Nyíri Pál
„Európa Hongkongja”? Kínai–magyar akkulturáció Magyarországon1
ARANYÁSÓK: KÍNAIAK MAGYAROK KÖZÖTT A Magyarországra érkező kínai úttörők a kilencvenes évek legelején úgy találták, hogy „ott a politika olyan nyitott, hogy bármibe kezdhetsz, amibe akarsz”.2 „1990–91ben a magyarok különlegesen rendesek voltak, ha megkérdeztük az utcán, hogyan lehet valahova eljutni, saját maguk elkísértek. Egyszer elvesztettem a pénztárcámat, és valaki postán visszaküldte. Úgy éreztem, ez isteni hely!” – mondja Adele Yu, egy fiatal üzletasszony, a tudományos kommunizmus volt oktatója. A shandongi tongxianghui – szülőföldi szervezet – elnöke is úgy emlékszik, hogy abban a két évben a magyarok nagyon udvariasak voltak. A peep show-k és a pornómagazinok választéka mellett Li Zhongqiang, a magyarországi kínaiakról szóló első könyv szerzője is leírta találkozásait a „barátságos, melegszívű magyarokkal”, akik segítettek neki lakást találni: „Ezek az emberek nem olyanok voltak, mint némely kínai, aki, ha hívják, hogy mentsen meg egy vízbe fúló gyereket, azt kérdezi: »Mennyit fizetsz?« Akkor a legboldogabbak, ha másoknak segíthetnek. De jó lenne, ha minden kínai ilyen lenne!” Li megírta azt is, hogyan rendezik be a magyarok otthonaikat, hogyan vásárolnak és töltik szabadidejüket. Különösen a társadalom látható öregedése és a magyarok kutyaszeretete ragadta meg figyelmét. (A budapesti kínaiak később „a két sok és az egy kevés” városának nevezték el lakhelyüket: tudniillik sok az öreg ember és a kutya, kevés a nyilvános illemhely.) „Aki a kutyákat szereti, az embereket bizonyosan még inkább” – vélekedett Li. Li magyarjai kissé gyermeteg, ártatlan, lusta és szabadidő-orientált nép, nem elég szorgalmas az üzleti sikerhez, de – szexuális szabadossága ellenére – egészségesebb (vagy naivabb) erkölcsi értékrendje és fejlettebb emberi kapcsolatai vannak, mint a mai kínaiaknak. A kép némileg emlékeztet a felvilágosodás és az ipari forradalom korának a „nemes vademberről”, a Természet gyermekéről szóló európai írásaira, és a szerző helyenként a kora erkölcsi romlása fölött kesergő hagyományos kínai írástudó hangján hasonlítja össze a magyarok ráérős élettempóját, altruizmusát és etikettjét a Kínai Népköztársaság zsúfoltságával, merkantilizmusával és az emberi kapcsolatok faragatlanságával: „Mi, kínaiak, akik a »rítus és virtus honából« jöttünk, jól tennénk, ha a »Mennyit kapok?«-tól eljutnánk … a »Nem kérek semmit«-ig”. A magyarok „a társadalmi problémákat nem az ideológiák, hanem a tisztesség és az erkölcs szemszögéből látják”. Bár Kína névleg szocialista ország, Lire nem a magyar „kapitalista 1 Részlet a szerző egy kéziratban levő könyvéből. 2 A tanulmányban szereplő idézetek (ha külön hivatkozás nincs) forrásai a Távol-Kelet, az Ouzhou zhi
Sheng és az Ouzhou Daobao című folyóiratok 1995–96-os évfolyamai.
115
névleg szocialista ország, Lire nem a magyar „kapitalista vívmányok”, a városi fogyasztás Kínához képest sokkal kevésbé látványos fejlődése tesz benyomást, hanem a – részben a „szocializmusból” maradt – infrastruktúra, a tömegközlekedés, a telefonok, az építkezés jó minősége. A látottakat ahhoz a Kínához hasonlítja, ahol ugyan a társadalom viszonylag széles rétegeinek jövedelme meredeken növekszik, és fogyasztóként a javak és szolgáltatások Magyarországhoz képest sokkal bővebb választékához férhetnek hozzá, de ahol alig vannak városi közszolgáltatások és társadalmi háló, ahol tehát a fölfelé törekvő rétegek és a többiek közötti konfliktust semmi sem tompítja. „Vérvörös” szintén írói babérokra pályázó húszéves lánya hasonlóképpen reagált Magyarországra. Az első budapesti élmény a csalódás volt: „Hogyhogy olyan, mint egy falu? Egyáltalán nincs olyan íze, mint egy külföldi nagyvárosnak.” A nála tíz évvel idősebb Chen Mei egyetért: „Először nem tetszett Budapest, mert régi, nincsenek modern épületek.” Egy harmadik fiatal lány, Cindy Fan szerint Kína nagyvárosainak szállodáihoz, éttermeihez, üzleteihez, karaokebárjaihoz, diszkóihoz és prostituáltjaihoz mérve „Magyarország nem nagy dolog”. A kapitalizmust keveslő lányok azonban idővel értékelni kezdik a Kínához képest bőséges szabad teret. „Mikor lesz nekünk is olyan országunk, amelyet állatok, növények és emberek egyformán élvezhetnek? Ez minden, az életet szerető kínai közös reménye lehet” – így az írólány. A nyílt terek, zöldterületek és állatok a szabadulást jelentik a túlnépesedésnek a kínai élet minden területén – a lakástól kezdve a társkeresésig – érezhető nyomásától, amelyet a Külföldi babák Pekingben című televíziós sorozat amerikai sztárja így írt le: „A népesedési problémát nem lehet megérteni, amíg az ember nem járt itt: túl sok ember és nem elég a hely.” A tengerentúlra eljutó kínaiak élvezik az intimitás élményét, a személyes tér sérthetetlenségét és a családi felügyelet alól való kiszabadulást. Az Európába Vezető Újság szerkesztője is a fizikai és társadalmi értelemben vett szabad térről beszél: „Itt nincsenek pártszervezetek, szakszervezetek, ifjúsági szövetség, nőszövetség, munkaegység, utcabizottság. Az itteni élet sokaknak új élmény. Senki sem köt belé, ha elmész a vöröslámpás negyedbe vagy a kaszinóba, vagy összeállsz egy nővel. Itt megízlelheted a szabadságot.” Az Európába Vezető Újság vezércikkeinek többségét távozásáig Zou Zoltán írta. Távoli gondolatok a Dunán című esszéjében a sok kínaiban élő – Petőfi és 1956 által formált – forradalmi magyarság-sztereotípiát idézi föl: „Az a piros [a magyar zászlóé] a magyar virtust szimbolizálja: szenvedélyes, merész… És szívük mélyén a magyarok tiszták, jók és békések, mint az öregember, aki hajnalban jó reggelt kíván, az ártatlan ifjú, aki türelmesen elmagyarázza, hogyan kell valahová eljutni vagy a nagydarab fickó, aki az út szélén galambokat etet… Ó, Magyarország, nagy, mégis mindennapi, bátor, szívós, bölcs, jószívű.” Az esszé a vereségek, az ellenállás és a csodás túlélés – a magyar irodalomban és a kollektív emlékezetben oly fontos szerepet játszó – történetét mondja el. Ennyiben a magyarul nem tudó Zou valahogy mégis, ahogy írja, „egyszer csak megértette Magyarországot”. Ez a katarzis további, elkeseredett kérdésekhez vezet: „És mi? – töprengek. Mikor lesznek hazánkban ilyen gondtalan galambok? Mikor lesznek Kínában ilyen békés esték? Mikor mozoghatnak húgaink ilyen szabadon? Mikor lesz fivéreinknek ilyen tüzes bátorságuk? Mikor lesz öregeinknek ilyen szép mosolyuk?” A kulturális forradalom él116
ményével fölnőtt Zou különösen érzékeny a magyar „nemes vadember” pozitív oldala, az emberi kapcsolatok és erkölcsi értékek iránt, és Magyarország felfedezésén át a kínai társadalom jövőjét illető nyugtalanságát fejezi ki az igazságtalanul száműzött írástudó klasszikus hangján. Zou fölhívja a figyelmet a demokratikus kormány és az államfő erőfeszítéseire, hogy a gazdasági reform végrehajtásával eleget tegyenek a választóknak tett ígéreteiknek. A Piac a Tocsik Márta körül 1996-ban kirobbant korrupciós gyanúsításokat kommentálva úgy véli, hogy a magyarok „nem tűrik a korrupciót, különösen nem az állami vagyon »magánprivatizációját«. A közvélemény éles reakciója a korrupcióra és a kormány gyors lépései a demokratikus politika alapvető jellemzőit tükrözik.” A kínai olvasó a sorok között minden bizonnyal meglátja a kritikát a Kínai Népköztársaságnak az államhivatalnokok korrupciója és sikkasztása iránti toleranciájával szemben. Az ilyen, sajátosan magyarországi kínai szemszögből írt politikai elemzés azonban ritkaság. A Kína és Magyarország politikai fejlődését nyíltan vagy burkoltan összehasonlító írások általában a Kínai Népköztársaságból hozott nézeteket tükrözik. A Ding egyik cikke a magyar kormány – Horn Gyula párizsi látogatásakor nyilvánosságra hozott – döntését, amely lehetővé tette a francia állampolgároknak az útlevél nélküli belépést Magyarországra, egy túlbuzgó prostituált idő előtti vetkőzéséhez hasonlította. De a legtöbb elemző a gazdaságpolitikára koncentrál. A kilencvenes évek közepén többen hangsúlyozták, hogy a két demokratikus magyar kormánynak nem sikerült kihúznia az ország gazdaságát a kátyúból; mások, a kínai vállalkozókra nézve igen negatív következményei ellenére, alapjaiban jóváhagyták a Bokros-féle restrikciós gazdasági reformcsomagot. E cikkek – többek között Wen Jiang és más sikeres üzletemberek, egyesületi vezetők tollából – egyrészt megdöbbentő mértékű közgazdasági naivitást és informálatlanságot tükröznek, másrészt viszont meglepően éles szemű, frappáns – a megszokott európai paradigmák szemüvegén meg nem szűrt – mikrogazdasági meglátásokat tartalmaznak. Egy ilyen írás, Zou Zoltáné, magyarul is megjelent az egyik vezető értelmiségi folyóiratban Európa Hongkongja címmel, már a szerző távozása után.3 „1990–91-ben a … valójában liberális kereskedelempolitika következtében Magyarország észrevétlenül a környező országok kereskedelmi központjává vált. Ha a kormány annak idején tudatosan erősíti ezt a pozíciót, komoly esély lett volna rá, hogy Magyarországból Európa Hongkongja legyen. A sajnálatos az, hogy Magyarország saját maga törte derékba a lendületes fejlődést. A kormány ahelyett, hogy adminisztratív eszközökkel elősegítette volna, inkább korlátozta a piac fejlődését. A már ijesztően magas adókat ahelyett, hogy csökkentette volna, tovább emelte. Az 1996-os világkiállítást lemondta, a HungarHotels-tender eredményét megsemmisítette …” – értékelte az 1996. eleji helyzetet Zou. „Mindezen okok miatt a már Magyarországon levő vagy Magyarország iránt érdeklődő külföldi üzletemberek közül sokan elálltak a befektetéstől, vagy más országokba terelték azt.” „A magyarok már tettek politikai és sportcsodákat. Mért ne tudnának gazdasági csodát tenni?” – kérdezte Zou, és válaszként a vámpolitika liberalizációja, az alacsonyabb adók, 3 Wang Iván: Európa Hongkongja. Mozgó Világ, 1996/2.
117
a külföldi tőkebefektetés intenzívebb ösztönzése és a többoldalú, az Európai Uniótól kevésbé függő nemzetközi gazdasági kapcsolatok mellett érvelt. „Az ország érdekeinek megfelelő keretek között meg kell teremteni a befektető bevándorlás törvényi lehetőségét… Prioritássá kell tenni a befektetési területet kereső mozgékony külföldi nagytőkének, illetve nemzetközi kereskedőknek, bankároknak az országba vonzását, kihasználva akár az olyan „push factor”-okat, mint Hongkong vagy Tajvan politikai instabilitása.” A témát az Európába Vezető Újság Horn Gyula délkelet-ázsiai látogatásakor újra fölelevenítette, egy miniszterelnöki megjegyzést kérdéssé átfogalmazva ezzel a címmel: „Lehet-e Magyarországból Európa Szingapúrja?” A következtetés: „Ha Magyarország Európa Szingapúrjává akar válni, kétségtelenül fontos lesz elvégezni a kínaiakkal kapcsolatos munkát. […] …még jobban megvizsgálni a kínai társadalmat: hogyan lehet a magyarországi kínaiakat még jobban integrálni, hogyan lehet tervszerűen Magyarországra vonzani a kínai vállalkozók befektetéseit, hogyan lehet befogadni bizonyos számú kínai befektető bevándorlót, szakértő bevándorlót, hogyan lehet Magyarországon szállást csinálni a kínai pénzügyi struktúráknak.” Mivel a miniszterelnök nem tisztázta, mit is jelent „Szingapúrnak lenni”, az újságíró joggal gondolhatta: nyilván a kínai nemzetközi tőke és kereskedelmi módszerek meghonosítását, a kínai globalizációban való részvételt, össznépi szintű bekapcsolódást a kínai világrendszerbe. A Kína elmaradottsága és újkori történelmének megaláztatásai által kiváltott, a kommunista vezetés által táplált, majd az ötcsillagos útlevél láttán barátságtalanná, korrupttá vagy erőszakossá váló idegenrendészeti tisztviselők által megerősített áldozatkomplexus és a Kína óriási ütemű termelési és fogyasztási növekedése által kiváltott büszkeség kombinációja könnyen szül csalódott, lekicsinylő véleményeket a magyar társadalom és gazdaság önerőből – pontosabban kínai segítség nélkül – való fejlődőképességét illetően. Egy kínai meglepve meséli, hogy el kellett bocsátania egy magyar alkalmazottját, mert az nem akart megtanulni vezetni: „»Nincs harmincezer forintom a leckékre.« De ha nincs pénze, hát kérhet kölcsön!” Egy másik azon csodálkozik, hogy egyik munkása alig keresett ötvenezer forintot, máris szabadságot kért. Egy harmadik panaszkodik, hogy magyar pincéreit csak az érdekli, hogy dolgozzanak kevesebb órát, az nem, hogy így kevesebbet is kapnak. Általános a vélemény, hogy a magyarok rossz kereskedők, mert nem dolgoznak elég keményen. Zou Zoltán egyik cikke a kínaiak szemére is hányja az „abnormális ötletet”, hogy minduntalan „kis országot a nagy országgal, egy 996-ban [sic] alapított államot egy ötezeréves kultúrával, szegényet a gazdaggal” hasonlítsanak össze. A negatív kép kialakulásának egyik oka valószínűleg a magyarok a kínaiak iránti, eleinte barátságos és nyitott viselkedésének 1992–93-ban tapasztalt negatív változása, amelyet sok kínai szóvá is tett. A xenofóbia növekedését több kutatás is dokumentálta, bár ezek egyike kimutatta, hogy a kínaiakkal szemben más bevándorlókhoz képest mérsékeltebb maradt az elutasítás: 1994-ben a megkérdezettek valamivel több mint húsz százaléka nem engedte volna be a kínaiakat az országba, szemben a cigányok beengedését ellenző negyven és az arabok beengedését ellenző több mint harminc százalékkal.4 Li 4 Idegenellenesség Magyarországon. Oltalomkeresők, II. évf., 8. szám (1996. augusztus), 8. o.
118
Zhongqiang megmagyarázta, hogy a magyarok elutasítóbbá válása természetes folyamat, mert az ország sok, „a nép megélhetését veszélyeztető” külföldit fogadott be egy olyan időszakban, amikor emelkedtek az árak és a munkanélküliség, de nyugtalanítónak találta a fajgyűlölő erőszak és a neonáci szervezetek terjedését is. 1995-re a kínai újságok címoldalaikon tudósítottak nemcsak a skinheadek idegenellenes támadásairól, hanem a szélsőjobboldali szervezetek által meghirdetett megmozdulásokról is, utalva rá, hogy a kínaiak kerüljék el ezek helyszíneit. Egy cím az 1995. október 30-i Európa Hangjából: „Felszínre tör a magyar fasiszta söpredék – A belügyminiszter törvényalkotás általi megállítására hív fel.” 1995. október 1-jén éjjel fél háromkor a Petőfi híd pesti hídfője környékén hat férfi és egy nő megtámadott három kínait, akik arcukon, mellkasukon és fejük hátsó részén késszúrásokat szenvedtek. A támadók „talán a kopaszok pártjához tartoztak”. 1995. október 7-én reggel kilenckor a Józsefvárosi piac 154. számú elárusítóhelyén megjelent a piac biztonsági szolgálatának több mint harminc alkalmazottja. Hívták Chi Xiao asszonyt, hogy menjen velük, majd hárman elkezdték rángatni. Chi rendőrért kiáltott; kiáltására odasietett a szemközti stand tulajdonosa, Jiang Xibo. Három biztonsági lefogta, és verni kezdte Jiangot, miközben a többiek gyűrűt alkottak körülöttük. Mire tíz perc múlva odaértek a rendőrök, Jiangnak már vérzett a füle, szája, orra, szeme. „Itt mindennek ára van. Aki áruval érkezik, az azért jattol, aki pénzzel távozna, annak a biztonságát kell megfizetnie. […] A szolgálatot teljesítők időnként elfelejtik, hogy ők nem hatósági személyek. Igazoltatnak, az irodára bevisznek embereket, a csomagjaikat átvizsgálják, s ha nincs minden rendben, azonnal a rendőrséggel fenyegetőznek, miközben azt nézik, kiből mennyit lehet »kiénekelni«„ – mondja egy rendőr, aki szerint nemegyszer az őrök közül kerülnek ki a körözött személyek.5 1995. október 9-én este fél kilenc körül az Örs vezér terén két férfi és egy nő megtámadta és húsz percig ütlegelte az ötvenes éveiben járó Xing Xiulu asszonyt. A járókelők nem avatkoztak közbe, rendőr nem jött. Xing a Budapesti Rendőr-főkapitányságra ment feljelentést tenni, ahonnan személyi adatainak tisztázása után a lakóhelye szerint illetékes VII. kerületi kapitányságra irányították. Itt azonban közölték Xinggel, hogy mivel az eset a XIV. kerületben történt, az ottani kapitányságra kell mennie. Végül a zuglói rendőrségen háromórai sorban állás után szóba álltak az asszonnyal, de néhány kérdés után elbocsátották, mondván, hozzon orvosi látleletet a kórházból, különben nem indítják meg az eljárást. „A kínaiak azt mondják: életterünket komoly fenyegetés érte. A kínaiak azt mondják: ha a gonosztevőket nem éri súlyos büntetés, akkor hol van itt a törvényesség? Hol vannak itt az emberi jogok? Hol van itt az igazság?” – írta az Európa Hangja. Az 1997. eleji gyilkosságok után pedig az Európába Vezető Újság megállapította, hogy „a tettesek (külföldiek vagy kínaiak?) még elfogásra várnak, de a magyarországi kínaiak imázsa már jóvátehetetlen kárt szenvedett… Sok magyar háztulajdonos” megint ódzkodik a kínai bérlőktől. A „külföldiek” nem kínaiakat (nem pedig nem magyarokat) jelent, a „magyarországi kínaiak” (lü Xiong huaren) kifejezésben pedig az utazást jelentő lü írásjegy az ideiglenes tartózkodás konnotációját hordozza.
5 Kovács Zoltán Tamás: A konténerváros titkai. Magyar Nemzet, 1995. november 8.
119
Május 5-én a Népszabadság címoldalán megjelent cikk borzolta föl a kedélyeket. A Tartózkodási engedély félmillió forintért című írás anonim szerzője azt állította, hogy „húszezer kínai él ma jogellenesen Magyarországon”, és „illegális kereskedelmükkel közel harmincmilliárd forint kárt okoznak a költségvetésnek” (nem világos, milyen időegységenként). Még azt is tudni vélte, hogy Magyarországon „legalább négy jelentősebb triád” (elsősorban Hongkongból ismert kínai bűnszövetség) működik, és „valószínű, hogy nem egy boltot, kínai éttermet a triádok létesítettek”. A cikk ellen az ekkor működő négy kínai újság mindegyike nyílt levélben tiltakozott, Fekete Gy. Attilaként a szerzőt is megnevezve. Másfelől ekkorra a kínaiak megint javulást kezdtek érezni a magyarok részéről tapasztalt mindennapi bánásmódban. „Megint udvariasak, majdnem, mint ’92 előtt” – mondta a Képviseleti Bizottság alelnöke. Egy 1996. áprilisi közvélemény-kutatás megerősítette, hogy a korábbi gyors növekedés után az idegengyűlölet mérséklődött: 1995-ben a megkérdezettek több mint harminc százaléka senkit sem engedett volna be az országba, most már csak tizenkilenc százalékuk. (1992-ben ez a szám tizenöt százalék volt.) Azok aránya, akik minden menekültet beengednének, az 1995-ös öt százalékról az 1992-ben mérttel azonos tíz százalékra nőtt. Sőt, egy a tizenöttől húsz évig terjedő korcsoportban végzett reprezentatív vizsgálatban, amely a különböző etnikai és társadalmi csoportok iránti szimpátiát vagy elutasítást mérte, a kínaiak rokonszenvesebbnek bizonyultak nemcsak más külföldieknél, hanem a romániai magyaroknál, a leányanyáknál, a homoszexuálisoknál, az ateistáknál, a vegetáriánusoknál, a tanyasiaknál, sőt a nyugati autók tulajdonosainál is.6 Egy tévéműsornak a Józsefvárosi piac környékén végzett miniközvéleménykutatásában a megkérdezettek hetven százaléka tartotta jónak a kínaiak jelenlétét, és többségük nem érezte úgy, hogy túl sokan vannak; többen kijelentették, hogy meg vannak elégedve a kínai áruval és az árusok viselkedésével. Egy Nyugat-Európából jött hongkongit a Kínai Népköztársaság ottani követségén 1995 áprilisáig mindig lebeszéltek a Magyarországra jöveteltől, mondván, a helyzet nem kedvező a kínai befektetők számára; ekkor először mondtak kedvezőbb véleményt. A javulás valószínűleg nem anynyira a soviniszta ideológia politikai vereségének vagy a Belügyminisztérium nyilatkozatai visszafogottabb hangnemének köszönhető, mint inkább annak a ténynek, hogy a kínai közösség gazdasági-társadalmi konszolidálódásánál fogva emberileg „láthatóbbá” vált az utca embere számára. Eközben a magyarországi kínaiak sajtója is egyre több hírt adott Magyarországról. Mind az öt lap közöl magyar híreket és gazdasági elemzéseket – a gazdasági orientációjú Piac és Kínai–Európai Kereskedelmi Újság kivételével –, magyarokról és a magyarországi életről szóló glosszákat, portrékat, kritikát, interjúkat (többek között a művelődési miniszterrel, az ORFK szóvivőjével) és szórakoztató személyes történeteket is. Az Európa Hangjának például van egy Xiongyali jianwen (Magyarországon láttuk, hallottuk) című kommentárrovata, és közölt sorozatokat Petőfi ifjúságáról, a magyar tájakról és a magyar építészetről is. Az Európába Vezető Újság Magyarország rövid története, A bankjegyeken látható magyarok, illetve – a honfoglalás millecentenáriumának tiszteletére – „Legek” Magyarország ezer évéből címmel közölt sorozatot (utóbbit a fociról szóló cikkel indítva). A Sokszínű „külföldi” munkásaink című sorozat portréi nem mindig vol6 Idegenellenesség Magyarországon. Oltalomkeresők, II. évf., 8. szám (1996. augusztus), 8. o.
120
tak kedvezőek: A jószívű Csutak például egy piaci munkásról szól, aki csak húszezer forintot emelt el gazdájától, holott a kasszában hatvanezer volt. Halló, Police címmel pedig az újság a kínaiak rendőrélményeit írja le. A kínai lapok, különösen az Európába Vezető Újság és a Kínai–Európai Kereskedelmi Újság újságírói rendszeresen találkoznak magyar és angol nyelvű lapoknál dolgozó kollégákkal, munkatársakkal, riportokat közölnek egymás lapjáról, sőt találkozókat szerveznek olvasóik és magyar újságírók között. Több kínai újságíró, köztük Zou Zoltán és Meng Yingze belépett a Magyar Újságírók Szövetségébe. A sajtó nyilván hozzájárult ahhoz, hogy a lassan egy évtizede Magyarországon élő kínaiakban bizonyos otthonérzés kezd kialakulni. „A kínaiak legnagyobb részében van egyfajta ragaszkodás Magyarország iránt” – mondja Sha Hongsen. „Megszokták” – véli Richard Leung. Bármit gondolnak is a rendőrségről, vagy akár a magyarokról általában, „öt évnyi idő nem tud nem nyomot hagyni. Budapest mégiscsak olyan, mint egy otthon” – így Adele Yu, aki a kínai beszédbe is lépten-nyomon beékel egy-egy „igent”, „nemet”, „hát perszét”, „akkor jót”. „Néha, ha hazatelefonálok, nem is értenek meg.” „A kínaiak az első számú honfitársaim, a magyarok a második számúak.” Adele egy csoport magyarországi kínaival egyszer Szlovákiában járt egy hajón. Valaki fölfedezte, hogy az utasok között vannak magyarul beszélők. „Az egész társaság nagyon megörült, olyan rokoni érzés volt.” Ezt mondja Lan Li is: „Ha külföldön magyar dolgokat látok, ugrik egyet a szívem.” Még Chen Mei is azt mondja: „Magyarország nem gazdag, de Budapest nem rossz, mert már ismerjük az ennivalót, innivalót, szórakoznivalót.” (A mindennapokban való otthonos mozgáshoz szükséges ismeretek persze még mindig nagyon hiányosak: a kínaiak sok esetben még a shiwusuókra szorulnak, és nagy pénzt adnak ki olyan ügyek elintézésére, mint egy autó megjavítása. Susan Rongéknak négy kocsijuk van, és egyik sem működik: valahogy nem sikerült megtalálni a márkaszervizt; ahol jártak, ott nem tudtak segíteni; Rongéknak pedig nincs idejük, így aztán inkább újat vesznek, ezeket meg eladnák, ha volna vevő. A videokamerát sem tudják megjavíttatni, sőt még a fényképezőgépet sem.) A szomszédos országbeli helységneveket a kínai lapok magyarul közlik, és nem mulasztanak el beszámolni a magyar származású külföldi hírességekről, például George Patakiról. Az 1997. március tizenötödiki felvonuláson magyar zászlókat lengető kínaiakat lehetett látni, és a magyarnyelv-tanfolyamok szaporodnak. „Kínai vagy vagy magyar?” – kérdezte magyarul a Xinhua hírügynökség tudósítója Mimit, Lu Rangjiao és Lu Wenran akkor nyolcéves kislányát. „Magyar… De kínaiul születtem” – válaszolta a lány. Álmodni magyarul szokott, rajzain csupa kék szemű, rózsaszín bőrű ember, piros cseréptetős ház. Dani tizenöt éves, de még általános iskolába jár. 1995-ben jött Magyarországra. Otthon sok barátja volt, itt egyedül van, hasonló korú kínai barátja sincs. Nem szól a szüleinek, amikor elmegy a piacra, és erre biztatja tízéves unokatestvérét, Sanyit is. Sanyi anyja szerint Dani rossz hatással van Sanyira. Sanyi shandongi, a korabéli fiúk pedig mind qingtianiek, mindig együtt vannak, és qingtiani dialektusban beszélnek. A „szeretne-e hazamenni” kérdésre mégis egyértelmű nemmel válaszol. A Nőszövetség 1995-ös gyermeknapi rendezvényén egy hétéves kislány akcentus nélkül magyarul énekli a Greensleevest, a Soong Qingling Alapítvány magyarországi csereprogramja alkalmából a helybéli kínai gyerekek az Elindultam szép hazámbólt éneklik. 121
Magyarországon nincs sok kínai gyermek: a hivatalos statisztika szerint 1996-ban a Kínai Népköztársaság huzamos magyar tartózkodási engedéllyel rendelkező állampolgárai közül alig több mint kétszáz volt tizennégy éven aluli. Azok azonban, akik általános iskolás vagy még fiatalabb korukban érkeztek, és már legalább négy-öt éve itt élnek, nyilvánvalóan más identitásúak, mint a többiek, mint Susan Rong harmadikos fia: szívesebben beszél magyarul, jobban szereti a magyar ételt, és nem elégszik meg egy magyar keresztnévvel, hanem „teljesen magyar nevet” szeretne, mert az övé „csúnya”. Egy shandongi asszony – eredetileg tanárnő – panaszkodik: minden napja azzal megy el, hogy kínai ételt főz a férjének és magyart a fiának. Csakhogy a gyerekek egy része sem magyarul, sem kínaiul nem beszél, és főleg nem ír-olvas úgy, ahogy egy anyanyelven szokás. Ennek oka részben a kínai nyelvű környezet ingerszegénysége: mindkét szülő dolgozik, nem ér rá a gyermekkel törődni, és a nagyszülők általában nincsenek jelen, otthon tehát nem elég a kommunikáció; azon kívül pedig a gyermeknek általában nincs kivel beszélnie, hiszen a hagyományos kínai közösségekkel ellentétben a diaszpóra nem elég nagy, és nem lakik egy helyen, tehát nem alkot egy gyermek számára autokton környezetet. A gyerek legföljebb a piacra mehet, de ezt a kínai szülők nem szeretik. A magyar iskolában a kínai gyerekek teljesítménye változó: akik az első osztálytól kezdve járnak ide, rendesen átlagon felüli tanulók, azok viszont, akik idősebb korukban érkeztek Magyarországra, vagy kihagytak néhány évet, sokszor nehezen boldogulnak, és sem az otthoni, sem az iskolai elvárásoknak nem felelnek meg. Ezek a gyerekek ugyanis, gyenge nyelvtudásuk miatt, általában eleve alacsonyabb osztályba iratkoznak be, mint amelyikbe életkoruk szerint kellene, ezért beilleszkedési problémáikat „idegen” voltuk és nyelvi nehézségeik mellett még a korkülönbség is növeli, sokszor jelentősen. Emiatt kevesebbet érintkeznek osztálytársaikkal, magyar beszéd- és íráskészségük lassan fejlődik, előbbi jobbára az iskolai szlengben merül ki, hátramaradnak a tanulásban, és újból évet ismételnek, tovább csúszva lefelé az integrációt, de a személyiség fejlődését is gátló spirálon. A gyönge teljesítményük vagy hibás magyarságuk fölötti szégyenérzetetet a túlkoros gyerekek különösen akutan élik át, és ezt fokozzák az olyan tárgyak – rajz, technika vagy testnevelés –, amelyeket „dedósnak” éreznek, vagy amelyekben kénytelenek összemérni a maguk erejét vagy ügyességét a náluk két-három évvel fiatalabb osztálytársaikkal. Egy tizenöt éves fiúnak elviselhetetlen, ha egy tizenkét éves előtt kell megaláztatást átélnie. Ezért az olyanok, mint az egyébként intelligens és választékos Dani, különösen a fiúk, előbb-utóbb általában kimaradnak az iskolából. Sok kínai szülő érzi, hogy gyermekével valami nincs rendben: szófogadatlan, nem tanul, alig beszél a szüleivel, hazudik, lop, bukdácsol az iskolában. A paradox helyzet az, hogy a más európai országokban élő társaikhoz képest sikeres és művelt magyarországi kínai családok gyermekei, akiknek meglenne az anyagi lehetőségük, hogy egy amerikai egyetemen tanuljanak tovább, olyan fejlődési zavarokkal küszködnek, mint a leghátrányosabb körülményekben élő helyi gyermekek vagy, mondjuk, szociális segélyből élő indokínai menekültek gyermekei Párizsban. A legtöbb szülő azonban alábecsüli a lelki nyomást, amelynek gyermeke ki van téve, és ideje sem igen jut többre, mint hogy jobb tanulást követeljen meg gyermekétől, és napközibe küldje vagy korrepetitorokat fogadjon hozzá, esetleg egy magyar családnál helyezze el a hétköznapokra. Otthon ugyanis sok kínai gyermeknek nem jut saját tér, íróasztal vagy akár egy önállóan elrendezett fiók sem: még ha elvben van is saját szobája, a 122
rokonok, barátok, üzletfelek állandó vendégeskedése miatt gyakran kénytelen átengedni azt a helyet, amit a sajátjának tekintene, az állandó lótás-futás pedig nem teremt alkalmas környezetet a tanulásra. Az iskolák megválasztásában a kínai szülők általában csak a távolság alapján tudnak dönteni, ami például a Józsefvárosban lakók számára néha azt jelenti, hogy a gyerekek osztálytársai náluk sokkalta alacsonyabb jövedelmű és gyakran hátrányos helyzetű családokból származnak. A televízió 1996-ban riportot készített a józsefvárosi Németh László utcai általános iskolában, ahol két vagy három kínai gyermek tanult: az igazgatónő elmondta, hogy készek a külföldi tanulók befogadására, de állami támogatásra van szükségük ahhoz, hogy különleges igényeiknek eleget tudjanak tenni, például, hogy napközis magyarnyelv-foglalkozásokat tartsanak. A riport után az iskolába több új kínai, sőt afrikai tanulót írattak be szüleik, a tanári kar pedig beutalót kapott Velencébe. A legkönnyebb dolguk az angol nyelvű „nemzetközi” iskolákba járó gyerekeknek van, itt ugyanis alacsonyabbak a követelmények, és nem szokatlan a „más” bőrszín. Klára, a kantoni tongxianghui elnökének tizenhét éves lánya jól érzi magát az American International Schoolban, igaz, ő tízéves kora óta él Magyarországon, és az általános iskolában már tökéletesen megtanult magyarul. Budapesten van egy „multikulturális iskola” is, a Szivárvány iskola, ahová nyolc kínai gyermek jár. Az anyanyelvi oktatás megszervezését először 1994 januárjában hozta szóba egy befolyásos MKE-vezető. 1995-ben az Európa Hangja egyik olvasója ezt írta Az én gondom című rovatban: „Egész családunk megkapta a tartós letelepedési engedélyt, azaz a kék kártyát. […] Egyre inkább úgy érzem, hogy a fiunk taníttatása nagy nyomást jelent az én és a feleségem számára. Kínában mindketten felsőfokú végzettséget szereztünk. […] A gyerek … a magyar iskolában minden tárgyban elég jól tanul és teli szájjal, folyékonyan beszél magyarul. Kínaiul [viszont] egy írásjelet se ismer. Kínaiak vagyunk, a kínai az anyanyelvünk, ráadásul most olyan sok fejlett országban is divat lett a kínai nyelv tanulása, mondhatni világméretű kínainyelv-hullám van, a mi fiunk meg nem ért kínaiul: ez nemcsak kár, ez pontosabban szólva egyfajta műveltségi hiányosság! Egy cseppet sem kétlem: a kínai kultúra az emberiség kultúrájának legjobb része. […] Ráadásul a jövőben a vállalkozás sikere és fejlődése egyenesen elválaszthatatlan lesz Kínától, a kínai kultúrától! […] Ezért aztán nagyon nyugtalanok vagyunk, hogy a gyerek csak azt fogja tudni elolvasni, hogy »KÍNA«, »CHINA«, de azt nem fogja érteni, hogy »Zhongguo«.” Ugyanez idő tájt Zou Zoltán is írt egy cikket Komolyan venni a gyerekek kínaitanítását címmel. „Nem kevés családfő költséget nem kímélve híres iskolába küldi a gyermekét tanulni. Nem kevés gyermek már teli szájjal beszél magyarul, minden akadály nélkül ugyanazt az életet éli, ugyanúgy tanul, ugyanúgy jászik, ahogy a magyar gyerekek. Természetes, hogy ezek örvendetes dolgok. A kínai közösség második nemzedékének olajozott integrálódása szempontjából nagy hasznuk van. Azonban ezek a magyarországi kínai gyerekek jelenleg többségükben magyar iskolában tanulnak, és ez a családfő egyéni hozzáállásán múlik, a kínai közösség mint olyan nem érdeklődik igazán ez iránt. […]
123
A kínai diaszpóra második, harmadik, negyedik generációjában szerte a világon gyakran föllép a »gyökérkeresés« jelensége, mert semmit sem tudnak saját származási országuk kultúrájáról. […] Nem okozhatunk fájdalmat az utánunk jövő nemzedéknek arra a rövidlátó nézetre való további hivatkozással, hogy »nehéz a vállalkozás«, »sok a munka«. Van egy kis példa: Egy családfő azt mondja a gyermekének: »Hozd ide azt a piros könyvet az asztalról.« A gyerek odaviszi az asztalon heverő mind az öt-hat könyvet: »Papa, melyik az?« A papa dühbe gurul: »Hát csak ez az egy piros színű van, nem látod?« A gyerek megbántva elkiáltja magát: »Ezt nem úgy hívják, hogy hong se de, ezt úgy hívják, hogy PIROS!” A „kínaiul született magyarok” a kilencvenes évek közepére váltak láthatóvá. Akik 1990-ben tizenhárom, tizennégy évesen jöttek Magyarországra, azok most léptek főiskolás korba. Jiang Xiaohu fia, aki most egy amerikai egyetemen üzletvezetést tanul, tizenkilenc éves korában már külön lakott Budapesten. Jiang Xiaohu azt mondja: „Az európai normákat akarom követni: tizennyolc éves kora óta nem ellenőrzöm.” A kínaiak körében, ahol egy-egy kis lakásban gyakran rokonok és látogatók szövevénye lakik együtt, és a gyermekek dolgaiba való szülői beleszólást még mindig kevesen kérdőjelezik meg, ez radikális szakítás a szokással. Az ifjabb Jiang MBA-fokozatot akar szerezni Amerikában, aztán saját céget nyitni ott. Nem minden szülő akarja követni a gyermeknevelés „európai normáit”, de nem sokat tehetnek: bár az ifjú Jianggal egyidős magyarországi kínai fiatalok többségének jogi helyzete nem változott, ők már a sorsukról saját elképzeléseket alkotó, önállóan tervező és az önálló döntés jogára igényt tartó felnőttek, akik gondolkodásmódja jelentősen eltér szüleikétől. Öltözködésüket, gesztikulációjukat, mimikájukat, társasági és szexuális viselkedésüket – elsősorban a lányokét – már nagyrészt a magyar környezet határozza meg; a társas viselkedésben hiányoznak belőlük a magyarokkal szembeni korlátok, amelyek a náluk öt évvel idősebb, önállóan Magyarországra jött fiatalokban megvannak. KOMPRÁDOROK: MAGYAROK KÍNAIAK KÖZÖTT A magyarországi kínai közösség tagjai társadalmilag mozgékonyak, műveltek és egyénileg motiváltak a nyugat-európai közösségeket létrehozott, hagyományos migránsküldő területekről, qiaoxiang-okból származó migránsokhoz képest, akiket szűkebb, a hagyományos kivándorlástól gazdaságilag függő otthoni környezetük a hagyomány folytatására ösztönzött. A magyarországi kínaiak általában megőrzik gazdasági, szakmai és politikai kapcsolataikat Kínával, és gyakran visszalátogatnak oda. A qiaoxiang-migránsok Nyugat-Európában önfenntartó, „monokultúrás” etnikai zárványgazdaságokat alkotnak, és ha ezek piaca kimerül, egyszerűen új helyre telepítik át ugyanazt az üzleti tevékenységet. A magyarországi kínai gazdaság ehhez képest sokkal nyitottabb, inkább képes kihasználni a tágabb gazdasági környezet kínálta lehetőségeket, és így társadalmi pozíciójuk rövid időn belüli javulását volt képes biztosítani tagjainak. A magyarországi kínaiak anyagi gyarapodásának hozadéka minőségi változás volt életvitelükben. Ellentétben a nyugat-európai qiaoxiang-migránsokkal, a vagyongyarapo124
dás itt olyan gyorsan következett be, hogy a kínaiak, még mielőtt megtanultak volna magyarul, rájöttek: megengedhetik maguknak a tolmácsokat, sőt a képzett állandó magyar alkalmazottakat, tanácsadókat, akiket néha üzlettársként is kooptáltak kereskedelmi tevékenységükbe. A kínai kolónia sajátosságai – egyetemi hallgatókat, kínai filológusokat, közgazdászokat, jogászokat, mérnököket felölelő – egyedi magyar komprádorréteget szültek, amelynek jövedelmük nagy részét köszönhetik: íme, a „kínai világrendszer” globalizációjának jele. A kínaiul tudó idősebb nemzedék tagjai – sinológusok, nyugdíjas diplomaták, az ötvenes évek kínai ösztöndíjasai – eleinte nem tudták, mit kezdjenek a a piaci kínaiakkal, akik sem a konfuciánus, sem a szocialista Kína képébe nem illettek; kínai kor- és eszmetársaikhoz hasonlóan elhatárolódtak tőlük. Az évek múltán azonban – ismét kínai társaikhoz hasonlóan – kénytelen-kelletlen tudomásul vették, hogy ők képezik a magyar–kínai kapcsolat legelevenebb részét, ráadásul az egyetemi fizetésekhez és nyugdíjakhoz képest busás mellékjövedelmek forrásaként tudnak szolgálni, miközben még az írástudónak kijáró tiszteletet, újságjaikban a „híres sinológus” címet is megadják a Magyarországon közérdeklődéssel nem kényeztetett Kína-kutatónak. A sinológusképzésnek viszont a kínaiak jelenléte új életet adott, mert piacképessé tette a diplomát. Az ELTE kínai tanszékének hallgatóinak másodéves korukra már jelentős üzleti szókincsük van, elsajátítják a kínai üzleti tranzakciók gyakorlati módszertanát, és tudják, hogyan lehet azt a maguk hasznára fordítani. Ehhez képest az elméleti ismeretek gyakran kevéssé bizonyulnak vonzónak. Legkeresettebbjeik – és vannak közöttük valóságos sztárok! – közvetítőként, tolmácsként és fordítóként (1996-os adatok szerint) a havi egy-, sőt kétmilliót is megkeresik, ami – a kínai cégek jövedelmével ellentétben – szinte teljes mértékben „feketejövedelem”. Olyanok is akadnak, akik hosszú szolgálat után részt kapnak az üzletben, vagy a cég tényleges ügyvezetőjévé válnak. Igaz, ehhez valóban jóknak kell lenniük, amihez hozzátartozik a jó kínaitudás, a jó kapcsolatok, a megfelelő magyar partner gyors felismerése, a tárgyalások során a bizalomgerjesztő fellépés és a munkaadó érdekeinek meggyőző képviselete, valamint a diszkréció. A „komprádorok” pályája a kínaiak magyarországi megjelenesétől a kilencvenes évtized közepéig azokéval együtt ívelt felfelé, akkor azonban sokan „visszavonultak” – igaz, jöttek helyettük „gólyák”. Ennek részint a kínai üzlet recessziójához, illetve ahhoz volt köze, hogy a kínai cégek egy részénél a triviálisabb tolmácsolást – ha maguk a kereskedők még nem tanultak meg magyarul – az időközben felnőtt gyerekek is el tudták végezni; részint viszont az ambiciózusabb fiatal „komprádorok” döntöttek úgy, hogy a megkeresett pénzzel saját egzisztenciát teremtenek. Néhányuk visszatért tanulmányaihoz, és egyesek közülük Amerika híres sinológiai szakjain kötöttek ki doktoranduszként. A magyarországi sinológuskörök egy részének a magyarországi kínaiakkal kialakult gazdasági kapcsolata és az ezzel együtt járó részleges életmódbeli adaptáció a kínai értelmiségben a fogyasztási korszak eljövetelével bekövetkezett változásokra emlékeztet. Ez a folyamat annak köszönhető, hogy az Ázsiával foglalkozók szűk köre iránt Magyarországon akkorra sem alakult ki akadémikus vagy közéleti érdeklődés, illetve piacképes kereslet, amikor a gyorsan meggazdagodott, ám kevéssé akkulturálódott kínai bevándorlók számára tudásuk keresetté és megfizethetővé vált. (Az „aranyásók”, illetve a külföldön járó kínai üzletemberek – utóbbiak jórészt állami pénzből – másutt is alkalmaznak helyi tolmács-közvetítőket, akik gyorsan hozzáidomulnak a kínai üzleti módszerekhez, és jövedelmezően alkalmazzák 125
azokat, hozzájárulva nyugati meghonosításukhoz. Egy állami cégek képviselőiböl álló „piacfelmérő küldöttség” például azzal keresett kísérőt huszonhárom napos európai útjukra, hogy „amíg nem kér tízezer dollárnál többet, addig rendben van”. Az e foglalkozást űzők és az Ázsia-kutatók akadémikus világa között azonban a látható átfedés kicsi.) A növekvő jólét és fogyasztás kiszélesítette a kínaiak komprádor-holdudvarát is. Egyfelől olyan emberek kerültek bele, mint Richard Leung „tanácsadója”, egy nyugdíjas közgazdászprofesszor, aki Leungot tájékoztatja a magyar politikai és gazdasági trendekről és pletykákról (például: melyik pártban nagyobb a korrupció), másfelől a magyar társadalom margóján élő furcsa figurák. A kínaiak ugyanis egyrészt jól fizetnek – egy felsőfokú végzettségű titkárnő már 1995-ben is megkereshette a havi hatvan-százezer forintot, az egyik fővárosi kínai étterem pincérei pedig a forgalom tíz százalékát kapják –, másrészt, részben gyenge kulturális integráltságuk, részben saját marginális helyzetük miatt, néha toleranciát tanúsítanak a magyarok páriáival szemben, és sokszor emberi együttérzéssel beszélnek olyanokról, akikkel, ha egy kultúrához tartoznának, nem kívánnának érintkezni. „Velünk, romákkal jobban kijöttek, mint a gádzsókkal” – mondja Béla, a pincér.7 Adele Yu mesél egy magyar alkalmazottjáról, akit még 1991-ben vett föl üzletébe egyedüli dolgozónak. Miután az üzlet forgalma az ő működése alatt egyhetedére esett vissza, áttette mindenes rakodómunkásnak, de egyszer Yu autóját hatvanezer helyett százhatvanezerért javíttatta meg, mert félreértette az összeget. Egyre többet ivott – meséli Yu –, májbeteg élettársa, akinek az orvos két évet adott, kirúgta, nem volt hol laknia, azt mondta, nem akar élni (a harmincas éveiben jár). Néhány napig Yu adott neki szállást egyik lakásán. Ez a valóságos tolerancia nem mond ellent annak, hogy a cigányokkal, a zsidókkal, sőt a románokkal szembeni – nagyrészt magyar környezetüktől eltanult – előítéletek általánosságban a kínaiak körében is elterjedtek. A cigányokra a kínaiak úgy tekintenek, mint egy hozzájuk hasonlóan idegen népcsoportra, amelynek tagjai – bizonyítva a kínaiakkal szembeni diszkriminációt – bezzeg mind megkapták a magyar állampolgárságot, pedig a kínaiakkal ellentétben lopnak, nem tanulnak, „nincs bennük semmi érdekes” (Adele Yu). A piacokon a kínaiak tartanak a cigányoktól, Adele Yu szerint például rendszeresen tönkreteszik a kocsiját és a raktára kapuját, irigységből. A zsidók viszont okosak, és egymás közt házasodnak, valahogy úgy, mint a kínaiak. „Én azért nem szeretem a zsidókat, mert ők a fő konkurenseim. Azt hiszik, ők a legjobbak, és őutánuk jönnek a kínaiak” – mondja Lan Li. Honnan tudja, hogy ezt hiszik? „Mondták.” Ez a zsidóságkép valójában a kínaiak, különösen a kínai diaszpóra saját magáról alkotott képének általában pozitív tükre. „Az európai antiszemiták attitűdjével ellentétben a kínai értelmiségnek a zsidókkal szembeni irigysége gyakran kíváncsisággal és érdeklődéssel keveredett. Miért uralná a világot a zsidó és nem a kínai kultúra? … Miért lenne a világ leggazdagabb embere egy »zsidó« és nem egy »kínai«?”8 A sikeres magyarországi kínai gazdaságnak – éppen nyitottsága miatt – csak korlátozott mértékben volt szüksége arra, hogy alapvető mechanizmusaiban alkalmazkodjék a magyar gazdasági környezethez. Ugyanakkor a magyar gazdaság több ezer természetes 7 T. J.: Kézigránát a nagy falban. Magyar Narancs, 1997. február 6., 16. o. 8 Zhou Xun: The Myth of the ‘Jew’ in Modern China. In Frank Dikötter (ed.): The Construction of Racial
Identities in China and Japan. Hurst & Co., London, 1997, 53–57. o.
126
és jogi szereplője akkulturálódott a kínai kereskedelmi hálózathoz, és vált „komprádorrá”, mert úgy ítélte meg, hogy az számára gazdaságilag és esetenként erkölcsileg nagyobb megbecsülést kínál, mint a többségi társadalomban meglévő struktúrák. E folyamat, amely nagyon hasonlít arra, ahogy az eredeti „komprádorburzsoázia” az ópiumháborúk után Kína koncessziós kikötőiben kialakult, eklatáns példája a „kínai világrendszer”, a domináns kínai gazdasági és társadalmi intézmény-, érték- és kapcsolatrendszerek expanziójának. Arra mutat, hogy a globalizáció nem egyetlen alapfolyamat, amely a „nyugati világrendszer” expanziójával jár, hanem több párhuzamos globalizáció eredője, amelynek nem nyugati transznacionális közösségek mind cselekvő résztvevői, mind befolyásoló tényezői lehetnek. A friss diplomás elmehet dolgozni a Procter & Gamble-hez, és akkor a társadalmi mobilitást az úgynevezett multinacionális cégek sajátos viselkedésformái, értékei eltanulásától és betartásától várja. Ám elmehet dolgozni a Li és Társához is, és éppúgy megtanulja a kínai transznacionális üzletben szokásos viselkedésformákat, emberi kapcsolatformákat és értékeket, ha sikeres akar lenni e közegben. Egy gazdasági, politikai erőforrásokban gazdag, erős identitású transznacionális közösség alkalmazkodása a befogadó országhoz nem feltétlenül egyoldalú folyamat: ezzel párhuzamosan maga a közösség is akkulturálhatja a befogadó környezetnek az adott közösséggel szorosabban érintkező részét. Az új migrációs folyamatok tehát több párhuzamos globalizáció mellett többoldalú, egymással kölcsönható akkulturációt is lehetővé tesznek.
127
