Szent Bertalan Plébánia, Gyöngyös
FELNŐTT HITTAN 23. TALÁLKOZÓ (2015. május 26.) Egyéb érdekességek a liturgikus teológia tárgykörén belül A bor és a víz titka által: - a pap a felajánláskor a borhoz mindig vegyít egy kis vizet is - ez a szokás az őskeresztényi időre nyúlik vissza - az első keresztény századokból származó írások és zsinatok (Karthágói, 397; Trullói, 698) említik ezt a hagyományt - a bornak vízzel való keverése Jézus korában általánosan elterjedt szokás volt - feltételezhetjük, hogy az utolsó vacsorán is így történt - az örmény, valamint a protestáns és anglikán egyházaknál ez a gyakorlat nem él - a II. Vatikáni Zsinat után megújult liturgiának is része ez a kis szertartás - a víz kehelybe öntésekor ezt imádkozza halkan a pap: „A bor és a víz titka által részesedjünk annak istenségében, aki kegyesen részese lett emberségünknek”. 1) a „karácsonyi” jellegű értelmezés szerint: - a csodálatos csere és a megistenülés fogalmára hívja fel a figyelmet - ahogyan a víz egyesül a borral, úgy az ember egyesül az Istennel - sok teológus szerint az a megfogalmazás nem egészen pontos, hiszen a Khalkedóni Zsinat (451) éppen arra mutatott rá, hogy Krisztusban az isteni és az emberi természet nem keveredik, nem egy harmadik új tulajdonságokkal rendelkező valóság jön létre 2) a „húsvéti” jellegű értelmezés szerint: - Szent Ágoston szerint a bor és a víz Jézus oldalából kifolyó vérre és vízre emlékeztet. A vér és víz pedig jelképezi a keresztséget és az Oltáriszentséget. - ezek nemcsak az egyén, hanem az egész Egyház számára is éltető jelentőségűek - más egyházatyák szerint nem a szentségekre vonatkozik Jézus oldalának megnyitása, hanem az Egyház születésére, mint ahogyan Ádámból Isten Évát megteremtette - a szentmisében Krisztus áldozata válik jelenvalóvá, ez is erősíti a húsvéti értelmezést A pap szavára? - a papnak Krisztustól kapott lelki hatalma van, mely nélkülözhetetlen az Eucharisztia megjelenítése szempontjából - Krisztus jelenléte azonban mégis inkább a Szentlélek ereje által valósul meg - de nemcsak a pap szavai fontosak, hanem az egész eucharisztikus ima (kánon) - vagyis nemcsak az Eucharisztia megjelenítésének érvényességére kell feltétlenül figyelnünk, hanem az azt körülölelő imádságra is - az egyszerűbb megfogalmazás szerint: „a pap átváltoztatja az ostyát és a bort” - ha csak kis különbségnek is tűnik, de mégis inkább úgy kellene fogalmazni, hogy „a pap Jézus rendelését követve, mint Isten felszentelt szolgája, megünnepli híveivel Jézus megváltó áldozatát. Majd kéri az Atyát, hogy Szentlelke által tegye jelenvalóvá a szentségi színekben Jézus testét és vérét” 72
Szent Bertalan Plébánia, Gyöngyös - a pap viszont nem tesz mást, mint Jézusnak az utolsó vacsorán elmondott rendelését követi és teljesíti - a teológiában az átváltozás eseményére az átlényegülés (transsubstantiatio) fogalmát használták - Aquinói Szent Tamás szerint a hit nem a szavakra irányul, hanem az isteni valóságra - a szentmisében szakramentális formában jelenvalóvá lesz Krisztus áldozata, személyes önátadása. - Így mi is egyesülhetünk áldozatával és mi is odaáldozhassuk magunkat az Atyának Rámutató vagy lélekhívó gesztus? - koncelebrált miséken (vagyis amikor több pap együtt misézik) a papok gyakran különféleképpen tartják a kezüket - vannak, akik rámutatnak (tenyérrel felfelé), és vannak, akik kézrátétel szerűen (tenyérrel lefelé) mutatnak rá az adományokra és mondják el az átváltoztatás szavait - a kéztartás milyensége nem csupán esztétikai kérdés - a misekönyv megfogalmazása a latin eredetiben nem volt egyértelmű - a magyar kiadásban sem teljesen egyértelmű - a Lélekhívás pillanatában a koncelebráló papok is lélekhívó kéztartással mutatnak az adományok felé, míg az átváltoztatás szavait mondva csak rámutató gesztussal élnek Krisztus nevében: - a pap a misében nem csupán egy a többi hívő közül, mindamellett hogy a pap is az Egyház tagja és a közösségért él és cselekszik - az Egyház Krisztus szándéka szerint hierarchikus felépítettségű, és ez a liturgia területén is megmutatkozik - a felszentelés révén a pap Krisztus papságának részesévé lesz és ez meghatározza helyét Isten népének körében - nem csupán képviselni kell Krisztust, hanem jelenvalóvá tennie őt, hiszen a pap „Krisztusnak, a Főnek személyében” (in persona Christi) cselekszik - „A papok az Egyházban és az Egyházért a Fő és Pásztor Jézus Krisztus szentségi megjelenítői.” (Pastores dabo vobis kezdetű dokumentum) - éppen ezért a szentmisében a pap felszólításai többes szám második személyben szólnak és nem többes szám első személyben, mert ő Krisztus felszólítását, parancsát közli a hívekkel, pl. „köszöntsétek egymást a béke jelével” és nem pedig „köszöntsük egymást a béke jelével”. - minden tagnak megvan – hivatásának megfelelően – a sajátos feladata mind az Egyház életében mind a liturgikus ünneplésben A miseruha: - a miséző pap sajátos öltözéke – az előírások szerint – a szentmisénél a miseruha (kazula), melyet az alba és a stóla fölé kell venni. - ha több pap koncelebrál, akkor csak a főcelebránsnak szükséges a miseruhát is felvennie, a többi pap pedig, az alba fölé legalább stólát vegyen. 73
Szent Bertalan Plébánia, Gyöngyös - a miseruha az ókori rómaiak egy jellegzetes ruhájából származik, amit az előkelő rómaiak még az első századokban is viseltek - az V. században a kazula már liturgikus öltözék is - az első évszázadokban még mindennapi papi öltözéknek is használták! - első sorban azt a célt szolgálja, szolgálta, hogy a pap öltözéke különbözzön a profán öltözékektől - később az Úr vállaira helyezett keresztet jelenti, de jelentheti az Úr varratlan köntösét is - Ratzinger bíboros (XVI. Benedek pápa) egyik könyvében írta, hogy a „liturgikus öltözéknek mindenekelőtt azt kell nyilvánvalóvá tennie, hogy ő itt nem magánszemélyként, mint a többiek, hanem valaki más – Krisztus helyett van jelen. A pap magán vagy individuális jellegének el kell tűnnie, és Krisztus számára kell helyet adnia”. - a szentmise előírásaitól, melyek az öltözködést is megszabják, alapvetően nem térhet el a pap, mivel a liturgia végzése nem magánügy, mert a liturgia az Egyházban és az Egyház által történik. - A liturgia alanya nem az egyes ember, hanem a hívők közössége, s ezért a liturgia esetleges alakítása vagy változtatása az Egyház kötelessége, melyet az Apostoli Szentszék lát el. A kézbe áldoztatás története: - az első évszázadokban általános volt a kézbe történő áldoztatás, és egészen a IX. századig nem volt szokásban a nyelvre és kovásztalan kenyérrel való áldozás. - a tenyérben tartott hal szimbólumába rejtve ábrázolja az Eucharisztiát - Tertullianus korholja azokat a keresztényeket, akik bálványokat készítettek, illetve miután a pogány isteneknek bemutatott áldozati adományt érintették, ugyanazzal a kézzel bátorkodnak érinteni az Úr testét. - A kézbe áldoztatás legrészletesebb és legszebb leírását jeruzsálemi Szent Cirill müsztagogikus katekézisében (IV. sz.) találjuk meg: „Amikor odajárulsz, ne kinyitott tenyérrel és szétfeszített ujjakkal jöjj, hanem bal tenyered legyen jobb tenyered trónja, így fogadd az eljövendő Királyt, és tenyered hajlatába fogadd Krisztus testét, rámondva az áment. Elővigyázattal szenteld meg a szent test hozzáérintésével szemeidet, ügyelj rá, nehogy valamennyi is elmorzsolódjon belőle. Mert ha valamennyit is elmorzsálsz belőle, az olyan, mintha tested egy tagja menne veszendőbe. Mondd meg nekem: ha valaki aranyport adna neked, nem tartanád-e igen óvatosan, nehogy valami is elvesszen belőle, és megkárosodj? Hát akkor nem fogsz-e még sokkal jobban vigyázni, hogy még egy szemernyi se essen le belőle, ami aranynál és drágaköveknél is értékesebb?” - Mopszvesztiai Theodorusz († 428) katekizmus homíliáiban olvashatjuk a következő leírást: „Kinyitja a jobb tenyért, hogy fogadja az ajándékot, de aláhelyezi a bal kezét, hogy így is kifejezésre jusson a mély tisztelete... A celebráns azután, amikor áldoztat, így szól: Krisztus teste. Te így fogsz válaszolni: Ámen!... És amikor kezeidbe fogadtad, imádd a Testet, vagyis ismerd fel annak a nagyságát, aki most a kezedben van...” - Aranyszájú Szent János († 407) homíliáiból két szöveg különösen figyelemreméltó. Az Efezusi levélről szóló homíliájában írja: „Mondd meg nekem, odamennél-e venni az Eucharisztiát mosatlan kézzel? Úgy gondolom, hogy nem. Inkább nem mennél, mintsem hogy 74
Szent Bertalan Plébánia, Gyöngyös piszkos kézzel közeledj. Ebben a kis dologban ennyire figyelmes vagy, de bűnös lélekkel odamehetsz és veheted az Eucharisztiát? Most a kezedben csak rövid ideig tartod az Úr testét, de a lelkedben örökre megmarad.” - Ravennában Krizológ Szent Péter († 451) beszédében így fakad ki: „Mi szegények, akik minden nap kezünkbe vesszük az Úr testét, és az táplál bennünket, és mégsem gyógyulunk ki sebeinkből.” - A VI. század vége felé a Trullai zsinat már elő is írta (101. kánon), hogy áldozáskor az egyik kezet a másik fölé kereszt alakban kell helyezni. A kézbe áldozás utolsó egyértelmű tanúja a VIII. századból való: „A főpap megáldoztatja a népet, akik kinyújtják feléje a kezüket.” - mint utolsó tanú a kézbe áldozásról a keleti egyházban Damaszkuszi Szent János († 749) a De fide orthodoxa című művében - nyugaton a kézbe történő áldoztatás régi gyakorlata csak a papság áldozásánál maradt meg - abban az időben is, amikor általános volt még a kézből áldozás, a szentségnek kijáró tiszteletmegadásról is ismételten beszéltek, és különböző intézkedésekkel gondoskodtak az illő tiszteletadásról. - A világi híveknek közvetlenül szentáldozás előtt kezet kellett mosniuk. - Külön előírások voltak a nőkkel kapcsolatban. Ők sohasem érinthették az Eucharisztiát közvetlenül kezükkel. Általános gyakorlat volt, hogy a nőknek fehér vászonkendővel kellett a kezüket betakarniok. Ezt a kendőt „dominicalé”-nak hívták. - Spanyolországban több tartományi zsinat is megemlíti, hogy azt, aki kéri az Eucharisztiát, és nem veszi azt rögtön magához, szentségtörőnek kell tekinteni (sacrilego); így például a Zaragozai (380) és a Toledói zsinat (400). - De nem ez volt a fő oka annak, hogy a kézbe áldoztatás gyakorlata megszűnt, hiszen még hosszú időn keresztül fennmaradt az egyházban, egészen a Karoling-korszakig. - Az Oltáriszentség tiszteletének erősödésével párhuzamosan erősödött a tiszteletteljes félelem, és emiatt egyre gyakrabban kezdték az Eucharisztitát a nyelvre helyezni. - A liturgiatörténészek szerint az áldozási forma megváltoztatása a IX. században történt. Például 839-ben a Cordovai tartományi zsinat határozatában ítéli el egy Cassianus nevű pap közösségét, akik ragaszkodtak a kézből való áldozáshoz, és nem gyakorolták a nyelvre való áldoztatást. - Frank területen az első egyértelmű határozatot a Roueni zsinat (878) dokumentumaiban találjuk: „a papok egyetlen világinak és nőnek ne tegyék az Eucharisztiát a kezébe, hanem a szájába ezekkel a szavakkal: Krisztus teste és vére szolgáljon bűneid bocsánatára és az örök életre.” - Nyugaton Hrabanus Maurus († 856) az első szavahihető tanúja annak az azóta általános gyakorlatnak, hogy csakis kovásztalan kenyeret használnak az Eucharisztia megünneplésekor. - A vékony fehér ostya, mondja, a legjobban alkalmas a szent színeket megillető tiszteletteljes bánásmódra. A kovásztalan kenyér, az „ostya” sokkal kevesebb morzsával jár, mint a kovászos, amellett hófehér, jobban szimbolizálja a tisztaságot, mellyel vételére járulnia kell. - A szemléletváltozásra utal az is, hogy eddig állva áldoztak, most már térdelve, és korláttal választották el a szentélyt a néptől, mely a középkor folyamán egyre nagyobb lett, míg az áldozások gyakorisága egyre csökkent. 75
Szent Bertalan Plébánia, Gyöngyös - A X. századtól kezdődően már csak a pap és a diakónus áldozhatott kézből. - A középkorban vezetik be a szentmisébe az Úrfelmutatást, az elevatiót, hogy mindenkit figyelmeztessenek az imádás kötelezettségére. - Azután ez a korszak, amikor a liturgia végzése egyre inkább csak a klérus feladata lesz. A hívek már nem léphetnek be a templom szentélyébe, az adományokat nem felajánláskor, hanem mise előtt kell az oltárhoz vinni. Az énekeket már csak a schola énekli, a hívek könyörgése kimaradt a szentmiséből, a kánont már csak halkan imádkozza a pap, és olyan nyelven, amelyet a hívek egyre kevésbé értenek. - Mindezek következtében egyre inkább csökkent az áldozások gyakorisága. - A II. Vatikáni zsinat után néhány ország püspöki kara hivatalosan is kérte, hogy a Szentszék engedélyezze a kézbe történő áldoztatást, amint ez a kereszténység első századaiban is szokásban volt. - a szentáldozásnál tartsuk meg azt a szokást, hogy a konszekrált kenyeret az áldozók nyelvére tesszük. Ezt a szokást több évszázad hagyománya támogatja. - a püspöki karok azonban úgy határozhatnak, hogy az Apostoli Szentszéktől kapott megerősítés után területükön a szentáldozás kiszolgáltatható az átváltoztatott kenyérnek a hívek kezébe való helyezésével is. Ez esetben is elejét kell venni a tiszteletlenség veszélyének és annak, hogy ez a gyakorlat a hívek lelkében téves véleményeknek adjon tápot az Eucharisztiával kapcsolatban. - a szentáldozást mindkét esetben jogosult szolgálattevőnek kell kiosztania, aki a szentostyát az áldozónak felmutatja, majd odanyújtja, miközben a Krisztus teste formulát mondja, amire a hívőnek ámen-nel kell válaszolni - a Magyar Katolikus Püspöki Kar, az Istentiszteleti Kongregációtól kért és megkapott engedély alapján, 1986. júniusi konferenciáján döntött a kézbe áldoztatásról, és engedélyezte ez év szeptember 1-jével a kézbe áldoztatás lehetőségét - a püspökkari körlevél alapján híveket hagyni kell, hogy teljesen szabadon válasszák az áldozás egyik vagy másik módját. - a körlevél egyik kiegészítő szabálya előírja, hogy kézbe áldoztatásnál is tartania kell a ministránsnak az áldoztató paténát - a kézbe történő áldoztatásnál megtiltja a két szín alatti áldozást. *********** DOLHAI Lajos, A liturgia teológiája, JEL Kiadó, Budapest 2002, 324-342. o.
76
