A kétciklusú képzés bevezetése a magyar felsőoktatásban a természettudományi szakokon. Alkalmazkodás a munkaerőpiac igényeihez. HEFOP-3.3.1-P-2004-06-0016/1.0
Az Európai Szociális Alap támogatásával
EURÓPA REGIONÁLIS TERMÉSZETI FÖLDRAJZA I. ŐS-EURÓPA, Ó-EURÓPA
Dr. Gyuricza László
TARTALOMJEGYZÉK Európa általános természetföldrajzi viszonyai ………………………………………………….….5. I. Földrajzi helyzet …………………………………………………………………………….5. II. Kialakulás …………….…………………………………………………………………….6. III. Felszín ……………………………………………………………………………………10. IV. Éghajlat …………………………………………………………………………………..10. V. Vízrajz …………………………………………………………………………..………...13. VI. Általános kialakulás, domborzat névanyaga (Eurázsia)………………………………….14. Észak-Európa …………………………………………………………………………. ……….. ….18. I. Földrajzi helyzet, határok ………………………………………………………………….18. II. Kialakulás …………………………………………………………………………………18. III. Tájai ……………………………………………………………………………………...23. A) Skandináv-hegység ……………………………………………………………...23. 1. Nyugati partvidék ………………………………….……………………..23. 2. Fjellek vidéke ……………………………………………………….……23. B) Balti-pajzs ………………………………………………………………………..23. 1. Svéd-tönk ……………….…………………………………………….….23. 2. Finn-Karjalai-tönk ………….…………………………………………….24. 3. Lapp-tönk …………………………….…………………………………..25. C) Északi-szigetek ……………….…………………………………………………..25. 1. Spitzbergák (Svalbard-szigetek) …………………………………………25. 2. Medve-szigetek …….…………………………………………………….27. 3. Ferenc József-föld ……………….…………………………………….. ..27.
IV. Éghajlat, növényzet, talaj ………………………………………………………..27. V. Vízrajz ……………………………………………………………………………29. Észak-Európa (Fenno-Skandia) topográfiai névanyaga ……………………………..30. Kelet-európai-síkvidék ……………………………………………………………………..33. I. Földrajzi helyzet, határok ……………...………………………………………….33. II. Kialakulás ………………………………………………………………………...33. III. Tájai ……………………...………………………………………………………35. A) Hátságok, dombságok …………...……………………………………….35. 1. Morénasíkságok, végmoréna-területek ...………………………….35. 2. Paleozoós rögök, hátságok ……...…………………………………36. 3. Mezozoós hátságok ………………………………………………..36.
2
4. Kratogén kibukkanások …………………..………………………36. B) Alföldek és medencék …………..………………………………………..37. 1. Fluvioglaciális síkságok ……………...……………………………37. 2. Folyó menti alföldek ………………………………………...…….37. 3. Tengeri akkumulációs síkságok …………………...………………37. IV. Éghajlat, növényzet, talaj …………..……………………………………………39. V. Vízrajz …………………………………………………..………………………..40. A Kelet-európai-síkvidék topográfiai névanyaga …………….……………………..42. Brit-szigetek ……………………………………………………..………………………….43. I. Földrajzi helyzet, határok …………….…………..………………………………43. II. Kialakulás ………………………………………….……………………………..43. III. Tájai ……………………………………….………………….………………….46. A) Shetland-szigetek ………………………….……………………………..46. B) Orkney-szigetek ….………………………………………………………46. C) Hebridák ………….………………………………………………………46. D) Angol-sziget ………………………………….…………………………..46. 1. Skócia ……………………………………………………………..46. 2. Anglia ……………………………………………………………..47. 3. Walesi-hegyvidék …………………………………………………50. E) Ír-sziget …...………………………………………………………………50. 1. Észak-ír-hegyvidék ………………………………………………..50. 2. Dél-ír-hegyvidék …………………………………………………..50. 3. Ír-alföld …………………………...……………………………….50. IV. Éghajlat, növényzet, talaj ………………………………………………………..51. V. Vízrajz ……………………………………………………………………………52. A Brit-szigetek topográfiai névanyaga ………………………………………………53. Francia-Belga-rögvidék ……………………………………………………………………55. I. Földrajzi helyzet, határok ………………………………………………………….55. II. Kialakulás …………………………………………………………………...……55. III. Tájai ……………………………………………………………...………………58. A) Rögvidékek ……………………………………………………………….58. 1. Bretagne – Normandiai-rögvidék ………...……………………….58. 2. Massif Central ……………………………………………………..58. 3. Vogézek ……………………………...……………………………59. 3
4. Ardennek …………………………………………………………59. 5. Maures-Esterel-rögcsoport ……………………………………….59. B) Medenceterületek …………………..…………………………………….60. 1. Párizsi-medence ………….………………………………………..60. 2. Loire-medence ……………………….……………………………61. 3. Garonne-medence (Aquitána) …….……………………………….61. 4. Rhone-Saone-medence ……………………………………………62. IV. Éghajlat, növényzet, talaj ………………………………………………………..63. V. Vízrajz ……………………………………………………………………………64. A Francia-Belga-rögvidék topográfiai névanyaga …………………………………..66. Közép-európai-rögvidék …………………...………………………………………………69. I. Földrajzi helyzet, határok ……..………………………………………………….69. II. Kialakulás ……………………………...…………………………………………73. III. Tájai …………………………………………………………...…………………73. A) Közép-európai-romhegyvidékek …………………...…………………….73. 1. Német-középhegyvidék …………………………...………………73. 2. Lengyel-romhegyvidékek ……………...………………………….79. 3. Cseh-Morva-medencék és peremhegységek ……...……………….79. B) Közép-európai-síkvidék ……...…………………………………………..82. 1. Holland-Nyugatnémet-síkság ……………………………………..83. A wattok sajátos ökológiai rendszere ………………………..88. 2. Keletnémet-Lengyel-síkság (Elbántúli-síkság) …………………...93. 3. Jylland-félsziget és Dán-szigetek …………………………………95. IV. Éghajlat, növényzet, talaj ………………………………………………………..97. V. Vízrajz ……………………………………………………………………………98. A Kelet-európai-síkvidék topográfiai névanyaga …………………………...……..100. Bibliográfia ……………………………………………………………………...…………106.
4
Európa általános természetföldrajzi viszonyai
Európa kontinense szervesen összefügg Ázsiával, ezért természetföldrajzi értelemben mint önálló kontinenst, Eurázsiát érdemes tárgyalni. Európa és Ázsia különválasztása társadalmi-politikai alapon történik, ennek megfelelően a határ szubjektív, és a történelem során többször változott. Természeti szempontból a leginkább elfogadott határ ma Európa és Ázsia között az Uralhegység, amely valós természetföldrajzi választóvonalat jelent a Kelet-európai-síkvidék és a Nyugatszibériai-alföld között. Az Uraltól délnyugatra az Ural folyó jelenti a határt, itt viszont a felszínen semmilyen természeti határvonal nem alakult ki, hiszen a Kaszpi-tó mélyföldje morfológiailag folytatódik a Nyugat-ázsiai-síkvidéken. A Kaszpi-tó után a Kaukázus vidéke előterében a KumaManics-süllyedék jelenti a határvonalat Európa és Ázsia között. Nyugat felé haladva a Fekete-tenger természetes határt jelent, majd a Boszporusz – Márványtenger – Dardanellák – Égei-tenger a választóvonal Európa és Ázsia között. Európa további természetes határai délen a Földközi-tenger, Afrikától a Gibratári-szoros választja el kontinensünket; nyugaton az Atlanti-óceán, északon a Jeges-tenger Barents-tenger melléktengere határolja Európát. I. Földrajzi helyzet Eurázsia együttes területe 54,4 millió km2, ebből Európa területe 10,5 millió km2. Eurázsia legészakibb szárazföldi pontja a Cseljuszkin-fok (é.sz. 77o) a Tajmír-félszigeten (Európa legészakibb pontja a Nordkapp); legdélibb pontja Szingapúrnál a Buru-fok (é.sz. 1o). A legnyugatibb pontja a Capo de Roca (ny. h. 9o), legkeletibb pontja pedig a Gyezsnov-fok (ny.h. 170o). Tehát Eurázsia kelet-nyugati kiterjedése 199o. Szigetekkel együtt még nagyobb Eurázsia kiterjedése, hiszen északon a Ferenc József-föld révén az é.sz. 82o-ot is érinti, míg délen áthajlik a déli féltekére a Szunda-szigeteknél (d.sz. 10o). Eurázsia a Föld legnagyobb földrésze, illetve ennek megfelelően Eurázsiában jöttek létre az óceántól legtávolabbi pontok, területek (Belső-Ázsiában 2500 km). Eurázsia partvonalai változatosan tagoltak. Az Atlanti-óceán partvidéke a legtagoltabb, ezen belül is a legnagyobb tagoltság Észak-Európát jellemzi, ahol marinoglaciális partok jöttek létre a glaciális erózió, illetve az azt követő abrázió következtében. Nyugat-Európa partvidéke közepesen tagolt. A Brit-szigetek partjai az átlagoshoz képest tagoltabbak, főként a – norvégiaihoz hasonló - északi marinoglaciális eredetű partok esetében, míg a déli részeken ria-partokat találunk, hasonlóan Bretagnehoz, a Pireneusi-félszigeten lévő Galiciához, ahonnan a parttípus elnevezése származik. Aquitánia, illetve a Földközi-tenger nyugati medencéjének partvidékei kevésbé tagoltak, többnyire feltöltődő, turzásos partok alakultak ki.
5
Az Adriai-tenger keleti oldalán sajátos süllyedő parttípus, az ún. „dalmát parttípus” jött létre, és szintén a süllyedésnek köszönheti a görög partvidék is rendkívül erős tagoltságát. A Fekete-tenger partvidékén többnyire homokos, turzásos, épülő partokat találunk, viszont helyenként a süllyedés következtében limán torkolatokkal, kiszélesedő folyóvölgyekkel tarkított partok jöttek létre. A Kaszpi-tó mint reliktumtó fokozatosan visszahúzódik, itt is épülő partokkal találkozunk, míg az északi Jeges-tenger partvidéke közepesen tagolt.
Európa és Ázsia elnevezésével kapcsolatosan többféle elképzelés látott napvilágot. Az egyik leginkább elfogadott verzió szerint Európa és Ázsia elnevezése föníciai eredetű. E szerint „Ereb” vagy „Irib” néven először az Égei-tenger nyugati partvidékét nevezték így a föníciaik, és később a partok mögötti egész területet értették ez alatt. Az Égei-tenger keleti partvidékét, illetve a mögötti teljes területet pedig „Aszu” néven nevezték, s az elmélet szerint az Ereb/Irib, illetve az Aszu kifejezésből terjedt el az Európa, illetve az Ázsia elnevezés. II. Kialakulás Mivel Európa és Ázsia természetföldrajzilag szerves egységet alkot, ha Európa természeti viszonyait vizsgáljuk, akkor mindenképp érinteni kell Ázsiáét is, hiszen a folyamatok - egy kontinens lévén - összefüggnek, különösen érvényes ez a földtörténeti fejlődésére. A prekambrium a földtörténet 87%-át teszi ki, de a Föld mai felszínén prekambriumi kőzeteket csak 20%-án találunk. Ennek oka, hogy az egykori kratogéneket sok helyütt fiatalabb kőzetek borítják, illetve a földtörténeti események során, lemeztektonikai mozgások során szubdukálódtak, beolvadtak. A prekambriumi orogenezisek hozták létre a mai értelemben vett ősmasszívumokat, amelyek már a prekambrium végére erősen tönkösödött állapotba kerültek. S nagyrészt felszínre kerültek a mélyben képződött kristályos kőzetek. A többszöri orogenezis során jött létre a prekambrium végén lévő szuperkontinens, a Protogea, amely nevétől eltérően nem volt prototípus, nem az első szuperkontinens volt, hiszen a korábbi hegységek kialakulása is lemezek összeütközésével magyarázhatók. Az egykori Protogeának a mai felszínen maradt nyomai: 1. Laurencia (Észak-Amerika, Grönland, Kanadai-pajzs) 2. Az Assynti orogenezis területe (Eria (?), Hebridák) 3. Fennoszarmácia (Balti-pajzs – Kelet-európai-tábla + Cseh-masszívum, mely a Moldanubiaiorogenezis során jött létre) 4. Angara (Szibériai-tábla és Kínai/Színiai-tábla, amely az Assynti orogenezis óta több darabra tört) A fenti ősmasszívumok tartoztak az egykori Laurázsiához. A Gondwánához tartozó darabok: 5. Brazil-pajzs
6
6. Afrika (+Arab-tábla + Dekkán) 7. Nyugat-Ausztrália (+ Kambodzsai-rög) 8. Antarktisz
Az új-proteozóikum végére az addig egységes Protogea kettévált Gondwánára és Laurázsiára. Köztük a Tethys őse, a Paleotethys-óceán jött létre, amely Európában megfelelt a Variszkuszi geoszinklinálisnak. Laurázsia több darabra szakadt szét, Laurenciára, a Baltipajzsra, a kettő között a Japetus-óceán (Kaledóniai-geoszinklinális) húzódott. Laurázsiáról vált le Angara, amelyet a Balti-pajzstól (Fennoszarmáciától) az Urali-geoszinklinális választott el. Ez időben a Gondwana egységes volt. A Paleotethys, a Tasmániai-geoszinklinális és az Andesi-geoszinklinális határolta a peremeken. A paleozóikumban végbement eseményeknek az egyik fő helyszíne Európában a Kaledóniaigeoszinklinális, illetve orogenezis területe volt. Ez a geoszinklinális a mai Észak-Írországtól húzódott a Spitzbergák irányába. A kambriumban főleg üledékképződés történt (Wales-ben 5000 m vastag homokkő és agyagpala halmozódott fel). Az ordovíciumban és a szilurbanban megindul a szubdukció, bezárul a Kaledóniaigeoszinklinális, amelynek következtében Laurencia és Fennoszarmácia összeütközik, és a krétáig egységes kontinens marad. Ennek a folyamatnak a fő fázisa a szilurban történt, s ennek során jött létre a mai Észak-Írország és Skócia, az Orkney- illetve a Skandináv-félsziget, Nyugat-Svalbard-szigetek, Grönland, valamint az Appalache északkeleti része. A kaledóniai érában a Közép-európai-geoszinklinálisban (Variszkuszi-geoszinklinális vagy Paleotethys) is végbementek kisebb gyűrődések, kimutathatók intrúziók is (Ardennek, Harz-hegység, Szenmtkereszt-hegység). A devonra kiemelkedtek a Kaledonidák, s a nagy kiterjedésű kontinenst szárazföldi lepusztulás érte az arid, illetve szemiarid éghajlat hatására. Ennek az időszaknak a terméke volt az „old red sandstone”, és az így létrejött kontinenst „Régi Vörös Kontinensnek” nevezzük, amely Laurencia és Fennoszarmácia egyesülésével jött létre. A karbon a Variszkuszi-orogenezisnek az időszaka volt. A Paleotethys és mellékágai bezáródtak. Az orogenezis csúcspontja Európában a karbon közepe volt, ezt megelőzte az ÉszakAmerikában, illetve Nyugat-Európában végbement orogenezis, ahol a csúcspont a karbon eleje volt, az Uralban pedig a karbon vége-perm eleje jelentette az orogenezis fő időszakát. Európában a Variszkuszi-hegységrendszert két részre osztjuk: a Massif Central észak-déli törésvonalától (Allier folyó völgye) nyugatra húzódik az Armorikai-ág, amelyhez tartozik a Nyugat-
7
Francia-középhegység, Bretagne, Normandia, Dél-Anglia, Dél-Wales, Dél-Írország, illetve délen a Mezeta.
A Massif Centralról keletre indul a szűkebb értelemben vett ún. Variszkuszi vagy Hercíniai-ág, amelyhez tartozik a Kelet-Francia-középhegység, Vogézek, Ardennek, Németközéphegyvidék, Cseh-medence peremhegységei, Lengyel-középhegység, Trák-Macedónrögvidék, Donyeci-hátság. A hegységrendszer egy része a későbbi orogenezis során kialakult fiatal hegységek anyagát alkotják, például az Alpokban, Kárpátokban, Appeninnekben. A Variszkuszi-hegységrendszerhez tartoznak azok a tömegek is, amelyek a későbbiekben megsüllyedtek, s fiatalabb üledékek kerültek rá. Így a Holland- Német-, Lengyel-síkság alapja szintén variszkuszi eredetű. Európa déli részén fennmaradt variszkuszi rögöket találunk, például Szardínián, Korzikán, Elba szigetén. Európa keleti határát jelenti az Ural, amely szintén variszkuszi eredetű. A permre a Paleotethys teljesen bezáródik, s ezáltal valamennyi kontinens egy szuperkontinenssé fonódik össze, s létrejön a wegeneri Pangea. Ennek az időszaknak a legfontosabb kőzete a „new red standstone” (új vörös homokkő), amely az erőteljes szárazföldi lepusztulás, sivatagi és szemiarid fáciesekben jött létre (Rotliegend emelet).
A perm erőteljes szárazföldi lepusztulása azzal is magyarázható, hogy a Föld belsejéből egyenletesen kiáramló hő a szuperkontinens alatt megreked, hiszen a szárazföldi lemez hőáteresztő-képessége kisebb, mint az óceáni-lemezeké. Ennek megfelelően a megrekedő hő felemeli, felboltozza a szuperkontinenst, és így regresszió megy végbe. Másrészt pedig a nagy kiterjedésű kontinens belső területeire az óceáni légtömegek már nem jutnak el, így rendkívül száraz, és hőmérsékletileg szélsőséges éghajlat alakult ki, s ennek következtében az inszolációs és fagyhatású aprózódás igen erőteljes. S a csapadék hiányában a gyér növényzettel borított felszínen a szél is fokozza a lepusztulást. A Zechsteini-emeletben már transzgresszióra utaló nyomokat találhatunk az atlanti térségben. A mezozooikum Európában elsősorban a nyugalom és a transzgresszió időszaka. A triászban a Pangea kezd két részre szakadni, Laurázsiára és Gondwánára. Köztük óceán méretű öböl, a Tethys jött létre. A triászban azonban a jelenlegi Mediterráneum nyugati medencéje területén még szárazföldi híd kötötte össze a két kontinenst. A szétszakadás következtében viszont maga a kontinens megsüllyedt, így epikontinentális üledékgyűjtők jöttek létre a jelenlegi Európa nyugati-északnyugati területén (Francia-, Holland-, Német-, Lengyel-alföldek).
Ennek oka, hogy a permben a szuperkontinens alatt felboltozódott hő a szétszakadás következtében a kontinensek között keletkező óceáni, és ezáltal jobb hővezető képességgel rendelkező lemezen könnyebben el tudott távozni, így megszűnt az az erő, amely a permben magasan tartotta a kontinenst. Ennek az erőnek a hiányában a kontinensek megsüllyedtek, és a peremterületeken lévő alacsonyabb síkságokat, alföldeket a tenger elöntötte, és létrejött a
8
klasszikus, háromosztatú üledéksor, a germán triász: a tarka homokkő (Buntsandstein), kagylós mészkő(Muschelkalk) és a keuper. Ennek fő területe a Holland-Német-alföld, illetve a Délkelet-angol-lépcsővidék és Párizsi-medence, valamint a Német-középhegyvidék. A jurában a Gondwánáról leválik az Antarktisz, Ausztrália és
Dekkán, valamint Dél-
Amerika, amellyel megnyílik az Atlanti-óceán déli medencéje. Ennek következtében Afrika kelet felé halad Európához képest, és így az Afrikát és Európát összekötő szárazföldi híd összetörik, és mikrolemezek jönnek létre. Európa nagy részén továbbra is a tengeri feltöltődés jellemző, de a tengerek kiterjedése már csökken. A krétában Laurázsia szétválásával Észak-Amerika és Laurázsia között megnyílik az Atlantióceán északi medencéje is. S ezzel együtt az egész Földön két nagy orogén öv jön létre, az Alpigeoszinklinális, és a Cirkumpacifikus-öv. Az orogenezis a kréta végén általánosan megindul, amely a harmadidőszakban éri el csúcspontját. A kainozóikum fő eseménye az Alpi-pacifikus-orogenezis, amelynek következményeképpen létrejött az Eurázsiai- és a Pacifikus-hegységrendszer. Európa harmadidőszaki lemezhatárait ha megvizsgáljuk, akkor láthatjuk, hogy Amerika és Eurázsia távolodásával létrejött az Atlanti-hátság, amelyet intenzív bazaltvulkanizmus kísért. Ennek következményeképpen Izland, illetve az Izlandihátság szigetei jöttek létre. Afrika és Európa közeledése eredményezte az Eurázsiai-hegységrendszer európai ágának kialakulását, ahol a mikrolemezeknek fontos szerepük volt a hegységek szerkezetének és csapásirányának kialakulásában. Ennek következménye lett, hogy Európa fiatal lánchegységei íves szerkezetűek (az ún. „európai típus”). Hhárom ív különíthető el: 1. Belső ív: Nyugati-Alpok – Appenninek – Szicília – Atlasz – Bettikai-Kordillerák – Pireneusok (teljes kör) 2. Középső ív: Keleti-Alpok mészkőzónája – Dinári-hegység – Albán-Alpok – Hellénhegyvidék – Kréta 3. Külső ív: Keleti-Alpok – Kárpátok – Kelet-szerb-érchegység – Balkanidák – Krími-hegység – Kaukázus Az Eurázsiai-hegységrendszer európai íves szerkezetének folytatásaként Ázsiában a csomópontos szerkezet jött létre. Kis-Ázsiából kiindulva a Szunda-szigetek irányába három csomópont, az Örmény-magasföld, a Pamír, valamint a Kelet-tibeti hegyláncok alakultak ki, s köztük a mezolemezeket körülölelve vonulatok húzódnak. Európa középső, északi területén a már említett epikontinentális üledékgyűjtőkben fokozatosan visszahúzódó tenger üledékeket rakott le. Míg a Balti-pajzs végig szárazulat volt.
9
Az Alpi-orogenezis a korábban már létrejött Kaledonidákra és Variszcidákra is oly mértékben hatott, hogy a harmadidőszakban végbement egy erőteljes rögösödés, s a törések mentén gyakran vulkánosság is lezajlott. Ilyen terület például Belső-Hebridák, Francia-középhegység, Németközéphegyvidék. A negyedidőszak legfontosabb eseménye, amely Európa morfológiai fejlődésére hatott, a pleisztocén eljegesedések voltak. Európa északi részén elsősorban a glaciális eróziós formák uralkodnak, illetve a magashegységekben a lokális eljegesedés hasonló formákat alakított ki. Míg a Közép-európai-síkvidéken Földünk egyik legklasszikusabb glaciális akkumulációs térszíne jött létre. A végmorénáktól délre periglaciális területek alakultak ki, amelynek következményeképp hatalmas lösztáblák jöttek létre (pl. Ukrajnában). A folyóteraszok kialakulása is az eljegesedésnek köszönhető. A negyedidőszakban, az eljegesedés után a legfontosabb felszínalakító folyamat Európában a folyóvízi erózió és akkumuláció volt, amelynek eredményei az akkumulációs alföldek kialakulása. A partok kialakulása szintén a negyedidőszakban történt meg, változó parttípusok jöttek létre.
III. Felszín Eurázsia átlagos magassága 700 m, ezen belül lényeges különbség van Ázsia és Európa között, hiszen míg Ázsia átlagosan 950 méterrel emelkedik a tenger szintje fölé, addig Európa csak 300 m-rel. Az összes kontinens közül Európa a legalacsonyabb, és ezzel összefügg, hogy egyben a legsűrűbben lakott kontinens is. Európa legmagasabb pontja a Mont Blanc a Francia-Alpokban (4807 m), míg a legmélyebb pontja a Kaszpi-mélyföldön található (-28 m). Európa domborzati tagoltsága mind függőlegesen, mind vízszintesen a legtagoltabbak közé tartozik. Európa területének 65%-a tartozik a kontinens törzséhez, 27%-a félszigeteken, 8%-a szigeteken helyezkedik el. Tájfelosztását szerkezeti-morfológiai alapon a következőképp végezhetjük el: 1. Balti-pajzs + Skandináv-hegység A Kaledonida a szilurban az ősmasszívumhoz hozzáforrt, azóta egész Észak-Európa együtt fejlődik. A jég által letarolt felszín többnyire kristályos kőzetekből áll. 2. Kelet-európai-síkvidék A déli irányban megbillent ősi kratogént paleozós, mezozoós és kainozoós üledékek takarják. 3. Európai-rögvidék A Kaledóniai- és Variszkuszi-rögvidékeket közbezárt mezozoós és harmadidőszaki medencék tagolják. 4. Európai fiatal gyűrthegységek övezete
10
Az Eurázsiai-hegységrendszer európai (íves szerkezetű) területe, poliantiklinális takaróredős gyűrthegységekkel.
IV. Éghajlat Európa éghajlatának is természetesen legfontosabb kialakító tényezője az Egyenlítőtől való távolság. A kontinens földrajzi helyzete alapján nagyobb része a mérsékelt éghajlati övhöz, a nyugati szelek zónájába tartozik, míg az északi, kisebb terület északi szegélye a hideg övbe, a déli területe pedig az átmeneti (mediterrán) zónához tartozik, ahol a nyugati szelek váltakoznak a passzát szelek leszálló ágával. Az éghajlat meghatározó tényezője az óceánoktól való távolság is, ennek megfelelően az atlanti part erős óceáni hatást élvez, kelet felé viszont ez a hatás egyre inkább csökken. Mivel a domborzat nyugatról nyitott, a legmagasabb hegységek kelet-nyugat csapásirányúak, ezért az atlanti hatás csökkenő mértékben ugyan, de egészen az Uralig érzékelhető. Kivételt képez a Skandinávhegység, amely merőlegesen helyezkedik el a nyugati légtömegekre, ennek megfelelően elsőrangú éghajlatválasztó is. Az óceáni hatást fokozza az Észak-Atlanti meleg tengeráramlás, amely Európa nyugati partjainál igen jelentős pozitív hőanomáliát eredményez. Különösen igaz ez egyrészt a Brit-szigetek nyugati oldalán, főképpen Délnyugat-Írországban, illetve a Skandináv-hegység nyugati partjai mentén, ahol a világon egyik legnagyobb hőanomáliát eredményez a meleg tengeráramlás. Az Észak-Atlanti-tengeráramlásnak dél felé visszaáramló ága a Kanári-hidegáramlás, amelynek hatására Portugália déli partvidékén gyakori nyáron a nappali köd, illetve a part menti erőteljes lehűlés. A domborzat részben tengerszint feletti magasságával, részben csapásirányával módosítja az éghajlatot. Jelentős éghajlati tényezők az akciócentrumok. Európában két állandó és két időszakos akciócentrumot nevezhetünk meg. Az Izlandi-minimum ciklonális tevékenységével egész évben hat, a nyugati szelekkel egészen az Uralig eljut. Hatására télen enyhe, csapadékos időjárás uralkodik, nyáron pedig hűvös, szintén csapadékos időjárást eredményez. A ciklonok képződési helye Izland környékén alakul ki, ahol a hideg sarki szelek keverednek a nyugati légáramlatokkal. Az Azori-maximum szintén egész évben hat. A passzát szélrendszer leszálló ága az Azoriszigetek térségében anticiklonális tevékenységet jelent, s ennek egy része a nyugati szelekkel egész Európa éghajlatát befolyásolhatja. Télen és nyáron egyaránt derült időjárást eredményez, nyáron ez
11
forróságot is jelenthet, télen pedig egyesülve a Szibériai-anticiklonnal a Vojejkov-tengelyt alkothatja, amely száraz, hideg, csikorgó telet eredményezhet. A Szibériai-maximum csak télen hat Európa éghajlatára. Ennek oka, hogy a nagy kiterjedésű eurázsiai szárazföld belseje erősen lehűl, és télen a szélrendszerek délre tolódásával a sarki szelek leszálló ága éri el Szibériát. A kettő együttes következményeképpen egy magas nyomású központ alakul ki, amely Európára is időnként erősen hat. Nyáron ez az anticiklon nem alakulhat ki, hiszen egyrészt a sarki szelek északra tolódnak, másrészt a szárazföld a tengerekhez képest erősebben felmelegszik, és a felmelegedő levegő pedig felemelkedik.
A Perzsa-öböli-minimum szintén csak az év egy részében hat, ennek időszaka a nyár eleje, amikor a termikus egyenlítő északra tolódik, a Perzsa-öböl környékén magas hőmérséklet jön létre. A levegő felszáll, és ez egyfajta szívóhatást fejt ki Európa légkörére, és ez elősegíti a nyugati páradús óceáni légtömegek uralomra jutását. Ennek következtében csapadékos időjárás jön létre. Éghajlati területek, növényzet Az éghajlatkialakító és módosító tényezők változatossága következtében a viszonylag kis területű kontinensen változatos éghajlatok jöttek létre. Európa nyugati partvidéki részét az óceáni éghajlat uralja. Az óceántól távolodva a kontinentalitás értéke nő, és az északi területen a hűvös nyarú, déli részén a kontinentális éghajlat meleg nyarú változata jött létre. Mindhárom éghajlat alatt elsősorban lombhullató erdők, magasabban fenyvesek élnek. A lombhullató erdők területén a barna erdőtalaj uralkodik. Európa keleti-délkeleti részén a száraz éghajlat (sztyepp) alatt füves vegetáció a természetes növényzet, amelyet nagyrészt mezőgazdasági művelés alá vontak, talaja a csernozjom. Délen az etéziás szélrendszer következményeképpen jött létre a mediterrán éghajlat, ahol nyáron a passzát szélrendszer északra tolódásával leszálló légáramlás uralkodik. Ennek következtében száraz és forró az éghajlat, míg télen a passzát szélrendszer délre tolódásával utat enged a nyugati óceáni, páradús légtömegeknek, ennek következtében a tél nedves és enyhe. Itt keménylombú örökzöld növények élnek, talaja pedig a terra rossa. Az északi átmeneti övezetben szubarktikus éghajlat uralkodik, amelynek területe kelet felé fokozatosan kiszélesedik, növényzete a tajga, talaja a podzol. A sarkkörtől északra, a hideg övben, Európa kontinentális területének peremén tundra éghajlat jött létre a tundranövényzet különböző változataival (bokros, tipikus, köves tundra) tundratalajokkal. Az északi szigetek (Spitzbergák, Ferenc József-föld) jelentős részén állandóan fagyott éghajlat uralkodik, gyakorlatilag növényzet és talaj nélkül.
12
A hegységekben a vertikális tagozódás figyelhető meg. Legváltozatosabb növényzet a mediterrán régióból kiemelkedő magashegységekben figyelhető meg, ahol az örökzöld növényzetből a havasok világába juthatunk.
V. Vízrajz Európa vízrajzi hálózata a szerkezeti-domborzati viszonyokhoz, illetve az éghajlathoz igazodik. A kontinens 17%-a lefolyástalan, ennek nagy része a Kaszpi-Volga vízgyűjtőjéhez tartozik. A kontinens fő vízválasztója Gibraltártól az Észak-Uralig húzódik, jelentősebb csomópontok a Valdajhátság, Északnyugati-Kárpátok, Szudéták, Fichtel és az Alpokban lévő Gothard-masszívum. Európa leghosszabb folyója a Volga (3690 km), a Duna (2860 km), és a Dnyeper (2285 km). A folyók vízjárása az éghajlattól függ: az óceáni éghajlaton többnyire egyenletes (kivételt képeznek azok a folyók, amelyek magashegységben erednek, s a hóolvadás tavaszi maximumot eredményez), míg a kontinentális éghajlatú területeken a vízjárás erősen ingadozó, mint ahogy a mediterrán területen is fiumara típusú folyók jöttek létre. A folyók torkolatai is erősen változók. Az Atlanti-óceánba ömlő folyók a nagy árapálykülönbség következtében főképpen tölcsértorkolattal rendelkeznek (például a Temze, a Szajna, az Elba). Ahol a folyók nagy mennyiségű hordalékot szállítanak (magashegységből érkeznek), és olyan tengerbe ömlenek, ahol az apály-dagály különbsége kicsi, itt jelentős deltatorkolatok alakulhatnak ki (például Rhone, Ebro, Pó). A torkolattípus erősen függ az izosztatikus mozgástól is, ennek megfelelően hiába kicsi az apály-dagály különbség az Adrián, a dalmát parton a süllyedés következtében deltaszerű képződmény csak a hegyek közötti megsüllyedt folyóvölgyekben képződhet (például Neretva-torkolat). A Feketetenger süllyedő partvidékén a folyóvölgyekbe benyomult a tenger, s jellegzetes limánok képződtek. Északon a glaciális eróziónak köszönhetően pedig a folyók fjordokban végződnek. Európa tavainak genezise igen változató.. A kontinens peremén található a Föld legnagyobb tava, a Kaszpi-tó, amely reliktumtó. Európa legnagyobb tava a Ladoga, amely az Onyegához, Csúdhoz hasonlóan glinttó. A tavak többsége glaciális eredetű. Egyrészt Észak-Európában jöttek létre nagyobb glaciális eredetű tavak (például Svéd-Nagy-tavak, Inari-tó). Másrészt a magashegységek lábánál látványos, nagy tavak végmoréna-tavak képződtek (pl. a Garda-tó, Laggio Maggore, Luganoi-tó). A Közép-európai-síkvidék és a Kelet-európai-síkvidék tavainak többsége glaciális akkumulációs eredetű. A magashegységek zöme pedig kártó (tengerszem), kivételt képez néhány tektonikus tó, mint például a Königssee. Előfordulnak vulkáni krátertavak (pl. Szent Anna-tó), valamint maar-tavak az Eifel-hegységben. Harmadidőszaki vulkáni tevékenységhez köthetők a kalderatavak (Bolsenai-tó, Trasimenoi-tó).
13
VI. Általános kialakulás, domborzat névanyaga (Eurázsia)
Prekambrium Protogea Laurencia Eria (?) Külső-Hebridák ÉNY-Skócia Fennoszarmácia Balti-pajzs (Fenno-Skandia) Szarmácia Cseh-masszívum Angara Kínai-masszívum Pre-Csangcseng Színium Kambodzsai-rög Brazil-pajzs Afrikai-masszívum Arab-tábla Dekkán Nyugat-Ausztrália Antarktisz Laurázsia Laurencia Japetus-óceán (Kaledóniaigeoszinklinális) Fennoszarmácia Urali-geoszinklinális Angara Paleothetys (Variszkuszigeoszinklinális) Tatár-geoszinklinális Gondwana Tasmaniai-geoszinklinális Andesi-geoszinklinális Paleozoikum Kaledoniai orogenezis „Bajkál-gyűrődés” Bajkál-vidék Kelet-Szaján Jenyiszej-hegylánc Kaledoniai: Nyugat-Spitzbergák Skandináv-hegység
Shetland-szigetek Orkney-szigetek Skócia Cumberland É-ír-hegyvidék É-Walesi-hegyvidék Nyugat-Szaján Mongol-Altáj Kunlun (részben) Intruziók: Ardennek Harz Szent Kereszt-hegység Ural Devon: „Régi Vörös Kontinens” Variszkuszi orogenezis Armorikai-ág: Dél-ír-hegyvidék Dél-Wales Cornwall-félsziget Pennine Nyugat-Normandia Breton-tönk Vendèe Massif Central nyugati része Mezeta Hercinai- (Variszkuszi-)ág: Massif Central keleti része Vogézek (=Vosges) Ardennek Német-középhegység Cseh-medence peremhegységei Lengyel-középhegység Velencei-hegység Erdélyi-szigethegység Nyugat-Korzika Kelet-Szardínia Sienai-tönk Calabria Trák–Macedon-rögvidék Donyeci-hátság Ural Szurami-hegység Tiensan Altáj Kunlun (részben)
14
Csinlingsan Később lesüllyedt területek: Közép-európai-síkvidék Délkelet-Anglia Párizsi-medence Kárpát-medencék Nyugat-ázsiai-síkvidék Pangea „ÚjVörös Kontinens” Mezozoikum Laurázsia Észak-amerikai-lemez Észak-Atlanti-medence Eurázsiai-lemez Thetys Vindeliciai-küszöb Epikontinentális-üledékgyűjtő Gondwana Dél-Amerikai-lemez Dél-Atlanti-medence Afrikai-lemez Indiai-óceáni-hátság Dekkán Ausztrália Antarktisz Kimmériai-orogenezis: Verhojanszki-hegység Cserszkij-hegység
Kainozoikum Alpi-pacifikus orogenezis Eurázsiai-lemez Afrikai-lemez Adriai-lemez Tirrén-lemez Hellén-lemez Arab-lemez Török-lemez Iráni-lemez Vörös-tenger Szír-Jordán-árok (transzkurrens törés /397 m/) Adeni-öböl Carlsberg-hátság Owen-törésöv (transzform-vető) Saya de Malha-pad Malwa-fennsík Seycelles-szigetek Ausztrál–Indiai-lemez Jávai-árok Pacifikus-lemez Fülöp-lemez Aleut-árok Kuril-árok Japán-árok Ryukyu-árok Izu–Bonin-árok Mariana-árok (-11 034 m) Fülöp-árok
Eurázsiai-hegységrendszer Európai (íves) szerkezeti típus: 1 ív: Nyugati-Alpok – Appenninek – Szicília – (Atlasz) – Bettikai-Kordillerák – Pireneusok 2 ív: 3 ív:
Keleti-Alpok – Dinári-hegység – Albán-hegyvidék – Hellén-hegyvidék – Kréta Keleti-Alpok – Kárpátok – Kelet-szerb-érchegység – Balkán-hegység – Krími-hegység Kaukázus
Ázsiai (csomópontos) szerkezeti típus: Pontus Toros Örmény-magasföld (csomópont) Elburz Kopet-Dag Hindukus Zagrosz Ománi-hegység Beludzsisztáni-hegyvidék
Szulejmán-hegység Pamír (csomópont) Karakorum Transzhimalája Himalája Kelet-tibeti-hegyláncok (csomópont) Burmai-hegység Andamán-szigetek Nicobar-szigetek
15
Nagy-Szunda-szigetek Szumátra Jáva Celebesz Kis-Szunda-szigetek Pacifikus-hegységrendszer 1. lépcső Sztanovoj-hegység Nagy-Hszingan Tajhang-san 2. lépcső Csukcs-felföld (paleozoos) Anadír-felföld Kolima-hegység Dzsugdzsur Amur-vidék Burejai-hegység (részben paleozoos) Szihote Aliny Kis-Hszingan Koreai-hegység Dél-kínai-peremhegység Jünnan–Kujcsoui-fennsík Vietnami-hegység 3. lépcső Aleut-szigetek Korják-hegység Kamcsatkai-félsziget Kuril-szigetek Szahalin Japán-szigetek Tajvan Fülöp-szigetek Celebesz
Északkelet-szibériai-alföld Léna-medence Nyugat-ázsiai-síkvidék Turáni-alföld Amur–Usszuri-alföld Szungliao-alföld Mandzsu-medence Észak-kínai-alföld Szecsuáni-medence Hszicsiang-medence Tarim-medence Takla-Makán Dzsungáriai-medence Góbi-sivatag Tibeti-fennsík Hindusztáni-alföld Indus-alföld Mezopotámia Iráni-medence Afgán-medence Anatóliai-medence
Alföldek, medencék, fennsíkok Londoni-medence Párizsi-medence Aquitániai-medence Közép-európai-síkvidék Pó-alföld Magyar-alföld Havasalföld Bolgár-tábla Kaszpi-mélyföld (-28 m) Nyugat-szibériai-alföld Észak-szibériai-alföld
16
Eurázsia nagytájai szerkezeti-morfológiai alapon I. II. III.
IV. V. VI. VII. VIII.
IX. X.
Észak-Európa (=Fenno-Skandia) Kelet-európai-síkvidék Európai-rögvidék Nyugat-európai-rögvidék Brit-szigetek Francia–Belga-rögvidék Közép-európai-rögvidék Közép-európai középhegyvidékek Közép-európai-síkvidék Eurázsiai-hegységrendszer Európai-ág („Fiatal Európa” /Alpok, Kárpátok, Dél-Európa/) Ázsiai-ág Ural Nyugat-Szibériai-alföld Közép-Szibéria Belső-Ázsia Nyugat-ázsiai-síkvidék Kaledon–Altaida-rögvidék Közép-Ázsia Pacifikus-hegységrendszer (Kelet-Szibériával) Déli táblás vidékek (egykori Gondwana darabjai) Dekkán-félsziget Arab-félsziget
17
ÉSZAK-EURÓPA
I. Földrajzi helyzet, határok Észak-Európa elnevezésen természetföldrajzi értelemben mást értünk, mint politikai-földrajzi – társadalom-földrajzi alapon, hiszen utóbbi szerint Finnország, Svédország, Norvégia, Dánia és Izland tartozik Észak-Európához; természetföldrajzi szempontból viszont Dániát és Izlandot nem soroljuk ide. Észak-Európához tartozik a Balti-pajzs fedetlen ősmasszívuma, valamint az ehhez a szilurban hozzágyűrődött Skandináv-hegység. Dánia már a Közép-európai-rögvidékhez sorolandó – hiszen alapja variszkuszi eredetű –, Izland pedig a harmadidőszakban létrejött Izlandi-hátság szigeteinek egyike. Ennek megfelelően Észak-Európa határai: a Finn-öböl, Balti-tenger, Öresund, Kattegat, Skagerrak, Norvég-tenger, Jeges-tenger, Barents-tenger. A Kelet-európai-síkvidéktől a Fehér-tenger és a Finn-öböl közötti, az Onyega – Szvir folyó – Ladoga-tó által kijelölt glintvonal választja el ÉszakEurópát. Észak-Európa partjai a marinoglaciális parttípusba sorolandók. A rendkívül nagy mértékű tagoltság elsősorban a pleisztocén eljegesedésnek köszönhető: a jég tevékenysége során fjordokat, skäreket hozott létre. A jég elolvadása óta a tenger abráziós munkája alakítja a partokat.
II. Kialakulás A Fennoskandia-ősmasszívum (Balti-pajzs) Európa legősibb archaikus magja. Itt található Földünk legnagyobb földtani réteghiánya: helyenként az archaikus, több mint 1 milliárd éves kőzetekre közvetlenül negyedidőszaki üledékek kerültek. A legjellemzőbb kőzetek – gránit, gneisz, kristályos palák – a mélyben keletkeztek, de – mivel a felsőbb rétegek a hosszú idők során lepusztultak – végül felszínre kerültek. Az ősmasszívum több egymást követő orogenezis során jött létre. A legidősebb hegységképződés az archaikumban a Katarchaidák, amely mintegy 3000-3500 millió évvel ezelőtt jött létre. Az ekkor keletkezett kőzeteket ma a Kóla-félsziget északi részén találjuk (1. ábra). Szintén az archaikumban, mintegy 2400-2700 millió éve ment végbe a Saamidák orogenezise, amely NYÉNY – KDK csapásirányban Észak-Finnországban, illetve a Kola-félszigeten húzódik.
18
Délebbre találjuk a Belomoridákat, amely ÉNY – DK csapásirányban húzódik, s mintegy 2000-2200 millió éve alakult ki. Hasonlóan, az alsó-proterozoikumban, 1700-1800 millió évvel ezelőtt jött létre a Svekofennidák és Karelidák területe, amely Észak-Svédországban, Finnországban és Karéliában található. A Karelidákon rendkívüli vastagságú konglomerátum-sorozat alakult ki, amely a Svekofennidák törmelékanyagából származik. A Svekofennidák utolsó metamorfózisa egy időben történt a Karelidákéval. Az alsó-proterozoikumi két orogenezishez kapcsolódnak Észak-Európa legjelentősebb ásványkincsei: a svéd magnetites vasérc, illetve a Kola-félszigeten található nikkel. A középső-proterozoikumban, 1400 millió évvel ezelőtt ment végbe a Gotidák orogenezise, amelyet ma Dél-Svédországban követhetünk nyomon. A Pregotidák idősebb kőzeteket jelentenek, de valószínűleg a Gotidák orogenezise során metamorfizálódtak. Dél-Finnország keleti részén, a Gotida orogenezis során a rapakivi gránit áttört az idősebb Svekofennidákon, amely azóta nem metamorfizálódott, így ma is két különböző időszakból és orogenezisből származó gránitot tanulmányozhatunk Dél-Finnországban. A Dalslandi orogenezis volt a legfiatalabb a prekambriumon belül Észak-Európában, amelynek területe Dél-Norvégia. A Balti-pajzs nyugati peremén található a Jotni-homokkő, amely vízszintesen települt, nem metamorfizálódott, és szárazföldi, száraz klímára utal. A felső-proterozoikumban az addig egységes Protogea több darabra szakadt, s létrejött Fennoszarmácia és Laurencium között a Kaledóniai-geoszinklinális.
1. ÁBRA: Fennoskandia különböző korú prekambriumi szerkezeti egységei (Molnár B.)
19
A paleozoikumban a kambrium nyugodtan telt, a Kaledóniai-geoszinklinális akkumulációja ment végbe. Az orogenezis az ordovíciumban kezdődött, de fő fázisa a szilur végén volt. A szilur végére a Kanadai-pajzs és a Balti-pajzs közeledése következtében kialakult a Kaledóniai-hegységrendszer, amelynek fontos, egyik legmarkánsabb tagja a Skandináv-hegység. Északi folytatásában, a Spitzbergákon szintén találunk kaledóniai tagokat. A devonban lepusztulás történik, majd a karbonban és a permben is hasonló folyamatok játszódnak le. A variszkuszi mozgások hatására csak peremi gyűrődések, törések, kisebb vulkanizmus alakult ki. Ennek következtében gyűrődik a Balti-pajzshoz a Skane-félsziget. A mezozoikum folyamán tönkösödés jellemző, szárazföldi lepusztulás zajlik, transzgresszió csak a krétában, a Skane-félszigeten alakul ki. A harmadidőszakban az Alpi-orogenezis hatására a törésvonalak helyenként felújultak; az ennek következményeképpen létrejött vulkanizmust Svédországban riolit-andezit, Finnországban dácit jelzi. Ezzel összefüggésben a Skandináv-hegység emelkedett, a Svéd-alföld süllyedt. A szárazföldi lepusztulás a harmadidőszakban is folyamatos volt. Észak-Európa mai felszínformáinak fő kialakító tényezője a negyedidőszakban a pleisztocén eljegesedés volt. Ekkor mintegy 1000-2000 méter vastag belföldi jégtakaró borította Észak-Európát. A fokozatos lehűlés következtében egyre kevesebb hó olvadt el nyáron, amely felgyülemlett főleg a nyugati, csapadékos oldalon. Először a magasabb térszíneken kárgleccserek alakultak ki, amelyek a tengerig nyúltak le. A keleti oldalon viszont nem érték el a Balti-tengert, mert általános jégfelhalmozódás ment végbe, amelyből csak a nunatakok álltak ki. A jég déli irányban egészen a Német-lengyel-síkvidékig nyomult lassú mozgással, s a szelektív pusztítás eredményeképpen vásott sziklák jöttek létre. A jég a fagyott fenékmorénákkal és erratikus tömbökkel véste az alapkőzetet. Nyaranta a szubglaciális olvadékvizek ózokat akkumuláltak, amelyek 20-30 méter magas, helyenként 100 km hosszúságú gátakat jelentenek. (Ilyen például a Punkaharju-óz.) A jég visszahúzódása után hosszú végmorénagát-rendszerek maradtak vissza, ebből a legismertebb Finnországban a Salpausselkä. A peremből kilépő olvadékvizek sandr-síkságot hoztak létre. A nagyobb leszakadó jégtömbök gleccsernyelv-medencéket alkottak, majd a jég elolvadása után ezekben tavak halmozódtak fel; ilyen például a Svéd-Nagy-tavak vagy az Oulujärvi. A hegységekben a völgyi gleccserek trogokat, illetve fjordokat eredményeztek. A jég elolvadása után az egykori főgleccservölgy és mellék-gleccservölgy találkozásánál létrejövő függővölgyek pedig a vízesések kialakulását tették lehetővé. A jég elolvadása után, a holocénben a Yoldia-transzgresszió ment végbe, amelynek hatására kapcsolat alakult ki az Északi-tenger és a Finn-öböl között, a Svéd-Nagy-tavakon keresztül. Miután Észak-Európa a jég olvadásával megszabadult a hatalmas tömegű jégtől, emelkedni kezdett a terület (Ancylus-regresszió), amelynek hatására beltó jött létre a mai Balti-tenger helyén. Az eosztatikus
20
szintingadozás később ismét transzgressziót eredményezett (Litorina-tenger), amelynek során a mai partvidékeket öntötte el sekély tenger. Ma ismét emelkedés mutatható ki; Európa legjelentősebb izosztatikus mozgása a Botteniöbölnél mérhető, amelyet parti szinlők bizonyítanak (évi 1 cm). Észak-Európa mai felszínét nagyobbrészt glaciális eróziós, kisebb részt glaciális akkumulációs formák uralják.
2. ÁBRA: Észak-Európa morfológiai tájtípusai (Rudberg)
21
3. ÁBRA: Észak-Európa geológiai térképe (Rudberg)
22
III. Tájai A) SKANDINÁV-HEGYVIDÉK 1. Nyugati partvidék A Skandináv-hegység meredeken szakad le a rendkívül tagolt partvidékre, az Északi-tengerre. Alacsony síkság csak a középső részen alakult ki, ahol kb. 40 km szélességet ér el, északon és délen viszont összeszűkül. A partok előtt mintegy 150.000 sziget emelkedik ki a tenger vizéből. Ezek az ún. skärek a jég szelektív eróziója során jöttek létre. A legnagyobb szigetek a Lofoten és a Westeralen. A szárazföldbe hosszan benyúlnak a fjordok, amelyek glaciális teknővölgyekben folytatódnak. Gyakoriak a függővölgyek, amelyek zuhatagos folyókat hoztak létre. A legismertebb fjordok: északon a Lyngen-fjord, Közép-Norvégiában a Trondheim-fjord, délen pedig a Sogne-fjord és a Hardanger-fjord. Itt találhatók Norvégia legismertebb vízesései is, a Voringsfoss és a Lotefoss. Délen az Oslo-fjord szélesebb a többi fjordhoz képest, itt a puha szilur palát a jég könnyebben tudta erodálni. E fjord mentén jött létre az Oslói-medence. 2. Fjellek vidéke A harmadidőszakban az Alpi-orogenezis hatására magasra került tönkfelszínek meredeken emelkednek ki a parti övezetből. A fennsík jellegű, enyhén hullámos területet a jég legyalulta. Fő kőzete gránit, gneisz. A fjellek vidékét két részre oszthatjuk fel, a kettő között a Jämtlandi-süllyedék jelenti a határt. •
Az északi fjellek alacsonyabbak, kisebbek, legmagasabb pontjuk a Kebnekaise (2123 m).
•
A déli fjellek magasabbak, erősebben eljegesedettek; a magasabb fjelleket firnmezők borítják, ahonnan platógleccserek indulnak lefelé. A legnagyobb összefüggő firnmező a Jostedalsbreen (1500 km2). A két legmagasabb központ a Dovre-fjell, illetve a Jotunheimen. Itt találjuk Norvégia legmagasabb pontjait: Glittertind (2470 m), Galdhopigen (2469 m).
B) BALTI-PAJZS 1. Svéd-tönk a) A Svéd-tönk északi részét jelentő Norrland sziklalejtő, amely a Skandináv-hegységtől a Botteni-öböl irányába lejt. A tagolt felszínen párhuzamos glaciális völgyek húzódnak, amelyeket a gleccser mélyített ki. A völgyekben tavak képződtek, ahol a puhább palákból álló sávban a gleccserek túlmélyítése történt.
23
b) A Botteni-öböl partvidékén 50-70 km széles sávban található a Nyugat-Botteni parti alföld, ahol tengeri szinlők bizonyítják a folyamatos izosztatikus emelkedést. c) A Svéd-alföldet posztglaciális tengerek üledékei fedik. A jég által letarolt denudációs alföldön a Yoldia üledékek keverednek a glaciális akkumulációs formákkal (vásott-sziklák, végmorénák, ózok, sandr-síkság). Itt találhatók Észak-Európa legnagyobb tavai, a Svéd-Nagy-tavak (Vänern, Vättern, Hjälmaren, Mäleren), amelyek szerkezeti vonalak mentén, a glaciális erózió által jöttek létre. d) Dél-Svédországban emelkedik a Balti-pajzs boltozata, a Smaland, más néven Dél-Svéddombvidék, amely részben sziklafelszín, részben viszont morénaüledékek borítják. A dombvidék körül a Smalandi-síkság húzódik, amelyet helyenként a Yoldia agyagos üledékei fednek. A partoktól keletre található Öland és Gotland szigete – ezek szerkezetileg már Szarmáciához tartoznak –; itt a vízszintesen települt szilur mészkő-táblák elkarsztosodott formában láthatók. e) Svédország legdélibb részén helyezkedik el a Skane-félsziget, amely szerkezetileg már a Dán-szigetekhez tartozik. A variszcida alapon triász homokkő, illetve kréta mészkő található. A tagolt, rögös dombvidékhez dűnés partok kapcsolódnak. 2. Finn-Karjalai-tönk a) A Finn-Karjalai-őstönk központi területe a Finn-tóhátság, amelyet végmorénák választanak el a parti síkságtól. Közülük legismertebb a Salpaussälke, amely a Hanko-félszigettől kezdve 600 km hosszan ívszerűen huzódik ÉK felé. Joensu és Lahti között kettős sáncot alkot, 30-50 méter magasan. Elsőrendű természetföldrajzi választó, hiszen a végmorénagáttól északra kezdődik az igazi Finn-tönk. A végmorénagátra merőlegesen, északi irányban ózok emelkednek. Közülük legismertebb a 7 km hosszú Punkaharju-óz, amely a Saaimaa-tórendszert két részre osztja. Itt kämeket, drumlineket találunk. A tóvidéken a folyók tulajdonképpen hiányoznak, a tavakat kiegyenlítetlen esésgörbéjű vízfolyások kötik össze. Gyakoriak a vízesések, legismertebb az Imatrai-vízesés. b) A parti alföldek közül a Kelet-Botteni parti alföld a kiegyenlítettebb és szélesebb, mintegy 70-100 km szélességben határolja a tengert. Az öböl túloldalán lévő parti alföldhöz hasonlóan itt is parti szinlők bizonyítják a terület izosztatikus emelkedését. A Dél-finn parti alföld nyugati részét törések érték, így szakadt le az Aland szigetcsoport. Jellegzetes skäres partokat találunk itt, helyenként meredek, sziklás partokkal. A Svekofennidák egykori csapásiránya megegyezett a jelenlegi partvidékével. Ennek megfelelően a kőzetsávok északról délre változnak, és így hullámos felszín alakult ki. A mélyebben fekvő, puha palasávokban apró tavak bújnak meg. Ezeket folyók keresztezik – közülük legjelentősebb a Vouksi –, s gyakoriak a vízesések is. A keleti részen felszínre bukkan a rapakivi gránit. A partok előtt kopár skärek emelkednek ki a tenger vizéből.
24
c) A Waara-vidéken a jég által erősen lekoptatott gránitból, kvarcithátakból álló vásottsziklák emelkednek ki. A 300-400 méter magas waara-kat (amelyek magyarul ’erdős hegyeket’ jelentenek) tajga borítja. d) A Karjalai-őstönk kelet felé lejt, és feltűnő lépcsővel szakad le a lapos Fehér-tengerialföldre. A Maanselkä átlagosan 300 méter magas hátság, északon emelkedik csak 600 méter fölé. A Nyugat-Karjalai-hátság az előbbi folytatása, de itt már csak a csúcsok emelkednek 300 méter fölé. Emellett több a moréna, illetve változatosabbak a glaciális akkumulációs formák. Az ózok helyenként 40-50 km hosszúak, s 50-60 méter magasak. A Fehér-tengeri-alföld a tengerszint felett 40-70 méter magasságban található lapos alföld. Dél-Karélia területén találhatók Európa legnagyobb tavai. A glinttavak a jég által kidolgozott perem mögött duzzadtak fel. Északi partjuk kristályos kőzetekből áll, sziklásak, változatos felszínformákat jelentenek; míg a déli parton kambriumi és szilur lapos táblákat találunk. Európa legnagyobb tava a Ladoga-tó – amely harmincszor nagyobb, mint a Balaton –, az Onyega-tó kb. feleekkora. A glintvonal DNY-i részén jött létre a Csúd (Peipsi)-tó. 3. Lapp-tönk A Balti-pajzs legészakibb részén, a sarkkörtől északra a Svéd- és a Finn-Karjalai-tönk egybefonódása alkotja a Lapp-tönköt. Az átlagosan 200-300 méter magas hullámos dombságból szigethegyek emelkednek ki. Gyakoriak a jég által erősen lecsiszolt vásott-sziklák, illetve a sziklamedencés tavak. (Utóbbi tipikus példája az Inari-tó.) A főként gránitból és kvarcitból álló vásottsziklákon az erdőhatár fokozatosan lealacsonyodik. Az erdőhatár feletti, 600-700 méter magas hegyeket tunturiknak nevezzük. (Magyarul kopár hegyet jelent.) a) A Lapp-tönk nyugati része a Tunturi-vidék, amelynek partvidéke rendkívül tagolt. A pleisztocén eljegesedés során a gleccserek hozták létre a fjordokat (például Varanger-fjord, Porsanger-fjord). A kontinentális selfterületről emelkedik ki a Mageroya-sziget, ahol Európa legészakibb pontját találjuk, a Nordkapp-ot. b) A Lapp-tönk keleti része a Kola-félsziget, ahol a Hibini-hegység 1191 méterig emelkedik, lábainál pedig festői tavak jöttek létre. A glaciális formákat jelenleg a periglaciális folyamatok alakítják. Északon a Jeges-tenger a szárazföldbe mély fjordok révén jut be, közülük legnagyobb a Kola-fjord, amely 60 km hosszú, s 327 méter mély. C) ÉSZAKI-SZIGETEK 1. A Spitzbergák (Svalbard-szigetek) több mint ezer szigetből állnak. A szigetcsoport szárazföldi talapzatból emelkedik ki, s Gröndlandhoz közelebb van, mint Európához. Északi területén archaikus kőzetek is megtalálhatók. Nyugaton a kaledóniai hegyláncok összeköttetést jelentenek a Skandináv-hegység és Grönland között. A Variszkuszi-orogenezis alig
25
érintette a szigetcsoportot. A felső-krétában viszont vulkanizmus ment végbe, melynek során a bazalt megvédte az üledékes kőzeteket a lepusztulástól. A harmadidőszakban emelkedett a terület, s a rögösödés során a kaledóniai rögök exhumálódtak. A jelenlegi domborzatot a pleisztocén glaciális tevékenység hozta létre. Ma a periglaciális folyamatok tipikus helyszíne: permafrost, szoliflukció, poligonális tundra, valamint kifagyásos aprózódás alakítja a felszínt. Legnagyobb tagja a Nyugati-föld, amely a szigetek összterületének kétharmadát teszi ki. Legmagasabb pontja 1432 méter, s devon homokkőből áll. Itt találjuk a jellegzetes kártornyokat, amelyekről a szigetek - 1596-ban Barents holland hajós által – a nevüket kapták (Spitzbergák = „csúcsos hegyek”). A Nyugati-föld északkeleti részén ma is állandóan eljegesedett területek húzódnak.
4. ÁBRA: A Spitzbergák geológiai térképe (Sömme, A.)
26
2. A Medve-sziget (Bjornoya) devon homokkő-táblái ma jégmentesek. Felszínét pleisztocén glaciális formák uralják. 3. Európa legészakibb szigetcsoportja a Ferenc József-föld, amely mintegy 100 szigetből áll. A kaledón alapot mezozoós üledékek, illetve bazalt fedi. 90%-át mai is jég borítja, a legmagasabb pontok nunatakokként emelkednek ki a jégből. Csak a nyugati partszegélyen találunk tundrát. A Ferenc József-földön is jól tapasztalható az az általános világtendencia, mely szerint fokozatosan csökken a jég területe.
IV. Éghajlat, növényzet, talaj Észak-Európa az 55. szélességi foktól északra helyezkedik el, ezért az évi besugárzás mértéke alacsony, s így csak két évszak, illetve két átmeneti időszak alakult ki. Két szélrendszerhez tartozik: a nyugati szelek övében az óceáni hatás érvényesül, míg a sarki szelek hideggel árasztják el az északi területeket. A nyugati fekvés, illetve az óceáni hatás következménye a viszonylag sok csapadék, illetve a hőmérsékleti kiegyenlítettség. Az Észak-Atlanti-áramlás pozitív hőanomáliát eredményez.
A domborzat jelentősen módosítja az éghajlatot. A Skandináv-hegység elsőrendű éghajlatválasztó: az orografikus tényezők hatására jelentős különbség alakul ki a hegység keleti és nyugati oldala között mind az évi hőingásban, a csapadék mennyiségében és formájában, mind a hóhatár magasságában (5. ábra). Éghajlati területek A nyugati partvidéken óceáni éghajlat alakult ki, s az Észak-Atlanti-áramlás magas pozitív hőanomáliát eredményez. Ennek értéke télen helyenként akár a 20-25 oC-ot is eléri, de éves átlagban is 7-12 oC (Lofoten: 0 oC januárban, 15-16 oC júliusban). A csapadék bőséges, évi eloszlása egyenletes. Mennyisége átlagosan 800 mm, de az orografikus tényezők következtében helyenként ennél jóval több is lehet (Bergen 1900 mm). A Skandináv-hegységtől keletre fekvő Norrland és a Nyugat-Botteni parti alföld, valamint Finnország középső és északi része a szubarktikus éghajlat alá esik. Észak felé fokozatosan hűvösödik, keleten kevesebb csapadék, s ezzel összefüggésben a nagyobb hőingás jellemző. Az évi középhőmérséklet 0 – (+4) oC (január: (-3) – (-15) oC, Északkelet-Finnországban (–30) oC; júliusban pedig 15-16 oC. Nyáron nincs jelentős különbség észak és dél között). A csapadék évi mennyisége 500-600 mm, az óceáni hatás itt még érezhető. Növényzete tajga, talaja a podzol. Dél-Svédországban a kontinentális éghajlat hűvös nyarú változata jellemző, amely egyben átmenetet jelent az óceáni éghajlat felé; Dél-Finnországban pedig a szubarktikus éghajlat felé érezhető az átmenet. Dél-Svédországban az évi középhőmérséklet 7-8 oC (január (–1) oC, július 17 oC), Dél-
27
Finnországban viszont már csak 4-5 oC (január (–5) – 7 oC, július 16-17 oC). A csapadék évi mennyisége 500-600 mm; növényzetét vegyes erdők, fenyő, nyír, esetleg bükk alkotja. Tundra éghajlattal a Fjellek vidékén, illetve Lappföld északi részén és az Északi-szigetek nyugati oldalán találkozhatunk. Itt az évi középhőmérséklet 0 oC alatt marad, júliusban nem éri el a +10 oC-ot. A tél hosszú és igen hideg, a csapadék kevés (300-400 mm), s többsége hó alakban esik. Növényzete erdős tundra, moha, zuzmó; s tundratalajok alakultak ki. Gazdag állatvilággal rendelkezik, a szigeteken madarak, jegesmedve, sarki róka, rénszarvas, fóka él. Állandóan fagyott éghajlat a Spitzbergák 60%-án, a Ferenc József-föld 90%-án jött létre.
5. ÁBRA: Észak-Európa évi csapadékmennyisége
28
V. Vízrajz Észak-Európa fő vízválasztója a Skandináv-hegység fjellvidéke. Ettől nyugatra rövid, bővizű, egyenletes vízjárású, zuhatagos folyókat találunk, amelyeket gyakran hasznosítanak elektromos áram termelésére. A vízválasztótól keletre lévő folyók esésgörbéje laposabb; itt kiegyenlítetlen medrek, völgyi tavak jellemzők. Legismertebb folyója a Glomma az Oslo-fjord közelében, valamint a Göta-älv, Észak-Európa legjelentősebb folyóvize, amely a Svéd-tavakon halad keresztül. Északon a Botteni-öbölbe ömlik a Lule-älv, illetve Észak-Finnországban a Kemijoki. Dél-Finnország legjelentősebb folyója a Kymijoki valamint a Vuoksi, amely a Saaimaa-tó vizét vezeti le a Ladogába, és ezen a folyón alakult ki a híres Imatrai-vízesés. Észak-Európa rendkívül gazdag tavakban, melyek zömmel glaciális eróziós eredetűek. Gyakoriak a sziklamedencés tavak, (pl. Inari-tó), a gleccservájta ároktavak (pl. Norrland tavai), a kártavak, tengerszemek (Skandináv-hegység). A glaciális akkumulációs tavak közé sorolható a SvédNagy-tavak (Vänern, Vättern, Mälaren, Hjälmären), illetve a Salpaussälke mögött felhalmozódó Saaimaa-tórendszer.
29
Észak-Európa (Fenno-Skandia) topográfiai névanyaga
I. Tengerek, öblök, szorosok Atlanti-óceán Északi-tenger
Botteni-öböl
Skagerrak
Finn-öböl
Kattegat
Norvég-tenger
Öresund
Balti-tenger
Kalmarsund
Jeges-tenger Barents-tenger Fehér-tenger
II. Szigetek, félszigetek Swalbard-szk. (=Spitzbergák)
Skandináv-félsziget
Medve-sziget (Bjørnøya)
Varanger-félsziget
Magerøya
Kola-félsziget
Ferenc József-föld
Hanko-félsziget
Lofoten
Nordkap (Északi-fok)
Westerålen Öland Gotland Åland III. Kialakulás, domborzat Katarchaidák
Balti-pajzs
Saamidák
Laurencia
Belomoridák
Kaledonidák
Svekofennidák
Észak-Atlanti-medence
Karelidák
Észak-amerikai-lemez
Gotidák
Eurázsiai-lemez
Pregotidák
Yoldia-tenger
Dalslandium
Ancylus-tó
Jotnium
Litorina-tenger
30
Nagytájak: A, Skandináv-hegyvidék 1. Nyugati-partvidék Lofoten
2. Fjellek vidéke a, Északi fjellek
Westerålen
Svartisen-gleccser ∆ Kebnekaise (2123 m)
Lyngen-fjord Trondheim-fjord
Jämatlandi-süllyedék
Sogne-fjord Hardanger-fjord
b, Déli fjellek
Eid-fjord
Jostedalsbreen
Sør-fjord
Folgefonn-gleccser
Mabødal-gleccservölgy Vøringsfoss (vízesés) Osloi-medence
Dovre-fjell Jotunheimen ∆ Galdhøpigen (2469 m)
Oslo-fjord
∆ Glittertind (2470 m) Hardangervidda Låtefoss (vízesés)
B, Balti-pajzs
Punkaharju-óz
1. Svéd-tönk
Saimaa-tórendszer
a, Norrland
Imatrai-vízesés
b, Ny-Botteni-partialföld c, Svéd-alföld
b, Parti alföldek Kelet-Botteni-partialföld:
Svéd-Nagy-tavak (Vänern, Vättern, Mälaren, Hjälmaren) Taberg
Dél-finn-partialföld Hanko-félsziget c, Waara-vidék
d, Småland (=Dél-Svéd-dombvidék) Öland és Gotland (szerkezetileg
d, Karjalai- (=Karéliai-) tönk Maanselkä
Szarmáciához
Nyugat-Karjalai-hátság
tartoznak)
Fehér-tengeri-alföld
e, Skåne (szerkezetileg a Dán
szigetekhez tartozik)
Dél-Karélia Glinttavak (Ladoga, Onyega, Peipsi /Csúd/)
2. Finn-Karjalai-tönk a, Finn-tóhátság Salpausselka (végmorénagát)
3. Lapp-tönk a, Tunturi-vidék
31
∆ Pyhätunturi (539 m) Porsanger-fjord
C, Szigetek
Varanger-fjord
1. Swalbard-szigetek (=Spitzbergák)
Varanger-félsziget
a, Nyugati-föld (Spitsbergen)
Magerøya-sziget
Nordvest-Spitspergen Nemzeti Park
Svéd Lappföld (UNESCO
Sør-Spitsbergen Nemzeti Park
Világörökség) Nordkap (Európa legészakibb foka: É.sz.71011’) b, Kola-félsziget Kola-fjord
b, Prinz-Karls-Forland-sziget (=Forlandet Nemzeti Park) c, Keleti-Swalbard-szigetek 2. Medve-szigetek (Bjørnøya) 3. Ferenc József-föld
Hibini-hegység (1191 m) IV. Folyók, tavak Glomma Göta-älv Lule-älv Kemijoki Kymijoki Vuoksi Imatrai-vízesés Szvir Inari-tó Kemijärvi Saaimaa-tórendszer Svéd-Nagy-Tavak Vänern Vättern Mälaren Hjälmären Ladoga Onyega
32
KELET-EURÓPAI-SÍKVIDÉK
I. Földrajzi helyzet, határok A Közép-Európa felét kitevő Kelet-európai-síkvidék területe 4,5 millió km2. Határai: az Onyega–Ladoga közti glintvonal – Barents-tenger – Ural-hegység – Ural folyó (itt a felszín egybemosódik a Nyugat-ázsiai-síkvidékkel) – Kaszpi-tó – Kaukázus vidéke (Kuma-Manics-süllyedék) – Fekete-tenger (Perekopi-földszoros) – Keleti-Kárpátok. (A kelet-romániai Moldva is a Keleteurópai-síkvidékhez tartozik.) A Közép-európai-rögvidék felé a táj jellege teljes mértékben folytatódik (glaciális akkumulációs alföld), itt a határt a mélyszerkezet alapján a Kur–öböl és a Keleti-Kárpátok között húzhatjuk meg. Tengerpartjai közepesen tagoltak: a Fekete-tenger partvidékén a homokos-turzásos partok a süllyedő, limán torkolatokkal tarkított szakaszokkal váltakoznak. A Balti-tengeren is lapos partok jellemzők, helyenként turzásokkal (Kur-földnyelv), illetve boddenekkel (Rigai-öböl).
II. Kialakulás A Kelet-európai-síkvidék alapja Észak-Európához hasonlóan kratogén (Fennoszarmácia). Lényeges különbség, hogy míg a Balti-pajzs fedetlen ősmasszívum, addig a Kelet-európai-síkvidék masszívuma délkelet felé lejtő, fiatal üledékekkel fedett táblás vidék. Az ősmasszívum kristályos kőzetei csak nagyon kevés helyen kerülnek felszínre. Fejlődéstörténetét a megbillent, délkelet felé lejtő ősmasszívumon végbement transzgressziók és regressziók határozták meg. A paleozoikum meghatározó volt a mai morfológiai formák kialakulásában. A peremeken a perikratogeoszinklinálisokban felhalmozódott üledékekből a Kaledóniai-orogenezis során, a szilurban létrejött a Tyiman-hegység, míg a karbonban, a Variszkuszi-orogenezis következtében a Donyecihátság alakult ki. Az orogenezisek hatására a már tönkösödött, stabil területek nem tudtak gyűrődni, de nem is törtek, hanem hatalmas kiterjedésű anteklízisek és szineklízisek alakultak ki. Az anteklízisek átmérője esetenként több mint 100 km, s mindössze néhány száz méter magasságú hátságokat jelentenek. Ilyen az Ukrán-tömbboltozat, a Közép-orosz-tömbboltozat, valamint a Volga-menti-tömbboltozat. Az anteklízisek között hasonló formátumú, de negatív formák jöttek létre, ezek a szineklízisek (tömbteknők); ilyen például a Moszkvai-medence.
33
A paleozoikumban végbement egy általános süllyedés, melynek hatására a megbillent ősmasszívumra – délről észak felé – transzgresszió nyomult. Ennek maradványai az északi területeken – ahol a későbbi pleisztocén eljegesedés nem tarolta le –, például Észtországban, Saaremaa és Hiiumaa-szigeteken fedezhetők fel, mészkőtáblák formájában. A perm idején intenzív szárazföldi lepusztulás történt, amelynek terméke a vöröshomokkő. Különösen az Ural előterében, a Tyiman illetve Donyec vidékén jellemző. A perm elnevezés Perm városához kapcsolódik. A regressziók során jelentős sókészletek jöttek létre a szárazzá vált, lefűződő tengeröblökben, lagúnákban. A teljes lepárlódás kivételes esetben ment csak végbe; a leggyakoribb sókőzetek a kősó és a kálisó, melyek az Ural előterében jellemzők, Szolikamszk környékén. A mezozoikumban a tengeri elöntés kisebb területre korlátozódott, a kréta végére – a regresszió következtében – körülbelül az 50-55. szélességi fokok között maradtak vissza mezozoós üledékek (kréta mészkő). Ezt a sávot ma a mezozoós hátságok területének nevezzük. A harmadidőszakban a tenger kiterjedése még kisebb volt, ennek üledékeit ma a Feketetenger partvidékén tanulmányozhatjuk. A negyedidőszakban már csak egy reliktum-tengerről beszélhetünk: a Kaszpi-tó irányába húzódott vissza a tenger, itt találjuk a negyedidőszaki üledékeket. A pleisztocén másik jelentős eseménye az eljegesedés volt: a legnagyobb kiterjedésű riss kb. az 50. szélességi fokig nyomult déli irányba. Északon a jég az egykori paleozoós üledékeket jelentős részben erodálta, ezért összefüggő paleozoós üledékes sáv ma nem található meg. Délebbre morénavidékeket, fluvioglaciális süllyedékeket találunk. A periglaciális területeken lösz alakult ki, például az Ukrán-táblán. Kelet felé a lösz vastagsága jelentősen csökken. A jég és a lösztáblák között fluviglaciális síkságok alakultak ki, amelyek később mocsaras, tőzeges területekké váltak. Európa legvastagabb lösztáblái Ukrajnában találhatók. Érdemes megemlíteni, hogy e területek nem az egykori végmoréna-gátak közvetlen szomszédságában jöttek létre – annak ellenére, hogy az adottságok alkalmasak lettek volna löszképződésre (poranyag; éghajlati-morfológiai-növényzeti viszonyok). Egyedül a vízrajzi viszonyok nem kedveztek a löszképződésnek, hiszen a fluvioglaciális süllyedékekben az olvadékvizek azt nem tették lehetővé. A kelet felé történő elvékonyodás oka, hogy a csapadék mennyisége fokozatosan csökken. A holocénben folytatódott a reliktumtavak regressziója, kialakult a Kaszpi-tó, illetve annak alföldje, mélyföldje. Emellett a fluviátilis erózió és akkumuláció alakítja a mai felszínt. Szintén a holocén terméke a mai partok kialakulása. A Fekete-tenger partvidékén a homokos, turzásos, épülő partok (pl. Azovi-tenger vidéke) váltakoznak a lapos, süllyedő partokkal, ahol a széles folyóvölgyekbe benyomult a tenger, és tölcsértorkolatra emlékeztető, de genetikailag teljesen más típusú, ún. limán torkolatokat eredményezett.
34
III. Tájai A Kelet-európai-síkvidék a legklasszikusabb horizontális földrajzi övezetes nagytájak közé tartozik. Találunk itt táblás síkságot változatos felszínnel, ahol csak kevés helyen bukkan felszínre a prekambriumi kristályos kőzet (Podóliai-hátság, Azovi-tönk, Voronyezsi-tönk). Előfordulnak paleozoós üledékek illetve hegységek (Tyiman-hegység, Donyeci-hátság); kiemelkednek az anteklízisek, ahol a paleozoós üledékekre mezozoós rétegek kerültek (Podóliai-, Közép-orosz-, Volgamenti-, Volgántúli-hátság). A mai felszínformákat nagymértékben negyedidőszaki folyamatok határozták meg: a területet letarolt térszínek, moréna-síkságok, végmoréna-rendszerek, fluvioglaciális síkságok, lösszel fedett táblás síkságok, folyóvízi üledékekkel kitöltött alföldek, illetve a Kaszpi tengeri üledékei jellemzik. A) HÁTSÁGOK, DOMBSÁGOK 1. Morénasíkságok, végmoréna-területek A pleisztocén eljegesedések közül a riss volt a legnagyobb, amely érintette a Baltikum egészét, Belorusszia felét, illetve Oroszország európai részének északi egyharmadát. A würm eljegesedés kisebb területre korlátozódott, ennek megfelelően északabbra találjuk a würm végmoréna-gátakat, s mivel ezek fiatalabb képződmények, a formák itt élesebbek, mint a riss esetében. Mivel a morénaanyagok könnyen pusztuló formákat alkotnak, a folyók e végmoréna-gátakat dombsorokká szabdalták fel: a würm területeket kevésbé, a riss végmoréna-gátakat tagoltabban. A würm morénasíkságok területe szerves folytatása a Lengyel-tóhátságnak. A Balti-hátság inkább csak alföld, átlagosan 40-80 méterrel emelkedik a tenger szintje fölé. Csak a morénaszigetek haladják meg a 100 méteres magasságot; ilyen például Litvániában a Zemaitija (234 m), Lettországban a Vidzeme (311 m), Észtországban a Munamägi (318 m). A síkságokon sekély tavak, helyenként lápok találhatók. Észtország északi részén felszínre kerül a szilur mészkő is, melyet a jégkorszaki jég nem pusztított le teljesen. Saaremaa és Hiiumaa szigetek is hasonló szerkezetűek, sőt, a szerkezetileg ide tartozó Jylland és Gotland is ebbe a kategóriába tartozik. A Rigai-öböl pedig egy tipikus bodden. A Belorusz-hátság területén a paleozoós kőzetekre vastag morénaüledékek (kamek, ózok, drumlinek) kerültek. A 200-300 m magas felszínen rengeteg glaciális akkumulációs eredetű tó helyezkedik el. A Valdaj-hátság határozottabban emelkedik ki környezetéből (347 m). Európa legjelentősebb vízválasztója, hiszen négy vízgyűjtő (Balti-tenger, Fehér-tenger, Kaszpi-tó, Fekete-tenger) fő táplálója: itt ered a Volga, a Dnyeper, a Daugava, valamint a Jeges-tenger (Fehér-tenger) északra induló kisebb vizei. Az Onyega-hátság az előbbiekhez képest kisebb területű, és alacsonyabb.
35
A riss moréna-síkságok a würmben keletkezettekhez képest délebbre helyezkednek el, alacsonyabbak, kisebb kiterjedésűek, és a folyók erősebben felszabdalták őket. Ide tartozik a Szmolenszk-Moszkvai-hátság, a Klin-Dimitrovi-hátság és az Északi-uvalok. 2. Paleozoós rögök, hátságok A kaledóniai (szilur) Tyiman négy palasávból álló röghegység. Az észak-déli csapásirányú dombság átlagosan 400 m magasra emelkedik. A Donyeci-hátság gránittömbje (367 m) a Variszkusziorogenezis során jött létre. 3. Mezozoós hátságok A
Volhiniai-Podóliai-hátság
szerkezetileg
az
Ukrán-anteklízissel
egyezik
meg.
A
prekambriumi kratogén kőzetekre paleozoós majd mezozoós üledékek kerültek, amelyeket vastag lösztábla takar be. E területen gyakoriak a löszformák. A Dnyeper felé, keleti irányban réteglépcsőben szakad le a hátság. A folyók eróziója a völgyekben helyenként felszínre hozta az archaikus kőzeteket is. A Közép-orosz-hátság a Dnyeper-síkságtól az Oka-Don-síkságig húzódik. A felszínen mezozoós mészkövet találunk, amely nagymértékben karsztosodott. A lösz itt már vékonyabb, vagy helyenként teljesen hiányzik. E területen találjuk az ismert kurszki vasércet. A Volga menti hátság domborzata aszimmetrikus, nyugaton enyhén lejt, míg keleten meredeken szakad le a Volgára. A Volga nagy kanyarulata a Zsiguli-hegység eltérítő szerepének köszönhető. A Zsiguli-hegység mészkőhorsztja 300-400 m magasságú, s e területet – déli irányban – a Jergenyij-hátság köti össze a Sztavropoli-hátsággal, amely már a Kaukázus-vidék tája. A Volgántúli-hátságot a folyók eróziójának köszöbhetően három részre oszthatjuk: •
A Káma-Vjatka-fennsík paleozoós mészkőből és vörös homokkőből áll, a folyók platóroncsokat hoztak itt létre.
•
Az Ufai-fennsík jellemző kőzete a permi vörös homokkő, valamint a mezozoós mészkő.
•
A déli Obscsij-szirt alacsony mezozoós mészkőtáblákból áll.
4. Kratogén kibukkanások Mivel a prekambriumi kristályos kőzetek a földtörténet során mélyre kerültek, s azokat fiatalabb üledékek takarták be, csak kevés helyen és kis kiterjedésben bukkannak felszínre a prekambriumi kratogén kőzetei – általában a folyóvízi eróziónak köszönhetően. Ilyen terület például az Azovi-tönk, illetve a Voronyezsi-tönk.
36
B) ALFÖLDEK ÉS MEDENCÉK 1. Fluvioglaciális síkságok A pleisztocén jégkorszak végmorénagátjai előtti süllyedék-területeken hatalmas olvadékvízsíkságok (fluvioglaciális síkságok) jöttek létre. Közülük a legnagyobb a Poleszje, melynek vizét a Pripjaty vezeti le (Rokitno-mocsarak). Területe körülbelül Magyarország területével egyezik meg. A Moszkvai-medence lápos, mocsaras területének nagyobb részét már lecsapolták, keleti részmedencéje a Mescsora. Hasonló fluvioglaciális síkság az Északi-Dvina-mellék és a Pecsoramedence tundravidéke. 2. Folyó menti alföldek A Kelet-európai-síkvidék középső sávjában találhatók azok az alföldek, amelyeket a folyók töltöttek fel. A Dnyeper melléki síkság harmadidőszaki üledékeit vastag lösz fedi, illetve ezen folyóvízi hordalék található. Az Oka-Don-síkságot „Orosz Mezopotámiának” is nevezik, hiszen a két folyó közti területet jelenti. A két vízgyűjtő közötti vízválasztó rendkívül alacsony, s keletről nyugati irányba egy hullámos vonalat rajzol ki. A kisebb mellékvizek egymással ellentétes irányba folynak: egy részük észak felé, az Oka folyóba, másik részük déli irányba, a Donba ömlenek. A Volga menti síkság aszimmetrikus képet mutat: a Volga nyugatra tolódott, ennek következtében a Volga menti hátság meredeken szakad le a síkságra, s a teraszok is emiatt aszimmetrikusak, a jobb oldalon ritkán találhatók. A teraszok alatt harmadidőszaki üledékek helyezkednek el. 3. Tengeri akkumulációs síkságok A Fekete-tenger északi előterében harmadidőszaki feltöltött alföld húzódik, s a part mentén limánok sorakoznak, amelyek az izosztatikus süllyedés következtében jöttek létre. (Odessza régi kikötője is egy limánban épült.) A Kaszpi-mélyföldön és –alföldön negyedidőszaki üledékeket találunk, amelyek a reliktumtó regressziója során akkumulálódtak.
37
6. ÁBRA: Kelet-Európa tájai (szerk. Dr. Székely András.)
38
IV. Éghajlat, növényzet, talaj A Kelet-európai-síkvidéken – elsősorban a domborzatnak köszönhetően – klasszikus földrajzi zonalitás jött létre. Az éghajlat egyik legfontosabb tényezője maga a kelet-európai fekvés, az óceántól való nagy távolság, melynek következtében a legszélsőségesebb és legkontinentálisabb éghajlatok jöttek létre Európán belül. Másik fontos tényező a síksági domborzat, amely lehetővé teszi, hogy a légtömegek akadálytalanul jutnak a Balti-tengertől az Uralig. A délről jövő légtömegek számára a Kaukázus, valamint délnyugaton a Kárpátok csak kisebb mértékben jelent orográfiai gátat. Északról szintén nyitott a Kelet-európai-síkvidék, így a sarki légtömegek a Fekete-tengerig gyakorlatilag akadálytalanul juthatnak el, s ugyanígy fordítva, a déli, a Földközi-tenger illetve a Kaszpi-tó irányából érkező légtömegek is esetenként a Jeges-tengerig kifejthetik hatásukat. Mindezek következtében jellemző a nagy évi hőingás, a gyors és erőteljes időjárás-változás (pl. a Káma vidékén az évi hőingás 33-34 oC, de Moszkvában mértek már (–43) és +39 oC-ot is). Az észak-déli nyitottságból fakadóan gyakran előfordul, hogy a szomszédos légtömegek között óriási hőmérséklet-különbség alakul ki (pl. 1932-ben Kazanyban, december 27-én –40 oC-ot mértek, december 28-án 0 oC-ot). A legkevésbé szélsőséges hőmérséklet a Baltikumban alakult ki, ahol a januári középhőmérséklet –3 oC. A leghidegebb terület Pecsora -20 oC-kal. A déli területeken, Odessza környékén ugyanez az érték –2oC. A júliusi középhőmérsékletek összevetésénél érvényesül az észak-déli övezetesség, ennek megfelelően a Pecsora vidékén +8 oC, Odessza környékén +23 oC a júliusi középhőmérséklet. Tekintettel arra, hogy magasabb hegységek nincsenek a síkvidéken, a csapadékviszonyokban jelentős regionális különbségek nem alakultak ki . Nyugaton a csapadék átlagos mennyisége 700 mm, ami kelet felé fokozatosan csökken 500 mm-ig (a hátságok nyugati oldalán valamivel több csapadékot mérnek, 800 mm is előfordulhat). A legszárazabb terület a síkvidék délkeleti része, ahol 300 mm évi csapadékmennyiség jellemző. Éghajlati területek A Barents-tenger partvidékén tundra éghajlat alakult ki a tundranövényzet különböző változataival, illetve tundratalajokkal. A szubarktikus éghajlat kelet felé egyre szélesebb sávot alkot, növényzete a tajga, podzol talajokkal. Ezzel ellentétben a kontinentális éghajlat hűvös nyarú változata kelet felé összeszűkül. Ennek vidéke a Baltikum, Belorusszia, valamint Oroszország északi része. Itt lombos vegyes erdők alakultak ki barna erdőtalajjal, míg a kontinentális éghajlat meleg nyarú változatán a természetes növényzetet erdős sztyepp alkotja, gesztenyebarna talajokkal.
39
Ettől délre, illetve keletre a száraz éghajlat sztyepp változata jött létre sztyepp növényzettel, amelynek nagy része fontos mezőgazdasági terület, kitűnő minőségű csernozjom talajokkal. (7. ábra)
7. ÁBRA: É-D-i szelvény a Kelet-európai-síkvidék nyugati részén keresztül (Molnár B.)
V. Vízrajz A Kelet-európai-síkvidék földrajzi helyzetéből és morfológiájából adódik, hogy hosszú, nagy folyók alakultak ki. Vízválasztó az Észak-Ural – Északi-uvalok – Valdaj-hátság – Poleszje lápjainak vonala, mely egyben Európa fő vízválasztója is. A felsoroltak közül legjelentősebb a Valdaj-hátság, amely mind a négy abszolút erózióbázisnak a vízválasztóját jelenti – szerény magassága ellenére. Itt ered a Volga, amely nagy deltával ömlik a Kaszpi-tóba. Legjelentősebb jobboldali mellékfolyója az Oka, illetve annak mellékfolyója, a Moszkva folyó. A Volga baloldali mellékfolyói közül legismertebb a Káma (a Belajával és a Vljatkával), valamint a Szamara.
40
A Fekete-tenger vízgyűjtőjének fő folyója a Dnyeper, amely szintén a Valdaj-hátságban ered, s legjelentősebb mellékfolyója a Pripjaty, amely a Poleszje mocsárvidék vizének egy részét vezeti le. váltakoznak A Fekete-tengerbe ömlik – a Dnyeperhez hasonlóan limán torkolattal – a Dnyeszter, a Déli-Bug és a Don. A Valdaj-hátság harmadik nagy folyója a Daugava (orosz nevén Nyugati-Dvina), amely a Balti-tengerbe ömlik. Szintén ennek az erózióbázisnak a folyója a Nemunas, a Néva és a Narva. A negyedik erózióbázist a Fehér-tenger (Barents-tenger) jelenti, ide ömlik az Északi-Dvina (két forráságával, a Szuhonával és a Vicsegdával), valamint a Mezeny és a Pecsora. Tavai közül a legtöbb glaciális akkumulációs eredetű morénató (Belorussz- és Balti-tóhátság). A fluvioglaciális süllyedékekben gyakoriak a lápok, mocsarak: ilyen a Poleszje-vidék (Rokitnomocsarak), amely egyben vízválasztó is. Vize részben a Fekete-tenger vízgyűjtőjébe kerül, részben a Balti-tengerbe jut el. Északnyugaton a Csúd (Peipsi-tó) glinttó, amelyet a Kelet-európai-síkvidékhez sorolunk. A Kelet-európai-síkvidék és a Balti-pajzs határán található Európa legnagyobb tava, a Ladoga, illetve az Onyega-tó. A nagytáj délkeleti határán húzódik Földünk legnagyobb tava, a Kaszpitó, amely reliktumtó.
41
A Kelet-európai-síkvidék topográfiai névanyaga I. Tengerek, öblök, szorosok Jeges-tenger Barents-tenger Fehér-tenger Balti-tenger Finn-öböl Rigai-öböl Fekete-tenger Azovi-tenger Kercsi-szoros II. Szigetek Hiiumaa
Saaremaa III. Kialakulás, domborzat Nagytájak A, Hátságok, dombságok 1. Kratogén kibukkanások a, Azovi-tönk b, Voronyezsi-tönk 2. Paleozoos rögök, hátságok a, Tyiman b, Donyeci-hátság (367 m) 3. Mezozoos hátságok a, Volhiniai-Podóliai-hátság b, Közép-orosz-hátság c, Volgamenti-hátság Zsiguli-hegység Jergenyij-hátság
d, Volgántúli-hátság Káma–Vjatka-fennsík Ufai-fennsík Obscsij-szirt 4. Morénasíkságok, végmoréna-területek a, Würm morénasíkságok Balti-alföld Zemaitija (234 m) Vidzeme (311 m) Munamagi (318 m) Belorusz-hátság Valdaj-hátság Onyegai-hátság b, Riss morénasíkságok Szmolenszk–Moszkvai-hátság Klin–Dimitrovi-hátság Északi-uvalok (Észak-orosz-hátság/) B, Alföldek, medencék 1. Fluvioglaciális síkságok a, Poleszje Pripjaty- (Rokitno-)mocsarak b, Moszkvai-medence Mescsora c, Északi-Dvina-mellék d, Pecsora-medence 2. Folyómenti alföldek a, Dnyeper-melléki-síkság b, Oka–Don-síkság („Orosz Mezopotámia”) c, Volga menti-síkság 3. Tengeri akkumulációs síkságok a, Fekete-tenger partvidéke b, Kaszpi-alföld (- mélyföld
42
BRIT-SZIGETEK
I. Földrajzi helyzet, határok
A Brit-szigetek kontinentális talapzaton fekszik, együttes területe 315 ezer km2. Az Ír-sziget a jégkorszak idején, az Angol-sziget ezt követően vált le Európa szárazföldi törzséről. A Doveri-szorost részben süllyedés, részben hullámverés alakította ki. A kb. 1100 tagot számláló szigetvilág két legnagyobb szigete az Angol-sziget (224 ezer km2) és az Ír-sziget (83 ezer km2). Jelentősebb szigetek még az Orkney-szigetek, Shetland, Hebridák, Man, Anglesey, Wight, illetve a Csatorna-szigetek (Jersey és Guernsey), amelyek közigazgatásilag Angliához tartoznak, de szerkezetileg már a Francia-Belga-rögvidék részét képezik. A Brit-szigetek partjai erősen tagoltak. Skócia partjai jellegzetesen marinoglaciális, pusztuló partok, délnyugaton pedig, az Ír- és Angol-szigeten is ria-partok jöttek létre. Az elmúlt évezredben a süllyedés, illetve az abrázió következtében a partok átlagosan 6 km-rel kerültek beljebb a szárazföld rovására. Ez összesen mintegy 9000 km2-nyi terület elvesztését jelentette – a tenger javára.
II. Kialakulás A Brit-szigetek legrégibb kőzetei a prekambriumból származnak, amelyek a Hebridákon és ÉNY–Skóciában találhatók. Az új-proterozoikumban Fennoszarmácia és Laurencia között létrejött a Kaledóniaigeoszinklinális, amelyben vastag üledékrétegek halmozódtak fel. A paleozoikum rendkívül mozgalmas volt a Brit-szigetek mai területén. A legtöbb időszak elnevezése e területről származik: például kambrium Wales latin neve, devon Devonshire grófság nevéből származik, az ordovícium és szilur néptörzseket jelent; Kaledónia pedig Skócia latin neve. A szilur végéig aktív süllyedés jellemezte a területet, ekkor vastag üledékek akkumulálódtak. A kambriumban 5000 méternél vastagabb konglomerátum, homokkő, agyagpala rakódott le Walesben. Az ordovíciumban, illetve a szilur elején folytatódott az üledékképződés, majd a szilur végén ment végbe a Kaledóniai-orogenezis Laurencia és Fennoszarmácia közeledése révén. E geoszinklinálisból emelkedett ki az a hegység, amelynek ma része Észak-Írország, Wales északi része, Cumbria, Skócia. A devonban a Spitzbergákig húzódó kiterjedt hegységrendszerben erőteljes szárazföldi lepusztulás ment végbe. Ennek hatására vastag törmelékanyag halmozódott fel, amely „old red sandstone” néven került be a földrajzi szakirodalomba. Laurencia és Fennoszarmácia egyesülésével
43
létrejött az ún. „Régi Vörös Kontinens”. E kontinenstől a jelenlegi irányokat tekintve délre már létezett a Variszkuszi-geoszinklinális, amely egészen a karbonig üledékgyűjtő volt, s végig akkumuláció volt a jellemző. A Variszkuszi orogenezis a karbon elején kezdődött a Paleotethys bezáródásával, amelynek következménye a hegységrendszer kialakulása, felboltozódása lett. A Francia-középhegységtől nyugatra lévő ágat Armorikai-ágnak nevezzük: ide tartozik a Brit-szigetekről Dél-Írország, a Pennine, Dél-Wales, illetve a Cornwall-félsziget, valamint a Délkelet-Angol-lépcsővidék alapja. A felső-karbonból parallikus széntelepeket találunk Dél-Wales, illetve a Skót-alföld területéről. A permben általános szárazföldi lepusztulás jellemző: a Rotliegend emeletben, a Cornwallfélszigeten vörös homokkő („new red sandstone”) képződött, amely részben az Északi-tenger alapját is képezve a szénhidrogének egyik fontos tárolókőzete is egyben. A mezozoikumban a Párizsi-medencéhez hasonlóan az Angol-sziget délkeleti része is tenger alá került, egészen az eocénig. A tenger kiterjedése fokozatosan csökkent. Az üledékek főként tengeri eredetűek, s elsősorban mészkövet jelentenek. A krétában megindult az Atlanti-óceán északi medencéjének kinyílása, Észak-Amerika és Európa távolodása. Ennek következményeként a kréta illetve az eocén folyamán egyes helyeken – például Észak-Írországban, a Belső-Hebridákon – vulkanizmus ment végbe. A harmadidőszakban a tengeri üledékek egészen az eocénig akkumulálódtak, de fokozatosan visszaszorult a tenger, s csak a Londoni-, valamint a Hampshire-medencében maradt elöntött terület. A harmadidőszak legjelentősebb globális eseménye az Alpi-orogenezis volt, amely a már tönkösödött, lepusztult területekre, így a Brit-szigetek szerkezetére is hatott. Kéregmozgások hatására törések jöttek létre, ezek mentén rögök emelkedtek ki, és árkok süllyedtek be. Így jött létre a harmadidőszakban a Kaledóniai-csatorna süllyedékterülete. A Délkelet-Angol-lépcsővidék jelenlegi területe is megsüllyedt, az egykori táblaperemek kipreparálódtak, a külső erők hatására pedig kueszták jöttek létre. A rögösödés helyenként vulkanizmussal is járt (Belső-Hebridák, Antrim-plató). A negyedidőszak legfontosabb eseménye az eljegesedés volt. A riss (saale) eljegesedés az Írszigetet teljesen, az Angol-szigetet a Bristol – London vonaltól északra borította be. A würm eljegesedés idején az Ír-sziget és Wales déli része, illetve az Angol-lépcsővidék jégmentes maradt, csak a hegységekben jöttek létre jégközpontok.
44
8. ÁBRA: A Brit-szigetek szerkezete (Székely A.)
45
III. Tájai A) SHETLAND-SZIGETEK A kb. 100 szigetből álló, uralkodóan gneisz kőzetből felépülő szigetcsoport kaledóniai eredetű. Erőteljesen lepusztult, hullámos tönk alakult ki, a partok erősen tagoltak, s a 200-300 méter magas falak meredeken szakadnak le a tengerre.
B) ORKNEY-SZIGETEK A 67 szigetből álló csoport alapja kratogén, amelyre a későbbiekben devon homokkő települt. Pusztuló, meredek partokkal emelkedik ki a tengerből. A szigetek közrefognak egy medencét (Scapa Flow), amely a II. világháborúban fontos támaszpont volt.
C) HEBRIDÁK A Hebridák alapja kratogén, azonban a harmadidőszakban összetöredezett, és erőteljes vulkanizmus ment végbe a Belső-Hebridákon. A Külső- és Belső-Hebridák közötti Minch-csatorna a harmadidőszaki mozgások következményeként alakult ki. A Külső-Hebridák szigeteit a prekambriumi ősmasszívum tönkdarabjai alkotják. A szigetek erősen lekoptatottak, 100-150 m tengerszintfeletti magasságúak. Az erősen pusztuló part tagolt, glaciális formakinccsel rendelkezik. Fő kőzetei a gneisz, illetve a palák. Legnagyobb szigete Lewis. A Belső-Hebridák legfontosabb kőzete harmadidőszaki bazalt. Legnagyobb szigete a Skyesziget. Közismert a 150 km hosszan, helyenként 300 m magasan kialakult, oszlopos elválású bazaltoszlopok sora. Mull szigete egy erupció maradványa. Staffa szigetén találjuk a híres, abrzió által létrejött Fingal-barlangot, amelyet csak apálykor lehet megközelíteni.
D) ANGOL-SZIGET 1. Skócia Skócia egész területe – az északnyugati szűk perem archaikus kőzeteinek kivételével – a Kaledóniai-orogenezis során jött létre. Azóta erősen tönkösödött a terület, a harmadidőszakban rögösödött, összetöredezett. Skócia hármas tagoltságot mutat. a) A Skót-magasföld a harmadidőszakban emelkedett újra hegyvidékké, s mivel csapadékban rendkívül gazdag, mély folyóvölgyek jöttek létre. Gyakoriak a glaciális eróziós formák is, erre utalnak a kártavak, gleccservölgyek, helyenként kárgerincek.
46
A Skót-magasföld a harmadidőszaki mozgások során keletre billent, így a nyugati oldala magasabb, és meredekebben szakad le a nyugati partvidékre. Itt a legjellemzőbb a glaciális eróziós formakincs: csipkézett gerincek, károk, völgyi tavak (loch-ok), valamint trogok, fjordok (firth-ök) váltogatják egymást. A harmadidőszakban besüllyedt Kaledóniai-csatorna – amelyben Skócia egyetlen jelentősebb nem glaciális eredetű tava, a Loch Ness is húzódik – két részre osztja fel a felföldet. (A Kaledóniaicsatorna nyugati elvégződése a Firth of Lorn, keleten pedig a Moray Firth.) Az Északnyugat-Skót-hegyvidék erősebben tagolt, míg a Kaledóniai-csatornától délkeletre lévő Grampian-hegység magasabb, tömegesebb. Itt találjuk a Brit-szigetek legmagasabb pontját, a Ben Nevist (1343 m). A hegység gazdag glaciális formakinccsel rendelkezik. Területén található a skótok egyik híres történelmi helyszíne, a Glen Coe gleccservölgy, valamint a legnagyobb glaciális tó, a Loch Lomond. b) A Skót-alföld Skócia központja, szerkezeti vonalak mentén különül el az északi és a déli hegyvidéktől. A mélybe került kristályos alapot devon vöröshomokkövek, illetve kisebb részben karbon üledékek fedik, utóbbiban találhatók a produktív szénrétegek. A pleisztocén eljegesedés során, a szelektív denudáció következtében egy hullámos, dimbes-dombos táj alakult ki, sőt helyenként ókori vulkanikus dombsorok is tagolják. Ezekhez kapcsolódnak még a glaciális akkumulációs formák, morénák, drumlinek. c) A denudációs alföldtől délre emelkedik a Dél-skót-hegyvidék (Southern Upland), amely részben hasonlít a Skót-fennsíkhoz, de annál alacsonyabb és kisebb kiterjedésű. Főképpen kristályos, palás kőzetek alkotják; átlagosan 700-800 m magas. A Tweed folyó két részre osztja a hegységet: északon az Uplands-hegyvidék húzódik, délen pedig – Anglia és Skócia határán – a Cheviot Hills. 2. Anglia a) Cumbria (Cumberland) Anglia egyetlen kaledóniai eredetű hegységét síkságok veszik körül. A szilur palákra a harmadidőszakban a kéregmozgások során bazaltsapka került, amely megvédte az alatta lévő puhább kőzetet a lepusztulástól. Így a környező területek tönkösödésével párhuzamosan egy harang alakú hegység jött létre, ahonnan minden irányból folyók futnak le. A pleisztocénben legmagasabb pontja (Scafell Pikes, 978 m) eljegesedési központ volt. Innen gleccserek nyomultak le a folyóvölgyekbe, s ahol a bazaltot felváltotta a jéggel szemben kevésbé ellenálló pala, túlmélyítés következett be. A mély gleccservölgyekben tavak jöttek létre, így a központtól azonos távolságban és minden irányban tavak húzódnak – a területet ezért Lake District-nek (Tóvidék) is nevezik. Formai változatossága és tavakban való gazdagsága miatt az idegenforgalomban „Angol-Svájcként” ismert. Cumberland-től nyugatra emelkedik ki a tengerből Man szigete, amely leszakadt kaledóniai palarög.
47
b) Pennine-hegység Az Armorikai-ághoz tartozó hegység kialakulásának legintenzívebb időszaka az alsó-karbon volt. Erőteljesen tönkösödött, a harmadidőszakban kiemelkedett. Ennek során nem gyűrődött, hanem egy felboltozódás jött létre, így a kristályos alapon a karbon mészkő, a keményebb homokkő, illetve azon a homokos-agyagos üledékek is kiemelkedtek. (Utóbbiban találhatók a széntelepek.) A kiemelkedés után a boltozat teteje fokozatosan lepusztult, így felszínre kerültek a
-
korábban egymásra települt - különböző kőzetek, s ennek megfelelően a morfológiai formák az eltérő kőzetminőséghez kapcsolódnak. Szén – a lepusztulás következtében – csak az előterekben található. A hegység aszimmetrikus: északi része magasabb (itt található a Cross Fell, 893 m), míg a déli csúcsok alacsonyabbak (Peak 673 m). Mind észak–dél, mind kelet–nyugat irányban erősen összetöredezett a hegység, ezért a közlekedés számára jó átjárók jöttek létre, még vízi csatornákat is építettek a hegység átszelése érdekében. A felszín rendkívül változatos, s az eltérő kőzetminőségnek köszönhetően a kopár karsztos mészkővidékek váltakoznak gyér homokkő-felszínekkel, illetve az agyagos területeken előforduló lápokkal. c) Cornwall-félsziget Armorikai eredetű, de a harmadidőszakban kevésbé emelkedett ki, mint a Brit-szigetek többi hegysége. A 100-400 m magas dombságból csak néhány kőbörc emelkedik ki, ilyen a gránitból felépülő Dartmoor (622 m) vagy a kvarcitból álló Exmoor (520 m). Meredek ria-parttal szakad le a tengerre; legnyugatibb pontja a Land’s End, amelynek folytatásában a hullámverés által leszakított Scilly-szigeteket találjuk. A félszigeten korábban ónt bányászata, a föníciaiak emiatt nevezték el az Angol-szigetet Ón-szigetnek. d) Angol-alföld A Pennine-hegységet három oldalról körülölelő alföldön perm és triász rétegek találhatók, amelyekre a pleisztocénban glaciális akkumulációs üledékek kerültek. Az Északkelet-Angol-alföld területén – a Tees folyótól északra (Northumberland) – a karbon produktív széntelepek sok helyütt kifutnak a tengerig. Délebbre a felszínen permi rétegek váltják fel a karbon üledékeket. A Közép-Angol-alföld a Pennine-tól délre terül el. Az alsó-triász tarkahomokkő dombok, valamint a felső-triász keuper-, márga- és homokkő-rétegek a Délkelet-angol-lépcsővidék Triásztábláját is jelentik egyben. Lepusztult síkságról van szó, melyet morénahalmok, szigetszerű kiemelkedések tagolnak. Az előbbi közvetlen folytatása az Északnyugat-Angol-alföld, amely a három alföldi terület közül a legkiegyenlítettebb. Itt is glaciális üledékeket találunk, amelyek egészen a Cumberlandhegységig, illetve az Eden-medencéig folytatódnak.
48
e) Délkelet-Angol-lépcsővidék A Párizsi-medence lépcsővidékének szerves folytatása a Délkelet-Angol-lépcsővidék, hiszen a kettő között létrejött Doveri-szoros csak az utolsó eljegesedést követően alakult ki. A medence a triászban megsüllyedt, rajta üledékek rakódtak le, majd a harmadidőszakban – a központi terület süllyedésével párhuzamosan – a peremterületek megemelkedtek, a rétegek megdőltek, elvékonyodtak, majd kipreparálódtak, s ezzel egy klasszikus lépcsővidék alakult ki, amely megközelítőleg szimmetrikus a Párizsi-medence lépcsővidékével. A rétegek dél felé dőlnek, a lépcsők pedig észak-, illetve északnyugat felé néznek. A Triász-tábla – mint az előbbiekből kitűnt – a Közép-Angol-alföldnek felel meg. A Triász-tábla után a Jura-lépcső Bristoltól a Tees torkolatáig ívesen húzódik. A 200-400 m magasságú lépcső a Cottswold Hills, York Wolds, Cleveland Hills dombokban öltött formát. (Utóbbi a legmagasabb, 454 m.) A Jura-lépcsőtől délre az egyenletesen lejtő Jura-tábla következik, amely észak-északkelet felé kiszélesedik. Itt találjuk az Ouse folyó medencéjét, amely az egyetlen alluviális síkság az egész Brit-szigeteken. E terület ma is süllyed, így a Wash-öböl mentén marsch jellegű, vizenyős, tőzeglápos területek alakultak ki, sőt mélyföldeket is találhatunk (Fens-vidék). A Kréta-lépcső meredeken emelkedik ki a Jura-táblából, a Lymei-öböltől egészen a Dervent folyóig húzódik. Legmagasabb és legkopárabb része a 380 m magasságú Salisbury-fennsík. Következő tagja a Chiltern Hills, amelyen a Temze visszavágódott, és a Jura-táblán lévő Ouse folyó felső szakaszát elhódítva klasszikus kaptúrát hozott létre. A Chiltern Hills folytatásában a Gogh Magog Hills alacsonyabb terület. A Kréta-lépcső a Lincoln Woldsban folytatódik, illetve a York Woldsban találkozik a Jura-lépcsővel. A lépcsőtől déli-délkeleti irányba lejt a terület: széles dombok, alacsony karsztos vidékek váltakoznak. Ez maga a Kréta-tábla, amelynek geológiailag érdekes része a Downs-vidék. E terület egykor egy kréta antiklinális volt, ahol a kemény felső-kréta mészkő puhább alsó-kréta agyagos, homokköves rétegeket takart. A harmadidőszakban felboltozódott, majd a külső erők hatására a boltozat egyenletesen pusztult. Miután a legmagasabb részén a teljes felső-kréta mészkő erodálódott, az alatta következő alsó-kréta agyagos öszlet már könnyebben pusztult, míg a peremen lévő felsőkréta kevésbé. Így végül egy hármas tagolódású vidék alakult ki. Északon a North-Downs, ahol a felső-kréta mészkő csonkját találjuk; délen a South-Downs, ahol a déli csonk maradt meg; valamint a kettő között egy alacsonyabb, agyagos terület, a Weald-vidék húzódik. Az Eocén-tábla sehol nem alkot lépcsőt, belesimul a Kréta-táblába. Két izolálódott eocén területet találunk: a Londoni-medence, illetve délen a Hampshire-medence eocén üledékeket tartalmaz, amelyeken friss, alluviális üledékek sorakoznak.
49
3. Walesi-hegyvidék (Cambrian-hegység) A félszigeten emelkedő hegyvidék mind szerkezeti, mind morfológiai szempontból kettősséget mutat. A kaledóniai eredetű (szilur) Észak-Walesi-hegyvidék nagyobb, magasabb, és főleg palák, homokkövek alkotják. Legmagasabb pontja a Snowdon (1085 m), amely a pleisztocénben szintén eljegesedési központ volt. Az egész hegyvidékre jellemzők a glaciális formák, kárfülkék, tavak. Az északi, magasabb területek ismert nemzeti parkja a Snowdonia Nemzeti Park, amely kiegészülve a híres walesi part menti várakkal az UNESCO Világörökség részét is jelenti. A
Dél-Walesi-hegyvidék
kelet-nyugat
csapásirányú,
a
Variszkuszi-hegységrendszer
Armorikai-ágához tartozik. Karbon mészkő, palarétegek, valamint devon homokkőrétegeket találhatók területén. A vadregényes, ritkán lakott északkal szemben az iparosodott Dél-Wales sűrűn lakott.
E) ÍR-SZIGET Az Ír-sziget a pleisztocénben szakadt le a kontinensről, s az Ír-tenger süllyedésével vált külön. Fejlődése és formakincse hasonlít az Angol-szigetére: erősen lepusztult kaledón és armorikai röghegységek váltakoznak letarolt, hullámos alföldekkel. 1. Észak-ír-hegyvidék A kaledóniai eredetű Skót-hegyvidék folytatásaként emelkedik ki, s 700-800 méteres a csúcsszintje. Főképpen szilur agyagpalából, gránitból illetve bazalttelérekből áll. Az eocén mozgások az Antrim-fennsíkon nagy kiterjedésű bazalttakarót hoztak létre (kréta mészkövön). A tengerparton bazaltoszlopok sorakoznak, amelyeket az abrázió különböző mértékben pusztított le, így alakult ki a világhíres Giants Causeway („Óriás Útja”), amely az UNESCO Világörökség részét is képezi. A fennsíkon – szerkezeti vonalak mentén – a jég mélyítette ki a Brit-szigetek legnagyobb tavát, a Loch Neagh-t. Nyugati részén emelkedik a Donegal-hegység, amely főképpen kvarcitból és gneiszből áll, de a jég itt is erősen letarolta a felszínt. Az Észak-ír-hegyvidékhez soroljuk a Wicklowihegységet is, annak ellenére, hogy földrajzilag egy kicsit távolabb helyezkedik el, viszont az ÉszakWalesi-hegyvidék folytatásaként szintén kaledóniai eredetű, a szilurban jött létre. 2. Dél-ír-hegyvidék A Dél-Walesi-hegyvidék folytatása, tehát a karbonban jött létre, s armorikai eredetű. Nyugati részén emelkedik a Kerry-hegység, amelynek legmagasabb pontja a Carrantou Hill (1042 m). Karbon mészkő karsztformái keverednek a glaciális formakinccsel, így rendkívül változatos hegyvidék alakult ki (itt található a Killarney Nemzeti Park is), emellett a diszkordáns ria-partok és rendkívül dús növényzet jellemzi. Mindezek következtében a Kerry-hegységet „Ír-Svájcnak” is szokták nevezni.
50
3. Ír-alföld A két hegység között, 80-100 méteres tengerszintfeletti magasságban húzódik a denudációs, erősen letarolt síkság, melyből helyenként – a két hegységhez közel – kőbörcök emelkednek ki. Glaciális eróziós formák is tagolják az alföldet, illetve gyakoriak a kaptúrák: a nyugatról érkező csapadék hatására a folyóvizek visszavágódtak, és folyólefejezések alakultak ki.
IV. Éghajlat, növényzet, talajok A Brit-szigetek az északi földrajzi szélesség 50-60. foka között terül el, vagyis ugyanazon a szélességen, ahol Kijev és Szentpétervár fekszik. Az éghajlat azonban az utóbbitó területtől teljesen eltér. A Brit-szigetek éghajlati tényezőiben meghatározó a nyugati fekvés, a sziget-jelleg, az óceán közelsége, az Észak-Atlanti-áramlás, illetve a nyugat felé nyitott domborzat. Mindezek következménye, hogy tipikus óceáni éghajlat alakult ki. Az évi középhőmérséklet 9-10 oC, vagyis kb. annyi, mint Magyarországon – azonban míg a hőmérsékletingás nyugaton mindössze 8 oC, addig a legkevésbé óceáni jellegű délkeleti területen is csak 14 oC. Télen az izotermák észak-déli irányúak, tehát a területi különbségeket az határozza meg, hogy az adott pont milyen távolságra esik a nyugati partoktól, ahol az Észak-atlanti-tengeráramlás rendkívül erős pozitív hőanomáliát okoz. Ennek megfelelően a nyugati partokon 6-8
o
C a januári
középhőmérséklet (hasonló klíma alakul ki, mint Olaszország déli részén), de délkeleten is +3 oC az átlag. Nyáron, júliusban az izotermák kelet-nyugati irányúak, hiszen az óceán mindenütt egyformán hűti a partokat, a hőmérsékleti különbségek tehát a napsugarak beesési szögéből fakadó különbségekben rejlenek. Így az Egyenlítőtől való távolság a meghatározó, ennek megfelelően délen van a legmelegebb, 17-18 oC-os júliusi középhőmérséklettel, amíg északon, Skóciában 13 oC körül alakul ugyanez az érték. Mivel a szigetek a ciklonok útjában, a nyugati szelek övében helyezkednek el, a csapadék egész évben egyenletes és bőséges. Nyugaton 1000-2000 mm között váltakozik, de a hegyekben a 2000-3000 mm-t, sőt Skóciában a 4000 mm-t is eléri. A legkevésbé nedves délkeleti területeken a csapadék évi mennyisége 700-800 mm, a havazás pedig ritka jelenség. A napfénytartam kevés – főleg a Skót-felvidéken, ahol a 900 órát sem éri el –, a leginkább napsütötte London környékén is csak 1300 óra. Gyakori a köd, ebből fakad a „ködös Albion” kifejezés. A gyakori viharos szelek miatt az erdőhatár alacsonyan helyezkedik el (300-500 m-en). Régen a szigetek mintegy 50%-át erdő borította, azonban a hajóépítés, a bányászat és az ipar fejlődése
51
következtében hatalmas erdőket irtottak ki. Ma az Angol-sziget 9 %-át borítja erdő – az Ír-szigeten ez az érték csak 1%. A fennsíkok, illetve az északi hegységek többnyire kopárak, rajtuk váztalajok uralkodnak. Az északi törpenyíres erdei fenyő, nyíres – alacsonyabban kocsánytalan tölgy – növényzettel borított tájakon szürke erdőtalajok jöttek létre. Délkeleten a bükkösök, kocsányos tölgyesek vidékén barna erdei talajokat találunk. Az Ír-szigeten jellemző fafaj a kőris és a tölgy, de itt – főleg délnyugaton – mediterrán örökzöld növények is megélnek a szabadban, a rendkívül enyhe tél következtében. A jó minőségű, egész évben zöldellő rétek miatt az Ír-szigetet „Zöld szigetnek” is nevezik, de a nagyfokú tőzegesedés következtében a „Barna sziget” megjelölés is ismert. A szigetek állatvilága megegyezik a Nyugat- és Közép-európaival, de általában véve az eredeti állatvilág jobban kipusztult. A rókát külön szaporítják vadászat céljából, a híres angol rókavadászatok lebonyolítására.
V. Vízrajz A Brit-szigetek szigethelyzetéből fakadóan a folyók rövidek; az éghajlatából következően pedig bővizűek, egyenletes vízjárásúak. A domborzat következménye, hogy alacsony vízválasztók alakultak ki, a folyók zegzugos lefutásúak, hálózatuk sűrű. Sok a csatorna, amely a hajózást is lehetővé teszi. Az apály és dagály nagy különbsége a tölcsértorkolatok kialakulását tette lehetővé. A szigetek legismertebb folyója a 340 km hosszú Temze, amely a Chiltern Hills-en hátravágódva gyönyörű kaptúrát hozott létre. Az Angol-sziget leghosszabb folyója a Severn, amely a Walesi-hegyvidék vizét vezeti el a Bristoli-öbölbe. Az Ír-sziget leghosszabb folyója a Shannon (370 km), amely szintén több kaptúrát alakított ki, s Limerick-nél szintén nagy tölcsértorkolattal ömlik az óceánba. Elsősorban a jég munkájának köszönhető, hogy a Brit-szigeteken nagyon sok tó található: részben mély völgyi tavak, tengerszemek (mint Skócia loch-jai), de előfordulnak szerkezeti vonalak mentén glaciálisan kimélyített tavak is (például a Loch Neagh az Ír-szigeten), valamint a harmadidőszaki süllyedés következtében létrejött ároktavak (például a Loch Ness).
52
A Brit-szigetek topográfiai névanyaga
I. Tengerek, öblök, szorosok, csatornák Atlanti-óceán Ír-tenger Északi-tenger Dogger-Bank
Wash-öböl Bristoli-öböl Temze-öböl (=Thames-öböl) Humber-öböl Donegal-öböl Firth of Lorne Moray Firth La Manche-csatorna
Szent György-csatorna Minch-csatorna Kaledoniai-csatorna Doveri-szoros
II. Szigetek, félszigetek Angol-sziget Ír-sziget Shetland-szigetek Orkney-szigetek Man Wight Scilly-szigetek
Hebridák Külső-Hebridák Lewis Belső-Hebridák Mull Skye Staffa Anglesey Csatorna-szk (Szerkezetileg a Francia-Belga rögvidékhez tartozik) Jersey Guernsey
Wales-félsziget Cornwall-félsziget
III. Kialakulás, domborzat Laurencia Fennoszarmácia Eria (?) Kaledoniai-geoszinklinális Régi Vörös Kontinens Paleothetys (Variszkuszi-geoszinklinális) Armorikai-ág
Nagytájak A, Shetland-szigetek B, Orkney-szigetek Scapa Flow C, Hebridák Minch-csatorna 1. Külső-Hebridák – Long Island Lewis Saint Kilda-szigetek (UNESCO Világörökség)
2. Belső-Hebridák Skye-sziget Old Man of Storr Mull Staffa Fingal-barlang D, Angol-sziget Skócia 1. Skót-magasföld ( Highland)
53
Land’s End Scilly-szigetek
ÉNY-Skót-hegyvidék Kaledóniai-csatorna Loch Ness Grampian-hegység ∆ Ben Nevis (1343 m) The Trossachs Loch Lomond Glen Coe (gleccservölgy) 2. Skót-alföld 3. Dél-skót-hegyvidék Uplands-hegyvidék Tweed-medence Cheviot Hills Solway Firth Wales 1. Észak-Walesi-hegyvidék ∆ Snowdon (1085 m) Snowdonia Nemzeti Park Anglesey-sziget 2. Dél-Walesi-hegyvidék Brecon Beacons Nemzeti Park Pembrokeshire Coast Nemzeti Park Anglia 1. Cumbria – Cumberland („Angol Svájc”) ∆ Scafell Pikes (978 m) „Tóvidék” (=Lake District Nemzeti Park) Man-sziget 2. Pennine-hegység ∆ Cross Fell (893 m) ∆ Peak (673 m) Eden-medence 3. Angol-alföld a, ÉK-Angol-alföld b, Közép-Angol-alföld c, ÉNY-Angol-alföld 4. Cornwall-félsziget Dartmoor (622 m) Exmoor (520 m)
5. DK-angol-lépcsővidék a, Jura-lépcső Cottswold Hills York Wolds Cleveland Hills (454 m) b, Jura-tábla Fens c, Kréta-lépcső (felső-kréta) Salisbury-fennsík Chiltern Hills Gogh Magog Hills Lincoln Wolds York Wolds d, Kréta-tábla Downs North-Downs Weald-vidék South-Downs e, Eocén-tábla Londoni-medence Hampshire-medence Wight-sziget E, Ír-sziget 1. Észak-ír-hegyvidék Donegal-hegység Antrim Hills (bazaltplató) „Óriás Útja” (=Giants Causeway)UNESCO Világörökség Wicklowi-hegység 2. Ír-alföld Burren-karsztplató Moher sziklái 3. Dél-ír-hegyvidék Kerry-hegység („Ír-Svájc”) ∆ Carrantou Hill (1042 m) Killarney Nemzeti Park
IV. Folyók, tavak Shannon Severn Temze (=Thames) Ouse Trent
Mersey Tweed Eden Tees Longh Neagh
Killarney-tavak Loch Ness Loch Lomond „Lake District” (=Tóvidék)
54
FRANCIA-BELGA-RÖGVIDÉK
I. Földrajzi helyzet, határok A félmillió km2-nyi Francia-Belga-rögvidék az Atlanti-óceán, a Pireneusok, a Földközi-tenger, az Alpok, és a Flandriai-Holland-alföld között helyezkedik el. Fekvése igen kedvező: mind az Atlantióceán, mind a Földközi-tenger felé nyitott domborzattal rendelkezik, így a történelem során a tengeri kapu szerepét töltötte be. Partjai rendkívül változatosak: északnyugaton lapos, kiegyenlített, turzásos partok húzódnak; a Csatornánál kliffeket találunk, a mezozoós rétegek kifutnak a tengerre; a Cotentin- és Bretagnefélsziget térségében a süllyedés és az erőteljes abrázió hatására ria-partok jöttek létre. A Viscayaiöbölben épülő partok váltják fel a pusztuló partokat, s magas dűnék alakultak ki. A Földközi-tenger partvidékén, a Lion-öbölben turzásos, épülő partok jöttek létre; míg a Cote d’Azure területén diszkordáns, sziklás partokat találunk.
II. Kialakulás A proterozoikumban a Protogea több darabra szakadt, s a jelenlegi Francia-Belga-rögvidék területe is része volt a Variszkuszi-geoszinklinálisnak. A Paleotethysnek is nevezett üledékgyűjtőben az alsó-karbonig az akkumuláció volt jellemző. Az alsó-karbonban indul meg a Variszkuszi orogenezis, amely időben és területileg is két részre osztható: •
a Francia-középhegységben lévő Allier folyó völgyétől nyugatra lévő terület az Armorikai-ág, amely a karbon elején már kialakult;
•
az Allier folyótól keletre lévő terület pedig a Hercíniai-ág vagy a szorosabban értelmezett Variszkuszi-ág, amelynek fő kialakulási időszaka a középső karbonban volt. Az Armorikai-ághoz soroljuk ennek megfelelően Bretagne-t, Normandiát, valamint a Gatine-
dombvidéket, és a Massif Central nyugati részét. A Hercíniai-ághoz pedig a Massif Central keleti része, a Vogézek, a Maures-Esterel-rögvidék és az Ardennek tartozik. A felső-karbonban az akkor még fiatal lánchegység előtti sekély tengerekben mocsárlápok jöttek létre, amelyek lehetővé tették a szénképződést. Parallikus szeneket találunk ÉszakFranciaországban, Belgiumban; míg belső limnikus medencék jöttek létre a Massif Centralban, Saint Etienne – Le Cruz környékén. A felső-karbonban - permben valamennyi kontinens eggyé válik, s így létrejön egy új szuperkontinens, a wegeneri Pangea. Ez a folyamat a Francia-Belga-rögvidék területén is nagymértékű
55
tönkösödést eredményezett. A sivatagi, illetve szemiarid körülmények között végbement lepusztulás hozta létre az „Új Vörös Kontinenst”. A Francia-Belga-rögvidéken a Rotliegende emeletet főképpen a Francia-középhegységben és Normandiában találjuk meg. Gránitból, illetve effúzívumainak lepusztulási anyagából halmozódtak fel azok a vastag szürke és vörös arkózák, amelyek az urán geokémiai csapdáját jelentik. A lelőhelyek a Gatine-dombvidéken és a Massif Centralban találhatók. A triászban az északi terület – a jelenlegi Párizsi-medence –, valamint a délnyugati Aquitánia területe lezökkent, aminek következményeképpen transzgresszió indult meg. A mezozoikum során a süllyedés folyamatos volt, de a tenger fokozatosan egyre kisebb területre korlátozódott. A Párizsi-medence a harmadidőszakban, az eocén végén vált szárazulattá. Ennek megfelelően délkeleti irányból az Ile de France irányába haladva egyre fiatalabb üledékeket találunk. Az Aquitániai-medencében a miocén elejéig (Aquitániai-emelet) volt tenger. Az Alpi orogenezis a krétában indul meg, majd a harmadidőszakban lesz intenzív, ennek hatásai a Francia-Belga-rögvidéken is természetesen érezhetők. 1. Az ókori tönkök rögösödtek, különböző mértékben kiemelkedtek; ilyen a Massif Central, Bretagne, Cotentin-félsziget, Normandia. 2. A térrövidülés következtében törések jöttek létre, s a törések mentén helyenként vulkanizmus játszódott le. Ennek klasszikus területe a Massif Central Puy-vidéke, ahol részben centrális, részben centrolabiális (például Puy de Dome, Puy de Sancy); illetve labiális (lineáris) vulkanizmus is végbement (Aubrac). Az Alpi orogenezis közvetett hatása leginkább a Massif Centralban jelentkezett, hiszen a közelben két fiatal lánchegység is kiemelkedett, az Alpok és a Pireneusok. E kiemelkedés következménye volt – a térrövidülés során – a Rhone-félmedence besüllyedése, amely a harmadidőszaktól kezdődően az akkumuláció térszíne lett. 3. A harmadidőszakban – szintén összefüggésben az Alpi-orogenezissel – a Párizsi-medence területe megsüllyedt, s miközben a peremhegységek (Vogézek, Ardennek) emelkedtek, a mezozoós rétegek megdőltek, a rétegfejek a külső erők hatására kipreparálódtak, és lépcsők, kueszták jöttek létre. Szerves összefüggésben a délkelet-angol területekkel, egy egységes lépcsővidék alakult ki a Vogézektől egészen a Pennine-hegységig. 4. A pleisztocénben a Francia-Belga-rögvidék területén zonális eljegesedés nem volt, a terület túlnyomó többsége a periglaciális területekhez tartozott. A hegységekben viszont lokális eljegesedés nyomait fedezhetjük fel a Massif Central, illetve a Vogézek tetőrégiójában. A pleisztocén jégkorszak után részben süllyedés, részben abrázió hatására leválik a Brit-szigetek területe, s létrejön a La Manche-csatorna.
56
9. ÁBRA: A Francia-Belga-rögvidék szerkezete (Szilárd J.)
57
III. Tájai A Francia-Belga-rögvidéket szerkezeti-morfológiai alapon két csoportra oszthatjuk fel: rögvidékekre és medenceterületekre. A) RÖGVIDÉKEK 1. Bretagne-Normandiai-rögvidék A mezozoós üledékek alól kibukkannak az armorikai rögök, amelyek a harmadidőszakban boltozatosan megemelkedtek, majd utána lepusztultak. A szelektív denudáció hatására kialakult, 100400 m magasságig emelkedő széles hátak többnyire gránit, gneisz, gránit kőzetekből állnak, míg a völgyekben puhább palák találhatók. A rögvidék központi területe a Bretagne-félsziget (Breton-tönk). A sok csapadék (800-1200 mm), a heves szélviharok, illetve a tengerpart süllyedése következtében rendkívül változatos, tagolt, pusztuló ria-part jött létre. A kőzetminőségtől függően eltérőek a part menti formák (pl. Smaragd-part, Rózsaszínű gránitpart). Nyugat-Normandia felszíne hasonló; a süllyedés következménye a Cotentin-félsziget illetve a St. Maloi-öböl és a Csatorna-szigetek kialakulása. A St. Maloi-öbölben találjuk a világ egyik csodájának számító Mont-Saint-Michel hegyet, amely az ember beavatkozása előtt még apálykor félsziget, dagálykor sziget volt. Alacsonyabb kristályos palafennsík a Gatine-dombvidék (Vendée), ahol csak a kiálló gránitvonulat emelkedik 285 méterig. 2. Massif Central A Magyarországnál nagyobb területű (100.000 km2) hegység kialakulásának fő időszaka a közép- és felső-karbon. Később erőteljesen lepusztult, majd a harmadidőszakban, az Alpi-orogenezis hatására egyenlőtlenül, erősen emelkedett. A kettős – az Alpok és a Pireneusok irányából ható –, oldalirányú erők hatására összetöredezett, és gyakoriak voltak a vetődések, amelyek következtében vulkanizmus ment végbe. Aszimmetrikus hegységről van szó, amely keleten a Rhone-Saone völgyére meredeken, nyugaton pedig egyenletesen lejt az Aquitániai-medence irányába. A nyugati rész armorikai eredetű, az Allier folyótól keletre lévő részek pedig már a Hercíniai-ághoz tartoznak. a) Északnyugati részén helyezkedik el a Limousin-plató, amely főképpen kristályos kőzetekből épül fel. A 200-250 m magasságú terület enyhén nyugatra lejt, keleten hirtelen emelkedik a 900 m magasságban lévő Millevachesi-fennsíkra. b) Auvergne a Massif Central központi része, ahol észak-déli törésvonalak húzódnak, amelyek mentén neogén bazaltvulkánok sora maradt meg. Európa legnagyobb összefüggő vulkáni területén
58
több mint 90 vulkáni kúpot találunk, többnyire primer formákkal. Legismertebb a Puy de Dome (1463 m), legmagasabb a Puy de Sancy (1884 m). Déli részéhez kapcsolódik az Aubrac-hegység, amely lineáris vulkanizmus mentén létrejött trapp bazalttakaró. c) A Causses-vidék jura mészkőből épül fel. A harmadidőszakban együtt emelkedett a hegységgel, amelynek következtében a későbbiekben a folyók (Lot, Tarn) mély szurdokokat vágtak bele. Az erősen karsztosodott felszínen fantasztikus formák alakultak ki – mint például a Chaos de Montpellier –, valamint itt találjuk Franciaország ismert nagy barlangjait is (például Aven Armand, Abime de Bramabieu). d) A Cevennes a Massif Central délkeleti peremvidékét jelenti, amely meredek fallal emelkedik ki a Rhone-medencéből. Nagyrészt kristályos kőzetekből épül fel, helyenként vulkanitokkal is találkozunk. A magasságok elérik az auvergne-i méreteket (1000-1700 m körül). e) Forez a Loire és az Allier folyó közötti, erősen összetöredezett, vulkáni nyomokkal színezett hegység. Posztvulkáni működés tette világhírűvé Vichy fürdővárosát. f) Az északkeleten elhelyezkedő Morvan-fennsík erősen lepusztult kristályos tönk. g) A Massif Central keleti részén meredek lépcsőkkel emelkednek ki a Rhone- illetve Saonemedencéből (vagy árokból) a Keleti-rögsort alkotó Charolais, Beaujolais, Lyonnais, Vivarais hegységek, amelyeknek déli-délkeleti lejtői fontos bortermő-területek. 3. Vogézek (Vosges) A variszkuszi eredetű, a harmadidőszakban féloldalasan kiemelkedett tönk a Rajnára meredeken szakad le, nyugaton lankás lejtőkkel ereszkedik le. Kettős aszimmetria jellemző a hegységre: délen magasabb, északon alacsonyabb. Déli részén gránit és gneisz bukkan a felszínre. Ez a legmagasabb rész a pleisztocén idején eljegesedett, így glaciális eróziós formák (kárfülkék, teknővölgy) alakultak ki. Északon a Vogézekre rátelepszik a Párizsi-medence triász tarka homokkő táblája. 4. Ardennek A hegység zöme Belgium és Luxemburg területére esik, kisebb része Franciaországhoz tartozik. Részben kristályos kőzetekből, illetve mészkőből álló hegység, fennsík jellegű tönkvidék. Legmagasabb területét lapos hátak jelentik; a hegység legmagasabb pontja a Hohes Venn (692 m) is egy lapos hát. A Maas és mellékvizei mély antecedens völgyeket mélyítettek ki. A hegység Európaszerte ismert cseppkőbarlangja a Grotte von Han. A hegység északi előterében gazdag széntelepek képződtek. 5. Maures-Esterel-rögcsoport Az erősen feldarabolt, lekoptatott variszkuszi rögök Marseilles-től keletre változatos tengerpartról emelkednek ki.
59
B) MEDENCETERÜLETEK 1. Párizsi-medence A Párizsi-medencét négy paleozoós tönk keretezi (Massif Central, Ardennek, Vogézek, Breton-tönk). A köztük lévő terület mint epikontinentális üledékgyűjtő – összefüggésben a DélkeletAngliai-medencével – a triászban megsüllyedt, tenger öntötte el, amelynek kiterjedése fokozatosan csökkent, s az eocén végén szárazulattá vált. Ennek megfelelően a tengeri üledékek a peremterületekről a központ felé haladva egyre fiatalodnak. A harmadidőszaki mozgások a peremet megemelték, a terület központja süllyedt, melynek hatására az elvékonyodó rétegfejek kipreparálódtak és kuesztákat hoztak létre. Így szinte egymásra rakott tányérokként tanulmányozhatjuk, amint a rétegek a központ felé dőlnek, míg a lépcsők kifelé, kelet felé néznek. a) Ile de France területe (Párizs környéke) felel meg az Eocén-táblának. E legfiatalabb rétegek főként mészkő, homok, homokkő üledékeket tartalmaznak, amelyeket a Szajna és mellékvizei felszabdaltak. A Fontainebleau-i-erdő homokköves terület; Brie agyagos–márgás összetétele miatt korábban mocsaras vidék volt; Beauce pedig egy meszes síkság, enyhén hullámos táj. Az Eocén-tábla keleten az Eocén-lépcsőben ér véget, Reims városánál, amely fontos védelmi vonal szerepét játszotta a francia-német háborúk idején. b) A Kréta-táblát két részre oszthatjuk fel: az Eocén-lépcső után a Párizsi-medence közvetlenül Száraz-Champagne-ban folytatódik, amelynek kőzetanyaga felső-kréta mészkő. Tekintve, hogy a mészkő repedésekben gazdag kőzet, és felszíni vizekben szegény, a száraz elnevezés nem az éghajlati sajátosságokból, hanem a kőzetminőségből fakad. E területen termelik a pezsgőhöz szükséges szőlőt. c) Száraz-Champagne a Felső-kréta-lépcsőben végződik, majd onnan Nedves-Champagne következik, ahol az alsó-kréta impermeábilis agyagos üledéke révén sokkal gyakoribbak a felszíni vizek. Az Alsó-kréta-tábla markáns lépcsőben végződik keleten (Alsó-kréta-lépcső – Argonne-i-erdő, Langresi-erdő). d) A Jura- és a Triász-tábla üledékei kissé keverednek, lépcsőik kevésbé rajzolódnak ki, összetöredezettek, a lépcsők és a táblák mozaikszerűen helyezkednek el. A jura üledékekben halmozódott fel a lotharingiai oolitos vasérc. E területen a legmarkánsabb a lépcső, a Cote d’Or, amely a Saone-árok fölé emelkedik. e) Az Ile de France Eocén-táblája a nyugati oldalon nem alkot lépcsőt, hanem belesimul a Felső-kréta-mészkőtáblába. E mészkőrétegek kifutnak egészen a tengerig, és függőlegesen szakadnak le a La Manche-csatornára, ahol az abrázió következtében rendkívül pazar abráziós formák jöttek létre (Etretat part).
60
A felső-kréta vízszintes rétegződésű mészköve folytatódik a Csatorna túloldalán, Dover híres fehér szikláival. A Párizsi-medence északnyugati részén, Artois és Picardie területén a felső-kréta mészkövet többnyire pleisztocén periglaciális vályog borítja.
10. ÁBRA: Hossz-szelvény a Párizsi-medenceség és a Rajna árka között 2. Loire-medence A Loire-medencét Beauce mészkőfennsíkja választja el a Párizsi-medencétől. Itt is mezozoós (főleg jura) képződményeket találunk, de a Párizsi-medencéhez képest egyhangúbb táj terül a szemünk elé. A felszínt - vályogosodott löszön - öntéstalaj borítja. 3. Garonne-medence (Aquitánia) A Pireneusok, a Massif Central, a Breton-tönk és az Atlanti-óceán közötti medenceterület a Poitiers-i-süllyedéken keresztül áll kapcsolatban a Párizsi-medencével. Alapja mezozoós tengeri üledék, amelyre harmadidőszaki tengeri, illetve fiatal folyóvízi üledékek kerültek. Délen a pleisztocén gleccserek is jelentős mennyiségben raktak le morénaanyagot. A peremeken a hordalékkúpokat a folyók felszabdalták, s az óceán irányában feltöltődő síkságokat akkumuláltak. A Garonne-tól északra húzódik a szorosabb értelemben vett Aquitánia. Harmadidőszaki üledékes takaró alól bukkan ki kelet-északkelet felé a jura és kréta mészkő; sőt, kisebb lépcsők is kialakultak. Az erősen karsztosodott területen kiterjedt barlangrendszerek húzódnak. Itt található a kulturtörténeti szempontból világhíres Lascaux barlangja is. A Massif Central folyói (Dordogne, Lot) mély szurdokvölgyeket hoztak létre. Délen,
az
Armagnaci-dombvidéken
(Gascogne)
a
tengeri
üledékekre
jégkorszaki
gleccserüledékek kerültek. A hatalmas hordalékkúp-rendszert a Pireneusokból lesiető folyók felszabdalták, a laza anyagba bevágódó Garonne és mellékfolyói hullámos térszínt hoztak létre. Az
61
óceánparti, központi rész volt legtovább tengerborítás alatt; s csak a miocén aquitániai emeletében vált szárazulattá. A harmadidőszaki táblára pleisztocén és holocén folyóvízi üledékek települtek. Az egyhangú, feltöltődő terület központja Les Landes (magyarul ’pusztaság’), amely alacsony homokvidék fútóhomok-buckákkal, helyenként mocsaras területekkel. A tengerparton turzásrendszerek jöttek létre; a 80-90 m magas parti dűnéket fenyőkkel igyekeznek megkötni (Pilat-dűne, 90 m). A lagúnákat a turzások elrekesztették, a lefűződött öblök vize pedig kiédesedett – e tavakat nevezzük étang-oknak. Ma már csak az Arcachoni-öböl emlékeztet az egykori tengeröblökre. Aquitánia északi részén, a Gironde-öböltől nyugatra található Medoc, a híres szőlővidék. A lapos, épülő, turzásos tengerpartot leginkább az idegenforgalom hasznosítja (főképp Biarritz környékén). 4. Rhone–Saone-medence Az Alpi-orogenezis hatására a Massif Central és az Alpok közötti megsüllyedt területet Lyonig a harmadidőszaki tenger, Lyontól északra pedig beltavi üledékek töltötték fel. A pleisztocénben az Alpokból, illetve kisebb részt a Massif Centralból érkező gleccserek nagy mennyiségű moréna-anyagot halmoztak itt fel. a) Saone-árok Az észak-déli csapásirányú, hosszan elnyúló süllyedék északi része Burgundia. A Langresifennsík és a Jura előterének mészkőplatói között elhelyezkedő szűk völgy dél felé kiszélesedik. A Cote d’Or, valamint Beaujolais és Charolais lejtőin kitűnő bor terem. Dombes környékén a medence összeszűkül. Az Alpokból a pleisztocénben került ide morénaanyag, amely nyugatra kényszerítette a folyót. E területen rengeteg tó helyezkedik el, amelyek glaciális akkumulációs eredetűek. b) Rhone-félmedence Lyontól délre fokozatosan szétnyílik a medence. Az ide torkolló folyók nagy mennyiségű hordalékot szállítanak; a Rhone például – a Földközi-tenger rovására – hatalmas méretű deltát épített. Camargue területe évente 50 méterrel nyomul előre; itt gyakoriak a tavak, mocsarak, holtágak. Európa egyik legismertebb vizes élőhelyének madárvilága rendkívül gazdag. Európában itt őshonos a rózsaszínű flamingó. Crau vidéke a Rhone-tól keletre terül el. A jégkori hordalékkúpon homokos-szikes, kavicsos terület alakult ki, amely többnyire terméketlen. A Rhone deltájától nyugatra, a Földközi-tenger és a Cevennek között elterülő Languedoc-on a parti áramlások épülő partformákat hoztak létre. A szárazföld belseje felé haladva a harmadidőszaki halomvidéket a folyók felszabdalták.
62
IV. Éghajlat, növényzet, talaj A Francia-Belga-rögvidék a mérsékelt éghajlati övben, a nyugati szelek övében, illetve délen a délies szélrendszerhez tartozik. Az erős óceáni hatás következtében nyugaton a hőmérsékleti értékek viszonylag kiegyenlítettek, egyenletesen sok a csapadék. Kelet felé fokozódó kontinentalitást érzékelhetünk. A domborzat nyugaton és északon nyitott, így az óceáni hatás akadálytalanul érvényesülhet. A Földközi-tenger partvidékét a Francia-középhegység, illetve az Alpok jóvoltából hegységkeret övezi. A hegységek megvédik a területet az északi hideg légtömegek betörésétől, illetve meggátolják a nyugati, csapadékosabb óceáni légtömegek hatását is. Ezért a déli partvidéken mediterrán éghajlat jöhetett létre.
Éghajlati területek A Francia-Belga-rögvidék túlnyomó részén óceáni éghajlatról beszélhetünk, de a nagy kiterjedés miatt három alkörzetet különíthetünk el: •
A tipikus óceáni éghajlat a rögvidék északnyugati részén alakult ki (Bretagne, Normandia), ahol a januári középhőmérséklet 3-4 oC, júliusban 17-18 oC. A mintegy 1000 mm-nyi csapadék egyenletesen hullik egész évben.
•
Az északkeleti területeken (Lotharingia, Elzász) azonban már érezhető a kontinentalitás. Januárban már csak +1 oC, júliusban 20-21 oC körül alakulnak a hőmérsékleti értékek. Az évi közepes hőingás megközelíti a 20 oC-ot, amely a Köppen-féle klímarendszer szerint az óceáni és kontinentális éghajlat határa. A csapadék évi mennyisége 600-700 mm, s nyáron már egy szárazabb időszak is kialakul.
•
A harmadik alkörzet a délnyugati terület (Aquitania), ahol érezhető az óceáni, de a mediterrán hatás is (január 7-8 oC, július 20 oC körül). A csapadék évi mennyisége 700-800 mm, de nyáron itt is – mediterrán hatásra – létrejön egy szárazabb időszak. A Francia-Belga-rögvidék délkeleti részén (Földközi-tenger partvidéke) mediterrán éghajlatot
találunk – a már említett orografikus védettségnek köszönhetően. A januári középhőmérséklet 8 oC körül, a júliusi 23-24 oC körül alakul. A csapadék évi mennyisége 600-700 mm, de lényeges különbség van a nyári és a téli félév között, mivel a csapadék túlnyomó többsége a téli félévben esik. A hegyvidékekben, a Massif Centralban, illetve részben a Vogézekben hegyvidéki éghajlat jött létre. A Francia-Belga-rögvidék 25 %-át ma is erdők borítják. A Massif Central magasabb régióiban, valamint Landes vidékén tűlevelűek uralkodnak. (Utóbbi helyen telepített fenyvesekről van szó.)
63
Az alacsonyabb területeken a vegyes lombhullató erdők jelentik a természetes növényzetet. Landes vidékén a paratölgy, Languedoc területén a szelídgesztenye őshonos. A dűnevidékeken fenyérek, Bretagne, Normandia, és az Ardennek területén lápi vegetációk fordulnak elő. A talajtípusokat tekintve északnyugaton a podzol, a dombvidékeken a barna erdőtalaj; a medencékben, illetve északeleten mezőségi talajok uralkodnak. A mészkővidékeken a redzina, a mediterrán régiókban a terra rossa talaj jellemző; Landes vidékén pedig homokos talajok jöttek létre.
V. Vízrajz A Francia-Belga-rögvidék területén – a domborzat és az éghajlat jellegéből adódóan – változatos, sűrű vízhálózat alakult ki. Az Atlanti-óceánba érkező nagyobb folyók – köszönhetően az apály és a dagály jelentős különbségének - tölcsértorkolattal ömlenek az óceánba, míg a Földközitenger folyói deltatorkolattal jutnak az erózióbázisba. Az Atlanti-óceán vízgyűjtője nagyobb; a vízjárás egyenletes, jellemző a tölcsértorkolat, valamint a folyók nagy vízhozama. A Maas (Meuse) a Kréta-lépcső előtt halad el, majd az Ardennekben mély antecedens völgyet kimélyítve jut el a Flandriai-síkságra. A franciák szent folyója, a Szajna a lépcsős vidék délkeleti részén ered, majd 760 km megtétele után Normandiában, hatalmas tölcsértorkolattal ömlik az Atlanti-óceánba. (Jobboldali mellékfolyója a Marne). A Francia-Belga-rögvidék leghosszabb folyója a Loire, amely a Cevennekben ered. Az atlanti folyók közül egyedül a Loire-nak van egyenlőtlen vízjárása, ugyanis vízgyűjtőjének nagyobb része a Massif Centralra esik, ahol a tavaszi hóolvadás erős áradásokat okoz. Jelentősebb mellékfolyói az Allier és a Cher. A Pireneusokban ered a Garonne, amelynek jobboldali mellékfolyói – a Lot és a Tarn – mély szurdokvölgyeket hoztak létre. Az Aquitániai-medence másik nagy folyója a Dordogne, amely a Garonne-nal közös tölcsértorkolattal (Gironde) ömlik az Atlanti-óceánba. A Földközi-tenger vízgyűjtőjének legnagyobb folyója az erősen ingadozó vízjárású Rhone, amely Svájcban, az Alpokban ered (a Rhone-gleccserből), táplálja a Genfi-tavat, majd annak vizét átvezeti a Francia-Belga-rögvidéken, s végül hatalmas deltával éri el a tengert. Jobboldali mellékfolyója a Saone, jobboldali mellékfolyója az Isere és a Durance, amelyek rengeteg hordalékot szállítanak az Alpokból. Francia földön nagyon sok csatornával találkozhatunk, amelyeket még Napóleon kezdett el építettni. A Szajnát a Rajnával – a Marne és a Mosel folyókon keresztül – a Marne-csatorna köti össze. A Loire és a Szajna között az Orleans-csatorna, míg a Loire és a Saone között a Központicsatorna teremt kapcsolatot. A Szajnát a Saone folyóval a Burgundi-csatorna köti össze; délen pedig
64
a Garonne folyó és a Földközi-tenger között a Déli (Canal du Midi)-csatorna a legismertebb, amely az UNESCO Világörökség részét is képezi. Nagy tavak nem jöttek létre a rögvidéken: Dombes területén a glaciális akkumulációs morénatavakat, míg a délnyugati partvidéken az egykori öblökből lefűződött étang-okat találjuk.
65
A Francia-Belga-rögvidék topográfiai névanyaga I. Tengerek, öblök, tengeri csatornák, szorosok Atlanti-óceán
St. Maloi-öböl
Földközi-tenger
Viscayai-öböl
Szajna-öböl
Arcachoni-öböl
Oroszlán- (Lion-) öböl
Gironde
La Manche
II. Szigetek, félszigetek Csatorna-szigetek
Cotentin-félsziget
Jersey
Mont Saint Michel
Guernsey
Bretagne-félsziget
Korzika (Szerkezetileg az „Appennin-fsz.
Penhir-fok
és szigetek” része) III. Kialakulás, domborzat Régi Vörös Kontinens Paleothetys (Variszkuszi-geoszinklinális) Armorikai-ág Hercinai-ág Gondwana
66
Nagytájak A, Rögvidékek
Cevennes Nemzeti Park
1. Bretagne–Normandiai-rögvidék a, Bretagne-félsziget (Breton-tönk) Smaragd-part
e, Forez f, Morvan-fennsík g, Keleti rögsor
Rózsaszínű gránitpart
∆ Charolais (603 m)
Penhir-fok
∆ Beaujolais (1012 m)
Armorikai Regionális Park (Parc Régional
∆ Lyonnais (960 m)
d' Armorique) b, NY-Normandia Cotentin-félsziget St. Maloi-öböl Csatorna-szigetek Mont Saint Michel c, Gâtine-dombvidék (=Vendèe) 2. Massif Central a, Limusin-plató Millevachesi-fennsík b, Auvergne Puy-vidék Vulkáni Természeti Park (Parc Régional d' Volcons) ∆ Puy de Dome (1463 m) ∆ Puy de Sancy (1884 m) ∆ Plomb de Cantal (1860 m) ∆ Puy de Parion (1209 m) Aubrac-plató c, Causses Causses Regionális Park (Parc Régional Causses)
∆ Vivarais (1754 m) 3. Vogézek (=Vosges) 4. Ardennek Hohes Venn (692 m) Grotte von Han
5. Maures-Esterel-rögcsoportB, Medenceterületek 1. Párizsi-medence a, Ile de France (Eocén-tábla) Brie Beauce Fontainebleau-i-erdő Eocén-lépcső b, Kréta-tábla Száraz Champagne Felső-kréta-lépcső Nedves Champagne Alsó-kréta-lépcső Argonne-i-erdő Langresi-fennsík Picardie
Aven Armand
Artois
Abime de Bramabieu
Kelet-Normandia
Chaos de Montpellier - le - Vieux Lot-szurdokvölgy Tarn-szurdokvölgy d, Cevennes
Etretat-part c, Jura-tábla Cote d’Or Sologne
67
Berry d, Triász-tábla 2. Loire-medence 3. Garonne-medence (=Aquitániai-medence) a, Észak-Északkeleti-medence (Aquitánia) Poitiers-i-süllyedék
Arcachoni-öböl 4. Rhone-Saone-medence a, Saône-árok Burgundia Dombes b, Rhone-félmedence
b, Armagnaci-dombvidék (=Gascogne)
Camargue
c, Központi-medence
Crau
Les Landes
Languedoc
Medoc IV. Folyók, tavak, szárazföldi csatornák
Durance
Saôn Maas (Meuse)
Dombes
Moselle
étang-ok
Szajna (Seine)
Marne-csatorna (Rajna-Moselle-Marne-
Marne
Szajna) Orleans-csatorna (Loire-Szajna)
Loire Allier
Központi-csatorna (Loire-Saône)
Cher
Burgundi-csatorna (Szajna-Saône)
Girond
Canal du Midi (Garonne-Földközi
Garonne
tenger )UNESCO Világörökség
Lot Tarn Dordogne Rhone Isère
68
KÖZÉP-EURÓPAI-RÖGVIDÉK
I. Földrajzi helyzet, határok
A Közép-európai-rögvidék a Kelet-európai-síkvidéktől a Francia-Belga-rögvidékig húzódik. A Kelet-európai-síkvidék irányába a felszínen nem találunk természetes határt – a pleisztocén glaciális akkumulációs síkság az Uralig hasonló jellegű –, csak a mélyben lévő szerkezeti határ jelent választóvonalat. Ahol a variszcidák felváltják a prekambriumi kratogént, onnan indul a Középeurópai-síkvidék. Nyugaton – a Francia-Belga-rögvidék irányában – pedig csak szubjektív határról beszélhetünk, hiszen mind a szerkezet, mind a felszín jellege folytatódik a Francia-Belga-rögvidéken. Északon az Északi- illetve a Balti-tenger a határ, délen pedig a rögvidék az Alpok és a Kárpátok vonulatáig húzódik. Alapvetően két nagy részre oszthatjuk fel a Közép-európai-rögvidéket: a Közép-európairomhegyvidékek, valamint a Közép-európai-síkvidék területére. A romhegyvidékekhez tartozik a Német-középhegyvidék, amely átlagos magasságát illetve domborzati tagoltságát tekintve a legjelentősebb;
a
Lengyel-romhegyvidék,
amely
a
legalacsonyabb
(mindkettő
variszkuszi
maradványokból áll); valamint a Cseh-Morva-medencék és peremhegységek, amely a három táj közül a legegységesebb, legtömegesebb, s itt a variszkuszi kőzetek mellett prekambriumi területeket is találunk. A Közép-európai-síkvidék Európa legtipikusabb glaciális akkumulációs térszíne. A HollandNyugatnémet-alföld kiegyenlítettebb, míg a Keletnémet-Lengyel-síkság változatosabb, magasabb – köszönhetően annak, hogy e területen a würm eljegesedés hátrahagyta akkumulációs formáit. A Jylland-félsziget és Dán-szigetek – mint a Közép-európai-síkvidék harmadik tája – mindkét bélyeggel rendelkezik: nyugati része inkább a Holland-Nyugatnémet-alföldre, keleti része a Keletnémet-Lengyel-alföldre emlékeztet, hiszen a Jylland-félsziget tengelyében húzódik a würm végmorénagát, amely természetes választóvonalat jelent a nyugati oldal egykori riss eljegesedett területe és a keleti oldal würm glaciális akkumulációs területe között.
II. Kialakulás A Közép-európai-rögvidék legidősebb kőzetei a Cseh-masszívum területén nyomozhatók. A középső-proterozoikumban ment végbe a Moldanubiai-orogenezis, amely megfelel a DalslandiumGothida hegységképződésnek. Ennek kőzeteit főleg délen és keleten találjuk meg. Északon és
69
nyugaton a prekambriumi kratogént a Brioveri-kőzetegyüttes képviseli, amely mintegy 1 milliárd éves. A felső-proterozoikumban e területen geoszinklinális volt, amelynek üledékei az Assyntiorogenezis során metamorfizálódtak. A proterozoikum legvégén az addig egységes szuperkontinens, a Protogea több darabra szakadt szét. A Közép-európai-rögvidék mai területén a Paleotethys húzódott a két ősmasszívum, Fennoszarmácia és a mai Afrikai-ősmasszívum között. A paleozoikum elején a geoszinklinális nyugalomban volt, még a szilurban, a Kaledóniaiorogenezis idejéből is csak kisebb intruziók mutathatók ki az Ardennekben, a Harzban, illetve a Szentkereszt-hegységben. A déli területek gyűretlenek maradtak. A Rajnai-palahegységben a devonból származó bázikus magmás, vasérces kifejlődést találunk, amely a variszcida riftesedésre utal. A karbonban indul meg a Variszkuszi-orogenezis, illetve a Paleotethys összezárulása. A csúcspont Közép-Európában a karbon közepe volt, a szudétai fázis. A rögvidék teljes szakasza a Hercínai-ághoz tartozik. A geoszinklinális polaritása délről északra mutat, ami azt jelenti, hogy a legkorábbi és legintenzívebb tektogenezis, illetve metamorfózis délen (Vogézek, Schwarzwald, Cseh-medence peremhegységei) volt a legerősebb. Észak felé a folyamat kisebb intenzitással ment végbe. A felső-karbon kedvezett a szénképződésnek. A meleg és humid éghajlat hatására dús növényzet jött létre, amelynek szerves anyaga az akkori fiatal, tagolt lánchegység belső medencéiben, és a hegység előterében lévő sekélytengeri vályúkban, lagúnákban felhalmozódott. Parallikus szénmedencéket találunk az Alsó-Rajna-Vesztfáliai-medencében (Aachen, Ruhr-vidék), valamint Felső-Sziléziában. Limnikus telepek vannak a Saar-vidéken (Európa legnagyobb limnikus széntelepe), Alsó-Sziléziában, a Szász-kőszénmedencében (Zwickau környéke), valamint Csehországban (Kladno, Pilzen környéke). A permben erős lepusztulás zajlott, létrejött az úgynevezett „Új Vörös Kontinens”. Az alsóperm Rotliegend emeletében – mint arra a név is utal – vörös homokkő, illetve konglomerátum halmozódott fel. Ennek alapvetően két oka van. Egyrészt az újabb szuperkontinens létrejöttével valamennyi kontinens egyesült, az éghajlat is erősen kontinentalizálódott. Mivel az óceántól távoli pontok jöttek létre, ahova az óceáni nedves légtömegek nem jutottak el, a hőmérsékleti ingadozás rendkívül nagy volt, ami az inszolációs és fegyhatású aprozódást felerősítette. Másrészt a szuperkontinens kialakulásával a Föld belsejéből kiáramló hő egyenlőtlenül hagyta el a kérget, ami a szárazföldi és óceáni lemez hővezetése közötti különbségre vezethető vissza. A vékonyabb, nagyobb sűrűségű óceáni lemez jobban, míg a vastagabb, kisebb sűrűségű szárazföldi lemez kevésbé vezeti a hőt, ezért a nagy kiterjedésű szuperkontinens alatt felgyülemlik a hő, s felboltozza az egész kontinenst – ilyenkor regresszió történik. A felső-permben, a Zechstein emeletben a selftengerek visszahúzódása jellemző, és beltengerek alakultak ki. A lagúnákban gipsz, kősó, kálisó vált ki. A sóüledékek Kelet-
70
Lengyelországtól egészen Holsteinig, illetve dél felé Heidelbergig kimutathatók. Az Északi-tengeren lévő sódiapírok is jelentősek, gazdaságilag fontosak, hiszen kitűnő szénhidrogén-tárolók. A Zechsteinben, a Harz-hegység előterében jött létre a mannsfeldi rézpala: a szárazföldről a folyók a rezet oldott állapotban szállították a tengerbe, majd ott – az eltérő kémhatás következményeképpen – az üledékes rézérc kivált. A mezozoikum elején, a triászban megindult a Pangea szétszakadása, valamint a kettéváló kontinensdarabok között a Tethys előretörése keleti irányból. Ezáltal nemcsak a Tethys területén alakult ki transzgresszió, hanem maga a kontinens is megsüllyedt, illetve északon epikontinentális üledékgyűjtő, sekélytenger alakult ki. Ennek oka, hogy az addig egységes szuperkontinens (Pangea) szétszakadásával a két kontinens között képződött az óceáni lemez, amely lehetővé tette jobb hővezető képessége révén, hogy az addig felgyülemlett hő eltávozzon, és megszűnjön az az erő, amely az egységes kontinenst magasan tartotta. A szétválás után a kisebb kontinensdarabok megsüllyedtek, és az alacsonyabb területeket, a part menti síkságokat, alföldeket transzgresszió érte, rajtuk sekély tenger alakult ki. E tengerek alapzata tehát nem óceáni, hanem szárazföldi kéreglemez volt. Ezért is nevezzük epikontinentális üledékgyűjtőnek. (A mai Német-, Lengyel-, Holland-síkság területe tartozik ide.) Ebben halmozódott fel a germán triásznak nevezett háromosztatú üledékréteg: a tarka homokkő (Buntsandstein), a kagylós mészkő (Muschelkalk) és a keuper. Az epikontinentális üledékgyűjtő és az újonnan létrejött Tethysóceán között megmaradt a Vindeliciai-küszöb, a jelenlegi Rajna-vidék – Cseh-masszívum vonalában. Az alsó-triász jellegzetes kőzete a tarka homokkő (vörös, barnás, zöldes, homokos kőzetek), amely folyóvízi és tavi fáciesként diagenizálódott. A fácies felső részén előfordul a gipsz és a kősó, mely a tenger előrenyomulására is utal. A középső-triászban a Közép-európai-rögvidék jellegzetes kőzete a kagylós mészkő. Az északi területek emelkedtek, így az Északi-tenger felé megszűnt az összeköttetés, de a Felső-sziléziaikapun át benyomult a Tethys. Sekélytenger jött létre (ezt kagylók bizonyítják), azonban a tenger lassan hódította meg a szárazföldet. A tenger tevékenységét sókőzetek jelzik (teljes sorozat csak a legbelső, legmélyebb részen található). Később – de még szintén a középső triászban – a Burgundi-kapun keresztül volt összeköttetés a Tethys-szel. A felső-triászban (keuper) lefolyástalan medence alakult ki; a nedves éghajlat alatt a folyók hordaléka töltögette a medencét. A jurában ismét süllyedés jellemző: a Burgundi-kapu kiszélesedett, és szabad kapcsolat alakult ki a nyílt Tethys-óceánnal. A Vindeliciai-küszöb félszigetté vált, s a Cseh-masszívumon keresztül összeköttetés létesült Fennoszarmáciával. A krétában továbbra is sekélytengeri fáciesről beszélhetünk: a regresszió észak és kelet felé irányult, jellegzetes fáciese a fehér írókréta (a kréta neve innen származik). E fácies tipikus volt a mai Rügen szigetén, ahol a sós sekélytenger fenekén – a meleg éghajlat hatására – laza szerkezetű mészkő diagenizálódott. Az írókréta heterotipikus fáciese az ún. Quader-homokkő, amely világos színű,
71
gyakran durva szemű kőzet; lapos partokon, folyami hordalékként vagy dűnékben halmozódott fel. Tipikus területe az Elbai-homokkőhegység („Szász-Svájc” és „Cseh-Svájc”). A harmadidőszakban tovább folytatódik a tenger regressziója. Az eocénben még a Londonimedencétől – a Párizsi-medencén keresztül – Lengyelországig húzódott a tenger, de már nem összefüggően. Az eocén végétől és az oligocénben viszont már csak Észak-Németország és Belgium területén halmozódtak fel tengeri üledékek. (Ezek terméke a német barnaszén.) A neogén legfontosabb eseményét az Alpi-orogenezis hatására végbement kéregmozgások jelentették. A mozgások következményeképpen a tönkhegységek rögösödtek, illetve törések, vetődések jöttek létre. Klasszikus példája ennek a Rajna-boltozat kialakulása, illetve annak középső részének, a Rajna-ároknak a beszakadása ( . ábra). Kialakult a Frank-Sváb-lépcsővidék és a SvábBajor-medence – mindkettő a Paratethys létrejöttével összefüggésben. (Az Alpidák előterében a Rhone-medencétől – a Bajor-medencén és a Kárpátok északi és köztes előterén keresztül – a Kaszpi medencéjéig összefüggő Paratethys jött létre.) A rögösödés kísérő jelensége volt a vulkanizmus, amelyet például az Eifel-hegységben és a Hesseni-hegyvidéken követhetünk nyomon ( . ábra). Mindeközben északon a süllyedés tovább tartott; a miocénben a Kölni- és Lipcsei-öblözetben epikontinentális tenger volt, amelyben barnaszén képződött. A negyedidőszakban, a pleisztocénben délen tovább folytatódott az emelkedés – az Alpiorogenezissel összefüggésben –, illetve mérlegszerűen, ellentétes irányban süllyedés történt az északi területeken. Az Eifel-hegységben szintén tovább tartott a vulkanizmus (ennek termékei a jellegzetes maarok). A pleisztocén legfontosabb eseményeként számon tartott, a mai felszínformák kialakulásában döntő szerepet játszó glaciálisok meghatározóak voltak a Közép-Európai-síkvidéken. Három fő eljegesedést (Mindel/Elster, Riss/Saale, Würm/Weichsel/Visztula) jelntősen meghatározta a mai domborzati dformákat. A glaciálisok következtében északon glaciális akkumiulációs síkságok jöttek létre, előttük hatalmas ősfolyamvölgyek alakultak ki. A periglaciális lösz foltokban jött létre; legnagyobb kiterjedésben a Sandomierzi-alföldön. Ez idő alatt a Rajna-boltozat beszakadása után feltöltődés ment végbe, illetve teraszok jöttek létre. A holocénben a déli területeken folytatódott a folyóvízi erózió, míg az északi süllyedékterületen feltöltés volt jellemző. I.e. 7000 körül – a Flandriai-transzgresszió következményeként – megsüllyedt a Dogger-Bank, melynek következtében elkülönültek a Brit-szigetek – részben a süllyedés, részben az abrázió hatására. Délről parti áramlás indult meg, amely dűnesort és turzásokat épített (ezek részben ma is megtalálhatóak). Később, i.e. néhány száz évvel a Dunkerque-i-transzgresszió ment végbe: a süllyedés, a tengerjárás, valamint a vihardagályok együttes hatására az erős abrázió az addig összefüggő dűnesort feldarabolta, s ennek maradványaiból jöttek létre a Fríz-szigetek. Ez a folyamat lehetővé tette a Watt-
72
tenger kialakulását a szigetsor és a szárazföld között. A Rajna korábbi nagy deltatorkolatát is szétroncsolta az abrázió, amely egy tölcsértorkolatot hozott létre, illetve kialakult Zeeland vidéke is. A dűnék mögötti mélyebb területek feltöltődtek, marschok alakultak ki. Ma is kimutatható a süllyedés, melynek következményei a mélyföldek (depressziók). A balti partvidéken a posztglaciális izosztatikus mozgások hatására először a Yoldiatranszgresszió ment végbe, majd az Ancylus-regresszió következett, melyet a Litorina-transzgresszió váltott fel. Utóbbi alakította ki a mai partokat, s ez eredményezte Svédország elválását Dániától, illetve Európa törzsétől. Ma az északi területek emelkednek, ennek egyik következménye a „Vaspart” kialakulása Dániában. Míg a Yylland-félsziget északi része emelkedik, addig déli része, az Észak-Fríz-szigetek területe már süllyed. Mindezek a folyamatok egy sajátos, kettős arculatot adnak a Közép-európairögvidéknek: északon tipikus glaciális akkumulációs síkság jött létre, míg délen a paleozoós hegységek fiatal, kiemelt romjainak erősen lekoptatott térszínét láthatjuk.
III. Tájai A) KÖZÉP-EURÓPAI-ROMHEGYVIDÉKEK A romhegyvidékek területe a Közép-európai-rögvidék déli részét jelenti, azt a területet, amely a harmadidőszaki Alpi-orogenezis hatására kiemelkedett, majd erősen rögösödött. Az egész romhegyvidékre jellemző, hogy paleozoós eredetű (kivétel a Cseh-masszívum prekambriumi területe), amely a későbbiekben lepusztult, tönkösödött, részben a mezozoikumi tengeri üledékek alá került, illetve a harmadidőszakban – az Alpi orogenezissel összhangban – emelkedett, rögösödött, s területén helyenként vulkanizmus is végbement. Morfológiai alapon a Közép-európai-romhegyvidékeket három részre osztjuk: a legnagyobb kiterjedésű, s egyben legtagoltabb Német-középhegyvidékre; a legtömegesebb, legegységesebb Csehmaszívumra, illetve az annak peremére gyűrődött peremhegységek területére; végül a legkevésbé kiemelkedett, gyakorlatilag a mezozoós üledékek által teljesen fedett Lengyel-középhegységre. 1. Német-középhegyvidék a) Felső-Rajna-árok és peremhegységei A harmadidőszak során az Alpi-orogenezis intenzívvé válásával a jelenlegi Németközéphegyvidék délnyugati területén egy felboltozódás jött létre, melynek középső része – a FelsőRajna-árok – nagyjából észak-déli csapásiránnyal bezökkent A Rajna jobb és bal oldalán így szimmetrikus hegységek jöttek létre, amelyek nagyon hasonlítanak egymásra: a szemben emelkedő hegységek belső lejtői meredeken szakadnak le a Rajna irányába, a külső oldalon pedig egyenletesen
73
lejtenek a Párizsi-medence, illetve a Sváb-Frank-lépcsővidék felé. A legdélibb és a legmagasabb „ikerhegységek” a Vogézek és a Schwarzwald (Fekete-erdő) az Alpok irányában magasabbak (kb. 1400 m fölé emelkednek), melynek következményeképpen a negyedidőszakban lokális eljegesedést szenvedtek, s glaciális eróziós formák is találhatók rajtuk. Az északi oldalon mindkét hegységet triász tarka homokkő takarja be. A Felső-Rajna-medencében teraszok jöttek létre, amelyeken növénytermesztés – főképpen gyümölcstermesztés (szőlő) – zajlik, ezért a területet „Németország kertjének” is szokták nevezni. A peremhegységek közül a Vogézek egyben a Francia-Belga-rögvidék részét is képezik, illetve a két nagytáj közötti határt jelentik. A Rajna baloldalán, a Vogézektől északra húzódik a Pfalzi-erdő, amelynek legmagasabb gerince a Hardt (683 m), s a Rajna felőli oldalán kiterjedt szőlőültetvényeket találunk. A területtől északnyugatra a Saar-vidék (Saarland) következik, ahol a karbon kristályos kőzeteken agyagos üledékek találhatók, melyek Európa legnagyobb mennyiségű limnikus eredetű feketeszenét rejtették. A Fekete-erdő (Schwarzwald) déli részén – mint az előbb szó esett róla – glaciális eróziós formák is találhatók (például a Titisee kártó), alapvetően viszont hullámos, erdős hátakkal, széles völgyekkel tarkított középhegység. Északi folytatásában találjuk az Odenwald-hegységet, amely a Fekete-erdőnél alacsonyabb, nagyobb részét triász tarka homokkő fedi be, és – a peremhegységek többi tagjához hasonlóan – szintén meredeken szakad le a Rajnára, illetve enyhén lejt a Sváb-Frank-lépcsővidék irányába. Hasonló a Spessart is, amely már csak alacsonyhegység jellegű, sűrű erdők fedik, s a folyók tarka homokkőbe vágódtak be. b) Rajnai-palahegység A variszkuszi eredetű hegység – amelynek uralkodó kőzete a névadó pala – tönkösödött, majd a harmadidőszakban, az Alpi-orogenezis idején emelkedett. Az emelkedéssel a Rajna bevágódása lépést tudott tartani, így egy gyönyörű antecedens völgy alakult ki Bingen és Bonn között, amely a hegységet keleti és nyugati részre osztotta, melynek központjában a Rajna teraszos völgye húzódik. A Felső-Rajna-árok
peremhegységeihez
hasonlóan
a
bal-
és
jobboldali
hegységek
teljesen
szimmetrikusak, kőzettanilag és morfológiailag is hasonlók. A Hunsrück a Moselle-től délre található, fő kőzetalkotója a kvarcit, és átlagosan 700 m magasságot ér el. A Rajna jobboldalán emelkedik a Taunus-hegység – a Hunsrück ikerpárja –, amely szintén kvarcitból épül fel, s csak a legmagasabb pontja emelkedik 880 méter magasságig. Peremén a törések következtében gyógyforrások törtek fel; ismert fürdővárosa Wiesbaden. (A hegység a Lahn folyótól délre helyezkedik el.) Az Eifel-hegység a Rajnai-palahegység legismertebb és legimpozánsabb tömege; a Rajna baloldalán, a Moselle folyótól északra helyezkedik el.
74
Két részre osztható: a Vulkáni-Eifel alacsonyabb, itt találjuk a részben harmadidőszaki, részben a negyedidőszaki eredetű maarokat, melyek egyszeri kitöréssel létrejött vulkánembriók. A monogenetikus képződmények kör alakúak, peremükön halmozódott fel a kirobbant anyag. Mivel az átlagos felszín alatt található a kráter alsó pontja, ezért a maarok általában – az odaszivárgó talajvizek következtében – egyben tavakat is jelentenek (például a Pulvermaar, a Totes Maar vagy a LaacherSee). A Magas-Eifel kristályos kőzeteket tartalmaz, s 700 méter magasságig emelkedik. Az Eifel testvérhegysége a Rajnától keletre húzódó Westerwald, ahol egyrészt kristályos, másrészt vulkáni kőzetek találhatók, a vonulatok 600-650 m magasságig emelkednek, a Rajnára leszakadó oldalon – törés mentén – pedig hét vulkáni kúp sorakozik, melyek neve Siebengebirge. A Rajnai-palahegység legészakibb tagjai az Ardennek – amely egyben a Francia-Belgarögvidéknek is tagja –, illetve ennek keleti testvérhegysége, a Sauerland; valamint keleti, magasabb (800 m fölé emelkedő) részlete, a Rothar.
11. ÁBRA: A Felső-Rajna-árok és a Sváb-Frank-lépcsővidék kialakulása (Bruckner, A. – Westermann)
75
c) Hesseni-hegyvidék A Hesseni-hegyvidék geológiai szempontból rendkívül tarka képet mutat. Ennek oka, hogy a mezozoikumban az alapot képező variszkuszi kőzetek megsüllyedtek, a területet tenger öntötte el, és egészen a harmadidőszak elejéig különböző korú üledékek akkumulálódtak. A szárazulattá válás után – az Alpi orogenezis hatására – intenzívek voltak a szerkezeti mozgások: törések jöttek létre, amelyek mentén egyes rögök a mélybe süllyedtek, s így megmaradtak a rögön a tengeri üledékek (esetenként még fiatalabb üledékek is rákerültek). Más rögök kiemelkedtek, amelyekről teljes mértékben lepusztultak az üledékek, és felszínre kerültek az eredeti paleozoós, variszkuszi kristályos kőzetek. S végül vannak olyan rögök, amelyek kevésbé emelkedtek ki, tehát csak legfelső rétegei pusztultak le. Mindeközben a törések mentén vulkanizmus is lejátszódott, így a vulkáni kiömlési kőzetek is tovább bővítik a palettát. A legismertebb és legmagasabb rög a Rhön (950 m) és a Vogelsberg (772 m).
12. ÁBRA: A Hesseni-hegyvidék kialakulása és geológiai keresztszelvénye (Bruckner, A. – Westermann)
76
d) Szász-Bajor-hegyvidék Az Alsó-Szászországtól Bajorországig húzódó északnyugat-délkelet csapásirányú hegység szintén a harmadidőszakban végbement Alpi-orogenezis hatására vált rögsorrá. A Teutoburgi-erdő felszínén főleg kréta korú homokkövet találunk, melynek az exogén erők általi kipreparálódásából jött létre a rendkívül látványos Extersteine. A Weser menti hegység több, párhuzamos, néhány száz méter magas homokkő-vonulatból álló hegység. A Harz területén viszont már a variszkuszi kristályos kőzetek (főképpen gránit) uralkodnak, legmagasabb pontja a Brocken (1142 m). Bár a hegység a karbonban jött létre, területén szilur intrúziók is előfordulnak. A Thüringiai-erdő szintén kristályos kőzetekből épül fel, és 900 m fölé emelkedik. Hasonló jellegű a Frank-erdő, de alacsonyabb (600 m körüli) magassággal. A Thüringiai-medence három oldalról zárt, északkeleti irányból nyitott. A germán hármas triász itt is fellelhető: a rétegek tálakként egymásba rakva fiatalodnak délnyugatról északkeleti irányba, az alsó-triász tarka homokkőtől a keuper felé. Itt is lépcsős vidék jött létre, bár ez nem annyira markáns, és nem annyira tipikus, mint a Sváb-Frank-lépcsővidék. A felszínen glaciális vályog, illetve foltokban lösz is előfordul. A Fichtel három hegység – a Frank-erdő, az Érchegység és a Cseh-erdő – találkozásánál jött létre. Fontos vízválasztó, hiszen három nagy folyó mellékvize ered itt: a Majna (Rajna), a Naab (Duna), és az Ohre (Elba). Legmagasabb pontja a Schneeberg (1051 m). A délkeleti folytatásban húzódik a Cseh-erdő és Sumava, amely egyben természetes határt is képez Csehország és Bajorország között. A két hegységet a Klodzkói-süllyedék választja el. Főképpen kristályos kőzetek vannak felszínen; legmagasabb pontja a Grosser Arber (1456 m). Legmagasabb pontjain glaciális eróziós tavakat találunk: a cseh oldalon Ördög-tó, Fekete-tó; a bajor oldalon Grosser Arber-See. A Bajor-erdő jelenti a Szász-Bajor-hegyvidék délkeleti elvégződését. A terület fokozatosan lealacsonyodik, gerincei 1100 méterig emelkednek. A Fichtelből északkeleti irányban ágazik ki az Érchegység, amely erősen aszimmetrikus: északon lankás, délen meredeken szakad le a harmadidőszaki cseh medencékre. Legmagasabb pontja a német-cseh határon fekvő Klinovec (Keilberg, 1244 m). A hegységben részben a Variszkuszi-, részben az Alpi-orogenezis hatására nagymértékű volt az ércesedés (nevét is erről kapta), így rengeteg érc fordul elő a hegységben, előterében pedig jelentős a harmadidőszaki szén mennyisége is. Keleti folytatásában húzódik az Elbai-homokkőhegység, amelynek leglátványosabb részét Németországban „Szász-Svájcnak”, Csehországban „Cseh-Svájcnak” nevezik. Fő kőzetalkotója a kréta (quader) homokkő, amelyből a külső erők fantasztikus formákat alakítottak ki. Abszolút magassága mindössze 400-500 m, viszont a relatív szintkülönbségek igen jelentősek, gyakoriak a több
77
száz méter magas függőleges falak, bástyák. Az Elba mély völgyben töri át magát a területen, eróziós szigethegyeket, bástyákat hozva létre (Königstein, Lilienstein). A hegység legkeletibb elvégződését a Lausitzi-gránittömb jelenti. A karbon korú kőzet erősen lepusztult, 300-400 m magas, hullámos, szelíd tönköt alkot. e) Sváb-Frank-lépcsővidék A Sváb-Frank-lépcsővidék Európa egyik legklasszikusabb lépcsővidéke. A terület a karbonban ugyanúgy része volt a Variszkuszi-hegységrendszernek, mint a Német-hegyvidék többi tagja. A triászban megsüllyedt, és létrejött a germán triász egyik legszebb kifejlődése. Az üledékek felhalmozódása a jurában folytatódott, majd annak végén szárazulattá vált a terület, mivel a tenger északi irányban elhagyta a mai Sváb-Frank-lépcsővidéket. Az Alpi-orogenezis hatására – mint korábban szó volt róla – a Felső-Rajna mai területe felboltozódott, ennek megfelelően a sváb-frank területek rétegeit nyugaton megemelte, így azok megdőltek. A harmadidőszak további szakaszaiban a külső erők az elvékonyodott rétegfejeket kipreparálták, és így egy olyan lépcsővidék alakult ki, ahol a rétegek nyugatról keletre lejtenek, táblák jönnek létre, a táblák elvégződését jelentő lépcsők pedig nyugati irányba néznek. Topográfiailag feloszthatjuk a lépcsővidéket Frank- és Sváb-lépcsővidékekre. Mindkét lépcsővidéken jellemző, hogy a rétegek az alsó-triász tarkahomokkőtől a felső-jura (malm) mészkőig terjednek. Maguk a lépcsők a Sváb-lépcsővidékre jellemző kelet-nyugat csapásirányból karéjosan észak-déli irányba térnek át, valamint észak felé kissé szétnyílnak. A déli sváb területek magasabbak, az Alpokhoz közelebbi részek jobban kiemelkedtek – de jobban össze is törtek –, így az egyes lépcsők frank területen szebben nyomon követhetők. A törések mentén helyenként bazaltvulkánok is kialakultak. A tarkahomokkő mindkét területen rásimul a nyugaton lévő Rajnai-peremhegységekre (elsősorban a Schwarzwaldra), önálló lépcsőt nem alkot. A kagylós mészkő viszont mindkét esetben nyugaton lépcsőben végződik, a tábla pedig keleti irányba lejt. A Keuper-lépcső markáns, ez alkotja a Steigerwald, illetve a Frankenhöhe nevű vonulatokat. A Keuper-táblából hirtelen emelkedik ki északon a Frank-Alb, illetve délen a Sváb-Alb. Mindkét hegység 800-900 m magasságú, nevük pedig a felső-jura fehér mészkőre utal. Frank területen a mészkő változatos formakincse miatt „Frank-Svájcnak” nevezik ezt a lépcsővidéket. f) Sváb-Bajor-medence A harmadidőszakban – amikor az Alpi-orogenezis során a horizontális erők intenzívek voltak – a Német-középhegyvidék és az Alpok közötti térrövidülés következtében süllyedt be a jelenlegi Sváb-Bajor-medence. A területre harmadidőszaki tengeri üledékek kerültek. A tenger fokozatos visszahúzódását követően a medencét folyóvizek töltötték fel, majd a pleisztocén eljegesedés során a gleccserek halmoztak fel le nagy mennyiségű moréna-anyagot. Mivel az Alpokból nagyobb folyók, illetve gleccserek érkeztek, azok több hordalékot szállítottak, így a medence fő folyója, a Duna teljesen a medence északi peremére szorult, a déli részen
78
pedig egy klasszikus hullámos dombvidék jött létre. A Dunába siető folyók nagymértékben felárkolták saját hordalékkúp-rendszerüket, így egy átmeneti táj alakult ki a Duna-völgye, illetve az Alpok magashegysége között. 2. Lengyel-romhegyvidék A Lengyel-romhegyvidék jóval alacsonyabb a Közép-európai-romhegyvidékek másik két tagjánál. Az átlagosan 200-400 m magasságú hegység csak a Lysica-csúcsban emelkedik 611 méterig, ennek megfelelően tulajdonképpen dombvidékről van szó. Variszkuszi kőzetek csak foltokban találhatók meg a felszínen, többnyire mezozoós üledékek fedik, illetve helyenként erre kerültek riss moréna-üledékek. a) Felső-sziléziai-medence A medence a Szudéták, a Kárpátok és a Lengyel-romhegyvidék között jött létre. A karbon rétegeket csak fenékmoréna takarja, ezért ismert nyersanyaga, a karbon parallikus eredetű szén egészen közel helyezkedik el a felszínhez. A bányászat következtében erős antropogén hatások érték a területet, többek között hatalmas meddőhányók tagolják a medencét. b) Lengyel-lépcsővidék A Lengyel-középhegységnek is nevezett terület nyugati részén, az Odera mentén triász rétegek húzódnak, kiemelkedik a Kagylósmészkő-lépcső, amely kelet felé alkotja a Triász-táblát. A Warta folyó mellől hirtelen emelkedik ki a Jura-lépcső (Krakkói-Jura) mintegy 500 m magasságig, majd onnan kelet felé egyenletesen lejt (Jura-tábla). E területen a mészkőrétegek erősen elkarsztosodtak. A Nyda-medencéig húzódik, majd innen ismét meredeken emelkedik; a Kréta-lépcsőnek megfelelő Szentkereszt-hegység, amely lapos, 400 m magas fennsíkot jelent. Ebből kvarcitkúpként bukkan felszínre a Lysica (611 m), mely a Riss eljegesedéskor nunatakként emelkedett ki az összefüggő jégtakaróból. A Lublini-dombság a Visztula áttörési völgyén túl, keleten helyezkedik el, s átmenetet képez a Kelet-európai-síkság felé. A variszcida kőzetek itt a mélybe süllyedtek, a felszínen kréta homokkő és márga található. Déli vidéke a Roztocze, ahol a harmadidőszaki üledékeken nagy kiterjedésű erdők jöttek létre. A Sandomierzi-alföld a Visztula és a San folyó alföldje. Területén szintén harmadidőszaki üledékeket rakott le a tenger, viszont a szárazulattá válás után, a negyedidőszakban lösz is létrejött. A Közép-európai-rögvidéken belül itt találjuk a legvastagabb lösztáblákat, s a rajtuk képződött mezőségi talajok adják a mezőgazdasági növénytermesztés alapját. 3. Cseh-Morva-medencék és peremhegységek A három rögvidék közül e terület a legegységesebb, legtömegesebb. Központi magja prekambriumi kratogén, amelyhez a karbonban, a Variszkuszi-orogenezis során hegységek gyűrődtek.
79
E hegységek lepusztultak, a harmadidőszakban rögösödtek, majd újra kiemelkedtek, illetve előterükben medencék süllyedtek be. a) Peremhegységek A
Cseh-medencétől
északkeletre
emelkedő
hegység
a
harmadidőszakban
erősen
összetöredezett, illetve jelentős mértékben kiemelkedett. A Nyugati-Szudéták két párhuzamos hátból áll, 1000 m körüli gerincmagassággal. A két hát között helyezkedik el a Libereci-medence. A Központi-Szudéták legtömegesebb része a Krknose (Óriás-hegység) – az egész Középeurópai-rögvidék legmagasabb, impozáns tömege –, amely főleg gránitból épül fel. Legmagasabb csúcsa a Sniezka (1603 m), amely a pleisztocén eljegesedés idején a jég határa fölé emelkedett, mai területén pedig glaciális völgyeket, tengerszemeket találunk. (Az Elba is itt ered.) Keleti irányban a Walbrzychi-hegység átmeneti jellegű dombsági területet jelent a Sziléziaimedence felé. Délkeleti irányban a Klodzkói-süllyedék dombos tája választja el a Központi-Szudétákat a Keleti-Szudétáktól. Az Orlice-hegység kréta homokkőből épül fel, míg a Magas-Jesenikre, (legmagasabb csúcsa a Praded, 1492 m) mély völgyek, keskeny hátak, illetve erősen felszabdalt területek jellemzők. Az Alacsony-Jesenik – amelyben főleg palák fordulnak elő – fokozatosan lealacsonyodik az Odera-hegység felé, amely már egy dombsági – alacsonyhegység jellegű, hullámos táj. Az Érchegység északnyugaton, a Cseh-erdő és Sumava nyugaton jelentik a Cseh-medence peremhegységét, de egyben a Szász-Bajor-hegyvidék részét is képezik. (Tárgyalását lásd ott.) b) Cseh-Morva-medencék A Cseh-Morva-medencéket három oldalról a peremhegységek keretezik, délkeleten a Kárpátok jelenti a határt. Központi tömege a Cseh-masszívum, amely egy fennsík jellegű medenceterület, amelynek délkeleti pereme felboltozódott, s így elválasztja a – Cseh-masszívum és a Kárpátok között a harmadidőszakban mélybe süllyedt – Morva-medencét. c) Cseh-masszívum A masszívum a proterozóikumban létrejött kratogén, kristályos kőzetei azonban csak helyenként találhatók meg a felszínen, hiszen a későbbi folyamatok során anteklízis jellegű boltozatok, illetve szineklízis jellegű tömbteknők alakultak ki. A peremeken harmadidőszaki bezökkenések történtek, medencék süllyedtek be, illetve a negatív formákat fiatalabb üledékek töltötték fel. A Cseh-masszívum középső és déli-délnyugati része a Közép-cseh-dombvidék, amely morfológiailag igen változatos terület. Központi része a Brdy-erdő, egy 700-800 m magas kvarcitvonulat, amelynek felszínén a Moldanubiai-orogenezis eredeti, prekambriumi kőzetei találhatók. E területtől nyugatra a gránitfelszínekre helyenként óidei mészkő és agyagpala került, amelyen ennél fiatalabb szinklinális üledékek is találhatók.
80
Paleozoós szinklinális a Berounka-völgy – ennek egyik kiszélesedett területe a Plzenimedence. Északnyugati irányban a prekambriumi kőzetek kiemelkedtek a Karlovy Vary-hegységben illetve a Slavkovi-erdőben. A gránitfelszín törésvonalakban végződik, a harmadidőszaki medencékre pedig meredeken szakad le. Ismert termális vonalak jöttek létre, ezekre épültek a cseh fürdővárosok, mint például Karlovy Vary, Marianske Lazny stb. A Brdy-erdőtől keletre a prekambriumi kőzetekre nemcsak paleozoós mészkő, hanem harmadidőszaki medenceüledékek is kerültek, itt találjuk a České Budejovice-i- és a Třebonimedencét. E harmadidőszaki bezökkenéseket a Vltava völgye köti össze. Délkeleten a felboltozódás következtében ismét felszínre kerültek a prekambriumi kőzetek: a Cseh-Morva-dombság anyagát délen gránit, északon pedig gneisz adja. Brnotól északra az ősi kőzetekre devon mészkő települt, ebből jött létre a híres Morva-karszt, ismert barlangokkal (például a Punkevni-tavasbarlang) és más karsztformákkal. A Cseh-masszívum és az Érchegység között húzódik a Nyugati-peremvidék medencesorozata, amely a harmadidőszaki horizontális mozgások hatására süllyedt be, s területén barnaszén képződött. A Chebi-, Sokolovi-, Karlovy Vary-, Chomutovi-, Mosti-, Usti-medencék vizét az Eger (Ohre) vezeti le. A medencesorozat és a Cseh-masszívum közötti törésvonal mentén melegvízforrások, illetve bazaltvulkáni kúpok találhatók – ilyen a Duopovi-hegység és a Cseh-középhegység; az utóbbit a Labe (Elba) antecedens völgye töri át.
13. ÁBRA: A Cseh-masszívum geológiai térképe a harmad- és negyedidőszaki képződmények nélkül (Chaloupsky, J.) 1. mezozoikum, 2. felső-karbon – perm, 3. kambrium – alsó-karbon, 4. Brioveri, 5. Moldanubiai, 6. granitoid kőzetek, 7. Moldanubiai és Brioveri együttes, 8. Brioveri üledékképződési öv, megszorításokkal, 9. AlpokKárpátok takarói
81
d) Észak-cseh-tábla A Cseh-masszívum északi előterében húzódó területen kréta homokkőből és mészkőből álló táblás vidék jött létre. A törések mentén kisebb bazaltsapkás tanúhegyek is kialakultak. Északi, hullámos része már átmenetet jelent a Szudéták felé; déli része viszont egy széles alluviális síkságot alkot (Elba menti síkság). e) Morva-medence A Morva-medence a Cseh-masszívum és a Kárpátok közti harmadidőszaki süllyedékben jött létre, ahol a prekambriumi kőzetek nagyon mélyre süllyedtek. A peremein akkumulálódott hordalékkúpokat a Morva és annak mellékfolyói feldarabolták, így dombvidékek alakultak ki. Déli részét a Bécsi-medence alkotja, északon pedig a Morva-kapu összeköttetést jelent a Baltikum és a Mediterráneum között. B) KÖZÉP-EURÓPAI-SÍKVIDÉK A Schelde torkolatától a Kelet-európai-síkvidékig (Kur-öbölig) húzódó síkvidék a Föld legklasszikusabb glaciális akkumulációs síksága. A variszkuszi lesüllyedt tömegre vastag mezozoós illetve harmadidőszaki tengeri, majd a negyedidőszakban glaciális üledéksor került. Az alaphegység (paleozoós, mezozoós) csak kevés helyen bukkan ki, a mai felszínt túlnyomórészt negyedidőszaki üledékek alkotják. A síkvidék vázát – morfológiai szempontból – a kelet-délkelet – nyugat-északnyugat irányú ősfolyamvölgyek jelölik ki. E völgyek a mai folyóvölgyekhez képest sokkal szélesebbek (5-20 km) voltak, mélységük az 50-60 métert is elérte. A mai völgyhálózat részben követi az ősfolyamvölgyeket, részben pedig keresztezi azokat. A pleisztocén eljegesedés idején a domborzati és lefolyási viszonyok hasonlóak voltak a maihoz: a folyók délről északra folytak, viszont a tengerig nem jutottak el – az összefüggő jégtakaró miatt –, nekiütköztek a jégnek, a víz egyesült a jégből származó olvadékvizekkel, s az általános lefolyási viszonyoknak megfelelően északnyugati irányban folytak tovább, a végmoréna-gát előterében. A jég kiterjedésének változásaival egyidejűleg az ősfolyamvölgyek is változtatták helyüket; hol északabbra, hol délebbre húzódtak. Az ősfolyamvölgyek északi oldalán kaotikus keveredésű végmorénák húzódnak. Ezen túl pedig nagy kiterjedésű agyagos-márgás fenékmoréna-területeket találunk. A végmorénák mögött sekély nyelvmedence-tavak húzódnak – legjellegzetesebbek a csorgótavak – amelyeket az észak-déli irányban hosszan elnyúló, szubglaciális vizek vájtak ki. A legkisebb tavacskák a sollok, amelyek a holtjégdarabok elolvadása után maradtak vissza. Gyakran találunk prekambriumi eredetű erratikus tömböket (vándorköveket), amelyeket a jég szállított ide Skandináviából. (A legnagyobb tömegű vándorkő Pomerániában található: 40.000 mázsa!) A legnagyobb tömegeket a jégkori (diluviális) rögök jelentik, melyek több kilométer
82
hosszúságú, 100 méternél vastagabb, a síkságból kiálló magaslatok, amelyeket a jég horizontálisan eltolt eredeti helyéről. A fenékmoréna-területen előfordulnak vásottsziklák (a szilárdabb rögöket a jég megvéste), illetve gyakoriak a drömlinek, ózok, kämek is. A gleccserkapun kifolyó olvadékvizek sandr-mezőket hoztak létre. A két nagy eljegesedés, a riss és a würm végmorénagátjai jól elkülöníthetők egymástól. A nagyobb kiterjedésű riss eljegesedés gátrendszere délebbre húzódik, viszont az azóta eltelt hosszabb idő következtében kevésbé szabályos, lazábban kapcsolódik össze, a külső erők pedig – főképpen az areális lejtőleöblítés és a folyóvizek – felszabdalták. A későbbi, kisebb kiterjedésű würm eljegesedés végmorénagát-rendszere magasabb, épebb, dombsági jelleget alkot. A végmorénagátak mögött, illetve a fenékmoréna-szigetek között kiterjedt tórendszerek jöttek létre. A Közép-európai-síkvidék tájfelosztásának alapja egyrészt az izosztatikus mozgások jellege, másrészt a pleisztocén glaciálisok által akkumulált területek kiterjedése és mértéke. Ennek alapján három nagy részre oszthatjuk fel a Közép-európai-síkvidéket: •
A Holland-Nyugatnémet-síkság a legkiegyenlítettebb, izosztatikusan ma is süllyedő terület, amely folyamatosan feltöltődik, s jellegzetes wattok alakultak ki partvidékei mentén. A riss eljegesedés ugyan érintette a területet, a würm viszont nem – ennek megfelelően kevéssé tagolt a domborzat, komolyabb kiemelkedések nem találhatóak a területen.
•
A Keletnémet-Lengyel-síkságot ezzel szemben nemcsak a riss, hanem a würm eljegesedés is érintette, ezért sokkal tagoltabb a terület, a 200-300 – esetenként 400 – métert is megközelítik a würm végmorénagát jól összefonódó vonulatai, láncai. (A riss eljegesedés nyomai is fellelhetőek, de mivel ezek korábban halmozódtak fel, a külső erők jobban lepusztították.) A part mentén homokos, turzásos, feltöltődő folyamatokat figyelhetünk meg.
•
A Jylland-félsziget és Dán-szigetek mindkét előbbi nagytáj bélyegét magukon viselik, hiszen a würm eljegesedés a Jylland-félsziget észak-déli tengelyében építette végmorénagátját: attól nyugatra a Holland-Nyugatnémet-alföld jegyei mutatkoznak meg (süllyedő tengerparttal, wattokkal, és kizárólag riss maradványokkal); a keleti partvidéken, illetve a Dán-szigeteken a würm végmorénagátak és fenékmoréna-szigetek emelkednek ki, egyben magasabb és tagoltabb vidéket alkotnak
. 1. Holland-Nyugatnémet-síkság A Holland-Nyugatnémet-síkság területén a variszkuszi tönkök mélybe süllyedtek, rajtuk különböző mértékben mezozoós, harmad- illetve negyedidőszaki üledékek halmozódtak fel. A felszínen csak nagyon kevés helyen találkozhatunk idősebb üledékekkel (például Helgoland szigetén triász üledékek lelhetők fel). Az i.e. 7000 körül végbement Flandriai-transzgresszió következménye volt a Dogger-Bank megsüllyedése, illetve – ezzel összefüggésben – a Brit-szigetek leválása Európáról. A folyamat során
83
létrejött a La Manche-csatorna, s azon keresztül megindult egy áramlás az Északi-tenger irányába. Az áramlatnak köszönhetően a jelenlegi holland-nyugatnémet partok mentén egy dűnesor jött létre. Később, i.e. néhány száz évvel a Dunkerque-i-transzgresszió egy újabb süllyedést eredményezett, melynek hatására az említett dűnesor megsüllyedt. A hullámzás és az abrázió feldarabolta a dűnéket, így létrejöttek a Fríz-szigetek. (Ma is süllyedés, illetve a tenger előrenyomulása jellemzi a partvidéket.) Csak az elster és saale (mindel és riss) eljegesedés ment itt végbe, de a végmorénagátak közül csak a rissét tanulmányozhatjuk. A végmorénák az idők során erősen lekoptak, felszabdalódtak, és e területen hiányoznak a keleti részeken jellemző ősfolyamvölgyek. A Doveri-szoros kialakulása után létrejött partmenti áramlás turzásokat, dűnesorokat hívott életre kb. i.e. 2000-800 évig. Ezt követően a Dunkerque-i transzgresszió következményeként alakultak ki a már említett Fríz-szigetek, valamint ezzel összefüggésben a Watt-tenger. A wattok a Fríz-szigetek és a marschföldek közötti, a szárazföldtől elhódított, egészen sekély, lapos területeket jelentik, amelyek dagály idején hajózhatók, s ekkor csak a halligok állnak ki a tengerből. Apálykor viszont szárazulattá válik a korábbi tenger, és a wattokon (magyarul „gázló”) akár gyalogosan vagy szekérrel is átjuthatunk a szárazföldről a szigetekre. A part mentén két jellegzetes táj alakult ki: Északon, a tengerparton a marschföldek 5-20 km-es széles sávot alkotnak. A sima, egyhangú, fátlan, vizenyős rétek általában 1-5 méterrel emelkednek a tenger szintje fölé. (Németországban és Hollandiában is előfordulnak mélyföldek.) A területet természetes dűnesorok és antropogén gátak védik a tenger betörésétől. A marschok átmeneti sávot alkotnak a tenger és a szárazföld között. Korábban e területet a tenger elhódította, majd később újra feltöltődés ment végbe – részben a tenger, részben a folyók által. A már említett Flandriai-transzgresszió kb. 20 méter süllyedést jelentett, amelynek ma is kimutatható következménye, hogy a Rajna és az Ems, valamint a Weser és az Elba addigi közös torkolata megszűnt a jelenlegi Dogger-Bank területén. A tenger romboló munkájával az ember napjainkig folyamatosan harcol. Nem véletlen, hogy létezik egy batáv (hollandok őse) közmondás, mely szerint „a tengert az isten, a partokat a batávok teremtették meg”. Az elmúlt évezredben súlyos katasztrófák történtek: a 12. századtól kezdve írásos emlékek is tanúskodnak a nagyobb vihardagályok okozta tragédiákról. •
1170-ben – a rómaiak idejében – a még beltóként létező tó gátja átszakadt, a beltavat elöntötte a tenger, s létrejött a Zuidersee-öböl (más néven Déli-tenger-öböl).
•
1277-ben a karácsonyi ár következményeként alakult ki a mai Dollart-öböl.
•
1570-ben a Mindenszenteki ár Scheldétől egészen Dániáig tönkretette a partokat.
•
1574-ben a vihardagály idején 400.000 ember halt meg.
84
•
A 20. században a korszerű technika ellenére több katasztrófa is történt; 1916-ban például Amszterdamtól északra 15.000 ha területet hódított meg a tenger.
•
1953-ban az Ignác napi ár Zeelandon 62 gátszakadást, 2000 halottat és 60.000 hajléktalant hagyott maga után. A területhódító munkák elsősorban a gátak építésére, víztelenítésre, illetve zsilipek építésére
irányultak. E munkálatok egyik fontos programja volt 1927-1932 között a Zuidersee-program, amely mintegy 2 milliárd m3 víz felszámolását, illetve az északkeleti polderek kialakítását jelentette. (Ma Amszterdam egy része ezekre a kazettákra épült.) A Delta-terv a Rajna egykori deltatorkolatának (ma Zeeland) átalakítására irányult, s hármas célja volt: •
Egyrészt a partvédelem: a szigetek külső partvonalán gátrendszert hoztak létre, amelynek csak két kijárata van – a Rajna és a Schelde folyók tudnak így eljutni az Északi-tengerig.
•
Második cél a talaj elsózódásának megakadályozása.
•
A harmadik cél az üdülőkörzetek kialakítása volt. (A polderesítés víztelenítést, a talaj sótalanítását, illetve annak termővé tételét jelenti.) A poldereken többnyire szántók, rétek találhatók; rajtuk gátakat, (hajózható) csatornákat
építettek. A partvidék belső sávjában kialakult tájat a geestek jelentik, amelyek a marschoktól a szárazföld irányában összefüggő sávot alkotnak. A geestek határozott peremmel emelkednek ki a marschok szintjéből, s a tenger már nem veszélyezteti őket. A felszínen általában agyagos morénák, fluvioglaciális homokos üledékek találhatóak, illetve gyakoriak a lápok, illetve fenyérpuszták (a geest a fríz nyelvben ’terméketlent’ jelent). Tengerszintfeletti magasságuk 40-70 m, de néhol 100 m fölé is nyúlhatnak. Helyenként a geesteket vizenyős folyóvölgyek szakítják meg, amelyeket folyami marschoknak nevezünk.
85
14. ÁBRA: A Zuiderzee területének változása (Hambloch, H.)
A Holland-Nyugatnémet-alföldet nyugatról keleti irányban – az alföld szélessége, magassága és éghajlata szerint – két nagytájra osztjuk. a) Flandriai-holland-alföld Az Artois-tól az Ems nyugati vízválasztójáig húzódó keskeny alföld csak keleten szélesedik ki 200 km-re. A dűnesor-marschföld-geest hármas tagolódás itt tanulmányozható legtisztábban. A Flandriai-alföld Franciaországban és Belgiumban található. A negyedidőszakban nem borította jégtakaró, hanem a folyóvízi feltöltés halmozta fel az üledéket. A dűnesor egységes, hézagtalan, területén nem találunk mélyföldet, a 2-3 méter magas marschföldet pedig (amely kb. 12 km széles) a tenger nem veszélyezteti. A geestek határozott peremmel emelkednek ki környezetükből.
86
A Holland-alföld a tenger által leginkább fenyegetett terület, (a tenger a 19. század óta 19.000 2
km -t hódított meg), egyben egész Európa – leszámítva a Kaszpi-mélyföldet – legalacsonyabb térszíne (-6,6 m). A Rajna egykori hatalmas deltatorkolata a Doveri-szoros létrejötte után alakult át tölcsértorkolattá. A marschok 100 km-re szélesednek ki. Zeeland a vihardagályok által erősen veszélyeztetett vidék, ahol az egykori dűnesor feldarabolódott. Az 5 km széles Holland-marschon a dűnesor egységes, s mintegy 120 km hosszú. A Fríz-marsch területén a dűnesor feldarabolódott, s ezáltal jöttek létre a Nyugat-Fríz-szigetek, ahol egyhangú marschok és polderek váltogatják egymást. (Ez a szélmalmok legklasszikusabb területe.) A marschokból éles peremmel emelkedik ki a geest, amelyet viszont folyami marschok tagolnak – iyen a Rajna Betuwe nevű marsch-a. A Holland-alföld északi részén a riss eljegesedés nyomait találjuk: 70-100 m magas ózokat, kämeket, illetve egyéb glaciális üledékeket. Az agyagos térszíneken lápok is előfordulnak, ilyen például a Bourtanger-moor. A Brabanti-dombság a Moselle-ig, illetve annak mellékfolyójáig, a Sambre vonaláig húzódik. A felszínen harmadidőszaki rétegek találhatóak, amelyeket részben a folyók, részben az areális lejtőleöblítés felárkolt, így hullámos térszín jött létre – helyenként és foltokban még lösz is előfordul. b) Nyugatnémet-alföld A terület a Flandriai-Holland-alföldnél jóval kiterjedtebb, és általában 200 km-nél szélesebb. A 12. század óta mintegy 5000 km2-t hódított meg a tenger, viszont ennek felét az ember visszafoglalta. Az egykori dűnesor itt is feldarabolódott – ebből jöttek létre a Kelet-Fríz-szigetek (közülük legismertebb Borkum, amely ismert üdülőhely is). Helgoland nem része a Kelet-Fríz-szigeteknek. Felszínét triász tarka homokkő borítja, s ez a leggyorsabban pusztuló sziget. 1079-ben az írásos adatok szerint még 900 km2-nyi területet jelentett, ma mindössze 0,5 km2-re korlátozódik. A tengeri marsch általában 5-20 km széles, de nem mindenütt alkot összefüggő sávot. Helyenként a geestek kifutnak a tengerre, felszabdalják a marschokat, máshol ugyanakkor a marschok nyúlnak be messzire a geestek vidékébe. A geesteket többnyire glaciális riss üledékek fedik, és gyakoriak a lápok is. A szárazföld belseje felé két zsák alakú öblözet is létrejött: a Kölni-öblözet, amely a Rajnai-palahegységbe fejlett teraszrendszerrel nyomul be; valamint a Rajnai-palahegység és a Teutoburgi-erdő között elhelyezkedő Münsterlandi-öblözet.
87
A wattok sajátos ökológiai rendszere Den Heldertől Esbjergig, a Fríz-szigetek és a szárazföld között húzódik a Watt-tenger. Az 5-50 km szélességű, s mintegy 500 km hosszúságban kiterjedő tenger sajátos földrajzi viszonyokkal rendelkezik. Naponta kétszer a szárazföldhöz kapcsolódik, kétszer a tengerjárásnak megfelelően tengerré válik. A watt szó fríz eredetű, magyarul gázlót jelent. Régen apály idején a wattokon keresztül szekérrel utaztak át a szárazföldről a szigetekre. A Watt-tengert csapásiránya szerint négy szakaszra oszthatjuk: 1. A Nyugat-Fríz-szigetek és a szárazföld közötti tenger 2. A Kelet-Fríz-szigetek és a szárazföld közötti tenger 3. A Jadebusen-öböl térsége (itt összefüggő szigetív nincs) 4. Az Észak-Fríz-szigetek és a Jylland-félsziget közötti tenger A Watt-tenger szélességét a tengerjárás függőleges játéka alakítja ki, ebből következik, hogy állandóan változik. A wattokat tágabb értelemben a következőképp definiálhatjuk: újhold és telihold idején bekövetkező közepes szökőárkor a kisvíz szintje fölött, de a magasvíz tükre alatt elhelyezkedő területet nevezzük wattoknak. A szigetek térképen ábrázolt körvonalát a szökőárak magasvíze jelöli ki. Az áramlás a tengeri csatornákon keresztül érkezik, s iránya hatóránként megfordul. A wattok területét egymástól jól elkülöníthető szerkezeti egységekre oszthatjuk, ez megfelel a szárazföld és a szigetek közötti keresztmetszetnek. (15. ábra)
15. ÁBRA: A wattok általános keresztszelvénye (erős magasságtorzítás) (Szabó J. alapján)
88
1. Tengeri csatorna vagy watt-áramlat Szűkebben nem tartozik a wattokhoz, hiszen a szigetek és a szárazföld közötti legmélyebb területet mindig tenger borítja, 30-50 m mély, s a hajózásban fontos szerepet játszik. Dagálykor itt érkezik az Északi-tengerről a víz, amely sok hordalékot juttat be a szigetek és a szárazföld közé, s itt először a durvább hordalék, majd távolabb a finomabb üledék rakódik le. 2. Watt-síkok A nagyon lapos, kiegyenlített terület az igazi watt, amelyet minden alkalommal – szökőár és vakár idején egyaránt – naponta kétszer tenger borít, s kétszer szárazulattá válik. Területét az apály és a dagály jelöli ki, az e között lévő területen sekély vízerek húzódnak. Ezek a prielek, amelyek a watt-áramlatba, illetve tengeri csatornába ömlenek. Itt jól tanulmányozható a fluviális erózió és akkumuláció, hasonló módon megy végbe, mint a szárazföldön, csak gyorsított módon, s a folyásirány hatóránként változik. A watt-áramlatok irányából a prieleken keresztül sok finom hordalék érkezik, amely a wattsíkon lerakódik. Dagálykor az átlagos vízmélység kisebb, mint apálykor, hiszen apály idején csak a watt-áramlatokban, illetve a tengeri csatornákban van víz, dagálykor viszont a víz kilépve a tengeri csatornából elönti a rendkívül lapos, néhány cm, illetve dm mélységű (sekély) watt-síkokat. A dagály idején lerakódott hordalék apálykor nem jut vissza a nyilt tengerbe, amelynek több oka is van: egyrészt itt, a watt-síkon élnek a kovamoszatok (diatómák), amelyek átfúrják magukat a rájuk rakódott finom üledékeken a fény felé haladván, és testükből váladékokat bocsátanak ki, amellyel összeragasztják ezt a finom, porszerű üledéket. Másrészt pedig amikor a dagály átfordul apályba, a víz elveszíti minden energiáját, az üledék lerakódik, s utána a visszahúzódó víz már nem tudja felemelni a lerakódott üledéket. Ugyanis a víz lebegtetéséhez kisebb energia szükséges, mint a már lerakott üledék erodálásához. A diatómák révén a wattok magas szervesanyag-tartalommal rendelkeznek, az iszapwattokban az 5-10%-ot is elérik, s ebből kifolyólag gazdasági hasznosítása is kedvező e területeknek. 3. Előtér (vorland vagy hallig) A tengerszint felett 1-1,5 méterre kiemelkedő területet nem minden nap önti el a dagály. Teljesen száraz marad az előtér vakár idején, vagyis amikor a Föld, a Hold és a Nap háromszöget zár be, hiszen ekkor a Hold vonzását a Nap vonzása lerontja. Innentől kezdve hét napon keresztül a Hold vonzása egyre erősebb lesz, ennek megfelelően a dagály magasvíz szintje is minden nap emelkedik, egészen a hetedik napig, amikor egy síkba kerül a Nap, a Föld és a Hold. Ekkor a Hold vonzását a Nap felerősíti, ezért a dagály magasvíz szintje ezen a napon – kétszer természetesen – a legmagasabb. Ez a magasság jelöli ki az előtér felső pontját.
89
Innen kezdve újabb hét napon keresztül csökken minden nap a dagály magasvíz szintje, hiszen a Hold elmozdul a síkból, és közeledik ahhoz az állapothoz, amikor a három égitest derékszöget zár be. Így a Nap egyre inkább lerontja a Hold vonzását, ezért minden nap a dagály magassága csökken, és az újabb hetedik napon elérkezik a vakár, amikor a magasvíz szintje csak a watt-síknak a legfelsőbb pontjáig jut el. Tehát a két vakár között 14 nap telik el, és ettől kezdve megismétlődik a folyamat, tehát újabb hét nap múlva ismét egy síkba kerül a három égitest. Ekkor ismét szökőár következik be, és a víz szintje az előtér legmagasabb pontjáig jut el. A Hold 28 napos keringési ideje alatt így két napon lesz szökőár, amely napokon a dagály magasvíz szintje eléri az előtér felső pontját, és kétszer következik be vakár, amely napokon az előtér teljes területe dagály idején is száraz marad. Tehát a watt-sík felső peremétől az előtér felső pereméig fokozatosan egyre nagyobb lesz annak a területnek az aránya, amelyet egyre ritkábban önt el a tenger. Ennek megfelelően itt a növényzet is más lesz, megjelennek a pionír növények, amelyek még inkább megszűrik a dagály által szállított hordalékot. Így a hordaléknak több ideje van a kiszáradásra is, ezért még inkább ellenáll az apály idején végbement eróziónak. Ugyanakkor ha a szökőár viharral párosul, a vihardagály nagy pusztítást tud véghezvinni, mind a wattokon, mind a szigeteken.
90
16. ÁBRA: A közepes szökőármagasságok az Északi-tengeren 4. Turzás-övezet Ez az övezet tulajdonképpen magukat a szigeteket jelenti, magjukat részben a saale eljegesedés morénaanyaga alkotja. Szökőár idején a tengerszint fölé emelkedő turzások jönnek létre, illetve a homokot a szél dűnékbe rendezi el. 5. Strand-övezet A szigetek külső, nyilt tenger felőli oldalán jön létre, és a szökőár-vakár különbségének megfelelően hasonló különbségek alakulnak ki, mint a sziget és a szárazföld között. De mivel itt a nyílt tengerrel határos, a wattok létfeltételei mások lesznek, ennek megfelelően másként mennek végbe ezek a fent említett folyamatok. a) Az előstrand állandó vízborítást jelent, de 7 méternél sekélyebb tengert sorolunk ide. b) A nedves strand megfelel a belső területen lévő watt-síknak. c) A száraz strand a szökőár idején vízzel borított külső oldalt jelenti.
91
Mint az előzőekből kiderült, a wattokon végbemenő folyamatok csak bizonyos létfeltételekkel lehetségesek. E létfeltételek a következők: 1. Tengerjárás A wattok keletkezésének legalapvetőbb feltétele, hiszen magát a wattok szerkezetét az apálydagály váltakozása alakítja ki. A La Manche-csatornán keresztül érkező dagályhullám a Fríz-szigetekhez lecsökkenve érkezik. A wattokat leginkább befolyásoló dagályhullám az Északi-tenger északi (Skócia és Norvégia közötti) részéről érkezik a Fríz-szigetek irányába. A Föld forgása következtében az áramlás nyugatkelet csapásirányúvá válik, ennek megfelelően a Nyugat- és a Kelet-Fríz-szigetekre párhuzamosan hat, viszont az Észak-Fríz-szigetekre merőlegesen érkezik. Az áramlást a nyugati szél időnként felerősíti, ezért főképpen az Észak-Fríz-szigeteknél erős pusztítást tud véghezvinni. Mivel a dagály nyugatról érkezik, a wattoknak a nyugati oldala gyorsabban fejlődik. A wattáramlatok vízválasztói nem középütt találhatóak a szigetek és a szárazföld között, hanem fokozatosan keletre tolódnak, tehát a vízválasztótól nyugatra intenzívebb az erózió, keletre pedig az akkumuláció a domináns. 2. Friss üledékek A friss üledékeket a dagályhullám szállítja a wattok területére. Az üledékek létfontosságúak egyrészt az élővilág számára, másrészt pedig a lassan süllyedő területnek is alapvető létfeltétele. Enélkül a watt-vidék fokozatosan elsüllyedne. 3. Szigetív megléte A Fríz-szigetek jelentősen mérséklik a hullámverés pusztító hatását. Megfigyelhető, hogy a szigetek nyugati oldala az abrázió által erősen erodálódik, míg a szigeteknek a keleti oldala szélárnyékban fokozatosan épül. Így hosszú távon a szigetek összterülete nem változik, viszont a szigetek lassan kelet felé tolódnak. Például a holland Schirmonnikoog szigeten a nyugati parton lévő Westerburren települést a lakosok kénytelenek voltak elhagyni, mivel a tenger kezdte elpusztítani a települést, és a sziget keleti részén újat (Osterburren) építettek. Vagy az alsó-szászországi Wangerooge templomát a sziget közepén építették fel, de ma már a sziget nyugati partjai előtt, a tengerben találhatjuk romjait. 4. Lassú süllyedés A wattoknak szintén fontos létfeltétele, hiszen a feltöltődés viszonylag gyors. Az izosztatikus süllyedés nélkül a wattok gyorsan alfölddé válnának. 5. Folyótorkolatok A folyóvizek a szárazföldről finom anyagot szállítanak, amelyet a tenger hullámzása, illetve a dagályhullámok szállítanak vissza a partok mentén, a wattok területére. A wattok élővilágának is szüksége van a folyók által szállított édesvízre, hiszen a wattok brakkvize e nélkül fokozatosan sóssá válna. 6. Lapos partok előtti sekélytenger
92
Szintén fontos létfeltétele a wattokon végbemenő folyamatoknak, hiszen enélkül a folyók hiába szállítanának sok hordalékot, ha egy mélyebb tengerfenéken az leülepedne. Így nem tudnák a hullámok visszaszállítani az üledéket a wattok területére. 7. Élővilág és éghajlat A wattok csak a mérsékelt éghajlati övben jöhetnek létre, hiszen a wattok élővilága ezen éghajlathoz kötődik. Másrészt a hideg éghajlat alatt a féléves fagy leállítaná a folyamatot, a trópusi övben pedig a mangróve-erdők akadályozzák a wattok kialakulását. Éppen ezért a watt mint földrajzi köznév a világon csak kevés helyen fordul elő. A Watttenger – mint a fentiekben láthattuk –, nem csak egy földrajzi tulajdonnév, hanem egy sajátos ökológiai rendszer, ahol a feltételek nagy száma az egész rendszert rendkívül érzékennyé teszi. Ennek megfelelően, mind Németországban, Hollandiában és Dániában is fokozott védelem alatt állnak a wattok, több nemzeti parkot is találunk e területen.
17. ÁBRA: A holland wattok a Nyugat-Fríz-szigetekkel (A Wattenmeer c. kötet alapján Szabó J.) ************************************************************************** 2. Keletnémet-Lengyel-síkság (Elbántúli-síkság) A Keletnémet-Lengyel-síkság lényegesen változatosabb domborzattal rendelkezik, mint a Holland-Nyugatnémet-alföld. Délről észak felé haladva az egyre fiatalabb eljegesedés következtében a formák épebbek és magasabbak. Eltűnnek a mélyföldek, sőt a morénadombok helyenként 200 m fölé is emelkednek. a) Warta-végmoréna-vonulat A síkságon belül jelentős a különbség az északi és a déli területek között. A Warta végmorénavonulat (saale-riss) jelenti a síkság tengelyét, illetve átmenetet képez a délen még foltokban meglévő
93
mindel idősebb glaciális nyomok, és az északra lévő fiatalabb würm glaciális üledékek között. Általában 60-100 m magas, széles, lapos homokhátak jellemzik, amelyeket a folyók felszabdaltak. Jellegzetes növényzete a fenyérpusza („heide”), nyugaton pedig dagadólápokat is találunk. A Warta-végmoréna-vonulat nyugati, első tagja a Lüneburger Heide, amely terjedelmes, magas domb. Az Altmark alacsonyabb, míg a Fläming nyugaton 200 m fölé emelkedik, majd keleti irányban lealacsonyodik (nevét a 12. században betelepült flamandokról kapta). Alsó-Lausitz a következő tag, amely ismét alacsonyabb, majd a Trzebnicai-magaslat 284 m-ig emelkedik. Szintén jelentős kiemelkedés a Lodzi-dombság. A Visztulán túl a Podlasie zárja le a Warta-végmoréna-gátat. Alsó-Lausitz, a Trzebnicai-magaslat, illetve a Lodzi-dombság déli előterében húzódik a Wroclaw-Magdeburg-ősfolyamvölgy. A végmoréna-vonulattól délre egy átmeneti jellegű tájat találunk, ahol az idősebb moréna-maradványok vékonyabb lösz-szigetekkel keverednek. A harmadidőszaki süllyedés következtében két öblözet, a Lipcsei- és a Sziléziai-öblözet jött létre, amelyek fontos ásványkincse a barnaszén. b) Ősfolyamvölgyek területe A Warta-végmorénagáttól északra húzódik az ősfolyamvölgyek területe (Lengyel-alföld), amelyen többnyire riss fenékmorénát találunk. Az ősfolyamvölgyek a jég szakaszonkénti visszahúzódása következtében kelet-nyugati csapásiránnyal húzódnak. E terület nyugaton szűk, keleten viszont ollószerűen szétnyílik. A Mazowse nemcsak a Lengyel-alföld, de egész Lengyelország központja is – vízrajzi szempontból egyaránt. A Kujawy, illetve Wielkopolski (Nagy-Lengyelország) területén már würm sandr-mezőket találunk. Nyugaton a két végmoréna-vonulat között a Spree-erdő erősen összeszűkül, s területét kb. 300 folyóág szövi át. c) Würm-végmoréna-övezet A
würm-övezet
(Weichsel-Visztula
eljegesedés)
a
jég
fokozatos
visszahúzódása
következtében három végmorénagát-rendszerből áll: Brandenburgi-, Frankfurti-, Pomerániaivégmorénagátak, melyek előtt ősfolyamvölgyek húzódnak. A mai folyók (elsősorban a Visztula és az Odera) a Würm-övezetet felszabdalták, így három jól elhatárolható tájat különböztethetünk meg. •
A Mecklenburgi-tóhátság a legalacsonyabb és legnyugatibb tóhátság. Az egész síkvidék legnagyobb tava, a Müritz-tó is itt található, de összességében mintegy 36.000 apró tavacska húzódik meg a területen.
•
A Pomerániai (Pomerzei)-tóhátság az Oderától a Visztuláig tart. Keleti részén magasodik a Wisica (328 m), a Würm-övezet legmagasabb pontja. Északkeleti részét – igen változatos formakincse miatt – külön névvel illetik, ez a Kasub-tóvidék (Gdynia környékén).
94
•
A Mazuri-tóhátság a Visztulán túl található. Az átlagosan 200 m körüli hullámos dombok között tavak sokasága alakult ki. A legjelentősebb tó a Sniardwy, amely alig kisebb a Müritznél. d) Tengermellék A tengerparti övezet csak a Litorina-tenger előrenyomulását követően jött létre. A felszínen
helyenként előfordulnak a felszínen mezozoós üledékek (kréta írókréta) is. A jégnyelvek boddeneket – például Greifswaldi-bodden – illetve az olvadékvizek fördéket (Flensburgi-öböl, Kieli-öböl, Lübeckiöböl) mélyítettek ki. A lapos, turzásos, épülő parton találjuk a Visztula-turzást és a Hel-félszigetet, amely a legklasszikusabb turzáskampók egyike. Keleten a Kur-turzás hasonló módon hozta létre a Kur-öblöt. A part mentén található szigetek korábban a szárazföldhöz tartoztak – csak a Litorina transzgresszió változtatta ezeket szigetté –, de teljesen más jellegűek, mint az Északi-tengeren lévő szigetek. A területen gyakran felszínre bukkan a kréta kori írókréta mészkő és márga. A tenger abráziója következtében a partról meredek falak emelkednek ki, viszont alattuk lapos térszínek húzódnak. A turzások helyenként több szigetet összekapcsoltak (Rügen-sziget, illetve Usedom, Wolin a Szczecini-öbölben). 3. Jylland-félsziget és Dán-szigetek a) Jylland-félsziget A táj jellegzetesen kettős arculatú. A variszkuszi alap a mélybe süllyedt, rajta mezozoós üledékek akkumulálódtak, majd a miocénben megemelkedett a terület. A negyedidőszaki eljegesedés során a riss teljesen befedte a térszínt, míg a würm csak a Jylland-félsziget keleti felét, illetve a Dánszigeteket takarta be. Az izosztatikus mozgások következtében megtalálhatók a Yoldia-transzgresszió, az Ancylusregresszió, valamint a Litorina-transzgresszió nyomai is. Ez utóbbi hozta létre a Kattegat-, Sund-, Kisés Nagy-Belt-szorosokat. Éles ellentét ismerhető fel a keleti és a nyugati rész között: mint korábban szó volt róla, a keleti oldal a Balti-tenger mentén lévő tóhátságokra, míg a nyugati a Holland-Nyugatnémet-alföld kiegyenlített, lapos síkságára emlékeztet. A Jylland-félsziget tengelyében lévő würm-végmorénagát elsőrangú tájválasztó: a nyugati részen dűnesort találunk, amelynek északi része ép, védi a partot, viszont délen felszakadozott (ebből jöttek létre az Észak-Fríz-szigetek). A különbözőség oka az izosztatikus emelkedés, amelynek központja a Botteni-öböl északi részén van. Ezáltal egész Észak-Európa emelkedik – az emelkedés legdélibb vonala Esbjerg környékén található. A Jylland-félsziget északi része tehát kismértékben emelkedik, ezért a turzásokat az állandóan fújó szelek által indokolt erős hullámzás sem tudta erodálni. Ezzel ellentétben az Esbjergtől délre lévő turzásokat az abrázió felszabdalta, és szigetek jöttek létre.
95
A marschok északon keskenyek és hiányosak – átmenetet jelentenek Skandinávia felé –, viszont délen kiszélesednek (Ditmarsch). Az Észak-Fríz szigetek, illetve a szigetek és a szárazföld közötti wattok hasonló jellegűek, így hasonló ökológiai rendszert alkotnak, mint a Nyugat- illetve Kelet-Fríz-szigetek vidékén. A geestek általában riss fenékmorénákat jelentenek, illetve kelet felé megtalálhatóak a würm sandr-mezők is. A würm-végmorénagáttól keletre hullámos morénasáncokat találunk, itt emelkedik Dánia legmagasabb pontja, az Iding Skovhöj (173 m), vagy az ún. Himmelbjerget („Égi hegyek”, 147 m). A part mentén az egykori szubglaciális mélyedésekbe benyomult a tenger, és fördéket hozott létre. (A legjelentősebb förde – a helytelenül fjordnak nevezett – Lim-fjord.) b) Szigetek A szigetek közül legnagyobb Sjaeland. Fyn szigetén a hullámos würm végmorénagátak jelentik a legmagasabb dombokat („FyniAlpok” 131 m). Langeland szigete egy kiterjedt végmorénagát-darab, s hasonló jellegű Lolland és Falster is. Mon szigetén az írókréta felszínre került az abrázió révén (Mons Klint). Bornholm szigetén viszont már a prekambriumi gránitra paleozoós, illetve mezozoós üledékek települtek, ezért szerkezetileg Észak-Európához soroljuk.
96
18. ÁBRA: Dánia geológiai térképe a negyedidőszak nélkül (Sorgenfrei, T. és Berthelsen, O.)
IV. Éghajlat, növényzet, talaj A Közép-európai-rögvidék észak-déli kiterjedése bár jelentős (é.sz. 48-58o között), de az Egyenlítőtől való távolságnál meghatározóbb a domborzat. Az éghajlat egyik fontos tényezője az óceáni fekvés. Az óceántól való távolság változásával párhuzamosan északról délre, illetve nyugatról keletre csökken az óceáni hatás, és fokozódik a kontinentalitás mértéke. (Az Észak-Atlanti-tengeráramlás fokozza az óceáni hatást.) Mivel az egész terület a nyugati szelek övében fekszik, az izlandi ciklonok szintén az óceáni hatást erősítik: a nyarat hűvössé, a telet viszont enyhévé teszik. Legfontosabb módosító tényező azonban a domborzat: egyrészt a tengerszint-feletti magassággal arányosan csökken a hőmérséklet; másrészt északon és északnyugaton domborzatilag nyitott a vidék, ezért az óceáni hatás a partoktól távolodva is egyenletesen érződik. Délen az aprólékosan tagolt domb- illetve hegyvidék nyugati része csapadékosabb, a keleti oldalak viszont szárazak, így mozaikszerű éghajlati térképet rajzolhatunk fel. Nem általános a kelet
97
felé növekedő kontinentalitás; például a Felső-Rajna-medencében 500-600 mm, míg ettől keletebbre, a Fekete-erdő nyugati oldalán a 2000 mm-t is meghaladja az évi csapadékmennyiség. Összességében elmondható, hogy a tárgyalt terület esetében az óceáni és a kontinentális éghajlat közötti átmenetről van szó. Az óceáni hatás leginkább a Flandriai-Holland-síkságon jelentkezik, ahol januárban +3-4 oC, júliusban 17-18 oC mérhető; az évi középhőmérséklet pedig körülbelül annyi mint Magyarországon, azaz 10 oC. (Viszont az évi közepes hőingás csak 13-14 oC!) A csapadék évi mennyisége 800 mm körül alakul, amely egyenletesen oszlik el egész évben. Az északi síkságokon az évi középhőmérséklet csökken – 8 oC körül van –, a síkság nyugati részén a január 1-2 oC, míg keleten –1 – (-2) oC-ot mérnek; a júliusi középhőmérséklet pedig 17 – 18 o
C mindenütt. A csapadék évi mennyisége 600-800 mm között váltakozik. A Német-hegyvidéken a hőmérséklet, illetve a csapadék mennyisége egyaránt erősen függ a
domborzattól, illetve a lejtőexpozíciótól. A januári középhőmérséklet a hegyvidék nyugati részén 0 – (-1) oC, délen, délkeleten (-2) – (-3) oC; júliusban pedig mindenütt kb. 20 oC-ig emelkedik a hőmérő higanyszála. Délkeleten az ingás valamivel meghaladja a 20
o
C-ot, vagyis a Köppen-féle
klímarendszer szerint ezt a területet már a kontinentális éghajlat hűvös nyarú változatához soroljuk. A hegyvidékeken természetesen a csapadék jóval több (1500-2000 mm), a nyugati expozíciójú lejtőkön még ennél is jelentősebb. A medencékben átlagosan 500-600 mm csapadék esik egy évben. A csapadék évi eloszlása kiegyenlítetlenebb nyugatról keletre haladva: nyár elején esik le a csapadék java, de szárazság nyáron sincs. A dombságok, alacsony hegységek természetes növénytakarója a lombhullató vegyes erdők – ez inkább csak múlt időben igaz, hiszen nagyrészt mezőgazdasági művelés alá kerültek –, amelyek barna erdőtalajokon jöttek létre. A magasabb hegységekben tűlevelűeket találunk podzol talajjal. A morénavidékek jellegzetes növényzete a fenyér, homoktalajokon váztalajok jöttek létre. A moor-ok területén a lápvegetációra jellemző láptalajok alakultak ki. A Felső-Rajna-medencében, a lépcsővidékeken, a Thüringiai-medencében foltokban, míg a Sandomierzi-alföldön – tehát az egész Közép-európai-rögvidék legdélkeletibb részén – nagyobb kiterjedésben is előfordul a lösz, amelyen jó minőségű mezőségi talajok jöttek létre. A marschokon agyagos vályogtalajokat találunk.
V. Vízrajz A Közép-európai-rögvidék vízrajzi hálózatának vázát az észak-északnyugat felé tartó folyók adják. Az Északi-tengeren nagy az apály-dagály különbség, melynek következtében klasszikus tölcsértorkolatok jöttek létre (Rajna, Ems, Weser, Elba); míg a Balti-tengeren – ahol elhanyagolható az
98
apály-dagály különbsége – parti turzások, rekesztőturzások, illetve jég által kialakított öblök (például Greifswaldi-bodden) találhatóak. A tagolt domborzatnak köszönhetően a vízrajzi hálózat elaprózott, a vízfolyások folyásiránya sűrűn változik, és gyakoriak a kaptúrák is. Az északnyugat felé tartó völgyek szűkek, teraszosak, ugyanis azokat a jelenlegi folyók alakították ki; a nyugat-kelet csapásirányú völgyek viszont szélesek, hiszen ezek az egykori ősfolyamvölgyek mai maradványait jelentik. A vízjárás kelet felé egyre ingadozóbb: a maximum június-júliusban, illetve olvadáskor mérhető, míg a minimum februárban alakul ki. Három vízgyűjtő-terület található a rögvidéken: •
Az Északi-tengerbe ömlik a Rajna, melynek legismertebb baloldali mellékfolyója a Moselle és a Maas (Meuse). A folyó nagy vízmennyiséget szállít, és az egykori deltatorkolatot ma már nagy tölcsértorkolat váltja fel. Jobboldali mellékfolyói közül ki kell emelni a Neckar-t és a Majnát – mindkettő több kaptúrával rendelkezik az erős visszavágódás következtében. Az Ems folyó a Dollart-öbölbe, míg a Weser Brémánál nagy tölcsértorkolattal ömlik a tengerbe. Az Elba tölcsértorkolatába épült Hamburg nagy kikötője.
•
A Fekete-tenger vízgyűjtőjéhez tartozik a Duna, amely a Fekete-erdőben ered, legjelentősebb baloldali mellékfolyója pedig a Majna (a Duna-Majna-Rajna-csatorna érinti a Dunát), amely szintén több mellékfolyót lefejezett. A Dunába nagyobb mennyiségű hordalék érkezik az Alpok irányából érkező folyókkal.
•
A Balti-tenger vízgyűjtőjének legfontosabb folyói a Visztula és az Odera, melyek lapos, homokos, turzásos parton érik el a tengert. Állóvizek tekintetében észak és dél között nagy az ellentét: míg északon glaciális
akkumulációs tavak sokasága sorakozik, addig délen csupán néhány tengerszem található. (Ilyen tengerszem például a Titi-tó a Fekete-erdőben.) Leggyakoribbak a glaciális akkumulációs tavak. Összefüggő tó-övezet alakult ki a würm-végmoréna-gátak között: Mecklenburgi-tóhátság, Pomorzei-, Kasub-, Mazuri-tóhátság. A moor-ok a holland-német határvidék környékén jöttek létre (Bourtanger-moor). Az egész Közép-európai-rögvidék legnagyobb tava a tenger által elhódított, majd elzárt IJsseltó. Az Eifel-hegységben található maarok a rögvidék sajátos jelenségei.
99
A Közép-Európai-rögvidék topográfiai névanyaga
I. Tengerek, öblök, szorosok Északi-tenger
Dollart-öböl
Skagerrak
Watt-tenger
Helgolandi-öböl
Kattegat
Balti-tenger
Flensburgi-öböl
Öresund
Kieli-öböl
Kis-Belt
Lübecki-öböl Greifswalder Bodden Pomerzei-öböl Szczecini-öböl Gdanski-öböl Visztula-öböl Pucki-öböl Kur-öböl Lim-fjord
II. Szigetek, félszigetek Nyugat-Fríz-szigetek
Falster
Jylland-fsz.
Texel
Fyn
Hel-fsz
Schiermonnikoog
Møn
Visztula-turzás
Bornholm (szerkezetileg É-
Kur-földnyelv
Kelet-Fríz-szigetek Borkum Észak-Fríz-szigetek
Európa része) Fehmarn
Sylt
Rügen
Fanø
Usedom
Helgoland
Wolin
Sjaeland Lolland Langeland
100
III. Kialakulás, domborzat Moldanubia Brioveri
Parathetys
Paleothetys
Rajna-boltozat
(Variszkuszi-geoszinklinális)
Rajna-delta → Zeeland
Új Vörös Kontinens
Yoldia-tenger
Epikontinentális üledékgyűjtő
Litorina-tenger
(Germán-medence)
Zuiderzee
Vindeliciai-küszöb Thetys Burgundi-kapu Felső–sziléziai -kapu
Nagytájak A, Közép-európai-romhegyvidékek
∆ Hohe Acht (746 m) Vulkáni-Eifel
1. Német-középhegyvidék
∆ Mosenberg (528 m)
a, Felső–Rajna- árok és peremhegységei Felső-Rajna-medence
Laacher-maar Ardennek
Vogézek
Hohes Venn (692 m)
Pfalzi-erdő
Grotte von Han (barlang)
∆ Hardt (683 m)
„Luxemburgi-Svájc”
Saar-vidék (=Saarland)
Taunus
Fekete-erdő (=Schwarzwald)
Westerwald
∆ Feldberg (1493 m) Odenwald Spessart b, Rajnai-palahegység Rajna-völgy
Sieben Gebirge Sauerland Rothar c, Hesseni-hegyvidék Rhön (950 m)
Loreley-szikla
Vogelsberg (772 m)
Hunsrück
Habichtswald
Eifel Magas-Eifel
d, Szász–Bajor-hegyvidék Teutoburgi-erdő
101
Extersteine
Közép-cseh-dombvidék
Wesermenti-hegység
Brdy-erdő
Harz
Berounka-völgy
Harz Nemzeti Park
Plzeni-medence
∆ Brocken (1142 m)
Karlovy Vary-hegység
Thüringiai-medence
Slavkovi-erdő
Thüringiai-erdő (=Thüringer Wald)
Vltava-völgy
Frank-erdő (=Franker Wald)
Ceské Budejovicei-medence
Fichtel
Treboni-medence
∆ Schneeberg (1051 m) Cseh-erdő
Cseh-Morva-dombság Morva-karszt Punkevni-barlang
Sumava ∆ Großer Arber (1456 m)
b, ÉNY-cseh-medencesor
Bajor-erdő
Chebi-medence
Érchegység
Sokolovi-medence
∆ Klinovec (=Keilberg 1244 m) Elbai-homokkőhegység
Karlovy Vary-medence Chomutovi-medence
„Szász-Svájc”
Mosti-medence
Kőnigstein
Usti-medence
Lilienstein
Doupovi-hegység
Bastei Gebiet
Cseh-középhegység
Lausitzi-gránittömb (=Felső-Lausitz) e, Sváb–Frank-lépcsővidék Tarkahomokkő-lépcső Kagylósmészkő-lépcső Keuper-lépcső
c, Észak-cseh-tábla Elba-menti-síkság d, Morva-medence Felső-morva-medence Ostravai-medence
Steigerwald
Morva-kapu
Frankehöhe
Alsó-morva-medence
Jura-tábla és lépcső Frank-Alb („Frank Svájc”) Sváb-Alb Sváb–Bajor-medence
Bécsi-medence e, Peremhegységek Sumava Fürthi-süllyedék Cseh-erdő
2. Cseh–Morva-medencék és peremhegységek a, Cseh-masszívum
Érchegység ∆ Klinovec (=Keilberg 1244 m) Elbántúli-homokkőhegység „Cseh-Svájc”
102
Szudéták
Texel
Nyugati-Szudéták
Shiermonnikoog
Libereci-medence
Watt-tenger
Központi-Szudéták
Marsch-övezet
Krknose (=Óriás-hegység) ∆ Sniezka (1603 m)
Zeeland Holland-marsch
Walbrzychi-hegység
Schokland-félsziget
Tábla-hegység (Góry stotowe
(UNESCO Világörökség)
NP) Klodzkói-süllyedék Keleti-Szudéták
Fríz-marsch Aflutsdijk (gát) Geest-övezet
Orlice-hegység
Bourtanger-moor
Magas-Jesenik
Betuwe (folyami marsch)
∆ Praded (1492 m) Alacsony-Jesenik Odera-hegység
Brabanti-dombság b, Nyugatnémet-alföld Kelet-Fríz-szigetek Borkum
3. Lengyel-romhegyvidék a, Felső-sziléziai-medence b, Lengyel-lépcsővidék (Lengyel-középhegység)
Helgoland Watt-tenger Waddensee Nemzeti Park Marsch-övezet
Kagylósmészkő-lépcső
Geest-övezet
Krakkói-Jura (jura-lépcső)
Kölni-öblözet
Nyda-medence
Münsterlandi-öblözet
Szentkereszt-hegység (kréta-tábla) ∆ Lysica (612 m)
2. Keletnémet-lengyel-síkság (=Elbántúlisíkság)
c, Lublini-dombság Roztocze d, Sandomierzi-alföld
a, Warta-végmoréna-vonulat (saale-riss) Lüneburger Heide Altmark
B, Közép-európai-síkvidék
Fläming Alsó-Lausitz
1. Holland-német-síkság a, Flandriai-holland-alföld Flandriai-alföld Holland-alföld Nyugat-Fríz-szigetek
Trzebnicai-magaslat Lodzi-dombság Podlasie Bialowieza Nemzeti Park Unesco Világörökség
103
Lipcsei-öblözet
Kur-öböl
Sziléziai-öblözet
Kur-földnyelv
b, Ősfolyamvölgyek területe Lengyel-alföld
3. Yylland-félsziget és Dán-szigetek
Mazowse
a, Jylland-félsziget
Kujawy
Nyugat-Jylland (riss végmoréna-
Wielkopolski (=Nagy-
övezet)
Lengyelország)
É-Fríz-szigetek
Spree-erdő
Sylt
Brandenburgi-tóhátság
Fanø
c, Würm- (weichsel-) végmoréna-övezet Mecklenburgi-tóhátság
Watt-tenger Marsch-övezet
Müritz-tó
Ditmarsch
Pomerzei- (=Pomerániai-) tóhátság Kasub-tóvidék
Lim-fjord Kelet-Jylland (würm végmoréna-
Mazuri-tóhátság
övezet) ∆ Iding Skovhöj (173 m)
Sniardwy-tó d, Tengermellék
∆ Himmelbjerget (=”Égi-hegy”)
Mecklenburgi-öböl
(147 m)
Greifswaldi-bodden
b, Szigetek
Rügen-sziget
Sjaeland
Pomerzei-öböl
Møn
Szczecini-öböl
Møns Klint
Usedom
Fyn („Dánia kertje”)
Wolin
„Fyni-Alpok”
Kasub-part
Falster
Gdanski-öböl
Lolland
Hel-félsziget
Langeland
Visztula-turzás
Bornholm (szerkezetileg Észak-
Pucki-öböl
Európához tartozik)
Visztula-öböl
IV. Folyók, tavak, csatornák Schelde
Meuse (=Maas)
Lahn
Rajna (=Rein)
Neckar
Sieg
Majna (=Main)
Ruhr
Moselle
104
Ems Weser Fulda Werra Elba (= Elbe, = Labe)
Mecklenburgi-tóhátság Müritz-tó Schwerini-tó Pomerzei-tóhátság Kasub-tóvidék
Saale
Mazuri-tóhátság
Mulde
Sniardwy-tó
Ohre Vltava (= Moldva) Berounka Havel Spree Odera (= Oder, = Odra) Neisse (= Nysa) Bobr Warta Notec Wisztula (= Wisla) Dunajec Poprád San Bug Nemunas (= Nyeman) Duna (= Donau) Naab Észak-Holland-csatorna Amszerdam-Rajna-csatorna Mittelland-csatorna Kieli-csatorna Duna-Majna-Rajna-csatorna Bydgoszcz-csatorna Elblagi-csatorna Ijssel-see Titi-see Pulver-maar Totes-maar Laacher-see
105
BIBLIOGRÁFIA
1. A Világörökség. Az emberiség kulturális és természeti értékei (Patrimonio de la Humanidad UNESCO/Planete DeAgos S.A.) Bp. 415 p. 2. AUBERT A. – GYURICZA L. 1994: Európa földrajza. JPTE TTK, Pécs 3. AUBERT A. – GYURICZA L. 1994: Ázsia földrajza. JPTE TTK, Pécs 4. CSAPÓ J. 2004: Írország (in.: Az Atlantikum világa) Pécs, pp. 29-48. 5. GYURICZA L. 2002: Európa természeti földrajza. Egyetemi segédjegyzet. Pécs, 75 p. 6. GYURICZA L. 2004: Bretagne és Normandia (in.: Az Atlantikum világa) Pécs, pp. 110-123. 7. HAMBLOCH, H. 1977: Die Beneluxstaaten. Darmstadt 8. HÉDERVÁRI P. 1974: Születő óceánok – haldokló tengerek. Bp. 292 p. 9. JAKUCS L. 1971: A karsztok morfogenetikája. Bp. 310 p. 10. JAKUCS L. – CSUTÁK M. 2000: A korzikai gránittafonik morfogenetikai problémái. Közlemények a PTE FI Természetföldrajz Tanszékéről. 18 p. 11. MAROSI S. – SÁRFALVI B. (szerk.) 1975: Európa. Bp. 629 p. 12. MOLNÁR B. 1984: A Föld és az élet fejlődése. Bp. 351 p. 13. NAGY Á. – TROCSÁNYI A. 2004: Skocia, Wales (in.: Az Atlantikum világa) Pécs, pp.64-109. 14. NAGYVÁRADI L. – PIRKHOFFER E. 2004: Az északi Atlantikum természeti környezete (in.: Az Atlantikum világa) Pécs, pp. 18-27. 15. SÖMME, A. – TITZE, W. 1974: Die nordischen Länder. Westermann, Braunschweig 16. SZABÓ J: Egy különleges árapály övezet. A Watt-tenger vidéke. Földrajzi Közlemények, pp. 23-38. 17. SZÉKELY A. 1978: Szovjetunió I. Bp. 561 p.
106
