Ézs 46,1-8 Kihez hasonlíttok engem? „Ledől Bél, elesik Nebó, oktalan barmokra kerülnek szobraik, és miket ti hordoztatok, felrakatnak, terhéül a megfáradott állatnak; Elesnek, összerogynak együtt, nem menthetik meg a terhet; és ők magok fogságba mennek. Hallgassatok rám, Jákób háza és Izráel házának minden maradéka, a kiket magamra raktam anyátok méhétől fogva, és hordoztalak születésetek óta; Vénségtekig én vagyok az, és megőszüléstekig én visellek; én teremtettem és én hordozom, én viselem és megszabadítom. Kihez hasonlíttok engem, és kivel tesztek egyenlővé? És kivel vettek egybe, hogy hasonlók volnánk? Kitöltik az aranyat az erszényből, és ezüstöt mérnek a mértékkel, és ötvöst fogadnak, hogy abból istent csináljon; meghajolnak, leborulnak előtte. Vállukra veszik azt és hordozzák, majd állványára helyezik és veszteg áll, helyéről meg nem mozdul, ha kiáltasz is hozzá, nem felel, nyomorúságodból nem szabadít meg. Emlékezzetek meg erről, és legyetek erősek, vegyétek eszetekbe, pártütők!” Bevezetés A felolvasott igeversekből először röviden elmondanám a történelmi hátteret és a Babilonról szóló próféciát, azután rátérnék a személyes üzenetre. Három olyan dolgot mondanék el, amit az Igéből megláttam. Először azt, hogy milyenek a bálványaink, és milyen természete van a bálványoknak. Másodszor arról, hogyan hordoz Isten egész életünkben. Harmadszor arról, hogy mire költsünk anyagi javainkat, mert arról van szó, hogy: „Kitöltik az aranyat az erszényből, és ezüstöt mérnek” (6. vers). Történelmi háttér és prófécia Babilonról Nézzük először a történelmi hátteret, és a Babilonra vonatkozó próféciát. Isten Babilont mint világhatalmat felhasználta arra, hogy megítélje saját népét, Izraelt. Felhasználta, hogy Nabukodonozor foglalja el Jeruzsálemet, rombolja le a várost, a templomot. Ölje meg Jeruzsálem lakóinak legnagyobb részét, és a maradékot vigye el fogságba, Babilonba. Ez volt a hetven éves babiloni fogság. Ézsaiás könyvének a 40-48. részeiben arról szól az Ige, hogy majd hogyan fog kiszabadulni a babiloni fogságból Izrael népe. Maga a fogság is, amikor Ézsaiás elmondta a jövő volt még, majdnem száz év eltelt, mire a prófécia bekövetkezett, a szabadulás még utána hetven év. Tehát százhetven évvel korábban prófétált Ézsaiás arról, hogy majd ki fog szabadulni a nép a fogságból. Isten azt is kijelentette, hogy majd akkor, amikor kiszabadul az Ő népe a fogságból, el fogja pusztítani Babilont. Azért, mert Babilon gőgösen a bálványisteneiben bízott. Isten meg akarta mutatni Babilonnak is, meg a környező népeknek is, hogy a bálványistenek, nem istenek. Isten az egyedüli, igaz Isten, rajta kívül nincs más, ahogy olvastuk korábban is: „nincs több Isten nálam, igaz Isten, és megtartó nincs kívülem” (Ézs 45,21). Olvastunk Bélről, és Nebóról (1. vers), mind a kettő Babilon bálványistene volt. Bél volt a főisten, másik neve is volt, hívták Márduknak vagy Merodáknak is. Olvassuk ezt: „Bevétetett Bablion, megszégyenült Bél, letöretett Merodák, megszégyenültek az ő faragott képei, letörettek az ő bálványai” (Jer 50,2). Bél, Merodák vagy Márduk ugyanazt a babiloni istent jelenti. Egyúttal ez a főisten volt Babilonnak a fő védelmezője is. Nebó pedig, a babiloniak szerint Bél főistennek volt a fia. Ő volt a csillagászoknak, az írásnak és a tanulásnak is az istene. Azt mondja az Ige: „Ledől Bél, elesik Nebó” (1. vers) akkor, amikor Babilon is elesik, kénytelen lesz Júda népét szabadon bocsátani. Akkor ezek a bálványistenek, a szobraik is le fognak dőlni, meg fognak semmisülni. Csaknem kettőszáz év múlva pontosan így is történt,
ahogy Ézsaiás által Isten megmondta. Jött Círus, elfoglalta Babilont, kiszabadult Júda népe, és hazamehettek. Babilon népét fogságra vitte. Nem tudták a népet megmenteni a bálványaik, se a nép nem tudta megmenteni a bálványaikat. Ezeket a nehéz szobrokat rárakták állatokra, hogy vigyék, amikor menekültek, de nem tudták megmenteni. Az állatok összerogytak, a szobrok összetörtek, a nép fogságra jutott. A végidőkben még lesz egy Babilon, ami ugyanúgy a bálványimádásnak, a tisztátalanságnak és az istentelenségnek, a gőgnek lesz a központja. Olvashatunk erről a Babilonról, egyúttal az összetöréséről, az elestéről is: „És ezek után láték más angyalt leszállani a mennyből, a kinek nagy hatalma vala; és a föld fénylett annak dicsőségétől. És kiálta teljes erejéből, nagy szóval mondván: Leomlott, leomlott a nagy Babilon, és lett ördögöknek lakhelyévé, minden tisztátalan léleknek tömlöczévé, és minden tisztátalan és gyűlölséges madárnak tömlöczévé. Mert az ő paráznasága haragjának borából ivott valamennyi nép, és a földnek királyai ő vele paráználkodtak, és a földnek kalmárai az ő dobzódásának erejéből meggazdagodtak. És hallék más szózatot a mennyből, a mely ezt mondja vala: Fussatok ki belőle én népem, hogy ne legyetek részesek az ő bűneiben, és ne kapjatok az ő csapásaiból: Mert az ő bűnei az égig hatottak, és megemlékezett az Isten az ő gonoszságairól [...] És abban prófétáknak és szenteknek vére találtatott, és mindeneknek, a kik megölettek a földön” (Jel 18, 1-5.24). Itt le van írva ennek a végidőbeli Babilonnak a pusztulása. Ez a Babilon most van kialakulóban a szemünk előtt. Ebben a korban élünk. Ez a Babilon a globalizációval kezd kialakulni. Ismerős ez a szó, hogy mit jelent. A liberális gondolkozással, ami elterjed az egész földön, a világméretű kereskedelemmel, gazdasággal, sokak gazdagodásával, még többek elszegényedésével, gőggel, istentelenséggel, fertelmes bűnökkel. Ahhoz, hogy ez a Babilon kialakuljon, igen nagymértékben hozzájárul a kereszténység hitehagyása, azért beszél úgy a nagy Babilonról, hogy nagy parázna. Elfordultak Istentől az emberek, más istenek felé, a pénz istene felé. Az újkori Babilonnak nem Bél és nem Nebó a főistene, hanem a pénz és az élvhajhászat. Ahogy annak idején az ókori Babilont nem tudta megmenteni a két főistene, Bél és Nebó, ugyanúgy nem tudja megmenteni a végidők Babilonját sem a pénz, sem az emberek élvezet hajszolása. Éppen úgy, ahogy az ókori Babilon bukásának a bálványai lettek az okozói, mert leginkább azért haragudott meg rájuk Isten, ugyanúgy az újkori Babilonnak is, az istenei miatt haragszik meg legjobban az Úr, a mi Atyánk, mert elfordult az egész emberi nemzetség Istentől. A pénz és az élvezetek után mennek, és nem Isten előtt, hanem azok előtt hajoltak meg. A pénz imádat és az élvezet imádat következménye a gőg, égbekiáltó bűnök, mindennek a csúcsa, amit olvasunk: „És abban prófétáknak és szenteknek vére találtatott, és mindeneknek, a kik megölettek a földön” (Jel 18,24). A végidőkben ugyanúgy üldözni fogják Isten szentjeit, és prófétáit. Bálványainkat hordozzuk… Most nézzük meg a személyes üzenetét ennek az Igének három területen. Az első két versben bálványokról olvastunk. Mi a mai bálványoknak és minden bálványnak a természete? Bármi lehet az embernek bálványa. Minden embernek az lesz a bálványa, amit saját magának bálvánnyá tesz. Ahogy az ókori népek maguk készítették magunknak a bálványt, szobor alakban, a mai ember is magának csinál bálványt. Minden bálvány, amitől az ember Istenen kívül a boldogulását, a segítséget várja. Minden bálvány, amit nagyon nagy tiszteletben tart, aminek kész szolgálni. Aminek a szolgálatára odaállítja az egész életét. Amit imád, ami előtt meghajol. Így bálvány a pénz, a hírnév, a karrier. Lehet bálvány a saját gyermekünk. Lehet bálvány a magam igazsága, ha ragaszkodok hozzá. Lehet bálvány a vallásom. Lehet bálvány egy hamis istenkép is, amikor magamnak képzelem el, hogy szerintem milyen Isten, és attól nem tágítok. A bálványoknak különös kettős természetük van. Ne feledjük el, a Korinthusi levélből tudjuk, hogy a bálványok mögött mindig sötét, tisztátalan, démoni hatalmak vannak. A bálványok
egyik természete az, hogy egy ideig teljesíti az ember kívánságát. Megadja azt, amit az ember vár tőle, de csak egy ideig. Akinek a pénz a bálványa, a pénz megadja neki, amire vágyik. Pénzzel sok mindent megvehet, sok dolgot elérhet az ember. Ha a gyermeke a bálványa, az is megadja neki egy jó ideig boldogságot. Gyönyörűséget ad a gyermek, gyönyörködik benne. Ha a magam igazsága a bálványom, az is megadja egy ideig. Ha sikerül érvényesíteni elégedettséggel tölti be a lelkemet, de csak egy ideig. Egy idő után előjön a bálványnak a másik természete. Az, amit olvastunk Bélről és Nebóról, hogy: „terhéül a megfáradott állatnak; Elesnek, összerogynak együtt, nem menthetik meg a terhet; és ők magok fogságba mennek” (1-2. vers). Minden bálvány egy idő után teher lesz. Súlyos teher. A pénz egy idő után hatalmába keríti az embert. Szolgájává válik az ember a pénznek. Lefoglalja az ember gondolatát, idejét, erejét, szabadságát, boldogságát. Minden a pénz körül forog. Idővel olyan teherré válik, hogy az ember félelemben és rettegésben él: elvesztem a pénzem, megölnek érte, hová fektessem be, mit tegyek, hogy lehet átmenteni? Ha valakinek a gyermek a bálványa, biztos lehet benne, hogy amikor nő, fel fog lázadni ellene, és sok keserűséget fog okozni. Ha a magam igazsága a bálványom, annak a kiharcolása egyre nehezebb lesz. Sok ellenséget és sok keserűséget szerzek vele magamnak. Ahogy Bél és Nebó oktalan állatokra kerültek: „Elesnek, összerogynak együtt” (2. vers). Ezek a bálványszobrok igen nehezek, nagyon súlyosak voltak. Ugyanígy az ember oktalan baromként hordja a bálványait, amíg egyszer összerogy alatta. „Ledől Bél, elesik Nebó, oktalan barmokra kerülnek szobraik, és miket ti hordoztatok, felrakatnak, terhéül a megfáradott állatnak” (1. vers), új protestáns fordítás szerint: „amiket nektek kellett hordozni” Ez Istennek a különös iróniája, hogy a zsidó nép a bálványimádás miatt került a babiloni fogságba. Úgy rendezte Isten, hogy azokat a súlyos, nehéz bálvány szobrokat sokszor nekik kellett hordani, hogy tapasztalják meg, mit jelent bálványisteneket imádni. … vagy Isten hordoz minket? Most rátérnék a másik üzenetére az Igének. Amíg a bálványokat végül is nekünk kell hordozni, mert nagyon terhes lesz, Isten, az igaz Isten egészen más. Őt nem nekünk kell hordozni. Nem nekünk kell a nyakunkba vagy a vállunkra venni, mint a bálványokat, hanem Ő hordoz minket. Így olvastuk: „Hallgassatok rám, Jákób háza és Izráel házának minden maradéka, a kiket magamra raktam…” (3. vers). Isten azt mondja: Én raktalak titeket magamra, mint ahogy nektek a nyakatokra rakták a bálványokat. Izráelt, és minket is Ő rakott magára, mégpedig: „…anyátok méhétől fogva, és hordoztalak születésetek óta; Vénségtekig én vagyok az, és megőszüléstekig én visellek; én teremtettem és én hordozom, én viselem és megszabadítom” (3-4. vers). Ő hordoz minket. Hogyan hordoz minket Isten egész életünkben, anyánk méhétől, tehát fogantatásunktól fogva, megőszülésünkig, vénségünkig, vagyis halálunkig? Nem az érdemeink szerint hordoz. Isten minden embert hordozni akar, mert minden embernek teremtője. Így mondja „én teremtettem” (4. vers), ezért hordoz. Nem minden ember engedi, hogy Isten hordozza őt. Gyakran még a hívő ember is maga hordozza a saját életének a terheit, mert nem meri teljesen Istenre bízni magát. Rábízhatnánk, mert Ő a teremtőnk, és azt mondja: „kiket magamra raktam” (3. vers). Mit jelent ez a hordozás? Isten nem csak a terheinket és a gondjainkat hordozza. Azt is, mert meg van írva: „Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van reátok.” Egyik énekünkben van olyan vers, hogy: „Hű barátunk Krisztus Jézus hordja bűnünk, bánatunk.” Ezt is hordja, de Isten ettől többet tesz, sokkal többet: minket magunkat akar hordani. „Ti láttátok, amit Égyiptommal cselekedtem, hogy hordoztalak titeket sasszárnyakon, és magamhoz bocsátottalak titeket” (2Móz 19,4). Isten arra utal, hogyan hozta ki az egész népet Egyiptomból, és bocsátotta saját magához. Arról is olvasunk: „Mint a fészkén felrebbenő sas, fiai felett lebeg, kiterjeszti felettök szárnyait, felveszi őket, és tollain emeli őket. Egymaga vezette őt az Úr, idegen isten nem volt ővele” (5Móz 32,11-12). Mózes mondja ezt az éneket,
mikor visszaemlékezik az egész pusztai útra, a negyven évre, hogy úgy hordozta Isten az Ő népét, nemcsak Egyiptomból ki a Sínai-hegyig, hanem onnan is végig, mint a fészkén felrebbenő sas a fiait. A kőszáli sasok nagyon magas szikla csúcson raknak fészket azért, hogy ne férjen hozzá se ember, se állat. Mikor megnőnek a kicsi fiókák, és elérkezettnek látja az időt, hogy meg tanuljanak repülni, az anya sas szétdobálja az egész fészket. A kicsiket egyszerűen ledobja a szikla tetejéről. Ahogy zuhannak lefelé, ösztönszerűen kapálódznak, valamennyire fenn tudják magukat tartani, de nem sokáig. Inkább zsíros, hájas a fióka, nem sok izom van rajta. A sas anya figyeli, s ha látja, hogy a fióka már nem bírja magát tartani, akkor alárepül, felveszi a hátára, ahogy itt olvastuk: „Mint a […] sas […] kiterjeszti felettök szárnyait […] tollain emeli őket” (5Móz 32,11). Így tett Izráellel Isten, és velünk is sokszor így tesz. Azt gondoljuk, hogy zuhanunk, de Ő ott van, és alkalmas időben felemel bennünket, „tollain emel”. Isten nemcsak olykor-olykor hordoz minket, hanem egész életünkben, születésünktől a halálunkig. Nem csak velünk van Isten. Ez, hogy hordoz, nem azt jelenti csupán, hogy velünk van, vagy megsegít, vagy meghallgat. Ezt is teszi, mert itt olvastuk, például: „Ne félj, én megsegítelek! Ne félj, férgecske Jákób, maroknyi Izráel, én megsegítlek, szól az Úr, a te megváltód, Izráelnek Szentje! […] Ne félj, mert én veled vagyok…” (Ézs 41,13-14; 43,5). Megsegít, velünk van, meg is hallgat. Nagyon szép igevers, elolvasom szó szerint: „Mikor kiáltottam, meghallgattál engem, felbátorítottál engem, lelkemben erő támadt” (Zsolt 138,3). Isten hordozása több ennél. Egyes népeknél régebben is, és még most is, úgy van, hogy az anya kétéves koráig állandóan a hátán hordja a gyermeket. Mindegy hová megy, a hátán van, ha kimegy a mezőre, ha kapál, ha az erdőbe gyűjtöget, ha főz. Bármit csinál, a gyerek a hátán van, hordozza magával. Ez alatt a gyermek sok mindent lát, sok dolgot tapasztal, és nagyon összenő az anyával. Isten minket nemcsak kétéves korunkig akar hordozni, hanem halálunkig. Egyik énekben így van: „Isten hordoz áldott kézzel, hitharcunkban megsegít.” Nemcsak a gondjainkat, a terheinket, bajainkat hordozza, hanem egész valónkat, egész életünkben. Nemcsak hordoz, hanem visel is „Vénségtekig én vagyok az, és megőszüléstekig én visellek…” (4. vers). Mi a különbség a hordozás és a viselés között? Talán így mondanám, hogy Isten elvisel minket. Ez igen nagy dolog, hogy Isten elvisel. Nekünk sokszor nehéz elviselni a másik embert, Isten viszont elvisel bennünket. Nekünk olyan nehéz sokszor, mint amilyen nehéz volt Mózesnek. Elolvasom, milyen nehéz volt neki viselni a népet „Nem viselhetem én magam mindez egész népet, mert erőm felett van. Ha így cselekszel, kérlek ölj meg engemet. Ölj meg, ha kedves vagyok előtted, hogy ne lássam az én nyomorúságomat” (4Móz 11,14-15). Mózes nagy ember volt, Istennek áldott eszköze. Hűséges volt. Egy idő után azonban odajutott a nép, hogy nem volt nekik elég se az, hogy vizet kaptak a kősziklából, se az, hogy minden reggel hullott a manna, hanem még húst is akartak enni. Állandóan lázongtak. Akkor „monda Mózes az Úrnak: Miért nyomorítád meg a te szolgádat? és miért nem találék kegyelmet a te szemeid előtt, hogy az egész népnek terhét énreám vetéd? Avagy tőlem fogantatott-e mindez az egész nép? vagy én szültem őt, hogy azt mondtad nekem: Hordozd őt a te kebleden, amiképpen hordozza a dajka a csecsemőt, arra a földre, amelyről megesküdtél az ő atyáinak? Hol vegyek én húst, hogy adjam azt mind az egész népnek? Mert reám sírnak mondván: Adj nékünk húst, had együnk! Nem viselhetem én magam mindez egész népet, mert erőm felett van” (4Móz 11,11-14). Annyira belefáradt, hogy szeretett volna inkább meghalni. Az ember egyszer az erejének a végére jut. Isten nem jut az erejének a végére. Isten visel, és elvisel bennünket egész életünkben. Viselte a bűneinket, a hitetlenségünket, gyengeségeinket, esztelen magatartásunkat, hűtlenségünket, lázadásainkat, gondjainkat. Van egy ilyen ének, hogy: Viseli gondodat minden napon, jártadban Ő vezet az utadon, vezető és védő pásztorod Ő…” Ahogy Dávid is mondta: „az Úr
az én pásztorom…” (Zsolt 23,1). Dávid nagyon jól tudta, hogyan viseli gondját a pásztor a nyájnak. Isten visel minket mindenestől. Nincs ereje felett az a sok minden, ami történik velünk, nem fárad, és nem lankad el. Olvassuk: „betegséginket ő viselte, és fájdalmainkat hordozá […] vétkeiket ő viseli” (Ézs 53,4.11). Ez mind a Messiásra, Krisztusra vonatkozik. Azt kérdezem: vajon nem rendít-e meg bennünket, hogy ilyen szerető, erős, teherhordó Istenünk van? Ilyen Úr Jézus Krisztusunk van, aki hordoz, és visel minket? Nem támaszt-e ez bizalmat felé, hogy merjük rábízni az egész életünket? Ő nem csak egyszer-egyszer akar hordani, amikor már úgy gondoljuk, hogy most már belepusztulunk, olyan nehéz. Állandóan azt akarja, hogy felvegyen Magára, emeljen, hordozzon, és viseljen fogantatásunktól egészen a halálunkig. Kihez volna hasonló az Úr? Rátérnék a harmadik üzenetre, amit úgy olvastunk, hogy: „Kihez hasonlíttok engem, és kivel tesztek egyenlővé? És kivel vettek egybe, hogy hasonlók volnánk? Kitöltik az aranyat az erszényből, és ezüstöt mérnek a mértékkel, és ötvöst fogadnak, hogy abból istent csináljon; meghajolnak, leborulnak előtte” (5-6. vers). Elmondja, milyen ez a bálvány, amit aranyból és ezüstből öntenek. A mi Istenünkről, Akiről az előbb szó volt, azt is mondja, hogy: „én hordozom, én viselem és megszabadítom” (4. vers). Nem tudom, kinek mit jelent az, hogy Ő megszabadít, kit miből kell megszabadítani. Az Úr Jézus a szabadító, és ő azt ígérte, hogy megszabadítja a népét elsősorban a bűneiből, a Sátán rabságából, a sötétség hatalmából. Meg akar szabadítani önmagunktól, érzékenykedésünktől, a drágalátos énünktől, a félelmeinktől. A bálványainktól, amit magunknak öntöttünk, az önzéstől, az érzékenykedéstől, a magunk igazától. Bíztató, amit itt nekünk mond, hogy: „én hordozom, én viselem és megszabadítom” (4. vers). Éppen ezért kérdezi tőlünk: „Kihez hasonlíttok engem […] És kivel vettek egybe, hogy hasonlók volnánk?” (5. vers). Hasonló azokhoz a bálványokhoz, amiket magunknak készítettünk? Nem ábrándultunk-e már ki azokból a bálványokból? Bizony Isten senkihez nem hasonlítható, senkivel össze nem mérhető, legkevésbé bálványokkal. Mégis azt látjuk az Igében, hogy Isten hasonlítja magát sok mindenhez. Amikor Ő hasonlít, mindig valami olyat emel ki az Ő jelleméből, amit fontosnak tart, és amit nem érthetünk félre. Például, amit az előbb olvastunk, hogy mint a sas tollain emel minket (5Móz 32,11). Ugyanebben a részben azt is mondja magáról Isten: „Kőszikla! Cselekedete tökéletes, mert minden ő úta igazság! Hűséges Isten és nem csalárd; igaz és egyenes ő!” (5Móz 32,4). A kősziklához hasonlítja magát. A kősziklához, ami nem inog, nem változik, ezért mondja itt: „Hűséges Isten és nem csalárd; igaz és egyenes ő!” (5Móz 32,4). Ugyanakkor hasonlítja magát egy apához is: „A milyen könyörülő az atya a fiakhoz, olyan könyörülő az Úr az őt félők iránt. Mert ő tudja a mi formáltatásunkat; megemlékezik róla, hogy por vagyunk” (Zsolt 103,13-14). Amíg a kőszikla kemény, rendíthetetlen, addig egy apa gyengéd. Itt úgy mutatja be az apát, hogy „megemlékezik róla, hogy por vagyunk […] tudja a mi formáltatásunkat” (Zsolt 103,14). Isten ilyen. Sziklaszilárd és kemény, ugyanakkor gyengéd és szerető Isten. Mire szánjuk anyagi javainkat? Most teszi fel ezután a kérdést: „Kitöltik az aranyat az erszényből, és ezüstöt mérnek a mértékkel, és ötvöst fogadnak…” (6. vers), hogy abból bálványt készítsenek. Felénk így teszem fel a kérdést: Mi mire költjük az anyagi javainkat, amikor kinyitjuk az erszényt, és kitöltjük belőle a pénzünket? „Kitöltik az aranyat az erszényből” - ez azért nagyon fontos, mert vannak dolgok, amik nagyon jól megmutatják, hogy mi van a szívünkben. Ilyen nagyon jó mutató a pénztárcánk vagy a bankszámlánk. Nagyon jó mutató, mert megmutatja, milyenek vagyunk, és mi van a szívünkben. Sokat elárul az, hogy milyen célra, és mennyit költünk. Nézzük csak meg a pogányokat! Amikor kitöltik az ezüstöt, az aranyat az erszényből, abból
bálványt csináltatnak maguknak; minden pénzüket odaadják, hogy bálványt készítsenek. Most gondoljunk arra, mi van a világban, milyenek voltunk mi is, amíg hitetlenek voltunk. Mennyi pénzt, erőt, időt áldoz a hitetlen ember például italra, cigarettára, szórakozásra, a nők a divatos ruhára. Mennyi pénzt adnak az emberek ügyvédnek, hogy a saját igazukat keressék! Mennyi pénzt adnak az emberi kapcsolatért! Istenért mit, és mennyit adnak? Tanuljunk ezekből, mert azt mondja: „Emlékezzetek meg erről, és legyetek erősek, vegyétek eszetekbe, pártütők!” (8. vers). Isten nyilván azért mondja, hogy emlékezzünk erre, mert valamire tanítani akar minket ez által. Emlékezzünk arra, ha hívők vagyunk, hogy milyenek voltunk. „…Mert a miképen oda szántátok a ti tagjaitokat a tisztátalanságnak és a hamisságnak szolgáiul a hamisságra: azonképen szánjátok oda most a ti tagjaitokat szolgáiul az igazságnak a megszenteltetésre” (Róm 6,19). Arra emlékezzünk, hogy milyenek voltunk régen. Ahogy régen odaszántuk a bűnnek magunkat, és nem sajnáltuk időnket, pénzünket, egészségünket, semmit sem, hogy elérjük azt, amiről azt gondoltuk, hogy majd boldoggá tesz. Ha úgy gondoltuk, hogy ezek a bálványaink megérdemlik azt, hogy kiürítsük az erszényünket nekik, és odaszánjuk magunkat a bűnnek és a hiábavalóságnak, akkor emlékezzünk arra, hogy milyen Istenünk van. Ő mennyivel inkább méltó arra, hogy Övé legyen mindenünk, a pénzünk is. Valaki [Egri Sándor testvér] egyszer azt mondta, hogy a hívő embernek a pénztárcája tér meg utoljára. Ezen azt értette, hogy sokan legtovább az anyagiakhoz, a pénzhez ragaszkodnak. Boldog az, akinek megtér a pénztárcája, és olyan lesz, mint Mária, aki kiöntötte a háromszáz dénár áru illatos olajt az Úr Jézusra (Jn 12,3). Nagy összeg volt az! Mindenki azt mondta: „Mire való volt az olajnak ez a tékozlása” (Mk 14,4), ez az esztelen pazarlás? Mindent odaadott. „Jézus pedig monda: Hagyjatok békét néki; miért bántjátok őt? jó dolgot cselekedett én velem […] Valahol csak prédikálják ezt az evangyéliomot az egész világon, a mit ez az asszony cselekedett, azt is hirdetni fogják az ő emlékezetére” (Mk 14,6.9). Befejezés Elolvasom még egyszer az Igét: „Ledől Bél, elesik Nebó, oktalan barmokra kerülnek szobraik, és miket ti hordoztatok, felrakatnak, terhéül a megfáradott állatnak; Elesnek, összerogynak együtt, nem menthetik meg a terhet; és ők magok fogságba mennek. Hallgassatok rám, Jákób háza és Izráel házának minden maradéka, a kiket magamra raktam anyátok méhétől fogva, és hordoztalak születésetek óta; Vénségtekig én vagyok az, és megőszüléstekig én visellek; én teremtettem és én hordozom, én viselem és megszabadítom. Kihez hasonlíttok engem, és kivel tesztek egyenlővé? És kivel vettek egybe, hogy hasonlók volnánk? Kitöltik az aranyat az erszényből, és ezüstöt mérnek a mértékkel, és ötvöst fogadnak, hogy abból istent csináljon; meghajolnak, leborulnak előtte. Vállukra veszik azt és hordozzák, majd állványára helyezik és veszteg áll, helyéről meg nem mozdul, ha kiáltasz is hozzá, nem felel, nyomorúságodból nem szabadít meg. Emlékezzetek meg erről, és legyetek erősek, vegyétek eszetekbe, pártütők!” (1-8. vers). Ámen. Debrecen, 2007. július 15.
