Ferri-Pisani
A SZERELEM AMERIKÁBAN
FERRI-PISANI
A szerelem Amerikában Regény
2011
fordította Dénes Zsófia
© Fapadoskonyv.hu Kft. © Dénes Zsófia jogutódja
I.
A félig nyitott kapu Az átkelés utolsó napjaiban már kezdtem elhanyagolni az első osztály utasait, mi több, hölgyeit is, hogy a hajó legénységével kössek barátságot. Csakhamar bizalmukba is fogadtak. – Uram – mondta új barátaim egyike –, ahogy így végignéz rajtunk, valamennyien szeretnénk belógni Amerikába. És ha meghallgatja társaimat, még az öregek is mind azt mondják, hogy odaát maradnak. Hát kérem, ez blöff. Az utolsó percben háromnegyed részük beijed. Hja! hiába kötött ki az ember akár tízszer is a Hudson torkolatánál, New York mégis ismeretlen föld marad, nyelvét nem értjük, senki sem siet segítségünkre, és a szabad ég alatt hálhatunk, ha az első héten nem kapunk munkát. No és ezenfelül, ha már sikerült is a belógás, az efféle bevándorló hagyjon fel minden reménnyel, hogy családját utóbb kihozathatja a dollárok hazájába, mert az amerikai hatóságot nem lehet kijátszani… Ami azonban engem illet, semmi sem fog vis�szatartani, én nőtlen vagyok. Egyébként pedig van itt egy fivérem, aki Brooklynban lakik. Egészen jól keres. – Mi a mestersége? – Azon kezdte, hogy a házakban a szemetet szedte össze, napi három dollárért. Kicsit tudott angolul, hát nemsokára edénymosogató lett egy lunch roomban. 5
Most egy nagy szállodában dolgozik. Salátát készít, reggel tíz órától este hatig, ezért százhúsz dollárt kap havonként. Kosztot is kap. Szobáért havi tizenöt dollárt fizet, öt dollár egyéb kiadásra megy. Száz megmarad, azt bankba teszi. Ha harminc frankkal vesszük a dollár kurzusát, íme, itt egy salátaművész – kevesebb, mint a második szakács – harminchatezer frank (8154 P) tőkét gyűjt egy év alatt. Most már értem, miért álmodik arról a legénység az óceánjáró hajón, hogy belóg Amerikába. Ezek között a reménybeli bevándorlók között van egy olasz. Ez a tanult ember – aki mérnök – valósággal boldog, hogy fölvették a hajóra mint kuktát. Amikor elkészül a lábasok kipucolásával, beszélgetünk: – Uram – mondja –, egy esztendeje mindent a világon megpróbáltam már, hogy bejussak az Egyesült Államokba. Egykor az Újvilág kapuja tárva-nyitva volt számunkra. De manapság az országokat bevándorlási kvótarendszerbe osztották! Magukat, franciákat ez nemigen bántja, mert az a háromezer-ötszáz bevándorlási engedély, amelyet Amerika évenként a franciáknak ad, önöknek teljesen elég. De a túlnépes Itália, amely ezelőtt egymillió munkanélkülijét ontotta ki Amerikába, ma mit csináljon az évi húszezer lélekre szóló kvótájával? Tíz esztendeig kellene várnom, amíg rám kerülne a sor, ha a törvényes kivándorlási sorszámot váltanám ki valamelyik amerikai konzulátuson. Ezért vagyok én alkalmazott itt a hajón. Kétszer már csaknem úgy volt, hogy sikerül 6
kijutnom. Az első alkalommal francia útlevelet szereztem. Megvolt az amerikai vízumom és így eljuthattam New Yorkig. Ellis Islandon, a kivándorlók szigetén tettek partra bennünket. Úgy látszott, megy minden, mint a karikacsapás: a papírok ellenőrzése s az egészségügyi és minden egyéb vizsgálat. A kérdésekre angolul feleltem. Már majdnem túlestem az egészen, amikor az egyik tisztviselőnek eszébe jutott, hogy francia szöveget olvastasson velem. Láttam, ürügyet keres a visszautasításra. Én ugyanis nagy vigyázatlanságot követtem el, bevallottam, hogy mérnök vagyok. Ez baj volt, mert odaát a szabad foglalkozásúak, a fehér gallérosok, ahogy ők nevezik, már túlságosan sokan vannak. Ó, ha hamis útlevelembe azt írták volna, hogy iparos vagyok! De már ekkor késő volt, hogy jóvátegyem tévedésemet. Lehetetlenné akartak tenni! Ez sikerült is nekik. Rosszul beszélek franciául. A kiejtésem elárult. Megállapították igazi nemzetiségemet. Visszaküldték Olaszországba. – Másodszor Kubából akartam titokban Floridába átmenni. Az átkelés itt rövid, de a kockázat nagyobb. Egyetlen felszólítás, és ha nem állsz meg, Uncle Sam partőrei már rád sütik fegyvereiket. Az ember csak a vízbe fúlás s a bebörtönözés között választhat. Az Egyesült Államok fegyházait mindenféle nép szerencsétlenei töltik meg, akiket akkor tartóztattak le, amikor azt hitték, hogy biztos parton kötnek ki. Az ilyen expedíciók szervezőit, ha elfogják őket, tízévi kényszermunkával sújtják. Ezenkívül hajóju7
kat elkobozzák. Ezért az embercsempész kapitányok nagy összegeket követelnek, ötszáz dollárt fejenként, hogy vaksötét éjszakában, gyakran valami elhagyott erdőben letegyék az embert a floridai partokon. De ha valaki egyszer már ott van, rendszerint zöld ágra vergődik. Nekem nem volt ilyen szerencsém. Alig hagytuk el a kubai vizeket, célba vettek, ágyúztak ránk és elsüllyedtünk. Én egy hordóba kapaszkodva szárazföldre vergődtem, de a harminc szegény ördögről, akik velem tartottak, mit sem hallottam többé. Lássa kérem, mi mindent kell kockáztatni manapság, ha az ember egész egyszerűen csak a kenyerét akarja megkeresni! – Most harmadszorra – feleltem – be fog jutni. – Bár hallgatná meg az Úristen! A kvótán felül mint kukta vagy hajóraktárnok, tizenötezer honfitársam jutott be már ez idén az Egyesült Államokba. Vannak hajózási társulatok, főként görögök és németek, amelyeknél a személyzeti főnök valósággal árverést rendez egy-egy alacsony állás betöltésénél. Egy-egy alkalmazás a hajóraktárban vagy a konyhaedények körül gyakran többe kerül, mint egy-egy luxuskabin. Ugyebár, ez paradoxon? De mennyi más paradox jelenség várt még reám odaát. Az a fény is az volt, amelyet a Hudson torkolatánál pillantottunk meg. A nyári éjszakában gigászi vásár látszott ebben a fényben, lovardák, hinták, szibériai vasutak, céllövöldék, állatseregletek, cirkuszok, 8
