Fiatal budapesti elit értelmiségiek és a posztadoleszcencia (’Új ifjúság’ c. konferencián elhangzott előadás, 2008. május 31.)
Tisztelt Hallgatóság!
Előadásom egy szerintem régi OKI-s és OTKA kutatáson alapul, melynek interjúi közül az első sorozatot 1993-94, a másodikat 1999-2000 között készítettem. Mindezzel együtt vagy talán pont ezért nagy tisztelettel köszönöm Somlai tanár úrnak a meghívást. Olyan budapesti értelmiségi fiatalokat vizsgáltam két korcsoportban, akik különböző kritériumok alapján bizonyos elit-szerepek várományosai lehettek, vagy az interjúkészítés időpontjában már esetleg be is töltötték ezeket a szerepeket. Elsősorban politikai vagy szellemi elit szerepekről van szó és a többnyire három órás életútinterjúkat főként humán végzettségű, budapesti fiatalokkal készítettem, akik max. 35 évesek lehettek. Emlékszem, hogy a 1993-94-es vizsgálatnál Gábor Kálmánéknál még kérdés volt, hogy nem túl sok-e a 35 év, hiszen akkoriban a felnőttség hivatalos alsó határa a KSH szerint pl. még 25, a merészebbek szerint 30 év körül mozgott. Hozzáteszem, hogy mindeközben évtizedek óta léteztek a 35 körüli határok is : pl. a nappali szakos egyetemi beiratkozás felső korhatári lehetősége, a gyerekszülés ajánlott régebbi felső korhatára, az Erdei díj, mint fiatalnak odaítélhető kutatói díj, vagy az ifjúsági OTKA felső korhatára mind-mind 35 év volt. Mivel ebben a kutatásban a mintaválasztás ajánlásokon keresztül történt, így a helyzetből adódott a spontaneitása, amelyben a választások úgy estek, hogy harmincon felül még sokan az értelmiségi fiatalok közül fiatalnak számítottak, életvitelük, stílusuk alapján. Nem igazán lehetett az életkor szerint egy olyan markáns határt húzni, melytől kezdve egy 3035 közötti budapesti, diplomás embert (aki már esetleg szerepelt pl. a Ki Kicsodában? vagy valamilyen országos vagy regionális hatáskörrel bíró pozíció birtokosa vagy várományosa volt) megállapodott középkorúnak gondoltak volna az ajánlók, és én sem. Sok esetben maguk a pozíciók, szerepek is kialakulóban vagy átalakulóban voltak, így nem csak az egyén lavírozott főállású keresőtevékenysége felé, hanem maguk a társadalmi, intézményi szerepek is alakultak, kérdéses volt sokszor eredményességük, tartósságuk is. A társadalmi-gazdasági változásokkal együtt tolódott ki fokozatosan a fiatal felnőttség időszaka Magyarországon,
1
mely folyamat a kilencvenes években felgyorsult. Azt azonban, hogy hol húzzam meg a határt az ifjú és a felnőttkor között az interjúk alapján, nemigen tudtam eldönteni, így praktikusan egybevettem a felsőoktatásba kerüléstől a felnőtt évekig terjedő időszakot és tematikus blokkokban (pl. Nyugat-képek, szabadidő tevékenységek, tanár minták, stb.) próbáltam összegezni, árnyalni a korosztályok szocializációs sajátosságait. Most úgy látom, hogy mind az 1958-67 mind az 1968-77 között születettek esetében természetesebb határnak tűnik a középiskola elvégzése és a felsőoktatásba való bekerülés kezdete úgy, mint a kamaszkor vége és a fiatal felnőtt időszak kezdete, mint azt követően valamely kritériumok alapján eldönteni a fiatal felnőttség felső határát és a felnőttség kezdetét. Érdekes lenne egyszer utánkövető vizsgálatot csinálni és a már felnőtteket megkérdezni arról, hogy utólag ők maguk hol és milyen jellemzők alapján húznák meg a határt fiatal és felnőtt szerepeik között. Szerintem társadalmi csoportonként, rétegenként ezek a határok mondjuk 1984 és 2002 között igen eltérőek lehettek párhuzamosan az oktatás fokozatos expanziójával, a fogyasztási szokások nagymérvű átalakulásával, a hazai és külföldi határok minőségi változásával, a piacok és az egész gazdasági-társadalmi szerkezet átrendeződésével, a kereskedelmi televíziózás megjelenésével. Most arról tudok valamit mondani, hogy a budapesti elitgyanús értelmiségi fiataloknál milyen jellemzői, jellegzetességei voltak 1993-2000 között a fiatal felnőttségnek és a felnőtté válásnak. Először azonban beszélni szeretnék arról, hogy kik is ők, és melyek voltak a 45 interjúalany kiválasztási szempontjai? Olyan elsősorban humán értelmiségi csoportoknak az utánpótlási bázisát vizsgáltam, akik a rendszerváltás során számarányukat tekintve a többi értelmiségi csoporthoz képest sokkal nagyobb arányban kerültek a politikai és kulturális elit pozíciókba. Végzettségük szerint van köztük több szociológus és pszichológus, jogász, lelkész, pap, közgazdász, filozófus, operatőr, esztéta, színházrendező, építész, szociálpolitikus, szociálpszichológus, pszichiáter, zenész, irodalomtörténész, tanár és néprajzos. Foglalkozásukat tekintve többen tudományos kutatók (ELTE, Közgáz, MTA), adótanácsadóként, trénerként, középvezetőként dolgoznak
multinacionális
cégeknél,
saját
intézményesített
vállalkozásuk
van,
könyvtárigazgatók, fokozatokkal rendelkező tanárok a felsőoktatásban, politikusok, újságírók, írók, főszerkesztők, előadóművészek, költők. 29 férfi és 16 nő. Az idősebbek háromnegyede, a fiatalabbak fele született Budapesten. Kiválasztásukkor további szempontok is szerepet játszottak: legyen egy vagy több elsősorban humán felsőfokú végzettségük, esetleg már valamilyen tudományos fokozatuk (doktori, kandidátusi), vagy éppen végezzék azt. Előnyt jelentett, ha már valamilyen 2
mennyiségű és ismertségű publikációval rendelkeztek, vagy ilyen jellegű publikációk születtek róluk, elnyertek egy vagy több külföldi ösztöndíjat, vagy szakterületükön valamilyen presztízsértékű díjat, aktívan részt vettek valamilyen civil szerveződésben, esetleg annak vezetőivé váltak. Ha már szerepeltek valamelyik Ki kicsodá?-ban, vagy valamilyen országos döntési jogkörrel bíró pozícióban voltak vagy annak várományosai lehettek. Ha valamelyik elit gimnáziumba jártak (pl. Apáczai, Fazekas, piaristák), ha Budapesten születtek vagy a család budapesti származású volt. Minimum kritérium volt viszont az, hogy az interjúalany legalább 10 éve Budapesten éljen. Hangsúlyozom, hogy ezek a kritériumok 1993 és 2000 között születtek, amikor pl. még a tudományos fokozatoknak, a publikációknak nagyobb presztízsértéke volt (kevesebb született belőlük különösen a rendszerváltás előtt), tehát maguk a kiválasztási szempontok is informatívak lehetnek abból a nézőpontból, hogy milyen értékek, presztízsek, pozíciók képviseltek elitképző funkciót az adott konstruált csoport számára. Az interjúkészítések során, több lépcsőben alakultak ki a standard kérdések és témakörök : az „elit értelmiségi szerephez való viszony”, elit-percepció, a család (mobilitása, testvérek jellemzői, a szülők házasságának tartóssága, a pártokhoz, vallásokhoz való viszonyok, anyagi helyzet és életmód, konfliktushelyzetek, történetek, legendák, lakóhelyek, párkapcsolatok, saját család alapítása, saját gyerekekhez való viszony), az iskola (bölcsőde, óvoda, általános iskola, középfokú iskolák, felsőoktatás, kollégiumok, az iskolákhoz, tanárokhoz való viszony), az életmód, életvitel, életstílusok a tinédzserkorban és a fiatal felnőttkorban
(iskolatársakhoz,
kortársakhoz
való
viszony,
olvasmányélmények,
a
hagyományos médiáktól a filmekig, civil és szabadidős szervezetek, öltözködés, divatirányzatok, zenei ízlés és magatartásminták, értékek), a Nyugat-képek és utazások, a politikai szocializáció (családi és iskolai trendek, iskolai ifjúsági szervezetek, az ellenzékiséghez való viszony a nyolcvanas-kilencvenes években), a pályakezdés és a felnőtt évek. Az idősebb korosztály tinédzserkora és fiatal felnőtt időszakának egy része a rendszerváltás előtt-re esett, míg a fiatalabbaké együtt zajlott a politikai-gazdasági átalakulással. Már maga ez a történelmi helyzet is hozta magával az eltérő adaptációs technikákat, szocializációs mintákat, életviteli lehetőségeket. Pl. a rendszerváltás előtt a felsőoktatásban keretszámok voltak, azaz a diplomához jutást adminisztratív korlátokhoz kötötték. Vagyis a verseny a humán szakokra a felsőoktatásba, a keretszámba való bekerülésért folyt, nem a bennmaradásért. Ha valaki bekerült az ELTE BTK-ra pl., akkor azt már semmi és senki sem 3
mentette meg a diplomától. A diploma birtoklása pedig akkor még belépőjegyet jelentett az értelmiségi szerepre, melynek jóval nagyobb presztízsértéke volt, mint az ezredfordulón. A rendszerváltást követően az egyetemeket felduzzasztották, folyamatosan csökkent a humán értelmiségi szakma presztízse. Ezzel párhuzamosan egyre gyakoribbá vált az egyetemet követő ill. a középkorúak körében is gyakoribbá váló munkanélküliség, ami azonban más képzettségi csoportokkal összehasonlítva mégis itt maradt a legalacsonyabb. Azaz a tömegoktatás elterjedésével és a hazai kapitalista piac kialakulásával együtt jelentősen csökkent annak a valószínűsége, hogy „az egyén magasabb iskolai végzettséggel magasabb társadalmi státuszú pozícióba kerül”-jön (Beck). A vizsgálati minta fiatalabb korosztálya pedig már egy olyan felsőoktatásba lépett be, ahol a végzettség elkezdett önmagában már nem garancia lenni arra, hogy az egyén az egyetem elvégzése után meghatározott pozícióra, hosszú távon jövedelemre, esetleg tekintélyre is szert tegyen, a diploma egyre inkább már csak az esélyt kezdte jelenteni hozzá. Ez a politikai-gazdasági szerkezetből adódó különbség interjúalanyaim családjaiban a tanuláshoz, az értelmiségi szerephez való hozzáállásban is megjelent. A családok egyik típusánál – amely főként az 1958-1967 között születettekre volt jellemző – a szülők intézményhez kötöttebben gondolkodtak, és inkább az egyetemi diploma megszerzésében látták a szellemi tőke, illetve a tudás elsajátításának, az értelmiségivé válásnak a garanciáit. Ezen belül több szülő is megkülönböztetett "kemény" és "soft" diplomákat, az előbbin a komolyabbnak, értékállóbbnak, illetve ideológiamentesnek tartott reál, az utóbbin a humán végzettséget értve: gyermekeik számára – a saját életútjuk alapján - a "kemény" diplomát kívánatosabbnak tartva. A családok másik típusában – az 1958-1967 között születetteknél kisebb arányban – a tanulás és az értelmiségivé válás olyan evidenciaként jelent meg, amelyben a gyerek önkiteljesítése, kreativitása, érdeklődése, individuális boldogsága állt a középpontban a szellemi tőke elsajátításának révén. A fiatalabb korosztálynál jelenik meg markánsan a "vállalkozó"-modell családtípusa, amely elsősorban tőkeerejével segíti gyermekeit az elit-pozíciókért folyó versenyben. Ezek a szülők a hetvenes-nyolcvanas években vállalkozókká válva (általában eredeti végzettségük szerinti szakmájukat elhagyva) biztosították többek között gyermekeik számára is a végzettségekhez és a pályakezdéshez szükséges tőkét, pénzt. Az idősebbeknél ez a típus még nem jellemző, náluk inkább a végzettségek száma és tartalma volt a családi történetekben a mobilitási tényező. Mindkét korosztály esetében a szülők együtt maradása, a stabil házasságok jellemzőek a minta négyötödénél, nukleáris családformában. Sokuknál nyomon követhető, ahogy a 4
nagycsalád még együtt van a gyermekek születésekor és a szülők a gyerekek növekedésével párhuzamosan, fokozatosan válnak le róluk. A saját családok alapítása idején pedig ez a lehetőség már fel sem merül interjúalanyaimban, inkább a saját stabil egzisztencia alapján létrehozható család, az egymásra támaszkodás az, ami ezeket az új kiscsaládokat jellemzi. Ugyanez a jelenség látszik a házasságoknál is. A saját család alapításának számarányait tekintve (5:1) nincs különbség a két korosztály között, mindkét korosztályból több mint kétharmaduk nem kötött még házasságot a 30-as életévekig, hárman váltak el, és mindkét korosztályból négy interjúalanynak volt egy, illetve kettő gyermeke. Legtöbbjüknek azonban vagy már volt több évig tartó, vagy az akkori jelenben is működő stabil párkapcsolata. Fiatal felnőtt éveiket ezek a kapcsolatok nagymértékben meghatározták, alakították, sokszor kapcsolati tőkeként, segítségként is működtek pályájuk alakulásában (erről egyébként inkább a nők beszéltek). Tinédzserkoruk végétől kezdve szintén a 20-as éveikre tehető a széles baráti körök, az informális, szociális vagy társadalmi tőke kialakításának a periódusa, a személyes kapcsolatok, támogatói körök felépítése. Ez a folyamat mindkét korosztály számára egy olyan szabadságközpontú, individuális életformát jelentett, amely hozzátartozott mindennapjaik természetes ritmusához és nem jelentett tudatos építkezést, sőt több interjúalanyom sokkal inkább a személyes szimpátia fontosságát hangsúlyozta. Többségüknél a családalapítás életszakasza feltehetőleg a 30-40-es éveikre tolódik, huszonéves időszakukat az egzisztenciateremtés, a kapcsolati háló alakítása és az önálló életvitel megteremtése töltötte ki nemüktől függetlenül. Fiatal felnőtté érésük és felnőtté válásuk folyamatában, értelmiségi szerepeik, szakmai identitásuk és önállóságuk kialakításakor, ill. ennek elmesélésekor nem váltak el nagyon élesen a női és a férfi életutak. Igaz, ezt külön nem is kérdeztem, de mivel félig ill. az adott életút által struktúrált interjúkról volt szó, így úgy látom, hogy maguk az interjúalanyaim (közülük a nők) sem hozták ezt a kérdést kiemelten szóba. Ami számomra úgy összegezhető, hogy a fejekben 1993-2000 között a felnőtté válás során a fiatal budapesti értelmiségiek körében a nőiesség-férfiasság kérdése a fiatal felnőttség társadalmi szerepeinek kontextusában explicit nem artikulálódott. Hogy ennek mik lehettek az okai vagy a háttere, az nyilván egy nagyon izgalmas és érdekes vizsgálandó kérdés lehetne! Hangsúlyozom: nem arról szól, amit mondtam, hogy a valóságban ezek a különbségek ne léteztek volna, de magyarázatul, indoklásul vagy hivatkozásul az életútállomások alakulásakor vagy változásaikor nem szolgáltak interjúalanyaim számára! Igaz, hogy mint már említettem, a párkapcsolatok alakulásakor inkább a nőkre volt jellemző (ők beszéltek róla) a kapcsolatok konverziója a 5
karrierben, ill. felmerült több helyütt is az interjúkban a feminizmus lehetősége vagy a hozzá való viszony, de a konklúziókban, az életpálya állomásainak alakulásában, a szakmai identitások vagy akár a jövőképek megfogalmazásakor ez a téma semmilyen szinten nem jelent meg spontán módon az interjúkban (ellentétben annyi minden mással, ami viszont megjelent). Ami talán valamire utalhat, ill. megjelent a mintában az például az, hogy a még szüleikkel élő interjúalanyaim férfiak voltak, ill. hogy nem voltak ilyen helyzetű nők közöttük, vagy hogy a gyerekes családoknál egy esetben vitte a karrierszerepeket a férfi, a többi esetben megosztották ezeket a felek, vagy (a fiatalabb korosztályúak közül többen is) a férfiak maradtak otthon GYES-en és foglalkoztak önkiteljesítésükkel, tanulmányaikkal. Az interjúalanyok többsége Budapest jobb kerületeiben lakott gyerekkorától kezdve: V., II., III., XI., XIII. (Újlipótváros), majd fiatal felnőtt korukban ugyanezen kerületekben lett több mint kétharmaduknak saját lakásuk is. Egyik korosztály interjúalanyainál sem okozott különösebb nehézséget a felsőoktatási intézményekbe való bekerülés és tanulmányi nehézségek továbbra sem jellemezték őket életútjukon. Az idősebb korcsoporthoz tartozóknak majdnem a fele módosította a felvételéhez képest az egyetemi évei alatt vagy közvetlenül utána a végzettségét. A fiatalabb korosztályúak esetében kevesebb mint egyharmaduk módosította pályaorientációját a felvételit követően, érdeklődési körükön belül maradva. Több mint kétharmaduk azonban – az idősebbekkel ellentétben – az egyetemet követően részt vett még valamilyen jellegű posztgraduális képzésben is (különböző szakképzések, CEU, PhD) A korábban születetteknél egyszerűen még nem volt ennyi lehetőség, a más szakokra való áthallgatások, másoddiplomás képzések jelentették a fő csapásirányt, esetleg a kisdoktori, meg a kandidatúrához vezető MTA-TMB ösztöndíj. Az 1958-1967 között születettekre inkább a második, harmadik egyetem elvégzése volt a jellemző, egy-két esetben fordult elő a doktori, kandidátusi-fokozatok megszerzése. Ugyanakkor az idősebbek közül mindegyikük, a fiatalabbaknak a fele említett egy vagy több tanárt, akik hatással voltak rájuk, akiket szerettek a becsületességükért, a tudásukért, a stílusukért, az okosságukért, vagy a hitelességükért. A fiatalabbaknál már jóval kisebb arányban, szinte nem is fordultak elő bensőségesebb, "mester-tanítvány" kapcsolatok Lazult a személyhez kötődő mintakövetés szerepe a felsőoktatásban annak expanziójával párhuzamosan, ill. egyre több könyv jelent meg magyarul, egyre több nyugati szakkönyv, tankönyv vált eredeti formájában hozzáférhetővé, amelyek szintén csökkenthették a tanárok szerepkörét, és dominánssá vált a külföldi ösztöndíjak, a hosszabb kint tartózkodások 6
gyakorlata az egyetemi és az azt követő évek alatt. Míg az idősebb korosztályban kiemelt presztízsértékkel bírt egy-egy hosszabb külföldi ösztöndíj elnyerése, addig ez a fiatalabbak körében már általános gyakorlattá vált, a presztízs súlypontja a képzőhely minőségére, a világban elfoglalt hírére, rangjára helyeződött át. Eközben tartós külföldi szakmai és baráti kapcsolatokat is kötöttek, az idősebb korosztállyal ellentétben network-jük nemzetközi. Az egyetemi képzés meghosszabbodása a szakmai karrier szempontjából a PhDképzéshez kapcsolódik, amely fiatal felnőtt éveiben az ifjabb korosztályt érintette. Olyan "ráadásnak" értékelték a képzést, amely inkább adminisztratív lépcsőfokként, belépőként szolgált szakmai életútjukon, semmint új ismeretek, a szellemi tőke befogadásának intézményeként. Mindkét korosztálynál magas a részvételi arány ebben az életperiódusban a nem-, vagy titokban intézményesült szerveződésekben, a civil szervezetekben. Ez az idősebbeknél a szabadidős társaságokban, a demokratikus ellenzékhez kapcsolódásban, az önképzőkörökben, a diákönkormányzatokban és a FIDESZ pre-alakulataiban artikulálódott A fiatalabbak is szerveztek az átalakulás után tüntetéseket, csináltak ’szerelemből’ filmfesztivált, rádiót, mely vállalkozások – csakúgy mint az idősebbeknél – az intézményesüléssel párhuzamosan jelentősen átalakultak. Ívükre azonban – a korábbi korosztállyal ellentétben – a politikától való elég rövid időn belüli eltávolodás a jellemző a kultúra és a művészetek irányába. Az 1958-1967 között születettek több mint a fele, az 1968-1977 között születetteknek egyharmada már dolgozott egyetemi évei alatt vagy azt megelőzően is, és többségük olyan pénzkereseti lehetőséget talált magának, amely az egyetemi időszakot követően is elindította őket szakmai pályájukon. Másképp fogalmazva: az idősebb korosztályra jellemzőbb volt, hogy szakmai karrierjük alapjait egyetemi éveik alatt az intézmény végzésével párhuzamosan alakították ki, az egyetemeknek akkor még inkább volt az új szakmai elitet képző funkciója, mely funkció az oktatási expanzió felerősödésével az utóbbi 15 év alatt más területekre tevődött át. A fiatalabb korosztály erre egyrészt több időt szánhatott, másrészt a képzési idő kitolódásával ez a folyamat többnyire az egyetemi éveket követően, a posztgraduális képzésekkel párhuzamosan, főként az ösztöndíjak elnyerésében öltött testet. Egyetemi vagy azt követő éveik alatt – szintén a fiatalabb korosztályból, az idősebbekre ez egyáltalán nem volt jellemző – interjúalanyaim többsége valamilyen más, posztgraduális vagy szakképesítést is szerzett: a CEU-n végeztek valamilyen posztgraduális képzést, valamilyen pszichoterápiás módszerben lettek vezetővé vagy szereztek gyakorlatot (pszichodráma, pszichoanalízis, táncterápia), elvégezték az újságíró iskolát, szakmai referenciákat gyűjtöttek munkájuk révén külföldön. Ezen szakképesítések megszerzésének 7
jelentős hányadához gazdasági tőkére is szükségük volt, amit kisebb arányban maguk, ill. családjaik biztosítottak számukra. A posztgraduális képzések versenyében a háttérben egy tőkeerő verseny is zajlott a „jogosítványokkal” legitimált elit-, vagy szakmai elit-pozíciókért. Véleményem szerint a fiatal felnőttkor időbeni kitolódásához ezeknél a társadalmi csoportoknál ez is nagymértékben hozzájárult. Érdekes, ahogy szabadidős tevékenységeikben nyomon követhető a kínálati piacnak és a fogyasztási szokásoknak az átstruktúrálódása. Az idősebbek rendszeresen és nagyon sokat olvastak gyerekkoruktól kezdve, a fiatalabb korosztály felére ez már nem volt jellemző. Maradtak azért közben olyan standard szokások is, amelyek mind a két korosztályt jellemezték, pl. a tv-hez való elutasító attitűdjük, az interjúalanyok felének készüléke se volt. A fiatalabb korosztály többet beszélt arról, hogy sokat jártak társaságba, moziba, színházba. Az idősebbek egyharmadánál az alkohol fogyasztása, az alkalmankénti "nagy berúgások" voltak a dominánsak, a fiatalabbak közel felénél a könnyű és keményebb drogok kipróbálása, vagy rendszeres fogyasztása volt a jellemzőbb Az egyetemi évek aktív társasági együttlétekkel párosultak, a gimnáziumból kevesebb, az egyetemről több barátságuk is megmaradt mindannyiuknak. Míg az idősebb korosztály baráti kapcsolatai hazaiak voltak, addig a fiatalabbak egyharmada mély érzelmi kötődésekről mesélt külföldi barátai kapcsán, amelyek jelentős hányada a külföldi alternatív, „lavírozó”, általuk olyan szabadnak nevezett fiatalokhoz kapcsolta őket, akik – számukra szimpatikus - életvezetésükkel arra adtak nekik mintát, hogyan nem kapcsolódtak be a nyugati típusú karrier-építésbe. Az idősebbek között eleve nem volt jellemző ez a nagy nemzetköziség, de akinél megjelent, annak az adott ország establishmentjéhez való tartozás fontos érték, a karrierépítés jelentős állomása volt. A fiatalabbak közül sokan több időt töltöttek külföldön gyerekkorukban és később fiatalkorukban egyaránt, és számukra az élmények szemléletváltó szimbolikus határvonala nem a kelet-nyugat, hanem a kontinensek, világrészek és a kultúrák között húzódott. Hangsúlyozom, hogy ez az interjúk felvételének időpontjában volt így (nagyon szembetűnően egyébként), azóta ezek az attitűdök igen jelentősen átalakulhattak valószínűleg. Míg az idősebbek felnőtté válásának periódusában politikai-kulturális-gazdasági szakmáik és szakmaválasztásaik szétválása, választása és professzionalizálódása ment végbe, addig a fiatalabbak esetében a professzionalizálódott szakmai szerepek mellett a vagyoni helyzetből adódó előnyök és hátrányok fogalmazódtak meg az életutakban. Azaz míg mondjuk az első esetben elit-képző motívum volt a profi politikussá válás, a második esetben a pénzzel, anyagi javakkal való rendelkezés töltötte be ugyanezt a szerepet. A politika 8
pozícionális presztízst és egzisztenciális biztonságot jelentett az idősebb korcsoportnál, amelytől a szellemi elithez tartozás élesen elkülönült, nem biztosítva ezeket az előnyöket. A pénz és az anyagi jólét és stabilitás megléte pedig a másik korosztálynál az esély lehetőségét hordozta számukra az autonóm, alkotó értelmiségi léthez, ahol értékválasztásaikban a határ a szak- és az alkotó, kreatív munkát végző értelmiség között húzódott. Egzisztenciateremtésük során ebben lavíroztak, illetve ismerték fel határaikat és korlátaikat. Az idősebbeknél a határ a politikai-szellemi elitszerep, a fiataloknál a szakértelmiségi-autonóm értelmiségi szerep mentén húzódott. Mindkét korcsoportban közös volt tehát, csak más tartalommal a függő vagy független értelmiségiként élni kérdése. Az 1958-1967 között születettek elit-percepciójában lényeges volt az elit-szerep (amely egy felnőtt szerep) pozícionális-jövedelmi-iskolázottsági kategóriákhoz kötöttsége, amelytől távolabb és kevesebb súllyal jelent meg az önmagát függetlenül kezelő szellemi-elit szerep. A fiatalabb korosztálynál ez utóbbi olyan domináns értéket képviselt, melynek főbb összetevői az alkotó, autonóm, kreatív tevékenység voltak. Náluk ennek a szellemi-elit szerepnek az alapját a jövedelmi viszonyok adták, pozícionális szempontok nagyon kicsi arányban és inkább negatív éllel merültek fel, az iskolázottsági kritériumokat pedig a tevékenység szempontjából a többség nem értékelte olyan lényegesnek. Míg az idősebbeknél elitté válásukban döntően a politikai, szakmapolitikai tőke játszott szerepet, addig a fiatalabbak számára ezt az esélyt inkább a hazai és a külföldi személyes
kapcsolati
és
gazdasági
tőkéjük
biztosíthatta.
Identitásuk,
integritásuk
súlypontjainál azonban más-más hangsúllyal ugyan, de a belső autonómia kialakítása, az önazonosság harmóniája, az értékválasztások és azok fontossági sorrendjének a kialakítása voltak a lényeges tényezők felnőtté válásukkor. Időm lejárt, így végezetül annyit szeretnék még mondani, hogy igazán érdekes nyomon követni az időben is egy ilyen kutatásnak az alakulását, utóéletét, örülök, hogy még mindig van relevanciája az interjúknak és a feldolgozásoknak, és köszönöm a figyelmet.
9
