Európai díj a sonkádi református templomnak
1
Az Európa Nostra Szervezet 1998. évi kitüntetettjeinek névsorát január 28-án Párizsban nagyszabású ünnepség keretében hozták nyilvánosságra. A négy közül az egyik díjat a zsûri értékelése szerint „a kiváló épületkutatásért és a magas szellemiségû helyreállítási munkáért, amely a templom építésének sokszínû történetét építészeti egységének tökéletes megôrzésével összhangban mutatja be” a sonkádi református templom érdemelte ki. Szabolcs-Szatmár megye, az ország természeti és történeti emlékekben gazdag keleti szeglete, méltatlanul kevéssé ismert. A néhány száz lelkes kis település, Sonkád református temploma is egy volt a számon tartott, de az avatatlan szem számára átlagos mûemlékek sorában. A 15. században épült egyhajós, sokszögzáródású boltozott szentélyû, támpillérekkel gyámolított kôépület a l6-l7. század háborús eseményei és a sorozatos természeti csapások következtében csaknem rommá vált. Az l7l7. évi tatár betöréskor kiégett templomot barokk stílusban építették újjá: falait, mennyezetét és berendezését a kor ízlése szerint gazdagon díszítették. Az l800-as évek elején fa harangtornyát a nyugati homlokzat elé épített téglatoronyra cserélték. A jószándékú, de érzéketlen és igénytelen tatarozások az épület értékeit sor-
4
1. A templom délkeleti nézete 2. A templombelsô, a szentély falain az elbontott középkori boltozat lenyomatának bemutatásával
ra eltüntették. E javítgatások dacára a templom állaga fokozatosan romlott, és az 1980-as évekre istentisztelet céljára is alkalmatlanná vált. Az elôkészítô felmérés, kutatás és régészeti feltárás látványos eredményei alapján az egyszerû állagvédelem helyett egy teljes körû igényes mûemléki helyreállítást tûztünk ki célul. A templom külsô-belsô képét döntôen a l8. században kialakult egységes arculata határozza meg. Ezért a helyreállítás alapelveként a középkori eredetre utaló részletek egyidejû bemutatása mellett ennek az állapotnak minél teljesebb és hitelesebb visszaállítását határoztuk meg. Az l992 ôszén megindult, de vontatottan haladó kivitelezési munkáknak az Európai Unió l995-ben megpályázott és elnyert támogatása adott lendületet. Az épület állagvédelme szempontjából elsônek a tönkrement tetôvel kellett foglalkoznunk. A múlt századi, jellegtelen bádoghéjalású tetôt elbontva egy, a korábbi tetôidomot visszaidézô új ácsszerkezet készült, amely kettôs hódfarkú cserépfedést kapott. Ezzel egyidejûleg újult meg a míves vakolatarchitektú-
rájú, jellegzetes barokk süveggel koronázott torony. A kissé megsüllyedt és megdôlt középkori templomtest megerôsítésére rejtett vasbetonkoszorú, a magas nedvességtartalmának mérséklésére az elektroozmózis elvén mûködô alacsony feszültségû falszárító rendszer épült ki. A csúcsíves záródású tölcsérbélletes ablakokkal megnyitott déli homlokzat gótikus kapujának védelmére l759-ben tölgygerendákból ácsolt cintermet eredeti állapotának megfelelôen újítottuk meg. Az északi oldalon a korábban elbontott, de feltárt maradványai alapján egyértelmûen rekonstruálható sekrestyét, valamint a hosszfalat támasztó középtámpillért – az új hozzátételt habarcsdörzsölt, kisméretû tégla falazattal jelezve – visszaépítettük. A homlokzatokat a felület hajlatait, szabálytalanságait érvényre juttató vékony mészhabarcs vakolat fedi, amely törtfehérre meszelt. A déli oldalon gondos restaurálással láthatóvá tett festéstöredék a külsô egykori díszítettségét igazolja. Általánosságban az építés minden fázisában bevált hagyományos anyagok és kézmûves módszerek használatára törekedtünk. A templombelsô helyreállítása igen összetett feladatnak bizonyult. A falak középkori kifestése sajnos megsemmisült. A l8. századi élénk, szinte harsogó színekkel, lendületes ecsetvonásokkal felhordott falfestés azonban a hosszas feltáró, tisztító munka és a gondos restaurálás lévén újra élvezhetôvé vált. A geometrikus elemekkel ötvözô szôlôindás virágos díszítés a diadalívet és a nyílások szegélyét keretezi. Az l766-ból származó kazettás famennyezet meglétére csak a fafödém bontása során derült fény. A kézzel morzsolható, rovarrágott deszkákat letisztítva, konzerválva, kiegészítve sikerült megmenteni. A felületen nyomokban megmaradt rajzolat és festékfoltok alapján rekonst-
Építész: Oltai Péter Statikus: Dr. Gilyén Nándor Elektromos: Karácsonyi Károly Közmû: Graffjódy Zsuzsanna Falszigetelés: Deschmann Alajos Kert: Dr. Szikra Éva (Állami Mûemlékhelyreállítási és Restaurálási Központ) Restaurátor: ÁMRK Szakrestaurálási Osztály (Kiss Margit) Törô Rozália, Pázmándi Sándor Generálkivitelezô: Szászi Ernô Fotók: Kenéz Pál
2
ruált stilizált virágmotívumok a népi díszítômûvészet gazdag képzeletvilágát példázzák. Az L alakú karzat mozgalmas plasztikájú, sokszínûre festett díszes mellvédjét szinte csak a vastag barna olajmázolástól kellett megtisztítani. A régi padok mintájára kivitelezett új padtömbök mellett a cizelláltan fûrészelt, színekben tobzódó szószékkorona, az öblös mózespad és az úrasztala gondosan restaurálva teszik teljessé a rusztikus téglapadlózatú enteriôr korhû képét. A helyreállítás részét képezte az elektromos rendszer korszerûsítése: az új világítás és a padfûtés kiépítése. A csapadékvíz elvezetésére helyi szikkasztóba vezetett, zárt csatornarendszer épült ki. Az idillikus falusi környezetben álló templom kertje egyszerû, mértéktartó eszközökkel rendezett.
Oltai Péter
5
Pro Architectura díj
A rendelettel (11/1999. (I.29.) FVM) szabályozott Pro Architectura díjra legalább egy éve használatba vett épület építész tervezôje (tervezôi) pályázhat(nak). A pályázatnak tartalmaznia kell: • a pályázó személyi adatait (lakáscím, munkahely, telefonszám, tudományos fokozat, eddigi elismerések); • a területi, vagy megyei, vagy a települési fôépítész véleményét; • a pályázó(k) szakmai életútját; • a megértéshez szükséges mértékû dokumentációt, A/3-as különálló lapokon; • mûleírást, amely tartalmazza az építmény pontos címét, az építés idejét, a kivitelezô (cég) nevét, az építmény jellemzô adatait, az építmény leírását; • az épületrôl készült fotókat, és néhány (3-5 db) diafelvételt. A pályázathoz benyújtható az épület tulajdonosának, használójának, önkormányzatnak az írásos véleménye. A díjban nem részesült pályázatokat minden év december 30ig lehet átvenni a benyújtás he-
lyén, vagy a benyújtó kérésére postán visszaküldik. A beküldött diafelvételeket archívumunk számára megôrzik. Évente legfeljebb öt díj adományozható. A díjjal emlékplakett, az adományozást igazoló oklevél és pénzjutalom jár. A díjat minden évben az Építészeti Világnapon, október elsô hétfôjén a Pro Architectura díj bizottságának elôterjesztése alapján a földmûvelésügyi és vidékfejlesztési miniszter adományozza. A Pro Architectura díj bizottságának elnöke az FVM építésügyekért felelôs helyettes államtitkára. A bizottság tagjai a helyettes államtitkár által – az építészet elismert szaktekintélyeibôl – javasolt, a miniszter által 3 éves idôtartamra kinevezett személyek. A Pro Architectura díj pályázatának beadási határideje minden évben, így idén is május 30.
A pályázatokat a FVM Építésügyi Hivatala címére (1055. Budapest, Kossuth tér 11.) lehet benyújtani.
Építés és lakás a XXI. században Építés és lakás a XXI. században – ez az idei lipcsei Építôipari Szakvásárnak a mottója, melyet 1999. október 20–24. között tartanak. 1997 óta másodszor ad otthont az új vásárterület a maga egyedülálló architektúrájával, nagy, egyenként 20 000 négyzetméteres alapterületû földszintes csarnokaival a rendezvénynek. A szakvásár rendezôi 1999-ben is telt házat és több mint 1500 kiállítót várnak. Az új vásárterület megteremti a feltételt ahhoz, hogy egy idôben és egy helyen lehessen mindent felvonultatni, ami az építés témakörébe tartozik. A széles kínálatú palettán szinte minden megtalálható az építôanyagoktól és építôelemektôl, feldolgozásuktól és az építkezési helyen való alkalmazásuktól az épületgépé-
6
szeten keresztül az építôipari gépekig, darukig, állványzatokig és zsaluzatokig. A kiállítók prezentációit több külön bemutató egészíti ki. Elôkészületben van az „Építési innovációk” címû külön bemutató, amelyen többek között automatizálási megoldások, modern tervezési technikák, logisztika és hálózattá összekapcsolt rendszerek, valamint építési robotika lesz látható. Megtekinthetô továbbá az ökológiai és jutányos árú építési kínálatot felvonultató „Tartós építés” elnevezésû szakkiállítás és az észak-európai építkezést és lakáskultúrát bemutató kiállítás.
Bôvebb információ: Interpress Kiállítások Kft. Telefon: 302-7525/120 mellék Fax: 302-7530
Batimat ‘99
A párizsi Batimat alighanem a legnagyobb szabású kiállítás Európában. Idén november 8–13. között az Interclima-Intercomfort ‘99 épületgépészeti vásárral együtt közel 200 000 négyzetméteren 5000 kiállítót kereshetnek fel az érdeklôdôk – várhatóan több mint félmillióan. A méretekbôl következôen nem csodálkozhatunk azon, hogy a szervezôk a hangsúlyt a minôségi kapcsolatok felvételére, a kiállítók és látogatók közötti találkozók megszervezésének az elôsegítésére, a vásár áttekinthetôségére és a kényelmi szempontokra helyezték. A szakkiállítás katalógusát könyv- és CD-ROM-alakban is megjelenítik, a vásárral kapcsolatos összes információt megszerezhetik az érdeklôdôk az Interneten (www.batimat.com) és e-mailen (
[email protected]); a beléptetési rendszer is a gyorsaságot, vagyis a hatékonyságot szolgálja. A kiállításra látogató szakembereket igényeik elôzetes felmérése alapján négy, a kitûzô alap-
ján is megkülönböztethetô kategóriába sorolják – Excellence, Premier, Privilege, Professionnel –, akik minden kategóriában az igényeknek leginkább megfelelô szolgáltatásokra számíthatnak. Az Excellence Klub esetében például háromnyelvû tolmácsot, jól felszerelt (Internethasználatot is nyújtó) mini dolgozószobát, a Batimat ‘99 katalógusát és az újdonságok katalógusát, a tematikus vásárlátogatást megkönnyítô térképet, pihenôhelységet, szabad bárhasználatot biztosítanak. Igényeiknek megfelelô szolgáltatásokkal várják például a disztribútorokat is (kereskedôk faluja), és a már hagyományos vásári eseményekre, az Innovációs versenyre és a Design Trófea odaítélésére is sor kerül majd.
További információk: Franciaországi Szakkiállítások Képviselete 1052 Budapest, Petôfi Sándor u. 11. Telefon/telefax: 266-1318
Téglapályázat az egyetemen A Wienerberger Téglaipari Rt. 1998 ôszén az egyetemi feladathoz kapcsolódó tervpályázatot írt ki a BME építészhallgatói számára a Porotherm 44es kézi falazóblokk, illetve az új BURCOLOR rendszer alkalmazására II., illetve III. éves hallgatók számára. A beérkezett pályamunkákat az Építészmérnöki Kar tanszékvezetôibôl, illetve oktatóiból, valamint a cég szakértôibôl álló zsûri bírálta el, és
rangsorolás nélkül az alábbi nyolc hallgató tervét díjazta 25.000 - 25.000 Ft-os díjjal: Balázs Orsolya, Buzder Lantos Zsófia, Cservenyák Eszter, Kárpáti Ágnes, Nagy Márton, Sándor Gergely, Szabó István, Varga Borbála A II. évesek feladatai közül Szabó István pátyi családi ház tervét mutatjuk be.
Wienerberger Téglaipari Rt.
aktuális
Rehabilitáció és épületrehabilitáció
Napjaink Európájában az északi országok mondhatják el magukról, hogy a mindennapi életben biztosítani tudják a különbözô fogyatékosságú emberek számára az esélyegyenlôségen túl az akadálymentességet is. Ugyanis ôk mindezt már több mint harminc évvel ezelôtt elkezdték tanulni, oktatni és alkalmazták is a gyakorlatban. Intézeteik megszüntetésével a társadalomba kezdték fogadni sérült és fogyatékos polgáraikat. Ilyen méretû változás elképzelhetetlen lett volna akkor, ha nem érzik át annak a jelentôségét: mennyire fontos az önálló életre való nevelés megtanítása. Hiszen errôl van itt szó, nem eltartottakra van szükség, hanem a cselekvôképességet kell minden szinten biztosítani minden ember számára. Ehhez át kellett szervezni az egész betegellátási és rehabilitációs mechanizmust. A mozgássérült ember esetében ugyanis nemcsak az a fontos, hogy milyen technikai segédeszközzel és adaptált környezettel vesszük körül, hanem az is, hogy a rendelkezésére álló csúcstechnikát képességei szerint tudja-e használni. E módszerek megtanítása az orvos, a gyógytornász, a foglalkozásvezetô és a rehabilitációs mérnök feladata. Attól függôen pedig, hogy éppen az élet mely területén kell az adaptációt végrehajtani, kapcsolódhat be az építész is. Ez az a pont, amikor nagyon figyelnünk kell arra, milyen környezetben kezd új életet a sérült ember. Figyeljük csak meg, hogyan viselkedünk, amikor egy fogyatékos emberrel kerülünk kapcsolatba! Zavarunkban néha nem is tudjuk, mivel teszünk jót vagy rosszat neki. Mindez tudatlanságunkból, a helyzet adta zavarodottságunkból, valamint az iránta érzett szánalmunkból fakadhat. Pedig nagyon sokszor nem az a legjobb megoldás, ha szívünket-lelkünket kitéve felesleges tiszteletköröket futunk az érdekükben, mert hiszen ôk nem tökéletesen elesettek, hanem
8
csak abban a helyzetben és pillanatban segítségre szorulnak. Törvényeink biztosítják az esélyegyenlôséget és az akadálymentes épített környezet kialakításához szükséges rendelkezéseket. Ezzel nekünk, építészmérnököknek úgy kell bánnunk, hogy helyesen tervezett környezet kialakításával a lehetô legalkalmasabb életteret biztosítsuk minden ember számára. Tulajdonképpen mi is ez az élettér? Lehet park, utca, közhasznú épület, lakóépület, iskola, óvoda, erdei turistaút, aluljáró, tömegközlekedési eszköz stb. – minden, amihez emberi tevékenység kapcsolódik. Ha viszont eldöntjük, hogy mindenki számára – beleértve a gyerekeket, a babakocsit toló terhes anyákat, az idôs embereket, a sérülteket – akadálymentes környezetet kívánunk létrehozni, akkor azt nem külön erre a célra készített mûtárgyakkal kell elérnünk, hanem olyan épületés környezettervezési elvek alkalmazásával, melyek biztosítják minden ember számára a látogatható környezetet. Ezt a rendezô elvet „egyetemes tervezésnek“ nevezik. Természetesen minden esetben másként kell elbírálnunk a fontossági szempontokat az akadálymentességhez. Mielôtt példákkal illusztrálnánk a fent említetteket, néhány kifejezést kell pontosan értelmeznünk! A tolókocsinak hívott eszköz nem azonos a kerekes székkel! Ha csak az összetett szavak értelmét vizsgáljuk, már rögtön érthetôvé válik, hogy az elôbbit tolják, ellenben az utóbbit a benne ülô hajtja és irányítja. Ezzel is az önállóságot és a másoktól való függetlenséget kívánják hangsúlyozni a benne ülôk. Felmérések bizonyítják, hogy a vak emberek önmagukat látássérültnek tekintik, s nem vaknak. A hallásában sérült embert siketnek illik nevezni. A fogyatékos szó körül pedig olykor indulatok csapnak össze, mert az élô nyelv okozta fogalomzavar sértôleg hat.
Az úttesten átívelô gyalogos-felüljáró, amelyre esetenként több lépcsôkar vezet, veszélyekkel teli akadályt jelent nemcsak a látássérülteknek, hanem az idôs vagy nehezen járó embereknek is. A megcsúszást csak a korlát markolásával lehet kivédeni. Néhány felüljáróhoz építettek ugyan rámpát, de annak hajlásszöge miatt képtelenség kerekes székkel leküzdeni azt, ezenkívül nem biztos, hogy az úttest másik oldalán megépült a lefelé vezetô része is. Az 1. képen látható gyalogosfelüljárót egy csökkent látóképességû vagy látássérült ember különösebb probléma nélkül tudja használni, de már egy kerekes székes számára teljesen alkalmatlan. Viszont azt sem állíthatjuk, hogy a látássérülteknek mindenben megfelelô, mert a lépcsôfokok nem mennek kétoldalt a híd széléig. Ellenben aki nehezen lépcsôzik, annak az enyhe lejtôn közvetlenül a korlát mellett könnyebb felmennie a korlátba kapaszkodva gyerekkocsival is. Az esélyegyenlôséget szem elôtt tartva és hogy a kerekes székes ne kerüljön hátrányba, biztosítani kell részére az úttesten való biztonságos átkelés és a parkba való bejutás jogát ott, ahol a felüljáró áll. A 2. képen bemutatott strasbourgi példa demonstrálja a megfelelôen kialakított villamosmegállót, illetve az alacsony padlószintes villamost. A képen jól látható a 4-5 cm magas „küszöb“ leküzdésére szolgáló feljáró az elsô ajtó elôtt. Ez a megoldás a kerekes szék használóinak ugyanolyan kényelmes, mint a babakocsival vagy kerekes járókerettel, illetve mankóval sétáló embernek. A másik elônye ennek a megállónak, hogy a csökkentlátók és a kisebb gyerekek részére is jelöli a veszélyeztetett zónát színhasználattal és a felületek különbözôségével. Talán nem túlzás az a kijelentés, miszerint Magyarországon a közhasznú épületek 90-95
százaléka nem megközelíthetô kerekes székkel. Ennek a megdöbbentôen magas aránynak a következtében csak elvétve látunk kerekes székest a hivatalokban, a postákon vagy a színházakban. Elsô és legfontosabb feladat a bejáratok akadálymentesítése és a közhasznú épületek látogathatóvá tétele. Az akadálymentes bejáraton (3. kép) a következôket lehet észrevenni: a bejárati ajtó kialakításánál az esélyegyenlôség a bejutásban nyilvánul meg, mert minden ember számára ez jelenti a „fô” bejáratot. Meg kell állapítanunk: a figyelemfelkeltô jelzések nem megfelelô magasságban vannak, és a bejárati ajtó hangsúlyos, eltérô színnel való jelölése elhibázott. Pozitívumként értékelhetô a küszöb nélküli átjárás, valamint a megfelelô áttekinthetôség mindkét oldalról. A 4. képen egy közösség által használt századfordulón épített ház látható, olyan bejárattal, hogy azt mind az idôsek, mind pedig a fiatalok egyaránt biztonsággal használják, és építészetileg is beilleszkedik az épület által képviselt környezetbe. A legtöbb bosszúságot a bejárati lépcsôk okozzák: elég akár csak egy fok is ahhoz, hogy akadályba ütközzünk. A küszöb is ilyen akadályok forrása lehet, ha 2 cm-nél magasabban áll ki a padlóburkolat síkjából. Az épületben, mint lakótérben tovább haladva eljutunk abba a helyiségbe, amit sokan 90 x 120 cm alapterületre méreteznek (5. kép). Pedig, ha tudnánk, miként használja kényelmesen egy kerekes székes a toalettet, akkor nem alakultak volna ki olyan középületi vizesblokkok, amiket nem tudnak még megközelíteni sem, nemhogy használni. Hozzáteszem, a mozgássérült WC-helyiség nemcsak a sérülteknek lenne fontos, hiszen ebben a helyiségben könnyedén el lehet helyezni a csecsemôápoló asztalt is, vagy a még önálló WC-használatra nem képes kisgyereket
segítô felnôtt is elfér benne. Nyilván a különbözô sérültek eltérô méretû és helyzetû kapaszkodókat igényelnek, de egységesen használható a kétoldali felhajtható kapaszkodó, valamint az ülésmagasító (beépített bidével), amit a 6. képen lehet látni. Mindezen kellékek és felszerelések megléte után sem szabad hátradôlnünk a székünkben, mert akkor még nem találkoztunk a helyiségbe való bejutás ördögével, aki a legnehezebb idôben üzeni az illetônek, hogy a kulcsot egy másik szintrôl kell elkérni. De ha már sikerült bejutnunk az akadálymentes WC-helyiségbe, még akkor is érhetnek meglepetések. Például a rossz helyre szerelt kapaszkodó, a mosdó és a WC-csésze közé feleslegesen beépített válaszfal, a túl magasra helyezett tükör, a segélyjelzô berendezés hiánya stb. Az anyagi vonzata ezeknek az átalakításoknak nyílván nem elhanyagolható összeg akkor, ha utólag kell a meglévô környezetbe beavatkoznunk, hiszen ebbe beletartoznak a gépészeti, épületgépészeti és építészeti átalakítás költségei is. Viszont, ha az épületet ezen rendezô elvek szerint tervezzük és építjük meg, akkor a beruházás értékének alig néhány töredék százalékából már akadálymentes környezetet hozunk létre. Ez igazán nem nagy ár – ráadásul törvény is elôírja – és lehetôvé teszi, hogy mindenki – legyen idôs, mozgássérült, szellemi fogyatékos – teljes értékû állampolgárnak érezhesse magát.
Fischl Géza
1. Gyalogos-felüljáró, mely kerekes székes számára alkalmatlan 2. Megfelelôen kialakított villamosmegálló Strasbourgban 3. Akadálymentes bejárat rossz jelzésekkel és jelölésekkel 4. Századfordulós ház jól akadálymentesített bejárata 5. 90x120 WC, ami sérült embereknek alkalmatlan 6. Kapaszkodóval, ülésmagasítóval ellátott, megfelelô méretû toalett
aktuális
A felsôoktatás értékállandóságának néhány kérdése
Az elmúlt esztendôben – az egyetemen kívül és belül – számtalan cikk és tanulmány jelent meg a felsôoktatás gazdasági helyzetérôl, struktúrájáról, a finanszírozási módokról és lehetôségekrôl. Hatalmas piaci verseny indult meg a normatív támogatások szintjéért, a legkülönbözôbb nemzetközi és hazai pályázatok elnyeréséért. A piaci szellem mellett beköltöztek jogos és szükséges, de sokszor teljesen félreértelmezett fogalmak és törekvések, mint az integráció, a média, a távoktatás és sorolhatnám a manipulálhatóság számtalan és gyakran eltorzult formáját.
10
Az integráció gondolata, amely a túlságosan felaprózott felsôoktatási struktúra összefogására született, a mellé képzelt milliárdok „aranylázában” teljesen nevetséges egyesülési szándékokat szült – elefánt és mikiegér összefogásokat. Óriási licitálás indult az ésszerû oktatási hierarchián belül. A szakközépiskola fôiskolává, a fôiskola egyetemmé kívánja kikiáltani magát. A távoktatás „biznisze” sokszor jelentéktelen képernyôvé zsugorítja a katedrát, felejtve, hogy az Universitas három lényeges fogalomra épül: Campus – Studentes – Professores. Ez a lázas piaci verseny ugyanakkor teljesen átláthatatlan vagy tudatosan homályosra „smirglizett” gazdasági rendszert (azt is mondhatnám, hatalmat) hozott létre, amelybe az egyszerû halandó, diák vagy tanár sem belelátni, sem pedig kiigazodni benne nem képes. Félreértés ne essék, nem az értelmes és szükségszerû gazdálkodást tagadom, csak azt a tényt kívánom hangsúlyozni, amelyet egy tanártársam tömören így fogalmazott: „... sem a bölcsôt, sem az iskolapadot nem lehet árusítani, de a betegágyat sem.” Mi mégis megtesszük! Mindezek mellett jóval kevesebb szó esik a diákokról és a tanárokról, az alkotó és kreatív munkáról, magáról a minôségrôl. Pedig az egész történetnek, amely tömören egyetemnek hívja magát, csak errôl kellene szólnia. Nagyon jól tudjuk, hogy az elmúlt évtizedekben nagyarányú kontraszelekció játszódott le a felsôoktatásban. Sok esetben kellett politikai minôsítéseknek megfelelni a szakmaiak ellenére. (Sajnos, az egyetem ma is a politikai kimenekülés egyik alternatívája, egyfajta „éjjeli menedékhely”.) Nagymértékben szétvált az oktató és alkotó munka gyakorlata. Sôt! Tudatosan szét is választották! A
„tudományosság” mellett másodrendû lett a kreativitás. Az építészet egy jelentéktelen részterületérôl írt kisdoktori disszertáció többet jelentett az egyetemi megítélésben, mint számos nívós épület alkotásáért elnyert Ybl-díj. Megszûnt az a közös nevezô – nevezzem szakmagyakorlásnak –, amely a különbözô szakterületek tanárait egyetlen habitussá: építésszé formálta. Abban a Tudományos Akadémiában, amelyben fôtitkár volt Arany János (és még sorolhatnék hasonló nagyságokat), ma alig találunk a szépmûvesség, a múzsák által delegált tagokat. A rossz irányú szelektálódást felerôsítette az oktató munka szánalmas díjazása, amely oda vezetett, hogy például az építészszakma alkotó egyéniségei legfeljebb külsô támogatóként, oktatóként vállalják az egyetemi kapcsolatot. Az elmúlt években sok esetben tanszékek vezetésére nem lehetett alkalmas, a szakma által kvalifikált embereket találni. A rendszerváltozás idejére hallatlanul elöregedett az egyetem, nem képzôdött utánpótlás, aminek a hatását ma is érezzük. Mutatja ezt a vezetô oktató, valamint a tanársegédi-adjunktusi gárda létszámösszetétele, pénzügyi szembeállítása, a fiatal, dinamikus korosztály kárára. Ezen a helyzeten némileg változtatott a doktoranduszi rendszer bevezetése. Az egyetemet, ha jövôképet akar rajzolni a maga számára, egyetlen felismerés vezetheti csupán: „magas színvonalú kutató (alkotó) munka nélkül nincs magas színvonalú oktatás.” (idézet Solymosi Frigyes akadémikustól) Vagy miként Pungor Ernô akadémikus írja a Professzorok Batthyány Körének vitaanyagához: „... meg kell vizsgálni, hogy az egyetemen dolgozó felsôoktatási dolgozók alkalmasak-e nemzetközi együttmûködésben kipróbált szakemberként a helyükön maradni..., hogy az is-
kolateremtô egyéniségek milyen számban vannak jelen, és mennyire ügyelnek hazánk eredményeire.” Éppen ezért átgondolandók és fokozottan erôsítendôk a következô feladatok: • A tudományos minôsítések értékállandóságának, színvonalának biztosítása! Óriási felelôsség hárul a habilitációs bizottságokra, mestertestületekre, hogy valóban letéteményesei, hites helyei legyenek a szakmai minôsítéseknek. Az Építészmérnöki Kar vezetôsége és Mestertestülete nagy súlyt fektet a szakmai akkreditáció új lehetôségeinek kihasználására, a DLAfokozat rangjának biztosítására, a szakma elismert építészeinek habilitációjára. Pótolva az elmúlt évtizedek azon hiányát, amely az elôzôekben már vázolt alkotómunka minôsítését akadályozta. • Biztosítani kell a szakmai közélet, a szakmai fórumok oktatásban való jelenlétét. Egyetemünk nagyon „belterjes”, amit talán a jelen konferencia (az elôadás a Mûegyetem 2000 konferencián hangzott el – a szerk.) is példáz: kevés idôt hagyván a különbözô szakmák tájékoztatására, üzenet értékû meghívására. Törekednünk kell arra, hogy a szakma értékítélete egybeessék az egyetem értékítéletével, hiszen diákjaink az életben fognak igazán vizsgázni, megmérettetni. Kell, hogy a kamarák, szövetségek, kutatóintézetek betekintést nyerjenek az oktatásba, hallathassák szavukat a tanrendi döntésekben, tantárgyak akkreditációjában. • Meg kell ôrizni a pályázati rendszerek tisztaságát, etikáját. Gyakran tapasztalja az ember az elbírálások „klisé” jellegét. Lassan kialakul egy pályázati szakzsargon, amelyet ha valaki nem ismer, vagy attól eltér, vesztes helyzetbe kerül az „informált írástudóval” szemben, mégoly nagyszerû és valóban értékes kutatási téma esetén is.
• A Széchenyi Ösztöndíj külön témát érdemelne. Korom ellenére örömmel fogadtam azt a kezdeti szándékot, amely a fiatal, kiemelkedô tehetségû alkotók támogatását célozta meg. Azokét, akik munkájuk mellett gyermekneveléssel, családfenntartással napi anyagi gondokkal küzdenek. Igazságtalannak érzem, hogy a kreatív szakmák (építészet, képzô- és iparmûvészet) itt is háttérbe szorulnak. Megmagyarázhatatlannak tartom az olyan eredményeket, hogy némely tanszéken számos Széchenyi Ösztöndíj születik akkor, amikor az adott idôben egy egész kar nem tud eredményt elérni. • A teljesítményre épülô támogatási rendszert ki kell alakítani. Azon országok sorában, ahová igyekszünk, a teljesítmény elismerése az egyik legnagyobb hajtóerô. A teljesítmény pedig nem feltétlen egyenesen arányos az egyetemi kasszába befolyt összeggel, vagy az „elfoglalt területtel”. Ismét Solymosi Frigyes akadémikust idézem: „Minden területen ki kell választani a nemzetközileg is kiemelkedôen mûködô kutató (alkotó) egységeket.” • Meg kell találni az oktatási formákat és embereket, akik (amelyek) a létszámnövekedésbôl adódó oktatási problémákat meg tudják oldani. Az épülettervezés oktatásánál a személyes jelenlét, a mester-tanítvány kapcsolat elengedhetetlen. A hallgatói létszám növekedése, illetve a tanári létszám csökkenése ennek ellentmondani látszik. • Az ellentét feloldására alkalmazzuk tanszékünk középülettervezési gyakorlatánál a „vertikális mûterem” módszerét, amely az „ipari” tervezési gyakorlat leképzése. A tankör (25 fô) munkájának irányítását vezetô mester végzi a hozzá beosztott és általa választott doktoranduszokkal, illetve ötödéves demonstrátorokkal. Az óra felvezetése, az adott tervezési stádium problémáinak
vázolása, az elért eredmények értékelése a vezetô mester feladata. A hallgatók terveinek korrigálását a beosztott team tagjai a mester útmutatásával látják el. A módszer jó mestereket, jó képességû doktoranduszokat és demonstrátorokat kíván, akik kreatív gondolkodási készséggel, óráról-órára történô felkészüléssel bírnak. A rendszer nagyon jól mûködik! A kiválasztott demonstrátorok a mûtermi gyakorlatokon keresztül spontán részesülnek a szükséges elit-képzésben is. • Stratégiai fontosságú a doktorandusz, illetve mesterképzôs hallgatók jó kiválasztása. Az ô képzésük nem a graduális képzés idejének megnyújtása, hanem gyakorlattal bíró, önálló alkotói munkával rendelkezô, a DLA-fokozat megszerzésére esélyes tervezôk kiválasztása, az utánpótlás biztosítása. Ezért tanszékünk a legritkábban (csak nagyon rátermett növendékek esetén) vesz fel friss diplomázót. Nagyobb eséllyel rajtolnak a két-három éves gyakorlattal rendelkezô, mestervagy vándoriskolát végzett építészek. • Szükségesnek látom a graduális képzésben a kétlépcsôs oktatás bevezetését karunkon, valamint a posztgraduális elitképzés elindítását a tervezés oktatásban is, azaz a tanulmányi idô differenciálását, illetve meghosszabbítását. Mindezek – nyilvánvalóan sok más egyéb mellett – biztosítani fogják a felsôoktatás állandóságát, a magyar építészmérnök-képzés elismert nemzetközi tekintélyének megôrzését. És általa valóban a tudás lesz az egyetemi polgárok tagolódási rendjének egyetlen mércéje!
Török Ferenc
11
aktuális
Képzési feladatok, oktatási struktúra az építészképzésben
Alapfogalmak: kreativitás – építés alkotás – építészet Az építés maga ôsi igénye az embernek. A barlang ösztönös eltorlaszolása egy kôtömbbel – építés, mely a történelem során tudatos cselekvéssé vált. Ész, ösztön és anyag egyenlô építés. Az anyagok felhasználásának módja évezredek alatt sokat változott. Az építés a huszadik század végére bonyolult mûszaki, gazdasági tevékenységgé, építéstudománnyá fejlôdött. A technika a külsô feltételek megteremtésével foglalkozik, ennél nem több. Ez nagysága és ereje. Ismerete szükséges, de nem elégséges feltétele az építészet mûvelésének. Az építés legmagasabb fokát építészetnek nevezzük. Az építészet építéssel szembeni többletértéke a szellem birodalmában keresendô. A szerkezetté formált anyag és tér egy gondolat kifejezésének eszköze. A cél, a rendeltetés mindig több egyszerû fizikai szükséglet kielégítésénél. Az építészet mûvészet. A tudomány szétszed és elemez, ôt a részek érdeklik. A mûvészet a teljességet keresi. A cél közös: Isten törvényeinek megismerése. (A mûvészet közelítése a tudományhoz a reneszánsz fontos problémája volt. „Ars Sine Scientia Nihil Est” – az idézet a XV. századból való. A milánói dóm továbbépítésével kapcsolatos vitában Jean Mignot fogalmazta meg, s annyit jelent, hogy a mûvészet nem képes igazi értéket létrehozni tudományos alaposság, elméleti megközelítés nélkül. Erre kiváló példa Leonardo vagy Dürer munkássága. Ezt az állítást azóta különösen a XX. század egyes mûvészeti irányzatai határozottan tagadják.) Az építészeti tervezés meghatározó jelentôsége Az építéstudomány és az építészet egyik elsô kézzelfogható
12
találkozási pontja az építészeti tervezés. Mondhatnánk úgy is, hogy az építészet számára a tervezés teszi emészthetôvé az építéstudomány részeredményeit. Az építészeti tervezés egy módszer, melynek segítségével a mûhöz juthatunk. Maga a terv, vagy építészeti rajz mellékterméke az alkotási folyamatnak. Kezdetben a terv testesíti meg a gondolatot, késôbb (megvalósulás esetén) maga a mû. A tervezés jelentôsége abban rejlik, hogy rajta keresztül kerekké formálhatjuk a világot, a részismeretekbôl, mint önmagukban értelmetlen építôelemekbôl felépíthetjük azt. Tanítható-e az építészeti tervezés? A gondolat (tehát a lényeg) adomány. Megszületése általunk nem befolyásolható. Vagy van, vagy nincs. Akár az ember, mindig kerek egészként fogan, jó esetben egészségesen fejlôdik, máskor torzul vagy elhal. A megszületett gondolat átadható, átvehetô. A tanítás-tanulás kényszere ezért csak a gondolat kifejezésének módjára, vagyis a tervezésre irányulhat. Az építészeti tervezés tanításának módja A tervezés tanításának legkifinomultabb – s hiszem, hogy leghatékonyabb – módja a tanulni hagyás. Olyan helyzet kialakítása, melyben a tanítvány kész megoldások kinyilatkoztatása helyett lehetôséget kap a mester munkamódszerének, taktikai-stratégiai elképzeléseinek megfigyelésére. (A gondolat következetes végigvitelét, kiteljesítését rendszerint számos belsô és külsô konfliktus kíséri. Mindezek együtt gyakran olyan összetett problémakört jelentenek, melynek puszta átlátása is megterhelô. A helyes megoldások száma is több lehet. A tanítványt jó kompromisszumok megtalálásához elvezetni csak egy szemlélet kialakítása útján
érdemes.) Az együttmûködés alapja a személyes, korrekt és bizalmas munkakapcsolat kell legyen.
és a DLA-képzésre bejutott fiatal építészek száma jelzik a tanszék sikeres oktatási mûködését.)
A mûtermi munka fontossága
A pedagogizált környezet
Míg a gondolat mindig személyes, individuális, addig az építészeti tervezés és az építés közösségi és nem demokratikus mûfaj. A tervezés ezért többnyire hierarchikus felépítésû szervezetek vagy csoportok együttmûködését igényli. A mûtermi közös munka, a résztvevôk teljes testi-lelki jelenléte elengedhetetlen feltétele az eredményességnek. Alkalmassá válni az együtt dolgozásra, végül a folyamat szellemi irányítására: az építésszé válás egyik alapkövetelménye.
Ahhoz, hogy ideális nevelési környezetrôl beszélhessünk, a szellemi és fizikai környezet minden eleme, mozzanata egy adott pedagógiai célt kell szolgáljon. Mindenekelôtt a célt kell megfogalmazni, s ez esetünkben nem lehet más, mint olyan építészek nevelése, akik érzékenységükkel és szakmai felkészültségükkel nemcsak egyszerûen megfelelni akarnak a társadalom napi elvárásainak, hanem személyiségükben vállalnak felelôsséget teljes környezetük sorsa iránt. Akik tudják, hogy az ember újkori környezetalakító tevékenysége a bioszféra legkártékonyabb, önpusztító folyamata. Olyan építészeket kell nevelnünk, akik számára az építészet elsôdlegesen „etikai probléma”. A cél, jóllehet irracionális, mégis ez kell legyen. Még akkor is, ha szûkebb-tágabb környezetünkben olyan változások mennek végbe, amelyek e szándékkal sokszor ellentétesek. („Az életet tényleg ki lehet irtani. Az organizmus meg tudja semmisíteni önmagát. De a Mechanon egyet nem tud, a személyt elpusztítani. A racionalizmus mindenesetre az élet kiirtására tett legkomolyabb kísérlet.” Hamvas Béla) Feltéve, hogy a cél elfogadható, megállapíthatjuk, hogy a mûegyetemen az építészképzés szellemi és fizikai környezete jelenleg kevéssé pedagogizált. A tanterv a szükségesnél nagyobb teret biztosít a mûszaki ismereteknek, a képzés mûvészeti jellege háttérbe szorul. Az építészeti tervezést egyszerû tantárgynak tekinti, annak szintézisteremtô képességét nem ismeri fel. A kar a tervezési tanszékeket nem alkotó egyéniségek köré, hanem egyszerûen az
A vertikális mûterem az egyetemi építészképzésben A vertikális mûterem az építészképzésben azt jelenti, hogy az oktatók és a tanítványok külön-külön és együttesen is egyfajta leképezését mutatják a fent említett mûtermi gyakorlatnak. (A középület-tervezési tanszéken több éve kísérletezés folyik annak megismerése érdekében, hogy ily módon miképpen javítható az oktatás hatékonysága. A vertikális mûterem irányítója a mester. A csoport tagjai az oktatási feladattól függôen meghívott külsô oktatók, DLAképzésben jelen lévô fiatal építészek, diploma-, komplexvagy belsô középülettervüket készítô hallgatók. A különbözô képzési szinteken lévô tanítványok (de tanárok is) a személyes együtt dolgozás során olyan többletismerethez juthatnak, amit más úton nem tudnának megszerezni. Az eredmények a módszer helyességét még úgy is igazolják, hogy a mûködés körülményei (mûtermi helyiségek nem lévén) igen hiányosak. A diplomadíj-pályázatokon sorozatosan szerzett döntô fölény, a mesteriskolára
épületek funkciója szerint szervezi, ezzel az építészet egységességét kérdôjelezi meg. Az alkotómunka fizikai környezetét jelentô mûtermeket az egyetem nem tudja biztosítani. A teljes képzés túlzottan piacorientált. A képzés színvonalának megôrzése A gazdasági kényszerre hivatkozva a hallgatói létszám jelentôsen megnôtt, így lehetetlenné vált a képzés személyes jellegének megtartása. (Ezt a gondot csak enyhíti, de meg nem oldja az említett vertikálismûtermi próbálkozás.) A jelenleg tapasztalható tömegesség az oktatásban minôségromlást is eredményez. (Az építészképzésben ez nem azt jelenti, hogy minden diák kicsit hiányosabb felkészültségû. Hanem azt, hogy a jók továbbra is jók, de aránytalanul nagyszámú pályatévesztett vagy gyöngébb képességû társuk jelenléte miatt a rájuk fordítható „tanár-energia” kisebb, összességében a képzés átlagos színvonala, hatékonysága csökken.) Továbbgondolásra szánt javaslatok • Alakítsuk kétlépcsôssé az oktatást. A jelenlegi öt év kevés ahhoz, hogy az építészképzés jövendô feladatait (különös tekintettel a megnövekedett hallgatói létszámra és a várható minôségi követelményekre) ezen belül meg lehessen oldani. A két lépcsô bevezetése ezen ötéves idôtartamon belül csak rontana a korábbi helyzeten, jóllehet a pillanatnyi gondokat enyhítené. Az igazi megoldás az lehetne, ha az ötéves képzési idôn túl kialakulhatna egy kis létszámú akadémiai képzés. (Mely nem azonos a DLA-képzéssel.) Ezt a megoldást nevezhetnénk az elôremenekülés stratégiájának. • Ôrizzük meg a magyar oktatási hagyományokat. Dolgoz-
zunk ki ennek megfelelô, módosított tantervet. Az új tanterv tartsa szem elôtt a magyar oktatási hagyományok megôrzését, gondolja újra a technikai és mûvészeti tárgyak arányát. A tananyagbéli átfedések megszüntetésével csökkentse a hallgatóság fizikai leterhelését. • Különösen a második lépcsôben erôsítsük a képzés mûvészeti jellegét. Teremtsük meg a mûtermi mûködés feltételeit, ôrizzük meg a személyes alkotómunkán keresztül történô ismeretátadást. • Gondoljuk újra és igazítsuk az új helyzethez a kar szervezeti struktúráját. A tervezési tanszékeket professzorok köré szervezzük. A tanári mûködés követelményeit és lehetôségeit hozzuk összhangba a szakmagyakorlás szempontjaival. • Erôsítsük az egyetem és a szakmai szervezetek kapcsolatát. Összhangot kell teremteni a kiadott diplomák és a szakmagyakorlás felügyeletét ellátó kamarák követelményei között. Mindez talán túl sok, talán kevés. Lehet, hogy bátor, lehet naiv is. Bizonyára nem elég körültekintô, esetleg nem is új, vagy egyszerûen csak téves. Biztos, hogy nem teljes.
Balázs Mihály
13
