1
HAGYOMÁNY ÉS MODERNSÉG BENEDETTO CROCE ESZMEVILÁGÁBAN (Eötvös József Könyvkiadó, Budapest 2012)
A könyvet tárgyánál fogva és szerzőjére való tekintettel is ajánlom azoknak az olvasóknak a figyelmébe, akik a humán tudományok széles területén kívánnak tájékozódni. És nemcsak az ő figyelmükbe. A könyv tárgya: Benedetto Croce eszmevilága. Az olasz gondolkodó (1866-1952) a huszadik század egyik legnagyobb filozófusa volt, hazája szellemi életének pedig kétségtelenül legismertebb és legnagyobb hatású képviselője. Itália politikai életében is fontos szerepet játszott hosszú éveken át: először az Olasz Királyság szenátoraként és oktatási minisztereként, majd a fasiszta rezsimmel szembeni értelmiségi ellenzék vitathatatlan tekintélyeként, végül a fasizmus bukása után újjáalakult Liberális Párt elnökeként és az első demokratikus kormány minisztereként. Elméleti munkássága átfogja az általános filozófiától kezdve az esztétikát, az etikát, a politikai filozófiát, a történelmet, az irodalom- és művészettörténetet, s még sorolhatnánk tovább. Mindezekben a tudományágakban, új és eredeti gondolatokat fejtett ki a laikus olvasó számára is érthető világos nyelven, élvezetes stílusban. Nem csoda, hogy életműve csak száz kötetben fért el, munkáinak legutolsó nemzeti kiadása ugyanis éppen ennyire rúg. Magyarországon igen korán, már a huszadik század elején felfedezték, első sorban mint esztétikai gondolkodót és politikai írót, s mint a szabadság
2
filozófusát. Attól fogva folyamatosan hatott a magyar kultúrára, többek közt József Attila intuíció-elméletére és költészet-felfogására. A könyv szerzője: Kaposi Márton, italianista és filozófus. Italianistaként az olasz irodalom sok nagy klasszikusának szakértője, filozófusként pedig Benedetto Croce egyik legkiválóbb magyar kutatója, aki már eddig is több monográfiában méltatta a filozófus életművének, ezen belül esztétikai munkásságának egy-egy aspektusát. Ő állította össze, még 1987-ben, „A szellem filozófiája” című antológiát, mely igen jó válogatásban mutatja be Crocénak az esztétika, a logika, a gyakorlati filozófia (etika és politika), valamint a történelemfilozófia négy pillérére épülő filozófiai rendszerét. Ezúttal tanulmánykötetet tartunk a kezünkben. Ennek tíz fejezetében Kaposi sajátos és eredeti módon tárgyalja Croce viszonyát a hagyományhoz és a modernitáshoz. Rendkívül fontos kérdést érint ezzel, hiszen az irodalom és a művészet terén a filozófus konzervatív ízlésről tett tanúbizonyságot, ami kritikai értékítéleteit is közvetlenül befolyásolta. Más szóval „hagyományőrző” gondolkodó volt, aki a múlt nagy kanonizált szerzőit, így Dantét, Shakespeare-t és Goethét helyezte az általa felállított értékhierarchia csúcsára, bennük látva esztétikai elveinek igazolását. Ugyanakkor kevés megértést mutatott saját korának avantgárd mozgalmai iránt. Felmerül a kérdés: hogyan lehetséges, hogy a huszadik század egyik legjelentősebb esztétikai művének szerzőjét ennyire hidegen hagyták a művészet és irodalom újabb jelenségei (melyeket egyébként szintén fáradhatatlanul tanulmányozott)? Érdekes módon ugyanez a kérdés merül fel Lukács György esetében, aki a század másik nagy esztétikai rendszerét építette fel, s hasonlóképpen elutasította a kortárs avantgárdot. A kötet több tanulmánya is meggyőzően mutatja meg, hogy Croce irodalmi és művészeti konzervativizmusának (akárcsak – hadd tegyem hozzá – Lukács Györgyének)
3
megvolt a maga komoly és pozitív funkciója egy olyan kultúra-ellenes korban, melyben első rendű feladattá vált a ránk hagyományozott szellemi értékek védelme. A könyv fő kérdésfeltevését illetően a szerző egy nagyon érdekes gondolatot fejt ki, melyet ebben a formában ő előtte még nem igen vetettek fel komolyan. Tétele ugyanis az, hogy a hagyományőrzés és a modernség, a konzervativizmus és az újításra való hajlam, Croce eszmevilágában „szektoronként” oszlik meg. Sőt, egy egészen más jellegű harmadik beállítódás is megfigyelhető nála, hiszen egyes területeken már kifejezetten posztmodern tendenciák jellemzik vizsgálódási szempontjait. Szektoronként tekintve mindez azt jelentené, hogy a konzervativizmus esztétikai és irodalomkritikusi munkásságára, a modernség politikai és etikai elgondolásaira, a posztmodern beállítódás pedig a történetírásról alkotott koncepciójára jellemző. Azt hiszem, hogy a tétel első két állítása teljesen megáll a lábán. Croce modernségére például éles fényt vet, hogy etikáját és politikai filozófiáját megalapozandó, beveszi a három hagyományosan elfogadott alapérték – a szép, az igaz és a jó – sorába negyedik, egyenrangú tagként a hasznosat. Némelyek szemében viszont vitathatónak tűnhet a harmadik állítás, vagyis az, hogy a „posztmodern” jelző egyáltalán felvethető Crocéval kapcsolatban. Megjegyzem, általános szinten nem hozhatók fel ez ellen történeti-kronológiai érvek. Kaposi ugyanis helyesen látja, hogy a modern és a posztmodern nem időben egymás követő gondolkodási formák, hanem együtt jelentkező tendenciák. Ugyanakkor van néhány pozitív megfontolás amellett, hogy a tételnek ez a harmadik eleme szintén védhető. Például: Hayden White számára, aki a hetvenes években „Metahistory” című nagy művében a posztmodern történetírás fő teoretikusaként jelentkezett, Bendetto Croce volt az egyik megkerülhetetlen hivatkozási pont.
4
Másrészt éppen a modern és a posztmodern viszonyára vonatkozó eszmefuttatások alkotják Kaposi mondanivalójának egyik olyan elemét, mely továbbgondolásra serkenti az olvasót, és feltétlenül figyelemre méltóvá teszi a könyvet. Végül hadd említsek még egy korántsem mellékes ajánló szempontot: a kötetet hasznos módon egészíti ki a crocei szellemfilozófia szerkezetét szemléltető néhány táblázat és a filozófus életét bemutató szép képanyag. Kelemen János
Kaposi Márton életrajza Dr. Kaposi Márton 1936. május 22-én született Mezőberényben. Elemi- és általános iskolai tanulmányait szülővárosában kezdte, majd Békéscsabán folytatta. 1955-ben érettségizett a Rózsa Ferenc Általános Fiúgimnázium orosz tagozatán. A Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán magyar–történelem szakra járt, egy év múlva a történelmet az olasszal cserélte fel. 1956-tól a szegedi Eötvös Loránd Kollégium tagja volt. 1960-ban kapott magyar–olasz szakos középiskolai tanári diplomát, majd 1963-ban filozófiából előadói oklevelet az Eötvös Loránd Tudományegyetem levelező tagozatán. Egyetemi doktori címet 1960-ban szerzett (disszertációja: Machiavellizmus és Machiavelli a Zrínyi előtti magyar irodalomban). 1960-tól 1977-ig a Szegedi Tudományegyetem Filozófia tanszékén oktatott, ezt követően az országos feladatkört ellátó Filozófiaoktatók Továbbképző és Információs Központja munkatársa volt. Szerkesztőségi tagként dolgozott az intézet folyóirata, a Filozófiai Figyelőnél, emellett speciális kollégiumokat tartott Dantéről, illetve az olasz reneszánsz filozófiájáról. Két cikluson át tagja volt az MTA Tudományos Minősítő Bizottsága Filozófiai Szakbizottságának (1984–1991); három éven át főszerkesztője a szegedi Tiszatáj című irodalmi és kulturális folyóiratnak (1986–1989). Közben 1978-ban megszerezte a filozófiai tudományok kandidátusa fokozatot (disszertációja: Benedetto Croce esztétikája). 1995-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetem Ókori és Középkori Filozófia Tanszékének docense lett, 2000-ben szerezte meg a „habilitált doktor” fokozatot; 2009-től az MTA doktora (disszertációja: Machiavelli Magyarországon). Három tudományos társaság alapító tagja: Magyar Filozófiai Társaság, Magyar Patrisztikai Társaság, Magyar Dantisztikai Társulat. Kitüntetései: A Felsőoktatás Kiváló Dolgozója (1974), Pedagógus Szolgálatért Érdemérem (2002), Gyulai Pál-díj (2005). Oktatómunkát három egyetemen végzett: Szegedi Tudományegyetem, Eötvös Loránd Tudományegyetem, Károli Gáspár Református Egyetem; témái: filozófiatörténet, esztétika, világirodalom. Tagja a Szegedi Tudományegyetem Irodalomtudományi Doktoriskolájának és az ELTE Filozófiai Doktoriskolájának. Ezekhez kapcsolódik tudományos kutatómunkája is: filozófia- és esztétikatörténet (reneszánsz, XX. század), filozófiai antropológia, a magyar–olasz kulturális kapcsolatok története. Közel kétszáz cikke és öt saját könyve jelent meg: Intuíció és költészet. Benedetto Croce esztétikája
5
(1994), Filozófusok és filológusok (1999), A rejtőzködő egyén arca és álarcai (2004), Élő középkor és halhatatlan reneszánsz (2006), Magyarok és olaszok az európai kultúrában (2007).
Kelemen János rövid életrajza Kelemen János akadémikus (1943, Kassa) évtizedek óta tanít filozófiát az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen, és sok éven át irányította az Egyetem Filozófiai Intézetének és Filozófiai Doktori Iskolájának munkáját. Jelenleg az ELTE professor emeritusa. 1990 és 1995 között a Római Magyar Akadémiának volt az igazgatója, és néhány évig a Szegedi Egyetemen is tanított olasz irodalmat Elnöke a Magyar Dantisztikai Társaságnak és a Magyarországi Francia Nyelvű Filozófiai Társaságnak. Tagja számos nemzetközi tudományos társaságnak és több nemzetközi folyóirat szerkesztő bizottságának. Közel húsz könyvet publikált Magyarországon és külföldön a strukturalizmusról, az analitikus nyelvfilozófiáról, a felvilágosodás nyelvelméleteiről, az olasz filozófia történetéről, Dantéról, Petrarcáról, Vicóról és Umberto Ecóról. Tanulmányai több mint egy tucat nyelven jelentek meg. Munkásságát számos hazai és nemzetközi díjjal (így a Széchenyi-díjjal, az MTA Ránki-díjával, a Valitutti-díjjal, a nemzetközi Benedetto Croce-díjjal, stb.) ismerték el. Részletesebb életrajza és publikációs listája elérhető személyes honlapján: http://www.kelemenjanos.hu/
