszer? Vagy szerető? - kíváncsi természete kiérződik hangján, igaz, soha nem is tagadta érdeklődését gazdája dolgai iránt. - Inkább rég elvesztett bűntudat. - Értem… Megteszem, ami tőlem telik. Azzal eltűnt az árnyékok között, melyek lágy selyemhálót fontak köré, s az éjszakát áthidalva eljutott szemvillantásnyi idő alatt a kijelölt személyhez. Zara nem akart foglalkozni az üggyel, sem a szakadárokkal. Csak a vasbeton oszlop járt fejében, inkább azt püföli tovább, mint hogy egymást gyilkoló őrültek közé menjen. A bűntudat az öreg Kleinz halála miatt megviselte, még ha nem is mutatta. Először az öreg lányát, aztán magát az öreget vesztette el figyelmetlenségből. Nem hazudott, valóban nem érdeklik az emberek. De azért… akadnak kivételek. Hogy szakadárok randalíroznak Staten Island–en, biztos.

Ámde egyikük sem sejtette, hogy a fehér madárijesztő végzi áldásos ténykedéseit.

ა A fehér hajú idegen látta, amint Wier megérkezik Davis társaságában, majd egy óra múlva Reele settenkedve közelíti meg az épületet. Viccesnek találta a helyzetet, rég nem volt olyan dolog, amin ilyen egyszerűen tudott nevetni. De ennek a halandónak az ügyetlensége mulattatta. Ellenben érzékeinek figyelmeztető csengése kizökkentette. Halvány mosollyal nyugtázta, hogy felhívták figyelmét arra, mások is türelmesen várakoznak és nem éppen baráti személyek. Ahogy komótos léptekkel haladt az épület felé, a környéken különös figurák gyülekeztek, kik aztán megállították. Körbe vették, és feszülten figyelték mozdulatait. A fehér hajú végig nézett rajtuk, majd ugyan azzal a komótos mozdulattal tovább haladt. A lények követték a romos épületek közé, ahol újból útját állták. - Mit akarsz itt? Kérdezte egy mély férfihang (mely egy idősödő katonához tartozott) ki elő lépett a tömegből. Az idegen nem válaszolt csak a csillagos eget fürkészte. - Nem tartozik rád. - Minden, ami itt történik, rám tartozik. Titkon nevet, mert a katona oly könnyelműen fogalmaz, hogy az már röhej! - Nem érdekem a veletek való harc. Engedj tovább mennem. Vendel kotnyelessége túl tesz mindenen. Kivételesen elővigyázatos volt, de a szakadárok jobbnak bizonyultak. A felderítők fegyvert tartottak tarkójának, így vezették főnökük elé. - Most fogtuk. Valószínűleg őt követte… de az is meglehet, hogy az egyik embere.

Lökték a nyomozót a nagydarab idegennek, kinek mellkasáról lepattant, mint kövér gyerekről a gumibugyi, pedig ő sem kis darab. Vendelre nézve sértő, hogy egy füst alá veszik az ismeretlennel, miközben semmi közük nincs egymáshoz. - Ki maga? - meglepetten csengett a katona hangja a vakmerő ember láttán. - Átutazó. Reele eltökéltségétől a katona arcára lenéző mosoly ült. Minden ízében érezte, hogy a fickó nem ellenfél, holott, bátorsága elismerendő. Az ismeretlen is hasonló indokból kifolyólag mosolygott, ebben az esetben egyetértettek az idősödő katonával. - Hát barátom, nem valami szerencsés. - Ezt épp maga mondja? - vetette oda szemrehányóan, elvégre, ez a sok nehézfiú az idegen betolakodó miatt vannak itt, s nem ő miatta. De mintha, olvasnának egymás gondolatában. Ez talán valami férfias virtus, hogy egyikük szótárában sem szerepel a megadás szó és pontosan arra készültek, amit ilyenkor a fiúk szoktak. Hergelik a fogvatartó embereit, majd alkalmas pillanatban kihasználják a hiányosságokat. Az idősödő katona ellenben válaszokat akart és mielőbb. - Hé, tacskó! - ragadta meg Vendelt nyakánál fogva az egyik gorilla jellegű fickó. Az idegen elérkezettnek látta az idejét a cselekvésnek. Mikorra észbe kaptak már késő volt… halk fémes csilingelés a sötétben és néhány holtan estek össze, vérük beszínezte a régi moha fedte köveket. A nyomozót szorongatót megfosztotta kezétől és legbecsesebb kincsétől a lábai közt. Az idegen gyors mozdulatokkal nyeste le a közelébe kerülők fejét, azonban idegesítette a körülötte ügyetlenkedő halandó. Reele kissé legyökerezett, szerencsére nem tartott soká, az idegen nem engedte. Minduntalan igyekezett védeni az ember életét, holott szemében megbukott, mind a közelharcban, mind a fegyverforgatásban.

De bárhogy is nézzük, ő ember. Nem volt felkészülve arra, ami később beleégette magát agyába. Jóllehet nem látott senkit, kikandikált a fedezéke mögül, hova a felfordulás közben a fehérhajú idegen bújtatta. Csakhogy mint megannyiszor, most is a kíváncsisága keverte bajba. Amint kilépett az oltalmazásból, hatalmas nyáladzó farkasember pofáját csattogtatva nézett vele farkasszemet. A látvány sóbálvánnyá dermesztette, de a mozdulatlanság nem mentette meg attól, hogy a dög megragadja vállánál, és a konténerek közé hajítsa. Az akcióba illő jelenet pár másodperc alatt lezajlott, de mégis óráknak tűnt: golyózápor, kicsapódó szilánkok, amik kisebb vágást ejtettek arcán; és rémmese alakok, kik isten tudja melyik horror elméletből kerültek elő. Kábultan ücsörgött a kopottas köveken, míg a teremtmény megállíthatatlanul közeledett. Éles karmokban végződő mancsával beterítette az ember fejét, ám többet nem tehetett vele. A semmiből került elő az a különös kard, minek hegye alig pár centire állt meg a fejétől, keresztül szúrva a dög koponyáját, halott mozdulatlanságba taszítva. - Maga nem normális. - szögezte le kedves mosolyával Zara, mihelyt kihúzta a pengét s az állat rongybabaként molyolt a talajra. A letörölt pengét a hátára erősítette, íját az ölébe fektetve leguggolt segítő kezet nyújtva az embernek. - Szép dobás. - szólt elnyűtten a nyomozó, ahogy életre kelt a dermedt kábulatból. De amint látása kitisztult, ösztönei vezérelték tetteit, miként arrébb lökte az előtte guggoló nőt, majd lőtt. Sajnos, a golyó célt tévesztett, de a támadó tőre nem. Belefúródott egyenesen szíve fölötti izomkötegbe. Hallotta a csontok ropogását, a szakadó hús hangját, mitől magatehetetlenül zuhant a földre. Zara derékban elfordult, lekapta a hátáról a pengét, kifeszítette az íjat és lőtt. A kard felsértette az ember arcát miként nagyerővel suhant el mellette, s megállapodott a támadó szegycsontjában. Halk csengés… és minden vérben tündökölt. - Tudtad, hogy tegnap volt életed utolsó napja?

A vérfarkas kilehelte lelkét, majd szétszakadt, ahogy a vámpír oldalra rántotta a fegyvert. Mikor elcsendesedett körülöttük minden, az ember kisvártatva lábra állt. Látott valamit, de nem tudta megfogalmazni. Ellenben először sikerült közelebbről is megfigyelnie azt a különös protézist, mit a lángok fénye engedett láttatni. Viszont azaz íj is figyelemre méltó, ami ellenségeik vérében csillogott. Két ikertőr a markolatuknál összeillesztve. Együtt íjként, külön – külön pedig tőrként használható.

Aztán, akaratától függetlenül nevetni kezdett. Valahogy agya nem azt szajkózta, hogy mesebeli rémek akarják darabokra tépni, hanem csak azt fogta föl, hogy bár kockázati tényező áll fen, Wier akkor is képes viccelődni. - A halál máshogyan? - dünnyögött, miközben sérült vállát szorongatta. - Miért, nem tetszik? Wier csúfondáros vigyora mindent elárult, mit is gondol a vakmerő halandóról, miként kihúzta testéből a fegyvert, és messzire hajította. Aztán egy kisebb törülköző nagyságú kendőt húzott elő zsebéből, mivel bekötötte a sebet. Vendel (hogy egyáltalán ébren maradjon) jobban szorította vérző sebét, de így is számolt azzal, hogy nem sokára elájul.

ა A roncsépületek közt hatalmas lett a zűrzavar. Páran farkas alakban, páran lőfegyverekkel indultak ellene. Egyiküknek sikerült felkapnia és az egyik tartóoszlopnak vágni az ismeretlent, ami

megrepedt mögötte. A farkasember elégedetten közeledett felé, karmait végig húzta a falon és épp lecsapni készült, amikor áldozata eltűnt előle. Senki sem látta, nem is hallották lépteit. Aztán újra hallották a csilingelést, és néhányan vérükben fürödtek, mire öntudatra ébredtek. A semmiből bukkant elő, a kard meglendült s belemart a vezér oldalába, ki fájdalmas kiáltások közepette tűnt el. Mire újra támadhatott volna már mindenki eltűnt, csak a haldoklók maradtak. Helyére csúsztatta kardját, majd felszedte az egyik haldoklót.

- Most pedig válaszolj, mert addig nem engedlek meghalni. - Mit akarsz… - Hol van Wartex? A félholt lénynek fogalma sem volt arról, hogy kiről kérdeznek tőle. - Az meg ki a rosseb?! - Nem hazudnál nekem… igaz? A Surranó szavaitól nevetni támadt kedve, nem bízik benne, nem mond neki semmit. De azok a fehér örvények a szemében,

nyugtalanította. Bűvölték, egyre inkább úgy érezte az örvény magával ragadja, s ekkor akarata ellenére, beszélni kezdett. - A szerződés nem semmisült meg… életbe lépett… A társadalom segíti, mert azt hiszik, hogy ezzel megtisztíthatják… a fertőtől… - Még valami? - A festő… hozta el Kleinztől… Ha kinyitják, a világunknak vége… - Az ismerteknek biztosan. - a férfi hangja gyászos, mintha féltené ezt a dimenziót, mely később börtöne lett. - Nem vagyunk mind vérengző vadak. Csak félünk, mint a kölyökkutyák… Hogy miért teszed, nem érdekel. Egyet ígérj meg nekem. - megmaradt erejével, rászorított az ismeretlen ujjaira. Nem engedte, hogy olyan könnyen megszabaduljon tőle. - Lezárod, mielőtt a világok szertefoszlanának! A Surranót meglepte ez a kérés, egy árnybélit sem hallott még így beszélni. - Mond, miért tenném ezt meg neked? - kíváncsian fürkészte a haldokló nevetését, miközben magasra emelte fejét. - Mert ez egy haldokló utolsó kérése. A fehér hajú egyetlen vágással lezárta szenvedését, majd óvatosan engedte le a tetemet a földre. Furcsa helyzet… még senki sem kért tőle semmit. De ez az ígéret nem számít újabb láncszemnek a bilincsen. Az újabb lövések zaja kirángatták a valóságba. Éppen kiért a sikátorból, mikor az emeleten, a balkonon magukat elsáncolók rávetették magukat. Egyikük éles fogaival belemart karjába, karmait a bordáiba mélyesztette, mivel a falnak rögzítette; míg a másik elmarni készült torkát. Gyors megoldáson törte fejét, miként tudná lerázni magáról nem kívánt élősködőit, ám az megoldotta önmagát. A rárontó másik ellenfél fejét átütötte Zara pengéje, miként élettelen szőnyegként terült el a mocskos talajon. A nő arcán kaján vigyorral tördelte ujjait s ütni készült. - Ez kicsit fájni fog. - vetette oda, közben szemei élesen csillogtak, a harc nyújtotta élvezettől. Szerencsétlen Surranó kétségbeesett

ábrázattal igyekezett eltántorítani Wiert szándékától, mert pontosan tudta mi fog történi vele. - Ne! Nenene! Ne merészel… Késő! A vérfarkas kitépte mancsait a Surranó testéből, cafatokra tépve ruházatát és mellkasát, hogy teljes erőbedobással tudjon harcolni. A kis macska bukkant elő váratlanul a semmiből, körül ölelte valami fekete erő, mivel visszapenderítette a farkasembert az árnyak közé. Vérfagyasztó sikolyok, csontropogtatások kis idővel elnémultak és a kis macsek békésen, teljes fenséges tartással lépett ki az utcai lámpák fényébe. - Mi tartott eddig!? - intett Wier, a macsek felé. - Ez szemrehányás akar lenni? - Mi más. Azzal a földön ücsörgő elé guggolt csúfondáros vigyorral, ki éppen rendbe szedte megtépázott öltözékét. Kedves, ám bizalmatlan mosolya és furcsán kék szemei elbűvölték a Surranót. Főleg az a szétszabdalt mini ruci, amiben feszített tőle alig egy karnyújtásnyira. De tekintetét gyorsan más felé terelte, mivel fantáziája jobban beindult a kelleténél s annak lassan látható jelei is lesznek. Pontosan tudta, illata elárulta, hogy ő az a nő, kivel a padlásszobában találkozott. Azonban teljesen más alakban látta: nézte azokat a furcsa fegyvereket, érezte az erejüket, hallotta a hangjukat. - Magáért nem fizetnek eleget… legalább plusz öt százalék veszélyességi pótlék járna. - Ha maga mondja. Bár így személyesen, még igazabb a szóbeszéd, ami magáról kering. - kellemes mély hangja muzsika volt Wier fülének. Hasonló csillogás tükröződött szemében, amivel levette a lábáról. Vagy legalábbis, rettenetesen felkeltette az érdeklődését. Ekkor a sikátor oldalába épített vészkijárat kivágódott és a sötétből Tristan toppant elő fülig érő vigyorral fekete veretes kalapban, vállán a félig elalélt nyomozóval, maga mögött húzva a szakadár csapat kis

vezetőjét s annak egyik emberét. - Már hiányoltalak. - fordult Wier elégedett vigyorral Tristan felé. - Bocsi, de a drágák le akartak fektetni már az első randin. - Hé! Tegyen le! - ficánkolt Reele a félvér vállán pihegve. Egyáltalán ki maga? - Ja, Tristan Davis, örvendek a szerencsének. - nyúlt hátra, hogy kezet fogjon a sószsákkal, akit cipel. - Nem különben, Vendel Reele. - fanyalogva bár, de viszonozta a kézfogást. Viszont a Surranó a következő pillanatban már nem volt sehol. Wier nem esett kétségbe, tisztában volt azzal, hogy nem sokára újra látják egymást. Vagy így, vagy úgy. - Na nem baj. - súgta maga elé az árnyékoknak, de külsejét látva, nem volt elragadtatva. Sérüléseiről már nem is beszélve, ám ez még kibírható. Lerángatta az egyik holttestről hatalmas bőrkabátját, mit magára öltve eltakarta. Kedvenc flintáját Davis nyomta a kezében, ujját a ravaszon tartva a szakadár szívének emelte. Az idősödő katona higgadt nyugalommal várta életének végét, ám a fiatal kamaszon látszott, hogy csak nemrég csöppent ebbe a világba. Még emberi reakciói voltak és halandói szívvel küzdött. - Savack. - Wier fölényes mosolyt engedett meg felé. - Mi vonzott ide édesem? - Netán ingatlan ügyek? - Tristan kétkedik a vérfarkasok szavában. Személyes tapasztaltból tudja, hogy sosem mondanak igazat, vagy valami susmus van a háttérben. - A hírhedt „Vasmacska”, én is örvendek. - beszéde kissé hibás, nem igen mozgolódik élők körében. A szakadárok, vagy ha tetszik így kívülállók ezen csapatáról, úgy lehetne beszélni, hogy farkasemberek érdekes felfogással. Nem rasszisták, csak két dolgot utálnak: a rasszistákat és a számkivetetteket. - Szóval? - Tristan ingerülten fogta pisztolyát az idős katonára, miután

elhelyezte vállán a szerencsétlen nyomozót - Egy vámpír ne parancsolgasson. A kutyája meg főleg! A fiatalúr kicselezte Davist, kicsavarta Wier kezéből fegyverét és ellene fordította. - Élniük sem volna szabad. Rühes dögök mind! Gyűlölködése figyelmetlenné tette, s ez a kis hiányosság elég volt ahhoz, hogy lefegyverezzék és nyakát megszorítva, esendőként térdre ereszkedjen Zara előtt. - Kevés vagy ehhez öcsi, mint lopótökben a bűnözési hajlam. röhögött Tristan. Savack neheztelő tekintete meghunyászkodásra késztette a fiatal fiút. - Nem tudok sokat. - belátta, nincs értelme titkolni azt a keveset, amiről tudomása van. Undorító maga a gondolat is, hogy egy vérszívóval összeálljon a népük, de ez egyszer nem árt az egyezség… Meg kell védeni a Falkát. - A Herceg, feltehetően elárulta a Falkát, akárcsak a Kamarilla. - Ez elég súlyos vád. - Wier számára ez a tény nem újdonság, de az már igen, hogy ezt nyíltan merik kimondani. - Lehet, de igaz. - Miből hiszed? - Kleinz-nek voltak titkai, amiről még neked sem beszélt. Azonban annál inkább beszélt Rama Jade-nek és a Hercegnek. - Savack hangja telve volt gyanakvással, de nem engedték befejezni mondandóját. Mind őt, mind a fiatal fiút mellette mellkason lőtték, a lyukakból ezüstszínű folyadék szivárgott. A halál viszonylag gyorsan beállt, de annál fájdalmasabb volt. Wier pontosan tudta a szag alapján, hogy ez ezüst-nitrát acélba csomagolva. Vendel szinte láthatatlanná vált Tristan vállán pihegve. A végtelennek tűnő mozdulatlanság miatt kezdete elveszíteni a valóság és az álomvilág közti éles határt, ahogy az éltető vér kiszökött sebein keresztül.

- Ki az a Köller? És mi az a vas kecske, vagy… bakkecske… macska… - kérdezte félkómásan. Különös fintor az élettől. Josh Köller, az osztrák nemesből lett gyilkos, ki saját sznobságának és mohóságának esett áldozatul. - Köller egy nagy pofájú alak, aki nem tudja, hol a határ. - jegyezte meg rosszallóan Zara. Vendel ezzel már nem tudott vitába szállni, csendesen elalélt Tristan vállán. - Ez… mintha rád is igaz lenne. - Melyik része? - szögezte Tristannak kérdését kacéran, ki zavart mosolygás közepette igyekezett más felé terelni a témát. - Ahogy elnézem, valami nagyobb dologba tenyereltünk, mint szerettem volna. - Tény. Engem csak az izgat, hogy mi köze mindennek Rama-hoz? nem tetszett az, ahogyan a dolgok alakultak. Emlékei közt felderengett egy rég elfeledett ügy, mire sosem talált magyarázatot és Rama-tól sem kapott soha. Ám most felesleges ezen rágódni, van ennél fontosabb teendőjük is. Az ember megsérült és ő sincs valami fényesen. - Szarul nézel ki. Tristan aggódik és joggal. Ha Zara elveszti a kontrolt (ami általában sebesülten szokása), akkor igencsak nehéz éjszakának néznek elébe. És akkor még itt az ember is.

ა Nem messze, egy épület tetejéről kísérte figyelemmel az eseményeket. Látta a suhanó árnyakat a lövés után, ám nem látta értelmét a nyomukba iramodni. Feltehetően katonák, kik parancsot

teljesítettek és fogalmuk sincs arról, ami neki nélkülözhetetlen volna. A szakadároktól szerzett információkkal előbb célba ér. Indulni készült, orrát azonban megcsapta a kiontott vér szaga. Sajátján kívül, kevergett benne még az itt meghaltaké, halandók vére és azé a különös teremtményé. Jobban kiérződött, elnyomta maga körül a többiek szagát. Egy pillanatra az aggodalom fogta el, érezte, a nő vérének áramlása egyre inkább lassul. Igyekezett volna hozzá, de lehűtötte forrongó vérét, sebeibe belenyilallt az érzés, hogy egymaguk nehezebben gyógyulnak. Meg aztán, ott van a pillanatkép, amit csak ő látott más talán fel se fogta volna. Inkább visszavonult a sötétbe, a sikátorok magányába. „Halk csengés… lágy szellő… Édesen perzselő és csilingelő… Gyönyörű a szárnyaid hangja kedvesem.”

ა A felvonó a másodikon állt meg, a földfelszín alatt. A felvonó ajtaja egy teljesen más világba nyitott utat. Az előtérben fényes vörös gránitlapokkal burkolt padlón és homokszínű szőnyegeken lépkedhet a betérő. Középen egy kisebb üvegasztalka, közepén egy ritka Bastet szobrocskával, mellette két krémszínű rekamié és kis puff a vendégeknek, akiket itt fogadnak. A hófehérre meszelt falat mellkas magasságig alig faragott faburkolat fedi, fölötte néhol drapéria vagy tájkép díszeleg, alattuk régiségek sorakoznak nem túl hivalkodóan, épp csak kitöltve a fölösleges teret. Davis a kanapéra fektette a rendőrt két Cassian- és macskaszobor közé, míg ellátta sebeit. Az ízlésesen berendezett hall ráérősen úgy nézett ki, mint egy patikai raktár: gézlapos ragtapaszok hevertek szanaszét bontva és bontatlanul; rozsdabarna fertőtlenítő, tűbe fűzött cérna az üvegasztalkán; fájdalomcsillapító és trombózis elleni injekció

a vállba. A halandó nyösszentett párat, mikor matyó hímzést varrtak rá, de aztán félig – meddig az oldalára fordult és békésen szendergett tovább. Wier is a pihenés mellett döntött. Az emberrel szemközti kanapén húzta meg magát, tekintete a semmibe veszett, míg ajkai szorosan fogták a füstölgő cigarettát. Sebei égtek, a vérveszteség kikezdte állóképességét. Túl sok erőt feccelt az ütközetbe s nem ügyelt saját testének épségére. Csendes, mély álomba akart zuhanni mielőbb, hogy mikor rátalálnak, itt a biztonságot adó falak között, már ne árthasson senkinek. Máskülönben életével játszik az, aki óvatlan. Azért nem akkora a baj. Mindössze arról van szó, hogy az a karmolások és a vacsora elmulasztása, felkorbácsolja a vámpírok éhségét. Legnagyobb gyengeségük, hogy képtelenek saját maguk pótolni az elvesztett vérmennyiséget. Mindenki békésen szuszog. Tristan elérkezettnek látta az időt, hogy feltakarítson. Sok férfi a takarítást nyűgnek veszi, Tristan viszont élvezte egy bizonyos fokig. Lássuk be, nem mindennap akad lehetőség arra, szabadon dobálja a holtakat félig átalakult alakjában. Meg aztán, nem találomra választották ezt a gyárépületet. Valamikor fafeldolgozó volt a 20-as években, azóta roncstemető, de a daráló mai napig működik, hála Tristan lelkes karbantartásának. A kinyúlt tetemek egymást követték a futószalagon, s mihelyt a túloldalon komposztként kijöttek, már borultak is a tengerbe a halak nagy örömére. Davis azért gondol a villanyszámlákra, s az utolsó adagot (mely kb. 5-10 hullából állt) szakszerűen becsomagolta, behűtötte és a környező halgazdálkodásoknak adta el szép összegért. Elvégre, valamiből élni is kell. A nagy rendrakásban, összesen egyetlen tényezőről feledkezett meg, és az Vendel Reele maga. Ugyanis a mi mindenlében kanál nyomozónk, a vártnál hamarabb ébredt s pillázott az ismeretlen helynek női bájait fitogtatva, amivel

amúgy nem rendelkezett. Azt nem tudta pontosan meddig feküdt öntudatlanul, mert ébredéskor fájdalmas volt a valóság, tudniillik a varratok némelyike felszakadt. Szerencsére a sebösszehúzó tapaszok egyben tartották sérüléseit, vére ennek ellenére átáztatta a kötéseket. Óvatosan lemállott fekvőhelyéről, kábán kutatta tekintetével a fürdőszobát, mert az a képzete támadt, hogy a saját lakásán van. Azonban Wier összeszabdalt látványa a szemközti kanapén félre söpörte minden békés fantáziáját. Látta, miként tűntek el a fehér bőr felszínéről a hajszálvékony vágások. Képtelen volt megállni, hogy ne érjen hozzá, a sebeihez. Hogy ne nézze meg a nő pulzusát, hogy most él vagy halott. Egyáltalán Ő maga ébren van, vagy még mindig álmodik. A nő felé lopakodott négykézlábra ereszkedve, óvatosan érintette meg a nyakát, pulzusnak nyoma sincs. A szája elé tartotta kezét, hátha érzi a kifújt levegőt: alig észrevehető. Felhúzta ajkát, a hegyes fogak éles karókként álltak helyükön, mitől valami érthetetlen érzés futott végig a gerincén. Aztán megvizsgálta a szemét, hogy lássa állapotát. S majdnem ez is lett a veszte. A mellkasához bújt, hogy hallja szívverését, s nem ügyelt arra, hogy a frissen szerzett sérülések némelyike felszakadt és az illatos nedű az alvó testére csordogál. Wier állkapcsa önálló életre kelt, remegett egész testében. Vágyott a férfi életének forrására… vadászni akart az ősi ösztönök szerint. Szabad volt az út a vérhez. S amint megérezte bőrének illatát, érintését nem tudta fékezni magát. Az éhség felülkerekedett akaratán. Utána mart oly hévvel, hogy fogai medvecsapdaként tartották Vendelt, aki képtelen volt arrébb ugrani. Az éles fogak belemartak eddig sértetlen vállának húsába, hogy a feltörő fájdalom megbénította. Próbált szabadul, miként erőt vett magán, de a vámpír vasmarka nem engedte. Szíve kétségbeesetten igyekezte arra ösztökélni, hogy szabaduljon ki valahogy a fogságból, de minden próbálkozás csődöt mondott. Érezte, hogy gyomra egyre inkább kavarog, érezte, ahogy az

okádék elönti a nyelőcsövét, és lassan kúszik felfelé. Vére folyóként zubogott végig Zara torkán, keresztül az ereken, szemeit vérfátyol lepte. Mohóság édes mámorában úszott, nem akarta abba hagyni akkor sem, mikor Vendel az ájulás szélére került. Ekkor ólomsúlyú lábakon járt a visszapörgetett idő, mely régi emléket idézett elő. Vendel kis gyerekként békésen ülve várta, hogy a busz megérkezzen a hegyi falu központjába. Az utat sűrű fenyvesek vették körül, s ahogy a nap leszállóban volt, egyre hatalmasabbnak tűntek, miként tetejük összeért. Úgy, mint legutóbb, most is oldalra fordította tekintetét a mellette ülőre. Zara ült mellette, noha öltözékének stílusa teljesen más. Ugyan az a csintalan ránc a szeme sarkában, miként hatalmas hófehér kabátját ráterítette. Nem emlékszik hangjára, csak hogy arra kéri, maradjon csendben. S midőn ő így tett, kikandikálva a kabát alól megláthatta, miként szedi élvezettel darabokra ellenségeit. Visszahozná az emléket, hogy végig nézze, akár egy filmet. De a jéghideg dermedés közbeszólt, az emlék eltűnt, nyoma veszett, ő maga pedig egyre mélyebbre zuhant a semmibe. Szerencsésnek mondhatja magát, Tristan a lehető legjobbkor érkezett. Szétválasztotta őket amint lehetett, s amint ez megtörtént, a vámpír dermedt álomba zuhant. Az egyetlen hátrány egy vámpír – vérfarkas kapcsolatban, hogy a vérfarkasok vérét a vámpírok képtelenek feldolgozni. Méregnek számít, akárcsak a halott ember vére. Egyformán lassú és fájdalmas halált okoz. Elsőnek a halandót látta el, izgult érte, mert ha vadászatról volt szó, Zara nem valami gyengéd. A nyomozó vállát igaz felhasította, tépőfogaival még sem roncsolta húsát, ennek ellenére kellő területet érintett a seb. Ezt varrni nem kell, de bekötni igen. Újra kezdődött a munka sebek ellátásával, plusz még egy dolog: egy tetanuszoltás. Nem mintha vérmérgezést kapna, de Zara esetében jobb félni, mint nem. Amint elkészült, a vámpírt gyorsabb gyógyulása érdekében a konyhai

mélyhűtőbe fektette, néhány fej saláta és vegyes zöldség közé. Hosszanti alakjából ítélve inkább egy előhűtött koporsó, mint mélyhűtő, de ki mire használja! Nem is beszélve mindazon gusztustalan kinézetű dologról, amit fejtámasznak nevezett ki. Akár egy neves vendéglő étlapja Londonban: gyorsan fagyasztott véres saslik vámpír, omlós – ropogósra párolt mexikói zöldségkörettel. Jó étvágyat! Lecsukta a hűtő tetejét, felpakolta Reele-t újfent a vállára és meg sem állt a lakásáig. Lefektette az ágyra, elrendezett mindent körülötte és minden létező bizonyítékot elvett, ami újfent a nyomukra vezethetné.

ა Wier intenzív álomból ébredt, kusza összevisszaság uralkodott érzékein. Emlékszik, hogy álmában egy nevet kiáltott az őt körül ölelő sötétbe: Siele Altaar. Érzékei tomboltak, látása egyenesen az őrületbe kergette. Minden perszelő kék fényben pompázik, majd szép lassan minden fekete – fehér. Egyetlen hátrányossággal még pedig, hogy nem lát színeket, csak a vér émelyítő vörös színét. Egy idő után hozzá lehet szokni, csak nehezen. Testéről a sebhelyek fekete homokként peregtek le, de ugyan ez nem volt elmondható ruhájáról. Kiszállt volna, ám egy meglehetősen vastag plexiüveg megakadályozta ebben, amit nagy elánnal lefejelt. Még nem igazán tudta hol van, majd a butángáz szagából rájött: a hűtőben! Így már érthető az intenzív álom, a hűtő és a mínusz fokok nem tesznek jót az alvási kényszernek. Szerencséjére a hűtő önkioldós, csak meg kellett pattintani az oldalát és kinyílik. Visszatekintve ideiglenes nyugvóhelyére, fintorogva szidta magát, hogy minek is fordult vissza. Nyomasztó, hogy mi minden közt kellett feküdnie. Az előszobába indult kezében egy égő

cigarettával, majd belibbent szobájába, honnét előkotort egy másik felsőt, nadrágot és fáslikat. Gondolkodni akart és erre a legmegfelelőbb az egy emelettel feljebb lévő vasbeton oszlop püfölése, de most valahogy… még ez sem segített. Visszatért hát szobájának magányába, felkapcsolta a villanyt, miként igencsak otthonos lakrész tárult elé. Fehér szőnyegek, faburkolás, a régi paraván mögött papírok, szénceruzák és félkész rajzok sorakoztak. Szarkofágja eddig a galéria alagsorában porosodott, Tristannak hála most baldahinos ágyként tündökölt a terem közepén, királykék selyem lepedőkkel és párnákkal. Mellette a falra illesztve mindentől óvott gitárja várta, hogy húrjait pengetve ráleljen a megoldásra. Keserű mosollyal simította végig a lakkozott felületet, aztán váratlan ötlettől vezérelve, a fürdő felé vette az irányt. Egy ténnyel nem szállhatott vitába! Semmi sincs olyan jótékony hatással az elmére, mint egy forró fürdő. A fürdő ajtaja rejtve volt mindaddig, míg elé nem állt. Arrébb siklott, belépett, majd megnyitotta a csapot, beindította a hifit és a kellemes alternatív zene, szívmelengető volt számára. A víz végig siklott fehér bőrén s felmelegítette lehűlt testét. Felemelte karját, mell alatt egy fekete rést vett észre, melyből romlott vér szivárgott. Fintorogva nyúlt bele a sebbe, pár mozdulat és kint is volt a töltény, s a víz elmosta a vért, miután a seb bezárult. Ezt valahogy nem vette észre. Ám ahogy a víz végig folyt testén, felderengtek az ötletek, egy ismerős emlék a múltból, de az eddigi napok, hetek egyike sem volt oly titokzatos, mint a mostani. Érthetetlen, mi olyan különös Kristine halálában és egyáltalán, mit akarhatott az indián a Hercegtől? „Mit rejtegetsz előlem Hagjit? Jobban oda kell figyelnem rájuk, mielőtt még egy lépéssel elém kerülnének.” Ha más nincs, hát betoppan a Kamarilla Báljára.

A sötétség már ellepte a várost, minden mulató megnyitotta kapuit a gyanútlanok és az éjszaka gyermekei felé. Szerencsére kedvenc mentsvára még ép és a tulaj sem bánja, ha olykor – olykor megjelenik arra. Viszont kellene valami szép ruha, miben akár lejteni is lehet. A gardrób előtt termett anyaszült meztelen, s válogatni kezdett, hogy a ma este hangulatához megfelelő külsővel rendelkezzen. Kis kutatás után különös ajándékra bukkant, mi régi ismerősének kézjegyét viselte. Ez a „Jared” még azzal a módszerrel készíti ruháit, melyet az 1800-as években használtak. Mindazonáltal szeretett kedveskedni a legjobb vevőinek. A kabát felső része a régi magyar huszár egyenruhák alapján készült, itt - ott nőiesítve, s a dísz szegélyei ezüstösek. Imádta a hosszú pufajka velúr tapintását, Jared munkái utánozhatatlanok, ha valaki hamisítani akarná, akkor annak egy igen jól működő szűrőn kellene átmennie: Wier érzékein. Tapintásra tudta, hogy melyik kék és melyik nem. Jared minden színnél más illatot, vagy valami észrevehetetlen dolgot rejtett el bennük. Olyan volt ez a vámpír számára, mint a vakoknak a Brei írás. Az egyetlen dolog, amit nehezményezett, hogy a ruhához a szabó egy egyszerű velúr tűsarkút ajándékozott. Ez az egyetlen, amiben nem értenek egyet: a cipők! Jared magas sarkú cipőfétise az őrületbe kergette, de csak azért, mert önmagát, magas sarkú csizmafétisesnek tartotta. Noha a kettő valamennyire egy és ugyanaz, számukra mégsem. Jelenleg viszont ősz van, a csizmának van itt a szezonja. Élvezettel öltözött fel, a sötétkék bársonyfarmer, a féloldalas fekete felső az ezüst indamintáival összepasszítva, magasabbnak, vékonyabbnak tűnt, emellett kiemelte azt a hatalmas plusz súlyt a nyakán. - Jól áll. - jelent meg mögötte a macsek nagy kegyesen elterülve az ágyon. - Jared kitett magáért.

- Jó lesz majd a Bálon. De most lássunk valami kényelmesebbet. – csintalan kacsintás a tükörbeli képre, aztán eltűnt a szekrényben sorakozó ruhaerdő sorai között. Különös kaparászás, léptek zaja, majd az új bőrkabát falevélként hullott alá az ágy szélére. - Jutottál valamire? - szűrődött ki Wier érdeklődő hangja. - Mondhatni. Az eredeti nevét nem ismerem, jelenleg Darell von Trishanku néven fut. Amit tudok róla, hogy valamikor az emberiség hajnalán élhetett, északon. Hófehér hajában az a fekete tincs, még a démonokban is félelmet kelt. Még a magamfajta öregek is gyanakodva tekintenek rá. - félő tisztelettel beszélt az idegenről lesütött tekintetével. Zara elcsodálkozott feje bukkant elő a rengetegből. - Rólam sosem beszéltél ilyen szépen. Kezdek féltékeny lenni. - De most nem te vagy a soros. - intette csendre. - Nehezen, de a legelső „úgymond” írásos emlékek közt rábukkantam a jelenlétére. A feljegyzések burkoltan felhívják a figyelmet egy kötelékre, a „Sebzett” hódító és a Surranó közt. - Miatta vált azzá, ami. - vonta le a következtetést Zara. Fantázia segített abban, hogy a megfoghatatlan információk alakot öltsenek és ez által, szemei előtt élethű képet alkossanak a régmúlt démonairól. Azt is megmerné kockáztatni, hogy talán jó barátok, esetleg testvérek. Az egyik uralkodni vágyik (bármi is legyen az oka), míg a másik talán meg akarta állítani ebben. De kérem! Egy zsarnoknak az ellenlábasait el kell tennie az útból, hogy lépni tudjon, más különben az ő életének vége. - Az meg hogy hófehérben jár, kezelhető ízlésficamra utal. - Nincs ötleted véletlenül, ki lehet a „Sebzett”? Wier lekezelően intett, aztán új felöltőjében beállt a tükör elé, hogy megbizonyosodjon, jól választott. És valóban. A bársony kék nadrág a veretekkel borított velúr bokacsizmával, hozzá a vékonypántos nyakba akasztható, fekete ezüst mintás felső nemcsak domborulatait és a nyakéket hangsúlyozta, hanem a tetoválásait is.

Hűen tükrözte személyiségét, ami kissé bohém. - Miből gondolod, hogy ismerek olyat, akire illene a leírás? Noha emlékei közt felderengett valaki, viszont egyelőre a Kamarilla védelmét élvezi Európában. S egyelőre még nem őrült meg annyira, hogy szembeszálljon velük, nyomós indok és bizonyíték nélkül. Bár, ahogy manapság alakulnak a dolgok, talán nem is lesz rá szükség. - Csak egy ötlet volt. - hárított a macskadémon. - Kivételesen nem rejtegeted őket? Na és a kabát? - Imádlak, mondtam már? Hála Jared fantáziájának, az ujját fel is tűrheti, és lám, máris passzol minden mindenhez. Ha lehet ezt mondani, Zara amolyan divat bolond, ami az eltelt idők alatt csak erősödött. Az eddig összegyűjtött tudásával, akár divatmogul is lehetne belőle. De helyette, mások arcát szabja méretre. - Említetted párszor. - Hálából hoztam neked bárányhúsos cicakonzervet. Előkészítettem a konyhába, ha esetleg megéheznél. A macska szemei láthatóan felcsillantak a kaja említésére s heves dorombolással köszönte meg az ajándékot. - Olyat, amitől fényes lesz a szőröd, és a szőrcsomókat is eltűnteti? Áá, te egy istennő vagy! - szinte látni azt a hatalmas kiéhezett vigyort az arcán és a folyóként csordogáló nyálát a szája szélén. Azzal iszkiri, már ott se volt, ellenben Davis-sel, aki nagyon is figyelemmel kísérte az előbbi beszélgetés egyik felét. - Már megint meg akarod bolygatni a dolgokat? Wier széles vigyora azonban mindent elárul. - Sejtettem… - sóhajtott lemondón. - Köller alattomos kis féreg, ki tudja, hogy mi haszna származik ebből. - Ha engem kérdezel, semmi jó. A kellemesnek ígérkező pillanatot kellemetlen telefonhívás követte. Rama volt az, pár szóval taglalta az öreg Kleinz halálát és hogy egyre haszontalanabb a léte, mert még semmi hír a Surranóról, emellett egy

ember is szaglászik körülötte, majd ezzel letette. Bárki rosszul érezné magát, egy ilyen beszélgetés után, ahol igazság szerint csak a hiányosságai voltak felsorolva. Kicsit sem tetszik, hogy falakba ütközik, melyek eddig nem voltak ott. - Rama? A válasz némiképp egyértelmű, ha a sérült falburkolatot nézzük. Tristan leszűrte, nem kapott jó híreket. - Nézz utána, hogy Thule elpusztította a szerződést. Nem érdekel hogyan, de tudd meg! - fojtott haragja mennydörgés a kikötői csendben. Szemét elöntötte a könnyen úszó feketeség, miből kivált retinájának izzó kékje. - És mi lesz a Surranóval? - Ne aggódj miatta. Davis nem szólt, nem vonta kétségbe Wier döntéseit. Haragja gyorsan elszáll, csak hagyni kell, hogy kitombolja magát. Esetleg órákon át üssön valamit, amiért nem kár, aztán visszatér az eredeti állapotába. Magára hagyva, Zara kezdett úrrá lenni dühén, miként a logika is hazatért honába. Az a bizonyos bogár befészkelte magát a fülébe. Telefonjáért nyúlt, pötyögött párat és a modern technika engedelmesen létesített kapcsolatot Prágával. - Ahoj! (Hali) - lelkes, csintalan férfihang köszönt a hang túlfeléről. - Já jsem. (Én vagyok) - még az interferencia ellenére is tisztán érezhető Zara lényegre törő magatartása. - Co přináší zlato? (Mi járatban édesem) - To je problém. Halloween je imitace města a je pravděpodobné, že postávat hledá pro vás. Dělat něco, co byste měli vědět? (Gond van. Egy Halloween utánzat kószál a városomban, és feltehetően téged keres. Csináltál valamit, amiről nem tudok) - Není výjimkou. Opravdu! Proč? (Kivételesen semmit. De tényleg! Miért) - a vonal túloldalán a hadnagy hangja ugyancsak megkomolyodott. Érdekelték a részletek, amit Wier nem árult el neki.

- Řeknu vám. Carlo je to? (Majd elmondom. Carlo hogy van) - váltott gyorsan témát, mert amit akart, azt megkapta. - Pokud chcete výpis travič! Chytrý, moje vlasy vypadávají problémy… Není možné dostat domů, pokud se zeptáte hezky? (Ha tudni akarod, az a méregkeverő kiborít! Az ügyes-bajos dolgaitól kihullik a hajam… Nem vinnéd haza, ha szépen kérlek) - fogta álkönyörgésre, de Wier csak mosolygott ezen. - A vy? (És te) - Stále. (Változatlanul) - a hadnagy hangja szomorkásan csengett, hogy mikéntlétéről kell beszélnie. - Dobře, pak další hovor. (Rendben, majd még hívlak) - Doufám, že ano. (Remélem is) - a férfi hangja kissé fellelkesült, hogy régi barátja azért nem felejtette el. - Ren, starat se. (Ren, vigyázz magadra) - Máš to mít. (Meglesz) Azzal a vonal megszakadt. Zara ellenben nem lett nyugodtabb. Igaz is, még valami! A név. A neve egy betű kivételével, kedvenc bajkeverőjének nevének az anagrammája. Különös… Ellenben van még valaki, aki talán tudhat erről az egészről valamicskét. Újabb kattogás és a rendszer ismét európai vonalat nyitott nem messze az előbbitől. - Igen? - visszahúzódó férfihang szólt a telefonba, az előbbinek teljesen az ellentétje. Csendes és szűkszavú, beszédstílusából ítélve kelet – európai, talán magyar. - Kan’ Da, segítség kéne. - Mond Wier drágaságom, mi kellene? Majdnem csak ugyanolyan lelkessé lett, mint az előbbi hadnagy, ám mégis sokkal nyugodtabb maradt. Az öröm, hogy hallhatják a másikat

egyformán kölcsönös, hisz Wier ajkán kacér mosoly kúszott át, ha csak Kan’ Da barátjára gondolt.

ა Másnap déltájban, a nyomozó saját lakásán ébredt némi macskajajjal és kialvatlanságból adódó karikákkal a szeme alatt. Néhány bögre kávé, 1-2 tabletta fájdalomcsillapító és egy kukoricapelyhes késői reggelit követve, halovány emlékfoszlányokként felderengett emlékeiben, hogy mi is történt vele. Ám arról halványlila gőze sem volt, miként is került haza. De arra pontosan, ahogy a marás okozta fájdalom a bőrén keresztül, a húsába hatol. Felborítva maga előtt a bútorzatot meg se állt a fürdőszobai nagytükörig. Forgolódott előtte, pipiskedve nézte sebeit, félre tolva a kötéseket, míg végül rálelt a vállán ékeskedő fognyomokra. Libabőrös lett a vadabbnál vadabb elméletektől, hogy ettek belőle. Őrültként kezdte letépni magáról a ragtapaszokat és kötéseket, hogy fellelje a többi harapásnyomot. Szitkozódott, majd a négy rekeszes fiókjában kutatott egy olló után. Megtalálta, aztán a tükör segítségével nekilátott lecsupaszítani a sebeket. - Rohadt ragtapasz! - de legalább lejött. „Új dimenzió az iróniában… de miért fáj ennyire?” Sebei még fájtak; egyszerűen, de szakszerűen voltak ellátva. Noha egy – két kötést ideje kicserélni. Egyedül akkor feledkezett meg róluk és a támadás okozta traumáról, amikor az üzenetrögzítőjének idegesítő pityegése kis híján az őrületbe kergette. Visszahallgatva, leesett az álla a hallottaktól. Nem elég, hogy a rögzítő memóriája megtelt, mert Dane több tucat üzenetet hagyott, a rendőrfőnök pedig legalább annak

a dupláját; de az utolsó kettő teljesen eltért a megszokottól. A rendőrfőnök wiskyn érlelt hangjából bármikor ki lehet olvasni, hogy baj van. „Én vagyok. Alex maradványait megtaláltuk a harangtoronyba falazva. Ha nincs a tűz, talán fel sem fedezzük. De jobban zavar, hogy az ott dolgozók szerint te gyújtogattál; mindazonáltal Massacre és Mss. Travis eltűnt… Igyekszem időd hagyni neked, hogy kihúzd magad a szarból, de ne lepődj meg, ha néhányan felkeresnek… Légy óvatos.” Dane paranoiától dúsított hangja is hasonló aggodalomról tett tanúbizonyságot: „Hol a pokolban vagy?! Mindenki téged keres. Van itt néhány keményfiú, akiket még nem láttam és feltett szándékuk, rács mögé dugni gyilkosságért. Nem tudom mibe nyúltál, de szerintem az a csaj most az egyetlen lehetőséged.” Nem maradt hát más, mint visszatérni oda, hol az egész elkezdődött, vissza a galériába. De előtte még beugrik abba a raktárba bizonyítékokért, vagy magáért a nőért, amivel tisztázni tudja magát a vádak alól. Bárhogy is nézzük, nehéz napnak néz elébe.

ა

A Galéria, Illúzió A vámpírok, nappalaik nagy részét szoborszerű alvással töltik, habár árnyékban tölthetnek pár órát. Így az idők folyamán furcsa együttéléssé vált ez a két tényező. Néhányan a nap felkeltével egybekötve elalszanak, míg mások a normáknak eltérően cselekszenek. Álmatlanságban szenvednek. Normális pihenésre egyáltalán nincs lehetőség. Wier is ebbe a kategóriába tartozott. Éjjel él, nappal hol alszik, hol nem. Igaz, az a mende – monda, miszerint a vérivók nem mehetnek napra… nos, ez nem teljesen helyénvaló. Kissé bonyolult, idétlen babona talán, vagy elszántság, de a lényeg, hogy nem megy napra. Sosem mondta meg az okát, a többiek pedig nem kérdezték. Szerinte ennyi titokzatosságnak lennie kell. Mindezek ellenére, látszott tekintetén, hogy fájdalom és csalódás összeszorította lelkét, ha a nappalokra gondolt. Szarkofágjában olyan volt, mint valami műalkotás. Egy kedvelt mesehősnő az üvegkoporsóban, aki csak az igaz szerelmét várja, kinek csókjától újjá éledhet. Minden nap így telt, várakozással. Azt a csókot a feljött hold ezüstös fénye simította bordó ajkára és fizikai léte megelevenedett. Hallani lehet, ahogy szempillái megrebbenek, majd egyetlen halk mozzanattal felnyílnak. Feljebb húzta magát, fejét a peremnek támasztotta, zárásként, egy cigit lökött szájába, mire annak vége felizzott. Ahogy a füst kísértetként belengte a termet, csábító tánca között megelevenedtek gondolatai. Fejlemény azonban nem történt, bárhogy is igyekezett. Képtelenség tiszta fejjel gondolkodni. Dühe és ingerültsége egyre kezdett elhatalmasodni rajta. Kiszállt nyughelyéből, felkapott magára valami lenge öltözéket, maximumra

csavarta a hifi hangerejét és teljes erőbedobással ütötte a vasbetont az edzőteremben. Elcsépelt, de az indulat kezelése csak akkor megy, amikor szét akar vetni. Lehet előbb is elkezdeni a terápiát, a viharos léleknek azonban ez nem nyújt vigaszt. Minden ütés egy emlék felderengése, a sebek felszakítása, Kleinz halála, és a régi hibákból fatális tévedések születtek. Minden ütés egyre erősebb, ahogy az eddig rendezett, összeszedett elmélet darabjaira hullott. Szinte biztos, szívéhez a rozsdás bökőt, hogy a Fivérek a megszokott „világot megváltó” terveket szövögetnek. De hogyan? Miként? Miért pont most? A Surranó is egy, az eszközök közül; vagy csak a Sors aljas kis játékainak egyik kliséjét illesztette az életére? Nem tudja. És amíg helyre nem teszi lelkét és az eszét, nem is fog rájönni. - Látom… az elmúlt órák eseményei, felzaklatottak. - a macska kárörvendő mosolyra húzhatta a száját, látva Zara kételyei nyomán szenvedéseit. Ez nem kegyetlenség, vagy kihasználás. Mindketten érdeklődve figyelték a másik érzelmeit és azok megnyilvánulásait abban a reményben, hogy az egyik ne veszítse el, míg a másik megtanulja. - Hogy merészelnek kordonok közé szorítani? Az ütés erejétől megremegett az oszlop. - Hogy merészelnek hasztalannak mondani? Most már nem remegett alapjaiban a beton, csak a hajszálrepedések duzzadtak egyre nagyobbra. Az ütés következtében az anyag megadta magát, akárcsak fémekkel preparált ökle, mit csak a fémszálak tartanak össze. A macska közelebb merészkedett, nem tudott uralkodni magán, közelebbről is látnia kellett. Azonban most ő lett a dühöngés tárgya,

túl közel került hozzá. Az édes kis szőrcsomó alakja megváltozott. Közel kétszer akkora lett, mint egy Dán Dog és még két feje. Lábai csontosak, karmai élesek, farka végén csonthorog, pofáin a bőr lebenyes, nyelvük villás, szemük élénk borostyán. Egymás torkának eső vadállatok.

De ez csak látszat. A haragnak, az émelyítő méregnek nyoma vész és a vámpír nyugodt somolygások közepette dörgölőzött kis kedvencéhez. - Amint látom, azért nem olyan vészes. A démon mindhárom feje vigyorgott, bár ez cseppet sem látszott. Körbefonták a nőt, villás nyelvük gyengéden cirógatták bőrét. Szükségük volt a másikra, örök szimbiózis némi kötődéssel keveredve. Aztán az egyik fej a magasba emelkedett, s mint a kígyók, sokszori nyelvcsapással vett illatmintát a levegőből. - Itt az ember. - Hagy némi esélyt a mozgásérzékelőknek is. Tristan sok bajlódott vele, míg összerakta. - Kérlek. - kacérkodott a démon. - De nem tarthatod előtte sokáig titokban az igazságot. - Ne oktass ki. - határozott mélység a hangjában, meghátrálásra intette

a macskadémont. - Mindent a maga idejében. Erről addig jobb nem beszélni. „Mégis, hogy értessem meg veled?” - Ahogy akarod. Nem is kellett tovább töprengeniük, mivel a mozgásérzékelők bekapcsoltak. A központi számítógép szerint kistermetű teremtmény; a hőkamera szerint 36°C a testének hőmérséklete; a normál kamerák pedig kiváló felvételeket készítettek Vendel Reele-ről, amint betör egy magánterületre. - Davis? - Szerinted? - Szóval nőzik. - szűrte le az egyszerű következtetést megszokott mosolyával megpecsételve. - Előbb vagy utóbb, de lebukik. A macskadémon nyugtalan a félvér kicsapongásai miatt. Zirától ehhez, csak különösen könnyelmű mosoly ajkai sarkán, mit az említettekhez fűzött. Amíg fel nem fedik, addig nem érdekli. - Szóval csak kettecskén… Akkor semmi akadálya egy kis játéknak. kacéran somolygott, ahogy a monitoron a halandó mozgását figyelte. Menny, köszöntsd a vendégünket. A démon mind három feje jól kivehető széles vigyorral meredt az emberre. A sűrűn öltögetett villás nyelvekből lehetett következtetni, mennyire boldog. - Ne felejts el visszavedleni bolyhoskának, mielőtt kimerészkedsz. Megleckéztetni akarom, nem azt, hogy szívrohamot kapjon. A démon felcsapta fejér, farkát és peckesen megindult, míg a másik két oldalsó fej visszanézett rá egy csúfolódó nyelvöltés erejéig. Mire a szemközti gerendán sétálgatott, már ismét azaz aranyos kis macsek, mint azelőtt. Fájdalmasnak nem volt mondható az, mikor Wier az ujjperceket visszaigazgatta a helyükre. Hallani a szívszaggató csontok ropogását,

viszont már igen. Nem testileg fájt, hanem maga a tudat. Kissé elragadtatta magát az előbb, pedig ez nem szokása.

ა Reele-nek sikerült összeszednie magát annyira, hogy visszamenjen a kikötői raktárba. Belépve az ajtón, újra az a látvány fogadta, mint legelőször. Koszos, elhagyatott, trutyis roncstemető. Viszont már járt itt, tudja, hol vannak a buktatói. Ám ebben az esetben, másként alakulnak majd a dolgok. Emlékezett merre van a csapóajtó, ami az edzőterembe vezet. Elővigyázatosan haladt a kupacok között elérve az ódon irodát, mit belaktak a pókok, a penész és más porban – mocsokban élő teremtmények. A helyiség mellett jól eldugott lépcsősor vezetett fel és le. Az emeletre vezető gerendái újak, jól kimunkált, láthatóan karbantartott darabok; a pincébe vezető viszont öreg, elkorhadt deszkákból állt. Az embernek valami azt súgta, hogy lefelé haladjon, mert a másik csak illúzió, a védelmi vonal egyik halálos csapdája. Mélyen, ahogy haladt, egyre halkult a dokkok zsivaja és a lenti sötétség is egyre nagyobb területet követelt magának. Mindinkább úgy tűnt, hogy egy teljesen más világba cseppent, az emelet a választó a valóság és a misztikumok világa között. Megtalálta a kerülő utat az edzőterembe, néhány oszlop tartotta a csarnokot, mindegyiket vastagon fedte a gumírozott borítás. A szürkület homályából azért kivehetők voltak sérüléseik. Első rálátásra az ötlött fel benne, hogy bontókalapáccsal kezdték ki. Ezeken kívül, a terem teljesen üres. Ezt a múltkor észre sem vette, valami hegy – völgy vonulat elfeledtette vele. Akár egy régi labirintus, egyik sivár terem, csarnok, szoba nyílt a másikból. Kezdett elege lenni az egészből. Aztán katt! Halk csipogás, kattogás és az álfalazat, mennyezet helyet változtatott,

új arculatot adva a helynek. Az előbb még egy üres szobácska ajtaja előtt állt, most meg egy vadászház fegyverszobájában. Ízléses cseresznyefa bútorokon igazi ritkaságok pihentek, akárcsak az innen nyíló körszoba, minek polcain ritka és régi könyvek patentül foglaltak helyet. Ahogy megmozdult, a rejtett lámpák nappali világosságot formáltak. Csodás, igazán, de akkor is valamit találni akar, amivel kivonhatja a bandát a forgalomból. Túl sok minden forog kockán és a helyzetet ismerve, a galéria előbb vagy utóbb (de inkább előbb) hullaházzá alakulna. Felforgatta annak reményében, hogy megdönthetetlen bizonyítékra lel. Kiforgatta a régi könyveket a helyükről, a polcokat szétszedte, még a rekamié bélését is felnyitotta, de semmi. Csalódott, nem bírta megfogni őket sehogy. Újabb kattogás és a terem ismételten megváltozott. Szerencsétlenségére ez egyszer nem sima terem az, ahová került. Szemernyi fényforrás, gyertya alakú halogénlámpa a szoba falain, ami megvilágított egy század végi hálószobát. S közepén ott a szarkofág, párnákkal, puha takaróval díszítve és egy kisebb tucat macskával a közepén. Volt itt rövidszőrű, hosszúszőrű, kurta farkú kevert és fajtiszta; tarka, egyszínű, fekete és fehér, kicsi, nagy egyaránt. Körbevették, alig tudott lépni tőlük. Mindössze egy nem mozdult helyéről, felséges magatartással ült a legnagyobb párna közepén a kis vöröstarka a fehér csíkkal az orrán. Fürkésző tekintettel figyelte minden mozzanatát. Mintha tudná, hogy rühelli a macskákat, és direkt kellemetlenkedik az összes többi is. A régi paraván mögött, nem messze az ágytól és a macskáktól, meglehetősen kicsavart gusztusra utaltak a képek. A falnak dőlt, mérgében ököllel csapott a burkolatba, mire kinyílt egy titkos rekesz. Jól láthatóak a különböző fegyverek: kések, lőfegyverek. Köztük is a leglátványosabb, fekete bársony közt feküdt: Wier kardja. Valami arra késztette, hogy hozzáérjen, ám ekkor a kard pengéjén felizzottak a hieroglifák és életre keltek síron túli hanggal. Riadt

iramban hátrált kifelé; a sarkokból mohón kúszó indák araszoltak felé megbéklyózva végtagjait. A zajok megélénkültek, s mikor valami rettenetre számított, csak a vámpír cicája került hozzá közelebb. Nem mozdult, peckesen ült előtte mereven bámulva egymás szemébe. Rendellenes szemei hívogatták, becézgették, de még időben felébredt a vonzásukból. Egyenesen frászt kap attól, ahogyan ránéz. Most tudatosult benne, oly közel került valamihez, amit nem ért, hogy szinte érezte fogainak nyomát a bőrén. Meglévő sebei fellángoltak, tudat alatt súgták neki, hogy aki ezt tette, itt van körülötte. Elképzelte, hogy sikeresen eléri az ajtót és ezek az álomszerű tapogatók, nem tartják fogva, nem fojtogatják, nem emésztik fel elevenen. A rémképekkel próbálkozott az elme befolyásolni túlélési ösztönét, s miként Wier megelevenedett előtte ádáz mosollyal az arcán, ez az óhaja valóra vált. A nagy semmiben minduntalan az visszhangzott fejében, hogy nem törheti meg, nem engedi, nem engedheti. Az a kézzel fogható anyag, ami megbéklyózta voltaképp saját félelmei. Nem értek hozzá egy ujjal sem. Wier számára egyértelmű, nincs értelme ezt folytatni. A festőasztalkára ült, kézbe vett mobilján pötyögött, majd rágyújtott. Az édes vanília és szegfűszeg illatát nem lehetett összekeverni semmilyen másikéval. S az íz hiányát kárpótolták az intenzívebb illatok. - Ez nem jött be. - Na! Csak még egy kicsit. Rimánkodott a macska a folytatásért, de Zara határozott intésére visszavonult, s vele együtt a sűrű massza is. Reele összezárt szemeit finoman nyitottabb a világra és értetlenül állt előtte, mert minden rémkép

elenyészett. - Reméltem, hogy nem látom többet. Az óvatlansága majdnem az életébe került. - Szerencsém volt. - De nem lesz ott mindig valaki, hogy megmentse. - szavai hidegen csengtek, de kedves mosolya némiképp enyhíti az igazság tudatát, mely befészkelte magát Vendel szívébe. Végre sikerült végtagjait mozgásra kényszerítenie, lassan bár, de elért az ágyig, mielőtt lábai felmondják a szolgálatot. Szétterült, mint az iszap. Most még az sem zavarta, hogy apró szőrcsomók lepik el és dörgölőznek hozzá. Különben is, ha meg akarják ölni, itt a legjobb alkalom, nem hallja senki a sikoltozásait. Zara erődemonstrációt tartott, remélve, hogy ez majd meggyőzi a halandót. Egyenlő távolságra, pontosan félkörívben, lepakolta maga mellé a hat lőfegyvert, csizmaszárból elővéve az íjjá alakítható ikertőröket az asztallapjába állította. Akár a világosi fegyverletétel! Vendel sebei ezt látva emlékeztek arra, mi is történt velük. Érzékenyek a hirtelen mozdulatokra, oldalához kapott, bordái még mindig fájtak, akárcsak a válla. - Menjen haza, csináljon gyerekeket, és éljen boldogan, amíg lehet. Nincs szíve bántani. - Na persze… Ne nézzen hülyének! Anna Stein, a Halálosztag kapitánya, tudni akarom, mi köze a német kísérleteknek a mostanság történtekhez. Nem tágít, maradni szándékozik. S láthatóan elszántabb, mint valaha. Nem adta meg magát könnyen. Nem akart ennél is jobban belekeveredni, nem akart tudomást szereznie erről a világról, de ha csak így szerezheti vissza a józan eszét, akkor többet kell meg tudnia, a sci-fik nyújtotta meséknél. - Hű, milyen kis harcias! Látom alaposan felkészült történelemből. - Segíteni fog kimászni ebből a szarból… Maga kevert bele, hát

szedjen is ki belőle. - vágott vissza. - Kis igényes! - cinikus nyelve vágta az ember érzéseit. A legrosszabb inkább az, mikor Zara finoman megráncigálta a nyomozó arcát idétlenül vigyorogva, akár a nagymamák hajdanán. - Maga meg naiv, ha azt hiszi, nem fogok mindent elmondani. - Mégis, mit fog mondani? Bemutatja az orvosi bizonylatot a rendőrségi pszihológustól, amin az áll, hogy akkut paranoia és téveszme?! Wier magatartása őrjítő tud lenni, de ugyan ekkor ijesztő is olyannak, aki nem ismeri kicsapongásait. Reele simán levonta a rossz következtetéseket, miszerint minden gond nélkül elintézi, hogy ne legyen a továbbiakban zavaró tényező. Ha csak nem teszi fontossá magát. Ezzel csak azt érte el, hogy jól elszórakoztat egy unatkozó lelket. - Ez szívás… - Azzal nincs gond, hát lépjünk tovább! - Mégis, miért csinálják? Komoly kérdés, s Wier szokásához híven, elbagatellizálja a dolgokat. - Azt magának nem kell tudnia. Lényeg, hogy mindenért felelős az isteni szikra, szükség van rá, mint csajoknak faszikra. S ha már az ismerkedésnél tartunk; szeretek táncolni, gitározni, biliárdozni. Imádom az akció – vígjátékokat és a JÓ komédiát, ezen felül a régi krimiket. Sokat olvasok, nem szeretem a klasszikus zeneműveket, sem a 60-as évek remekeit, noha azért akad kivétel. Kedvencem a 20-as évek gengszter világa, a kínai konyha és kissé romantikus alkat vagyok. Most maga jön. - Akkor is ennyire a humoránál marad, ha azt mondom, tudom Massacre és az a másik, feltehetően egy harmadik fél utasításait követik? - Mindenki tudja, hogy a Köller Fivérek hírhedtek egymás utálatáról, de a siker bűze olykor összehozza a családot.

- Azt is, hogy mindenről tudomásuk van, amit a főnökei írásba adnak? Ez azért meglepte, bár ha számításba vesszük, hogy hol is dolgozik, ez nem is számít nagy újdonságnak. - Van egy belső emberük, és azt is tudom, ki az. Ezzel a tettével a vámpír ajkaira aljas kis mosoly húzódott. Általában ő szokott élni ezzel a módszerrel, s nem fordítva. De istenem, az ember valóban maradni akar, s nem jó indulatból vagy önzetlenségből. Ismeri a humanoidok természetét. Ha egyszer akarnak valamit… Felesleges köröket futnak, de mit tehet róla, ha szereti eljátszani a mit sem tudó nő szerepét. S hogy ki lehet a besúgó? Guidó, ki más. És belegondolva, lelkiekben Wier tapsikolva ugrált örömében, hogy végre kedvére kitekerheti annak a pláza pudlinak azt a csenevész nyakát. Hasonló indokok miatt esett a nyomozó blöffje is pont a titkárra (persze elsődleges nyomós érv, hogy nem komálta a fizimiskáját). De ezzel nincs egyedül. - Legyen… egy kis méz a madzagra. Felajánlom magamat, cserébe, ha segít tisztázni a nevemet. Ennek az ajánlatnak nem lehet nemet mondani. De mégis, ez nem elegendő, neki ennél kicsivel több kell. - Nem szeretem a magafajtát. - hajolt közelebb megjátszott ellenkezéssel. - Talán jobban tenné, ha meghúzná magát egy időre valahol a városon kívül, mielőtt megint vásárra vinné a bőrét. Mindamellett megfeledkezve magáról, vasba öntött karját kerekded csípőjén pihentette. Ez és a szembeszökő idomoktól Reele megakadt, s némi fázis késéssel, de felfogta mindazt, amit a fejéhez vágtak. - Ne mondja meg nekem, mit tegyek! Könnyelműségétől a vámpír kíváncsivá lett. Szemei felizzottak, s mire Vendel észbe kapott, a falnak préselte és nyakát ujjai fojtogatták. A

látvány, az erő, a démoni hangok és azok a hegyes fogak rémületet keltettek. Végtelen mélység és izzó, tapintható félelem. Wier a vérét akarta, élvezni a tombolás keltette féktelenséget. Széthúzta ingének nyakát, tiszta bőrének közvetlen érintésének gondolatától is lázba jött. Kortyolni készült a vörös Amazonas hűsítő nedűjéből, illata csábító. Látta az ereket, hallotta a gyorsuló szívverést, a lüktetést. Megrészegült a csodás illatorgiától. Még hogy egy halandó egyenrangú egy vámpírral? Vele?! A gondolat is sértő. - Hogy akarsz tenni bármit is, ha még a szemembe se vagy képes nézni? Így akarsz szembeszállni velük… Velem? Vigyorgott, leplezve a vér iránt lobbant lelkesedését. Ők már csak ilyenek, előtör belőlük a féktelenség és a birtoklási vágy, még ha ez esetben csak okítás célja van. Ellenben megilletődött előbbi tettén. Túl könnyen adott utat ösztöneinek, ami eddig nem volt rá jellemző. Lehetséges, hogy kezd vénülni és a világ, melyben él, lassan kiveti? Talán… - Szálljon… le rólam… Szálljon le rólam! Gerincén végig futott a hideg és az agyán a tudat, hogy mindez valóság! Vonzotta ez az élet, melyben a nő él, de egyben undorodott és mind inkább meg akart szabadulni tőle. Kitépte magát a vámpír karjai közül; hányinger kerülgette, teste, lelke remegett. Zara visszaült az asztal sarkára és rágyújtott. - Jól szórakozik? - minden szavából az undor hallatszódott, amin Zara csak nevetni tudott. - Meglehetősen. - Magának ez a szenvedélye? - gyomrát szorongatva az ágyon keresett ülőhelyet.

- A macskám mellett, csak a dohányzás. E téren mániákusnak számítok. Kár, hogy az emberek csak azt akarják látni, ebből a világból, amit ők akarnak. Holott, igazán káprázatos és csábítóan kegyes is tud lenni. Meglehetősen elnézőnek mondható az emberekkel, szerinte úgy kell bánni velük, mint a kis állatokkal: jutalomfalatkával és türelemmel felszerelve. Ám amire a halandó készült, megért bármilyen szabálysértést: készség a szolgaságra. A hét főbűn után talán ez a nyolcadik, engedni a vágynak, bármit is takarjon. - Hát legyen. - hangja figyelmeztetőn csengett, miként teljesen a nyomozóhoz simult, állát két ujja közé fogta, hogy a szemébe nézzen. Hozzá képest aprócska termete most sokkalta nagyobbnak tűnt. Lehet, hogy rosszul teszi, ellenben meg vannak a motivációi, hogy ezt tegye. - Hogy? - Reele-t meglepte ez a hirtelen pártfordulás. - Ha ennek vége, mindent magamra vállalva önként és dalolva feladom magam a rendőrségen, megmentve azt a szemérmes hírnevét. De mindennek ára van. Cserébe, a kis kedvencem lesz, teljesíti minden óhajomat, kívánságomat, segítségemre lesz éjjel és nappal ellentmondások nélkül. Ez egy aljas kis húzás tőle, de Vendel Reele-t nem érdekelte. Hátsó szándék vezérelte, hogy rávegye elszántságával a vámpírt és megkapja azt amit akar. Saját és mások életét. Sajnos ez az ötlet, Wier fejében is látogatást tett s be is fészkelte magát valahova mélyre. - Így megfelel? Kissé türelmetlen szájízű kérdésétől az ember megingott. Most mikor itt áll a küszöbön, nem mert belépni rajta. Mélyen legbelül visszakozik, röhögjék végre el magukat és mondják azt, hogy mindez csupán csak ez vicc! De sajnos nem az. - Teljes mértékben.

Csak ennyi, mindössze fejet kellett volna hajtania „gazdája” előtt, ehelyett úgy viselkedett, akár egy szappanoperán táplált tinédzser. Széthúzta ingét, és nyakát nyújtotta, mire a vámpír arcára vicces grimasz telepedett. - Maga meg mit művel?! - Hát… szóval… felajánlkozom. Így megy ez erre felé, nem? - Dehogy változtatom át, még csak az kéne! Korai agyhalálomat okozná, különben is a nyakán? Meg van húzatva, bele is halna! Korholta le kedvesen az embert. Fejét gyengéden lenyomta s ujját felsértve különös jelecskét rajzolt tarkójára. A vér izzott, majd kiégett. Reele tarkóját simogatta a jel pirult helyén. De nem értette, egyáltalán mi célja volt ennek?! Wier eleget tett fajtája virtusának, újabb kárhozott lélek szolgál a szárnyai alatt. Nevét viseli a testén, jelezvén ezzel az Árnyékvilág teremtményeinek, hogy ha baja esik, neki kell felelniük. Jöhet a jól megérdemelt jutalom: a fürdés! Az edzőteremben történtek után rá is fér. - Na jó, akkor én most megyek fürdeni. - Minek?! - maga sem tudta pontosan miért is ez csúszott ki a száján. Talán azért, mert még nem hallott olyasmiről, miszerint a halottak rendszeresen tisztálkodnak. - Netán ellenzi? Rácsodálkozó arccal fürkészte a halandó tetteit. - Nem, de… - aztán mielőtt még az előbbinél is nagyobb hülyeséget kérdezne, mást kezdett el boncolgatni. - Nincs semmi beavatás, semmi betanítás meg ilyenek?! Kár volt azért a sok szürkeállományért. Így is sikeresen adta az illrealis fanatikus horror rajongót, amitől Wier fején az ér csak jobban lüktetett. - Van annyira pofátlanul mázlista, hogy azt is megússza, amit egy átlagember képtelen. De Reele boci szemeinek nem tudott nemet mondani. Engedett a

csábításnak és a színpadiasságnak, ha már annyira szeretné. - Na jó, jöjjön. - széttárta karját, aztán teljes egészében átszellemülve visszatartotta lélegzetét. Percre pontosan 15 másodperc elteltével abba hagyta az egészet és a faragott szekrény felé indult. - Ennyi?! Ez minden?! - Nem, csak csuklottam. Azt mondták, hogy ez hatásos. A nyomozó reménytelen képpel rejtette minél mélyebben tenyerébe az arcát. Ilyen nincs! Ez elmebetegebb, mint képzelte. Azért megsajnálta a srácot, ledobva öltözékét mellé az ágyra s emberesen kezet fogott vele némi sajnálkozó gúnyába bújt cinikus mosollyal nyakon öntve. - Isten hozta kis társaságunkban. De az Ördög viszi majd el. - azzal a fürdő ajtajához lépett. Reele-t megillették ezen szavak, az elérzékenyülés pillanata előtt azonban felderengett honnan is ismerős ez a mondat. - Hé! Ez nem egy dal szövege? - Három szinten ott foglal helyet, ahol akar. Ha eltéved, Cassian majd útbaigazítja. - bökött a cirmos macskára. - Ő?! - kétkedő vigyorral szemezett újfent a macskával. - Hidd el, nem szeretnél összeveszni velem. - hangja lapos kúszásban közelítette meg a nyomozót, kit kirázott a hideg és eltátotta a száját. Rá is akart kérdezni, de egyedül maradt azzal a kis döggel, ami figyelmeztetőleg krehácsolt, miként csak úgy megindult volna körbe nézni. Mint az első randin, zavart hallgatásba süllyedve ültek egymás mellett, néha – néha lopva figyelve a másikat. - Van valami iható? - Sör? - Az jó… És neked? - Tej. - Konyha? A macska lágyan huppant a hajópadlóra és az étkezőbe indult. Reele kis késéssel követte, fájó bordái nem engedték neki a megszokott

mozgásterét. A folyosón haladva azon filózott, hogy az épület belsőtere mikor fog megint megváltozni. Viszont már többször is lejárt a megszabott ideje, úgyhogy talán egyike lehetett ama cseles kis csapdáknak, melyek az itt tartózkodókat hivatottak védeni. Feltehetően kikapcsolták. Máskülönben egész könnyedén jutott el az amerikai stílusú konyháig. Mind színeiben, mind berendezés terén igényes és kézre álló. Puritán, de szép. Az meg, hogy mit keres egy normálisan felszerelt étkezde egy ilyen helyen, nos, ez amolyan szükséges kiegészítő. Persze a tervezők 60 évvel ezelőtt még nem sejtették, hogy nem lesz rá szükség. Azért az ember titkon örült neki, hogy van. A hűtő tömve volt rendesen elkészített házi koszttal, na meg macskakajával. Ő is és Cassian is előszeretettel ették ki a frigó tartalmát, mit egy üveg sör, esetünkben pedig egy kupica langyos tej követett. Talán ennek köszönhető Reele ötletbörzéje is. Cassian békésen lefetyelte a tejet nem foglalkozva és számolva a nyomozó idióta ötlet megvalósításaival. Elsőnek a konyhakés csapódott giotinként az állat nyakára, egy – két lépésre repítve a fejét. A test nem esett össze, vér nem spriccelt a falra. Kinövesztve a másik fejét egykedvűen libegett oda az elgurult testrészhez, s természetellenesen nagy pofával habzsolta be, majd mintha mi sem történt volna visszatért a tányérjához. Másodjára a húsvágó bárd lódult meg felé, de a sérülések visszavették a lendületbe feccölt energiákat, ám így is kettényírta a macska fejét. Cassian, akárcsak az előbb, komótosan arrébb sétált s a vágat mentén összeforrt a teste. Jobb lett, mint újkorában. Reele azonban nem adta fel. Vérszemet kapott. Sokadjára jött az izzásig felhevített serpenyő, aztán a kenyérpirító, az olló, a csontfűrész, az elektromos nyárs, stb. Azonban eltátott szájjal és kikerekedett szemekkel figyelte, ahogy minden mesterkedése ellenére képtelen Akellában kárt tenni. Vagy olyasmiből van, aminek

még nem tudja az ellenszerét. Bármit is tett ugyanis, a macska formája, mintha csak káprázat lenne. Kísérletezéseinek hisztis sérülései és Cassian vetett véget. - Befejezted? - Egyenlőre. - válaszolt Reele megszeppenve, aztán önkéntelen nevetésben tört ki. - Egy macskával beszélgetek… Nem látni Cassian sunyi kuncogását. Élvezi az ember társaságát, aki van annyira bolond, hogy megpróbálja kinyírni.

ა Cassian hagyta, hogy az ember egy maga fedezze fel új otthona minden zugát. Azért fürkésző szemei követték minden mozzanatát keresztül a különös termeken. Ismerte Zara gondolkodását, biztosra vette, hogy maga mellett akarja tudni. Reele körültekintőn lépett ki a konyhai világosságból a kint elterülő sötétbe. De mint az előbb, a mozgásra érzékeny lámpák nem hagyták cserben. Kilépve az emlékeiben is felderengett előtérbe, most látta igazán, hogy mekkora is voltaképpen. Ahol állt, attól délre egy pár félköríves lépcső vezet az emeletre, azaz a galériába. A félköríves falépcsők korlátja szolidan faragott, még szőnyeg sincs rajta. Felérve, tágas tér kerül a szem elé, kanapéval, fotelekkel, dohányzóasztalkával, könyvespolcokkal berendezett társalgó fekszik gyönyörű kilátással a fegyverszobára. Fényt, az ablakok hiányában, ebben a helyiségben az így kialakult sötét szín dominánsságát a falra erősített fáklyák és lámpácskák, világítóeszközök sokaságával tompították. A galéria egy légtérben van a szobák felé vezető híddal, a lépcsőkkel, s így a hallal is. Az emelet egészén fából készült a padló, a falat világos bordóra festették, vajszín indamintákkal. Wier gyűjteménye lenyűgözte. Kiemelt helyen feküdt a faragott flinta,

alatta a két félautomata Beretta csontmarkolattal sem utolsó helyen végeznek. Látható, hogy mind háromnál megbuherálták a kioldót, a tárat és a csőrészt. Ezek mások, mint amiket a vámpír kisorjázott elé. Ezeket félti, személyes tárgyak. Alig hiszi, hogy ezek a lények is képesek érezni bármit valaki iránt. Aztán, valahogy elkeveredett a mélygarázsba. Az ott talált járművek igazi ritkaságok sorakoztak autókból és motorokból. Mind az erő, a hatalom, a féktelen szabadság szimbólumai. Látta a modern technika csodákat, a precízen kiépített megfigyelő rendszert, ami egy vagyonba került. A nagy nézelődésben a polcok között jól álcázott feketére mázolt zárt ajtóra bukkant. Kereste a kilincset és a zárat, de nem volt. Érthetetlen, nincs semmi, amivel ki lehetne nyitni. - Esetedben nem jó, ha felelőtlenül kutatsz. Cassian hangja késként vágta Reele idegeit. - Mi van ott? - kérdezte ártatlanul. - Zara halott szeretői. Ettől Reele elhűlt. Szegényke nem feltételezte, hogy Cassian kissé morbid humorának esett áldozatul. - Azt hittem, hogy az olyanok… amolyan zombi féléket tartanak. - A feltevés helyes, Zara esetében viszont nem. Egy szolga, zombi, ahogy te mondtad agyatlan, modortalan és képtelenek bármit is rendesen megcsinálni. Mocskosak, és csak a baj van velük. Zara, ahogy az fajtájából adódik, szüksége van segítségre. De akkor az a segítség legyen értelmes és önálló döntésre képes. - És… eszik is belőlük? - kérdezte félve. Nem akart hallani erre a választ, mert pontosan tudta mi lesz az. - Ne aggódj, téged ez nem fenyeget. Cassian azt mondta, amit a férfi hallani akart. Pontosan tudta, ha most nem is, idővel maga ajánlkozik majd fel, mert tudni akarja, hogy milyen érzés is félelem nélkül elmerülni. - Épp ezért, nem is kell tudnod, hogy mi folyik ezen falak mögött. - Tényleg?

Vendel hűvös volt és zárkózott. Szíve összeszorult, azonban vesztenivalója nincs. Megadták számára a választás képzeletét, de az most éppen hogy neki nem volt. Döbbenet. A Galéria Illúzió hű a nevéhez, ez a hely a különlegességek gyűjtőhelye. Szám szerint négy lakószoba van az épületben, valamint mellettük egy szűkösebb vendégszoba. A szobák berendezése változatos, sokszor is átszabhatók az újabb és újabb lakók igényeire. Összességében elmondható, hogy az eddig látottakhoz mérten igen kényelmesek és némi gazdagságról árulkodnak az ókori kiegészítők által. A szoba, amit Vendel kinézett magának első ránézésre kényelmesnek volt mondható. Önmagában nem kicsi, de a többihez képest szokatlan zsúfoltsága ezt a hatást kelti. Egymáshoz tervezett barna bútorok (könyvespolcok titkos rekeszekkel és a belevaló fegyverek; minden létező eszközzel felszerelt; bárszekrény) térképek, portrék takarják a falat, lőfegyverek az ágy aljába építve, pengék a szobrokban, valamint mobilok minden típusból és szolgáltatótól a lebukás elkerülése végett. S ott, ahol a folyóra néző ablak állna, az előtt masszív íróasztal terpeszkedik kényelmes kartámlás szék társaságában. A sötét színű fapadlót itt is ugyan az a homok színű szőnyeg fedi. - Elégedett vagy? - Cassian udvariassága jól leplezte milyen is valójában. Hihetetlen, hogy angyal és ördög ilyen jól megférnek egy testben. Reele elégedett, de nem akart egy helyben ülni. Cassian váratlanul futott ki a szobából, a csorda szellem értelmében pedig a nyomozó utána. - Öltözz át, fegyverezd fel magad és szólj neki, hogy indulnotok kell. - Mégis hová? - ízlelgette bizalmatlanul az elhangzott szavakat és a macska tekintetét, ki aztán került fordult s elnyelte a sötétség. Reele egyedül maradt egy akkora épületben, ahol bármikor elveszhet s legközelebb már csak a csontvázát találják meg, mondván ő a tavalyi

bújócska győztese. Pedig a biztonsági rendszer miatt senki illetéktelen nem léphet be ide, félni sincs oka. Úgy tett, ahogy azt a macska mondta. Meglepetésére ruhái a szekrényben sorakoztak szépen egymás után. Vigyorgott, elvégre ő akarta csőbe húzni a vámpírt és erre fordítva sült el. Bárhogy is nézzük, ez keserédes egy helyzet. Kényelmesebb ruházatba bújt és elvett pár fegyvert az itt találhatók közül. Igazából azt a flintát vagy a két Beretta közül valamelyiket szerette volna, ám magán érezte a macska átható tekintetét. Beleborzongott, ha eszébe jutott. Kopogtatott a fürdőszoba ajtaján, de válasz nem érkezett. Újra kopogtatott, most sincs válasz, ellenben bentről egyre veszedelmesebb akkordok akarták kitörni az akadályként tornyosuló falazatot. Érdekelte, hogy mégis mit csinálhat odabent, amitől majdnem csak szét akar esni a ház. Hangtalanul nyitott be, a sűrű gőzben lassan kirajzolódott Wier alakja, de amint a kinti hideg levegő beáramlott a nyitva hagyott ajtón, a köd is eltűnt. Nők milliójának ismerős az a kép, ahogy a tükör előtt toporognak bőrüket ápolva, hajukat kontyba fogva a hajfestéktől, arcukon ápolómaszkok, kezükben kerámia hajsütővas, amit akár hangtompítós pisztolynak is nézhetnek a laikusok. Na de a nyomozó nem laikus, ám nincs hozzá szokva az effajta női praktikákhoz. - Le ne lőjön! Én vagyok az. Zara állszent módra rebesgette pilláit a jelenet láttán. - Egy hajböngyörítővel?! Maga lenne az első áldozat. Vendel igyekezett megszorult helyzetét elodázni. Az viszont, hogy az elkövetkezőkben olyasmi szemtanúja volt, amihez eddig nem volt szerencséje, kissé kiverte a biztosítékot. Megszeppenve állt a nő és a fürdőkád között, aztán az újbóli élménytől elzöldült. - Ez szörnyű… - gyömöszölte rosszullétét vissza a helyére. - Mi?

- Sok mindent feltételeztem, de azt nem, hogy a vámpírok vedlenek! - Kezdjük ott, hogy mióta szokás egy hölgyet meglesni fürdés és szépítkezés közben? Kettő, miféle történeteken nőttél fel?! Nos, az a bizonyos tett, ami kiváltotta ezt a hatást a következő: Wier a hámlasztó arcmaszkjától szabadult meg éppen, de a szem és ajka közti bőrrészt makacsul nem akarta elengedni. Külső szemlélőnek ez úgy látszott, mint aki most akarja letépni a fél arcát. Zara meglepetten bamba fizimiskája minden rémisztő mozzanatot semmivé tett. Legalábbis a normális embereknek. - Ne csinálja ezt! - Hogy mi?! - Megtiltom… megtiltom, hogy… ezt csinálja… - Megtiltod. - Meg! - És mégis, hogyan? – kérdezett vissza Wier csípőre tett kezekkel és peckesre kihúzva magát. A nyomozó megakadt a neki szegezett kérdésen, csakhogy ellenállását, két kézzel fogható akadály törte meg. Hirtelen vált rákvörössé. Ha rajzfilm figura lenne, már csak a füstfelhők hiányoznak a füléből. Válaszra sem méltatva az előtte állót kiviharzott a fürdőből. A konyhában gubbasztott az elmúlt fél órában egy üveg sör társaságában, hogy elterelje a piszkos kis gondolatait Zara meztelen bájairól. Aztán… a kérdései a fejében visszarántották a valóságba; undor, csalódottság, sajnálat, kíváncsiság és kalandvágy. Nem értette, egy ilyen csinos lány, miért választ ilyen életet. - Lássunk munkához. - bukkant elő Zara az ajtó mögül. Nem kertelt, haját kedvenc festőecsetével feltűzte, egyúttal a közepébe is vágott mondandójának, amint magára öltötte a Jared készítette bőrkabátot. De ez a lelkesedés azonban nem ragadt át a nyomozóra. Kedvetlenül ücsörgött az asztalnál, de emlékezett a nő szavaira: ellentmondás nélkül. Észrevétlenül csúsztatta a régi képet dzsekijének belső

zsebébe. Azonban nem mulasztotta el alaposan végig mérni új főnökét, ha már a fürdőben sikeresen végig taperolta. A védőfelszerelés mindössze pár darabból állt: ikertőrök a csizma szárában, a flinta a combjára erősített tárolóban. Na meg az a különös kiegészítő. Egyáltalán nem takargatta bal karját, inkább büszkélkedett vele. Még jobban vonzotta tekintetét, mint a múltkor a toronyban. Fantáziája eléggé aktív, de halványlila gőze sincs arról, hogy miként lehet ezekkel bánni a nap 24 órájában. Ennek ellenére nem tett róla említést. Nem sejtette, hogy ezt a változtatást ő váltotta ki. Eztán vizsgálta meg tüzetesebben, Zara mit is visel. Öltözéke praktikusan kényelmesnek mondható, a kebleit takaró fekete topot vegyítette a mélykék csőfarmerrel és a velúr csizmával. - Mit teszünk? - Mi, semmit. Csak te. Vendel nagyokat pislogott, elképzelni sem tudta, hogy a vámpír mire gondol. Milyen észveszejtő küldetést varr a nyakába, már így az első alkalommal. - Kerítsd elő Davist, ha megtaláltad, ne engedd távozni. Ha mégis, maradj a sarkában, ne téveszd szem elől. - Ennyi?! - Kevésled? - Nem, nem, dehogy. - hebegte. Úgy érezte magát, mint újonc korában a katonaságnál. - Egyébként a nevem, nem Stein. Nem vagyok és soha nem is voltam német, bármennyire is szóljanak ellenem a tények. - Hát? Ez is amolyan álnév? - Úgy valahogy. Megkérhetlek, hogy tartsd ezt titokban? Vendel kikerekedett szemekkel, bután bólintott. - Valójában Anna Stefanovszky voltam, de hogy játsszam a végzet asszonyát ilyen névvel? És ha már minden áron nemzetiséget akarsz, akkor cseh – olasz félvér vagyok. - vonta meg a vállát kedvesen. Ez

meglepő, de az még nagyobb meglepetéssel szolgált a nyomozó számára, hogy egy motor kulcsot adott neki. - Vidd a motorom, és amint megtaláltad, hívj. - elnyomta a csikket, majd egy másikra gyújtott. - Merre keressem? - Vikinél kezd a Moon bárban, West Side, 72. utca. - Te hová mész? Kérdésére csintalan mosoly jött válaszul. Nem mondott semmit, egyszerűen kisétált zenét hallgatva.

ა Guidó szmokingban sündörgött a galériában, készülvén az estére. Megnyerő külseje ellenére, ugyan az a rókaképű, sunyi alak maradt, aki volt. Felsőjének takarásában, a pisztolytartó tokban egy gépfegyver pihent. Szerette megvédeni magát, de csak magát. Érthető, hogy fel sem fedezte a mögötte osonó Zarat, ki a tömegtől távolabb álló márványoszlopnak dőlve iszogatott, megdézsmálva a készletet. Mulatságos, hogy mennyire egyszerű ide a bejutás. Felfedezik majd, ennek csak órák kérdése. Ami őt illeti, egyenesen undorodott ettől. A sötét sikátorokat járni macskájával a vállán, hallgatni az éj zörejeit, esetenként az útjába akadók vérét szívni, vagy csak egy kellemes biliárd élvezetesebbé tette volna az estét, mint a sok pökhendi pénzeszsák minden igényét kielégíteni Rama kénye – kedvére és hallgatni perverzen elnyűtt fantáziálgatásaikat. Ők, az emberek, csak árnyéknak látták, nem többnek. Pedig ott volt, nem mozdult, csendben félre húzódva egy márványoszlop árnyékába. Kezében egy pohár vörös bársonnyal és egy szál cigivel felsettenkedett az emeleti irodába. Elérkezettnek látta, hogy kiráncigálja kedvenc hobbija mellől kedvenc főnökét, aki tippjei

szerint, az ügy és a Surranó közti fontossági sorrendről vacillál. Nem tévedett sokat. - Magára hagytad a vendégeidet. Rama megugrott, Wier csengő hangja simogatta hallását, ahogy betöltötte a szobát. Mindössze csak egy faramuci vigyorra és kézmozdulatra futotta abban bősz pár másodpercben, amíg elemelte tekintetét az asztalán heverő aktákról. - Guidó ügyel rájuk. - Az a gyorsfagyasztott spenót? Szavai vízként peregtek le az indiánról. Unott egykedvűséggel böngészte tovább a hivatalos aktákat. Ismerte annyira, hogy felfedezze azt a kis különbséget, amiből tudta, baj van. És ennek megfelelően, nem is köntörfalazott. - Beszélnünk kell. - Szerintem is. - Nem említetted, hogy beszéltél a Surranóval. - Csak futólag. - Azt is mástól tudom, hogy a futó kalandod során eltűnt egy újabb szakadár egység. - Mintha nem örülnél neki? - szarkasztikussága mást az őrületbe kerget. Láthatóan elemében van. - Nem erről van szó! Thule rám szállt, mert állítólag az embereim hagyták, hogy kivégezzenek egy Kamarilla tagot. Mindig is paranoiás volt. Most kevés idegbajjal vegyítette, és ez szokatlan tőle. - Ha a néhai Savack – ra gondolsz, most szólok, hogy idegen kezűség okozta a vesztét. - Orvgyilkos? - Minden bizonnyal. Kortyolt magabiztosan italából, nem ok nélkül segítőkész. Ha az indián ártatlan, akkor igyekszik botor módon eltitkolni azt, amiről azt

hiszi, indok lehet. Ellenben, ha mi sem változik, új pályára kell terelni a történetet. - Talán elsimíthatom… elvégre szakadár volt. - Szerintem meg pontosan tudta, hogy Köller olyasmivel próbálkozik, ami veszélybe sodor mindannyiunkat. Rama végre elemelte a tekintetét és a szemébe nézett. - Ezért akár le is csukhatnálak. - hangja, akárcsak testbeszéde, fenyegető. - De nem teszed, mert téged is érdekel, hogy miként mentsd a menthetőt. De kérdem én, ugyan minek kell a Siele Altaar? És talált! Rama tekintete szikrák helyett lángokat és vasvillákat hányt. Tisztán látszik, hogy fenyegetve érzi magát. - Van bármi bizonyítékod arra, hogy amit mondasz az igaz? Mert más különben, halott vagy barátom. Mászott Zara képébe, vállával gyengén arrébb lökte az útjából. De őt ez azonban nem zökkenti ki, és nem is hozza zavarba. Pontosan tudja, melyik fájó részt kell piszkálnia. - Kristine halála. Rama ledermedt. Úgy hatolt belé ennek az esetnek az emléke, hogy fejének hátsó része lüktetésbe kezdett. Lobogott az egykori töltény ütötte forradás. A feszült pillanatot a mobil érdes kis dallama zavarta meg. Reele az, megtalálta Davist, ott, ahol mondta. Viszont ez a hatásszünet elegendő volt Rama számára, hogy felállítsa védőbeszédét. - Aha… - sanda vigyor. - Persze, csak ne téveszd szem elől. - a túloldalról átszűrődő tomboló zeneszóból kihallatszott Reele kétségbeesett sikítozása. - Ja, és majd szólj, hogy vágjam le az ujjait. A túloldalon bamba néma csend, Reele lélegzete elállt a hallottaktól. Ezzel letette. - Menj, nekem is van dolgom elég. Rysen hamarosan megérkezik, és

részletesen be kell számolnom a fejleményekről. Az indián kifésült, kimértté vált rámenős modora, mint valami vészvillogó jelezte Zara érzékeinek, hogy készül valamire. A férfi minden fennakadás nélkül sétálgatott a rendszerezésre váró képek között. Semmi jelét sem adva, hogy érdekelné, miszerint bármi kárt is tehet. - Már ha lennének. - cinikusságával jól tudta manipulálni az érzelmeket. - Mit akarsz még? Ha tudsz valamit, mond el. Más különben tűnés! Egyébként is, mit érdekel, hogy ÉN mit, miért teszek? Rama lassan kezd kiborulni, és ez kapóra jön. Noha Wier ezt kevésbé díjazta, látszólagos nyugalma végetért. Természetellenes mozdulatlanságba dermedt, aztán átmenet nélkül jött dühében, nyakánál fogva szorította Rama-t a katonás sorban álló képek közé. Tekintete a lelkéig hatolt, nem eresztette, elöntötte a régmúlt szörnyűségeinek intuíciója. Dicséretes kitartása, de ez akár a halálát is okozhatja. A fájdalom túl erős, idővel legyűrte akaratát. - Nem volt más választásom… - vergődött az ujjai közt. - A vezetőség… rendelte el… - kiáltotta. - El akarta vinni Rómába… nem engedhettem… - Megnyugtatlak, elvitték, és a lehető legrosszabb kezekbe adtad! Elengedte, nem látta értelmét, hogy tovább szorongassa. Így is a padlón hevert a lábai előtt, kiszolgáltatottan. - Rohadék… - préselte ki fogai közt a szavakat, de szívesebben harapta volna át a torkát. - Annak a szarnak, már 70 éve nem volna szabad léteznie! - rivallt rá, hogy Rama összerezzent démoni hangjától. - Nem ok nélkül tettük. Rama kitartott, lábra állt. Zara nem szólt, csak újabb cigarettára gyújtott. A pillanatnyi lángnyelvben megelevenedett minden szidalom és megrovás, amivel elküldte magát melegebb éghajlatra. Ám hirtelen kerekedett

bizalmatlansága jóval nagyobb, elnyomta a korholás mimikáit. - És én, ezt most el is higgyem? Te szegény szamaritánus, nem a ti hibátok, a világ tett ilyenné. - Bekaphatod…- lihegte. - Azt élveznéd. - Légy boldog, megkaptad, amit akartál. Mi kell még? - Intézd el, adj csontot a kutyák szájába, hogy az embert ne körözzék tovább. - Ugye nem…? - Barátaid tartsd közel, de ellenségeid még közelebb. Ezzel az érvvel nehéz vitába szállni, de azért mégis csak kell. Rama rosszallóan nézett a cigarettázó vámpírra, majd elnyűtten temette arcát a kezébe. Reménytelen az a tervezete, miszerint Wier szem előtt tartja az érdekeiket. - Ennyi? - Egyelőre. - Remélem tisztában vagy vele, hogy eddigi életének vége. A külvilág úgy tudja majd, hogy szolgálatait a Galériának ajánlotta és műkincs tolvajok után fog nyomozni. - Felőlem. - Egy kikötésem azért akad. - sétált körülötte, akár a dögkeselyűk a tetem felett. - Ne kímélj. - Ha utasítást kap, engedelmeskedik és vele együtt te is. Ellenkező esetben, a New York-i temető: 11. sor 5. parcella lesz az új otthona. Neked pedig… - Tudom, tudom, mondanod sem kell. - vágott közbe. - Befalaznak a szűk kis cellámba, ahol hallgathatom saját üvöltésemet. - Ne légy szarkasztikus. Mond, mégis hogy képzelted? - Miért vagy meglepve? Rosszabbul is járhatott volna, ha veled kezd. Szerencséje, hogy kedvelem a fajtáját.

- Persze, burgonyasalátával, jól átsütve. - viccelődött keserű vigyorral az arcán. - Most hol van? - Davissel, biztos helyen. - Szerinted, megvédheti a pecsét, amit ráerőltettél? - Nálad bevált. Rama erre nem válaszolt, inkább mély hallgatásba és foszlányos emlékeibe merült. Zara-t viszont nem érdekelték érzései, sem látványos szenvedése, kikönyörögve a figyelmét. - Hogy megvédheti? Nem tudom, de legalább életben marad. Látszólag egyetért. Szóval nincs mese, Vendel Reele mostantól közéjük tartozik. Wier szótlanul, felemelt fejjel cigarettafüst kendőbe burkolva távozott. Ám ahogy az lenni szokott, most is váratlan meglepetésnek köszönheti, hogy még élvezhette Thule vendégszeretetét. A lépcsőn találkozott össze a küldöttséggel. Valószínűleg többen vannak, ám most csak 1 – 2 férfi és nő alkotta a csapatot. A vezetőjük ment elől, ázsiai férfi, hófehér tüskés hajából kirítt az a néhány fekete tincs, átható tekintet és kék szemek, aki a fehér bőrkabát alatt fehér öltözéket viselt. Laza, enyhén őrült, egy szóval: bohém. Rysen Vingates az a fajta rosszfiú, akitől anyuci mindig is óvta a lányát. - Miami ennyire marasztaló? - Én is örülök, hogy látlak. A következő percekben olyan válogatott sértéseket váltottak egymással, amitől egy normál lelkületű embernek égnek állna a haja. Szemléletes, csúf káromkodások, szavak pattogtak köztük. Akárcsak Zara, Rysen Vingates is imádta másokon élezni a nyelvét. Azonban minél súlyosabbakká váltak a sértések, a fiú annál szélesebben vigyorgott. A legutolsó kacér és erőteljes jelzőt követve összerezzent, s hahotázva püfölte összegörnyedt lábait öklével. A legnagyobb bók, ha ócsárolják és ebben Wier a legjobb partner. - Ez a beszéd! - kapkodott levegő után Rysen, miként szoros ölelésbe zárta a vámpírt. - Attól féltem, hogy az évek során elpuhultál.

- Nincs akkora szerencséd. - A bordáimra azért még szükségem lenne. - figyelmeztette. - Soha nem ártottam a bordáidnak. - Szeretném, ha ez így is maradna. Elengedték egymást, régi ismerősök ezek ketten. Idejét sem tudják pontosan mióta, de feltétel nélkül megbíztak a másikban. - Ma este is fellépsz? - Nem sokára Helloween, ki nem hagynám. - Üdvözlöm Vikit. - Átadom. Mellesleg, hiányol. - Amint tudom, meglátogatom. Rysen előre küldte embereit, hogy hagyják őket kettesben pár pillanatra. Régebb óta él Zara mellett, mint azt bárki képzelné. Különös kapcsolat az övüké, nem szerelem vagy testi vonzódás az alapja, sokkal inkább rokoni vérvonal. - Mesélj. - A hobbifirkászodra más is vadászik, és az ízlésetek is megegyezik. jegyezte meg viccesen. - Úgy érted, van érzéke a divathoz. - Ha te mondod édesem, de légy óvatos. - Guidó vagy a Surranó a gond? - Előbbi. - Na, ennyire rossz a helyzet? - Ne is mond! Szívesebben fojtanám egy kanál vízbe! Jó helyre tette le a kóbor kutyája a seggét, és most már parancsolgat is! Ha mázlim van, lehúzza magát a wc-n. - morgott csendesen. - Hogy mennyire vagyok biztos benne? Semennyire. Kérhetlek, hogy ne tégy említést fontos részletekről Rama-nak? - Hazudjak kedvenc főnökünknek? - Ez nem hazugság, csak rossz memória. - Ááá, értem… Igaz is, már kezdem érezni a szenilitás hosszú távú hatásait.

- Imádlak. - kaján vigyor közepette lehelt apró csókot Rysen ajkára, aztán csintalan csillogással szemében kacsingatott rá. - Hoztál nekem valamit? - Ha arra gondolsz, hogy hoztam e neked új ideget, igen. - átnyújtott egy köteg huzalt, de mielőtt elengedné, még piszkálja valami. - Mit műveltél a másikkal? - Őszintén? - alamuszi tekintettel nézett vissza a fiúra. - Inkább ne, el tudom képzelni. - Később találkozunk. - A piacon leszek, ha keresnél. Rysen kezet csókolt a vöröskének, majd a többiek után eredt. Zara amilyen észrevétlenül besurrant, ugyanúgy ki is sétált a galéria ajtaján.

ა

Szabad egy táncra? Ahogy telt az idő, a hold elfoglalta helyét a panteonban, ahogy minden ki más a maga pódiumán. Nem csak az embereknek jár e kivétel, mit bulizásnak hívnak. De mint megannyiszor, most is kivételben részesíti a kóbor lelkeket. Örömét leli abban, ahogy megkísérti őket, bár néha a jó ösvényt mutatja. Dorbézolásra vágyik az éj és macskajajra. Már csak három nap és a holtak éjszakáján minden megtörténhet. Ha mázlijuk lesz, élők és holtak együtt buliznak majd a Nagy Almában, Nut szent ege alatt. Reele is ebben bízott leginkább. A lokál zsongott, elő Halloween-t tartanak, amolyan főpróbát a show előtt. Mondván, ha valami balul ütne ki, akkor azt rendbe szedik az igazi buliig. Bár azt meg kell hagyni, elismeréssel adózott a látottaknak. Meglepő, a díszletként szolgált rettenetek harmóniája, izgalmas és hívogató a számára. De az is lehet, hogy csak a félmeztelen rúdon és gumiszalagokon edzett szépségek kihívó tánca az, ami rabul ejtette fantáziáját. „Szétvet az unalom…” Meg van már másfél órája, hogy rálelt Davisre, amint az emeleti szobák egyikében egy keleti egzotikus szépséggel hetyeg zárt ajtók és befalazott ablakok mögött. Minden, ami itt történik, kényszerből lett társai művelnek, mind – mind olajfúróval igyekezték kilyuggatni az oldalát. Ha már egyszer itt van, legalább had tudjon meg pár aprócska részletet, amivel a maga malmára hajthatja a vizet. De jobban belegondolva, ha a végén úgyis mindent kitálalnak, akkor nem tök mindegy?! Addig se izgatja fel magát miattuk. Jobb lesz így.

Hát nem imádnivaló egy ilyen pasi? Szkepticizmussal és jókora önbizalommal felvértezve igyekszik kirekeszteni minden józanésszel felfogható tényt, vagy dolgot! S az egészet átitatja az a minimális gyermeki naivitás, minek akkora erőt kölcsönöz, hogy a végére azt is elhiszi, mindenkinek az a legjobb, ha megfontolatlan szamaritánusnak adja ki magát, aki vak és süket a környezetére és arra, ami végül is, emberré teszi az embert. És mindezt azért, hogy megvédje a józan eszét. Az a fajta, akinek a „simán elmesélem, és ő ezt elhiszi” forgatókönyv mit sem ér… legfeljebb wc papírnak. Tettekkel kell felnyitni a szemét, de vigyázva, mert akkor is kétesélyes a mutatvány: vagy elmebeteg tömeggyilkos lesz, szélesre húzott mosollyal az arcán; vagy olyan, akinél egy kétszáz éves rothadó porhüvely is mókásabb és életrevalóbb, mint ő. Kissé ironikus nem?! Le kellett volna csapnom, amíg még lehetett… Na, mindegy. Sablonosnak tűnik, líraian meseszerűnek, ahogy az ember megpróbálja lefoglalni magát, ám a valóság gyakran az élet kliséinek halmaza. Egyszóval a nyomozó bele feledkezett a látványba, néhány nyuszis jelmezben táncoló lányka neccharisnyás lábába, fenekébe és a pohár martiniébe. Na meg nem kifelejtendő ama hegyvonulat, mi egyik pillanatról a másikra takarták el a látómezejét. - Hello. Viki vagyok, Viki Valdo. - köszönt illedelmesen a kebel szőkeség, majd egy sörös üveggel felszerelve, leült mellé a bárpulthoz.

Vendel jó nyomozó, s ezt most sem tagadta. Füle kihegyezett a külföldi dialektusokra, rögtön hallotta, hogy a lány (noha perfektül beszéli a nyelvet) az észak – európai akcentussal beszél. Talán svéd, esetleg finn. Arra azért nem szeretnék kitérni, hogy Reele miként tett szert az északi népek dialektusának tanulmányozására, s miként képes megkülönböztetni őket. Hosszadalmas és bonyolult történet, amiben fontos szerepet játszott a reptéri rendőrség is. Tekintete gyanakvóan kutatta a bájos idomokkal rendelkező lányt, s azon rossz szokásán mit sem változtatott e röpke idő alatt, miszerint első ránézésre vonja le a következtetéseket. - Egy ilyen csinos férfi, miért iszik magában? - finom kíváncsiság az elbájolás köpenyébe bújtatva. - Rossz ómennek számít. Reele kihúzta magát, erélyesen, ám udvariasan utasította vissza Viki közeledését. - Bocs kis lány, - majd felvillantotta egykori jelvényét. - szolgálatban vagyok. Vendel Reele nyomozó. Kapta elő a VOLT jelvényét, mit a bárpultra helyezett tekintélyt parancsolóan. Azonban Viki sem az a fajta, aki így szedné fel aznapi hálótársát. Kuncogva, pírrel baba arcán vetette rá lágy tekintetét. - Nem vagyok OLYAN lány, Mr. Reele. Emellett nem kellene ezt a papírnehezéket a környéken lebegtetnie. - közelebb hajolt, hogy az utolsó döfést már súgva tegye meg. - Főleg, ha már érvénytelen. Most Vendel arcán jelent meg pír, mi hadjáratot indított az egész felületért. Egy kacska kacsintás és az egész ember feje rákvörössé lett. - Bocsánat, tudja én… - majd mély levegő. - Sajnálom. - Nem gond, van ez így. - legyintett kedvesen. - Tudja minden este körbe járom a helyet, kikérdezem a srácokat, hogy nem történt e rendbontás. - Maga itt dolgozik? - Ha azt annak lehet mondani, hogy napi szinten böngészem a beszerzési listát és a könyvelést, akkor igen. Itt dolgozom.

- A magáé?! - Vendel akkora szemeket eresztett, hogy fejének majd a 75%-át elfoglalták. Komolyan, mókásabbnál mókásabb arcokat képes vágni. - Általában ugyan azok jönnek ide, amolyan törzsvendégek, ám az új arcokat mindig kiszúrom. - Lebuktam. Igazából keresek valakit, pontosabban már megtaláltam, csak arra várok, hogy a „főnököm” ideérjen. - Ki az? - csúszott közelebb a kíváncsiság lázában égve. - Hátha segíthetek. - Nem bánom. Egy Tristan Davis nevű illetőt keresek, egy indiai lánnyal látták bejönni ide. - Fent van az emeleten a 313-as szobában. Régi motoros és ahhoz képest, milyen keményfiúnak mutatja magát, valójában vajból van a szíve. - Ismeri? - Persze. Lassan hat éve. Visszajáró lélek, ha fogalmazhatok így. Reele elismeréssel szolgált Vikinek, hogy pontosan tudta, ki merre van, és éppen mit csinál. Valóban egy jó üzletasszony. - De… had kérdezzem meg… - Mit szeretne tudni? - Miért keresi egy maga fajta rendes fazon, egy olyan alakot, mint Davis? - Netán történt valami? - Ezt szeretném megtudni én is. Ez érdekes, Reele kíváncsivá is lett tőle. Viki ismeri, talán többet is megtudhat erről a figuráról, mi által talán közelebb kerül Zara – hoz. Bár megállapodtak, hogy az ügy végén Wier feladja magát, valamiért nem hitt szavában. És lássuk be! Nem is csoda. S ahogy ezt megfogalmazta, Tristan alakja jelent meg az emeleti lépcsőn, oldalán egy egzotikus indiai szépséggel. A lány heves, de szerelmes csókot váltott vele, majd eltakarva az arcát, eltűnt a

forgatagban. Viki csak ez után sandított felé, ügyesen leplezve, hogy szemmel tartja. Mintha direkte arra várt, hogy a lány felszívódjon. - Ott van. - szólt halkan Viki szájához emelve a sörös üveget. A nyomozóúrnak már nem ment ez az észrevétlenség, olyan szarvashibákat követett el, akár egy kezdő, pedig meglehetősen nagy gyakorlata van benne. - Davis? Hol?! Hogy értsd. Tristan Davis külsejében megváltozott. Rasztásított hajából tíz centis mini frizura lett, a priencingek többsége eltűnt és az öltözéke is konszolidáltabb. Ha most látná valaki először, meg nem mondaná, hogy kicsoda vagy micsoda. Nem mozdult, várt valakire vagy valamire, nyugodtan támasztotta a lépcsőfeljáró falát azzal a mindent tudó, sajnálkozó sunyi mosolyával. Vendel kezdte úgy érezni, hogy valami nagyon nincs a helyén. Mint mikor szúrópróbaszerűen vizsgáztatják az embert. Szíve hevesen vert, akárcsak az első randin, tekintete a kiutat kereste a torkát fojtogató érzésből, hogy bekerítették és meg akarják ölni. Még Viki édesded hangja és békés természete sem volt képes lehűteni. Paranoia és tömeg iszony, ami úrrá lett rajta, de az egyszerűség kedvéért hívjuk csak pániknak. Fel se tűnt, hogy a zenére tomboló tömeg az új gitárost élteti, s nem őt szándékoznak eltaposni. Aztán varázsütésre, vagy az ismerős akkordok hatására, Reele egyszeriben szoborrá dermedt. - Te aztán nem semmi képet tudsz vágni! - gurgulázott Tristan, miként

hátba vágta Reelet, hogy a pultra borult. A sejtése igaz volt, valóban tesztelték leendő társai. Bár Viki bűntudat pírjával az arcán somolygott mellette a sörös üveg mögül. - Maga is?! - sóhajtott mélyeket, csalódottságát enyhítve ezzel. - Sajnálom, de tényleg! - ezt komolyan is gondolta. - De ez, amolyan beavatás, mindenki túlesik ezen. - Ez valahogy most nem vígasztal. - morgott csendesen az előtte peckesen álló üveg vonalait bámulva. Viszont mind hiába, a csípőt mozgató dallamok ellenére is magába roskadt. Nem szokta meg, hogy ennyi év után úgy vizsgáztatják, akár a zöldfülűeket. Rosszallásának azonban nem adott hangot, nem lenne értelme. Davis valószínűleg meg se hallaná, Wiert meg nem érdekli az önsajnálata. Akkor meg minek? - Bocs Viki, hogy csak most jövök. - Wier hangja kedves volt, szinte már ártatlan. De ez felrázta búskomorságából Reelet, ahogy mögé lopakodott a színpadról lejőve. - Nem gond, a lényeg, hogy itt vagy. Rég jártál erre. Most látszott, hogy az európai szépség valóban északi származású. Hosszú combú, bársonybőrű és legalább akkora, mint maga Vendel. Eddig kisebbnek tűnt. Ám az még furcsább volt, ahogy Viki átölelte a hozzá képest apró termetű nőt, mintha csak a szeretők lennének. Egy elcsípett forró pillantás kettejük között, miként kézen fogva húzta maga után az emeletre. - Ha van valami, szólj Tristannak. Amúgy meg érezd jól magad, de légy jó fiú. - sanda vigyor Wier ajkán, majd Vikivel karöltve eltűntek az emeleten. - Na persze. - bámult az üveg aljára. - Ne emoz már! - kapott fel egy másik üveget Davis, majd a tánctér felé lambadázva visszakiáltott. - Inkább élvezd a műsort! Miért is ne.

ა A vörös szőnyeg a folyosó végén álló privát helységbe vezette a párocskát, hol egy franciaágy, egy jókora szekrény várakozott, rengeteg érdekes ruhával és egy még régi faparaván, mi mögött egy kisebb medence nagyságú fürdőkád árválkodott. Az ágyon, a ruhák mellett feküdt világos fehérneműben, mikor Viki mellé telepedett. Simogatta vállait, combját, arcát. Tudta, mit akar a vámpír, és mit akar ő, hát megadta neki. Hátára fordult, Wier pedig finoman ránehezedett. Csókolta ajkát, mellkasát, óvatosan leszedte a melltartót, kezébe fogta kicsi, de annál formásabb melleit. Lágyan masszírozta, miközben ajka a nyakszirtre tapadt és fogai belemélyedtek húsába ott, hol már egyszer megjelölte. Majd keze lejjebb tévedt, hasáig. Ajkaival mellét izgatta, majd elővigyázatosan, nehogy fájdalmat okozzon, a hegyes fogak mellbimbója mellé hatoltak mélyebbre. Türtőztette ösztöneit, ahogy magába szívta vérét, nem akarta bántani. Viki élvezte ezt az eufóliát, többet akart, többet és többet, ahogy az orgazmusa villámként szaladt végig testén. Akárcsak partnerét, kit szintén élvezettel töltött el, ahogy a friss vér elöntötte ereit, egész lényét. Elszakadt a lánytól, ki ezzel álomba merült. Kifárasztotta az izgalom és a kéj. Gondosan betakarta, ne fázzon. Órákat töltöttek így az ágyban, egymás karjában vigaszt lelve, de már ez sem tartott ki addig, hogy Wier lángoló természete elégedett legyen. Végül a forró fürdő volt az egyetlen, mi segített háborgó lelkén. - Mi a baj? - kuporodott a kád mellé Viki a takaróba burkolózva. Ijedelmet számára csak a vámpír hátát csúfító égési hegek okoztak, de amint a kék szemekbe nézett, el is felejtette az egészet. - Ne haragudj, ha felkeltettelek. - Csak aggódom érted. Viki mosdó szivacsot ragadott, s óvatos mozdulatokkal mosta testét. Hogy szerelem volt az, amit Wier iránt érzett, nem tudni. Tudta

micsoda, mire képes, de nem bánta. Élvezett minden egyes pillanatot, amit vele tölthetett. Oly gyönyörben részesítette, melyet senki más nem tudott nyújtani a számára. Vágyott rá, a csókjára, arra, hogy lemossa bőréről a ráragadt mocskot, kifésülje haját és befonja. Bekenje testét vanília és kókusz illatú testápolóval. Megmasszírozza, kényeztesse görcsös izmait… Igen, szerette. És Wier is, a maga módján. - Mit tegyek Viki? Kezdem elveszíteni az irányítást, semmi sem alakul úgy, ahogy kellene. - bújt gyámoltalan macskaként Viki karjaiba. - Ez miért baj? A változás természetes… - De nem nálam… Lassan ott tartok, hogy sem a húrok pengetése, sem a zene élvezete nem nyújt vigaszt. - A magány ellen? - Dehogy. Az a fantazma már rég nem mer megkörnyékezni. Viki érdekességet vélt felfedezni kedvese viselkedésében. Olyasmit, amihez eddig még nem volt szerencséje. - Mióta van ez így? - Nem tudom… - nyöszörgött Zara. - Mióta a nyakamba szakadt Kína összes kínja. Viki felkuncogott. - Hé! Nem ér kinevetni a kisebbet! - Bocsi, de azt hiszem… sejtem, mi lehet a probléma. Zara meglepetten kapta fel a fejét. Váratlanul érte, hogy valaki első ránézésre tudja a kérdéseire a választ, amire ő maga sem találja vagy már nagyon régóta eredménytelenül. - Akár bevallod magadnak, akár nem, de ez a Reele, megmozgatott benned valamit, ami miatt már nem csak saját magad miatt aggódsz. Kissé csúfondáros vigyor ült Viki arcára, mitől Wiert zavarba hozta és elpirult. - Ugyan… - lejjebb süllyedt a víz alá, ne lássa senki zavart dünnyögését.

- Meglátod, azt fogod választani, ami helyes. És akkor a zene ismét megnyugvást eredményez. Zara ezzel az érvvel nem tudott vitába szállni. Nem is akart. Elraktározta lelke legmélyére az elhangzottakat, hogy a későbbiekben kétélű fegyvert kreáljon belőle.

ა Hajnalodik, a bár is bezárta kapuit közel négy óra felé. Kulturált szórakozó hely, elszórtan található 1-2 sörös üveg és tálca a padlón, na meg néhány elhagyott alsónemű, ami másnap minden bizonyára hiányozni fog a gazdájának. Van közte női és férfi egyaránt. A pincérlányok az ilyen elhagyott dolgokból lassan boltot nyithatnának, mert a többségükért úgysem jönnek vissza soha. A színpad üres, csak a dobos ad némi züzögést a háttérben. Aztán egyszerű lendületes blúz akkordokat ontott a basszusgitár. Külön kis előadás az itt dolgozóknak, mindenki tudta, hogy ki játszik és énekel a színpad szélén a félhomályban ücsörögve. Reele is kezdett magához térni azután a hatalmas mennyiségű benyakalt sör után, amit pertuként megittak Davissel. Ő csak a pultra borulva pihegett, míg Tristan egyenesen a pulton feküdt üvegekkel és poharakkal körülvéve, na meg egy női bugyival a szájában. Maga sem tudta mit műveltek az este, de így elnézve, jobb is, ha nem tudja. Ahogy feje tisztult kezdte érteni az agyát átszelő dallamokat. A szövegezés teljesen hétköznapi, de a dallama nem. Élvezettel hallgatta és az sem zavarta, aki az előadást tartotta. Egy idő után, tátogva, de az énekessel együtt énekelte a refrént. „Miként a nap leszáll, Te másodszor is karjaimba futsz, S noha én megint megvédenélek,

Ám ezt hogyan értessem meg veled? Addig vagyok ébren, míg valami szól, És nem érdekel már, hogy regi vagy soul, Csak zene legyen. Minden széthullt, Az is ami szép volt, és az is ami nem, Mond, hol a helyem?” - Szép igaz? Tristan elnyűtt hangja ártatlanul suttogott Reele fülébe. - Nem értek belőle semmit, de a ritmusa nem rossz. - tartott némi távolságot beszélgetésükben, nem bízott benne annyira, hogy csak úgy leüljenek dumcsizgatni. Habár… az éjszakát végig itták. - Azért mert magyar. - Milyen? - Magyar. A Kárpátoknál van egy barátnője, tőle kapja ezeket a dalokat, aztán itt előadja. - Nagyon jó hangja van. - Tévedsz. - mosolygott sokat mondóan Davis, ami igazság szerint hosszútávon idegesítő mások számára. - Egyáltalán nincs hangja. - Süket vagy, vagy szimplán hülyének nézel?! Vendel eddig tudta tartani a távolság tartást. Letegezte Davist és jó haverok módjára rontott neki. Mindazonáltal, eddigi feltevései a vámpírok tökéletessége kapcsán, kezdett darabjaira hullni. - Nincs érzékem a zenéhez, de ez minimum operába való. - Nem így értettem. - vigyorgott Davis szüntelen. - Próbálj kicsit elrugaszkodni a megszokottól. Nem nagyon, csak kicsit. Amit hallasz az mindössze egy másolat. - He?! - ezt nem értette, de nem csoda. - Valójában Zara nem beszél, mert nem tud.

- Most hülyéskedsz, ugye? Látom, sőt! Hallom is, hogy jár a szája. - Ismered a Csúfolódó rigót? Különös gikszere a természetnek. Bárminek képesek leutánozni a hangját, de hallottad akárcsak egyszer is az eredeti hangjukat? A nyomozó kezdte érteni, hogy Tristan mire is akar kilyukadni. Bár még némiképp zavaros. - Mindenki érzékeli azt, hogy mozog a szája, de a hang, amin megszólal csak utánzás. Majd figyeld meg, lesz alkalom, hogy hiába kérdezed, vagy beszélsz hozzá, csak egy fejrázásra telik tőle. - Elfárad. - Jap. - Nem gondoltam volna, hogy ennyire ügyes. - bámészkodott a színpad felé. Végül is, még ha nem is érti, valami együttérzést kezd érezni a dalból kifolyólag. De ez olyasmi, aminek most nem engedhet. Ezek nem emberek, nem enyhülhet meg irántuk! De a tehetséget akkor is el kell ismerni. - Csodálkozol? A zene világa a valódi otthona. Láttad volna 1925 ben Chicagóban. Az volt aztán az igazi party hangulat. nosztalgiázgatott Tristan nem vigyázva a szájára. - Chicago-i vagy? - Aha. Akkor ismertem meg, pont azon az előadáson… Sosem felejtem el. Nem elég, hogy felséges volt abban a kék kimonóban, de egy legyező elegendő volt ahhoz, hogy megmentse a rühes irhámat. - Mi történt? - Vendel jó férfi módjára átnyúlt a pult felett, előhúzott két bontott sörös üveget, és az egyiket Tristan kezébe nyomta, majd felült mellé a pultra. - Akkoriban sokkal, de sokkal durvábban nyomtuk az ipart és se a Kamarilla, se az Inkvizítorok8 nem maradtak le mögöttünk.

8

Inkvizítorok: papi szervezet, akik nem kérnek mások segítségéből, és nem adnak senki rászorultnak. Kegyetlenek, a középkori kínzások és vallatások mesterei.

Mondhatni, kisebb – nagyobb szarba kevertem magam, ami miatt a családom finoman szólva, ki akart nyírni. - Nő ügy? Davistől megint csak a sokat mondó vigyor jött válaszul, de ez esetben nem is különös. A pasik, ha nőkről van szó, mindig megértik a másik burkolt célzásait. - Emlékszem, sose láttam azelőtt egy perc alatt eldőlt meccset. - Mert hogy? - A fantáziádra bízom, he nem bánod. Ha az a nő egyszer bekattan, akkor még az Istenek sem mentenek meg, ha egyáltalán léteznek. - Nem értem. - ?! - Nem értem… ha így vélekedsz róla, minek vagy mellette? Ha ennyire őrült, akkor segíts azoknak, akik láncra verhetik végleg, vagy… - Hé gyökérke! - ragadta meg Reele nyakát Davis felháborodva. Inkább fogd be a szád, mielőtt pofázol! Nem azért vagyok mellette, mert unalmamban nem találtam ki jobbat. Hanem, mert hozzá tartozom. Davis őszinte kiborulása, még ha alkohol befolyásoltság alatt is áll, egy idő után kitört volna belőle, hogy helyre tegye az embert. Aki láthatóan ledöbbenve fészkelődik a félvér erős markában. - Halálra ítéltek, mert félvér vagyok. - a szomorúság megenyhítette Davis ujjait a nyomozó nyaka körül. Vendel lelke pedig, egyre inkább hasonult hozzájuk. - Alkut kötött a Kamarillával az életemért cserébe, lemond önként, száműzik és elhagyja a várost örökre. Hogy miért tette, mai napig nem tudom. Láthatott valamit, ami a múltjára emlékeztethette. Épp ezért míg élek szolgálni fogok. Ha kilépek az oltalmából, végem. - Miről kellett lemondania? Tristan bűntudattól ittas vigyora majdnem csak körbe érte a száját, s őrült tekintetével az ember szívéig hatolt. Ő is jól ismerte ezt az érzést, a megbosszulandó dolgok iránti olthatatlan késztetést.

- Szerinted Köller miként kapta meg a Hercegi címet? - Nem tudtam… Bocsánat. - kivételesen tényleg sajnálta, hogy felemlegette ezt a rossz emléket. Örülhetne, mert megtudott egy fontos momentumot Davis és Wier sötét múltjából, amit a későbbiekben felhasználhat, de valahogy most nem tud örülni ennek. - Elmondta, hogy mivel jár ennek a jelnek a viselete? Davis hűen önmagához, vagy csak észbekapott, hogy sokat járt a szája, gyorsütemben váltott témát. - Nem igen. Megszokott látvány számára az emberi elszántság és magabiztosság. Nem sokára, ez nagy lendület elfogy és csak a kétségek közt őrlődő, múlandó teremtmény marad. De szíve megenyhült. Nem akarta, de nem tud ellen állni a gyámoltalanság varázsának. Wier már számtalanszor megemlítette, hogy a jó szíve viszi egyszer a sírba. - Ne fanyalogj! Különben is, ha baj van, csak magunkra számíthatunk. Meg kell értened, az emberek csak addig élnek rendezett életet, amíg boldog tudatlanságban vannak tartva. - Milyen érzés? Átharapni az ember torkát és kiszívni a vérét? Tristan lesütötte szemét, ahogy felelevenedett benne első áldozatának teteme és vérének íze… az, ahogy a halandó verdesett a karjaiban… ahogy végig fut ereiben a lüktető élet és feltámasztja az álomvilágból. - Ne akard tudni… Figyi! Semmi vész, majd hozzá szoksz. Csak fogadd el és akkor minden rendben lesz. Szavai némi vigaszt nyújtottak Reele számára, még ha nem is eleget. - Nem hiszem, nem maradok sokáig. - Aha, mindenki ezt mondja. - Tristan lemállott a pultról és egy másik üveggel a kezében a színpad felé közelített. Az előbbi fájdalmas nosztalgiának nyoma sem maradt, mintha ez a beszélgetés meg se történt volna. Reele hallgatta még egy kicsit a fülbemászó dallamokat, a gitár

simogató hangját, ahogy elringatja a lelkét. Aztán csendben, feltűnés nélkül kisurrant a hátsó ajtón a szabadba. Egyszerűen nem állt össze, minden olyan zavaros lett hirtelen. Nem akar csatlakozni, ez csak egy csel! Meg kell acéloznia a lelkét s az akaratát. Nem szabad elfelejtenie, hogy miért is teszi mindezt: hogy visszaszerezze Amia Travist. Most ez a legfontosabb.

ა A belváros nagy része szerencsére kihalt, az utcákon nem járt egyetlen lélek sem, aki megzavarhatta volna ábrándjait. Tétován befordult a sarkon a lámpánál, aztán hagyta, hogy lábai vezessék. Tök mindegy hova, akárhova. A Central Park sötétje és a baglyok huhogása térítette észhez. Nem pont erre gondolt, mikor rábízta magát a véletlenre. Ki tudja milyen messze került az otthonától. Azonban nem sikerült csak úgy kikeverednie ebből a sűrű rengetegből, az első vissza kanyarnál eltévedt, és a nem várt látogatót ez esetben nem tudta kihagyni. - Hova – hova kis ember? - a gúnyos hang attól a vámpírtól jött, kinek volt annyi esze, hogy megvárta, amíg a halandó messzire kerül a forgalmas utcáktól. Vendel keze fegyvere után kutatott, mi nem volt sehol. Elvesztette. A vámpír nevetett, szórakozni akart, így egy vasdorongot dobott a futásnak eredt halandónak. Aki a bélyegre emlékezve

felbátorodott. - Ki vagy? - Egy szolga szolgáljon, védje meg a gazdáját! Támadt. Reele maga sem tudta hogyan, de sikerült kivédenie a csapások egy részét. - Nekem nincs gazdám! - Na persze. - röhögött a sötétben rejtőzködő. A támadások csalfák, egyikük sem halálos csak kisebb sérülések, melyek pokolian égnek. Erre a nyomozó is ráébredt, mikor a vámpírt megpróbálta a saját fegyverével lépre csalni. A démon bekerítette, lassan került a háta mögé s hogy Vendel ne sejtsen semmit, szóval tartotta. - Szánalmas vagy. Egy elhanyagolható, pótolható tényező. - A magad nevében beszélj! - Szerinted miért jelölt meg, hogy megvédjen? Csak azért, hogy önmagát megvédje. Ha magad keresed a végzeted, őt nem vonhatják felelősségre. Ennyi erővel, akár ő is kitekerhetné a nyakad! Vendel elbizonytalanodott. És ez a kis figyelmetlenség elegendő volt ahhoz, hogy leteperjék, és a mellkasára üljenek. A ficsúr koránt sem volt olyan, ahogy azt képzelte. Sokkal erősebb, mint amilyennek látszott. Most az egyszer, igazat adott Wier-nek, Guidó valóban egy nyálkás kis féreg. - Most látom csak… sokkal szebb vagy, hogy ha dühöngsz. - nyitotta csókra ajkát, de az ember undorral fordult el tőle. Nem értette, hogy a pecsét miért nem segít. - Ellenállsz? Ez tetszik! A pecsétre gondolsz? Megmondtam, nem tart sokáig. Az erődből táplálkozik, hogy a lelked mennyire friss. De elfáradtál, így a pecsét is. Ha akarnám, megölhetnélek. - Akkor miért nem teszed? - Ugyan kedves! - simogatta lágyan arcát. - Mindent szépen sorjában. - Wier a Mestered! Hogy mersz szembeszállni vele?

- Az a ribanc nekem nem a mesterem! Rühellem, mindenki az ő kegyeit keresi, még akkor is, mikor mindenért ő a hibás! - a csúfondáros vigyorral egyenesen irritáló a képe. Vendelnek valahogy sikerült kikerülnie a szorításból. Felkapta a vasdorongot és ütötte, vágta a démont, ki végre földre kényszerült. - Most már értem. - ?! - Értem, miért mondja mindig, hogy hasonmások csupán… Mert… akárcsak a többi leölt lényből, belőled is hiányzik az ész. - Ezért meghalsz! - Guidó dühében felpofozta a nyomozót, és addig szorította csuklóját, míg meg nem zúzta izmait. Aztán kitörő kacajba kezdett, hogy alig bírta visszafogni magát és könnyeit. - Guidó! - szólt a mögöttük kíváncsiskodó sötétből egy határozott férfihang. - Elég. - lépett elő a fénybe egy menedzserféleség, mire a ficsúr engedelmes kutyusként leszállt az emberről. - Ki maga? - szedte össze magát Reele, ajkáról letörölve a vért. A szőke szemüveges, arisztokrata nem volt más, mint Josh Köller, akit Wier útjába a német birodalom összeomlása óta nem vetett a sors. És ennek nemcsak Josh örült. - Én vagyok az egyetlen, aki segíteni szándékozik magának. - Naivnak tűnök? - ahhoz képest, hogy Guidó elverte, szarkasztikus és humoránál van. - Nem is vártam mást magától. - mosolygott azzal az álszent modorával Köller. - Nem kell megbíznia bennem, de nekem is az a célom, hogy Wier és kis társasága eltűnjön a föld színéről! Hideg, kimért arisztokrata neveltetése mögül is tisztán kisejlett, hogy teljes szívéből gyűlölködik. Perzselő tekintetét képtelen leplezni, s hogy lassan beleőrül Wier létébe. Mégis, a gondolat, hogy kijuthat innen, Reele érdeklődését felkeltette az ajánlat, még ha nem is esett szó róla eddig. - És mi lenne az ajánlata? Vagy az alku, amit a későbbiekben meg

kellene fizetnem egy maga fajtának? - állt talpra, fájós oldalát takarva karjával. - Ember! Tudod te egyáltalán, hogy kivel állsz szemben?! - mordult fel Guidó, hogy felsőbbséget gyakoroljon, s ezzel alázatra nevelje a szemtelen embert. - Nyugalom. - intette nevetve csendre Köller heveskedő védencét. Az emberek ritkán viselkednek úgy vele, mintha közönséges élőlény lenne. Mulatságos, hogy ez a példány így tesz, pedig ahogy látta, tisztában van azzal, kivel is beszél. Akár meg is ölhetné, és senki sem szerezne róla tudomást. Nem csoda hát, hogy Wier megbélyegezte. Szereti maga mellett tudni a tulajdonát. - Maga még fiatal és naiv. Mestere minden bizonnyal úgy vélte elég felkészült ahhoz, hogy kíséret nélkül jöjjön a színem elé. - felkacagott. - Vagy egyszerűen csak bosszantani akar, mint általában. Reele-nek különös elgondolásai támadtak ebből kifolyólag. Wier és Davis undorodtak még a gondolattól is, hogy ezzel a fickóval egy levegőt szívjanak. Vele azonban, egész rendes. - Miből gondolja, hogy bármit is akarok a segítségemért cserébe? - Mert zsaru vagyok. És nincs azaz isten, hogy Wier hullájáért cserébe ne kérjen valamit. Reele ezzel belépett a játékba és innen a halál jelenti a kiszállást. - Valóban. - Nekem csak Amia Travis kell és az életem. A többi nem érdekel, a maguk ügye. Köller elgondolkozott. - Legyen ember. Cserébe… fenntartom a jogot, hogy megtegyél nekem egy kis aljasságot. Mocskos kis féreg! Senki sem játszadozhat a Herceggel! Legalább is Josh minden agysejtje meg volt róla győződve, hogy így talán majd véget vethet Wier uralmának az állatias vágyak és ösztönök felett. Viszont a nyomozó sem hülye, nagyon jól tudja miféle egyezséget

kötött és kicsit sem bánta. - Megegyeztünk. - Ezt örömmel hallom. - fogtak kezet, majd ahogy előkerült, Köller ugyan úgy el is tűnt a sötétben. Guidó is indulni készült, de előtte még kiéli szadista hajlamait. - Azt hiszed megment? Csak állt a város fényeit nézve, tekintete a távolba veszett. Minden porcikájáról sugárzik a mély gyűlölet és tiszteletlenség az élők felé. - ?! - Téged? Egy halandót? Ő senkit sem ment meg. Saját fajának, a démonok fajának mészárosa… téged miért akarna? Vendel nem akart odafigyelni a ficsúr sanyargató szavára, ami újfent a kételkedés mocsarába taszítja. Nem! Semmiképp sem szabad hallgatni rá! - Vitt már a Káoszon át? A seishi… tudod mi az? Az alatt nem csak az eszed veszted el, de a lelkedből is elvész egy darab. S ezt a sérülést már nem lehet megállítani… A lelked az idő folyamán olyanná válik, mint a pernye. Lassan elfeketedik és elporlad, s mikor halálod órájában Istenhez fohászkodsz majd, a sötétség lesz az, ami tárt karokkal fogad. És olyan leszel, mint én! - Nem vagyok sem halhatatlan, sem olyan, mint te! - Igaz… egy szánalmas fellángolás, aki mást sem tesz, mint haldokló életét engedi homokként kifolyni az ujjai között! Magáénak érezte a győzelmet a férfi felett, láthatatlan mozdulattal nyúlt kése felé. - Épp ezért vagyok ember… és a fajtád ezért nem tud szabadulni. Guidó újfent görcsös nevetésben tört ki, majd alakja beleveszett a sötétbe. Reele a közeli padra rogyott. Félt, mint még soha. „Meg vagyok zakkanva! Mi a frászt keresek én itt?! Elegem van…

Komolyan… Én nem vagyok normális!” Többször is belerúgott indulás előtt az utcai lámpába. Káromkodott, mindennek elmondta magát, aminek csak tudta, s miként lenyugodott, lassan visszaindult a kikötőbe, Davis lakhelyére. Az már másodlagos tényező, hogy egy rossz kísértet utánzat, mint valami rossz kölyök lopakodott a papa után hallgatózva, hátha elcsíp némi érdekességet. Sikerült is neki. Guidó a felsőbb körökben játszadozik, míg az ember saját malmára akarja hajtani az óceánt. Jobbnak látta, ha beszél az ember Mesterével, mielőtt nagyobb bajba sodorják magukat, a kelleténél.

ა A kiürült, már csak a takarítók maradtak, a felszolgálók, pohárszedők, pultosok Zara előadását követve nyugovóra tértek. Tristan is csendben elpárolgott, ki tudja merre, melyik pultos kis csaj karjaiba. Darell minden akadály nélkül jutott be a bárba, nem kellett még kommandóznia sem hozzá, amit pedig úgy szeret. Egyszerűen beült a nézőket megtestesítő asztalok, székek közé. Elmerült, elbűvölte a látvány, mit Wier sugárzott. Nem mozog rendszeresen a művészetek világában, azonban a jót ő sem tagadja meg magától. Viszont az árulás ténye nagyobb jelentősséggel bír, mint bármely élvezet. Így ormótlanul szakította félve a kellemes melódiát azzal, hogy kritizálóan lépett Zara mellé a színpadon. Azonban Wier sem az a naiv kis lány, háborítatlanul ücsörgött egyik cigarettát gyújtva a másik után, majd egyszer csak elmosolyodott, miként meghallotta a Surranó csúfolódó lépteit. - Zara Wier, ha nem tévedek. Ez az utolsó, nem volt túlontúl mesterkélt? Hozzád inkább a temperamentumosabb ritmusok

illenének. - telepedett mellé, mintha csak régi barátok lennének, kik már évezredek óta nem látták egymást. Wier nem is cáfolta meg ezt a feltételezést, előkapta cigis dobozást, félre tolta a gitárt, meggyújtott egy második szálat, majd átnyújtotta vendégének, ki a gesztust alázatosan elfogadta. - Darell Trishanku. Minek köszönhetem, hogy kritizálsz? - egy burkolt mosolyra húzta ajkait, hisz tudta, ki áll vele szemben. A bemutatkozás sikeresnek mondható. Mindkettejük erősödő késztetést érzett a másik megismerésére. Természete, ereje, vére, tudása után. - Mióta? - leplezetlen kíváncsiság érződött Wier hangjában. - Már egy ideje. - a felelet nyugodtan hangzott, aztán laza mozdulattal lehamuzta a csikket. - Patt helyzetbe kerültünk. - Áá… csak nem segítséget kérsz? - gúnyolódott. A kíváncsiság hajtotta, a férfinak ugyan mi dolga lehet olyannal, aki embernek mondja magát? Tisztába került, hogy felfedte sebezhetőségét, nem akarta, de képtelen leplezni. - Mi közöd hozzá? - Mert jelen pillanatban rajtam kívül nincs senki, aki egy kicsit is értené, hogy mit is akarsz tulajdonképpen. - Nekem nem kell segítség. - De hogy is nem. - szögezte le határozottan, mire Darell, nem tudott mit felelni. - A Falka keres, mert azt hiszik, az idézőnek dolgozol. A többiek szerint meg a Maitre-t akarod eltenni láb alól. Egyedül se te, se én nem érjük el a céljainkat… Csak falakba ütközöl, ha rájuk rontasz. Elkorcsosultak már annyira, hogy hallgatással védjék szánalmukat. - Akkor… mégis mihez kezdjünk? - A kis kapukat már jól ismered. Szóval… dobjuk össze, amink van. Ígérem, nem árulom el senkinek, hogy hajlasz a közös munkára másokkal.

Wier ajánlata egyszerű és nagyszerű. És épp ez a baj vele! Nincs azaz úr isten, hogy ne kérne érte valami cserébe. - Mit akarsz tőlem? - Te jársz a nyomomban. Ugyan, mit akarhatok? Játszottak egymással, mitől csak fokozódott mindkettejük vágya. - Az újdonsült játékszeredet vagy a Herceget akarod megszívatni? - Inkább az utóbbit. Rég kijárna neki egy verés, de ugye bár, számomra érinthetetlen. - Ezt valahogy el tudom hinni. - a pimasz megjegyzésben Wier kiérezte látogatója kacér mosolyát. - De én nem pocsékolom se erőm, se időm az ilyenekre. Sem eleve elveszett halandók megmentésére. Ennél van fontosabb dolgom is… Akárcsak neked. Az egyik dolog, amit Wier nehezményez, ha alábecsülik. Trishanku pedig erre apellált, ismerte hevességét, de nem tudta, mik a képességei. - Ha ez így volna, nem magyarázkodnál. Trishanku elhallgatott, ilyen pontosan ritkán találták el. - Ne becsüld alá a tapasztalatot. - utasította rendre, de hasztalannak bizonyul. - De te alábecsülhetsz másokat. Nem vagy te jobb, csak félénkebb. - Rabszolga! Csak azoknak égettek a bőrébe jelet. Trishanku már nem tudta hol a határ. Rég volt, hogy ki hozták a béketűrésből, de Wier-nek sikerült. Elvégre elég nagy gyakorlata van benne. - Hisz még a nyakörved is ékes, díszes… blöki! Olyan ponton sikerült eltalálni, mely fájóbb volt a jel égette kínnál is. Trishanku figyelte Wier minden mozdulatát, megpróbálta megfékezni a rohamot, ami egyik pillanatról a másikra tőrt az életére, és saját kardját fordította ellene. Darell csuklyás feje enyhén koppant a színpad felszínén, de az jobban lekötötte, hogy Zara teljes testsúlyával ücsörög a mellkasán. - Na mi van, fáj az igazság?

- Mondod te? Ki hagyta magát megöletni puszta félelemből? Ezt pedig Darell nehezményezte. Meglódult, hogy most Zara került alulra, kínos helyzetbe, melle között a Surranó másik kardja játszott. Ellenben láthatta azt, amit a férfi eddig elfedett. Félig tetovált arcát és hosszú hófehér haját. Ha komolyan gondolnák az élet – halál harcot, akkor az egész nem illene bele egy paródiába, ahol a házastársak ki akarják nyírni a másikat. Mindazonáltal, Darell-nek imponált Wier hevessége, s hogy Ő az első, aki képes volt arra, hogy a saját kardját fordítsa ellene. Végül az egészet letudták egy szenvedélyes csókkal, mit úgy látszott egyhamar nem is akarnak abbahagyni. Wier rá akart gyújtani, ez a röpke öt perc nikotin elvonási tüneteket okozott. Mihelyst újra egymástól külön voltak, ez a vágya teljesült is. Újfent két szálat gyújtott, amiből az egyiket a mellette ülőnek szánt. Trishanku várt egy kicsit a hatás kedvéért, majd elfogadta a felkínált lehetőséget, általa is érthetetlen módon. - Ami az embert illeti… - Most erre mondjam, hogy SKH? - feküdt hanyatt a színpadon, emelte feje alá a karját, s jókedve mit sem csökkent. Akárcsak Darell hangulata, átragadt rá Zara zavartalan, égetendő rosszaságából fakadó öröme. - He?! - Semmi Közöd Hozzá! - fordult oldalra, kacéran nyelvét öltve Darellnek, aki szemmel láthatóan nincs hozzá szokva, hogy játszi könnyedséggel mondjanak neki ellent. - Mit tudsz, amit én nem? - Mindent a maga idejében kedvesem, mindent a maga idejében. Élvezte helyzeti előnyét, még ha csak pár percig is tart. Darell közelebb simult hozzá, meg akarta érinteni, még egyszer! Ha máshol nem is, legfeljebb had érjen a bőréhez valamilyen ürüggyel. Az sem számít, ha bagatell kifogás, de testét elöntötte a forróság, mihelyt megérezte illatát.

De aztán letett róla. Meredt előre, bele szívott megmaradt spanglijába s indulni készült. - Nem sokára holdtölte… Tudod, hogy Noa merre lehet? Darell fölényes mosolya csábító. Találkozott már az atyával és embereivel, de egyik sem nyújtott nagy teljesítményt. Ügyes technika, ocsmány ízlés. - Igen, tudom. - válaszolt visszafojtva a ráragadt jókedvét. - Ő kell neked, egyenest a célodhoz vezet. - Na és te? - Nekem más terveim vannak. - csíntalan mosollyal és pírrel az arcán, miről lerítt, hogy titkol még valamit. - Meguntad fekete – fehér világodat? - Így legalább olyan képregény hangulata van… elviselhetőbb általa a valóság. - azért az éles nyelv itt sem hiányzott. - Felőlem. - vigyorgott Darell csendesen, megadva magát a nő akaratának. - De légy óvatos. Wier válaszolni akart, de helyette titokzatos hallgatásba süllyedt. Ebben a pillanatban szólalt meg a mennyei hang a mobilon. S láss csodát, Tristan is előkerült igaz nem egy, hanem két lány társaságában az italos rekeszek oltalmából. - Bocs lányok, de ez fontos. - öltözött septiben, míg a lányok csalódottan tették ugyanezt. Egyből látszott, hogy Trishanku és Davis nem szimpatizálnak, nem köszönt, csak közölte a felállásokat. - Rama üzeni, ha már ennyire unatkozunk, akkor van egy Csellengőnk 9 a Brodway-n. - Davis, még ha a Surranóért nem is, az újbóli csatározásért lelkesedett, még ha elenyésző is. Wier lusta volt megmozdulni a hír hallatán, úgy nézett ki, hogy nem is érdekli az eset. Aztán eszébe ötlött, hogy itt a remek alkalom, hogy betanítsa újdonsült játékszerét. 9

Csellengő: önmagán uralkodni képtelen lény, mely veszélyt jelent mindenkire.

Ez a mozdulatlanság azt engedte feltételezni, hogy viasz szobor. Csakhogy ez a szobor eleven volt. Arra eszmélt, hogy cigarettája lassan elázik a szájában és a nikotin utáni vágya is erős felkiáltással követelte, hogy surranjon ki mielőbb a hátsó ajtón. Lágy intés a félvérnek, ki tudta a dolgát. - Megyünk. - szólt határozottan a telefonba. - Akkor, én nem is zavarok tovább. - Nincs akkora szerencsém. Csípős megjegyzése ellenére, Darell udvariasan kezét csókolta sunyi mosolyának köntösében. Hátsó szándék is volt, végre hozzáérhetett azokhoz a fényes karmokhoz, ahhoz a szépen kimunkált tartozékhoz, mi nem hagyta nyugodni. Nézte, ahogy halad s közben ruházata lágyan lengedez. Hosszú haja hullámos zuhatagként simogatta testét. Talán csak annyira igazította meg felsőjét, hogy a mély dekoltázzsal kebleit kívánatosabbá varázsolja. Ám tekintete egy valamin megakadt, a nyakék alól elősejlő szimbólumon. Egy szimbólum, mely most megdobbant a mellkasában. Ez késztette arra, hogy utána eredjen. És ez aggódásra ad okot.

ა Az üzenetet Reele is megkapta útban a kikötő felé. Nincs messze a hely, amit megadtak, legfeljebb 10 perc séta, komótos léptekkel is ott van 15 perc alatt. Jó ideig vacillált, hogy induljon, ne induljon, stb… Végül felcsengett fejében az ígérete: feltétel nélkül. „Szinte érzem a láncok súlyát…” Bordáit tapogatva irányba indult. A hajnali fények új perspektívában mutatták a várost, valahogy minden csendesnek és

letisztultan egyszerűnek tűnt. Lassan kitisztult előtte Davis kéjelgő arca, ahogy elnyúlt a motorházon, valamint Zara sunyi mosolya, miközben nyugodtan várt rá a böszme fekete autónak dőlve egy sétáló utca bejáratánál. Semmiképp sem szívderítő a helyzet. - Mizu? - Semmi… - sütötte le a tekintetét a nyomozó. Lerí, hogy nem akar beszélni róla s az igazat megvallva, Wier is inkább arra kíváncsi, milyen gyorsan forog a kezében a fegyver, vagy az ökle, mint a nyelve. - Késtél. - szögezte le fanyarul, s miként megmozdulni látszott bőrkabátja szárnyként libbent oldalra, amidőn a szellő belekapott. - Nem mindegy? - flegmán lökte válaszát Reele a nőhöz, ezzel is erősítve minden ellenszenvét. - Tőlem aztán jövő héten is ide tolhattad volna azt a felséges hátsó feled, - lökött egy szál spanglit a szájába, majd démoni vigyorral folytatta. - de a bent lévő embereknek nem mindegy. - Miért? Mi van odabent? - kérdezte kedvetlenül. Tristan szinte lefordult a kocsiról nevetése közben. Ő tudja, mi vár az emberre, szerinte jó móka lesz, bár ki tudja. - Egy Csellengő. - huhogott és ijesztgetett nulla színészi tehetséggel, ami már irritáló, minek a végén tarkójára egy Zara féle toskost kapott, hogy lefejelte a motorházat. - Ha nem fejezed be, kapsz egy észbontó tockost! - Ezt legközelebb a pofon előtt mond… - dünnyögte Tristan megtört lelkesedéssel a kocsira borulva. - Ahogy azt a nevéből is sejtheted, nem éppen egy szobacica. Ösztönlény, bárkit megmar, aki az útjába akad. Áldozatainak többsége, értéktelen Ghoul10-okká válik. 10

Ghoul: vámpír szolga. Attól függ, hogy a vámpír tapasztalt és mennyi idős. Kölyöknél 50% az esély arra, hogy vércserét követően az illető zombi lesz, s nem csak ijedt.

Wier nem kertel, nem szokása. De ez a durva őszinteség a szívbajt hozza másra. Talán pont ez is volt a cél, mert Reele – nek remegett a hallottaktól keze, lába. - Az utca tele van velük. S a legmélyén, ott a problémás ügyfél. Csizmájának fémsarkai megremegtették az idők folyamán berepedezett aszfaltot. A nyomozó kissé bizalmatlanul, de az újdonság varázsa az ő félelmeit egyetlen csettintéssel eltűntette. - Nem a világ legerősebbjei, szájkosár azonban nem árt. Viszont azt se, ha kicsit a piszkos munkából is. És erre, ennél jobb kísérleti egeret, nem is találhattunk volna. - Mi?! Most hülyéskedsz?! Komolyan azt akarod, hogy menjek be oda és üssem le?! Egyáltalán mivel?! - A két kezed is megteszi. - vágott közbe Tristan megint azzal az idegesítő színészi modorával, de egy legyintés Zara felől, megtette a hatását. - Íme, a felállás: én elkapom, te eljátszol vele. - És Davis? - bökött a csillagokat számlálgató ütődöttre. - A kis mocskokkal én elleszek, nem szeretném megzavarni a tanár nénit munka közben, különben is csak rosszul járnék. - mentegetőzött kedvesen. - Gondolom, nincs sok választásom? - Reele beletörődött abban, hogy ebből a helyzetből most nincs kiút. Ódzkodik azoktól az eszközöktől és tettektől, melyek ebben a világban feltehetően természetesek és Zara előszeretettel él velük. - Ha rendesen viselkedsz, jó lesz a sorod. Ellenben… - Tudom! - emelte fel kezét Reele a megadás jeleként. - Nem kell részletezni. Zara nem tudott kiigazodni rajta. Hol kíváncsi gyermek, hol megértő ember, hol meg a legrosszabb kolonc, ami létezik. - Davis, tartsd szemmel a környéket, nem mehet senki se be, se ki. hangzott el a parancs s Davis csak erre várt. Olyan arzenált sorakoztatott fel a háta mögött, aminek láttán Reele elhűlt.

Reele-nek kellett egy kis szünet. Nem mintha a verekedésen sokat kellene morfondírozni, de egy ilyen dögöt nem ugyan az megütni, mint egy átlagembert. Egyenesen felállt a szőr a hátán, ha csak azokra az éles, telifog pofákra gondolt. Viszont a feltevései, miszerint Zara úgy tanítja majd, ahogy az anyamacskák a kölykeiket, helyt állók voltak. A nő azzal a hatalmas pengével eltörte kezüket, lábukat, ha túl közel kerültek; vagy csak lelassította őket annyira, hogy legyen elegendő ideje az újra tárazásra. Aztán… valami megváltozott. Két tár újra töltése közben idő egyre csak csökkent és Wier néhányat hagyott kicsúszni a kezei közül. Ideje komolyan játszani. Davis kordonján nem jutott senki se be, se ki, legyen az akár élő vagy holt. Lánckerítést vont a tömb köré, mibe isten tudja hány voltot vezetett szórakozásból. Wier fülei érdekes neszt fogtak be ismét, nem messze tőlük a magasból. Szája felfelé ívelt, mikor mindehhez érzések is társultak. Körbevették őket. Nem kellett visszafognia magát, nyugodtan tombolhat kedvére. Egyedül Vendel az, aki remegve kapkod pisztolyáért, de hogy kire is célozzon, azt a dögök döntöttek el helyette. A bábok támadtak, ő pedig lőtt, egyenesen szíven. A legszörnyűbb számára a felismerés, hogy akit megölt egy gyerek. Térdre roskadt, majdnem csak zokogott. Zara karjánál fogva rángatta talpra, és vissza a valóságba. - Lőj! Ha kedves az életed… Ezek nem emberek! Az a gyermek már rég halott és te is az leszel, ha nem használod az eszed! Ezek a szavak felrázták, s némiképp enyhülést hoztak. Most harcolnia kell az életéért. Néhányan a lelketlen bábok közül kinézték maguknak. Ám amint bőréhez értek, égési sebek ezrei jelentek meg rajtuk, majd elsorvadtak. Azonnal végzett velük a bélyeg. Vendel tarkóján a jel felizzott fájdalmat okozva ezzel mind neki, mind azoknak, akik érintik. Előnyt látva ebben, még ha pokolian is sajog, kibiztosította fegyverét, célzott és lőtt. - Egész ügyesek vagyunk. - lelkendezett a nyomozó, miként az őket

körbevevő tömeg aszalt szilvaként hevertek a lábaik alatt. - Ne vegyél rá mérget. - motyogott rosszallóan Zara. Valami nem stimmel. Bizonytalanná tette ez a túlnyomó csend, ami megbénítja, és sebezhetővé teszi… Csakhogy egy érzékszerve még mindig működik, az éhsége! Rendhagyó vibráció lengte be a provinciát. Mint valami láthatatlan sűrű massza, ami ráragad a gyanútlan áldozatra, és célponttá teszi az olyanok számára, mint ő. Ismerte ezt az érzést, bár senki sem jártas eme képességben, ő maga sincs tisztában jelentőségével. Szunnyadt egészen mostanáig. Tudta, mit kell követnie: a kékesfekete masszát, ami egy darab a Doldzsából11 és megtalálható valamennyiükben. Élvezte, ahogy körbeveszik ezek a szilánkok, körülugrálják, és egyenes utat mutatnak a cél felé. Megszállottan rajong érte. Az éjszaka szokatlanul fülledt, s alighogy megérintette a szilánkokat, a jellegzetes ázott kutyaszőr szaga ténylegessé vált. - Davis?! Mit csinál ez az idióta? A szag egyre közelebbről jön és a szolgák is, szokatlanul csendesek. - Mennünk kell. - Mi történt? - érdeklődött Reele, s jó nyomozó lévén kezdte fölmérni a terepet. Ámde, mielőtt bármit is léphetett volna, Zara kézen ragadta s már csak a sűrű sötétség fogta közre. Szíve a torkában dobogott. Ösztönösen zárta egyre szorosabbra szemhéjait. Felkészítették erre, elmondták, hogy mit kell tennie, de soha nem hitte, hogy ez ennyire kikészíti az érzékeket.

11

Doldzsa: maga a testet öltött túlvilág, ami életre hívta ezeket a különös teremtményeket.

Ekkor

összekeveredik

álom

és

valóság.

Elméjében

tisztán

visszhangoztak a félvér szavai: „Ne nyisd ki a szemed. Számukra ez oly természetes, mint a levegő… de neked a látottaktól elborulhat az elméd. Nincs külön megnevezése, mi seishi – nek nevezzük.” A képzeletet meghaladó sebességgel haladtak, érezte bőrén a gyenge szellő érintését, így vakon azt mondaná, hogy csak kocognak. Csak egy kicsit, egy pillanatra! Had lássa azt, amit ezek a lények, had lássa úgy a világot. Minek is mondható ez… ostobaságnak? Kíváncsiságnak? Nem tudom. Kinyitotta szemét, elsőnek résnyire, majd egyre nagyobbra. Látni a várost, a fényeket, mint sikló fényfolyókat, a homály nyújtotta biztonságot, csodálatos… Az emberek mozdulatlanok, vagy nagyon lassan mozognak. Látni minden rezdülést az arcukon, mintha csak órák telnének el. Káprázatos, alig bírja megállni, hogy ne nyúljon felé, ne érintse meg. De… mi ez… Gyengéden, s mégis erősen tartják testét. Átöleli, ahogy anyja tette, mikor még egészen kicsi volt. Elvette figyelmét a városról, fényeiről és a homály felé terelte… Nem kellett volna. A puszta kézzel tapintható sötétség ott volt körülötte, élt, lélegzett, az ölelte át, kötözte szorosan Zara testéhez. Noha, ő sem volt ugyan az. Az arca igen, de tekintete… ismeretlen kékség csillogott benne. Valósággal leszívták az életet abból, aki mélyen belenézett. Érezte erejüket, de talán még időben fordult más fele. Hevesen kutatta a zugokat, hogy belefájdult a feje. Ám itt még koránt sem volt vége. Ahol az angyaloknak szárnyaik vannak, a vámpírnak fénylő indák százai, mik ölelik egyre szorosabban. Némelyek szárnyakká válnak,

mások súlyát tartják. A vámpír karjában pihent a teste, amerre nézett, azt a fura világot látta. Lepillantott. Egyik toronyház tetejéről a másikra ugráltak, de a homály közel hozta a lenti életet, mintha csak távcsővel figyelné. Az emberek még mindig olyanok… de még se! Némelyek fehér – vörös árnyfoltként futnak közöttük. Látja nyomaikat, fekete iszap az egész. Egy gyermek rohan arra… pont arra… rettegve figyelte, amint belelép és a következő ilyen fényes folt elragadja. Csak a fél pár cipője marad utána. Retteg, valami szépet akart látni, amitől megnyugodhat. Behunyta szemét, majd újra kinyitotta. Az eddig látottak eltűntek, minden nyugodt, tiszta. Meglátja magát, családja van, gyerekei, látja felnőni őket, az elmúlás vasfogát érzi a bőrén, a lelkében. Minden eltűnik… Sivár mozdulatlan kép, smaragd fényben úszva a végtelenségig, hol a hangja sem visszhangzik. A homály érdes nyelvével ízlelgette. Üvölteni akart, de nem csak akart, üvöltött is. Zara néhány házzal arrébb vette észre, hogy Vendel nem tartotta be az intelmet. Meg kell állnia, ha még használni akarja a férfi ép elméjét. A legmagasabb épület tetején állt meg. Ahogy lelassított, Vendel gyomra felkavarodott, s amint lába talajt ért, még a tegnapi ebéd is kikívánkozott. - Soha… még egyszer… - hörögte a földön fekve. A vámpír tudta, ezzel a magánakcióval talán kárt tett a férfi önmagában. Futó pillantással ellenőrizte csak, hogy rendben van-e, mert aztán Tristant kutatta aggódó tekintete. Egy kecses kis vágás, vérrel felfestett mágia, örökre láthatóvá és érezhetővé teszi a nyomozót a túlvilágra. Doldzsa akaratos, megszerzi, amit akar. Előbb vagy utóbb, de az övé lesz. Ki tudja, milyen szövetséget kötött akaratán kívül s mi lesz az ára. Tekintete elrévedt a távolba, örömmel nyugtázta, hogy hallása

ismételten a régi. Varázslat, átok jelenléte, ha érzékeit egy kis időre is elveszítette. A boszorkány jobban benne van ebben, mint képzelte. A ház mögötti sikátorból érdekes hangokat sodort a szél, melyekre a vámpír is felfigyelt és kellőképpen ismerősek. Tristan macskajajjal és égő izmokkal tért magához, a szemétkonténer legmélyén. Orrfacsaró bűz és oszló belsőségek vették körül, a közelben működő étterem terjengő csirkeszagáról már nem is beszélve. Egyenesen gyomorforgató volt a szag, a helyzet pedig nevetséges! Nagy nehezen kimászott a kukából, testét sebek tarkították, lábai alig bírták el súlyát. Visszaemlékezett arra miként került ide, egy csapat agyoncsapta valami sokkoló félével, mikor elkapta az egyiket… többre nem. - Hé! Kuka búvár! Tristan felnézett, hol meglátta Wier vigyorgó arcát. Fáradtan legyintett, majd egy – két jól irányzott mozdulattal a ház tűzlépcsőjének a tetején állt. Bicegve közeledett a peremhez, s közben még az eső is eleredt. Önkéntelenül is elvigyorodott keserves helyzetén, kukában ébredt és most bőrig ázik. Letargikus egy kép, az hétszentség! Vendel is végzett. Végre befejezhette a rókák kergetését. - Szédületes látvány nyújtasz. - Imádom, mikor szarkasztikus vagy. Leült a lány mellé és rágyújtott, aztán a megviselt Reele is csatlakozott. - Mi történt veled? - Nem tudom… Csak arra emlékszem, hogy a kocsinál voltam, figyeltem, hogy minden rendben menjen, amíg ti bent ólálkodtok… aztán egy ütés a fejre és itt találtam magam… - bökött elfintorodott ábrázattal a konténerre. - Hát ezzel nem vagyunk kisegítve. - motyogott Wier a cigaretta mögül. - Viszont jó hír. Meg van az ügyfelünk. - Ne szívass!

Zara lefelé mutatott, s lám, valóban a lábuk alatti sikátorban szeméthegyek közé elbarikádozva, ott a Csellengő és még néhány túsza. - Na, nyomozóúr, most is úgy véled, hogy ki fognak hagyni majd belőle? - fordult érdeklődőn Vendel felé, kiről eltűntek az elmúlt órák megviselt nyomai. Mintha, mindig is, ehhez a világhoz tartozott volna. De ez a hirtelen jött változás a Doldzsával kötött szövetség is lehet az oka. - Nem igen. Nincs valami ezek ellen? Mondjuk a régi hiedelmek, karó a szívbe vagy ezüst golyók, ilyesmik? - Ne légy barom! A karó nagyon jó bosszantásra, a tűz, na az hatásos. A kereszt isteni csecsebecse annak, aki szereti. Ha leöntöd szenteltvízzel vizes lesz, és akkor nekitámadhatsz egy hajszárítóval… a foghagyma meg isteni. Vigyorgott, hogy félig elszívott cigarettájából majdnem a parázs is kiesett. Felelevenedtek azon emlékei, melyekben olyan ifjoncokkal hozta össze a sors, kik a régi mesékből szerválták fegyvereiket. - Az ezüstnek van némi haszna, igen nagy asztrál és mágikus erőt tulajdonítanak neki, egyeseknél beválik. - És itt? - Nem ér semmit. - nyögte be Tristan fejét pátyolgatva. - Kösz a bizalmat. - Befognád végre azt a picike szád és megjegyeznéd mindazt, amit rövid határidő alatt próbálok a fejedbe tömni, vagy reménytelen ügyre akarod elfecsérelni az időd?! - jegyezte meg viccelődve. - Hulljon a férgese. - Jippi! - ujjongott örömében Tristan. - Akkor uraim, munkára fel. A középkorú férfi, őrjöngő vadként loholt egyik gyámoltalan emberről a másikig. Néhányan Ghoul – ok, személyiségtelen és lélektelen bábok, csendben figyelték teremtőjüket. Némelyeket megcsonkított, megharapott vagy megölt. A szomjúság

elhatalmasodott rajta, mindenhonnan csak a vért akarja. Viszont minden bizonnyal teremtőjének véletlen eredménye, mert tette állatias és egyben félénk. Fiatal tinédzserfiút szemelt ki magának, mikor különös érzés kerítette hatalmába, nem tudta, nem értette mi az, amitől az érzékei hirtelen lángolni kezdtek. Körülötte a falak elsötétültek, majd a démoni hangok betöltötték az egészet. A Csellengő elugrott zsákmányától, amint Zara cigarettázó alakja, formálódott ki előtte. Minden idegszálát az kötötte le, hogy ki áll előtte, s nem az, hogy ki az a kettő, akik csendre intik a túlélőket és lassú mozdulatokkal biztonságos távolságba viszik őket. - Hozzád nem kell más, csak a fél karom. - hangja kárörvendő, ám szemei másról árulkodtak… Ez így túl egyszerű. Csupán csak tesztelés. De minek a tesztelése? - Rohadék… Pusztulj! - kiáltotta a Csellengő. Lőtt, amíg ki nem ürült a tár. A vér elvette az eszét, nem figyelt; a nő helyett a falat lőtte cafatokra. Nevetett, de üdvrivalgását egy másik hang szakította félbe. Zara testtartása parancsolóan hatott, térdre késztette a Csellengőt. Szánalom és sajnálat kavargott szemében. Egy apró csilingelés és az ösztönlényt ezernyi seb borította. - Ho… hogyan… ? - kérdezte a földön fetrengve, tekintetében rémülettel. A holtak szolgákká váltak, éhes zombiként követelték a friss húst. Gazdájuk nem tudta mit tegyen, ugyanúgy rémült bénultságba süllyedt ezektől is. Halott az ember, a lelke, annak családja. Már csak a megnyugvás maradt. Wier tudta mit kell tennie: teste nem moccant a céltól, ám a hatalmas kard lecsapott, és a Csellengő feje messzire gurult. Pisztolyának csöve követte a bábokat. Néhány pillanat és a lövedékek

nyomán csak por és hamu maradt. Akik életben maradtak és nem alakultak át, rettegtek attól, amit látnak, vagy amiről elhitték, hogy látják. Rohantak volna, menekülni erről a helyről, de képtelenek. Talán Zara miatt, ki ráérősen rágyújtott és nem mozdult mellőlük. Pár perc és befutott egy jókora fekete furgon. Mentős, orvos és néhány sötétruhás alak. A sofőr töpszli, tagbaszakadt emberke, ám a látszat ellenére, a fizikai ereje nem lebecsülendő. Elsőnek őt vonták kérdőre, s csak aztán a sebesülteket. - Milyen volt? - Nézd meg magad. - Nem mondod, hogy megint lakberendezőt játszottál? Wier kérdőn nézett a sofőrre, majd megvonta a vállát. - Csak kisebb felújítást végeztem. - vigyorgott kacéran. - Hárman megsérültek, a többinek semmi baja. De van egy srác, tartsátok megfigyelés alatt. - bökött maga mögé a sarokba. Az említett fiú úszott a vérben és a rémületben. Amint a mentősök hozzáértek, sikoltozni kezdett. Kitépte magát és rohant. Ám Wier erős marka akár a satu, tartotta nyakánál fogva. A fiú rángatózott, sikoltott, karmolt, szabadulni akart. Azonban, amint a nő szemébe nézett, elájult. A mentősöknek csak egy hordágy kellett, mire lefektethették. Vendel ámult, nem látott még ilyet. Wier volt az, ki óvatosan becsukta a száját, majd mutató ujját megcsókolva az ajkához érintette. Apró figyelmesség tőle, dicséret is, hogy ezt az eldurvult alkalmat túlélte. - Jól mulattál? - vágta Tristan megint istenesen hátba a nyomozót, ki a kérdésre hallgatással felelt. Zara azonban nem várt, elege lett mára a tömegből, Rama-ból, a halandókból és a tennivalókból. Magányra vágyott. Inkább elmerül a város, zsibongó negyedeiben. - Na, elmentem. - Hova?! - kapott Reele a nő után. Egyetlen lépéssel sem került közelebb a vámpírhoz, mivel kikényszeríthetné a vallomást, mivel a Kamarilla halálra ítélhetné. S mintha ez még nem lenne elég, még az

éjszaka is szabotálja próbálkozásait, ugyanis a hajnal lépett előtérbe, és az nagyobb érdeklődést váltott ki a részéről, hogy mi a fenét keres egy vámpír nappal a szabad ég alatt?! - Te… Ébren… Nappal… Hogyan? - egyszerűsítette le azt a frappánsan kitalált kérdés sort, ami megfogalmazódott a fejében. - Mondjuk úgy, álmatlanságban szenvedek. És, hogy csak tudd, kimerészkedhetem a napvilágra. - Tényleg?! - Tudom, hogy le vagy törve, mert nem porladok el, de úgy gondoltam jobb túlesni rajta, mielőtt sikító frászt kapsz nekem. Iszonyú tud lenni, egy nyűgös pasi. - Na ne mond… - mérgelődött magában, hogy már a régi legendákban sem lehet megbízni. Tristan arcába húzta kalapját, így próbálva meg csendben kacarászni. - Bukta. - Na jó megyek, különben még elkések. - pillantott zsebszörnyetegének kijelzőjére. - Mégis honnan?! - A műkörmösömtől. Bűnözök kicsit. - húzta csalafinta grimaszra orrát. Na ez az, amit egy ember sem várna egy vérszívótól. Ki hitte, hogy a modern világ szépségmintáinak hosszú ujjai idáig elérnek?! Reele-től csak valami idióta vigyorkezdemény volt az, ami kitellett, amit megspékelt némi mutogatással. - És boldogan költöd más pénzét. - érezhető Davis hangjában a neheztelés, mert amit Rama megkeres, azt Wier amint tudja, elkölti. - Én azt hittem… - aztán Reele, valami groteszk tigrist utánzott. tudod… - Mit akarsz kispofám?! - Tudod, azok a nagy és éles… karmok. - csípőre tett kézzel adott hitelesség szavának. Nem valami határozott körülírása annak a tévhitnek, hogy a vérivók acélkarmú szörnyetegek, akikkel, ha más lenne a helyzet, a sövényt lehetne lenyíratni.

- Te beteg vagy! - tisztázta elméletben Wier egyszer s mindenkorra, hogy többé ne lepődjön meg az ember hülyeségein. S innen a felismerés, miként törött műkörmös ujjával felé bökött. - Nem nézhetsz több fantasy sorozatot! - Most miért? - tárogatott a nyomozó megszeppenve a felé vetett csintalan mosolytól. Wier távozott, Vendel értetlenül állt a történtek előtt, Davis pedig sírva röhögött. Majd mielőtt Reele csendben elsomfordált volna, gallérjánál húzta vissza a csatatérre. - Te, nem mész sehá. - Miért? - vágott ijedt arcot. Félt, hogy Davis valami robbantásos kísérletéhez akarja használni kísérleti nyúlnak. - Ideje megírnod a házi feladatot. Láthatóan Wier rövid pórázra kötötte újoncát. - Ezt nem mondod komolyan. - hebegte lányos zavarában. Amúgy, de. Komolyan mondta. - Ahelyett, hogy zsörtölődsz, inkább láss neki. Van még teendőnk bőven. Mire Reele bármit is szólhatott volna, már a furgonban ült és a Galéria felé tartott jelentést tenni. Akárcsak hajdanán az akadémián, most is a gyakorlással telik el a nap. Kinek van ez az ínyére?!

ა

Ki mondta, hogy egy könyvtár unalmas? Míg mindenki félre teszi kutatásait s megtérnek rejtekükbe pihenni a hosszú éjszaka után, Zara egy cseppet sem alszik. Nem tetszenek a Rama-tól kapott hírek, sem a halott Savack utolsó szavai. Semmi sem megy úgy, ahogy kéne. S mikor az ember lelke bizonytalan, csak egyetlen hely létezik, ahol minden kérdésedre (bizonyos kereteken belül) választ kapsz, és ez a Nagy Könyvtár. Persze ez ugyan az a könyvtár, ahol nem régiben Reele kutakodott Jade kis társasága után, azonban ő csak a felszínt kapirgálta meg. A lezárt régi lift belsejének másik oldalán, a tükör, nem szokványos, mivel érintőpanel. Beütöd a kódot és az ajtó arrébb csúszik, s máris a lezárt részlegben találod magad. Az embereknek mindössze némi kirakodóvásárt látnak, itt egy letűnt kor maradványa, ott néhány megalomániás diktátor, amott meg a nagypapa a tavalyi bújócskáról. Azonban az olyan teremtmények számára, mint Wier, ez amolyan információs pláza. Mindent megkapsz, amit csak szemed – szád megkíván, ha meg tudod fizetni. Mindegy, hogy az ár micsoda, legyen az pénz, csere áru, lélek, vér, szervek, információ, vagy valami különlegesség, amit a könyvtár Őre megkíván. A karbantartást és a kategorizálást a könyvtárban fellelhető vízköpők végzik, ugyanis az itt vehető – eladható információk nem megmásíthatók vagy elpusztíthatók. A vízköpők nem engedik, éktelen patáliát tudnak csapni, ha akár egynek is bántódása esik. Azonban a kis görcsök igencsak jól tudnak hazudni, azaz „elhallgatni” dolgokat, ha jól meg vannak fizetve. Nem hazudnak, csak kifelejtenek ezt – azt a meséjükből. Így már világos, Wier miért hagyta ezt a helyet legutoljára.

A lezárt részleg, amúgy igen impozáns, ha nem nézzük, hogy mindenfelé piedesztálon ácsorgó (ücsörgő) fura szárnyas alakok dobálják a másikat könyvekkel, vagy miegyébbel; na meg olykor – olykor elsőbbséget kell adni egy elhaladó nehézkötetes olvasmány sorozatnak. Persze, azt hozzá kell tenni, hogy a modern technikának a zárszerkezeten kívül, semmi nyoma sincs. Átlépve a küszöböt, mintha visszarepültünk volna a múltszázadba. Zara a részleg közepe felé igyekezett a nagy fához, aminek lombkoronája az évszázadok során lassan egybeolvadt a plafon gerendáival s mostanra úgy látszott, hogy ez a fa tartja az egészet. Hatalmas gyökereinek felszínére padokat faragtak, hogy az ide látogató kényelembe helyezhesse magát. A hatalmas törzsbe egy másik féle, fajta vízköpő van ágyazódva. Teljesen eltér társaitól, noha szárnyas, kissé gnóm az alakja, a feje meglehetősen szépnek mondható. Talán olyan idős, mint maga a növény, de lehet, hogy a kettő közül valamelyik idősebb. - Mit akarsz Dzsad? Nem volt újdonság, hogy Wier-t így nevezték. Nem csak az emberek világában, de az árnyékvilágban is találó megnevezése a száműzötteknek. Csalfa mosolyra húzva ajkait fordult az öreghez, ki ugyan így tett. Az összhatás azonban egyenesen rémisztő volt. - Nincs időm, kis vámpírokra! - De a Kamarilla kutyáira bezzeg van. - nevetve kulcsolta össze kezeit a mellkasa fölött. Megjelenése, stílusa, szemének és ajkának buja mozzanatai, mind a Kamarilla meggyalázása. Az öreg ráncos képéről lepergett a kárörvendő vigyor. Kezei látszólag meg se mozdultak, de árnyéka oly gyorsan ragadta meg a vámpír torkát, hogy ez megtorpanásra késztette. A nyakéknek különös története van, melyet csak kevesen ismernek: Wier sosem válik meg tőle. Nem is tudna, a nyakára van forrasztva. Emellett, oly hatalmas és nehéz, ami védi szívét az életét véget vető bénulástól. Nem egyszer mentette már meg ez a kis különlegesség.

A könyvtár Őre sem tudja, hogy ki készíthette és milyen célból. Csak azt, hogy kinek. - Mit akarsz tőlem? Cselekvőképtelen csőcselék… Mutass némi tiszteletet! Nem csak a vámpírok legnagyobb gyengesége, a KÍVÁNCSISÁG! S ezt, amikor csak tehette, Wier ki is használta. Lefejtette nyakáról az öreg árnyujjait, s arrébb lökte, mint valami használt rongyot. - A Tudás Fájának Őre ilyen hirtelenharagú volna? Én azt hittem, békésebb természet vagy. - Attól függ. Mit akarsz itt Dzsad, egykori Marki vagy hívjalak Démonok mészárosának? - Nem történelem lecke miatt vagyok itt, vagy, mert névváltoztatáson gondolkodom. Azt akarom tudni, hogy a Kamarilla és a Maitre miért hívott külsőst és miben sántikálnak? - És mivel fizetsz? Elvégre, amit kérsz, annak az ára igencsak magas. - Nem hiszem, hogy az elegendő lenne, amit eddig is kipengettem az infókért… A gyújtogatás sem megoldás… Szabd meg te az árát. - Biztos?! Ez újdonság. Még sosem kértek meg egyetlen vízköpőt sem, hogy mondja meg a kívánt árat. - Egészen. - Legyen. A Kamarilla családjai és a Maitre, noha a szándék nemes, óvatlanok lettek és meggondolatlanok. Oly szövetséget kötöttek, amiért az ár óriási! És sajnos ezt senki sem nézi. A fajtátokat kiveti a világ, melyben él és az is, amelyik életre hívta. A mértéktelenség rabjai lettek. Ismered őket, egyikük sem az a nyugodt természet. Zara önkéntelenül is elröhögte magát attól, hogy a mindig tökéletes vezetőséget átverték. Első sorból nézheti végig bukásukat. - Azonban nem gondolták, hogy a helyzet új fordulatot vesz. A terv egyszerű, megtisztítani a fajokat a selejttől. A Szerződés sokáig Thule

kezében volt, de pár hónapja eltűnt. - Azt is tudom ki hagyta elveszni. - sziszegte rosszallóan Rama kétszínűségére gondolva. - És a megnyitó? Hol lesz és mikor? - Ez már másik információ. Túlmegy a hatáskörödön Dzsad, ehhez már a Herceg engedélye kell. Nyomorult, kis görcs. Mint már említettem, nem hazudnak, csak nem mondanak el mindent, vagy valamiképpen kibújnak a válaszadás alól. Itt az ideje, hogy Zara előkapja az aduászt, amit egyáltalán nem akart kijátszani. De tudnia kell, hol fogják életre hívni másodszor is az átjárót. Feltűrte bal karján a kabát ujját, lehúzta a kesztyűt és mintha pajzsot tartana a kezében felmutatta az Őrnek, akárcsak egy magasabb beosztású személy a hivatalos parancsát a házkutatásra. A fa néhány ága recsegve rázta le magáról leveleit, egyenesen a lábai elé. Mint valami szertartásos bocsánatkérés. Az Őr elmarta a karját, simogatta, csodájára járt, majd érthetetlen motyogásba kezdett. - A pecsét: damaszkuszi acélba ágyazva, Quatar mestereinek keze által, a Szent felhatalmazás… Zamalekh Őrei… Arsoro… Annyit ki tudott venni, hogy említést tesz az „Ikrek” akaratáról, hogy valaki véghez szándékozik vinni; meg hogy maradtak páran a fajából, kik be akarják teljesíteni bosszújukat. Mert egy tisztet, egy Arsoro-t, csak egy másik képes megadásra kényszeríteni. Még a legnagyobb és legrégibb istenek mögött is burkoltan volt valaki: Ő, kinek neve Rejtett, egy rejtélyes mindenható lény, akitől még a leghatalmasabbak is tartottak és az Unikornisok maradtak hátra őrként. - A megnyitó, hol és mikor? És persze, ki tartja? Mert se a Kamarilla, se Köller, se Attila nem az a fajta jómadár, aki mindezt képes segítség nélkül megoldani. - De hát… Lashael12… ismered. Néped tisztje ő is, ott lesz a megnyitó, ahol a damaszkuszi pecsét közepe összeér. 12

Lashael: Tabal el Ibara őreinek tisztjei.

- Mindazonáltal, a város törvényei itt is számítanak… A többi vétkest a védők közt kell keresned. Zara értette a szavakat, de nem akarta elhinni, ami mögöttük lapult. Bár ez még nem is lenne oly vészes, de az igen, hogy az egyetlen, akire ráillik a profil az Darell. S íme, megjelent az emlegetett szamár, angyali ártatlansággal a képén. - Rég találkoztunk. - sanda vigyora nem hagyott alább. Wier azonban távolságtartó lett és kisugárzása is egyre erőszakosabb. - Mióta tartozik a munkaköri leírásodba a kémkedés? Kikerülte Darell-t és tovább haladt. De ő, mint egy ködalak lépett elé akadályként. - Jobbnak láttam, ha veled tartok. Így egyszerűbb vigyáznom rád és meg találni, aki keresek. - És most essek hasra? - gyújtott rá egy szálra. Habár a fa Őre mormogott valami olyasmiről, hogy itt tilos a dohányzás és nyílt láng használata, Wier nagy ívben tett rá. Csak az járt fejében, hogy lecsavarja Trishanku mogyoróit a helyéről. - Veled ellentétben, én képes vagyok végezni vele. Hatásos belépő, agresszió és indulatosság, ami társult az éles elmével, ez vagy te. De kevés! Csak erőszakkal nem mész semmire, önuralom is kell hozzá, különben véged. - Hát újra kioktatsz? - Ha ez kell, hogy megállítsalak. Elővigyázatosnak kell lennie. Amint elhagyta Zara tüdejét a füst, egyszerre indították meg támadásukat. Játszottak egymással, komolyabb sérülést egyik sem okozott. Az Őr és kis segédei sipítoztak, hogy hadgyakorlatot ne itt tartsanak, mert akkor elfenekeli mindkettőt, de egyikük sem vette komolyan. Aztán egy váratlan mozdulat hatására, Zara elhajolt a száguldó penge vonalából és Trishanku alá került. Wier aljasul játszik. Felfelé csapott, s ez elegendő lett, hogy megszabadítsa kardjától, és ellene fordítsa… megint.

Pillanatnyi pihenő. Erőgyűjtés a következő menethez. - Mire ez a gyilkos ösztön? Mit tettem, hogy ennyire megvetsz érte? - Pasi vagy, emellett Unikornis! Hogy árulhattad el véreid?! Az alabárd pengéjét is felhasználva, X alakban keresztezte Darell torka előtt. Ám őt ez nem érdekelte, lendületből nyúlt a nő nyaka után, minek következtében félig elvágta saját torkát. Elkapta, kiverte kezéből a zsákmányolt fegyvert, ami melléjük szúródott. Darell másik kezével kiütötte helyéről a lány bal vállát, és az alabárd kicsúszott. Szeméből kicsapott a hófehéren izzó tűz. Ezt követte egész teste. Wier tekintetét vonzotta a férfi alkarjára tetovált sárkányfej, minek szeme parázslott s életre kelt. Rég nem érzett ilyesmit… megijedt. Ez az isteni tűz körbefonta, éles sikoly volt csupán, amit átengedett. A láng alább hagyott, a környezet parázslott, a talaj megolvadt. - Sajnálom… nem így kellett volna végződnie… hangja csalódott, túlbecsülte ellenfele képességeit. Kardjáért nyúlt, mikor oly erővel lökték oldalba, hogy egy konténer fogta meg, de az is ócska alumínium dobozként roppant össze alatta. Kilépett a törésből, ruházata hiányos. Ám most ez zavarta a legkevésbé, olyasmi szemtanúja, mit nem feltételezett: Zara kilátszó bordákkal, szétroncsolt vállcsonttal és lábakkal állt előtte. Ruhája leégett, mindössze a testhez simuló nadrág és a kebleit takaró fűzőrész maradt némileg érintetlen. Helyre rakta testét, szívfájdító recsegések, ropogások mire minden seb begyógyult. A fehér madárijesztőnek nem tetszett ez a mosoly, ajka megremegett a harci vágytól, ahogy látta felcsapni a nő testét borító tetoválásokból a fekete lángokat. Sosem feltételezte, hogy épp ez a nő a másik, aki ilyen hatalmat képes kordában tartani. Emiatt

vágyakoznak folyton a másik után, jobban, mint a vérre. Viszont későn érzékelte Wier közelségét, amint ellentámadást indíthatott volna, már satuba fogta. - Mindig is tudtam, hogy nem szabad nőben megbízni. - Az érzés kölcsönös. A lángnyelvek keveredtek, egyik seb követte a másikat, de egyikük se tudott a másik fölébe kerekedni. Sebeik leszáradtak testükről a támadásokat követően. Egy pillanatra olyan formát öltöttek, amilyet a kínaiak is megrajzoltak. Pillanatnyi időre szétváltak, hogy erőt gyűjtsenek. - Ez nehezebb lesz, mint képzeltem. - motyogta Darell, ahogy a sebeiből lett homokot lesöpörte arcáról. Zara támadt, Darell védett. Miként ezek ketten hadakoztak egymással, úgy hevült fel körülöttük a levegő, s minden más. De végül, sikerült a nőt magához szorítani és egy kis időre lefegyverezni. - Nem az vagyok, akinek hiszel! Más az én kasztom és más formált ilyenné. - Bizonyítsd! Zara ágyékon vágta, hogy kiszabaduljon. Fegyverzete, mintha nem az lenne, mint az előbb. A fekete lángok körbe fogták, életre kelt, démoni külsőben játszott. Darell kissé összegörnyedt a fájdalomtól. - Ha ennek nyoma marad, úgy nagyon felbőszítesz! Vicces! Trishanku bevetni készült erejét, mire egy aprócska nesz zavarta meg őket. Lidérces hangot vitt az ódon szél, mely az egyszeri halandók számára nem is létezik, de számukra annál inkább létezett. Emellett, Cassian is megjelent a polcon a könyvek között. Feleszmélni sem maradt idő, a Tudás Fája széttárta hatalmas gyökereit és a labirintus átalakította magát. Falakat emelt, bontott le, új részlegeket állított fel, hogy a két kardoskodót jó messze tudja egymástól. Zara és Cassian a bejáratnál találták magukat, míg Darell valahol a lezárt

részleg legalján. A lángok szertefoszlottak az éjszakában. Mindegyikük ment a maga dolgára, habár Zara nehéz lélekkel tért nyugovóra. - Majd legközelebb… Van, amit még a Hold sem takar. Leporolta megviselt ruházatát. A kis macska ügyetlenül érkezett meg vállára. Halvány mosollyal karöltve simogatta, miként beülve a hátsó sikátorban parkoló autóba, nyomtalanul eltűntek a környékről.

ა Ki tudja hány óra volt, mire Vendel végre pihenhetett. A tanulás és a terepmunka színes egyvelege kifárasztották. Az alig használt iratok között egy másikra bukkant: amolyan régies naplófélére. Legnagyobb meglepetésére, a tartalmas kötet, nem egy egyszerű kalauz. Az Árnyvilágba nyerhet betekintést ez által az olvasó. Részletes leírások, módszertan, mítoszok, stb. Bedőlt a puha ágyba, feje mögé engedte karját és figyelmesen olvasni kezdte a furcsa stílusban írt sorokat. Ám lassan ólomsúlyúvá vált szemhéja, el akarta nyomni az álom. De érthetetlen módon, nem hagyta békén a gondolat, hogy ez az egész talán csak egy rossz álom, gyerekkorának démonai most karnyújtásnyira vannak. Hihetetlen a tény, hogy léteznek azok a lények, melyekkel gyerekkorban riogatták a nagyszülők a szófogadatlansága miatt. Akárcsak egy benső érzés, ami attól a naptól kezdve kísérti, mióta először meglátta a nőt a pincében: az, hogy már látta korábban. Apró, kölyök macska bukkant elő a takaró alól, kíváncsian nyávogott rá, mivel mosolyt csalt arcára. Dorombolt, bújt a puha tenyérbe, majd kirohant. Vendel édesded vigyorral karöltve tekerte maga köré a vékony nyári takarót és csendben követte a szemközti szobába.

Minden csendes, a macskák sem ébredtek fel jelenlétére, vagy még ahhoz is lusták. A kölyök macska békésen bújt vélhetően anyjához. Csendéletnek megfelelő jelenet, ámde az antik paraván mögül csalóka fény sejlett át, mitől a férfin visszafoghatatlanul mardosó kíváncsiság kerítette hatalmába. A réseken át megfigyelhette a szép ívű kar és kéz, a fürge ujjak nyújtotta összhangot, mely csodát művelt a szénceruzával és a tustollal. Körbe mindenütt régi és viszonylag friss képek sorra követték egymást a padlón. Képek… rengeteg furcsa kép hever a lábai előtt. Többségük fekete – fehér, most azonban nem volt fontos a szín… egyszerűen csak rajzolt. A formák élethűek (túlságosan is), színük pedig olyan máz, amely az érzéseket tükrözte: rubint, kék, lila, zöld, fehér, fekete, arany. Reele ámulattal vizsgálta őket s idő után úgy érezte, mintha minden egyes ecsetvonás megmozdulna a vásznon és elhatalmasodik a testén. Pedig, csak a színek harmóniája teszi ezt a kényszerképzetet. Némelyiket a mítoszok lényei keltették életre, hol pedig vérfagyasztó látomásokat. De voltak köztük skiccek a naplementébe vesző emberekről, a háborús mezőn gyógyító orvosokról, szobrászokról, harcosokról. Képei ebben a különös fényben, mintha lélegeznének. Hallotta a dobok hangját, a vágtázó lovak nyerítését az erdő szélén, úgy érezte ott lohol szabadon a lábaik nyomán az avarban. Mámorító érzés. A kölyök macska mintha csak azért nyávogna, hogy felhívja rá a figyelmet. Vendel ölbe vette, csitítgatta, hogy ne vegyék észre, de hiába. Wier rágyújtott egy spanglira, mikor befejezte a képet, mint a jól megérdemelt jutalom a munka végeztével. Az íratlan törvények szerint, mindig akkor üt be valami, amikor nem számítasz rá. Most sincs ez másképp. - Ha nem lenne művészet… a valóság őrjítő lenne. - tekintetük találkozott. Vendel látta szeméből, valami bántja. - Mi történt? - támasztotta kedveskedő mosolyával az ajtófélfát.

- Miből gondolod, hogy bajom van? - kérdezett vissza fenn héjasan, majd az ágy elé ült a padlóra, s körbe vette magát cigis dobozokkal és üvegekkel. - Nem is tudom… talán az a 2-3 üveg svéd keserű, ami szanaszét hever a padlón. Fogalma sem volt eddig, hogy egy vámpír képes lerészegedni. Remélhetőleg ez is úgy megy, mint az embereknél. Bár lehet, hogy viccesebben. Leült mellé, óvatosan vette ki kezéből a következő üveget, majd megkínálta magát. Zara felnevetett s újabb cigit lökött szájába. - Nem mindegy? Úgy sem maradsz, én sem vagyok a szíved csücske, akkor meg mit érdekel? Kapta ki Reele kezéből az üveget, majd jó nagyot kortyolt belőle, hogy egy májzsugorodásban szenvedő alkoholista is megirigyelte volna. - Te kevertél bele, te is szedsz ki belőle. Vette vissza az üveget. Akár két civódó gyerek. - Ne piszkálj! - Muszáj. - Nem ismered azt a szót, hogy NEM? Bár a többit se nagyon. legyintett egykedvűen. - Mi akasztott ki ennyire? Azt hittem a vámpírok nem tudnak lerészegedni. - Hülye vagy. - De legalább őszinte. - Ja… - némi gondolkodási idő. - De akkor is hülye vagy. - Mert nem bízom a magad fajta perverz boszorkányban? Wier önkéntelenül is vigyorgott azon, hogy az emberek mi mindent képzelnek bele ebbe az állapotba. - Mielőtt kitérnél arra, hogy „eddig úgy gondoltam” miattunk keveredik az ember saját nemével és lesz belőle szexuális ragadozó,

most szólok, hogy ezt akár el is felejtheted! - Szóltam én egy szót is? - Elég, ha csak gondoltad. - De ha egyszer nyilvánvaló. - Az is nyilvánvaló, hogy egyesek elmebetegek és élniük se volna szabad, mégis megesik. Egyébként, ha most csak úgy megérinteném a nyakad, mit éreznél? - Ideglelést. - Nyugi! Csak újhold idején következik be, és ha szabad akaratából issza meg vérünket. Egész életünkben (bármeddig is tartson az) mindössze egyszer választunk párt, de szeretőd annyi lehet, mint a tenger. Félre értés ne essék! A pár választás, NEM egyenlő az átalakulással! A vérfarkasoknál ez gyorsabb, és nem olyan körülményes. Elég egy harapás. Reele-t nem vigasztalta, hogy a vámpíroktól mindaddig nyugta van, amíg újhold nem lesz. Azon kívül, bármikor megölhetik… a vérfarkasokról már nem is szólva! - Meglehetősen sokat tudsz a régi dolgokról… Tényleg, hány éves vagy egyáltalán? - Túl öreg. - tekintete éles, kitörölné emlékeiből azokat az időket. Egyik pillanatról a másikra került depressziós állapotba. - Ki kell javítanom a hibát… - motyogta. - Miféle, hibát? De semmi válasz. - Te okoztad? - Persze, mert mindig engem kell elővenni! Eszükbe se jut, hogy esetleg nem én tehetek róla. - Ugye tudod, hogy ennek a rossz természeted az oka. - Most jön az, hogy rákérdezel az előéletemre. Had találgassak: rossz gyerekkor, vert az apám, brutális élmények a családban, meg ilyenek.

És felsorolod a lehetőségeimet, hogy nincs veszve semmi, van választásom, mindig lehet újra kezdeni. - Vagy szívesebben élsz tovább magányosan? - Magam fajtának lenni, nem egyenlő a magánnyal! - mordult fel sértődötten. - Romantikus, mesebeli szörnyeteggé tették az elmúlt idők alatt… nevetség tárgyává váltam… Wier a kérdést hallotta, de nem fogta fel. - Mindent megtettem, mindent! És mi a hála? Bezárnak és eldobják a kulcsot… Persze, legalább a felháborodott csőcselék nem kerget sem vasvillákkal, na meg fáklyákkal. - Középkor? - Arra inkább ne is emlékeztess! - zárta le gyorsütemben ezt a témát Wier. - Európa jószerével nevezhetett volna az elvakult, ostoba, nagyravágyók olimpiáján és nyer. Arra az egyre nem jöttem rá, mind a mai napig, hogy az európaiak, miként maradtak életben?! - He? - Amit műveltek, és ahogyan éltek, úgy már rég ki kellett volna halniuk. Egyszerűen rejtély számomra… - Te kis ócsárló. Miért, a világ többi pontja megfelelő volt? - Végül is… - vakargatta zavartan feje búbját. - akkoriban a legmesszebb pontja világnak Shanghai volt. - Még messzebbre nem tudtál volna menni? - Ez szemrehányás?? Egyébként Japán akkoriban még nem létezett, és a szigetet sem jelezték, így, ott ragadtam… egy darabig. - Ez mikor volt? - Hűha… úgy a Shang és a Zhou-kor között. De még bele esett a Taoizmus korszaka is, ha jól emlékszem… - ?! - Óh, bocs, elkalandoztam. - vetett széles vigyort a halandó felé, kit inkább a megélt éveinek száma rémisztett, mint a hegyes fogak látványa. - Miként intézted, hogy ne hagyj nyomot sehol?

- Sehogy. Ennyire ügyes azért nem vagyok és nem is voltam. Igazából nem izgatott, hogy ki vesz észre vagy ki nem. Már – már úgy tűnt Zara megnyílik az embernek, de nem így lett. A pia hatása még tart, de közel sem olyan szinten, mint eddig. Egy swith – t csellel már el is terelte magáról a szót. - Mit csinálsz?! - Szerinted, két ember New York-ban, éjnek évadján, mihez kezd? - Egy, nappal van; kettő, te részeg vagy; három, ideje lefeküdni. - Az jó terápia. - Nem velem, hanem egyedül. - Most miért? Én adom a hangulatot és a bort, te meg a sérült lelkedet. - Az önsajnálat nálad csak manipulatív dolog? - Igazad van! Az én önsajnálatom opcionális. Na és a tiéd? Simult Reele-hez, hogy gyümölcsös keblei a férfi testéhez szorultak. Zavarba ejtő, akárcsak az, hogy leolvasható arcáról, ő is csak a saját igazát ismeri el. Válaszolni viszont tök felesleges volt, Zara úgy aludt el rajta, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Vicces ez így, mosolyog is rajta. De ki tudja, hogy mit hoz a holnap. - Minek hadakozol ellene… meg van minden fegyvered… harcolj, ahogy azt kicsinek is tetted… - motyogta részeg álmában Zara. Vendel nem vette magára a hallottakat, elengedte a füle mellett, pedig jobban tette volna, ha nem csak ittas nosztalgiázgatásnak veszi. - Gyere, lefektetlek. - jegyezte meg viccesen, miként a vállára kapta Zara-t. - Hé! - tiltakozott félálomban.

ა

A buktató; avagy betörni oda, ahová nem lehetne Furcsa, hogy az új nappalok az emberek számára minden rosszat elsöpörnek, és az éjszakát hibáztatják minden borzalomért, mely már a hátuk mögött tengődik. Hogy távol tartsák a gonosz szellemeket, régen gyertyákat, lámpásokat gyújtottak és a folyóra bocsátották őket. Ezt a békés és ragyogó látványt ma már az utcák lámpáinak fénye váltotta föl. Sokkal fényesebbé vált általuk az éjszaka, még ha semmi mást nem látsz, csak szürke, fehér, vörös és a kék színben pompázó fénytengert. Wier annak az emeletes épületnek a tetején keresett menedéket Manhattan belvárosában, ahol a kis Huan és barátai kritizálták életvitelét. Most sem volt másként. Folytatódott az, ami a múltkor abba maradt. - Ha folyton itthon mereszted a feneked, sosem lesz belőled híres ember. - a kis Huan, akár egy világjártas műkritikus osztotta a jónépet. - Nem emlékszem, hogy menedzseremnek fogadtalak. - Attól még igaz. - mászott ki mellé a párkányra. - Anyád kinyír, ha meglát. - De nem fog. - Nem téged, hanem engem! - Akkor legalább tudná, hogy valóságos vagy és nem csak egy kényszerképzet… - zsugorodott felére a gyerek, azon morfondírozva, hogy az anyja mikor fog leszállni arról a témáról, miszerint agyturkászhoz kell járnia. - Még mindig a pszihológussal fenyeget? - Ez már nem fenyegetés, hanem életveszély! Nem találnál ki valamit? Írj magadról egy igazolást, vagy engedd, hogy elcibáljam Vikihez.

- Most nem, más dolgom akadt. - Kihagyod a halloween – i partit?! - Ha ez megnyugtat, nem, csak máshol leszek. - Ki vagyok segítve… - Ne zsörtölődj már, őrülj, hogy egyáltalán az agyturkásztól megmenekülsz, mielőtt hősi halott leszel. - Huan! Huan! A gyerek anyjának hangja édes dallamként szólt a napnyugtai időben. - Na, itt a börtönőröm! Akkor Viki vár? - Jap. Mehetsz. Huan felpattant, óvatosan lemászott és bájos vigyorgások közepette tűnt el a feljáró ajtaja mögött. Wier-t nem zavarta, hogy nem köszönt, ismerete a srácot annyira, hogy tudja, ez nála a megszokott. Egy mosollyal elintéz mindent. S miként ólomlábakon megérkezett az est, élvezettel bámulta a város lámpáinak játékát s közben Darell, a Kapu, és az ismeretlen ismerős jelenlétén járatta szürkeállományait. Ez egyszer félt, nem tudta mi vár rájuk, egyáltalán mi vár rá. A könyvtár Őre nem hazudhat, de nem is biztos, hogy elmondott mindent. És se Darell, se Rysen nem jelentkezett, hogy sikerrel jártak volna. Nem tud semmit! Nem látja előre a történteket, nem tudja irányítani az eseményeket és ezek az őrületbe kergették. Valami nagyon nincs rendben. Túl csendes az idő, akárcsak vihar előtt. Tristan lesunyta szemét, fejét lehajtva lépett mellé. Egyértelmű behódolás és bocsánatért esdeklés, amit Wier első lendületből nem tudott hová tenni. Azt hitte, Vikinek, esetleg régi kedvesei közül valamelyiknek esett baja csak azért, hogy őt felpiszkálják. Igazából, ez sikerült is. - Mi történt?

- Megtaláltak. - Rama? - kapta fel a fejét, de Davis megrázta a fejét. Elárulták őket. Nem is, eladták őket. - Hogy az a… - elharapta a mondat végét. - Szóval a pecsétet feltörték. Halloween éjszakája a legjobb lehetőség, és a hiányosságokat a kóbor lelkekkel pótolhatják. De hogyan jöttek rá? Kitől tudják? - Tőlem. Davis bűnbánó szavai jobban marták Zara lelkét, mint bármi. Az árulás fájdalma könyörtelen. - Megemlítettem Anushának… mert egyre reménytelenebbnek tűnt az, hogy együtt maradjunk. Zara nem akarta kimondani, ami a szívét nyomta, pedig legszívesebben üvöltene a méregtől. De vérszemet kapott a hallottaktól. - Az egyáltalán az eszedbe se jutott, miért tudtok ilyen könnyen ki – besurranni? Mert hagyták, te állat! De nem mondta tovább, amivel eltiporhatta volna Davis lelkét. E téren zseninek számít, s épp ezért tekintete könyörtelen. - Elvarrják a szálakat… senkinek semmi köze semmihez… Darell pedig figyelmeztetett… De van, amit a Hold sem takar. - öklével verte a betont, hogy némiképp lenyugodjon. - Oh, én nagyon nem normális! Nem voltam elég óvatos! - Sajnálom. - ezt kimondani, Tristannak felért ezernyi késdöféssel a szívébe. - Találd meg nekem Köllert, beszélnem kell vele. - Wier hangja keményen csengett a hideg éjszakai szélben. - A Nelson villában lesz, az eljegyzési partin. Viki az előbb telefonált, ők lesznek a zenekar. - Szólj Rysennek, jöjjön Queens-be a villába. Problémáink lesznek a távozásnál. - kapta fel magára kabátját rohamléptekben. - Annak a kuvasz utánzatnak?! - fanyalgott Davis, megfeledkezve

hibájáról. - Ne vitázz, csináld! - És Reele? Wier megtorpant a perem szélén a mélység fölött. Egyetlen szót sem szólt, nem akart, különben kiborul, és azt nem köszöni meg senki. - Értettem… - hangja elhalkult, majd csendben távozott. Mintha az ég is siratná az elkövetkezendőket. Zara csak állt a perem szélén és bámult dühtől reszketve. Nem elég, hogy képtelen megszabadulni a múlt szellemeitől, most még ezek is. Az emberek csenevész, de annál veszedelmesebb egysége, lassan kirobbantják a háborút. Miért akarják, hogy minden vérbe fulladjon? „Megint valami dráma, kialakult máma, és nekem ez rossz… Várom, hogy egy angyal haza vigyen és minden, amit hittem baba legyen…” Az esőfelhőket bámulta, kívánta, hogy szakadjon erősebben, mosson el minden mocskot. Nem keresett fedezéket a zivatar elől. Engedett a természet törvényeinek, hátha elmossák mindazt, amit tett és tenni fog. Túlságosan is bonyolódik a helyzet. Engedett a gravitációnak, megszabadulva ezzel mindentől, ami bántja, hogy ezernyi lepkeként szálljon tova. De az utolsó pillanatban megkapaszkodott egy sárkány formájú vízköpőn. Nézett egy darabig lefelé, majd felhúzta magát a kiszögellésbe és a falnak dőlt. Hevesen lélegzett, úgy érezte mellkasa kiszakad, libabőrös lett és az adrenalin szintje az egekben repdesett. - Kiszámíthatatlan az idő. Nem? A szobor nem felelt, szájából ömlött a víz és fintorgó képet vágott hozzá. - Igazad van, rémes.

Cigarettájának parazsa rögvest kialudt, mihelyst meggyújtotta. Csak most érezte az elmúlt 48 órai hajtás után… éhes! Teljesen megfeledkezett róla, de most amint a várakozás kínos perceit élte, szervezete emlékeztette. S miközben az éltető nedűt magába olvasztotta, számtalan ötlet és gondolat tört utat magának. Mindent alaposan meg kell tervezni, nem csúszhat közbe semmi. Rágyújtott egy újabb szálra, az utolsóra, a dobozból. Kivette belső zsebéből lejátszóját, s ahogy a ritmusok, rezgések elöntötték testét, felüdítette lelkét is. Megszűnni látszott minden, ami a problémákat jelentette.

ა A nappal gyorsan elillant, főleg azoknak, akik átaludták. Reele ágyában fekve ébredt, Tristan dohányos képére, ami felért egy horror film legrosszabb jelenetével. - Mit akarsz…? - húzta álmosan fejére a takarót. - Sztriptíz bárba menni és leinni magam. - sorolta Davis kaján vigyorral. Kiszorított minden érzelmet, s a kötelesség került előtérbe. Gondtalan és viccessé vált ismét, de belül zokogott és nem csak egy ok miatt. - Azonban nem akarom megvárni, amíg Zara olyan nem lesz, mint egy anyós. - He?? - Emberevő fenevad. Na, kapkod össze magad, sok dolgunk van! Azzal eltűnt. Vendel viszont a felét sem fogta fel annak, amit mondott. Lassan lesétált a lépcsőn, s közben azért fohászkodott, hogy ez csak Davis újabb őrültségeinek egyike legyen. A halban felsorakoztatott fegyverarzenál láttán viszont kipattant a megmaradt álom is a szeméből és nem kellett segítség abban, hogy rájöjjön, igen csak nagy

gondban vannak. - Jól feltételezem, hogy vendégeket várunk? - Majdnem. - Tristan egymás után töltötte meg a katonai táskákat. - Mi leszünk a vendégek. - És ahhoz, ennyi fegyver kell?! - emelt a magasba egy géppisztoly szerűséget, de a világ minden kincséért se tudta volna megmondani, hogy mi is ez valójában. - A Herceghez, csak belépővel mehetsz. - Zara gondterheltségét kicsit sem igyekezett elrejteni, csak azt, amiről embereinek nem kell tudniuk. Elég annyi, hogy valamiképp jussanak be, aztán ki. - Köller? Na és a tilalom? Zara csendesen gubbasztott a lépcsőn a korlátnak dőlve. - És mégis mit csinálunk, ha bejutottunk? Leülünk pókerezni?! Szarkasztikus, bár ez a mennyiség elég egyértelművé tette, hogy mihez akarnak kezdeni. Zara pedig csak ült ott, csendben, falai mögé rejtőzve, mindenkit kizárva. - Csinálj, amit akarsz, de én nem fogom végig nézni, ahogy megölnek. - szögezte le az ember s hátat fordított Mesterének. Azonban nem érte el az ajtót, Wier vasmarka szorongatta a torkát, hogy mozdulni sem tudott. - Nem kérdeztem a véleményedet. - lökte a falhoz az embert. Mindkettőtökre szükségem lesz, ha épségben ki akarok keveredni onnan. És itt az ideje, hogy megháláld a 30 éve tett szívességet. Tehát igaz. Az álom, mely gyerekkora óta kísérti szívének legmélyebb zugából, valóban megtörtént. A busz baleset után a pszichológus, az anyja és a nagyszülők is azon a véleményen voltak, hogy az, miszerint farkasember támadta meg a buszt és a mellette ülő nő legyőzte a szörnyeket, csak a trauma szülte illúzió, mi által könnyebb elfogadni a mulandóságot és a baleset halálos áldozatainak arcát. De valahogy ő mindig is tudta, hogy amit látott az valóság volt és nem éber álom. Azonban most, hogy ez bizonyosságot nyert, nem tud mit kezdeni vele. Inkább szabadulna tőle, mintsem örülne.

- Pakoljatok fel, a villánál találkozunk. - ezzel kiviharzott, zaklatott lelke süketté tette az utána hajított kérdésekre. Mióta Reele betette a lábát abba a pincébe megváltozott az élete és a világról alkotott képe. Egy apróságot azonban nem szabad elfelejteni! Zara Wier akár élő is lehetne megkapó személyisége és humoros felfogása miatt, de nem az. Ez csak egy édes cukormázas felszín, mi alatt egy leláncolt fenevad lakozik. Ezt az előbb, bebizonyította. Ha a helyzet megkívánná, nem habozna átrágni a torkát és lecsupaszított koponyájából inni a napi betevőt. Nem akart menni, szíve, lelke hadakozott, teste engedelmeskedett a parancsnak. Muszáj volt.

ა Az éj tombolt, akárcsak a sűrű köd a város felett. Az esőfelhőket tovafújta az újból felébredő szél. A hold ezüst sugarai, mint olvadt folyam borítottak el mindent, visszaverődve a ködtengerről. Wier a temető holdfényes tájában gyönyörködött. A ma éjszaka ismételten szemet gyönyörködtető. Egyetlen hátránya, hogy túl sok ember mászkál a környéken. Hiába, ősz van, mindenki ilyenkor szerzi be a karácsonyi ajándékokat is, mondván most olcsóbb. Kénytelen rágyújtani, már évtizedek óta egy bizonyos szokásnak élt. Az agy sok mindent képes elhitetni a testtel, még ha félig halott is. Ahogy a cigarettafüst táncra perdült a sötét éjszakával, úgy terjesztette ki érzékeinek hatáskörét is. Érzékeit nem korlátozta le, csak a temetőben kószáló árnyakra, mindenről tudni akart, ami e ház falai közt zajlik. A Herceghez bejutni nem olyan könnyű, ahogy azt egyesek hiszik. Az őrség túlzsúfolt és kettesével, hármasával járnak. Ki kell várni a megfelelő alkalmat, mikor is észrevétlenül vagy épp ellenkezőleg, jókora robajjal lépjenek színre a nagyérdemű előtt.

Reele viszont rossz gyerekként téblábolt mellette. Fogcsikorgatva enged a parancsnak, és most több vérszívóval hozta össze a sors, mint szerette volna. Az első fél órát a nélkül töltöttél el egymás társaságában, hogy akár egy szót is váltottak volna. Végül aztán néhány itallal később megtört a jég és Vendel kérdezősködni kezdett. - Miért tetted? Miért mondtál le a posztodról? Miért mentettél meg akkor és miért pont most kéred, hogy fizessem vissza? - Szóval eljárt a szája… a kis gyökér… - Mit láttál benne? Egyáltalán, mit akarsz tőle? Vagy tőlem? - Tényleg beszélgetni akarsz? - nézett egy pillanatra a nyomozóra, majd újra a teliholdat bűvölte. - Mi változott, hogy szóba állsz velem? - Tán nem szeretsz beszélgetni? - Mi értelme, ha kényszer az egész? Reele elhallgatott. Valóban nem akart a közelében lenni. - Nem Tristan az egyetlen, aki az „enyém”. Hogy mit láttam benne? Ahhoz neked, semmi közöd. Elégedj meg azzal, hogy a lelkiismeretem nem hagyta, hogy kivégezzenek egy gyereket csak azért, mert szerelmes. Te pedig… akkor még kicsi voltál és tetszett, illetve, tetszik az a fény a szemedben. Figyeltelek, amikor csak időm engedte… és büszke vagyok. - Szóval… csak megtetszettem? Egyszerűen… csak így? - Netán problémát jelent? - Nem, nem. - visszakozott. - Csak azt hittem… Nem lényeg, már nincs jelentősége. - Értem. - És Köller? - Köller jó ember, viszont olyan, akit a hatalom megváltoztat… Nem mi kerestük, ő talált meg… Herceggé nőtte ki magát; és így én bűnhődöm, hogy még él. Wier csíntalan mosolya mindent elárul. Ebben a világban, Reele eddig megszerzett tapasztalatai és tudása, semmit sem érnek.

- Sosem hittem a tisztességes emberekben, de ott találtam magam a Vezúv által eltemetett apátság romjai alatt, egy piroxén kristályba zárva. Élni akartam, ezért vagyok egy szolga Sátán kutyája, és ő a szolgám, ahogy azt az üzlet megkívánja. Csaltam, öltem és megtévesztettem s mindezt azért, hogy végre szabadok legyünk. Nem mondom, hogy nincs szégyellni valóm. És nem is ment fel alóluk az, hogy akkoriban más eszmék voltak fontosak. - Egyáltalán, kiket védünk mi? Gyilkosokat az emberektől? Vagy az embereket a gyilkosoktól? - Egyiket sem. A nyomozó számára ez kissé érthetetlen. De őt így kell elfogadni, tipikusan az a fajta, akit az idő kérgessé tesz a sok sérüléssel, de voltaképp a mások felé mutatott látszat ellenkezője. - Szóval? Miért is vagyunk mi itt lesállásban?! - Megpróbáljuk a Herceget sarokba szorítani. Ám, ez a tények ismeretében nem olyan egyszerű. - Mert? - Ezt a rendezvényt azért hozták létre, hogy megvédjék magukat és elrejtsék létezésüket a halandók elől. Az ok egyszerű, az Inkvizíció ténykedése, mely sokak életét követelte már eddig is. Ezért, a legcsekélyebb áthágás is, súlyos büntetést von maga után… Azóta szokás lett. - Kezdesz szenilissé válni. - Csak mert féltem azt a foghagyma gerezd segged?! - Jól van na! Zűrzavaros világ ez, amiben nincs semmi ésszerűség és kompromisszum. Zara elrévedt, de egy mosoly is átsurrant az arcán. - Na, végre átlátsz a sötétségen! Ezzel már kezdhetünk valamit. - Meg akarom érteni… bármi áron. - hangja szomorkásan csengett ki a tömeg zajából. Wier gesztusa, reakciója erre az önsajnálatra olyan, mint ha az önérzetét sértették volna. Vagy egyszerűen nem szerette, ha más is látványosan sajnáltatja magát rajta kívül.

- Nem mindenért a démonok vagy az angyalok a felelősek… Az emberi gonoszságtól ők is félnek. Az egészet sosem szabad, mert őrülté válsz. Meg akarod ismerni? Megmutathatom, de csak ezért feláldozni a halandóságod, vétek. - kedves szomorúság sugárzott tekintetéből. Az emlékek súlya iszonyatosan nehezek, mind embernek, mind vámpírnak egyaránt. S ezt csak súlyosbította a Herceggel kötött alku, ami lassan a végéhez ér. Örülnie kéne, de nem tud. Szíve most hevesen tiltakozik mindez ellen. Addig morfondírozott a helyes lépésen, hogy mire elhatározásra jutott, Zara már előrébb járt. - Várj meg! Zara nem szólt, cigarettája mókásan lógott ajkai szorításában. Vendel éppen felzárkózott mellé, mire egy jókora szemetes mögé taszigálta, majd befogta a száját. Egy vérfarkas lépkedett kutatón. Josh emberei. Szorosan a hatalmas fémláda falának simultak, hogy Vendel még levegőt is alig kapott. A dög orrával többször is beleszagolt a levegőbe, hátha megérzi a betolakodók szagát. Wier követte a példát, szerencséjükre szembeszél fújt. Mégis megérzett egy sajátságos illatot. Hegyes fülei az alig halható sziszegés felé fordultak s felerősítették azt. Hallgatózott. Vendel bamba pofival nézett előre, de nem tartott sokáig, az őr elindult az ellenkező irányba. Még hallotta a távolból a mellé csapódó partner beszélgetéseit, aztán semmi. - Ezek meg miről diskuráltak? - Kettőt találhatsz. Tovább haladtak azon az úton, amin az előbb az őrök. A bástyafalak gyenge pontját kereste, de különös hang és illat ütötte meg érzékeit. Latin szöveg és tömjén illat. A Maitre-nek van ilyen szaga és az általa megszentelt helyeknek. Ha állat lenne, akkor most minden szőrszála az égnek meredne, és fogait mutogatná a holdnak. Elviselte, mert csak így érheti el célját. Kedélye is csillapodott, miként a rossz érzéseket a

hűvös szél messzire vitte. - Sajnálatunkra Darell köpött az alkura… - motyogta. - Ez nehezebb lesz, mint gondoltam. - Honnan veszed? - simult Reele a falnak, remélve, hogy így beleolvad a környezetébe. - Látod az őröket a szélrózsa minden irányában? - Ja. - Na, ha betartotta volna, ezek most nem lennének itt. - Akkor repüld át őket, úgy vámpírosan. - vette fel az ötletet, de látván Zara reakcióját, inkább letett róla. - Már megint kezded?! Most mondom el utoljára: NEM REPÜLÖK! Van két jó lábad, használd azt. Mászott fel a falon, megkapaszkodva az erős indákba, melyek belepték a masszív kőkerítést. Reele ellenben bután nézett maga elé mozdulatlanul. - Egy vámpír, akinek tériszonya van… Ez vicces. - Nem, az megint más! - nyújtott segítő kezet a fal tetejéről. - Mégis… miben?! - Szeretem a magasságot, rajongok érte; imádok háztetőkön lófrálni, vagy a mennyezetről fejjel lefelé lógni, még elnyúlni is szeretek, de NEM REPÜLÖK! - Ez nálad valami fóbia, vagy amúgy se… - Amúgy se. - Akkor mégis, hogy jutsz el egyik kontinensről a másikra?! - Jobb esetben bedobozolva és bedrogozva. - Aha… világos. Csakhogy amint átjutottak, újabb vérfarkasok állták útjukat. - Na ne! Még ez is? - nyögött fel fájdalmasan Reele, ahogy végig mérte az ellenséget. Egy hirtelen mozdulat is elég nekik, hogy meginduljanak. A farkasemberek elkülönítették Wier-t. A legegyszerűbb módszer az lenne, ha pisztollyal végezne velük, de akkor hol marad az élvezet? A

tőrök markolatán elforgatott valamit, miként egybe illesztette a kettőt, egy új fegyvert létre hozva ezzel. Minden mozdulata és cselekedete, hergelés az ellenségeinek. - Cassian! - kiáltott Reele a ködben. Vállán és tarkóján a jel felizzott s mire felocsúdott, az árnydémon három feje védőn fogta közre. A járőrök ezek után csak a vámpírral foglalkozhatnak, vele már nem érdemes. Támadtak. De az egész oly gyorsan lezajlott, hogy az embernek mindent alaposan szemügyre kellett venni, hogy lássa, mi is folyik körülötte. Viszont csak egy különös csilingelésre figyelt fel, nyomában pedig, a vérfarkasok egymás után estek szét. Dermedten állva szemlélte az eseményeket, arcát a hányinger simította végig, majd a szomorú belenyugvás kaparintotta markába szívét. Vége, senki sem maradt életben. - Beszállhatok én is? - szólalt meg a sötétből Rysen élcelődő hangja, majd elő bukkant. - Késtél. - mosolyogva, kissé gúnyosan Wier nekidőlt a kőfalnak s türelmesen rágyújtott egy szálra. Nemsoká Reele is szerencsésen előkerült. - Tudod, hogy szeretem a hatásos belépőket. - Minden a helyén? - Persze. Rama örömmel vette, hogy én alkotom a kíséretét, de szerintem, gyanakszik. - Nem is vártam másképp. Akkor nem lenne olyan izgis. - Ki a fazon? Tudtomon kívül ember barát lettél? Bökött a duzzogó Reele felé, kaján vigyorral. - Olyan a szád, mint egy non – stop bolt, állandóan nyitva van. Beszélgetésüket, vékony macskanyávogás szakította meg, Rysen alig fordult el, de már ott pihenget békésen az apró macska a lány kezében. - Mi ez a mini terrorista? Frászt kaptam tőle az előbb. - Már nem emlékszel rá? Igaz, kicsit nagyobb volt, és sokkal több foggal.

- Cassian?! - bökött elképedve a macsekra, kinek arcáról lerítt, hogy vigyorog. Még hogy az állatok nem képesek emberi tulajdonságokra. Most szólok, hogy ez nem igaz! Simán kiröhög, ha úgy találja kedve. A vörös cirmos jó kedvűen dorombolt, nem is bánja, hogy mindörökre (vagy amíg el nem küldik) a vámpírhoz van láncolva. Megjelenése azonban nem ok nélküli, közeledő veszélyre figyelmeztet. Rysen beleszagolt a levegőbe, meglehetősen sokak illatát érezte egyszerre. - Jönnek. - Menj. Azzal Rysen már ott se volt, nyomtalanul eltűnt, mint a kámfor. - Meg vagy? - Persze… - hebegte kábultan. Wier eztán maga mögé terelte, tekintetét egy pillanatra sem véve le a dögökről, kik társaik sikolyai nyomán érkeztek. - Készülj fel. - Rendben. A tetoválás a vállán, egyre jobban lüktetett. Cassian megidézése kivette erejének nagy részét. Egészen mostanáig nem is gondolta, hogy ez a valami a testén, ilyesmire is képes. Igaz kifaggatta Cassiant, de ő sem mondott többet. - Ies Ruth. - Zara hangja furcsán visszhangzott a ködben. Ez egyike azon szavaknak, mit úgy hívtak, a hatalom szava. Kevesen ismerték és még kevesebben használták. De aki igen, az majdnem csak korlátlan hatalmat birtokol mások felett. Engedelmeskedni kellett, ha nem, a szavak megölték az engedetlent. Lehet az a használó, vagy az áldozat. Innentől kezdve a látványa elegendő volt az alsóbbrendű lényeknek, hogy engedelmeskedjenek. Az őrök előre engedték, mögötte Vendel baktatott csendben, amíg elérték a villa biztonságosnak mondható övezetét. De bizalmatlanul lépte át a küszöböt, miként utat adtak neki.

A villa előcsarnoka hatalmas, régi freskók és a slepp, talpnyalók, arisztokrácia, biztonságiak, egyéb hányingert keltő személyek szemfényvesztő ünnepsége, talán csak a szokásos sznobizmus előtti tisztelgés. A levegőben az „Árnyékvilág” tömény illata keringett. Zara gyűlölte ezt a szagot, mely mostanra annyira felerősödött, hogy még Vendel is tisztán érezte. - Minden rendben? - nyugtalan, felfedezte Mesterén is a holtak markáns szagát, mely taszító. Zara bólintott, majd rágyújtott, hogy elűzze maguktól ezt a rothadó édes illatot. Viszont sehol a megszokott öngyújtója. Hiába kereste belső zsebébe, nincs sehol és a jelenlévők egyike sem oly úriember, hogy tűzzel kínálja. A közeli ruhafogason végig lapogatta azt a pár bőrkabátot, mit ott hagytak, s láss csodát! Az egyik zsebében egy alig használt arany, monogramos öngyújtóra lelt: J. C. Különös és ritka csecsebecse. - Már várnak. Jelent meg a lépcső alján egy félszemű komornyik. Elhaladva mellette, Zara felismerte benne nemrégiben elhunyt Savack orvgyilkosát. Nem a szaga árulta le, vagy valami varázslat, mindössze emlékezett a hisztis vízköpő szavaira. - Arra kér, hogy látogass el hozzá. - Ugyan minek? - Szeretné, ha fellépnél Halloween-kor a Márvány Kastélyban. - Értem. Akkor erre nem mondhatok nemet. Az öreg morgott még párat, amolyan „viszont látás” képen, aztán felkísérte vendégeit az emeleti bálterembe. A küszöb előtt Wier még megforgatta azt a bizonyos kést az orvlövészben. - Üzenem a rendezvényszervezőnek, hogy legközelebb jöjjön személyesen. - Átadom. - Mindazonáltal, ne hidd, hogy Ibara törvényei itt nem számítanak.

Wier szavától a félszemű megremegett, de kellő méltósággal leplezte ijedelmét. Ahogy azt a Tudás Fájának vízköpője megmondta, a vétkeseket a védők közt kell keresnie. - Van, amit még a Hold sem takar. - mosolygott csalódottan, s átlépett a küszöbön, Vendel pedig utána. Az ember zsaru ösztönei azonban nem bírtak magukkal. Ez a „Judecca”, áruló, ahogyan Zara nevezte, mindeddig nagy figyelmet fordított arra, hogy elrejtse magát a kíváncsiskodó tekintetek elől. Akkor most mi ez a hirtelen jött pártfordulás? Egyáltalán, miként férnek meg ezek ketten ilyen békésen?! Ráadásul együtt is buliznak! De a találgatás azonban jelen esetben, nem időszerű. Tehát úgy tett, ahogy azt Wier meghagyta, kivételesen betartja intelmeit: szegje le a fejét, mert más különben a vérfarkasok és a vámpírok többsége felhívásnak vélik. Ha kérdeznek, ne nézzen rájuk; és ne szólj egyetlen szót sem, amíg Zara azt nem mondja. Odabent elhaladtak pár ember mellett. Szeme sarkából figyelte a kiöltözött csicsás kavalkádot, mitől undorodott. De magán érezte Mestere szidalmas tekintetét, s noha gyorsan befejezte a nézelődést, felszegett fejjel baktatott mögötte, tartva a tempót, arra azért figyelve, nehogy bármelyikük szemébe is nézzen. Wier délcegen haladt keresztül a fecserésző slepp és a szolgák tömegén, mikor Huan felfigyelt rá. Hatalmas vigyor kerekedett arcán, hogy mégis csak eljött. - Wier! Hahó! Wier! - kiáltotta, de vékony hangját a muzsika hangja teljesen elnyomta. - Mi az Huan? - jelent meg mellette Viki, ki nem tudta elképzelni, hogy a gyerek miért ugrál egyhelyben. - Itt van Wier, pedig azt mondta, hogy nem. Emellett, még csak rám se bagózik. - duzzogta. Viki nyugtatólag simogatta meg arcát és fejét, majd a tömegből kiszúrva kedvesét, tekintete szürkévé vált. - Nyugi, szerint amint végzett, idejön.

- Bizti? - Aha. Majd a koncert után megkeressük. Addig maradj a közelemben. - Rendben. Huan nem teketóriázott azon, hogy jó vagy rossz üzletet csinált. Gyermeki tudatlansággal repkedett egyik svéd asztaltól a másikig. Viki ezzel szemben aggódott, nem véletlen, hogy mind itt vannak. Figyelemmel kísérte Zara-t, ahogy egy magas, jól fésült férfiúval kezdeményez beszélgetést, ki világos öltönyben feszített s szőke hajával elütött a tömegtől. Engedély nélkül van itt és még a formalitásoknak sem tett eleget, igaz minden alkalmat megragad, hogy kibabráljon a Kamarillával és a Herceggel. Na igen, ide, a vámpírok számára legszentebb rendezvényre, még egy embert is hozott. Minden tette, a teljes megcsúfolása a fajnak és a komplett társadalomnak. A beszélgetés elhalt, amint lezserül, cigarettafüstöt lehelve megállt a szőke fickó mögött. Suttogás, felvont szemöldökök, meglepett felháborodás és az undor egyéb jegyei mutatkoztak a csőcseléken, főként Reele miatt. - Uraim. - Wier kardinális modorral kezdett. Várakozó, kínos csönd telepedett a kis társaságra és néhányan a szőke fickóra pillantottak, aki azonban meg se mozdult. Wier azonban tudott várni, cigis dobozából szájával kihúzott egy másik szálat és rágyújtott. - Du vergeigt das, Josh! (Ezt elhagytad, Josh) - a német szavak oly könnyedén csúsztak ki a száján, ahogy felmutatta az öngyújtót, mintha mindig is ezt a nyelvet beszélné. Josh utána nyúlt, mire az arcába fújta a fehéren gomolygó füstöt. A XIX. századi német arisztokráciából való, s megtartotta a belénevelt úri és imperátor modorát, mit még egy egyszerű mosoly is tükrözött. - Ja, wirklich. (Valóban) - felelt nevetve. Majd zsebre dugott kezekkel mérte végig vendégét. - Diese alsdann das Erstaunen! Das zweite Weltkrieg jeher nicht sehen sich (Ez aztán a meglepetés! A második világégés óta nem láttuk egymást).

- Du bereits nur wusst (Te már csak tudod). - felelt rideg nyugalommal. Josh arcán kíváncsisággal kevert szorongás sugárzódott. Ahhoz képest, hogy Köller intellektuális és gyakorlott vitázó, most szokatlanul csöndes. Amit Wier furcsállt, hiányolta a szenvedélyes, órákon át tartó eszmefuttatást. - Allerdings (Na persze)… - vigyorgott Köller fejedelmesen. - Und der Mann? Nicht damit das Halbblut Verein sollte garstig treiben die Veranstaltungen? (És az ember? Nem azzal a korccsal karöltve kellene csúfot űznöd a hagyományainkból) Reele-nek ez kissé kínos. Nem elég, hogy egy szót sem ért abból, amit ezek ketten egymás fejéhez vágnak, de azt azért leszűrte, hogy nem is neki kellene itt lennie. - Sehen, Feinsinnigkeit Platz nicht entwicklung viel. (Látom, tapintatosság terén nem fejlődtél sokat) - a nő csípőből tüzel, de láthatóan ezt a fajta civódást mindketten élvezték. - Vigyázz a szádra! - óva intette Köller, mire Zara könnyelműen vállat vont. - Lehet, kicsit nyers voltam, de mentségemre szolgáljon, hogy közel hatvanhét éve, nem beszéltem németül. - Örömmel látom, hogy nem felejtettél sokat. - bókolt Köller nyájasan, azonban egyáltalán nem érdekelték a vámpír nyelvészeti problémái. - Mi hozott ide? Mi lehet itt, amiért felrúgsz minden szabályt? kérdezte gyanakvóan, miközben kezét dühében ökölbe szorította. Csak tanakodni tudott, hogy vajon mi lehet ezzel a célja? Wier mosolya nem száradt le ajkáról. Lesújtó, szúrós pillantásokat vetett a Hercegre. Gyűlölete sokkal nagyobb irányába, mint a ráolvasott gyalázatok. Elővett egy másik szál cigarettát, meggyújtotta, s az öngyújtót kérdőn tartotta Köller felé, ki egy mozdulattal tudatta vele, hogy megtarthatja. - Tudod te. A slepp kezdte kényelmetlenül érezni magát, de nem távoztak

hírtelen, hisz az, neveletlenségnek számít. Köller ingerülten hordozta végig tekintetét az egybegyűlteken, kik tudomást sem véve róla folytatták a pletykálkodást. Hisz meg van Zara kezében az ütőkártya, mit bármikor kijátszhat, és ezzel fellebbentheti a fátylat a múltjukról. - Kövess. - adta parancsba. - Különben a gyerek és a szeretőd, csúnya véget ér. Nem blöffölt. A kis Huan, nem messze tőle, pedig Viki. Mindkettejüket elég sokan vették körbe, s nem a legkedvesebbek közül. Zara ez egyszer eleget tett a Herceg kérésének. Vendel kissé lemaradt mögötte, de tartotta a tempót mindaddig, míg Viki Valdo egy kiszögellésnél be nem húzta a fürkésző szemek elől. - Maga itt?! - nézett Reele kikerekedett szemekkel. - Nem volt más választásom. - zihálta, mint akit megfutattak a környéken. - Több ismerős arcot fog itt felfedezni, mint kellene… Vigyáznia kell rá. - Mégis mi… - Pszt! Figyeljen! Ez csapda. - Hogy?! - Ígérje meg, hogy ha bármi balul ütne ki, nem hagyja magára. - De én… - Ígérje meg! Viki szavai falhoz állították, nem tehetett mást, mint engedni akaratának, bármennyire is nem volt az ínyére. - De csak mert maga kéri. Hogy értette azt, hogy ez egy csapda? - Zara okos, de azt nem tudom, hogy számolt e azzal, hogy mindenki itt lesz, aki számít neki. Velünk akarják sarokba szorítani, hogy ne ellenkezzen, mikor meg akarná védeni magát vagy bennünket. - majd szorosan átölelte és kedves csókot lehelt a férfi homlokára. Készüljön fel! Azzal fellibbentette a nehéz függönyt és elvegyült a tömegben. Reele-t sokkolták a mondottak, de most nincs idő erre. Gyorsan összeszedte

magát és Mestere után iramodott. Csak remélni merte, hogy a megfelelő irányba halad. A belső udvart körül ölelő ívelt, csipkézett falak a régi indiai idők, és kastélyok világát idézte. De ez az idill csak addig tartotta meg fenséges létét, amíg a díszesen faragott tartóoszlop árnyékából egy biztonsági őr vetette rá magát. Se azonosítani, se késleltetni a büntetését az embernek nem maradt ideje. Az őr a vállába mart, bele a vérrel festett tetoválásba, s a beállt éles fájdalom megbénította idegeit. Csak egy elfojtott nyögésre maradt ereje, de ahogy az első vércsepp elalélt a márványon, az őrt nyakánál fogva tépték le róla. A fiú vadul sziszegett, akár a felbőszített kobra. Sajnos nem számolt azzal, hogy Wier-t ez teljesen hidegen hagyja. Ördögi vigyorral (ami inkább volt vicsor) tartotta a fiú fejét, majd néhány rándítás és letépte álkapcsát, na meg a fejet is. Aztán egyetlen szorítással, szilánkosra zúzta a vérlucskos koponyát. Reele nem mozdult, révetegülten bámult maga elé, felszíni sebét pátyolgatva, ahogy Wier sudár alakját a kinti holdfény megvilágította. Látszott, élvezte a vadászatot, lényéből fakad és ennek megfelelően viselkedett. Cserkészett: úgy álltak egymással szemben, mint a menekülő vad (meghunyászkodva, félelemtől reszketve) és a türelmes ragadozó (az örök sötétség és álom fekete nagy macskája). Az őrök körbe vették őket, ahogy a Herceg és egy indiai nemes, Francesco közeledett fia, Taran kíséretében. - Ez nálatok a vendégszeretet? - mutatta a széttört koponyát a Hercegnek és s sleppjének, kiket megbotránkoztatott a jelenet. - A Herceg felelőtlenül fenyegetőzik és pribékjei most már azt csinálhatnak, amit akarnak? Alább hagyott a színvonal, mint emlékeztem. - Mégis hogy merészeled?! Ide csak a Kamarilla tagjai és a család léphetnek, alsóbbrendű férgeknek itt nincs helye! Taran dühöngött, mert hívatlan vendégek zavarták meg köreit. Sértő szavak egy ember szájából, de csak simogatások ennek a ficsúrnak az ajkáról, ki soha nem tapasztalta az éhség kínzó fogait.

- Taran! Elég. A ficsúr hőbölgését apja állította le. Az idős vezér markáns egyéniség, ő Francesco. Látszott rajta, hogy eddigi élete során nem egy csatában vett már részt. Első szülötte, robosztus testű, forrófejű ifjú, igazi indiai harcos feldúltságával vonult vissza, ellökve mindenkit az útjából. - Nem volt semmi ez az előbb. - Meg teszem, amit lehet. Nem szeretem, ha bántják az „enyéimet”. - Láthatóan, te is sokat változtál. Régebben az se érdekelt, hogy kinek a vérét ontod. Manapság mindenki azt suttogja, hogy elpuhultál, könyörületes lettél. Köller az embert vette célba. - Veled ellentétben, én tudom, mikor kell feladni. Vendel kést érzett a hátában és a Herceg gyilkos pillantása volt a penge. Egyszer s mindenkorra semmisnek tekintette a Herceggel kötött megállapodást. Meg tesz bármit, csak ezt az alakot tűntessék el a világról. S valahogy értelmet nyertek Viki szavai, érezte, hogy valami nagyon nincs a helyén. - Menjek veled? - simult a vámpír hátához, de megnyugtatón simogatta meg kezét és ösztönözte maradásra. - Hagyd. Inkább a lányra ügyelj. - Tristan? - Szép dolog a szerelem, de ebben az esetben csak árt nekünk. Azzal eltűntek a hatalmas, díszes ajtó mögött. Taran húga, törékeny alkatú, indiai hercegnő Anusha fehér szárijában ellenben maradt, noha apja mindenáron visszaparancsolta a vendégekhez. Fiús frizurája különlegessé tette arcát, jázmin és hibiszkusz illata ölelte körül. Kivételes kis lány, olyan, aki származása ellenére nem a megszokott hitet erősíti, hanem faramuci módon, mártírhalált halna fajtájáért. Mindennek ellenére, engedelmeskedett a megszokott normáknak és csendben várt idekint az ember társaságában, míg apja, a Herceg és Wier a nagy teremben rendezik le vitájukat.

Az egyik márvány padra ült a pihegő ember mellé, majd bátortalanul megkérdezte, ami már jó ideje feszítette. - A rendszer… a Kapuról van szó, igaz? - szólt közbe remegő hangon Anusha. A hatalmasok pedig, akárcsak az apja, ellenséget vélt látni benne, hogy felszólalt ellenük. Meg kell hagyni, a lányka igencsak merész. - Azt hiszem… - Az apám… Mi, mindent megtettünk, hogy visszaszerezzük az irányítást… - Bolond csitri! - vágta szájon húgát Taran, hogy az a földre hanyatlott. Reele emberi ösztönei éltek, óvni akarta a lányt, de az köszöni, nem kért belőle. Csak annyira volt szüksége, segítsen neki lábra állni. - Ideje elmondani az igazat, különben legyőzhetetlen ellenféllel állunk majd szemben. - Nevetséges! - Taran sértődötten tagad mindent. - Az nevetséges, hogy gyerekesen titkolóztok. - Hogy merészeled?! - Félre ne értsd, nem szeretek kioltani akár egyetlen életet is. Ám azzal egyet kell, hogy értsek, túl sokan lettünk. Először jó ötletnek tűnt, mindazt eltörölni, kik elzüllöttek. Anusha reménykedve karolt a nyomozó karjába, támaszának fogta fel jelenlétét, aki teljesen a hatása alá került, igaz fenntartásokkal. - De mi köze van mindennek Kleinz-hez és Amiához? - most már az embert is érdekelni kezdte a háttérben megbújt valóság. Az Árnyvilág és hatalma, beette magát a zsigereibe. Észrevétlenül süllyedt egyre mélyebbre, noha most még nem nézik jó szemmel a kíváncsiskodását. - Fogalmam sincs. Csak azt tudom, hogy rá akarják venni a Mesteredet, hogy beindítsa a rendszert. Reele számára tiszta sor, hogy amit Viki mondott, az nem kitaláció és valóban bajban vannak. Meg kell találnia Rysen-t és minél hamarabb.

ა - Nem indíthatjátok újra a rendszer. Nem biztos, hogy a stázis után, hibátlanul működik. - Elhiszem, elvégre te vagy a megalkotója. Oh, pardon! - visszakozott álszentül. - Csak az irányítója, ahogy azt te megfogalmaztad annak idején. Mindazonáltal, tudom, hogy tökéletes állapotban van és bárki által beindítható. - Csak blöffölsz. A zárat nem iktattam ki, képtelenség összeomlás nélkül beindítani. - Nálad hatásosabb eszközökkel élővel vitattam meg ezt a problémát és sikerült is orvosolni… Ha azt akarod, hogy a féltett „embereid” életben maradjanak, akkor menj el a városból. Wier nem hitt szavának és most, hogy figyeli, testbeszéde is egyre inkább elárulja. Jól sejtette, hogy forral valamit ellene. - A nagy Köller báró fenyegetőzik. Milyen vicces. - Megjelenéseddel csúfot űzöl a törvényeinkből! Mi döntünk a létezésedről! - teljes győzelem sugárzott szemeiből. Ám a vámpírt koránt sem hatotta meg mindez. - Előbb éltem, hogy a flancos társadalmad megszületett volna! - Arcátlan szuka! Ember ölebe! - fröcsögött Francesco, kinek szavaira Wier nem fordított kellő figyelmet, fensőbbségesen összekulcsolta mellkasa fölött a karját és várta a fejleményeket. - Valójában, te is ugyanúgy vágysz a külvilág elismerésére. Neked is felfordul a gyomrod ettől a korcs korszaktól, s ha már nemesnek mondod magad, akkor egyetértesz azzal, hogy ez így nem mehet tovább. Nem szokása az emberek lelkére hatni. - Az átjárók nem arra valók, hogy ki – becsukogasd. Ha túl sok a negatív pólus, egyszerűen magába roskad. Vagy rosszabb. Ne mond, hogy legyőzted a megalomániád, jobban szereted magad annál.

Élvezni akarod a munkád gyümölcsét. - Nem csak neked vannak eszméid, amiket követsz. Csak ennek akarunk eleget tenni, mielőtt belefulladunk. Valami, nagyon nem stimmel. Nohát… egy aprócska eltérés. - Mond csak édesem… - kezdte nyájasan. - már megbocsátottad atyád bűneit? - Igen… nem volt értelme haragot tartani. Pecsétgyűrűjének mintázatán merengett, oda sem figyelt arra, hogy ezzel elárulja magát. - Érdekes… - tanakodott Zara. - Én úgy emlékszem azt a csecsebecsét, magam olvasztottam be a koponyájába. Persze ez hazugság, de a Herceg ajka megremegett. Josh Köller, vagy ez itt, legyen bárki is, rémülten tekintett fel az előtte állókra. Leleplezték, ám a menekülésnek nincs sok értelme. Kiáltani akart, de torkát Zara vasmarka elszorította, s egyenesen belepasszírozta a márványfalba. Szemeiben az apró szikrák lángokká nőtték ki magukat, hegyes fogai vészjóslóan csillogtak. Körülöttük a levegő perzselt, a polcokon néhány könyv lassan pernye lett. Nem sok híja volt, hogy minden porrá váljon. Karmai felszakították hamis Herceg bőrét, vére ujjai közt kicsordult. Az eddig rejtve, láncon tartott „Bestiát” kiszabadítani készült. Semmi mást nem hallott meg dühöngése közepette csak a nyomozó szavait, ahogy könyörög életükért, sebekkel tarkított testtel. - Wier! - kiáltott rá. Ha egyszer elindul… Lenyugodni látszott, tekintete a két férfi közt járt. - Te… - préselte ki száján a szavakat. - elfelejted hol a helyed kutya! Képesek vagytok tönkre tenni mindazt, amit fölépítettem! Csak báb vagy a kezükben! - lassan visszanyerte az uralmat ösztönei felett. De a dög csak nevetett, gurgulázva, groteszk főhajtást intézve Reele felé, mit senki sem értett.

- Hírtelen harag… szóltak, hogy figyeljek rá, de úgy látszik… nem sikerült… De mindegy, mert elkéstél… - ettől eltekintve, igenis aggódott. A szóbeszédek igazak, ha elszakadt a cérna, akkor nagyobb problémáik is lesznek, nem hiába démonok százezreinek mészárosa. Még a vérfarkasok sem ennyire vérszomjasak. Saját kezűleg vetett véget az életének, mielőtt még Wier tenné meg. Ernyedt teste akadálytalanul hullott ki Zara kezei közül. Ki eddig a Herceg képében járt – kelt a városban, valójában egy imposztor. Így már érthetővé vált Kristine esete. Mindig is viszolygott a fegyverektől, kivéve, mikor Rama fejébe golyót röpített. Ugyan az a lény volt: egy Zauder13. Bár Reele menedékre lelt oltalma alatt, rettegett tőle. Mikor az lépett egyet, megugrott. Szemeiben rémület, lelkében fagyos hideg. A kényelmetlen része a dolognak csak ez után jött. Az ajtó, résnyire tárult, Taran lépett be rajta, elzárva a menekülés útját, s nyomában szorosan ott loholt a vendégsereg. Francesco fegyvert ragadott és Wier szeme közé célzott, míg az ember foglalatoskodott. - Zara Wier, Fekete Unikornis14 klánjából, ezennel halálra ítélem a Herceg megöléséért. Wier tisztában van ezen szavak súlyával. Itt már nem az ész diktál, hanem, hogy ki erősebb. Ebben a szent pillanatban Rysen rontott rájuk a nyitott ablakon keresztül, érte jött. Mögötte Davis, Anusha-t derekánál ragadta meg s lendítette át az erkélyen.

13

Zauder: macskaszerű lények, alakváltók. Bárki alakját és annak emlékeit képesek lemásolni.

14

Fekete Unikornis: régen élt egy nép a sivatag mélyén, kiknek legfőbb fegyvere a saját testük volt. Létezésükről csak néhány valótlan legenda árulkodik, s némi leírás: égkék szemű ember formájú lények, a legrosszabbak a démonok között. Ám egyszer csak, úgy i.e. 2500 körül, nyomuk veszett.

Nem féltette, ügyes lány, nem esik bántódása. Mindössze az ijedt nyomozóval akadt némi gondja, aki rúg – kapált, miként a vállára vette és kiugrott vele az ablakon. Az alattuk lévő fában kapaszkodott meg, hogy enyhítse esésüket. A katonák, a nagyra becsült vendégek dermedten álltak a holttest és a föléje hajoló, szüntelenül vigyorgó nő előtt. Még Francesco kezében is, megremegett pisztoly, ahogy a megviselt szobában újra felütötte fejét a tűzvész. Elsőnek a polcokon álló könyvek közt felsejlett a parázs, mely aztán lángtengerré változott, elvágva mindenkit a menekülőktől. - Ezzel… nem oldottál meg semmit. - motyogta Wier az árulóra gondolva. - Csak felbőszítesz. Azzal rágyújtott, illedelmesen meghajolt a díszes társaság előtt sátáni vigyor keretében, s alakja Rysen-ével együtt elenyészett a fekete lángok között. A brigádot megállították… egyelőre.

ა A galéria védelmet adó falai most nem értek semmit, s láthatóan Rama sem tett annak érdekében semmit, hogy megvédje a menekülőket, mikor a Kamarilla őrsége, az Inkvizítorok és Thule Takarítói megjelentek. Hogy kinek a szerencséjére, az más tészta, de egyikük sem találta a körözött személyeket. New York belvárosa csatatérré vált, senki sem volt biztonságban többé. Viki Valdo és a kis Huan szabadon távozhatott, s az, miszerint bántanák őket, csak blöff volt. Minden esetre a történtek után, se Vikit, se Huan-t nem látták soha többé a környéken. Még Darell sem mutatkozott nyilvánosan. Elfogató parancs lépett életbe ellene is, így bármerre ment, ellenségbe ütközött. Bár őt elsődlegesen, a Maitre szemelte ki magának.

Igaz nem siette el a dolgot, néhány kellemetlenkedőt követve, valahol félúton Manhattan és a központ között egy panelház tetején ücsörgött pihegett, boros pohárral kezében, benne a csillogó vörös bársonnyal. Szerinte, Wier sincs könnyebb helyzetben, de az jobban zavarta, hogy megváratják. A vendég azonban kis vártatva megjelent: Attila királyi léptekkel haladt felé. - Na végre, a boszorkány. - mosolygott fölényesen Darell. - Annyi éven át tudtál várni, akkor ez a néhány perc már mit se számít. - Magad nevében beszélj. Csak egy valamit akarok, aztán már itt sem vagyok. Attila gyanúsnak vélte a férfit, nem bízott benne. De mi baj származhat egy egyszerű erőfitogtatásból? Zara sem tehetett ellene semmit, más köti le a figyelmét. Jelenleg, érinthetetlen. - Ez aztán a lényegre törő. Mit akarsz tudni voltaképpen? Mert kétlem, hogy azt, merre van démonod. Darell azonban nem szólt egy szót sem. - Értem már… megbabonázott. Nevetett a boszorkány, szinte már kacagott. Darell az érzéketlenség állarca mögé rejtőzött, nem hitte, hogy bárki is átláthat rajta. - Miért, téged nem? Ugyanúgy szemet vetettél rá. - Ő nagyon jól ért, a férfi lélek rejtelmeihez… De kegyetlenség érzéketlennek mutatod magad, miközben felőröl az aggodalom. - Még ha így is van, nem tartozik rád. Az annál inkább, hogy hagytad a várost meggyalázni. És ezt tudomásom szerint, a feljebbvalóid nem nézik jó szemmel. Pont itt, szerva ott! Trishanku telibe kapta Attila egyetlen sebezhetőségét, a szabályait. - Magatokat úgy sem mentheted meg. Wier sorsa, hogy elhozza a Végtelen Időt erre az elkorcsosult világra. - Az Őrök senkit sem engednek a közelébe.

- Kivéve, ha az Őr maga akarja. Ez azért aggodalmat ébresztő gondolat, „az Őr maga akarja”. Ki lenne ennyire ostoba? Alig érzékelhetőn, Attila látása elködösült, mocskos kis cselhez folyamodott: ártó mágiát kreál a vámpír ellen. És Zara mellett, ezt a kísértetet kell mielőbb félreállítani, mert ezek ketten nagyobb veszedelem rájuk nézve, mint a Kamarilla, az Inkvizítorok, Thule és a Mágia használók. Furcsa, álomszerű látomások borultak Trishanku elméjére: tűztenger égette sivárság, halál, a szüntelen éhség mardosó akarata. „Mi az isten… ez…” Összegörnyedt a fájdalomtól, ahogy a szimbólum a mellkasában egyre hevesebben lüktetett. Attila élvezte, hogy kis cselszövése sikerrel járt. Az átok végez ezzel a szörnyeteggel, s nemsokára Zara is megérzi, a fekete rúnák szülte kínt, amit még a kápolnában helyezett a testére. Örömmel nézte a vámpír szenvedéseit, már éppen áttörte a védelmi vonalat, mikor Darell nevetése surrant végig a sötétben utat engedve Fehér Sárkányának, mellyel kiirtotta az átok magiát. - Na, ezt már nem! Trishanku hangja visszhangzott Attila fejében. Menekülni próbált, de valamiért képtelen volt kijutni. Csak a hatalmas fehéren izzó sárkányt látta éj fekete szemeivel, amint satuba fogja, érdes nyelvével nyalogatja, majd felemészti s közben Darell hangját hallja egyedül saját fájdalmas rikoltása közepette. Aztán néma csönd és Massacre magához tért, akárcsak a hipnózis által kezelt beteg. Ám ez az elme trükk sem riasztotta vissza, hogy tovább próbálkozzon. Újra próbálkozott ugyan azzal az átokkal: „Vasmarok zárd ujjaid, életét vésd márványba máris. Elméje legyen a posvány meleg ágya,…”

De a varázslatot befejezni már nem tudta. Trishanku termett előtte, hadakozott, de a vámpír ereje megbénította, hangjának nem mondhatott nemet, és ujjai is oly erővel szorították, akár a satu. - Ha bemerészkedsz a világomba… nem is hagyod el élve! Hangja nyugodt, de kiérződött belőle a felháborodás, hogy képes volt ez a halandó orvul hátba támadni. Ennél nagyobb férget nem hordhatna hátán a Föld! Hogy ha nála használta ezt az adut, akkor Wier is megkapta a kórt. Viszont, két jó dolog származik a mostaniból: mégpedig, hogy ezek után, jogosan veheti el a boszorkány életét, s nincs senki, aki megbüntetné tettéért. A másik, most már ismeri az átok nyitját, s ezzel felébresztheti majd Zara-t a halálos álomból, ha még nem késő. Kard villant s vér fröccsent. A vörösen csillogó, éltető nedű lassan csordogált végig a vámpír kardján, mit a magával hozott poharával fogott fel. A Maitre érezte a közelgő véget. A kard hatalmas tátongó sebet hagyott maga után. Még látta, ahogy vére áztatja a tetőt, s ahogy a beton repedései elvezetik. Valamint Darell szánakozó pillantásait, mitől a halál csak jobb lehet. Az utolsó pillanatokat is gyűlölködve élte meg, s mikor a halál életbe lépett, szeme elködösült, akkor sem várta más, csak a könyörtelen magány. - Ne légy sóher. Hűvösen csengtek Darell szavai, ahogy letérdelt a halott mellé és élettelen szájába rakta az érmét. Ha teheti, nem öl embert, inkább állatok vérével csillapítja szomját. Szentimentalizmusból vagy makacs különcségből teszi ezt, nem tudni. Most is kellemetlen érzés járja át, mert még ha jogosan is végzett a Maitre-vel, ember volt. Azonban nem mondott sokat, vagyis semmit. A pohárban felfogott vért nézegette, kacérkodott vele. Felkészült rá, hogy érzékei lobognak majd és megmutatják, hogy merre van a másik elátkozott. Nagy levegő és nagy sóhaj.

A poharat felemelve köszöntötte az éjszakát, majd egy húzóra megitta mindet. Minden úgy volt, ahogy azt előre látta. Szemét vérfátyol lepte, a benne rejlő „Bestia” szomja végre csillapodni látszik, de megszédül a mámortól és Attila emlékeinek képeitől. Végül egy fehér ház állt előtte, régi polgárháborús idők díszes példánya, valahol a dzsungel mélyén. És egy páncélos alak, ki úgy húzza fel magára Köller bőrét, arcát, mint más a zokniját. Vége. Látása tiszta, csak egy halovány eltérés a levegőben: holtak vérének szaga ellepte a környéket, akár egy undorító bűzfelhő. Semmi sincs a helyén, semmi sincs rendben. Tekintete a kihaltnak tűnt városra meredt, látta a rúnák vágta ösvényt s nem jelentett jót. Kis vártatva, eszét vesztett a csőcselék jelentek meg mögötte, a csatornába csábította üldözőit, hol aztán minden fennakadás nélkül végzett velük. Az egyik kiszögelésben talált menedékre. Aztán váratlan fordulat következett: mindenki visszavonult. Ez újdonság, ilyen hamar feladnák a vadászatot? Aztán rövid úton megtalálta a csönd okát: Rama ájult testét vitték a koszos vezetékeken keresztül.

ა Rysen semmit sem bízott a véletlenre. Amint elhagyták a villát és környékét, egy másik csapat is útnak indult elterelve a végrehajtókat. Egy kis időre az East River mentén, a Roosevelt szigeten húzták meg magukat. Kiváló mentora volt, kitől alaposan eltanulta, hogy mindig legyen „B” és „C”, na meg annyi plusz terved, amennyire csak szüksége lehet. Itt aztán kereshetik őket, oly sokan vannak itt összezsúfolva, hogy csoda kellene ahhoz is, hogy az itt élők megtalálják a szomszédot.

Menedékre valahol a Main Street-en leltek, közel a hídhoz. De nyugalom ettől még nem szállt közéjük. Rysen őrjáraton, biztonságos kiutat keres a városból. Wier addig feszült figyelemmel kutatott fejvadászok és végrehajtók után a menedékül szolgáló épület előtt. Az utca túloldaláról kellemes lágy muzsika szűrődött feléjük. Vendelt kicsalogatta a szobából a ritmusok békés hada, a padon ücsörgött egy cigarettával a szájában. Már vagy három éve leszokott, de most rá kell gyújtania. Erre muszáj. - Jól vagy?

Zara csüccsent mellé a padra öngyújtóját keresve, szájából kacskán lógott ki a cigaretta. Vendeltől csak egy bárgyú mosolyra tellett, mivel kis híján szívinfarktust kapott tőle, mivel képes olyan csendesen járni, akár a macska. - Fogjuk rá… S mihelyt az első slukk megfordult tüdejében, aztán a szabadban fogócskázott tovább, vele együtt tűntek el a nyomasztó érzések is. - Miért nem ütünk rajtuk? - Vendel maga sem értette, miért pont ez a kérdés csúszott ki a száján elsőként. - Amíg Rysen vissza nem ér, maradunk a seggünkön. - nyújtózott el a padon, mint álmos macska a déli napsütésben. - Különben is, lesz bajunk elég. Amíg csak lehet, használd ki, hogy minden békés. Azzal mindketten a csillagokat bámulták, mintha még életükben nem látták milyen fénnyel is ragyognak. Vendelnél ez az áhítat tartott vagy egy percig, aztán megunta az egészet. A pad környezetét kezdte vizsgálgatni, hátha rálel valamire, amivel lefoglalhatja magát. Az ideális áldozat néhány sörös üveg kupakja lett, melyekkel pingponghoz hasonlatos lábmunkát végzett. Közben az eső is eleredt, ki ne érezné úgy, hogy most még a természet is ellene fordult. - Ennek olyan jó hangja van. - Ha fojtogatlak annak is jó hangja van. Kipróbáljuk? A válasz hallatán az ember nagyobb erővel pattintotta fel a kupakot,

hogy saját magát találta el. Wier először nevetett felszabadultan, hogy még az embernek is röhöghetnékje támadt. - Ki kéne tekernem a nyakadat. - Szerinted az olyan könnyű? Felemelő beszélgetésüket Davis visszafogott hangja törte meg. Csendben volt és várt Mestere kedves szavára, vagy a büntetés kihirdetésére. Zara ezzel a lendülettel lett vele szemben hideg és távolságtartó. - Indulhatunk. - Rysen? - Az utca másik oldalán, a metrónál vár minket. - Akkor megyek pakolni. - nyújtózott elgémberedett testtel Reele. Van egy sanda gyanúm, hogy igaz csak ide megyünk a szomszédba, de az út hosszabb lesz. - Elkísérlek. - baktatott engedelmesen Tristan az ember mögött. Zara még maradt kicsit az esőben, ahogyan az embernek, neki is rossz érzései vannak már egy ideje. A szél hidegen fújt, de nem törődött vele, nyugodtan szívta tovább cigarettáját, amíg ki nem esett a parazsa. Unottan dőlt hátra a padon a zuhanó esőcseppeket bámulva, szájába lökött egy másikat, mire a füst fehér selyemkendőként fonódott köré. A különös érzések hangját már nem hallgatatta el s nem engedte, hogy az eső kopogása sem mossa el: a táplálkozás édes csengése, a vadászat ősi éneke, illata megrészegítette. Megtörölte ajka szélét, óvatosan engedte le kabátja cipzárját, s észrevétlenül nyúlt pisztolyaiért. Szimatolt, figyelte a körülötte lévő rezgéseket, hogy kiszűrje ellenségeit a halandók közül. - Mi vett rá, hogy áruló legyél? Guidó ült mellette a padon, ocsmány vigyorral arcán. Ő az a rossz érzés, ami nem hagyta nyugodni. - Mert így érzetem helyesnek. - rekedtes, olcsó dohánytól bűzlő hangja megtörte az eső kopogást. Zara első hallásra nem értette, aztán egyre

érthetőbbé vált minden szó. Ez a gael 15, ősi és közkedvelt a száműzöttek körében. - Hányszor hallottam már ezt… Wier fejében sok minden felötlött, mert ha ez a kis görcs itt van, akkor a fivérek pribékjei is. Rápillantott órájára: 04: 16, lassan világosodik, mielőbb meg kell szabadulnia ettől a ragaszkodó kis mocsoktól, hogy ne legyen, ki követhetné nyomaikat. - Most miért? Mit vártál? Megbíztál benne, de mind egyformák. A kis védenced is azt tette, amit helyesnek vélt. Majd veszett ellenséggé vált, nyers erővel harcolt, néhány jól irányzott pofon és egy sörétes szörnyetegszerű kiáltása, miként elérte célját. Zara földre került; a töltény szétroncsolta vállát, a becsapódás ereje hanyatt lökte, de nem ölte meg… még. Ám reakció ideje lassabb lett. Sikerült eltűnnie a Guidó fürkésző tekintete elől. Ha ő itt van, akkor a végrehajtók sincsenek messze. Sok hely nincs, ahová elbújhatna egy kis időre, csak a sorházak alsó szintjeit és a lépcsők kőkorlátjait tudja fedezékként hasznosítani. Kései az esést követve a pad melletti sárban hevernek s jelenleg Guidó ücsörög felettük. Esélytelen a csendes megközelítés és végezni vele, és valószínű, hogy a környék néhány nehézfiúja is ide özönlik. Sebéből még mindig szivárog a vér, és a reggel közeledte sem segít. Amint fel kel a nap, védtelenné válik a létszámfölénnyel szemben. Dzsekijének bélését kitépve, szorító kötést tett fel vállára és karjára. Guidó kezdett ideges lenni, hogy játékszere még mindig nem került elő. Össze-visszalőtt, hogy előcsalogassa rejtekéből, s úgy látszott sikerült is. - Látlak ám! - szólt nyájasan, s az előtte elzúgó fekete árnyra irányítva fegyverét a teljes tárat kiürítette.

15

Gael: ősi kelta nyelv. Mai napig használatos Észak - Írország területein.

- Ennyi a hírhedt „Vasmacska”?! Fel nem foghatom, hogy mi volt benned olyan félelmetes? Közelebb lépett a tetemhez, s öröm ittasan rúgott bele akkorát, hogy biztosan eltörjön a gerince. Meglepetésére csak némi fémhulladékot és egy véres rongyot taposott agyon. Baj van! Beleszagolt a levegőbe, de nem érezte a vámpír szagát, a zuhogó eső elmosta még a levegőből is. Csendben figyelt, s mint derült égből villámcsapás, Zara a semmiből került elő. - Meg vagy! - Guidó bűzös hangja nyomán újabba lövések szelték az éjszakát. Zara vasmarka azonban most sem ereszti, hiába szorít fejének pisztolyt. Halk kattanás szólt közéjük. Guidó elsápadt. Lenézett, óvatosan eltűrte kabátját és a fekete lefűrészelt csövű az ágyékára sandított. Mindamellett, Zara másik kezében tőrét a tarkójának szorította. Patt helyzet, ennek ellenre sem adta fel, de túl későn vett lendületet. A tőr és a sörétes puska egyszerre csapott le. - Kezdem érteni, miért neveznek „Vasmacskának”. Guidó vértől ázott kezével nyúlt gyilkosa felé, de még mielőtt elérhette volna, rémes sikolyok közepette vált köddé. Egy kész, de a rémálom még nem ért véget. Zara leült a padra, mozdulni alig tudott. Az egyre erősödő fájdalom lüktetett mellkasában s mind inkább úgy érezte, mint aki betépett. „Holtak vére… nem marad időm…” A sebek égtek, teste ólomsúlyú volt. Újra felnézett az égboltra, noha még mindig esett, azért kezdett felszakadozni a felhőzet. Szeme elsötétült, ajkát csendes, bajsejtelmes mosolyra húzta. - Tényleg?És megérte?

ა Zara óvatosan haladt előre a metró járatában, fáradt, sebei és a méreg miatt már csak akarata tartotta talpon. Eleinte zavarta, fejfájást okozott a tömény bűz, mikor beleszippantott a dohos levegőbe, majd szépen lassan elkezdte különválasztani a szagokat. Felismerte az emberek, a vámpírok és a vérfarkasok szagát. A nagy sötétségben, lassan minden kék színben tündökölt, mellyel érzékelni tudta az élettelen formákat, testeket. Hallotta mély, dörmögő hangját az ellenségnek, az oszlopok mögött rejtőznek nem messze tőle. Ekkor megérzett még egy illatot, de nem maradt rá ideje, hogy kielemezze, kié lehet. Csöndes járással megállt a farkasok mögött az egyik tartópillérnél. Remélte, hogy nem veszik észre, de ezzel le is kiabálta gondolatban a parókáját. Sebesült, vérzik és nincs egészen magánál… persze, hogy felfigyelnek rá! Barna bundájú vérfarkas állt mögötte, vicsorogva, morogva. Minden ellenkezés nélkül ment a vadállat előtt, aki társaihoz kísérte a szennyvízgyűjtő medencénél, honnan több út is a felszínre és a várost behálózó csatornalabirintusba vezetett. Minden út mellett egy csuhás állt, hatalmas szárnyakkal, kőangyalok vigyázták az utakat. Az egyik szobor mögül, előbukkant egy másik vérfarkas. Hófehér bundája szikrázott a félhomályban, szemének szivárványhártyája bíbor vörös, míg szemének egésze fekete. Hatalmas agyarai ezüstösen csillogtak a rácsokon beszűrődő fényben. Pár lépés után visszavette emberi külsejét. - Mi volt, ami ennyi ideig tartott? - Fejfájás. A többiek nem szóltak, de riadtan figyelték Zara vérző sebeit. - Nem fogsz örülni. Zara elmosolyodott, a mai nap után már úgysem történhet rosszabb. Kár, hogy túl korán örült előre.

- Lassacskán úgy érzem, mintha a szülinapomat ünnepelnék. Ma már több meglepetésben van részem, mint amennyit szerettem volna. Wier rágyújtott egy kissé megviselt cigarettára, de még mielőtt kifújhatta a füstöt, macskája is megjelent s kis vártatva a vállán telepedett meg. Érezte, hogy gazdája nincs jól, védőn ült vállán, senkit sem engedve a közelébe. Reele mindenhonnan ellenséget várt. Kabátja alatt szorongatta fegyverét, ujját a ravaszon tartva. - Jobban tennéd, ha lenyugodnál. Megérzik a félelmed. - bökött figyelmeztetőn a sötétség felé Rysen. - Érzik a szíved reszketését, és az igazat megvallva feltüzeled őket. - Mi több, engem is. - vigyorgott meggyötörten Wier. - Sajnálom. Jelent meg mellette Davis lehorgasztott fejjel. - Remélem, tudod, hogy mit teszel. Ennyi, nincs több hozzá fűzni valója, miként hátra sandított a reszkető Anusha-ra. - Te volnál… a Marki? Wier felvonta szemöldökét és kényelmesen cigarettázgatott tovább. - Csak voltam. - Akkor követelem, hogy… Parancsolgatása egy csapásra abba maradt, miként Wier éhes pillantása húsába vájt. - Hogy mi? Követelsz? - nevetett. - Még ezeknek sem engedem meg, miből gondolod, hogy majd pont neked fogok engedelmeskedni?! - Szégyellem a Falka tettét, de szeretem őket és meg akarom menteni! - Ha nem bánod, előbb magunkat húznám ki a szarból. Különben is minek? Úgy se tanulnak belőle. Ezzel lezártnak tekintette a beszélgetést, vállába újra belenyílalt a fájás, inkább magával törődik ez egyszer. - Na de…

Még mielőtt folytathatta volna, Davis csendre intette. - Apropó, jó popó! - szólt közbe Rysen. - Amire kértél, hogy ne szóljak, az van, hogy eszement felfordulás uralkodik Miamiban, valami rúna, vagy mit tudom én, hogy mi miatt. - morgott belegondolva az esztelen állapotokra délvidéken. - Ráadásul, a maskarás idiótánk felgyújtott egy templomot, mert egy másik páncélos idiótát üldözött. Eredetileg ezért jöttem. Mimikája és a hozzá tartozó aktivitizés után, az ember látta maga előtt a történteket, de egyben röhögött is rajtuk. Zara lemerné fogadni, hogy északra és észak – nyugatra fekvő városokban ugyan ezzel a sztorival állnának elő az ottani megfigyelők. A rúnák csak egy helyet fognak közre és nem a véletlen műve, hogy a meghívása is oda szól. Viszont oly régóta nem járt arra, hogy már szinte elfelejtette az oda vezető utat. - Vidd őket biztonságos helyre. Nem akarom, hogy tűzvonalba kerüljenek. Rysen engedett a vámpír kérésének. Intett embereinek, mire azok ellenkező irányba terelték védenceiket. Zara kitart, egészen addig, amíg csak tud, de már engednie kell a fájdalomnak. Lábai erőtlenné váltak, Reele és Rysen nyújtottak neki támaszt. - Én veled megyek. Valakinek vigyáznia is kell rád, ha már te nem teszed. - Valahogy sejtettem. - Én is megyek. - szögezte le határozottan Vendel. - Mész magadtól vagy adjam írásba? Reele nem akart elmozdulni mellőle. - Nem. - Vigyétek! - kiáltott Zara Vingates embereire, kik félve engedelmeskedtek akaratának, s az embert akarata ellenére rángatták el. Reele azonban hajthatatlan. - Menj! Vagy magam lőlek le. - emelte fegyverét a halandó mellkasának.

Csakhogy, váratlan helyzet állt elő. Nehézfiúk kommandós szerkóban bekerítették őket. Nehéz fegyverzetük csöve nem tévesztett senkit szem elől. Csak egyetlen rossz mozdulat kell nekik, csak egy. - Zara Wier alias „Vasmacska”, és Rysen Vingates, az Inkvizítorok által rám ruházott hatalomnál fogva, ezennel halálra ítélem magukat. - lépett ki a fegyveresek közül egy cingár férfi. A szag, mi belőle áradt elárulta, a Kamarilla testőrségébe tartozik. - A vád: árulás. Intézményeik engedélyezték a halálbüntetés azonnali végrehajtását, amennyiben ellenállnak. Tegyék le a fegyvert. Ebből egyértelműen következik, hogy megszabadulnak tőlük azzal, hogy a nyakukba varrják a balhét. Nem hiányoznak senkinek, csak az éjszakának… üresek lennének nélkülük az utcák. Az egyetlen, ami sértő és dühítő, hogy mindent tálcán kínáltak az elkényelmesedett mocskok elé. Nincs lánc és póráz, az ittlévők mind tudták ezt. S mintha Vendel megérezte volna Zara gondolatait. Földre terítette az egyik fegyverest, elvette tőle a füstbombákat, kibiztosította és szétszórta. A sűrű füstben az ellenség összezavarodott, de ez éppen elegendő volt ahhoz, hogy Rysen vállára kapja a vakmerő halandót és a többiekkel együtt elrohanjon vele messzire. Wier magára maradt, az oszlopnak dőlve pihent megviselt cigaretta kacskán lógott ki szájából, ahogy farkasszemet nézett a közeledő fegyverekkel. - Ne mozduljon! Feltehetően a nehézfiúk kapitánya lehet ez az egy, aki volt oly szemtelen és botor, hogy kilökte Wier kezéből az öngyújtóját és kivette szájából a cigit. - Ezt nem kellett volna. Vérfagyasztó morgás beleivódott a fegyveresek idegeibe, ahogy haladt a sűrű füst, úgy fogyatkozott a számuk. Cassian az, aki halomra öli őket a sötétben.

- Ezekkel mi legyen? - Cassian az életben maradtak felé nyújtogatta villás nyelvét. - Öld meg mind, Isten majd szétválogatja. Zara-t ezek a csökevény lények érdekelték a legkevésbé. Más miatt aggódik. Kíméletlen halál lett osztályrésze a megmaradtaknak, miként egymás után szabdalta fel ellenfeleinek torkát, eltépte gerincüket, mellkasukat éles karmaival. S csak egy – kettőt hagyott életben, lábuknál fogva vonszolta áldozatait gazdája elé. Wier az élők mellkasára ült és elrágta nyakukat, hogy ez által meggyógyítsa magát. A hulladék feltakarításában Cassian segédkezett, megérdemelt reggeliét fogyasztotta ő is. Ám óvatlanságukban újabb golyó fúrta át magát a vámpír testén, mely a holtak vérét tárolta belsejében. Megtántorodott tőle, de esett össze. Észlelte, hogy valaki ólálkodik mögötte, de még mielőtt tehetne ellene, a vérfarkas leteperte és vállába harapott, hogy kitépett húst és csontot tört. Cassian szedte le róla, mindhárom fejével mart a vérfarkas testébe, végül hatalmas elánnal zúzta darabokra fejét és szedte darabokra testét. - Vigyél utánuk… - elhaló hanggal ült fel a fenevad Cassian hátára, ki iszonyat tempót diktálva neki iramodott az előttük elterülő csatorna hálózatnak.

ა Az inkvizítor förmedvénnyé alakulva támadtak a menekülőkre. Vingates emberei kemény ellenfelek, nem nyomták le őket olyan egyszerűen. Rysen védte a szerelmeseket és az embert, aztán Davissel karöltve védték Anushát és Reele-t, végül Reele csak magát védhette. Mindenki harcolt valakivel valamiért vagy valakiért, ő sem maradhatott ki a sorból. A leggöthösebb dögöt pécézte ki magának, mondván ezzel még ő is elbánik. De ahogy az lenni szokott: ember

tervez, Isten végez. A vérfarkasnak nem jelentett nagy ellenfelet, de azért okozott némi bosszúságot. Ahol csak érte, verte a vadállatot, de az minduntalan erősebben és fájdalmasabban adta vissza. Fegyvert rántott, de a farkas felkapta fejénél és a sötét járatba vágta. Mázli, hogy puhára esett, nem szenvedett komolyabb sérülést. Viszont sikeresen letarolta Tristan-t, aki segíteni jött utána és most kiterülve heverészik a földön. Zara elengedte segítségét, kissé bizonytalan léptekkel indult a járat mélyére, oda, ahol mindkét kedvesének élete veszélyben forgott. Látta, ahogy a görcsös fenevad a tartópillérnek szorítja őket, hogy már a beton is megrepedt a hátuk mögött. - Búcsúzz el! - mondta nevetve a dög kitátott pofával. Halk csilingelés szelte ketté a pillanatot, akárcsak a farkast, kinek testrészei előkelően elváltak egymástól. Davis a vad mellkasára borult, Vendel pedig kiszabadította magát ujjai közül. - Viszlát! - köszönt el tőle Wier. Megmentette a hősködők életét, de nagyárat kellett fizetnie érte. Túlerőltette magát, s kifáradástól térde megingott. Semmi mást nem akart a nap fennmaradó részében csak aludni. Cassian lett támasza és mikor Vendel is erre vetemedet a háromfejű démon vicsorogva, nyelvét öltögetve sziszegett rá. - Ne haragudj. Vendel feltűrte ruhájának ujját, hogy vérét adja, de Zara leállította. Ezen tette kedves, megenyhült mosolyt csalt a vámpír arcára, de a nyomozóé elkomorult. - Ezt majd később megbe… Lövés dördült, mi félbeszakította a társalgást és Wier vállát, ahogy védeni próbálta az embert. Az újabb lövedék átszaladt rajta és Reele felkarjában állapodott meg. Davis még mindig eszméletlen. A félbevágott vérfarkas haldoklik, ennek ellenére visszavette emberi külsejét. Hiába vesztette el fél karját, a másik kezében pisztolyát szorongatta. Lőtt és újra talált.

Zara bordái darabokra szakadtak, vére feltört, mint a gejzír, beszínezve a talajt és a csatorna koszos vizét. - Isten pofozza rád a temetőajtót! - nyögte elhalón, de talpon maradt. A férfi újra lőtt, most azonban elvétette hála Rysen-nek. Kardja egy aprócska fényvillanást eredményezett és az ellenségnek vége. Zara az oszlopnak támaszkodott, saját karmaival tartotta össze mellkasát. Láttása homályosult, de annyit még kivett, hogy a Galéria takarítóiból néhány túlélő (köztük a kis köpcös is) és Rysen emberei felkarolják a sérülteket, majd eltűnnek velük a sötétben. Reele mondott valamit mellettük mielőtt elájult, de azt senki nem értette. Tehát felszámolnak mindent. Ez már nem csak arról szól, hogy néhány fejes meg akarja tisztítani a társadalmakat. Ebben mindenki keze benne van. „Rama… Merre lehetsz? Sarokba szorítottak, vagy némává és süketté váltál? Mikor hallod embereid megtört sikolyát?” Talán téved, s mikor felébred, minden a helyére kerül. Kezdte úgy érezni magát, mint egy drogos, hamarosan elveszti az éles határt valóság és valótlan közt. - Mit műveltél már megint? - Rysen vette ölébe. - Állítólag megöltem a Herceget. - Komoly? És miért tartott eddig?! - Az élet, egy meglehetősen szar játék, de a grafikája rohadt jó. Mosolygott, de szervezete eddig bírta. Vére sebesen áradt testéből a szennybe, fájdalmas görcsöket okozva. A többiek után indultak. Oda, ahol a túlélők reszketve várták a fejleményeket. A háború kitört!

ა

Kontrol A menekültek, a Galéria dolgozói egytől egyig kijutott a városból. A köpcös sofőr szerint, amikor felszámolták a csoportot, Rama az Inkvizítorok társaságában hagyta el az épületet. A városban mindössze azok maradtak, akik igyekeztek némi életet verni a darált hússá vált társukba. Sebeit bekötötték, a hátán tátongó hasadásokat összefércelték. Teste a sebláztól lángolt, szervezete minden energiát felhasznált, hogy kijavítsa a hibákat. Rysen nem mozdult el mellőle hosszabb időre, amint valamelyik kötés átázott, vagy elfeslett, újra varrta a sebeket. Most is alszik, de félő, hogy Wier ebből az álomból talán sosem fog magához térni. Mindenki elfoglalt.

ა Tristan és Anusha végre egymás közt tudták megbeszélni aggályaikat úgy, hogy nem zavar közbe senki és semmi. Anusha gondolkodni jött ki a konyhának nevezett helyiségbe, de amint meglátta Tristan-t, bátortalanul libbent vissza. Tristan téblábolt, nem nézett a lányra, vagy ha igen akkor is csak elszórtan. - Beszélj vele. - bökte oldalba a félvért Reele, ki nem mozdult Wier szobájának ajtaja elől. Tristan lassú léptekkel igyekezett kedveséhez. Anusha megilletődően szorította magához karját, megkeményítve szívét és lelkét, ennek ellenére keservesen sírva kerülte ki a félvért. Aki, bármennyire is akarta magához ölelni, nem lehetett. Nyomorultul érezte magát. Csöndesen lépett hozzá, vállára tette kezét, mire a lány megrezzent, sírása elállt és megerőszakolva magát a nyugalomra, hátra fordult.

Tristan sosem bántaná, inkább kitépi saját szívét a mellkasából, de nem nyúlna hozzá. - Azt hittem, hogy már… - Meghaltam? - kérdezte elhaló hangon, el nem véve tekintetét a padló repedéseiről. - Taran azt mondta a villában, hogy végzett veled… mielőtt bárki rájönne, hogy mi… - Nem, még élek… nap, nap után. Tristan leült a földre, hátát nekitámasztotta a hideg falnak. Néhány kínos csönddel eltelt perc után Anusha-nak volt annyi ereje, hogy feltegye a nyomasztó kérdéseket. Ám egyikre sem kapott választ, talán féltésből, talán kötelességből. Sok minden kavargott fejében, szerelem, család. Nem értette, s már nem is akarta. Inkább vár csendesen, fájdalmas gondolat az ilyen, belefásult az ellenkezésbe. Davis szája kis vártatva szóra nyílt, de alig jött ki hang rajta. - Minden pillanatban… eszembe jutottál… Mit csinálhatsz… jól vagye? És múltkor, ott Vikinél, mikor megtaláltál… azt hittem… szeméből fájdalom és őszinte szerelem sugárzódott. Anusha nem bírta tovább, kedvese karjaiba omlott. Féktelen csókok özöne lepte el ajkukat, szorosan tartották a másikat, mintha csak a kivégzőosztag elé vinnék őket. Anusha ujjaival a félvér arcát simogatta és szorosabban simult hozzá, mint eddig. Kívánta testét, női mivolta magáénak akarta tudni tüzes mélységben. - Tristan, kérlek… - suttogta, majd ajkát újra a férfiéhoz érintette. - ez kínszenvedés. Menjünk innen jó messzire, hol nem érhetnek utol soha! - könyörgött. Tristan a lány illatos haját, arcát simogatta, szája a nyakát érintette. Lehunyta szemét, arcán rengeteg folyóként zubogtak könnyei. Sajgó szerelme, epekedése Anusha iránt csakhogy nem elviselhetetlen. Csillapíthatta volna, de megtartásának jeleként fájdalmasan felnyögött. Erősen átölelte és a fülébe suttogott könnyekkel küszködve.

- Nem lehet… Szeretlek, ahogy csak férfi egy nőt szerethet az életben. - Szeress, kérlek, szeress! - sírt Anusha, azonban Tristan kénytelen volt eltávolodni tőle, miközben majd megfojtotta a bánat. - Nem lehet… bocsáss meg nekem… De nem árulhatom el megint. ismételte, magába fojtott hangon. Anusha letörölte könnyeit, fájdalmas pillantásokat vetett előre. Remegő, ólomsúlyú végtagokkal oly lassan távolodott el a fiútól, nehogy útközben összeessen. Davis összeszorított foggal és ököllel, elátkozta magát, amit tenni fog: elárulja hűségét, hogy megtartsa szerelmét, ki még mindig vár rá asszonyi hűséggel. Fordulatból kapott a lány után, lágyan tartotta szerelmesét karjaiban.

ა Reele látva a szerelmeseket a szomszédból, rajta is úrrá lett a honvágy. Fogalma sincs, hogy merre lehetnek, esetleg valahol a föld alatt, egy régi metró alagútban, mert hallja a közeli ventillátorok zakatoló hangját, melyek a katakombák levegőjét cseréli. Lelke, a szíve félt, félt a fennálló állapotoktól. Ez a különös világ elvarázsolta nyersességével, még úgy is, hogy tisztában van azzal, a gyilkolás itt a legnépszerűbb árucikk. Szeretett volna haza menni, újra a normális életét élni, hol a legnagyobb gond az, hogy a rendőrség igazgatója mennyire csökönyös. Talán el kellett volna fogadnia a többiek ajánlatát, amikor magukkal hívták. Talán abban az esetben, mostanra már rég halott lenne. Magát is meglepte ezzel, semmi más nem jutott eszébe a lehetőség gondolatától, csak hogy Wier nélkül halott ember. Vicces! Most már biztos, hogy nem normális. Képtelen elszakadni tőlük, talán azért, amit Wier mondott korábban. Amint megtalálta egyensúlyát, a konyhának mondott helyen kezdett vadászni valami ehető és iható után. Legfőképpen egy bögre kávét akart és egy doboz

cigit! Visszahuppant arra a kényelmesnek tűnő kanapéra, ami Wier szobájában árválkodott. Belekortyolt italába, de nem tudta eldönteni mije fáj jobban: az a rengeteg szorítókötés, amit Rysen hatalmas tudásával ráerőszakolt, és amivel jószerével elszorította a vérkeringését. Vagy az a förtelem, amit „kávé” címmel iszogat… Az volt… valamikor, de ki tudja hány éve már annak. - Hali! - köszönt Rysen kedvesen szájából kacskán egy jókora nyalóka lógott. De akárcsak Wier, észrevétlenül jelenik meg az ember mellett, hogy a frászt hozza rá. Ezért nem volt különös, hogy Reele-től csak egy fájdalmas intésre tellett. - Maga az a Reele? - Kezdek kételkedni benne… motyogta. - Miért? - Wier arra kért, nézzek utána Kleinz családjának. De mivel neki dolgozol, így neked mondom: megtaláltam a gyereket. Az anya: Kristine Kleinz; az apa: Noa Conor. Egy bárban dolgozott Chicago-ban, de az utóbbi hónapokban a Maitre közelében látták. Kicsit megkésve, de Reele összerakta ezt az aprócska képet. És a felismerés még fájdalmasabb. - Az én hibám… én tehetek róla… Ha elmondtam volna… most nem tartanánk itt. A merengés nyújtotta fájdalmat, a fizikai váltotta fel. Davis hallott minden egyes szót, ami elhagyta ajkait. Dúvadként rontott be, mindent felborítva az útjából. Egyenesen felkente a falra a halandót dühében. Rysen-nek és Anusha-nak kellett szétszedniük őket. - Eladtál minket, eladtad az életünket!

- Tristan elég! - szólt közbe Rysen. - Hogy tehetted! - Elég! - csattant fel újból Vingates, mire a félvér lenyugodni látszott. - Láttad a sebeit? Azt a golyót neked szánták, mert már nem volt rád szükség… - vicsorgott a félvér a nyomozó képébe. Egyik faltól a másikig rángatta a nyomozót nyakánál fogva. - Miattad történt… megmentette az életedet és ezért belehal! Elengedte, összefonta mellkasa felett karját, elmélyülten nézte az izzó sebeket és rosszul volt a romlott vér szagától. - Ej, ej fiúkák! - intette csendre a kardoskodókat Rysen. - Nem kell ezt olyan véresen komolyan venni. - Ki kérdezett, te nyalókás magamutogató? Legalább öltöznél föl! Rysen-nek van egy fajta nézése, pont olyan, amivel ölni lehet. Egyáltalán, kitől tanulhatta? - Nem fogtok nekem itt, valami szerelmi háromszöges vitát lebonyolítani! - Ijesztő vagy… - vakkantotta oda Tristan. - Nem számít… - nyöszörgött Vendel a földre borulva. - Ezzel nem segítesz. - figyelmeztette Anusha. A félvér számára csábító az ajánlat, kiadhatná minden dühét, megbüntethetné az árulásért. De látva Rysen ellent mondást nem tűrő tekintetét, letett erről az álmáról. - Felőlem… csinálj, amit akarsz. Csapott a falba, levezetve a feles energiákat, aztán távozott. Marják csak egymást a bűntudatával halálra. Az embernek fájt mindene, a lelke, a teste… megbéklyózta. „Ki kell jutnom innen!” Mint valami isteni büntetésként, bal vállába éles fájdalom hasított. Ott, hol a Doldzsa megjelölte, most izzó sebek égették ki az inget.

Hiába szorította minél erősebben a kanapéra borulva, fájdalom nem enyhült. Davis dacból nem tett semmit, bámulta szenvedését, Anusha, megmentőként bukkant fel. Elszorította karját a sebek felett, aztán egyesével vágta fel őket, hogy a felgyülemlett romlott nedvnek szabad útja legyen. A fájdalom enyhült, és a hegek nem világítottak többé. - Miért segítesz? - Mert meghallgattál, amikor más nem. Azonban… nem az én dolgom ítélkezni… Ha itt az ideje, lerendezitek magatok. - hangja kedvesen szomorú. De őszintén, ki akarná megúszni? Rysen mindenkit kitessékelt a szobából, de akármennyire is ellenezte, Reele egy tapodtat sem mozdult az ajtó elől. Mindenki a saját kis bajával volt elfoglalva, senki sem vette észre, hogy még valaki van velük a létesítményen. Darell végig hallgatta az előbbieket, látva a sebeket, harag gyulladt lelkében. Aki ezt tette annak már megfizetett, de kínhalált érdemelt volna, vagy bárki, aki arra vetemedik, hogy hozzá ér! Az egyetlen gyógyír, ha felbőszíti, más különben mesebeli hercegnővé válik, akit még a hercege sem tud felébreszteni. Megmarta csuklóját és Wier szájához tette, hogy vére eljusson szervezetébe.

ა Alkonyodott, mint máskor, de most, mintha valami nem lenne a helyén. Wier a parkban sétálgatott, minden oly kézenfekvő… de valahogy… ez most nem tudja lefoglalni. Mindent hagyott volna azokra, akik elkezdték ezt az őrületet. Régen, mikor még fiatal volt, sok minden lényegtelennek tűnt. Ám ezek most a világot jelentették. Hiába a szeretők sora, életben maradásának emberséges formája, igazságérzete és hűsége, az árnymacska is egyszer elmegy, szabad lesz, és ő… itt marad egyedül.

Szabadulni akar. Aztán felütötte fejét egy rég elfeledett érzés, mit a halandók mindig elszenvednek: ez a fejfájás! Érezte, vére felforr, és folyékony tűzként kavarog testében, ami kitörni készül. A düh, talán a harag, vagy a bosszúvágy fenevadja akar kitörni? Igazság szerint, ez nem is érzés inkább egyfajta Tudat. Ösztön, ős öreg, ami régen a védelmet volt hivatott szolgálni. Lecsendesítette fejében a vihart, megzabolázta forrongó vérét és hallgatta a Tudattal, a szellemek álomba ringató sírását. Végig gondolt minden egyes rezdülést, s ha mindez nem lett volna elég, rég elhunyt emberek lelkei követték és kísérték figyelemmel minden mozzanatát. Nem tudta, hogy a Tudat mit akar mutatni, de bízott benne. A színek kifakultak és mindent elborított a szürkület. Ismerte ezt az állapotot, nem nyílt ajka szavakra, hangszálai nem formáltak hangokat, Ezen a helyen nincs szerepük. Cigarettát lökött szájába, majd a fehéren gomolygó füst célirányosan siklott a szürkületbe. Majd a kacérkodó megtorpant, s miként elenyészett a levegőben, ajkairól csak egy szót lehetett leolvasni: Birant Ra. Annyit tesz: árulás. Az ég váratlanul felizzott a forróságtól és alig lehetett lélegezni, égette az ember tüdejét. Érzékeny orrát egyetlen, határozott szag ütötte meg, mely átitatta a levegőt: a kiontott vér szaga, mely keveredett az Árnyvilág teremtményeinek vérével. Iszonytató, émelyítő szag, gyomorforgató. Ekkor a távolból meghallotta társai segélykérő kiáltásait, halálba fulladó hörgéseit. Vendel megtört kiáltását és az azt követő utolsó lövés hangját, ami késként hasított érzéseibe: a férfi öngyilkos lett. Minden kísértet szívbemarkoló a kiáltását sodorta felé a pernyével megtelt szél, mint az út szélén hagyott kiscicáé, mikor anyja után sír az esőben. Kiáltásuk egyet jelent; pusztul a régi rend, pusztulnak a biztonságot jelentő határok, eszközök, egyezmények. A Tudat, a galéria felé terelte gondolatát, ám mikor elindult volna, egy kard ütötte át mellkasát. A kardot kihúzták testéből, mire térdre roskadt, majd a pillanatnyi gyengeség bilincsébe zárva, még hallotta,

amint utána kiáltanak a kísértetek, majd lövések és kardcsapások, aztán minden elsötétült… Minden lángokban állt; a fák megfeketedett, kicsavarodott törzsükkel és éles karókra emlékeztető ágaikkal meredeztek a megperzselt ég felé. Egy érzés ölelte át szorosan: a félelem, a mindent átható, jéghideg félelem. Elméje felfogta, hogy mindez a látomáshoz tartozik, de oly valóságos és igazi, hogy szinte hihetetlennek tűnik. Azon az úton, melyen járt, a föld nedves volt, mintha túl sok eső esett volna. Vörösesbarna, émelyítő szagú víz cuppogott csizmatalpa alatt. Leguggolt, kezével végig simította a nedves földet, de nem kellett hozzá semmilyen éles érzék, hogy tudja, ez vér! Az emberek világa és a sötétség végleg egybefolyt! Mintha létrehoztak volna egy új dimenziót, hol mindent elöntött, bárhogy is próbált megszabadulni tőle, nem tudta lemosni… Ekkor hasított elméjébe, hogy ez az egész csak miatta van, ő lesz okozója a pusztulásnak… de ha nem, akkor is bekövetkezik a véres időszak. A fák törzsét borító vérről visszaverődő fényen kívül más fényforrás nem volt. Szorosan simult a fák törzséhez és csendesen igyekezett kifele ebből a pokolból, de csak beljebb sodródott. A vérfolyam egyre emelkedett, hogy már átbukott a cipőorrán. A fák, a parkot alkotó csodás fakompozíciók, rémséges sűrűséggé tömörültek. A szellőfutta, reszkető levelek, ágak között lidércfény csillogott. A fák hirtelen körbevették, nem volt kiút. Vérfagyasztó sikolyok, csontok törtek és szakadtak darabokra, ahogy rájuk nehezedett súlya. Ebben az elátkozott ligetben, még inkább kezdett eluralkodni rajta a félelem. A fák közül szörnyek, félig lerohadó hússal takart csontvázak, emberek, gyerekek léptek elő… és társai. Kétely és bűntudat mardosta, valamint a véget nem érő bosszúvágy. Szeméből könny hullt kezére, fájdalmát kifejezve. De ezzel le is zárta a történteket, nem adhatja fel! Harcolt tovább! Mert muszáj! Ám az a furcsa suttogó hang, megint rátalált és most még inkább

gyötri. Képtelen megszólalni ebben a világban, de fejében kiálthatott és üvölthetett, ha úgy tartotta kedve: „Elhallgass!” Ekkor, mint valami védőangyal, Trishanku jelent meg előtte védelmezőn. Meglepő, hogy fehér madárijesztőjét itt látja. Nem volt világos, hogy vajon milyen szerepe lehet ebben. Már majdnem elhitte, hogy felszabadul, de végig kellett néznie, ahogy félbe vágják Darell testét, balról lefelé egészen a gyomorszájig. A földből ezernyi inda ragadta meg végtagjait és törzsét, majd vállát keresztülszúrva egy fához láncolták. Némán felkiáltott, teste megereszkedett, az indák tartották meg súlyát és sűrű vére összekeveredett a fáéval. Ő is elbukott vagy elvették tőle. Nem számított. A teljes reménytelenség, sivár hanyatlás karolta át. Suttogó hang ostromolja elméjét, pontosan olyan, mint amilyet a kápolnában is hallott egy röpke időre. Újabb indák bújtak elő a földből és átrágták magukat mellkasán. Fájdalma csak nőtt, mikor újból meghallotta azt a suttogó hangot: „Miért hadakozol? Nem ér semmit.” A fájdalom és harag eluralkodott rajta. A fekete tűz elöntötte egész testét, és mindent mást. Az egész olyan, mintha atombomba robbant volna egy vákuummal teli helyen. Minden hamuvá lett… Sivatagos táj. Aztán újból magához tér fejfájással küszködve. Egy hatalmas fekete lyuk kellős közepén téblábolt egyedül, hol a romok ormán jégsapka tornyosult. A vér eltűnt, hamu maradt csak utána és szenes maradványok sora. Minden elpusztult, a park, a város… minden. Az ég felperzselten kavargott felette, mint valami éhes szörnyeteg. Mindössze csak az Empeier State Bilding állt szilárdan, dacolva az

elemi erővel és a gravitációval a fekete pusztaság kellős közepén. Zara felnézett a szörnyetegre, egyenesen a szemébe, amely ugyanolyan sötét volt, mint a lelke és gondolatai ebben a pillanatban. Ettől félt, ettől retteget mióta megismerte saját erejét, a benne lakozó Bestia természetét. Itt egy helyzet, hol ereje jó szolgálatot tett, de mi haszna volt, saját ösztönei felett is elveszítette az irányítást. És íme! Ez lett a következménye! Földre rogyott, a megperzselt égből rosszindulatú fény áradt felé, mely égette lényét. Szívét harag töltötte el: harag, gyász, bűntudat, mely elhomályosított minden mást és erősebben mardosta, mint a legerősebb kétely. Végül, a jó öreg dac és büszkeség, melyek mindig ott lappangtak benne, felszárították könnyeit, és talpra állították. Megtörten, holt fáradtan megindult az egyetlen megmaradt épület felé. - Senki sincs ott! Semmi sem vár rád. - szólt utána egy erélyes női hang, mely mintha nevetett is volna. Wier nem vett róla tudomást, ment tovább. - Hallod? Visszasandított a sivár pusztaságra és saját magával nézett szembe. Ő elgyötört volt és fájdalom járta át minden zsigerét. Tükörképe üde, kipihent és tettre kész. Tekintetéből semmi más nem sugárzódott, mint a pusztítás mámora. A tükörképnek hosszú fekete haj volt és égő zöld szeme: a Bestia. Az arcát tarkító gonosz, könyörtelen kacaja betöltötte a sivár csöndet, hol még a szél halk suhogását sem lehetett hallani. Saját tekintetéből az aprócska szikrának a hiánya, mely élővé változtatta a holtak, és még elevenebbnek az elevenek között. - Tán gyönyörködni akarsz a tetemeikben? - kérdezte megállás nélkül a tükörkép nevetve. - Hagy békén! Kikerülte a Bestiát és folytatja útját, bár maga sem tudta hova. - A barátaid nem léteznek, - a tükörkép gúnyos szavaira, Zara

visszafordult. - sosem léteztek. - Ez hazugság! - mondta megtört hangon Wier, bár tudta, hogy amit a Bestia mond, igaz. - Ugyan kérlek! - kacagott fel üdén a Bestia. - Ez nem igaz, nem akarom! - Minden, ami vagy, magadtól érted el… pontosabban velem. Akárhányszor bántottak, én ott voltam, hogy megvédjelek. Még a haragjuktól és a gondolataiktól is. Bestia szorosan magához ölelte Wier-t, ki a vállára hajtotta fejét és szomorú tekintettel nézett maga elé. A Bestia simogatta, mintha anya nyugtatgatná gyermekét. Wier nézte a tornyot, majd feladta, hogy bárkit is találjon ezen a helyen. - Röhejes! - csendült föl a sivár csendből, egy ismert hang, melynek hangneme lenéző és fölényes. - Te tényleg ennyire naiv vagy? Wier feltekintett, Darell hófehér alakja rajzolódott ki előtte, ahogy nem messze ücsörög tőle egy ház romjain. Zara kiszabadította magát a Bestia karjai közül, a harag ütötte fel a fejét lelkében. A férfi száját újból egy hergelő szó hagyta el, mely csak tovább erősítette benne dühét. Ám még mielőtt elérhette volna a romokon ücsörgőt, összeesett a fáradtságtól. - Mit érdekel az téged… úgyis csak egy újabb lidérc vagy a sok közül… Rossz döntéseim hóhéra. Trishanku elrugaszkodott eddigi székéről, harag gyulladt az ő lelkében is ezen szavak hallatán, s hogy ráébressze viselkedésére, olyat tett, amit eddigi élete során még soha. Fogaival feltépte tenyerét, s vértől csöpögő kezével elkapta Zara fejét és szemét elöntötte a meleg vér, mely új látomást is hozott.

Képek, hangok, érzések sora száguldott el mellette, melyek által újra élte az elmúlt napok eseményeit. Olyasmiket látott és hallott, amit eddig még soha. Tisztán kivehető egy erős érzelem irányába és egy másik, a szívből szóló fájdalmas gyűlölet, mihez egy látomás társult. Egyszerűen tudja, hogy kik ezek s mi a gyűlölet oka: árulás, gyilkosság. De a legrosszabb, sejti, ki is lehet a másik testvér. A forgatag irama és mennyisége, fájdalommal töltötte el. De elég volt ahhoz, hogy tudatára ébredjen. Trishanku kezén a heg beforrt és a látomásnak vége szakadt. Wier hányingerrel küzdött, de legyűrte. Szemében az a gyanúsan pislákoló tűz új erőre kapott. Lelkében, a kihűlt üszöknek is nyoma veszett. A kandallóban, újra fellobbant a fekete láng. Szívében újra felcsendültek a szangvinikus dallamok, mik a lángokkal együtt alkották azt a csillogást, mely megfogott mindenkit. Újra harcolni akart! Mindennek oka van, oka volt, ami vele történtek. Ha nincsenek azok az események, amik, akkor valószínűleg hiúsága és gőgje mostanra a világ legnagyobb ellenségévé tette volna. Nem félt többé, nem voltak kétségei, végre újra önmaga lehet… Könnyeit felitatta a forró szél, melynek halkan zúgó dallamát ismét hallotta, érezte simogatását. Akárcsak az ég morajlását, ahogy az esőcseppek veszekedve állnak sorba, mielőtt eleresztenék őket. Darell nem szokott mosolyogni, de most kivételesen nevetés suhant át arcán, hogy látta ezt a feltámadást. Wier sebei begyógyultak, mindenét átjárta a fekete tűz. A Bestia nem jutott szóhoz, nem értette ezt a hirtelen jött változást.

- Engedj végre szabadon, vedd le rólam a láncokat! - Minek? - Nézz körül! Ha mi ketten összefogunk, semmi sem állhat az utunkba! Azt tehetünk, amit csak akarunk! - győzködte a Bestia. - A Márvány Kastély sem állhat az utunkba. A vámpírnak szeme se rebbent, csak a tornyot bámulta rendíthetetlenül. - Mikor érted már meg végre, hogy nélkülem nem mész semmire! Csak velem együtt vagy valaki! A Bestia szemei kikerekedtek, tekintetében ott cikázott a félelem és a megsemmisülés, a hatalom elvesztésének látképe. Wier rávetette sötétkék tekintetét, majd elhaladt mellette, kedves mosolya közepette sandított a meggyötört, elfásult tekintetű tükörképre, ki egyre öregebb és csúnyább lett. Ő maga pedig kivirult, arca üdévé vált, tekintetében ott cirkulált ereje. Mozgása, lendülete, ami belőle áradt, még a halottnak vélt tájat is, új erővel töltötte fel. A hamvak alól gyönyörűen zöldellő növények bukkantak elő lába nyomán, és az a sötét szörnyeteg odafent keserves sírásba fogott. - Nem hagyhatsz itt! Hozzám tartozol! - fröcskölte az átkokat a Bestia az utolsó szalmaszálba kapaszkodva, de Wier nem hallgatott szavára. A hirtelen érkező, égető fájdalomtól a Bestia összerogyott, a kín addig tartotta markában, míg végül az álca megadta magát és a Bestia helyén a szenvedő Attila Massacre állt. - Várnak a láncaid. Wier hangja hidegen csengett. Intett, s Attila fehéren izzó lelkét fájdalmas kiáltás hagyta el, ahogy a gyűlölet, a tömény gyötrelem lángjai mardosták és aztán semmivé lett. - Veled pedig, - sandán hátranézett a madárijesztőre. - még nem végeztem. - Úgy legyen. - vigyorgott s azzal elnyelte a köd. Wier arcára is kaján vigyor került, odaérve a kőkapuhoz, megfogta régi kopogtatót, kinyitotta az ajtót és átlépte a küszöböt…

ა Amíg Darell azon volt, hogy visszahozza Zara-t a kétségbeesés mocsarából az életbe, megfeledkezett arról, hogy elrejtse jelenlétét. Rysen felfedezte. Nem értette, nem tudta honnan jött és miként talált rájuk, de felállt a szőr a hátán, mikor az érzés belé hasított. Végig járta a bunkert, de nem talált semmit. Csak egy hely maradt: Zara szobája! Megpróbált benyitni, de az ajtó, mintha nem akarna engedelmeskedni. Rysen, Davis segítségével ostromolták az ajtót, mi végül megadta magát. Trishanku, az ágyon feküdt Zara mellette ájultan. A csuklóján ejtett seb lassan begyógyult. Tristan felkapta az ájult testet, és egy kanapéra fektette, néhány szobával arrébb és mellette maradt. Rysen megvizsgálta a lányt, de nem talált változást. És addig nem is fog, amíg az egyikük magához nem tér. Délután volt, mikor Darell felébredt, de az első dolog, amit meglátott, egy farkasember vicsorgó pofája, miből a nyál folyóként csurgott rá. Gusztustalan… - Mit műveltél vele? - Rysen hangja hideg volt és dühös. Darell felült a kanapén, megigazította ruházatát, haját, majd kényelmesen elhelyezkedett. Arcára véget nem érő mosoly került, szemeivel közben Zara-t kereste szüntelenül. De ettől a csökönyösségtől a fehér farkas elvesztette a türelmét. A vámpírra mászott és pisztolyt fogott rá. - Lassan görcsöt kap az ujjam és mehetsz a templomi kórusba szopránnak. S garantálom, hogy ez nem nő vissza! - Ez zsarolás. - Tévedsz, ez demokrácia. - Mégis, ez hol demokrácia?

- Nálam. - mosolygott gúnyosan. - Sejtettem. - Szóval? - Segítettem. - Na persze, mert te nélkülözhetetlen vagy! - Amit én tudtam nyújtani, az nem csak a védelem; hanem az ösvényt, mely visszavezeti. - Honnan? - Szerintem elég egyértelmű, de a kedvedért: visszahozza az árnyaktól. A boszorkány cseles kis játékából, mely arra szolgált, hogy Arsoro biztosan elpusztítsa önmagát. - A golyók. Darell bólintott, magabiztos, ám ezzel együtt lenéző vigyora volt az, ami mindennél jobban dühítette Rysen-t. Szét akarta tépni, darabokra!

ა Zara nehezen kapott levegőt, vére fájdalmasan tört utat magának az ereiben, hogy mozgatni tudja a végtagjait. Fel sem fogta hirtelen, hogy mi is történt vele. Valóság ez, vagy újra kezdődik a rémálom? Egyáltalán elhagyta a szobát? Vagy csupán egy rossz tréfa áldozatává vált? Felderengett Attila átkozott cselszövése, a méreggel és átkokkal felszerelt töltények, a fájdalom, hogy saját gyötrelmeit használták fel ellene. És Darell. Emlékezett vérére, emlékeire. Már érti, hogy mit keresett ott. Észhez térítette, testének nem engedte, hogy feladja és lelkének sem. Nem, ez már nem álom, nincs több lidércnyomás. Lábai még nem

tartották meg súlyát, de alakult. Meztelen volt, csak a kötések takarták. A széken régi, szakadt ruhái hevertek. Leszedte a kötést, de amikor érezte a hátát simogató hideg szellőt, elment a kedve a felöltözködéstől. A sebek összeforrtak, de még mindig érezte golyók, és a méreg égette hegeket. Földre dobta a rossz ruhadarabokat, majd a fogasról leemelte Rysen ruháit. Érdekesen mutatott bennük. Na és, egyszer kibírható. - Útálom a fehéret… - dünnyögte. Kilépni készült, mikor megütötte fülét a két férfi hangja. - Két évszázad nem volt elég, hogy megértsd gondolkodását? Hisz ölebe is voltál. Nem folytatta tovább, felfigyelt egy óvatos, ám annál gyorsabb mozgásra. Rysen érzékeny fülét is megcsapta a különös hang, de mire beazonosíthatta, a zaj már el is halkult. - Felébredt. - szólaltak fel egyszerre. Trishanku elvégezettnek látta feladatának erre eső részét, így a csatornák felé vette útját. Rysen arcára viszont a megnyugvás apró mosolya húzódott.

ა

Harmadik rész. A fantazmagóriának vége „Kezdődik a lidércnyomás”

ა

ა

Ahol a jövő kecsegtet A lázálomnak vége, a város áll… egyben. Emberek sétáltak az utcákon, minden a régi volt. Majdnem minden… Az eső, amilyen gyorsan jött, oly gyorsan el is állt. Ám a viharfelhők nem mozdultak, tartalékolták erejüket a következő menetre. Visszatért a Moon bárba, Viki féltő karjaiba. Noha a helyet egyetlen éjszaka alatt csupaszra pucolták, a felső szint egyetlen szobája érintetlen maradt. Viki jó szerető és kitűnő tanítvány, amint elengedték őt és a kis Huan-t, a gyereket haza vitte és némi túlvilági fortéllyal elfelejtette vele az egészet. A bárt azonnali hatállyal eladta, az embereket más városokba irányította, de ő maradt és várt. Érezte, hogy visszatér hozzá. - Hála az égnek. Borult Zara nyakába. - Semmi bajod? Halálra izgultam magam miattad, minden rendben? A vigasztalás terén Viki szavai mindig egyszerűek voltak, semmi hamisság nem volt benne. És éppen ezért szerette őt a maga módján. Ha valaki szerelemre gondol, akkor téved. Wier szívét kihűltnek mondják az éjszaka teremtményei, jéggé fagyott rubintkőnek. De egyesek, akik közelebbről ismerik, tudják, hogy ez nem igaz. Mindössze csak arról van szó, hogy nem tárulkozik ki minden jöttmentnek. Talán ebből ered sokak ellenszenve. - Persze, ne aggódj. Elintéztél mindent? - Eltűntettem a nyomainkat. Azonnal indulhatunk, csak… - kapta magára kabátját és néhány táskát, de mikor látta Zara eltökélt arcát, lelohadt a lelkesedése. - Ismerem ezt a nézést… Te készülsz valamire.

- El kell menned, de rögtön. - És te? Veled mi lesz? Ki vigyáz majd rád? - Viki kérlek, had ne könyörögjek. - Veled akarok lenni! Had kísérjelek el. Nem számít milyen az éjszaka, ha veled vagyok. Viki sírva fakadt, marasztalón ölelte át Zara derekát, ki csak mosolygott s a lány arcát simogatva letörölte könnyeit. - Ezt ne kérd tőlem. Nem ilyen életet szánt neki. - De miért? - Tudod te, nem kell elmagyaráznom. - Nem jössz vissza… ugye? Zara szerető mozdulatokkal simogatta kedvesét. Erre a kérdésre nem tudta a választ és hazudni sem volt értelme. - A gardróbban megtalálsz mindent: fegyvert, ruhát, iratokat, amire csak szükséged lehet. A holmijaid nagy részét már elvitettem, a cicákat megtartottam, ahogy kérted. Csak a képeid maradtak hátra. Amint megérkeztem Milánóba, értük küldetek. - Jó kis lány. Ezt vidd magaddal. Nyomta Viki kezébe mobilját. - Én várni foglak. - mosolygott angyalian. Átkarolta, kapaszkodott belé, akár az életébe. Tudta, hogy kedvese megtalálja. Azzal felkapta a fogason függő fontosabb holmijait és vissza se nézve kiviharzott a szobából, a bárból, eddigi életéből. Wier nem csak azért küldte el maga mellől messzire, mert aggódott érte, hanem mert megijedt attól, mikor azt látta, hogy ereje felemészti. De most jöjjön némi élvezet a sok mocsok után. Murphie törvénye azonban most is megmutatkozott.

ა Darell Trishanku az elmúlt időszakban több ellenállásba ütközött, mint azt tervezte és előnyös lett volna. Ám mindeddig nem tanult ezekből, így nem számolt arra sem, mi történik akkor, ha hívatlanul jelenik meg egy kissé durcás nő (aki még vámpír is) szobájában. Nyugodtan lépett be az üres épületbe se felszerelés, se bútor, se semmi, aztán felsétált az emeletre, egészen addig az ominózus szobáig. A hálóban nem tartózkodott senki, az ágy látványa vonzotta, figyelmét nem csak ez foglalta le, hanem a képek is, melyek a paraván mögül sejlettek át. Még akkor is, ha Zara csak fekete – fehérben lát, képei mégis hihetetlen színtartományról és fantáziáról árulkodtak. Elbűvölték, de nem tudta megállni, hogy ne kukucskáljon be a gardróbba. Nincs neki semmi fétise, vagy ilyesmi, mindössze férfiből van a szentem, és hát melyik férfi ne kutatná át csak úgy „felszínesen” egy női ruhásszekrényt? Az első gondolat, ami megfogalmazódott, hogy biztos valami édes kis kombinék díszes sora várja majd, na meg a megszokott különös ruhák és magas sarkú cipők (csizmák). Azonban a látottak felülmúlták az elvártakat: korbács, kötél, szigetelőszalag, gyertyák, kések, huzalok, egyéb segédeszközök, bilincs, fegyverek és egy jókora elsősegélydoboz, ami egy normálisan felszerelt háztartáshoz kell. - Kínzókamra… Nuku reakció, csak egy apró mosoly és szemöldök felvonás jelezte a teljes megsemmisülést. De most őszintén, mi mást lehet várni egy olyan elmebeteg nőtől, mint Wier? Na, pontosan ezt! Ami ez után következett csak hab a tortán. Elaléltan hátrált ki a „szex imádók titkos barlangjából”, mikor hátulról

megragadták és kicsavarták karját. Mint mondtam, se Wier, se Darell nem számolt heves ellenkezéssel. Mindketten győzni akartak a másik felett. Az ikertőrök elől Darell hevesen hajolgatott, bármit is talált ki, hogy elkerülje a horgas végű pengéket, Wier mindannyiszor kitalált valami újat. Ezen újítások közé tartozott az is, mikor törülközővel tekerte be fejét, orrba vágta, mire hanyatt vágódott. Akkora volt lendülete, hogy a padló adta a következőt. Belekapaszkodott a legközelebb álló dologba, hogy felhúzza magát és megtartsa egyensúlyát. Ez nem volt más, mint Zara-t körül ölelő törülköző. A textil megadta magát és engedte, hogy a szőnyegre huppanjon. Ráadásként, Wier teljes meztelenséggel állt felette. Kikerekedtek szemekkel, mozdulatlanul feküdt a fehér szőnyegen és elpirultan bámult rá. Pár pillanattal később arra eszmélt, hogy a kék törülköző ismét Wier köré volt csavarva, majd pisztolyt szegezett homlokának. Ő pedig vérző orral, szemöldökkel, csapzott hajjal és bárgyú, széles mosollyal nézett vissza rá. - Hali! - Megint te? Vonta kérdőre, aki mostanra törökülésben ült a szőnyegen. Orrának vére elállt és a heg a szemöldökén beforrt. Nevetett, újra az a Wier állt előtte, akit megismert. - Erre jártam és gondoltam benézek. - Na, nézd már, a nagy mágus aggódik. - ledobta fegyverét az ágyra és sokat sejtető mosolyával karöltve (ami egyre csak szélesedett) az ágy szélére ült. - Bocs, hogy turkáltam, de elnézve a fűzőidet… kicsit bögyösebbre számítottam. - dőlt hátra, s tekintete egyetlen területet pásztázott. Kisebbek, mint gondoltam. - Eddig nem volt rá panasz. - Persze, egy fűzőmániástól mit várjon az ember. - Lehet, hogy nem vagyok „85, 90 D” csak „80 C” Push Up-al, de -

feltekert a törölközővel libbent a fehér madárijesztő elé, s fejét mellei közé szorította. - meg vannak a trükkjeim. - A magam fajta tapasztalt férfiak hozzá vannak szokva a meztelen női test látványához. - mentegetőzött, ám furcsa ritmus lett úrrá testén. Csábította Zara csípőjének ringása, testének apró mozdulatai, mindből áradt az erotika. Még karjának fémbeültetései sem lettek idegenek, egybeforrt vágyának tárgyával, mi csak egyre szebbé varázsolta. Érezte illatát, mangós zamatát, amikor ajkuk összeért. Az érintéstől megborzongott. - Pedig az ábrázatod nem ezt mutatja. Mint dorombolós kis cica huppant Darell ölébe, lábai gyorsan fonódtak derekára, ujjai édesen simogatták izmos felsőtestét az ing alatt. Érezte, ahogy a férfi megremeg alatta, midőn lepattintotta róla ruházatát. Aztán ajkát simogatta, magában akarta érezni, de hogy türtőztesse magát óvatosan harapott sajátjába. Majd lágyan beletúrt a dús, selymes tincsekbe, nem eresztette. A puha perzsaszőnyeg és kettejük fedetlen bőrének találkozása megteremtette a pillanatot, melynek hívása ellenállhatatlan. Mindketten tisztában vannak azzal, nem helyes, akiért vérük lángol. Darell nem tud választani, nem megy! Csak rá tud gondolni. Nem számított semmi, csak egymáséi akartak lenni. Kit érdekelt az ágy, vagy, hogy a szőnyeget gyújtják fel lángolásuk közepette. Wier ívben megfeszítette hátát, hogy melleit Darell testéhez préselte, ki lefogta kezével mindkét csuklóját. Zara viszont újra és újra megfeszítette testét, hogy hullámzott. Darell kivillantotta szemfogát, és éhes ajkát a vállövre szorította. Nem engedte el akkor sem, amikor partnere halk nyögéssel utalt a rá nehezedő súlyra. Amikor megérezte vágyakozásának illatát, mely keveredett a kiontott vérrel, valami elpattant benne. Egész testében remegve állt a vágytól. Vérük megveszet! Darell fölébe kerekedett és meglódult. Zara felnyögött, lábát

szélesre tárta, várta, hogy gyengéd csókok borítsák el. Ellenben Darell ilyesmit még nem tapasztalt. Meglepődött az érintéstől, emberemlékezet óta nem volt része ilyen gyöngédségben. Lehunyta szemét, átkozta magát. Hideg volt belül, átkozottul hideg! A lány viszont forró, olyannyira, hogy képes felolvasztani benne a keserűség jegét… Majd újra ráfeküdt, a kéj ellenére felszisszent, mikor megérintette a forró testet. Visszahúzódott, ám a lány lábai nem eresztették. Megadta magát egy felsőbb hatalomnak, lassan visszasimult a nedves bujaságba. Nem volt semmi, ami meggátolhatta volna, hogy a rózsaszirmos ajkak közé feküdjön… Ám oly óvatossággal cselekedett teste, akárcsak a beavatatlan kamaszok. Ő nem kamasz, nem is gyakorlatlan, mindössze figyelmesen irányította csípőjét, s miként megérezte, hogy mindene átveszi a forrongó bujaságot, a lökés hullámok sűrűsödtek. Vadság csak a csókok özönében és egymás vérének megízlelésében fordult elő. Szorította Zara-t, nem akarta elengedni többé. Soha többé! A fájdalom eltűnt a lelkéből, miként szeretkezésük legmagasabb pontjánál az eksztázistól felkiáltott. Most már tudta, milyen a megnyugvás, ahogy a kéj mámorában úsztak. Egyre mélyebben…

ა Wier figyelte, simogatta, hallgatta Darell békés szuszogását, ahogy békésen aludt a selyem párnák közt. Azóta volt ébren, hogy sikerült álomba ringatnia. De ha most engedi kilépni innen, akkor végeznek vele, hiába volt a felkészülés. Meg fog halni… törékeny élete végetér. S bár önzőségnek hangzik, nem akarja ezt.

Elég volt a sok szerető gyászolásából! Most végre őt fogják gyászolni virágszirmos, selyembőrű éj alatt. A gardrób szobába surrant, hol dolgai várták. Magára öltött egy farmert, egy toppot, kesztyűt jobb kézre és kivételesen a tűsarkút is lecserélte valami kényelmesebbre. Fegyverarzenált nincs értelme magával vinnie, elég lesz oda kedvenc rövidcsövű puskája és tőrei, persze most se a megfelelő módon hasznosítja majd; íjat formál belőlük, de biztosra veszi, ha ez Rysen fülébe jut, nem köszöni meg. A különös gravírozás és jelek látványa, mik a pengéjét díszítették (s miket már senki sem ismert), borzongással töltötte el az ellenséget, mert megérintette őket a végzet rideg nyelve. Igen, elég lesz ennyi is. Egyedül, a fekete motoros dzseki nem változott, de azt most szívesebben is öltötte magára, hisz belsejébe pisztolytárak voltak varrva. Indulás előtt még belépett a hálószobába. Ágyasa békésen aludt az ágyban. Fehér haja beterítette tetovált testét. Mindenkinek eddig azt tanácsolta, hogy van választásuk. Ám ez egyszer, számára nincs. Istenem, milyen szép, amikor alszik. Maradni akart, visszabújni az ágyba és végig szeretkezni az egész zűrzavart! És mi történne, ha így tenne? Ha visszafeküdne mellé az ágyba? Egyszerű: kitekerné a nyakát és szétrúgná a seggét. Egyikük sem adná fel, hiába ez a gyönyörű éjszaka. Lent a sikátorban, motorjának nyergében macskája várta. Kabátjának rejtekébe helyezte, hogy ne fázzon az aprócska kis jószág. A motor felmordult s meg se állt céljáig. A reptér felé menet, a város kihalttá vált, senki, egyetlen árva lélek sem zavarta a környék mozdulatlanságát.

ა

Éjjeli utakon Rysen lassan kezdett idegbajt kapni, mert nem elég, hogy Rama feltehetően cserbenhagyta őket, de még Darell távozását követően Reele-nek és Wier-nek is nyoma veszett. A Falka vezetőjének lányával nem sok mindent tud kezdeni a harcokban és Davis nem az a fajta, aki hideg fejjel volna képes gondolkodni megfelelő irányítás nélkül. Az, hogy nem tudtak vagy nem akartak már más tészta, mindegyikük félt valamitől. Még a város informátorai, a vízköpők sem mondtak semmit. Mintha olyasmit tudnának, amit más sosem fog megérteni és ráadásul, mindenki egyszerre tűnt el az éterből. Talán az utolsó lehetőségként gondoltak a Moon bár emeleti lakrészére, hogy majd ott megtalálják társukat. A helyet, ahogy azt Darell is látta, teljesen kipucolták. A belsőtér félhomályban úszott, letűnt korok régi termeit idézték a kellékek, minek összhangját csak a szellemek látnak szépnek. - Semmi? - Tristan aggódott. - Hova mehetett? Rysen lemondóan rázta fejét s csendben roskadt a feketedő, hűvös kandalló elé az emeleti halban. Kisvártatva, egy elképzelés surrant át az agyán. Elfeküdt és rágyújtott, minek hatására agytekervényei megmozdulni látszottak. Igaz, most pontosan úgy néz ki, akár az a szép jegesmedve bőr a luxus lakosztályok kandallója előtt. De kérem! Mindenkinek van valami gyengéje. - Azt csak ő tudná megmondani… - kifújta a füstöt. - vagy ha lenne egy beszédes kísérteted, de kétlem, hogy akad a kacatok között. Vigyorgott, ahogy elképzelte mindezt. Anusha csendben odébb surrant a többiektől, a szobákat kutatta át, mikor a félmeztelen Darell lépett ki mögüle a szomszédos háló

sötétjéből a szívbajt hozva rá és a meglepetés hidegrázását. Sikoltására, Tristan szélsebesen termett mellette, nem engedte kedvese közelébe a rémet. - Ne kiabálj… Széthasad tőletek a fejem. - Te? Itt?! - nézett rá kikerekedett szemekkel Rysen. - Ne pillázz… Elbóbiskoltam. Szép a mosolya és megnyerő, mégis óvatosságra int. Davis nem figyelve az intő jelekre, a vámpírnak támadt. - Rohadt szemét! - préselte ki fogai közt hangját Davis. - Hol vannak? Hol van Zara? - Ha arra gondolsz, hogy hallani fogják az üvöltésed, akkor csalódnod kell. - felelt Darell azzal az ördögi vigyorával. Tristan megrettent a nyílt fenyegetéstől, s ez remek alkalmat adott Rysen számára, hogy arrébb rángassa, mielőtt Darell megunja és kiveri belőle a lelket is. Szerencse, hogy csak nem rég ébredt, még kómás, így nem veszi fel a kesztyűt. - Mit műveltél vele? - kérdezte Rysen, egyelőre még higgadtan és kedvesen. - Én?! - nézett értetlenül, aztán ajkát kaján vigyorra húzta, kissé a szélébe harapott az emlékektől. Piszkos kis fantáziáit sorba állítva sem múlták felül ezt az éjszakát és a csábos kis fortélyokat. Végül is, igazat kell adnia egy dologban annak a kuruzslónak, Zara valóban jól ért a férfi lélek rejtelmeihez. - Semmit… Inkább fordítva. - Perverz állat! - Davis eleget látott, dúlva – fúlva, kölyök módon viharzott be abba a szobába, ahonnét az előbb Trishanku libbent elő. Anusha utána iramodott, hogy lenyugtassa, de ha már a fél társaság bent téblábol, akkor ezek ketten minek maradjanak idekint? Darell az ágy előtt ücsörgött, a többiek ott foglaltak ahol tudtak: a padlón, a szőnyegen, fotelben, stb. - Szóval, hogy kerültél ide? Tristan kíváncsisága megdöbbentő és szórakoztató. Darell

megbökte az ágy szélét, mire egy árnyakból álló fal emelkedett az ágy köré. Fekete volt (noha látszott a felszínén úszó energia fehéres örvénye), padlótól a plafonig terjedt; csendes és áthatolhatatlan akadályként. - Itt ragadtam. Davis szemei kikerekedtek. A röhögés szélén állt, aztán ki is tört belőle. Nagyon is jól tudta, hogy mi ez, ennek a valaminek a neve: Excelsior. Zara kedvenc trükkjeinek egyike, amit elméletileg csak ő maga vagy a könyvtár vízköpői képesek hatástalanítani. Félelmetes és az is, de elsősorban a védelemben játszik szerepet. - Bocsáss meg… de… - szinte már nem beszélt, csak röhögött. - de hogy…? - Kezdett kiújulni a klausztrofóbiám. - gúnyolódott Darell, nem volt kedve mesélni, karját duzzogva összekulcsolta mellkasán. - Én inkább arra lennék kíváncsi, hogy miért tette? - dünnyögött mögöttük Anusha. Drága kicsi Anusha, sok minden van, amit nem értesz, még ha ennek a világnak is a szülöttje vagy. Fiatal, útmutatásra és tanításra szorul. - Akkor már ketten vagyunk. - Trishanku hangja ugyanúgy csengett. Úgy érezte, kihasználták, csak eszköz volt semmi más. Rysen elnyúlt a padlón, gondolatai egymást érték mire kigyulladt elméjében a lámpa és minden bizonnyal a félvér fejében is ugyan azaz ötlet fogalmazódott meg, mint az övében. A különbség csupán csak annyi, hogy Davis gyorsabb volt. Felpattant, előkapta pisztolyát és a vámpírra lőtt. Meglepő módon a golyó nem érte el, mert az Excelsior védte. Anusha zavartan pislogott a történtek hatására, s hogy Trishanku erős ujjai fojtogatják szerelmese nyakát. - Várj! - pattant fel sikítva Anusha. Darell karjába csimpaszkodott hátráltatva ezzel a félvér megölését. - Igaza… van… - nyöszörögte Davis levegő után kapkodva. - És? - fogta szorosabbra markát Darell.

- Hát még mindig… nem érted? Darell elengedte a fiút, ahogy szíve megremegett. Dehogy is nem érti, nagyon is, de ezt eddig csak álmaiban remélte. Ez szép, de sérti a férfiúi büszkeségét. Nem maradhat adósa. A világot, az égboltot szemlélte a sötétített ablakon keresztül. Szép a délutáni nap, érdekes, hogy eddig nem merült el benne. A sarkcsillag már látszik, elüt környezete fényétől. Derengő tündérke az égbolton, mely utat mutat a vándornak a magányos éjjeleken. - Ez mire volt jó?! - Anusha értetlenül nézett kedvesére, miként lekevert neki egy kellően szerető taslit. - Ezt már én is kérdezni akartam. - szólt közbe Rysen rejtegetve kíváncsiságát. - Nem vagytok otthon az ősi vallásokban, igaz? - vigyorgott Darell, mire a félvér ellenséges lett. - Mert te igen? - Davis gyanakvó, mint általában, semmit sem bíz a véletlenre. - Tudd, hol a helyed. - Azóta nem tetszel nekem, hogy megláttalak a közelében. - Tudod te egyáltalán, ki az, akit ennyire védelmezel? Mert szerintem nem… Egyikőtök sem! - Engem akarsz? Gyere! - Elég legyen! - csitította rendre őket Anusha. - Két ilyen kölyköt! Kaptok mindketten egy csontot a szátokba, azt marjátok, ne egymást! Anusha határozottsága rendre utasította még a nagyszájú Darell-t is. Nem ellenkezett, inkább azzal foglalkozott, ami feltétlenül szükséges. - Hogy értetted azt, hogy „egyikünk sem”? - Rysen hűvös logikája nyugtatólag hatott a félvér idegeire. - A fekete mágia fogalma nálatok kimerül a woodoo-nál és a babonákban. De ha jól bánsz vele, akkor elmesél neked mindent. Például azt, hogy Ő egy Arsoro, egy lény, aminek az a feladata, hogy senki se nyitogasson felelőtlenül olyan átjárókat, mint a „Siele

Altaar”. Fajtája miatt létezik az a fogalom, hogy „Fekete Mágia” és „Kapu Őr”. Harcosok, vadászok, azok közül is a legéletrevalóbbak az Arsoro-k… Az Excelsior is az alap trükkjeik egyike. Ez az izé, amivel fenyegetőznek, hogy megnyitják és rendet tesznek vele, csak gyenge utánzata az eredetinek. Meg se közelíti egy Kapu Őr képességeit. - Ezért kell nekik annyi város, mert a benne élő emberek a katalizátorok. Rysen meglepett arcának látványa felért bármivel! De nem csak az övé, mindannyiuké. - És épp ezért, mert egy másolat, sokkal instabilabb és veszélyesebb. - Mégis… honnan tudsz te erről? - Rysen nem bízik benne, egy kicsit sem. - Ki vagy te, hogy ennyi mindennel tisztában vagy? - Vele töltöttem az éjszakát, engem választott helyetted. - dörgölte a fehér farkas orra alá felsőbbségét bizonyítva. - Amúgy meg, te tudod a legjobban, hogy az eredeti elpusztult a Reistag-gal együtt. - Jesszus… - Anusha aggódó hangja vágta a levegőt. - Rysen! - Mi az? - fordult a lányhoz. Talán a lehető legjobbkor szólt közéjük. - A Villában… mikor Taran nem bírt magával, beszéltem Reele-vel. Teljesen elfelejtettem… - Mi volt az? - Említettem valami hasonlót neki, hogy a Herceg és a Falka a Mesterét akarják felhasználni arra, hogy elindítsa a rendszert. - Való igaz, az ember eltűnt, miután eljöttél. - derengett a váratlan eltűnés Rysen emlékeiben. - Lemerném fogadni, hogy a kis görcs visszafutott Attila vagy Noa karjaiba. - Davis homlokán már attól kidülled az ér, ha csak Vendelre gondol. - Inkább utóbbi. - legyintett lezserül Darell. - A boszorkány már nem okoz több gondot senkinek. Viszont kétlem, hogy az ember azért keresné meg Noa-t, hogy segítsen, inkább ki akarja nyírni.

- Szerintem Wier rájött, hogy át akarják verni. - vonta le a következtetéseket Rysen és Darell helyeslően bólogatott. - Én megyek az emberért, ti megkeresitek Wier-t. - adta ki utasításait Rysen, melyek előtt Darell és Tristan is értetlenül állt. - Az embert hagyd rám. - Felőlem… Noa nem halhatatlan, mint Rama. - Rysen undorodva gondolt arra a félkegyelműre. - Démonok, vámpírok vérével tartotta magát életben egészen mostanáig. Szóval légy elővigyázatos. - Igen, mami! Gunyoros mosoly mindkettejük arcán, Rysen harcolni akar, nem megállítani. - Jut eszembe! Tudtok valamit egy „Márvány Kastély” nevű helyről? - Mi az hogy! - vágta rá a megszokott lelkesedésével Davis. - Akkor mindenki tudja, hogy mi a dolga. - zárta a sort az eddig csendben gubbasztó Anusha. Egyszeriben kinyílt, akár a legtörékenyebb virág, ha elég időt hagynak neki, hogy erőre kapjon. - Na gyerekek, megyünk New Orleans-ba! Kapta ölbe kedvesét Tristan s kiviharzott vele a szobából. Darell is indult volna, de Rysen nem engedte. - Csak hogy tisztázzuk, még nincs Új hold, ne könyveld el ezt győzelemnek. Darell vigyorog, nem is olyan taknyos, ahogy azt feltételezte. Lassan kezd úgy gondolni rá, mint egyenlő felekre. Pedig, ha valaki, hát ő igen is rühelli a félvéreket. Talán Zara vére miatt van ez a hirtelen jött változás.

ა

„A Pokolba vezető út is, jó szándékkal van kikövezve…” A belvárosban, egy tetőtéri lakásban, Noa és emberei ünnepeltek. Szóba kerültek a vérengzések, a Herceg és a Maitre halála, valamint a Kamarilla öregei közül is sokan odavesztek a múlt éjszaka. Noa nyugodtan mormogott magában az egyik félre eső helyen. Hallotta, hogy társai ünnepelnek, de ő képtelen. Csak két dologra vágyott, melyből az egyiket kapta. Amia jelent meg előtte, kecses mozdulatokkal libbent hozzá, meztelen testéhez simult, majd heves csókot lehelt ajkára. - Ne vond meg magadtól a diadalt. Megérdemled kedvesem. A halhatatlan szorosan tartotta karjaiban a lányt, majd megcsókolta kezét. - Igazad van… Bár nélküled, nem mentük volna semmire, meine Liebling. Azzal felkapott egy poharat az asztalról, Amia néhány furcsa szagú füvet szórt bele, majd mindketten ittak belőle. Vérük lángolt, akárcsak érzékeik. Így hallotta meg Conor azokat a rémisztő és félelmetes zajokat, amiket emberként amúgy sohasem. Kereste ezek forrását, de csak az emberek vidám, a gyilkolás öröm mámorát, az értelmetlen fanatizmus bujaságát hallotta. A burzsuá bűze lengte körül, mi az emberek lelkéből áradt, s ettől felfordult a gyomra. Ezt a bűzt érezte orrában, szájában, mit egyszerűen képtelen volt elviselni. Mégis… fejében ott károgott a holló és Wier jeges tekintete követte, melytől szinte megbolondult. „Hallgass! Hallgass már el!”

Visszhangzott fejében a gondolat. Ordított, mire a károgás abba maradt, s ugyanezzel Amia rémülten figyelte. - Mi történt drágám? - aggódó hangja észhez térítette Noa-t. - Semmi… csak a fáradtság. - azzal kiemelte a lányt öléből és szélsebesen távozott. Ámde volt valaki, aki nem távozott, mint a szél vagy a rossz álom. Figyelte minden lépését, mozdulatát, ahogy a teraszra igyekszik. Az a sötét árny, ki figyelt mozdulatlanul, a szomszédos toronyház tetején állt, mint valami szobor, a múlt árnyait idéző műalkotás. Arcán vérkönnyei gördültek végig, siratott mindent, ami valaha is számított. Mindenért és mindenkiért hullajtotta könnyeit, lelkében zenék vad ritmusa ébredt, azokkal mondott istenhozzádot ennek a világnak és üzent megtorlást az elkövetkezendőknek. Az égre pillantott, aztán elővette cigarettás dobozát, s rágyújtott. A megszokott rituálé néhány utolsó mozzanata… elbúcsúzott. A ház peremén egy fekete árny forgatta fejét kíváncsian, s olykor – olykor elengedte rekedtes hangját, mitől az embernek a hideg futkosott a hátán. Mintha csak egy régi jó barát lett volna. Jobban ismerték egymást, mint bárki más. Ezzel a vénséggel régi szövetségesek, mindig ott voltak egymás sarkában. - Hát itt vagy… mi tartott ilyen sokáig? A vámpír mosolygott, majd kifújta tüdejéből a fehéren gomolygó füstöt. Lelkének minden rezdülése reváns után kiáltott. Cassian a vámpír mellé állt és éles, fülsértő hangján kiáltott, énekelte a halál érkezésének indulóját. - Ideje feleleveníteni a régi szokásokat.

ა Noa lenyugodni látszott, Amia bársonyos bőre, az ágy bujasága, kiűzött belőle minden rossz érzést. Feküdt mellette, simogatta,

gyönyörködött a lány szépségében és abban, ahogy alszik. Végre béke költözött lelkébe és világába. Ám ez nem tartott sokáig, kis vártatva lövések zavarták meg az idilli pillanatot. Sikolyok, recsegés, ropogás hangja, mely felébresztette a párt a csendes alvásból. Noa felkapta magára nadrágját, kezébe vette fegyverét és a külső teremhez rohant. Amikor kinyitotta az ajtót, egy rémálom elevenedett meg előtte. Hasonló, mint amivel Zara-t igyekeztek önpusztulásba hajszolni: Nem egy terem, hanem egy erdő állt előtte. A fák kicsavarodott törzse meghajlott, minden repedésükből vér szivárgott. És az a szag… ez az iszonyatos bűz, ellepett mindent. Felnézett a mennyezetet kereste, a beton megnyugtató repedéseit. De csak vak sötétséget látott. Amia is megjelent mögötte fegyverrel a kezében. A látványtól sikoltani akart, de tartotta magát. Mindketten földbe gyökerezett lábakkal álltak a küszöbnél és figyelték, amint embereiket egymás után nyeli el ez a rémálom. - Még mindig a tetőn vagyunk? - Azonnal véget vetek ennek! - válaszolta hidegen, miközben körbe nézett a rémség erdejében. Tudta, hogy mi fog következni, vérontás, téboly és halál! De azzal is tisztában volt, hogyan lehet ez ellen tenni, és merre kell mennie. Ekkor iszonyatos hangfoszlány süvített át a rengetegen, hogy Amia lábai beleremegtek. Noa gyengéden szorította magához és határozott, nyugodt mosolyával csendesítette. Tettek pár lépést előre, mire a ködfoszlány eltakarta előlük az ösvényt. Egy kereszteződésben leltek menedékre, hol négy út egyesült egy pontban. Az eltorzult, meggyötört fák közül szörnyek, félig lerohadó hússal takart lények, ellenségeik csontváza előbaktató tetemeik nyüzsögtek. Noa lelőtt párat és a pisztolylövések hangjától a festő összerezzent, s miután felébredt a borzadályból, szorosan simult kedveséhez. Ekkor Wier, jéghideg ujjai fonódtak nyakára. - Hát nem csodálatos az emberi elme? Noa nem szólt, pisztolygolyókkal üdvözölte a vámpírt, kiről azt

hitte, fivére elintézte. Ám töltények csak saját embereit találták el. Wier eltűnt a sötétben. Lassan hátráltak, Noa minden érzéke égett, ezzel a sötétséggel nem bírtak el. Minden apróbb rezdülésnél, minden zizzenésnél lőtt. Észre sem vette, hogy az árnyak elragadták mellőle Amiát. Félt, rettegett. Szabadulni akart mihamarább ebből az illúzióból. Csakhogy ezek a dögök rátaláltak. Vészjóslóan közeledtek felé éles karmaikkal. Lőtt, amíg csak golyó volt a tárban, de ez sem állította meg őket. A sötétből Wier hangja sejlett ki. - Remélem, tetszik, csak a kedvedért csináltam. Ahogy ezek a szavak elhangoztak, a rémségek megindultak, s felfedezte köztük fivéreit is. Rávetették magukat, nyakát szorongatták, karmolták, harapták. Próbálta felébreszteni magát az álomból, mit a vámpír emelt a szeme elé. De hiába, nem látott mást, csak a vérengző vadakat, kik karmos mancsukkal kapálódznak felé. Sikerült az egyiket megölnie és arrébb rúgta a tetemet, de mikor az eltűnt, helyében újabbak kerültek elő… és Amia holtteste. - Rohadt dög! Wier élvezettel nézte kínlódásait. Nem csinált vele semmit, ott ült egy rakat hullával körülvéve a terem közepén s nézte, ahogy a nagy Noa Conor a földön fetreng és saját elméjének rabja. Boldog volt, kimondhatatlanul. Ezzel a tettével megbosszult mindenkit, akinek a Fivérek ártottak. Cassian vígan falatozgatott mellette, mit sem törődve azzal, hogy gazdája kiszemelt áldozatához lép. Leguggol mellé, megsimogatja haját és közben élvezkedik a látványban. - Nem érdemled meg a tisztességes halált, nem mocskolom be veled a kezem. Felkelt mellőle, megsimogatta Cassian-t, majd súgott valamit a fülébe, mire a háromfejű démon ártalmatlan kis cicává alakult és eltűnt a sötétben. Neki is indulnia kell, ha időben akar érkezni a fináléhoz. - Hova… mész? - Noa hangja elnyűtt és hanyatló. Tiszta pillanat lenne a rémálomban?

Nem lehetetlen, elvégre, egy boszorkány és egy manipulatőr voltak a testvérei. - Azt hiszed… ilyen… könnyen félre dobhatsz? Lábai remegtek, miként talpra állt, arca elsötétült. Akárcsak fivérei, ő is alattomos és minden lehetőséget megragad, hogy végezzen a vámpírral. Ezért, nem is megy hozzá közelebb. - Ennél könnyebben. - Gyere… küzdj meg velem… - Neked az a legnagyobb büntetés, ha minél távolabb vagyok tőled. - Akkor… engedd, hogy én is… kedveskedjek neked. Lerántotta a sok szürke és fekete nylont a falakról s amit Zara ott talált, más esetben elnyerte volna a tetszését, ez esetben azonban csak dühe hatalmasodott el rajta. A falon, Vendel kikötözött, véres teste lógott, aki éppen hogy, de még élt. Túl sok volt az ismeretlen illat, a kiontott vér szaga és puskapor szaga, melyek elnyomták az emberét. Le akarta szedni onnan, s eközben megfeledkezett Noa-ról, ki csak ezt az egy pillanatot várta. Mikor újból magához tért, 100-as szögekkel fogatták a testét a betonnak. Vendel még a falon függött, kötelekkel erősítették oda. Noa leguggolt mellé, s saját késével simogatta arcát. - Ezt a legvégére tartogattam… - bökött Vendel felé, majd egy mély vágást ejtett a vámpír arcán. - de ha már itt vagy… Na, hogy tetszik a műved? - kérdezte dühtől reszketve. - Hisz, te alkottál, s most arra készülök, hogy megmentsem halhatatlan lelkedet. Mindenfelé nylonok suhogtak, amint a gyenge szél felkapta őket. Csak a nappali fény világította meg a benti oszlopokat. - Inkább magadat mentsd, amíg van rá lehetőséged… atyám! válaszolta gúnyos, elégedett vigyorral arcán Wier. Noa felkapott egy tört a földről és a vámpír vállába szúrta, ki a fájdalomtól hirtelen nem kapott levegőt. Érezte, ahogy testében szétárad a méreg, halott ember vére volt minden késen, pisztolygolyón, ami csak ebben a lakásban megfordult.

- Befejezted? Vagy van még más egyéb kínzásod is? - Szemfogas ribanc! Tőrét tövig nyomta a vámpír testébe, hogy az vért köpött. - Minden a te hibád! Ha te nem vagy, akkor egyikünkre sem vár az a pokol, mit te hoztál a fejünkre! Megölted családjainkat, szeretteinket… a gyermekeimet! - üvöltötte. - Nem szép elválasztani a gyerekeket a szüleiktől… - jegyezte meg elhaló, vigyorgó hangon. - Kegyetlenség volna… Noa elviharzott mellőle, majd visszatért egy méteres vékony infúziós csővel és egy katéterrel, mit a vámpír szívébe szúrt. A csövön keresztül folyt vére egy aranyserlegbe, mit Krisztusi mintázatok fontak körül. Füveket szórt a vérbe, majd imát mormolt s az egyik halott emberének vérét keverte az italba. Ereje kezdte ismét cserbenhagyni, még volt egy utolsó mentsvár, de akkor a nyomozónak is vége. Nem! Ki kell tartania még egy kicsit. Az imádkozás hangjaira Vendel magához tért. Meglátta a vámpírt a szemközti falnak szögezve, mellette a hitbuzgón imádkozó Conor. - Maga volt… - Vendel elhalkuló hangja késként szelte a csöndet. Erőtlen teste megfeszült a sírástól. Szégyellte magát. - Maga a vámpír, ki ártatlanokat öl… Noa felállt, megragadta Vendel arcát és a szemébe nézett. - Maga ezt nem értheti… Mikor ez a valami végzett mindennel, amit szerettem… könyörögtem Istennek, hogy mutasson utat a bosszúhoz. És meg is kaptam a bátyáim személyében. - De mi értelme volt? Ártatlanok, és vámpírok vérét issza… szörnyeteggé vált, olyanná, mint akiket gyűlöl… Az ember attól ember, mert van választása… - Maga röhejes tudja? Megváltásról prédikál s közben éppolyan bűnös, mert az ördög szövetségese.

Noa szavai éppolyan súlyosak, mint Reele bűnei. Nem tudott erre mit mondani, csendben siratta emlékeit. A halhatatlan leemelte a keresztről és egy székhez kötözte. Kiszedte a vámpír testéből a szögeket, a betonfalhoz láncolta s újabb vágásokat ejtett rajta. Ezután a sebesült Vendelt a vámpír elé tolta, ki lassan teljesen felébredt a delíriumból. - Ha nekem nem hisz, akkor majd a fájdalmának fog! Letörölte vérét és a vámpírra dobta. - Ha végeztél, ismét beszélgetünk. - kisétált a teremből és bezárta az ajtót. Wier vérszomját felkorbácsolta a friss vér illata. Viszont lassan lemegy a nap, és ha még egy kicsit ki tud tartani, akkor ezek a sebek leperegnek testéről, mint a homokszemek. Csak egy kicsit, mindjárt lemegy a nap… Noa az ajtó túloldalán várakozott s fülelt. Nevetett, ahogy hallgatta az ember könyörgő és kétségbeesett próbálkozásait. Majd egy hatalmas reccsenés. A láncokat kitépték a falból. Elszabadult. Hallotta, amint Vendel halálsikollyal védekezik, majd… Néma csend. Elérkezettnek látta az időt, hogy visszatérjen és végezzen a démoni nővel. Most evett és menedéket keres az alváshoz. Felkapta fegyverét és benyitott. Jól gondolta, a vámpír sehol, Vendel véres teste a széken hever. A puskát a félholt férfira irányította, mikor különös hang csendült fel elméjében: „Áld meg uram az ételt, amit magunkhoz veszünk, mert végtelen a te jóságod…” Ezt hallva tudta, hogy baj van. Nem is kicsi. Vérfagyasztó kiáltás hallatszódott, kis vártatva pedig Wier nevetése.

Noa az egyik oszlop mögül előlépve, váratlanul lecsapott oda, ahonnan a nevetést hallotta. De a vámpír feje helyett csak egy másik betonoszlopot talált el, hogy a fegyver szikrákat hányt. Lassan, gyanakvóan haladt előre, nem látott senkit, így futásnak eredt, de csak a lépcsőkig jutott. Csak egy percre nem figyelt és Zara vasmarka szorította torkát, másik karja pedig óriás kígyóként szorította bordáit. Ahogy kifújta tüdejéből a levegőt, a fogás még szorosabb lett. Szeme fennakadt, lélegzete elhagyta torkát, erei már a robbanás küszöbén álltak. Wier talán játszani akart, mert elengedte a szerencsétlent, ki négykézláb kúszva a földön próbált menekülni. Bokájánál fogva húzta vissza s az ablak pereméhez hajította, mire Conor fájdalmasan felkiáltott és összerogyott a fal mentén. Wier beletérdelt Noa mellkasába, s így a falnak szegezte. - Nem prédikálok neked, ne félj, csak revansot veszek. Te megölted, akiket szerettem, pedig nem ártottak neked… én elvettem a tiédet. Ilyen egyszerű. Nincs mit filózni rajta. És kérlek, add át üdvözletem a fivéreidnek. Szenvedélyes csókot váltott a férfival, hogy szájukon vér fröccsent. Mihelyst elvette ajkát ajkáról, Noa rémült felismerésbe dermedt, hogy a sírás környékezte. Lemászott róla, elé guggolt, megsimogatta arcát, mintha vigasztalni akarná és nevetett, hogy szemének hideg kékjét a rásütő lenyugvó napsugarak még áttetszőbbé tették. Húzta az időt, hogy a szenvedés legapróbb mozzanatai is kiélvezze. - Megmondtam, hogy nem mocskolom be veled a kezem. Itt az idő. Felállt mellőle és Vendelhez lépett. Eloldozta, óvatosan vállára fektette, nehogy még több sérülést okozzon. Noa egyedül maradt, vére lassan áramlott ki testéből és nem tudott tenni ellene semmit. Tudatát megrohamozták saját beteges fantáziája teremtette lények, melyek elől nem volt menekvés. Végül csontjai összepréselődtek, szervei kifolytak, teste összecsomagolta

magát oly aprócskára, hogy végül szertefoszlott a semmiben. Meghalt, végérvényesen. Az ajtó most valódi világot mutatott Zara-nak, ám megtorpant a küszöb előtt. Felötlött benne a gondolat és a megnyugvás. Hívták az árnyak, szinte már muzsikáltak. Beleszippantott a párás levegőbe, majd egy halovány mosoly surrant végig az arcán. - Zűrzavar, pánik és rendetlenség… Amint látom, az én munkám itt véget is ért.

ა Darell tartott attól, hogy a végén lekési a többieket Vendel miatt, kit a magánrepülő motorja ébresztett. Az ablakból látszott, hogy besötétedett és Darell feltett lábakkal ücsörög mellette, akár egy dadus. Fel akart kelni, de sebei égtek, nem bírt mozogni. - Még ne mozogj. Nehezen, de sikerült oldalra fordulnia. Látása homályos volt, de ahogy erőltette szemeit úgy tisztult a kép. - Te? De én… hogyan…? - Mégis, mire számoltál? Hogy kint csicseregnek a fák és zöldülnek a madarak? Darell hangja kedves volt, dédelgető. Vendel nyávogást hallott, Cassian bátorítóan dorombolt vállánál, majd kíváncsi szemekkel szaladt Darell ölébe. - Valami hasonló… - Agyament. - nevetett a vámpír, majd intett a macskának. - Vigyáz rá, amíg elérem Rysen-t. - Hogyhogy neked engedelmeskedik? Bökött Vendel a macska felé. Trishanku visszapillantott, majd elmosolyodott. - Mert ő is tudja, amit én.

-? Vendel zavartan elvigyorodott, s ezzel újra átadta magát a fájdalomcsillapítók áldásos hatásának, s hogy felderengett az utolsó párbeszéd Wier és közte: „A vámpír befogta száját, majd ahogy a nap lenyugodott, minden az előre megjósoltak szerint történt. A hűvös éjszakai szél lesöpörte a sebeket, mint a homokot. - Maradj mozdulatlan. - Jóvá teszem… ígérem. - hebegte. - Ajánlom is. Súgta halkan, majd amint Cassian előkerült az árnyak közül, elrejtőzött a nyomozóval a kíváncsiskodó szemek elől. Aztán elméjét ellepte a sötétség.”

ა

Amit a Hold sem takar A New Orleans-ba induló gép, lassan megérkezett. Maga az utazás bizarrul sikeredett, nem tűnt volna ki az emberek közül, de mivel kisebb repülési fóbiában szenved, így egy 180 x 100 cm nagyságú, párnázott láda lett az első osztály. Az már csak kisebb bonyodalmat okozott, mikor a gépet átvizsgáló személyzet rábukkant az üres ládára. Egyik részleg sem tudta, hogy ez mit keres itt és a vámosok vezetősége is kényszerpihenőre küldte embereit, miután kiröhögte magát a feltételezéseik hallatán. Mázli, hogy kedvenc négykerekűjét időközben kivontatták a gépből és mielőtt kérdőre vonhatták volna, lelépett. A távolból a reptér inkább egy hatalmas üvegkupolás palotára emlékeztetett, így az éjjeli fények hatására. Ahogy haladt célja felé, képzeletben Darell mellett feküdt az ágyban. Simogatta, becézgette, csókolta, újra és újra bejárták a rejtett zugokat. És ott az ígéret… Rama és az ígérete… Vajon lesz rá alkalom, hogy visszafűzesse a tartozást? Vagy örökre ezekben a bilincsekben kell élnie? A várostól nyugatra, egy régi polgárháborús ház állt délcegen. Kinézete semmit sem változott az óta, hogy szövetséges katonák állomásoztak itt és lovaik az istállóban abrakoltak. Fehér deszka kerítés, sötét szürkéskék tetőszerkezet és hatalmas ovális ablakok. Száz méteren keresztül hatalmas, méregzöld lombú szomorúfűz, keretbe foglalta a hófehér vakolatú épületet. Fullasztó volt a levegő, esőre állt. A meleg megrekedt az elterülő vastag fekete felhők alatt. De a fasor közt elterülő gyep élénk zölden rikított a ház fényei nyújtotta félhomályban. Az eső és a frissen nyírt fű illata pedig, balzsamossá varázsolta. A távolból elvétve, egy -

egy állat hangját utaztatta hátán. A ház előtt elhaladó fehér - sárga kavicsos úton, a forgónál állt meg csendes diadalmassággal. A kőlépcsőnél, a kaszinóknál megszokott boyok, rikító rózsaszín - sárga színkeverékű mellényükben szambáztak ki a házból, vették el a kulcsokat, indítottak és az istálló felé hajtottak. A parkolóban, a hatalmas lombkoronák árnyékában alig volt hely a limuzinok és egyéb gazdag milliókat érő autók mellett. Wier rágyújtott egy szál cigarettára, majd az előtte tornyosuló házat nézte. Nem messze, egy kis kápolna állt, mit befont a borostyán. Különös érzések kerítették hatalmukba, mitől szeme felvillant egy pillanatra. Tudta, hogy van itt valami nem ide illő. Csakhogy nem ér rá nézelődni. A kivilágított házból kellemes zene szólt, néhány mesterkélt kacaj és bók, illedelmesen tálalt pletykák sorjáztak ki a nyitott ablakon. Ám a megérkező titkárféle minőségi öltönyben, hátrafésült hajjal türelmetlenül várta a vendéget.

ა - Most mi lesz? Rysen kérdésére, egy égő ház lett volna a legkézenfekvőbb válasz. Mégis Darell egyszerűbb megoldással rukkolt elő. - Zűrzavar. - felelte kaján mosollyal. Meredten bámulta a kerek holdat, ezüstös fényében minden olyan tisztának és érthetőnek látszik. - Gondolom felesleges elő állnom azzal, hogy maradjatok ki belőle? - Jól gondolod. - helyeselt Rysen, fegyvereit élesítve. - Engem se hagyjatok ki a buliból. - csatlakozott hozzájuk Tristan töretlen lelkesedéssel. - Remélem, van ötleted. - Akad néhány. - vigyorgott Darell, mint akinek tényleg volna egy tuti terve. Rysen kezdett nem ismerni magára, amint meglátja ezt a mosolyt a fehér madárijesztő arcán, különös vibrációt érez, amitől

neki is jó kedve kerekedik. Tisztára olyan elmebeteg módon vigyorog, mint mikor Wier harci lázban ég és valami tömegpusztító ötlettel áll elő. - Istenem segíts! - morzsolt el Rysen egy faramucin fohászt. Csak hárman lopakodtak be a házba, ahhoz, hogy felfordulást csináljanak és tömeghisztériát, ők is elegendőek. Ha viszont a későbbiekben Wier is csatlakozik, akkor az már tömegmészárlás. Azonban semmi sem megy úgy, ahogy azt szeretnék. Csak Anusha és Reele az, akik hátra maradtak Vingates embereinek védelmében. Vendel nem ellenkezett a döntésükkel szemben. Meg volt a maga kis terve erre az esetre. Az ominózus hármas gond nélkül bejutott a házba. Rysen és Tristan alulról haladtak felfelé, míg Darell a földszinten tett rendet és kiiktatta az őröket. De még így is akad elég gond a járőrökkel. - Maradj már! Úgy civódtak, akár a gyerekek egy darab cukron. A legrosszabbak akkor voltak, mikor a szellőzőhöz értek. - Még ebben az életben szeretnék végezni! És miért hiszed, hogy arra van a jó út? - ripakodott társára Tristan. - Mert az a gép nem ért a nyomolvasáshoz. - dacost Rysen ellene. - Adj egy sámlit, hogy képen törölhesselek! - kapta fel a vizet a félvér. Kettejük marakodásának, majdnem mindenki fültanúja volt az alsó szinten. Darell szívesen vágta volna fejbe mindkettőt, mielőtt fellármázzák a környéket és vége az inkognitónak. - Kiszúrom a szemed, eltöröm a lábad, aztán mehetsz, amerre látsz! - Megtennétek azt a szívességet, hogy dolgoztok is végre! Darell nem először hozza rájuk a szívbajt. Most is csak azért, mert amíg ezek ketten vitázva lépdeltek felfelé a lépcsőn, addig ő a lépcső tetején várt rájuk. - Ez meg…? - hebegett Davis a fogadóbizottság láttán. Vagyis, csak ami marad belőlük. - Unatkoztam.

- De én nem. - Vendel bújt elő a lépcső melletti titkos ajtó mögül. - Hogy kerülsz te ide?! - Pszt! Elhallgass! - utasította rendre Rysen. Davis-t jószerével le kellett nyugtatózni. Vendel megnyugodhatott… volna, ha Darell nem kezdi el ugyanezt. Megragadta a nyomozó ingét s úgy rázta akár egy rongybabát. - Szóval, hogy kerülsz ide?! - Ez neked csöndes? - Rysen kezdte úgy érezni magát, mintha nem is egy idegennel lenne egy csapatban, hanem kedvenc nőstény ördögével, azaz Wier-rel. - Ha nem rázod ki a lelkem és az eszem… akkor még válaszolni is tudok… Attól, hogy szilárd talajt fogott a lába, még igen csak forgott vele a világ. - Neked a városban kellene lenned. - Davis nem ok nélkül morcos, elvégre rábízta egyetlen szerelmesét. - Ja, csak kellene. - feleselte. - Rázzalak tovább? Darell magabiztos fenyegetése azonban hatott. Senki se lenne kedve ezt még egyszer újra élni. - Nem kell, köszi! Amúgy meg, megtaláltam Rama-t. - Mit pofázol? - pillázott nagyokat a kis társaság. - A pincében van, nem néz ki valami jól. - Az kizárt! - ellenkezett Tristan, amint lehetősége volt rá. - Most jövünk onnan, tisztára pucoltuk. - Szerinted ekkora háznak, csak egy pincéje van? Ez jó kérdés, elvégre, ez egy polgárháborús ház titkos járatokkal és kamrákkal. Szóval, nem lenne meglepő, ha nem egy, hanem legalább még két pincéje lenne. - Ráadásul… - kezdte szende szűz módjára az ember. - Gondok akadtak New Orleans-ban… Valami, démonok, szörnyek nyüzsögnek. A mázli, hogy Halloween miatt mindenki jelmezeknek hiszik őket.

- És te ott hagytad Anushát?! Tristan újabb rohamot kapott és Darell újabb rongyrázással oldotta meg a problémát. Rysen fejében egyetlen egy jelző kezdett kibontakozni: elmebeteg! - Mégis, mit tehettem volna? - Például nem futsz el. - Na persze! Majd pont ellenkezni fogok egy szexuálisan túlfűtött némberrel, kitől mostanra Rysen emberei is félnek. Na, nem! - csattant fel Reele. - Ez gond… - morgott Rysen karját összefonva. - Talán még se, ugyanis, Savack emberei jelentkeztek. - Igen? - Már úton vannak. Úgy látszik, valaki emlékeztette őket. - Akkor mi se maradhatunk le. - vigyorgott biztatólag Vingates. Ő Darell, tudták, hallották, hogy mint rákos sejtek a szervezetben, úgy keveredetek a világok határai. Darell fülelt, hallgatta az éjszaka híreit. Rysen hallását is elérték a szörnyű értesülések, New Orleans lángokban áll, utcáit szörnyek hada lepte el. Túl közel kerültek a világok, és most látható köztük a súrlódás. - Nincs több időnk. - Darell szavai parancsként hangzott ebben az üres teremben. Rysen határozottan indult el visszafelé azon az úton, amin bejutottak. A városba akart menni, embereivel akart küzdeni, megfékezni az áradatot. - Biztos ezt kell tenned? Darell szavai a megszokottal ellentétben, jelenleg kétségeket hagytak maguk után. Ez esetben Rysen viszont hajthatatlan, tekintetéből látszik, hogy mit akar szíve legmélyén. - Egészen.

A fehér madárijesztő mosolygott, nem tarthatta fel újdonsült haverját. Mert lássuk be, megkedvelte ezt az agyarast. És akkor is így cselekszik majd, ha ellent mond. - Akkor most elvállnak útjaink. Kéz és lábtörést. Köszönt illedelmesen hatalmas vigyorral karöltve, majd került – fordult és eltűnt a lépcső alján, elenyészett alakja a sötétben. - Na, gyerekek, buli van. Valahogy nem kecsegtetett semmi jóval ez a mondtad Darell szájából, főleg azzal a vigyorral. Mindenki tudta feladatát, s csak reménykedhettek, hogy még felkel a nap ebben a világban.

ა - Te mész jobbra, én meg balra. - Miért te?! - Mert a te testi épséged, nagyobb védelmet igényel. - válaszolt Tristan ingerülten. - Nézd. - állította meg a félvért Reele. - Tudom, hogy mit érzel… legalábbis… sejtem. De el kell hinned nekem, jóváteszem. Tristan-nak nehéz a lelke, de adott még egy esélyt, mondván elhiszi, amit mond. Szétváltak, de ekkor Tristan váratlanul megkapta hátizsákját, felemelte és csendre intette. Fehér kezeslábasba öltözött fazonok jelentek meg tőlük néhány méterre. Davis csak le akarta csapni őket, de a nyomozónak jobb ötlete támadt. Kis vártatva ájultan hevertek megkötözve, betömött szájjal, ruhájuktól megfosztottan. Tekeregtek, keresték a félreeső útvonalat, ami a beton terembe vezetett. Végül Davis oldotta meg a problémát, cigit kért az egyik arra járó őrtől és megkérdezte merre találja a halhatatlan foglyot, aki folyton csak mocskolódik. Az őr naivan röhögve igazította útba őket. - Ez hülye. - Reele ennyivel lerendezte a dolgot.

- Nem kicsit. Rama félig – meddig magához tért a droghatása alól, feje vérzett, de ugyan ekkor minden testrésze felől égető fájdalmat érzett. Sikerült annyira kijózanodnia, hogy felfogja: végtagjain keresztül, testét ékekkel szögelték egy fakereszthez, s a falon csüng tehetetlenül. Felemelte fejét, fájt, majd széthasadt. Ebből tudta, hogy még él s nem lett vérfarkasok vacsorája. Oldalra nézett, hátha sikerül kitalálnia, hol is lehet, megpróbálta összeszedni gondolatait. Mindkét oldalról talpig izom, kopasz fazonok ügyeltek rá. Hallotta nevetgéléseiket, szidalmaikat, de a szavak, mondatok összefolytak értelmetlen zűrzavarrá. Annyit azért sikerült leszűrnie, hogy éppen életén tanakodnak vagy csak azon, hogy miét lehet büntetlenül megcsonkítani. Bárki is volt mindeddig mellettük, az egy imposztor!

ა A hatalmas kolostor ajtó bezárult, a titkár illedelmesen meghajolt és a belső terembe invitálta a látogatót. Kiépítése teljesen megegyezett a berlini panteon-éval. Zara nem most látja először ezt a nagyszabású építményt, mely az ókori mintára készült. A szőke tüskés frizurájú titkár újbóli krákogásával figyelmezette, aztán a mellettük lévő, vörös bársonnyal letakart kerek asztalra mutatott. Az asztal mögött egy képregényt olvasgató gorilla ücsörgött. A fogason nem a vendégek kabátjai sorakoztak, hanem puskák és egyéb fegyverek. - Kérem. Tegye ki a fegyvereit. Kérte kedves modorával a titkár. Megvető mosolyt vetett, ahogy emberi külsejét felváltotta a valódi: hegyes fülek és fogak. Wier engedett, lehúzta cipzárját, a fekete dzseki feltárta eddig rejtve tartott ruhadarabokat. Az asztalra fektette a puskát és a lőszereket, de a tőrök láttán a titkár, figyelmeztető krehácsolásba kezdett. Semmilyen

fegyvert nem tűr meg odabent, azonban miként nyúlt volna feléjük Zara megszorította kezét. A titkár kiáltani akart, de hang nem jött ki a torkán, megalázkodva meghajolt, tudatván, hogy többé nem próbálkozik. Átengedték, a szürke márványfalnál egy másik öltönyös várakozott, ki elővett egy kártyát s elhúzta a modul előtt. A fal besüllyedt egy részen, majd arrébb siklott. A hatalmas fekete márványoszlopos csarnok a fal mögött folytatódott, köztük vörös szőnyeg feküdt. Zsúfolásig volt mindenféle lénnyel, de egy ember csak embereket látott volna, nem mást. Elvégre Halloween van, minden az álarcokról szól. Itt volt a Falkát képviselő fivérek: Tessel, Solomon és Francesco, kinek tekintete üres volt és hideg. Itt voltak az ellentábor képviselői, a vámpírok közül páran és a Varázshasználók is képviseltették magukat. Zara délcegen haladt köztük, léptei visszhangoztak a márványon, a közelében lévők minden porcikájába beleette magát a bajsejtelem fogazata. Egyértelmű, hogy nem tisztelte ezt a szent rendezvényt, ami előtt mindenkinek fejet kellett hajtania. E téren ő sem volt kivétel a többi vérivó közül, mindössze magát helyezte fölébe. Eleget élt már ahhoz, hogy mindezt megengedje magának. A muzsika dacára, hallása befogta a fehér falakról visszaverődő suttogásokat. Sok figyelmet nem szentelt nekik. Némelyikük szórakoztatták, némelyikük nem. Igaz, a többség még hírből sem ismerte, ennek ellenére megjelenése komoly benyomást tett az egybegyűltekre, ami okot ad a szóbeszédre és az értelmetlen fecsegésekre. Nem sejtették, hogy ők lesznek a véráldozatok. Wier fürkészőn tekingélt, felfigyelt a padlóba vésett fehér rúnák hálózatára, minden bizonnyal a rendszer stabilitása érdekében. Elismerés annak, aki ezt kitalálta, ő sem csinálta volna másképp. S mintha az, akire gondolt meghallotta volna, fürödni jött a dicséretében. A sok jelmezes közül egy páncélos alak lépett ki, jókora pallosát vállára dobta, majd az etikettnek megfelelően fejet hajtott a nála idősebb és tapasztaltabb előtt.

Wier tudta kivel áll szemben, a csillogó lovagi páncélba bújt bábmester, ki idáig egyengette útját. - Örömmel veszem, hogy elfogadtad a meghívásomat. - bájolgott. - Nem lehetett nem visszautasítani. Wier hangja erélyes. Azaz átkozott rémálom, nemcsak Attila alávaló kis játéka volt, hanem az övé is. Szóval te lennél… Lashael. Viszont szembe szökő egyesek viselkedése, nem nézik jó szemmel itt létét, még ha azt is hiszik, hogy a „Vasmacskának” ma este vége. - Miért van szükségünk rá? Hisz megölte a Herceget… Ez egy Unikornis! - heves tiltakozással vágott közbe egyikük. - Képességei nélkülözhetetlenek. förmedt a társaságra. - Kérlek, érezd otthon magad, Netan vagyok. Vezette körbe kézen fogva a nagyérdemű előtt, kiket szemlátomást zavart ez a helyzet. A padlón egyre sűrűsödtek a varázskörök (vagy ha így jobb, az alkimista körök), ahogy beljebb haladtak a teremben. - Örülök, hogy itt vagy. - súgta halkan Wier-hez közelebb hajolva. - Kétlem. - Pedig így van. Nélküled, minden az értelmét veszti. Zara hallotta a páncélos lovag hangját, de a valóság kezdett elhomályosulni, elfolyósodni, akárcsak abban a rémálomban. Olyan volt, mint amikor lát és hall az ember, de képtelen kifelé kommunikálni. A sötétség kezdett ellepni mindent, s mint egy szobrászati remekmű állt mozdulatlanul a terem közepén. Ekkor, mint

valami áramütés hasított az érzés idegvégződéseibe. Feszítette, égette, marta, embertelen kínokat okozva. „Már megint…” - A Mesterem meghagyta, hogy legyek kíméletes veled. Mert veled szeretné köszönteni a napfelkeltét az új világban. - hangja önelégülten visszhangzott. Zara képtelen tartani magát, teljes testsúlyával a páncélosra támaszkodik. Az őrök megkapták a jelet, mire csendben kislisszoltak és kívülről bezárták a csarnok bejáratait, hogy senki se jusson ki élve. A bábmester az itt összegyűlt vendégeket szánta első áldozatnak, hogy a varázslat tökéletes legyen, hisz a Kapunak ennie kell. Szerencsétlenek későn vették észre, hogy nincs kiút, mikor a terem felforrósodott és a márványba vésett jel egyre inkább képlékennyé vált. A falak megremegtek, fagy és forróság egyszerre volt jelen, villámok cikáztak, ahogy az áldozatok vére végig kúszott a mintán. A kapu megnyílt, vörös - sárga örvénykén kavargott. Az álca lehullt és a bábmester hódolattal állt az átjáró előtt. - És ez még csak a kezdet! - A gondolataimban olvasol. - szólt Wier hangja titokzatosan, a félelem és a rosszullét elpárolgott belőle. Ez az egész csak figyelem elterelés volt, mivel a bábmester nem tudott mit kezdeni. El akarta kapni Zara szép hattyú nyakát és menetet tekerni rá, azonban köddé vált. A kapu színe megváltozott és kezdte elveszteni formáját, zsugorodott. - Hogy lehetséges ez?! - Netan őrjöngött. De aztán, felötlött benne egy újabb aljasság: Rama alakja jelent meg tökéletesen tiszta célpontot adva. Egy pillanatra látta Zara szemében a félelmet az indián életéért, de aztán megváltozott az arca. Gúnyosan mosolyog és egyáltalán nem foglalkozott a fenyegetéseivel.

- Csak nem kísértet látsz? A szolgáid minduntalan az agyamra mentek. Ezt itt. - bökött Rama felé, kinek semmiféle érzelem nem ült ki arcára: egy emlékmás volt csupán. - Ez sikerült a legjobban, még azt sem vettem észre, hogy kicseréltetted. - Nem csalódtam benned, minden úgy volt, ahogy azt előre megmondta. Öröm téged épségben látni Arsoro. - hajolt meg előtte nyájasan. Csettintett és Rama hamuvá lett. Vajon ki lehet az a „Mester”, akiről annyit beszél? Netán még egy a fajtájából? - Nem a fajok megtisztításáról, vagy a nagyobb hatalom megszerzéséről, esetleg Darell közelségéről van szó, noha a kelleténél közelebb jutott. Ez színtiszta bosszú, csak még azt nem tudom, hogy pontosan ki ellen is szól. - Ügyes. - tapsolta meg az előadást a démon. Az összecsapások nem csillapodtak. A démon sok mindennel próbálkozott, de Zara akaratra nagyobb, lerázta magáról az illúziók béklyóit. A pallos és az íjjá alakított tőrök egymásnak feszültek, - Te mindig azt hiszed, hogy kivonhatod magad a történtek alól. Mást sem teszel, csak óvodás módjára táncolsz felelőtlenül a világok közti határok élén. Uram, igaz türelmes lélek, én még sem szeretem megváratni. Szüksége van rád, hogy terveit véghez vigye. Akkor is, az elképzelés ugyan az marad. Döntetlenre kell kihozni ezt a meccset! - Nem a te dolgod eldönteni, hogy ki maradhat és ki nem. - háborodott fel Zara, a démon szavain. - Igaz. Ez más jogosultsága. - Ostoba! A halálba küldöd őket! A bábmester oly hévvel támadt, hogy Wier hiába tért ki előle, a következő csapásnál az egyik oszlopnak penderült. De a következő csapást kivédte. - Nem tudsz te semmit! Ők kezdték, nem mi, az „Ikrek” hibája, megbolygatták a rendszert. Miattuk, az ügyeskedéseik miatt,

úgyszólván kimentünk a divatból. De vagyunk páran, alkalmazkodtunk, fejlődtünk, abban a reményben, hogy egyszer visszafizethetjük a kölcsönt. - És ezt elhiggyem? Zara-t az eddig történtek után már nm lehet csak úgy, szép szavakkal meggyőzni.

ა A hatalmas kereszt egy sínen feküdt Rama-val együtt. Most először fordult elő, hogy gyűlölte mibenlétét, hisz nincs gyors halál, nincs, ami meggátolná további szenvedéseit. - Mocskos dögök! - préselte te ki Rama félig béna ajkai között. - Fogalmam sincs, hogy mi olyan különleges benned, amiért élve kellesz az urunknak. Szívem szerint a testrészeiddel játszadoznék! fenyegetőzött az egyik őr. Rama mosolygott és fájdalmasan sziszegett, ahogy ajkai kezdték visszanyerni mozgásképességüket. - Na, rajtahát! Ha elpatkolok, legalább nem látom azt az ocsmány pofád! Rama pocskondiázására az őr ott tartott, hogy elevenen felfalja, mikor a bejárati ajtón többször is kopogtattak. Az egyik őr felállt a zsugaparti kellős közepén és az ajtó kukucskálóján keresztül kinézett a folyosójára. A vörösesbarnára festett vékony funérajtó leskelőjén át nem látott mást csak Tristan vigyorgó pofiát, majd egy pisztolycsövet. A golyó átszakította az őr koponyáját. Társai felfigyeltek a zavargásra, ellentámadásba lendülni azonban már nem maradt idő. Tristan és Vendel az eddig összegyűjtött gránátokat, füstbombákat és minden egyebet, amit elszedtek a leütött őröktől azt most mind behajigálták és a bentiekre zárták az ajtót, na és persze, a lépcsőn lehajigálták az összes bútordarabot is. Jókora robbanás rázta meg az alagsort, de ebből a fenti vendégsereg semmit sem vett észre. Talán mert a saját

problémáik nagyobbak voltak. Ahogy a robbanás utáni robaj leülepedett, a nyomozó és Davis bemasírozott és ártalmatlanították a még mozogni képeseket. - Népes egy társaság. - jegyezte meg csipkelődve Vendel. - Na ja. Halk, emberi nyögésekre lettek figyelmesek. Tristan átlépett a falba ékelődött lyukon keresztül a szobába, Vendel csendben követte, de elfehéredett attól, hogy a mindig erős embert oly állapotban látja. Ekkorra már viszont elözönlötték a lépcső tetejénél a folyosót a farkasemberek. Vendel kezében remegett fegyvere, de nem értek rá erre, gyorsan kellett cselekedniük. Az ékeket eltávolították, s Rama végre kiszabadult. - Jó, hogy ideértetek… - Rama hangja elcsuklott, elájult. - Majd meghálálod. - mosolygott Vendel empatikusan. Felkarolta aztán sietve elindultak kifelé. - Segítség! Ez a halk sikoly, édes csengés, Vendel számára mindennél többet jelentett. Lába a földbe gyökerezett, teste megremegett. „Amia!” Rama-t átadta Tristan-nak, majd minden magyarázat nélkül futásnak eredt. Kérdezve kiáltottak utána, de nem felelt, kereste a szobát, hol a lány lehetett. Szerencsére két szobával arrébb megtalálta egy székhez kötözve, apróbb karcolásokkal. Sebesen oldozta el, ölbe vette, hogy Amia szorosan karolta át nyakát és csendes suttogott. - Tudtam, hogy eljössz… - A világ végére is. Lövés dördült. Amia kigurult a férfi karjaiból, felállt a betonpadlóról és pisztolyával a nyomozó homlokára célzott. Vendel majdnem összerogyott, válla vérzett, arcáról és szeméből a megrökönyödés

látszott. - Miért? - Még te kérdezed? Hát nem egyértelmű? Sosem voltam veszélyben, Noa vigyázott rám. - Becsaptál! - vágta hozzá. - Kérlek! Sosem volt semmi, de muszáj volt jó kislányt játszanom, hogy annak a förmedvénynek a közelébe kerülhessek. Még az a drága Noa is elhitte minden szavamat. Sikerült rávennem, hogy adja át a titkait. - Ő volt az apád! És az öreg Kleinz? Őt miért? - Hagyták, hogy megöljék az anyámat… Az a dög elvette a nagyapám eszét és az életem egy rémálommá vált! Mindenről ő tehet. - Hogy tehetted? Vámpírok vérét iszod… Alexnek is ezért kellett meghalnia, mert rád talált. De hogyan voltál képes… a bőröd… Amia felsóhajtott a nyomozó értetlenségén. Aztán el is nevette magát, miként megmutatta trükkjeit. - Férfiak! Kontaklencse és barnító krém. Tipikus német Fraulein vagyok, szőke, kék szemű. Kapóra jöttél és tartottam attól, hogy Kleinz nagypapi nosztalgiából elmond majd olyat is, amit nem kellene, csak azért, mert a vén bolond megérezte, ki lesz a következő „Szeretője” annak a… démonnak. Ezért magam mellett akartalak tudni. Volt egy olyan érzésem, hogy ha rá tudlak venni arra, hogy közéjük állj, akkor képes leszel keresztbe tenni nekik, vagy akár elárulni őket. Nem tévedtem. Amúgy meg, kutyuska, ha hallgatsz a gazdira, ez az egész valószínűleg meg se történik. - Én bolond… - Általad sikerült gyökerestül kitépnem ezt az eretnek Társaságot, hogy írmagja se maradjon! Bárki, aki túléli a ma este történteket, az lógni fog. Végre, az ezer éves uralkodásuk most befejeződik. És ezért, semmi sem nagy ár. Majd mondok értük egy imát. - Szörnyeteg… - suttogta Vendel vérző sebét fogva.

A szoba, a folyosó súlyosan megremegett, a plafonról jókora darabok potyogtak feléjük. Az egyik nagyobb darab Amia-ra esett, kiejtve ezzel a kezéből pisztolyát. Vendel lehetőséget látott, fegyvert fogott, de Amia-ra kardot rántott. Mire a nyomozó feleszmélt, a kard már lesújtani készült. Hárította a csapásokat a pisztollyal, de nem bírta soká. Végül egy acélrúd került kezébe, mellyel némiképp könnyebben tudta megvédeni az életét. - Nézd csak, az öleb megvédi a gazdiját! - Te csak magaddal foglalkozol, az emberekkel nem. - Hallgass! - ordított fájdalmában Amia. - Fogd be a szád! Vendel védekezett, de a párbaj nehéznek bizonyult. A verekedést és a kardforgatást olykor pillanatnyi pihenés szakította félbe, ahogy a robbanások folyamatossá váltak. - Az életedet akarom! - mondta fenyegetőn a festőnő, mire Vendel gúnyosan elnevette magát. - A szüzességem nem kéne? Patthelyzet, Amia taktikát váltott. - Miért akarsz meghalni érte? Inkább légy szabad! Harcolj velem, hogy az ember legyen a leghatalmasabb lény ezen a földön! Az ajánlat csábító, de Ő nyomozó, nem pedig valami kisstílű tolvaj, aki mindenre kapható, főleg esztelen mészárlásra nem! - Ha ez így lesz, akkor a világ sokkal szegényebb lesz, hogy már létezni sem akar… Emellett pedig, hasznosabb, ha csukva tartod a szád, és a többiek azt hiszik rólad, hogy bolond vagy, mint ha kinyitnád, és eloszlatod a kétségeket. - Saját? - Elbert Hubbard. Amia lecsapott, de a férfi ügyesebb volt és kitért. Újra összecsaptak, a nő felkapott egy letört vastag vasrudat és tarkón vágta ellenfelét, ki a porba hanyatlott, az acélcső pedig messzire csúszott. Pisztolyával akart lyukat vájni a férfi koponyájába, de ekkor, egy fénycsík szelte át a sötétet és Amia mellkasát, hogy fájdalmas

kiáltások közepette kimúlt. Abban a rövidke pillanatban, míg azzal foglalatoskodott, miként végezzen a nyomozóval, addig Reele kiontott vérét felhasználva Cassian-t idézte meg. Ettől fogva, eldőlt, kié ez a menet. Vendel nem várt tovább a holttest fölött, ki kellett jutnia innen. Az ajtóban Tristan aggódó képe jelent meg, visszajött érte. Kifelé menet azonban a folyosón kisebb akadályba ütköztek. Tristan még harcképes, így ő haladt elől, hogy tisztítsa a terepet, Vendel pedig mögötte ügetett. Nem nézték merre tartanak, nem nézték kin gázolnak át, csak minél távolabb legyenek ettől a helytől, ha még meg akarják érni a másnapot. A ház az összeomlás szélén állt, körülötte villámok cikáztak. Az udvarról hallani lehetett a kiáltásokat és a lövéseket. Vámpírok, vérfarkasok, démonok küzdöttek életükért és nem nézték, hogy közben kin gázolnak át.

ა Nem csak a mocsár mélyén állt fejetetejére minden, hanem a városban is. Az emberek élvezték a felfordulást, mind azt hitték ez csak a móka része. De azok, akik a temetők mélyén próbáltak békére lelni, mert hiányoztak a szeretteik, pontosan láttán, hogy mi is történik a színfalak mögött. De arra nem tudtak magyarázatot adni, hogy amit látnak, az valóban megtörténik vagy ez is a Holtak Napjához tartozó legendák egyike. Anusha és Rysen vállvetve harcoltak a városban, igyekezték az anomáliákat a temetők, a város elnéptelenedett részére kiszorítani. A lány fiatal, hangja mégis inkább árulkodott egy tapasztalt, öreg katonáról. Emberei vártak, feszülten, csendben egy kiszögellésben. Némelyikük imát mormolt, némelyikük keresztet vetett. A támadó szörnyek alig pár méterre a kordontól megindították rohamukat a

védők és az élők ellen. Hatalmas pofájukat kitátották, éles fogaikon megcsillantak a holdnak sugarai, nyáluk és vérük a földet áztatta. Az egyik az elsők közül Anusha torkát nézte ki magának, ám a kellő pillanatban a dög, lyukkal a mellkasán zuhant holtan a kordon mögé. - Remélem, igyekeznek, mert itt kezd elszabadulni a pokol! - Kit izgat! Ha nem leszünk úrrá a gondon, Wier kicsipkézi a seggünket.

ა - Miért vesztegelsz ezen a sivár helyen? Bár érthető. Senki sem térne vissza hozzájuk, Uralkodói egy semmit mondó elegynek. Kapzsi kálváriájuknak estünk áldozatul és Uram nem akarja, hogy ilyen istenek vezessék a világainkat… Újra csapott, Zara védekezett, majd ismét támadásba lendültek. - Én azok közé tartozom, kik életben maradtak az emberi ostromok után. De… igazi, vér általi Arsoro egy sem maradt, csak te. Aki elfelejtetted, hogy ki is vagy igazából. Azt, hogy micsoda erő lakozik benned! Elpocsékolod az egészet! Zara zsigereiben felsejlett, a haraghoz hasonló érzés, fájdalmas gyűlölet az Uralkodók iránt. S hogy úgy játszanak ezzel a világgal, mint dróton rángatott bábokkal. Netan állt nyerésre, ám ekkor közéjük egy másik kard ékelődött… Darell kardja. Fehérben tündökölt, ruháját sötétkék kelta hieroglifák díszítették, haját egyetlen fonatban hordta. - Nem tudnád befogni végre?! - Te mit keresel itt?! - Wier szeme szikrákat, száján lávát okádott. - Foglalkozhatnánk a problémánkkal? - Az még várhat! Rángatta Darell-t gallérjánál, amint sikerült távolabb löknie magától ellenfelét és az itt fellelhető fegyverek egyikével a falhoz szögezni.

A harc leállt… Ez egy nem mindennapi jelent, miként úgy vitatkoztak, mint a rossz házasok. - Beleegyeztél volna?! - Ez költői kérdés volt? - Akkor meg miért vonsz kérdőre?! - Ezen már én is gondolkodtam. - jegyezte meg Netan, ahogy kiszabadította magát az oszlop fogságából. - Téged meg ki kérdezett?! – kiáltottak és lendültek ellentámadásba egyszerre, fegyvereiket Netan oldalába mártva, ki hátrébb tántorodott. Páncélja kezdte megváltoztatni formáját. - Nem rossz… De ha végre befejeztétek… talán foglalkozhatnánk a lényeggel! Netan meglendült. Darell és Wier egymásnak támasztott háttal várták a csapásokat. Nehezen, de bírtak vele. Aztán váratlan kombinációval támadt, mire Zara kibillent, de gyorsan korrigálta hibáját. Darell került sorra. Egy jól irányzott csapás és a démon újra a háttérbe szorult. - Hét személyisége van, próbáld kifárasztani. - súgta Zara fülébe. Támadt, a fehér lángok hatalmas sárkány alakban fonták körbe Netan páncélos testét, ki szabadulni próbált. Személyiségei egy időre külön váltak, sebezhető felületet adva ezzel. Wier, a sárkány által felemelt démon alá csúszott, s a feltörő fekete lángok veszett párducokként martak tűz égette karmaikkal és holdfényű agyaraikkal, célba véve valamennyi énjét. A démon fülsértő sírást adott, hogy ne hallják, amint utolsó erejéből láncra veri Zara lelkét. Szeméből kialudt a tűz, a mardosó lángnyelvek szertefoszlottak, teste fél térdre ereszkedett, tekintete halott és üres. A lángsárkány teste megfeszült, majd fájdalmas kiáltással kimúlt. A lökéshullám Darell-t a falnak vágta, hogy nyekkenve ért földet, de még ez sem térítette Wier-t észhez delíriumos állapotából.

A kapu megtartotta absztrakt formáját, nem zsugorodott tovább, de a villámok még mindig ott cikáztak körülötte. Netan démonai egyként nevettek, kajánul, győzelemittasan. Bár énjei visszatértek testébe, a lángok túl nagy kárt tettek némelyikben. Teste egyhelyben állt, de a megmaradt négy lélek percenként emelkedett ki és húzódott vissza. Feláldozva sérült lelkeit, újra megindította a kapu körforgását. - Ne erőlködj, nem hall téged. Ő már nem az, akinek ismered. Neki nincs neve, Ő Arsoro és ennyi. Ámde, a szabadságnak ára van… Fajának utolsó tagja, Fekete Unikornis vére… a Kapuőr újra él! Fejében különös dolgok játszódtak le, egy emlék került a felszínre, egy rég elfeledett emlék: „Pár dolog, amit be kell tartanod: Elsőnek: Mindenki bűnös mindaddig, amíg az igazság ki nem derül. A következmények súlya a tiéd. Másod sorban: Ha bűnt követnek el ellened, torold meg elsőnek szóban, s ha nem értenek belőle, akkor tettekben. Ez, Damaszkusz pecsétje, a végtelenség nyitócsapja. Aki ellenszegül, arra megtorlás vár. - Értettem.” Darell ismeri ennek a névnek a jelentését, a Lázadás Korszakából, mikor furcsa egyvelegű lények védték az átjárókat. De nem hallotta, miként simult testéhez Netan kezében kardjával, minek pengéje a szívében állt meg, és amivel a falnak szögezte mozdulatlan dermedésbe, hogy többé ne szóljon közbe. - Megvallva az igazat, sajnálom, hogy vége a mi kis fogócskánknak, de a siker érdekében, pusztulj. - súgta a fehér madárijesztő fülébe búcsú szavait és készült lecsapni a fejét, hogy mindörökre

megszabaduljon tőle. Ám mielőtt a hideg fém a torkához érhetett, Netan éles fájdalmat érzett mellkasában. - Blablablabla, jaj istenem, sok a rizsa! A fekete lángok semmissé tették a köteléket; Wier visszatért a valóságba. Bal karja áthatolt Netan testén, megtalálta a rést a lemezek közt s oly erővel lökte oldalba, hogy páncélja megrepedt. Valami nem stimmel, teljesen más, mint az előbb. Közeledett, mint valami holdkóros kísértet. - Hogy lehetséges ez?! A lánc?! Zara testéből hatalmas, groteszknek nem mondható fekete tűzszárnyak törtek maguknak utat. - Sátán… - visította, vagy legalábbis csak akarta. Hogy védje magát, személyiséget váltott. Felemelte kardját és lesújtott, ám a súlyos pallos csak a levegőt szelte ketté, s nem azt, akit kiszemelt. - Most hülyéskedsz?! Sosem voltam és nem is leszek az „Ikrek” kegyence. Két idétlen barom, kik úgy viselkednek, mint a gyerekek… elkényeztetett gyerekek. Igazságérzetük nuku! Az senkit sem érdekel… És még mindig nem veszitek észre, hogy mennyire egyformák vagytok. Annyi munka és mit sem ér. Netan pusztító énje belecsapott az előtte lévő sötétbe. Először szenved a feledés rideg valóságának félelmétől. Figyelmetlenné lett, egy kard, nem is, egy íj tör elő, és keresztül szúrta páncélja védtelen részét. Wier alakja testet öltött előtte. - Különös… rég nem éreztem ilyet. Szinte… pezseg a vérem az ízedtől. Netan felhúzta a páncélt nyakánál, a lemezek takarta sötétből aranyszínű folyadék csordogált. Belé kóstolt és fel sem fogta. Kihúzta a pengét, messzire hajította a sajátjával együtt. - Mi vagy te? - kiáltott. - Csak egy álom… - hallatszódott a bajjóslatú suttogó hang. A semmiből ragadta meg és húzta magához. Csókolta az emberi ajkakat, utat adva a lángoknak, melyek kivájták a démon szemeit. Hiába

cserélődhettek ki újra az énjei, az ember, az idéző halott, s őt követnie kell a többinek is. Ennyi, minek elhúzni ezt az egészet, senki sem érzi már jól magát ettől a mókától. És Zara-t jobban foglalkoztatta az, hogy miképp állítsa le ezt az egészet a legkisebb áldozatok árán. Kit érdekel egy pocsék utánzó haldokló mormogásai? Őt nem. - Ha velem végzel is… a Kaput nem tudod lezárni… A személyiség eddig tudta tartani magát a testben, helyét egy emberi lélek vette át, egy boszorkány, aki megidézte a kaput. Wier kacér mosolyra húzta ajkait, mitől a páncélos megremegett. - Na, látod, innen tudom, hogy hazudsz. - rágyújtott egy cigire, miközben Netan a kezei közt vergődött. - Kalmár! - Most… mit művelsz? - Megmentem a seggem és a mesteredét. - Kalmár! - Nincs értelme, úgy sem hall, bárkit is szólongatsz. - Óh, dehogy is nem. Csak cseszik válaszolni. Hallod?! Te idegbeteg, önimádó, szivárványmintás, sakkozni képtelen kis görcs! Talán kicsit túlzásba vitte bókok felsorolását, mindenesetre, furcsa kivetülés alakja bontakozott ki mellette. - Hé! Az életeddel játszol, ugye tudod? - a különös férfihang csipkelődő hangulatban van, nem pedig olyanban, mint akit vérig sértettek. - Végre, csak hogy ide dugtad a képed. - Minek hívtál? - Szívesség kéne. - Neked? Tőlem?! Mi a szösz! És mi kellene édesem? Ez a szívhez szóló hang nem másé, mint a Kalmáré. Meglehetősen nagyszabású kereskedő és gyűjtő, és úgy ismeri Wier-t, mint a rossz pénzt. A kettejük kapcsolata kissé viharos, és nem is beszélhetünk alá-fölé rendelt viszonyról, inkább amolyan adok-kapok

üzleties barátságról. - Tűntess el mindent. - He?! - Jól hallottad. Tűntesd el a Márvány Kastélyt, a Szerződést és minden rémséget vele együtt. - Mit művelsz?! - kapálódzott Netan, de Wier vasmarka nem eresztette. - Ezt nem teheted! - De még mennyire. - majd közelebb hajolt a démonhoz. - Nem vagy te Arsoro, még csak Unikornis fajába sem tartozol. - Ki vagy te valójában? Miért nem fogott rajtad a Lélek Láncolat? - Egy ilyen, nem állít meg. - Csak lelassít. - nyögte be színpadiasan a Kalmár, érezni lehetett, hogy csendesen vígad magában. - Jobb esetben. Netan is kezdte érezni hatalmát és félni haragját. - Miért? - ezt az utolsó haldokló mondatot préselte ki. Wier válaszul rágyújtott egy újabb cigire. - Mert isteni a cigarettájuk és a képregényeik. - És az embereid? - kérdezte a Kalmár, hogy hangja betöltötte a termet. A létrehozott átjáró teljesen elvesztette formáját, akit csak elértek nyalábai az semmivé lett, kitörlődött a történelemből. - Nem lesz gond. Tekintete Darell felé terelődött, ki még mindig dermedten feküdt, karddal a mellkasában. Csókot lehelt messziről felé, majd Cassian jelent meg mellette, hátára vette és engedelmeskedve gazdájának biztonságos távolságba helyezte. Vajon, találkoznak e még? Lesz olyan erős, hogy életben tartsa? - Végig nézed velem, vagy már mész is? - Viccelsz?! Naná, hogy nem hagyom ki! Sunyi és halált hozó ez a mosoly. - Úgy, mint régen? - Úgy valahogy.

- Akkor had szóljon! A Kalmár megadta a végszót, hangja túlkiabálta a haldoklók hangját. Wier letépte magáról a hatalmas nyakéket, kristályai darabokra hulltak, ugyanolyan szabadon szárnyaltak, akárcsak a felszínre hozott ereje. Nem a nyakék tartotta vissza dühét, csak egy egyezséget szimbolizáltak, mely mostanra feleslegessé vált. Ideje új világrendnek születnie. A különös jelenség, Wier és a maga után vonszolt Netan az idéző kör közepe felé indultak, hogy lezárják a hasadásokat. Netan előtt pedig kezdett világossá válni, hogy miként kapta ez a nő nevét. „Vasmacska… Nem a karod miatt, hanem az akaratod miatt neveznek így. És ez a különös szövetség adja a történet kibúvó részét… Mázlista! Mindig lesz egy bolond, aki kiengedjen…” Kívülről semmi mást nem lehetett látni, csak hogy valami fényesség veszi körbe a házat, környezetét, majd kisvártatva eltűnik minden. Se erdő, se ház, se állatok, se mocsár. Csak a puszta semmiség! Csont fehér sivatagos gyönyörűség a dzsungel közepén.

ა Darell hajnalkor ébredt a város határában. A Louisiana-i fák sűrű lombja takarta el a világ elől. Vastag törzsük óvták a széltől is, míg teljesen magához tért. Nem sokra emlékezett: elnyeli a sötétség s az utolsó arc, amit lát, Wier mosolygós arca. Végül Netan halálsikolya, ami még most is ott csengett fülében. Valóban olyan lénnyel került volna szembe, mellyel jó lesz békében lenni?

De ha esetleg harcra kerülne sor, akkor örömmel vállalná a halált. Meggyőződése volt, hogy találkoznak még az útjaik. Nem tudta hol és mikor, de hogy egyszer újra összefutnak, az holtbiztos. Nincs még vége… ennek ellenére, nem érezte jelenlétét. Felvette kardját a földről, emlékeinek minden egyes mozzanatát beleégette tudata legmélyebb zugába, hogy soha ne feledje ezt a hetet és az itt megismerteket. Az árnydémon apró macskaként dorombolt lábánál. Felvette, simogatta, s a város felé vette az irányt, hol aztán eltűntek a forgatagban. Különös módon, minden teremtett lélek az éjféli nagy buliról cseverészett s hogy a szervezők egy egyszer kitettek magukért. Valahogy senki sem emlékezett azokra a szörnyű teremtményekre, s ha netán mégis, jól kreált jelmezeseknek hitték őket. S mielőtt még a felséges nap fényárba borította volna a helyet, Darell számára az is kiderült, hogy senki sem emlékezne arra, hogy a várostól keletre egy rezidencia állt, lassan kétszáz éve.

ა

Hol volt, Hol nem volt… Rama irodájában ücsörgött, rendezte a papírjait, készült a következő megnyitóra. Az élet nem állt meg, igaz majd kétezer év után a Társaság feloszlott. Thule nincs többé. Romjaira egy új színtársulat kezdte kibontani szárnyait, kik új vezetőket választott, s bár Rama-t kérték fel elsőként a tisztség betöltésére, ő visszautasította a megtisztelő ajánlatot. New York vámpírjainak és vérfarkasainak száma megcsappant. Csak néhányan maradtak, teljes létszámuk alig haladta meg a kétszázat az eddigi ezer helyett. New Orleans városa egyik pillanatról a másikra megtisztult a sátáni erőktől. Azzal, hogy teremtőjük elpusztult és a Kapunak is vége, nem volt, ami ebben a világban és egyáltalán életben tartsa őket. Emellett új boszorkánymester került mind New York-ba, mind New Orleans-ba. Szerencsére vagy egyesek szerencsétlenségére, a Nagy Alma boszorkányát Rama jól ismerte. Minden rendeződni látszott, kivéve gondolatait. Megingott a hite önmagában és a környezetében, az intézményben, melyet szolgál. Akárcsak Reele, ki testén viseli ostobaságának következményeit. Egyikük sem lesz már a régi. Darell-t sem látták már hetek óta. Anusha és Tristan helyzete viszont tisztázódott. Az ajtón váratlanul Rysen lépett be. Olyan volt, mint akit skatulyából húztak ki. Rendezett frizura, ábrázat és öltözék. Köszönt, majd leült Jade-val szemben. - Megtaláltad? - Felszívódott. - Gondoltam. - Ne félj, előkerül, csak hagyd, hogy az ember megeméssze.

- Értem… - Rama tekintete a farkas szemébe fúródott, mindketten tisztában vannak a tényekkel, noha nem volt beszédes hangulatban. Nem vallotta be, de akarata és a lelke megtört. Rendbe akarta hozni, de nem tudta, miként. És Rysen, jól látta mindezt. - Mi lett New Orleans-al? Rysen egyszerűen feltette kezeit. Ő maga sem tudja. - Passz! A szörnyek csak jöttek, aztán… egyik pillanatról a másikra… huss! Mint a homok egy viharban, szertefoszlottak. - Értem… - Dehogy érted! - csattant fel Rysen vigyorogva. - Ugyan úgy értetlenül állsz előtte, hogy senki sem emlékszik a múltkoriakra. - Tévedsz. - jelentette ki magabiztosan az indián. - Pontosan tudom, hogy minek a következménye ez az amnéziás állapot. Valahol örülök is neki. - Én nem. Senki sem emlékszik, hogy valaha is ismerte volna a Fivéreket. És ez bosszant. - Miért is?! - Nincs senki, aki ezen túl a bosszú miatt kergetne minket… Furcsa lesz nélkülük, megszoktam… szinte már hiányzik. Rama megadóan bólogatott. - Én csak azt nem értem, miért van az, hogy csak mi: te, Reele, Tristan és én emlékszünk minden egyes pillanatra. - Darell-t kihagytad. - Mióta vagytok ti ilyen jóban? Egyébként is, az eset óta nem láttuk és nem hallottunk felőle. Szerintem, ő sem lett kivétel. - Én azért nem mernék erre fogadni. - nyúlt el Rysen kényelmesen a székében. - És van egy sanda gyanúm, hogy nem csak mi vagyunk így ezzel. - Carlo? - Jap. Nem rég hívott, pattogott, mint nyúl bogyó a flaszteron, mert neki nem szóltunk.

Bár így belegondolva, elég vicces látvány lehetett. - Nem hittem, hogy Európára is kihat majd. De ha arra gondolok, hogy ezzel vége… akkor a kelleténél is nagyobb marhák vagyunk. jegyezte meg elvonatkoztatva lehajtott fejjel, csendes önpusztítással zárta ki a valóságot. Tartott attól, inkább félt, hogy Wier áldozata is csak… későbbre csúsztatta annak az eljövetelét, minek a New Orleans-i eset volt az előfutára. Mert, ha az kitör, már nem lehet a városfalakon belül lerendezni. Rysen habozott kicsit, aztán a távozás hímes mezejére lépett. Rá is várnak még életének megmaradt darabkái, amiket nem söpörhet csak úgy a szőnyeg alá. - Visszajön. - mosolygott kedvesen, mielőtt átlépte a küszöböt. - És meglásd, újfent menthetetlen helyzetbe hoz majd a mi gyönyörű bajkeverőnk. - Ámen testvérem… ámen. Fene se tudja, hogy Rysen ezt vigasztalásnak vagy figyelmeztetésnek szánta. Mindenesetre bevált. Némi enyhülés telepedett Jade lelkére, kezének remegése, titkos félelmeinek kivetülése. Ma már, semmi sem biztos. Nem maradt hát más hátra, mint várni… Kivárni a halált vagy az életet…

ა Kora reggel, a hajnal első mozzanataira minden kezd életre kelni. A természet, az emberek. Prága városa ilyenkor a legszebb. Valahol a központban, egy régi templom legalsó szintjén, egy férfi sündörög, hogy minden a helyén legyen, mikor az épület megnyitja kapuit éjszaka a vendégek előtt. A terem első ránézésre, leginkább laborra hasonlít, mint raktárra.

Kémcsövek furcsa folyadékkal megtöltve, rengeteg porosodó könyv a polcokon és kréták ezrei. A férfi észre sem vette, hogy valaki ólálkodik körülötte, csak mikor a karján lévő aprócska tetoválás lüktetni kezdett. A pakolás félbeszakadt, egy üvegcséért nyúlt s sebesen fordult hátra. - Ha közelebb jössz, halott vagy! Fenyegetőzött, de vendégének esze ágában sem volt támadni. Csak előbaktatott a sötétből: Darell az, hóna alatt egy régi, porosodó könyvvel, kezében a piroxén köves nyakék egyben maradt darabkáival. - Hallgass és figyelj. - hangja hipnotikusan hatott. A könyvet az ékszerrel együtt az asztalra tette, majd rágyújtott egy cigarettára. Abban a halovány fényben, egy kis időre, de láthatóvá lett a vékony fehér ing alól átsejlő sebhely. Hatalmas, vöröses színű csúnya kereszt alakú varrat a szív fölött. - Ha rájöttél, miként lehet elolvasni, értesíts. - És mégis hogy? Interurbán vagy… - Itt leszek egy darabig és rajtad tartom a szemem. - Miért bízzak meg benned? Darell mosolygott az ember bizalmatlanságán. Ugyan úgy hangzott, mint ha csak Zara mondaná. - Mert csak ezzel hozhatod vissza, azt, ki a köztes világban ragadt. A férfi karján a furcsa nap alakú tetoválás felizzott és lüktetett. Tudta, mestere az, kiről az idegen beszél. Carlo viaskodott az érzéseivel. Tudta, hogy ha összeáll ezzel az alakkal, túl messzire mehet a megengedett határon túlra. És ezért, az életével fizethet. De itt a vissza nem térő lehetőség. Meg kell ragadnia! - Honnan tudjam, hogy igazat mondasz, és nem valami csapdát készítettél nekem?

- Sehonnan. - fordult Darell a sötétség felé. - Amúgy meg, te vagy az alkimista Carlo, nem én. - Hogy talállak meg? - Carlo aggódva figyelte az idegen arcát, akinek szüntelenre állt mosolya. - Meg mondtam, hogy ne aggódj emiatt. Megjelent Cassian is, nyávogott párat, majd őt is elnyelte a szürkület a fehér ruhás alakkal együtt. Carlo elképzelni se tudta, hogy az idegen egyáltalán honnan ismeri személyét. Aggódását az idegesség váltotta fel. Tudta, hogy nem fogják bántani, de még is! Nem volt nyugodt, ha Mestere nem volt a közelében… vagy a Hadnagy. De most az a könyv jobban érdekelte, mint a nevének kiderítése. Kezébe fogta az ódon kéziratot és felcsapta. A lapok üresen álltak, erről megfeledkezett szólni az idegen. Így egy kicsit nehezebb lesz. Leült vele asztalához és beletemetkezett varázsszereivel együtt. Buzgón keresett benne valamit, hogy még az előkészületekről is megfeledkezett. Más nem, de a közeledő Telihold már tudta, mi következik.

ა „A vámpírok mindensége, nem a halandók világa, bár hasonlósága félelmetes. Képzeljük el úgy, mintha egy sötét lencsén keresztül néznénk a sajátunkat. Ebben a világban mindenütt kitapinthatóan jelen van a gonoszság és a félelem. A feszültség borotvaélén táncol mind élő, mind holt. A félelem világa ez.”

ა

Eclissi sorozat: Amit a Hold sem takar Deja Vu Alteregó Utunk végén Találkozunk

ა Lunare sorozat: Angyal Toll Halloween