Ézs 40,6-8 Múlandó élet és örökévaló Ige „Szózat szól: Kiálts! és monda: Mit kiáltsak? Minden test fű, és minden szépsége, mint a mező virága! Megszáradt a fű, elhullt a virág, ha az Úrnak szele fuvallt reá; bizony fű a nép. Megszáradt a fű, elhullt a virág; de Istenünk beszéde mindörökre megmarad!” Bevezetés Egy „szózat szól” - ez a szózat Istentől jött, és azt mondta a prófétának, hogy: „Kiálts!” Két dolgot kellett kiáltani a prófétának. Az egyik az volt, hogy: „minden test fű”, minden test csak olyan, mint mikor elszárad a fű, és elhull a virága. Kiáltani kellett egy másikat is: van, ami nem hull el, van, ami nem szárad el soha, van, ami nem ideiglenes, van, ami mindörökre megmarad: ez a mi Istenünk beszéde. „Minden test fű” Igen, ismerjük, mindenki tudja, hogy tavasszal szépen kihajt a mező, kihajtanak a fák. Virágzik minden, gyönyörű, aztán jön a forró nyár, és elszárad, elhull a virága, vége van. Különösen ott, azon az égövön, ahol Izrael is elterül, különösen nagyon élesen látszik ez. Egyszer, ha jól emlékszem, még Tímár testvér (az idősebbek még emlékezhetnek rá, zsidó származású volt), kiment Izraelbe, egy ideig részt vett egy kibuc munkájában. Aztán elmondta, és képeket is mutatott, hogy ott van korai meg késői eső. Tavasszal jött az eső, és utána gyönyörűen kihajtott a mező, gyönyörű volt minden. Elmondta, hogy egyszer a júdeai pusztaság felől jött egy szél, a pusztából egy forró szél, átfújt ezen a gyönyörű mezőn, és az semmivé lett, vége lett. Ahogy olvastuk az Igéből, ha az Úr szele fuvall rá, semmivé lesz, elszárad, és elhal. Azt mondja a prófétának: „Kiálts! Mit kiáltsak? Minden test fű…” Nem csak az állatok ilyenek, az ember is ilyen. Mert az ember is test. Amíg nem lakik benne Jézus Krisztus, addig csak test. Tudom én, hogy van test, lélek és szellem. Azt mondta az özönvíz előtt Isten, hogy minden testnek a vége elérkezett előttem, mert gonoszsággal telt be a föld. Minden test megromlott, megrontotta az ő útját, mert hiába van lélek is, meg szellem is, Krisztus nélkül asz emberben a test uralkodik. Azt olvassuk: „Az asszonytól született ember rövid életű, háborúságokkal bővölködő. Mint a virág kinyílik, és elhervad, és eltűnik, mint az árnyék, és nem állandó” (Jób 14,1-2). Nos, ezt nagyon jól tudta Jób, virágzott az ő élete is. Pedig ő még jó kapcsolatban volt az Úrral is. Egyszer csak jött az Úr szele, egyszer csak jött a puszta felől egy szél, és rászakította a háztetőt a gyermekeire. Odalett mindene, minden vagyona, minden gyermeke, odalett az egészsége. Asszonytól született ember, ennyi. Mint a fű virágzik, kinyílik, aztán egy perc, és vége van. Egy másik Igében azt olvassuk: „Elragadod őket [az embereket]; olyanokká lesznek, mint az álom; mint a fű, a mely reggel sarjad; Reggel virágzik és sarjad, és estvére elhervad és megszárad. Bizony megemésztetünk a te haragod által, és a te búsulásod miatt megromlunk! Elédbe vetetted a mi álnokságainkat; titkos bűneinket a te orczádnak világa elé. Bizony elmúlik minden mi napunk a te bosszúállásod miatt; megemésztjük a mi esztendeinket, mint a beszédet. A mi esztendeinknek napjai hetven esztendő, vagy ha feljebb, nyolczvan esztendő, és nagyobb részök nyomorúság és fáradság, a mely gyorsan tovatünik, mintha repülnénk. Ki tudhatja a te haragodnak erejét, és a te félelmetességed szerint való bosszúállásodat?” (Zsolt 90,5-11). Igen, itt az Ige azt is megmondja, hogy miért fű a nép, miért fű az ember? A bűn miatt. Isten megmondta: Amelyik napon eszel, bizony meghalsz.
Ki tudja a te haragodat? Ki tudja a Te bosszúállásodat, hogy ami reggelre sarjad, az estére odalesz? Nézzünk meg egy kis gyermeket, milyen aranyos! Minden gyerek szép, minden gyermek csodálatos, minden gyermek egy nagy ígéret. Ahogy nő, elcsúfítja a bűn. Még azok is, akik nem bűnben élnek, fiatal korban megtértek az Úrhoz, öregkorban megfonnyad, ráncos lesz, görbe lesz, nagy hasú. Romlik a foga, mindene. Kihull a haja, és odalesz. Reggelre sarjad, és estére vége. Mert ami testtől született, test az, még a hívő ember is. Ami test, az test. A bűn miatt. „Szózat szól: Kiálts! […] Minden test fű…” (6. vers). Nincs kivétel, minden test, minden ember fű. Ha nem kiáltaná Isten Igéje, és ha nem kiáltanák Isten szolgái, akkor is van, aki kiáltson. Minden temető ezt kiáltja. Gondoljunk erre, ha elmegyünk egy temető mellett, hogy a temető némán is kiált. Ezek valamikor mind aranyos kisbabák voltak. Nagy reményekkel teli emberek, óriási terveik voltak, talán nagy terveket is vittek véghez. Talán gazdagok voltak, talán híresek vagy okosak, ki tudja mik és kik voltak, és tessék, minden test fű, ott vannak, és benőtte a sírjukat a fű. Kiált minden beteg és minden betegség. Ez a halálnak a szele rajtunk. Elmúlik a szépség, a gazdagság, e világ dicsősége Minden öreg kiált: fű a nép - és az ember mégsem akarja tudomásul venni. Tudja, mégsem akarja tudomásul venni. Úgy él, úgy gyűjt, úgy igyekszik, mintha nem lenne a fűnek vége. Mintha örökké virágozna, mintha örökké itt élne a földön. Például szép akar maradni, testkultusz van, szépítkezik az ember, mert ez abból fakad, hogy az ember azt nézi, ami a szeme előtt van. Azt gondolja, hogy az a szép, ha nem lesz ráncos a bőröm. Az lesz a szép, ha egyenes lesz a tartásom, és nem hízok el, és még mit tudom én, mi. Nem a belső szépséget nézi, amit Isten. „Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van. Isten azt nézi, ami a szívben van.” Sokszor a szépséget nézik a fiatalok a párválasztáskor. A szépséget nézi a fiatalasszony is, jaj, nem vállalok gyermeket, mert akkor tönkremegyek, csúnya leszek. Pedig hiábavaló a szépség, csalárd a kedvesség. Hiába való a szépség, amely asszony féli az Urat, az szerez dicséretet magának. Kiálts! - azt mondja az Ige. Kiálts, hogy minden test fű, és minden szépsége olyan, mint a mező virága, elszárad a fű, elhull a virág, ha az Úr szele fuvall rá. Bizony fű a legszebb ember is! Aztán, nem veszi az ember tudomásul, hogy fű, amikor gazdagságot gyűjt magának. Ma van, virágzik, és holnap odalesz. Úgy tesz, mintha örökkön itt élne a földön. Azt mondja Isten Igéje erről: „…mert elmúlik, mint a fűnek virága. Mert felkél a nap az ő hévségével, és megszárítja a füvet; és annak virága elhull, és ábrázatának kedvessége elvész: így hervad el a gazdag is az ő útaiban” (Jak 1,10). Ez a másik terület, amiről az ember úgy gondolkozik, örökké virágozna: a gazdagság. Gyűjtök. Már nem tudja használni sem, már csak gond, de gyűjt. Azt mondja, hogy elmúlik, elhervad a gazdag is az ő gazdagságában. Átéltünk már sok ilyet, amikor semmivé lett a gazdagság, sokszor a gazdaggal együtt. Volt államosítás, voltak gazdasági válságok, világválságok. Volt nagy pénzromlás, nagy pénzinfláció, nagy gazdasági összeomlás. Voltak nagy katasztrófák, amikor egyik pillanatról a másikra mindent elnyelt a föld, vagy elvitt az árvíz. Ha még megmaradna minden is az embernek az élete végéig, akkor sem viszi el magával. Még ha elvinné is, ha úgy állhatna az ítéletnapján az Isten elé, hogy vinné minden gazdagságát, mit érne vele? Nem válna előnyére, Isten nem dicsérné meg érte, sőt, a gazdagsága vád lenne a feje fölött. Ezt tetted, ezért éltél, hogy szerezted ezeket, mennyi bűn tapadt a kezedhez? Hogy sáfárkodtál vele, és mire használtad? Kiálts! Elhervad a gazdag is a gazdagságában. Aztán egy másik terület a dicsőségvágy: ki miben akar híres lenni. Van, aki a sportban akar, van, aki a szórakoztatóiparban, van, aki politikusként. Van, aki a művészetekben: zenében, festészetben, szobrászatban híres akar lenni, dicsőséget akar szerezni. Azt mondja az Úr: „Mert minden test olyan, mint a fű, és az embernek minden dicsősége olyan, mint a fű virága.
Megszárad a fű, és virága elhull: De az Úr beszéde megmarad örökké. Ez pedig az a beszéd, a mely néktek hirdettetett” (1Pt 1,24-25). Ugyanazt mondja, amit Ézsaiásnál olvastunk, csak külön kiemeli, hogy az embernek minden dicsősége olyan, mint a fű virága. A minden dicsőséghez. A mindenhez az is hozzátartozik, ha a hívő ember a hívők között akar bármilyen dicsőséget magának. Ha ő bármit is el akar érni. Ha nem Istennek adja a dicsőséget, ha nem csak az Úr dicsőségére törekszik egyedül. Akár a magam dicsősége, akár az én gyülekezetemnek a dicsősége, akár az én látásomnak a dicsősége, az fű: elhervad, elmúlik, vége lesz. Csak Isten örök és az ő beszéde. Azt mondja az Úr Jézus Krisztus erről a dicsőségről: „Mimódon hihettek ti, a kik egymástól nyertek dicsőséget, és azt a dicsőséget, a mely az egy Istentől van, nem keresitek?” (Jn 5,44). Egymástól nyerünk dicsőséget, az egyik fű-ember a másik fű-embertől. Az elmúló-virágú ember akar kapni dicsőséget egy másik nyomorult, elszáradó és elhulló virágú embertől. Azt mondja az Úr Jézus, hogy van egy másik dicsőség, amit Isten ad, ezt kell keresnünk. Fájdalmasan mondja a zsidóknak: ezt nem keresitek. Mi keressük-e ezt a dicsőséget? Vagy a másik dicsőséget, ami elhervad, mint a fű? Már a világi bölcsek is rég tudják ezt, és mégsem eszerint járnak el. Van egy régi latin közmondás: „Sic transit gloria mundi.” Azaz: „Így múlik el a világ dicsősége.” Sokszor szokták ezt mondani, mikor nagy emberek, dicsőséges emberekről kiderül, hogy loptak, csaltak vagy hazudtak. Egy generáció telik el, és már elfelejtették, akiket ünnepeltek. Így múlik el a világ dicsősége. Mi az, ami örökkévaló? Azt mondja Isten: kiálts! Kiálts, hogy minden test fű, minden dicsősége olyan, mint a fű virága. Megszárad a fű, és elhull a virága. Ha elhull a virága, még gyümölcse sem lesz. Elhull a virág, ha az Úr szele fuvallt rá, és még lehetne ezt sokáig sorolni. De ha csak ennyit mondana Istennek az Igéje, hogy kinyílik, virágzik, majd ráfuvall az Úr szele, elhervad a virág, ha ennyi lenne, az tragédia lenne. Ez nem evangyélium, ez így magában nem örömüzenet. Azonban figyeljük meg: „Megszáradt a fű, elhullt a virág; de [ezen fordul meg minden, hogy a sok romlás, a sok elszáradás, a sok nyomorúság, a sok ideiglenes után van egy de] Istenünk beszéde mindörökre megmarad!” (8. vers). Van valaki, van valami, ami nem szárad el, nem hull el, mint virág, nem ideiglenes, nem rothadandó, hanem örök, mindig megáll, és mindörökre megmarad. Ez Istenünk beszéde. „Az embernek napjai olyanok, mint a fű, úgy virágzik, mint a mezőnek virága. Hogyha általmegy rajta a szél, [Itt is azt mondja.] nincsen többé, és az ő helye sem ismeri azt többé. De [itt is itt van a de.] az Úr kegyelme öröktől fogva való és örökkévaló az őt félőkön, és az ő igazsága a fiaknak fiain” (Zsolt 103,15-17). Ez az örökkévaló Úr és az örökkévaló Ige azt mondja nekünk, hogy van örökkévaló kegyelem. Itt fordul meg a mulandóság. Itt fordul meg az, hogy minden test fű, és vége van, hogy van kegyelem, az Úr kegyelme öröktől fogva való, és örökkévaló. Ez a kegyelem megbocsátja a bűnt, ami miatt van a mulandóság, ami miatt van a halál. Ez a kegyelem az Úr Jézus Krisztusban jött el, Krisztusban, aki meghalt a bűnökért, a bűneinkért, és fel is támasztotta Isten. Feltámadt, és többé meg nem hal. Kiálts! – azt mondja itt az Írás, de ne csak azt, hogy az ember fű, hanem azt is kiáltanunk kell, hogy Isten megemlékezett rólunk. Olvassuk csak tovább: „Aki megbocsátja minden bűnödet, meggyógyítja minden betegségedet. A ki megváltja életedet a koporsótól; kegyelemmel és irgalmassággal koronáz meg téged [...] Könyörülő és irgalmas az Úr, késedelmes a haragra és nagy kegyelmű. Nem feddődik minduntalan, és nem tartja meg haragját örökké. Nem bűneink szerint cselekszik velünk, és nem fizet nékünk a mi álnokságaink szerint. Mert a milyen magas az ég a földtől, olyan nagy az ő kegyelme az őt félők iránt. A milyen távol van a napkelet a napnyugattól, olyan messze veti el tőlünk a mi vétkeinket. A milyen könyörülő az atya a fiakhoz, olyan könyörülő az Úr az őt félők iránt. Mert ő tudja a mi formáltatásunkat; megemlékezik róla,
hogy por vagyunk. Az embernek napjai olyanok, mint a fű, úgy virágzik, mint a mezőnek virága. Hogyha általmegy rajta a szél, nincsen többé, és az ő helye sem ismeri azt többé. De az Úr kegyelme öröktől fogva való és örökkévaló az őt félőkön, és az ő igazsága a fiaknak fiain” (Zsolt 103,3-4.8-17). Igen, ez az örök kegyelem, aki elküldte Jézus Krisztust. Benne megbocsátja a bűneinket. Érette úgy bánik velünk, mint atya a fiaival. Érte olyan messze veti el a bűneinket, mint amilyen messze van a napkelet a napnyugattól. A tenger mélyébe veti, és olyan nagy ez a kegyelem, mint amennyivel nagyobb, magasabb az ég a földtől. Ezt nem tudjuk megmérni, hogy mennyivel magasabb. Fényéveket mérhet az ember, fényév milliárdokat, és még mindig nem ért véget az ég. Igen, megemlékezett rólunk az Isten, elküldte az Úr Jézus Krisztust, vele a bűnbocsánatot, és az örök életet. Kiálts! Ezt kiáltotta Isten bele ebbe a világba már 2000 év óta. Kiálts! Kiáltja a természet is, minden tavasszal, amikor kihajt, kijön egy új élet, arról beszél, hogy a halál után van élet, van feltámadás. A romolhatatlan Mag Olvassuk el még egyszer: „Mint a kik újonnan születtetek nem romlandó magból, de romolhatatlanból, Istennek Igéje által, a mely él és megmarad örökké. Mert minden test olyan, mint a fű, és az embernek minden dicsősége olyan, mint a fű virága. Megszárad a fű, és virága elhull: De az Úr beszéde megmarad örökké. Ez pedig az a beszéd, a mely néktek hirdettetett” (1Pt 1,23-25). Azt mondja ez az Ige, hogy „újonnan születtetek nem romlandó magból, de romolhatatlanból, Istennek Igéje által, a mely él és megmarad örökké.” Ugyanazt mondja, amit olvastunk Ézsaiásnál, hogy de az Isten beszéde él, és örökké megmarad. Azt mondja ez az Ige Isten beszédéről, hogy ez a beszéd olyan, mint a mag, és a magból mindig élet fakad. A magból mindig olyan élet fakad, mint amilyen a mag. A mag magában hordozza a belőle kinövő növény minden tulajdonságát. Egyetlen magban minden benne van, nem csak a növény magvában, de az emberi magban is, ezt már nagyon jól tudja a tudomány is. Bele van írva a DNS-be minden tulajdonság. Csak olyan kelhet ki a magból, mint akitől vagy amitől származik a mag, más nem. A búzamagból nem kelhet ki bojtorján, sem kukorica, abból csak búza nő ki. A bűnös emberi magból nem születhet bűntelen ember, csak bűnös. A bűntelen isteni magból nem születhet bűnös ember, csak egy új bűntelen élet, csak Krisztus élete. Láttam nem régen egy természetfilmet. Nem moziban, valaki hozott hozzám, hogy nézzem meg otthon. Ez egy tanulságos film volt. Arról szólt, hogy Afrikában több helyen van kisebbnagyobb sivatag. Vannak olyan kisebb sivatagok, ahol egy évben egyszer esik eső. Amikor esik az eső, akkor utána kizöldül, gyönyörű lesz az egész táj. Még olyan szép virágokat, különleges növényeket, olyan pompás valamit nem láttam, mint amikor az eső után abból a sivatagból gyönyörűen kihajt minden! A földben benne volt a magja, de nem esett több eső, és egyszer csak elhervadtak. De hullattak el magvakat. Elhervadt a növény, teljesen puszta lett, nem látszott ott semmi, csak a homok. A következő évben ismét esett az eső, ismét kihajtott, ismét gyönyörű lett, de csak olyan növény lett, amilyentől származott a mag. Olyan növény hajtott ki, ami addig él, amíg van neki víz a talajban, utána elpusztult. Nem másfajta növény kelt ki. Így van az ember is. Nemzedékek sora váltja egymást, és minden nemzedékben ugyanez ismétlődik meg: megszületik, gyönyörű, nagy reménnyel, aranyos, de egyszer csak kiderül, hogy olyan, mint az apja, olyan, mint az anyja. Nem különb. A fiatalok különösen szokták a szüleiket kritizálni, ha nem is mondják ki, de magukban megítélik. Ilyen nem leszek! Pontosan olyan, pontosan azért nem szereti, azért irritálja, pont olyan, mert tőle származik. Ez így váltja egymást. Évezredek teltek el, generációk százai jöttek és mentek, nem lett más. Nem volt a sivatagban sem olyan növény, amelyik nem szárad el. Ha nincs eső egy évig, mind elszárad. Van egy mag, amely Istentől származik. Az Isten beszéde, az Ige-mag, és ha valaki a szívébe fogadja ezt a magot, és az ott kikél, akkor egy romolhatatlan, el nem hervadó, örökké tartó,
örökkévaló isteni élet fog kikelni, mert a mag Istentől származik. Emlékezzünk csak az Úr Jézus Krisztus földre való születésére. Azt mondta az angyal Máriának, hogy aki benned megfogan, az Istentől való, a Szent Szellem száll tereád. A testet Mária adta, Máriából való volt, hozzánk hasonló. Az Úr Jézus testét is meg lehetett fogni, az Úr Jézus teste is elfáradt, az Úr Jézus teste is érzett fájdalmat, Ő is iszonyodott a haláltól. Meg is lehetett fogni, és meg is lehetett ölni. Ez a teste, de a szelleme, amely Istentől való volt, az nem olyan volt, mint a mi szellemünk. Az romolhatatlan volt, az tudott uralkodni a testén is, meg a lelkén is. Az a szellem nem engedte, hogy a test meg a lélek bűnt cselekedjen, mert az romolhatatlan volt. Éppen ezért lehetetlen volt, hogy a halál fogva tartsa, mert örökké megmarad, mert Ő az Élet, a Feltámadás, és ezért hiába tették a sírba, feltámadt, megdicsőült, és felment a mennybe. Más volt a mag, nem emberi mag volt, hanem isteni. És a magból élet fakad Ugyanilyen az Ige, Istennek az Igéje, amely élő és ható. Isten Igéje mag, és örökké megmarad. Olyan, ha a Szent Szellem megeleveníti. Akkor eleveníti meg a Szent Szellem, amikor valaki tudja, a szíve mélyén tudja, ez most nem csak egy vers a Bibliából. Ez most nem csak egy elszálló szó, amit az igehirdető mondott. Ezt most az Úr nekem üzeni, ez nekem szól. Ha ezt szívébe fogadja az ember, ott forgatja, elfogadja. Bízik benne, hogy amit Isten nekem üzent, az úgy van. Hitelt ad Istennek. Ezt jelenti hinni, hogy hitelt adok Istennek. Hitelt érdemlő az Isten. Akkor ez az Ige-mag hordozza mindazt, akitől van. Isteni tulajdonságokat hordoz, nem romlik meg, örökkévaló. Nézzük csak, hogyan mondja ott: „Áldott az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja, a ki az ő nagy irgalmassága szerint újonnan szűlt minket élő reménységre Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által, Romolhatatlan, szeplőtelen és hervadhatatlan örökségre, a mely a mennyekben van fenntartva számunkra, A kiket Isten hatalma őriz hit által az idvességre, a mely készen van, hogy az utolsó időben nyilvánvalóvá legyen. A melyben örvendeztek, noha most kissé, ha meg kell lenni, szomorkodtok különféle kísértések között, Hogy a ti kipróbált hitetek, a mi sokkal becsesebb a veszendő, de tűz által kipróbált aranynál, dícséretre, tisztességre és dicsőségre méltónak találtassék a Jézus Krisztus megjelenésekor” (1Pt 1,3-7). Figyeljük meg, ez az új élet, amely az Ige-magból kel ki bennünk a Szent Szellem által, ez a krisztusi élet nem olyan, mint amit az atyáinktól nyertünk. Azt mondja: „Amelyben örvendeztek, noha most kissé, ha meg kell lenni, szomorkodtok különféle kísértések között.” Jönnek ám a kísértéseknek a szelei, de ez az élet megáll. Azt mondja az Úr Jézus a magvető példázatában, hogyha köves talajra hull, és nincs mélyen a gyökere, felkel a nap az ő hévségében, és akkor elszárad. Ha jó talajba hull, akkor, ha felkel a nap, nem elszárad, hanem még jobban nő, mert kell neki a napfény, mert van gyökere. Ez az élet olyan, hogy Isten hatalma őrzi hit által az üdvösségre. Van, aki őrzizze, bármilyen szél fúj, megmarad, mert más magból származik. Olyan magból, amiről azt olvassuk: „Áldott az a férfi, a ki az Úrban bízik, és a kinek bizodalma az Úr; Mert olyanná lesz, mint a víz mellé ültetett fa, a mely a folyó felé bocsátja gyökereit, és nem fél, ha hőség következik, és a levele zöld marad; száraz esztendőben nem retteg, sem a gyümölcsözéstől meg nem szűnik” (Jer 17,7-8). Miért? Mert nem a száraz földben van a gyökere. Istenben gyökerezik, aki olyan, mint a folyóvíz. Aki az Élet. Aki az élet vizét adja. Aki mindig ránk árasztja az Ő életét, mert Belőle való az élet. A Szent Szellem munkája „Kiálts!” - ezt mondja a prófétának a szózat. Azt is kellett kiáltani, hogy: „Megszáradt a fű, elhullt a virág, ha az Úrnak szele fuvallt reá” (7. vers). Még erre szeretnék kitérni. Ha az Úr szele fuvall rá, akkor nem ez az új élet, amiről az előbb szóltam, hanem a régi megszárad és elhull. Ez egy nagyon fontos dolog ahhoz, hogy hogyan lehet valakinek új élete, hogyan fogadhatja a szívébe az Ige-magot. Ne csak annyi élete legyen, hogy megszárad és elhull a
virág, mert ez az élete mindenkinek van, aki erre a világra születik. Csak itt azt mondja az Ige, hogy az Úr szele ráfuvall, és akkor vége lesz. Az Úrnak a szele, ez a Szent Szellemet jelenti. Isten Szelleme bár nincs a hitetlen emberben, de ott van a hitetlen ember élete fölött, a körül, mint ahogy olvassuk, hogy: „Isten Szelleme lebegett a vizek felett” (1Móz 1). A mélység felett, a sötétség felett ott volt Isten Szelleme. Ott kotlott, mint a tyúk a tojáson. Valami életet akart kihozni ebből a halálból. Ilyen Istennek a Szelleme most is a hitetlen, halott, ilyen fűemberi életek fölött is. Fú az Úr szele, és nem tudjuk, hogy honnan jön és hová megy. Nem mi irányítjuk ezt a szelet. Ha fúj az Úrnak a szele, akkor egyszer csak elhervasztja az ember dicsőségét. Rájön az ember, rávezeti Isten Szelleme: Mi a te dicsőséged? Semmi! Porba hull a saját maga szeme előtt is az ember minden nagysága. Rávezeti Isten Szelleme, hogy milyen bűnös, milyen kicsi, milyen mulandó, hogy test. Letöri minden gőgjét az embernek. Elfújja az Isten szele a felhőket, s ahogy Jakab levelében olvastuk, felkel a nap az ő hévségében. Bemutatja az Úr Jézus Krisztust: Ő a nap, és az Ő tüzében, az Ő világosságában elhervad minden vélt gazdagságunk. Nemcsak a földi, hanem a vélt lelki nagyságunk. Szellemileg nyomorult bűnösök leszünk előtte. Szívből azt tudjuk mondani, amit Ábrahám mondott, amikor Istennel beszélt. Azt mondta Istennek, hogy ne haragudj, ha szólok, noha por és hamu vagyok. Fúj az Úrnak a szele, és a Szent Szellem fuvalma nyomán, amiről én addig azt gondoltam, hogy én milyen gyönyörű virágoskert vagyok, egyszer csak pusztaság és sivatag leszek a saját szememben is. Amit az elején mondtam, hogy jön a júdeai pusztából a forró szél, és leperzseli. Ezt csinálja az Úr szele is velünk. De akkor, amikor pusztává tesz a magunk szemében is, igazán elhull minden virágunk, minden dicsőségünk, elhervadunk. Most visszatérek arra, amiről egy héttel ezelőtt volt szó. Akkor ezt olvastuk: „... akkor egy szó kiált, Isten Igéje kiált, a pusztában készítsétek az Úrnak az útját. Ösvényt egyengessetek a kietlenben a mi Istenünknek” (Ézs 43,3). Ekkor lesz alkalmas az ember arra, hogy az Úr közel jöjjön a szívéhez. Ahogy olvassuk, hogy mindig így szól Isten Igéje: „Lásd, én e mai napon népek fölé és országok fölé rendellek téged, hogy gyomlálj, irts, pusztíts, rombolj…” (Jer 1,10). Ez az, amikor fúj az Úr szele. De utána: „…építs és plántálj!” (Jer 1,10). Ekkor szórja a szívünkbe a magot, az Ige-magot, az el nem romló, felülről való magot, és akkor jön a plántálás, és jön az építés, az épület. Szózat szól: Kiálts! Hát én is kiáltok, és amikor az Igét hirdetjük, ezt kiáltjuk: Tudom, hogy nem hiába szól az Ige, nem hiába kiáltjuk az Igét, mert Isten beszéde mindörökre megmarad. Így mondta az Úr Jézus: az ég és a föld elmúlnak, nemcsak a test, az egész föld, de még az ég is. Minden. De az én beszédeim, az Ige, semmiképpen, semmiképpen el nem múlnak! Befejezés Testvérek, becsüljük meg az Igét! Becsüljük meg Isten Igéjét, olvassuk, hallgassuk és szeressük Istennek az Igéjét, forgassuk a szívünkben, akkor is, ha ítél, akkor is, ha az Úr szele fuvall rajta keresztül, és leperzseli minden vélt nagyságunkat. Akkor is szeressük, és bízzunk benne, amit Isten mond, mert nem hagyja annyiban, hogy először mindent lerombol, hanem utána plántál és épít. Az Úr beszéde örökké megmarad, és ez az a beszéd, ami nekünk hirdettetett. Ámen. Debrecen, 2006. január 15.
