E S S Z É
40 | ÚJ EGYENLÍTÔ
G I CZ Y GYÖ RGY
Ferenc pápa,
„a bûnösök barátja”? – REFLEXIÓ A RENDKÍVÜLI PÜSPÖKI SZINÓDUSRA
» A szerző teológus
M
eglehetősen nehéz folyamatban lévő, még csak a kérdésfelvetés szintjén jelentkező problémákról beszámolni, márpedig a legutóbbi szinódus éppen ezekben a vonatkozásokban teremtett nagy várakozásokat, nemcsak a katolikus hívek millióiban, hanem szinte az egész világon. Ezúttal is a családról, a házasság szentségéről tartottak tanácskozást, ahogy a több mint harminc évvel ezelőtti püspöki szinóduson, amely A keresztény család feladatai a mai világban (1980) címmel ülésezett. Ennek tematikájára épült II. János Pál pápa „Familiaris consortio” kezdetű apostoli buzdítása (1981), mely világosan megfogalmazta a katolikus teológia álláspontját, s a keresztény család ideális állapotára hivatkozva igyekezett követendő példaképet állítani a már akkor is egyre erőteljesebben megnyilvánuló kihívásokkal szemben. A püspöki szinódussal kapcsolatos publikációkból, különösképpen Ferenc pápa záró beszédéből kiviláglik, hogy ezen a tanácskozáson komoly viták zajlottak, főleg az újraházasodottakról. Azt is tudjuk, hogy a homoszexuálisok együttéléséről is szó esett, ami ugyancsak meglepte a közvéleményt. Egyszóval sok mindent tudunk a szinódus munkájáról, csak éppen a leglényegesebb szempont marad homályban, hogy vajon a katolikus házasság-felfogást és család-értelmezést illetően milyen konkrét felvetések fogalmazódtak meg. Nem akarunk abba a hibába esni, amelyet Frederico Lombardi, a Szentszék sajtóközpontjának igazgatója a Vatikáni Rádiónak adott interjújában említett, nevezetesen, hogy a szinódus sajtóvisszhangja „kissé kiegyensúlyozatlan, csak bizonyos témákra összpontosít, konkrétan az újraházasodott elváltak áldozása és a homoszexualitás témájával foglalkoznak”. Ugyanakkor hozzá kell tennünk, hogy ezeknek a témáknak a fölvetése,
különös tekintettel az újraházasodottak helyzetének felülvizsgálatára, nemcsak őket érinti, hanem az egyháznak a házasság felbonthatatlanságáról, s egyáltalán, a házasság szentségének értelmezéséről szóló tanításait is. Erdő Péter bíborosnak, a rendkívüli szinódus főrelátorának egyik nyilatkozatában szerepelt, hogy a tanácskozáson olyan kérdések merültek fel, amelyekkel az általunk is már említett „Familiaris consortio” nem foglalkozott. Ezért az alábbiakban azt a módszert alkalmazzuk, hogy az említett dokumentum alapján igyekszünk bemutatni az egyház originális tanítását, majd fölteszszük azokat a kérdéseket, amelyek a katolikus hitbeli meggyőződés alapján föltehetőek, és amelyekhez hasonló kérdésföltevések szerepelhettek a szinódusi viták során – annál is inkább, mert ezek a problémák már korábban is foglalkoztatták a katolikus közvéleményt, de ilyen magas egyházi fórumon és ilyen nyíltan még sohasem kerültek napirendre.
A „Familiaris consortio” ideál-képe A „Familiaris consortio” 11. pontja, amely Az ember Istennek, a Szeretetnek képmása címet viseli, a Szentírásban gyökerező antropológiai felfogást állítja elénk. Eszerint „az ember mint megtestesült szellem, azaz testben megnyilvánuló lélek és halhatatlan szellemmel áthatott test, a maga összetett voltában kapja a meghívást a szeretetre. A szeretet az emberi testet is magába foglalja, s az részévé válik a szellemi szeretetnek. A keresztény kinyilatkoztatás két sajátos módot ismer a szeretet azon hivatásának teljesítésére, amely az emberi személyt teljes egészében érinti: a házasságot és a szüzességet. A maga sajátos módján mindkettő hiteles megnyilvánulása az ember végső igazságának, mely
ÚJ EGYENLÍTÔ
szerint az »Isten képmására« teremtetett. Ezért a nemiség, mely által a férfi és a nő a házastársakra sajátosan jellemző cselekedetekkel kölcsönösen odaadják magukat egymásnak, egyáltalán nem biológiai tény csupán, hanem az emberi személy legbensőbb magvát érintő valóság. A nemiség csak akkor nyilvánul meg igazán emberi módon, ha kiegészítő része annak a szeretetnek, amellyel a férfi és a nő teljes önmagát kölcsönösen és mindhalálig elkötelezi. A test fizikai átadása hazugság volna, ha nem annak a teljes, személyes átadásnak volna jele és gyümölcse, amelyben az egész személyiség a maga mulandó (anyagi) valóságában is jelen van: ha ugyanis az ember megtartana magából valamit – még ha csak a lehetőséget is, hogy később másként határoz – már nem adná teljes önmagát.” Az egyház magától értetődően nem mondhat le erről az itt vázolt ideális állapotra vonatkozó követelményről. S itt érdemes ismételten hivatkoznunk Erdő Péter bíboros szavaira, mely szerint „nekünk a házasság és a család mellett pozitív tanúságot kell tennünk”. A kérdés azonban éppen az, hogy a posztmodern társadalomban élő ember mennyire tudja a maga valóságában megközelíteni ezt az állapotot, illetve az egyház konstruktív módon hozzá tud-e szólni azokhoz az élethelyzetekhez, amelyek messze elmaradnak az általa kívánt ideál-típustól? A rendkívüli szinódus arról szólt, hogy az egyház püspökei, illetve a világegyház püspöki karainak a tanácskozáson részt vevő vezetői Ferenc pápa felszólítására, avagy saját lelkipásztori tapasztalataik indíttatására elérkezettnek látták az időt, hogy az emberi együttélés olyan formáit is megvizsgálják, amelyek eddig – az érvényben lévő Kánonjogi Kódex alapján – az egyházi bíróságok ítéletei alá estek. Vagyis különösebb teológiai reflexiót nem igényeltek. Legfeljebb a bűnről szóló fejtegetések tárgyát képezték.
A házasság teológiai kérdései Noha a „Familiaris Consortio” megjegyzi, hogy „a házastársaknak olykor nehéz megőrizni a hűségüket”, de ezt elintézi azzal, hogy az önmegtagadást és a vezeklést ajánlja. (16. p.) Arra már nem reflektál, hogy a teljes önátadás, amelyet a házasság alapjának nevez, csak elérendő célként fogalmazható meg, amelyet az ember adottságai révén legfeljebb csak megközelíteni
|
41
tud, de hiánytalanul teljesíteni csak nagy ritkán, legfeljebb életének kitüntetett pillanataiban, amelyekből ugyan erőt meríthet, de nem mondhat tartósan a magáénak. Az ember általában megtart magából valamit – legalábbis azt, aminek ő maga sincs a birtokában egészen. A tudattalan bennünk van, de nem rendelkezhetünk vele. A modern pszichológiában általánosnak nevezhető az a felfogás, hogy az ember nem képes belevinni a teljes személyiségét, mivoltát egyetlen cselekedetébe sem. Azt mondhatjuk, hogy amennyire képes, annyit bele kell vinnie egy házastársi kapcsolatba. De még abban sem lehetünk biztosak, hogy ha magából tudatosan visszatart valamit, azt rosszul teszi. Attól függ, hogy mi az, amit visszatart. Ha ez nem így volna, akkor a házassági hűség próbatételeinél nem ajánlhatná a „Familiaris consortio” az önmegtagadást. Ezzel elismeri, hogy egy házasságban a teljes önátadás mellett helye van az önmegtagadásnak is. Ámde azt is tudjuk, hogy távolról sem csak a hűség jelenthet próbatételt, hanem a másik fél gyengeségeinek, hibáinak tudomásul vétele is. Ami viszont nem szokott a házasságkötés előtt kiderülni. És vajon mi történik akkor, ha maga a szeretetkapcsolat üresedik ki? A „Familiaris consortio” 18. pontja azt tanítja, hogy „szeretet nélkül a család
42 | ÚJ EGYENLÍTÔ nem személyes közösség, […] szeretet nélkül a család nem élhet, nem gyarapodhat és nem tökéletesedhet mint személyes közösség.” Ha ez így van, akkor vajon minden további nélkül fenn lehet-e tartani a házasság felbonthatatlanságának alapelvét, és nem kell-e átértelmeznünk az újraházasodottak egyházi megítélését? Vagy mit kell kezdenünk azzal a felismeréssel, mely szerint a házasságkötést követően mindkét fél változhat, mégpedig az alapvető személyiségi jegyek tekintetében is. Az ember befejezetlenségét a filozófiai antropológia szinte minden válfaja hangsúlyozza. A változásnak kitett személyiségtől pedig nem követelhető meg, hogy döntéseit – főleg, ha azok egy másik, ugyancsak a változásnak alávetett személyre vonatkoznak – örökérvényűnek tekintse. Azt a felelősséget lehet és kell számon kérni, amely a döntés idején születik, de hogy mi történik évek vagy évtizedek múltán a két emberben, és ennek következtében a két ember szeretet-kapcsolatában, azt nagyon nehéz egyértelmű erkölcsi ítélet alá vonni. Az ember önmagát sem ismeri hiánytalanul, hogyan lehetne számon kérni tőle, hogy a másik emberről biztonságos, azaz életre szóló tapasztalatokat szerezzen? Mi történik akkor, ha valaki tévedett? Ha a házastársak kölcsönösen beismerik, hogy a frigy megkötésekor mindketten tévedtek? A „Familiaris consortio”-nak a házasság felbonthatatlanságáról szóló fejezetében (20. p.) többek között ezt olvashatjuk: „elismerést érdemel azoknak a házasembereknek a tanúságtétele is, akiket a párjuk ugyan elhagyott, ők azonban a keresztény hit és remény erejére támaszkodva nem kötöttek új házasságot. Ezek a házasságok is hiteles tanúságot tesznek a hűségről, amelyre a mai világ annyira rászorul.” De vajon mihez hűek ezek az elhagyottak? Legfeljebb a házasság felbonthatatlanságának az elvéhez. De csak az elvhez, mert ahhoz már nem lehetnek hűségesek, aki elhagyta őket. II. János Pál pápa első, „Redemptor hominis” kezdetű enciklikája (1979) viszont azt tanítja (nr. 10), hogy „az ember képtelen szeretet nélkül élni. Magára marad, érthetetlenné válik önmaga számára, értelmét veszíti az élete, ha nem talál, nem kap szeretetet, nem részesülhet benne, és nem teheti a szeretetet magáévá”. Vajon ezt a szempontot nem volna érdemes figyelembe vennünk, ha az újraházasodottak problémáira keressük a választ? Hiszen az új házasság megkötésének indítékai között éppen a szeretet iránti igény juthat kifejezésre és a magánytól való szabadulás. Egyáltalán, érdemes-e a házasság felbonthatatlansága mellett érvelni egy olyan világban, amelyben a házasságok gyakran felbomlanak? Ha nyomtalanul eltűnik az a szeretet-közösség, amely a „Familiaris consortio” szerint a házasság jellemző
kritériuma? Van-e értelme annak, hogy egy intézmény, ha mégoly tiszteletre méltó is, mint a katolikus egyház, a házasság felbonthatatlanságát hangsúlyozza olyan esetben is, amikor az abban részt vevő felek a házasságukat felbontottnak tekintik? Az egyház természetesen megteheti, és küldetésénél fogva meg is kell tennie, hogy erről az állapotról véleményt nyilvánít, hiszen a házasság szentség, amelynek kiszolgáltatásában maga is szerepet vállalt, de feltétlenül szükséges-e, hogy ítéletalkotásában a házasság felbonthatatlanságának elvéhez mereven ragaszkodjon? Avagy, ha erről az alapelvről az egyház mégsem mondhat le, akkor vajon nem lenne-e célszerű fölvetni a házasság érvényességének szigorítását? Ez „a másik oldali” megközelítés párhuzamba állítható az egyházi bíróságok gyakorlatával, amelyek a házasságkötés feltételeinek vizsgálata révén ítélkeznek, és megállapítják annak érvényességét vagy érvénytelenségét. Az ítélkezés azonban elsősorban a házasságkötés körülményeire való tekintettel születik, de vajon milyen következtetésekre juthatunk akkor, ha ezt a feltételrendszert kiterjesztjük? Minthogy a házasság életre szóló szövetség, elegendő-e pusztán arra hagyatkoznunk, ami a házasságkötést megelőzően (komoly szándék!), és a szentség kiszolgáltatása során történik? Közismert, hogy a házasság szentségének kiszolgáltatása nem a templomi szertartással fejeződik be, hanem az elhálással. Ha ez utóbbi nem történik meg, akkor a házasságkötés érvénytelen. De vajon lehetséges-e pusztán egyszeri alkalomra szűkíteni ezt a kötelezettséget, mint az érvényesség feltételét, miközben a házasságot életre szóló szövetségnek tekintjük? Vajon nem kellene-e az érvényesség feltételeit is kiterjeszteni, ha tetszik, a feltételrendszert szigorítani? Mégpedig abból a célból, hogy az érvényesség feltételei és a következményekből származó kötelezettségek aránytalanságait megszüntessük. Hiszen az érvényesség feltételeinek teljesítése viszonylag könnyű, a következményei azonban ahhoz képest aránytalanul nehezek. Nem kellene-e egy életre szóló kapcsolat megítélésénél nemcsak a megkötés feltételeit, hanem az egész azzal kapcsolatos életvitelt is tüzetesen megvizsgálni? Ha komolyan vesszük a „Familiaris consortio”nak a házasságra vonatkozó szigorú követelményeit, és azt tapasztaljuk, hogy ezek a feltételek nem teljesülnek, akkor lehet-e, kell-e a fennálló kapcsolatot házasságnak, illetve a kritériumoknak meg nem felelő közösséget családnak nevezni? A „Familiaris consortio” 21. pontjában ezt olvashatjuk: „Minden család tudja, hogy a vak önszeretet, a széthúzás, a veszekedések mennyire kérdésessé teszik, s nem egyszer halálosan megsebzik a közös-
ÚJ EGYENLÍTÔ
séget”. Hát, ha ez így van, akkor miért kell mereven ragaszkodnunk egy halálosan megsebzett közösség életben tartásához? Akkor miért kell egy ilyen állapotot erőnek erejével fenntartani? A régi probléma, az alkoholizmus és az újabban egyre súlyosabban jelentkező kábítószer-fogyasztás, amelyeknek gyakori következménye a társadalmi érdeklődés homlokterébe került családon belüli erőszak olyan kérdéseket vet fel, amelyekkel szemben erőtlennek és életszerűtlennek bizonyul a házasság felbonthatatlanságára való hivatkozás. Az egyházi bíróságok súlyos esetekben ugyan engedélyezik a házasfelek különélését, de ez korántsem jelenthet megnyugtató megoldást. Arról nem is beszélve, hogy az ilyen és ehhez hasonló felemás megoldások súlyosan veszélyeztetik a gyermekek személyiségének egészséges kibontakozást, és ellehetetlenítik a család nevelési funkcióját, amelyről a „Familiaris consortio” beszél (36. p.).
A kérdésföltevések következményei A szinóduson folytatott éles viták feltételezhetően abból is eredhettek, hogy a házasság újraértelmezése a teológia egyéb területeire is komoly hatást gyakorol. Érinti az egyház fegyelmi-bűnbánati rendjét, hiszen az újraházasodottak esetében eddig tiltva volt a szentségekhez való járulás. A kiközösítés enyhébb formája alá tartoztak: a szentmiséken részt vehettek, de nem áldozhattak. Reménykedhettek az arra fogékony lelkipásztor vigasztalásában, de a bűnbánat szentségében sem részesülhettek, nem kaphattak feloldozást, mivel bűnben éltek. Ámde, ha az egyháznak az áteredő bűnről szóló tanításából indulunk ki, amely az emberi természet bűn általi megsebzettségét vallja, akkor ugyancsak felül kell vizsgálni a „Familiaris consortio” teljes önátadáson alapuló szeretetközösségéről szóló megállapításait. Nem feltétlenül feladni, de új megközelítésekkel gazdagítani. Ha magát az emberi természetet bűn által megsebzettnek valljuk, akkor ez alól nem lehet kivonni azt az intimitáson alapuló kapcsolatot sem, amely két ember között jön létre, s amelyet házasságnak, tágabb értelemben családnak nevezünk. A keresztény hagyomány értékeit fel nem adva, de új megközelítésekre és szempontokra van szükség. Meggyőződésünk szerint az elkövetkezendő szinódus erről fog szólni. Az sem kizárt, ha a házasságról szóló teológiai érvelés módosul, akkor – mivel ez is egyfajta élethivatásra vonatkozó szentség – a másik élet-hivatásra történő felszentelés, nevezetesen az egyházi rend fölvételének értelmezése sem maradhat
|
43
következmények nélkül. Ebben az esetben is egy egész életre történő elköteleződésről van szó. Aki tehát a felszentelését követően kilép és megnősül, az újraházasodotthoz hasonlóan, mintegy kizárja magát az egyház egyedül üdvözítő közösségéből. Az „extra Ecclesiam nulla salus” azonban, azaz „az egyházon kívül nincs üdvösség”-elvén ma már egyre kevésbé értik a jogi kereteket, s a neves német teológusnak, Karl Rahnernek az „anonim keresztényekről” szóló ekléziológiai fejtegetései olyan irányába mutatnak, amely a kegyelem-tan elsődlegességét hangsúlyozza a kánonjog szűkre szabott rendelkezéseivel szemben. Ezt azért is érdemes figyelembe vennünk, mert az egyház meg tudja mondani bizonyos esetekben, hogy ki üdvözül, ami a szentté avatásokkor ünnepélyes formában meg is fogalmazódik, de nincs lehetősége, hogy nyilatkozzon arról, hogy személy szerint ki kárhozik el. Az egyház mint intézmény Isten irgalmának és megbocsátó szeretetének, vagyis az üdvösségre való meghívásnak a jele, és nem a kárhozaté. Nem fenyegetni vagy fenyíteni akar, hanem Isten üdvözítő akaratának megvalósításáért küzd. A bűnt el kell ítélnie, de nem az embert. Aki éppen bűnössége miatt szorul rá a megváltásra. Az élethivatással összefüggő szentségek – mint a házasság vagy a pappá szentelés – megsértésének vajon elengedhetetlen következménye kell, hogy legyen a hívő ember kizárása az általános papság köréből? Isten népének közösségéből, amelyről a II. vatikáni zsinat „Lumen gentium” kezdetű, az egyházról szóló dogmatikai konstitúciója beszél? „Ez nép pedig – olvassuk az »Ad gentes« kezdetű zsinati dokumentumban – választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép” (1Pt 2,9). (nr. 15). Az egyházhoz, a „szent nemzethez” való tartozás, azaz a minden hívőt megillető általános papság fogalma alapvetően a hitbeli meggyőződésen nyugszik, amely egyáltalán nem biztos, hogy az említett esetekben hiányzik, vagy az egyházi törvénnyel ellentétes döntés következtében csökken. Sokszor éppen az alkalmazott szankció következtében tudatosul az érintettben vagy érintettekben, hogy mennyire szüksége lenne a hívők közösségének bátorítására. Talán a kiközösítésnél enyhébb, megértőbb intézményi magatartásra lenne szükség, amely az adott élethelyzet alaposabb mérlegelésére odaadóbb figyelmet fordít? S itt megint érdemes fölfigyelnünk Erdő Péter bíborosnak azokra a megjegyzéseire, amelyek az egyén és általánosságban az intézmények közötti viszony – világszerte tapasztalható – alapvető változásaira utal. Ennek alapján nemcsak a házasságokkal összefüggésben, hanem jóval tágabb értelemben is föl kell vetnünk, hogy az egyháznak nem elidegenítő intézménynek, hanem neki
44 | ÚJ EGYENLÍTÔ magának is szeretet-közösségnek kell mutatkoznia szeretetet-hiánnyal küszködő világunkban. A kiközösítés a bűnös ember elutasítását jelenti. De vajon fönntartható-e ez a szankció, ha az egyház az Isten egyetemes üdvözítő akaratának hirdetésére kapott meghívást? Vajon meg lehete tagadni bárkitől is az egyházhoz tartozást? Hiszen „nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek” – ahogy az evangéliumban (Mt 9,12) olvassuk.
A zsinati szellem újjáéledése Ferenc pápa a szinódus tematikájára vonatkozó szándékával és az ehhez kapcsolódó szinódusi fölszólalásokkal szemben a katolikus hívek és főpapok részéről megfogalmazott kritikák lényegüket tekintve azt az elsősorban a Szentatyának címzett szemrehányást elevenítik föl, amelyet a farizeusok és írástudók már Jézussal szemben is alkalmaztak: „Ez bűnösökkel áll szóba” (Lk 15,2). Amire Jézus ezt válaszolja: „nagyobb öröm lesz a mennyek országában egy megtérő bűnösön, mint kilencvenkilenc igazon” (uo. 15,7). Az egyház gyakorlati tevékenysége, a pasztoráció általánosságban inkább a vallásukat gyakorló hívek igényeihez igazodik, a kilencvenkilencnél most már kevesebb igazhoz és csak üggyel-bajjal, szinte kényszerűen veszi figyelembe a megtérés irányába igyekvő bűnösök nyomasztóan nagy tömegét. A pápa nyitottságától való félelem abból a korántsem alaptalan feltételezésből fakad, hogy mi lesz az egyházból, ha a növekvő létszámú bűnösök beáradnak a tágra nyitott kapukon? De hogy a kapukat meg kell nyitni, az már a fél évszázaddal ezelőtt tartott II. vatikáni zsinat résztvevőiben is tudatosult. Ezért mondhatta Frederico Lombardi, a Szentszék sajtóközpontjának igazgatója a Vatikáni Rádiónak adott interjújában, hogy ezt a szinódust jó néhányan a zsinattal is párhuzamba állították. „Ahogyan XXIII. János a zsinattal elindította egy úton az egyetemes egyházat, természetesen a legtágabb horizontokra gondoljunk, olyanokra, amelyek az egyház egész életét annak minden dimenziójában átfogják, úgy Ferenc pápa elindította egy úton az egyetemes egyházat egy konkrétabb témában, jelesül a család témájában, amely igencsak magával ragadó téma.” Lombardi atya szerint Ferenc pápának „az volt a szándéka, hogy egész idő alatt másokat hallgasson, anélkül, hogy személyesen felszólalna, épp azért, hogy mindenki elmondhassa, amit akar. Az első összejövetelen mondott rövid, de erőteljes felszólalásában arra bátorított mindenkit, hogy egész nyíltan, szókimondóan, teljesen szabadon beszéljen, és egyáltalán ne nyugtalankodjon amiatt, hogy
esetleg ő – mármint a pápa – mit gondol magában.” A mostani szinódus törekvéseit s különösképpen Ferenc pápa szándékát figyelve valóban a zsinati szellem újjáéledésének lehettünk a tanúi. Erről beszélt a jezsuita rendfőnök, Adolfo Nicolás is a Corriera della Serában megjelent interjújában. A többek között ezeket mondta: „Úgy hiszem, hogy Ferenc pápa éppen a zsinatot akarja megélni. Sok olyan tényező van, ami miatt egy kicsit távolabb állunk a nép gondolkodásmódjától – a pápa tudatában van ezeknek. Azt szeretné, hogy a zsinat valóságosabb legyen, hogy ne legyen többé ez az előrevissza játék, hanem az egyház előrehaladjon, ahogy az emberiség is halad előre, nem maradhatunk le.” Mindez felidézi a II. vatikáni zsinat egyik legfontosabb dokumentumának, a „Gaudium et spes” kezdetű, Az egyház és a mai világ viszonyáról szóló lelkipásztori konstitúciónak a kifejezésmódját, mégpedig az idők jeleiről szóló gondolatokat, mely szerint az egyház feladata, hogy minden időben felismerje, és kellőképpen értékelje azokat a történelem folyamán mutatkozó jelenségeket és újszerű törekvéseket, amelyek a jövőre irányulnak. Nem pillanatnyi indulatokból, lázongásból vagy valamely önző szándékból fakadnak, hanem az emberiség kollektív tudatának termékei, s ezért ezekben az egyháznak – küldetésének megfelelően – meg kell látnia a gondviselő Isten akaratát. Összefoglalva elmondhatjuk, hogy a rendkívüli szinódus nemcsak örömöt, reményt és lelkesedést váltott ki a közvéleményben, hanem olykor csalódást, sőt, kifejezett ellenérzést is. Vannak, akik azért csalódtak, mert a saját gondjaik vonatkozásában többet vártak, vannak, akik viszont sokallják a lehetséges engedményeket. Ez utóbbiak nemcsak a szinódust avagy személy szerint Ferenc pápát vádolják vétkes engedékenységgel, hanem visszautalnak a zsinatra is. Félnek a hagyományos értékek áron aluli kiárusításától. Az egyneműek együttélésében érdekeltek pedig keveslik azt, hogy állítólagosan mindössze egy bíboros emelt szót értük, s az eredmény az irántuk megnyilvánuló diszkrimináció elutasítása és a minden emberi személyt megillető tiszteletben való részesülés lett. Ez utóbbi vonatkozásban azonban nem is igen lehet többet várni, mert a katolikus antropológiában egyetlenegy olyan fogódzópont sincs, amely ennél szélesebb körű és nyomatékosabb szemlélet-változást tenne lehetővé az egyneműek együttélését illetően. Azt is be kell látnunk, hogy az egyház nem tud és nem is akarhat mindenkinek mindenben megfelelni. Végül is hivatásánál, küldetésénél fogva egy üzenetet közvetít, s ezért nemcsak neki kell igazodnia a világhoz, hanem a világnak is az üzenethez. Hiszen ez az üzenet az Isten üzenete.
