GALAKTIKA 141
Tartalom Harlan Ellison Hallanak engem? Vakvillám Feneketlenebb a sötétségnél Egy jó lány legutolsó napja Ment fülke A szem órája Magányos földön A kivetettek Magánykór Félelemnek minden hangjai “Vezekelj, harlekin!” - szólt a Tiktak-ember Virrasztás Christopher Anvil: A lelkitárs Mihail Puhov: A Progresszor-akció
Harlan Ellison HALLANAK ENGEM? Többféleképpen is akartam kezdeni. El ször így: Egy keddi reggelen kezdtem elveszíteni a létezésemet. De aztán meggondoltam a dolgot, és: Ez az én rémtörténetem. Ez a kezdés jobbnak ígérkezett. De aztán megint csak gondolkodni kezdtem (elhihetik nekem, hogy id m aztán volt b ven végiggondolni a dolgot), és rájöttem, hogy mindkét változat meglehet sen melodrámai, és ha mindjárt az elején fel akarom kelteni az olvasó bizalmát a szavahihet ségem iránt meg miegymás, akkor jobb, ha szép sorjában elmondom, ahogy történt, és rábízom az olvasóra, vonja le a maga következtetéseit. Hallanak engem? Talán a génjeimben volt a hiba. Vagy a kromoszómáimban. Bárhogy lett légyen is a dolog, biztos vagyok benne, hogy k a ludasak abban, hogy egy ilyen Casper Milquetoast-féle pipogya alak vált bel lem. Egy évvel ezel tt, egy szép keddi reggelen felébredtem, és úgy éreztem, ugyanaz vagyok, mint az utóbbi száz és száz reggelen. Negyvenhét éves voltam, kopaszodó, a látásom jó szemüveget is csak olvasáshoz használtam. Külön szobában aludtunk a feleségemmel, Almával, és hosszú alsónem t hordtam, f leg azért, mert egykett re megh ltem. Az egyetlen dolog, amit rendkívülinek lehet felfogni nálam, az a nevem: Winsocki: Albert Winsocki. Tudják, mint a nótában. “Gyürk zz neki, Winsocki, gy zni fogsz, Winsocki, csak gyürk zz hát neki...” Kisgyerek koromban gyakran csúfoltak ezzel, szelíd természetem miatt azonban nem sért dtem meg, s ahelyett hogy meggy löltem volna, afféle saját himnuszommá fogadtam a dalt. Ha fütyülésen kapom rajta magam, akkor rendszerint ezt fütyörészem. Ámde...
Fölébredtem azon a reggelen, és gyorsan felöltöztem. Túlságosan hideg volt a zuhanyozáshoz, ezért csupán megnedvesítettem a kezem meg az arcom, és gyorsan magamra kaptam a ruhámat. Amikor megindultam lefelé a lépcs n, Zasu, a feleségem perzsamacskája átfutott a lábam között. Zasu eléggé önfej macska, de eddig még sohasem nézett leveg nek, habár jól értett hozzá, hogy semmibe vegyen. A szóban forgó reggelen azonban egyszer en elillant mellettem, és még csak nem is nyávintott vagy vicsorított rám üdvözlésül. Szokatlan dolog volt, ha nem is figyelmet érdeml . Csupán els jele annak, ami ezután következett. Beléptem a nappaliba. Alma ugyanúgy odahelyezte az újságomat a dívány karjára, mint az elmúlt huszonhét év alatt minden reggel. Menet közben felkaptam a lapot, és bevonultam a parányi ebédl be. A narancslevem már ott várt, és a konyhából kihallatszott Alma neszezése. Szokása szerint most is magában dünnyögött. Feleségemnek sajnos ez az egyik kellemetlen szokása. Általában kedves, szeretni való asszony, de ha valami bosszúság éri, dünnyögni kezd magában. A világért sem valami disznóságot, ó, dehogy, csak az alig hallható mormolása id vel az ember idegeire kezd menni. Azt hiszem, tisztában volt vele, hogy engem bosszant, de az is lehet, hogy nem vette észre. Szerintem Alma azt sem tudta, hogy én egyáltalán szerethetek vagy utálhatok valamit. Elég az hozzá, hogy ott dörmögött-dünnyögött magában, s én átszóltam hozzá: - Lent vagyok, szívem. Jó reggelt! - És belebújtam az újságomba, és felhajtottam a narancslevet. Mint az ecet. Az újságban a szokásos hírek, no és milyen legyen a narancslé, ha nem narancslé? Viszont Alma dünnyögése sehogy sem akart véget érni. S t még hangosabb lett, még bosszúsabb, még duzzogóbb. - Hol ez az ember? Tudhatná, hogy utálok várni a reggelivel! Tessék, a tojás kemény... Hol a csudába késik? És ez így ment egy darabig, jóllehet többször is beüvöltöttem hozzá: - Alma, hagyd már abba, itt vagyok! Nem érted, hogy itt vagyok lent? Végül is elsietett mellettem, be egyenesen a nappaliba. Hallottam, ahogy egyik lábát felteszi az els lépcs re, kezével megragadja a korlátot, és felkiabál az üres hálószobába: - Albert! Lejössz már végre? Hol vagy, a fürd szobában? Valami baj van a veséddel? Fölmenjek? Hát ez már több volt a soknál. Félredobtam a szalvétát, és felálltam. Odamentem a háta mögé, és amennyire t lem telt, udvariasan azt mondtam: - Alma. Mi bajod van, szívem? Hiszen itt vagyok. Mintha ott se lettem volna. csak tovább kiabált, és egy id után felrobogott a lépcs n. Én meg ledobtam magam a lépcs re. Almának vagy elment az esze, vagy megsüketült, vagy mi a csuda. Huszonhét év boldog házasság után a feleségemmel valami nagy baj történt. Nem tudtam, hová legyek. Teljesen tanácstalan voltam. Úgy döntöttem, jobb, ha kihívom dr. Hairshaw-t. Odamentem hát a telefonhoz, tárcsáztam, és harmadszori csöngetés után felvette a kagylót. . - Halló! Mindig elfogott a b ntudat, ha a nap bármelyik órájában is felhívtam t, annyira megfélemlít en csengett a hangja, ezúttal azonban még a szokottnál is nagyobb félénkség fogott el, mihelyt meghallottam fojtott hallóját. Mintha az ágyból zavartam volna ki. - Elnézést, hogy ilyen korán felzavartam, doktor - hadartam. - Itt Albert Winso... - Halló! Halló! - szakította félbe hebegésemet. Megismételtem: - Halló, doktor, itt Al... - Halló! Ki beszél ott? Tanácstalan voltam. Hátha a vonallal van baj, torkomszakadtából üvöltözni kezdtem: - Doktor, itt... - Az istenit! - ordította, és lecsapta a kagylót.
Álltam megkövülten, kezemben a kagylóval, és félek bevallani, de valami mélységes megrökönyödés ülhetett ki az arcomra. Hát ma mindenki megsüketült? Már éppen újból tárcsázni akartam, amikor Alma jött lefelé a lépcs n, és hangosan beszélt magában: - Hova az ördögbe t nhetett ez az ember? Csak nem lépett le reggeli nélkül? Úgy is jó, legalább kevesebb dolgom van vele. És mintha ott se lennék, átnézett rajtam, és bevonult a konyhába. Levágtam a kagylót, és utána. Ez már több a soknál! Az utóbbi néhány évben Alma egyre kevesebb érdekl dést mutatott irántam, s t volt úgy, hogy átnézett rajtam: ha szóltam hozzá, nem figyelt oda, ha hozzányúltam, észre sem vett. Egyre többször el fordult ilyesmi, de ez már igazán mindennek a teteje! Bementem a konyhába, és a háta mögé léptem. Ügyet sem vetett rám, csak tovább súrolta a serpeny l a tojás maradványait. Ordítva nevén szólítottam. Nemhogy megfordult volna, de még csak meg sem szakította a dünnyögését. Kikaptam a kezéb l a serpeny t, és teljes er l lecsaptam a t zhelyre (meglep en er szakos cselekedet ez a részemr l, de bizonyára megértik, hogy meglep volt a helyzet is). Még csak meg sem rezzent a hangra. A h szekrényhez ment, és kivette a jégtálcákat. Nekiállt a h szekrény jégtelenítésének. Ez volt az utolsó csepp. Földhöz vágtam a serpeny t, és kirohantam a konyhából. Olyan dühös voltam, hogy már-már elkáromkodtam magam. Miféle játék ez? Rendben van, nem akart nekem reggelit adni; ezt a semmibevevést odasorolom a többihez. Rendben van, de miért nem mondta ezt meg nekem? Mindennek van határa! Magamra vettem a kabátot meg a kalapot, és az ajtót teljes er l becsapva magam mögött, elhagytam a házat. El vettem a zsebórámat: már rég lekéstem a buszt az irodába. Nem maradt más, mint a taxi, bár nem voltam biztos benne, hogy a pénztárcám elbírja a külön megterhelést. De mi mást tehettem, így hát elrobogtam a buszmegálló mellett, és intettem egy elhaladó taxinak. Elhaladó, mondom. Mert elsurrant mellettem, anélkül hogy akár lelassított volna. Láttam, hogy üres volt, miért nem állt hát meg? Talán letelt a munkaideje? Nyilvánvalóan ez lehetett az oka, habár miután nyolc másik is elsuhant mellettem, kezdtem gyanút fogni, hogy valami nagy baj van. Bár fogalmam se volt, mi lehetett ez a baj. Közben észrevettem a közeled buszt, és a megállóhoz siettem. Ott már várakozott egy sz k szoknyás, fura kis kalapot visel fiatal lány, és eléggé félénken megszólítottam: - A kutya se érti ezeket a taxisokat, nemde? Ügyet se vetett rám. Vagyis nem fordított hátat, mint egy aszfaltbetyárral tette volna, de még csak megsemmisít pillantást se vetett felém a hallgatása mellé. Egyszer en észre sem vette, hogy ott vagyok. De nem volt id m sokáig morfondírozni a dolgon, mert befutott a busz, és a lány felszállt rá. Magam is felkapaszkodtam utána, és még a lépcs n álltam, amikor surrogva bevágódott az ajtó, és beszorította a kabátom szárnyát. - Hé, odaszorult a ruhám! - üvöltöttem, de a vezet rám se hederített. Visszapillantó tükrében követte tekintetével az ül hely felé furakodó lányt, és fütyörészni kezdett. A busz zsúfolt volt, és nem volt kedvem bolondot csinálni magamból, ezért kinyújtottam a kezem, és megrántottam a sof r nadrágszárát. De erre sem vett észre. Ekkor kezdett testet ölteni bennem a gondolat. Kiráncigáltam a kabátomat az ajtó fogságából, és dühömben elhatároztam, hogy megvárom, amíg kéri az útiköltséget. Hátrafurakodtam, és minden pillanatban vártam, hogy utánam kiált: “Hé, uram! Elfelejtett fizetni!” Mire én azt fogom mondani: “Fizetek, magát meg feljelentem a társaságnál!” De még ez a parányi elégtétel sem jutott ki nekem, mert egy pillanatra sem vette le tekintetét az útról. Ez valahogy még annál is dühösebbé tett, mintha belém kötött volna. Hát mi a fene történik velem? Ó, elnézést, de ezt gondoltam magamban, és remélem, megbocsátják a káromló szót, de szeretnék mindent úgy visszaadni, ahogy megtörtént.
Leszállásnál hiába tülekedtem egy gutaütéses, tiroli kalapos férfi meg egy falka iskolás lány között, hiába lökdöstem-bökdöstem ket kétségbeesetten a könyökömmel, hogy vegyenek végre tudomást rólam: a legkisebb figyelemre sem méltatott senki. Elfog a szégyen, ha visszagondolok rá, de az egyik kislányt... hm... meglegyintettem a... hogy úgy mondjam, a hátulján. De csak tovább fecserészett egy hapsiról, aki téved, ha azt hiszi, vagy valami ilyesmit. Elképzelhetik, milyen cudarul éreztem magam. A liftkezel nket elnyomta az álom - azazhogy nem egészen, de Wolfgang (ez a neve, hát nem bosszantó, hiszen nem is német) mindig úgy látszott, mintha aludna a ketrecében. Hasztalan bökdöstem, ugráltam körülötte, és végs eszközként megcibáltam a fülét, csak ült ott kicsiny lehajtható székén, behunyt szemmel, hátát a falnak támasztva. Végül is dühömben kilöktem t a folyosó kövezetére, és magam vittem fel a liftet. Ekkorra már természetesen rájöttem, hogy valamilyen nyavalya folytán tulajdonképpen láthatatlanná váltam. De még ekkor is hihetetlennek tetszett, hogy láthatatlanság ide vagy oda, senki sem veszi észre, ha a hátuljára csapnak, vagy ha kilökik ket a k padlóra, s ráadásul még a liftjüket is eltulajdonítják, de a jelek szerint éppen így állott a dolog. Ekkorra már eléggé megzavarodott a fejem - bár különösképpen egy cseppet sem voltam megrémülve -, félig dacos, félig részeg kábulatban méregettem magamban végtelen lehet ségeimet. Szemem el tt filmsztárok és mérhetetlen gazdagság képe lebegett. És egy szempillantás alatt el is t nt. Mert mire megy az ember a n kkel vagy a vagyonnal, ha senkivel sem osztozhat? Még a n kkel sem. Így hát szépen elvetettem a történelem legnagyobb bankrablójának gondolatát, és a legf bb gondom az maradt: hogy mászhatnék ki - ha ez a megfelel szó rá - ebb l a kutyaszorítóból. Megállítottam a liftet a huszonhatodik emeleten, és az iroda ajtajához sétáltam. Áz ajtón ugyanaz a tábla fogadott, mint huszonhét év óta mindennap: RAMES & KLAUS GYÉMÁNT-BECSÜS ÉKSZERSZAKÉRT Föltártam az ajtót, és egy pillanatra a torkomba ugrott a szívem arra a gondolatra, hogy hátha csak egy ördögi tréfa áldozata voltam eddig. Mert Fritz Klaus - a testes, vörös arcú Fritz a kis bibircsókjával a szája sarkában - éppen énrám üvöltözött: - Winsocki! Te tökfilkó! Hányszor mondtam neked, hogy húzd meg a zsinórt, ha visszarakod ket a zacskójukba! Százezer dollár a padlón a takarítón nek! Winsocki! Te félkegyelm ! De mégsem énrám üvöltözött. Egyszer en csak üvöltözött. De hát valójában semmi meglep nem volt ebben. Klaus meg George Rames sosem beszélt hozzám... de még arra sem méltattak, hogy kiabáljanak velem. Tudták, hogy módszeresen és figyelmesen elvégzem a munkámat - mint ahogy huszonhét éven keresztül mindig is elvégeztem -, és ezt k tudomásul vették. A kiáltozás hozzátartozott az irodához. Klausnak ugyanis ki. kellett adnia a dühét. Üvöltözését azonban nem hozzám, hanem a leveg höz intézte. Elvégre is hogyan kiabálhatna rám? Hiszen ott sem voltam. Térdre ereszkedett, és szedegetni kezdte a szétszórt parányi nyersgyémánt-szemcséket, aztán a biztonság kedvéért hasra feküdt, hogy a mellénye poros lett, és bekukkantott az asztalom alá. Miután semmit sem talált, felállt, leporolta magát... és visszament a helyére. A legjobb tudomásom szerint én a munkahelyemen ülök. Vagy az szemében én leveg vagyok? Rejtély, de a f : nem voltam ott. Elt ntem. Hátat fordítottam, és kiléptem a folyosóra. A lift elt nt. Sokáig kellett rá várnom, mire lekerültem az el csarnokba. Hiába csöngettem, egyetlen szerelvény sem állt meg a kedvemért. Addig vártam, amíg valaki más is le akart jutni az emeletr l. Ekkor tört rám igazából a helyzet minden borzalma. Hát nem különös... Csendes ember voltam világéletemben, csendes volt a házasságom, és csendes volt az életem, és most még az az egy örömöm sem maradt, hogy legalább a halálommal csapjak valami lármát. Még ezt is elvették t lem. Ellobbantam észrevétlenül, akár a gyertya. Hogyan, miért, mikor - kit
érdekelt? Elrabolták t lem azt az egy hangot is, amelyr l pedig azt hittem, kijár nekem elkerülhetetlenül, akár az adó. De most még ett l is megfosztottak. Árnyék,vagyok... szellem a való világban. És, életemben el ször kirobbant bel lem mindaz a felgyülemlett csalódás, amir l magam sem tudtam. Tet l talpig átjárt a rémület, de ahelyett hogy üvöltöttem volna, nem üvöltöttem. Megütöttem valakit. Lesújtottam rá teljes er mb l. Ott a liftben. Bele az arcába, és éreztem, hogy elferdül az orra, arcán sötét csíkban végigömlik a vére, fáj az öklöm, de újra ütöttem, habár az öklöm megcsúszott a vérében, mert én vagyok Albert Winsocki, és elrabolták t lem a halálomat. Még csendesebb embert csináltak bel lem. Sohasem bántottam senkit, meglapultam mindig, és amikor végre valaki gyászolhatna engem, észrevehetne engem, rólam és csak rólam gondolkozhatna... Kifosztottak! Harmadszor is lesújtottam rá, és eltörött az orra. Észre sem vette. Kilépett a liftb l, az arca mer vér, és egyetlen izma sem rándult. Ekkor üvölteni kezdtem. Sokáig. A lift fel és alá járt velem, de senki sem hallotta az üvöltésemet. A végén kiszálltam, és sötétedésig jártam az utcákat. Két hét gyorsan elrohanhat. Ha szerelmes vagy. Ha gazdag vagy és kalandvágyó. Ha semmi gondod,.csak örömöd. Ha egészséges vagy, és az élet szép és vidám és csábító. Két hét gyorsan elrohanhat. Két hét. A most következ két hét volt életem leghosszabb két hete. Maga a pokol. Egyedül. Tökéletesen, gyötrelmesen egyedül a tömeg közepette. A város neonfényes szívében kiálltam az utca közepére, és üvöltöztem a járókel sokadalomra. Kis híján halálra gázoltak. Két hét bolyongás, ott aludni, ahol kedvem kerekedett: a park padján, a Waldorf új házasok lakosztályában, otthon a saját ágyamban; enni, ahol kedvem szottyant, és azt, amit éppen megkívántam; nem volt ez lopás, mert ha nem ezt teszem, éhen halok - mégis csupa üresség volt ez a két hét. Többször is jártam otthon, Alma azonban szépen elboldogult nélkülem. Elboldogult: ez a jó kifejezés. Sose gondoltam volna, hogy Alma képes lenne ezt megtenni, különösen, ha rágondolok, mennyire megkövetelte a magáét az elmúlt néhány évben... és tessék, itt van . George Rames. A f nököm. Helyesbítek: a volt f nököm. Így hát nem sok köt dés f zött többé otthonhoz és asszonyhoz. Alma uralta a házat, és ott volt neki Zasu. És mint kiderült, ott volt neki George Rames. Ez a hájas semmirekell ! Mire elmúlt a két hét, kész roncs voltam. Borotválatlan, mocskos, de tör dtem is vele! Ki láthatott, vagy kit érdekeltem volna, ha látnak is! Kezdeti dacom tettleges embergy löletté fajult. Ha elkapott az indulat, felöklöztem az els gyanútlan járókel t. Belerúgtam a n kbe, megpofoztam gyerekeket. Hidegen hagyott áldozataim nyögése és sírása. Mi volt az fájdalmuk az én kínjaimhoz képest - annál is inkább, hiszen nem is sírt senki. Csak úgy képzeltem. Mennyire szerettem volna hallani a sikoltásukat vagy a vinnyogásukat! Mert a kínnak ez a megnyilvánulása legalább bizonyságát adta volna, hogy ott vagyok közöttük, hogy létezem. De hiába vártam erre a hangra. Két hét? Pokol! Elveszett paradicsom! Valamivel több mint két hét telt el azóta, hogy Zasu kutyába se vett, és én többé-kevésbé otthonra leltem a parkbéli Szent Moritz Szálló el csarnokában. Ott hevertem éppen az egyik padon, egy járókel l kölcsönzött kalappal szememben, amikor ez az állati ütési ösztön rám jött. Fölültem, és a fejem búbjára löktem a kalapot. Egy trencskós férfi a cigarettapultra d lve újságot olvasott, és halkan nevetgélt magában. A rühes kutyája - gondoltam magamban -, mi az ördögöt röhög ez itten? Úgy elfogott a düh, hogy felpattantam, és feléje rontottam. észrevett és félrelépett. Természetesen én arra számítottam, hogy még akkor is tovább folytatja az olvasást, amikor nekiesek, így a mozdulata váratlanul ért. A hasammal nekirohantam a cigarettapultnak, hogy elakadt a lélegzetem.
- Nono, kispajtás - korholt a trencskós ember, sovány ujját az arcom el tt lengetve -, hát ez az udvariasság, mi? Nekimenni egy embernek, aki nem is láthat téged! Megragadta a galléromat meg a nadrágom ülepét, és lódított rajtam egyet az el csarnok irányába. Buzogányként feldöntöttem egy képeslevelez lap-állványt, és elterültem a hasamon. Végigszántottam a síkos padlót, és a forgóajtónál kötöttem ki. Semmi fájdalmat nem éreztem. Fölültem ott a padlón, és rámeredtem. meg állt ott, két kezét a csíp jére téve, és torkaszakadtából hahotázott. Torkomra forrt a szó. - Legyeket kapkodsz, kisöcsém? Elképedésemben nyitva felejtettem a szám. - Te... te... látsz engem! - dadogtam. - Látsz engem! Szánakozó fintorra húzta a száját, és elfordult. - Persze hogy látlak. - És elindult, hogy faképnél hagyjon, de a vállán keresztül még odavetette: De ugye nem gondolod, hogy ezek közül vagyok? - És hüvelykujjával az el csarnokban sürgöl emberek felé bökött. Eszembe se jutott volna. Azt hittem, egyedül vagyok ilyen. És itt van egy másik, hozzám hasonló ember! Egy pillanatra sem fordult meg a fejemben az a gondolat, hogy bár lát engem, mégis azokhoz tartozik. Attól a perct l kezdve, hogy végigszánkáztatott az el csarnokon, nyilvánvaló volt, hogy is hasonló cip ben jár, mint én. De valahogy mintha könnyedebben fogta volna fel a dolgot. Mintha valami nagy party volna az egész, és volna a házigazda. Megindult, hogy otthagyjon. Fölkecmeregtem, és csodálkozva láttam, hogy megnyomja a lift gombját. Ha liftkezel m ködteti a liftet - pedig úgy láttam, hogy így van -, akkor aligha állhat meg az hívására. - Hé, várj egy pillanatra! A lift lejött, és egy buggyos nadrágú öregember volt a kezel je. - A hatodikon voltam, Jim úr. Meghallottam, és tüstént lesiettem. Az öregember rámosolygott a trencskós úrra - akit Jimnek hívtak -, és ez megveregette a vállát. - Kösz, Denny. Szeretnék felmenni a szobámba. Követni akartam ket, de Jim oldalba bökte Dennyt, és utálkozó kifejezéssel az arcán felém biccentett. - Indulás, Denny - mondta. A liftajtók kezdtek összezáródni. Odarohantam. - Hé! Várjatok egy pillanatra! Winsocki vagyok. Albert Winsocki, mint a nótában, ismeritek? Gyürk zz neki, Win... Az ajtók kis híján beszorították az orromat. Eszeveszett kétségbeesés tört rám. Az egyetlen ember, emberek - villant az agyamba -, akik látnak engem, és itt hagynak magamra... Aztán kereshetem ket az életem végéig. Annyira elfogott a kétségbeesés, hogy csaknem elfeledkeztem a legjobb lehet ségr l, hogy a nyomukban maradjak. Fölpillantottam, az emeletjelz nyíl egyre ugrált felfelé, mígnem megállt a tízes számnál. Megvártam, amíg egy másik lift lejön, olyan utasokkal, akik nem láthatnak engem, kipenderítettem a kezel t... és uzsgyi felfelé! A tizedik emelet összes folyosóit végig kellett fürkésznem, míg az egyik ajtó mögül meg nem hallottam a hangját, amint az öreghez beszél. Éppen ezt mondta: - Az egyik legújabb jövevény, Denny. Egy bugris, egy émelyít en alantas él lény. Mire Denny: - Ty , Jim úr, szeretek itt ni és hagatni a beszédjit. A sok m velt szavakat. Amíg maga nem gyütt, egészen bódogtalan vótam. - Tudom, Denny, tudom. - Ha hallottam leereszked hangnemet, akkor ez az volt.
Tisztában voltam vele, hogy sohase nyitná ki el ttem az ajtót, ezért elmentem megkeresni az emeleti szobalányt. A kulccsomó ott lapult a kötényzsebében, és észre sem vette, amint kiemeltem. Visszafordultam a szoba felé, de hirtelen megtorpantam. Gondolkoztam egy percig, aztán a lifthez futottam. Leereszkedtem a földszintre, bemásztam abba a fülkébe, ahol a számlát rendezni szokták, ahol az összes készpénzt tartják. Az egyik kasszafiókban rábukkantam arra, amit kerestem. A kabátzsebembe süllyesztettem, és visszasiettem az emeletre. Az ajtó el tt megálltam egy percre. Igen, még mindig kihallatszott a locsogásuk. A f kulccsal nyitottam rájuk. Ahogy kitártam az ajtót, a Jim nevezet ember felpattant az ágyáról, és rám meredt. - Mit keresel itt? Takarodj innen, vagy én foglak kidobni! És megindult felém. Kivettem a zsebemb l azt, amit a kasszafiókból elemeltem, és a mellének szegeztem. - Csak nyugalom, Jim úr, és akkor nem lesz semmi baj. Színpadias mozdulattal a magasba emelte a kezeit, és háttal az ágy felé csoszogott, míg a lábával neki nem ütközött az ágy szélének, és lehuppant. - Ugyan már, tegye le a kezét! - szóltam rá. - Olyan, mint valami rossz westernfilmben. - Mire nagy óvatosan leengedte a kezét. Denny rám csodálkozott. - Mit akar ez, Jim úr? - Nem tudom, Denny, nem tudom - felelte Jim lassan, elgondolkozva. Szemét egy pillanatra sem vette le a kezemben szorongatott revolver tömpe csövér l. A tekintetében rémület ült. Egész testem remegett. Igyekeztem mereven tartani a revolvert, de az úgy ugrált a kezemben, mintha egy tornádó középpontjában álltam volna. - Már így is ideges vagyok, barátom - mondtam, ha netalán még nem vette volna észre, részben pedig, hogy megnyugtassam magam, miszerint én vagyok a helyzet ura. - Jó lesz vigyázni! Meg se mukkant, két kezét az ölébe nyugtatva ült ott. - Már két hete, hogy az rület határán járok. A feleségem süket volt, vak, érzéketlen irántam. De az utcán is mindenki. Már két hete. Mintha meghaltam volna... és ma rábukkantam magukra. Maguk olyanok, mint én! Most szeretném megtudni, mi ez az egész. Mi történt velem? Denny Jim úrra pillantott, aztán rám. - Hé, meg van ez gárgyulva, Jim úr? Lekeverjek neki egyet, Jim úr? Az öregnek persze semmi esélye sem volt erre. Meg kell hagyni, Jim is belátta ezt. - Hagyjad csak, Denny. Maradj a helyeden. Ez az ember kérdezett valamit. Szerintem lovagias dolog, ha válaszolok neki. - És felém pillantott. Az arca lágy volt, akár a szivacs. - Trempson vagyok, Mr... izé... mit is mondott, hogy hívják? - Még nem mutatkoztam be, de Winsocki vagyok. Albert Winsocki. Mint a nótában. - Ó, igen, Winsocki úr. - Rögtön felvette el bbi kakaskodó, lekezel magatartását, mihelyt megérezte, hogy az információ dolgában legalábbis osztja a lapot. - Az ön érzékelhetetlenségének az oka - mert azért ugyebár nem váltunk igazán anyagtalanná... az a pisztoly kiolthatná az életemet... vagy egy teherautó is halálra gázolhatna bennünket - nagyon is sokrét . Attól tartok, nem tudok önnek tudományos magyarázattal szolgálni, de gyanítom, hogy nincs is ilyen. Hogy is mondjam csak... Keresztbe rakta a lábát, mire én rászögeztem a fegyvert. - Szóval vannak olyan er k a mai világban, Winsocki úr, amelyek észrevétlenül azon munkálkodnak, hogy egyformává tegyenek bennünket, mint két tojás. Egymás tökéletes másolataivá gyúrjanak bennünket. Ha végigmégy az utcán, észre sem veszi másoknak az arcát. Ül a moziban arc nélkül, vagy magába zárkózik egy sivár lakószobában, és bámulja a televíziót. Ha kiegyenlít valamilyen számlát, jegyet vesz, vagy szól az emberekhez, azok sohasem önt látják, hanem a munkát, amit el kell végezniük. Némelyikünk esetében aztán még messzebbre megy a dolog. Egész életünkben annyira észrevétlenek vagyunk, annyira felt nés nélküliek, hogy amikor ezek az er k már eléggé
megdolgoztak bennünket, hogy már nem maradt rajtunk semmi egyéni, akkor - hupp! - elt ntünk a környezetünk szeme el l. Most már érti? Rámeredtem. Persze hogy megértettem, mir l beszél. Ki ne venné észre ebben a szépséges gépi világban, amelyet magunknak teremtettünk? Ez hát a helyzet. Olyanná gyúrtak, mint akárki más, de én már eleve olyan negatív személyiség voltam, hogy aztán végleg kioltottak a többiek számára. Akárcsak egy sz a lencsén. Tegyél csak vörös sz t a fényképez gépre: minden, ami piros, egy csapásra elt nik. Ez történt velem is. A többi emberben lev fényképez masinák kisz rtek engem. Meg Jim urat meg Dennyt meg... - Többen is vannak ilyenek? Jim úr széttárta a karját. - Hogyne, tucatszámra, Winsocki. Tucatszámra. Hamarosan százszámra, aztán ezerszámra leszünk. Ha így mennek a dolgok... az emberek szupermarketekben vásárolnak, meg autós vendégl kben étkeznek, aztán meg itt van ez az újmódi tévéhirdetés... szóval csak szaporodni fog a társaságunk napról napra. De nekem már elég - tette hozzá. Rápillantottam, aztán Dennyre. Denny arca nem árult el semmit, ezért újból Trempsonra tekintettem. - Hogy érti ezt? - Winsocki úr - kezdte magyarázni leereszked türelemmel -, én f iskolai tanár voltam. Meg kell hagyni, nem valami briliáns, s t azt hiszem, a diákjaim számára unalmas voltam. De jól ismertem a tantárgyamat. Föníciai m vészet. A diákjaim azonban ki-be jártak, észre sem vettek. A tanszéknek nem volt rá oka, hogy felel sségre vonjon, és én kezdtem szépen elhalványulni. Aztán elt ntem, akárcsak ön. Egy darabig csak kószáltam ide-oda, mint gondolom, ön még mindig azt teszi, de aztán hamarosan rájöttem, micsoda nagyszer élet ez. Semmi felel sség, sem adók, sem egzisztenciális harc. Csak élni, ahogy kedvem tartja, elvenni, amit megkívánok. S t itt van nekem Denny is - akire mint iparosra a kutya sem figyelt fel - most az én barátom meg szolgám egy személyben. Nekem kedvemre való ez az élet, Winsocki úr. Ezért nem volt nagyon az ínyemre, hogy megismerkedjek önnel. Nem szeretem, ha felborul a status quo. Most láttam csak, hogy egy rülttel beszélek. Jim Trempson úr gyatra volt mint tanár, és utolérte t az én sorsom. De amíg én, egy pipogya teddide-teddoda alak, lám, micsoda ravasz fickóvá n ttem eközben, aki nemcsak szerez magának, de használni is kész a fegyverét, addig monomániás rültté süllyedt. Megtalálta a királyságát. És a többiek? Végül is beláttam, hogy semmi értelme vesztegetni vele a szót. Azok az er k, amelyek felmarkoltak bennünket, és addig-addig gyúrtak-gyötörtek, míg olyan parányivá nem zsugorodtunk, hogy elt ntünk a világ szeme el l, ezek az er k vele nagyon alapos munkát végeztek. Elveszett ember. Boldog, hogy senki sem látja, senki sem hallja, senki sem ismeri. Denny úgyszintén. Elégedettek. Mi több, el vannak ragadtatva. Sok ilyennel találkoztam, Mind ugyanaz. De én másmilyen vagyok. Én ki akarok innen törni. Azt akarom, hogy újra lássanak. Ezen igyekeztem kétségbeesetten, a számomra egyetlen lehetséges módon. Talán ostobán hangzik, de amikor az emberek elméláznak, hogy úgy mondjam: szemük el tt összeolvad a valóság, akkor megeshet, hogy megakad rajtam a pillantásuk. Ezen dolgozom mostanában. Szünet nélkül fütyörészek és dudorászok. Lehet, hogy önök is hallottak valahol? Azt fújom, hogy “Gyürk zz neki, Winsocki”. Lehet, hogy megpillantottak egyszer, egy villanásnyira a szemük sarkából, azt hívén, hogy csak a csalóka képzelet incselkedik önökkel? Nem voltak úgy, hogy azt hitték: a rádióból vagy a tévéb l hallják azt a dalt, de sem rádió, sem tévé nem volt a közelben?
- Kérem! Esedezem önökhöz! Hallgassanak: itt vagyok a közelükben, és a fülükbe dúdolok, hogy meghalljanak és segítsenek. “Gyürk zz neki, Winsocki” - ugye nem felejtik el a dallamot? Hallják? Hallanak engem? Bárányi Gyula fordítása
Harlan Ellison Vakvillám Amikor Kettridge lehajolt, hogy elkapja a sebes lábú vörös gyíkot, a lesben álló valami lecsapott. Gondolat: Ez az el játék a lakoma idejéhez. Ez a furcsa alakú felér sok kismacskával. Meleg, és nem illan el bel le az esszencia. Amikor az esszenciarabló kiáltozni fog az egekb l, ez a különös alakú sok-sok lakomára elegend lesz nékem. Biztonságot és biztos esszenciát ad nékem. Végre adományban részesültem! Az Egek Urához száll minden gondolatom! Lad-nar esszenciája a tiéd mindörökké! A lény kis híján három méterre magasodott fel vaskos, izmos lábain; testét selymesen csillogó sz r fedte. Emlékeztetett a gorillára, a zebubikára, a kodiakmedvére meg egy csomó más földi állatra, de egyik sem volt ezek közül. A hasonlóság olyan elmosódó és villanásnyi volt csupán, mint az a pillanat, ami alatt Kettridge fél fordulatot tett. Látta, hogy a lény egyik hatalmas mancsa lecsap rá. A rövid pillanat véget is ért, és Kettridge elveszítette az eszméletét. A hatalmas állat derékból meghajolt, és felmarkolta a testhezálló fémes öltözékbe zárt embert, s bosszúsan meglegyintette az., ember derekán lógó szerszámokat. Lad-nar széles válla felett az égre tekintett. Ebben a pillanatban a kavargó, sötét felh k meghasadtak, és kettéágazó vakító fényesség cikázott le az serd felé. Lad-nar hunyorított, s önkéntelenül a szemére zárta a vékony alsó hártyákat, hogy a fény nagyját kisz rje. Megrázkódott, amint a mennydörgés végigdübörgott az égbolton. Bal fel l egy újabb villám cikázott alá, és szikraes t fröccsentve szét, vakító villanással belevágott egy toronymagas, kék fába. Nyomában dübörgött az ég. Az serd füstbe borult. Gondolat: Sokszor felkelt és lenyugodott a nagy melegít , mire a lakomának eme idejét meghozta. Ám most el fog tartani egy darabig. A nagy melegít el fog rejt zni, és a hideg üt tanyát a földeken. Lad-narnak meg kell találnia az utat a lakoma helyéhez. Ez a különös alakú sok lakmározásra elegend lesz. Egyik sz rös karjával szorosan átfogta és a hóna alá dugta tehetetlen terhét. Lad-nar szemében félelem ült. Tudta, hogy eljött a halál, és a tiltott járás ideje. Megiramodott a hegyek irányába. Az els dolog, amit Kettridge a magához térés pillanatában meglátott, a vadállat feje volt. Mintha a leveg ben függött volna a zivatar fényében. A pasztákban alázúduló es suhogása, a villámok ragyogó lobbanása rajzolt hátteret a hatalmas állatfej köré. Kiemelve a széles, tömpe orrot, a három tátongó orrnyílást. A két jókora, kett s szemhéjú szemet, amelyben megkett zött üstökösként tükröz dött az odakinti égiháború. A magas, sz rös szemöldököt. Pofacsontja alatt a két szurokfekete félholdat. A szájat meg a hegyes tép fogakat. Kettridge már túljutott az ifjúság dagályán. Nem látszott valami er snek sem. A vadállat horkantott, és a fehér hajú földlakó elájult. Rövid ideig tartott csak az ájulása. Kettridge pislogva próbált feltápászkodni vészesen elgyengült könyökére. Nagyjából az el bbi látvány tárult a szeme elé. Lad-nar még mindig ott ült a kis barlang kijáratánál, er s, izmos lábait keresztbe rakta, és a foglyára bámult. Ugyanaz a rémiszt szörnyetegfej hajolt feléje, hegyes füleit felmeresztve, mozdulatlanul. - Mi... mi... mi vagy te? Ilyen nagy valamire nem számítottunk. A... a jelentés azt mondta... Kettridge elharapta a szót. Gondolat: Mi ez? Ez a különös alakú a fejemben beszél. Ez más, mint a macskakölykök anyja. Az nem tud beszélni! Jel volna tán, figyelmeztetés az Egek Urától?
Mit akarsz kérdezni, különös alakú? Kettridge érezte a fejében a gondolatok hullámverését. Érezte, amint egyik idegszál után a másiknak nekicsapódnak, alásiklanak, majd távoli visszhangként többszörösen visszaver dnek. - Egek, hisz ez a lény telepata! A jó öreg Kettridge nyomban tisztában volt ezzel. Mivelhogy még sohasem, találkozott ilyesmivel, ezért minden kétség ki volt zárva. Mindennek megvolt számára az el szörje. Ugyanez volt akkor is, amikor el ször nyúlt a t zhöz. Azon nyomban tisztában volt vele, hogy az a t z, hogy mindig is t z marad, és nem szabad még egyszer megérintenie. Azt is jól tudta, amikor el ször felébredt benne a szerelem. Ez is csak egyszer történt, megismételhetetlenül. Mégis azon nyomban tisztában volt vele. Vannak olyan dolgok, amikkel az ember els alkalommal tisztában van, bármilyen nevet talált is ki a megnevezésükre. - Hiszen te telepata vagy! - ismételte, alig akarva hinni magának. Gondolat: Mi az? Mir l beszélsz te, különös alakú? Mi az, amit én úgy hallok, mint az esszencia megnyilatkozását? Hogyan csinálod ezt? Az Egek Urától jöttél talán? Lad-nar vastag, b rszer ajkai mozdulatlanok maradtak. Agyaras szája nem nyílt szólásra. Kettridge-nek az volt az érzése, mintha egy harmadik valaki is lenne a barlangban. Az ocsmány vadállat, ... meg egy harmadik. Aki élesen, horgasan ott üvölt az agyában. Gondolat: Senki sincs itt rajtunk kívül. Ez itt a Lad nar helye. Lad-nar eltakarította innen az összes korábbi lakmározások nyomait. Nem válaszolsz. Félelem hajtja át az esszenciádat, mint a macskakölykökét. Holott nem tartozol közéjük. Szólj! Avagy nem vagy-e int jel? Kettridge ajka remegni kezdett. Rámeredt az el tte tornyosuló hústömegre. A földlakó egyszerre ráébredt, hogy ez a lény nem csupán telepata, hanem adó-vev is egyben. Nemcsak arra képes, hogy Kettridge elméjébe továbbítsa a saját gondolatait, hanem ugyanilyen könnyedséggel a földlakó fejéb l is kiolvassa a gondolatokat. Akkor ez nem állat. Kiváltképp nem bestia. Hanem gondolkodó lény. Ha nem tett is szert fejlett kultúrára, a szellemi képességei fantasztikusak. - A... a Földr l jöttem - próbálkozott Kettridge, hátát felcsúsztatva a barlang meleg k falához. Gondolat: Az égi otthon! Igen, igen! Hála légyen néki! Az Egek Ura küldött nékem sok-sok lakomára. Lad-nar gondolatbeszédének néhány másodperce elegend volt rá, hogy Kettridge teljes képet nyerjen a lény életér l. Tudott róla, hogy a Blestone-on él egy Lad-naréhoz hasonló faj, s t nem is csak egy. Mindegyik kezdetleges, rejt zköd életmódot folytat. Az els vizsgálatok tanúsága szerint ilyesmire azonban nem számíthatott. Úgy látszik, Lad-nar fajtája kihalóban van. Kettridge, hogy id t nyerjen, megpróbálta elsáncolni a gondolatait. Gondolat: Hiába próbálsz elrejt zni, ott beszélsz a fejemben. Kettridge agyát elöntötte a vér. Jól látta, mit készít számára ez a lény. Agyában élesen, hidegen kirajzolódott a kép, amint a lény felé hajol, és egyik karját vállból kitépi. Túlságosan is beszédes volt a kép. Fölkavarodott a gyomra, viszont az agyában visszhangzó gondolatok arról tanúskodnak, hogy a lény nincs elragadtatva élénk képzel tehetségét l. Gondolat: Láttad a lakomát. Mégsem vagy olyan, mint a macskakölykök, akik vinnyognak a félelemt l meg a rettegést l, miközben én lakmározok rajtuk. Mondd, ó, int jel az Egek Urától, mi vagy hát, ha nem arra való, hogy megegyelek? Kettridge érezte, hogy a torka megfeszül. Keze ökölbe szorult a h álló keszty kben. Kora súlyos köpenyként nehezedett a vállaira. - Idegen ökológus vagyok - mondta. Jól tudta, hogy semmire sem megy vele. Gondolat: Ez nem jelent semmit a számomra. - A Földr l jöttem. Az egyik... - Hirtelen elharapta a szót, olyan er vel szippantva be a leveg t, hogy öltözéke hajlékony fejrésze az ajkára tapadt. A lénynek aligha lehet sejtelme, mi van odafönt. Hiszen nem láthatja a csillagokat. Még a napot is csak hébe-hóba. Csak a felh k hasadékán
keresztül. A Blestone vastag felh takarója mindörökre elrejti a világ rt ennek a szörnynek a szeme el l. Gondolat: Urth! Az égi otthon! Tudom! Tudom! A gondolatból ujjongás, boldogság sütött. Ami szörny ségesen nem illett ennek a villámfényben tornyosuló lénynek a fejébe. Mégis volt benne valami emberi melegség. Gondolat: Most pedig aludni fogok. Majd kés bb lakomázom. A nagy test lény a bennszülöttek egyenes közvetlenségével sugározta ki agyából ezt a vallomást, és engedelmeskedett teste parancsának. A vadászattól kimerülten álomba szenderült. A gondolatok halványodni és vibrálni kezdtek Kettridge fejében, akárha ködalakok lennének, amint a hatalmas állat oldalára d lt, és szorosan elzárta testével a barlang kijáratát. A következ pillanatban el is illantak Kettridge egyszerre lüktetni kezd fejéb l. A Lad-nar névre hallgató vad álomba merült. Kettridge megtapogatta az oldalán szolgálati revolverét. A töltények egy jókora állatot is leteríthetnének. Aztán a háromméternyire kinyúló izomköteghalmazra és a vastag irhára tekintett. Szemét körbehordozta a sz k odún. Semmi eshet sége sincs, hogy végezzen a vadállattal, miel tt az ízekre szedné t. ...és meg akarja-e egyáltalán ölni Lad-nart? A gondolat nyugtalansággal töltötte el. Mert tisztában volt vele, hogy végeznie kell a vaddal, ha nem akarja, hogy jusson arra a sorsra. És mégis... Odakint forrt és dübörgött a s villámoktól a világ. Kezdetét vette a hosszú vihar. A szikla meg a vadállat közötti keskeny résen Kettridge látta, hogy az eget egyre jobban elsötétíti az er söd vihar. A leveg pillanatról pillanatra lángra lobbant az iszonyú erej villámcsapásoktól. Mintha maga az éjszaka zúdult volna rá a buja serd re, és üvöltött volna eszeveszett dühében! Kettridge megdörzsölte arcán a cserepes, ráncos b rt. Öltözékének fém és m anyag sisakja egészen feldörzsölte az arcát. - Egykett re hólyagosra f ttem volna - dünnyögte, az alvó Lad-nart méregetve tekintetével. A Blestone légköre az emberek számára kellemetlen 64-65 °C h mérsékleten izzott. Ami azt jelenti, hogy a bestia testh mérséklete sem lehetett 55 °C alatt. Ha nincs a h szigetelt öltözéke, egykett re vége szakadt volna az öreged Benjamin Kettridge karrierjének. Az öregember a falhoz kuporodott, ruháján keresztül érezve a szikla egyenetlenségeit. Ez valahogy mégis biztonságot öntött belé. Tudta, hogy a Jeremy Bentham keres sugara öltözéke érzékel jére van hangolva, addig azonban nem jönnek érte, amíg nem végez a felderítéssel, és ez még jó hat órába beletelik. Nem volt az egyetlen ökológus, akit kiraktak a Blestone-on a kutatóhajóról, de mivelhogy az expedíció nem volt valami jól eleresztve, hogy takarékoskodjanak, feladatuk elvégzéséig magukra hagyták a kutatóikat. És addig még hat óra van hátra. Ennél kevesebb is elég Lad-narnak, hogy megéhezzék. Végiggondolta magában helyzetét, sorra vette a tényeket, számba vette az adatokat, eztán mérlegelte lehetséges esélyeit. Nem volt túlságosan biztató. Lad-narról mindenesetre többet tudott, mint amennyit a bestia elmondhatott volna magáról. Ez a tényez az javára billentette a mérleget. Ismerte a vallását, a tabuit, tisztában volt és itt újból érezte a csomót a torkán - táplálkozási szokásaival, értelmi és kulturális szintjével. Mindez végigcikázott a bestia gondolataiban, Kettridge pedig szépen felfogta valamennyit. Nem éppen erre jelentkeztél, igaz. Ben? - morfondírozott magában. Maga is meglep dött szellembeszéde iszaposságán, de azért csüggedten ráhagyta: Nem, egyáltalán nem. Kettridge arra gondolt, mit szólna vajon Lad-nar, ha tudtára adnák, hogy távolról sem az a csemegefalat , aminek az véli, hanem egy olyan civilizációnak a kiürült, megfáradt képvisel je,
amely nem adna egy fabatkát sem Lad-narért meg a vallásáért. Amely azzal sem tör dött, hogy a saját fajtája kihalóban van. Bizonyára cafatokra tépne és felfalna - gondolta Kettridge. Mellékesen éppen ezt fogja csinálni velem - tette hozzá. Olyan különös volt az egész. Két napja még ott ült a Jeremy Bentham nev kutatóhajó fedélzetén, egyévnyire a F várostól; és tessék, most itt van, f ételként egy blestone-i bennszülött lakomáján. Ám semmi kedve nem volt nevetni a tréfán. Semmi kedve nem volt rá, mert öreg volt és fáradt, és rendjén valónak érezte, hogy itt kell és éppen ily módon meghalnia. Ill vég az számára. Valahogy rendjén való a dolgok nagyobb összefüggésében. Lad-nar azt teszi, ami t le telik. Védekezik. Hogy életben maradjon. Ami több annál, mint amit te csináltál az elmúlt tíz esztend ben - korholta magát. Benjamin Kettridge régen nem tör dik azzal, hogy életben marad-e. Tudta ezt, ugyanolyan élesen és tisztán, mint ahogy azzal is tisztában volt, hogy itt fog elpusztulni ezen a forró és g zölg világon, messze túl a Föld látókörén. Örülök, hogy úgy halok meg, hogy nem látom azt a Napot. Gondolkozzál, Ben. Gondolj át mindent. Most, hogy mindennek vége, és ötvenhat éves f vel itthagyod ezt az árnyékvilágot. Gondolkozz. Gondolj a veszteségre meg arra, hogy ha kapálóznál és hinnél egy kicsit, megmenekülhetnél. Gondold meg jól. És ekkor a történet sebes vitorlákon megiramodott. És betöltötte Ben Kettridge félhomályos világegyetemét. Néhány percbe telt csupán, és árnyékszer szellemvilágában újra rátalált arra az életre, amelyért szívesen odadobta volna létezését. Látta magát mint jeles tudóst, aki több hozzá hasonlóval egyetemben az emberiség számára nagy fontosságú terven munkálkodik. Még azt az aggodalmat és nyugtalanságot is tisztán átérezte, amit a kísérlet veszélye keltett benne. Újra hallotta a Fenimore-ral lezajlott beszélgetést. Tisztábban, mint az odakint dühöng égiháborút. - Charles azt hiszem, nem így kellene csinálnunk. Ha bármi történne is... - Ben, te öreg csont, te! Az égadta világon semmi sem fog történni azonkívül, amit magunk is szeretnénk. A vegyület olyan veszélytelen, akár az anyatej, és ezt magad is nagyon jól tudod. Mégsem kell azért mindenkinek az orrára kötni, miel tt használatba vennénk. Az az átkozott kormány jól ért hozzá, hogyan fitymáljon le minden fontos kezdeményezést és miként tegye tönkre vagy odázza el a maga aggályoskodásával. El bb bebizonyítjuk az életrevalóságát, hadd üvöltözzenek azután a tökfejek. Szobrot állítanak nekünk, ha látják, mit ér. - Hát nem érted, Fenimore? Túlságosan is sok a bizonytalan tényez a képletben. Van az egésznek egy alapgyengesége is, csak rá tudnék jönni, mi az. - Figyelj ide, Ben. Én nem akartam a feljebbvaló mivoltommal élni, de te rákényszerítesz erre. Nem vagyok er szakos ember, de a kutyafáját, húsz éve err l álmodom, és nem t rhetem, hogy pisis nyavalygásaiddal most keresztülhúzd! Csütörtökön kipróbáljuk a szert! A szer Fenimore álma volt. Ez az álom egyik napról a másikra lázálommá vált: huszonötezer halott és üvöltöz bélcsavarodott betegekkel zsúfolt kórházak, akik rjöngve szólongatták a szenvedésükt l megváltó halált. A lázálom nyirkos, sz rös csápjai Kettridgeig is elértek. A sok év sz kölködésével és kemény munkájával felépített hírnév napok alatt romokba d lt. Csak hajszálon múlt, hogy Kettridge-et meg nem lincselték. A vizsgálatokat azonban nem úszta meg. t és néhányukat megmentette a gázkamrától az a kevés tekintély, ami még megmaradt nekik. De az élet... Az élet elvesztette az értelmét számára. Tíz év küzdelem a betev falatért, a lét szélén való teng dés - mivelhogy senki sem akarta felfogadni azt, aki részese volt a tömeghalálnak - egyre mélyebbre és mélyebbre züllesztette Kettridge-et. Még maradt benne annyi tisztesség, ami visszatartotta t a csatornától, mint ahogy megmaradt a bels ragaszkodás is az élethez. Akármilyen volt is akkor számára ez az élet, Kettridge sohasem süllyedt odáig, mint a társai, hogy cs lakó legyen bel le, vagy kezet emeljen magára. Mindössze a nevét veszítette el.
Lejjebb és lejjebb. Amikor már nem volt más hátra, csak a felmetszett csukló vagy a pohár. Ekkorra azonban Kettridge már túl öreg volt erre is, arra is. És szüntelenül furdalta a lelkiismeret, hogy ha felemeli a szavát, és nem fojtja magába a kételyeit, talán elejét vehette volna a tragédiának. Végre felkínálkozott ez az állás a kutatóhajón. Ben Kettridge, más néven, fel iratkozott. Három esztend a csillagok között, a hajó bezártságában és mocskában, tanulás, rendszerezés. Nem volt valami ragyogó élet, de arra jó volt, hogy m ködésben tartsa benne a motort. Aztán meg meddig képes még, azzal a lelkiismeretén, szembenézni a Föld napjával? Így lett Ben Kettridge-b l idegen életformákat vizsgáló ökológus. Egy éve távol a F várostól és most itt! Szeretett volna felüvölteni. Csak óriási er feszítéssel tudta magába fojtani tehetetlen dühét. Torokizmai kidagadtak és megfeszültek ráncos nyakb re alatt. Szája a hajlékony sisak mögött hatalmasra tárult, hogy szinte megrepedt a szája szöglete. A látomások megszakadtak. Riadtan kitépte magát árnylepte szellemvilágából, és megint itt találta magát ebben a sziklabörtönben, az riz jével, az éhes bennszülöttel. Lelke a félelem és kilátástalanság, az öngy lölet üvölt pokla volt. Kavargó örvény, amely egyre mélyebbre szippantotta agyvelejét a fekete mélységbe. Ó, ha legalább ordítani tudna! Lad-nar megmoccant. A hatalmas, prémes test megvonaglott, puhán horkantott egyet, aztán visszamerült az álomba. Kettridge egy pillanatig arra gondolt, hogy hátha az kavargó gondolatai zavarták meg a bestia nyugalmát. Micsoda fantasztikus teremtés - gondolta Kettridge. Itt él ezen a világon, amelynek a heve sült húst csinálna az emberb l, és az égiháború, remeg félelemmel tölti el. Furcsa együttérzés ébredt Kettridge-ben iránta. Mennyire hasonlított ez a teremtés a Föld szülöttére. Ugyanúgy a hasa meg az élni akarása kormányozza. Vallása a félelemb l n ki, és a rettegésb l táplálkozik. A villám számára az, aki üvölt az egekb l. A hébe-hóba megpillantott nap: a nagy melegít . Kettridge elt dött Lad-nar vallásának egyszer ségén és közérthet ségén. Amikor gyülekezni kezdett a vihar, és feszültséggel telt meg a légkör, hogy kezdetét vegye a villámlás-mennydörgés, Lad-nar tisztában volt azzal, hogy beköszönt a hideg. A hideg, amely átok a számára. Tudta, hogy a hideg kiszívja az erejét, a villám lesújt reá. Ilyenkor aztán zsákmányolt magának egy macskaalmot, és elvonult azokra a hetekre, amíg ezek a gigászi viharok le nem csillapulnak. A lénynek magas mérséklete folytán rengeteg élelemre van szüksége, hogy életben maradjon a leh lés idején. Ha nem akadt macska, akkor miért éppen egy idegen életformákatkutató ökológust kell elejtenie? ágaskodott a gondolat Kettridge fejében. Nem ostoba állattal van dolga - emlékeztette magát Kettridge Az vallása egészséges keveréke az állati bölcsességnek meg a veleszületett megfigyel készségnek. Tudja, hogy a villám öl, s ez azt jelenti: ne csavarogj el vihar idején! A vihar hideget hoz, tehát szerezz be magadnak élelmet, ha élni akarsz! A helyzet világos, mint a nap. Világos, csakhogy képtelen volt kitépni magát a szorításából. Nem mintha érdekelne a dolog - legyintett Kettridge. Régen megsz nt érdekelni. Az életösztön? Hangosan felnevetett. Látta magát lelki szemeivel. Sovány, megfáradt alak. Mint akinek már zsigereibe mart a halál. Arca ráncos és megtört. Fáradt. Az sz hajától a repedt álláig. Sasorra horpadt ívét l cserepes ajkáig. Vénebb vagyok ötvenhatnál gondolta. Jól tudta, hogy vannak ötvenhat éves emberek, akik még mindig az ifjúság útjait járják. Telve vagyok önsajnálattal. Furcsa. Azel tt sohasem jutottak eszébe ilyenféle gondolatok. Fölkészült rá, szinte várta, hogy lesújtsa a lábáról, maga alá tiporja a méla önsajnálat. Alig várta, hogy felébredjen a lény, és véget vessen az egésznek... Furcsa, hogy ilyen nem mindennapi helyzetnek kell önmagára ébresztenie az embert. Itt az alkalom - gondolta. A gondolat hívatlanul settenkedett el .
Itt az alkalom. Nemcsak arra, hogy életben maradjon - amivel már rég megsz nt tudatosan tör dni , hanem arra, hogy visszanyerje önmagát. Ha másként nem, legalább saját lelkében. Itt van ez a bennszülött, egy kihaló faj képvisel je, ez a kushadó barlangi bestia, aki fél a vihartól, retteg a villámoktól, akit béklyóba ver primitív vallása. Örökre a földhöz bilincselve, sohasem fogja látni az eget.. E pillanatbán Kettridge kigondolta a tervét, hogyan mentse meg a lelkét. Vannak pillanatok, amikor az ember összegzi élete értelmét, és a könyvelésben adósnak találja magát. Ez most egyike volt e pillanatoknak. Annyira kiúttalannak t nt a helyzete, hogy Ben Kettridge azt mondta magában: Ez az utolsó alkalom. Lad-nar egyszerre mindazoknak a jelképévé vált, akik elpusztultak a tömeghalál karmaiban. Sok minden lehetségesnek t nik az öreg, megfáradt ember elméjében. Ki kell jutnom inneni - hajtogatta magában Ben Kettridge, mint valami litániát. De ennél is bizonyosabb volt abban, hogy meg kell mentenie ezt a nyomorult hústömeget itt maga mellett. Mert az állat megmentésében van az megváltása is. Lad-narnak fogalma sem volt a csillagokról. Nos, Ben Kettridge majd elmagyarázza neki. Az öregember, hátát a falnak támasztva, felegyenesedett. Gerince megfeszült az igyekezett l, szeretett volna belebújni a k be. Rémületes volt látni, ahogy az idegen bestia ébredezik. A hatalmas test mozgolódni kezdett, aztán felült. Egyenesen. A keskeny csíp l felfelé, amely úgy t nt, képtelen megtartani a hatalmas el reékel mellkast, a szörny séges fejet, az izmos nyakat és karokat. Az agyaras száj szögletéb l vékony nyálerecske szivárgott. A lény. felült, és... Gondolat: Lad-nar éhes. - Ó, Isten az égben, adj id t! Kérlek, hadd tegyem meg ezt... ezt a... csekélységet! Könyörgök hozzád! Kettridge azon kapta rajta magát, hogy a kezeit összekulcsolva, arcát a barlang teteje felé emeli. Életében el ször érezte arcán végigcsurogni a könyörgés könnyeit. Nyelve ahhoz az Istenhez fohászkodott, akit sohasem ismert. A tudomány volt az istensége, és ez az istenség ellene fordult. Szíve oly régóta telve van nyomorúsággal és kétellyel, hogy már-már azt hitte, sohasem képes többé Istent szólítani. Gondolat: Az Ég Urát szólítod. Lad-nar gondolata megillet döttségr l árulkodott. Hirtelen tágra meresztette ragyogó tehénszemeit. Kettridge a bestia felé sugározta gondolatait: Lad-narl Én az Egek Urától jövök. Magam is isten vagyok, er sebb, mint az ott az égben! Megmutatom neked, hogy engem nem fog a vihar! Megmutatom neked... A bestia felordított, hogy Kettridge szinte belesüketült. És egyidej leg a szellemi üvöltés! Az agyára mért csapás ereje eltépte a földt l az öregembert, és a sziklafalhoz csapta. Egész teste égett és sajgott az ütést l, de tudta, hogy csak saját reflexeit kárhoztathatja. A bennszülött talpra ugrott, karmos mancsait az égnek emelte, és dühösen üvöltözött. Gondolat: Olyasmit mondasz, amit tilalmas! Ami nem igaz és tisztátalan! Senki emberfia nem merészkedik ki, amikor az esszenciarabló kiált az éjszakában! Félelmetes vagy! Lad-nar fél t led! - Eretnekség! Eretnekséget szólottam! - Kettridge szerette volna letépni fejér l a fém és m anyag sisakot és kiszakítani a nyelvét. Jól kezdi a megváltását! Eretnekséggel! Gondolat: Igen, olyasmit mondottál, ami nem igaz és tisztátalan! Kettridge összegörnyedt a félelemt l. A bestia feldühödött. Mekkora félelem lakozik ebben a hatalmas izomkolosszusban! Gondolat: Igen, Lad-nar fél, fél, fél! rá is átcsaptak a félelem hullámai. Kettridge feje lüktetni kezdett. Agyának finom szövetét tépte, csavarta és rángatta a félelem. Elárasztotta, égette és cibálta az állatot hatalmába gy , mindent elemészt félelem. Hagyd abba, Lad-nar, hagyd abba! Az igazat mondom! Az igazat mondom! Akkor beszélni kezdett. Lágy, behízelg szavakkal próbált meggy zni egy lényt, aki sohasem ismert egyéb istenséget az elektromos kisülések vakító-bömböl istenénél. Beszélt önmagáról. A
hatalmáról. Úgy beszélt róla, mint aki önmaga is hisz benne. Úgy beszélt, mint aki önmagát akarja meggy zni. Kett s dicsfényt festett a saját feje köré. Lad-nár lassan lecsillapodott, és a félelemhullámok apró fodrocskákká csendültek. Az áhítatos megillet döttség meg a remegés nem sz nt meg, de megcsillant benne a hit szikrája. Kettridge rögtön tudta, hogy ezt a szikrát kell szítania. A lelke mélyén azonban, hiába hessegette el, fel-fel-bukkant a kép, amint a nagy test lény tépi és falja, tépi és falja t... - Az égi otthonból jövök, Lad-nar. Szavam isteni szózat, mivelhogy magam is isten vagyok. Er sebb isten, mint az a silány esszenciarabló, akit l te úgy rettegsz! - És mintegy nyomatékul, a barlang szája el tt lecsapott egy villám, rjöng robajjal és fényességgel töltve be az üreget. Kettridge egyre sebesebben fonta a szavakat: - Ki tudok állni a viharba, és az esszenciarabló nem fog ártani nekem. Engedj ki, Lad-nar, hogy megbizonyosodj róla a saját szemeddel. - Veszélyes játszmába fogott; a bestia bármelyik pillanatban rávetheti magát. Inkább vállalja a kockázatot, hogy Kettridge nem mond igazat, mintsem a fejére idézze annak az istennek a haragját, akir l tudja, hogy veszedelmes. Kettridge folytatta: - Eressz ki, Lad-naf. Hadd távozzam el ebb l a barlangból. Be fogom bizonyítani neked. - Fém és anyag keszty s kezeit a falhoz szorítva, oldalvást a barlang kijárata felé settenkedett. Tudta, hogy szigetelt öltözéke megvédi t az elemek dühöngését l. Gondolat: Megállj! - De miért, Lad-nar? Lásd, hogy vidáman dacolhatsz az esszenciarablóval, s ha üvölt, te visszaüvölthetsz neki, és a szemébe nevethetsz. - Maga sem tudta, miért mondta mindezt fennhangon, amikor elég lett volna, ha gondolja, a szavak csengése azonban önbizalmat öntött belé. Az öregember érezte, hogy testén egyre jobban er t vesz a fáradtság. Ó, bárcsak fiatalabb lennék. Bárcsak ne késtem volna el mindenr l! Gondolat: Lad-nar nem tudja, mit jelent fiatalabbnak lenni, de miért engednélek el? Hátha azért küldött az Egek Ura, hogy próbára tegyen, vajon elveszítem-e esszenciámat? Hátha vissza akar lem venni az Egek Ura, mivelhogy hallgattam nem igaz és tisztátalan szavaidat? És akkor oda a lakomám! Oda az esszenciám! Kettridge belátta, hogy a bestia egyáltalán nem ostoba. Azon túl, hogy féli az Egek Urát meg annak üvölt hatalmát, azzal is tisztában van, hogy ha elengedi a zsákmányát, felkopik az álla a beálló hideg napokon. - Eressz el, Lad-nar. Hozok neked macskát a lakomádhoz. Megmutatom, hogy járni tudok az éjszakában, és hozok neked élelmet. Hozok neked macskát, Lad-nar! - Magában azon imádkozott, hogy sikerüljön, amit ígért. Gondolat: Ha isten vagy, akkor miért beszélsz az Egek Urához? Kettridge az ajkába harapott. Folyton megfeledkezik róla... Elfojtotta a gondolatait. Elsáncolta az agyát. Er t vett magán, hogy ne gondolkozzék. Az ösztöneire kell magát bíznia. - Mert azt akarom, hogy az Egek Ura megtudja, én is vagyok olyan nagy, mint , és az imáim csupán annak tanúi, hogy olyan nagy vagyok, mint . - Zagyvaság volt, amit mondott, de. mély értelm zagyvaság, és ha folytatja, talán sikerül elaltatnia a bestia gyanakvását. A földlakó tudta, hogy egyvalami az kezére játszik: Lad-nar még sohasem hallotta az istent káromolni, s ha most azt látja, hogy ezt büntetlenül megteheti, akkor istennek fogja hinni t is. Kettridge tovább ostromolta az állatot, nehogy id t adjon neki a kétkedésre: - Megyek, és szerzek neked macskát, Lad nar. Eressz ki! Hadd mutassam meg! Hadd bizonyítsam be, hogy te is szabadon járhatsz a viharban, akárcsak én! Én is hatalmas isten vagyok! - Olyan sok forgott kockán, és amilyen kevés volt az id , olyan mély volt a kárhozati szakadéka. Gondolat: Meg fogsz szökni. Volt a tiltakozásában parányi gyerekesen ny gös mellékzörej, és Kettridge érezte, hogy az els lépést megnyerte.
- Nem, Lad-nar. Itt van egy kötél. - Szerszámtáskájából vékony fém és m anyag zsineget húzott el . Keze megérintette az övén lógó szolgálati revolverét, és a lelke mélyén újból nevetnie kellett, mennyire haszontalan is ez a fegyver. Haszontalan. Csak az eszét l várhatja a megváltását. Különben sem használná semmi körülmények között sem a fegyverét. Több forgott itt kockán a puszta életénél. - Itt van ez a kötél - ismételte meg, és kibontotta a tekercset. - A derekamra kötöm... Így ni... tessék! Fogd meg ezt a végét. Jól markold meg, hogy ne tudjak elmenekülni, Elég hosszú ahhoz, hogy macska után nézzek, és megmutassam, hogy bántatlanul járhatok odakint. A bennszülött eleinte visszautasította, és csak meresztgette mélyen ül , borzadállyal teli tekintetét az ezüstösen csillogó zsinegre. Kettridge azonban csak beszélt és beszélt, szünet nélkül két szinten is, és a bestia hamarosan kinyújtotta a kezét a kötél felé. Ám gyorsan vissza is rántotta hétkarmú mancsát. Harmadszorra megragadta a zsineget. Most veszítetted el a vallásodat - gondolta Kettridge. Lad-nar “szimatolt” az agyával. Valahol a barlang közelében macskát érzett. Csak azt nem tudta, hol. Kettridge kilépett a barlang sötét száján, bele egy dühöng blestone-i elektromos vihar kell s közepébe. Az égen nehéz fekete felh k kavarogtak: csupa acél, ébenfa és tépett piszkos rongy. A gomolygó felh ket gyilkos villámnyilak terítették le. A leveg maga csupa villamos feszültség, és a s villámkések cikcakkos szalagokra szabdalták az eget. Kettridge szétvetette a lábát, testét nekifeszítette a kötélnek, szemét beárnyékolta a kezével a szinte szünet nélküli villámkitörések ellen. Alacsony termet , sovány ember volt, és ha nincs a kötél, a sziklapárkányt csiszoló szél és es könnyen elsodorhatta volna. Leny gözte az egyenes, kétágú és ágas-bogas ívkisülések hátborzongató nagyszer sége. Az öregember csak állt ott a szakadó es ben, amely átlátszatlanná homályosította a sisakját, csupán a villámok ragyogását hagyva meg számára. Egyet lépett el re, kett t, hármat. Az egyik sziklahasadékon keresztül lesújtott rá a villám. Végigkígyózott a szakadék felett, és megcélozta t. Egyszerre ott termett a semmib l vagy az egész mindenségb l, és szétforgácsolta a sziklát a lába alatt. Lapos, sima k szilánkok fröccsentek szerteszét. Kettridge elvágódott, és rázuhant a sisterg dörrenés. Tudta, hogy a villámmal egyszerre ért oda, de legalább egy perc beletelt, mire a tudatáig elérkezett a robaj. Hatása hirtelen volt. Egy pillanat alatt megsüketült. B re bizsergett, mintha millió parányi t vel szurkálták volna. Lába és csíp je megbénult, a szeme szikrázott. Semmit sem látott, csak fényt belül, fény hátán fényt, fényt, fényt, fényt... Hólyagja görcsbe rándult. Gondolat: Isteni Nem vagy isteni Az esszenciarabló elüvöltötte magát, és te a földre zuhantál! A kötél megfeszült, és Kettridge érezte, hogy vonszolják befelé. - Nel - ordította el magát rémülten. A kötél meglazult. - Ne, Lad-nar. Az esszenciarabló üvöltött. Most pedig halld az enyémet. Isten vagyok, hallod? Hadd bizonyítsam be, Lad-nar! És a villámcsapást a saját hasznára fordította. - Látod, Lad-nar? Az esszenciarabló lesújtott rám, és még sincs semmi bántódásom. Fölállok és járok. Meglátod! A villámok egyre csapkodtak körös-körül. Az egész világot betöltötte a tajtékzó leveg , a tépett serd , a dühöng elemek üvöltése. Föltápászkodott a térdére. Zsibbadt lábait alig érezte. A bizsergés csillapodott, de nem múlt el. A káprázása csökkent, és ismét kivette a tárgyak körvonalait. A füle még mindig süket volt. Félig feltápászkodott, fél térdre ereszkedett, újból próbálkozott.
Feje kóválygott, azt hitte, nyomban lehull a nyakáról. Azután felegyenesedett. És járni kezdett. A vihar rjöngött körülötte. Szüntelenül csapdosott a villám. A közelében, oldalt, a háta mögött. Az egyik sisterg mennyk telibe találta. A szigetelt fémruha másodszor is megtette a magáét. A villám sistergett, lecsapott, és oldalt vágódott róla, bele az egyik sziklarepedésben teng csenevész fába. A fa a leveg be röppent, egyik oldalát elszenesítette, a másikat lehántotta a villám. Reccsenve keresztbe huppant Kettridge el tt az úton. Számtalanszor lesújtott még a villám Kettridge-re, Lad-nar fel l azonban nem jött felé többé gúnyolódó lekicsinylés. Úgy látszik, a bestia visszavonult a félelme bástyái mögé. És a férfi tovább lépkedett. Hamarosan ott volt megint a barlangban. Gondolat: Isten vagy! Elhiszem. Az Egek Ura azonban elküldte az esszenciarablóit. k is hatalmasak, és Lad-nar elveszíti az esszenciáját, ha kimerészkedik. - Nem, Lad-nar. Megmutatom, hogyan védekezhetsz. - Az öregembert kiverte a verejték, arca krétafehérré vált iménti kalandjától, és egész testében érezte a szétszivárgó zsibbadtságot. Füle még mindig süket volt, mégis tisztán hallotta a szavakat. Kezdte lefejteni magáról testhezálló öltözékét. A vihar már leh tötte annyira a leveg t, hogy nem fog megperzsel dni. Néhány perc alatt lehántotta magáról a ruháját, amely öklömnyire zsugorodva is meg rizte emberi test alakját. Kettridge-et a rosszullét környékezte. Öregnek, fáradtnak és elcsigázottnak érezte magát. Ideje hazamenni, ideje abbahagyni az egészet. Vége. Gy zött. - Lad-nar, vedd fel ezt. Nyújtsd ide a kezed. A bestia rá meresztette tágra nyílt, értetlen tekintetét. Az öregember furcsamód közelebb érezte magához ezt a különös lényt, mint akárkit azok közül, akiket valaha is ismert. Kettridge szorosra húzta a keszty jét, és kinyújtotta a kezét Lad-nar hétkarmú mancsa után. Megrántotta a testhezálló öltöny ujját, s az gumiként kinyúlt. Nagy üggyel-bajjal felhúzta a szigetelt fém és m anyag öltözéket a bestiára. Kettridge-nek nevethetnékje támadt az esetlen, kuszált sz , hatalmas állat láttán. A nevetés azonban valahogy ezúttal sem sikeredett. - Most pedig, Lad-nar, húzd fel a keszty ket. Sohase vesd le, csak ha a vihar elállt. Valahányszor üvölteni kezd az esszenciarabló, vedd magadra ezt az istenöltözéket, és akkor nem lesz semmi bántódásod. Gondolat: És most kimehetek az éjszakába? - Igen. Jöjj. - Megindult a barlang szája felé. - Most magad is foghatsz magadnak macskát. Én azért nem hoztam, mert tudtam, hogy hinni fogsz nekem, és magad is ki fogsz merészkedni. Jöjj, Ladnar! - Intett az állatnak, hogy kövesse a barlang elé. Gondolat: És veled mi lesz az istenmez nélkül? Kettridge ráncos kezével végigsimította fehér haját. Örült, hogy Lad-nar feltette ezt a kérdést. Egy sokágú villám villódzó fénnyel és fülsért robajjal töltötte be a leveg t. Kettridge azonban a dörrenést nem hallotta. - Istentestvéreim várnak rám a nagy égi házban, és vissza fognak vinni mennyei otthonomba. Ide fognak sietni, és megvédelmeznek engem. Azt már nem akarta a nagy bestia orrára kötni, hogy kutatási ideje a vége felé jár, és a Jeremy Bentham csónakja hamarosan ideröppen, az öltözék jelzéseit követve. Ha nem nyer id t, most hiába jönnek érte. - Menj, Lad-nar! Járj! - mondta, és mint egy isten, magasba emelte a két kezét. - És mondd meg a tésvéreidnek, hogy visszakiáltottál az esszenciarablónak! Gondolat: Ezt cselekszem. A nagy állat félve és habozva, óvatosan a k párkány felé lépegetett. Aztán megfeszítette kötélnyi izmait, és kiugrott a dühöng viharba, amely hiába próbálta leteríteni toronymagas alakját. - Egykor eljönnek ide az emberek, és barátságot kötnek veled, Lad-nar - mondta az öregember lágyan. - Egykor le fognak jönni ide az égb l, és megtanítanak rá, hogyan élj ezen a világodon, anélkül hogy bujkálnod kellene.
Kettridge-en hirtelen er t vett a kimerültség, és leült, hátát a barlang falának támasztva. Gy zött. Visszanyerte önmagát. Még ha csak a saját lelkében is. Az egyik fajtól elvett élet árán megmentett egy másikat. Megbékélten behunyta a szemét. Még a dühöng vak villámok sem voltak képesek megzavarni a nyugalmát. Tudta, hogy Lad-nar mindent elmondott a testvéreinek. Tudta, hogy már úton vannak érte az övéi. Lad-nar felkapaszkodott a lejt n, és látta a nyílegyenes vonalban lesuhanó, a villámok foszforeszkáló dicsfényébe burkolt hajócskát. Gondolat: Isten! Isten! Istentestvéreid jönnek érted! És bukdácsolva megiramodott az égett-sebzett sziklák között a barlang felé. Kettridge feltápászkodott, és kilépett az es be-szélbe. Néhány lépést futott a kezével hadonászva. A hajócska irányt változtatott, és az öregember felé siklott. Ekkor lecsapott a villám. Mintha a mennyk ismerte volna a célját. Zúgva-sisteregve elcikázott a hajó mellett. Fényb l és dübörgésb l kovácsolt lándzsája üvöltve lesújtott az öregemberre, magasan feldobta a leveg be, és tépte-szaggatta-égette a testét. A vérz , tépett alak barlang szája el tt huppant a földre. Az öregemberb l még nem szállt el az élet... Gondolat: Isten! Isten! Elestél! Kelj fel, kelj fel, kelj fel! Az esszenciarablók... A gondolatok zokogva, árván, tépett hullámokban lök dtek ki az állatból. Kettridge érezte, hogy ha képes lenne sírni, a könnyei is eleredtek volna. Az öregember ott feküdt vakon, kiégett szemekkel, érzéketlenül. Az esszencia elszivárgóit bel le. A gondolatai még éltek: Lad-nar. Újabb istenek fognak jönni. Eljönnek hozzád, és te küldd feléjük a gondolataidat. Küldd feléjük ezeket a szavakat, Lad-nar. Gondold nekik azt, hogy: Mutassatok nékem egy csillagot. Hallasz engem, Lad-nar? Hallasz... Az esszencia utolsót lobbant és kialudt. Az állat fejében egyszerre hiány, üresség támadt. És megelégedettség. Béke, mert Lad-nar érezte, hogy a fényességben járó isten esszenciája megbékélt a véggel... A bennszülött megállt a barlang alatti sziklákon, és figyelte, amint a kis hajó leereszkedik a párkányra. Látta, hogy a többi egekben lakozó isten kiugrik a járm l, és a sziklákon hever égett húshalmazhoz rohan. A fejében, mint valami vak villám, ide-oda cikázott, sz nni nem akaró mennydörgésként visszhangzott a szó... Gondolat: Mutassatok nékem egy csillagot. Bárányi Gyula fordítása
Harlan Ellison Feneketlenebb a sötétségnél 1. Alf Gunndersont Pawnee megye börtönében keresték fel. Hátát a plasztacél falnak vetve, karjaival átölelte csontos térdeit. A plasztacél padlón srégi, háromhúros mandolin hevert: a seriff helyettesét l kapta kölcsön, s némi tehetséggel eleljátszadozott rajta, hogy agyonüsse a forró nyári napot. Széles feneke alatt behajlott a matrac nélküli priccs üres tekn je. Görnyedt alakja is elárulta öles termetét. Ösztövér, jelentéktelen külsej ember volt. Fakó, fésületlen haja szürkésbarna csimbókokban lógott le alacsony homlokára. Szeme mint két borsószem, amelyet hüvelyéb l frissen kihámozva, a mészfehér arcra ültettek.
Tekintetének üressége még jobban hangsúlyozta az egész alak jelentéktelenségét. Arcán, de az egész magatartásában szikrányi kifejezés vagy felismerés sem moccant. Olyasvalaki benyomását keltette, aki réges-rég feladta a keresést. Több volt, mint fáradt, több volt, mint kimerült. Maga volt a bels kimerültség. Üres tekintete arra sem rebbent, amikor vele szemben feltárult a plasztacél rácsos ajtó, és belépett hozzá a két senki. A két férfi belépett, olyan egyforma léptekkel, mint amilyen egyforma volt rajtuk semmitmondó, hálószövés szürke ruhájuk, mint amilyen egyforma volt az arcuk, amelyre haláluk után egy perccel a kutya sem fog emlékezni. A foglár - ez az szül , mínusz nyolcas intelligenciájú vidéki helyettes seriff - nem titkolt kíváncsisággal fordította szakállas arcát az emberek után. Az egyik szürke ruhás visszafordult, s a helyettes arcára fagyasztotta a bámuló kíváncsiságot. Hangja nyugodt volt, mint a szélcsendes tó tükre: - Csukd ránk az ajtót, és menj vissza az asztalod mellé. - Szavai hidegen és kimérten koppantak. Ellentmondást nem t en. Nyomban kitetszett: a két férfi a gondolatolvasókhoz tartozik. A kés délutáni csillagközi rakétajárat dübörgése hasította ketté kívülr l a várakozás pillanatát; aztán az r becsapta az ajtót, s tenyerét az érzékel re helyezve, bezárta maga után. Kezeit mélyen az overall zsebeibe süllyesztve, kiódalgott a cellatömbb l. Fejét lehajtotta, mintha valamilyen bonyolult probléma megoldásán gondolkodna. Ez is magáért beszélt: igyekezett elbarikádozni az agyát azoktól az istenverte gondolatfürkészekt l. Távozása után a telepaták lassan közrefogták Gunndersont. Arcukon finom, észrevétlen változás zajlott le: felszínre tört az egyéniségük. Zavart tekintetet lövelltek egymás felé. Ez? - gondolta az egyikük, és a néma, magába roskadt rab felé biccentett. A jelentés azt mondja, Ralph. - A másik lekapta a homlokát elrejt pörge kalapját, és leült a priccstekn szélére. Fürkész ujjai Gunnderson térdére siklottak. Az ég szerelmére, hiszen nem gondolkodik! - villant a gondolat. - Egy árva foszlányt sem kapok el. A gondolatban megdöbbenés szikrázott. Nyilván traumagáttal sáncolja el magát - jött a válasz a Ralph nev telepatától. - A neved ugye Alf Gunnderson? - kérdezte az els fürkész lágyan, s Gunnderson vállára helyezte a kezét. Ennek arckifejezése semmit sem változott. Feje lassan elfordult, és az üres tekintet megállapodott a sötét ruhás telepatán. - Gunnderson vagyok. - Hangjában nem volt egy árnyalatnyi élet, egy csöppnyi kíváncsiság sem. Az els férfi ajkát csücsörítve, kétked en ráncolt tekintettel nézett a társára. Vállat vont, mintha csak azt mondaná: Fene tudja? Újból Gunnderson felé fordult. Ez mozdulatlan, mint az el bb. K l faragott, hallgatag szobor. - Miért hoztak be ide, Gunnderson? - kérdezte a telepaták akadozó szavaival, mint akinek szokatlan a beszéd. Az élettelen tekintet visszaúszott a plasztacél rácsokra. - Lángra gyújtom az erd ket - felelte. A gondolatolvasó arca elborult a rab szavaira. Ezt állította a jelentés is. A jelentés, amely ennek az isten háta mögötti országnak egy távoli csücskéb l futott be. Az Amerikai Unió két kontinenst is beborított a maga plasztacéljával meg nyomtatott áramköreivel, reléállomásaival meg gyors közlekedésével, de még mindig voltak olyan isten háta mögötti zugok, amelyeket elkerült a civilizáció. Itt még voltak utak meg börtönök, horgászgödrök meg erd k. Az egyik ilyen helyr l futott be, egy-egy óra különbséggel, három jelentés is olyasmir l, ami ha igaz, beláthatatlan következményekkel járhat. Miután végigszáguldottak a f város, Buenos Aires hírgy jt csatornáin, és átcikáztak a komputereken, ellen rzés végett átadták ket az Irodának. Miközben csillagközi járatok pókhálózták be az rt, miközben a Föld a maga transzgalaktikus háborúival volt elfoglalva, azalatt az amerikai kontinensek egyik távoli zugában különös dolgok történtek.
A két kilométeres dühöng erd z és Alf Gunnderson, a tettes. Így hát az Iroda gondolatolvasókat küldött ki. - Mondd, Alf, hogy kezd dött a dolog? Az élettelen szemek fájdalmasan becsukódtak egy pillanatra, aztán beszélni kezdett: - Meg akartam melegíteni a bográcsot. Meg akartam gyújtani alatta a forgácsot, de... túl er sre sikerült a tüzem. - Egy másodpercre átvillant az arcán valamiféle önsajnálat és méltatlankodó fintor, de aztán ugyanolyan gyorsan el is rebbent. A korábbi üres kifejezéssel tette hozzá: - Mindig ez van velem. Az els férfi nagyot fújt, felállt, és a fejébe nyomta a kalapját. Arcáról elt nt az érdekl dés. Újból a másik telepata hasonmásává vedlett vissza. Megsz ntek egyének lenni: az Iroda alkalmazottai voltak ismét, kiszámított, pontos, minden részletében azonos másolatai egymásnak. - Ez az az ember - mondta. - Gyerünk, Alf - mondta a Ralph névre hallgató fürkész -, velünk jössz. A hangjából áradó tekintély annyira sem késztette mozdulásra Gunndersont, mint korábban a két alak megjelenése. Csak ült tovább, mozdulatlanul. A két férfi összenézett. Mi az ördög van vele? - villant a második gondolata. Ha olyan volnál, mint , magad is rég bediliztél volna - válaszolta az els . Megragadták a rabot a hóna alatt, s mint egy bábut, felemelték a priccsr l. Szólították a börtön rt, aki egyre ezeken a csodabogarakon törte a fejét, akik az Iroda igazolványát felmutatva betörtek, ide, megeskették, hogy hallgatni fog, mint a sir, s tessék, most meg magukkal cipelik ezt a csavargó zbogarat. A börtön r morgolódva tárta fel a cella ajtaját. Amikor elhaladtak el tte, a Ralphnak nevezett telepata hirtelen megfordult, és szúrós tekintetét a vén poroszlóba fúrta. - Államügy, tisztelt uram - emelte fel a hangját. - Még egy ilyen megjegyzés, és hidegre kerülsz a saját börtönödben. Megértettük? A foglár alázatosan lehajtotta a fejét. - És vigyázz, mit gondolsz - tette hozzá a gondolatolvasó fenyeget en -, nem szeretjük, ha gennyes fürkészeknek becéznek bennünket! - A foglár arca egy árnyalattal még fehérebbre vált, és némán követte ket a tekintetével, amíg csak el nem t ntek a folyosó végén a Pawnee megyei fogházból. Vadul elreteszelte az agyát egészen addig, amíg meg nem ütötte fülét az Iroda leveg be emelked kocsijának vijjogása. Mi a fészkes fenét akarhatnak ett l az üt dött csavargó t zbogártól? - S elszántan hozzágondolta: átkozott fejfürkészek! Amint megérkeztek vele a kiégett argentin sivatag mélyén meghúzódó Buenos Airesbe, azonnal elkezdték a vizsgálatot. Érdekl désük mindenre kiterjedt. És habár nem nagyon árult el igazi segít készséget, voltak dolgok, amiket nem tudott eltitkolni, dolgok, amik egyszer meglétükkel elárulták magukat. Például az, hogy az elméjével képes volt tüzet gerjeszteni. Vagy az, hogy nem volt uralma a lángok felett. Vagy az, hogy tizenöt éve talpa alá vette az országutat, hátha megleli békéjét és nyugalmát. Vagy az, hogy különös elmebeli képessége elgyötört és boldogtalan embert csinált bel le... - Alf - szólította a testetlen hang a néz tér mélyér l -, gyújtsd meg azt a cigarettát ott az asztalon. Tedd a szádba, Alf, és gyújtsd meg. Gyufa nélkül. Alf Gunnderson csak állt ott a fénykörben. Esetlenül toporgott a fényárban úszó színpadon, és szemét rámeresztette az asztalon hever fehér papírhengerkére. Megint bezárult hát körötte a csapda. A nógatás, a próba, a figyel tekintetek. Más volt, mint a többiek - nem hasonlított egyetlen bevett pszioida típusra sem -, ezért hát félre akarják állítani az útból. Ez volt korábban is, ez történt most is. Számára nincs igazi béke. - Nem dohányzom - mondta, ami nem volt igaz. Ám ez a színjáték semmiben sem különbözött attól a számtalan rend ri vizsgálattól, amely el l hasztalan próbált menekülni, hiába futott végig az
amerikai kontinenseken, a földgolyón, el egészen a Centauri IX-ig meg vissza. Dühös volt, rettegett, mert tudta, hogy most sem menekülhet. Csak az a különbség, hogy ezúttal nem sziklakép , kemény hekusok ülnek ott a sötétben, ahová a pillantása már nem érhetett el. Ezúttal az Iroda sziklakép , kemény emberei meg RKÖZhivatalnokok ülnek ott. Még Terrence, az RKÖZ feje is ott ül az egyik felfújható székben, s egy pillanatra sem veszi le róla a tekintetét. Mintha csak bátorítaná, hogy mutassa meg, mit tud. Tétován felemelte a pálcikát, s már-már visszaejtette az asztalra, amikor: - Gyújts rá, Alf - csattant egy új, az el bbinél vastagabb hang a sötétb l. Ajkai közé helyezte a cigarettát. A néz k feszülten várakoztak. Szeretett volna mondani valamit, talán tiltakozni, de képtelen volt rá. Alf Gunnderson súlyos szemöldökei megfeszültek. Üres tekintete - ha ez egyáltalán lehetséges - még jobban kiürült... Éles, horpadt ránc rajzolódott a szemöldökei közé. A cigaretta lángra lobbant. A végén hirtelen életre kelt egy lángnyelvecske. Egyetlen villanással elemésztette a dohányt, a papírt, a nikotinsz t. A t z belemart Gunnderson ajkába, belecsapott az orrába, az arcába. Fölüvöltött, hasra vágódott, és kezével csapkodni kezdte a lángot. A színpad egyszerre megtelt az RKÖZ kék és gráfitszürke egyenruhás embereivel. Gunnderson kínjában a padlón vonaglott, megperzselt arcából füstzászlócska kígyózott a magasba. Az egyik RKÖZ-alkalmazott betörte egy t zoltókészülék fedelét, és végigpermetezte a padlón hever testet. - Hívjátok a mallaportot! Gyorsan azt az átok mallaportot! - kiáltotta egy sz ke, kefehajú, fiatal zászlós, aki mintha rajtra készen várakozott volna odalent, els nek ért fel a színpadra, s most izmos kezébe fektetve Gunnderson fejét, iszonyattal legyezgette a perzselt b rcafatokat. Szeme, ez a vízeny skék rhajósszem, iszonyú látványokon edz dött meg; most mégis feneketlen borzadály meresztette tágra tekintetét. Néhány perc, és a szögletes test , el reugró állú mallaport (malleábilis transzporter, vagyis olyan pszioida, aki gondolati úton képes képlékennyé tenni és megújítani a szövetet) kisimította Gunnderson arcán a b rt: az atomok átrendezésével a megpörkölt húst egészséges rózsaszín b rrel fedte be. Még néhány perc, és a pszioida rendbe jött. Az égési sebek elt ntek; Gunnderson mintha újjászületett volna, csupán itt-ott tarkállott az arcán a réginél egészségesebb b rfolt. Az egész procedúra alatt mormolt magában valamit. Amint a mallaport befejezte szellemi munkáját, és sóhajtva felegyenesedett, az ifjú RKÖZ-zászlós is meghallotta a mormolását. Egy percre Gunndersonra szögezte a pillantását, majd a körülötte ácsorgó személyekre emelte vízeny skék szemét. Tekintetében félelemmel elegy csodálkozás ült. Gunnderson azt dörmögte egész id alatt: - Hagyjatok meghalni, kérlek, hagyjatok meghalni, meg akarok halni, miért nem hagytok meghalni... 2. A hajó az Omalo, a Delgart-rendszer napja felé röpült. Carina Correira, a pilóta átsiklatta az antitérbe. S miután végzett az átvitel bonyolult munkájával, visszafeküdt mélyalvási állapotába, amíg az Omalónál szükség nem lesz rá a visszaugrási m veletnél. A hajó most az antitér sziporkázó forgatagában siklott el re, éppen a Föld ellenpárjának csillagrendszerét szelve át. Gunnderson a kefehajú sz ke zászlós társaságában ült a kabinban. A gyújtogatót egész úton - a kilövést l és az átsiklástól kezdve - luxuskabinjába zárva tartották. A földi RKÖZ-flotta legújabbján utaztak; kár, hogy semmit sem láthatott bel le, csupán ezt a parányi fülkét meg a zászlóst, aki egy pillanatra sem hagyta magára.
Az RKÖZ-zászlós vízeny skék szeme a sápadt férfiról a kabin falára, az ott elhelyezett teleportbiztos széfre siklott. - Mit gondol, miért küldenek bennünket ilyen mélyre a Delgart-vidékre? - puhatolózott a zászlós. Itt fönt elég szorosak a vonalak. Valami nyomós ügy lehet. Sejt valamit? Gunnderson eltépte tekintetét a csizmája orráról, és az rhajósra bámult. Ujjai a harmonikán motoztak, amelyet még a felszállás el tt kért magának, hogy agyonüsse az antitérbeli út hosszú óráit. - Fogalmam sincs. Mióta háborúskodunk a delgartiakkal? - Még azt sem tudja, kivel háborúzik a bolygója? - Évek óta falun élek. Különben is van olyan, hogy ne háborúznánk valakivel? A zászlós döbbent arcot vágott. - Csak akkor fogunk fegyvert, ha a galaxisok békéje úgy kívánja. A Föld egy békeszeret ... Gunnderson nem hagyta befejezni: - Igen. Tudom. De mióta vagyunk hadiállapotban a delgartiakkal? Azt hittem, hogy szövetségi szerz désünk van. Az rhajós arcát eltorzította a jól belesulykolt gy lölet. - Csak azóta verjük a disznókat, amióta jogtalanul rátették a kezüket a rendszerükön kívül es egyik bányabolygónkra. - Ajkát utálattal lebiggyesztette. - Hamarosan ellátjuk a bajukat a disznóknak. Majd megtanulják, hogy semmizzenek ki békés földlakókat. Gunnderson szerette volna befogni a fülét. Ugyanezzel a mesével etették az Alfa Centauri IX. felé meg vissza. Valaki mindig megrabolt valakit; valaki mindig háborúskodott valakivel; mindig akadtak disznók, akiken el kellett verni a port... Az antihajó az antitér tarka tengerét szelve suhant ezen a nem téren át az idegen csillagcsoport felé. Gunnderson meg csak ült a teleportbiztos kabinban, háromszoros lakat mögött, és várt. Sejtelme sem volt, mit akarhatnak t le, miért tették próbára, miért vetették alá a repülés el tti vizsgálatoknak, miért van most itt. Egy dologban volt csak biztos: bármi legyen is vele, az számára nincs béke... amíg csak él. Átkozta magában különös elmebeli képességét. Azt a képességét, hogy bármilyen anyag molekuláit rült sebességre tudja gerjeszteni s a súrlódástól lángra lobbantani. Ez a furcsa, irányított teleportképesség semmire sem volt jó, csak t zgerjesztésre. Szívéb l átkozta ezt a képességét: inkább született volna süketnek, némának, vaknak, lett volna elzárva el le a világ. Attól a perct l kezdve egy percnyi nyugalma sem volt, hogy ráébredt különös hatalmára. Üldözött, névtelen, társtalan csavargó. Mindenkit l elvágva. A csodabogár bélyegével a homlokán. Még attól a lehet ségt l is megfosztva, hogy élvezze az elismert pszioida státusát, mint a gondolatolvasók, a felbecsülhetetlen érték hajtók, a robbantók vagy a mallaportok, akik a hús atomjait a kívánt formába képesek kergetni. Mert csodabogár volt: zabolátlan pszioida. Életveszélyesnek és gátlástalannak nyilvánítva. Mert fel tudja ugyan lobbantani a tüzet, de kordában tartani már nem. A molekulák túl parányiak, túl gyors mozgásúak ahhoz, hogy megálljt parancsoljon nekik, ha egyszer már mozgásba lendültek. Magukra hagyatva aztán rendszerint túl hosszú id be telt, mire lefékez dtek. Egykor azt hitte magáról, hogy normális, egykor abban bízott, hogy normális életet élhet, hogy talán zenész is lehet bel le. Ezt a reményét azonban elemésztették a lángok, mint sorra minden reményét ezt követ en. El ször a kiközösítés, majd a hajsza, aztán a letartóztatások és a börtön, megállás nélkül. És most valami új, valami, amit nem értett. Mit akarhatnak t le? Nyilván valamit azzal a súlyos háborúval kapcsolatban, amely a Föld és a delgartiak között dúl, de hát mi hasznát vehetik az féktelen hatalmának? Mit keres itt ebben a csodálatos új RKÖZ-hajóban, úton az ellenséges rendszer központi napja felé? És különben is, miért kellene neki a Földet segítenie? Ebben a pillanatban a zárak felpattantak, a széf feltárult, és a hajó gyomrában felvijjogott a vészjel.
Fölugrott, és elindult a széf felé, de a zászlós útját állta. És megnyomott egy gombot a csuklóján lév jelz táblácskán. - Álljon meg, Gunnderson úri Nem tudom, mi van ott, csak annyit mondtak, hogy tartsam önt távol, amíg a másik kett meg nem érkezik. Gunnderson csüggedten visszahanyatlott a gyorsítóülésre. Harmonikáját a fémpadlóra ejtette, és a kezébe temette az arcát. - Miféle másik kett ? - Nem tudom, uram. Nem közölték velem. A másik kett természetesen szintén pszioida volt. Mihelyt megérkezett a fürkész meg a robbantó, intettek a zászlósnak, hogy ürítse ki a széfet. Ez izgatottan odalépett, és kiemelte a parányi hangfelvev t meg az egyetlen hangpálcikát. - Indítsa meg, zászlós - parancsolta a fürkész. Az rhajós a hüvelykujjával benyomta a nyílásba a hangpálcikát, és a felvétel elejének üresjárata megtöltötte recsegésével a helyiséget. - Elmehet, zászlós - intett a fürkész. Alig zárta be maga után az RKÖZ-tiszt az ajtót, megszólalt a szerkezet. Gunnderson azon nyomban felismerte Terrence-nek, az RKÖZ fejének a hangját. Azét az emberét, aki olyan fáradhatatlanul faggatta t az Iroda Buenos Aires-i épületében. Terrence egy másik háborúnak: a Föld-Kyben közötti hadjáratnak a h se, most az RKÖZ feje. Szavai ridegen koppantak, csaknem színtelenül, mégis átsütött rajtuk a mondandó halálos komolysága. - Gunnderson - kezdte a hang -, mint már ön is rájöhetett, van a részére egy feladatunk. Mostanra már a hajó elérte az antitérben az út felét. Két földi nap múlva mintegy ötmillió mérföldnyire az Omalo, az ellenséges nap el tt, el fogja érni a visszazökkenési pontot. Messze az ellenséges vonalak mögött fogja találni magát, de bizonyosak vagyunk benne, hogy végre tudja hajtani a küldetését. Ezért ültettük önt erre az új hajóra. Ez ellenáll mindennek, amivel az ellenség célba veheti. Azt akarjuk, hogy mihelyt elvégzi a munkáját, visszatérjen hozzánk. Gunnderson, ön a háború legfontosabb embere, és ez csupán az els küldetése. Azt akarjuk, hogy az Omalo napját lobbantsa szupernovává. Gunnderson színtelen, szürke élete során talán most rendült meg másodszor. A puszta gondolatra is felfordult a gyomra. Egy másik faj napját kiszámíthatatlan erej lángoló gázbombává változtatni, hogy az örvényl halál semmivé égesse a rendszer bolygóit? Egyetlen mozdulattal megsemmisíteni egy egész kultúrát? Mit gondolnak ezek az képességeir l? Képes lehet ilyesmire használni az agyát? Meg tudja ezt tenni? Meg szabad ezt tennie? Agya beleremegett a lehet ségbe. Sohasem tartotta magát eszményi embernek. Lángra lobbantott raktárakat, hogy a tulajdonosok megkapják a biztosítási összeget; elégetett olyan csavargókat, akik ki akarták rabolni; sok mindenre felhasználta gátlástalan szellemi erejét, de ilyesmire?! Megsemmisíteni egy egész naprendszert! Abban persze cseppet sem volt biztos, hogy képes is lenne egy napot szupernovává lobbantani. Mib l gondolták ezek, hogy meg tudná ezt tenni? Felperzselni egy erd t vagy lángra lobbantani egy vörös óriást: fantasztikus különbség van a kett között. Ilyesmi csak hagymázas álomban lehetséges. De még ha képes lenne is rá... - Arra az esetre, Gunnderson úr, ha kellemetlennek találná a feladatot - folytatta az RKÖZ fejének jéghideg hangja -, elhelyezünk a hajón egy gondolatolvasót meg egy robbantót. Egyetlen kötelességük az, hogy figyeljék és védelmezzék önt, Gunnderson úr. Hogy kezeskedjenek az ön ill hazafias beállítottságáról. Azt az utasítást kapták, hogy mostantól kezdve olvassanak önben, és ha vonakodna végrehajtani, amivel megbíztuk... nos, - gondolom, tudja, mire képes a robbantó.
Gunnderson a szemközti priccsen ül telepata üres arcába meredt, aki ezek szerint minden gondolatát lehallgatja. Furcsa, izgatott kifejezés ült a fürkész arcán. Társára, a robbantóra pillantott, majd tekintete visszaröppent Gunndersonra. A gyújtogató gyors pillantást vetett a robbantóra, s ugyanolyan gyorsan elkapta róla a tekintetét. A robbantó olyan ember, aki egy és csakis egy munkára alkalmas; a robbantó egész lénye annak az egyetlen munkának a sikerét szolgálja. Úgy hasonlított amarra, mint egyik tojás a másikra, és Gunndersont szinte kilelte a hideg, ha rápillantott. Nem hitte volna magáról, hogy akad még olyasmi, ami félelmet gerjeszthet benne. - Ez a feladata, Gunnderson, és ha bármi kétsége is támadna, gondoljon arra, hogy az ellenségünk nem ember. Küls re talán hasonlíthatnak önre, szellemileg azonban legalább annyira földönkívüliek, mint amennyire ön nem csiga. És ne feledje: háború van. Ha a feladatát elvégzi, ezzel számos földlakó életét fogja megmenteni. Itt az alkalom, Gunnderson, hogy megbecsülést szerezzen magának. Megbecsült h s lehet magából, és els esetben... - a hang megtorpant, mintha nehezére esne kimondani a következ szavakat: - el ször lehet méltó a világához. A beszél fej üresen reszel hangja betöltötte a kabint. Gunnderson nem szólt semmit. Még mindig ott duruzsolt a fejében a hang: Háború van. Háború van. HÁBORÚ VAN! Lassan feltápászkodott, és az ajtóhoz támolygott. - Sajnálom, Gunnderson úr - mondta a fürkész nyomatékkal -, nem engedhetjük meg, hogy elhagyja ezt a helyiséget. Leült, és felemelte a padlóról a megviselt szájharmonikát. A kezében forgatta egy darabig, aztán a szájához emelte. Belefújt, de nem szólaltatta meg. És nem távozott el. 3. Azt hitték, alszik. A fürkész - egy csontváz soványságú, szül halántékú férfi, maradék haját csíkokban a feje búbjára fésülte, s id nként idegesen a füléhez kapott - akadozó szavakkal a robbantóhoz fordult: - John, mintha egyáltalán nem gondolkodna! A robbantó sima, kemény vonásai alig rebbentek, csak tusvonás vékonyságú szája görbült kétked fintorba. - Meg tudja ezt tenni? A fürkész felállt, és lenyalt haját gyorsan végigsimította a kezével. - Hogy meg tudja-e tenni? Nem szabadna, hogy megtegye, mégis megteszi! Nem értem! Hátborzongató az egész. Vagy én veszítettem el a képességemet, vagy tett szert valami új... - Traumagát? - Ezt mondták a felszállás el tt is, hogy valami gát van körülötte. Csakhogy szerintük ez ideiglenes, hogy le fog omolni, mihelyt kikerül az Iroda épületéb l. Csakhogy nem omlott le! A robbantó vigasztalni próbálta: - Hátha nálad van a baj. - John, én nem potyán kaptam a mesterfokozatomat, és vedd tudomásul, hogy nincs az a traumagát, amelyen legalább valami rést ne tudnék hasítani. Legalább valami motyogás erejéig. De ennél itt semmi sincs, semmi! - Hátha te vagy az oka - ismételte meg a robbantó a korábbi együttérzéssel. - Fészkes fenét! Hogy lehetnék én? Hiszen téged nagyszer en olvaslak: a jobb lábadat szorítja az új csizma, szeretnél leheveredni a priccsre, meg... az ördögbe is, látod, hogy tudok olvasni benned, tudom olvasni elöl a kapitányt, a bányászokat lent az aknában, de képtelen vagyok olvasni benne! Mintha üveglapnak ütköznék a fejében. Legalább visszaver dést kellene tapasztalnom, de tisztára olyan, mint egy homályos üveg. Persze, err l egy szót sem, ha felébred. - Nem gondolod, hogy meg kéne piszkálnunk egy kicsit, felébreszteni és figyelmeztetni, hogy átlátunk a szitán?
A fürkész felemelte a kezét, mintha még a gondolatot is el akarná hárítani magától. - Az ég szerelmére, dehogyis! - hadonászott vadul a kezével. - Ez a Gunnderson felbecsülhetetlen érték. Ha rájönnek, hogy engedély nélkül bármit is csináltunk vele, mindkett nknek befellegzett. Gunnderson meg csak feküdt a gyorsítóhever n, alvást színlelve, és hallgatta ket. Számára is új volt, amit hallott. Néha maga is gyanította, hogy agyának pirogén képessége nem az egyetlen, amiben eltér a normális emberekt l, s talán más furcsaságai is akadnak. Hátha ez csak valami mellékhatás, valami másnak a mellékterméke. Azzal tisztában volt, hogy gondolatolvasásra képtelen; de az neki is új volt, hogy t sem tudják olvasni. Talán a robbantó is tehetetlen vele szemben? Ez sem oldja meg persze a problémáját - ezzel önmagának kell megbirkóznia -, ám biztosabb helyzetb l hozhatja meg végs döntését. Csak egy mód van rá, hogy err l megbizonyosodjék. Annyit tudott, hogy az RKÖZ parancsára a robbantó nem okozhat neki komolyabb sérülést; egy percig sem habozna viszont, hogy ha nincs más kiút, figyelmeztetésül le ne robbantaná és el ne égetné mondjuk az egyik karját. Gunnderson megítélése szerint a robbantó minden helyzetben hajlamos túlbuzgóságra. Nagy volt hát a kockázat, de muszáj végére járnia a dolognak. Csakis egy módon bizonyosodhat meg, és vállalnia kell a kockázatot: harminc év óta el ször érezte felbuzogni magában ezt a meglep új életer t. Egy szempillantás alatt talpra ugrott, villámként átcikázott a kabinon, és öklét elhelyezte a robbantó száján. Ezt annyira meglepte ez a gyors és váratlan mozdulat, hogy els , reflexszer gondolatkitörése az egyik kabinfalat korbácsolta végig. Szikrázó gondolatlövedékeit l recsegettropogott a plasztacél. A gondolatvillám irányt tévesztett. Gunnderson azonban nagyon is tisztában volt vele, hogy mihelyt a robbantó visszanyeri lelki egyensúlyát, minden erejét rá fogja zúdítani. Gunnderson a kabin ajtajánál termett, és tenyerével hatástalanította a zárat - a robbantótól leste el a módját, amikor az több alkalommal is eltávozott a helyiségb l -, és már a folyosón volt az egyik lába. Akkor lecsapott rá a robbantó ereje. Annak agyát elöntötte a düh, és teljesen megfeledkezett a parancsról. Lecsapott rá, egy bevett pszioidára, akir l lemosták a csodabogár bélyeget! Sötét szeme feneketlenné mélyült, arca megfeszült. Pofacsontjait felvonta a torz fintor, és elszabadult az ereje. Gunnderson ott érezte magán ezt az er t. Érezte a melegét... látta, hogy ruhái tüzet fognak és ellobbannak... haja szálainak a vége megperzsel dik... a leveg ben ott vibrált a pszi-er . rá azonban semmi hatással nem volt. Biztonságban van - biztonságban a robbantó hatalmától. Látta, hogy semmi szükség a menekülésre, és visszafordult a kabinba. A két pszioida leplezetlen rémülettel meredt rá. Az antitérben szinte folyamatos éjszaka van. A hajó szünet nélkül a feketeség mocsarát szántotta: fém belül, fém kívül, és a változatlan pokolfeketeség a fém mögött. Az emberek utálták az antiteret, és gyakran szívesebben választották a normális térben való utazás éveit, csak hogy elkerüljék az antitér vérfagyasztó titokzatosságát. Az egyik pillanatban s sötétség veszi körül a hajót, a következ pillanatban villogó-kavargó tarkaságban siklanak tovább. Aztán megint feketeség, majd világosság, fénypontok, fénysugarak és újból a sötétség. Akár egy rült feketeség, úgy változik percr l percre. De korántsem az az érdekes változás ez, amibe szívesen belefeledkezik az ember, mint mondjuk a kaleidoszkóp káprázatos mintáiba. Ez itt különös volt, természetellenes, ésszel felfoghatatlan, szemmel követhetetlen. Az ablaktáblákat csak a tisztek tartományában tárták fel, de ott is egyetlen gombnyomásra vastag ólompajzsok zökkentek alá. Mert hiába, az ember az ember, és az r örök ellensége az embernek. És senki sem néz önszántából farkasszemet az antitér mélységeivel. A tisztek tartományában Alf Gunnderson szemével, agyával átfogta a hajó mögött húzódó koromfüggönyt. Amióta bizonyságát adta, hogy a robbantó nem árthat neki, az kezébe adták a
hajó irányítását. Hiszen hova is mehetne? Mindenütt a nyomára bukkannának. Az rség egy pillanatra sem hagyta rizetlenül a kijáratokat, így valójában továbbra is fogoly volt az hajón. Rámeredt a hatalmas kvarcablakokra: minden pajzs széttárva, akadálytalanul utat engedve a küls sötétségnek. A kabint elárasztotta a sötétség, ám fele olyan mély nem volt ez a homály, mint az a másik. Az a sötétség feneketlenebb volt a sötétségnél is. És micsoda? Ember vagy gép, amelynek csak úgy azt mondhatják, hogy változtasson novává egy napot? És azok az emberek ott a nap bolygóin? Az asszonyok meg a gyerekek, akármilyen idegenek is? Vagy akik gy lölik a háborút, vagy akik szolgálnak, mert azt parancsolták nekik, meg azok, akiknek egyetlen vágyuk, hogy békén hagyják ket? Vagy akik túrják a földet, miközben embertársaik kötelességtudóan végzik gyilkos mesterségüket, és hurráznak? Hurráznak, mert félnek, mert fáradtak, és szeretnének élve kikerülni ebb l az egészb l. Mi legyen mindezekkel az emberekkel? Mi ez a háború, mi a célja: megmentés, felszabadítás vagy kötelességteljesítés, mint a hazafias szólamok szajkózzák? Vagy egyike azoknak a véget nem ér hódító hadjáratoknak, amelyeknek egyetlen céljuk van: a terjeszkedés, a zsákmány? Vagy ez is olyan szemfényvesztés, amikor azért kergetik halálba az embereket, hogy az egyik kormányt felváltsa egy másik, szikrányival sem jobb az el nél? Nem tudhatta. Nem volt biztos benne. Csak félt. Soha nem látott hatalom van a kezében, és lám, egyik napról a másikra nem semmirekell csavargó többé, hanem olyasvalaki, aki ha úgy akarja, egy egész naprendszert megsemmisíthet. Percig sem volt biztos persze abban, hogy hatalmában áll-e megtenni ezt is, de már a lehet ségére kilelte a félelem, a lábai gumivá ernyedtek, a vére folyékony oxigénné lobbant. Egyszerre kicsúszott a talaj a lába alól, és feneketlenebb sötétségbe zuhant, mint életében bármikor. És nem volt kiút bel le. Magában beszélt, mit sem tör dve azzal, hogy a szavai önmaga el tt is ostobán hangzanak, mert tudta, hogy túlságosan sokáig kerülgette ket. “Meg tudom tenni? Meg szabad tennem? Olyan sokáig vártam reménytelenül, hogy megtaláljam a helyemet, és most azt mondják nekem, hogy megtaláltam. Ez lenne az igazi, a végs ? Amit egész életemben hajszoltam? Lehetek egy hasznos hadi gépezet. Olyasvalaki, akihez állásért folyamodnak az emberek. De miféle állásért? Megtehetem? Mi a fontosabb számomra: hogy megnyerjem a békémet - még ezen az áron is, a rombolás árán -, vagy maradjak továbbra is békétlenül kószáló csavargó?” Alf Gunnderson belebámult az éjszakába - a látóhatára szélén halovány fénypontok kezdtek feltünedezni -, és a gondolatai vizében tisztára mosódott az agya. Az elmúlt néhány nap alatt sok mindent megtudott önmagáról. Sok olyan tehetségre, sok olyan eszményre bukkant magában, amir l addig sejtelme sem volt. Fölfedezte, hogy van jelleme, és hogy egyáltalán nem az a haszontalan csodabogár, amelyet feleslegként a szemétdombra löknek. Fölfedezte, hogy van számára jöv . Ha meg tudja hozni a megfelel döntést. De mi a megfelel döntés? - Omalo! Az omalói kizökken ! A kiáltás végigdübörgött a folyosókon, leugrándozott a kabinlépcs kön, nekiüt dött a hajó fémburkának, ezt fröcskölték a hangszórók, és megsüketítette a zajládáik mellett alvó embereket. A hajó végigszántott egy kavargó színekb l sz tt orkánon, vaktában bukdácsolt, és remegve kibukkant. És íme, itt van ell ttük a Delgart napja. Az Omalo. Hatalmas és aranyszín , körülötte a bolygók, mint k sziklák a tenger partján. A tengeren pedig, mely maga az r, felbukkant a hajó. Halál a gyomrában, halál a csöveiben és halál, csupa halál minden apró kis csavarjában. A robbantó meg a fürkész felkísérte Alf Gunndersont a hajóhídra. Megálltak, és el reengedték t a kvarcablakhoz. Az ablakhoz, mely el tt a gyújtogató annyi órát elácsorgott az antitérbe meresztve tekintetét. Hátramaradtak, és hagyták t el remenni, mert tudták, hogy nem árthatnak neki.
Bármilyen szorosan tartották is a karját, bármilyen ádázul szikrázott is rája a gondolatuk, fel sem vette. Mert valami új volt. Nem egy egyszer gyújtogató, de nem is olyan elsáncolt agyú pszioida, akivel szemben a robbantó tehetetlen, hanem valami teljesen új. Nem valami keverék, mert ilyen is akadt szép számmal, akinek tulajdonképpen egyik psziképessége sem volt kifejl dve. Hanem valami új és felfoghatatlan az rz i számára. Pszioida-plusz, és ez a plusz akármit rejthet. Gunnderson lassan lépegetett el re, mély árnyéka elnyúlt el tte, felsurrant a vezérl pultra, az ablak peremére, magára a kvarcra. És megállt ott, mintegy rávetítve magát az r végtelenségére. Az ember, aki Gunnderson volt, rámeredt a kinti éjszakára, a napra, amely ott izzott magasan és állhatatosan az éjszakában. Hevesebb láng lobogott benne, mint abban a napban. Birtokában van egy hatalomnak, amelyet még ki sem próbálhatott, de elég csak egyszer is szabadjára engednie, és nincs többé megállás. Van egyáltalán kiút a számára? - Azt várják, hogy lobbantsd fel azt a napot - szólalt meg a lenyalt hajú fürkész, és gyalázatosan felsült abban az igyekezetében, hogy tekintélyt parancsoló hangsúlyt adjon a hangjának. Tisztában volt vele, hogy tehetetlen ezzel az emberrel szemben. Lel hetnék persze, de ezzel mit érnének el? - Mit fogsz tenni, Gunnderson? Mi a szándékod? - dörrent közéjük a robbantó is. - Az RKÖZ azt akarja, hogy az Omalót eleméssze a t z. Meg fogod ezt csinálni, vagy jelentsük, hogy áruló lettél? - Azt ugye tudod, Gunnderson, mit csinálnak veled, ha visszamegyünk a Földre? Ugye tudod? Alf Gunnderson hagyta, hogy az Omalo végigfürössze r t fényével az arcát. Tekintete elmélyült. A kapcsolóasztal szélének támasztott kezei megfeszültek, ujjízületei kifehéredtek. Fölmérte a lehet ségeket, és döntött. Sohasem fogják megérteni, hogy a nehezebb utat választotta. Lassan hátrafordult. - Hol találom meg a ment csónakot? Azok rámeredtek, s megismételte a kérdést. Azok nem válaszoltak, mire félrelökdöste ket, és a fedélközbe vezet siklóba lépett. A fürkész düht l eltorzult arccal megperdült. - Gyáva vagy és áruló, t zmadár! Te piszkos csodaállatja, te! Vidd csak el a ment csónakot, de meg fogunk még találni! Akárhová bújsz is, rád találunk. Kiköpött, és hiába feszítette meg minden erejét a robbantó, agya tehetetlen volt Gunndersonnal szemben. A gyújtogató leereszkedett az ejt liften, és némi id múltán ráakadt a ment csónakra. Semmit sem vitt magával, csak az ütött-kopott harmonikát meg az Omalo r t derengését az arcán. Amikor a robbantó meg a fürkész meghallotta a kil tt ment cs nak hangját, és megpillantotta a gyorsan távolodó pontot, amely egy pillanaton belül befúrta magát az antitérbe, levetették magukat a fotelba, és egymásra meredtek. - Nélküle kell befejeznünk a háborút. A robbantó bólintott. - Egy rövidke perc alatt megnyerhette volna a számunkra. De tessék, lelépett. - Gondolod, hogy meg tudta volna tenni? A robbantó megvonta széles vállát. - Lelépett - ismételte a fürkész dühösen. - Eliszkolt! A gyáva! Az áruló! De egyszer... egy napon... - Hová mehet? - A szíve szerint csavargó. Nagy a világ r, bárhová elmehet. - Komolyan gondoltad, hogy egyszer rátalálsz? A fürkész hevesen bólogatott. - Mihelyt megtudják odahaza a Földön, mit követett el, t vé fogják tenni érte a világ rt. Nem lesz egy perc nyugta sem. Mert muszáj t megtalálni: a tökéletes fegyver. És örökké nem futhat. Meg fogják találni. - Fura egy ember.
- Egy ember az hatalmával nem bújhat el, John. Hiszen ezt a zabolátlan hatalmat hogyan is tudná véka alá rejteni? El bb-utóbb el fogja árulni magát. Nincs az a ravaszság, hogy örökre el tudjon bújni. - Fura, hogy a futást választotta. Élete végéig megszerezhette volna magának a lelke békességét. Ehelyett... A fürkész a bezárt véd pajzsokra meredt. Hangja izzott a düht l és az elkeseredést l. - Egyszer meg fogjuk találni! A hajó megrázkódott, megfordította a hajtóm vet, és visszabukott az antitérbe. 4. Tágas ég meredt vissza rá. Ült a szirtfokon, szürke haját cibálta a szél, meg-meglebbentve lágyan a nadrágjából kilógó piszkos ingderekát. A vándordalnok ült a szirtfokon, és tekintete végigsiklott a domboldalon, le egészen a dombok koszorújában elterpeszked , csillogó b sárkányig: a városig. A városig, amely az egykori termékeny mez k helyén kuporgott. Ezen a nyugodalmas világon, messze a magasan és állhatatosan ragyogó vörös naptól, ült a vándorénekes, és elt dött rajta, milyen sokféle lehet a béke. És az, ami nem béke, sohasem lehet azzá. Tekintete segélykér en tapadt a feje feletti sötétség bölcs örökkévalóságához. Senki sem látta, amint egyetért en visszahunyorított a hallgatag csillagokra. Sóhajtva csapott vállára dobta a megviselt theremint. Ez egy hordozható szerkezet volt, mindkét rúdja elgörbült, a telepe összevissza toldozott és forrasztott. Teste szinte azonnal felvette a vándorok kissé görnyedt, hajlott hátú tartását. Leporoszkált a domboldalon a rakétatér felé. Itt kint, a peremvidéken rakétatérnek hívták, jóllehet már régen nem használnak rakétákat. Manapság valamilyen furcsa csövekben közlekednek, amelyek fütyülve, szikrázva úsznak a hajó után, míg át nem buknak a nem rbe, s örökre el nem t nnek abban. Az aszfalt kopogott a csizmája sarka alatt. Csizmái ragyogtak a precízen gondos ápolástól: tükörfényes felületük visszaverte a röptéri reflektorok fénykoronáját, s t még a távolban pislákoló csillagok halvány fénypontjait is. A vándorénekes aprólékos gonddal fényesítette ket, rikító ellentétben amúgy sem túlságosan ápolt külsejével. Szálfatermetével szinte mindenkit lepipált hosszú, hontalan barangolása során. Teste sovány volt és ruganyos, mint a magasfeszültség vezeték; amely egyb l elárulja, mekkora er és fürgeség lakozik benne. Járása könnyed volt, hangsúlyozta hosszú lábait és nyurga karjait, és szabályos fejét olyan golyóhoz tette hasonlóvá, amely éppen csak hogy megáll a súlyához képest túlságosan hosszúnak és vékonynak t nyakon. Fényes csizmái kopogásának ütemét félig dúdoló, félig fütyül dallammal kísérte. Valami régen volt, régen elfeledett ének dallamával. A hegyek mögül bukkant el . Senki sem tudta, honnan. Senki sem tör dött vele, honnan. De amikor jött, hallgatták t. Szinte áhítattal lestek a szavait, azoknak az embereknek a kétségbeesésével, akik tudják, hogy el vannak tépve hazai világuktól: akik valahányszor útra kelnek, tudják, hogy ritka az, aki visszatér közülük. A békér l énekelt, a földr l, arról, hogy mi marad az embernek - minden embernek, mindegy, mennyi a fegyvere, vagy milyen a b re színe -, mihelyt elherdálja az t megillet örökkévalóság utolsó morzsáját is. Hangját elfátyolozta a halál szomorúsága - a halálé, miel tt az élet bevégezte volna a munkáját. Kicsendült bel le azonban a gyors ujjak munkálta fém ujjongása, a nikkelacél ereje az.esztergakés alatt, a magányba alkotó szív és a lélek vföldsése. Hallgatták az esti széllel szárnyaló, ezernyi világ sötétségén át ezernyi széllel versenyt üvölt énekét. Az aknászok felegyenesedtek, amint megpillantották a közelg alakot, és fülüket megütötte hallgatag dudolása és csizmáinak ütemes koppanása. Lestek, hogyan közeledik feléjük a felszállópályán.
Sok éve járta már ekkor a csillagösvényeket. Megjelenése nem okozott semmi felt nést. Ugyanazzal a bizonyossággal felismerték, mint önnönmagukat. Feléje fordultak, és ott állt, akár egy oszlop a pálya fény-árnyék tarkasága közepette. Lassan megindult feléjük, és k elzárták a csöveket, amelyeken keresztül radioaktív eledellel etették a hajókat; eloltották a fáklyákat, amelyekkel a hajók fémb rét nyúzták; és hallgatták t. A vándorénekes tudta, hogy hallgatják, és kioldozta a hangszerét, s a hangrudakkal ellátott keskeny doboz szíját átvetette a nyakán. Hízelg ujjai végigsiklottak a rudakon, és kicsalták bel lük a lélek dalát, a lélekét, amelyet meghalni a semmi feneketlen kútjába vetettek, s ott kiáltozik, nem annyira a halál gyötrelmeit l, mint az iszonyattól, hogy végs órájában magára maradt. És a munkások sírva fakadtak. Nem szégyellték könnyeiket, amelyek végigpatakzottak arcuk szennyén, és elkeveredtek munkájukat jelképez izzadságcsöppeikkel. Álltak némán és mélán, várták, hogy odaérjen közéjük. És miel tt még tudatára ébredtek volna, hogy véget ért a dal, és miután már az utolsó jajongó kiáltás is eliramodott a hegyek közé, még mindig csak álltak, és percekig füleltek az utolsó panaszos hangokra. A kezek sután végigsimították az arcokat, és még jobban szétkenték rajtuk a maszatot, s az emberek lassan megfordultak, és kezükbe vették a szerszámaikat. Úgy t nt, mintha minél közelebb érne hozzájuk, annál kevésbé képesek a szemébe nézni; mintha túlságosan a veséjükbe látna ahhoz, hogy kényelmesen érezzék magukat a közelében. A tisztelet és a félelem viaskodott bennük. A vándordalnok meg csak állt és várt. - Hé, te ott! A vándorénekes nem mozdult. Puha talpú léptek neszét hallotta a háta mögött. Egy napbarnított, ruganyos, majdnem olyan magas rhajós közeledett feléje hátulról, mint a balladaénekes, akit emlékeztetett egy másik rhajósra, egy sz ke hajú ifjúra, akivel valaha régen összehozta a sorsa. - Mit tehetek érted, dalnok? - kérdezte az rhajós, a rég elfelejtett Föld öblös hanghordozásával. - Mi a neve annak a világnak? - fordult feléje az énekes. Hangja puha volt, mint a bársonyon áthúzott t . - Az itteniek Audinak hívják, a térképeken pedig úgy szerepel, mint Rexa Majoris XXIX. Miért kérded? - Ideje továbbállni. Az rhajós arca széles vigyorra nyílt, az öröm s ráncokat gy rt vizeny sbarna szeme köré. - Elvihetlek? A vándor bólintott. Az rhajós arca meglágyult, az örök éjszakába pillantás barázdái kisimultak, és kezét nyújtotta. - Quantry vagyok, góré a Lucy Marlowe szellemén. Ha nincs ellenedre, hogy ledolgozod az útiköltséget, vagyis énekelsz az utasoknak, szívesen látunk a hajónkon. A szálfaember elmosolyodott - arca árnyain átfutó fénysugár. - Ez nem munka. - Akkor hát megegyeztünk! - kiáltott fel az rhajós. - Gyere, keresünk neked egy priccset a fedélközben. Ellépkedtek a takarítók meg az aknászok között. Egyik oldalról a fluorofáklyák, másik oldalról az önm köd hegeszt gépek sisterg villogása világította meg az útjukat. A Quantry nev férfi a sima hajófalban ásító nyílásra mutatott, és a vándorénekes bemászott rajta. Quantry a reaktor üzemanyagtankjai mögött jelölte ki a szállását: az egyik szállítósínre akasztott elektromos takaró jelezte a birodalma határát. Az énekes feje alá gy rte a párnát, és led lt gyalupadból el léptetett ágyára. Gondolataiba mélyedt. Csendben suhantak tova a percek, és gondolataiba merült elméje alig érzékelte, hogy a hajóajtók becsapódtak, a konvertercellákhoz megindultak a csöveken a radioaktív adalékok, az emel fúvókákat kinyújtották. Elméje akkor sem zökkent ki a gondolataiból, amikor a fúvócsövek izzani kezdtek, és a hajó alatti aknát zöldes üveggé olvasztották. A fúvócsövek, amelyek felröpítik
a hajót addig a magasságig, ahol a hajtót - vagy a hajtón t, mivelhogy a legtöbb esetben n volt a pszioidáknak ez a fajtája - felébresztik álmából, hogy átzökkentse a hajót az antitérbe. Mihelyt a hajó elszakadt a szilárd talajtól, a süvít szikracsóvájára támaszkodva megindult felfelé, a vándorénekes a hátára fordult, és hagyta, hogy a gyorsulás megnyugtató keze még mélyebb mélázásba ringassa. Gondolatai szövetébe befonta a múltat, a még régebbi múlt id ket, amelyeket ismereteivel át tudott fogni. Ekkor a konvertercellákat kikapcsolták, a hajó megremegett, és a vándor tudta, hogy átzökkentek az antitérbe. Felült, a szeme a távolba meredt. Gondolatai ott barangoltak egy fényévek milliárdjaira lev , az évszázadok ködébe vesz világ felh takarója alatt. Amelyet sohasem fog többé meglátni. Volt id a futásra, és volt id a pihenésre, de még a futás idejéb l is jutott a pihenésre. Elmosolyodott magában, olyan halványan, hogy szinte nem is volt az mosoly. Odalent a reaktorteremben hallották az énekét, amely tétován elkapta az antitérhajtóm duruzsolásának ütemét, aztán szilárdan megkapaszkodott benne. Az emberek ellágyuló arccal pillantottak össze. - Jó utunk lesz - mondták egymásnak mosolyogva. A tisztek tartományában Quantry a szorosan bezárt pajzsokra tekintett, amelyek kívül rekesztették a nem tér foltos rületét, és is elmosolyodott. Valóban jó útjuk lesz. A társalgóban az utasok is hallgatták a lentr l felsz magányos ének különös dallamait, és még k is kénytelenek voltak bevallani - bár ennek megállapítására semmilyen eszközük nem volt -, hogy valóban kellemesnek ígérkezik ez az utazás. És odalent a fedélközben senki sem vette észre, hogy az a valaki, akit k vándorénekesnek hívtak, miközben ujjai végigsiklottak az ütött-kopott theremin billenty in, gyufa nélkül gyújtotta meg a cigarettáját. Bárányi Gyula fordítása
Harlan Ellison Egy jó lány legutolsó napja És akkor tudta, hogy itt a világ vége. Szörny lassúsággal, de egyre er södött ebben a bizonyosságban. A férfi nem volt tökéletes tehetség; inkább egy ékk sok apró hibával. Ha tisztán láthatta volna a jöv t, ha nem lett volna csak részleges jöv belátó, akkor egészen másként alakul az élete. Nem gyötörte volna úgy ez az éhség sem. A rövid, ködös látomások azonban egységes képpé álltak össze, és tudta, hogy a Földnek hamarosan beteljesedik a sorsa. Ugyanazzal a nyers bizonyossággal, amellyel a világ végét megérezte, tudta azt is, hogy ez nem valami öncsalás: hogy nem csak az élete fog Véget érni. Hanem végleg és visszavonhatatlanul elpusztul a világa és minden él lénye. Ha mintegy törött tükörben is, de felismerte ezt a véget, amely két hét múlva, csütörtök éjjel fog bekövetkezni. Milyen különös és furcsa. Ismerni a jöv t. Ismerni a lehet legsajátságosabb módon: nem egységes egészként, mintegy rávetítve a mára, hanem apró részleteiben, fel-felvillanó tünékeny képeiben. Csupa csapongó pillangó a jöv - egy pillanat múlva befordul egy teherautó a sarkon és mintha két világban - a bennszülött táncos fog gy zni - élt volna egyidej leg - a vonat tíz perccel el bb indul el - mintha sötét üvegen keresztül látná a jöv t - a másik mandzsettagombodat megtalálod a gyógyszeres dobozban és alig-alig sejtette, mekkora hatalom van a birtokában. Évek múltak, s a lágy, barna, halk szavú, simogató tekintet , tutyimutyi férfi együtt él özvegy édesanyjával egy lonccal és szagos bükkönnyel ben tt nyolcszobás házban. Éveken át ugyanaz a meghatározhatatlan munkakör; éveken át hazatérni a mama megnyugtató fészkébe.
Aztán meghalt a mama. Éjszaka sóhajtozni kezdett, és lelassult, mint a gramofon, mint az a vén, fehér leped vel letakart, törött gramofon a padláson, és meghalt. Az élet eljátszotta a nótáját, és mint valami megkopott szerkezet, utolsót zökkent és megállt. Arthurnak ett l kezdve megváltozott az élete. Vége a mormotaként átaludt éjszakáknak, a csendesen átbeszélgetett vagy ostábla- vagy whistjátékkal agyonütött estéknek, az idejére elkészült ebédeknek, hogy pontosan visszaérjen a hivatalba, a reggeleknek, amikor már odakészítve várja a fahéjas kalácsa és a narancslévé. Most már egyedül fogja járni egyetlen keréknyomú országútját. Megtanulni vendégl kbe étkezni, megtanulni, hol található a tiszta ágynem , javítóba és tisztítóba küldeni a ruháit. És mindenekel tt rájönni a mama halála óta eltelt hat év során, hogy id nként megnyilatkozik el tte a jöv . Nem volt ebben semmi félelmetes, s t még csak meglep sem, miután oly hosszú id alatt megszokhatta. Jöv be látó képességével kapcsolatban soha eszébe sem jutott az a szó, hogy félelmetes; és békésen együtt élt volna a képességével, ha nem villan fel el tte a lángoknak és halálnak az az éjszakája, a világ vége. De meglátta, és ezzel minden megváltozott. Mert most, hogy meg kell halnia, hogy csupán két hete maradt, találnia kell magának valamilyen célt. Hogy értelmesen, sajnálkozás nélkül halhasson meg. Ám itt ül magában, magas támlájú foteljében a sötét nappaliban, az üres nyolcszobás házban, és nincs semmi célja. A saját halálával nem számolt; bármily nehezen békélt is meg a mama eltávozásával, tisztában volt vele, hogy egy napon is el fog menni (jóllehet sosem gondolt rá, milyen körülmények között éri utol a halál). A saját halála valami egészen más volt. - Hogy lehetséges, hogy az ember megéri a harminckilenc évet, és semmije sincs? - kérdezte magától. - Hogyan lehetséges ez? Természetesen ez volt az igazság. Nem volt semmije. Nem volt tehetsége, nem fog semmilyen nyomot hagyni maga után, nincs az életének sem célja, sem értelme. És miután minden “nincsent” felsorolt, eljutott a legfontosabbhoz. Ami miatt, bármint vélekedjék is magáról, semmiképpen sem lehet férfinak nevezni t. Nincsen n je. Sohasem volt: még mindig sz z. A hátralév két hetében Arthur Fulbright tudta, mire vágyik mindennél jobban, hírnél is, gazdagságnál is jobban. A Föld végs napjaira egyszer , szimpla kívánságot tartogatott magának. Szeretett volna egy n t. Volt egy kis pénze. A mama több mint kétezer dollárt hagyott rá készpénzben és takarékjegyekben. Kétezret maga is félre tudott tenni. Összesen négyezer dollár, és ez a pénz mindent eldöntött, de csak kés bb. Miután számtalan lehet séget átvizsgált, annál maradt, hogy vásárol magának n t. Els nek egy ismer s fiatalasszonnyal próbálkozott, aki gyors és gépírón ként dolgozott ugyanabban a hivatalban, a számlázó részlegben. - Jackie - fordult hozzá egy alkalommal, miután már némi id t eltöltött a társaságában -, nem volna... hm... kedve... izé... nem jönne el velem valahová ma este, he? Az kíváncsian végigmérte, mint egy nagy senkit, de aztán arra gondolt, hogy az estéjét legfeljebb némi kis f szívással üthetné agyon, vagy fejet moshatna a barátn jével, így hát elfogadta az ajánlatot. Azon az estén a lány olyan frászt húzott be neki a gyomorszájába, hogy könnybe lábadtak a szemei, és csaknem egy óra hosszat fájt az oldala. Másnap elkerülte azt a sz ke, csavart lófarokfrizurás lányt, aki a Nyilvános Könyvtár történelmi regény részlegében böngészgetett. Elég gyakran felvillant el tte a jöv ahhoz, hogy tisztában legyen vele, mit várhat t le. Férjnél van, reményvesztett, és csak a férje iránti haragból nem viseli a jeggy jét. Látta magát kellemetlen
helyzetbe keveredni a lánnyal, a könyvtárossal meg a könyvtár rével. Messze elkerülte hát a könyvtárat. Eltelt egy hét, és Arthur rádöbbent, hogy nem fejlesztette ki magában azokat a fogásokat, amelyekkel más férfiak magukhoz édesgetik a lányokat, s aggódott, hogy kifut az id l. Kés este az utcákat rótta, ilyenkor már kevés emberrel találkozott, s eszébe villant, hogy hamarosan ezeket is elemészti a lángoló halál, s akkor döbbent rá, milyen rettenetes gyorsasággal siklik ki az id az ujjai közül. Ez már több volt, mint vágy. Sarkalló, ellenállhatatlan gerjedelem volt, amely elfoglalta a gondolatait, minden eddiginél vadabban zte egyetlen cél felé. És elátkozta a mamát, annak tiszta déli erkölcsiségét, a fehér húsát, amely impotenssé tette t. A sohasem követel , mindig szelíd modorát, amely olyan kellemessé tette az életét a nyugalmas, küzdelem nélküli megelégedettségnek abban a puha fészkében. Ellobbanni a világgal... üresen. Hideg volt az utcán, a lámpák körül kísérteties fénykörök remegtek. A távolból autóduda hangját hozta ide és nyomban el is nyelte a sötétség; egy teherautó, korgó dízelgyomorral, sebességbe kapcsolt és eldübörgött a lámpa zöld fényére. Az útburkolaton a rothadó hús beteg sápadtsága terpeszkedett, a csillagokat elnyelte a holdtalan éj tintafeketesége. Arthur szorosan összegombolta a kabátját, és nekid lt a szemébe fújó kósza, levélhullajtó szell nek. Valahol felugatott egy kutya, odébb becsapódott egy ajtó. Egyszerre kitárultak az érzékei ezekre a hangokra, és szeretett volna hozzájuk tartozni, megfürödni egy otthon szeretetteljes melegében. De ha pária, ha gonosztev , ha leprás, akkor sem lehetett volna magányosabb. Hogy gy lölte most társadalmának azt a közgondolkodását, amely elt rte, hogy a hozzá hasonlók iránymutatás, remény, szeretet nélkül jenek fel. Pedig milyen gyötrelmesen érzi most ezek hiányát. Pár házzal odébb, a sarkon kilépett az árnyékból egy lány, cip sarkai ideges ritmust vertek a járdán, majd a kocsiúton, amint átkelt az úttesten. Arthur egy ház el tti gyepén át derékszögben elébe vágott a lánynak, és csak akkor jutott el a tudatáig, hogy mi is mozgatja a lábait. Ekkorra azonban már nem fordulhatott vissza. Er szak. A szó kivirágzott az agyában, mint valami melegházi virág, vérvörös szirmai hatalmasan kitárultak, aztán nyomban hervadni is kezdtek a szélein, amint fejét leszegve, zsebre dugott kézzel ügetett a találkozási pont felé. Megteheti vajon? Sikerül neki vajon? A lány fiatal, kívánatos, jól tudja. Csakis ilyen lehet. Leteperi a f be, és nem fog sikoltozni, hanem odaadó lesz és belenyugvó. Csakis ez lehet. El refutott arra a helyre, ahol az útjaik összetalálkoznak, és a bokrok rejtekében lefeküdt a nyirkos barna földre, és várt a lányra. A távolban hallotta a lány cip jének kopogását a lépcs n, és már rajta érezte magát. A mardosó vágyon azonban más képek villantak át. Félmeztelen test hever az úton torz pózban, ordító tömeg kötelet lenget, az iszonyattól eltorzult, hamuszürke arcú mama. Lehunyta a szemét, és a földhöz szorította az arcát. Az örök anya, a vigasztaló. És a gyermek, aki rossz fát tett a t zre, és most oltalomért bújik hozzá. Az örök anya pedig vigasztalja, illend en és mély odaadással becézgeti. Moccanatlan megvárta, amíg a lány elkopog mellette. Arcából elszállt a forróság, de csak a végítélet napján nyerte vissza teljesen a józanságát. Talán a lelke üdve árán, de megmenekült az állatiasságtól. Igen, igen. Ezen a napon fog megtörténni. Többször is felvillant el tte a kép, és annyira megrázó, annyira tündökletes volt ez a kép, hogy egyre jobban megbizonyosodott a hitelességében. Ma van a napja. Ma lángot fog és ellobban a világ. Az egyik látomásában hatalmas, csupa acél és csupa beton épületek lobbantak el, akár a magnézium, mintha krepp-papírból volnának. A nap szürke, akár egy kiszúrt szem. A járdák vajként megolvadnak; és a lefolyókban meg a háztet kön szénné égett, parázsló alakok hevernek szerteszét. Iszonyatos, de itt van. Tudta, hogy kifogyott az id l.
Ekkor eszébe jutott a pénze. Fölvette az utolsó centig. Egyetlen garast sem hagyott bent a négyezer dollárból; a bankelnök helyettese furcsa képet vágott, és meg is kérdezte, hogy nincs-e valami baj. Arthur kurtán-furcsán elvágta az érdekl dést, és az alelnök boldogtalan volt. Az irodában egész nap t kön ült (természetesen bement dolgozni, mert hogyan is tölthette volna el épp ezt az utolsó napját). Egyre-másra az ablak felé forgolódott az íróasztalánál, és leste, hogy mikor izzik fel vérvörösen az ég. De egyre késett. Röviddel a délutáni kávészünet után kezdett elhatalmasodni rajta a hányinger. Kiment a férfimosdóba, és magára zárta az egyik fülkét. Leült a lehajtott fedel csészére, és a kezébe temette az arcát. Újabb látomás villódzott el tte. A látomás valamilyen módon kapcsolatban volt a pusztulás korábbi képeivel, de most - mint egy visszafelé pörgetett filmen - látta magát belépni egy bárba. Kívül torz neonbet k villogtak, és visszatükröz dtek a kis ablak sötét üvegén. ÉJJELI BAGOLY ez volt felírva. A kék ruhája volt rajta, és tudta, hogy a zsebében ott lapul a pénze. A bárban egy n t pillantott meg. Haja barnásán csillant meg a bár félhomályában. A bárszéken ült, kecsesen keresztbe vetett lábakkal, kivillant csipkés alsószoknyája. Arca különös szögben fordulj feléje: tekintetét a bártükör feletti rejtett világításra függesztette. Felt nt a fekete szeme meg er sen kikészített arca, bár a vastag festékréteg sem volt képes elkend zni arcának éles, dacos vonásait. Kemény arcát csak semmivel sem kend zött, telt ajkai enyhítették. A lány a semmibe bámult. Aztán ahogy jött, úgy el is enyészett a látomás, és a szája megtelt a hányinger ragacsos nyálkájával. Talpra állt, és felhajtotta az ül két. Hányt, de vigyázott, hogy ne csináljon rendetlenséget. Utána visszament az irodába, és el vette a szakmai telefonnévsort. Kikereste a Bárok rovatot, ujja végigsiklott az oszlopon, míg meg nem találta az Éjjeli Bagoly nevét a Morri-son és az 58. utca keresztezésében. Hazament, hogy rendbe hozza magát... és felvegye a kék ruháját. A lány ott volt. A nyúlánk lábak ugyanúgy keresztbe vetve, az alsószoknya széle kivillant, a fej ugyanabba a furcsa szögbe, ugyanaz a haj és ugyanaz a szem, mint a látomásban. Mintha újból eljátszana egy valaha már átélt szerepet, odament a lányhoz, és felült az üres bárszékre. - Megengedi, kislány, hogy rendeljek magának egy italt? - Aha - mondta a lány, és kurtán biccentett. A férfi intett a fekete nyakkend s kiszolgálónak. - Kérek egy pohár gyömbérsört. A hölgynek pedig adjon, amit... hm... óhajt. A lány felhúzta az egyik szemöldökét, és azt dünnyögte: - Whisky és víz, Ned. A csapos a rendelés után látott. A férfi meg a n szótlanul ült, míg eléjük nem tette az italt. - Kösz - vetette oda a lány. Arthur bólintott, és útjára bocsátotta az italát. - Kedvelem a gyömbérsört. Valahogy nem tudtam megszeretni a szeszt. Nincs ellenére? A lány ekkor feléje fordult, és ráfüggesztette a tekintetét. Egészen vonzó teremtés volt, a nyakán, a szája és.a szeme körül sokasodó vékony ráncaival egyetemben. - Mi a fészkes fenét tör dök én azzal, hogy gyömbérsört iszikl Bánom is én, ha kecsketejet iszik isi - És visszameredt el bbi pózába. Arthurr sietve menteget zött: - A világért sem akartam megbántani. Csupán... - Haggya. - De én... A lány dühösen kifakadt: - Ide figyeljen, hapsikám, nem fér a b rébe? Viszket talán? Gyerünk, kés re jár. Most, szemt l szembe a lehet séggel Arthur egyszerre elgyávult. Sírni szeretett volna. Nem így gondolta el magában a dolgot. Gombóc szorult a torkába.
- Én... izé... hogy is mondjam... - Jesszusom, tudhattam volna! Egy buzi. Ilyen az én szerencsém. Fölhajtotta maradék italát, és lecsusszant a székr l. Az ajtó felé menet a combjain meg a hátulján lesimította a miniszoknyáját. Arthur pánikba esett. Ez az utolsó alkalma, és a világért sem szabad elszalasztania. Hátrapördült a széken, és a lány után szólt: - Kislány... Az megtorpant, és visszanézett rá. - Na? - Azt gondoltam, hogy izé... beszélhetnék magával? A lány mintha felismerte volna a férfi kínlódását; és tapasztalt mosoly jelent meg az arcán. Visszajött, és szinte érintette a testével. - Mondd, kisapám, mit akarsz? - Van valami, izé... elfog... valami elfoglaltsága ma este? Ravaszkodó arckifejezését egyszerre üzleties érdekl dés váltotta fel. - Tizenöt a tarifám. Van annyi pénzed? Arthur k vé meredt. Nem jött szó a szájára. A keze azonban, szinte önszántából a kabátzsebébe mélyedt, és el vette a négyezer dollárt. Nyolc darab vadonatúj ropogós ötszáz dolláros bankjegy. A lány felé nyújtotta a pénzt, aztán visszatért vele a zsebébe. A keze kötötte meg a boltot, csak tanúként volt jelen. - Ejha! - csúszott ki a lány száján, és a szeme felcsillant. - Nem is vagy olyan rossz, kisapám, mint gondoltam volna. Van kéglid? Elmentek a nagy, hallgatag házba, és Arthur bevonult a fürd szobába, hogy levetk zzék, mivelhogy ez volt az els alkalom, és a mellét gránittömbként nyomta a szorongás. Amikor túl voltak rajta, és a férfi boldogan és felhevülten hevert az ágyon, a lány felkelt, és a kabátjához lépett. A férfi követte a tekintetével, és különös érzés kezdett gyülekezni benne. Gyanította, mi az, mert valami hasonlót érzett a mamával szemben is. Arthur Fulbright megismerte a szerelmet vagy valami hozzá hasonlót, és leste a lányt, amint el halássza a bankjegyeket. - Jesszus - dörmögte az, áhítattal tapogatva a bankókat. - Tedd el - szólt a lányhoz biztatóan. - Hogy? Mennyit? - Mindet. Nem fontos. - Aztán hozzátette, mintha ez lenne a legnagyobb bók, amire képes: Nagyon jó lány vagy. - Köszi szépen, szívem. Markába szorította a pénzt. Négyezer dollár. Micsoda balek kurafi! Fekszik ott az ágyon, pedig nincs mivel dicsekednie. Az arca azonban különös fényben ragyog, mintha valami nagyon fontosnak a birtokába jutott volna, mintha örökölte volna a világot. Halkan somolygott magában, amint ott állt az ablaknál; az éjfél halvány rózsaszín derengése megcsillant mezítelen, nedves testén, és jól tudta, neki mi a fontos. Ott tartotta a markában. A rózsaszín derengés pirossá, vörössé, majd vérszín vé mélyült. Arthur Fulbright feküdt az ágyon, és tengermély béke honolt benne. A n a pénzt bámulta, mert tudta, mi a fontos. A pénz röpke másodperccel el bb hamvadt el, mint a keze. Arthur Fulbright lassan lehunyta a szemét. Miközben odakint a világ vérvörös lánggá forrósodott, és ennyi az egész. Bárányi Gyula fordítása
Harlan Ellison MENT FÜLKE
Terrence felcsúsztatta az oldalán a jobb kezét, amely kiesett a robot látószögéb l. Éles fájdalom hasított három törött bordájába, és a kíntól tágra meredt a szeme. De er t vett magán, s félig lehunyt szempillái keskeny résein keresztül figyelte a gépet. Ha megrebben a szempillám, halott vagyok - gondolta Terrence. A ment fülke kusza zümmögése újból ráébresztette a helyzetére. Tekintetét ismét rászögezte a robot mélyedése mellett a falra er sített ment ládára. Klisé. Milyen közel van, és mégis milyen távol. Amilyen hasznát veszem, akár az Antares-bázison is lehetne - gondolta magában, és rült kacaj vibrált a fejében. De még idejében rajtakapta magát. Nyugalom! Három nap felér egy rémálommal, de ha bedilizek, csak hamarabb vetek véget az egésznek. Ezt kívánta a legkevésbé. De ez sem mehet így sokáig. Kifeszítette jobb kezén az ujjait. Ez volt minden mozgás, amit megengedhetett magának. Átkozta magában azt a technikust, aki átengedte a robotot. Vagy azt a politikust, aki hagyta, hogy gyenge min ség robotokat állítsanak be a ment fülkébe, hogy lefölözhesse magának a hasznot az állami rendelésb l. Vagy azt a szerel t, aki legutoljára hanyagul végezte a munkáját. Valamennyit; elátkozta magában valamennyit. Rászolgáltak. Mert haldoklik. Már akkor elkezd dött a haldoklása, miel tt elverg dött volna a ment fülkéig. Terrence akkor eljegyezte magát a halállal, amikor belevetette magát az ütközetbe. Hagyta, hogy a szemhéja lezáruljon, kikapcsolta maga körül a ment fülke zajait. Lassan elhalt körülötte a h folyadék sustorgása a fali csövekben, a relék kattogása, amint szünet nélkül zabálják a galaxis minden tájáról befutó üzeneteket, a forgó antenna nyikorgása a buborék tetején. Az elmúlt három nap folyamán sokszor folyamodott ahhoz, hogy kirekessze magából a környez valóságot. Vagy ez, vagy a robot figyel tekintete, és nem tudja megállni, hogy el bb-utóbb meg ne moccanjon. Megmozdulni egyenl a halállal. Ilyen egyszer volt a képlet. Füléb l kizárta a ment fülke suttogását; a bens jében suttogó hangokra figyelt. - Te jó ég! Legalább egymillióan vannak! Ez az osztagparancsnok, Resnick hangja volt, a testére szerelt rádióban. - Hát ez meg miféle csatarend akar lenni? - jutott el hozzá egy másik hang. Terrence a radarerny re pillantott, a kyben hajókat jelz villogó pontokra. - Honnan lehessen tudni azokkal a galóca alakú hajóikkal? - felelte Resnick. - Ne felejtsd el azonban, hogy az egész elüls erny meg van rakva ágyúkkal, és átkozott nagy a hatósugaruk. Hát akkor vigyázzatok magatokra, sok szerencsét, és mutassátok meg nekik! A flotta egyenesen a kyben hader nek rontott. Újból hallotta az r mélységein át hozzá sz csatazajt. Csak káprázat volt az egész: abban a sírgödörben nincsenek zajok. Mégis tisztán kivette az rnaszád lövegének hangját, amint szisszenve küldte egyik sugarat a másik után a kyben flotta vezérhajójára. Monitorosztályú rnaszádja ott volt a földiek halálos falanxa élén, amint a gyilkos ék nekiront az ellenséges hajóknak, és laza csatarendben egyre közelebb zúdul hozzájuk. És ekkor történt. Egyik pillanatban még ott száguld a csata kell s közepe felé, és a roppant kyben csatahajó oldala skarlátvörösre izzik a lövegei tüzét l. A következ pillanatban kiröppen az alakzatból, amely hirtelen lelassult, hogy a kyben hajók elvétsék a célt, és a kisebb sebesség egyben módot adjon a földi flottának a nagyobb mozgékonyságra. Ám továbbrepült a korábbi irányba, tartva a sebességet, egyenesen bele az egyik galóca formájú kyben romboló elüls lövegeinek tüzébe. Az els sugár lesöpörte a hajó elejér l a lövegállásokat és az irányítóberendezést, s a hajó farát rozsdás krómlemezzé gy rte. Sikerült azonban elkerülnie a második sorozatot. A rádión mindössze annyit jelentett, hogy ha tud, megpróbál visszaverg dni az Antares-bázisra. Ha nem, akkor álljanak rá az egyik kisbolygó ment fülkéjének jelzéseire, amennyiben sikerül kényszerleszállást végeznie.
Amit meg is tett. A térképek szerint a pörg k darab technikai adatai: 1-333, 2-A, ME + S, 3804.39 #, ami nem más háromdimenziós koordinátaadatnál, ha a végén az a #jel nem utalna arra, hogy a kisbolygó felszínén valahol ott lapul egy ment fülke. Bármennyire kedve ellenére volt is, hogy kiütötték a küzdelemb l, és kénytelen meghúzódni valamelyik ment fülkés kisbolygón, sokkal jobban félt attól, hogy miel tt célba érne, elfogy az üzemanyaga. Ez esetben kisodródna az rbe, és a végén valamelyik kisebb nap mesterséges bolygójaként fejezné be a pályafutását. A hajó minimális fékezéssel, hasmánt szállt le, mint a kacsa a tóra, kétszer felröppent, és tízszer visszapattant, a hátsó része ripityára zúzódott, de a végén alig öt kilométerre a ment fülkét l beszorult a sziklák közé, és megállapodott. Terrence egy-két ugrással elérte az üres, leveg nélküli planetoida felszínén a sziklába mélyesztett, hermetikusan zárt buborékot. Legels teend je az lesz, hogy beindítsa a fülke jelz adóját, hogy a hazatér flotta rátalálhasson. Bemászott a kiegyenlít kamrába, vastag rhajóskeszty be zárt tenyerével lenyomta a kapcsolót, és amikor meghallotta a beöml leveg sistergését, leemelte a sisakját. Lehúzta a keszty it, kinyitotta a fülke belsejébe vezet ajtót, és belépett. Áldott légy, kis ment fülke - gondolta Terrence, miközben ledobta a sisakját meg a keszty it. Körülpillantott, látta, hogy a relégépek annak rendje és módja szerint fogadják, osztályozzák és új irányokba továbbítják az üzeneteket. Az orvosi doboz is ott lóg a helyén, a falon, a h szekrény is bizonyára alaposan meg van rakva, ha a legutóbbi lakó óta járt már errefelé a rakodó. Ott állott az univerzális robot is, mozdulatlanul a falmélyedésben. Meg a falióra, a számlapja összezúzva. Mindezt egyetlen pillantásra itta be a tekintete. És legyenek áldottak azok is, akik kigondolták ezeket a parányi ment állomásokat, és pontosan ilyen szükségre számítva, teleszórták velük a térséget. Néhány lépést tett a helyiségben. Ekkor történt, hogy a robotszolga, aki két lakó között rendben tartja a helyet, és lehordja az utánpótlást a hajókról, zümmögve megindult feléje, és acélkarjával irtózatos ütést mért Terrence-re, aki végigbukfencezett az egész helyiségen. Az átelleni falnál kötött ki, háta, oldala, karjai, lábai megbénultak a fájdalomtól. A gép egyetlen ütését l három bordája eltörött. Mozgásra képtelenül feküdt ott egy percig. Pár másodpercre a döbbenett l még a lélegzete is elállt, és bizonyára ennek köszönheti az életét. A fájdalom mozdulatlanná bénította, és ez a rövid id elég volt ahhoz, hogy a robot, bels szerkezetének tompa csörgésével, visszatérjen a helyére. Megpróbált felülni, de a robot abban a pillarjatban furcsán zümmögni kezdett, és megindult feléje. Megmerevedett. Erre a robot is visszahúzódott. Két újabb kísérlet meggy zte róla, nogy a helyzete egy csöppet sem rózsásabb, mint gondolta. A robotnak valahol hiba keletkezett a nyomtatott áramkörében. Az emelési utasítás kitörl dött vagy eltorzult, és most arra állítódott be, hogy minden mozdulóra lesújtson. Ott volt az óra. Sejthette volna, hogy valami nincs rendben, amikor megpillantotta az összezúzott számlapot. No persze! A mutatók mozogtak, mire a robot lesújtott rá. És megint ezt teszi, ha megmoccan. Szemhéjának észrevétlen rebbenésén kívül három napja nem mozdult. Megpróbálta a kiegyenlít kamra felé vonszolni magát, megtorpanva, mihelyt a robot megindul, s újból haladni egy parányit, mihelyt az visszahátrál. Az els mozdulat után azonban fel kellett adnia a gondolatot. A bordái túlságosan fájtak. Rettenetes fájdalom gyötörte. Kénytelen volt egy kényelmetlen, csavart testhelyzetben megdermedni, és ebb l nem mozdulhatott ki, míg erre vagy arra, de el nem d l a játszma. Hirtelen visszatért belé az éberség. Az elmúlt három nap újbóli átélése megint ráébresztette a valóságra. Négyméternyire volt a kapcsolótáblától, négyméternyire attól a jelt l, amely ideirányíthatná a felment csapatot. Miel tt belehalna a sebeibe, miel tt éhen halna, miel tt a robot agyonsújtaná. De mi haszna: akár négy fényévnyire is lehetett volna t le.
Mi történhetett a robottal? Volt ideje b ven rágódni ezen. A robot csak a mozgására reagált, gondolataira nem. Nem mintha ez segítene, de ez is valami. A ment fülkéket ellátó társaságok mind állami megbízatásokat kaptak. Valahol a hosszú láncolatban valaki, hogy nyerjen a bolton, gyenge acélt épített be, vagy elállította az áramkörkészít gépeket. Valahol valaki nem ellen rizte végig alaposan a robotot. Valahol valaki gyilkosságot követett el. Fölnyitotta a szemét. Csak a legparányibb résre. Még egy kicsi, és a robot észrevenné a szemhéjak mozgását. Ez végzetes lenne. Nézte a gépet. A szó szoros értelmében nem volt robot. Csupán egy távirányított ízeit vashalom, amely kiválóan alkalmas ágyazásra, acéllemezek halomba rakására, a tenyészt edények ellen rzésére, az rhajókról való kirakodásra, a sz nyegek porszívózására. A robot teste nagyjából ember formájú volt, de a fejét csupán egy dudor helyettesítette. A valódi agy, a plasztikerny knek és nyomtatott áramköröknek ez a bonyolult szövevénye, a fal mögött helyezkedett el. Veszélyes lett volna ezeket az érzékeny alkatrészeket egy nehéz munkát végz gépezetbe beépíteni. Hiszen könnyen megeshet, hogy a robot lezuhan egy rakodóállványról, vagy eltalálja egy meteorit, vagy beszorul egy összetört rhajó alá. A dudorban ezért csak a “látó” és “halló” érzékel k voltak, amelyek a környezet jeleit a fal mögötti agyhoz továbbították. És ez az agy valahol megkopott, az áramkörei összekuszálódtak. Megbolondult. Nem úgy bolondult meg, ahogy egy emberen kitörhet az rület, hiszen végtelen módja van annak, ahogyan a gép elvesztheti az eszét. Csak annyira, hogy megölje Terrence-et. Még ha meg tudnám is ütni valamivel a robotot, ezzel nem sokra mennék. Talán meg tudná el zni a gépet, és hozzávághatna valamit, miel tt az a közelébe jutna, de semmit sem érne el vele. A robot agya sértetlen maradna, és a dudor tovább végezné a dolgát. Reménytelen ügy. Szeme megállapodott a robot hatalmas, tuskószer kezén. Mintha a saját vérét is ott látná az egyik kéz ízeit szerszám-ujjain. Tudta, hogy csak képzel dik, de a gondolatot nem tudta elhessegetni a fejéb l. Háta mögé rejtett kezén kifeszítette az ujjait. A háromnapi éhezést l legyengült, a feje kóválygott. Agyára köd telepedett, a szeme égett. Már jóformán fel sem fogta, hogy a saját mocskában hevert. Oldalát lüktet fájdalom mardosta, és minden lélegzetvételre pokoli kín hasított a mellébe. Hálát adott az égnek, hogy az rruhát magán hagyta, egyébként els lélegzetvételére lecsapott volna rá a robot. Egyetlen megoldás maradt: a halál. Már nem sok választotta el ett l a megoldástól. Az utolsó nap folyamán - amennyire egyáltalán meg tudta különböztetni óra és napkelte híján a nappalt az éjszakától - többször is hallotta odakint a leszálló flotta dübörgését. Aztán eszébe jutott, hogy az élettelen rben nincs hang. Aztán eszébe jutott, hogy a relégépek hozták ide a hangot a ment fülkébe, a szubéteren át. Aztán eszébe jutott, hogy ez képtelenség. Aztán eszéhez tért, és rájött, hogy csak képzel dik. Aztán felébredt, és belátta, hogy mindez igaz. Hogy kelepcébe esett, és nincs kiút. Hogy beköltözött hozzá a halál. Hogy meg fog halni. Terrence sohasem volt gyáva, de nem is volt h s. Azokhoz tartozott, akik a háborúkat vívják, mert valakiknek mindig harcolni kell a háborúkban. Olyan ember volt, aki belenyugodott, hogy háztólasszonytól elszakítják, kidobják a feneketlen rbe, hogy védje meg, amire éppen azt mondták neki, hogy védelemre szorul. De az ilyen pillanatokban, mint ez a mostani, a Terrence-féle emberek gondolkodni kezdenek. Miért itt? Miért így? Mit tettem, hogy itt kell végeznem egy mocskos rruhában, egy gazdátlan darabon, és nem dics ségben, mint a hazai újságok harsogják, itt kell éhen halnom vagy elvéreznem, egy megkergült robot társaságában? Miért én? Miért én? Miért egyedül? Tudta, hogy nincs felelet. Nem Js várt feleletet. Ebben legalább nem kellett csalódnia.
Amint felocsúdott, ösztönösen az órára pillantott. Az összezúzott számlap idegborzolóan visszameredt rá, a felismerés borzalmától tágra nyílt a tekintete. A robot zümmögni kezdett, és szikrázott egyet. A szemét nyitva hagyta. A zümmögés abbamaradt. A szeme égni kezdett. Tudta, hogy képtelen sokáig nyitva tartani. Az égés alulról és felülr l a szeme közepe felé terjedt, és a nyomában könny fakadt. Mintha t vel szurkálnák a szeme csücskeit. A könny lecsordult az arcára. Hirtelen becsukta a szemét. A fülében mintha tankok dübörögtek volna. De a robot nem mozdult. Lehet, hogy elromlott? Lehet, hogy mozgásképtelen lett? Megkockáztathatja-e, hogy próbára tegye? Kényelmesebb helyzetbe csusszant. A robot abban a pillanatban el rerohant. A férfi a mozdulat közepén megfagyott, a szíve helyén egy darab jég. A robot tanácstalanul megtorpant, alig huszonöt centire kinyújtott lábától. A gép visszazümmögött a helyére: a zümmögés egyszerre hallatszott magából a gépb l és valahonnan a fal mögül. Megálljunk csak - gondolta. Ha rendben volna a gépezet, akkor alig vagy egyáltalán nem jönne hang a dudorából, az agy pedig teljesen néma maradna. De nem m ködik rendesen, és tisztán hallatszott a gondolkodás zaja. A robot háttal gördült visszafelé, “szemét” Terrence-re függesztve. Az érzékel gömbök a testén voltak, és az egész gépezet ett l olyan volt, mint egy zömök, szögletes, gótikus es köp . A zümmögés egyre hangosabbá vált, és id l id re a szikrakisülés éles sercegése keveredett hozzá. Terrence-et egy pillanatra elfogta a rémület arra a gondolatra, hogy netán a rövidzárlat tüzet okoz a fülkében, és nincs kéznél robot, amely elolthatná. A fülét hegyezve próbálta megállapítani, hol helyezkedik el a robot agya a falban. Aztán úgy vélte, megtalálta. De vajon helyes-e a számítása? Vagy a h szekrény mellett, vagy a relégépek közelében rejtezik a falban. Ez a két lehetséges hely mindössze néhány lábnyira volt egymástól, ám egyáltalán nem mindegy, hogy melyik az igazi. Az agyat elfed acéllemez torzítása meg a robot saját zavaró háttérzaja megnehezítette a pontos tájékozódást. Mélyet lélegzett. A bordák törött végei súrlódva elcsúsztak egymáson. Felnyögött. Nyögése gyorsan elhalt, elkínzott visítás volt, amely még sokáig lüktetett ide-oda a fejében, mígnem Valóságos halálhimnuszként zúgott-visszhangzott egész bensejében. A kín kipréselte a nyelvét, amely eltaposott gilisztaként vonaglott a szája csücskében. A robot el relendült. Gyorsan berántotta a nyelvét, összeszorította az ajkát, és kettévágta a fejében cikázó visítást. A robot megtorpant, és visszagördült falmélyedésébe. Istenem, fáj! Istenem, Istenem, hol vagy. Istenem, nagyon fáj! Testét ellepte a gyöngyöz verejték. Érezte a csiklandását az rruhán belül, a kezeslábasán belül, az ingén belül, a b rén. A bordáit kínzó fájdalom tetejébe ellenállhatatlan viszketés terjedt szét a rén. Észrevétlenül feszengeni kezdett az öltözékében. A viszketés nem akart csillapodni. Minél inkább szerette volna elállítani, minél jobban er lködött, hogy ne gondoljon rá, annál rosszabb volt. A hónalja, a könyökhajlata, a combja, ahol a sz k kincstári alsónadrág - egyszerre a korábbinál is szorosabban - hozzátapadt: azt hitte, hogy bele rül. Muszáj vakaróznia! Már-már belekezdett a mozdulatba. De idejében megfékezte magát. Tudta, hogy nem maradna ideje élvezni a megkönnyebbülést. Nevetés bugyborékolt fel a bensejében. Szentséges isten, és én mindig kinevettem azokat a nyavalyásokat, akikre folyton rájött a viszketés, akiknek folyton táncolhatnékjuk támadt, valahányszor vigyázzban álltak a szemlén, akik olyan élvezettel tudtak vakarózni. Istenem, hogy irigylem most ket! Maga is meglep dött, mennyire rakoncátlanná váltak a gondolatai. A csiklandás nem csillapodott. Megfeszítette az izmait. Még rosszabb volt. Mély lélegzetet vett. A bordái megint egymáshoz reszel dtek. Szerencséjére ezúttal elájult a fájdalomtól.
- Nos. Terrence, hogy tetszik az els kyben? Ernie Terrence összeráncolta a homlokát, és mutatóujjával alulról felfelé végigsimította az arcát. - Fantasztikus lények, nem igaz? - Miért fantasztikusak? - csodálkozott Foley, a parancsnok. - Mert ugyanolyanok, mint mi. Kivéve persze világossárga színüket és tapogatószer ujjaikat. Ett l eltekintve teljesen olyanok, mint az emberek. A parancsnok elhomályosította a vizsgálóurnát, cigarettát vett el , és ezüsttárcáját a hadnagy felé nyújtotta. Rágyújtott, egyik szemét lehunyta a beleszálló füstt l. - Attól tartok, nemcsak ebben különböznek. A belsejük olyan, mintha valaki kizsigerelte volna ket, aztán jól összekeverte volna a zsigereiket, és más fajok szerveivel együtt találomra visszagyömöszölte volna beléjük. Húsz év is beletelik, mire megfejtjük anyagcseréjük titkát. Terrence két ujja között morzsolgatta meg nem gyújtott cigarettáját. - Ez a legkevesebb - dörmögte. - Igaza van - bólintott a parancsnok. - Ezer évig is fogjuk törni a fejünket, hogy kitaláljuk, hogyan gondolkodnak, miért harcolnak, hogyan lehetne egyetértésre jutnunk velük, milyen célok mozgatják ket. Ha élni hagynak addig bennünket - gondolta., Terrence. - Miért háborúskodunk a kybenekkel? - kérdezte az id sebb férfitól. - Vagyis mi a valódi okunk? - Mert a kybenek mindenkit elpusztítanak, akir l kiderítik, hogy ember. - Mi a bajuk velünk? - Nem mindegy? Talán az, hogy a b rünk nem világossárga; talán az, hogy az ujjaink nem olyan puhák, és féregszer ek, mint az övék; talán az, hogy nem bírják elviselni a városaink zaját. Ezer más talán lehetséges. De olyan mindegy. Addig nem érdekel bennünket a halál, amíg nem forog kockán az életünk. Terrence bólintott. Értette. Mint ahogy a kybejt is. Aki rávigyorgott, és el rántotta fegyverét. Tüzelt, és a kybeji hajó oldala vörösen felizzott. Elrántotta a kormányt, hogy kikerüljön saját ütegei tüzé-b l. Az öblös karrosszék megindult alatta, hogy megtartsa eredeti irányszögét, és ett l a mozdulattól kissé megszédült. Egy pillanatra lehunyta a szemét. Amikor felnyitotta, ott állt a szakadék szélén, megingott, ajka fehérré vált az er feszítést l, hogy le ne zuhanjon. De nagyot sóhajtva, fejjel belebukfencezett a gyomorba,. Hosszú, féregszer ujjai fémes zümmög -csörömpöl markolással kinyúltak a tányér felett, a fal mögé a ment ládáért. A robot csikorogva közeledett feléje. Parányi finom fémrészecskék reszel dtek össze, és a hirtelen feltámadt légáramlat elsodorta a reszeléket, amint az ólomcsizmák az arcához emelkedtek. Egyre közelebb, és már nincs hova visszahúzódnia, amikor... Kigyulladt a fény, ragyogón, ragyogóbban minden csillagnál, amit Terrence valaha is látót; sütött, vibrált, fénylett, ragyogott a t zgolyó a robot mellén, amint nehézkes léptekkel, himbálva közeledett feléje. A robot sistergett, zümmögött, és millió szilánkká röppent szét, fénysugarakat lövellve a szakadék felé, amelynek a szélén Terrence egyre ott ingott. Vadul csapkodott a karjával, hátha megkapaszkodhat valamiben, amikor az utolsó pillanatban, a zuhanás szélén... Hirtelen felriadt. Csupán a tudatalattijának köszönheti az életét. Még a lázálom poklában is tudatában volt a helyzetének. Önkívületi állapotban sem nyögött vagy vonaglott. Mozdulatlan maradt és néma. Csakis így lehetett, mert még mindig életben volt. Csupán az a riadt mozdulat, amellyel magához tért hagymázas álmából, lódította ki a szörnyet a fülkéjéb l. De mire teljesen felocsúdott, a falhoz lapulva megdermedt. A robot visszavonult. Alig mert lélegzetet venni. Még egy mozdulat, és vége lett volna az elmúlt három napnak - vagy talán többnek is? Mennyit alhatott vajon? Éhes volt. Rettenetesen marta az éhség. Oldalában a fájdalom még jobban kínozta: a szünet nélküli lüktetés miatt a légzés is gyötrelem volt. És észrevehet en viszketett mindene. Kényelmetlen
testhelyzetében nekiszorult a hideg acélfalnák, a szegecsek belemélyedtek a b rébe. Bárcsak meghalna! De nem akart meghalni. Pedig csak egy mozdulatába kerülne. Hogyan béníthatná meg a robot agyát? Teljességgel lehetetlen. Hacsak nem a Phoboszt és a Deimoszt hordaná az óraláncán fityeg ként. Hacsak nem egy penareszi szilikon-debellával lakna együtt. Hacsak nem használná lasszóként a vastagbelét. Alaposan szét kellene roncsolnia az agyat ahhoz, hogy a dudornak ne legyen ideje kimozdítani a helyér l a robotot és ütést mérnie Terrence-re. Az agyat rejt acélfallal szemben azonban a semminél is kevesebb esélye volt. Vajon melyik testrészére sújtana le el ször a robot? Még egy csapás attól a szerszámkézt l és vége. Mostani állapotában akár egy mély lélegzetvétel is elintézhetné. Hátha sikerülne egérutat nyernie és kiiszkolnia a kiegyenlít kamrába. Reménytelen: a) Mostani állapotában a robot elkapná, miel tt sikerülne a lábára állnia. b) De még ha valamilyen csoda folytán bejutna is a kamrába, a robot összezúzná az ajtót, kiengedné a leveg t, és tönkretenné a szerkezetet c) De ha újabb csoda folytán nem tenné ezt, mit nyerne vele? A sisakja meg a keszty i a fülkében vannak, a kisbolygón pedig nincs hova menni. A hajó összeroncsolódott, még jelzést sem adhatna le róla. A kör bezárult. Ez a végzet. Minél többet gondolkodott, annál inkább megbizonyosodott róla, hogy hamarosan utolsót lobban benne a fény. Utolsót lobban a fény. Utolsót lobban... A fény utolsót......a fény...? Ó, istenem, lehetséges ez? Meglehet ez? Megtaláltam volna a kiutat? Csodálatos, milyen egyszer a dolog. Itt volt a keze ügyében végig a három nap alatt, csak ki kellett nyúlnia érte. Amilyen egyszer , olyan nagyszer . Alig tudta visszaszorítani magába az öröm mozdulatát. Nem vagyok tehetséges, nem vagyok zseni, hogy juthatott ez az eszembe? Pár percre szinte beleszédült a megoldás elmésségébe. Egy nálánál kevésbé értelmes ember is ilyen könnyen megoldotta volna a problémát? Vagy egy nálánál értelmesebb? Akkor eszébe jutott az álma. A fénysugarak. Nem : a tudatalattija oldotta meg a problémát. A megoldás ott volt egész id alatt, de éppen mert kézenfekv volt, nem ismerte fel. A tudatalattija kénytelen volt módot keresni rá, hogy megsúgja neki. Szerencséjére. Ám elvégre is kit érdekel, hogyan jött rá? Az istene, ha volt neki ilyen, meghallgatta. Terrence semmiképpen sem volt vallásos, de ez a csoda hív vé tette. Még nincs vége, a kiút azonban megnyílt, valódi kiút. Dolgozni kezdett a menekülésen. Lassan, kínzó lassúsággal közelíteni kezdte a robot látószögéb l kies jobb kezét az rruha övéhez. Az övén ott függtek azok a legkülönfélébb eszközök, amelyekre csak szüksége lehet egy rhajósnak a hajóján. Egy csavarkulcs. Egy zacskó alvásgátló. Egy irányt . Egy Geiger-számláló. Egy zseblámpa. Az utolsó volt a csoda. Cs be zárt csoda. Szinte áhítattal tapogatta végig, majd dühödt elszánással, anélkül hogy a robot valamit is észrevett volna, lecsatolta. Néhány milliméternyire az oldalától megtartotta, úgy, hogy az eleje az rruhába zárt lába felett a magasba irányult. Ha a robot feléje nézett, nem látott mást, csak mozdulatlan lábának tömegét, amely elrejtette el le, mi történik mögötte. A gép szemszögéb l tehetetlen tömeg volt: Mozdulatlan. És most - törte a fejét vadul - hol van az agy? Ha a relégépek mögött van, akkor halott vagyok. Ha a h szekrény közelében, akkor megmenekültem. Bizonyosra kell mennem. Meg kell mozdulnom. Fölemelte az egyik lábát.
A robot megindult feléje. Ezúttal tisztábban kivehette a zümmögést és a szikrázást. Leengedte a lábát. A h szekrény feletti lemezek mögött! A robot a közvetlen közelében torpant meg. Másodperceken múlt a szerencséje. A robot zümmögve, szikrázva visszavonult a fülkéjébe. Most már tudja! Megnyomta a gombot. A lámpa láthatatlan fénysugara a h szekrény feletti falra lövellt. Újból és újból megnyomta a gombot, és a lapos fénykorong megjelent, elt nt, megjelent, elt nt a ment fülke sima acélfalán. A robot felszikrázott, és el gördült a fülkéjéb l. Terrence-re pillantott. Görg i a következ másodpercben irányt változtattak, és a gép a h szekrény felé robogott. Az acélököl a magasba lendült, és fülsiketít csattanással lesújtott arra a pontra, ahol a fénykarika fel-felvillant. Újból és újból lesújtott. Újból és újból, míg a fal be nem horpadt és fel nem szakadt, és a kényes tekercsek és lapocskák és áramkörök és memóriamodulok ripityára nem törtek. Míg a robot félig ütésre emelt karral meg nem dermedt. Holtan. Mozdulatlanul. Az agy is meg a dudor is. Terrence még ekkor is egyre nyomkodta a zseblámpa gombját. Ádázul egyre csak nyomkodta és nyomkodta. Aztán látta, hogy vége. A robot bedöglött. él. Meg fogják menteni. Ebben egy percig sem kételkedett. Most már sírhat. A szemére hártyásodó könnyfátyolon keresztül hatalmasra n tt az orvosi ment doboz. A relégépek visszanevettek rá. Áldott légy, kis ment kuckó - gondolta még, miel tt elájult volna. Bárányi Gyula fordítása
Harlan Ellison A SZEM ÓRÁJA Halálom harmadik évében összetalálkoztam Pirettával. Tiszta véletlenül, mivelhogy a második emeleten foglalt egy szobát, míg én szabadon járkálhattam az els emeleten meg a napos kertben. És olyan különösnek tetszett abban az els és meghatározó pillanatban, hogy egyáltalán összehozott bennünket a sors, mert már 1958 óta, miután megvakult, ott lakott, míg én egyike voltam azoknak a fiatal arcú öregembereknek, akikre a Nam után szállt le a köd. Meg kell hagyni, a magas sima k falak és Mrs. Gondy anyáskodó jelenléte sem tették túlságosan kellemetlenné a helyet, mert tudtam, egy napon eloszlik köröttem a köd, és újból szükségét fogom érezni, hogy szóba álljak valakivel, és akkor itt hagyhatom ezt a helyet. De ez még a jöv zenéje volt. Nem mintha különösképpen vártam volna azt a napot, de nem is kerestem menedéket itteni stabil helyzetemben. Az érdekl désen és az er feszítésen túli senki földjén vegetáltam. Beteg voltam, azt mondták; de az igazság az: meghaltam. Fütyültem hát mindenre. Piretta azonban más volt. Finom vonású kicsi arca mint a porcelán, szemében a sekély lagúnák azúrkékje, kezei fürgék. Mint mondtam, véletlenül találkoztam össze vele. Kitört rajta a nyugtalanság - ahogy mondta - a szem órájában, és sikerült neki megszöknie Miss Hazelett l. Éppen az alsó folyosón sétálgattam a fürd köpenyemben, lehajtott fejjel, a hátam mögött összekulcsolt kézzel, amikor megjelent fönt a széles lépcs szárnyon. Gyakorta meg szoktam állni ennél a lépcs nél, és figyeltem az elny tt arcú asszonyokat, amint emeletr l emeletre, lépcs fokról lépcs fokra végigsúrolnak. Mintha a pokolba szálltak volna alá. Legfölül kezdték, és ahogy mosták a lépcs t, úgy haladtak lefelé. A hajuk fehér, mindig kócos, mindig olyan, mint az ázott széna. Módszeres dühvel súroltak, mivel már csak ez az egy
elfoglaltság maradt nekik a sír el tt, és habbal-szódával kapaszkodtak belé. És én elnéztem ket, amint fokról fokra ereszkedtek alá a pokol fenekére. Ezúttal azonban nem volt egyetlen térdel gályarab sem. A lány szorosan a fal mellett óvakodott lefelé, alázatos ujjai végigtapogatták a burkolatot, és rögtön láttam, hogy vak. A vaknál is vakabb. Volt benne valami, valami éteri, ami azon nyomban megragadta halott szívemet. Néztem, amint lassan, mintha néma zene ütemére tenné, óvatosan libeg lefelé, és valami megfoghatatlan vonzalom fogott el iránta. - Miben lehetnék a szolgálatára? - Mintha messzir l hallottam volna udvarias felajánlkozásomat. Megtorpant, és a mezei egér riadtságával kapta fel a fejét. - Köszönöm, semmiben - mondta felettébb szeretetreméltó hangsúllyal. - Tökéletesen el tudom látni magam. Amit az az illet - biccentett a fejével a lépcs teteje felé - úgy látszik, képtelen felfogni: Lelépkedett a néhány lépcs fokon, és megállt az elny tt, borvörös sz nyegen. Mélyeket lélegzett, mint aki sikeresen befejezett valamilyen nagyszabású feladatot. - A nevem... - kezdtem, de éles horkantással félbeszakított. - Mit számít a név - mondta, és kedvesen felnevetett. - A neveknek semmi jelent ségük sincs, nem igaz? - tette hozzá akkora meggy déssel, hogy aligha mondhattam ellent. - Azt. hiszem, igaza van - feleltem. Csendesen elkuncogta magát, és megigazította alvástól összekócolódott barna haját. - Természetesen - szögezte le végleges érvénnyel -, nagyon is igazam van. Több okból is különös volt ez az egész. El ször is, a lány valami bonyolult összefüggéstelenséggel beszélt, ami akkor teljesen logikusnak t nt, másodszor pedig volt az els ember, akivel azóta, hogy két évvel és három hónappal korábban felvettek ide, szóba álltam. Valami vonzott ehhez a lányhoz, és én siettem meger síteni kapcsolatunk pókhálófonalát. - Mindazonáltal - tettem le én is a garast - kell lennie valaminek, amir l egyik ember megismeri a másikat. - Megsarkantyúztam a bátorságomat: - Különösképpen - nagyot nyeltem -, ha valaki kedvel valakit... Sokáig elmélázott ezen, egyik kezét még mindig a falnak támasztva, a másikat tejfehér nyakához szorítva. - Ha gondolja - jelentette ki végül hosszas megfontolás után -, hívjon csak Pirettának. - Ez az ön neve? - csodálkoztam. - Nem - felelte, és ebb l tudtam, hogy barátok leszünk. - Maga pedig hívjon engem Sidney Cartonnak - mondtam, elárulva ezzel régóta dédelgetett titkos azonosulási vágyamat. - Szép név, ha egyáltalán lehet egy nevet szépnek tekinteni - vallotta meg, és én bólintottam. Aztán eszembe jutott, hogy a bólintást aligha képes meghallani, hangosan is kifejezésre juttattam hát egyetértésemet. - Volna kedve megnézni a kertet? - ajánlottam fel lovagiasan. - Kedves önt l - felelte, és enyhe iróniával hozzátette: - annál is inkább, mert mint láthatja... teljesen vak vagyok. Ha már benne vagyunk a játékban, így válaszoltam: - Igazán? Észre sem vettem. Ekkor megfogta a karomat, és lépegetni kezdtünk a folyosón a kertre nyíló franciaajtó felé. Valaki jött lefelé a lépcs n, és a lány görcsösen megszorította a karomat. - Miss Hazelet - rebegte. - Segítsen, kérem! Egyb l tudtam, mi a baj. A felügyel je. Azt is megértettem, hogy nem szabad lejönnie a lépcs n, és most keresi a n vér, hová t nt. Ám nem engedhetem meg, hogy most, amikor alighogy rátaláltam, visszavigyék a szobájába. - Bízzon bennem - súgtam oda, és egy mellékfolyosó felé tereltem.
Megpillantottam a takarítófülkét, és gyöngéden betuszkoltam a h vös, sötét kuckóba. Halkan behúztam az ajtót, és megdermedtem. Egészen közel álltam a lányhoz, hallottam gyors, kapkodó lélegzését. Eszembe jutottak azok a hajnali órák ott Vietnamban, a félelemmel és rettegéssel teli álom, a ránk váró megpróbáltatások el érzete. A lány remegett a félelemt l. Akaratlanul magamhoz szorítottam, mire a karja a derekamra fonódott. Közelsége két év óta nem tapasztalt érzelmet kavart fel bennem; ostobaság volna, ha azt mondanám, szerelem. Csak álltam ott vele, egymásnak ellentmondó érzelmek hínáros sodrában, miközben Miss Hazelet lépteire füleltem. Végül, túlságosan rövidnek t id múltával ugyanezek a kimért léptek felfelé hágtak a lépcs n; bosszús, peckes, izgatott léptek. - Elment. Most már megnézhetjük a kertet - mondtam, és szerettem volna leharapni a nyelvemet. Hogyan is láthatna? De nem szívtam vissza a szavamat. Hadd higgye, mennyire könnyedén veszem a fogyatékosságát. Sokkal jobb így. Óvatosan rést nyitottam az ajtón, és kikukucskáltam. Senki, csak az öreg Bauer csoszog a folyosón háttal felénk. Kisegítettem a lányt, és mintha mi sem történt volna, belém karolt. - Milyen kedves magától - mondta, és megszorította a karomat. Visszamentünk a franciaajtóhoz, és kiléptünk a kertbe. A leveg ben érz dött az sz balzsamos illata, lépteink alatt illedelmesen ropogtak a levelek. Nem volt túl hideg, a lány mégis valami ellágyuló kétségbeeséssel csimpaszkodott belém. Nem hiszem, hogy a vaksága miatt; biztos voltam benne, hogy ha úgy akarja, minden segítség nélkül be tudná járni a kertet. A sétaút néhány másodpercen belül elkanyarodott, és a magas, szabályosan nyírt sövények elrejtettek bennünket a hely fel l. A napszakhoz képest furcsa volt, hogy egyetlen r sem döngött a gyöngyfüzér bokrok és sövények között, vagy egyetlen “vendég” sem élvezte üres tekintettel a gyepet vagy a mellékösvényeket. Oldalvást a lányra pillantottam, és elgyönyörködtem márványba kívánkozó vonásaiban. Az álla egy kissé hegyes volt ugyan és el reugró, de ezt kiegyensúlyozták kiugró pofacsontjai és hosszú szempillái, ami kissé ázsiai jelleg vé tette az arcát. Ajka telt volt, orra rövid ív , klasszikus metszés . Az a furcsa érzésem támadt, mintha már láttam volna t valahol, ami nyilvánvaló képtelenség. Mégsem akart elmúlni ez az érzésem. Eszembe jutott egy másik lány... de ez még a Nam el tt volt... az éjszakai égb l el hasító fémes vijjogás el tt... miel tt még ott állt volna az a valaki Walter Reednél az ágyam mellett. Az egy másik életben volt, még a halálom el tt, miel tt ide hozták volna erre a helyre. - Sötét az ég? - kérdezte. A sövény egyik szögletes beugrójában rejt zköd padhoz vezettem. - Nem nagyon - válaszoltam. - Észak felé látszik egy-két felh , de es nem ígérkezik. Azt hiszem, szép napunk lesz. - Nem számít - mondta rezignáltán. - Az id járás egy cseppet sem érdekes. Tudja, milyen régen volt az, amikor utoljára láttam a napfényt átsz dni a fák koronáján? - Fölsóhajtott, és a fejét hátradöntötte a pad támlájának. - Nem, az id járásnak nincs jelent sége. Legalábbis a mostani id ben. Nem értettem, mit akart mondani ezzel a hangsúlyos id vél, de én sem tör dtem semmivel. Új élet pezsdült meg az ereimben. Meglepetve hallgattam a lüktetését a fülemben. Meglep dtem magamon, hogy azon izgulok, mi lesz percek múlva a jöv ben. Csak az értheti meg ezt, aki tapasztalta, mi az halottnak lenni, nem gondolni többé a jöv vel, és akkor egyszerre valami olyasmire bukkanni, ami értelmet ad az ember életének, és újra élni kezd. Nem a reményre gondolok, dehogy, nem ilyen egyszer az ügy. Hanem arra, hogy az ember halott, aztán egyszerre csak él. Pontosan ez történt velem az alatt a néhány perc alatt, amióta megismertem Pirettát. Az elmúlt két év és három hónap felfalta el lem a következ pillanatot, és lám, hirtelen megint érdekelni kezd a jöv . Eleinte nem nagyon, hiszen eléggé elkorcsosult bennem ez a képesség, de
már számolgatni kezdtem a perceket, és éreztem, hogy újból megrohan az élet, és ragad magával, el re. Kezdtem el renézni, és vajon nem ez-e a biztos jele annak, hogy életre keltem? - Hogy került ide? - érdekl dött, h vös, keskeny ujjú kezét csupasz karomra helyezve. Kezem az övére helyeztem, megrebbent, mire félénken visszahúzódtam. De aztán megkereste a kezemet, és visszahelyezte a magáéra. - A háború - magyaráztam. - Egy ágyúgolyó eltalált, és ide küldtek. Nem akartam... lehet, hogy nem is tudtam... nem tudom... hosszú ideig senkihez sem akartam szólni. De most már rendbe jöttem - tettem hozzá, egy csapásra megbékélve önmagammal. - Igen - mondta, mintha ez végleg eldöntené a kérdést. Aztán egészen különös hangon folytatta: - Maga is érzi a szem óráját, vagy maga is azok közül való? - kérdezte kíméletlen éllel a hangjában. Nem tudtam, mit válaszoljak. - Kik azok az azok? Telt fels ajkával vicsorítva sziszegte: - Azok a n k az ágytállal. Azok a gyalázatos szürkületi antiszeptilek! - Ha a n vérekre meg az ápolókra gondol - kaptam el a gondolatmenetét -, akkor én nem tartozom hozzájuk. Én ugyanúgy haragszom rájuk, mint maga. Vagy tán nem rejtettem el magát? - Keresne nekem egy botot? - mondta. Körülnéztem, s mivel sehol sem láttam, letörtem egy ágat a sövényr l. - Ez jó lesz? - nyújtottam oda neki. - Köszönöm - mondta. Tördelni kezdte az ágról a leveleket meg a hajtásokat. Figyeltem a szorgosan ügyköd fürge ujjakat, és arra gondoltam, hogy micsoda rettenetes lehet ennek a kedves és okos lánynak ezek között a betegek, ezek között az rültek között. - Maga most nyilván arra gondol, hogy mit keresek én itt, nem igaz? - kérdezte, miközben a vékony zöld kérget hántotta lefelé az ágról. Nem válaszoltam, mivel nem érdekelt; találtam valamit, valakit, és újrakezd dik az életem. Mi értelme volna mindezt egyszerre lerombolni? - Dehogy, eszembe sem jutott ez a kérdés. - Nos, azért vagyok itt, mivel azok tudják, hogy tudok róluk. Szavai ismer s húrt pendítettek meg bennem. Volt ott egy Herbman nev illet , aki itt töltött második évemben ott lakott az els emeleten. Ez folyton arról a hatalmas klikkr l beszélt, amely titokban az életére tör, és nem riad vissza semmit l, hogy elhallgattassa t, miel tt lerántaná a leplet aljas fondorkodásukról. Remélem, nem ebben a cip ben jár. Hiszen olyan kedves )ány. - Azok? - Persze hogy azok. Maga azt mondta, hogy nem tartozik közéjük. Ugye nem hazudott? Ugye nem járatja velem a bolondját, és nem akar az orromnál fogva vezetni? - Keze kicsusszant a kezem alól. Igyekeztem minél gyorsabban újból Szilárd talajra evickélni. - Nem, dehogyis; de lássa be, hogy nem értem. Nem tudom, hányadán vagyok. Hiszen, ugye, már annyi id t eltöltöttem itt. - Vigyáztam, nehogy fellengz sen hangozzék a szavam. Ez az érv valahogy megnyugtatta. - Bocsásson meg. Néha elfelejtem, hogy nem mindenki érzi meg úgy, mint én, a szem óráját. Megrántotta az ág végét, és a lecsúszó kéreg éles kis cuppanása mintegy poénként csattant a szavaihoz. - A szem órája? - csodálkoztam. Ma már többször is hallottam t le ezt. - Nem értem. Piretta felém fordult, élettelen kék szemei elnéztek a jobb vállam felett, és egymáshoz szorította a két térdét. A pálca ott hevert mellette, elfeledetten, mint egy megunt játék. - Elárulom magának - mondotta. Egy percig nem moccant, és én vártam. És ekkor: - Látott már lángvörös hajú n t? Meglep dtem. Azt vártam, hogy mesélni fog, hogy fellebbenti a fátylat a múltjáról, és én még jobban meg fogom ezért kedvelni t... ehelyett egy értelmetlen kérdéssel hozakodik el .
- Hát... izé... nem is tudom... - Gondolkozzon! - parancsolt rám. Gondolkoztam, és bármilyen különös, felmerült el ttem egy lángvörös n nek a képe. Néhány évvel a bevonulásom el tt minden n i divatmagazin tele volt egy n képével, mi is volt a neve? Ó igen, most, hogy meger ltettem az emlékezetemet, eszembe jutott: Piretta. Ez a gyönyör alakú, ragyogó kék szem manöken, bolondos lángvörös árnyalatú hajkoronával a fején. Híre szárnyakra kelt, kilépett a divatmagazinok lapjairól, és az emberek szinte egyébr l sem beszéltek rajta kívül. - Emlékszem magára - hebegtem döbbenten. - Ugyan! - csattant a hangja. - Ön énrám nem emlékszik! Hanem egy Piretta nev n re. Egy gyönyör asszonyra, aki úgy habzsolta, olyan hévvel az életet, mintha ez lett volna az utolsó szerelme. Ez valaki más volt, nem én. Én egy szegény vak teremtés vagyok. Maga engem nem ismer, ugye? - Nem - adtam meg magam. - Bocsásson meg. Bár egy pillanatra... Mintha nem is hallotta volna a közbeszólásomat. - A Piretta nevezet n t mindenki ismerte. Egyetlen divatszalon sem volt divatos nélküle; egyetlen koktélparti sem lehetett sikeres, ha nem volt jelen. De egyáltalán nem volt az a szende virág típusú n . Szeretett kísérletezni, még a nihilistánál is nihilistább volt. Nem volt az a dolog, amire kapható ne lett volna. Megmászta a Pastroff csoporttal a K 99-et, két férfi társaságában körülhajózta egy vitorlás csónakban a Jóreménység fokát, Indiában elmerült a Kali-kultuszban, és bár hitetlenként jött hozzájuk: tanítványként csatlakozott a thugok társaságához. Az ilyen túlhajszolt élet megviseli az embert. is hamar elunta. A jótékonykodást, a manökenkedést, a rövid kiruccanásokat a filmhez, a férfiakat. A gazdag férfiakat, a tehetséges férfiakat, a jókép férfiakat, akiket magához vonzott, de akiket ugyanakkor megbénított a szépségével. Új kaland után nézett... és a végén meg is találta. Azt kérdezgettem magamban, miért mondja el ezt nekem. Ekkorra már végleg eldöntöttem magamban, hogy az életet, amelynek a visszatérésére úgy vágytam, megtaláltam itt, benne. Újból éltem, és az élet olyan hirtelen, olyan váratlanul osont be hozzám, hogy csakis hozhatta magával. Még ez a kissé megtört, de még így is csinos, meghatározhatatlan korú vak asszony is meg rzött valamit a világhír manöken leírhatatlan adottságaiból. Fehér kórházi köpenye elrejtette az alakját, de azon is átsütött lényének delejes csodája, és én ismét éltem. Szerettem. még mindig beszélt: - A nagymen síz k galerije meg a t z-szigeti m vészkolónia után visszajött a városba, hogy újabb és újabb élményeket keressen magának. A végén rájuk is bukkant. A szem lovagjai. Ez egy zártkör vallásos szekta volt. A látást és a tapasztalást imádták. Ezt egyenesen neki találták ki. Egyb l hozzájuk csapódott, és hajnalonként együtt imádkozott velük a sokszem bálványuk el tt, és habzsolta az életet. Sötét emberek voltak ezek, és amit cselekedtek, nem mindig volt tiszta. Mégis kitartott mellettük. . Aztán egy éjszaka, amikor eljött - ahogy k nevezték - a szem órája, áldozatot követeltek, és rá esett a választásuk. Kimetszették a szemeit. Moccanni sem mertem. Nem voltam biztos benne, hallottam-e azt, amit hallottam. Egy furcsa vallásos szekta, afféle ördögimádók New York város kell s közepén; és szertartásosan kivájják minden id k leghíresebb manökenjének a szemét? Túlságosan is fantasztikus, hogysem hihet lett volna. Magam is meglep dtem, hogy a régi érzések egyszerre csak újból elözönlötték. Hitetlenkedés, iszonyodás, sajnálkozás. Ez a lány, aki Pirettának hívja magát, és valóban az a Piretta, visszaadja az életemet, csak azért, hogy rám zúdítson egy históriát, amely olyannyira hihetetlen, és szerintem nem egyéb rémálomnál vagy egy üldözési mániában szenved víziójánál. Hiszen itt vannak el ttem azúrkék szemei! Ha nem is látnak, de megvannak. Hogyan vájhatták volna ki ket? Zavarodottság és megdöbbenés küszködött bennem.
Hirtelen feléje fordultam, és átöleltem. Nem tudom, mi szállt meg hirtelen, hiszen világéletemben, még a háború el tt is gyámoltalan voltam a n kkel, de most a torkomban vert a szívem, és teljes odaadással szájon csókoltam Pirettát. Ajkai szétnyíltak, mint két virágszirom, és szenvedéllyel viszonozta a csókomat. Kezem rátalált a mellére. Így ültünk ott, szenvedéllyel telve percekig, és amikor úgy éreztük, hogy a pillanat gyönyörét kiélveztük, elhúzódtunk egymástól, és én arról kezdtem csevegni, hogy majd meggyógyulok, és összeházasodunk és vidékre költözünk, ahol gondját viselhetem. Aztán ujjaim végigtapogatták az arcát, mintegy magukba szíva a szépségét, felitatva lényének varázsát. Kisujjam hegye a szemgolyójára tévedt. Száraz volt. Kezem megtorpant, és a lány csodás ajka körül halvány mosoly derengett fel. - Igaz - mondta, és tenyerébe ejtette a szemeit. Számhoz szorítottam az öklömet, és egy eltiport állatka vinnyogása tört fel bel lem. Ekkor megpillantottam a kezében, mint valami botkormányt, a kihegyezett pálcát. - Mi az? - kérdeztem, és akaratlanul végigfutott a hátamon a hideg. - Nem kérdezted meg, hogy Piretta magáévá tette-e a vallást - csicseregte lágyan, mintha egy értetlen kisgyerekhez beszélne. - Mit akarsz ezzel mondani? - hebegtem. - Most jött el a szem órája, nem érzed? És felém lépett a pálcával. Hátrah költem, de szinte körém fonódott, a földre zuhantunk, és nem számított, hogy vak volt. Neee! - sikoltottam, amint felemelte a pálcát. - Szeretlek. Azt akarom, hogy az enyém légy, feleségül akarlak venni! - Micsoda ostobaság - csicseregte kedvesen -, nem mehetek hozzád, hiszen nem vagy épelméj . Aztán ott volt a pálca, és réges-régen itt van velem vakon a szem órája. Bárányi Gyula fordítása
Harlan Ellison Magányos földön Horgas kezével k be váj; a Nap mellett, a szirti táj s az azúr magányában áll. Lord Alfréd Tennyson (Szabó L rinc fordítása) Pederson érezte, hogy az est leszállt a Syrtis Major felé; vakon is megállapította, hogy beköszöntött a marsi éjszaka: el bújtak a cirpel tücskök. A nap melegít gy je, amely a hosszú nap során a lelket tartotta benne, szertefoszlott, és megborzongatta a fagyos sötétség. Hiába volt vak: a rég megsz nt látást pótolta az árnyékok érzékelhet változása. - Pretrie! - kiáltott bele az éjszakába, és a kopár völgyek elvitték messzire - Pretrie, Pretrie, Pretrie a visszhangot, el egészen az alacsony hegy lábáig. - Itt vagyok, öreg Pederson. Mit akarsz t lem? Pederson megnyugodva elengedte magát felfújható kuckójában. A hosszú, feszült várakozás kimerítette. Most megnyugodott. - Voltál a szentélyben? - Voltam. Imádkoztam sok-sok fordulóért, három színen át. Sok éve annak, amikor Pederson utoljára látott színeket. De tudta, hogy a színek tették olyan er ssé és szilárddá a marslakó vallását! - És mit jósolt neked az áldott Jilka, Pretrie?
- A holnapot bekebelezi a ma emléke. Meg hasonló dolgokat. Az idegen hangjában volt valami selymesen megnyugtató. És bár Pederson sohasem látta a magas, agg jilkitát, bütykös, lapos ujjaival végigtapogatta annak kopasz, csepp alakú koponyáját, ujjbegyei láttatták vele a szemek mély, kerek üregeit, a tömpe orrot, a száj keskeny, ajak nélküli hasadékát. Pederson úgy ismerte ezt az arcot, mint a sajátját, annak minden ráncával, mélyedésével és bibircsókjával. Tudta, hogy a jilkita földi évekkel nem is mérhet en vén volt. - Mit hallottál, közeleg már a szürke ember? Pretrie mélyet sóhajtott, és Pederson a csontok ropogásából ítélve tudta, hogy az idegen letelepedett felfújható burka mellé. - Jön, csak lassan, öreg. De közeleg. Csak türelem. - Türelem - nevetett az öreg t én. - Az aztán van nekem, Pretrie. Jószerivel egyebem se maradt. Volt id m is, de lassan annak is a végére járok. Azt mondod, közeleg? - Közeleg, öreg. Id . Csak id kell hozzá. - Mi van a kék árnyékokkal, Pretrie? - S ek, mint a kopár völgyekbeli prém, öreg. Beáll az éj. - A holdak felkeltek? Hallatszott, amint az idegen surrogva beszívja a leveg t széles orrlyukain, aztán ezt válaszolta: - Ma este még egyik sem. Tayseff és Teei is a látóhatár alatt id zik. Gyorsan besötétedik. Talán ma éjjel, öreg. - Talán - hagyta rá Pederson. - Légy türelemmel. Pederson nem mindig volt türelmes. Fiatalemberként, amikor még buzgott benne a vér, összekapott presbi-baptista apjával, és rhajósnak állt. Nem hitt sem égben, sem pokolban, sem az egyetemes vallás szigorú tanaiban. Akkor sem. Kés bb igen, de akkor még nem. rbe szállt hát, és az évek csupa jót hoztak a számára. Lassan öregedett, egészségben, mint az eldugott zugok földtúrói. Ám látta a halált is, azokat, akik hitben haltak meg, és azokat is, akik hitetlenségben haltak meg. És lassan ráébredt, hogy egyedül van, és egyszer, egy napon a szürke ember el fog jönni érte is. Mindig is egyedül volt, és amikor már nem tudta meglovagolni a csillagos rt szántó nagy hajókat, elvonult nagy magányosságában. Elvonult, hogy otthont keressen magának, és végül is teljes kört betöltvén eljött az els világra, amelyet megismert; hazajött a Marsra, ahol az ifjúságát leélte, ahol az álmai megszülettek; a Marsra, merthogy mindig az az ember otthona, ahol fiatal volt és boldog. Hazajött, ahol a napok melegek, az éjszakák enyhék. Hazajött, ahol megjelent ugyan az ember, de valamilyen csoda folytán nem eresztette le acél és betongyökereit. Hazajött egy hazába, amely egy csöppet sem változott ifjúkora óta. És éppen idejében. Mert rátalált a vakság, és testének lassúsága már a szürke ember közeledtére intette. Vakság a mértéktelenül élvezett vikt l és whiskyt l, a mértéktelen sugárzástól, a végtelennel való farkasszemet nézés sok-sok évét l. Vak, és képtelen megkeresni többé a kenyerét. Hazajött hát, egyedül; mint ahogy a madár rátalál a fára, mint ahogy a téli hidegt l meggyötört szarvas rátalál az utolsó fakéregdarabra, mint ahogy a folyó megtalálja a tengert. Hazajött, hogy megvárja a szürke embert, és itt talált rá a jilkita Pretrie. Hallgatagon ültek egymás mellett a tornácon, és szavak nélkül is sok mindent elmondottak egymásnak. - Pretrie? - Igen, öreg. - Soha nem kérdeztelek még, hogy mit ad ez neked. Hogy is mondjam... Pretrie megmozdult, és Pederson fülébe eljutott a m anyag asztallaphoz koppanó mancs hangja. Aztán az idegen egy pohár vízzel hígított viket nyújtott a kezébe.
- Tudom, mire gondolsz, öreg. Két aratás idejéig itt voltam melletted. Itt vagyok most is. Nem elég ennyi? Két aratás idejéig. Megfelel négy földi évnek, gondolta Pederson. A jilkita egyszer csak el bukkant a szürkületb l, és azóta is szolgálja a vak embert. Az egyik nap még bajlódik a kávéf jével (ragaszkodott a régimódin f zött kávéhoz, és megvetette a kávébriketteket) meg a kuckója szabályzó gombjaival, a másik nap már van egy igénytelen, önzetlen szolgája, aki méltósággal gondoskodik minden szükségletér l. Barátságos egyetértésben éltek; nem nagyon terhelte meg Pretrie-t, míg az idegen semmit sem kért viszonzásul. Mindezt kérdés és csodálkozás nélkül tudomásul vette, mi mást is tehetett volna? Noha aratás idején odahallatszott a mellmagasságú selyembozótból Pretrie testvéreinek a zsivaja, a jilkita sohasem távozott el messzebbre a kunyhótól. És most mindennek hamarosan vége szakad. - Veled könnyebb volt. Izé... köszönöm, Pretrie. - Az öregember úgy érezte, hogy ezt kertelés nélkül ki kell mondania. Halk dörmögés hallatszott elismerésül. - Én köszönöm neked, öreg Pederson, hogy megt rtél magad mellett - válaszolta a jilkita gyöngéden. Pederson valami hideget érzett az arcán. El ször azt hitte, es , de folytatása nem volt, így megkérdezte: - Mi volt ez? A jilkita - Pederson érzése szerint - feszélyezett mozdulatot tett. - Fajom szokása - mondotta. - Micsoda? - makacskodott Pederson. - Könnycsepp, öregember. Könnycsepp a szememb l a testedre. - Hé, ide figyelj... - kezdte, hogy hangot adjon az érzéseinek, de érezte, hogy az ide figyelj nem a legjobb szó. Szavai meg-megbicsaklottak a rég halottnak hitt érzelemt l: - Nem szabad... hm, ne légy szomorú, Pretrie. Jó életem volt. A szürke ember nem tud megfélemlíteni. - Bátran hangzó szavait azonban megtörte a kora. - Az én fajom nem ismeri a szomorúságot, Pederson. Ismerjük a hálát, a barátságot, a szépséget. De nem a szomorúságot. Mint mondtad, ez komoly fogyatékosság, de mi nem sóvárgunk a sötét vagy az elveszett után. A könnyemmel meg akartam köszönni a nagylelk ségedet. - Nagylelk ségemet? - Hogy megt rtél magad mellett. Erre az öregember visszavonult magába, és várt. Nem értette a dolgot. Hiszen az idegen akadt rá, és Pretrie jelenléte megkönnyítette számára ezeket az utolsó éveket, tartozott hálával, ám bölcsebbnek látta, ha nem szól egy szót sem. Ültek ott, ki-ki a maga gondolatai magányában, és Pederson kirostálta a leélt pelyvájából az események búzáját. Visszaidézte magában a nagy hajókban töltött magány napjait, azt, hogy eleinte milyen nevetségesnek t nt el tte az apja vallása, meg amit az apja a magányról mondott: “Senkí sem járja társtalanul az útját, Will” - szokta mondogatni az apja. De csak nevetett, és azzal kérkedett, hogy a magányra született, ám most, az idegen jelenlétének kimondhatatlan melegségében megismerte az igazságot. Az apjának volt igaza. Jó, ha van az embernek barátja. Különösen amikor közeleg a szürke ember. Különös, milyen nyugodt bizonyossággal vette ezt tudomásul, de ez az igazság. Tudomásul vette, és szelíden várt rá. Kis id múlva lelopózott a hideg a hegyekb l, és Pretrie kihozta a vállkend t. Jótékony melege átölelte az öregember vézna vállait. Aztán háromíz lábait maga alá gy rve a marslakó visszakuporodott az öreg mellé. - Nem tudom, Pretrie - t dött Pederson némi id elteltével. Válasz nem jött. Mert kérdés sem hangzott el.
- Sehogy sem tudok zöld ágra verg dni. Volt értelme az egésznek? Az rben eltöltött id , az emberek, akiket megismertem, a magányosok, akik meghaltak, és a haldoklók, akik sohasem ismerték a magányt. - Mindenki ismeri a fájdalmat, öregember - bölcselkedett Pretriev Mélyet sóhajtott. - Sosem hittem volna, hogy szükségem lenne valakire. Most már tudom, Pretrie. - Sosem tudhatja az ember. Pederson nem sokra tanította az idegent; amikor hozzá csatlakozott, már beszélt angolul. Ez egy újabb rejtély volt a jilkitával kapcsolatban, de Pederson akkor sem kérdezett semmit. Sok rcsavargó és misszionárius megfordult a Marson. - Mindenkinek szüksége van valakire - folytatta a mélázást Pederson. - Soha nem tudhatja az ember - helyeselt Pretrie nyomatékkal. - De talán igazad van - tette hozzá. Aztán megmerevedett, mancsát az öregember karjára helyezte. - Közeleg, öreg Pederson. . A várakozás borzongása, majd a következ pillanatban a rettegéshez közeli félelem remegése futott át az öregemberen. Szürke haja az égnek meredt, és a vállkend alatt is fázott. Ilyen közel lenne? - Közeleg? - Már itt van. Mindketten megérezték: Pedersonra is átsugárzott a jilkita izgalma; id vel érzékennyé vált a másik hangulatváltozásaira, mint ahogy az is olvasott az érzéseiben. - A szürke ember. - A nevet lágyan elnyelte az éjszakai, lég, és a kopár völgyek sem visszhangozták. - Készen vagyok - jelentette ki az öregember, és el renyújtotta a bal kezét. Másik kezével letette a vikes poharat. Testébe belopakodott valami keménység, és úgy érezte, mintha valaki megragadta volna a kezét. És amikor úgy gondolta, hogy itt az ideje, hogy útra keljen, a társához fordult. - Ég veled, Pretrie barátom. A másiktól azonban nem jött feleletül búcsúszó. A jilkita ehelyett, mintha leszálló ködön át, ezt mondta: - Együtt megyünk, Pederson barátom. A szürke ember egyetlen fajt sem kímél. Miért kívánnád, hogy egyedül menjek el? Nekem is szükségem van valakire. - Itt vagyok, szürke ember. Itt. Nem vagyok egyedül. Különös módon még eljutott Pederson tudatáig, hogy a jilkita kinyújtott mancsát is elfogadta a jövevény. Lehunyta vak szemeit. Sok id múltán újból felhangzott a tücskök hárfakórusa, a kunyhó el tti tornácra pedig rátelepedett a megbékélés csöndje. Leszállt az éj a magános földre; az éj, ám nem a sötétség. Bárányi Gyula fordítása
Harlan Ellison A kivetettek Beazyk látta, amint Riilán kitör az rület, és addig csapkodja magát az ablakhoz, amíg gombost feje vörös hús és vérkásává nem foszlik. Mélyet sóhajtott, hogy hatalmas, fújtató mellkasa hordónyira dagadt, s azon morfondírozott, hogyan lehetséges, hogy a kivetettek éppen t választották hallgatólagosan vezérükké. A hajó kint lebegett az rben, a Hold és a Föld között: nem kívánt, észrevétlen, sodródó tutaj az éjszaka tengerén. Körülötte a többiek némán figyelték a hajó társalgójában, mint öli meg magát Riila, s amikor a lány teste lehanyatlott a sz nyegre, elfordultak, Bedzykre bízva, hogy ki legyen az, aki eltakarítja a hullát, John Smitht választotta - akinek tollak n ttek a haja helyén -, meg azt a névtelent, aki beszéd helyett csak gágogni tudott.
Ezek ketten felemelték a borsószemnyi fej nehéz testet, és a szemétkivet ajtóhoz cipelték. Miután eltávolították a szemetet, megnyitották az ajtót, betuszkolták a lányt, rázárták a fedelet, és kifúvatták az rbe. Nap felé tartó útjában még elúszott a társalgó ablaka el tt, aztán örökre elt nt szemük el l. Bedzyk ledobta magát egy fotelba, és sípolva teleszívta hordónyi mellkasát. Nem kis gond vezérüknek lenni ezeknek az embereknek. Emberek? Nem, ez a szó semmiképpen nem illett rájuk. Ezeknek a kivetetteknek. Micsoda szép, hajlékony kifejezés! Mert micsodák k mindahányan, ha nem hulladék, vakarcs, selejt, szemét? Milyen jól ráillik Riilára, hogy éppen ott: a szemétkivet n át távozott el. Egy nap itt fog búcsút inteni mind. De hiszen nincs is “nap” a hajójukon - villant eszébe. Mindegy: egy szép valamin napon vagy éjszakán - mindegyiküket ki fogja szippantani ez a nyílás, mint a szemetet. Ennek így kell lennie. Mert k voltak a kivetettek. De emberek-e? Nem, semmiképpen sem azok. Mert az embereknek nem n kampó a kezük helyén, sem egy szemük, sem páncéljuk, sem púpjuk a mellükön meg a hátukon, de úszójuk sem meg mindenféle fura kinövéseik, amikkel a hajó lakói dicsekedhetnek. Az emberek normálisak. Szabályosan összeill kezük, lábuk, szemük van. Hozzájuk ill férjük, feleségük. Egyenletesen eloszlanak az egész Naprendszerben, és egyenl en megosztják maguk között meg a Határvidék között a rendszer javait. És boldogan tudomásul veszik, hogy a rút kivetettek pusztuljanak csak el börtönhajójukon. - Elment. A férfi összeszorította az ajkát, tökéletesen szabályos fejét hatalmas mellkasára hajtotta, és gondolataiba mélyedt. Most felkapta a tekintetét. John Smith állott el tte, akinek tollak n ttek a haja helyén. - Azt mondtam: elment. Bedzyk szótlanul bólintott. Riila csak egy volt a sorban. Eddig már több mint kétszáz kivetettel könnyebbült meg a hajójuk. De a sornak még nincs.vége. Különös, hogy ezek a - megint megakadt az ember szónál, végül megállapodott annál a kifejezésnél, amelyet maguk között használtak: -, ezek a teremtések mennyire hozzáedzödtek a magukfajtájúak halálához. Vagy talán nem is mérték magukat a többi torzszülötthöz. A hajón senki sem hasonlított a másikra. Egyes teremtéseknél megváltoztatta az izomrostokat, és hasznavehetetlenné tette a tagjaikat; másoknál elzárta a b rfelület nyílásait, és teljesen sz rtelenné tette ket. Ismét másoknak különös nedvek árasztották el a vérét, fura kinövéseket serkentve ott, ahol simaságnak kellene lennie. De talán mindegyikük abban a hitben élt, hogy kevésbé visszataszító, mint a többi. Amiben volt is valami. Bedzyk tisztában volt vele, hogy az hordómelte távolról sem olyan undorkelt , mint mondjuk Samswope gerinctaréja és kett s feje. Meglehet - próbálta meggy zni magát Bedzyk -, hogy még jól is áll nekem ez a hatalmasan el reékel , sötét sz rzet borította mellkas, s t egyenesen h si küls t kölcsönöz nekem. Ajaj, elég undorító ránézni a többiekre, de énrám? Aligha. Igen, lehetséges ilyesmi. Elég az hozzá, hogy most már a szemük sem rebbent, ha valamelyikük végzett magávaí. Egyszer en elfordították a fejüket; a legtöbbjüknek amúgy is megváltás volt a halál. De megálljunk csak! is kezd ugyanúgy gondolkodni, mint a többiek! Ennek véget kell vetnie. Igaztalan dolog. Senki sem veheti ilyen könnyedén a halált. Eltökélte, hogy legközelebb közbe fog lépni, és szigorúan rájuk fog dörrenteni, és biztatni fogja ket, hogy hamarosan révbe érnek, és elég a csüggedésb l. A lelke mélyén azonban jól tudta, hogy legközelebb sem fogja az ujját sem mozdítani, mint ahogy most sem tette. Mert ugyanígy fogadkozott akkor is, miel tt Riila eltávozott volna. Samswope jött be a társalgóba - egész “nap” konyhai szolgálaton volt, s mindkét fejér l csöpögött az izzadság -, és a kivetettek beszélget csoportjai között utat törve magának, leült a Bedzyk melletti székre. - Mmm. - Ez üdvözlés akart lenni, jeladás a jelenlétér l. - Szia, Sam.Miújs?
- Mecu-mecc - utánozta csúfolódva Scalominát (az egyszer szicíliait, volt vízvezeték-szerel t), egyik fejét az modorában félrehajtva. - Élni fogok. Sajnos - tette hozzá árnyalatnyi humorral. - Meséltem már neked a bukorsegg kanadai kelésszopóról? - Eközben mosoly sem rebbent egyik száján sem. Bedzyk unottan bólintott: semmi kedve sem volt belemenni ebbe a játékba. - Hát igen legyintett Samswope unottan. Néhány hosszú pillanatig haligatagon ült magában, aztán gúnyosan kifakadt: - De mondtam azt is, hogy a feleségem volt? - Merthogy a felesége adta t fel. A hajó tele volt rémségekkel. - Pár perccel ezel tt Riila megölte magát - vetette oda Bedzyk félvállról. Csak ilyen nyersen rukkolhatott ki a hírrel. - Gondoltam, hogy valami ilyesmi történt - felelte Samswope. - Láttam a konyhaablakból, hogy a szemétkivet höz cipelik. Ez már a hatodik csak ezen a héten. Mit akarsz tenni, Bedzyk? Bedzyk hirtelen feléje fordult. Tekintetét mereven egy pontra szögezte Samswope két feje között. Szavaib i sütött a tehetetlenség és a ráháruló felel sség miatti düh: - Mi az, hogy én mit akarok tenni? Én is ugyanolyan fogoly vagyok itt. A nagy begy jtés idején engem ugyanúgy eltéptek az asszonytól meg a három gyerekt l, mint téged a használtautóüzletedt l. Mi az istennyilát akarsz t lem? Könyörögjek tán, hogy ne csapkodják a fejüket az ablakhoz, mert elrontják a szép kilátást az éjszakai rbe? Samswope két kezével fáradtan végigsimította mindkét arcát. Bal feje kék szemeit lehunyta, jobb fejének barna szemeivel pedig sebesen pislogott. Bal fejét, amellyel eddig beszélt, a mellére hajtotta. Jobb feje, a csaknem tompa fej, értelmetlen dünnyögésbe fogott - Samswope bal keze a magasba lendült: undor és gy lölet ködösítette el a tekintetét. - Elhallgass, te nyomorult hülye! - És öklével püfölni kezdte a jobb fejét. Bedzyk semmi sajnálatot nem érzett iránta. Amikor el ször tanúja volt, hogyan sulykolja magát a mutáns - vagy talán jobb szó lenne rá az önkorbácsolás? -, akkor még sajnálta. De azóta megszokottá vált, hogy Samswope így veri ki ostoba fejéb l a gyötrelmét. És voltak id k, amikor Bedzyk úgy vélte, Samswope szerencsésebb a többieknél. Legalább van egy biztosítószelepe, egy tárgya, amit gy lölhet. - Nyugi, nyugi, Sam. Semmi sem segít rajtunk, egy kurva do... Samswope tekintete korbácsként csattant Bedzyken, aztán számba vette annak izmos karjait, hatalmas mellkasát, és csüggedten csak ennyit dörmögött: - Ó, Bedzyk, nem tudom, nem tudom! - Bal fejét a kezébe temette, a jobb oldali pedig gügyén pislogott Bedzykre. Bedzyk megrázkódott, és elfordította a tekintetét. - Csak sikerült volna leszállnunk akkor a Vénuszon - nyöszörögte Samswope a tenyere mélyér l. Bárcsak leengedtek volna bennünket - Tudhatnád már, Sam - korholta Bedzyk keser en -, hogy sehol sincs számunkra hely a rendszerben. Sem a Földön, sem egyebütt. Keretek vannak meg kvóták meg elosztások. Ennyi az Ióra, ennyi a Callistóra, emennyi.a Lunára meg a Vénuszra meg a Marsra meg bárhová, ahol le akarnál telepedni. A kivetettek számára nincs hely. Sehol a világ rben. A társalgó másik végében három halember - a fejük átlátszó, gömböly sisakba zárva - valamin összekülönbözött, és ketten próbálták kinyitni a harmadik sisakján a vízcsapot. Ez valami új volt: a harmadik halember ellenállt, nem akart megfulladni. Ez már nem öngyilkosság, hanem kész gyilkosság, hacsak nem avatkoznak közbe. Bedzyk talpra ugrott, és rávetette magát a két támadó halemberre. Az egyiknek elkapta a karját, és penderített rajta egyet. Már félig magasba emelte az öklét, amikor eszébe villant, hogy elég egy nagyobb ütés, és ripityára hull a halarcot bezáró vízgömb, és a mutáns sorsa megpecsétel dne. Rántott hát rajta egyet, és nem éppen szelíden háton teremtette, és az ajtó felé lökte. A halember átokbuborékokat eregetve életfenntartó vízgömbjébe és társaira dühös pillantásokat vetve, kitántorgott a teremb l. A másik halember saját jószántából az els után somfordált.
Bedzyk egy nyugágyhoz segítette a harmadik halembert, és érdektelenül figyelte, amint az friss légbuborékokkal tölti meg a gömbjébe zárt vizet. A halember ajaktalan köszönetet rebegett, amit Bedzyk egy kézmozdulattal elhárított. Majd visszatért a helyére. Samswope tompa fejét dörzsölgette. - Azoknak ott sohasem n be a fejük lágya - dünnyögte. - Te sem lennél valami boldog, Swope, ha olyan aranyhalköcsögben kellene leélned az életedett. Samswope abbahagyta tompa fején a ráncos, sárga b r masszírozását, s éppen ellenkezni akart, amikor az interkom kattanása és sípolása belefojtotta a szót. - Bedzyk! Bedzyk! Ott vagy lent? - Harmónia Teat hangja szállt feléjük a gépteremb l. Miért hogy folyton csak t hívják? Miért ragaszkodnak hozzá, hogy t tegyék meg dönt bírójuknak? - Igen, itt vagyok a társalgóban. Mi a baj? A sípláda megint kattant egyet, és Harmónia Teat bársonyos hangja újból megszólalt a mennyezetr l: - Egy hajó közeledik felénk, kábé három harmincas irányból. Átnéztem a táblázatot meg a hajózási menetrendet. Semmi jelzés nincs hajóról. Mit tegyek? Mit gondolsz, nem vámhajó lesz a Földr l? Bedzyk feltápászkodott a fotelból. Sóhajtott. - Á, kötve hiszem, hogy vámhajó volna. Kivetettek bennünket ide, de remélem, nem lesz b r a pofájukon, hogy még helypénzt is kivessenek ránk. Fogalmam sincs, Harmónia. Állíts le mindent, és vedd fel minden jelzésüket. Rögtön fönt leszek én is. Kisietett a társalgóból, és felkapaszkodott a gépterembe. Csak a hidropónikai szinten vette észre, hogy Samswope is a nyomában baktat. - Izé, úgy gondoltam, én is veled jövök, Bed - menteget zött, apró, r tes kezeit dörzsölgetve. - Nem szerettem volna egyedül maradni ott lent azokkal a... hm... korcsokkal. - Tompa feje félrebillentve mély álomba merült. Bedzyk nem felelt. Hátat fordított, és közömbösen, anélkül hogy visszatekintett volna, folytatta útját felfelé. Vaklárma volt az egész. A hajó még tisztes távolban azonosította magát. A Központi Rendszerb l, A Földön lév Montana állambeli Butte-ból való futárhajó volt. Értékes terhe nem más, mint egy Curran nev különleges futár. Mihelyt a kivetettek hajójával egy szintbe került, és a közvetlen közelébe man verezte magát, Harmónia Teat (akinek szürkészöld haja hosszan lelógott a hátgerincéb l kin tt hegyes tüsketaréj mentén) a hajótest megfelel szakaszán bekapcsolta a vonzási mez t. A földi hajó hozzákattatit a kivetettek hajójához, és egymáshoz illesztették a zsilipeket. Curran kíséret nélkül bújt át hozzájuk. Sovány, hihetetlenül napbarnított fiatalember volt, rövidre nyírt kefehaja közepén, a feje búbján csaknem kopasz folt virított. Tekintete élénk, modorából kirítt a külügyi szolgálat hivatásos tisztségvisel inek lekötelez közvetlensége. Bedzyk mell zött minden udvariaskodást. - Mit óhajt? - Ha megmondaná, uram, kihez fordulhatnék. - Curran maga volt a diplomácia példaképe. - Bedzyk volt a nevem a Földön. - H vös, fölényes “lehet-hogy-rút-vagyok-de-azért-maradt-némibüszkeségem” hang. - Curran vagyok, Curran úr, Bedzyk uram. Alan Curran a Központi Rendszerb l. Azzal bíztak meg, hogy beszélgetést folytassak... Bedzyk hanyagul a zsilippel szembeni válaszfalnak támaszkodott, és eszébe sefn jutott a követet beinvitálni a társalgóba. - Azt akarják, ugye, hogy t njünk el az egükr l... - A hangja elfulladt, olyan er vel ragadta el a düh, hogy nem tudta befejezni a mondatot. - Ész nélkül durrogtatják odalent a bombáikat, nem csoda, hogy a vérünk megromlik, és szörnyetegekké válunk. És önök erre?... Kijelentik, hogy a betegség a ludas, és összeterelnek bennünket, s akár akarjuk, akár nem, kiebrudalnak a világ rbe. - Bedzyk úr, én,...
- Ön micsoda? Mi az istennyilát akar ön, Központi Rendszer uram? A maga normális, tiszta testével meg takaros földi házával meg a maga kiosztásával, hogy hol hány ember élhet, nehogy a kultúra egyensúlya megbillenjen! Mit akar? Azt akarja, hogy elkotródjunk? Rendben van, elmegyünk! - A hangja rekedt rikácsolásba fulladt, arcát bíborvörösre festette az indulat, hatalmas ökleit szorosan a testéhez szorította, attól félve, hogy meg találja ütni a követet. - Eltakarodunk az egükr l. Kihajóztunk mi már egészen a Határvidékig, Curran úr, de sehol sincs számunkra hely az rben. Még a határvidéki világokra sem engednek be bennünket, pedig meg tudnánk fizetni a belép t. Ugyan, félnek, hogy megfert zzük ket. Rendben van, kérés nélkül is elmegyünk, Curran úr. Ezzel hátat fordított, és már félig lerohant a hajóhídról, amikor Curran kemény hangjára megtorpant: - Bedzyk! Az ékmell megfordult. Curran éppen lehúzta kezeslábasa fels részének tapadózárát. Ruháját szétnyitva, feltárta a mellét. Csupa zöld és barna leprafolt borította a testét. Arcára kiült az átok rémülete, is a betegség áldozata, de fogalma sincs, mit l kapta, és hogyan szabadulhatna meg le. Curran baját a hajón “pacninak” hívták. Bedzyk lassan visszasomfordált Curranhoz, percre sem véve le annak arcáról a tekintetét. - Azért küldték, hogy beszéljen velünk? - érdekl dött Bedzyk. Curran visszazárta a ruházatát, és bólintott. Egyik kezét a mellére helyezte, mintha attól tartana, hogy a sebei elszabadulnak és tovaterjednek. Fiatal szemében rettenet csillant. - Odalent, Bedzyk, egyre rosszabb lesz - hadarta, mintha egy perc ideje sem maradt volna. - Napról napra többeken ütközik ki a változás. Ilyet még nem láttam. Bizonytalanul elhallgatott s megremegett. Kezével végigtörölte az arcát, teste meg-megingott, mintha minden pillanatban ledönthetné lábáról a fojtogató emlékek terhe. - Szeretnék... nem ülhetnék le, kérem? Bedzyk megfogta a karját, és néhány lépést tett vele a társalgó irányába. Ekkor azonban Dresden, az üvegkez lány - vattával kitömött behemót keszty ivel - lépett ki a társalgó felé vezet egyik folyosóról, és Bedzyknek eszébe villant az a százféle szörny ség, amivel Currannak szembe kellene néznie. Mostani állapotában ez nem tenne jót neki. Megfordult hát, és felvezette Currant a gépterembe. Bedzyk helyet mutatott az egyik kormányosi ülésen. - Üljön le. Curran izgult, akár egy diák. Belevetette magát a székbe, és hitetlenkedve megtapogatta a mellét. - Több mint két hónapja már, hogy így vagyok... még nem jöttek rá; igyekeztem nem eldicsekedni vele... Bedzyk felterpeszkedett a vezérl pultra, és keresztbe rakta a lábát. Kezét összefonta hatalmas mellkasán, és fürkész tekintetét Curranra szögezte. - Mi a csudát akarnak azok ott lent? Mit akarnak az szeretett kivetettjeikt l? - Utolsó szavait maró gúnnyal mondta. - Olyan... olyan rossz a helyzet, Bedzyk, hogy maga sem hinné el. Idegesen végigsimította kefefrizuráját. - Már-már azt hittük, hogy sikerült legy rnünk a betegséget. Teljes joggal feltételezhettük, hogy a földi gyógyszeripar által kifejlesztett légpermet véget fog vetni neki. Bepermetezték az egész bolygót, ám volt valami abban a permetben, amir l sejtelmük sem volt, és. ez a betegségben csak félig sejtett formában lappangó valamivel egyesülve életképesebb változatot hozott létre. Ekkor aztán elszabadult a pokol. Ami addig csak elvétve fordult el , olyanokkal, mint önök, akik valamilyen vérbeli gyengeségüknél fogva fogékonyabbaknak bizonyultak, az most kivételb l szabállyá lépett el . Szemünk láttára kezdtek megváltozni az emberek. Én... én... Az emlékezés súlya alatt megremegett, és beleszorult a szó. - A... a menyasszonyom... - folytatta, tekintetét mereven a diplomatatáskájára meg a kezeire csüggesztve - éppen ebédeltünk vele a Rockefeller Plaza tet teraszán. Húsz percünk volt, hogy visszaérjünk Butteba, a munkahelyünkre, épp ideje, hogy taxi után nézzünk, amikor ... amikor
várakozás közben megváltozott. A szemei... azok a szemek... képtelen vagyok leírni, fogalma sem lehet róla, mit éreztem, amikor egyszerre elkezdtek vizeny södni, és lefolytak az a-a-arcán... én... Arca megfeszült, mintha utolsó erejével próbálná visszatartani magát a teljes rülett l. Bedzyk durván elvágta a hisztériás rohamot. - Ebben a pillanatban hét hozzá hasonló emberünk van a hajón. Tudom, mit akar mondani. S ezek még nem is a legrosszabb esetek. Foíytassa, kérem. A szörny ségnek ez a hétköznapi tudomásulvétele leh tötte Curran indulatát. - A helyzet annyira rosszra fordult, hogy mindenki bezárkózott a steril óvóhelyekre. Az utcák kihaltak, borzalmas! Aztán valami sarlatán orvos Cincinnatiban vagy hol, úgy vélte, hogy megtalálta a megoldást. Szérumot csinált a vérükb l a... -...a kivetetteknek? - bökte ki az utolsó szót Bedzyk. Curran higgadtan bólintott. Bedzyk éles nevetése kettéhasította Curran nyugalmának vékony hártyáját. Rámeredt a vezérl pulton terpeszked alakra. Arcát eltorzította a düh. - Mit nevet? Segíteniük kell rajtunk! Egyt l egyig szükségünk van magukra, a vérükre. Bedzyk hirtelen abbahagyta a nevetést. - Miért nem használják fel a megváltozottakát odalent? - Hüvelykujjával a plexiablak felé bökött, amelyet szinte teljesen betöltött a Föld sokszín dagadt korongja. - Miért nem jók azok... vagy maga például? - tette hozzá epésen. Curran arca megvonaglott a felismerésre, hogy t is ilyen könnyedén egy kalap alá lehet sorolni a többiekkel. - Mi nem felelünk meg. Minket már ez az új mutációs betegség változtatott meg. A mi vérünkben mások a nedvek, mint a magukéban. Magukat az els dleges betegség vagy vírus vagy mi támadta meg. A miénk bonyolultabb. A kutatások azonban kiderítették, hogy az egyedüli emberek, akiknél megtalálhatjuk, amire szükségünk van, az a kive... - Elharapta a szót, majd Igy folytatta: - Azok, akiket még a betegség mutációja el tt raktak hajóra. Bedzyk lenéz en horkantott. Ajka körül meglepett torz vigyor játszadozott. - Micsoda egy népség vagytok ti, földiek! S bólogatott, mint aki jól szórakozik magában. Lecsusszant a pultról, és az ajtó felé fordult, közben félig magában, félig pedig egy nem létez harmadik személyhez intézve szavait dünnyögött: - Hát nem fantasztikusak ezek a földiek? El tudod képzelni egyáltalán? - Hitetlenkedése döbbenettel párosult. - El ször összeterelnek bennünket egy vasbörtönbe, és kil nek ide, hogy vigyen el bennünket a kórság, nem kíváncsiak ránk, t njünk el! Aztán amikor ket is utoléri a baj, utánunk erednek, hogy legyünk olyan szívesek, és segítsük ki ket; ti mocskos, undorító lények, segítsetek rajtunk, tisztácska földieken. - Hirtelen sarkon fordult. - Takarodjon innen! T njön el a hajóról! Nem fogunk segíteni magukon. Megvan a keret k meg a kvótájuk minden világ számára... Curran félbeszakította: - Éppen ez az. Ha nagyon megfogyatkozna a népesség, hisz úgy hullunk, akár a legyek: Öngyilkosság, lázadások, borzalmak, akkor az egyensúly megbillen, és egész rendszerünk kultúrája ebek harmincadjára kerül. Bedzyk oda se figyelt, hanem folytatta a maga mondókáját: - Igen, megvan a piszkos kis kvótájuk, de számunkra nincsen helyük. Nos, hát nekünk sincs helyünk a számukra! Most pedig menjen a fenébe a hajóról! Eszünk ágában sincs segíteni maguknak. Curran talpra ugrott. - Nem küldhet el csak így! Nem szólhat az egész hajó nevében. Hogy jön ahhoz, hogy egy földi követtel így bánjon! Bedzyk megragadta a kezeslábasát, és a zárt zsilipajtó felé taszította a követet, miel tt az tudatára ébredt volna, mi történik vele. Az ajtónak vágódott, s visszapattant róla. Miközben Bedzyk felé tántorgott, a hordómell mutáns felkapta a vezet ülés mell l a diplomatatáskát, és Curran hasához vágta.
- Nesze! Itt van az ajánlatod meg a nyavalyás követelésed, és kotródj a hajónkról! Ne lássalak itt töb... Az ajtó felvágódott, és beözönlöttek rajta a kivetettek. Betöltötték a folyosót, egészen a társalgó meg a konyha felé elágazó keresztfolyosóig. Egymást taszigálva és ágaskodva próbáltak utat nyitni a tekintetüknek a gépterem felé; Samswope, Harmónia Teat meg Dresden az els sorban állt, és Samswope valahonnan kerftett egy kicsi, de gyilkos reszel pisztolyt is. Fenyeget en szorongatta a kezében, és Bedzyknek hízelgett is, hogy így a segítségére siettek. - Hagyd csak, Sam, Curran úr éppen távoz... Csak most ébredt a tudatára: a fegyver nem Curranra, hanem rá irányult. vé dermedt; egyik keze még mindig Curran karját szorongatta, aki a hasához ölelte a táskáját. - Dresden mindent hallott, Curran úr - szólalt meg Samswope hangsúlyozottan behízelg hangon. azt akarná, hogy itt rohadjunk ezen a bárkán - intett Bedzyk felé a szabad kezével, míg a tompa feje egyetért en bólogatott. - Ön mit tudna ajánlani nekünk, Curran úr, hazamehetünk?... - Volt valami sz köl könyörgés Samswope hangjában, amir l Bedzyknek korábban csak halvány sejtése volt. Megpróbált közbeavatkozni: - Elment az eszed, Swope? Puhányok vagytok mindannyian! Elolvadtok, mihelyt a leghalványabb reményt megcsillanni vélitek, hogy elkerülhettek err l a hajóról! Hát nem látjátok, hogy csak ki akarnak használni bennünket? Hát nem értitek? Samswope arca hamuszürkére vált. - Hallgass! - visította. - Fogd be a szád, és hagyd, hogy Curran úr beszéljen! Nem akarunk ezen a hajón megdögleni. Lehet, hogy neked a kedvedre van, te kis faszent, de nekünk gy löletes ez a hajó! Hallgass hát, és hagyd t beszélni! Curran sebesen hadarni kezdett: - Ha beleegyeznek, hogy orvosi különítményt küldjenek ide, és hajlandóak vért adni, akkor én a Központi Rendszer nevében kijelentem, hogy mindenkit leengednek a Földre, ahol rezervátumot hozunk létre, és megint többé-kevésbé élhetnek... - Hé, mi esett belétek?! - próbálta Bedzyk túlkiabálni a folyosó hangzavarát. - Hát nem látjátok be, hogy hazudik? Kihasználnak bennünket, aztán megint csak kivetnek maguk közül! Samswope fenyeget en ráförmedt: - Ha nem fogod be a szád, Bedzyk, megöllek! Bedzyk hebegve elhallgatott, és némán figyelte az el tte zajló jelenetet. Társai beadták a derekukat. Elt rik, hogy ez a rohadék földi köpönyegforgató elvakítsa ket hamis ígéretekkel. - Megnéztük a területfölosztást, nem lehethe-e nektek is helyet biztosítani valahol Dél-Amerika új irtásain vagy a rhodesiai bozótosokon. Cserébe szükségünk van a véretekre, a segítségetekre. - Ne higgyetek neki! Hogy hihetnétek egy földlakónak? - üvöltötte Bedzyk, és el reugrott, hogy kicsavarja Samswope kezéb l a fegyvert. Samswope közvetlen közelr l l tt. El ször a parányi pisztolyból kilövell energia sziszegése, majd az ég hús szaga töltötte be a vezet fülkét, és Bedzyk tekintete tágra meredt a fájdalomtól. Vékony hangon felsikoltott, és Curran felé hanyatlott. Ez félrelépett az útjából, s Bedzyk nyöszörögve lerogyott a padlóra. Jókora lyuk tátongott hatalmas mellkasán. Hatalmas mellkas, tágra nyílt szemek, s véres ajka alig hallhatóan formálja a szavakat: - Ne... nem bízhattok egy földlakóban... Utolsó szavai örök mementóvá merevedtek. Curran arcából kifutott a vér, hogy szinte fehéren világított sötétkék kezeslábasa felett. - Mi... mi... mit? - hebegte. Samswope beugrott a vezet fülkébe, és megragadta Curran karját, csaknem azon a helyen, ahol az imént még Bedzyk szorongatta. - Megígéri, hogy leszállhatunk és letelepedhetünk valahol a Földön?
Curran tompán bólintott. Akkor is beleegyez en bólintott volna, ha magát a Földet kérték volna le bekeretezve. Samswope még mindig a kezében szorongatta a fegyvert. - Jól van hát... Hívja ide az orvosi különítményt, és vigyék azt a vért. Haza akarunk menni, Curran úr, mindennél inkább haza akarunk menni! A zsilipajtóhoz vezették. Curran még látta, hogy a háta mögött három mutáns a vállára emeli Bedzyk élettelen testét, s megindul vele a tömegen keresztül. Szemével követte a testet, amíg el nem t nt az egyik keresztfolyosóban. Samswope szavai jutottak el a tudatáig: - A szemétkivet höz. A mi utunk oda vezet, Curran úr. - Szavai keményen és eltökélten koppantak. - Egyáltalán nincs ínyünkre ez a kijárat, Curran úr. Haza akarunk menni. Ugye segíteni fog ebben, Curran úr? Curran ezúttal is tompán bólintott, és bebújt a zsilipkamrába. Tíz órával kés bb hajóra szállt az orvosi különítmény. A kivetettek módfelett alázatosaknak és mértéktelenül segít készeknek bizonyultak. Megközelít leg tizenegy hónapba tellett, mire a Föld és - amint azt a megel óvatosság diktálta az egész rendszer lakosságát beoltották, és ez alatt az id alatt egyetlen kivetett sem emelt kezet magára. Miért is tették volna? Hiszen haza fognak menni. Hamarosan eljönnek a vontatóhajók, és földi leszállópályára segítik a kivetettek irdatlan hajóját. Haza fognak menni. Végre találtak helyet a számukra, mostani állapotukban is. A jókedv magasra szárnyalt, és “esténként” kísérteties kacagás töltötte be a folyosókat. Még esküv nek is szerét ejtették: Arkay (aki vak volt, és bozontos farka n tt neki) meg egy csinos kis teremtés kelt egybe, akit a többiek Danáénak hívtak maguk között, mivel nem tudott beszélni. Száj nélkül ez valóban nehéz lett volna. A társalgói szertartáson Samswope játszotta a pap szerepét, mivelhogy a kivetettek - ugyanazzal a hallgatólagos egyetértéssel, mint el tte Bedzyket - t tették meg vezérüknek. Eltöltötte ket a jókedv meg annak állandó tudata, hogy haza fognak térni, mihelyt a Föld legy ri a betegséget. Aztán egyik “délután” megérkezett a hajó. Nem a kis vontatóhajók, amint remélték, hanem egy majdnem akkora teherhajó, mint az övéké. Samswope rohant, hogy összekapcsolja a zsilipkamrákat, és amikor a m szerfalon egybeolvadt a két vörös fényjel, szorosan egymáshoz kapcsolta a két hajót, és a tömegen át utat tört magának, hogy legyen az els , aki üdvözli a szabadítókat. Ám alighogy szisszenve feltárult az ajtó, és meglátták az els tíz teremtést, akit átlöktek hozzájuk, rögvest ráébredtek az igazságra. Az egyiknek olyan volt a feje, mint a tányér, szeme sehol, a szája a nyakán. A másiknak a karjai helyén több százezer nyálkás nyúlvány vonaglott, s a lábak helyett tuskószer csonkokon vonszolta magát. A harmadikat két üres tekintet férfi cipelte be lavórban. A lavórt valami sárga kocsonya töltötte ki, s abban lebegett a n . Most már tudták. Tudták, hogy nem fognak hazatérni. Amint a zsilipkamra egyik rakomány kivetettet a másik után ontotta közéjük, hogy még jobban földuzzassza a soraikat, rádöbbentek, hogy ezek voltak az utolsó megfert zöttek a Földr l. Az utolsók, akikre lesújtott a betegség, még azel tt, miel tt a szérum megmenthette volna ket. Ezek voltak az utolsók, s velük megtisztult a Föld. Samswope figyelte a szerencsétleneket; volt, aki kar és láb nélküli törzsét vonszolta, másokat kosárban cipeltek be, az egyiknek a melléb l n tt ki egyetlen karja, egy másikat kék sz rzet fedett, és egész testét ellepte a penész. Nézte ket, és rádöbbent, hogy annak az embernek volt igaza, akit megölt. Mert megpillantott a kivetettek között egy csupasz mell alakot, jókora sebekkel az egész testén. Curran volt. És miközben a teherhajó átrakta terhét, és visszaúszott a Föld felé, hátrahagyva néma fenyegetését Ne kövessetek, ne próbáljatok leszállni, mivel nincs itt számotokra hely -, Samswope egyre hallani vélte Bedzyk hisztérikus üvöltését: “Ne higgyetek nekik! Sehol sincs hely a számunkra! Ne higgyetek nekik! Hogy hihetnétek egy földlakónak!”
Samswope lassú léptekkel megindult a konyha felé, mivelhogy valakinek be kell zárnia utána a szemétkivet t. Mindegy, hogy ki lesz az. Éppen elegen vannak a kivetettek hajóján. Bárányi Gyula fordítása
Harlan Ellison MAGÁNYKÓR A vérébe ivódott megszokás még mindig az ágy egyik felére szám zte. Hiába szeretett kezét-lábát szétterpesztve, négyes alakban keresztbe hajlított lábbal - fekv feszület - aludni, a széles dupla ágynak még mindig csak az egyik felére húzódott vissza. Az emlék hatalma, hogy még ott kucorog is mellette, testük egymásba fonódik, hol mint két kérd jel, hol éjszakáról éjszakára más-más alakzatban, hogy még ott van is. Pedig már csak teste melegének az emléke láncolta a saját ágyfeléhez. És minél ritkábban, csak az alvás kényszerét l zve hevert le erre az emlékké silányult kínpadra. Inkább fönn maradt hajnalig, semmiségekkel ütve agyon az id t, nevetve a nevet kön, vagy addig takarítva a házat, amíg a beteges tisztaságtól makogott-ugrándozott-visítozott magában, mint egy majom, vagy semmitmondó filmeket nézett, vagy egyszer en figyelte, hogyan illannak el értelem és cél nélkül az éjszaka, az id és a lét párái. Míg aztán végs kig kimerült testét a kés i órák súlya le nem taglózta a gy lölt ágyra. Hogy csak az egyik felén kuporogjon. Hogy meglepjék kegyetlen és félelmetes álmai. Ugyanaz az álom, ugyanaz az átkozott ismétl álom, sohasem teljesen ugyanaz, de mindig ugyanarról: éjszakáról éjszakára, fejezetr l fejezetre ugyanaz a történet; mint valami rémmesékr l szóló könyv, amelyben minden történet egy és ugyanazon témának újabb és újabb változata; hasonlóképpen a rá-rátör sötét víziók. Ma éjjel a tizennégyes számú került sorra. T lmetszett f iskolás srác, büszkén villogtatja széles, barátságos mosolyát. A homokszín kefehaj meg a ritkás barna szemöldök kamaszosan ártatlan, azonnali barátkozásra feltárulkozó kíváncsiságot kölcsönzött ennek a tacskós arcnak. Paul tudta, hogy más körülmények között szoros barátságra lépne ezzel a fickóval. Még álmában is fickónak nevezte, és nem kollégának vagy embernek, vagy hogy pontosabbak legyünk: bérgyilkosnak. Ha nem ebben a ködös lidércálomban találkozik vele, és nem ezzel a sötét szándékkal közeledik feléje, bárhol játékosan megcsapkodják egymás hátát, hogy s minttel köszöntik egymást. Ám ez az álma, álmának legújabb változata, és ez a f iskolás fickó a tizennégyes számú. A legutolsó azoknak a szakszer és kedélyes alakoknak a végtelen sorában, akiket felbéreltek Paul meggyilkolására. Az álmok történetfüzérré formálódtak, amelyre ma már csupán gépiesen utalnak a szerepl k szavai és tettei (egyes fejezetek bizonytalanok, a részletek ködösek, a színváltások elmosódok, a gondolatmenet álomszer én torz); Paul hozzátartozott ehhez a bandához, ehhez a csoporthoz vagy ezekhez a fickókhoz, ahogy tetszik. De most mind t üldözi. Meg akarják ölni. Ha csapatostul törnének rá, ez sikerülne is nekik. De valami oknál fogva, aminek csak az álomban volt értelme, egyszerre csak egyre ruházták rá a feladatot. És amikor ezeknek a kedves teremtéseknek már-már sikerült t elintézniük, Paul mindannyiszor végzett velük. Egyik gyilkosát a másik után ölte meg, a lehet legalaposabb, kegyetlenül brutális és gyomorfölforgató módszerrel. Tizenhárom alkalommal törtek rá ezek a tisztességes és kellemes és odaadó fickók, akiket más körülmények között büszkén nevezne a barátainak, és tizenháromszor menekült meg gyilkosai karmai közül. Egy éjszaka ketten vagy hárman - s t egyszer négyen - is egymás után az elmúlt pár hét alatt (és hogy eddig még csak tizenhárommal számolt le, arról tanúskodik, hány olyan éjszakája volt, amikor egyáltalán nem feküdt le, vagy csak akkor, amikor már végleg elcsigázta magát, és álom nélküli álomba zuhant). A legborzasztóbb volt az álmok brutalitása. Sohasem egyszer golyó vagy megbízható méreg. Csupa olyan kép, amit ha Paul felébredve elmesélne valakinek, iszony és döbbenet torzítaná el a hallgatója arcát. Csupa bizarr és részletes affaire de morte.
Az egyik gyilkos vékony, kegyetlenül éles t rt ragadott, és Paul véget nem ér tusára kelt vele, vagdosta a húsát, és ujjai érzékeny közét hasogatta, mígnem a késhalál valósága émelyít remegésként járta át alvó testét. Mintha maga a meghalás folyamata ny gözte volna le az érzékeit. Több volt ez, mint álom: új gyötrelemküszöb, életbe vágó új borzalom volt ez, amelyet ett l fogva élete végéig táplálnia kell. Életének új kísér je. Végül a markolatra szorította gyilkosa kezét, és erejét megfeszítve mélyen a hasába döfte a keskeny pengét, érezte, amint az áthatol a b rön, áthatol a szerveken, érezte azok ruganyos ellenállását. Aztán kirántotta a halálosan sebesült bérgyilkos testéb l a t rt, és (a valóságban-e, vagy csak úgy gondolta) újból és újból beledöfte, amíg az a bútor alá nem rogyott. Egy másikat addig ütlegelt, amíg térdre nem rogyott, és egy sima, súlyos, fekete márványdarabbal halálra sújtotta. Egy harmadikat Paul (agyarszer fogait vicsorító, kegyetlen vadként) letaszított a szikláról, és az áldozat ordítva, bukfencezve, nehéz k darabként zuhant alá. Ebben a jelenetben különösképpen az volt az undorító, hogy micsoda kéjjel figyelte a test zuhanását micsoda vágy égett benne, hogy szinte átélje az alámerülést. Egy negyedik pedig valamilyen, azóta már elfeledett fegyverrel rontott rá, Paul viszont hólánccal intézte el, el ször a nyaka köré tekerte, és addig szorította, míg felrepedt a b re... majd addig sulykolta az eszméletlen testet, míg elszállt bel le a lélek. Egyik a másik után. Tizenhárom, már ezen az éjszakán kett , és most a tizennegyedik, ez a felettébb kellemes fickó a pajtáskodó modorával, s magabiztos kezében ott szorongatja a piszkavasat. A banda sohasem fogja nyugton hagyni. Hiába futott, hiába bújt, hiába ment el messzire, hogy ne kelljen újból ölnie, mindig rátaláltak. Nekirontott a fickónak kicsavarta a kezéb l a piszkavasat, és dühösen feléje bökött a hegyével. Egy pillanat, és meglátja, hová hatolt be a vas tompa hegye, de ekkor egyidej leg megszólalt a telefon és az ajtócseng . Az észbontó iszonyattól megdermedve feküdt a hátán egy másodpercig, az ágy másik felén csak görcsösen szétvetett keze hagyott egy kis gödröt: az ágy másik felén, ahol valaha hált, de most csupán szétvetett kezé nyomán elillanó árnyak libbentek még egy utolsót. Közben az ajtó és a telefon cseng jének disszonáns duója zengett. És megmentette t attól a látványtól, hogy mit tett a diákos fickó arcával. Mint valami dallamos megváltó. Mintha a figyel Isten avatkozott volna be, aki csak bizonyos mennyiség borzalmat és nyomorúságot utal ki minden álomra. Jól tudva, hogy legközelebb pontosan ott fogja felvenni az álom fonalát, ahol most megszakadt. Vagy abban bízva, hogy egy évig, kett ig megtartóztatja magát az álomtól, és nem fogja megtudni, hogyan halt meg ez a pajtáskodó modorú fickó. Mert meg fog halni, abban bizonyos. Hallgatta a telefon és az ajtócseng er szakos kett sét. Hálás volt nekik, hogy felverték t az álmából, de most mégis félt válaszolni rájuk. Hasára fordult, és egyik kezét kinyújtotta a sötétségbe. Fölkapta a kagylót. - Egy pillanat, kérem! - kiáltotta bele, és ugyanazzal a lendülettel félresöpörte a gy rött leped t, leugrott a padlóra, és magabiztosan az ajtó felé csörtetett. _ Föltárta az ajtót, amikor éppen újból megszólalt a cseng , és az el szobából kivet fényben csak egy árnyékot látott. Az mondott valamit, de nem értette, mit, és türelmetlenül kiszólt: - Tessék, tessék, jöjjön már be, az ég szerelmére, és csukja be az ajtót! Ezzel hátat fordított, visszament az ágyhoz, felvette a kagylót a párnájáról, ahová sietségében levágta, megköszörülte a torkát, és beleszólt a telefonba: - Igen, hallgatom, ki az? - Paul, Claire ott van már, odaért már? Mintha k sószemcsék marnák a szeme sarkát. Ujjával próbálta kipiszkálni ket, miközben azon törte a fejét, kié lehet ez a hang. Valaki ismer se, barátja, valaki... - Harry? Te vagy az, Harry? A vonal másik végén, valahol messze az éjszakában, Harry Dockstader izgatott hangja válaszolt siet sen: - Igen, igen, én vagyok. Paul, Claire ott van már? Paul Reedre hirtelen rázúdult a mennyezetlámpa fényözöne, szemét behunyta a vakító világosság el l, vakon pislogott egy darabig, aztán meglátta Claire Dockstadert az ajtó mögötti kapcsolónál.
- Igen, Harry, itt van. - Ekkor jutott csak el a tudatáig a helyzet furcsasága, és kifakadt: - Harry, mi a fene ez, Claire itt, miért nincs teveled? Mit keres itt? Elég idétlen beszélgetés volt, se füle, se farka, de hát még mindig nem zökkentek helyre az idegvégz dései. - Harry? A vonal másik végén csak egy torokhangú dörmögés hallatszott. Ekkor Claire közeledett feléje a szobán keresztül, hangjában gy lölet, türelmetlenség és ádáz indulat izzott. - Add ide azt a kagylót! - Csak n képes ilyen élesen, minden hangot külön hangsúlyozva, összeszorított ajakkal sziszegni a szavakat. - Add ide azt a kagylót, Paul. Majd én beszélek vele... Halló, Harry? Te csirkefogó, menj a pokolba, dögölj meg, hallod! Te nyomorult! És dörrenve levágta a kagylót. Paul csak ült az ágya szélén, félmeztelenül, mezítelen lábát a sz nyegen nyugtatva, érezve, hogy nincs az a n , aki ilyen hangot megengedhetne magának ebben az órában. - Claire... mi az ördög akar ez lenni? Az asszony remegve, dühös hárpiaként állt egy percig, aztán kimért léptekkel, meg-megbotolva, szinte belezuhant a szoba másik felében a fotelba. Alighogy leült, eleredtek a könnyei. - Ó, a nyomorult! - fakadt ki újólag, nem Paulhoz, nem is a néma telefonhoz, hanem talán a leveg höz intézve szavait. - Az a rohadt szoknyapecér, az a görény a maga n cskéivel, azokkal a senkiháziakkal, akiket felcipel a lakásunkra. Hogy miért is mentem hozzá ehhez a görényhez! Az egész mondat persze - ha eltekintünk a körülményekt l, de még az óra is stimmel - Paul fülének szólt, és olyan tisztán összecsengett azzal, ami nemrég történt vele, hogy beleremegett. A szoknyapecér volt az a szó, amely mindent felidézett. Az n vére is ezzel a szóval illette t, amikor a fülébe jutott, hogy meg Georgette válik. Átkozott szó. Még mindig a fülében cseng. Paul felállt az ágyáról. A másfél szobát, amelyben (mostanában) egyedül él, egyszerre otthonossá tette a párás asszonyi jelenlét - Claire kérsz egy kis kávét? Az asszony bólintott, befelé fordult tekintettel még mindig a maga gondolatai rózsafüzérét morzsolgatta, Paul bevonult a parányi teakonyhába. A villamos kávéf ott volt a konyhaszekrényen, felemelte, megrázta, hogy maradt-e benne elegend az utolsó f zetb l. A nehéz csobbanó hang megnyugtatta, bedugta a zsinórt a konnektorba. Az asszony követte t a tekintetével, amint visszatért a szobába, lehuppant az ágyra, felkuporodott, a párnát a háta mögé gyömöszölte. - Halljuk - mondta Paul, és a telefon mellett hever cigarettáért nyúlt -, ki vele: ki volt az ez alkalommal, és meddig jutottak, amikor rájuk nyitottál? Claire Dockstader olyan er vel szorította össze az ajkát, hogy a két arca gödröcskékbe gy dött. - Csakis egy Harry-féle n csábász és legalább akkora görény, mint , foghatja fel így a dolgot! Paul vállat vont. Magas, sovány férfi volt, szalmaszín üstökkel, hátragereblyézte homlokából a haját, és nekiveselkedett, hogy rágyújtson. Kerülte a n tekintetét. Itt a szobájában, olyan hamar Georgette után, még ha a barátja felesége is. Mélyet szívott a cigarettáján, megpiszkálta a gondolatait: egyikben sem talált örömöt. Túl langalétának, túl félszegnek látszott, olyannak, aki aligha kelti fel a n k érdekl dését, de úgy látszik, a látszat csal, mert az asszony egészen más szemmel nézett rá. Alig észrevehet hangulatváltás a szobában, mintha az asszony egyszerre ráébredt volna, hogy nemcsak a férfi nappalijába, hanem a hálószobájába is betört, ami nem kizárólag az ott-tartózkodás céljait szolgálja. Nagyon közel voltak egymáshoz, de távol tartotta ket az a tudat, hogy együttlétük bármelyik pillanatában véget érhet. Egyszerre mindketten kényelmetlenül érezték magukat. A férfi derékig magára húzta a leped t; az asszony elfordította a tekintetét. Hála istennek, közben fütyülni kezdett a kávéf . - Jézus, hány óra van? - kérdezte Paul (önmagától inkább, önvédelemb l, mintsem az asszonytól). Leemelte az éjjeliszekrényr l az úti vekkert, és a számlapra bámult, erre az ostoba számlapra,
mintha jó ég tudja, mi mindent olvasna le onnan. - Jézus, Jézus, Jézus, hajnali három. Jézus, ti sosem alszotok? - Bagoly mondja a verébnek. az, aki sohasem alszik, le sem fekszik, kit akar hát átejteni ezzel a kisvárosi dumával? Az asszony lejjebb húzta a szoknyáját, amely túl magasra csúszott a comján, és Paul ezúttal is élvezettel vette tudomásul, mennyi gyönyör sége telhet az embernek a minidivatban, ha valakinek a láb a gyöngéje, mint neki is, amire nyomban rájött, amikor divatba jött a miniszoknya. Az asszony elkapta mindezt a tekintetében, egy pillanatig eljátszadozott vele, aztán ahelyett hogy viszonozta volna, ezúttal még hagyta elpárologni. Ilyen könnyedén ment a dolog. Anélkül hogy bármelyikük is becsületesen bevallotta volna, létrejött közöttük az alkalmi b nszövetség. Paul nem elég régen vált el ahhoz, hogy megengedhesse magának a magas erkölcsiség luxusát. Claire-ben pedig még mindig fortyogott a megaláztatás dühe. Egyikük sem nevezte nevén a játékot, de annál nagyobb élvezettel voltak készek belemerülni, és mindketten tudták, hogy ez be fog következni. És mihelyt Paul Reed bevallotta a magányosságát, s a b ntudata és a vágya összeesküdött, hogy (minek kertelni: nevezzük nevén a gyereket!) házasságtörésre bírja, vagyis a szerelem cementje nélküli szerelmi aktusra, a szoba távoli, sötét, üres sarkában valami kellemetlen kezdett testet ölteni. De Paul még nem vett észre semmit. - Miért éppen énhozzám menekültél? - kérdezte az asszonyt. - Mert hirtelenjében nem jutott másvalaki az eszembe, aki ilyen kés n még fönt lenne... és nem is nagyon voltam képes fontolgatni... a düh elvette a józan eszemet. Elakadt, így is többet mondott a kelleténél. Hiszen mehetett volna akárhova: egy olcsó lebujba, ahol könnyedén felcsíphették volna, és a bosszúvágy rá is vitte volna erre; nagyszámú n s barátaik bármelyikéhez, egy olcsó szállodába, ahol már nyolc dollárért megvásárolhatta volna magának az, éjszakai nyugalmát, de nem, neki éppen Pault kellett kiválasztania, meg a nappaliját, amely a hálószoba is egyben, ahol a megcsaltság és a fájdalom szövetsége egykett re megszüli a b nt. - Nincs még kész a kávé? - kérdezte az asszony. A férfi kicsusszant az ágyból, és kiment a teakonyhába, végig meztelen b rén érezte a n tekintetét. Hiába tiltakozott ellene, testében növekv feszültséget érzett, és tudta, hogy be fog következni, aminek nem szabadna bekövetkeznie, és azt is tudta, hogy mihelyt túl lesznek rajta, mihelyt megölnek valamit kettejük kapcsolatában, nemcsak gy lölni fogja az asszonyt is meg önmagát is, hanem egykett re el fogja felejteni az egészet. Tévedett. Amikor átnyújtotta neki a csészét, a kezük összeért, és a tekintetük el ször kapcsolódott ezen az új módon egymásba, és ezen az éjjelen a milliomodik alkalommal kezdetét vette az a bizonyos körmozgás. És ha egyszer elkezd dött, nincs az az er , amely megállíthatná. Ezenközben észre sem vették, hogy lassan, de biztosan növekszik ott a sarokban az a szörny ség. Esztelen szenvedélyük bábáskodott ennél a különös születésnél. A válás maga elég volt ahhoz, hogy ízzé-porrá rölje a férfit. Járkálni a lakásban, ahol azel tt folyton egymásba botlottak, az ügyvéd, az iratok, az üres és értelmetlen telefonhívások, a szemrehányások, és ami a legrosszabb: az az egyre mélyebben meggyökeresed tudat, hogy ami megromlott közöttük, az semmiség volt, a képzelet játékáé, póz, illékony álom, káprázat. Csupa jelentéktelen, de szüntelen jelenlétükkel olyannyira valóságos árny, hogy összezúzták Georgette és az házasságát. Mintha k kemény, megfogható, valóságos markukkal tépték-szaggatták volna az asszonyt ki a karjaiból, a gondolataiból, az életéb l. Fantomlovasok az tulajdon fejükb l, azzal az egyetlen életcéllal, hogy felperzseljék, cafatokra tépjék és szilánkokra zúzzák az szövetségüket. A képzelet szürke árnyalakjai kitartóknak bizonyultak, és most itt teng dik egyedül ebben a másfél szobában, ahol annak idején sorra alakra kelt a sok-sok árny, mialatt az asszony a kezét tördelte és litániázott, és f zte a boszorkánykotyvalékát, amint ez oly szépen le volt fektetve a válás vészkönyvében. És ahogy a válásuk ügye el rehaladt - esztelenül legördül k darab, amelyet csak az elképzelhet legnagyobb er lett volna képes megállítani pusztító útjában -, az élete új
kerékvágásba zökkent, és hiába élt egyedül, egész életét az asszony léte és hiányának ténye határozta meg. Aznap felhívta t az asszony telefonon. A beszélgetés egyike volt acsarkodó, engesztelhetetlen és gy lölköd összecsapásaiknak, s a végén a pokolba küldte az asszonyt, és kijelentette neki, hogy a végs rendezésig egy fityinget sem kap t le, és bánja is , milyen sz kösen él. - A bíróság havi százhuszonöt különélési tartást ítélt meg, és én nem adok ennél többet. Ne vegyél annyi göncöt, és akkor elég lesz. Csipogás a vonal másik végén. - Százhuszonöt, fiam, és kész. Te hagytál el, nem én; ne várd, hogy még hálás is legyek érte. Végeztünk egymással, Georgette, vésd be végre a makacs fejedbe, befejeztük. Nekem elegem volt, elegem volt a mosatlan edényekb l, a metróiszonyodból, meg hogy ne nyúlj a frizurámhoz, most jöttem a fodrásztól, meg... meg... az ördögbe is, mit érdekel... a válaszom az... Csicserg közbeszólás, elektromos úton közvetített vitriol, telefon útján sisterg gy lölet, a fülén keresztül egyenesen bele az agyába. -...igen? Neked szintén, te ostoba ringyó, neked duplán! Eridj a fenébe! A végs rendezésig egy fillért sem adok, és bánom is én, ha éhen döglesz is! Levágta a kagylót, és folytatta az el készületeit a találkára. Amikor felcsípte ezt a barnát a biztosítója irodájában, ahol az titkárn sködött, olyan érzéssel tette, mintha munkanélküli-segélyt venne fel, mintha olyasmit szakítana le, ami megilleti, még ha csak segély is az a valami. Pontosan úgy szedte fel el ször ezt a lányt, mint a munkanélküli-segélyt. Ahhoz elég, hogy éhen ne haljon, de ahhoz kevés, hogy rendesen megéljen. Alamizsna. Könyör-adomány, de életbevágóan szükséges. Alkalmi lány, a maga külön életével, útjaik egyszer véletlenül keresztezik egymást, aztán ki erre, ki arra megy a maga útján, könnyedén, beleolvadva a messzeségbe. - Attól tartok, nem leszek ma valami szórakoztató partner - menteget zött, amikor a lány behuppant a kocsiba. - Egy asszony, aki nagyon hasonlít magára, alaposan megfájdította ma a szivemet. - Igen? - érdekl dött a lány tartózkodóan. Ez volt az els találkozásuk. - És ki legyen az? - A volt feleségem - felelte, és ez volt az els hazugsága a lány számára. Nem nézett rá azóta, hogy áthajolt az ülésen, és kinyitotta neki az ajtót. Tekintetét mereven el reszegezve, beindította az ütöttkopott Fordot, és besorolt a forgalomba. A lány t pillantásokat vetett rá, azt mérlegelve magában, hogy vajon olyan szerencsés ötlet volt-e végül is elfogadni egy ügyfél vacsorameghívását, akármilyen jópofa volt is az illet . Az arcáról most egyáltalán nem sugárzott az a fiatalos bölcsesség, mint a, biztosítási ügynökségen tett három látogatása alkalmával. Valahogy megkeményedett azóta, mintha a vonásait kitölt habkönny anyag, az egyhetes szószhoz hasonlóan, megkocsonyásodott volna. Persze lerítt róla a boldogtalanság; de valami más, afféle mélaság is ott bujkált az arckifejezésében, ami furcsa riadalmat ébresztett a lányban - jóllehet tisztában volt vele, hogy ez nem neki árt, hanem a férfit rágja valami belül. - Miért hagyta, hogy szívfájdalmat okozzon magának? - szólalt meg. - Bizonyára, mert még mindig szeretem - vágta rá egy kissé túl gyorsan, mintha begyakorolta volna magában. - És szereti magát? - Igen, azt hiszem. - Megállt, aztán elgondolkodva hozzátette: - Igen. Egészen biztos vagyok benne. Másként nem marnánk egymást olyan elkeseredetten. A szerelem mindkett nknek nagyon fájdalmas. A lány a retiküljével babrált az ölében, és er sen gondolkodott, merre terelhetné a beszélgetést, de csak az jutott eszébe, hogy “az kellett volna mondanom, el vagyok foglalva ma este”. - Nagyon hasonlítok rá? A férfi el rebámult, kezével könnyedén fogta a kormányt, mint aki nagyon magabiztos az úton, és nagy-nagy öröme telik a vezetésben, abban, hogy ez a behemót fémtömeg engedelmeskedik minden mozdulatának. Úgy t nt, hogy ott ül ugyan a lány mellett, mégis nagyon messze volt t le; elmerült a járm vével való szerelmes ölelésben.
- Á, nem nagyon! sz ke, maga barna. Talán a homloka körül meg a haja, ugyanúgy hátrafésüli az egyik oldalon, meg a szeme körül ugyanazok a ráncocskák. No meg a b rük színe. Ilyesféle. Inkább emlékeztet, mintsem hasonlít rá. - Ezért hívott meg engem? A férfi összeszorította telt ajkát, és elgondolkozott egy percre a kérdésen, aztán megrázta a fejét. - Nem. Nem ezért. Ellenkez leg, amikor rájöttem, hogy maga emlékeztet rá, fel akartam hívni az irodát és lemondani a találkozót. “Bár így tettél volna - gondolta magában a lány keser en -, bár ne lennék itt... Veled.” - Ha úgy gondolja, nem muszáj elmennünk. A férfi feléje fordította a fejét, aztán láthatóan meghökkenve: - Hogy mit? Á, a csudába is, nem akartam elkedvetleníteni! Ez már így megy hónapok óta, és mint minden nyomorúságos ügy, majdcsak a helyre rázódik valahogy. Csak nem gondolja, hogy ki akartam bújni a meghívás alól? - Én nem arra gondoltam - felelte a lány h vösen. - Csak hátha jobb szeretne egyedül maradni ma este. A férfi elmosolyodott, feszült kis mosollyal, amely félig homlokráncolás, félig vicsorítás volt inkább, és tiltakozón megrázta a fejét. - Ördögöt! Akármit, csak azt ne! Ma este egyedül, semmiképpen! A lány hátrad lt a m anyag üléstámlára, és eltökélte magában, hogy védekezésül kegyetlen lesz a férfihoz. Mindketten úgy érezték, mintha gumiként nyúló órák települtek volna közéjük, mlg végre a férfi teljesen új hangon, mesterkélt könnyedséggel, amir l mindketten tudták, hogy nem igazi, megszólalt: - Hova volna kedve menni? Olasz? Tudok egy kellemes kis örmény vendégl t... A lány hallgatott, szándékoltan, ami meg is tette a hatását: a férfi a korábbinál is kényelmetlenebbül, nyomorúságosabban érezte magát, ám ez az érzése a következ pillanatban dacos és köteked gy löletnek adta át a helyét, és szerette volna vagy azonnal ágyba dönteni a lányt, vagy kidobni az utcára, csak hogy ne kelljen végigkínlódnia vele az egész estét: így védte meg magát a lány: mint meghasadt szikla, amely maga alá temeti a férfi gyöngédségét. A gyöngédséget, a bánatot felfalta a fondorlat. - Ide hallgasson - mondta a férfi hízelg en (megint egy új hang, lakkozott-krómozott simulékonyság), könnyedén -, nem volt id m megborotválkozni, miel tt magáért mentem, és most úgy érzem magam, mint valami tróger. Nincs ellenére; ha megállunk egy percre a lakásomnál, és végigszántom a képemet? A lányt nem ejtették a fejére. Egyszer már férjnél volt, elvált, tizenöt éves kora óta férfiakkal jár, és pontosan tudta, mire akár kilyukadni a férfi. Meg akarja mutatni a rézkarc-gy jteményét. Agya lassan forgatta, vizsgálgatta az ajánlatot - mindezt egyetlen lélegzetelállítóan örökkévaló pillanat alatt, amikor a nagy döntések megszületnek -, és alaposan szemügyre vette az összes csillámló lapocskát. Tudta, hogy ostobaság, hogy semmi értelme, és bolond, ha komolyan veszi, és a férfi egyb l visszakozna, ha a legkisebb ellenkezését is tapasztalná. Úgy igaz, ostobaság, legjobb, ha azon nyomban nemet mond, és nemet is mondott. - Rendben van - mondotta. A férfi élesen bekanyarodott a legközelebbi sarkon. A lány arca felé hajolt, és egyszerre hatvanöt éves öregasszonynak látta t. Kristálytiszta bizonyossággal tudta, milyen lesz öregkorában. A halvány rózsaszín ruganyosságú arcra rávetült a párna keretében a majdani öregasszony szürke ránchálója. A száj körülöltögetve, a vékony szálkákkal körült zdelt ajak; a szemek alatt ólálkodó poros üregek; a jellemvonalak és az arckifejezés csíkjai összeszabdalva, mintha az élet fejében egész mez ket áruba bocsátott volna, még ha ezért a küls megjelenés elvesztésével kellett is fizetnie. A húst kormos patina fedte, mint amikor elnyomnak egy lepkét, és szárnyainak finom hímpora beszennyezi a halál mezejét. Bámult
lefelé erre a kett s képre, a lány mostani arcán kibontakozó jöv re, ami ismeretlen alkatrészek és üres szenvedélyek kusza halmazává zilálta szét az alatta fekv szeret t. A valószín ség ázott, fakó pókhálója ott a szemgödrökben, a száj körül, amelyet csókolt, szertesugároz az orrnyilasokból, és alig észrevehet en ott rezeg a torokban. Aztán a látomás szertefoszlott a fiatal arcról, és újból ott feküdt alatta vágyainak tárgya, melyet az imént használt. Szeméb l rült, eszel s láng lobogott. - Mondd, hogy szeretsz, ha nem is igaz - suttogta rekedten. Hangjában mohó sürgetés és türelmetlen követelés izzott, és a férfi szívét jeges kéz markolta össze, és alig visszanyert magabiztosságát, realitásérzékét megdermesztette. Szerette volna otthagyni a lányt, elmenekülni t le, amilyen messzire csak lehetséges, és embrióként összekuporodni a sarokban. A szoba sarka azonban, ahová mehetett volna, már foglalt volt. Elfoglalta egy sötét, baljós valami. A lélegzése, ha nehéz is, de szabályosabb a korábbinál; úgy t nik, akkor öltött állandóbb, ritmikus jelleget, amikor beléptek a lakásába; és a légyottjuk teniszjátszmájának minden ütésére metronómikus szabályosságra és lüktet állandóságra tett szert. Egyre inkább alakot öltött, alakot, alakot. Paul ösztönösen megsejtette a jelenlétét, de elhessegette magától. Harsogó, mély, er ltetett légzés - de egyre szabályosabb. - Mondd, hogy szeretsz, tizenkilencszer, gyorsan. - Szeretlek, szeretlek, szeretlek, szeretlek - kezdte darálni sebesen, a könyökére emelkedett, és a bal keze ujjain számolta. - Szeretlek, szeretlek, szer... - Miért számolod? - incselkedett a lány, hangja azonban az ártatlan kacérság bizarr paródiája volt. - Nem akarom elvéteni a számot - felelte a férfi brutálisan. Aztán oldalt csúszott, a hátára feküdt, Georgette ágyfelén (kényelmetlenül érezte magát itt, mintha az ágy még mindig rizte volna az asszony testének minden kidudorodását és hajlatát, de eltökélte magában, hogy nem engedi ezt a lányt az ágynak arra a felére). - Aludj! - parancsolt rá. - Nem akarok aludni. - Akkor menj és verd a falba azt a ronda fejedet! - förmedt rá. Próbált elaludni. Szemét szorosan lezárta, érezte, milyen dühös mellette a lány, és szinte ráparancsolt az álomra, hogy jöjjön már, és az álom félénken, mint zgida a baljós erd ben, odalopakodott és megérintette. És álmodni kezdett. Ugyanazt az álmot. A szemébe, a jobb szemébe. Oda hatolt be a piszkavas hegye, megtette a magáét, és vérmocskosan el jött. Paul vadul elugrott a látványtól, és a kefehajú lucskosan el rebukott mellette, még mindig élt, a halál pillanatról pillanatra darabonként felfalta a húsát, amint ott kúszott a padlón. Paul forgószélként megpördült, feje felett csillag és sötétség iramodott tova, és egyszerre egy másik helyen találta magát. Á csillogó, elegáns üzletek keretezte utcán - flancos utca (hol?), talán a Beverly Hillsen, ragyogó, szinte vakít a tisztasága - morajló tömeg közeledik feléje. Az emberek arcán groteszk álarc; furcsa karnevál vagy jelmezbál vagy boszorkányszombat, ahol az arcokat álcázni kell, nehogy felismerje a sátán, és kárhozatba döntse az igazi tulajdonosaikat. Fortyogó, kavargó, áradó tömegként zúdult feléje ez a sok idegen, mintha egy rült fest fény és árny látomása volna. Egy boschi látomás; Hogarth lázálmából kiröppent félig megemésztett Dali; Dante Poklának legalsó köréb l életre kelt jelenet. Jön érte. érte jön. Hetek múltán végre új alakot öltött az álma, és immár ömlesztve tör rá a rémség. Nem egyesével többé, nem kellemes gyilkosok egymást követ sorában. Most együtt van mind a groteszk, álarcos és vérszomjas rémalak. Ha meg tudom fejteni ennek a jelentését, akkor tudni fogom - villant az agyába. Az álom sokszín ködében hirtelen ráébredt, hogy ha meg tudná ragadni a szeme mögött lezajló események értelmét (mert ebben az esetben tudta, hogy álmodik), akkor megtalálná a kulcsot a problémáihoz, megtalálná az igazi kiutat. Összpontosított hát. Ha megértem, kik ezek, mit keresnek itt, mit
akarnak t lem, miért nem hagynak békén, miért üldözhek, hogyan tudnám kiengesztelni ket, lerázni ket, ki vagyok én, ki vagyok én, ki vagyok én... akkor szabad leszek, egész megint, és ez befejez dik, ennek vége lesz, ennek vége... Megiramodott az utcán, a tiszta és fehér utcán, átcikázott az egyszerre csak ott term és a zöld jelzésre váró autók sorain. Végigrohant az utcán, a sarkon átvágott a lassan döcög járm vek között, a szíve a torkában dobogott, a lába sajgott a futástól, rohant valami menedék, kijárat, akármilyen kiút felé, ahol biztonságban megpihenhet, magára zárhatja az ajtót, és biztos benne, hogy nem tudnak rátörni. - Ide! Mi segítünk rajtadl - kiáltotta felé egy férfi az egyik autóból, amelybe egész családja, a népes gyerekhad be volt zsúfolva. Paul az autóhoz rohant, a férfi feltárta az ajtót, el rehúzta az ülést, és Paul nagy nehezen begyömöszölte magát a hátsó ülésre. Közben a férfit el renyomta a kormányhoz. Aztán az ülés visszazökkent a helyére, Paul ott volt hátul a gyerekek között, és az autó zsúfolásig meg volt rakva (mivel? az egész ködbe mosódott) valamilyen ruhákkal vagy puha göncökkel, a gyerekek ezen ültek, és Paul kénytelen volt leheveredni a hátsó ablak alatti kalaptartóra. (Hogy lehetséges ez?) Hiszen feln tt férfi létére hogy gyömöszölhetné be magát arra a sz k helyre, ahogy gyerekkorában tette, amikor az apjával és az anyjával útra kelt, és a hátsó szélvéd höz bújt, mert a kocsi tele volt mindenféle holmival, vagy amikor az apja meghalt, és az anyjával elindult új otthonuk felé. Miért támadt fel most ilyen élénken ez az emlék? Mi , feln tt vagy kisgyerek? (Feleljetek, kérlek!) És a hátsó ablakon át látta, hogy a rémiszt álarcokba bújt, csillogó szem üldöz k tömege elmarad mögöttük. Valahogy mégsem érezte biztonságban magát! Pedig itt volt azokkal, akik segítenek rajta, a kormánykereket szorongató férfi er s, és gyorsan elillan Paul üldöz i el l, mégis, miért nem érezte biztonságban magát... miért? Sírva felriadt. A lány már nem volt mellette. Azután ott volt az, aki közben rágógumit rágott. Egy olajos combú serdül lány, akinek fogalma sem volt róla, mit kezdjen a saját testével. Az aktus lucskos és fásult lassúsággal zajlott le. Utána úgy gondolt a lányra, mint a képzelete szüleményére, aki csak a nevetését hagyta hátra. A nevetése olyan volt, mintha borsószemek pattannának ki a hüvelyükb l. Egy partin találkozott vele, és a kelleténél több vodka és tonik lökte a lány felé. Egy másik felettébb csinos volt, mégis az volt a benyomása róla, ha belépett hozzá, mintha éppen most hagyta volna el a szobát A következ kicsi volt és törékeny, és pusztán azért sikongott, mert valamilyen olcsó regényben azt olvasta, hogy a szenvedélyes n k sikoltoznak ha közeleg a csúcspont. Vagy helyesebb, ha azt mondjuk: egy jellegtelen regényben, mivel a lány maga is jellegtelen volt. Egyik a másik után lépte át a másfél szoba küszöbét, csupa céltalan házasságtörés, amelybe újból és újból értelmetlenül belevetette magát, míg végül is (a sarokban alakot ölt valami hatására) ráébredt, mit is csinál magával meg az életével, amely nem is élet többé. A Genezis azt mondja a b nr l, hogy ott lapul az ajtó el tt, vagy ott kuporog a küszöb el tt, így hát nem volt az új dolog, hanem régi, nagyon is régi, olyan régi, mint azok az értelmetlen aktusok, amelyek életre hívják, és az rültség, amely felneveli, és a b ntudat - a magánykor -, amely kikerülhetetlenül rá fogja bírni, hogy falja fel önmagát és maga körül mindent. Azon az estén, amikor el ször fizetett a szerelemért, amikor a pénztárcájába nyúlt, és két tízdolláros bankjegyet nyújtott át a lánynak, ezen az estén a lény véglegesen alakot öltött. Éz a lány: amikor a “jó kislányok” a “rossz lányokról” beszélnek, rá és a húzza hasonlókra gondolnak. De mi az, hogy rossz lány? Hisz maguk az érdekeltek nem beszélnek így magukról. Ha egy ilyen magára gondol, csak olyasmi jut az eszébe, hogy dolgozó lány, vállalkozó, szolgáltató, csinibaba, aki éppen hogy csak elteng dik... Van családja, múltja, van arca, mint ahogy van az iparának szerszáma. Az áruba bocsátott szex azonban a szerelem halála, és amikor a kétségbeesés vagy az állati ösztön erre az útra lök valakit az minden reményér l lemondott. Aki idáig aljasul, annak számára nincs
visszaút, hacsak csodával nem, csakhogy az elesettek között is a legelesettebbek számára nem terem többé csoda. Amikor átnyújtotta a lánynak a pénzt, azon rágódva közben, hogy az isten szerelmére, miért teszi ezt, a vadállat ott a sarokban, a fehérnem s szekrény mellett, végs alakot öltött, és ett l kezdve valóságos testi mivoltában jelent meg. A szenvedély hangjaiból, és a kétségbeesés b zéb l sz tt varázsigék hívták életre. . A lány becsatolta a melltartóját, magára kapta a nejloncuccát, és magára hagyta Pault, aki döbbenten, a rémülett l megnémulva ült új lakótársával szemben. Az rábámult, és , bár próbálta elfordítani a tekintetét (üvölteni hasztalan lett volna), visszabámult rá. Georgette - suttogta rekedten a kagylóba - hallgass meg, hall... hallgass már az ég szerelmére, ha... hagyd abba egy percre a locsogást, HALLGASS MÁR EGY ROHADT PERCIG?! Jó?... - Az asszony végre elhallgatott, és a férfi szavai, miután többé nem kényszerültek arra, hogy szaggatottan csusszanjanak be az asszony szavai közé, csupaszon és magányosan dideregtek a csönd arca el tt, és szégyenl sen remegve visszabuktak beléje. - Nos, mit akarsz? - törte meg a csendet az asszony. Szavába beles rítette, hogy már nincs mit mondaniuk egymásnak, minek hívta hát fel, egyébként is siet, útra készül dik. ) - Georgette, itt vagyok... izé bajban... hm, és valakivel beszélnem kell, és úgy gondoltam, hogy izé... hogy te megértesz, és... Az asszony azt felelte, hogy nincs n gyógyász ismer se, és ha felcsinálta az egyik drágalátos barátn jét, vegyen el egy ruhaakasztót, egy rozsdás ruhaakasztót, bánja is . - Ugyan, te buta liba, egyáltalán nem ez a bajom! Különben is mi közöd hozzá, kivel szórakozok, te ringyó, te kett nk helyett is strichelsz eleget... - Hirtelen elharapta a szót. Minden veszekedésük így kezd dött. Témáról témára, akár a zergék ugrálnak szikláról sziklára, az eredeti téma régen elfelejtve, és csak azzal tör dnek, hogy minél fájdalmasabban belecsimpaszkodjanak a másik jelentéktelen semmiségeibe. - Georgette, kérlek, hallgass meg! Valami izé, valami lény lakik itt velem a lakásban. - Bolond vagy - mondta az asszony -, mit akarsz ezzel mondani? - Nem tudom. Fogalmam sincs, mi az. - Milyen, pókra, macskára vagy micsodára hasonlít? - Mint egy medve, Georgette, csak nem egészen, magam sem tudom, milyen. Nem szól egy szót sem, csak bámul rám... - Mi az, megkergültél, vagy mi az ördög? A medve nem beszél, csak a tévében, és különben is, mi jut eszedbe: megjátszod a dilinyóst, csak hogy ne kelljen fizetni a tartásdíjat, amit a bíróság megítélt? És egyébként is mi a fenének hívtál fel? És végül: azt hiszem, Paul, hogy meghibbantál. Mindig azt mondtam, hogy nincs ki a négy kereked, és tessék, itt a bizonyíték. A telefon kattant, és Paul magára maradt. Kettesben. Miközben rágyújtott, a szeme sarkából a lényre pislantott. A szoba távoli sarkában, a fehérnem s szekrény mellett, ott kuporgott némán a nagy puha barna bundás valami, amely idejött, hogy t figyelje, mancsait keresztbe rakta széles mellén. Mint valami kodiakmedve, csak egészen más, szeme vagy agya képtelen volt figyelmen kívül hagyni püffedt testének csonka háromszögét. A. rámered vad, eszel s, aranyló szempár meg sem mozdult, meg sem rebbent. (Felejtsék el ezt a leírást. A lény egyáltalán nem ilyen volt. Még csak nem is hasonlított rá.) És érezte a szemrehányást, még akkor is, ha magára zárta a fürd szobát. Ült a kád szélén, és folyatta a forró vizet, amíg a mosdó feletti tükröt elhomályosította a g z, és a saját arcát sem látta többé, meg az eszel s lángot a szemében, amely otttükröz dötta másik szobában vakon rámered lény tekintetében. Gondolatai lávaként ömlöttek. Ekkor döbbent rá, hogy soha egyik n arcát sem látta azok közül, akik megfordultak a lakásban. Egyetlenegyét sem. Csupa arc nélküli n . Még Georgette arcát is képtelen volt felidézni. Senkiét. Kifejezéstelen, felidézhetetlen arcok. Merev, kifejezéstelen hullákkal közösült. Rosszullét környékezte, és érezte, hogy el kell innen futnia, el a lakásból, el attól a lényt l ott a sarokban.
Kiszökkent a fürd szobából; Ugyanazzal a lendülettel, biliárdgolyóként visszapattanva a faltól, az ajtóhoz rohant, a hátát keservesen zihálva nekivetette a zárt keményfa lapnak, ám egyszerre rádöbbent, hogy nem menekülhet ilyen könny szerrel. Valahányszor és akármikor visszajön, itt fog várni rá. Mégis elment. Volt ott egy bár, amelyben csupa Sinatra-lemezt játszottak, és a részegségig teleitta magát érzelg s bánattal és önsajnálattal, de onnan is kibotorkált, amikor a vonósokkal kísért hang rákezdte: Sötét éji szellemek, jöjjetek. Vigyétek el a szerelmem fájó emlékeit. Újabb hely, tengerpart talán, és áll a homokban hallgatagon, csak a sirályok vijjognak és kiáltoznak a fekete égen, kri-kri-kri, hangjuk még tovább kergeti az rületbe, csupasz kezét mélyen a homokba meríti, és teli marokkal szórja a feje fölé a szemcsés sötétséget, hogy megölje azokat a rohadt vijjogó boszorkányokatl Még újabb hely, ahol fények voltak, és a fények mondtak valamit, érthetetlen neonszavakat és aljas megjegyzéseket, de egyet sem tudott elolvasni közülük. (Az egyik helyen bizonyosra vette, hogy az álarcos mulatozókat látja az álmából, és tajtékozva eliramodott.) Amikor végre hazakerült, a lány, aki vele volt, megesküdött, hogy nem távcs , és persze miért ne? Megnézi, mit mutat neki, és meg fogja mondani, hogy mi az. Jó, felelte, de ugye megígéri, és kinyitotta az ajtót. Az ajtószárny mögé nyúlt, és felkattintotta a villanyt. Igen, igen, itt van, itt van, az a micsoda itt van. Bizony, bizony itt van, a bámuló szemeivel, itt van. - Nos? - fordult a lányhoz, és csaknem büszkén mutatta az ujjával. - Nos micsoda? - kérdezte a lány. - Nos micsoda, az ott kicsoda? - Ki kicsoda? - Az ott ni, te ostoba szuka! Ott ni! AZ! - Tudod, Sid, én azt hiszem, nem vagy eszednél! - Nem vagyok Sid, és ne mondd azt, hogy nem látod, te hazug boszorka! - Hé, ide figyelj, azt mondtad, Sid vagy, és ha egyszer azt mondtad, az is maradsz, és én nem látok ott senki istenverte emberfiát sem, és ha le akarsz feküdni velem, akkor gyerünk, rajta, de ha nem, akkor mondd azt, és akkor iszunk még egy pohárral, és kész! Ráordított a lányra, horgas ujjakkal az arca felé kapott, és kilökte az ajtón. - Ki innen, ki innen, kifelé! És a lány elment, és megint magára maradt a lénnyel, aki mintha mi sem történt volna, csak ült ott engesztelhetetlenül, puhán, és várt arra az utolsó áramütésre, amikor kitépheti magát a józanság utolsó kötelékéb l. Ott lüktettek egymás mellett, valami idegi szimbiózisban, egyik a másikból táplálkozva. A férfit az iszonyat és a kétségbeesés vékony hártyája fedte, és valami szörny magánykór kavargott benne fekete füstként. A lény szeretetet termett, míg szívfájdalmat, magányosságot aratott. Egyedül volt a szobában, ketten egyedül: meg az a lágy-barna, bámuló fenyegetés, nyomorúságának a megtestesülése. És egyszerre megvilágosodott el tte, mit jelentett az álma. Megvilágosodott, de nem árulta el, mert az álmok azokéi, akik álmodják ket, másokkal nem lehet, másokkal nem szabad megosztania a jelentésüket. Tudta, kik voltak azok az emberek az álmaiban, és azt is tudta, miért nem ölte meg egyiküket sem egyszer l fegyverrel. Tudta ezt, mert bebújt a ruhásszekrénybe, megtalálta a katonaruhákkal teli komisz-zsákot és a fenekén azt az acéldarabot. Tudta, hogy ki , tudta, tudta, tündökl világossággal megvilágosodott el tte, tudott mindent, azt, hogy ki az a lény, kicsoda Georgette, felismert minden n i arcot ezen az átok világon, minden férfit az álmaiban, megismerte azt a férfit, aki a kocsit vezette, és aki megmentette t (ez volt a kulcs), és mindez itt van, itt van a kezében a megoldás.
Bement a fürd szobába. Nem fogja hagyni, hogy az az átok ott a sarokban lássa a diadalát. Egyesegyedül fogja kiélvezni. Újra látta magát a tükörben. Látta az arcát, ezt a szép, higgadt arcot, és visszamosolygott önmagára, és szelíden azt kérdezte: - Miért kellett elmenned? Aztán felemelte az acéldarabot. - Senki, de senkinek nincs mersze hozzá - mondta, a súlyos 12 mm-es pisztolyt szorongatva -, hogy szemen l je magát. A nehéz, szögletes fegyver üres csövét lezárt szemhéjához helyezte, és szelíden tovább beszélt: - Fejbe, igen, bárki. Vagy a rámen se bedugja a szájába. De a szemébe? Senki, az égvilágon senki. - Aztán meghúzta a ravaszt, ahogy a hadseregben tanulta: puhán, egy mozdulattal. A másik szobából áthallatszott a nehéz, egyenletes lélegzés ziháló hangja. Bárányi Gyula fordítása
Harlan Ellison Félelemnek minden hangjai - Világosságot! Elgyötört, félig nyögés, félig kántáló kiáltás a suttogó éjszakában: fehér lepelbe burkolt férfi, a tivornyázó árnyakhoz esdekl karok, kormos gödrök a szemek helyén, a lélek mélyér l világra szabaduló esdekl -követel düh és reménytelenség és kétségbeesés. Megbotló láb, egy lépés, kett , tétova, er tlen, a férfiból gyermek lett újra, próbál kilábalni a sötétség áradó tengeréb l, amelybe belebukdácsolt. - Világosságot! Körötte egy görög kórus mormoló hangjai. Ruháját tépve a sejtett hang felé tántorog, ahol megpihenhet, ahol célba érhet. A szenved ember, maga a megtestesült gyötrelem, csupa kétségbeesés, és sehol sincs enyhülés kínjaira ebben a gyötrelmes fénykörben. Szandálba bújtatott lába el tt minden lépésnél szakadék nyílik, semmi remény, semmi bizonyosság. Mit hozhat még ez az örökös vakság? Újból: - Világosságot! Utoljára szakad ki a kiáltás a menekülés reménytelenségébe belesajdult torokból. Aztán a férfi leroskad a rátör árnyak alatt. Arcát félig elnyeli az árny és fény, az árnyék szurokfeketén, a fény tejfehéren csorog le a lábát ölel szürkeségbe, a reflektor vakító fénycsóvája rávetül, a padlóhoz nyársalja, s fényköre egyre sz kül, sz kül, míg teljesen fel nem fal és mindent el nem borít a feketeség, sötétség kívül, sötétség belül, a fekete semmi, finis, vége - csönd. Richard Becker mint Oidipusz alakította els szerepét. Huszonnégy esztend múlva utolsó szerepeként még egyszer el fogja játszani. De miel tt az utolsó el adáson lehull a függöny, huszonnégy esztend nagyságának kell az élet és a színház és az érzelmek színpadán végigragyognia. Múló id ... Amikor meghirdették az Édes csodákban az ügyefogyott koldus szerepét, Richard Becker elment az üdvhadsereg boltjába, és vásárolt magának egy rongykollekciót, amelyet még a boltban árusító jótét lelkek is ki akartak dobni mint eladhatatlan ócskaságot. Vett egy pár talpavesztett, repedezett, egy számmal nagyobb lábbelit. Vett egy kalapot, amely oly sok szt látott már, hogy a karimája egészén kajla és kókadt volt a rengeteg es l. Vett egy kifakult mellényt, amelynek az öltönyét már rég a szemétre dobták, egy buggyosra ült fenek nadrágot meg egy inget, amelyr l hiányzott három gomb, és egy kabátot, amelyet egy parkban álomba merült csavargó válláról is levehettek volna. Mindezt megvette magának, hiába akarták lebeszélni róla azok a kegyes, fehér hajú asszonyságok, akik éppen a jótékonyságot gyakorolták az üzletben, és akikt l engedélyt kért, hogy nem próbálhatná-e fel a mosdóban; és amikor jóféle tweedzaköjával és sötét nadrágjával a karján újból
megjelent, mintha teljesen kicserélték volna. Fonnyadt állán szinte varázsütésre durva borosta n tt. (Ami már akkor is ott tehetett az arcán, amikor belépett az üzletbe, de ki vette volna észre? Ilyen csinos fiatalember csak nem jár borotválatlanul!) Haja kócos és fakó lett a kajla kalap alatt. Arcára mély barázdákat szántott a csatornában és kocsmában leélt élet minden züllöttsége és nyomora. Kezébe beette magát a mocsok, fénytelen szemében nem tükröz dött egyéniség, teste groteszkül megroskadt a puszta létezés súlya alatt. Hogy került ez á.yénember, ez a kocsmatöltelék a mosdóba, és hová lett az a jókép fiatalember, aki ezt a zakót még nadrágot viselte? Csak nem bánt el vele hirtelen ez a lény itten (vajon miféle boszorkánysággal gy rte le ez a roskatag öregember azt az életer s, izmos fiatalembert)? A jótékonyság sz hajú kedvesn véreiben megh lt a lélek, ha elképzelték, hogy ez a kemény arcú, vonzó ifjú most ott fekszik vérbe fagyva a rnosdóban, egy cs darabbal kettéhasított koponyával. A vén csavargó odanyújtotta feléjük a zakót, a nadrágot meg a fiatalember egyéb ruhadarabjait, és a roskatag testnél harminc évvel fiatalabb hangon így szólt: - Hölgyeim, ezekre nekem nem lesz szükségem. Adják el valakinek, aki jó hasznukat veheti. Fiatalember hangja ebb l az aszott kóróból! És kifizette a rajta lév rongyok árát. És követték a tekintetükkel, amint kibotorkált a szennyes utcára, újabb csavargó csatlakozott a veszett lelkek áradatához, az emberi söpredéknek ehhez a csatornájához, amely el bb-utóbb folyóvá és óceánná dagad, és szánalmas véget ér valamelyik késdobálóban, kapu alatt vagy ligeti padon. Richard Backer hat hétig a Boweryn lakott, az “iszákosok utcájában”, az éjszakákat hálózsákokban, elhagyott raktárakban, csatornákban, bérházak padlásain töltötte; osztozott kora kivetettjeinek mocskában és züllött fetrengésében. Hat hétre rá igazi csavargóvá vedlett, reménytelenül lezüllött iszákossá, nem hiányzott a vizeny s szem, a reszket kéz és a gyenge hólyag sem. Elcsordogált a hat hét, és azon a reggelen, amikor az Édes csodák szerepeit osztották, a hetedik hét hétf jén, Richard Becker beállított a Martin Színházba, és meghallgatást kért azokban a göncökben, amelyeket hat hete le sem vetett magáról. A darab ötszáznyolcvan el adást ért meg, és Richard Becker megnyerte a Színházi Kritikuskör Díját az év legjobb férfiszerepéért. Az év legígéretesebb kezd színészének járó díjat is neki ítélték oda. Ekkor huszonkét éves volt. A következ évadban, miután az Édes csodák vidékre költözött, Richard Becker megtudta a Varietyb l, hogy John Foresman T. H. Searje hamarosan megkezdi a szerepl k toborzását Odets utolsó, posztumusz drámájához, a H tlenek házához. A Foresman Searle ügynökségnél lév barátai révén megszerezte a darab egy példányát, és kiválasztott egy sokat ígér szerepet. A szerep egy megkínzott m vész vívódásairól szólt, aki miután ráébredt, milyen mélyre züllesztette vészetét az üzleti szellem, eltökéli magában, hogy elveszett gyermekkorának természetes ártatlanságát visszanyeri, és elmegy egy öntödébe fizikai munkásnak. A bemutató utáni kritikák “a színészi átélés csúcsának” nevezték Richard Becker alakítását Tresk, a vész szerepében. Többen állították, hogy “az alakítás hitelessége önkéntelenül felébresztette a néz kben.a kérdést, hogyan volt képes egy ilyen érzékeny színész megragadni egy öntödei munkás durva, faragatlan jellemét”. Fogalmuk sem volt róla, hogy Richard Becker kis híján két hónapig dolgozott az egyik pittsburghi öntöde sajtolóüzemében. A H tlenek házának maszkmestere mindössze annyit gyanított, hogy Richard, Beckernek át kellett vészelnie egy szörny t zvészt, mivel a keze tele volt égési sebek forradásaival. Két ilyen siker, a Broadway kétszeri meghódítása, két ilyen alakítás után, amellyel rögvest elnyerte Shubert Alley briliáns színészi teljesítményért járó díját, Richard Becker hírneve legendás méreteket öltött. A kritikák és interjúk csak úgy kezdték t emlegetni, mint a “módszer” (vagyis a Sztanyiszlavszkijmódszer) megtestesít jét. Lee Strasberg, a színiiskola igazgatója egy kérdésre azt. válaszolta, hogy Becker sohasem volt színinövendék, de ha mégis úgy lett volna, hajlandó lett volna maga fizetni
neki, csak hogy hozzá járjon. Elég az hozzá, hogy Richard Becker tökéletesen birtokában volt a teljes szerepátélés Sztanyiszlavszkij-féle elméletének, és ezzel él példája volt a módszer életrevalóságának. Richard Becker a színpadon nemcsak úgy egyszer en megjátszotta, elhadarta a szerepét: maga volt az az ember, akit alakított. Magánélétér l keveset tudtak, ugyanis értésül adta, hogy ha tökéletesen meggy akar lenni a jellemábrázolásban, nem szabad, hogy saját árnyéka a közönség és a szerep közé tolakodjék. Hiába ajánlották fel neki, visszautasította a hollywoodi sztárságot, mivel mint a Színm vészeti Láp kifejtette Richard Beekerr l írott rövid méltatásában: “Az a kép, amelyet Becker a rivaldafényen át közönsége elé vetít, Hollywood vásznain egyszerre elhomályosulna, és kétdimenzióssá torzulna. Becker vészete az igazság és az átlényegülés végs párlata, és hogy meg rizze tisztaságát, ahhoz szüksége van a színpadi valóságra. S t ha megengedik, Richard Becker éppenséggel négy, dimenzióban játszik, ami több, mint a körtárs színiiparosok három dimenziója. Mert ki merné elvitatni, hogy Becker játékát figyelve, a néz szinte vallási szertartás, részesévé válik? Csak gratulálni tudunk Richard Becker jó érzékének, hogy visszautasította a filmstúdiók csábítását.” Az évek során valóságos arzenálját építette fel a tökéletesen kidolgozott szerepeknek (hatásosan lerombolva egyben azoknak az esélyeit, akiknek balsorsukra utána kell megbirkózniuk a szereppel, amelyr l már mindent elmondott), és így lett bel le sorra-rendre Hamlet, amely új megvilágításba helyezte Shakespeare freudi értelmezésének lehet ségeit... b sz déli fajüldöz , akinek a felesége bevallja, hogy nyolcadrész néger vér folyik az ereiben... gyors beszéd ügynök, aki birokra kel a hiábavalósággal és a gyávasággal... sokoldalú Marco Polo... züllött és minden erkölcsi érzék nélküli strici, aki n gy löletét l hajtva, saját húgát eladja az ördögnek... irgalmat nem ismer politikus, akin egyre jobban elhatalmasodik a rák és az aggkori hülyeség. Élete legnagyobb színészi próbája azonban Tennessee Williams darabjában annak a hibbant vallási rajongó alakjának az újraformálása volt, aki harcias buzgalmában végül is odáig süllyed, hogy kalapáccsal agyonver egy ártatlan lányt. Amikor a Gramercy Place közelében a manöken lakásán ráakadtak, képtelenek voltak valamilyen értelmes magyarázatot kicsikarni bel le, hogy miért követte el alávaló tettét. Kitört bel le a bibliai düh, és dörg hangon egyre a bárány vérér l meg Jezábel átkáról meg a kárhozat örök tüzér l prédikált. Volt a gyilkossági osztályon egy újonc, akit csak nemrég helyeztek ide, s aki rosszul lett, amikor meglátta a vérfoltos falat meg a parányi konyhába begyömöszölt testet; annyira er t vett rajta a rosszullét, hogy néhány perccel azel tt, hogy Richard Beckert elvezették, t is el kellett szállítani. A bírósági per leplezetlen szomorúsággal töltött el mindenkit, aki látta t színpadon fellépni, és a bíróknak vissza sem kellett vonulniuk, hogy meghozzák egyhangú döntésüket, miszerint a vádlott beszámíthatatlan rült. Elvégre is - érvelt a védelem - a vádlott nemcsak hogy nem volt beszámítható, de nem volt többé Richard Becker sem, a színész. Dr. Charles Tedrow a 16-os számú dühöng ben ápolt beteget képtelen volt közönyösen szemlélni. Képtelen volt elszakadni egy három évvel korábbi este emlékét l, amikor a Henry Miller Színház egyik zenekari üléséb l figyelte a könnyed és leleményes Richard Beckert, az akkori szezon nagy vígjátéksikerének, a Soha egy betyárnak Tösspot szerepében. Elevenen élt emlékezetében a színész akkori alakja, aki oly mértékig elsajátította a módszert, hogy három felvonáson át valóban volt az a kétbalkezes, nagyszájú, enyveskez alkoholista, akinek gyengéje a gránátalma meg (mint ahogy Becker hencegett a színpadon) az “útonállás”. Ugyanaz, az ember volna az a sokarcú lény, aki itt, a 16-os cella párnázott falai között éli változatos életét? Lehetetlenség! Kezdetben jöttek a riporterek, akik kérdésekkel zaklatták a Becker esetét szívén visel doktort, mígnem így vetett véget az egésznek: - Egy olyan ember számára, mint Richard Becker, a világ nagyon fontos volt. Nagyon is a kor embere, ; nem is volt valójában saját egyénisége, kivéve azt a mindent elsöpr tehetséget és
késztetést, hogy visszatükrözze a maga körül tapasztalt világot A szó legtisztább értelmében színész volt. A világtól kapta a személyiségét, a pózait, létének értelmét s formáját. Vegyétek el le ezeket, zárjátok be egy párnázott cellába - mint ahogy kénytelenek voltunk ezt tenni vele és egyszerre elveszíti minden kapcsolatát a valósággal; - Úgy tudom - firtatta a riporter óvatosan -, hogy Becker most sorra végigéli a szerepeit. Igaz ez, dr. Tedrow? Charles Tedrow mindenekfölött könyörületes ember volt, és nem rejtette véka alá dühét amikor ezt a kérdést meghallotta, ami arról tanúskodik, hogy valahol rés keletkezett a szanatóriumot övez titoktartás falán. - Richard Becker a pszichiátria nyelvén “provokált hallucinációs regresszióban” szenved. A valóság utáni hajszájában ahhoz a módszerhez folyamodik, hogy ott a szobájában magára ölti színpadi jellemeit. Amennyire a kritikákból ssze tudtam rakni, visszafelé haladva sorra átéli régi szerepeit .. A riporter feltett még néhány felszínes kérdést, hangot adott különféle fantázia szülte véleményeinek, míg dr. Charles Tedrow nyersen véget nem vetett az interjúnak. Ám most, hogy ott ült a csendes irodában Richard Beckerrel szemközt, eszébe ötlött, hogy a riporter legvadabb képzelgései sem kelhettek versenyre azzal, amit Becker tett magával. - Mondja, doktor - kérdezte a fellengz s, cikornyás beszéd utazóügynök, akit Richard Becker most alakított -, mi a ménk újság van odalent a vonalon? - . Csend és nyugalom van mostanában, Ted - felelte az orvos. Becker már. Két hónapja, hogy elmerült Chayefsky A Vándormadár cím darabja f sének, a nagyszájú, n csábász Ted Rogatnak a szerepében. El tte hat hónapig Marco Polo volt, azel tt pedig A keser ség poharának petyhüdt állú, vérfert fiúja. - Az istenit, emlékszem egy kis pipire hol is? Ja persze, az ördögbe is! K. C, a jó öreg K. C, öregem, micsoda n volt! Maga volt már K. C-ben, dokikám? Akkoriban nejlonban utaztam, és K. C. volt éppen a terítéken. Sz zanyám, ezt hallgassa meg!... Nehéz volt elhinni, hogy a szemben ül ember színész lett volna. Külsejében, beszédében tökéletesen azonosult a szerepével, volt Ted Rogat, és dr. Tedrow nem értette, hogy miért nem küldi el ezt a vadidegen embert, aki valahogy betévedt Richard Becker cellájába. Csak ült és hallgatta a történetet a Kansas City-beli tüzes szajhácskáról, akit Ted Rogat az egyik örmény vendégl ben csípett fel, és nejlonholmi ígéretével elcsábította. Hallgatta a történetet, és tisztában volt vele, hogy akárhogy vesszük is, Richard Becker, ez a sokarcú és sokélet teremtés egy cseppet sincs beszámíthatóbb állapotban, mint azon a napon, amikor megölte azt a lányt. A szanatóriumban eltöltött tizennyolc hónap után is egyre visszafelé haladt, és sorra átélte színészi pályafutásának minden szerepét, ám egyetlenegyszer sem. ébredt a valóság tudatára. Dr. Charles Tedrow egy kicsit önmagát vélte felfedezni Richard Becker állapotában, meg korának minden emberét, sokezernyi nyavalyáját. Richard Beckert - meg Ted Rogatot - visszaküldte a 16-os számú szoba parányi világának biztonságába. Két hónappal kés bb megint kérette t, és érdekes háromórás eszmecserét folytatott a csoportos terápiáról Herr Doktor Ernst Loebischsel, a müncheni Orvosi Akadémia, valamint a bécsi Pszichiátriai Klinika volt növendékével. Újabb négy hónap elteltével dr. Tedrow-nak alkalma volt megismerkedni a magabiztos, de buta Jackie Bishoff-fal, az Éjszakai utcák fiatalkorú b nöz sével. És alig egy év múlva dr. Tedrow megint ott ült az irodájában egy csavargó társaságában, egy züllött, könnyez szem , kicsapongó vándormadárral, aki nem lehetett más, mint az Édes csodák csavargója, Richard Becker huszonnégy évvel korábbi els nagy diadala. Tedrow-nak fogalma sem volt, milyen lehetett Richard Becker a maga eredeti mivoltában, álarc nélkül. Mert most megszólalásig azonos volt azzal az elny tt, vén csavargóval, még a mocsok is mélyen beivódott arca petyhüdt barázdáiba. - Mr. Becker, szeretnék beszélni önnel.
A vén nyavalyás tekintetéb l reménytelenség sugárzott. Nem válaszolt. - Hallgasson rám, Becker. Kérem, hallgasson meg; ha ott van valahol, ha hall engem. Szeretném, ha megértené, amit mondok, nagyon fontos. A csavargó szájából valami repedt, er ltetett kuruttyolás tört el : - Somjas va'ok, menj és hozzs eppohárral... Tedrow áthajolt az asztalon, reszket kézzel megragadta a vén semmirekell állát, és tekintetét az idegen szempárba fúrta. - Hallgasson ide, Becker. Muszáj, hogy meghallgasson. Átnéztem az iratait, és ha igaz, ez volt az els szerepe. Nem tudom, mi lesz ezután! Nem tudom, milyen formát ölt a szindróma, miután összes eddigi életét leélte. De ha hall engem, meg kell értenie, hogy kritikus id szak el tt áll a... az életében. A vén mihaszna csak repedezett ajkát nyalogatta. - Ide hallgasson! Itt vagyok, azért vagyok itt, hogy segítsek, hogy tegyek valamit magával, Becker. Ha el jön, ha csak egy pillanatra el bújik, kapcsolatot tudunk teremteni. Ennek most kell megtörténnie, vagy... Nem fejezte be a mondatot. Mert honnan is tudhatná, mi lesz, ha? És amikor elhallgatott, amikor elengedte az öreg csavargó állát, különös változás zajlott le annak arcán, arcvonásai forró ólom módján képlékennyé váltak, és egy másodpercre ismer s arcot vélt felfedezni. A szemek, amelyek nem voltak többé karikásak és véraláfutásosak, értelmesen pislogtak dr. Charles Tedrow-ra. “Csak nem fél, doktor? “ - mondta ez az arc. Majd: “Még egyszer isten önnel!” Aztán a szikra ellobbant, az arcvonások szétmosódtak, és az orvos újból a csatornatöltelék üres arcát látta maga el tt. Visszaküldte az öreget a 16-os szobába. Kés bb az egyik férfiápolóval beküldött hozzá egy üveg muskotályt. A telefondróton is átsütött az iszonyat. - Beszéljen, ember! Az ég szerelmére, mi történik ott? - Nem tudom elmagyarázni, dr. Tedrow, de... jobb, ha rögtön itt terem. Szentséges egek! - Mi történt? Ne üvöltsön, Wilson, hanem mondja el, mi a baj! - A 16-os... a... - Húsz perc múlva ott vagyok. Tartson mindenkit távol attól a szobától. Megértette? Wilson! Megértett engem? - Igenis, uram, igenis. Én... ó, egek, siessen, doktor! Tövig benyomta a terepjáró gázpedálját, és a térdén ott érezte a csomóba gy dött pizsamanadrágját. Az éjféli utcák nekilök dtek a szélvéd üvegének a már-már természetfölöttien baljós sötétségben, amelybe belefúrta magát a kocsi. Alighogy a kapu elé kanyarodott, a kapus szinte görcsös sietséggel felcsapta a vassorompót. A megugró terepjáró belekapart a kavicsos útba, és széles sugárban köpte hátrafelé az apró köveket. Amikor csikorogva lefékezett a szanatórium el tt, az ajtó felvágódott, és Wilson, a f ápoló rohant le a lépcs n. - Erre, erre, dr. Te... - Félre az utamból, maga ostoba, tudom a járást! - Félrelökte Wilsont, és felsietett a lépcs n. - Egy órája kezd dött... nem tudtunk mire vélni a dol... - Miért nem hívott azonnal? Maga ökör! - Azt hittük... úgy gondoltuk, hogy a szokásos ügy, hisz tudja... Tedrow bosszúsan horkantott, és a felölt jét ledobva, szaporán megindult a folyosón a dühöngök felé. Alighogy benyitottak a részleget elválasztó nehéz, üvegezett ajtón, azonnal meghallotta a kiáltást. Ebben a kiáltásban, ebben az elkínzott, könyörg , követel és reményvesztett sikolyban ott izzott a félelemnek minden hangja, ami valaha is eljutott a doktor fülébe. Ott volt benne a saját hangja, a saját lelkének esdekl kiáltása.
És újból felhangzott a megnevezhetetlen valami utáni vágy sikolya: - Világosságot! Egy másik világ, másik hang, másik élet. Egy gonosz valami esdeklése visszhangzik a világegyetem porlepte zugából. Id tlen id k óta ott remeg szinte haláltusájában. Millió elcsigázott és vak lopott hang bugyborékol ebben az üvöltésben, az ember örök szomorúsága, minden vesztesége és fájdalma. Mindez ott izzott benne, miközben minden, ami jó a világon, ott hevert felhasítva, és aranyló vére kiömlött a porba. A ragadozó madár karmai között verg magányos állat, Vaskerekek taposta száz gyermek. Egyetlen jó ember, kiomló belei a véres tenyerén. Az elillanó lélek és fájdalom, az élet maga, amikor már nincs fény, nincs remény, nincs menekvés. - Világosságot! Tedrow az ajtónak d lt, és félrevonta a kukucskálónyílás fedelét. Hosszú, néma percig bámult befelé, miközben újból felremegett súlytalanul, áttetsz en a kiáltás, és elcsilingelt a semmibe. Bámult befelé, s egyszerre mélységes iszonyat fojtotta belé a hitetlenség és irtózat kiáltását. Elugrott az ablaktól, és verejtékben fürd hátát a folyosó falának támasztva megdermedt: Richard Becker minden bizonnyal utolszor látott képe örökre beleég dött az agyába. A doktor csendes zokogásának hangja megtorpantotta a többieket. Szótlanul nézték t, s lelkük folyosóin még egyre ott visszhangzott és visszhangzott kimondatlanul is: - Világosságod. Vakon tapogatózva becsapta a figyel ablakot, s a keze ernyedten lehanyatlott. Eközben a 16-os szoba belsejében Richard Becker ült az ajtóval szemközt, hátát a puha párnázatnak vetette, és merev, id tlen tekintettel bámulta az ajtót, a folyosót, a világot. Ahogy jött, tisztán és egyszer en. Arc nélkül. Hajától az álláig kifejezéstelen, üres, vonások nélküli térség. Üres. Néma. Megfosztva látástól, szaglástól, hangtól. Üres és arc nélküli, mint akit az Isten sohasem áldott meg a világ elé tárt tükörrel. A beteljesedett módszer. Richard Becker, a színész eljátszotta utolsó szerepét, és elt nt, magával vive Richard Beckert, az embert, aki megismerte a félelemnek minden hangját, formáját, a félelemmel teli életet. Bárányi Gyula fordítása
Harlan Ellison “Vezekelj, harlekin!” - szólt a Tiktak-ember Mindig akadnak olyanok, akik megkérdezik: mit akar ez mondani? Azoknak, akik mindig mindent megkérdeznek, akiknek mindent meg kell magyarázni, akiknek tudniuk kell, hogy “hányadán állunk”, itt van ez: Az emberek tömege így szolgálja az államot, els sorban nem mint emberek, hanem mint gépek, a maguk testével. k az állandó hadsereg, a milícia, a börtön rök, a rend rök, a megyei rend rség stb A legtöbb esetben nem adhatnak szabad kifejezést judiciumuknak vagy erkölcsi érzéküknek; ellenben egy sorba állítják magukat a fával, a földdel vagy a kövekkel; és bizonyára faembereket is el lehetne állítani, akik ugyanúgy megfelelnének a célnak. Nem érdemelnek így több tiszteletet, mint a szalmabábu vagy a göröngy. Értékük a lóéval vagy a kutyáéval mérhet . Mindazonáltal jó polgároknak tartjuk ket. Mások - mint a legtöbb törvényhozó, politikus, ügyvéd, miniszter és hivatalnok - f leg a fejükkel szolgálják az államot; és mivelhogy ritkán teszik tetteiket az erkölcs mérlegére, akaratuktól függetlenül egyként szolgálhatják az ördögöt vagy az istent. Csak nagyon kevesen a h sök, a hazafiak, a mártírok, a nagy reformátorok és férfiak szolgálják az államot a lelkiismeretükkel is, minélfogva a legtöbbször szembe is szállnak vele; ennélfogva leginkább ellenségeiként bánik velük az állam. Henry David Thoreau: A polgári elégedetlenség Itt van a kutya elásva. Most kezdjük a közepén, kés bb megtudjuk az elejét; a vége meg úgyis kialakul.
És mivelhogy a világ olyan volt, amilyen, amilyenné hagyták válni, ténykedése hónapokig nem keltette fel a riadt figyelmét azoknak, akik a gépezet zavartalan m ködésér l gondoskodnak, akik a legjobb ken ccsel kenegetik a közgondolkodás csapágyait és rugóit. Csak akkor adták a Tiktakember és törvényes gépezete kezére, amikor már nagyon is szembet volt, hogy valamilyen útonmódon közismertté, híressé, s t mondhatni, h ssé vált (ahogy a hivatal elengedhetetlenül bélyegezte) “a lakosságnak egy érzelmileg ingatag rétege” szemében. Ekkorra azonban, éppen mert a világ olyan volt, amilyen, és senki sem láthatta el re a felt nését - minden bizonnyal egy rég kihalt kór új változata ütötte fel a fejét egy olyan társadalomban, amelyben az immunizálási már rég elfelejtették -, engedték, hogy ekkorra túlságosan is vajósággá n je ki magát. Most már formája is volt és tartalma is. Személyiséggé vált, amit pedig már évtizedekkel korábban kisz rtek a rendszerb l. És most tessék, itt van, itt van , egy nagyon is impozáns személyiség. Bizonyos körökben - a középosztály soraiban - felháborítónak tartották. Vulgáris magamutogatónak, anarchistának. Szégyenteljesnek. Mások csak röhögtek rajta, azok, akik körében a gondolatot leigázza a forma és a rítus, a modor és az illem. Azonban odalent, ó, igen, ott lent, ahol mindig szükség van szentekre és b nösökre, kenyérre és cirkuszra, h sökre és csirkefogókra, ott t úgy ünnepelték, mint valami Bolivárt, Napóleont, Robin Hoodot, Dick Bongót (a sztárcsapat sztárját), Jézust, Jomo Kenyattát. Legfelül viszont - ahol a legkisebb rengés és megmozdulás, mint megannyi társadalmilag hangolt Kelly, a hajótörött, azzal fenyeget, hogy ledönti a póznákról a vagyon, a hatalom és a rang birtokosait - úgy tekintettek rá, mint dögvészre, mint eretnekre, lázadóra, a társadalom szégyenére. Ismerte t mindenki, a legkisebb gyerek is, igazán komolyan azonban csak odafönt és odalent vették. Legfelül és legalul. Így hát a dossziéját, id kártyájával és kardiolapjával egyetemben, átadták a Tiktak-ember hivatalának. A Tiktak-ember: egy két méternél is jóval magasabb, hallgatag, kedvesen doromboló ember, ha minden id rendben ment. A Tiktak-ember. Még a hatalom páholyaiban is, ahol gerjesztették, ám ritkán szenvedték a félelmet, úgy hívták t, hogy a Tiktak-ember. De semmiképpen sem álarcos jelenlétében. Mert ki merne valakit a gúnynevén szólítani, különösen egy olyan embert, aki az álarca védelmében könny szerrel levonhat perceket, órákat, napokat és éjszakákat vagy akár éveket az életedb l. Szemt l szembe az álarcával Id mester volt a titulusa. Ajánlatos volt t így szólítani. - Ez itt tanúsítja, hogy micsoda - duruzsolta lágyan a Tiktak-ember -, de azt nem, hogy kicsoda. Ezen az id kártyán itt a bal kezemben van egy név, de ez csak arról tanúskodik, mi , ám elhallgatja, ki . Ugyanez a helyzet a jobb kezemben lév kardiolappal is. Anélkül nem adhatok ki parancsot a visszavonásra, hogy ne tudnám, kicsoda ez a micsoda. Kiadta hát a parancsot az embereinek: a görényeknek, a slapajoknak, a spicliknek, a füleseknek, s t még a fullajtároknak is: “Ki ez a harlekin?” Egy csöppet sem dorombolt a hangja. Az id szempontjából valóságos fecsegés volt, amit mondott. Ellenben ez volt a leghosszabb beszéd, amit valaha is hallottak t le az emberei: a görények, a slapajok, a spiclik, a fülesek, s t még a fullajtárok is, akik különben sem tudhatták, mert nemigen szoktak jelen lenni. De még k is szertefutottak, hogy kiderítsék: “Ki ez a harlekin?” Ott, kuporgott a magasban a város harmadik szintje felett, a zümmög léghajó alumínium platformján (fuj, még hogy léghajói - egy targoncából eszkábált herkenty ), és bámult lefelé a takaros mondriani épületegyüttesre. Valahol a közelben hallotta a gumitalpas cip k metronómszer bal-jobb-bal csoszogását: a Timkin gördül csapággyár 14 óra 47 perces m szakja most foglalta el a helyét. Pontosan egy percre rá felhangzott a hazafelé induló ötórá-sok ernyedtebb jobb-bal-jobbja. Pajkos mosoly terült szót napbarnított vonásain, s egy pillanatra el ntek a gödröcskék Aztán megvakarta barna üstökét, megvonta tarkabarka jelmezbe bújtatott vállát, mint aki nekiveselkedik a munkának, el renyomta a botkormányt, és maga is nekid lt a szélnek, amint a léghajó orrára bukott. Célba vette az egyik járdát, és egészen alacsonyan ereszkedve összekócolta a divathölgyek
hajkölteményeit, s a nyelvét kiöltve, szamárfület mutogatva incselkedett a járókel kkel. De ezt csak egy kisebb kitér nek szánta. Az egyik gyalogos inalni kezdett és megbotlott; a csomagok ezerfelé röppentek a kezéb l, egy másik n bepisilt, egy harmadik keresztülvágódott a járdán, amely abban a pillanatban önm köd en leállt, s nem is indult el, amíg a n t életre nem keltették. Mindez csak kisebb kitér nek számított. Aztán meglovagolt egy kóbor szell t, és elillant. Hahó, már ott sem volt! Amint megkerülte az Id mozgás-vizsgáló f párkányát, megpillantotta az önjárdára éppen felhágó szakot. Begyakorlott mozgással, pontosan kiszámított mozdulatokkal oldalvást felléptek,a lassújárdára, majd egyszerre (mintha az özönvíz el tti 1930-as évek egyik Busby Berkely-film kórusa elevenedne meg) tyúklépésben feltipegtek az egyre gyorsuló szalagokon át az expresszjárdára. Újból elömlött az arcán az a várakozásteli pajkos mosoly; bal oldalon hiányzott az egyik zápfoga. Lebukott, siklásba ment át, és elzúgott felettük; és ekkor hátrahajolva a megreccsen légi alkotmányon, felhúzta a maga barkácsolta ki-önt vályú két végén a lapátokat, amelyek megakadályozták, hogy a rakománya id el tt elszabaduljon. Fölhúzta a lapátokat, és a gyári munkások felé sikló hajóból, százötvenezer dollárt ér drazsé zúdult az expresszjárdára. Drazsé! Millió és milliárdszámra ugrált, pattogott, bukfencezett, kattogott, csittegett-csattogott a Timkin-munkások fejére, vállára, kalapjára, sisakjára a vörös, a sárga, a zöld, az ánizs, a sz , az eper, a mentolíz , a kerek, a sima, a kívül ropogós, belül kásásán elomló cukorkazápor, koppant a járdán, és visszapattant, és szertegurult a lábak alatt, betöltötte az eget a vidámság és a gyermekkor, és az ünnepek ezernyi színével zúdult, záporozott lefelé, odaföntr l az égb l, végeláthatatlan szín és édességözönével valami bolondosán újjal árasztva el a józanság és metronómrend birodalmát. Cukordrazsé! A m szak kiabálva és nevetve üdvözölte a záport, és a sorok összekuszálódtak, a cukordrazsé pedig megtalálta az útját az önjárdák gépezetébe, amely fülsért csikorgással válaszolt, mint amikor egymillió köröm karmol végig negyedmillió táblán, aztán köhögve-hörögve az összes szalag megtorpant, és az emberek erre bukfenceztek meg arra bukfenceztek, és kicsi rakás nagyot kíván, és egyre nevetnek, és gyerekes örömükben sokszín apró cukortojásokat dobálnak a szájukba. Valóságos ünnep volt, vidámság, szabadjára engedett bolondozás, röhej. De... A m szakkezdés hét perc halasztást szenvedett. . A munkások hét perccel kés bb kerültek haza. A központi program hét perccel visszaesett. Az elromlott járdák hét perccel visszavetették a terveket. Az els dominót megpöccintették, és az egész sor - csikkcsikk - egymásra d lt. Á rendszer hét egész percre megbomlott. Semmi kis ügy volt az egész, említésre sem méltó, ám egy társadalomban, amelyben az egyedüli mozgatórugó a rend és az egység és a serénység és az óram szer pontosság és az óra tisztelete, az id istenség iránti hódolat, itt ez súlyos katasztrófának számított. Így hát a Tiktak-ember színe elé parancsolták. Az egész hírközl hálózat hírt adott róla. Úgy rendelték, hogy pontosan 7 óra 00 perckor köteles megjelenni. És vártak rá és vártak rá, de már majdnem fél tizenegy volt, amikor felbukkant, és ekkor is csupán elénekelt egy dalt valami sose hallott helyr l, valami Vermontról meg az ottani holdfényr l, és újból elszelelt. Csakhogy már ott vártak rá hét óra óta, ami fenemód összekuszálta a programjukat. És ott maradj függ ben a kérdés: “Ki ez a harlekin?” A fel nem tett (és fontosabb) kérdés azonban az volt: “Hogy jutottunk egyáltalán olyan helyzetbe, hogy egy röhög , felel tlen, mihaszna tréfamester százötvenezer dollárt ér cukordrazséval képes felborítani egész gazdasági és közéletünket...” Cukordrazsé, az ördögbe is! Hiszen ez rület! Honnan vette a pénzt a százötvenezer dollárt ér cukordrazséra? (Pontosan tudták, hogy ennyibe került, ugyanis egy másik munkáról nagy sietve a helyszínre irányítottak egy szituációelemz csoportot, hogy söpörje össze és számolja meg a cukorkát, és foglalja össze kutatásai eredményét, ami alaposan kizökkentette az munkarendjüket;
és legalább egy nappal hátravetette az egész társaságot.) Cukordrazsé! Cukor... drazsé? De álljunk csak meg egy másodpercre - igazolt másodperc - : több mint száz éve már sehol sem gyártanak cukordrazsét. Honnan vett hát cukordrazsét? Egy másik jogos kérdés. Több mint valószín , hogy sohasem fogják megtudni. De hát elvégre is hány kérdés van még? Most már tudjuk a közepét. Most jön az eleje, hogy is kezd dött csak? Íróasztali tömb. Napi beosztással, mindennap új oldal 9.00: postabontás. 9.45: a tervez bizottsági tanács ülése. 10.30: ,J. L.-I.el megbeszélni szerelési ütemtervet. 11.15; es ért imádkozni. 12.00: ebéd. És így megy ez mindennap. - Sajnálom, Miss Grant, de én 2.30-ra kérettem, és már majdnem öt óra. Sajnos elkésett, de a szabály az szabály. Várnia kell a következ évig, és akkor újból beadhatja a f iskolai felvételi kérelmét. És így megy ez mindennap. A 10.10-es helyi járat megállt Cresthavenban, Galesville-ben, a Tonawanda-elágazásnál, Selbyben és Farnhurstban, de nem áll meg Indiana Cityben, Lucasville-ben, kivéve vasárnap. A 10.35-ös gyors megáll Galesville-ben, Selbyben és Indiana Cityben, kivéve a vasár és ünnepnapokat, amikor is megáll... és így tovább. - Nem várhattam, Fred. Három órára Pierre Cartainéknál kellett lennem, te pedig azt ígérted, hogy az állomás órája alatt fogsz várni 2.45-kor, de nem voltál ott, és nekem el kellett mennem. Te mindig elkésel, Fred. Ha eljöttél volna, akkor osztozhattunk volna, de így... hm... magam vettem fel a rendelést... és így tovább. Kedves Mr. és Mrs. Atterley: Gerald fiúk örökös pontatlansága miatt sajnos úgy kellett határoznunk, hogy felfüggesztjük t az iskolából, hacsak nem találnak valamilyen megbízhatóbb módszert annak biztosítására, hogy pontosan megjelenjen az órákon. Habár egyéb vonatkozásban példás tanuló, és kit eredményeket ér el, az órarend örökös felborítása miatt nem kívánatos t megtartanunk a közösségben, amikor a többi tanuló meg tudja tenni, hogy idejében ott legyen, ahol lennie kell, és így tovább. CSAK AKKOR SZAVAZHAT, HA DE. 8.45-RE MEGJELENIK. - Nem érdekel, hogy jó-e a kézirat. Nekem csütörtökre kell! 2.00-KOR A SZOBÁT EL KELL HAGYNI. - Elkésett. A helyet már betöltöttük. Sajnálom. A FIZETÉSÉB L LEVONTUNK HÚSZ PERC KÉSÉST. - Jesszusom, mennyi az id ? Rohannom kell! És így megy ez. És így megy ez. És így megy ez. És így megy megy megy megy megy tiktak tikták tiktak, és eljön a nap, amikor nem az id szolgál minkét, hanem mi szolgáljuk az id t, és rabszolgái vagyunk a programnak, imádjuk a nap múlását, életünk csupa megszorítás, mivel a rendszer elakad, ha mi nem tartjuk magunkat a tervhez. Mígnem többé nemcsak apró kellemetlenség, ha valaki elkésik. Hanem vétek. Aztán ncselekmény. Aztán ott a büntetés is: - 2389. július 15. 24.00 hatállyal az Id mester kötelez minden polgárt, hogy nyújtsa be felülvizsgálásra az id kártyáját és a kardiolapját. Az 555-7-SGH-999. sz. rendelet értelmében, amely az egyes személyek idejének az elvonását szabályozza, minden kardiolapot annak tulajdonosához kapcsolnak és... Azt tették, hogy kitaláltak egy módszert, amellyel egyszer en meg lehet rövidíteni az egyes ember életének idejét. Ha tíz percet késik, tíz percet vesznek el az életéb l. Egy óra arányosan több elvonást von maga után. Ha valaki notóriusán késik, könnyen megeshet vele, hogy egy szép vasárnap este kap egy értesítést az Id mestert l, hogy az ideje elfogyott, és hétf n délben “kikapcsolják”; legyen szíves, uram, tegye rendbe a dolgait. És ennek az egyszer tudományos leleménynek a segítségével biztosították a rendszer m ködését (az alkalmazott tudományos módszert Szigorú titoktartás övezte a Tiktak-hivatalban). Ez volt az egyetlen célravezet út. Végtére is ezt kívánta a haza üdve. A terveket teljesíteni kell. Elvégre háború van, vagy micsoda!
De mikor nincs az? - Ez aztán már igazán felháborító - mondta a harlekin, amikor a csinos Alice megmutatta neki a körözési plakátot. - Fölháborító és teljességgel lehetetlen. Hol vannak már elvetemült gazfickók? Még hogy körözés! - Ha nem tudnád - jegyezte meg Alice -, túlf tött hanghordozással beszélsz. - Bocsáss meg - mondta a harlekin alázatosan. - Semmi szükség, hogy bocsánatot kérj. Folyton-folyvást bocsánatot kérsz. Szomorú dolog lehet, Everett, ekkora b ntudattal élni. - Bocsáss meg - csúszott ki ismét a száján, de azon nyomban összeszorította az ajkát, s körötte megjelentek a gödröcskék. Esze ágában sem volt menteget zni. - El kell mennem. Valamit el kell intéznem. Alice lecsapta a kávéscsészéjét az asztalra. - Az ég szerelmére, Everett, nem tudsz itthon maradni legalább egy éjszakára?! Muszáj neked folyton abban a szörny bohócruhában szaladgálnod és az embereket bosszantanod? - Bocs... - Ám elharapta a szót, és a bohócsapkát barna üstökére vágta, a csengetty k vékony csilingel hangot hallattak. Fölállt, kávéscsészéjét kiöblítette a csapnál, és egy pillanatra a szárítóba dugta. - El kell mennem. A n nem válaszolt. A faxláda duruzsolni kezdett, kihúzott bel le egy lapot, elolvasta, és a férfi elé dobta az asztalra. - Rólad szól. Kir l is szólna másról? Nevetséges vagy! Gyorsan átfutotta a sorokat. A Tiktak-ember próbál a nyomára bukkanni. Bánta is , úgyis el fog késni ma is. Az ajtónál durcásan visszadobta a keszty t. - Ami azt illeti, te is túlf tött hangon beszélsz! Alice az ég felé fordította csinos arcocskáját. - Ne röhögtesd ki magad! A harlekin méltóságteljesen elvonult, bevágta az ajtót, amely lágy sóhajjal becsukódott mögötte. Halk kopogtatás hallatszott, és Alice izgatottan az ajtóhoz ugrott. - Fél tizenegy körül itthon leszek, jó? - mondta a harlekin a nyitott ajtóban. A n gyászos arcot vágott. - Miért mondod ezt nekem, mondd, miért? Úgyis tudod, hogy elkésel! Úgyis tudod! Mindig elkésel, minek mondasz hát ilyen hülyeségeket! - És becsukta az ajtót. Kívül a harlekin bólintott maga elé. Igaza van. Mindig igaza van. El fogok késni. Mindig elkések. Miért mondok hát neki ilyen hülyeségeket? Vállat vont és elindult, hogy megint kés n érjen oda. zijáték - rakétákat l tt fel, amelyek közhírré tették: pontosan 6.00-kor meg fog jelenni a Nemzetközi Orvosi Társaság 115. évi konvencióján. Remélem, mindnyájan ott tudtok lenni. A szavak ellobbantak az égen, és persze hogy a hatóságok ott voltak, és lesben álltak. Természetesen azt hitték, hogy késni fog. Erre húsz perccel korábban jelent meg, amikor még a hálók és a csapdák felállításával voltak elfoglalva, s egy hatalmas hangszóróval annyira rájuk ijesztett, hogy a maguk felállította hálók összecsapódtak, és az egész rugdalózó-visítozó társaság ott függött a magasban a néz tér felett. A harlekin halálra nevette magát, és nem gy zött elnézést kérni. Az ünnepélyes tanácskozásra összesereglett orvosok d ltek a nevetést l, és túljátszott hajlongással és integetéssel elfogadták a harlekin bocsánatkéréseit, és mindenki nagyon vidáman érezte magát, s meg volt gy dve róla, hogy a harlekin igazán jópofa abban a cifra gúnyájában; kivéve persze a hatósági személyeket, akiket a Tiktak-ember küldött ki, s akik mint megannyi kiköt i rakomány, ott lebegtek az amfiteátrum felett a legméltatlanabb helyzetben. (Ugyancsak a városnak egy másik pontján, amelyben a harlekin “tevékenykedett”, teljesen függetlenül attól, ami most itt bennünket érdekel, hacsak annyiból nem, hogy rávilágít a Tiktakember hatalmára és jelent ségére, egy Marshall Delahanty nev ember éppen megkapta a Tiktakhivataltól a kikapcsolást végzését. A felesége vette át az értesítést a szürke ruhás fullajtártól, akinek
az arcán ott idétlenkedett az ilyenkor szokásos “gyászos kifejezés”. Az asszony, anélkül hogy felbontotta volna, tudta, mi van a levélben. Akkoriban mindenki nyomban felismerte az efféle szerelmes leveleket. Elálló lélegzettel vette kézbe az asszony, s úgy tartotta ott, mintha halálos méreggel teli poharat nyomtak volna a kezébe, és azon imádkozott magában, hogy ne legyen a címzett. Legyen inkább Marsh - gondolta brutális szinteséggel - vagy az egyik gyerekünk, csak ne én, édes istenem, csak ne én. Aztán felbontotta, és valóban Marshnak szólt, és a rátör borzadály megkönnyebbüléssel elegyedett. A mellette fekv katonát érte a golyó. - Marshall! - sikoltott fel. - Marshall! Itt a végzés. Marshall! Ó, édes istenem, mi lesz velünk, mi lesz velünk, Marshall, édes istenem, Marshall... - És a házuk azon az éjszakán megtelt a darabokra tépett papíros és a rettegés hangjaival, és az rület b ze ömlött kéményükb l, és semmit, az égvilágon semmit nem tehettek ellene. Marshall Delahanty azonban megpróbált menekülni. És másnap reggel, amikor elérkezett a kikapcsolás ideje, már mélyen az erd ben, háromszáz kilométerre volt a házától, és a Tiktak-hivatal kiiktatta a kardiolapját, mire Marshall Delahanty futás közben felbukfencezett, a szíve megállt, a vér nem jutott el többé az agyába, és meghalt, és ennyi az egész. Az Id mester hivatalában kialudt egy fény az körzetének térképén, miközben intézkedtek a fax-repró iránt, Georgette Delahanty nevét pedig, míg újból férjhez nem megy, felvették a segélyezend k listájára. Ezzel vége is a lábjegyzetnek, és ami még nem volt világos, megmagyaráztatott, ne tessék nevetni, mivelhogy ugyanez fog történni a harlekinnel is, mihelyt a Tiktak-ember megtudja az igazi nevét. Nincs ebben semmi nevetséges. A város üzleti szintje tarkállott a vásárlók csütörtöki színeit l. A n k kanárisárga tunikában, a férfiak (a buggyos nadrág kivételével) szorosan a testhez simuló áltiroli jade és b rruhákban. Amikor a harlekin felt nt az építés alatt álló hatékony bevásárló központ vázszerkezetén, és pajkosan mosolygó ajkához emelte a megafont, mindenki feléje fordította az arcát, és ujja! mutogatott rá, meg korholni kezdte ket. - Miért t ritek, hogy parancsolgassanak nektek? Miért lóttok-futtok nekik, akár a hangyák vagy a nyüvek? Hisz ráértek! Fújjátok ki magatokat! Élvezzétek a napsütést, a szell t, hadd menjen az életa maga útján! Ne legyetek az id rabszolgái, ne t rjétek, hogy lassan, lépésr l lépésre elemésszen benneteket... le a Tiktak-emberrel! - Ki ez a félkegyelm ? - kérdezték egymástól a bevásárlók. - Ki ez a bolond, h , az áldóját, elkések, rohannom kell... És a bevásárló központ építkezésén dolgozó munkások sürg s parancsot kaptak az Id mestert l, hogy a harlekin néven ismert veszedelmes gonosztev ott van az tornyuk tetején, és sürg sen ködjenek közre az elfogásában. A munkások nemet mondtak, minthogy felborulna az építési tervük, az Id mesternek azonban sikerült megmozgatnia a megfelel szálakat a kormányzat hálójában, és utasították ket, hogy csípjék el azt a csibészt a tornyon a megafonjával együtt. Így egy tucatnál is több markos munkás kapaszkodott fel mozgó épít állványára, bekapcsolta antigrav lapját, és emelkedni kezdett a harlekin felé. A rövid összecsapás után (amelyben a harlekin jóvoltából senki sem sérült meg komolyabban) a munkások megpróbálták újabb támadásra összeszedni az er iket, de elkéstek. A harlekinnek nyoma veszett. Mindamellett jókora tömeg cs dült össze alul, és a bevásárlási ciklust órákkal - írd és mondd: órákkal - visszavetették. A rendszer vásárlási szükséglete ennélfogva késedelmet szenvedett, minekutána intézkedéseket foganatosítottak, hogy a nap hátralev részére felgyorsítsák a ciklust, ez azonban befulladt és felpörgött, ezért aztán túl sok úszószelepet adtak el, de nem elég billent t, minek folytán a popli-arány felborult, ami szükségessé tette, hogy elárasszák a boltokat romlandó Gsap-Ó-val, amib l normális körülmények között csak minden ,három-négy órában volt szükség égy-egy ládára. A szállítás összezavarodott, a rakományok célt tévesztettek, és a végén még a herkenty ipar is megérezte a bajt. - Vissza ne jöjjetek, amíg a kezetekbe nem kerül! - mondta a Tiktak-ember nagyon csendesen, nagyon komolyan, felettébb fenyeget en.
Bevetették a kutyákat. Bevetették a szondákat. Bevetették a kardiolap-próbákat. Bevetettek besúgókat, bevetettek szaglászókat. Bevetették a megfélemlítést. Bevetették a kínzást. Bevetették a kínpadot. Bevetettek spicliket. Bevetettek kopókat. Bevetették a razziát. Bevetették Bertillont. Bevetettek ravaszságot. Bevetettek fortélyt. Bevetettek árulást. Bevetették Raoul Mitgongot, de nem sokra mentek vele. Bevetették az alkalmazott fizikát. Bevetették a kriminalisztikát. És az ördögét - elfogták t. A neve, a neve Everett C. Marm volt, és semmi különös, hacsak az nem, hogy semmi id érzéke nincsen. - Vezekelj harlekin! - szólt a Tiktak-ember, - Pukkadj meg! - replikázott a harlekin vigyorogva. - Összesen elkéstél hatvanhárom évet, öt hónapot, három hetet, két napot, tizenkét órát, negyvenegy percet, ötvenkilenc másodpercet, nulla egész nulla három hat egy egy egy mikroszekundumot. Mindent elhasználtál, amid volt, s t többet is. Ki foglak kapcsolni. - Ijesztgesd a jó mamukádat! Inkább a halál, mintsem egy ilyen unalmas világon éljek, egy ilyen madárijeszt vel együtt, mint te! - Ez a munkám. - Ez a munkád?! Zsarnok vagy. Nincs jogod, hogy zsinóron ráncigáld az embereket, és megöld ket, ha elkésnek. - Képtelen vagy alkalmazkodni. Képtelen vagy beilleszkedni. - Oldozz fel, és a pofádba vágom az öklömet. - Nonkomformista vagy. - Ez nem számított b nnek. - Most igen. Fogadd el a világot olyannak, amilyen. - Gy lölöm. Rettenetes világ. - Nem mindenkinek ez a véleménye. A legtöbben szeretik a rendet. - Én nem, és a legtöbben azok közül, akiket ismerek, szintén nem szeretik. - Ez nem igaz. Mit gondolsz, hogy kaptunk el? - Nem érdekel. - Egy Alice nev csinos lány árult el. - Hazugság! - Az igazat mondom. Az idegeire mentél. Szeretne beilleszkedni, a világhoz tartozni, ki foglak kapcsolni. - Akkor tedd meg minél el bb, mit vitatkozol velem. - Nem foglak kikapcsolni. - Hülye vagy. - Vezekelj harlekin - szólt a Tiktak-ember. - Pukkadj meg. Így aztán elküldték t Kukutyinba. És Kukutyinban munkába vették. Ugyanazt tették vele, mint Winston Smithszel az 1984-ben, err l a könyvr l persze egyikük sem tudott semmit, a módszerek azonban srégiek, és most mind bevetették Everett C. Marm ellen, és jókora id elteltével a harlekin megjelent egy napon a hírközl hálózaton, pajkos volt és jópofa és csillogó tekintet , egy csöppet sem olyan, akit agymosásnak vetettek volna alá, és elmondotta, hogy tévedett, hogy jó dolog, nagyon jó dolog tartozni valahová és mindig pontosan megjelenni és ihaj-csuhaj és sose halunk meg, és az emberek a háztömb nagyságú nyilvános képerny kre meredtek, és azt mondogatták magukban, hogy no lám, mégiscsak dilinkós volt a hapsi, és ha a világ így megyen, akkor hagyjuk t békében, mivelhogy nem jó a hatósággal, ebben az esetben a Tiktak-emberrel, ujjat húzni. Everett C. Marmot tehát tönkretették, ami nagy kár, ha emlékszünk még rá, mit mondott az imént Thoreau, az ember azonban nem tud rántottát csinálni, ha nem tör fel néhány tojást, és minden forradalomban meghalnak néhányan, akikért kár, ám még kell halniuk, mert ez a világ rendje, és ha csak kicsit is megváltozott a világ, akkor megérte. Vagy hogy még világosabbá tegyük a dolgot:
- Hm, izé, elnézést, uram, izé, nem is tudom, hm, hogy mondjam meg, de három percet késett. A terv egy kicsit, hm, eltolódott. És alázatosan vigyorgott hozzá. - Nevetséges! - dörmögte a Tiktak-ember a maszkja mögött: - Igazítsa meg az óráját. - És dörmögve, morfondírozva bevonult az irodájába. Bárányi Gyula fordítása
Harlan Ellison Virrasztás A sötétség, ott ólálkodott a kis quonset-kunyhó körül. Beszivárgott az r mélységeib l, és körülörvénylette Ferreno házát. Az automatikus keres k csendesen suhogva forogtak, örökös ébrenlétük önkéntelenül megnyugtatta az öregembert. Lehajolt, és felcsippentett egy pihét a sz nyegr l. Ez volt az egyetlen nem oda való anyag a sz nyegen, amely tükre volt az öregember pedáns tisztaságának és szinte fanatikus rendszeretetének. A könyvorsók katonás rendben sorakoztak egymás mellett, pontosan a polcok szélén; az ágy katonás feszességgel volt megvetve, hogy egy rádobott pénzdarab háromszor is visszaugrott róla; a napjában kétszer leporolt és letörölt falakon nem látszott egyetlen ujjnyom sem; a legparányibb folt vagy pihe sem éktelenkedett az egyszobás quonset-kunyhóban, ebben a hasára fordított acél félhengerben. Ferreno az eléget be pöccintette a felcsippentett pihét, és a hely visszanyerte makulátlan tisztaságát. A szoba visszatükrözte a figyelés, várakozás és egyedüllét huszonnégy esztendejét. Egyedül élni az örökkévalóság peremén és várni valamire, ami talán sohasem fog bekövetkezni. Gondjukat viselni süket és vak szerkezeteknek, amelyek azt közölhetik vele, hogy valami van odakint, de azt is, hogy nem tudjuk, micsoda. Ferreno visszacammogott pneumoszékéhez, nehézkesen belehuppant, és mélyen ül szürke szemével a quonset ívelt mennyezetének távoli kerek szöglete felé hunyorgott. Mintha keresett volna valamit a tekintetével. Pedig semmi sincs ott, amit ne ismerne. Nagyon is jól. Huszonnégy esztendeje él ezen a kisbolygón, ezen a sötétségbe vesz k darabon. Ez alatt az id alatt semmi sem történt. Ismeretlen volt számára a melegség, a n , az érzelem, s jószerivel húsz éve már, hogy az utolsó érzelemkitörés átviharzott rajta. Ferreno fiatal ember volt még, amikor kitették t erre a sziklára. - Azon a távoli ponton túl - mutatták neki az irányt -, ameddig ellát a szemed, van egy szigetuniverzum. Abban a szigetvilágban, Ferreno, él az ellenség. Eljön az id , amikor nem lesz maradása otthon, és megtámadja a te házadat. Azért vagy itt, hogy figyeld t. És leléptek, miel tt még kérdezhetett volna t lük valamit. Megkérdezhette volna: ki az az ellenség? Honnan várható, és mit keres itt egyedül, talán megállíthatja ket? Mit tegyen, ha jönnek? Mik azok a behemót néma gépezetek ott az apró kunyhó mögött? Hazakerül-e innen valaha is? Egyetlen dolog, amit tudott: a szubéteri adó-vev berendezések bonyolult hívójelrendszére. Az a körmönfont mód, amellyel kódolt üzenetet küldhet a fél galaxison keresztül egy várakozó Mark LXXXII. típusú agynak, amely másra sem vár, csak az izgatott jelzéseire. Ez minden, amit tudott. A hívási módot meg azt, hogy figyeljen. Figyeljen, maga sem tudja, mire. Eleinte azt hitte, megbolondul. Az egyhangúság. A rémséges monotónia. A figyelés, a figyelés, a figyelés kínszenvedése. Aludni, enni a zöldtankban magától megújuló fehérjeételb l, olvasni, megint aludni, újra olvasni a könyvtekercseket, míg a tokjuk meg nem reped, el nem törik és le nem Válik. Aztán újrakötni, majd újra-újra olvasni ket. Az iszonyat, hogy kívülr l tudta a könyvek minden bekezdését.
Addig idézgette Stendhal Vörös és feketéjét, Hemingway Halál délutánját, Melville Moby Dickjét, amíg a szavak elveszítették az értelmüket, és furcsán és idegenül kongtak a fülében. El ször az volt, hogy elhanyagolta magát, és mindenféle holmit az ívelt falhoz és mennyezethez csapkodott. Holmikat, amelyeket eleve törhetetlenre terveztek. A falakat meg olyanra, hogy elnyelik a hozzávágott holmik vagy a rácsapott ököl erejét. Aztán jött a végletes rendszeresség, majd átmeneti lazulás után itt volt a rendszeres, finnyásán pedáns öregúr, aki mindig szereti tudni, hol találja a dolgait. A n hiánya. Ennek a szörny séges gyötrelmét érezte legtovább. Az ágyékában és hasában mardosó fájdalomra ébredni bármikor az éjszaka folyamán, saját verítékében úszva, sajgó szájjal és testtel. Csak lassan gy rte le magában ezt a kínt. Még arra is gondolt, hogy kiherélje magát. Nem sikerült. Csak az ifjúságával együtt múlt el a gerjedelme. Rászokott arra, hogy magában beszélget. Nem rületb l, hanem csak azért, mert félt, hogy elveszíti a beszél képességét. Az rület is sokszor megkörnyékezte az els években. A vak, marcangoló sürgetés, hogy ki innen! Ki a szikla leveg tlen térségére. Legalább elpusztul, és végét veti ennek a sehonnai létezésnek. A quonsetre azonban nem csináltak ajtót. A plasztacél ajtócskát, amelyen eltávoztak azok, akik idehozták t, kinyithatatlanul beforrasztották maguk után, és valóban nem volt kiút. Az rület gyakran kerülgette. Csakhogy bölcs dolog volt éppen t kiválasztani. Megkapaszkodott a józan eszébe; tudta, hogy ez az egyedüli menedéke. Tudta, hogy iszonyúbb lenne, ha gyámoltalan hülyeként végezné napjait a quonsetben, mint ha megtartja józanságát. A szakadék szélén megtorpant, és hamarosan elégedettség töltötte el kagylóhéjvilága iránt. Várt, mi mást is tehetett volna; és a várakozás évei alatt a kezdeti eszeveszett nyugtalansága belenyugvássá szelídült. El ször börtönnek érezte a helyzetét, aztán koporsónak, majd a végs fekete gödörnek. A maga választotta éjszaka közepén arra ébred, hogy megfullad, a torkát abroncs szorítja össze, karmokká görbült ujjai ádázul tépdesik a fekhely habgumi oldalát. Eltelt az id . De alighogy eltelt, egy perc múlva már nem tudta volna megmondani, hogyan töltötte el. Élete sivár volt és terméketlen, és volt id , amikor nem tudta volna megmondani, hogy egyáltalán él-e. Ha nincs a lezárt, önm köd naptár, észre sem veszi, hogy szállnak az évek. És folyton-folyvást a riasztószerkezet nagy, szürke, alvó szeme. Fátyolosan visszabámul rá a mennyezetr l. Össze volt kapcsolva a keres kkel. Amelyeknek ott magasodott a tömbje a quonset mögött. A keres k viszont hozzá voltak kötve a szubéteri sugarak s hálójához, amelyek át meg átsz tték az elképzelhet legtávolabbi vidékeket is. A hálón viszont a fontosabb keresztez déseknél ott csüngött egy-egy figyel pók, amely tompa fém és plasztik agyával ugyanazt az engesztelhetetlen ellenséget leste, amely egy napon csak megjöhet. Tudták, hogy az ellenség el fog jönni, mivel rábukkantak az ellenség megsemmisít támadása után hátrahagyott romokra. Virágzó és er s kultúrák romjaira, amelyekb l csak mikroszkopikus törmelék maradt egy rémületes hódító csizmái alatt. Nem kockáztathatták a világjárást addig, amíg azok ott vannak valahol. Ott vannak, és lesben állnak. Létrehozták hát a szubéteri hálót, és teleültették leselked pókokkal. És a rendszert összekapcsolták a keres kkel; a keres ket pedig hozzákötötték a quonset mennyezetér l alábámuló nagy szürke szemhez. És odaültették Ferrenót, hogy figyelje a szemet. Eleinte Ferreno szüntelenül rajta tartotta a szemét. Lesve, mikor hangzik fel a riasztójelzés, amely szerinte bármikor bekövetkezhet. Hogy megtörje a kunyhó örökös csendjét. És fantasztikus árnyékokat vessen véres pillantása a szoba bútorzatára. Öt hónapig például azon törte a fejét, milyen alakzatokat ölthetnek ezek az árnyékok. Aztán rájött a nyugtalanság id szaka. Amikor minden ok nélkül felpattant, és rábámult a szemre. Vagy úgy képzelte, látja a pislogását, hallja a csengetését. És nem jött álom a szemére: hátha átalussza a jelzést.
Az id múlásával aztán megfeledkezett róla, hosszú ideig eszébe se jutott. Míg aztán végleg tudatosodott benne, hogy ha nem gondol rá, akkor is létezik, akárcsak a saját füle vagy a saját szeme. Tudata hátsó zugába pöccintette, de tudta, hogy ott kushad. Ott van szüntelenül, ott van és vár, bármelyik pillanatban felboríthatja a nyugalmát. Ferreno egy percre sem felejtette el, miért van itt. Egy percre sem felejtette el, miért jöttek érte. Azt a napot, amikor érte jöttek. Azt a sápadt estét, az estét betölt hangokat. A röpcsik klappogását a város felett, a tücskök cirpelését a f ben, a holográfnak a nappaliból kisz hangját. Az elüls verandán ült, szorosan átölelve a lányt, egy nyikorgó hever n, amely minden hevesebb mozdulatukra nekilök dött a falnak. Emlékszik a keserédes limonádéízre, amely elöntötte a száját, amikor a három alak kilépett a félhomályból. Föllépkedtek a verandára. - Ön Charles Jackson Ferreno, tizenkilenc éves, barna haj, barna szem, öt láb tíz hüvelyk, 158 font, jobb csuklója bels felén sebhely? - I... igen... miért? - dadogta. Szóhoz sem tudott jutni ekkora szemtelenségt l, hogy a legintimebb pillanatban megzavarják. Aztán megragadták a karját. - Mit csinálnak? Azonnal engedjék el! - sikoltozott Marie. Azok egy világító kártyalapot nyomtak az orra alá, és a lány rémült hallgatásba süppedt. Hiába rúgkapált aztán, betuszkolták egy némán feketéll röpcsibe, és elkelepeltek vele a Nevada sivatag közepén magasodó plasztacél tömb: a Központi rszolgálat hadiszállása felé. Itt hipnopedikus úton elsajátíttatták vele a szubtéri kommunikáció fogásait. Kétszáz óra alatt sem tanulta volna meg ezt a tudományt, többek között a milliárdnyi hívási kombinációt, ha gépiesen nem verik belé. Aztán felkészítették t az rhajóra. - Miért csinálják ezt velem? Miért engem választottak?! - üvöltözött, próbálva megakadályozni az rruha összet zését. Megmondták neki. A Mark LXXXII. platinaérzékel i negyvenhétezer lyukkártya közül t válaszották ki. A legjobb választás. A tévedhetetlen gép azt állapította meg, hogy a legkevésbé fogékony az rületre, a tunyaságra, a kudarcra. bizonyult a legjobbnak, és a szolgálatnak szüksége van rá. Aztán a hajó. A szörny orra megcélozta a felh tlen eget, amely talán még sohasem volt ilyen kék és makulátlan. Aztán morgás, majd süvítés és a nyomás, amint a hajó kiszáguldott az rbe. És a szinte észrevehetetlen csavaró érzés, amint a hajó átcsusszant az antitérbe. Ennek a nem térnek opálos rózsaszíne. Majd újabb csikarás és lám, a jobb oldali ablak mögött ott is van az a sápadt kis aszteroida, arcán a quonset parányi pattanásával. Amikor kitették, és elmondták neki az ellenséget, üvöltözni kezdett, de visszalökték a kunyhóba, rázárták a nyomáskamrát, és visszatértek a hajóra. Aztán felszálltak a szikláról. Egy ideig mág látszott a hajójuk, míg az egyik rkanyar el nem nyelte. Kezét véresre verte a nyomáskamra rugalmas plasztacélján meg a megfigyel ablakokon. Sohasem felejtette el, miért van itt. Megpróbálta felidézni az ellenséget. Mik azok, csigaszer szörnyetegek valamelyik sötét csillagról, amelyek tapadós, mérges nyálkával árasztják el a Föld légkörét; vagy tízkarú, vérszopó pókemberek; vagy csendes, jómodorú lények, akik minden nemes emberi ösztönt és ambíciót megtestesítenek; vagy... És ígytovább és így tovább, míg teljes közönnyé nem hamvadt az érdekl dése irántuk. Aztán megfeledkezett az id l. De azt nem felejtette el, hogy azért van itt: figyeljen. Figyeljen és várjon. Egy rszem az örökkévalóság kapujában, várja az ismeretlen ellenséget, amely bármely pillanatban
el cikázhat a semmib l, hogy lerombolja a Földet, vagy amely talán már évezredekkel ezel tt megsemmisült, és az egész küldetése ezzel céltalanná, az élete értelmetlenné válik. Megszállta a gy lölet. Gy lölte azokat, akik erre az él halotti létre kárhoztatták. Gy lölte azokat, akik idehozták a hajón. Gy lölte azokat, akik kitalálták az rség gondolatát. Gy lölte a komputert, amely azt mondta: - Charles Jackson Ferreno, és senki más! Gy lölte ket mind. De legjobban gy lölte az idegen ellenséget. A kérlelhetetlen ellenséget, amely elültette a félelmet az emberek szívében. Feneketlen gy lölete már-már az rületbe taszította. Aztán ez a megszállottsága is elmúlt. Még ez is. Most már öregember. Kezét, arcát, nyakát ráncokkal szántotta tele az id . Szeme mélyre süppedt a hús gödreibe, szemöldöke fehér, akár a csillagok. Haja kócos és fésületlen, úgy-ahogy megnyírva egy ultrabiztonságos készülékkel, amelyet hasztalan próbált öngyilkosságra felhasználni. Szakáll, gondozatlan és rosszul nyírt. Teste görnyedt, tökéletesen felvette a pneumoszék alakját. Gondolatai ide-oda csapongtak. Mert Ferreno gondolkozott. Nyolc év óta el ször gondolkozik igazán, amióta az utolsó, hallucináció is elröppent. Összekuporodva ült a pneumo-székben, amely régóta hozzáidomult az alakjához. Körülötte halkan zümmögött a gépzene, oda sem figyelt a túlontúl jól ismert dallamra. Vivaldi Gloria-miséje talán, vagy Monteverdi volt ez az agyonismételt zene? Pillanatig kotorászott emlékezete hátsó zugaiban, ahová réges-rég besöpörte az agyonismétlés borzalma. De miel tt megtalálta volna, a gondolatai máris továbbcikáztak. Nem érdekes. Semmi sem érdekes, csak a figyelés. Izzadsággycrngyök pöttyözték be a fels ajkát meg halántékán a hátrahúzódott ritkás haj félkörét. Mi van akkor, ha sohasem jönnek? Mi van akkor, ha már át is törtek, és valamilyen m szerhiba folytán nem vette észre ket? Még a kitartóan forgó keres k makacs ébersége sem tudta megnyugtatni. Sok év óta el ször jutott el a tudatáig a keres erny k surrogása, de vajon rendben van ez a hang? Mintha... egy... kissé... furcsa... volna, nem? Persze hogy fals a hang! Úristen, ennyi év, és most nem m ködnek! Semmi módja nem volt rá, hogy megjavítsa ket, hisz ki sem tud jutni innen, arra van kárhoztatva, hogy itt pusztuljon el, míg be nem töltötte a küldetését! Úristen! Annyi év itt a semmi határán, és oda az ifjúságom, és azok leálltak, nem m ködnek az átkozottak, és az idegenek átsurrantak, és a Földnek vége, és én minek vagyok itt, semmi értelme és Marie és minden... Ferreno! Az ég szerelmére, ember, hagyd abba! Hirtelen, szinte zökkenésszer en er t vett magán. A m szereknek semmi bajuk. Hiszen a ködésüket maga a szub-éteri er táplálja. Egyszer en nem romolhatnak el, ha egyszer beállították ket. De az egésznek a hiábavalósága nem akart kimenni a fejéb l. Fejét reszket kezébe temette. Szemében könny gy lt össze. Mit tehet itt egy semmi kis ember, mindenekt l távol? Azt mondták neki, hogy több embert veszélyes volna itt hagyni. Képesek lennének puszta unalomból lemészárolni egymást. Ugyanaz volna egy n vel meg egy férfival. Csakis egy ember képes rá, hogy ne veszítse el az érzékeit, és kihalássza a szubéteri hírközl berendezések bonyolult riasztójelzéseit. Emlékezett, mit mondtak a felmentésér l. Err l szó sem lehet. Akit egyszer bezártak ide, birokra kel önmagával. Ha valaki mással váltanák fel, csak növelnék a tévedés és a kudarc esélyeit. Azzal, hogy a tévedhetetlen komputerrel kiszemeltetik a legmegfelel bb embert, mindent egyetlen lapra tesznek fel, de a kockázatot is a minimumra csökkentik. Arra is emlékezett, mit mondtak arról, ha gépet tennének a helyére.
Lehetetlenség. Egy mesterséges agynak, amely el tudná végezni a figyelmeztet jelek kisz résének és rögzítésének roppant feladatát, számolva az ötven év alatt felmerülhet összes lehet ségekkel, fantasztikus méret nek kellene lennie. Pontosan ötszáz mérföld hosszúnak és háromszáz mérföld szélesnek. És ha a mágneses szalagokat, másodlagos áramköröket, tranverzisztorokat és ellen rz lyukkártyákat egymás mellé raknák, olyan hosszú lenne ez a sor, mint a szikla és a Föld közötti távolság fele. Tudta, hogy szükség van rá, és ez volt az egyik oka, hogy ez alatt a huszonnégy esztend alatt nem jutott eszébe a quonsettel együtt elemészteni magát. Mégis úgy érezte, hogy az egész olyan hiábavaló, kilátástalan és szükségtelen. Nem mondták meg neki, de biztos volt benne, hogy a quonset-kunyhó értesítené ket, ha meghalna, vagy tehetetlenné válna. Aztán más valakit hoznának a helyébe. Szükség van rá, ha... Ha az ellenség közeledik. Ha az ellenség nem tört még át. Ha az ellenség nem semmisült meg régen. Ha, ha, ha! Érezte, hogy az rület, mint valami alvó szörnyeteg, újból ébredezik benne. Józan érvekkel elfojtotta magában. A lelke mélyén meg volt gy dve róla, hogy egy jelkép. A kétségbeesés szülte gesztus. A földlakók túlélési vágyából táplálkozó gesztus. Élni akarnak. Ám van-e joguk rá, hogy ezért feláldozzák t? Nem talált választ a kérdésre. Lehet, hogy ennek így kellett lennie. Lehet, hogy nem. Akár így, akár úgy, rá esett a választás. Itt, ahol a galaxisok érintkeznek, ezen a létfontosságú rhelyen az az ember, aki a kezében tartja az elkerülhetetlen ütközet kulcsát. És ha hiábavaló áldozat csupán? Ha sohasem jönnek el? Ha nincs is ellenség? Ha .csak a beavatottak agyában született rémkép az egész? így manipulálni egy ember életével és lelkével! Isten! Micsoda szörny rágondolni is. Mi van, ha... A mennyezeti szem rubinvörösen felizzott, és halk berregés töltötte be a helyiséget. Ferrenónak tátva maradt a szája. Képtelen volt felemelni tekintetét a szemre. Csak nézte a falakat és a padlót borító véres derengést. Eljött az id , amire huszonnégy esztend óta várakozik. Ez volna az? Semmiféle harsány hang, a vörös fény sem vibrál izgatottan. Halvány derengés mindössze és halk berregés. De nyomban tisztában volt vele, hogy ez sokkal hatásosabb. Hiszen elejét vette, hogy halálra rémüljön. Aztán mozdulni próbált. Kitapogatni a szubéteri kommunikátor negyvenhárom billenty jét a pneumoszék karfája alatt. Hogy lefordítsa az üzenetet, amint azt belevésték az agyába, maradandóbban, mint a tudatos tanulás képes lett volna rá. Meg volt dermedve. Képtelen volt mozdulni. Keze nem fogadott szót agya kétségbeesett parancsainak. A billenty k némán lapultak a karfa alatt, a figyelmeztetés nem jutott tovább. Teljes bénaság kerítette hatalmába. És ha vaklárma az egész? Ha a szerkezetek megunták a huszonnégy évi szüntelen szolgálatot? Huszonnégy év, és hányan voltak itt el tte? Mi van, ha ez is egy újabb hallucináció? Ha a végén valóban meg rül? Nem kockáztatni. Az agya megálljt parancsolt neki. Nem tévedhet, nem kiálthat farkast hiába. Aztán látta, hogy nem vaklárma. Messze odakint, a sziklán túl, az r örök éjszakájában növekv fénypont döfte át az ébenfekete semmit. Tudta, mi az. Elöntötte a nyugalom. Most már tudta, hogy nem volt hiába. Hogy elérkezett az, amire az évek hosszú során át várakozott. Az ínség, a kínzó magány, a gyötr unalom, minden-minden. Volt értelme a szenvedésnek. A karfa alá nyúlt, behunyta a szemét, és hagyta, hogy a hipnokiképzése megtegye a magáét. Ujjai végigsiklottak a negyvenhárom billenty n.
Aztán hátrad lt és hagyta, hogy gondolatai megpihenjenek elméje elcsendesedett felszínén. Nézte az ablakban a közelg fénypontokat, és tudta, hogy az ellenséges hajóhad suhan kérlelhetetlenül a Föld felé. Elégtételt kapott. Hamarosan meghal, és a munkáját bevégezte. Nem múltak el hiába a nélkülözés esztendei. Amelyek során nélkülözött minden földi jót. De megérte. Népe harcolni fog a fennmaradásáért. A virrasztás éjszakája véget ért. Végre itt az ellenség. Bárányi Gyula fordítása
Christopher Anvil A lelkitárs Jim Calder a részletesen kidolgozott miniat r kastélyt tanulmányozta az asztalon, amely a hozzá tartozó kert makettjével együtt el tte feküdt. - Ha hibázik - szólalt meg Walters Jim könyöke mell l -, az egész banda szétspriccel, akár a megriasztott halraj. A kábítószeresek száma újabb ezerrel emelkedik, és kezdhetjük elölr l az egészet. Jim végigsimította a négyemeletes, zsalugáteres tornyot, amely a kastély egyik sarkán emelkedett. - Szóval bekopogok a f bejáraton, és azt mondom: “Beszélhetnék Miss Chynthiával?” Walters rábólintott. - Ezután bevezetik, és ott tartják éjszakára. Másnap reggel kiengedik a hátsó ajtón, és maga egyenesen ide hajt. Innen a kórházba viszik, kivizsgálják, és mindent elmond nekünk, amire csak emlékszik. Közben egy öt számjegy összeget helyezünk el a bankszámláján. Hogy pontosan mekkora lesz az az ötjegy szám, attól függ, hogy mennyit ér a megszerzett információ. - Szóval öt számjegy. Walters el vett egy szivart, és leült az íróasztal szélére. - Úgy van: 10 000 és 99 999 közötti összegr l van szó. - Hát épp ez az, ami elgondolkoztat. Elképzelhet , hogy bádogtepsiben fogok távozni onnan? - Nem valószín . - Walters lehámozta a szivar celofánburkát, rágyújtott, és elgondolkodva nézett maga elé. Végül nagy füstgomolyagot engedve megszólalt: - Az elmúlt három év során kétszer ütöttünk rajtuk. A körülmények mindig azonosak voltak: közepes méret város, nyugalomba vonult személy a gazdagok negyedében, s egy ház, amely úgy helyezkedik el, hogy az emberek felt nés nélkül jöhessenek-mehessenek. - Walters az asztalon lév makettre pillantott. - Valahányszor megbizonyosodtunk arról, hogy mi a bajok forrása, lerohantuk az illet épületet. Elfogtuk a klienseket, de egyébként a házak üresek voltak. - Ujjlenyomatok? - Els alkalommal találtunk egypárat, de nem mentünk semmire. Másodszor a ház leégett, még miel tt körülnézhettünk volna odabent. - És mi van a kuncsaftokkal? - Nem beszélnek. Olyan... - Walters mondani akart még valamit, de megrázta a fejét. - Azért adjuk a jutalmat, mert nem tudjuk, hogy milyen drogot használnak. Ezek az emberek rászoktak valamire, hogy mire, azt nem tudni. Nem hajlandóak tudomásul venni a valóságot. A szokásos elvonási tünetek hiányoznak. Néhányukat már három éve kórházban kezelik, de nem mutatkozik náluk semmi javulás. Nem hisszük, hogy ez magával is be fog következni, elvégre egyetlen alkalomtól nemigen válhat a szer rabjává, de biztosat nem tudunk. Számos hozzátartozó támogatja a vizsgálatot, ebb l vagyunk képesek annyit fizetni magának, amennyit fizetünk. Jim a homlokát ráncolta. - Azt hiszem, jó lesz megnézni egy ilyen áldozatot, miel tt eldöntöm, hogy vállalom-e a dolgot. Walters elgondolkozva szívott egyet a szivarjából, majd bólintott, és felvette a telefont.
Walterst, az orvost és a két fehér ruhás alkalmazottat követve, Jim belépett a kórterembe. Az alkalmazottak megálltak a fal mellett, Jim és Walters az ajtó közelében maradt, és onnan figyelt. Az ágyon egy lány ült, arcát a tenyerébe hajtva. - Janice - szólította meg halkan az orvos. - Hajlandó volna ránk szánni egy percet? A lány mozdulatlanul ült tovább, arcát a két tenyerébe fogva a padlót bámulta. Az orvos fél térdre ereszkedett az ágy mellett. - Beszélni szeretnénk magával, Janice. Szükségünk van a segítségére. Addig fogok magához beszólni, amíg jelét nem adja annak, hogy érti, amit mondok. Hall engem, Janice? Az orvos újra meg újra ismételgette a lány nevét. Végül a lány felemelte a fejét, de átnézett az orvoson. Színtelen, rekedtes hangon szólalt meg: - Hagyjon békén! Tudom, mit akar. - Csak pár kérdést szeretnék feltenni magának, Janice. A lány nem válaszolt. Az orvos valami mást kezdett mondani, de Janice félbeszakította: - Menjen innen! - fakadt ki. - Engem nem tesz bolonddá! Maga nem is létezik. Maga senki és semmi! Csinos arca volt, de ahogy a szemét résnyire zárta, az ajkát széthúzva látni engedte fogait, s kezét felemelve el red lt az ágyon, olyan látványt nyújtott, hogy Jim hátán végigszaladt a hideg. A két, alkalmazott unottan lépett közelebb az ágyhoz. Az orvos nem tágított. Halk és egyhangú beszédével igyekezett megnyugtatni a lányt. A lány pillantása lassacskán élettelenné vált, s úgy nézett át az orvoson megint, mintha az ott se lett volna. Arcát visszazökkentette a tenyerébe, és tovább bámulta a padlót. Az orvos lassan felállt és hátralépett. - Hát ez van - mondta Jimnek. Visszafelé Walters vezetett, Jim mellette ült az els ülésen. Odakint épp sötétedni kezdett. Egyszer csak Walters megszólalt: - Nos, mit gondol? Jim kelletlenül reagált a kérdésre: - Mind ilyenek? - Nem mind. Ez csak egy példa volt a lehetséges viselkedési mintákra. Egy másik példa: egy férfi vett egy revolvert, lel tte vele az eladót, akit l vette, aztán lel tte a másik vev t, aki a boltban tartózkodott. Ezután szépen bedugta az övébe a fegyvert, besétált a pult mögé, leemelt egy puskát a polcról, lel tte vele a rend rt, aki belépett az ajtón. Kiment, leadott egy lövést egy mozi bejárata feletti fényreklámra, egy darabig nézegette a törött ég ket, aztán nekitámasztotta a puskát a falnak; el húzta a revolvert, kidurrantotta három parkoló kocsi jobb hátsó kerekét a járda mellett, és egyik kocsiról a másikra tekingetve megszólalt: “Egyszer en nem vagyok biztos a dologban.” Az országút egyenes szakaszához érve Walters lassított egy kicsit, és Jimre pillantott. - A rend r társa lel tte a férfit, és ezzel vége lett az egésznek. A nyomozás ezúttal a második helyre vezetett. Ez volt az, amelyik leégett, miel tt még át tudtuk volna kutatni a helyszínt. - Ugyanazok a személyek m ködtették ezt is? - Úgy néz ki. Ellen riztük az id pontokat, és kiderült, hogy a második csak azután nyílt meg, hogy az els megsz nt. A m ködésük módja is azonos volt. De az a néhány leírás, amit az ott dolgozó személyekr l kaptunk, nem vág össze. Jim komoran nézett ki az ablakon. - Hogyan szokott lezajlani a kuncsaftok látogatása? Ott maradnak éjszakára vagy hogy? - Els alkalommal odamennek a f bejárathoz, aztán másnap reggel jönnek ki ismét. Kés bb aztán általában kibérlik valamelyik garázst a telek Jayne. Street fel li oldalán. Id nként odahajtanak sötétedés után, és másnap estig maradnak. Lassacskán elveszítik az érdekl désüket a szokásos ügyeik iránt, és egyre közömbösebbekké válnak a környezetükkel szemben. Végül felélik a félretett pénzüket, vagy más módon dugul el a pénzforrásuk. Aztán olyanok lesznek, mint az a lány, akit látott, vagy az a férfi a fegyverboltban, vagy valamilyen más, úgyszintén érthetetlen viselkedési módot követnek. Mire megtaláljuk a fészküket, hétszáz és ezerkétszáz között mozog az újabb
esetek száma a város ötvenmérföldes környezetében. Két-három héten belül az összes becsavarodik, úgyhogy épp elég dolgot adnak a rend rségnek és a kórházaknak. - Nem találtak náluk a szerb l? - Hát épp ez az! Ott kapnak meg mindent helyben, és ott is használják fel az egészet. Semmit sem hoznak ki magukkal. - És amikor lezárják a házat? - Úgy elpárolog az egész banda, mint egy darab szárazjég. Semmilyen szert vagy más bizonyítékot nem hagynak hátra. Most azonban van egy precíz modellünk a helyszínr l. A rajtaütésnek tökéletesen kell sikerülnie. De ha a szokásos módon járunk el, attól tartok, az egész dolog meg fog ismétl dni. - Oké - mondta Jim. - A maguké vagyok. De ha másnap reggel nem jövök ki, azt akarom, hogy bejöjjenek értem. - Úgy lesz - mondta Walters. Jim az este nagy részét spekulálással töltötte. Gondolatai a kórházban látott lány és a vaktában lövöldöz férfi körül jártak. Komoran járkált fel és alá a szobában, és többször volt úgy, hogy felhívja Walterst, csak azért, hogy megmondja neki; “Nem”. Csupán a kötelességtudat és az ötjegy szám ígérete tartotta vissza attól, hogy ezt megtegye. Végül, képtelen lévén megnyugodni, kilépett a meleg, sötét éjszakába, kocsiba ült, és különösebb cél nélkül elindult a város irányában. Hirtelen elhatározással a Jayne Streetre hajtott, és elment a bérelt garázsok sötét sora mellett amelyr l Walters beszélt. Miközben arra járt, egy kocsi farolt ki óvatosan az egyikb l. A következ saroknál elkanyarodva megpillantotta a régimódi, holdsütötte házat a fák között. Furcsa, zavaró érzése támadt, mintha valami nem lett volna rendben. A járda széléhez húzódott, hogy jobban megnézze az épületet. A fák mögötti ház magasnak és meredek tetej nek t nt. Egész hátranyúlt a telken, és kurtára nyírt pázsit és árnyas bokrok vették körül. Az ablakok magasak voltak és keskenyek, némelyiküket rácsos zsalu takarta. A keskeny zsaluréseken át halvány fény sz dött ki odabentr l. . Jim, képtelen lévén rájönni a zavaró érzés okára, visszahúzódott az útra a járda szélét l, és hazahajtott. A háza el tt leparkolt, majd fáradtan, álmosan átsétált a sötét kerten, felballagott a verandalépcs n, s el halászta a kulcstartót a zsebéb l. Megpróbálta kitapogatni a megfelel kulcsot. Hirtelenjében nem találta, visszalépett hát a verandáról, hogy jobban lásson. A lépcs n majdnem ugyanolyan sötét volt, mint a verandán. Meglepetten pillantott fel az égre. Csillagokat látott, távolabb egy nagy felh tömeget s néhány kisebb felh t, amelyek épp a feje felett úsztak el. Egyik kis felh széle kifényesedett, majd el bukkant alóla a fogyó hold vézna sarlója. Jim körülnézett. Az ablakok fényét l eltekintve az összes ház sötétbe burkolódzott. Jim lesietett a lépcs n, s gyorsan visszahajtott a Jayne Streetre. Bekanyarodott egy mellékutcába, és leállította a kocsit. Ezúttal sötét volt a hatalmas ház külseje. A zsalukon át éles fény vetült a pázsitra és a bokrokra. De maga a ház sötét tömbként rajzolódott ki az ég háttere el tt. Jim elkanyarodott a járdaszegélyt l, és lassan hazahajtott. Másnap kora reggel felkereste Walters irodáját, hogy alaposabban megnézze az asztalon felállított makettet. A modell, amelyet kinagyított fényképfelvételek alapján építettek meg aprólékos gonddal, semmi olyat nem mutatott, ami rejtett lehet séget adhatott volna arra, hogy lágy fénnyel világítsák meg az épület falait és a környez területet. Jim megvizsgálta a fák elhelyezkedését, és különböz szögekb l méregette a házat. A torony negyedik emeletén észrevett ugyan néhány törött zsalulécet, de ett l eltekintve semmi mást nem látott, amit ne látott volna az el este. Felhívta Walterst a lakásán - épp reggelizett -, és anélkül hogy részleteket említett volna, megkérdezte: - Rajta van minden a maketten? - Minden, ami rajta lehetett tegnapel tt három órával bezárólag - nyugtatta meg Walters. Rendszeresen szoktuk ellen rizni a helyszínt.
Jim megköszönte az információt, és elégedetlenül letette a kagylót. Letérdelt a padlóra, hogy abból a szögb l lássa a házat, amelyb l az az utcáról látszana. Észrevette, hogy a fák egy részét eltakarja az épület tömbje. Ezek némelyikét le lehetne fotózni egy sportgép fedélzetér l, de a maradék továbbra is rejtve maradna a lombok miatt. Úgy döntött magában, hogy a világítóberendezésnek magasan a fákon kell rejt znie, ahonnan szimulálni lehet vele a holdfény hatását. Tegyük fel, hogy így van, gondolta. Akkor marad a kérdés: mire jó ez az egész? Jim tovább tanulmányozta a modellt. Úgy érezte magát, mintha egy kirakós játék összekevert darabjait próbálná a helyére tenni. Az els pár darab összeilleti, az alakok és a színek találkoztak, de nem jött ki bel lük semmi, amit fel lehetett volna ismerni. Hideg, tiszta id ben hajtott ki ismét a kastélyhoz. Az épület - így napvilágnál - az elegancia, a nagyvonalúság és a kimért távolságtartás ötvözetét sugározta. Halvány levendulaszín re volt festve, igen sötét, meredek lejtés tet vel. A magasra ível ágak némelyike a ház felé ért, beárnyékolva a tet egy részét, agyepet és a bokrokat. A pázsitot egész rövidre nyírták, s a telket magát alacsony, nyársakban végz vaskerítés határolta. Jim lehúzódott az út szélére a ház el tt, kiszállt, kinyitotta az alacsony kovácsoltvas kaput, és elindult a házhoz vezet sétányon. Felnézett a fákra, de nyomát sem látta világítóberendezésnek. Ezután a házat vette szemügyre. Az épületnek méltóságos, tiszta, jól karbantartott külleme volt. Ragyogott az összes ablakpárkány, a függönyök mind csinosan kiigazítva, és a zsaluk is mind épnek látszottak. Jim, a ház közelében állva, a toronyra emelte tekintetét. A zsalulécek azon is kivétel nélkül épek voltak. A tegnapi zavaró érzése, hogy valami nincs rendjén, ismét visszatért. Egy pillanatra megállt, s töprengve ráncolta homlokát. Kinyílt az épület bejárati ajtaja, s egy kövér, sz hajú asszony lépett ki rajta világoskék szobalányuniformisban. Bal kézzel lesimította fehér kötényét. - Nahát - mondta mosolyogva -, milyen szép napunk van ma! - Hátrább lépett, és baljával kijjebb tárta az ajtót. - Fáradjon be! - Jobb keze továbbra is az oldalához tapadt, félig elrejtve a kötény fodrai alá. Jim szája kiszáradt. - Beszélhetnék Miss Cynthiával? - kérdezte. - Természetesen - felelte az asszony, és becsukta az ajtót a férfi mögött. Egy kis el szobában voltak, amely egy tágas folyosóba torkollt. A folyosó végén nyitott lépcs sor vezetett fel az emeletre. Kétoldalt több öblös ajtónyílás látszott nehéz, sötét függönnyel eltakarva. - Menjen csak fel egyenesen a lépcs n - mondta kellemes hangon az asszony. - Odafent forduljon balra. Miss Cynthia szobája a második jobboldalt. Jim lépett egyet. Hirtelen éles nyomást érzett a koponyájában, aztán mintha fehér villanást látott volna, majd szúró fájdalom hasított a jobb karjába, olyasmi, mint egy injekció. Aztán semmi, csak üres feketeség. Lassacskán tudatára ébredt annak, hogy ágyban fekszik, egy szál takaróval a testén. Kinyitotta a szemét. Szell s szobát látott maga körül, az ablakban világos szín függönyt lengetett a szél. Felkönyökölt, de a feje zsibogni kezdett. A falak mintha távolodni kezdtek volna, aztán visszatértek eredeti helyzetükbe. Egy pillanatra olyannak látta a szobát, mint egy fényképnegatívot, a fehér lambéria feketének látszott, s a sötét berendezés csaknem fehérnek. Óvatosan visszad lt a párnára, és a szoba újra normálissá változott. A folyosóról t sarkak szapora kopogása hangzott, s hallotta azt is, hogy a mellette lév ajtó kinyílik. Arrafelé fordította a fejét. A szoba nyomban keringeni kezdett körülötte. Becsukta a szemét. Amikor ismét kinyitotta, egy magas, sötét hajú n t látott, aki olyan arckifejezéssel nézett vissza rá, amit már-már mosolygásnak lehetett volna hívni. - Hogy érzi magát? - kérdezte. - Nem jól - felelte Jim.
- Annyira sajnálom, hogy kénytelenek vagyunk ehhez az eszközhöz folyamodni, de vannak, akik elvesztik a fejüket. Mások azzal az elképzeléssel jönnek ide, hogy kiveszik a részüket ebb l a feltételezésük szerint nyereséges vállalkozásból. Kénytelenek vagyunk rábírni ket arra, hogy a mi játékszabályaink szerint játsszanak. - Miért, milyenek a játékszabályaik? A n komolyan nézett Jimre. - Amit mi nyújtunk, az sokkal értékesebb, mint bármely más, közönséges életviteli lehet ség. Nem engedhetjük meg, hogy ez a lehet ség rossz kezekbe kerüljön. - Mi az, amit nyújtanak? A n ismét elmosolyodott. - Nehezebb elmagyarázni, mint a gyakorlatban megmutatni. - El tudom képzelni. Mégis, ha valaki ismeretlen országba készül, nem árt, ha van hozzá térképe. - Ezt nagyon érzékletesen fejezte ki - mondta a n -, csakhogy maga nem ismeretlen országba fog utazni. Amit mi nyújtunk, az semmi egyéb, mint az elérhet életcéljainak, vágyainak betöltése. - Ez minden? - Ennyi épp elég. - Van rá esély, hogy az ember a rabjává válik? - Amikor el ször evett bifszteket, nem kockáztatta meg talán, hogy máskor is kíván enni bel le? Ha egy tökéletes n t tart a karjaiban, nem áll fenn a kockázat, hogy kés bb meg szeretné ismételni a dolgot? Ami nagyon jó, annak az ember mindig a rabjává szokott válni. Jim tekintete egy pillanatig elid zött a n arcán. - Hát a szokásos teend immel mi lesz? El tudom látni ket? - Ez magától függ. - Mi van, ha innen egyenest a rend rségre megyek? - Nem fog. Mihelyt valaki elárul bennünket, elveszít minket. Többé nem talál ránk. Ezt nem fogja akarni. - Kapok valamit, amit magammal vihetek? Vehetnék...? - Nem - mondta a n . - Semmit sem vihet el innen, csak az emlékeit. Meg fogja látni, ennyi éppen elég is lesz. Ahogy ezt mondta, Jim lelki szemei el tt világosan megjelent a lány a kórházból, amint az ágyon ül, és a padlót bámulja. Hirtelen er s vágyat érzett arra, hogy otthagyjon csapotpapot. Kezdett felülni, de a szoba elsötétült és forgott körülötte. Érezte, hogy a n h vös kezei visszasegítik a párnára. - Nos - mondta az asszony -, van még valami kérdése? - Nincs - felelte Jim. - Hát akkor - mondta frissen amaz - térjünk a tárgyra. Az els , három kezelésb l álló kúráért ezer dollárt fizet látogatásonként. - És a többi kezelésért? - Muszáj err l most beszélnünk? - Szeretném tudni. - Minden további, három kezelésb l álló kúra ára az el duplájába kerül. - Milyen s n kell jönnöm? - Senkit sem fogadunk gyakrabban, mint kéthetente. Ez a kliensek érdekében van így. Jim egy kis fejszámolást végzett, s úgy becsülte, hogy az év derekán már tizenhatezer dollár a taksa vizitenként, s az év végén már félmillióba kerül egy-egy látogatás. - Miért növelik az árat? - kérdezte. - Erre azt kell felelnem, hogy azért, mert a szervezete ellenállóvá válik, amit csak úgy tudunk legy rni, ha növeljük a hatóanyag mennyiségét a kezelés során. Kétszer annyi szerért pedig, úgy véljük, nem méltánytalan kétszer annyit elkérni. - Értem. - Jim óvatosan feljebb támaszkodott. - És mi van, ha most azt mondom, hogy egy fityinget sem vagyok hajlandó fizetni?
A n türelmetlenül megrázta a fejét. - Ez itt egy egyirányú utca. Ha megy, csakis el refelé mehet. - Azt majd még meglátjuk. - Meg bizony. A n odalépett a fal melletti szekrényhez, levett róla egy kölniszórót, s a kis ezüstfúvókát a férfi felé irányítva, megnyomta a pumpául szolgáló gumilabdát, majd a porlasztót visszatette a helyére. Ezután kinyitotta az ajtót, és kisétált a folyosóra. Jim érezte, hogy finom ködrészecskék hullanak az arcába. Megpróbált egy csöppet beszívni bel le, hogy van-e valami szaga, de az izmai nem engedelmeskedtek. Egy pillanatig teljes csendben feküdt, s érezte, hogy az egyes cseppek a b rére hullanak. Úgy tetszett neki, mintha a cseppek, a b réhez érve, bizserg érzést keltve felrobbantak volna. Még egy kicsit várt, s elhatározta, hogy egyetlen ugrással kipattan az ágyból: most! Meg se moccant. Egy csepp megcsiklandozta az arcát és felrobbant rajta. Jimnek er s légszomja támadt. Megint összeszedte magát, ezúttal egyszer en csak le akarta csúsztatni a fejét oldalt a párnáról. Ha ezzel megvan, fokról fokra odébb csúszik majd, gondolta, félre a cseppek útjából. Koncentrálni próbált: - Na majd mindjárt... vigyázat... majd most... na... MOST! Semmi sem történt. Mozdulatlanul feküdt az ágyon. Egy csepp megcsiklandozta az arcát és felrobbant rajta. A légszomja kezdett elviselhetetlenné válni. Jim feje zsibogni kezdett, a szoba elsötétült körülötte, tele apró fénypontokkal. Megpróbált leveg t venni, de nem tudott. Megpróbálta kifújni a leveg t, de a melle és a tüdeje mozdulatlan maradt. Hallotta, ahogy a szívverése mind gyorsabbá és hangosabbá válik. Képtelen volt megmozdulni. A könny függöny meglebbent az ablaknál, a szél befújta a szobába, aztán visszahullott megint. Mozdulatlanul feküdt a hátán, érezte, hogy egy csepp megcsiklandozza az arcát és felrobban rajta. Jim koponyája szaggatott. A szíve rángatózva lüktetett a mellkasában. A szoba egészen elsötétült. Aztán valami engedett, és a tüdeje fájdalmas slukkokban nyelte a friss leveg t. Úgy zihált, mint egy futó a verseny végén. Egy id után fáradtsággal vegyes béke szállta meg. Kinyílt az ajtó. Jim felnézett. Az asszony szomorú tekintettel nézett le rá. - Sajnálom - mondta. - Mi volna, ha most mindjárt megbeszélnénk a fizetés módját? Jim bólintott. Az asszony leült egy székre az ágy mellé. - Mint említettem, az els három kezelés egyenként ezer dollárba kerül. Elfogadunk személyi csekket is, s t a legels alkalommal még egy kötelezvény is megteszi. Azon túl viszont ragaszkodunk a készpénzhez. Jim kiállított egy csekket ezer dollárról. A n mosolyogva bólintott, összehajtogatta a csekket, és eltette egy apró tárcába. Kiment a szobából, és egy pohár színtelen folyadékkal tért vissza. Beleszórt valami fehér port, és odanyújtotta Jimnek. - Igya meg az egészet - mondta. - Ha nem vesz be eleget, rettenetes kínokra számíthat. Jim habozott. Feltámaszkodott, de mindjárt szédülni kezdett. Elhatározta, hogy követi a n utasítását. Fogta a poharat, és egy cseppig kiürítette. Éppen olyan íze volt, mint a vízben oldott szódabikarbónának. A n átvette a feléje nyújtott poharat, elindult az ajtó felé, de az ajtóban visszafordult. - Az els élmények kissé bizarrnak szoktak hatni. Ne felejtse el, hogy az id érzékelés eltorzul, akárcsak álomban - mondta, majd kiment a szobából, és lágyan betette az ajtót maga után. Jim azt kívánta, bárcsak valahol máshol lenne. Azon t dött, mit is jelentett pontosan a n utolsó megjegyzése. Felötlött benne, hogy ha ki tudna jutni az épületb l, Walters és az orvosok talán megismerhetnék a szer hatását.
Felkelt, és egy pillanatig olyan érzése volt, mintha két dolgot csinált volna egyszerre. Mintha azzal együtt, hogy felkelt, továbbra is mozdulatlanul feküdt volna az ágyon. Azon morfondírozott, vajon máris hatni kezdett-e a szer. Lefeküdt, aztán ismét felkelt. Ezúttal mindössze némi szédülést érzett. Odament az ablakhoz, és kinézett rajta. Az els emeleten volt. Az ablak elhelyezkedéséb l ítélve a földszinti szobáknak nagy lehetett a belmagasságuk. Most vette csak észre, hogy valami kórházi köpenyfélét visel. Ebben nem mehetett ki az utcára felt nés nélkül, és azt sem tudta, mikor kezd el hatni a szer. Az ajtó halkan kattant. Odafordult. A n belépett, és csöndesen becsukta az ajtót maga mögött. Jim kábultan nézte, amint igéz -lágyan megfordul. Jimnek felt nt, hogy egy n t se látott még így mozogni. Lehetséges, gondolta, hogy máris szer hatása alatt van, s az egész a képzelet játéka csupán? Eszébe jutott, mit mondott a n : hogy az els élmények kissé bizarrnak szoktak hatni, és az id érzékelés is eltorzul, akárcsak álomban. Jim éjszakája úgy telt el - ha egyáltalán éjszaka volt -, hogy nem volt benne biztos, mi a valóság, és mi az, ami pusztán a szer hatásának tulajdonítható. De az egész nagyon életszer volt, és a reálisnak t események olyan kalandokkal folytak egybe, amelyekr l tudta, hogy nem valódiak, de amelyek annyira színesek és kellemesek voltak, hogy nem érdekelte, igaziak-e vagy sem. Ezekben a kalandokban a színek tiszta színek voltak, a hangok tiszta hangok, és semmi sem volt olyan bizonytalan, olyan se hús, se hal, mint a való életben. Olyan eleven és tiszta volt minden, hogy amikor arra eszmélt, hogy a reggeli nap besüt az ablakon, és még mindig ágyban van, egész meglep dött azon, hogy egyetlen eseményre sem emlékszik vissza, kivéve az els t, s arra is csak bizonytalanul. Felkelt, a ruháit ott találta az ágy mellett a széken összehajtogatva. Gyorsan felöltözött, körülnézett, hogy hol a kis kölniszóró, de nem találta sehol. Kilépett a folyosóra, s hirtelen éles nyomást érzett a koponyájában. Fehér villanást látott, majdnem összecsuklott, annyira elernyedt. Érezte, hogy er s kezek ragadják meg, és viszik magukkal. Érezte, hogy lépcs kön rohannak lefelé, aztán végigmennek egy folyosón, és háttal nekitámasztják egy falnak. A kövér, sz hajú asszony el szedett egy nedves kend t, és az arcához nyomta. - Hamarosan túl lesz rajta - mondta. - Nem tudom, miért kell így bánni valakivel. - Én se - mondta Jim. Eléggé biztos volt benne, hogy a n ugyanezt csinálta vele befelé menet is. Körülnézett, s látta, hogy egy üres hallfélében vannak. Óvatosan felegyenesedett. - Még mindig ugyanott van a kocsim, ahol hagytam? - Már nincs. Hátravitték a kocsifeljáróhoz. - Köszönöm - mondta Jim. - Adja át üdvözletemet Miss Cynthiának. Az asszony elmosolyodott. - A viszontlátásra. Jim nagyon megkönnyebbült, hogy kikerült a házból. Kisétált a kavicsos kocsifeljáróra, megtalálta a kocsiját, beült, és beindította a motort. Amikor a ház elejéhez ért, lelassította az autót, hogy visszanézzen. Meglepetésére, a torony második emeletén lév két ablakon töröttek voltak a zsalu lécei. Arra gondolt, hogy ennek valami jelent sége van, de képtelen volt visszaemlékezni, hogy mi. Egy pillanatig tétován ült, de aztán úgy döntött, hogy most az a legfontosabb, hogy felkeresse Walterst. Elhelyezkedett az ülésen, és belevágott a kora reggeli forgalomba. Zavarral vegyes megkönnyebbüléssel gondolt vissza az elmúlt éjszakára. Nem ment a fejébe, miért fizetne bárki is ezer dollárt még egy ilyen kezelésért. Az orvosok villámkivizsgálásban részesítették Jimet, majd kijelentették, hogy fizikailag semmi baja. Ezután Walters kérdései következtek. Aprólékosan leírta az átélt dogokat, miközben Walters figyelt, és id nként bólogatott. Végül Jim hozzáf zte még: - Akármi legyek, ha értem, mi a fenéért mennek vissza oda az emberek! - Ez tényleg érthetetlen - mondta Walters. - Lehet, hogy élményekre vágynak, bár így is fura az egész. Akármi is az ok, szerencsére maga nem vált a szer rabjává. - Jobb, ha ezt most mindjárt le is kopogom - viccel dött Jim.
- Én pedig hozom a csekket, hogy tovább tartson a jókedve - nevetett Walters, és kiment a szobából. Egy perc múlva újra bent voltak az orvosok Jimnél. Nem is engedték el egészen másnap reggelig. Épp távozni akart, amikor egyikük félrevonta. - Remélem, nem lesz soha szüksége hirtelen vérátömlesztésre. - Miért? - kérdezte Jim. - Életemben nem láttam még ilyen ritka típuskombinációt, mint a magáé. - Az orvos egy borítékot nyújtott át Jimnek. - Walters megkért, hogy adjam oda magának. Jim kinyitotta a borítékot. Egy banki betétr l szóló igazolószelvény volt benne, a létez legnagyobb ötjegy számnak megfelel összegr l kiállítva. Jim kilépett az utcára. Az ég borús volt ugyan, de amikor a zsebében lapuló borítékra gondolt, igencsak úgy t nt neki, mintha a nap ezer ágra sütött volna odafenn. Alapos mérlegelés után elhatározta, hogy a pénzb l saját nyomozóirodát fog nyitni. Walters, akinek sikerült végre elkapnia a csatornán át menekül kábítószeres bandát, áldását adta az elképzelésre, továbbá állást ajánlott fel neki arra az esetre, ha az üzlet mégse váltaná be a hozzá zött reményeket. Szerencsére a dolgok nagyon jól mentek. Jim ügynöksége virágzásnak indult. A megfelel id ben rátalált a megfelel lányra, összeházasodtak, született két fiuk és egy lányuk. A nagyobb fiúból orvos lett, a lány pedig hozzáment egy szimpatikus fiatal ügyvédhez, akire szép jöv várt. Sajnos, a kisebbik fiúnak volt egypár kínos ballépése, és úgy nézett ki, hogy végleg elbaltázta a szerencséjét. Jim, akinek ez id tájt nagyon jól ment már, felajánlott neki egy állást az ügynökségben, és kellemes meglepetéssel tapasztalta, hogy a fiú megállja a helyét. Az évek sokkal gyorsabban repültek, mint Jim szerette volna. Mégis, amikor elérkezett a vég, megnyugvással gondolt arra, hogy életm vét tulajdon fia szakért keze fogja tovább építeni. Elégedett sóhajjal szakadt ki bel le az utolsó lehelet. - És egyszer csak felébredt. Ágyban feküdt, könny függöny lebegett be a szobába, az ablakon besütött a reggeli nap, és a ruhái ott voltak az ágy mellett a széken összehajtogatva. Jim óvatosan felkelt. Arca elé emelte a kezét, és lassan körbeforgatta a szeme el tt. Ez a kéz nem egy öregember keze volt. Fölkelt, és a tükörbe nézett, aztán visszaült az ágy szélére. Fiatalnak látszott, annyi biztos. A kérdés most már az, gondolta, hogy ez itt vajon egy öregember lázálma-e, vagy pedig az a boldog élet volt a kábítószeres látomás, amit közvetlenül el tte élt át. Eszébe jutott, amit a n mondott, aki elkábította: Amit mi nyújtunk, az semmi egyéb, mint elérhet életcéljainak, vágyainak beteljesülése. Ezek szerint álom volt az egész. De az álom elmúlik, ez pedig ott maradt világosan az emlékezetében. Jim felöltözött, kilépett a folyosóra, s hirtelen éles nyomást érzett a koponyájában. Fehér villanást látott, és elernyedt. A kis hallban tért magához. A kövér, sz hajú asszony h s, nedves kend t nyomott óvatosan az arcához. - Köszönöm - mondta Jim. - Hátul van a kocsim? - Igen - válaszolja az asszony, és Jim távozott. Miközben a háztól távolodott, visszapillantott a kocsiból, és észrevette a két törött zsalulécet a torony második emeletén. Az álom emléke ugyanerr l az eseményr l - arról, hogy a házból távozik - egészen felkavarta. Úgy rémlett neki, hogy azoknak a törött red nyöknek van valami jelent ségük, de képtelen volt rájönni, hogy micsoda. Vadul beletaposott a gázpedálba, kaviccsal szórva be a gondosan nyírt pázsitot, és kilódult az utcára. Még mindig nem ment a fejébe, miért menne vissza valaki erre az átkozott helyre, hacsak nem egy jókora puskával. Elmondta Waltersnek az egész történetet, beleértve az “élete” részleteit, amelyekre olyan jól emlékezett.
- Túl fog jutni rajta - mondta végül Walters, amikor Jim távozni készült a kórházból. - Pokoli dolog, ami magával történt, de legalább van valami eredménye, amire büszke lehet. - És mi volna az? - kérdezte Jim keser en. - Egy csomó embert megmentett ugyanett l a dologtól. Az orvosok analizálták a szer nyomait a vérében. Úgy gondolják, hogy képesek lesznek közömbösíteni a hatását. Aztán majd bejuttatunk egypár kemény fiút abba a házba, és amikor azt hiszik, hogy elkábultak, lerohanjuk ket. Az elképzelés jónak bizonyult, de Jim cinikus szemmel kísérte a tárgyalást. Nem tudta meggy zni magát, hogy ez az egész valóság. Az is lehet, gondolta, hogy még mindig abban az els emeleti szobában fekszik az ágyon, míg a “vádlottak” szabadon futkosnak odakinn az ügyeik után. Mivel képtelen volt valóságként elfogadni azt, amit lát, Jim végül kénytelen volt megválni az állásától. A busás jutalomból, amelyhez Walters juttatta, fest termet rendezett be magának. Egy ízben, amikor Walters meglátogatta, így fejezte ki azt, amit érzett: - Lehet, hogy valóság az, amit csinálok, lehet, hogy nem, de a munka öröme mindenképpen igazi. - És nem is keres vele rosszul - mondta Walters kacsintva. - Így van - mondta Jim -, és ez az, ami a legjobban aggaszt. Nyolcvankettedik születésnapján mindenütt úgy emlékeztek meg Jimr l, mint a festészet nagy öregjér l. Keze-lába fázott aznap, s egyszer csak nyugtalan, piheg , felszínes álomba zuhant. Fullasztó köhögési rohamra riadt. Egy pillanatig természetellenes tisztasággal látott mindent maga körül, aztán minden elsötétült, és zuhanni kezdett. Egy másik ágyban tért magához, könny függöny lebegett be a szobába, és az ablakon besütött a reggeli nap. Ezúttal Jim számára nem volt kétséges, hogy a dolog valóságos-e vagy sem. Dühösen kiugrott az ágyból, és tiszta er l beleöklözött a falba. A sokk és a fájdalom kijózanította. Ugyanúgy jutott ki, mint máskor, de ezúttal fél kézzel volt kénytelen vezetni, összeszorított fogakkal. Az volt a legrosszabb az egészben, hogy az orvosok nem voltak képesek teljesen helyrehozni a sérült kezét. Hiába volt álom az el “élete”, vagy akár ez a mostani is, festeni azért szeretett volna. De valahányszor hozzáfogott, olyan sutának érezte, magát, hogy bármennyire is fájlalta, kénytelen volt felhagyni az egésszel. Walters elégedetlen volt az eredménnyel, s a lehet legkevesebbet utaltatta ki neki. A banda meglógott. Jim végül elvesztette az állását, és rosszul fizetett alkalmi munkákból tengette életét. Egyetlen vigasza volt csak: élete olyan nyomorúságos volt, hogy igaznak kellett lennie. Egyik este betegen feküdt le, és másnap reggel egy másik ágyban ébredt, könny függöny lebegett be a szobába, és az ablakon beragyogott a kora reggeli nap. Ez az egész még kétszer megismétl dött. A legközelebbi alkalmommal fekve maradt az ágyban, és a mennyezetet bámulta. Az öt élet eseményei és részletei viháncoló majmok módjára táncoltak az agyában. Tenyerét a homlokára tapasztva azt kívánta, bárcsak el tudná felejteni az egészet. Az ajtó csendben kinyílt, és a magas, sötét hajú asszony lépett be rajta. Alig észrevehet mosollyal nézte Jimet. - Megmondtam magának, hogy innen csak emlékeket vihet magával. Jim émelyegve pillantott fel az asszonyra. - Úgy t nik nekem, mintha nagyon, de nagyon régen történt volna az a beszélgetés. A n bólintott, majd leült. - Az id érzók eltorzul, akárcsak álomban. - Bárcsak el tudnám felejteni, az egészet - mondta Jim tör dötten. - El nem tudom képzelni, miért hiányzik ez az egész annyira egyeseknek, hogy képesek visszajönni érte. A n el red lt, hogy megkapaszkodjon az ágy szélében, annyira rázta a kacagás.
- H ! - mondta végül felegyenesedve, majd arcára komolyságot er ltetve így folytatta: - Nem azért jönnek vissza a kliensek, mert hiányzik nekik a dolog. Épp ez a rendkívüli a szerben, amit használunk. Azért jönnek újra, hogy elfelejtsék, hogy valaha is kaptak bel le! Jim felült. - El lehet felejteni? - El, igen. De ne legyen már annyira izgatott! Hisz épp ez az, amiért valójában az ezer dollárját kifizette. A felejtést el idéz szer két-három hétig marad meg a szervezetében. Azután az emlékezet ismét visszatér, és esedékessé válik a következ látogatás. Jim az asszony arcát fürkészte. - Csakugyan ellenállóbbá válik a szervezet a drog iránt? Valóban kétszer annyi kell bel le három vizit után, négyszer annyi hat után és nyolcszór annyi kilenc után? - Nem. - Akkor maga hazudott nekem! Az asszony furcsán nézett Jimre. - Miért, mire számított? Különben nem is hazudtam. Csak annyit mondtam, hogy azt kell felelnem magának, amit feleltem. És ez igaz is. Mindenkinek azt kell felelnem, ha megkérdezik t lem. Ezt várják. - De hát mi értelme van az egésznek? - kérdezte Jim. - És a bankrablásnak mi értelme van? - komorodott el az asszony. - Túl sokat kérdez. Még szerencse, hogy tudom a választ. Normálisan csak akkor jutnak el idáig, miután már egypár hétig a saját levükben f ttek. Csak azért mondom el magának, mert nagyon gyorsan halad. - Rendes magától - mondta Jim. - A lehetetlenül magas árat azért szabtuk ki, hogy ne tudjanak minket pénzzel kifizetni. - És miért jó az maguknak? - Azért - felelte az asszony -, mert így csak akkor kaphatnak újabb kezelést, ha hoznak egy újabb klienst. - Aha! - mondta Jim. - Nem feltétlenül olyan borzasztó egy ilyen látogatás. - Mi történik, ha minden óvintézkedés ellenére egy kárvallott elmegy a rend rségre, és mindent kitálal nekik? - Odébbállunk. - De mondjuk, hogy elkapják magukat. - Nem kapnak el. Vagy legalábbis, nem valószín . - Szóval elmennek innen? - El. - És velem mi lesz? - Hát nem érti? Muszáj elmennünk. Mondjuk, hogy valaki elárul bennünket. Nem maradhatunk, hiszen az egész újból megismétl dhet. A maga szempontjából ez persze nem igazságos, de lássa be: nem kockáztathatunk. Néhány pillanatra csend lett, s Jimet elárasztották el “életéb l” származó emlékei. Hirtelen felült. - Hol az a felejt szer? A n kiment a Szobából, s egy pohár színtelen folyadékkal tért vissza. Beleszórt valami halvány rózsaszín port, és átnyújtotta a férfinak. Az gyorsan megitta; olyan íze volt ennek is, mint a vízben oldott szódabikarbónának. Jim a n re nézett. - Remélem, nem kezd dik újra az egész! - Nyugodjon meg. Felejteni fog. A szoba sötétedni kezdett. Jim hanyatt d lt az ágyon. Utolsó tudatos észlelése az volt, hogy a n vös keze a homlokát érinti, majd meghallotta a halk klikket is, amint az ajtó becsukódott a távozó asszony után.
Jim felült az ágyon. Felöltözött, majd gyorsan Waltershez hajtott, hogy elmondjon neki mindent, amire emlékezett. Walters azonnal razziát rendelt el. Jim tanúja volt annak, hogy az épületet lezárják, de senkit sem fogtak el. Két hét és négy nap kellett hozzá, hogy az emlékek újra rátörjenek. Jim élete rémálommá változott. Szerelmek és gy löletek, megannyi apró emléke hat különböz életnek szakadt egyszerre a nyakába. Drogokkal próbálta elnyomni ket, de hiába. Nyomorúságos állapotából reménytelen kétségbeesésbe süllyedt. Lövöldöz ámokfutóként végezte, negyedik számú közellenségként. És aztán felébredt. Egy ágyban feküdt, könny függöny lebegett be a szobába, és az ablakon beragyogott a kora reggeli nap. - Te jóságos Isten! - sóhajtotta. Hallotta, ahogy az ajtó becsukódik. Kipattant az ágyból, és kilesett a sz nyeggel borított folyosóra. Egy szoknya libbenését látta, aztán lejjebb egy keskeny ajtó bezárult, eltakarva a látványt. Visszahúzódott a szobába, és becsukta az ajtót. A házban csend volt. A távolban, kint az utcán, hallotta egy elhaladó kocsi halk zaját. Jim nyelt egyet. Az ablakra pillantott. Amikor az asszony utoljára beszélt, okoskodott magában, kora reggel volt. És kora reggel van most is. Emlékezett rá, hogy miel tt kiment volna, ezt mondta: Felejteni fog. Azután élte át azt a nyomorúságos “életet”, amelyb l arra ébredt, hogy az ajtó becsukódik a n mögött. Ez az egész nem egészen öt másodpercnyi valós id alatt játszódott le tehát. A ruháját egy közeli széken találta. Öltözködés közben t nt fel neki el ször, hogy az el “életeivel” kapcsolatos emlékek nem annyira élesek már. Halványodtak, mint ébredés után egy álom emlékei. Csaknem úgy, de nem egészen. Jim úgy találta, ha rájuk gondol, fokozatosan tisztulni kezdenek. Megpróbált hát felejteni, ezért figyelmét az ablakon át látszó fára irányította. Elnézegette a girbegurba ágakat és azt a fekete-sárga madarat, amely az egyik gallyon billegett a szélben. Az emlékképek elhalványultak, pedig azon törte a fejét, hogy mitév legyen. Hirtelen eszébe jutott, amit Waltersnek mondott: - De ha másnap reggel nem jövök ki, azt akarom, hogy utánam jöjjenek. - Amire Walters ezt válaszolta: - Úgy lesz. Ezek szerint el este kellett idejönnie. Jim elkészült az öltözködéssel. Mély lélegzetet vett, és el renyújtotta a karját. A keze nem remegett. Kinyitotta az ajtót, kilépett a folyosóra, megtántorodott, s egy pillanatra - túl kés n belenyilallt, hogy ez már hetedszer, történik meg vele. Amikor ismét kinyitotta a szemét, a kövér, sz hajú asszony nedves kend t tartott a homlokához, együttérz motyogás kíséretében. Jim óvatosan talpra állt, és a felhajtón lesétált a kocsijához. Becsusszant a vezet ülésbe, beindította a motort, és egy pillanatig csendben üldögélt, gondolkozva. Aztán kiengedte a kéziféket, és óvatosan rálépett a gázpedálra. A kocsi lágyan el resiklott, a felhajtó kavicsai csikorogtak a kerekek alatt. Ahogy a felhajtó végére ért, visszanézett a toronyra. Az összes zsalu hibátlannak látszott. Jim gondterhelten próbált visszaemlékezni valamire. Aztán kinézett az utcára, s kilódult a gyér kora reggeli forgalomba. Egyenest Waltershez hajtott. Azzal fogadták, hogy tet l talpig kivizsgálták. Walters idegesnek látszott. El vett egy szivart az íróasztalán lév dobozból, és meggyújtatlanul a szájába dugta. - A fél éjszakát azzal töltöttem, hogy ezt ismételgettem magamnak: Vannak dolgok, amiket nem lehet pénzért elvárni valakit l. De muszáj volt rászánnunk magunkat az akcióra. Nincs semmi baja? - Pillanatnyilag nincs. - A szomszéd szoba tele van orvosokkal és ápolókkal. Most nézessük meg, vagy kés bb? - Most.
A következ óra során Jim levetk zött; felállt; lefeküdt; vakító fényekbe nézett; felszisszent, amikor egy vastag, üreges t t nyomtak a karjába; mintákat adott testváladékaiból; hanyatt d lt, miközben elektródákat kötöztek a b rére; és végül azzal nyugtatták, hogy nem lesz semmi baja. Ezután felöltözött, és visszament Walters irodájába. Walters együttérzéssel nézett végig rajta. - Hogy érzi magát? - Mindjárt éhen halok. - Hozatok reggelit. - Lenyomta az interkom gombját, kiadta az utasítást, aztán hátrad lt a székben. Felvette a még mindig meggyújtatlan szivart, rágyújtott, nagyokat pöfékelt, majd megkérdezte: Mi történt? Jim elmondott neki mindent, kezdve az el estével és azzal fejezve be, hogy reggel kihajtott az utcára. Walters mind komorabban hallgatta a beszámolót, id nként szíva egyet a szivarból. Behozták a rántottából és oldalasból álló reggelit. Walters felállt, és kinézett az ablakon. Elgondolkozva járatta tekintetét az ablak alatt elhaladó gépkocsiforgalmon. Jim csak az evésre koncentrált; végül eltolta magától a tányért, és felnézett. Walters er teljes mozdulatokkal elnyomta a szivarvéget a hamutartóban, és ismét rágyújtott. - Itt komoly dologról van szó. Tehát azt mondja, hogy tisztán emlékezett mind a hat élet részleteire? - Még rosszabb! Emlékeztem az érzelmekre és a köt désekre is. Az els életemben például saját üzletem volt. - Jim elgondolkodva szünetet tartott. Az emlékek lassacskán újra kitisztultak az agyában. - Az egyik emberemet Hartnak hívták. Úgy százhetven centi magas lehetett, cingár, fekete hajú, s amikor megismertem, a haja egész rövidre volt vágva. Hart született színész volt. Akármilyen szerepet el tudott játszani. És nemcsak az arcával. Az arckifejezése alig változott. A modora annál inkább. Képes volt úgy bevonulni egy szállodába, hogy a londinerek máris ugrottak a csomagjaiért, a fogadóportás pedig vigyázzba vágta magát. Kivált a többiek közül. Fontos személyiség volt. Máskor félszegen beóvakodott az ajtón, habozva megállt, körülnézett, pislogott, megszólította az egyik londinert, aztán elbátortalanodott, majd megint összeszedte magát, odabotorkált a pulthoz, csak azért, hogy a fogadóportás flegmán elutasítsa. A vak is láthatta, hogy jelentéktelen senki. Megint máskor csendben bement az ajtón, átsétált a hallon, aztán elt nt szem el l, anélkül hogy bárkinek is felt nt volna vagy kés bb emlékezett volna rá. Akármilyen szerepet játszott is, tökéletesen átélte. Ez tette olyan értékes munkatárssá. Walters kivette a szivart a szájából, és odaadóan figyelt. - Úgy érti, hogy ez a Hart, ez a képzeletbeli személy valóságos a maga számára? Hogy úgy mondjam: háromdimenziós? - Úgy van. És nemcsak ez: ráadásul kedvelem is. De voltak más, er sebb köt déseim is. Családos voltam. - És a családtagjai is valóságosnak t nnek. Jim bólintott. - Tisztában vagyok vele, hogy ez az egész rültségnek hangzik. - Nem - rázta meg a fejét Walters együttérz en. - Most kezd csak értelmet kapni a dolog. Most már értem, miért mondta azt a lány a kórházi orvosnak, hogy maga nem létezik! Nehezére esik beszélnie ezekr l az “életekr l”? Jim habozott. - Nem. Feltéve, hogy elkerüljük a személyes részleteket. Azt viszont képtelen vagyok érzékeltetni, milyen fájdalmat éreztem akkor, amikor mind a hat emlékhalmaz egyszerre kavargott benn a fejemben. - El tudom képzelni. Na jó, akkor járjunk a végére egypár ilyen emléknek, és lássuk, mire megyünk a részletekkel. Jim bólintott. - Rendben.
Walters el vett egy tollat és egy keményfedel füzetet. - Kezdjük a vállalkozásával. Milyen cégnevet használt? - Calder és Társa. - Miért? - Mert el kel en hangzott, aztán jól mutatott a levelek fejlécén is, és nem határolta be a tevékenységet. - Hol volt az irodája? - A North Street négyben. Azel tt pedig a Main Street 126-ban. - Hány embere volt? - Eredetileg csak Hart, aztán még egy, t Deannek hfvták. A végén huszonhét f re emelkedett a létszám. - Hogy hívták ket? Jim gondolkodás nélkül felsorolta az alkalmazottakat, egyiket a másik után. Walters pislogott. - Ismételje meg még egyszer a névsort, de egy kicsit lassabban. Jim újra felmondta a névsort. - Rendben - mondta Walters. - Akkor most írja le a külsejüket. Jim ezt is megtette. Walters ösztökélésének engedve egyre több részletet adott meg, és dél körül Walters már a vastag füzet nagy részét teleírta. Együtt ebédeltek, aztán a délután további részében Walters Jim els “élete” fel l tett fel kérdéseket. Estére marhasültet és hasábburgonyát hozattak fel az irodába. Walters csendben evett egy darabig, majd így szólt: - Tudja-e, hogy egyetlenegyszer sem hibázott? Jim meglepetten nézett rá. - Hát ezt meg hogy érti? - Kérdezzen csak meg engem - mondta Walters -, hogy ki mindenki dolgozott a kezem alatt életemben. Nem fog eszembe jutni az összes. Tán még a fele se. Maga pedig minden apró részletre tökéletesen emlékszik. Én még ilyet nem láttam. - Épp ez a bökken ; Ezért volna jó mindent elfelejteni. - Festett valamikor? - kérdezte Walters hirtelen. - Úgy értem, igazából! Azért kérdem, mert azt mondta, hogy egyik életében kiváló fest volt. - Gyerekkoromban festegettem egy kicsit. Fest vész szerettem volna lenni. - Nem jönne el hozzám ma este? Szeretném látni, hogy bánik az ecsettel. Jim bólintott. - Jól van, arra én is kíváncsi vagyok. Kocsiba ültek, és elhajtottak Walters lakására. Walters el szedett egy poros fadobozt, amely fest készletet rejtett magában, felállított egy összecsukható fest állványt, és feltett rá egy nagyméret vásznat. Jim egy darabig gondolkodott az állvány el tt, aztán nekikezdett festeni. Ugyanúgy elmerült a munkában, mint annyiszor az álmodott évek során. Amit most festett, azt egyszer már megcsinálta, és el is adta, méghozzá jó áron. No persze, a vev sem járt rosszul. Lelki szemeivel még most is látta a modellt, s emlékezett a gyors, pontos ecsetvonásokra is. Jim hátralépve szemlélte az elkészült festményt. A N kékben egy vidám, tizenhét éves lányt ábrázolt. Úgy mosolygott az a lány, hogy szinte azt várta az ember, mikor neveti el magát. Jim körülnézett. Egy pillanatig furcsának találta a szobát, aztán eszébe jutott, hol is van. Walters jó sokáig tanulmányozta a képet, majd Jimre pillantott, és nyelt egyet. Óvatosan leemelte a festményt az állványról, és egy üres vásznat tett a helyére. A szoba túlsó végéb l hozott egy nagy hamutartót, amolyan kovácsoltvasból készült jószágot, amit a padlóra szoktak állítani. A hamutartó fogantyúja vágtató lovat formázott. - Ezt fesse le.
Jim a hamutartóra nézett, majd habozva közelebb lépett a vászonhoz. Felemelte az ecsetet... és megtorpant. Nem tudta, hogy kezdjen hozzá. Gondterhelten próbált visszaemlékezni az els fest leckékre. - Lássuk csak - pillantott fel. Nincs véletlenül pauszpapírja? - Mindjárt hozom - mondta Walters. Jim rát zte a papírt a vászonra, és módszeresen másolni kezdte a hamutartót. Nehezen boldogult, de végül meg volt elégedve az eredménnyel. - Most pedig indigóra volna szükségem. - Van az is - húzta össze Walters a szemöldökét. - Adjon egy ívet. Walters már hozta is. Jim a pausz alá tette az indigót, és ceruzáját gondosan végighúzta a rajz vonalain. Eltávolította a papírt, és festeni kezdett. A végén izzadtan és kimerülten hátralépett. Walters megszemlélte az eredményt. Jim ugyancsak a m vet méregette hunyorogva. - Egy kissé félrecsúszott, ha jól látom - jegyezte meg Walters. Kétségtelenül igaza volt. A hamutartó túlságosan közel volt a vászon jobb fels sarkához. Walters a másik festményre mutatott. - Lám, az ott egy remekm , amit kapásból összehozott. Ez meg itt, hogy úgy mondjam, egy elfogadható m szaki rajz, ami nincs megfelel en elhelyezve a vásznon. És mégis tovább tartott az elkészítése, mint a másiknak. Hogyhogy? - A másikat már megfestettem egyszer. - És még mindig emlékszik a kézmozdulatokra? Err l van szó? - Walters feltett egy újabb vásznat. - Csinálja meg még egyszer. Jim homlokát ráncolta. Az állványhoz lépett, egy pillanatig gondolkodott, majd festeni kezdett. Ismét tökéletesen elmerült abban, amit csinált. Egy id után aztán hátralépett az elkészült festményt l. Walters összehasonlította a képeket. Nagyokat nyelve nézett egyikr l a másikra. Leemelte az újabb portrét az állványról, és az els mellé helyezte. A két kép tökéletesen egyformának látszott. A nap épp felt nt a láthatáron, amikor Jim visszavitte Walterst az irodájába. - Bent alszom a díványon - mondta Walters. - Vissza tudna jönni délután három felé? - Hogyne. Jim hazahajtott, aludt egyet, evett, és háromkor újra Walters irodájában volt. - Meg kell rülni ett l az egészt l - fogadta Walters, és, hatalmas füstfelleget eresztve hátrad lt a székben. - Fél tucat szakért vel nézettem meg egyik-egyik festményét. Ötezret kínáltak érte, pedig nem ismerték fel a fest t. Aztán megmutattam nekik a kép párját, és leesett az álluk a csodálkozástól. Lehetetlennek t nik, de minden ecsetvonás megegyezik rajtuk. Különben hogy van? - Jobban. Közben eszembe jutott valami. Nézzük meg még egyszer azt a makettet. Jim a kastélymodellhez lépett, és ujjait végigsimította a torony fels emeletén. - Csináltasson helyszíni vázlatot néhány emberével, és hasonlítsuk össze az eredményt a fényképfelvételekkel. Nemsokára már a kész rajzok és felvételek összehasonlításával voltak elfoglalva. A rajzok hibátlannak mutatták a torony zsaluit. A fotókon több zsaluléc is töröttnek látszott. Walters kérd re vonta embereit, de azok váltig állították, hogy a zsaluk épek voltak. - Nem kábíthatták el az összes rajzolót, a fényképez gépeket pedig még kevésbé - mondta Jim a rajzolók távozása után. - Gy djünk meg róla a saját szemünkkel - javasolta Walters. Elhajtottak a kastély mellett, és a zsaluk csakugyan épnek bizonyultak. Az új fényképeken viszont változatlanul töröttnek látszott néhány zsaluléc.
- Hogy a fenében van ez az egész? - fakadt ki Walters, amikor ismét visszatértek az irodába. - Két lehet séget tudok elképzelni - mondta Jim. - Mégpedig? - Az ember gyakran többféleképpen is elintézheti ugyanazt a feladatot. Például egyik tengerparti városból a másikba el lehet jutni gyalog, lóháton, kocsival, repül géppel vagy motorcsónakkal. - Világos. - Száz éve a felsorolás rövidebb lett volna. Walters elgondolkodva bólintott. - Így van. Folytassa. - Azok, akik a zsalukat épnek látják, abnormális lelkiállapotban vannak. Legalábbis átmeneti jelleggel. Mi okozhatja ezt a rendellenességet? Abból indultunk ki, hogy valamilyen kábítószer. Ám amiképpen új lehet ségek nyílnak arra, hogy egyik városból a másikba jussunk, elképzelhet k olyan új eszközök is, amelyek egyik lelkiállapotból egy másikba viszik át az embert. Vegyük például a tudatküszöb alatti hirdetéseknek azt az esetét, amikor a képerny n a tudatos látás számára felfoghatatlanul rövid ideig villantják fel egymás után a következ szavakat: INNI, INNI, PEPSI, PEPSI és így tovább. - Az ilyesmi törvénytelen. - Tegyük fel, hogy valaki rájön arra, hogyan lehet ezt a szublimáló ráhatást észrevetlenül csinálni, és elhatározza, hogy kipróbálja kicsiben. És mi van akkor, ha ez a dolog csaknem észlelhetetlen verbális kulcsszimbólumokon alapul vizuálisak helyett? Walters szeme résnyire sz kült. - Minden egyes hangot analizálni fogunk, ami csak kisz dik abból az épületb l, és megpróbálunk kihámozni bel le mindent, amir l gyanítható, hogy hatást fejthet ki az érzékelésre. Na és mi az a másik lehet ség, amire gondolt? - Nos, térjünk vissza az el bbi hasonlathoz. Két hely között mozogva, akárhány állatot ismerünk, amely nálunk gyorsabban fut, úszik vagy repül. Csakhogy, ha az ember elegend id t kap ahhoz, hogy kifejlessze a maga sugárhajtású gépét, és azzal engedjük a rajthoz, akkor a helyzet mer ben más lesz. No persze, ha nincs erre id vagy energia, az állatok kenterbe verik az embert Mindig lesznek nála jobb repül k, jobb úszók, jobb vereked k, jobb... - Jobb hipnotiz rök? - vágott közbe Walters elgondolkozva. - Mint a kígyó, amelyik megigézi a nyulat? - Pontosan. Vagy az a darázsfajta, amelyik megöli a lyukban él pókot, amely az összes többi darázsfélét elintézi, ezt az egyet kivéve. - Hmm. Érdekes gondolat. De én a magam részér l inkább a szublimált hirdetés elmélete felé hajlok. - Walters a kastély makettjére nézett. - Na és hol tartanák azt az eszközt? - Mit szól, mondjuk, a. toronyhoz? - Az biztos, hogy könnyen rizhet - bólintott Walters és a látogatók el l is el lehet zárni. - Ez megmagyarázná a törött zsaluléceket - vélte Jim. - Lehet, hogy nem merik megkockáztatni, hogy fest t vagy szerel t engedjenek fel oda. Walters lepöccintette a hamut a szivar végér l. - De hogy jutunk fel, hogy ellen rizzük a dolgot? Ismét a makettet kezdték el tanulmányozni. - Tegyük fel, hogy odaküldünk egy “t zrendészt” - mondta Walters. - Ezek ott bent simán elaltatják, aztán mindenféle eseményt hallucináltatnak vele össze, és anélkül lökik ki az utcára, hogy bármit is látott volna. Ha pedig közös er vel próbáljuk lerohanni ket, meglépnek a ketyere segítségével. Akárhogy is, de léteznie kell valamilyen megoldásnak. - Azok az ágak ott a szoba felé nyúlnak - állapította meg Jim. - Csakugyan. A két férfi tanulmányozni kezdte a fák és a torony helyzetét. Jim megérintette az egyik ível ágat. - Mi volna, ha leeresztenénk innen egy kötelet? Walters radírt kötözött egy zsineg végére, és fellógatta a
kérdéses ágra. A radír a legföls toronyablak mellett himbálódzott. Walters megnyomta az interkom gombját, és beszólította néhány emberét. Ezután Jimhez fordult. - Meglátjuk, mit szól hozzá Cullen. Neki gyakorlata van az ilyesmiben. Cullennek szúrós szeme volt és mozgékony arca, amely egyre komorabbá vált, ahogy Walterst hallgatta. - Köszönöm, de ebb l nem kérek. Mondja azt, hogy másszak fel egy falra, és én felmászok magának. De hogy egy faágról csüngve kapaszkodjak át arra a falra, olyan nincs! Gullen gyengéden megpöccintette a radírt, s az nyomban körözni kezdett, majd nekiüt dött a falnak, s visszapattant róla. - Tegyük fel, hogy ez a radír itt én vagyok. Éjszaka van. A kötél ide-oda himbálódzik. Az ág le-fel hintázik. A fa erre-arra hajladozik. És mindegyik a maga külön ritmusában mozog. Én meg ott kóválygok a kötél végén. Egyszer az egyik oldalamon van az ablak, aztán egy másodperc múlva már másfél méterrel odább, a másikon. Ezt a melót nem nekem találták ki. Cullen távozott. - Ennyit err l - fordult Walters Jimhez. Jim még mindig az ágat nézte. Még két vagy három hét, gondolta, és az emlékek ismét meg fogják rohanni. A társaság pedig, amelynek mindezt köszönheti, szépen olajra lép, és kezdi az egészet elölr l, pedig sohasem szabadul meg azoktól az emlékekt l. Jim eltökélten pillantott Waltersre. - Akkor majd magam mászom fel arra a fára! Éjszaka volt, az eget sötét felh takaró borította. A fa durva kérge Jim karjának présel dött, miközben azon igyekezett, hogy a törzset övez hevedert egy fokkal feljebb csúsztassa rajta. Egyszer az egyik, aztán a másik lábát emelve, feljebb nyomult a mászóvasak segítségével. Fülében ott csengett Cullen tanácsa: “Gyakorolj, vésd észbe a modellt, s gondolatban ismételj el minden egyes lépést újra meg újra. Aztán, amikor már élesben megy a dolog, és valami nehézséggel találod szemben magad, koncentrálj arra, amit közvetlenül ezután kell tenned. Csakis arra. Ha ezzel megvagy, akkor jöhet a következ lépés.” Jim követte a tanácsot, miközben a sötét pázsit mind mélyebbre süllyedt alatta. Érezte, hogy a törzs egyre karcsúbbá válik, aztán ismét kiszélesedik. Óvatosan az ág felé lendült, és visszakapcsolta magára a hevedert. Érezte, hogy langyos fuvallat legyinti meg az arcát és a nyakát, mintegy a nappali forróság emlékeként. Jim most lett csak figyelmes a lombkorona susogó hangjaira. Valahonnan rádió hangja vegyült a levelek neszezése közé. A törzs most ismét kiszélesedett, amib l Jim tudta, hogy most ért fel oda, ahol a törzs a koronát alkotó ágakra bomlik. Óvatosan feltornázta magát, s tekintetét a fáró egy másodpercre levéve a kastélyra pillantott. Mintha egy másik épüjet lejt s cseréptetejét látta volna most maga el tt. Az egyik hálószobaablakból fény sz dött ki. Körülnézett, pillantásával a meredek tetej , sötét tornyot keresve az ellentétes oldaton. Rájött, hogy mászás közben félig megkerülte a törzset, elveszítve irányérzékét. Nyelt egyet. Addig vizsgálódott az elágazásban kucorogva, míg rá nem jött, melyik ág ível a torony felé. Bekapcsolta a hevedert, és lassan mászni kezdett felfelé. Egy id után, az ág ívelése folytán, csaknem vízszintesen kellett másznia. Ugyanakkor az ág is mindinkább elvékonyodott, s egyre jobban berezgett a mászás mozdulataira. Jim az ág végén egyensúlyozott. A torony meredek teteje vele egy magasságban csillogott halványan a mászás irányában. Jimnek eszébe jutott, hogy meg kell szabadulnia a mászóvasaktól, nehogy kés bb belegabalyodjanak a kötélbe. Miközben terve végrehajtásán iparkodott, a keze remegni kezdett. Kényszerítette magát az egyenletes, lassú légzésre. El renézett, a torony meredeken lejt tetejére. Az ág csaknem vízszintes volt már ezen a ponton. Fél volt, hogy ha továbbmászik, az ág lehajlik a súlya alatt, s aztán mászhat fejjel lefelé. Hátrapillantott, s a szive er sen dobogni kezdett. Ha most vissza akarna menni, háttal kellene araszolnia a vékony ágon.
Eszébe jutottak Cullen szavai: “Ha valami nehézséggel találod szemben magad, koncentrálj arra, amit közvetlenül ezután kell tenned. Csakis arra. Ha ezzel megvagy, akkor jöhet a következ lépés.” Jim tovább araszolt el re a hajladozó ágon. A szél megsusogtatta a leveleket. Az ág kilengett, majd fel-le hintázott Jim alatt. Jim lihegve markolta maga alatt a leng ágat Összeszorította a fogát, és néhány centivel továbbmászott. A levelek ismét susogni kezdtek. Az ág felfelé lódult, aztán megint a mélybe süllyedt. Jim behunyta a szemét. Homlokát az ághoz szorítva kúszott tovább. Egy id után úgy érezte, hogy oldalra billen. Kinyitotta a szemét. A torony csaknem pontosan alatta volt már. . Jim baljával szorosan magához ölelte az ágat. Jobbjával óvatosan kitapintotta a derekához er sített kötelet. Az egyik végét lassacskán átvezette az ág körül, majd azzal a csomóval rögzítette, amelyet számtalanszor megcsinált már azel tt. Próbaképpen meghúzta a kötelet. A csomó kitartott. Szél borzolta meg a fa leveleit. Az ág ringatózni kezdett Jim alatt. A sötét pázsit felfelé mozdult, s Jim úgy érezte, mintha máris zuhanna lefelé. Remeg tagokkal szorította magához az ágat. Arra gondolt, hogy ha nem kezdi el nyomban a befejez man vert, nem is lesz rá esélye többé, mert elpárolog maradék elszántsága is. Mély lélegzetet vett, és félig lecsúzott az ágról. Egyik kezével átkapaszkodott a kötélre, aztán a másikkal is. Jobb lábát körültekerte a kötél lógó felével, és hozzáfogott az ereszkedéshez. A kötél kilengett. Az ág lesüllyedt, aztán megint felemelkedett. A fa enyhén hajladozni kezdett. Jim bal lábát er sen rászorította a jobb köré tekert kötélre, hogy ne csússzon tovább. A kötél himbálódzó, süllyed és köröz mozgása csillapodni kezdett. Jimnek alig maradt annyi er a kezében, hogy megtartsa magát. Addig folytatta az ereszkedést, amíg egy magasságba nem került a zsaluval. Átdugta kezét a törött lécnél, és belülr l kiakasztotta a zárat. A zsanérok csikorgása közepette kitárta a zsalu szárnyait. Vaksötét, ovális nyílás tárult fel el tte. Jim tapogató kezei nem ütköztek ablaküvegbe. Feljebb kapaszkodott a kötélen, elrúgta magát a faltól, s visszalendültében a párkányra lépett, megragadva az ablakkeretet. Beugrott az ablakon. Behajtotta maga mögött a zsaluszárnyakat. A zsanér nyikorgásától eltekintve teljes csend honolt az épületben. Egy hosszú másodpercig lélegzetvisszafojtva fülelt, aztán lecsatolt egy dobozt a derekáról, és kivette bel le a polarizációs elemlámpát. Óvatosan elforgatta a lencse elé helyezett sz t. A szobát halvány fény világította meg. A fénysugár fémbe ütközött. Fényes, párhuzamos csíkok húzódtak a padló és a mennyezet között. Jim különös szagot érzett. A házban mindenütt csend volt. Egy szélfuvallat távoli lemezjátszó hangját hozta be az ablakon. Jim lassan továbbforgatta a polarizációs sz t, s a fény valamicskét er södött. A függ leges vonalak rácsozatnak bizonyultak. Jim el relépett, és belebámult a sötétségbe. A rács mögött valami mozdult. Jim hátranyúlt, kigombolta a farzseb hajtókáját, s megmarkolta a pisztoly h vös fémtestét. Valami mozgott bent a rács mögött. Valami nagy, sötét dolog kúszott felfelé a rácson: felnyúlt, felhúzta magát, aztán megint felnyúlt. Jim felemelte a pisztolyt. - Ön bizonyára valamiféle rendfenntartási intézmény megbízásából érkezett - szólította meg egy halk, sziszeg hang. - Helyes. Jim tovább akarta forgatni a lámpa sz jét, hogy jobban lásson, ám a halk, sziszeg hang így folytatta: - Hagyja! Semmi haszna sem lesz, ha engem meglát. Jim keze er sebben szorította meg a pisztolyt, s ugyanakkor egy kérdés merült fel az agyában.
A bels hang ezt súgta: “Tudni szeretné, ki vagyok, és mit keresek itt? Ha megmondanám, nem fogná fel igazán. Inkább megmutatom.” A szoba forogni kezdett Jim körül. A forgás mind sebesebb és sebesebb lett. Egy hang beszélt hozzá, egyszerre minden irányból. Aztán valami felemelte, és elfordította a tengelye körül. A kijelz re meredt, és megkocogtatta az ujjával. Meg sem rezdült a mutató. A képerny n látszó kék-zöld bolygóra pillantott. A fontonnyomás nullára zuhant, nem volt más választása, mint hogy a vegyi hajtóm vel kísérelje meg a leszállást. Miközben becsatolta magát a székbe, kezdte felfogni, mekkora pechje is van. Minden szólóban repül pilótának értenie kell a m szerekhez, márpedig magános bolygókutatók egyben pilóták is, hogy ezzel is kevesebb legyen az önköltség. Ezenkívül annak, aki a nagy gravitációjú és légköri nyomású Ludt-6 kutatására készül, er s fizikumúnak és egészségesnek kell lennie, és jól kell t rnie a pszichikai terhelést is. Ezek a körülmények a Ludt-6-ot csaknem kizárólagos vadászterületévé tették a nagy szervezeteknek, amelyek specialistákból álló csoportokkal rendelkeztek. Ezek igen jól felszerelt expedíciókat küldtek, amelyek meglehet sen sok drongot ejtettek foglyul, hogy aztán a visszatérés során beidomított förtelmes jószágokat csillagászati összegekért adják tovább a rendszer legkülönböz bb pontjain üzemel álomszalonok tulajdonosainak. Ebb l a hatalmas bevételb l fedezték költséges ráfordításaikat és azt a viszonylag szerény, de biztos profitot, amelyet a befektetés után kalkuláltak maguknak. A kis expedíciók esetében mindez másképp festett. A kis expedíciók nagy kockázatot vállaltak, s mind közül az egyszemélyes utak voltak a legrizikósabbak. Ha a dolog sikerült, a beidomított drongért ugyanazt a hatalmas összeget kapták, ám itt nem jött le bel le a nagy hajók óriási üzemanyagszámlája, valamint a specialisták bérével és a biztosítással kapcsolatos kiadások. Ez a mostani, gondolta, kis híján sikeres útnak mondható. Hátul, a hálófülkében három csaknem teljesen beidomított drong szorongott. Csakhogy hiába volt elég jó idomár, ügyes felfedez , t rhet pilóta és mindamellett kedvez fizikai adottságokkal rendelkez férfi, ha egyszer nem értett a m szerekhez. Fogalma sem volt róla, mit l romolhatott el az a ketyere, ami elromlott. Hátrad lt tehát, és nézte, ahogy a lenti világ pereme felé rohan a mélykék ég irányában. Zavaros szürkeség következett, aztán Jim ismét ott állt a sötétben, a halványan fényl rácsozat el tt. Az a fekete csomó még mindig a rudakon csüngött. Valahol, bent a kastélyban, telefoncsöngés hangzott. Jim halkan megszólalt: - Maga volt a pilóta? - Nem, én az egyik drong voltam. A többiek elpusztultak a becsapódáskor. A fajtájának egyik példánya rám talált és kötöttünk vele egy... egyezményt. De máshogy alakult az egész, mint számítottam. Igaz ugyan, hogy az itteniek agyában keltett élmények nekik is élvezetet nyújtanak, akárcsak nekem, de vagy az agyszerkezetük különbözik a pilótáétól, vagy az agykontrollban nem elég járatosak, mert nem képesek rá, hogy utána egyszer en kitöröljék ezeket az élményeket. Ezt ugyan el tudom végezni helyettük, de csak ideiglenes eredménnyel. A földszinten kinyílt egy ajtó, majd ismét becsukódott. A lépcs házból lépések zaja hallatszott. - Segítséget kell hoznia - kezte újra a sziszeg hang. Jim a fán lógó kötélre gondolt. Keze görcsösen szorította a pisztolyt, és nem mozdult. - Értem a gondját - mondta a sziszeg hang. - Segíteni fogok magának. Odakint puska dörrent, aztán pisztolylövések hallatszottak. Jim kitárta a zsalut. Enyhe szédülést érzett, amikor kinézett az ablakon. Odalent, vagy tíz méteres mélységben, meleg napsütésben fürdött a zöld pázsit. - Markolja meg a kötelet - szólalt meg a sziszeg hang. - Lépjen ki az ablakon, úgy! Most pedig kulcsolja át a lábával. Miközben végrehajtotta az utasításokat, kényelmetlen érzés ütött tanyát Jim fejében. Ezen t dött akkor is, amikor a felette lév rúd felé mászott a kötélen. Mihelyt felért, feltornázta magát a rúd
tetejére. Közben megcsúszott, s kis híján elvétette a fogást. Látta, hogy a rúd er s, és szilárdan áll, s csodálkozott, miért t nik úgy mégis, mintha fel-le mozogna. A zöld pázsit olyan közel volt alatta, hogy a tornamutatvány nem látszott igazán kockázatosnak. Nem értette, miért lihegteti még annyira az a kis er feszítés, amíg a rúdról lecsúszott, hogy megvesse lábát azon a kis pihen félén, ahol mászóvasakat csatolt a lábára, miel tt folytatta volna az ereszkedést lefelé. Miközben lefelé haladt, egyfolytában hallotta a sziszeg hangot, amely egyre csak biztatta: már csak egykét méter van hátra... no még egy-két méter... Hirtelen lövéseket hallott, majd kiáltásokat. Jim lelépett a puha gyepre, megbotlott, aztán letérdelt, hogy levegye a mászóvasakat. A szíve úgy dübögött, mint valami légkalapács. Ekkor vette észre, hogy reflektorok kereszttüzébe került. Látta, amínt a fények sorra kigyúlnak a kastélyban, és ekkor hirtelen visszatért az emlékezete. Mély és szaggatott lélegzetet vett, a fa felé pillantott, és meglátta a torony tövében álló kis embercsoportot. Odament hozzájuk, felismerte a reflektorfényben álló Walterst, és egy mozdulatlan alakra lett figyelmes, aki a földön feküdt. - Nem lett volna szabad megengednem, hogy megpróbálkozzon vele - mondta Walters. - Cullen, takarja le az arcát. Cullen lehajolt, hogy egy kabátot terítsen a mozdulatlan alakra, amely kitekert pózban hevert a földön. Jim odanézett. A saját arcát pillantotta meg. Jimben tudatosult, hogy sötét van, s valami kemény dolog nyomja a hátát. Elfojtott beszédhangokat hallott a közelben. Hallotta, hogy valaki letesz egy telefonkagylót, aztán ajtócsapódás hangzott, majd üveg csikorgása üvegen. Lélegzetet vett, s szivarfüst fojtó szagát érezte a leveg ben. Jim felült. A közelben ott volt a kastély makettje. Óvatosan felkelt, átbotorkált a szobán, és kinyitotta a szomszédos irodára nyíló ajtót. Hunyorogva nézett az éles fényben, aztán észrevette Walterst. - Még egy ilyen éjszaka, és nyugdíjba vonulok - vigyorgott a rend r. - Hogy érzi magát? - Szédülök, és fáj minden porcikám. Hogy kerülök ide? - Attól féltem, hogy balul sül el a látogatása, és elriasztja nekünk az egész társaságot. Ezért aztán körülvettük az épületet. Láttuk, amint bement az ablakon, aztán öt perc múlva kinyílt a zsalu. Egy alak lépett ki az ablakon. Puskalövés dörrent a szemközti ház tet ablakából. Átküldtem néhány emberemet a házba, a többiekkel pedig közelebb nyomultunk a kastélyhoz. A kocsikra szerelt reflektorokkal megvilágítottuk az épület környékét. Alighogy megtaláltuk a nyakaszegett hullát, amelyr l azt hittük, hogy magával azonos, egy huppanásra figyeltünk fel a hátunk mögött. Maga volt az, a másik test meg egyszer en elt nt. Abban a pillanatban - folytatta Walters - azt hittem, hogy éppen úgy melléfogtunk, mint legutóbb, de ezúttal számos delikvenst sikerült kézre kerítenünk, akik meglehet sen zavart állapotban keringtek odabent. Némelyikük ujjlenyomata megegyezett az el helyen találtak valamelyikével. A berendezés nincs még meg, mert a toronyba vezet lépcs el van torlaszolva... Valami nem tetszik talán? Erre Jim is elmondta a maga verzióját, hozzátéve: - Minthogy a puska el bb szólalt meg, mint ahogy kinyitottam a zsalut, a kötélen felmászó “alak” illúzió lehetett, amely a túloldalon leselked orvlövész elbolondítását szolgálta. Mivel pedig megérkezésük el tt pár perccel hallottam, hogy valaki felfelé rohan a lépcs n, nem értem, hogy lehetne a lépcs ház eltorlaszolva. Walters felkapta a fejét. - Újabb illúzió? - Kíváncsi vagyok, van-e valami határa ennek - mondta Jim. - Ma délután - mondta Walters - távcs vel is megnéztük a zsalukát. Úgy százhúsz méterén túlról töröttnek látszanak. Úgyhogy bizonyára létezik egy ilyen határ. De ha nincs semmiféle berendezés, akkor, drong ide, drong oda, felfoghatatlan ez az egész ügy. Jim fejét csóválta.
- Nem tudom. Az ember ugyanazokat az elektromágneses törvényeket és ugyanazokat az alkatrészeket használja fel a legkülönfélébb készülékek, rádiók, tévék, számítógépek el állítására. Hogy aztán mi jön ki a végén, az f leg attól függ, hogyan rakjuk össze az egyes részeket. Lehet, hogy más bolygókon, az eltér körülmények hatására, ugyanazok az idegi “alkatrészek”, amelyeket mi gondolkodásra használunk, veszélyes illúziók keltésére szolgálnak más lények agyában. - Akkor viszont marad a probléma: mihez kezdjünk az illet lénnyel? - Olyan benyomást tett rám, mint egy keresked , akinek el kell adnia a portékáját, ha élni akar. Mi volna, ha visszamennék hozzá, és megpróbálnék egyezségre jutni vele? - Magával megyek én is. Jim a fejét rázta. - Egyikünknek kívül kell maradnia azon a bizonyos százhúsz méteres határon. A toronyba keskeny lépcs sor vezetett fel. Jim kimerült embereket talált a lépcs alján, akik egy tömör barikád megbontásával küszködtek, körülvéve mindenféle fal és deszkatörmelékkel. Homlokráncolva figyelte a viaskodást, aztán felkiáltott a lépcs n: - Beszélni akarok veled! A dolgok textúrája hirtelen megváltozott. Jim arra eszmélt, hogy a lépcs melletti falat bámulja, amelyr l egy részen leverték a vakolatot, s amelyr l most kilazult deszkák meredeztek kifelé. Maga a lépcs sor teljesen szabad volt. Elindult hát rajta felfelé. Mögötte egy férfi, aki még mindig a falat bámulta, izgatottan megszólalt: - Láttátok ezt? Valahogy átment a falon! Jimnek hideg futkosott a hátán. Egy magas ajtóhoz ért. Kinyitotta, belépett rajta, és a toronyszobában találta magát, ahol azel tt járt. Halk sziszegést hallott: - Örülök, hogy újra eljött. Már nem bírtam volna sokáig. - Egyezséget szeretnék kötni veled. Ha nem megy, kénytelenek leszünk er szakhoz folyamodni. - Fölösleges. Mindössze ennivalót kérek és vizet, meg azt, hogy használhassam a képességeimet. Továbbá igen hálás lennék, ha növelnék körülöttem az atmoszferikus nyomást. Ez az alacsony légnyomás annyira elbágyaszt, hogy igen nehezemre esik a koncentrálás. Jim az els estére gondolt, amikor a holdfényben látszott a kastély és a kert, holott az eget vastag felh k borították, és a holdból is csak egy keskeny sarló látszott. - El tte zivatar volt - szabadkozott a sziszeg hang -, és hirtelen leesett a légnyomás. Fáradt voltam nagyon, azért nem sikerült a helyzethez ill illúziót keltenem. Tudják teljesíteni a szükségleteimet? - Az élelmet, vizet és nyomást tekintve, igen. Ami a “képességek” használatát illeti, arról nem mondhatok biztosat. - Ne feledje, hogy létezik egy festmény, a kett nk m ve, amely azel tt nem létezett! - Mire akarsz kilyukadni? - Nem vagyok képes fejleszteni az ügyességet ott, ahol el tte nem volt gyakorlat, s ahol hiányzik az er s késztetés és az akarat. Nem tudok olyan emlékeket el idézni, amelynek elemei ne léteztek volna már korábban is. De mindeme határokon belül segíteni tudom az embert a koncentráció oly magas fokának elérésében, amely eleddig ismeretlen volt fajtársai el tt. - Meg tudsz tanítani bennünket arra is, hogy önmagunk erejéb l legyünk képesek erre a fajta koncentrálásra? - Nem tudom még, de megpróbálhatom. Elég régóta tartózkodom itt ahhoz, hogy tudjam: az ember a ló segítségével növelte mozgáserejét, s a kutya révén lett képes szaglás alapján rátalálni a keresett dolgokra. Ezek voltak a társai a fizikai világban. Azt hiszem, én ugyanaz lehetnék a számára a gondolat, a lélek világában. - Addig is - javasolta Jim - segíthetnél nekünk elfeledni ezeket az álmokat. - Semmi akadálya. De, mint már említettem, a hatás nem végleges. - Meglátom, mit tehetek - bólintott Jim, s elindult vissza Waltershez, aki a beszámolót meghallgatván felvette a telefonkagylót.
Másnap, kora reggel Jim újra ott volt a toronyban a keskeny ajtó el tt. Feltett egy sötét szemüveget, és belépett a szobába. Közvetlenül mögötte egy tizedes haladt, kezében adóvev vel. Odakintr l helikopterszárnyak robaja hangzott, fenn a magasban sugárhajtóm vek dübörögtek. A tizedes kinyitotta a zsalut, és halkan beleszólt a mikrofonba. Jim agyában megszólalt a sziszeg hang: - Elkészültem. - Az egész ház televíziós megfigyelés alatt áll - mondta Jim. - Ha bármi lényeges különbséget észlelnek a helyszínen tartózkodók jelentéseihez képest, másodperceken belül elpusztítják ezt az egész épületet és mindazt, ami benne van. - Tudomásul vettem - mondta a sziszeg hang, majd megkérte Jimet, hogy lazítsa ki az egyik rácsrudat. Jim, eleget téve a kérésnek, hátralépett. A lépcs l léptek zaja hangzott. A szállítók egy nehéz ládát taszítottak be az ajtón, nyitott oldalával befelé. A láda zsanéros oldala fel volt hajtva a láda tetejére. A padlón valami bukdácsolva araszolt Jim lábai el tt, egyenest bele a ládába. Jim becsukta a ládát, és rátette a lakatot. A szállítók megragadták, és elindultak vele a lépcs n lefelé. Jim és a tizedes követte ket. A bejárattól vaskos pallók vezettek fel egy teherautó nyitott hátuljára. A khakibe öltözött, verejtékez szállítók becipelték a ládát a gépkocsiba. A hátsó ajtók becsapódtak, a motor felb gött, és a teherautó lassan elindult. Jim a gépkocsi rendeltetési helyére gondolt, a betonblokkba zárt nyomáskamrára az acélszín árnyékában, odakint a sivatagban. Körülnézett, észrevette Walterst, aki rámosolygott, s egy vékony borítékot nyújtott át neki. - Szép munka volt - mondta. - Gondolom, egyet fog érteni velem az a néhány száz kárvallott is, aki, hála magának, hamarosan elhagyhatja az elmegyógyintézetet. Jim köszönetet mondott, majd Walters kíséretében a kocsijához indult. - Most már csak egy jó alvásra lesz szüksége - búcsúztatta Walters. - Az bizony elkelne! Odahaza Jim kimerülten zuhant az ágyba. Rémálma volt. Azt álmodta, hogy felébredt, s egy ágyban találta magát, könny függöny lebegett be a szobába, és az ablakon beragyogott a kora reggeli nap. Felült, és körülnézett a szobában, szemét végigjártatva a berendezésen. Miközben kezével a szilárd falat tapogatta, egy kérdést tett fel magának, amelyr l tudta, hogy nem hagyja többé nyugodni. Egyáltalán melyik itt az álom? Aztán újra átérezte a félelmet, ahogy a fára mászott. Fülében ott visszhangzott Cullen tanácsa: “Ha valami nehézséggel találod szemben magad, koncentrálj arra, amit közvetlenül ezután kell tenned. Csakis arra. Ha ezzel megvagy, akkor jöhet a következ lépés.” Gondolkodott egy darabig, aztán hanyatt d lt, és elmosolyodott. Nem lehet benne egészen biztos, hogy ez itt a valóság. De még ha nem is az, a végén gy zni fog, ezt tudta. A rémálmok sem tartanak örökké. Nagy Sándor fordítása
Mihail Puhov A Progresszor-akeió Ritz ott állt az rhajó lakóegységének két hatalmas, párhuzamos tükre közt, és elmélyülten tanulmányozta új testét, amelyet s , vöröses sz rzet borított. Pontosan úgy festett, mint a képeken: er s volt, egészséges, mindenütt keskeny izmok borították. Tökéletes volta csakis lelkesedést válthatott ki bárkib l. Ám új arca sokkal kevésbé tetszett Ritznek. Rövid, merev sz rzet, vastag ajkak, homloka gyakorlatilag nincs is, az apró szemek tompán pislognak... Nem is arc ez, hanem undorító majompofa, az intelligencia legkisebb jele nélkül. Szinte állatkerti ketrecért kiált.
Ritzet csak az vigasztalta, hogy míg meg nem érkezik rendeltetési helyére, senki sem láthatja. A csillaghajó fedélzetén Ritzen kívül teremtett lélek sem volt. Szigorúan titkos küldetésben járt. - Most kaptad meg a diplomádat - mondta neki egy héttel korábban az audiencián a vezet felderít . - Ne reszkess már, és hallgass figyelmesen. Vagy figyelj hallgatagon, ahogy tetszik. szinte leszek: ezek az én pojácáim fabatkát sem érnek. Az iskola vezet sége téged ajánlott. Ritz az el írásoknak megfelel en lesütötte szemét, az asztal kék üveglapjára meredt, és illend en zavart képet vágott. A vezet felderít folytatta: - Nem titkolom, a helyzet több mint rossz. A Galaxis légkörét megmérgezi a konkurencia. Egyre nagyobb ütemben szaporodnak a szupercivilizációk és azok az izék, hogy is hívják ket... - Hiperkultúrák - súgta Ritz. - Úgy, úgy - bólintott a vezet felderít . - Ördög tudja, honnan bújnak el , mint a gombák es után, de nem is ez a dolog lényege. Eredetük nagy titkával majd még foglalkozunk, de kés bb. Mit velnek ezek a végképp elszemtelenedett galaktikus bandák? Meghódítják az egész világegyetemet! Anélkül hogy bárkit l engedélyt kérnének, rhajókat építenek, és beleköpnek a levesünkbe. Oxigénburokkal veszik körül a bolygókat, erd ket telepítenek, állatokat tenyésztenek, városokat alapítanak, metrót fúrnak, állatkertet, bölcs déket építenek! Egyszóval, teljesen elszemtelenedtek! Különösen pimaszak az úgynevezett földlakók. - Tanultunk a földlakókról - emlékezett Ritz. - Ritka kártékony és ravasz népség. - T rhetetlenné váltak! - csattant fel a vezet felderít . - Kész katasztrófa! - Öklével lecsapott a kék üvegre, majd lehiggadva hozzátette: - Ha nem nyújtunk segít kezet valakinek, még élénkbe vágnak... - Kérd pillantással nézett Ritzre. - Ha élénkbe vágnak, lemaradunk - vonta le a logikus következtetést Ritz. - Úgy van - bólintott a vezet felderít . - Ezt nem t rhetjük. Elárulok egy titkot. Dics hajóink eljutnak a végtelen r minden részébe. Feladatuk magasztos: egy olyan bolygót kell találniuk, amelyet vontatókötélre vehetünk. Hihetetlen mennyiség energiát ölünk ebbe a dologba. Elvben információt kell nyernünk cserébe. De elképzelni sem tudod, mit hordanak nekem össze rendszerünk határain túlról azok a hatökrök. - Sejtem - vetette ellen Ritz. - Hírt hoznak szupercivilizációkról és hiperkultúrákról, amelyek oxigénburokkal veszik körül a bolygókat, erd ket telepítenek, állatkertéket és bölcs déket építenek... - Honnan tudod? - vált óvatosabbá a vezet felderít . - Szóval ide jutottunk. Ahelyett hogy gy jtenék az információt, kifecsegik. A disznók! Tudod, miben különbözik egymástól az ember és egy portré? - Nem - ismerte be Ritz. - A portrét el bb felakasztják, aztán lekapják. Az ember esetében ez fordítva van - magyarázta a vezet felderít . - De most nem érek rá ezzel foglalkozni. Szerencsére nemcsak a kozmosz legtávolabbi pontjairól kapunk információt, hanem a legeslegtávolabbi múltból is. Hiszen ott is megvannak az embereink. Kiváló munkaer k, nem a mostani semmittev k, k akkurátusan eljuttatják hozzánk a jelentéseiket. - És hogy lehet átdobni ket a múltba? - Ritz képtelen volt leplezni értetlenségét. - Kronomobilon? - Semmi szükség ilyesmire - öntötte el a düh a vezet felderít t. - Miért kellene ügynököket telepíteni, mikor ott vannak a helyi káderek? Civilizációnk évmilliók óta létezik változatlan formában. És szervezetünk is. - És hogyan tudják átadni nekünk az információt? - És ez az iskola legjobb növendéke! Ugyanúgy, ahogy mi küldjük jelentéseinket a jöv be. Az utolsó bitig minden objektív információ bekerül a titkos archívumok széfjeibe, és a maga útján el is jut a jöv be mindenféle ostoba kronomobil nélkül. Hiszen elolvasható holnap, ezer év múlva, bármikor. A legbiztosabb id gép a páncélszekrény. Világos? - Azt hiszem, igen - motyogta Ritz. - És nem évül el; nem öregszik? - Az objektív információ? - hahotázott a vezet felderít . - Megöregszenek az emberek, a gépezetek, a nézetek, de az információ soha! Az igazság vagy hazugság, amit egyszer kimondták,
megmaradt annak, amh Különben szemétre vethetjük az egész formális logikát, amelynek tételei között vannak igazak és hamisak, de ez a min ségük nem függ az id l. Az információ felett egyetlen törvény uralkodik - meg rzésének törvénye. Még a feldolgozás módjától sem függ. A legértékesebb felderítési adatok akkor kerültek az archívumainkba, amikor a mostani szupercivilizációk még gyerekcip ben jártak. Nemhogy csillaghajókról, még tutajról sem álmodtak! Galaktikus hiperkultúrák! Tudod, mit találtam az egyik jelentésben? Ritz tagadóan rázta meg a fejét. - Helyes - nevetett fel a vezet felderít . - Nem is tudhattad eddig. De most megtudhatod. Megtudhatsz mindent, kivéve a tér és az id beli koordinátákat. Embereink a Galaxis peremén olyan bolygóra bukkantak, amely minden szempontból kielégíti igényeinket. Nincs rajta sem szupercivilizáció, sem hiperkultúra, de van élet. Igaz, a bennszülött humanoidok vadak, törzsi hordákban él barlanglakók. Összesen vagy kétszázezren vannak. Az akkori vezet felderít ügyet sem vetett a jelentésre, a hülye. Vagyis inkább derék fickó - helyesbített rögtön a vezet felderít . más, szintén magasztos célokat követett. Most más id ket élünk, megkezdjük a Progresszorakciót. A dubl röddel együtt most rögtön átmész a biolaboratóriumba, ott majd kaptok a pofátokra! Úgy értem, átalakítanak benneteket a vad humanoidok képére. Aztán rhajóra raknak - itt felvihogott a vezet felderít -, elvisznek arra bolygóra, és kitesznek - megint vihogott - valami lakatlan helyen. A konspiráció érdekében. A feladatod: beépülni a legközelebbi törzsi hordába, rövid id n belül vezérévé válni és hordatársaidat az általad ismert cél felé vezetni. Pontosabban a haladás ragyogó csúcsai felé. - Miféle csúcsok felé? - Ritz nem értette. - Hát ez már mégiscsak sok! - dühödött fel a vezet felderít . - Hogy a te törzsi hordád hódítsa meg a szomszédait, perspektivikusan pedig az egész bolygót. Amikor már az egész civilizált lesz, megjelenünk, és vontatókötélre vesszük. Érted már? - Igen - bólintott Ritz. - Csak... Elég régen jártak ott a mieink. Hosszú id telt el azóta... - És? ¦- kérdezte türelmetlenül a vezet felderít . - Mire akarsz kilyukadni? A koordinátákat úgysem csalod ki bel lem, ne is reménykedj. - És ha ezalatt már betolakodott oda valamelyik szupercivilizáció? - bökte ki Ritz. A vezet felderít harsányan felnevetett. - Mire tanítanak benneteket az iskolában? Hiszen mindenkinek tudnia kell, hogy ezeknek a civilizációknak van egy idióta alapelvük: nem avatkoznak bele a kevésbé fejlett bolygók ügyeibe. Szerintem nagyon helyes alapelv. - Megint elnevette magát. - No és ellen riztem: több évezrede egyetlen idegen hajó sem közelítette meg. Érted? - Igen - bólintott Ritz. - Akkor indulj - utasította a vezet felderít . - Sok sikert! Ez egy héttel ezel tt volt. És Ritz - a vad humanoid testével elégedetten, de arcával elégedetlenül most kilépett a tükrök közül, és a legközelebbi illuminátorhoz ment. Közönséges utasként repült, mindent az automaták intéztek. És ez t tökéletesen kielégítette. A bolygó egyre növekedett, sz ziesen érintetlen volt, kék-fehér és nagyon szép. Lakatlan térségek úsztak el a hajó alatt: kék tengerek, a sarkvidékek csillogó jégsapkája, sárgán virító sivatagok, zöldell erd k... Ha valóban kétszázezer vad humanoid él itt, mindegyikükre körülbelül ezer négyzetkilométernyi szárazföld jut. A csillaghajó - a távolsági felderítés adatai alapján pontosított programnak megfelel en lendületesen ereszkedett lefelé. Lentr l egyre közeledtek a csillogó hegycsúcsok. Hó és jég borította ket, helyenként Csupaszon meredeztek a sziklák. Az rhajó lágyan leereszkedett egy hóbuckára. Kinyílt az ajtó, és Ritz kiugrott a bolygó felszínére. Durva talpb rét perzselte a hideg. Csontig ható szél fújt. Ritz egy hóval borított, meredek lejt n állt. Jobbról sziklafalak meredeztek, t le balra szakadék tátongott. A napsütésnek semmi ereje sem volt. A halványkék égbolt hideget árasztott. Kemény fagy volt.
Ritz visszafordult az rhajó menekvést jelent ajtaja felé. De az ajtó már nem volt mögötte, a hajó sem, csak egy nagy átmér , nem túl mély, kerek lenyomat látszott a hóban. Ritz felnézett. Az elmosódó, színes folt lassan emelkedett egyre feljebb. Az rhajó, amelyet különleges álcázó er tér vett körül, már vagy negyven méter magasra emelkedett. Ritz jobb keze automatikusan megtapogatta a sz rös bal csuklóján lév keskeny fém karköt t. Ha megnyomja a gombot, az rhajó nyomban visszatér. De a szerkezet csak egyszer használható: ha most igénybe veszi, tönkreteszi az egész programot, még miel tt elkezd dött volna. A hajó felszívódott az ég kékjében. Ritz lefelé fordította tekintetét. Sehogy sem tetszett neki ez a lakatlan vidék. “Mit fogok inni? “ - gondolta. “Miért? “ - kérdezte magát gondolatban, de választ nem talált. Egyetlen vad humanoid jut az erd k, sztyeppék, sivatagok ezer kilométereire... De a hegytet n? És ha mégis elavult mára a régi információ, és a vad humanoidok elszaporodtak, a hegyekbe is eljutottak? “Mit fogok inni? - gondolta Ritz. - Hol alszom? Mit eszem?” Lehajolt, és sz rös tenyerébe vett egy maréknyi ropogós havat. A fehér massza elolvadt a szájában, ehet nek bizonyult, de kevéssé volt tápláló. - Tkur ba - mondta a helyiek nyelvén, amit tökéletesen elsajátított a repülés egy hete alatt. - Tkur tkur. Normális nyelvre lefordítva ez annyit jelentett: “Fázom. Nagyon fázom.” A barbár szavak furcsán csengtek a ritka leveg ben. “Hiszen itt leveg t sem kapok” - gondolta dühösen. Sz rös karjaival átfogta önmagát. Kézfeje belemerült a s , vöröses bundába. Hálás lehetett a szakembereknek, hogy így felöltöztették. No és a helyi humanoidoknak is, hogy ilyen vadak és torzonborzok. Csak egy kicsit értelmesebbek lennének... Akaratereje megfeszítésével Ritz arra kényszerítette intellektusát, hogy másik témára kapcsoljon át. Akár hideg van, akár meleg, a feladat els részét teljesítette, ideje megkeresni a legközelebbi hordát, hogy elvegyülhessen. De hol lehetnek potenciális hordatársai? Ezer négyzetkilométerre egyetlen humanoid... Merre keresse ket? Csakis lefelé - világosodott meg hirtelen el tte. Lejjebb nincs hó, és több a leveg . A szikrázó hegycsúcsok közt hiába is keresné a vadembereket. És ami a legfontosabb: a programnak megfelel en a hajónak a legközelebbi humanoid törzs táborával szemközt kellett Ritzet leraknia. A tábor tehát valahol ott elöl lehet. Ritz elindult lefelé, óvatosan a lába alá nézve. Mégis hol térdig, hol derékig süppedt a hóba, olykor el is esett. Igaz, ez, nem zavarta. Egy primitív társadalom vezérének, nagy cél felé kormányzójának érezte magát. A szakemberek csak a testét változtatták meg, intellektusa a régi maradt: fegyelmezett és pontos, fejében magasztos gondolatok kavarogtak. Ritznek hirtelen megint eszébe jutottak a vad humanoidok. Egy másodpercig úgy érezte, valami fontos összefüggés van köztük és a hiperkultúrák között, de már nem volt ideje végiggondolni, mert... A völgyb l ketten jöttek felfelé, pont vele szemben. Nyilvánvalóan értelmes lények voltak. Ám korántsem azok a vad humanoidok, amelyeknek háromdimenziós képeit Ritz nemrég oly alaposan tanulmányozta minden szemszögb l a központi felderítés archívumában. Ezek ketten szemlátomást az egyik olyan galaktikus szupercivilizáció képvisel i voltak, amelyek eredetén törte éppen a fejét. Magas, kétlábú, egyfej , értelmes lények voltak, élénk szín , testhezálló kezeslábasba öltözve. Tiszta, napbarnított arcuk fels részét sötét szemüveg takarta. A nagyobbik lény hátán lev zsákból még egy példány - nyilván a kicsinyük - bámult Ritzre nagy, kerek szemekkel. A feln ttek rövid fémeszközt tartottak a kezükben, talán a jeget törték vele. Mozdulatlanul megálltak vagy százlépésnyire t le, és t nézték. Ritz ágya úgy dolgozott, akár egy komputer. “Azonosítsd ket, azonosítsd - gondolta lázasan, miközben vastag majomajka hangtalanul mozgott, sorolva a bemagolt ismertet jegyeket. - Szupercivilizációk és hiperkultúrák...
Osztályozás... Eml s humanoidok... Arkturusz-14? Azoknak két pár kezük van, nem stimmel... Betelgueze-2? Nem, azok négylábúak... Szíriusz-6, Antaresz-8, Protion-11- Protion-11? Ormányosok... Capella-7, Vega-5... Gyorsabban! Denebosz-8? Harmadik szem a homlok közepén... Algol-1...Algol-1? Szárazföldi polipok... Canopus-2? Kétfej ek... Gyorsabban... Föld!” Ritz hirtelen megérezte, hogy sz rös hátán a fagy ellenére is hideg verítékpatakok folynak végig és rögtön fel is száradnak. Vaskos majomajkával lázasan motyogott: “Leírás: fejek száma - egy. Lábak száma - kett . Kezek száma... Fülek... Ajkak... Átlagos magasság... Feltételezett tömeg... Jellemz kedvtelések: sí, vívás, alpinizmus... Alpinizmus!” Nehézkesen lehuppant a hóra. Semmi kétség, k azok, a földlakók, a kártékony és ravasz földlakók. Nem elég, hogy telerakták óvodákkal az egész Galaxist. Mégiscsak elavult az információ: itt, ezen az érintetlen bolygón is megvetették a lábukat. Ott, ahová Ritz rendkívüli megbízatással érkezett, hogy ismeretlen cél felé vezesse... “Több évezrede egyetlen idegen hajó sem közelítette meg” jutott hirtelen eszébe. Agyában mintha kattant volna valami. Valamikor nagyon régen vad humanoidok éltek itt, most pedig szupercivilizált földlakók. És egyetlenegy idegfen hajó sem járt itt. Vagyis az utóbbiak az el bbiekt l származnak - ez az egyetlen vitathatatlanul logikus következtetés lehetséges. Ez hát a nagy titok, azoknak a szupercivilizációknak a rejtélye, amelyek egykor nem léteztek, de mostanában oxigénburokkal veszik körül a bolygókat, metróvonalakat fúrnak a felszín alá, bölcs déket és állatkerteket építenek... És állatkerteket. Ritz hátrálni kezdett, anélkül hogy felállt volna. Felmerült el tte a lakórészleg két hatalmas, párhuzamos tükre, látta tulajdon bozontos testét, keskeny izmai dudorodását, sz rös, lapos pofáját az apró szemekkel. Saját majompofáját. Kitapogatta bal csuklóján a keskeny karperecet, megnyomta a gombot, és el sem engedte mindaddig, amíg közvetlenül el tte |e nem ereszkedett a hóra a hajó színes, elmosódó, álcázó er térrel körülvett foltja. És alig tárult fel vendégszeret én a zsilip, bemenekült a hajó melegébe. “A nagy titok - gondolta, miközben az rhajó simán emelkedett a sötéted égbolt magasságába. Nesze neked nagy titok...” Hazafelé egész úton ezeket a szavakat ismételgette, mint valami imádságot, még akkor is ezt mormolta, amikor újra és újra végighallgatta azt az ismeretlen nyelv párbeszédet, amelyet a hajó küls mikrofonja rögzített a felszállás els pillanataiban. A nagy titok megfejtésén kívül ez volt az egyetlen objektív információ, amit Ritz haza tudott vinni. i hang: Hát ez furcsa, Szása. Hosszú id után végre eljutottunk szabadságra, és máris mennyi mindent láttunk: hegyeket, jetit, ufót... Férfihang: Igen, Katyenka. És van még két hetünk. Mit gondolsz, ne ugorjunk el a Loch Nesshez? Ritz semmit sem értett, nem ismerte ezt a nyelvet. t másra tanították. Weisz Györgyi fordítása
Charles Berlitz Spanyol lovak abrakja Amikor a spanyol konkvisztádorok elérkeztek Peruba, az inkák hatalmas birodalmának központjába, a perui indiánok azt gondolták, hogy a spanyolok lovai vérengz , félelmetes harci szörnyetegek, egészen mások, mint az jámbor lámáik, s különösen akkor, amikor ezek a lovak patáikkal kapáltak, horkantottak, s fejüket hányták-vetették. A peruiak tolmács útján kérdezgették a spanyolokat, hogy mit esznek ezek a félelmetes állatok. A spanyol lovasok bezzeg tudták, hogy mit feleljenek. Rámutattak a spanyolok arany ékszereire és aranydíszeire. “Ezt a sárga fémet eszik. Most is éhesek, de nem szeretik, ha evés közben nézik ket. Tegyétek le elébük abrakjukat, és távozzatok innen.” Az indiánok tehát nagy csomó aranytárgyat halmoztak a lovak elé; a spanyolok elrekkentették a kincset, azután visszahívták az indiánokat: “Ezek a vadállatok még mindig éhesek. Hozzatok még több abrakot.” Kemény Dezs ford.
Vége
