Eszmék és eszmények a magyar költészet történetében. Költészetünk üzenete az utókornak. Szerkesztette és az előszót írta Jakócs Dániel

Eszmék és eszmények a magyar költészet történetében

Költészetünk üzenete az utókornak

Szerkesztette és az előszót írta Jakócs Dániel

Budapest, 2007

Ha majd a bőség kosarából Mindenki egyaránt vehet, Ha majd a jognak asztalánál Mind egyaránt foglal helyet, Ha majd a szellem napvilága Ragyog minden ház ablakán: Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, Mert itt van már a Kánaán!

1 / 356

Takács Péter: A szellem napvilága

Tartalomjegyzék

1. fejezet Előszó

2. fejezet Janus Pannonius 1434 - 1472 Kecskeméti Vég Mihály a XVI. sz. közepe- második fele

2 / 356

Skaricza Máté 1544 – 1591 Szenczi Molnár Albert 1574 – 1634 Barcsay Ábrahám 1742 – 1806 Nagyváthy János 1755-1819 Verseghy Ferenc 1757 – 1822 Kazinczy Ferenc 1759 – 1831

3. fejezet Csokonai Vitéz Mihály 1773 – 1805 Berzsenyi Dániel 1776 – 1836 Döbrentei Gábor 1785 – 1851 Kölcsey Ferenc 1790 – 1838

4. fejezet Vörösmarty Mihály 1800 – 1855 Eötvös József 1813 – 1871 Petőfi Sándor 1823 – 1849

5. fejezet Arany János 1817 – 1882 Tompa Mihály 1817 – 1868 Vajda János 1827 – 1897 Szabó Endre 1849 – 1924 Reviczky Gyula 1855 – 1889

6. fejezet Ady Endre 1877 – 1919

7. fejezet

Juhász Gyula 1883 – 1937 Babits Mihály 1883 – 1941 Gyóni Géza 1884 – 1917 Kosztolányi Dezső 1885 – 1936

3 / 356

Tóth Árpád 1886 – 1928

8. fejezet Várnai Zseni 1890 – 1981 Szabó Lőrinc 1900 – 1957 József Attila 1905 – 1937 Radnóti Miklós 1909 – 1944

9. fejezet Jankovich Ferenc 1907 – 1971 Illyés Gyula 1902 – 1983

10. fejezet Vas István 1910 – 1991

4 / 356

Előszó

Az a gondolat, hogy egy ilyen antológiát össze kellene állítani és ki kellene adni, már az 1970-es évek végén megszületett bennem. A kötet terve, szerkezete és az, hogy milyen költemények kerüljenek bele, alapvonalaiban szintén kialakult már az 1980-as évek folyamán, bár végleges formát csak most öltött, az antológia tényleges összeállításakor. Miért vártam vele eddig? Egyszerűen azért, mert soha nem bíztam abban, hogy egy ilyen antológia összeköttetés hiányában Magyarországon kiadható, 1989 után pedig világosan megértettem, hogy azok, akiknek a kezében pénz és befolyás van, nem nagyon örülnének annak, ha egy ilyen könyv megjelennék. Véleményem azért változott meg, mert az internet eredményeként mára lehetővé vált, hogy kiadó nélkül is elektronikus formában a kötet tartalmát a költészetet szerető olvasók elé lehet tárni. Más célom pedig nem volt, mint az, hogy ezeket a költeményeket ne lehessen elrejteni az olvasók újabb és újabb nemzedékei elől könyvtárak raktáraiban, hogy ne lehessen őket kitörölni a nép emlékezetéből. Bízom, bízunk abban, hogy ahogyan a múltban a népköltészet alkotásai szálltak „szájról szájra”, úgy fognak terjedni a nép eszményeit kifejező művek számítógépről számítógépre. Az előbbi mondatban már nem véletlenül használtam többes szám első személyt. Ahhoz, hogy hozzáfogjak az antológia összeállításához, még szükségem volt Somi Klára biztatására és arra az ígéretére, hogy számítógépes ismereteivel a segítségemre lesz. Nélküle és munkája nélkül nem született volna meg ez az antológia, de ő nem csak technikai segítőtárs volt. Részt vett a válogatásban is, mert sokszor hasonló tartalmú művek közül ki kellett választani egyet, mivel nem akartuk nagyon felduzzasztani az antológiát. Ilyenkor közös döntésünktől függött, mi kerül be a kötetbe és mi nem. A mű ötlete külföldi egyetemi oktatói munkám eredménye volt, de nem csak az ötlet, hanem a válogatás szemlélete is. Külföldi olvasóknak, egyetemistáknak nem mondhatjuk azt, hogy egy irodalmi mű jó azért, mert hazafias tartalma van. Minden igazán jelentős műalkotás felülemelkedik a nemzeti korlátokon és korlátozottságon, és ezt a tényt nem elég általában megérteni, hanem műről műre haladva kell tudni alkalmaznunk. Mind a ketten több mint egy évtizedet éltünk külföldön és így nem turistaként, hanem munkatársként, barátként ismertük meg más népek életét és szemléletét. Ennek eredményeként megtanultuk nemzeti kultúránkat belülről és kívülről szemlélni. Bár tudtuk előre, mégis meglepett bennünket is, amikor az antológia együtt volt, és a költeményeket egymás után átolvastuk, a művek közötti folytonosságnak ez a mértéke, a kifejezett eszmék és eszmények kapcsolódása, kontinuitása. Természetesen lehet azt mondani, hogy mi válogattuk így, és ez igaz, de csak abból válogathattunk, ami volt, ami ténylegesen végighúzódott egész irodalmunk történetén. Ebben a válogatásban majdnem az egész magyar költészet fővonulata képviselve van. Mi magunk is nagyrészt ennek a költészetnek az eszményein nőttünk fel szellemileg, ez volt a mi lelki anyatejünk, és ezt nyíltan vállaljuk. Éppen ezért végső fokon nem mi határoztuk meg, hogy mit válogatunk ki, hanem ez a költői hagyomány tett bennünket olyanná, amilyenek vagyunk, késztetett bennünket arra, hogy azokat a verseket, amelyek a magyar nép eszméit és eszményeit kifejezik, összefogjuk egy kötetbe, és letegyük a magyar dolgozó nép szellemi asztalára. Tudjuk, hogy az antológia versei sok-sok szállal kapcsolódnak az egész európai kultúra fejlődéséhez és hogy ezeknek a kapcsolatoknak is megvan a maga kontinuitása. Az egész magyar nemzeti irodalom az európai irodalom része és ez tükröződik gondolati líránkban is. Janus Pannonius nem vált volna azzá, aki, ha nem tanul évekig Itáliában, Szenczi Molnár Albert, ha nem éli le életének nagy részét német egyetemeken, Illyés Gyula, ha nem kényszerül Franciaországba menekülni, és ennek eredményeként nem ott végzi egyetemi tanulmányait, és ezeket a példákat lehetne folytatni. Ugyanakkor úgy érezzük, hogy ennek a versgyűjteménynek már nem feladata költészetünk kapcsolatrendszerének a bemutatása. Csak három esetben tettünk kivételt, olyan művek esetében, amelyek nem magyar alkotások ugyan, de magyar fordításban nemzeti kultúránk szerves részévé váltak, mert a magyar dolgozó nép, hangsúlyozzuk: a magyar dolgozó nép, és nem az urai, saját eszményeit fedezte fel bennük. Mindhárom művet a maga idejében a hivatalos úri Magyarország üldözte, és a harmadikat, azt, amelyik ma a legidőszerűbb, az úri Magyarország szellemi örökösei ma is a legszívesebben betiltanák. Mindez azonban nem befolyásol és nem befolyásolhat bennünket, mi a dolgozók Magyarországának tagjai és szellemi örökösei vagyunk. A költemények többsége már sokszor szerepelt különböző versgyűjteményekben, tankönyvekben, akad néhány olyan közismert vers, amelyeknek a szerzőit épp az antológiában szereplő műnek köszönhetően ismeri csak ma már a szélesebb közönség, néhány nagy költőnk neve pedig teljesen kimaradt az antológiából. Végül van egy cím nélküli négysoros vers Barcsay Ábrahámtól, amely még a költő versesköteteiben sem szerepel, és az Erdélyi Múzeumban találtuk Döbrentei Gábor közlésében, ez utóbbi tény azonban a véletlen műve csak, néhány nagy írónk kimaradása azonban nem. Az ok magában a szempontunkban rejlik. Nem minden költőnk fogalmazta meg

5 / 356

közvetlenül eszméit és eszményeit költeményeiben, azaz a gondolati líra néhány költőnknél teljesen hiányzik, és így nem kerülhettek bele ebbe az antológiába. Mindez nem jelenti azt, hogy nem voltak eszméik és eszményeik, csak azok áttételesen jelentek meg műveikben. A gondolati líra szerepe, súlya koronként is változott, és mindez rányomta bélyegét antológiánkra. A fentieket figyelembe véve elmondhatjuk, hogy az antológiánkban szereplő költemények együtt, kiemelten soha sem szerepeltek egyetlen versgyűjteményben sem. Az a tény, hogy így együtt jelennek meg, más megvilágításba helyezi az egyes műveket és rajtuk keresztül szerzőiket is. Az alapvető eszmények évszázadokon át végbement állandó vissza-visszatérése, kibontakozása és változása azt is megmutatja, hogy ezeket a költeményeket nem lehet alkotóik életművében sem véletlen, sem periferikus jelenségként kezelni. Egyetlen művészet sem létezhet eszmények nélkül, legfeljebb egyes művészek világosan megfogalmazzák, mások pedig csak művészi gyakorlatukban valósítják meg azokat. Éppen ezért elmondhatjuk, hogy versgyűjteményünk egyes művei segíthetnek jobban megérteni szerzőjük teljes életművét, mivel annak központi magvához tartoznak. Az egyes költeményekhez és szerzőik életművéhez szándékosan nem fűztünk semmilyen magyarázatot vagy értelmezést, mivel meggyőződésünk, hogy a jó művészeti alkotások magukban hordják saját üzenetük megértésének feltételeit, magukban rejtik tartalmuk magyarázatát. Ugyanakkor, mint minden tétel, ez is térben és időben rendkívül relatív. Ezenkívül minden műnek több síkja van, és ezek mélységüktől függően különbözőképpen kapcsolódnak koruk társadalmához, ezért a megértésnek is több szintje van. Mi sem érthetjük meg a kínai vagy a japán festészetnek még a számunkra érthetőbb alkotásait sem azon a szinten, mint egy művelt kínai vagy japán, aki magától értetődően ismeri a mű - számunkra rejtett - utalásait a kínai vagy japán valóságra vagy kultúrára, de ettől függetlenül gyönyörködhetünk is bennük. Ugyanakkor, ha lehet, törekednünk kell, hogy a mélyebb szinteket is megértsük. Az utóbbi félévszázad alatt egész Európában és az európai kultúrkörben végbement egy szekularizációs folyamat. Ezt a folyamatot visszafordíthatatlannak kell tekinteni annak ellenére, hogy a keresztyén egyházak képviselői ezt hajlandók-e elfogadni vagy nem. Közülük sokan e folyamatot a volt népi demokratikus országokban az úgynevezett „ateista diktatúrával” szeretnék magyarázni. Ez önvigasztalásként elfogadható, de többszörösen nem felel meg a valóságnak. Először, néhány évtől és országtól eltekintve, a hitélet szabadságát sehol sem akadályozták, ha azt nem akarták felhasználni politikai célokra. Az egyházi terminológiába burkolt politika pedig már nem tekinthető hitnek. Másodszor, az elvilágiasodási folyamat nem kisebb mértékben ment végbe Európa nyugati felében is, ahol pedig egyetlen országot sem lehet vádolni, hogy ott „ateista diktatúra” volt. Valószínűleg a folyamat mélyén olyan közös ok, vagy nem is egy, hanem több ok húzódik meg, amelyek egyformán megvoltak Európa nyugati és keleti felén is. Számunkra ebből a tényből az következett, hogy lábjegyzetekben szükségessé vált mindenhol megadni a minimális magyarázatot, ahol bibliai vonatkozások vannak, hogy ezzel elősegítsük a költemény mélyebb megértését. Úgy érezzük, hogy ezzel még nem sértettük meg azt az alapelvet, hogy az igazán jó műalkotások magukban hordják saját üzenetük megértésének feltételeit, és ezért nem kell magyarázni őket. Itt azonban még a következőt kell megjegyezni. A művek esztétikai tartalmát nem kell magyarázni, de azt már igen, hogy miért keletkezett épp ilyen és nem másmilyen tartalom. Röviden: a mű tartalma nem szorul magyarázatra, de a mű keletkezésének és hatásának okait már lehet és kell kutatni. Az 1960-as és 70-es évek irodalmi vitáiban sajnos ezt a két kérdést összemosták. Most, hogy utólag visszanézünk ezekre a sokszor nagyon szenvedélyes vitákra, azt kell megállapítanunk, hogy bizonyos idő elteltével elmúltak anélkül, hogy valamilyen eredményre vezettek volna. A különböző divatos tudományos áramlatokra gyakran az volt a jellemző, hogy felkaptak és abszolutizáltak egy részigazságot és annak a nevében igyekeztek megcáfolni más részigazságokat. A műközpontú elemzés hívei esetében azonban nem pusztán az éppen divatos áramlat követéséről volt szó. A műközpontú elemzésre hivatkozva akarták egyesek a kormány kultúrpolitikájának jogosultságát tagadni és a társadalmi rendszerrel való szembenállásukat elméletileg megalapozni, ennek érdekében akarták kizárni a társadalmi folyamatok tanulmányozását az irodalmi művek elemzésekor. Kár, hogy a politikai szenvedélyek megzavarták a tárgyilagos munkát. A műközpontú elemzés egy komplex és egységes esztétikai rendszer részeként minden műalkotás elemzésének alapvető kiindulópontja kell, hogy legyen. Antológiánk összeállításakor ebből indultunk ki, figyelembe véve azt is, hogy minden tétel relatív, hogy csak bizonyos történelmi határok és feltételek között érvényes. Mivel a művek keletkezésének és befogadásának a vizsgálata az antológiánknak nem feladata, úgy érezzük, hogy jogosan mellőztünk minden irodalomtörténeti elemzést. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a művek válogatása előtt és alatt nem támaszkodtunk a magyar irodalomtudomány eredményeire. Gyakorlati problémát jelentett a költők sorrendje az antológiában. Általános elméleti szempontból a történeti sorrend hívei vagyunk és ez könnyen megvalósítható, ha egymást követő nemzedékek költőit kell elrendezni. Már sokkal nehezebb az eset, ha olyan költőkről van szó, akik kortársak voltak, akiknek az életműve ugyanabban a korban keletkezett. Ebben az esetben annak sincs különösebb jelentősége, hogy ki született egy-két évvel korábban vagy későbben, hiszen a költői pálya kezdete nem feltétlenül követi a születésük egymásutániságát. Ezt a helyzetet még bonyolítja az egyéni sorsok különbözősége. Voltak költők, akik később születtek és előbb haltak meg az átlagos életkornál, és így életművük – bár később kezdődött – hamarabb ért véget, mint szerencsésebb kortársaiké. Az egyes művek szempontjából a legjobb rendezési elv a művek kronológiája lenne, ennek azonban az lenne a hátrányos következménye, hogy ugyannak a költőnek a művei szétszórtan jelennének meg, és ezért nehezebben lehetne követni az egyes írók életművén belül eszméik összefüggéseit. Így marad megoldásként a józan

6 / 356

kompromisszum. Általában követtük a kronológiát, de néhány esetben eltértünk tőle, többnyire ott, ahol az irodalomtörténeti összefoglalások is eltérnek ill. kénytelenek eltérni tőle. Az antológiában ma élő költők műve nem szerepel, minden költő életművét ezért lezártnak tekinthetjük. Ma az újraértékelések és átértékelések – és mondjuk meg világosan – bizonyos általános emberi értékek megtagadásának a korát éljük. Ezt a „politikai és gazdasági elit” követeli meg, és aki még életében hivatalos elismerésben szeretne részesülni, kénytelen követni. Ugyanakkor meggyőződésünk, hogy a magyar nép, és nem csak a magyar nép, soha nem lesz hajlandó az antológiában szereplő eszményeket megtagadni, megvalósításukról végleg lemondani. A ma hivatalos vagy divatos kritika nagyon sok verset és sok költőt is szeretne elfelejteni és elfelejtetni. Ezt nem kell különösen bizonyítani, elég, ha példaként összevetjük a Petőfi költeményeiben kifejezett eszményeket azokkal az eszményekkel, amelyeket a mai „politikai és gazdasági elit” – sokszor színárnyalatától függetlenül – diktálni szeretne nekünk. Az antológia versei: nemzeti költészetünk üzenete egész Európának, és azon belül és elsősorban a ma élő magyar nemzedékeknek, és egyben figyelmeztetés arra, hogy vigyázzatok, hogy vigyázzunk, mert legszebb eszményeinktől akarnak megfosztani. Elsősorban éppen ezért ajánljuk a mai dolgozó ifjúságnak, szellemi és fizikai munkásoknak egyaránt ezt a versgyűjteményt. Pont azoknak, akik közül bizonyos megfigyelés alapján sokkal kevesebben olvasnak verset, mint az idősebb nemzedékek. Ez a megfigyelés valószínűleg részben igaz, de nem biztos, hogy olyan komor a kép, mint amilyennek látszik, mert a felmérések a nyomtatott művek alapján készültek, a mai fiatalok jelentős része pedig az interneten olvassa a szövegeket, és a képernyőn lévő szöveg is írott szöveg. A lényeges különbség az írott és a hallgatásra szánt szöveg között van. A vers ideális létezési formája a hangzó szöveg, mert csak így érvényesülhet igazán a vers nyelvének a zenéje. Az igazi versolvasó belső hallása segítségével mindig hallja is a vers ritmusát és dallamát, és ebben az esetben is, mint a zenei alkotásoknál, több interpretáció lehetséges. Rendszeres versolvasók valószínűleg jobban szeretik saját értelmezésüket, de biztosan van olyan tábor is, amelyik jobban szereti hallgatni a verset. A modern technika ehhez is nagyobb lehetőségeket biztosít, ezért lehet, hogy mégis van remény, és a mai fiatal felnőttekhez is eljut a távoli múlt és a félmúlt nagy magyar költőinek üzenete. Bár a képernyőn való megjelenést csak azért választottuk, mert más lehetőségünk nincs, ténylegesen alkalmazkodtunk az olvasói szokások változásához. Őszintén bevalljuk, hogy továbbra is örülnénk annak, ha hagyományos könyvalakban is megjelenhetne ez a kötet, mivel erre, amint írtuk, semmi reményünk sincs, azt javasoljuk olvasóinknak, hogy aki teheti, másolja le honlapunkról, és nyomtassa ki saját számítógépén. Véleményünk szerint ezt a gyűjteményt jobb részenként elolvasni, kronologikus sorrendben, nyugodtan elmélkedve minden részleten, nem pedig egyetlen nekifutásra. Erre pedig legalkalmasabb a nyomtatott változat. Mi ezzel a kötettel elvégeztük egyik feladatunkat, hozzájárultunk humanista és egyben nemzeti hagyományaink őrzéséhez és ezzel teljesítettük azt, amit Ady üzent az „őrzőknek”:

Őrzők, vigyázzatok a strázsán, Az Élet él és élni akar, Nem azért adott annyi szépet, Hogy átvádoljanak most rajta Véres s ostoba feneségek. Oly szomorú embernek lenni, S szörnyűek az állat-hős igék, S a csillag-szóró éjszakák Ma sem engedik feledtetni Az ember Szépbe-szőtt hitét S akik még vagytok őrzőn, árván, Őrzők: vigyázzatok a strázsán.

(Intés az őrzőkhöz)

7 / 356

Ady szavai ma is érvényesek, időszerűek, mert Ady „most”-ja ma is „most”. Mi megtettük, amit tehettünk, ezután az olvasókon van a sor, hogy megismerjék és terjesszék nagy költőink egész sorának gondolati líráját. Amennyiben később lehetőségeink megengedik, az antológia verseit élőszóban is felvesszük CD-re, és ebben a formában is terjeszteni fogjuk. Végül, de nem utolsó sorban megköszönjük Bedő János és Jony Iván barátainknak, hogy az interneten sok adatot megszereztek vagy ellenőriztek számunkra.

Budapest, 2007. május 6.

Jakócs Dániel

8 / 356

2. Fejezet Janus Pannonius 1434-1472

KIKACAGJA A RÓMAI BÚCSÚSOKAT

Egyezer és négyszáz esztendő telt el azóta És tíz olimpiaszi év az arany nap alatt, Hogy szűztől született szeplőtlen s emberi formát Vett fel az égi örök Gondviselő fia itt. Most közelebb van az idv, és fényes nagy kapu nyílik Földi silány rögön át fényteli éterekig. S lám, kelet és észak, nyugat és dél messze vidékén A Tajo meg a Don partjai közt lakozók Róma felé tódulnak, a föld elözönli a várost És az ezernyi utas már az utakra se fér ... Nem tudom én azt, vajjon e vakhitből van-e hasznuk? Ám hogy a pápának haszna van, jól tudom azt.

Végh György fordítása

DERIDET EUNTES ROMAM AD IUBILAEUM

Mille quadringentis Hyperion aureus annis Adiicit haec decimae tempora Olympiadis, Natus ut aeterni, qui condidit omnia, patris, Prodiit intacta virgine factus homo. Nunc propius quaerenda salus, et ac aethera clarum Vilibus e terris maxima porta patet. Iam Zephyri et Boreae gentus, Occasus et Arctos,

9 / 356

Omne quod hinc Tanais claudit et inde Tagus, Romam festinant, et confluit orbis in Urbem, Nec capiunt ipsae millia tanta viae. Nescio credulitas haec si sua proderit ipsis, Hoc scio: Pontifici proderit illa satis.

KIGÚNYOLJA GALEOTTO [1] ZARÁNDOKLÁSÁT

Mondd, miért, ha poéta vagy, miért hogy Parnasszus magasát elhagyva, immár Bottal – ó, Galeotto – és iszákkal Mégy Rómába te is zarándokútra? Külföld zagyva, hiszékeny csőcseléke És kísértetek-űzte balga népség És álszent sokaság csinálja mindezt! Valld te azt, mit az oly furfangos ifjú Euathlos [2] nagyeszű tanára tartott, S istenek tagadója, Theodorosz [3] , És az élvezeteknek atyja is, ki Legfőbb rossznak a szenvedést találta. Ám ha elragadott az ájtatosság S ferde nyakkal akarsz zarándokolni, És ha mind hiszed azt, amit naponta Szószékről prédikál recsegve páter Alberto s az a szókelep Roberto, Csöpp, vénasszonyi könnyeket vadászva, Múzsáktól, nosza, végy örökre búcsút, Törd szét lantod, Apolló énekét meg Vesd a sánta kovács-istennek akkor, Mert hívő soha nem lehet poéta.

Végh György fordítása

10 / 356

GALEOTTI PEREGRINATIONEM IRRIDET

Cur et tu, rogo, cur, poeta cum sis, Parnasi tamen arce derelicta, Cum capsa, Galeotte, cum bacillo, Romanam peregrinus is in urbem? Hoc plebs credula gentium exterarum, Hoc larvas solitum timere vulgus, Hoc turbae faciant hypocritarum. Tu senti mihi, quod putavit olim Vafri callidus Euathli magister, Aut Divum Theodorus abnegator, Vel sectae pater ille delicatae, Summum qui statuit malum dolorem. Sin devotio iam beata cordi est, Si torto iuvat ambulare collo, Cuncta et credere, quae dies per omnes Rauca praedicat altus e cathedra Albertus pater et loquax Rubertus, Gaudens lacrymulis anicularum; Dilectis, age, die valere Musis, Sacras rumpe fides, et alma Phoebi Claudo carmina da fabro Deorum. Nemo religiosus et poeta est.

BÉKÉÉRT

Ó, fenséges Atyánk, ki a csillagos égben örökké Tartó szent hatalommal uralkodsz, vesd ma e gyászos Földre királyi szemed, hol Mars [4] dühe féktelenül dúl, És hosszú pusztító háboru irtja a népet.

11 / 356

Adj nékünk most már, ó, legkegyesebb Atya, békét, Mely a nehéz bajokat s a halál rémét tovaűzi.

Kálnoky László fordítása

PRO PACE

O pater omnipotens, qui coelum et sidera solus, Aeterna ditione premis; defige potentes His miseris oculos terris, quas Marte feroci, Vastari cernis, longoque perire duello. Et norbis tandem, tribuas pater optime pacem, Quae mala cuncta procul, mortesque repellit acerbas.

Kecskeméti Vég Mihály XVI. század közepe - vége

AZ LV. ZSOLTÁR [5]

1. Mikoron Dávid nagy búsultában Baráti miatt volna bánatban, Panaszolkodván nagy haragjában, Ilyen könyörgést kezde ő magában.

2. Istenem uram! kérlek tégedet, Fordítsad reám szent szemeidet.

12 / 356

Nagy szükségemben ne hagyj engemet, Mert megemészti nagy bánat szívemet.

3. Csak rívok-sívok nagy nyavalyámban, Elfogyatkoztam gondolatimban, Megkeseredtem nagy búsultomban, Ellenségemre való haragomban.

4. Hogyha énnékem szárnyam lett volna, Mint az galamb elröpültem volna. Hogyha az isten engedte volna, Innét én régen elfutottam volna.

5. Akarok inkább pusztában laknom, Vadon erdőben széllel bújdosnom: Hogynemmint azok között lakoznom, Kik igazságot nem hagynak szólanom.

6. Éjjel és nappal azon forgódnak, Engem mi módon megfoghassanak, Beszédem miatt vádolhassanak, Hogy fogságomon ők vígadhassanak.

7. Látod jól uram álnok szíveket, Csak szemben való szép beszédeket, De zabolázd meg az ő nyelvöket, Ne tapodják le híremet, nevemet.

8. Ugyan szememmel jól látom őket, Énreám való gyűlölségeket, Fülemmel hallom káromlásokat, Igazság ellen feltámadásokat.

9. Egész ez város rakva haraggal,

13 / 356

Egymásra való nagy bosszúsággal. Elhíresedett az gazdagsággal, Hozzá fogható nincsen álnoksággal.

10. Gyakorta köztük gyűlések vannak, Özvegyek, árvák nagy bosszút vallnak, Isten szavával ők nem gondolnak, Mert jószágokban felfuvalkodtanak.

11. Keserűségem ennyi nem volna, Ha ellenségtűl nyavalyám volna, Bizony könnyebben szenvedtem volna, Magamat attul megóhattam volna.

12. Én barátomnak azkit vélek volt, Nagy nyájasságom kivel együtt volt, Jó hírem-nevem, tisztességem volt, Fő ellenségem, most látom, hogy az volt.

13. Csuda szerelmét énhozzám láttam, Kivel sokáig mind együtt laktam. Az istent véle együtt szolgáltam, Ily álnokságát soha nem gondoltam.

14. Keserű halál szálljon fejére, Ellenségemnek ítéletére, Álnokságának büntetésére, Hitetlenségnek kijelentésére.

15. Én pedig uram, hozzád kiáltok, Reggel és délbe, estve könyörgök, Megszabadulást tetőled várok, Az ellenségtől mert igen félek.

14 / 356

16. Megszegték ezek esküvéseket, Régen elhagyták az ő hitöket, Nem hiszem immár egy beszédeket, Mert megpróbáltam hitetlenségeket.

17. Ezeknek szájok zsírosb az vajnál, Síkosb ajakok az faolajnál, Élesb az nyelvek az éles kardnál, Szájokban nincsen egyéb álnokságnál.

18. Te azért lelkem, gondolatodat – Istenben vessed bizodalmodat, Rólad elvészi minden terhedet, És meghallgatja te könyörgésedet.

19. Igaz vagy uram ítéletedben, Az vérszopókat ő idejekben Te meg nem áldod szerencséjekben. Hosszú életek nem lészen ez földön.

20. Az igazakat te mind megtartod, Az kegyeseket megoltalmazod, Az szegényeket felmagasztalod, Az kevélyeket aláhajigálod.

21. Ha egy kevéssé megkesrítöd, Az égő tűzben el-bétaszítod, Nagy hamarsággal onnét kivonszod, Nagy tisztességre ismég felemeled.

22. Szent Dávid írta az zsoltárkönyvben, Ötvenötödik dícséretiben. Melyből az hívek keserűségben Vígasztalásért szörzék így versekben.

15 / 356

1561-1567 között

Skaricza Máté [6] 1544-1606

Luther éneke

Erős várunk nekünk az isten, És fegyverünk ellenség ellen, Megszabadít veszedelmektűl, Kik ránk jűnek most mindenfelűl. Az mi régi ellenségünk Háborgat minket Erővel, fegyverrel, És csalárdsággal, És minden nagy hatalmassággal.

Nincsen nekünk semmi hatalmunk, Kivel neki ellene álljunk: Viaskodik az úr érettünk, Kit az isten bocsátott nekünk. Ha kérded, hogy ki legyen az? Jézus Krisztus az, Seregeknek ura, Kinél nincs több isten: Annál vagyon az győzelem.

16 / 356

Ha ez világ mind ördög volna És elnyelni minket akarna, Azért tőle semmit ne féljünk, Csak Krisztus oltalmában bízzunk: No bátor dühösködjék, No fenekedjék Ez világnak ura: Nincs rajtunk hatalma, Urunk Krisztus őtet megbírta.

Megáll az istennek igéje, És nem állhat senki ellene: Az nagy isten vagyon mivelünk, És szent lelke lakozik bennünk. Ha testünk nekünk elvész, Ha marhánk elvész, Hírünk, nevünk, Feleségünk, gyermekünk: Az mennyország megmarad nekünk.

Ein’ feste Burg ist unser Gott, Ein gute Wehr und Waffen; Er hilft uns frei aus aller Not, Die uns jetzt hat betroffen. Der alt’ böse Feind, Mit Ernst er’s jetzt meint, Gross’ Macht und viel List Sein’ grausam’ Ruestung ist, Auf Erd’ ist nicht seingleichen.

Mit unsrer Macht is nichts getan, Wir sind gar bald verloren; Es steit’t für uns der rechte Mann,

17 / 356

Den Gott hat selbst erkoren. Fragst du, wer der ist? Er heisst Jesu Christ, Der Herr Zebaoth, Und ist kein andrer Gott, Das Feld muss er behalten.

Und wenn die Welt voll Teufel wär’ Und wollt’ uns gar verschlingen, So fürchten wir uns nicht so sehr, Es soll uns doch gelingen. Der Fürst dieser Welt, Wie sau’r er sich stellt, Tut er uns doch nicht, Das macht, er ist gericht’t, Ein Wörtlein kann ihn fällen.

Das Wort sie sollen lassen stahn Und kein’n Dank dazu haben; Er ist bei uns wohl auf dem Plan Mit seinem Geist und Gaben. Nehmen sie den Leib, Gut, Ehr’, Kind und Weib: Lass fahren dahin, Sie haben’s kein’n Gewinn, Das Reich muss uns doch bleiben.

46. zsoltár (József Attila fordítása)

Erős vár a mi Istenünk, Kemény vasunk és vértünk. Ínségben együtt van velünk,

18 / 356

Megvált és harcol értünk. Kél az ősi rossz, Bajvető gonosz, Csel vad fegyvere, Erőszak ővele. A földön ő az első.

Önnön erőnk csak délibáb, És bizony esnénk esten; De harcba küldte egy Fiát Értünk maga az Isten. Kérded-é, ki az? Jézus, az Igaz. Sok had, egy a fő, Nincs Isten más, csak ő, Krisztus, a győzedelmes!

S ha földön ördög nyüzsgene, És elnyelni akarna, Meg nem riadnánk - ellene Győz hitünk diadalma. A világi úr Tombolhat vadul, Semmit sem tehet; Ő megítéltetett. Megrendül egy szavunkra.

Él, áll az Ige igazul, Akárki vesse-hányja. Táborainkra száll az Úr Szent lelke, adománya. Jó hír, nő, család, Jószág, test, világ Veszhet – vihetik

19 / 356

veszendő kincseikmiénk marad az ország.

Luther éneke

Erős vár a mi Istenünk, Jó fegyverünk és pajzsunk. Ha ő velünk, ki ellenünk? Az Úr a mi oltalmunk. Az ős ellenség Most is üldöz még, Nagy a serege, Csalárdság fegyvere, Nincs ilyen több a földön.

Erőnk magában mit sem ér, Mi csakhamar elesnénk, De küzd értünk a hős vezér, Kit Isten rendelt mellénk. Kérdezed: ki az? Jézus Krisztus az, Isten szent fia, Az ég és föld Ura, Ő a mi diadalmunk.

E világ minden ördöge Ha elnyelni akarna, Minket meg nem rémítene, Mirajtunk nincs hatalma. E világ ura Gyúljon bosszúra: Nincs ereje már,

20 / 356

Reá ítélet vár, Az ige porba dönti.

Az ige kőszálként megáll, Megszégyenül, ki bántja Velünk az Úr táborba száll, Szentlelkét ránk bocsátja. Kincset, életet, Hitvest, gyermeket Mind elvehetik, Mit ér ez őnekik! Mienk a menny örökre!

Fordította Payr Sándor

Zene: Luther Márton (1483-1546), reformátor

Szenczi Molnár Albert 1574-1634 XXXV. zsoltár Könyörgése Dávidnak az megszabadításáért Perelj, Uram, perlőimmel [7] , Harcolj én ellenségimmel,

21 / 356

Te paizsodat ragadd elő, Én segedelmemre állj elő, Dárdádat nyújtsd ki kezeddel, Ellenségimet kergesd el, Mondjad ezt az én lelkemnek: Tégedet én megsegétlek.

Szégyenítsd meg, Uram, őket, Kik kergetik életemet, És azkik reán fenekednek, Nagy szégyennel hátratérjenek. Mint az szél az könnyű polyvát, Széjjel szórja az föld porát, Így az nagy Isten angyala Őket széllel futamtassa.

Ő útok legyen setétség És olly sikamló, mint az jég, És az Isten angyala őket Kergesse, rontsa meg fejöket. Mert nékem hálót vetettek, És mél árkot készítettek, Hogy éltemben ok nélkül, Megejtsenek kegyetlenül.

Engedjed, hogy az hitetlen Essék veszélben véletlen, És azon hálóban akadjon, Kit nékem vetött, hogy megfogjon. Essék bé azon árokban, Kit nékem ásott utamban, És örvendez az én lelkem Az Úrban, ki megtart engem.

22 / 356

Minden én tetemem [8] mondja: Hozzád hasonló ki volna, Uram, ki az szegént megtartod, Az erősbtől megszabadítod? Az nyomorult szűkölködőt Az kóborlótól [9] megmentöd. Hamis tanók [10] föltámadnak És sok gonoszt reám fognak.

Az jóért ők gonoszt adnak, Hogy lelkemtől megfosszanak, Noha midőn megbetegültek, Zsákban öltöztem őéröttek. Ő ínségeken böjtöltem, És érettek könyörgöttem, Mint atyámfiát úgy szántam, Gyakorta hozzájok jártam.

Gyászban jártam lehorgadva, Mint ki az anyját siratja, De ők szomorú esetemen Örülnek, és gyűlnek seregben. Hát megől az gonosz népek Engemet szörnyen nevetnek, Ártatlan lévén, nem szánnak, Sőt csúfolnak és szaggatnak.

Az képmutató galibák [11] , Fogokat rám csikorgatják, És rajtam nagy csúfságot űznek, Kik csak zabálódást keresnek. Uram, mig nézed ezeket? Jövel, tartsd meg én lelkemet, Egyedül voltom tekéntsd meg,

23 / 356

Ez oroszlánoktól ments meg.

Dicsérlek téged szüntelen, Nagy sűrő gyülekezetben, És nagy roppant sereg nép előtt, Téged dicsérlek minden felött. Ne engedd, hogy örüljenek, Azkik ok nélkül gyűlölnek, Ellenségimet fordítsd el, Ne hunyorgassanak szemmel.

Mert nem szólnak békeségre, De álnok szívek néz erre, Hogy ők azokat háborgassák, Kik békével ez földet lakják. Az hitlen népek soksága, Száját szörnyen reám tátja, Kiáltnak rajtam ha-ha-hát, Mondván: szemünk jó dolgot lát.

Úr Isten, látod ezeket, Fedd meg vakmerőségeket, Kezed szájokra ne eressze, És tőlem, Uram, ne légy messze, Serkenj föl, Uram és kelj fel, És ments meg ítéleteddel, Ügyemnek jó voltát lássák Ellenségim, noha bánják.

Ítélj meg igazságodban, Ne nevessenek meg vígan, És ne mondják nagy hahotával: Bényeltük őtet éh torkunkval. Mind megszégyenítessenek,

24 / 356

Kik örölnek ínségemnek, Öltözzenek gyalázatban Ellenem kevély voltokban.

És azok énekeljenek, Kik igazságnak örülnek, Mondván: hálá legyen az Úrnak, Ki nyugalmat ád szolgájának. Én nyelvem igazságodat Hirdeti nagy jóvoltodat, És dicséretedet híven Éneklem minden időben.

1607-1608

XLII. zsoltár

Külömbkülömb panaszi Dávidnak

1. Mint a szép híves patakra A szarvas kívánkozik, Lelkem úgy óhajt Uramra, És hozzá fohászkodik. Te hozzád, én Istenem, Szomjúhozik én lelkem, Vajjon színed eleiben Mikor jutok élő Isten?

2. Könnyhullatásim énnékem Kenyerem éjjel nappal, Midőn azt kérdik én tőlem: Hol Istened, kit vártál? Ezen lelkem kiontom,

25 / 356

És Házadat óhajtom, Hol az hívek seregében Örvendek szép éneklésben.

3. Én lelkem mire csüggedsz el, Mit kesergesz ennyire? Bízzál Istenben, s nem hágy el, Kiben örvendek végre: Midőn hozzám orcáját, Nyújtja szabadítását. Óh én kegyelmes Istenem, Melly igen kesereg lelkem! 4. Mert te rólad emlekezem Ez Jordánnak földéről, Szent helyedre igyekezem, Ez Hermon kis hegy mellől. Mélység kiált mélységet, Midőn én fejem felett A sok sebes víz megindúl, Mintegy erős hab megzúdul.

5. Sebessége árvizednek És a nagy zúgó habok: Én rajtam öszve ütköznek, Mégis hozzád óhajtok: Mert úgy megtartasz nappal, Hogy éjjel vigasággal Dícséreteket éneklek Néked erős őrizőmnek.

6. Mondván: Isten én kőszálam, Mire felejtesz így el? Ellenségim vagynak rajtam, Gyászban járok veszéllyel;

26 / 356

Mert az ő hamis nyelvek Csontaimban megsértnek, Mert így bosszontnak ellened: Lássuk, hol vagyon Istened.

7. Én lelkem mire csüggedsz el, Mit keseregsz ennyire? Bízzál Istenben s nem hágy el, Kiben örvendek végre. Ki nékem szemlátomást Nyújt kedves szabadulást, Nyilván megmutatja nékem, Hogy csak ő az én Istenem.

Előadók: Gryllus testvérek

XC. zsoltár 1. Tebenned bíztunk eleitől fogva, Uram, téged tartottunk hajlékunknak. Mikor még semmi hegyek nem voltanak, Hogy még sem ég sem föld nem volt formálva, Te voltál és te vagy, erős Isten, És te megmaradsz minden időben.

2. Az embereket te meg hagyod halni,

27 / 356

És ezt mondod az emberi nemzetnek: Legyetek porrá, kik porból lettetek, Mert ezer esztendő elõtted annyi, Mint a tegnapnak õ elmúlása, És egy éjnek rövid vigyázása.

3. Kimúlni hagyod őket oly hirtelen, Mint az álom, mely elmúlik azontól, Mihelyt az ember felserken álmából, És mint a zöld füvecske a mezőben, Amely nagy hamarsággal elhervad, Reggel virágzik, s estve megszárad.

4. Midõn, Uram, haragodban versz minket, Ottan meghalunk és földre leesünk, A te kemény haragodtól rettegünk, Hogyha megtekinted nagy bűneinket, Titkos vétkünket ha elõhozod, És színed eleibe állatod;

5. Haragod miatt napja életünknek Menten elmúlik oly hirtelenséggel, Mint a mondott szót elragadja a szél. A mi napink, kiket nekünk engedtek, Mintegy hetven esztendei idő, Hogyha több, tehát nyolcvan esztendő.

6. És ha kedves volt is valamennyire, De többire [12] volt munka és fájdalom; Elkél éltünknek minden ékessége, Elmúlik, mint az árnyék és az álom. De ki érti a te haragodat? Csak az, aki féli hatalmadat.

28 / 356

7. Taníts meg azért minket kegyelmesen, Hogy rövid voltát életünknek értsük, És eszességgel magunkat viseljük. Ó, Úr Isten, fordulj hozzánk ismétlen! Míg hagyod, hogy éltünk nyomorogjon? Könyörülj már a te szolgáidon!

8. Tölts bé minket reggel nagy irgalmaddal, Hogy jó kedvvel vigyük véghez éltünket, Ne terheltessünk szorgalmatossággal [13] . Vígasztalj minket, és adj könnyebbséget, És haragodat fordítsd el rólunk, Mellyel régóta ostoroztatunk.

9. Szolgáidon láttassad dolgaidat, Dicsőségedet ezeknek fiain: Add értenünk felséges hatalmadat; Mi kegyes Urunk, ó, irgalmas Isten, Minden dolgunkat bírjad, forgassad, Kezeink munkáit igazgassad.

Lengyel Judit - ének, Tóth Tibor - zenei kíséret

Barcsay Ábrahám

29 / 356

1742-1806

A KÁVÉRA

Rab szerecsen véres veríték gyümölcse Mellyet, hogy ládiját arannyal megtöltse Fösvény anglus elküld messze nemzeteknek, Nádméz [14] ! mennyi kincsét olvasztod ezeknek. Hát, te rég csak Mokka táján termett kis bab, Mennyit szenved érted Nyugoton is a rab, A bölcs iszonyodik, látván, egy csészéből Mint hörpöl ő is részt ánglusok bűnéből.

***

Kápolnák, templomok, felszentelt oltárok Malasztért hozzátok én azért nem járok, Hogy a teremtőnek magasb kárpitjában, Dicsőítést lelkem többet lel magában.

1806 előtt

GONDOLATOK A BÉKÉRŐL

Ányos Pálnak

Szűnjetek már, ércből ordító mennykövek, Királyok játéki, - pusztító eszközök! Térjen szelíd gazda vissza mezejére, Vigyen kénkő helyett jó trágyát földjére. Elűztétek szegényt messze kunyhójából, Ágyú-színt tettetek búzás pajtájából.

30 / 356

Egyik fiát viszik Cyclopsok [15] magokkal, A mást anyja látja menni lovasokkal. Leányi, ha szűzek, csuda, mert már vének, Nincs fi a vidéken, férjet nem lelének. Ősz hajra szegezték kinos pártájokat, Meddőség foglalta hült nyoszolyájokat. Egész Európa ilyen nyavalyában Fetreng és romlását neveli magában, Több a hadakozó, mint a szántó-vető, Több a pap és here, mint a kereskedő. Ez lőn vége büszke királyok dolgának, Kik önnön-kényüknek mindent áldozának. Két fortéllyal bírják földnek gyermekeit, Vasbékóba tették országok kezeit: A szegénység első, második a rabság, Azzal tünt az erő, ezzel a szabadság. Mindenütt erőszak szörnyű vesszejével Sétál, s agyarkodik éles fegyverével. De mikor Jupiter nyögő nemzetekre Teként, porban tapadt kínos emberekre, Mikor a természet önnön-igazságát Visszakéri megint ember szabadságát, Akkor fut Lycaon [16] farkas-társaival S menedéket keres erdők vadjaival.

Nagyváthy János 1755-1819

Megszólítás

31 / 356

Édes embertársam! Értsd Meg lételedet: Ne add árendába a papnak eszedet. Gondolkozz, vizsgálódj; erre való az ész; Aki vakon hiszen papok szamara lész. Ugyanis a lélek gondolkozásbúl áll Aki ezt tagadja, elméjétűl megválhttp://vilagszabadsag.hu/1/hu/ Nem veheti az ész nyakába a jármot, Nem lehet vezetni szarvánál, mint bármot. Meghányás, próbálás, s az okos értelem Elme boldogsága: s ez legfőbb kegyelem.

*

*

*

Megtanít a lélek mit hidj, s mi a vallás? Csak olvass Óh ember! S magad szemével láss. E munka is, meglásd, felnyitja szemedet, Megvilágosítván homályos elmédet. Csak rágódjál rajta, megérted a vallást, Mint konyháért való emberi-

32 / 356

tálalást.

Verseghy Ferenc 1752-1822

A MARSZILIAI ÉNEK

Ébredj hazánknak bajnok népe, ragadd ki híres kardodat, nevednek esküdt ellensége dühödve hozza láncodat. A vérszopó tirannusfajzat melledre szegzi fegyverét s véredbe mártja rút kezét ha szolgálatra nem hurcolhat.

Refrén:

Fegyverre bajnokok, levente magzatok! Rontsunk, rontsunk e vérszomjúkra, szabdaljuk halmokra!

A zsoldos martalékok nyája ordítva habzik ellenünk, halált visítgat trombitája, remeg szavára életünk.

33 / 356

Szerelmes asszonytársainkat örök bilincsre kergeti, honunkat földig égeti s pallosra hányja magzatinkat.

Refrén

E szívtelen rabok dagálya győzhessen egy nagy nemzetet? Az emberjusnak kent nadálya

34 / 356

igázzon férfiszíveket? Csordája béres árulóknak, mely kész eladni a hazát, hogy hordozhasson pántlikát, jusst szabjon egy szabad országnak?

Refrén

Reszkess, lator tirannus pára, jutalmad napja érkezik, fejedre száll a vérnek ára, mely érted ingyen öntetik. Tanácsnokidnak dőre pártja önkényt koholja vesztedet, e nemzet lesz ki fényedet örök homállyal elborítja.

Refrén

Öld, bajnok, a gaz despotákat, kik embervérben fördenek, s kik megtapodván jussainkat, lopott bíborban fénylenek. De szánd meg embertársainkat, kiket magokhoz csaltanak, vagy másképp arra bírtanak, hogy ostromolják honnainkat.

Refrén

Édes hazánknak szent szerelme, segítsd vitézid karjait, kedvelt szabadság istensége, törd össze népünk láncait. Küldjétek ütköző csatákhoz a győzedelmek angyalát, hadd űzze a vak despotát pokolnak kormos ajtajához.

Refrén: Fegyverre bajnokok, levente magzatok! Rontsunk, rontsunk e vérszomjúkra, vagdaljuk halmokra!

35 / 356

La Marseillaise

Allons enfants de la Patrie, le jour de gloire est arrivé Contre nous de la tyrannie L’étendard sanglant est levé. L’étendard sanglant est levé: Entendez-vous dans nos campagnes Mugir ces féroces soldats! Qui viennent jusque dans vos bras Égorger vos fils vos compagnes.

Refrain: Aux armes citoyens, Formez vos bataillons. Marchons! Marchons! Qu’un sang impur Abreuve nos sillons

Que veut cette horde d’esclaves De traîtres, e rois conjurés? Pour qui ces ignobles entraves Ces fers dès longtemps préparés Ces fers dès longtemps préparés Français, pour nous, Ah quel out rage Quel transport il doit exciter! C’est nous qu’on ose méditer De rendre à l’antique esclavage

36 / 356

Refrain

Quoi! Des cohortes étrangères Feraient la loi dans nos foyers! Quoi! Ces phalanges mercenaires Terrasseraient nos fiers guerriers. Terrasseraient nos fiers guerriers. Grand Dieu! Par des mains enchaînées Nos fronts, sous le joug, se ploieraient. De vils despotes deviendraient Les maîtres de nos destinées

Refrain

Tremblez tyrans, et vous perfides L’opprobe de tous les partis. Tremblez, vos projets parricides Vont enfin recevoir leur prix! Vont enfin recevoir leur prix! Tout est soldat pour vous combattre. S’ils tombent nos jeunes héros, La terre en produit de nouveaux Contre vous, tous prêts à se battre

Refrain

Français en guerriers magnanimes Portez ou retenez vos coups. Épargnez ces tristes victimes A regrets s’armant contre nous! A regrets s’armant contre nous! Mais ce despote sanguinaire Mais les complices de Bouillé Tous les tigres qui sans pitié

37 / 356

Déchirent le sein de leur mère!

Refrain

Amour Sarcré de la Patrie Conduis, soutiens nos braves vengeurs. Liberté, Liberté chérie Combats avec tes défenseurs Combats avec tes défenseurs Sous nos drapeaux, que la victoire Accoure à tes mâles accents Que tes ennemis expirants Voient ton triomphe et nous, notre gloire

Refrain

Marseillaise

Nem lesz a tőke úr mirajtunk, elvész, aki a múltnak él. A szabadság honába tartunk, Az igazság nékünk a cél, az igazság nékünk a cél. S ha ellenünk akárki lázad, söpörje el a népharag, pusztuljon mind a gyáva rab. Búcsút intünk az éjszakának.

Refrén:

A szívünk tűzben ég, csak rajta, rajta még! Ha elnyomónk nyakára lép, szabad lesz majd a nép!

38 / 356

Ezer a népnek terhe, gondja, tudatlan és békóba jár, a pap butítja, a tőke nyomja. Testvér a templom és a gyár, testvér a templom és a gyár. Messze a sík rónák ölében, hiába jön a kikelet, nem az arat, aki vetett, milliók tengnek a reményen.

Refrén:

De szívünk tűzben ég, csak rajta, rajta még! Ha elnyomónk nyakára lép, szabad lesz majd a nép!

Látjátok ott a láthatáron, a jövendőnek napja kel; a boldogság ime nem álom, habár csak küzdve érjük el, habár csak küzdve érjük el. De szabadság lesz akkor részünk, eltűnik minden szolgaság, örök tavasz lesz a világ, hol munkálva, jólétben élünk...

Refrén:

A szívünk tűzben ég, csak rajta, rajta még! Ha elnyomónk nyakára lép, szabad lesz majd a nép!

39 / 356

Csizmadia Sándor fordítása

Full, high quality version of La Marseillaise, the French National Anthem by Placido Domingo.

A Marseille-i önkéntesek indulója

Előre ország népe, harcra Ma győzelem vár, hív hazánk! Ellenünk tört a kény uralma, Vérben áztatja zászlaját, Vérben áztatja rút zászlaját. Halljátok! Már küldi a zsarnok Vad, bősz ölni kész rab hadát, Letörnek népet és hazát, Bosszút állnak ifjon gyönge lányon,

Refrén: Hajrá, fegyverbe hát! Ma harcra hív hazád! Csak jöjj, csak jöjj, öntözze hát rút vérük a határt! Fegyverbe hát!

Nem ül a zsarnok kénye rajtunk, pokolra mind, a hitszegőt! Boldog országot vív a harcunk, boldog országban a jövőt, Boldog országban a szebb jövőt! És hogy ha kell, mind sorban állunk,

40 / 356

bár hív a dicső, hős halál, Lesz újra majd ki sorba áll, Ellened, zord önkény úgy csatázunk!

Refrén

Érintsd a kardunk, ősi szent láng, ma győzni minden ellenen! Szállj közénk drága szent szabadság, várva várt harci győzelem, Várva várt harci nagy győzelem! Csatákkal írd föl zászlainkra, írd föl századunk jelszavát, Hadd lebegjen a világon át: "Győz a lélek, s győz a hősi munka!”

Refrén

Jankovich Ferenc fordítása

Kazinczy Ferenc 1759-1831

Mizoxénia [17]

Jó nem kell, ha az emberiség, s nem nemzeted adja; Nékem az emberiség s Pest s Buda tája hazám.

Markó

id.Markó Károly: Visegrád

[1] Galeotto, Marzio (1427-1497): olasz humanista tudós, Janus Pannonius barátja, egy időben Mátyás király udvari tudósa, De egregie, sapienter, iocose dictis ac factis Mathiae regis (Mátyás király kiváló, bölcs, tréfás mondásai és tettei) címmel 1485 ben könyvet írt Mátyás királyról. [2] Euathlosz: pontos adatokat nem ismerünk életéről és tevékenységéről. A szofista Protagorasz tanítványa volt, aki i.e. 481-411 között élt, ezért Euathlosz feltehetően legalább 20-25 évvel volt fiatalabb és így tevékenysége átnyúlhatott az i.e. IV. századba. [3] Theodorosz: az Arisztipposz által alapított kürenei iskola tanítványa volt. Irt egy könyvet az Istenekről címen. Művei nem

41 / 356

maradtak fenn. Tudjuk, hogy Epikurosz Theodorosz említett művéből merített legtöbbet. Mivel őt Theodorosz atheosznak (ateistának) nevezték, valószínűleg nyíltabb és bátrabb materialista lehetett Epikurosznál. Nem tudjuk pontosan, mikor élt, mivel azonban Arisztoposz tanítványa volt, és Arisztoposz 435-350 között élt, feltételezhetjük, hogy legalább 20-30 évvel fiatalabb volt Arisztoposznál, így Theodorosz tevékenységét az i.e. IV. század első felére és közepére tehetjük. [4] Mars: a római mitológiában a háború istene. [5] Ennek a zsoltárnak a szövegére szerezteKodály Zoltán a Psalmus Hungaricus című művét. [6] Skaricza Máté: a reformáció híve, prédikátor, ő fordította magyarra Luther 46. zsoltárát. Az alábbiakban közöljük az eredeti német szöveget, József Attila zsoltár-fordítását, végül a mai , énekelt változat következik.

[7] Az eredeti szövegben őző tájszólás szerint ’pörlőimmel’ volt. Mivel a későbbi kiadásokban Misztótfalusi Kis Miklós 1686-i amszterdami javított kiadása után már mindenhol az ező változat terjedt el, mi is így közöljük. [8] Tetemem: csontom [9] Kóborló: rabló [10] Tanók: tanuk [11] Galiba: gonosz ember [12] Többire: többnyire [13] Szorgalmatosság: jelentése megváltozott, itt körülbelül azt jelenti, hogy nyomorúság vagy túlzottan megfeszített munka. [14] Nádméz: cukornádból készült cukor [15] Cyclopsok: mai helyesírással Küklopszok. A görög mitológia egy szemű kovácsai. [16] Lycaon: mai helyesírással Lükaón. A görög mitológia szerint az első embernek, Pelaszgosznak a fia. Lükaón gyermekáldozatot mutatott be, ezt fiai is folytatták és ezért Zeusz farkassá változtatta őket. Mai illetve eredeti nevén Marseillaise. A Marseillaise zenéjét és szövegét 1792-ben Claude-Joseph Rouget de Lisle (1760-1836) mérnökkari tiszt szerezte. 1880 óta Franciaország nemzeti himnusza. Gáspár Imre (1854-1910) és Csizmadia Sándor (1871-1929) új szövegével munkás forradalmi induló is volt. Az alábbiakban közöljük az eredeti francia szöveget, a Csizmadia-féle munkásmarseillaise-t, végül a Jankovich fordítást.

Nadály: pióca, élősködő. [17] Mizoxénia: idegengyűlölet

42 / 356

3. Fejezet Csokonai Vitéz Mihály 1773 – 1805

AZ ESTVE

A napnak hanyatlik tűndöklő hintaja, Nyitva várja a szép enyészet ajtaja. Haldokló súgári halavánnyá lesznek, Pirúlt horizonunk [1] alatt elenyésznek. Az aranyos felhők tetején lefestve Mosolyog a híves szárnyon járó estve; Mellynek új balzsammal bíztató harmatja Cseppecskéit a nyílt rózsákba hullatja. A madárkák meghűlt fészkeknek szélein Szunnyadnak búcsúzó nótájok rendjein. A kis filemile míg magát kisírta, Szomorún hangicsált fészkén a pacsirta. A vadak, farkasok űlnek szenderedve, Barlangjában belől bömböl a mord medve.

Ah! ti csendes szellők fúvallati, jertek, Jertek füleimbe, ti édes koncertek; Mártsátok örömbe szomorú lelkemet; A ti nyájasságtok minden bút eltemet. Lengjetek, óh kellő zefirek [2] , lengjetek, Lankadt kebelembe életet öntsetek! Mit érzek? … míg szóllok, egy kis nyájas szellet [3] Rám gyengén mennyei illatot lehellett. Suhogó szárnyával a fák árnyékinál Egy fűszerszámozott teátromot [4] csinál, Mellybe a gráciák [5] örömmel repűlnek, A gyönyörűségnek lágy karjain űlnek;

43 / 356

Hol a csendes berek barna rajzolatja Magát a hold rezgő fényénél ingatja. Egyszóval, e vídám melancholiának [6] Kies szállásai örömre nyílának.

Késsél még, setét éj, komor óráiddal, Ne fedd bé kedvemet hideg szárnyaiddal: Úgyis e világba semmi részem nincsen, Melly bágyadt lelkemre megnyúgovást hintsen; Mikor a világnak lármáját sokallom, Kevélynek, fösvénynek csörtetését hallom, Mikor az emberek körűltem zsibongnak, S kényjektől részegen egymásra tolongnak.

Bódult emberi nem, hát szabad létedre Mért vertél zárbékót tulajdon kezedre? Tiéd vólt ez a főld, tiéd vólt egészen, Mellyből most a kevély s fösvény dézmát [7] vészen. Mért szabtál hát határt önfiad között; Ládd-é már egymástól mind megkülönözött. Az enyim, a tied mennyi lármát szűle, Miolta a miénk nevezet elűle. Hajdan a termő főld, míg birtokká nem vált, Per és lárma nélkűl annyi embert táplált, S többet: mert még akkor a had és veszettség Mérgétől nem veszett annyi sok nemzetség. Nem vólt még koldúsa akkor a törvénynek, Nem született senki gazdagnak, szegénynek. Az igazságtévő határkő és halom, A másét bántani nem hagyó tilalom Nem adott még okot annyi sok lármára, Mert az elégség vólt mindennek határa. Nem állott vólt még ki a kevély uraság,

44 / 356

Hogy törvényt hallgasson tőle a szolgaság; S rozskenyérhéjból is karácsonyja legyen, Hogy az úr tortátát s pástétomot egyen. Nem bírt még a király húsz, harminc milliót, Nem csikart ki tőlük dézmát és porciót [8] , Mellyből bóldogokká tudja őket tenni, Azaz tonkin fészket [9] legyen miből venni. Nem bújt el a fösvény több embertársától, Hogy ment legyen pénze a haramiától, Akit tán tolvajjá a tolvaj világ tett, Mert gonosz erkőlccsel senki sem született. Nem is csuda, mert már a rétek árkolva, És a mezők körűl vagynak barázdolva; Az erdők tilalmas korlát közt állanak, Hogy bennek az urak vadjai lakjanak; A vizek a szegény emberekre nézve Tőlök munkált fákkal el vagynak pécézve.

Te vagy még egyedűl, óh arany holdvilág, Mellyet árendába [10] nem ád még a világ. Te vagy még, éltető levegő! amellyen Indzsenéri duktus [11] nem járt semmi hellyen. Téged még, óh legszebb hangú szimfónia, Ingyen is hallgathat minden emberfia; S titeket, óh édes erdei hangzások, Hallhatnak a szegény pásztorok s munkások; Mikor a mesterség gyáva hangjainál A kényes nagyvilág fárasztó bált csinál.

Óh, áldott természet! Óh, csak te vagy nékem Az a tetőled nyert birtokom s vidékem, Mellynek én örökös főldesura lettem, Mihelyt teáltalad embernek születtem.

45 / 356

1794

AZ ÁLOM

Boldogok azok, akik úgy alusznak, hogy többé fel nem ébrednek.. Sőt ez a kívánságom is is haszontalan, ha az álmodozások ostromolják a sírhalmokat. [12]

Préd. 3.: 19, 20, 21

Jön az álom s mindent pihenésre hajta, Az éjjelnek barna palástja van rajta, Beborítja véle a főldet s az eget, Alóla altató mákolajt csepeget, Mellynek hűs balzsama a benne feredett Szemhéjaknak édes nyúgovást engedett. Lágy karjain fáradt érzékenységinket Ringatja s egy másik világba tesz minket, Hol sok ezer képpel elménk játszodtatja Valóság képébe tűnő ábrázatja. Most az öröm arany hegyeit ígéri, Az áldás javait bő marokkal méri, Majd a félelemmel rettenti lelkünket S a kétség szélére viszi életünket. De akármint tűnik képzelődésünkbe, Valódi örömöt terjeszt ő szívünkbe; Apolgató karral kötésink feloldja, Ellankadt erőnkhöz új erejét toldja, Megtört érzésinket símítja kezével, Új életre hozván gyógyító mézével, A terhes gondokat rabláncához fűzi, Szívünkből a Léthe [13] partjaira űzi. Minthogy a világi bajoknak érzése

46 / 356

Éltünknek legnagyobb terhe s szenvedése, A halálnak képét őltözvén magára, Bennünket hóltakká tészen utóljára. Úgy vagyon, hóltakká tészen, és hogy élünk, Csak egy kis szuszogás hiteti el vélünk. Óh, mikor szűnik meg e kis szuszogás is, Mikor alszik el még maga az alvás is? Mikor száll testemre az a végnyúgalom, Amellyel örökre bíztat a sírhalom?

Óh, halál, a szelíd álomnak testvére! Mikor vetsz örök zárt szemem fedelére, Hogy a semmiségbe testem visszaszálljon, S belőlem csak egy por és csak egy név váljon? Igenis, mind ez az, amit a sors adhat, Tetőled belőlünk egyéb nem maradhat. És amelly sok pompát a hólt körűl látok, Csak festett nyoszolya [14] s hímes superlátok [15] . Ez örök álomban úgy fogunk aludni, Hogy arról magunk sem fogunk semmit tudni, És amit beszélnek a halottak felől, Hogy holmit csinálnak még sírjokon belől, Azok az élőknek setétes álmai, Mert csendesek minden holtak alvásai. Alusznak ők mélyen, mi pedig, kik élünk, Őrólok álmokat látunk és beszélünk. Alusznak. – De ugyan lehet-e az álom? S ha álom, miben áll? Én fel nem találom. Hiszen semmivé lesz, ami semmi vala, Azaz főlddé válik testünknek porfala; Előbb egy bűzhödtség bálványjává lészen, Bomlani kezdenek a részek egészen. A folyó, a könnyebb magát feljebb vonja, S a göröngy közt marad csak a skeletonja [16] ;

47 / 356

Ez is nemsokára, bár acél vólna is, Egy rakás agyaggá változik maga is, Az olajos részek az áerbe [17] mennek, A sírjok körűl lidérc-formában jelennek, A sós és a kövér részecskék meggyűlvén, Főld színén maradnak, s összveegyesűlvén, Azokat felszívják a fűnek gyökeri, Mellyből azt a kövér nedvességet nyeri. Mert lám a papnak is kövér a tinója, Ha temető kertben van a kaszálója, Sőt a Bánát, amelly embervérrel ázott, Amellyet a magyar s török test trágyázott, Olly zsíros fűvet tart, hogy megérezheti Szagát sok büszke ló s el nem szenvedheti. Így lesz az élőből főldi és ásvány rész, A főldi részekből plánta s növevény lész, Mellyet ha az élő állatok megesznek, Belőle magoknak lételt s növést vesznek. Így aluszunk mi, de vigyáz a természet, S nincsen munkáiban hízak [18] és enyészet; Pontos forgásának örök karikája Egynek elfogytával másikat táplálja. Mi voltam magam is, míg meg nem születtem, Míg fűből s állatból e testet nem vettem? Aludtam mélyen a csendesség ölében, A magam-nem-tudás csendes éjjelében, Míg a természetből, mint egy annak meghólt Részecskéje, akkor ki nem fejlettem vólt. Így fogok bomlani újonnan beléje, Mint annak egy piciny meghólt részecskéje. A koporsó után éppen azt képzelem, Ami bölcsőm előtt történt vala velem: Aluszom, jó álom, mihelyt elenyészek S élőből egy rakás minerále [19] lészek.

48 / 356

1794

KONSTANCINÁPOLY [20]

Amint a Bosporus Európát mossa, Másfelől Ázsia partjait csapdossa, Itt büszke habjai dicsekedve folynak Kevély fala alatt Konstancinápolynak, E másik Rómának pompás düledéki Borzasztó árnyékot bocsátanak néki. De jöszte be, Múzsám [21] , a városba velem, Téged nem rettenthet itt semmi félelem. Mennyi kincs, óh Múzsám! melly sok gyöngy s patyolat! Mennyi nép, mellyet visz csak egy parancsolat! A tágas utcákon sok veres selyembe Őltözött törökök találkoznak szembe. Kevélyen ugratják az arabs paripát, Szíván ázsiai dohánnyal tőlt pipát.

49 / 356

Csillámló kardjoknak gazdag brilliántja Az olcsó aranyat megvetéssel szántja. Itt néz ki egy dáma, de irígy fátyola Minden szépségeket tőlünk béburkola. Jer, Múzsám, láthatsz még sok száz szebbet szembe, Hogyha bémégy ama firhangos [22] hárembe. Ez ollyan magazin [23] , vagy inkább kalitka, Amellyben csirippol a császárnak titka. Olly templomsekrestye [24] , mellyben a zultánnak Erőt, egészséget sok hívek kívánnak. És ha érkezése hallatik Szelimnek, Sok száz előkontyú turbékol egy hímnek. Mikor excerpálni [25] akar únalmába, Bémegyen e dáma-bibliothékába [26] , Hol sok ázsiai pergamen [27] membrána [28] Író pennájának [29] megnyílni kívánna. De kisiess, Múzsám, mert majd a császárnak Daktilust [30] éneklő múzsáihoz zárnak. A szemfül heréltek utánad zúdúlnak, Jer más oldalára a fénylő Stambulnak. A roppant templomok, nézd, miként kérkednek Nevével a bennek lakó Muhamednek! Amellyekbe sok szent bőgéseket halla Az ezekben igen gyönyörködő Alla, Ki örűl, hogy nevét a felhőkbe hányja Zőld selyem turbánban fénylő muzulmánja, S könyörűlvén hozzá esdeklő táborán, Szentebb lesz az illyet ígérő Alkorán. [31] Ti is itt állotok, kőszálnyi mecsetek, Mellyek a fellegek közé rejteztetek! Hegyes tetőtöknek aranyozott holdja Fényjével az égi holdak számát toldja. Óh, e népre, Óh melly sűrű felhőt vona A szentség színével bémázolt babona!

50 / 356

Denevér babona! bagoly vakbuzgóság! Meddig lesz körmöd közt a Mindenhatóság? Míg űlsz a királyok koronáján, kincsén? A vitézek kardján s a népek bilincsén? Míg az emberi nem hajdan a természet Egyűgyű keblében nyugva heverészett, Nem emelted még fel kiáltásod szavát, Hogy keresd a vak éj fiainak javát. Boldog vólt a világ s e hiú szó: Szentség, Nem vólt a legszörnyűbb gonoszokra mentség. Állott a Természet örök építménye, Élt az emberiség legszentebb törvénye. De miólta ennek sok romlást szenvedett Oldalába raktad, bal madár! fészkedet: Azólta számodra rakja a lenyomott Értelem azt a sok felséges templomot. Azólta adja ki a kenyért házából, Kikapván éhhel hólt kicsinye szájából A szent névre vágyó, balgatag anya is, Hogy tudjon mit rágni dervised foga is. Sok bolond kiadja utolsó fillérét, Leteszi a mennynek árendáját s bérét, Hogy mikor az óltárt építik számodra, Kecskeszőrt vihessen ő is óltárodra. [32] Nappali altodban látsz ezer álmokat S éjjel a népek közt húholod azokat. Jőjj ki a nappali fényre, hadd láthassunk, S mennyei képedet látván, imádhassunk. Te a vak homályban rakod a templomot És onnan ígéred a paradicsomot, S csak bétolongjanak hozzád a moséba, Az észt és a virtust hagyod csak kardéba. Hát már hogy valaki bőjtölget pénteken, Hogy étlen s mezítláb jár a szent helyeken,

51 / 356

Ollyan nagy érdem-é egy-két liturgia, Hogy az ember azzal lehet Isten fia? S hogy paradicsomba és mennybe részt vegyen, Szükség, hogy skeleton és zarándok legyen? Külömben nem lehet idvezült törökké, Ámbár emberséges ember vólt örökké? Egy paradicsomot magának így tetet Minden nemzet s abból kizár más nemzetet. Természet! emeld fel örök törvényedet, A mindenek hallgatni fogják beszédedet. E kézzel fogható setétség eltűnik, Az éjnek madara húholni megszűnik. Egy jóltevő világ a mennyből kiderűl, S a sok kigondolt menny mind homályba merűl. Ah, ti máris abból fakadt indúlatok! Nyelvemre harsogóbb hangokat ontsatok. Emelkedj fel, lelkem! – előre képzelem, Mint kiált fel szóval egyet az értelem, S azonnal a setét kárpitok ropognak: A szívről az avúlt kérgek lepattognak; Tárházát az áldott emberiség nyitja, Édes fiainak sebeit gyógyítja; A szeretet lelke a főldet bételi, S az ember az embert ismét megöleli. Eloszlanak a szent s a panaszos hangok, Boldogító érccé válnak a harangok. [33] Azzal sok száz embertárson segítenek, Amin most egy cifra tornyot építenek. Siess, késő század! jövel , óh boldog kor! Én ugyan lelketlen por leszek már akkor, De jöttödre vígan zengem énekemet: Vajha te csak egyszer említenél engemet Úgy e bagoly világ ám rémítne tőle, Nemes útálással halnék ki belőle.

52 / 356

1794

Berzsenyi Dániel 1776-1836

DUKAI TAKÁCS JUDITHOZ

Hogy a szelíden érző szép nemet Letiltva minden főbb pályáiról, Guzsalyra, tőre [34] kárhoztatni szokta A férfitörvény, vajjon jól van-e? Igen: ha az csak úgy tekintetik, Mint ösztöninknek szenvedő edénye S nyers kényeinknek játszó eszköze.

De hát csak erre vagynak-é teremtve Azok, kik embert szülnek és nevelnek; Kik életünknek gyönge bimbait Dajkálva őrzik forró keblöken, S véröknek édes nedviből itatják; Kik szebb korunknak édes napjain Rózsás kötéllel kapcsolnak magokhoz S lelkünket égi érzésben feresztik; Kik ősz korunkban reszkető fejünket Ismét ölökbe vészik s dajka-karral Vezetnek éltünk véghatárihoz, S ölelve tésznek a halál ölébe, Míg ott is újra vélünk egyesülnek?

Oh, nagy s dicső cél van nekik feladva,

53 / 356

S rendeltetésök szebb, mint a miénk! De mint mehetnek nagy pályájokon Bevont szemekkel s békós lábakon? S kivánhatunk-e tőlök oly csudát, Hogy céljainknak megfeleljenek, És lelkeinkkel összvezengjenek, Ha őket a vak gyermekségbe zárjuk? A míveletlen föld csak gazt terem: A lélek is csak úgy emelkedik A virtusokhoz égi szárnyakon, Ha Delphi-isten [35] önt sugárt belé, Mely úgy kifejti lelkünk díszeit, Mint éltető nap a virágkebelt.

Midőn csapongva ömledő dalod Klavírod [36] érző hangjain lebeg, Midőn nyilazva repdez ajkidon Az ihletett szív s nyílt ész lángigéje, Mely szívet-elmét egyaránt hevít: Akkor, barátném, akkor érezem, Mit veszte a föld durva gyermeke, Hogy a Teremtő legbecsesb alakját, Kinek kezébe szívünk adva van, Játéka, kénye rabjává alázta!

Te megboszulva méltóságtokat Kihágsz nemednek szűk korlátiból, Melyekbe zárva tartja vad nemem; Kihágsz, s merészen fényesb útra térsz, Melyen csak a nagy férfinyomdokok Vezetnek a szép tiltott táj felé; Hol a vakító fénybe vont igazság, Ámbár szemünket kápráztatja is, De megmutatja a virtusnak útját,

54 / 356

Mely halhatatlan istenekhez int; S hol a poesis [37] nyájas istenei, Szemünkhez illő földi öltözetben, Enyelgve zárnak karjaik közé, S a symboláknak [38] hímes fátyolában Öleltetik meg a nagyot s dicsőt, S belénk mosolygják rózsás szájaikkal Az égi szikrát s égi tiszta kényt.

Érzed hatalmas ihletésöket, S hevült kebelt nyitsz szép sugalmaiknak, S mint a kalitka zárát elhagyó S ismét szabadban lengő fülmile Örömre gerjed, s harsány csattogással Repül az erdők zöld árnyékiba, S üdvezli a rég óhajtott galyakról A tarka völgyet s virradó eget: Meglelkesedve s égi szárnyra kelve Lengsz vígan Áon [39] szent virulatin, Hol a teremtő Pindár [40] dithyrambja [41] Harsogva zúg le Pindus [42] ormain, S a gyönge Sappho [43] esdeklő dala Nyögdelve reszket gyönge húrjain; Hol új meg újabb szépségek csudáit Bájolva látja repdező szemed, Hol új meg újabb zengzetű melosz [44] Lángolva járja által lelkedet S zengésbe hozza gyönge lantodat.

De, oh leányka! még itt nincs határ! A képzelődés szép játékai, Az érzemények édes ömledési Szépítik ámbár boldogságodat, De nem tehetnek boldoggá magok.

55 / 356

Kettősen érzed a jót és gonoszt, S a sorsnak ádáz kényén függ nyugalmad. Nézd a magasban fénylő bölcsességet, Körülragyogva csillagnimbusával [45] Az isteneknek békes sátorában, Hová nem érhet semmi földi tőr! Ott, ott tanuld meg a bölcsek nyugalmát Ismérni, s győzni a föld szörnyeit, Indulatinknak pusztító dühét És a szerencse játékit nevetni, Használni élted szűk kerületét S bátran letenni a halál kezébe.

Int a dicső táj. Járd zengő ajakkal. Vezessen érző kebled istene. Ölelje myrtus [46] barna fürtidet. Az égi Múzsák s Gráciák [47] ölén Álmodd el élted rózsálmait, S védjen Minerva [48] pályád zajjain, Mint Áriont [49] a tenger istenei, Midőn zenegve szállt a delfinen.

1815

VITKOVICS MIHÁLYHOZ

Midőn mosolygó bölcsességedet Belém enyelgi szép epistolád [50] , Melyet barátunk, Horvát érdemelt, Melyben Horáccal [51] fested a mezőt S annak szelíden bájoló nyugalmát,

56 / 356

Vigabban érzek s boldogabb vagyok. Szebbnek találom puszta lakhelyem, Kertem virági szebben illatoznak, Szebben nevetnek szőlőm fürtei, És kazlaimnak árnya hívesebb.

Igen, de minthogy minden verselők Homér [52] atyánktól fogva ekkorig Falut dicsértek, engedd meg nekem, Hogy én Budáról s Pestről énekeljek.

Midőn Budának roppant bércfokáról Szédülve Pestnek tornyait tekintem S a száz hajókat rengető Dunát, A nagy Dunának tündér kertjeit És a habokkal küzdő szép hidat, Melyen zsibongva egy világ tolong; Midőn körültem minden él s örül, S újabb meg újabb érzelemre gyújt: Itt a tanult kéz nagy remekjei, Ott a dicső ész alkotásai Az élet édes bájait mutatják, A mindazt előttem testesülve látom, Amit magamban csak képzelhetek: Kívánhat-é még többeket szemem?

Hát amidőn majd véled s Helmeczinkkel Virághoz együtt ballagunk karöltve, S a bölcs öregtől új lelket veszünk! Onnét tehozzád s nyájas asztalodhoz, Hol a kinyílt szív s józan ész kinál, S vidám szabadság s tréfa a szakács; Onnét Palinkhoz, Pécel dallosához És mindazokhoz, kik barátaink,

57 / 356

S velünk egyenlőn tudnak érzeni. Hol majd hazánknak ó s új dolgait, Majd a világnak főbb történeteit Száguldjuk által, és mustrára intjük S föld királyit s büszke nagyjait; Vagy majd Kopernik [53] égi útjain Vizsgáljuk e nagy Minden titkait, És a világok systemáit [54] oldjuk; Majd a morálnak mély törvényein Alkotva, Solont [55] s a dicső Lykurgust [56] Lehozzuk embert boldogítani.

Ha azt megúnjuk, mert mindent megún Az ember, s édes a változtatás, Szemünk legelhet Thespis [57] bájvilágán S a táncolóknak szárnyas rendein, Szívünk örömre olvadozva repdez A zengzeteknek szép koncertjein; A ha kell, közel van kert, szőlő, liget, Horáccal untig ott kapálhatunk, S nevetni fognak ott is a bohók.

Mi kell tehát több? Élni és örülni S használni célunk, nem pedig heverni; S a bölcs nyugalma háboríthatatlan A pesti bálban s csörtetés között, Mint a magányos rejtek árnyain.

Nyugodni, enni, inni és alunni Lehet mezőn is; oh, de mint örüljek Fákkal, füvekkel, ökrökkel sokáig? Csupán szememnek tárgyi mindezek. Szívemnek ember és rokon kebel kell, Kivel vegyítse érzeményeit;

58 / 356

Elmémnek elme, mely megértheti, S melyben sugárit tükröztetheti.

Van itt is ember, mondd, de milyen ember? Inség, gonoszság néz ki vad szeméből, S lesujt pipádért, hogyha nem vigyázsz. Szemét sötétség, vállát terh sanyarja, S utálja mindazt, aki boldogabb. S mi szép mulatság látni izzadását? Mi szép nekem még rajta szántanom S aszott kezéből lesni sültemet? Nem szebb-e Pesten vígan perleni Verbőczi hajló nyelvén és merészen A szent igazság mellett harcra kelni?

Barátom! a bölcs boldog mindenütt, Az Hortobágyon, az Pesten, Budán, Mert ő magával hordja kincseit; De boldogabb ott mégis, hol körülte A nyájas élet hinti kellemeit, És szíve, lelke tárgyát lelheti: Mint hol magába zárva él magának, S csak álma tündérképét kergeti, Mint egy vadonban bujdosó fakír.

Rendeltetésünk nem magányos élet S örök komolyság és elmélkedés, Hanem barátság és társalkodás. S nem a világi jókat megtagadni, De józan ésszel vélek élni tudni A bölcsességnek titka és jele.

Maradj s perelj te Pesten, s élj vidáman Barátid édes társaságiban,

59 / 356

S ne kérj az égtől többet, mint adott, Van annyi, mennyi kell, s ha ez kevés, Kevés lesz a föld minden kincse is. A vízikórság szomját el nem oltja Minden Dunáknak s tengereknek árja; S az ép gyomornak egy pohár elég.

Ha van mit ennünk, innunk és szeretnünk, Ha józan elménk, s testünk nem beteg, Kivánhatunk-e s lelhetünk-e több jót, S adhatnak-é mást a királyi kincsek; – Igy ír, így érez, így él most barátod, Ki téged, édes Miskám, megkeres Az új zephyrrel [58] s első fülmilével, S veled csevegni és nevetni fog.

1815

A PESTI MAGYAR TÁRSASÁGHOZ

Ki kétli s kérdi, hogy csak a dicső ész Emel ki minket a barmok sorából? Ki kétli azt, hogy minden érdemünk, Minden szerencsénk ezzel nő s hanyatlik?

Az ész az Isten, mely minket vezet, Az ő szavára minden meghajul, Hegyek lehullnak s olvadnak vizekké, S örök helyéből a tenger kikél? Ez alkot minden szépet és dicsőt, Az egyes embert, mint a milliókat, Ez áldja s égi boldogságra inti.

60 / 356

Miért utálja hát szövétnekét Az ember, és miért nem terjeszti fényét A vak halandók néma éjjelén?

Aegyptus áldott földje kérkedik Az ész legelső nyílt virágival; De ott fakadtak egyszersmind azokkal A hit vakító szentelt maszlagi, Melyek korunkig hintik mérgöket, S örök zavarba dönték e világot. Az ég ürébe felható tudós Az égi zsákmányt barlangokba zárta, S az embereknek bábot s vázt vetett, Melyek vakabbá tették a vakot, És a lenyügzött józan értelem A szarvas isten áldozatja lett.

Igy a görög nép s Róma bölcsesége, Melyet csudálva tisztelünk ma is, Csak a tudósok székiben lakott: A nép szemébe nem hatott sugára, Előtte el volt rejtve mindenütt, Míg végre a vad barbarok dühétől A föld szinéről eltörültetett. Éj födte a föld pusztaságait, Éj, melybe számos századok merültek. A ha most azolta kezd is fényleni, Mely szűk határba önthet áldva éltet, S az éj csudái mint süvöltnek arra! S hány népek élnek még ma is körültünk, - Tekintsük által a föld részeit – Kik a baromság aklában hevernek, És semmi Isten nem tekint ügyökre!

61 / 356

Ez istenének a barmot hiszi, Imádja a föld ocsmány férgeit, S azoknak embervérrel áldozik; Emez vakító papjának ganéját Mint szent ereklyét tisztelvén, eszi; Amott az odvas fákban éhezik Az embereknek görhes istene, S a legnagyobb bűnt batkákért lemossa; Imitt hamúban kotlik a herélt szent, S bámészkodása istenné teszi; Itt a mosódás módja szent titok, S a félvilágot embervérbe mártja, Mert azt az egyik párt az ujjain, Másik könyöknél szokta kezdeni, Melyért is egymást öldözik halomra; Ott a falukban s várasok piarcin Jár kóborolva a sok meztelen szent, Szabad kezekkel élelmet rabol, S az asszonyokba önti szent dühét, S a férj, az égnek hálát adva, nézi, Ha hitvesével szent bujálkodik.

Igy a világnak legkiesb vidékit Ádáz bolondság tölti, ostorozza, S undok zsiványi barlanggá teszi; Erynnis üszkét hányja városinkra, Az öldöklő kést egyiránt fereszti A reszkető ősz tűztelen szivébe S az anya keblén ácsorgó szopóba, És csontjainkból trónust rak magának, Melyet dög, inség, sárga félelem S kínokkal élő bánat fog körül.

62 / 356

Hol van tehát a józan értelem, Hol a tudósok annyi izzadása? Remélhetünk-e vajjon jobb világot? Gyaníthatunk-e olly időt, mikor Az ész világa minden népeket Megjózanít és öszveegyesít, S kiirt közűlük minden bűnt s gonoszt?

Reménylek. Amit század nem tehet, Az ezredek majd megteendik azt. De hinnem is kell; mert midőn, barátim! Buzogni látom lelketek hevét, Mely e nagy ügyre felken titeket, S e szent szövetség láncába csatol, Előre látom: mint terjesztitek Hazánkban Delphi [59] égi kincseit S az értelemnek nagy törvényeit; Előre látom: mint leheltek éltet A sziklamellbe és a holt agyagba, S mint jámborodnak a vad állatok Előttetek, s mint omladoz rakásra Az ész, igazság mennydörgő szavára A zordon inség óriási tornya, S mint hullanak le durva láncai.

Fogadjatok hát engem is barátim! Szent frigyetekbe; íme esküszöm, Hogy áldozatlan kézzel nem jövök: S ha gerlicéim és virágaim Kedvelni hajlandók az istenek, Tömjényitekhez szívesen teszem.

1815

63 / 356

64 / 356

Döbrentei Gábor 1785-1851

A NEMES LÉLEK

Hány halandó nincs, ki az élet édes És valóságosb örömit nem értvén, A hamar múló napot elszalasztja Álmas eszével!

Egyik a kincset, cimeket vadássza, Csak ragyoghasson, cseleket vet, álnok Útakon ront, csal, hogy az érdemesnek Hágjon elébe.

Másik, a vak sors, ha emelte polcra, Eltapod mindent, hízik önmagában Amidőn a skláv [60] sereget magáért Látja hajolni.

Ott van egy fényes születésü Gazdag

65 / 356

Álmokat kerget, s lebocsátkozással Szóllni nem mer s a kalibába élőt Megveti dölyfe.

Gödröt ás minden születettnek egy kis Tölgyfa ásó s így eszelősködünk itt? A valót gőzzel kicseréljük és csak Gyermeki báb kell!

A nemesb lélek nem ezekre vágyik, Életét bölcsebb örömekkel éli; A Hiú füstjén mosolyogni tudván Napjai tiszták.

Álmosan élő henye fényüzőknek Társaságában nem akar ragyogni; Benne szent tűz ég s viszi a Nemesbek Pályafutásán.

Ő világánál kiderűlt eszének A közép úton megyen, és nem ártván Senkinek, nyugodt, az irígy kevélység Szennyeit únja.

Tiszta szívének nemes érezése Résztvevő emberszeretetre gyújtja, Retteg a rossztól, s szava, hogy kiirtsa Ellene dördül.

Annyi szolgák közt szabadon tud élni, Jóra nem törvény s rebegés vezérli, Önjutalmáért teszi azt, mivel hogy Lánggal imádja.

66 / 356

Ég barátjáért, ki viszontag érez, Múzsa intésit melegedve hallja, Új meg új munkát vesz elő, ha ébred Nem henye lelke.

Félni nem tud Jót Igazat kimondni, Honja fényéért igyekezve fárad, Érte és annak szeretett Fejéért Hal, ha segíthet.

A forrás az Erdélyi Múzeum I. füzete, Pest 1814.

67 / 356

Kölcsey Ferenc 1790-1838

HUSZT

Bús düledékeiden, Husztnak romvára megállék; Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold. Szél kele most, mint sír szele kél; s a csarnok elontott Oszlopi közt lebegő rémalak inte felém. És mond: Honfi! mit ér epedő kebel e romok ormán? Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér? Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort; Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!

1831

3

[1] Horizon: horizont, látóhatár [2] Zefír: itt: enyhe, frissítő nyugati szellő [3] Szellet (régies): szellő [4] Teátrom: színház [5] Grácia: a római mitológiában a báj, a szépség, a kellem istennője; összesen három grácia volt [6] Melancholia: melankólia, szomorkás hangulat, mélabú [7] Dézma: dézsma, a földesúrnak és az egyháznak természetben fizetett járadék

68 / 356

[8] Porció: a hadiadó természetben fizetett egy napi része, általában adórészlet [9] Tonkin fészek: a tengeri fecske (hirundo esculenta) kiszárított fészke; drága és különleges árucikknek számít Kínában, amelyből általában levest készítenek. Ez a tengeri fecske a fészkét halakból és rákokból készíti és nyálával ragasztja össze. A Tonkini öbölben és környékén él. Tonkin Észak-Vietnam része. [10] Árenda: bérlet, haszonbérlet [11] Indzsenéri duktus: itt: a földmérő mérnök mérőszalagja [12] A mottó szövegét Csokonai nem a Bibliából vette, amint azt a bibliai hivatkozás alapján feltételezhetnénk, hanem Young Éjszakák című könyvéből Péczeli József fordítása nyomán. Ugyanakkor a bibliai hivatkozás nem véletlen, a költő nem alaptalanul gondolhatta, hogy a Prédikátor könyvének általa kiválasztott helye versét támasztja alá. Összehasonlítás céljából itt közöljük azokat a szakaszokat a Bibliából, amelyekre Csokonai utalt, Károli Gáspár fordítása alapján: Prédikátor könyve 3.19. Az emberek fiainak vége hasonló az oktalan állatnak végéhez, és egyenlő végök van azoknak; amint meghal az egyik, úgy meghal a másik is, és ugyanazon egy lélek van mindenikben; és az embernek nagyobb méltósága nincs az oktalan állatoknál, mert minden hiábavalóság. 20. Mindenik ugyanazon egy helyre megy; mindenik a porból való, és mindenik porrá lesz. 21. Vajon kicsoda vette eszébe az ember lelkét, hogy felmegy-é; és az oktalan állat lelkét, hogy a föld alá megy-é? [13] Léthe a görög mitológiában az Alvilág fő folyójának, a Sztüxnek az egyik mellékfolyója. Ide jártak inni a közönséges halottak lelkei, akik, ha ittak a Léthe vizéből, elfelejtették földi éltük szenvedéseik. A Léthe ógörögül felejtést jelent. Itt Csokonai ebben az értelemben használja a Léthe szót. [14] Nyoszolya a régi magyar nyelvben ágyat jelent. A nosz délszláv (szerb, bolgár) igetőből származik, a nositi szerb ige jelentése hord, visz, a nosila a mai szerb nyelvben hordágy. Innen származik a nyoszolyólány is, az a kislány, aki viszi a menyasszony esküvői ruháját. [15] Superlát(ívusz): mértéktelen túlzás, a nyelvtanban a superlativus a melléknév felsőfoka. [16] Skeleton: csontváz [17] Áer: levegő [18] Hízak: hézag [19] Minerále: ásvány [20] Konstancinápoly, ma Isztambul. Csokonai a város magyar irodalmi nyelvben használt neve helyett, ami Konstantinápoly volt, a népies Konstancinápoly változatot használta. Az i.e. 7. században keletkezett Büzantion nevű település 326 után vált a római birodalom legjelentősebb városává, amikor Nagy Konstantin (Constantinus) császár Nova Roma néven a birodalom fővárosává tette. Később róla nevezték el Konstantinápolynak. Mivel még 323-ban Nagy Konstantin császár államvallássá tette a kereszténységet, Konstantinápoly az egyházszakadásig (1054) a kereszténység legfontosabb központja volt. Magyarul és még több más nyelven hívták Császárvárosnak is. Az egyházszakadás után az ortodox kereszténység legfontosabb városa maradt 1543-ig, amikor II. Mohamed török szultán elfoglalta és a török birodalom központjává tette. A város jelentőségének gazdasági alapja az volt, hogy az egyik legfontosabb világkereskedelmi útvonal csomópontjában, Ázsia és Európa határán keletkezett. [21] A múzsák a görög mitológiában a művészet, a költészet és a tudomány istennői. Zeusz leányai, akik a Helikon ill. a Parnasszosz hegyén éltek. Kalliopé az epikus költészet, Klió (a görög eredeti kiejtés szerint Kleió) a történetírás, Euterpé a lírai költészet, Erató a szerelmi költészet, Melpomené a tragédia, Terpszikhoré a kartánc és kardalköltészet, Thália a színjátszás, Uránia a csillagászat, Polühümnia a himnuszköltészet múzsája volt. [22] Firhang: függöny [23] Magazin: Itt valószínűleg a régies raktár ill. tárház jelentésben szerepel. [24] Sekrestye: a katolikus templomokban a szertartáshoz használt tárgyak tárolására szolgáló helyiség. [25] Excerpálni: valószínűleg excerptál azaz jegyzetel, kivonatol. [26] Bibliothéka: könyvtár

69 / 356

[27] Pergamen: írásra készített és használt vékony bőr. [28] Membrána: ma membrán, hártya. [29] Penna: írótoll, latin szó és első jelentése toll, mivel eredetileg tollal írtak, így nevezték az írótollat. [30] Daktilus: egy hosszú és két rövid szótagból álló versláb az időmértékes verselésben, - vv [31] Alkorán: Korán, a muzulmánok szent könyve [32] Oltár: latin eredetű szó, az eredeti latin alakja altaria, a sokistenhívő, a zsidó vallás az áldozatok bemutatására, a római katolikus egyházban a miseáldozatok bemutatására szolgáló asztalszerű templomi építmény. A muzulmán vallásban és a protestáns vallások többségében nincs oltár. Csokonai valószínűleg szándékosan „tévedett”. [33] A muzulmán mecsetekben nincsenek harangok. [34] Tő: mai jelentése: tű a Magyar Nyelv Szótára szerint, amelyet Czuczor Gergely és Fogarasi János szerkesztett Bp., 1874. 6. kötet. A tő szó második jelentése tű. A tőnek tű jelentése mára elavult. [35] Delphi: Apolló jóstemploma Görögországban, babérliget vette körül, mint a dicsőség és halhatatlanság jelképét. [36] Klavír: német eredetű szó, jelentése zongora. [37] Poesis: poézis, költészet, görög eredetű szó. [38] Symbola: jelkép [39] Áon: Poszeidon tengeristen fia, beótiai görög hős. [40] Pindár: eredeti írással Pindarosz, a legnagyobb görög ódaköltő (i.e. 522-442) [41] dithyramb: ünnepi ének a görögöknél, Dionüszosz isten tiszteletére. Ma olyan lírai költeményt értünk alatta, amely lángoló, csapongó kedvtől duzzad. [42] Pindus: görög hegylánc, amelyet Apollónak és a múzsáknak szenteltek. [43] Sappho: mai helyesírással Szapphó, nagy görög költőnő (i.e. a VII. században élt), híres szerelmi alok szerzője. [44] Melosz: görögül ének. [45] Nimbus: mai helyesírással nimbusz, jelentése sugárkorona, lángkör. [46] Myrtus: mai helyesírással mirtusz, a Földközi-tenger mellékén honos, fehér virágú örökzöld dísznövény, menyasszonyi koszorút készítettek belőle. [47] Gráciák: görög elnevezéssel Charisok, a kellem istennői. Berzsenyinél a kellem, a báj szelíd költészetének megtestesítői. [48] Minerva: Pallas Athéné latin megfelelője, aki görög istennő volt, az ipar, művészet és tudomány védnöke. [49] Árion: a görög mondákban szereplő költő. A monda szerint egyszer a hajóról a tengerbe kellett ugornia, s énekével annyira elbűvölt egy delfint, hogy az a hátára vette és partra szállította. [50] Epistola: mai helyesírással episztola, görög-latin eredetű szó, jelentése verses levél. [51] Horác: eredeti helyesírással Horátius, az egyik legnagyobb római lírikus (i.e. 64 - i.u. 8), a tökéletes klasszikus forma nagy mestere, Berzsenyi példaképe. [52] Homér: mai helyesírással Homérosz, a görög irodalom első nagy költője (i.e. kb. 8. század) [53] Kopernik: mai helyesírással Kopernikusz, híres lengyel csillagász (1473-1543), aki kimutatta a bolygók kettős mozgását önmaguk és a Nap körül. Tanai miatt a pápa kiátkozta. [54] Systema: szisztéma, rendszer. [55] Solon: híres athéni törvényhozó (i.e. 640 – 558). [56] Lykurgus: spártai törvényhozó.

70 / 356

[57] Thespis: a görög dráma megalapítója (i.e. VI. század). [58] Zephyr: kellemes, hűvös délnyugati szél. [59] Delphi: Apolló jóstemploma Görögországban; babérliget vette körül, mint a dicsőség és halhatatlanság jelképét. [60] Skláv: a szkláv szó eredeti jelentése szolgáló, itt szolgát jelent.

71 / 356

4. Fejezet Vörösmarty Mihály 1800-1855

PÁZMÁN [1]

Pázmán, tiszta valóságnak hallója egekben, Megtért térítő állok az isten előtt, S hirdetek új tudományt, oh halld, s vedd szívre magyar nép: „Legszentebb vallás a haza s emberiség.”

1830

A GUTTENBERG-ALBUMBA

Majd ha kifárad az éj s hazug álmok papjai szűnnek S a kitörő napfény nem terem áltudományt; Majd ha kihull a kard az erőszak durva kezéből S a szent béke korát nem cudarítja gyilok; Majd ha baromból s ördögből a népzsaroló dús S a nyomorgó pórnép emberiségre javúl; Majd ha világosság terjed ki keletre nyugatról És áldozni tudó szív nemesíti az észt; Majd ha tanácsot tart a föld népsége magával És eget ostromló hangokon összekiált, S a zajból egy szó válik ki dörögve: „igazság!” S e rég várt követét végre leküldi az ég: Az lesz csak méltó diadal számodra, nevedhez Méltó emlékjelt akkoron ád a világ.

1839

72 / 356

VASHÁMOR [2]

Kard, eke, lánc készűl a vasnak gazdag eréből; Táplál, véd, büntet: hármasan őrzi a hont. Kard s lánc kínszer lesz hódító s zsarnoki kézben: Csak használni tud a pór eke, ártani nem.

1839-1840

ÖNKORMÁNY [3] Egy politicus költőhöz

Ócska tanácsokkal, köpönyeggel zápor után jársz, A szájtátó had zajjal utánad üvölt; S új ivadékok előtt kezdődik a régi mulatság: Házi geredáddal szálka hibákra nevetsz.

Van hiba, van bennünk: de mi rajta segítni ohajtunk, S elhárítani mind, ami viszályra vezet. Ám te gyülölséget gyújtasz s polgári hasonlást: Ily áron nem kell, bármi nagy, amit ajálsz.

Feketeségek

73 / 356

Téged mint bölcset Priesznitz tintába fürösztött, És most versekben izzadod azt ki nekünk. A vers szép és jó. És nincs is benne igazság: Nem csoda csak nyavalyát hajt ki újkori gyógy.

Amerikának hát vannak feketéi? Nekünk is; Nálunk a feketék szóemelője te vagy. Ott azokért sok tiszta kebel küzd szóval, irásban: Téged méreg bánt, hogy szünik a botidő.

„Volnánk bár kissé feketére születve.” Nagyon szép Volna; de nem mennénk Amerikába veled. A mi hazánk itt van, s gondunk lesz rád is ezentúl, És ha fehér nem léssz, cimbora, mosni fogunk.

*

Moslékkal mosogatsz, s elszennyezed amiket érintsz. Tálalj bár; az ebéd dús; de mi mégsem eszünk.

Rövid törvénykezés

Gyors törvénykezetet nevezél „lámpára kötésnek”: Szólj magad: őszintén volt-e kimondva e szó? Ily tanokat terjesztve hizelkedel a butaságnak, S elfeleded, hogy ez az, mely con amore [4] akaszt.

*

74 / 356

A rövidebb törvény teneked „lámpára akasztás”, Kérdezd meg magadat: jól van-e, bölcsen-e ez? E tanokat terjesztve hizelkedel a butaságnak: Ily szolgálatidért nem fog örülni hazád.

Mi kell?

„Nem kell hát takarékpénztár, lópálya, hanem más” Ily bagoly úrfiakat hallani többeket is. Mindig mást keresők, mint ami sikert mutat és van. Napra ki! lássunk már tőletek is valamit.

Sár, por

Mert nem adózunk, gyermekidet sár porba fulasztod; Ez, ha boszú, legalább nagyszerű és igen új.

Szavazat és a tömeg

Kell szavazat, s gúnyolva beszélsz a képviseletről, Mert megvesztegetett s részeg alapja inog. Bölcsen! ez úton majd megnyerheted a nemes osztályt; Csúfold részegnek s megteszi amit akarsz. Vagy tán fegyverrel fogsz tőle csikarni? Apollo! Adj neki lantja helyett üszköket és buzogányt.

Vesztegetés

75 / 356

Nem csak lélekadó bortól részegszik az ember, S nem csak ajándékpénz, ami megejti szivét, Megveszlek szóval, hivatallal, félelem által, S fondorságokkal lángba borítom agyad. Megveszek így ötvent, meg százakat; a sok ezernél Elfogy erőm: itt még a borözön sem elég. És ámítani nagy tömeget sok időre veszélyes, Míg a néhánnyal könnyü az alku nagyon.

Az egy és sok

11

Emberek a tömeg is, még inkább ember egy ember: Gyarlósága nagyobb, s ha van, erénye dicsőbb. Nagy Caesarok után feltűnnek az ördögi Nerók, És ki vesződik, küzd, vérzik alattok? A nép.

Áldás

12

Áldást, így szólasz, ne csikarjunk. Jó, legyen úgy bár: A kicsikart áldás nem lehet üdvöt adó. De azután békén legyetek, ha ki isteni áldást Önmaga szerzend, nem kérve az emberekét.

Vontató

13

76 / 356

Dícséred, hogy a pór terhén könnyítni törekszünk, S hogy vontatni szününk általa, nem javalod. Szánod a pórt s mégis rajtok szánkázni szeretnél: E szabadelműség szép, de felette gyanús.

Önkormány

14

Üdvös az önkormány, a hely szükségeit érző, A főnek sok ezer kéz-segedelmet adó. S járni tanít jókor, mozdúlni szabályos erővel, Hogy bizton tudjunk menni a vész idején. A koronás főért ily nép vért s éltet ajánlott: A csak nyögni tanúlt nem teve, szólhata így. S mégis ez intézvényt dacnak nevezed te megyénkben: Józanság ellen dac vala szólanod így.

*

Önkormányunkat ne gunyold; gyermek marad, akit Mindig más vezetett; jobb, ha mi járni tudunk.

Világ

15

Széchenyiről szólál, elkárhoztatva ,Világát’, Melyre az éj kiderűlt s kezd vala látni a vak, Melyre megindúlt a rég pangó vér ereinkben S a haza szíve felélt százados álom után. A haza hű fia ő, nem fog sűlyedni, ne féltsed: Nagy munkájának bére a nemzeti üdv.

77 / 356

Búcsú

16

Mit versben vétél, tettekben helyre hozandod, Régi barátságból mondom el e hitemet. Verseiden tán még egy időig lesz ki kacagjon: Szebb díjt, mint kacagást, tetteid által arass.

1841

TÓT DEÁK DALA

Ha kedvem elborúl, Mert pénzem nincs, vagy nem is volt, Nadrágom, csizmám csupa folt, S kapcám mégis szorúl: Csak rajtad bámulok, S tüstént kigyógyulok, Roppant világ, Dicső világ!

Mi szépek tájaid: A hegy, völgy és a nagy terek, Hol dús kalászok rengenek, És zöld borág virít; Mely drága gyűjtemény, És ez mind nem enyém! Oh szép világ, Gazdag világ!

Akárhová megyek,

78 / 356

- S miért ne mennék? nem tudom – Szép városokhoz visz a nyom, Hol megpihenhetek; Pedig látá az ég, Egy házat sem rakék. Oh szép világ, Pompás világ!

S ha féktelen vizár, Jég, tűz, vihar pusztítanak, S ház és mező megromlanak: Mi gondom? semmi kár! Az ég be nem szakad, A föld még megmarad. Erős világ, Szilárd világ!

S ha itt ott éhezem, Mi baj? van, aki jól lakott, És hány van, aki jót ivott! Ha ezt elképzelem: Étvágyam csöndesűl, A sor majd rám kerűl. Oh jó világ, Boldog világ!

S nem ingyen süt-e rám Az isten napja mindenütt? Kivévén, már ha lefeküdt, S akkor sincs éjszakám: A hold leszen napom, Világát bámulom. Arany világ, Ezüst világ!

79 / 356

S ha mindezt megunom, Csak tőlem függ, mivé legyek. A legdicsőbb magyar leszek, Mihelyt csak akarom: Hazám naggyá teszem, Ki szólhat ellenem? Dicső világ, Magyar világ!

S ha majd nagy úr leszek: Ispán, alispán, potrohos, Magam, cselédem aranyos, S mind rajtam függenek: Ki hinné: én vagyok, Ki most itt koplalok? Oh szép világ, Dicső világ!

1843

GONDOLATOK A KÖNYVTÁRBAN

Hová lépsz most, gondold meg, oh tudós, Az emberiségnek elhányt rongyain Komor betűkkel, mint a téli éj, Leírva áll a rettentő tanulság: „Hogy míg nyomorra milliók születnek, Néhány ezernek jutva üdv a földön, Ha istenésszel, angyal érzelemmel Használni tudnák éltök napjait.” Miért e lom? hogy mint juh a gyepen Legeljünk rajta? s léha tudománytól

80 / 356

Zabáltan elhenyéljük a napot? Az isten napját! nemzet életét! Miért e lom? szagáról ismerem meg Az állatember minden bűneit. Erény van írva e lapon; de egykor Zsivány ruhája volt. S amott? Az ártatlanság boldog napjai Egy eltépett szűz gyönge öltönyén, Vagy egy dühös bujának pongyoláján. És itt a törvény – véres lázadók, Hamis birák és zsarnokok mezéből Fehérre mosdott könyvnek lapjain. Emitt a gépek s számok titkai! De akik a ruhát elszaggaták Hogy majd belőle csinos könyv legyen, Számon kivül maradtak: Ixion [5] Bőszült vihartól űzött kerekén Örvény nyomorban, vég nélkül kerengők. Az őrült ágyán bölcs fej álmodik; A csillagászat egy vak koldus asszony Condráin méri a világokat: Világ és vakság egy hitvány lapon! Könyv lett a rabnép s gyávák köntöséből S most a szabadság és a hősi kor Beszéli benne nagy történetét. Hűség, barátság aljas hitszegők Gunyáiból készült lapon regél. Irtózatos hazudság mindenütt! Az írt betűket a sápadt levél Halotti képe kárhoztatja el. Országok rongya! könyvtár a neved, De hát hol a könyv, mely célhoz vezet? Hol a nagyobb rész boldogsága? – Ment-e A könyvek által a világ elébb?

81 / 356

Ment, hogy minél dicsőbbek népei, Salakjok annál borzasztóbb legyen, S a rongyos ember bőszült kebele Dögvészt sohajtson a hír nemzetére. De hát ledöntsük, amit ezredek Ész napvilága mellett dolgozának? A bölcsek és a költők műveit, S mit a tapasztalás arany Bányáiból kifejtett az idő? Hány fényes lélek tépte el magát, Virrasztott a sziv égő romja mellett, Hogy tévedt, sujtott embertársinak Irányt adjon s erőt, vigasztalást. Az el nem ismert érdem hősei, Kiket – midőn már elhunytak s midőn Ingyen tehette – csúfos háladattal Kezdett imádni a galád világ, Népboldogító eszmék vértanúi, Ők mind e többi rongykereskedővel, Ez únt fejek s e megkorhadt szivekkel, Rosz szenvedélyek oktatóival Ők mind együtt – a jók a rosz miatt – Egy máglya üszkén elhamvadjanak? Oh nem, nem! amit mondtam, fájdalom volt, Hogy annyi elszánt lelkek fáradalma, Oly fényes elmék a sár fiait A sűlyedéstől meg nem mentheték! Hogy még alig bír a föld egy zugot, Egy kis virányt a puszta homokon Hol legkelendőbb név az emberé, Hol a teremtés ősi jogai E névhez „ember!” advák örökűl Kivéve aki feketén született, Mert azt baromnak tartják e dicsők

82 / 356

S az isten képét szíjjal ostorozzák. [6] És mégis – mégis fáradozni kell. Egy újabb szellem kezd felküzdeni, Egy új irány tör át a lelkeken: A nyers fajokba tisztább érzeményt S gyümölcsözőbb eszméket oltani, Hogy végre egymást szívben átkarolják, S uralkodjék igazság, szeretet. Hogy a legalsó pór is kunyhajában Mondhassa bizton: nem vagyok magam! Testvérim vannak, számos milliók; Én védem őket, ők megvédenek engem. Nem félek tőled, sors, bármit akarsz. Ez az, miért csüggedni nem szabad. Rakjuk le, hangyaszorgalommal, amit Agyunk az ihlett órákban teremt. S ha összehordtunk minden kis követ, Építsük egy újabb kor Bábelét, Míg oly magas lesz, mint a csillagok. S ha majd benéztünk a menny ajtaján, Kihallhatók az angyalok zenéjét, És földi vérünk minden cseppjei Magas gyönyörnek lángjától hevültek, Menjünk szét mint a régi nemzetek, És kezdjünk újra tűrni és tanulni. Ez hát a sors és nincs vég semmiben? Nincs és nem is lesz, míg a föld ki nem hal S meg nem kövűlnek élő fiai. Mi dolgunk a világon? küzdeni, És tápot adni lelki vágyainknak. Ember vagyunk, a föld s az ég fia. Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen, S mi ahelyett, hogy törnénk fölfelé, Unatkozzunk s hitvány madár gyanánt

83 / 356

Posvány iszapját szopva éldegéljünk? Mi dolgunk a világon? küzdeni Erőnk szerint a legnemesbekért. Előttünk egy nemzetnek sorsa áll. Ha azt kivíttuk a mély sülyedésből S a szellemharcok tiszta sugaránál Olyan magasra tettük, mint lehet, Mondhatjuk, térvén őseink porához: Köszönjük élet! áldomásidat, Ez jó mulatság, férfi munka volt!

1844

Eötvös József

84 / 356

1813-1871

ÉN IS SZERETNÉM …

Én is szeretném nyájasabb dalokban Üdvözleni a szép természetet, Ábrándaimnak fényes csillagokban S bimbók között keresni képeket.

Én is szeretnék kedvesem szeméről Enyelgve és busongva dallani, S nyájas arcáról, jég-hideg szivéről Érzékenyen sok szépet mondani.

Én is szeretném lángoló szavakkal Dicsérni ősz Tokajnak tűzborát, Szabály szerint kimért zengő sorokban Megénekelni a magyar hazát.

De engem fölver nyájas képzetimből Komoly valónak súlyos érckara; Fajom keserve hangzik énekimből, Dalom nehéz koromnak jajszava.

Mit ezrek némán tűrve érezének, Eltölti égő kínnal lelkemet; Mért bámulod, ha nem vidám az ének S öröm helyett csak bút ébreszthetett?

Míg gyáva kor borul hazám fölébe, Én szebb emlékivel nem gúnyolom; Míg égő könny ragyog ezrek szemébe’,

85 / 356

Szelíd örömről nem mesél dalom.

Miként az éol-hárfa viharokban Feljajdul a magas tetők felett: Úgy zeng a dalnok bús dalt bús napokban; Ki várna tőle nyájas éneket?

Ha éji vész borítja látkörünket, Villámokért sohajt a tévedő; Ha régi bánat kínozá szivünket, Nem könnyeket kér-e a szenvedő?

S ilyen legyen dalom: egy villám fénye, Egy könny, kimondva ezrek kínjait; Kit nem hevít korának érzeménye, Szakítsa ketté lantja húrjait.

1846

86 / 356

Petőfi Sándor 1823-1849

A KIRÁLYOK ELLEN

Tudjuk, hogy játék kell a gyermekeknek: Midőn a népek gyermekek valának, Magoknak cifra ragyogó játékszert, Bibor karszéket, s koronát csináltak

87 / 356

S rányomták ezt egy fajankó fejére, S felültették e fajankót a székre.

S itt a királyság, ezek a királyok, S ők, ahol ülnek, ahol fejök szédül. Azt gondolják a kábitó magasban, Hogy uralkodnak isten kegyelmébül. Csalatkozásban éltek, jó királyok, Nem uraink, csak bábjaink valátok.

De nagykorú lett a világ, s a férfi Nem gondol többé gyermekjátékával. Le hát a biborszékekről, királyok, És fejetekről le a koronával! Ha nem teszitek azt le fejetekről, Leütjük, s majd a fej is vele gördül.

Igy lesz s nem máskép. A bárd, mely Lajosnak Párizs piacán lecsapott nyakára, Első villáma volt a zivatarnak, Mely rátok készül, s kitör nemsokára; Igen, maholnap meglesz érkezése, Nem én vagyok már első mennydörgése!

Egy rengeteg lesz a föld kereksége, S e rengetegben vadak a királyok, Kergetjük őket, s fegyvereinket Szilaj gyönyörrel sütögetjük rájok, S vérökkel fogjuk ezt az égre írni, Hogy nem gyermek már a világ, de férfi!

1844

88 / 356

MAGYARORSZÁG

Te sem termettél ám szakácsnak, Magyarország, édes hazám! A sűlt egy részét nyersen hagynád, S elégetnéd más oldalán. Mig egyfelől boldog lakóid Megfúlnak a bőség miatt: Hát másfelől meg éhhalállal Megy sírba sok szegény fiad.

1845

HÁBORÚVAL ÁLMODÁM …

Háborúval álmodám az éjjel, Háborúba hítták a magyart, Fölhivó jelül, mint hajdanában, Országszerte járt a véres kard.

S fölriadt a véres kard láttára Akinek csak egy csepp vére volt. A szabadság drága koszorúja, Nem hitvány pénz volt a harci zsold.

Épen e nap volt menyegzőnk napja, Az enyém, leányka, s a tiéd; S én, hogy haljak a honért, elhagytam Házasságunk első éjjelét.

Úgye, lyányka, a menyegző napján Menni és meghalni, szörnyü vég? És mégis, ha rákerülne a sor,

89 / 356

Ugy tennék, mint álmomban tevék.

1845

A NÉP

Egyik kezében eke szarva, Másik kezében kard, Igy látni a szegény jó népet, Igy ont majd vér, majd verítéket, Amíg csak élte tart.

Miért hullatja verítékét? Amennyit ő kiván Az eledelbül és ruhábul: Hisz azt az anyaföld magátul Megtermené talán.

S ha jő az ellen, vért miért ont? Kardot miért foga? Hogy védje a hazát?.. valóban!... Haza csak ott van, hol jog is van, S a népnek nincs joga.

1846

SORS, NYISS NEKEM TÉRT ...

Sors, nyiss nekem tért, hadd tehessek Az emberiségért valamit! Ne hamvadjon ki haszon nélkűl e Nemes láng, mely úgy hevit.

90 / 356

Láng van szivemben, égbül-eredt láng, Fölforraló minden csepp vért; Minden sziv-ütésem egy imádság A világ boldogságaért.

Oh vajha nemcsak üres beszéddel, De tettel mondhatnám el ezt! Legyen bár tettemért a díj egy Uj Golgotán egy új kereszt!

Meghalni az emberiség javáért! Mily boldog, milyen szép halál! Szebb s boldogitóbb egy hasztalan élet Minden kéjmámorainál.

Mondd, sors, oh mondd ki, hogy így halok meg, Ily szentül!... s én elkészitem Saját kezemmel azon keresztfát, Amelyre fölfeszíttetem.

1846

EGY GONDOLAT BÁNT ENGEMET

Egy gondolat bánt engemet: Ágyban, párnák közt halni meg! Lassan hervadni el, mint a virág, Amelyen titkos féreg foga rág; Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál, Mely elhagyott, üres szobában áll. Ne ily halált adj, istenem, Ne ily halált adj énnekem!

91 / 356

Legyek fa, melyen villám fut keresztül, Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül; Legyek kőszirt, mit a hegyről a völgybe Eget-földet rázó mennydörgés dönt le... – Ha majd minden rabszolga-nép Jármát megunva síkra lép Pirosló arccal és piros zászlókkal És a zászlókon eme szent jelszóval: „Világszabadság!” S ezt elharsogják, Elharsogják kelettől nyúgatig, S a zsarnokság velök megütközik: Ott essem el én, A harc mezején, Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül, S ha ajkam örömteli végszava zendül, Hadd nyelje el azt az acéli zörej, A trombita hangja, az ágyudörej, S holttestemen át Fújó paripák Száguldjanak a kivivott diadalra, S ott hagyjanak engemet összetiporva. – Ott szedjék össze elszórt csontomat, Ha jön majd a nagy temetési nap, Hol ünnepélyes, lassu gyász-zenével És fátyolos zászlók kiséretével A hősöket egy közös sírnak adják, Kik érted haltak, szent világszabadság!

1846

VÉRES NAPOKRÓL ÁLMODOM

92 / 356

Véres napokról álmodom, Mik a világot romba döntik, S az ó világnak romjain Az új világot megteremtik.

Csak szólna már, csak szólna már A harcok harsány trombitája! A csatajelt, a csatajelt Zajongó lelkem alig várja!

Örömmel vágom én magam Föl paripámra a nyeregbe! A bajnokok sorába én Szilaj jókedvvel nyargalok be!

Ha megvagdalják mellemet, Fog lenni, aki bekötözze, Fog lenni, aki sebemet Csókbalzsammal forrasztja össze.

Ha rabbá tesznek, lesz, aki Homályos börtönömbe jő el, S föl fogja azt deríteni Fényes hajnalcsillag-szemével.

Ha meghalok, ha meghalok A vérpadon vagy csatatéren, Lesz, aki majd holttestemről Könnyűivel lemossa vérem!

1846

93 / 356

PALOTA ÉS KUNYHÓ

Miért vagy oly kevély, te palota? Uradnak fényében kevélykedel?... Azért van rajta gyémánt, hogy szíve Mezítelenségét takarja el. Szakítsd le a cafrangokat, Mit rá szolgája aggatott, S nem ismersz isten munkájára, Oly nyomorúság marad ott.

S hol vette gazdád ama kincseket, Mik semmiből őt mindenné teszik? Ott hol a héja a kis madarat, Mit szétszakít melynek vérén hizik. A héja vígan lakomáz. S szomszéd bokornak fészkiben Madárfiúk zokognak várván Anyjokra, mely meg nem jelen.

Fitogtasd csak, te gőgös palota, Az orzott kincsek ragyogásait, Ragyogj csak, ugysem ragyogsz már soká, Meg vannak már számlálva napjaid. S kivánom, hogy minélelébb Láthassam omladékodat, S hitvány lakóid összezúzott Csontját az omladék alatt! - -

S te kis kunyhó a magas palota Szomszédságában, mért szerénykedel? Miért bújtál a lombos fák mögé, Azért-e, hogy inséget födjed el? Fogadj be, kis sötét szoba;

94 / 356

Nekem nem kell szép öltözet, De szép szív ... s a sötét szobákban Találni fényes szíveket.

Szent a küszöb, melyen beléptem én, Oh szent a szalmakunyhók küszöbe! Mert itt születnek a nagyok, az ég A megváltókat ide küldi be. Kunyhóból jő mind, aki a Világnak szenteli magát, S a nép mégis mindenfelől csak Megvetést és inséget lát.

Ne féljetek, szegény jó emberek, Jön rátok is még boldogabb idő; Ha mult s jelen nem a tiétek is, Tiétek lesz a végtelen jövő. – A földre hajtom térdemet E szűk, de szent födél alatt: Adjátok rám áldástokat, s én Rátok adom áldásomat!

1847

A XIX. SZÁZAD KÖLTŐI

Ne fogjon senki könnyelműen A húrok pengetésihez! Nagy munkát vállal az magára, Ki most kezébe lantot vesz. Ha nem tudsz mást, mint eldalolni Saját fájdalmad s örömed: Nincs rád szüksége a világnak,

95 / 356

S azért a szent fát félretedd.

Pusztában bujdosunk, mint hajdan Népével Mózes bujdosott, S követte, melyet isten külde Vezérül, a lángoszlopot. [7] Ujabb időkben isten ilyen Lángoszlopoknak rendelé A költőket, hogy ők vezessék A népet Kánaán felé.

Előre hát mind, aki költő, A néppel tűzön-vízen át! Átok reá, ki elhajítja Kezéből a nép zászlaját, Átok reá, ki gyávaságból Vagy lomhaságból elmarad, Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad, Pihenjen ő árnyék alatt!

Vannak hamis próféták, akik Azt hirdetik nagy gonoszan, Hogy már megállhatunk, mert itten Az ígéretnek földe [8] van. Hazugság, szemtelen hazugság, Mit milliók cáfolnak meg, Kik nap hevében, éhen-szomjan, Kétségbeesve tengenek.

Ha majd a bőség kosarából Mindenki egyaránt vehet, Ha majd a jognak asztalánál Mind egyaránt foglal helyet, Ha majd a szellem napvilága

96 / 356

Ragyog minden ház ablakán: Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, Mert itt van már a Kánaán!

És addig? addig nincs megnyugvás, Addig folyvást küszködni kell. – Talán az élet, munkáinkért, Nem fog fizetni semmivel, De a halál majd szemeinket Szelíd, lágy csókkal zárja be, S virágkötéllel, selyempárnán Bocsát le a föld mélyibe.

1847

HÁBORÚ VOLT...

Háború volt mindig éltem Legszebb gondolatja, Háború, hol vérét a szív Szabadságért ontja!

Egy szentség van a világon, Melyért fegyverünkkel Sírunkat megásni méltó, Melyért vérzenünk kell;

Ez a szentség a szabadság! Őrültek valának Mindazok, kik más egyébért Éltet áldozának.

97 / 356

Békét, békét a világnak, De ne zsarnokkénytől, Békét csupán a szabadság Fölszentelt kezéből.

Majd ha így lesz a világon Általános béke, Vessük akkor fegyverünket Tenger fenekére.

De míg így nincs: addig fegyvert, Fegyvert mindhalálig! Tartson bár a háború az Itélet napjáig!

1847

VILÁGOSSÁGOT!

Sötét a bánya, De égnek benne mécsek. Sötét az éj, De égnek benne csillagok. Sötét az ember lelke, S nincs benne mécs, nincs benne csillag, Csak egy kis hamvadó sugár sincs. Nyomorú ész, Ki fénynek hirdeted magad, Vezess, ha fény vagy, Vezess csak egy lépésnyire! Nem kérlek én, hogy átvilágíts A másvilágnak fátyolán,

98 / 356

A szemfedőn. Nem kérdem én, hogy mi leszek? Csak azt mondd meg, hogy mi vagyok S miért vagyok? ... Magáért születik az ember, Mert már magában egy világ? Vagy ő csak egy gyürűje Az óriási láncnak, Melynek neve emberiség? Éljünk-e önnön öröminknek, Vagy sírjunk a síró világgal? – Hány volt, ki más szivéből Kiszíta a vért Saját javára, És nem lett büntetése! S hány volt, ki más javáért A vért kiontá Saját szivéből, S nem lett jutalma! De mindegy: aki áldozatnak Od’adja életét, Ezt nem dijért teszi. De hogy használjon társinak. S használ-e vagy sem? A kérdések kérdése ez, És nem a „lenni vagy nem lenni?” Használ-e a világnak, aki érte Föláldozá magát? Eljő-e a kor, Melyet gátolnak a rosszak S amelyre a jók törekednek, Az általános boldogság kora? S tulajdonképen Mi a boldogság?

99 / 356

Hisz minden ember ezt másban leli; Vagy senki sem találta még meg? Talán amit Mi boldogságnak nevezünk, A miljom érdek, Ez mind egyes sugára csak Egy új napnak, mely még a láthatáron Túl van, de egykor feljövend. Bár volna így! Bár volna célja a világnak, Bár emelkednék a világ Folyvást, folyvást a cél felé, Amíg elébb-utóbb elérné! De hátha ugy vagyunk, Mint a fa, mely virágzik És elvirít, Mint a hullám, amely dagad Aztán lesimúl, Mint a kő, melyet fölhajítnak, Aztán lehull, Mint a vándor, ki hegyre mászik, S ha a tetőt elérte, Ismét leballag, S ez így tart mindörökké: Föl s alá, föl s alá... Irtóztató, irtóztató! Kit még meg nem szállott e gondolat, Nem fázott az soha, Nem tudja még: mi a hideg? E gondolathoz képest Meleg napsúgár a kigyó, Mely keblünkön jégcsap gyanánt Vérfagylalón végigcsuszik, Aztán nyakunkra tekerőzik,

100 / 356

S torkunkba fojtja a lélekzetet - - -

1847

AZ ITÉLET

A történeteket lapozám s végére jutottam, És mi az emberiség története? vérfolyam, amely Ködbevesző szikláibul a hajdannak ered ki, És egyhosszában szakadatlan foly le korunkig. Azt ne higyétek, hogy megszűnt már. Nincs pihenése A megeredt árnak, nincsen, csak a tenger ölében. Vértengerbe szakad majd a vér hosszu folyója. Rettenetes napokat látok közeledni, minőket Eddig nem látott a világ; s a mostani béke Ez csak ama sírcsend, amely villámnak utána A földrendítő mennydörgést szokta előzni. Látom fátyolodat, te sötét mélytitku jövendő, És, meggyujtván a sejtés tündéri tüzét, e Fátyolon átlátok, s attól, ami ott van alatta, Borzadok, iszonyodom, s egyszersmind kedvre derűlök És örülök szilajan. A háború istene újra Fölveszi páncélját s kardját markába szorítván Lóra ül és végigszáguld a messze világon, És a népeket, eldöntő viadalra, kihíja. Két nemzet lesz a föld ekkor, s ez szembe fog állni: A jók s a gonoszak. Mely eddig veszte örökké, Győzni fog itt a jó. De legelső nagy diadalma Vértengerbe kerűl. Mindegy. Ez lesz az itélet, Melyet igért isten, próféták ajkai által. Ez lesz az itélet, s ez után kezdődik az élet. Az örök üdvesség; s érette a mennybe röpűlnünk Nem lesz szükség, mert a menny fog a földre leszállni.

101 / 356

1847

BÁNYÁBAN

Ezer ölre vagyok idelenn a Föld ölében, Hol ősi örök éj tanyázik Vadsötéten. A kis lámpa reszkető sugára Félve néz a zordon éj arcára, Mint a sasra a galamb.

Ezer ölre a virágoktól s a Napvilágtól, Ezer ölre! tán már a pokol sincs Innen távol; Vagy már benn is vagyok a pokolban? Benne, mert a sátán háza ott van, Ahol az arany terem.

Bányaszellem, sátán, kincs királya, Mit adsz értem? Mennyit adsz, ha szívemet tenéked Eligérem? Alkudjunk meg, jöszte, bányaszellem, Most ez egyszer volt lejőni kedvem, Vagy látsz többé vagy soha. –

Vártam, vártam, és hiába, mert a Kincs királya Bennmaradt a sziklák tömegében, Ki nem álla.

102 / 356

S mért nem állt ki? miért nem jelent meg? Csak azért, mert tudta, hogy enyelgek, Hogy szivem nem eladó.

Nem, szivem nem eladó, e szívnek Nincsen ára, Nem megy az be a hatalmasoknak Kincstárába... Széjjelosztom én a szegénységnek, Kik kunyhóban és útfélen élnek, Köztök ingyen osztom szét.

1847

FÖLTÁMADOTT A TENGER

Föltámadott a tenger, A népek tengere; Ijesztve eget-földet, Szilaj hullámokat vet Rémítő ereje.

Látjátok ezt a táncot? Halljátok e zenét? Akik még nem tudtátok, Most megtanulhatjátok, Hogyan mulat a nép.

Reng és üvölt a tenger, Hánykódnak a hajók, Sűlyednek a pokolra, Az árboc és vitorla Megtörve, tépve lóg.

103 / 356

Tombold ki, te özönvíz, Tombold ki magadat, Mutasd mélységes medred, S dobáld a fellegekre Bőszült tajtékodat;

Jegyezd vele az égre Örök tanúságúl: Habár fölűl a gálya, S alúl a víznek árja, Azért a víz az úr!

1848

Zene: Szabó Ferenc

RESPUBLIKA [9]

Respublika, szabadság gyermeke S szabadság anyja, világ jótevője, Ki bujdosol, mint a Rákócziak, Köszöntelek a távolból előre!

Most hódolok, midőn még messze vagy,

104 / 356

Midőn még rémes átkozott neved van, Midőn még, aki megfeszíteni Kész tégedet, azt becsülik legjobban.

Most hódolok, most üdvözöllek én, Hisz akkor úgyis hódolód elég lesz, Ha a magasból ellenidre majd A véres porba diadallal nézesz.

Mert győzni fogsz, dicső respublika, Bár vessen ég és föld elédbe gátot, Miként egy új, de szent Napóleon Elfoglalod majd a kerek világot.

Kit meg nem térít szép szelíd szemed, Hol a szeretet oltárlángja csillog, Majd megtéríti azt szilaj kezed, Melyben halálos vésznek kardja villog.

Te lész a győző, a diadal-ív Ha elkészűl, a te számodra lészen, Akár virágos tarka pázsiton Akár a vérnek vörös tengerében!

Szeretném tudni, ott leszek-e én A győzedelmi fényes ünnepélyen? Vagy akkorára már tán elvisz az Enyészet s ott lenn tart a sírba’ mélyen?

Ha meg nem érem e nagy ünnepet, Barátim, emlékezzetek meg rólam… Republikánus [10] vagyok s az leszek A föld alatt is ott a koporsóban!

105 / 356

Jertek ki hozzám, s ott kiáltsatok Siromnál éljent a respublikára, Meghallom én azt, s akkor béke száll Ez üldözött, e fájó szív porára.

1848

EZERNYOLCSZÁZNEGYVENNYOLC, TE CSILLAG

Ezernyolcszáznegyvennyolc, te csillag, Te a népek hajnalcsillaga!... Megviradt, fölébredett a föld, fut A hajnaltól a nagy éjszaka. Piros arccal Jött e hajnal, Piros arca vad sugára Komor fényt vet a világra; E pirúlás: vér, harag és szégyen A fölébredt nemzetek szemében.

Szégyeneljük szolgaságunk éjét, Zsarnokok, rátok száll haragunk, S a reggeli imádság fejében Istenünknek vérrel áldozunk. Álmainkban Alattomban Megcsapolták szíveinket, Hogy kioltsák életünket, De maradt még a népeknek vére Annyi, ami fölkiált az égre.

Áll a tenger nagy elbámultában, Áll a tenger és a föld mozog,

106 / 356

Emelkednek a száraz hullámok, Emelkednek rémes torlaszok. Reng a gálya… Vitorlája Iszaposan összetépve A kormányos szíve képe, Aki eszét vesztve áll magában Beburkolva rongyos bíborában.

Csatatér a nagyvilág. Ahány kéz, Annyi fegyver, annyi katona. Mik ezek itt lábaim alatt?...hah, Eltépett lánc s eltört korona. Tűzbe véle!... No de mégse, Régiségek közé zárjuk, De nevöket írjuk rájuk, Különben majd a későn-születtek Nem tudnák, hogy ezek mik lehettek.

Nagy idők. Beteljesűlt az Írás Jósolatja: egy nyáj, egy akol. Egy vallás van a földön: szabadság! Aki mást vall, rettentőn lakol. Régi szentek Mind elestek Földúlt szobraik kövébül Uj dicső szentegyház épül, A kék eget vesszük boltozatnak, S oltárlámpa lészen benne a nap!

1848

4

107 / 356

[1] Pázmán: A vers tartalma világosan utal arra, hogy Vörösmarty Pázmány Péterhez címezte a verset. Pázmány Péter (1570-1637) a magyar ellenreformáció vezére volt, 1616-tól esztergomi érsek. [2] Vashámor: Régi ipari üzem, amelyben alakításra alkalmas fémeket kovácsoltak. A kohászati nagyipar kiszorította. [3] Önkormány: Ma önkormányzat, ha intézmény, önigazgatás, ha elv. [4] Con amore: olasz kifejezés, jelentése: szeretettel, gyengéden. [5] Ixion: A görög mitológiában az Ixionról szóló egyik változat szerint Hermész Zeusz parancsára Ixiont egy, az égbolton guruló tüzes kerékhez kötözte. Ezzel a mitológiai képpel a költő a nép végtelen nyomorára utal. [6] Utalás az Egyesült Államokra, ahol a vers keletkezésének idején törvényes volt a rabszolgaság. [7] Lángoszlop: Petőfi itt Mózes II. könyve 38. szakaszára utal, amely szerint „... az Úrnak felhője vala a hajlékon nappal, éjjel pedig tűz vala azon, az Izráel egész háznépének láttára, egész utazásuk alatt.” Lényegében hasonló leírást találunk Mózes IV. könyve 14. fejezetének 14. szakaszában, ahol a következőt olvashatjuk: „Elmondják majd e föld lakósainak (az egyiptomiakról van szó), kik hallották, hogy te Uram e nép között vagy, hogy szemtől szembe megjelentetted magad te Uram, ... és felhőoszlopban jársz te ő előttök nappal, éjjel pedig tűzoszlopban.” Mint látjuk, Petőfi az eredeti képből csak a tűzoszlopot használta fel költeményében. [8] Az ígéretnek földje: utalás Mózes I. könyve 12. fejezete 6. és 7. szakaszára, amely szerint Isten Kánaán földjét Ábrahámnak ígérte: „És elméne Ábrám (Ábrahám) a földön mind Sikhem vidékéig... Akkor kananeusok valának azon a földön. És megjelenék az Úr Ábrahámnak, és monda néki: A te magodnak adom ezt a földet.” A bibliai hagyomány szerint Kánaán a bőség országa volt. [9] Respublika: köztársaság [10] Republikánus: a köztársaság híve

108 / 356

5. Fejezet Arany János 1817-1828

NEMZETŐR-DAL

Süvegemen nemzetiszín rózsa, Ajakamon édes babám csókja; Ne félj, babám, nem megyek világra: Nemzetemnek vagyok katonája.

Nem kerestek engemet kötéllel; Zászló alá magam csaptam én fel: Szülőanyám, te szép Magyarország, Hogyne lennék holtig igaz hozzád!

Nem is adtam a lelkemet bérbe; Négy garajcár úgyse sokat érne; Van nekem még öt-hat garajcárom… Azt is, ha kell, hazámnak ajánlom.

Fölnyergelem szürke paripámat; Fegyveremre senki se tart számot, Senkié sem, igaz keresményem: Azt vegye hát el valaki tőlem!

Olyan marsra lábam se billentem, Hogy azt bántsam, aki nem bánt engem: De a szabadságért, ha egy íznyi, Talpon állok mindhalálig víni.

1848

109 / 356

Operaházy Borlovagok együttes www.operahazyborlovagok.hu

FIAMNAK

Hála Isten! este van megin’. Mával is fogyott a földi kín. Bent magános, árva gyertya ég: Kívül leskelődik a sötét. Ily soká, fiacskám, mért vagy ébren? Vetve ágyad puha-melegen: Kis kacsóid összetéve szépen, Imádkozzál, édes gyermekem.

Látod, én szegény költő vagyok: Örökül hát nem sokat hagyok; Legföljebb mocsoktalan nevet: A tömegnél hitvány érdemet. Ártatlan szived tavaszkertében A vallást ezért öntözgetem. Kis kacsóid összetéve szépen, Imádkozzál, édes gyermekem.

Mert szegénynek drága kincs a hit, Tűrni és remélni megtanit: S néki, míg a sír rá nem lehell,

110 / 356

Mindig tűrni és remélni kell! Oh, ha bennem is, mint egykor, épen Élne a hit, vigaszul nekem!... Kis kacsóid összetéve szépen, Imádkozzál, édes gyermekem.

Majd ha játszótársaid közül Munka hí el – úgy lehet, korán – S idegennek szolgálsz eszközűl, Ki talán szeret… de mostohán: Balzsamúl a hit malasztja légyen Az elrejtett néma könnyeken. Kis kacsóid összetéve szépen, Imádkozzál, édes gyermekem.

Majd, ha látod, érzed a nyomort, Melyet a becsület válla hord; Megtiporva az erényt, az észt, Míg a vétek irigységre készt S a butának sorsa földi éden: Álljon a vallás a mérlegen. Kis kacsóid összetéve szépen, Imádkozzál, édes gyermekem.

És, ha felnövén, tapasztalod, Hogy apáid földje nem honod S a bölcsőd s koporsód közti ür Századoknak szolgált mesgyeül: Lelj vigasztalást a szent igében: „Bujdosunk e földi téreken.” Kis kacsóid összetéve szépen, Imádkozzál, édes gyermekem.

Oh, remélj, remélj egy jobb hazát!

111 / 356

S benne az erény diadalát: Mert különben sorsod és e föld Isten ellen zúgolódni költ. – Járj örömmel álmaid egében, Útravalód e csókom legyen: Kis kacsóid összetéve szépen, Imádkoztál, édes gyermekem!

1850 A RÉGI PANASZ

„Eh! mi gondod a jövőre? Eh! a múlttal mi közöd? Könnyel a múlt sirja dombját S a reménynek száraz lombját Hasztalan mit öntözöd?

Századoknak bűne, átka Mind csak téged terhel-e? Nem talán még sokkal érzőbb, Nem talán még sokkal vérzőbb Honfitársid kebele?...”

Oh, tudom; de bánatomban Meg nem enyhit társaság; Mint szülétlen több gyerekre Osztatlan száll s mindegyikre Az egész nagy árvaság.

Sőt azáltal súlyosb részem, Hogy míg a tett melege Más sebét enyhőbbé tészi: Ő, szegény, csak kínját érzi –

112 / 356

A lant méla gyermeke.

Hogy reméltünk! s mint csalódánk! És magunkban mekkorát!... Hisz csak egy pontot kerestünk: Megtalálva, onnan estünk; Így bukásunk lelki vád.

Mennyi seprő a pezsgésben, S mily kevés bor!... Volt elég, Kit nagy honszerelme vonzott Megragadni minden koncot, Nehogy más elkapja még.

Mennyi szájhős! mennyi lárma! S egyre sűlyedt a naszád; Nem elég csak emlegetni: Tudni is kell jól szeretni, Tudni bölcsen, a hazát.

Vagy nekünk már így is, úgy is Minden módon veszni kell? Egy világ hogy ránk omoljon? Kül-erőszak elsodorjon?... Vagy itt-benn rohadni el?

1877

CIVILIZÁCIÓ

Ezelőtt a háborúban Nem követtek semmi elvet,

113 / 356

Az erősebb a gyengétől Amit elvehetett, elvett.

Most nem úgy van. A világot Értekezlet igazgatja: S az erősebb ha mit csinyt tesz, Összeűl és – helybehagyja.

1877 után

114 / 356

Tompa Mihály 1817-1868

A KINCSÁSÓ

’Honnan, honnan, fáradt öreg? Vállad nehéz ásót emel; Mely fényes lőn a munka közt De törve csorba élivel.’

„Kincset kerestem lobbanó Fénynek nyomán a föld alatt; De mélyen van, kemény a szirt, Erőm és ásóm megszakadt!”

’Munkája veszve, jó öreg, Fellobbanó fénynek ki hisz; Lidérc az, csába éji láng, Kincset nem ad, - s veszélybe visz.’

„Veszéllyel jár a cél, ha nagy. Fáradságom nincs hasztalan: Más kincsásónak a nagy út Annyival is fogyasztva van.”

1849

115 / 356

Vajda János 1827-1897

KRISZTUS ÉS KORUNK

Én vagyok, én, ki még imádlak - És egyedül vagyok talán, Ki úgy imádlak, mint ohajtod - Ezernyolc s fél száz év után! Imádlak rég, de titkon eddig,

116 / 356

Mert ellened volt a világ. S mit hirdetél, elnyomva még, az Egyenlőség, köztársaság!

Te szenvedél még itt e földön; Oh méltatlan volt rád a nép; Azóta hátra s nem előre Elfolyt tizennyolc század év. Az elv, amelynek hirdetője És vértanúja te valál, Elnyomatott és azok által, Kiket utódokul hagyál.

Hol van tanod s a tanítványok, Jámbor, szegény halászaid? Vészben, nyomorban követőid, Kiket tanod vérpadra vitt? S kik ezek itt e pharizeoRepublicanus övesek [1] ? E gőg, e fény tanítni avagy Vakítni vágy a népeket?

Ti szemtelen vak majmolói Olümposz [2] isteneinek! Ha volna mégis egyszerűség E nagy szerephez bennetek! Ah egyaránt letűnt a hősi, A nagyszerű kényuraság, Letörpült a polgárerény is, S képmutató lett a világ!

- Mit vétkezél te az erénynek Legistenibb áldozata? Hogy meggyaláztak és neved lőn

117 / 356

Minden gazságok paizsa? Ah, de közel van végre a kor, Midőn megtudja a világ, Hogy legvadabb rágalmazóid Kik voltak .. a jezsuiták! [3]

Átok fejükre, véghetetlen! Kik vétkezének ellened! És bünbe dönték a világot, Mit hirdetél, a rény helyett. Hol a pokol, mely megtorolja E százados gazságokat? Oh magyarázd meg, bűntetőül Van-e a sírban öntudat?...

Eloltották az égi fáklyát A csábított világ felett: És vezeték a babonának Rémeivel a népeket. Eloltották az ész világát, Mit te hozál le, s elveték Vak hiedelmek mákonyával A tudatlanság éjjelét.

Átok reád, te hét nehéz bűn, Hét halmú Róma [4] - s kárhozat! Órád ütött, hiába véded Bitorlott bűnpalástodat. Eljött az általad kigúnyolt Isten bosszúló szelleme, És lész a századok bünének Kipusztult Jeruzsáleme!

- S te őskor erkölcs-óriása,

118 / 356

Szent és imádott elvrokon, Eszméd óhajtott birodalma Fölépülend e romokon. S a bűnök áldozat-várában Megkeresztelkedett világ Üdvözülten rivalja: éljen A testvérség, köztársaság!

1849

ÉLJEN A KÖZTÁRSASÁG!

Nép, dicső kiszenvedett nép, Oh emeld föl homlokod! Nézz az égre istenedhez, És köszönd meg e napot És kiáltsd el, hogy reá leHulljanak a koronák, S hallja meg ég, pokol és föld – Éljen a köztársaság!

Rend a föld, visszhangzik a lég, Elbujdosnak a sasok; A bérc kevély cédrusának Koronája csikorog. Az isten beszél a földdel, Ki ne hallaná szavát? -------------------------- [5] Éljen a köztársaság!

Az ítélet napja jött el, A jóslat teljesedik: Bűnben elfolyt ezredév, de Nem a kétezredik.

119 / 356

Eljött az ítélőbíró, A megbántott nép s kiált: Vesszen a bűn, légyen erkölcs, Éljen a köztársaság!

Nem halljátok a leszállott Igazságnak angyalát ? S mely a sírokat kinyitja, Az idéző trombitát? Fölkel a történet, a mult A temetett gonoszság, És kétségbeesve hallja: Éljen a köztársaság !

És ti, a kor rákfenéi, Királyok – le veletek! Nincs a földön és alatta, Nincs sehol menhelyetek. Fölvet a sír és a kunyhó?... Ott a nép, ott van birád! Vesszen a bűn szabadalma, Éljen a köztársaság!

Le veletek a pokolnak Érdemelt lángjaiba! Fejeteken olvadozzon Koronátok aranya! E pokol... a nép emléke S átka, mely rátok kiált: Vesszen a bűn, legyen erkölcs, Éljen a köztársaság!

Nép, kiszenvedett magyar nép, Oh emeld föl homlokod,

120 / 356

Nézz az égre istenedhez, És köszönd meg e napot! És kiáltsd el, hogy reá elHalványuljon a világ, S csodálkozva mondja veled: Éljen a köztársaság!

1849

A FELEDHETLENHÖZ

Vigasztalást a földön, emberekben Nem lelve, már az éghöz fordulok. Hiszen ha örökkévaló, végtelen, Számomra is kell lenni írnak ott.

De hol van az, ki belőled kitörné Elmult idő! egy órád, minutád? Meg nem történtté tenné, ami történt? Mi haszna lenne újjá a világ!

Mit ér nekem a felséges menyország Képzelhetetlen örömeivel? Kétségbeejtő örökkévalóság Emlékedet nem törölheti el!

Az angyalok nem türnének meg ottan, Ki nem találnám ott se helyemet, Siratva amaz örömcsarnokokban Mi idelenn örökre elveszett!

1882

121 / 356

ÉLETBÖLCSELEM [6]

Akármit mondotok, beszéltek, Tudom én jól, amit tudok. Halhatatlanság, örök élet, Megengedem, mind szép dolog.

De mindamellett én azt látom, Hogy végre is csak az a jó, Csak az a drága e világon, Mi itt örökre elmúló.

Odadnék én jó szívvel mindent, Mi maradandót nyerhetek, Szép Éva! csak e földi édent Veszíthetném itt el veled...

Az üdv az örök fényességben Kivánatos, de angyalom! Ha elkárhoznám szűz öledben, Jobb lenne, én azt gondolom...

Fukar királynál, ki csak gyűjtött Országokat, kincset, babért: Egy paradicsomból kiűzött Mezitlen Ádám többet élt...

1884

122 / 356

A BALATON PARTJÁN

Illanó felhők az égen, Játszi árnyak a mezőn. Jár a szellő körülöttem Szeliden, lengedezőn.

Közbe-közbe sebesebben Suhan el a habokon, Odaszólva érthetetlen Túlvilági hangokon.

Hidegen, verőfény nélkül, Haloványan, álmatag Ki-kipillant a felhőkbül, Majd meg elbólint a nap.

Nézem e játékot, nézem, Hallgatom e halk morajt. Mit jelent az árny a réten, Szél a habra mit sohajt?

Azt jelenti az az árnyék: Ember, nézz meg engemet. Földi lét – tünő árnyjáték; Ma nekem, holnap neked.

Nincsen itten állandóság; Ami él, mind elmuló. Csak maga a mulandóság, Az az örökkévaló.

És az a türemlő hullám,

123 / 356

Kis bujár hab mit gagyog? „Ember, ember, idenézz rám, Lettem és már nem vagyok.”

És a ringó, kergetőző Millió hab a tavon, Váltakozva majd egy bölcső, Majd meg egy-egy sírhalom.

És ez így megy mindörökkön Minörökké föl-alá. Igy ölelkezik a földön Születéssel a halál.

És csak egyszer! és csak egyszer? Az idő, tér végtelen, S újra többé itt az ember Soha többé nem jelen?

Kiderül a felleges ég, Visszatér a szép tavasz, S soha e mindenségben két Falevél nem ugyanaz?

Hát ha mégis, újra itten Igy ahogy most, valaha... Az örök idő-keréken Visszafordul a „soha”?

Soha többé, soha többé! Szív, hogy ezt elviseled! Emberagy, a „mindörökké” Őrületbe hogy nem ejt?

124 / 356

Megnyugvást, vígaszt mi adhat? Kérdezed, mi volna jobb? De hiába tenger és nap Nem felel, csak mosolyog.

Mintha mosolyogna rajtam, Gondolván: szegény bohó, Árny után kapkodsz, azonban Fut előled a való.

Hasztalan a mult, jövendő Titkait mit keresed? Feleled, hogy mindakettő A jelenben csak tied.

A terített asztal itt áll, Rajta a sok jó malaszt: Lesve várva, jön-e több tál? Még utóbb éhen maradsz...

1884

UTOLSÓ DAL, GINÁHOZ

Ha eljövend a búcsu-óra, Ha majd e szív végsőt dobog, A percben, mely létem kioltja, Majd akkor is rád gondolok.

És jól tudom, előre látom, Mi bú, öröm van itt ezen S az ismeretlen tulvilágon: Egyszerre mind átérezem.

125 / 356

Eszembe jut majd minden átok, Mind, ami történt s ami nem; Mely felgyujtotta a világot, Mást üdvözítvén, az „igen”.

Mit lelkem eddig félve sejtett, Előttem áll a nagy titok, Hogy csak az halt meg, ami nem lett, S az él örökké, ami volt.

És nem tudom, mi fáj majd jobban: Mi itt örökre elveszett, Vagy ami él a multban, s onnan Kivenni többé nem lehet?

A gondolat, hogy e mindenség Nem lesz se több, se kevesebb, S isten se törli azt le végkép, Mi egyszer itten megesett...

Vagy hogy nem halt meg voltakép itt Csak az a perc, mely elrepült; A bimbó, mely nekem ki nem nyilt, A vágy, amely nem teljesült?

1884

ALBUMBA

Szép leányok, kedves hölgyek, Kik egy lelkesítő csókot Nem adnátok a költőnek,

126 / 356

Mégis egyre ostromoltok

Pár rimelt sorért, emlékül Fehér könyvetekbe írva. Minden édes emlék nélkül – Mire jó e száraz firka?

Mi rimelne össze szebben, Mint két szívnek dobbanása? A költő csak énekeljen, És a mennyet soh’ se lássa?

Csak ami a szívbe irva Szerelemben égő vérrel, Az a halhatatlan szikra Még a sírban sem enyész el.

Elmosódik emlékünkben Minden bölcs irásunk, tettünk; Csak az óra feledhetlen, Amelyben – elfeledkeztünk...

1887

AZ ÁLLATKERTBEN

Szűk palotáddal szemben meg-megállva, Elnézem olykor szenvedésedet, Állatvilág nemes, fogoly királya! Amint szabadulásod keresed.

Jársz kelsz, forogsz alá-föl szakadatlan, Fürkészve egyre a nyilásokon,

127 / 356

Mint befogott ló a száraz malomban, Nem tudva megnyugodni sorsodon.

Vigasztalódjál...! itt e földi létben Megannyi élők mind rabok vagyunk. Mint neked itt a vég, nekünk meg épen A végtelenség gyötri bús agyunk.

Gyorsabban, mint te ádáz börtönödnek Rázod kérlelhetetlen rácsait, Képzelmem rezgő szárnyai verődnek A halovány tejút határaig.

És még azon túl, messze, mondhatatlan Távolságok felé röppenve el, Kérdéseimre, hol a vég azokban? Kétségbeejtő némaság felel.

És mégis, tudva bár, hogy mind hiába, Elátkozott lélekként, hittelen, Rémtelt, örök, siket, vak éjszakába Űz-hajt a kétely, fojtó sejtelem...

Míg mindenütt szédületes örvényszél Ásít felém, ijesztve: ne tovább! - Lelkemnek, ím ládd, a te rekeszednél Nem tágasabb e mérhetlen világ!

1888

BORONGÁS

A szél odakünn birkózik a fákkal,

128 / 356

És zörgeti, rázza az ablakot. Itt benn a falon egyhangu zajával Az örök idő halk lépte kopog. Lép erre egyet, lép egyet amarra, És tolja odább a percmutatót, Mig teljes a kör; aztán üt az óra, És kezdi, ahol végzé, ugyanott.

A szél odakünn dúl-fúl szakadatlan; Sebes eső veri a födelet. Mint nyáj, ha komondor űzi avarban, Szaladoznak a hamvas fellegek, Egymásra nyomulva, eltünedezve, Mint lelkemen át a gondolatok... És nézem az ingát, hallgatom egyre, Nem szólal-e benne egy nagy titok?

Szirmok, levelek röpködnek a légben. Körtáncban az élet és a halál. S e nagy mindenség végtelenében Soha egyenlő két gyönge füszál! Végkép elenyészők csak mi vagyunk hát? Jár, jár az idő és mégse halad, Csak tolja muló létünk mutatóját, S lejárja, de ő maga helybe marad.

Viódik a fény a homállyal az erdőn. Egy percnyi derűt vált hosszú ború. Sikoltva a szél üzenget a kürtőn; Akár a kuvikhang, oly szomorú! E földi világon, fellegeken túl Halhatlan az, ami soha nem él. Mi lett, született, mind eltünik, elmúl: Ember, fü, virág; árnyék, falevél...

129 / 356

A szél odakünn birkózik a fákkal, És zörgeti, rázza az ablakot. Itt benn a falon egyhangu zajával Az örök idő halk lépte kopog. Lép erre egyet, lép egyet amarra, És tolja odább a percmutatót, Mig teljes a kör; aztán üt az óra, És kezdi megint, hol hagyta, amott...

1889

Szabó Endre 1849-1924

ÚR NAPJÁN

130 / 356

A papok napja van ma újra, S a szent sereg munkába kezd Libeg-lobog sok tarka zászló, Nyújtózkodik sok szent kereszt. Mert csupa szent ma minden ember, Asszony és férfi, vén s pulya, Ma angyal még a kéjleány is Halléluja! Halléluja!

Harsogva szól a szent zsolozsma, Szorítja sok hízott barát, A vén anyó próbálja véknyan, De hajh! gixerbe csuklik át, Szabó, cipész tercel keményen S megépül a harmónia, Csak úgy kéjelg a fül beléje, Halléluja! Halléluja!

Oly jámbor arcot vág a főpap, Amint ima perg ajkain! Aranytul ékes a palástja És gyöngyöktől a baldachin: Azt hinnéd, hogy tán karja még egy Menyecskét sem ölelt soha Úgy tartja ott azt a keresztet Halléluja! Halléluja!

Fehérbe öltözött leányok, Kedves mosolygó angyalok, És kékbe öltözött apácák Jönnek szép sorjával, gyalog. Fecsegni nem szabad, különben Megneheztel szűz Mária –

131 / 356

Beérjük hát egy kacsintással! – Halléluja! Halléluja!

És hömpölyög az utcán végig Az ájtatos processzió: Kitér neki még a szekér is S kalapot emel a zsidó. S hogy teljes legyen a parádé, Zendül réztányér, kürt, duda – Hej! szép dolog istennek lenni! Halléluja! Halléluja!

Reviczky Gyula 1855-1889

ARANY JÁNOSNAK Válaszul „Kozmopolita költészet” című versére

Áldom én is azt a bölcsőt, „Mely magyarrá ringatott”. Áldom én is azt a sorsot, Mely szívembe dalt adott. A dicső szellem világát Áldom mindenek felett, S dallom, ami bennem eszme Dallom, amit érezek.

Szép az ének, szent az ének, Drága kincs, ha nemzeti. De a legszebb dal örökké Általános, emberi. Az igazság egy lehet csak

132 / 356

Valamennyi nyelveken. Nagy leszen, ha lelke is nagy, Ki művész első helyen.

Kék egével ősz Homérosz Valamennyi nemzeté. Búskomolyság, mélaság is Egy van csak: a Hamleté. Bolond Istók mindenütt volt, Ahol ember szenvedett. Nagy művész, ki emberek közt Feledi a nemzetet.

Gúnykacaj minden hazában Don Quijotenak végzete. Ember, hát nem kell kutatni Küzködő Faust német-e? A világ nyelvét beszéli Moliére, a francia Harpagon, Alcest s a többi Csupa kozmopolita.

Általános eszme s érzés, Nagy, ha nem is nemzeti, „Dalok korcsa”, melyben ez nincs; Az igazság megveti. Nép után nép küzd a létért, Eltűnnek a nemzetek, Róma megszűnt, csak Horácban Élnek még az emberek.

Népével van összeforrva A nagy eszmék dalnoka

.

133 / 356

„Mind tükör volt egymagából Tűnt nekem fel nép s haza!” Egy egész nép ilyen ének S akkor leghatalmasabb, Hogyha, bár forrása egy csak, Mindenütt süt, mint a nap.

A tiéd is mindenütt süt. Nagy vagy a nagyok között! Nemzet ily naggyá sosem tesz, Csak az eszme, mely örök. „Két világ csodája” fénye Halhatatlan éneked, Most magyar, létezni fogsz, ha Nemzeted csak létezett!

1878

5

[1] Pharizeo-republicanus övesek: a püspöki öltözet övére utal a költő. [2] Olümposz: Görögország legmagasabb és a Balkán félsziget második legmagasabb hegye, 2918 méter. Az antik görög mitológia szerint néhány kivétellel az Olümposzon laktak az istenek. [3] Jezsuiták: római katolikus szerzetesrend, 1534-ben alapította Loyola Ignác. A jezsuita rend az ellenreformáció egyik legfőbb szervezete volt. A „cél szentesíti az eszközt” elvet vallották. Tevékenységük egész Európában erős felháborodást váltott ki. 1773-ban a pápa feloszlatta a jezsuita rendet, de 1814-ben visszaállították a rendet, mely ma is létezik. [4] Hét halmú Róma: Róma eredetileg hét halmon épült.

134 / 356

[5] Itt egy sor nyilvánvalóan hiányzik. [6] Életbölcselem: ma életbölcselet, életfilozófia.

135 / 356

6. Fejezet Ady Endre 1877-1919

DIVINA COMOEDIA [1]

Uram! Szinházad rég felépitéd, Immár látott az sok, sok ezred évet, De darabod nem ujult semmikép, A neve egy, a célja egy: az élet. Rossz a darab, bocsáss meg, óh, uram! A diszlet régi, szintelen, kopott, A morál: jaj a jóknak, nagyoknak, A hitványak csupán a boldogok.

Uram! Mi játsszuk híven szerepünket, Sírunk, nyomorgunk, mert igy rendeléd el, Tűrjük, hogy kifütyöljenek bennünket, Pedig mi játszánk lelkesedve, hévvel, De már a játék elég volt... elég... A szivnek egyszer meg kell nyílnia: Darabod hitvány, nem hozzád méltó, Lelket mészárló, rossz commoedia!...

1899

KARÁCSONY

Ma tán a béke ünnepelne, A Messiásnak volna napja,

136 / 356

Ma mennyé kén’ a földnek válni, Hogy megváltóját béfogadja. Ma ugy kén’, hogy egymást öleljék Szivükre mind az emberek, De nincs itt hála, nincs itt béke: Beteg a világ, nagy beteg ...

Kihült a sziv, elszállt a lélek, A vágy, a láng csupán a testé; Heródes minden földi nagyság, S minden igazság a kereszté ... Elvesztette magát az ember, Mert lencsén nézi az eget, Megátkozza világrajöttét, Beteg a világ, nagy beteg ...

Ember ember ellen csatázik, Mi egyesitsen, nincsen eszme, Rommá dölt a Messiás háza, Tanitása, erkölcse veszve ... Óh, de hogy állattá sülyedjen, Kinek lelke volt, nem lehet! ... Hatalmas Ég, új Messiást küldj: Beteg a világ, nagy beteg! ...

1899

AZ ÉLET

Az élet a zsibárusok világa, Egy hangos vásár, melynek vége nincs. Nincs semmi tán, melynek ne volna ára, Megvehető akármi ritka kincs.

137 / 356

Nincs oly érzés, amelyből nem csinálnak Kufár lélekkel hasznot, üzletet; Itt alkusznak, amott már áll a vásár, A jelszó mindig: eladok, veszek!...

Raktárra hordják mindenik portékát, Eladó minden, hogyha van vevő: Hírnév, dicsőség, hevülés, barátság, Rajongás, hit, eszmény és szerető. Aki bolond, holmiját olcsón adja, Az okos mindig többet nyer vele, A jelszó: egymást túl kell licitálni, Ádáz versennyel egymást verve le!

A szív az üzlet leghitványabb tárgya, S eladják mégis minden szent hevét. Akad vevő rá, egymást licitálja, Hogy a holmit atomként szedje szét. Folyik a vásár harsogó zsivajban, Az egyik kinál, másik meg veszen, Csak néhol egy-egy végképen kiárult, Kifosztott lélek zokog csendesen.

Egy-két bolond jár-kél a nagy tömegben, Bolondok bizton, balgák szerfelett, Eddig az ő példájukat követtem, Ezután én is másképen teszek, Lelkem, szivem kitárom a piacra, Tuladok én is minden kincsemen... ... De nincs erőm ily nyomorulttá válni, Óh nincs erőm, én édes Istenem...

1899 ÁLDOMÁS

138 / 356

Áldomást tartok. Künn vaksötétben zivatar harsog. Olyan, milyenben kőtáblát kapott Népösszetartó, nagy eszü Mózes... Az asztalomon gyilkoló szesz...

Ennek a gyilkos, butító lének Nagy szerepet szánt a balga élet, Öntudatrabló egyedül itt lenn, Ami felséges, uralja minden, Az alkohol a romboló isten! ...

A földön mindig éltek emberek, Tudásra vágyók, telhetetlenek, Nagy agyvelők, ferdült koponyacsontok, Voltak a földön mindig-mindig Világmegváltó, balga gondok.

De volt a világon megváltó mámor, Volt butitó szesz, parányi sátor, Hol mámoros fej kőpárnát kapott, Hol elbutultak felséges agyok...

Kik a tömegnek széles vállán ültek, Kik Pantheonba [2] , Parnasszra [3] kerültek, Jámbor merengők, hízó testek voltak, Kik alkudozva írtak és csaholtak. A nagy tudóktól nem maradtak tettek, Ők a nagyságnak mártirjai lettek. Csodás fejük oly rémes lázban égett, Mihez jeget nem adhatott az élet, Szemük olyan kegyetlen tisztán látott, Hogy pokolnak látták meg a világot

139 / 356

S kik rátermettek messiási sorsra: Belefultak mámorba, alkoholba.

Züllött nagyok, mártirjai az agynak, Ez éjszakát ti értetek virrasztom, Bizsereg már a mámor agyvelőmben: Én sem hiszem, hogy valaha virradjon. Ferdült agyaknak mindig egy a sorsa, Bolondok háza vagy a zsibbadt mámor, Nőni fog a ti számotok sokáig, Felejtett, züllött félisteni tábor. A lázas agy butuljon el örökre, Nagy gondolatra szükség nincsen itt, E gyilkos szeszt ti reátok köszöntöm, Nyugalmatokra: elzüllött zsenik! ...

1900

BÉKESSÉG ÜNNEPÉN

Békesség most tinéktek, emberek, Örvendezzél derék világ, Hangozzatok jámbor legendák, Zsolozsmák, bibliák, imák. Kicsi gyertyák lobogjatok föl, Bóduljunk tömjénnek szagán! ... Szép dolog ez! ... Igy kell csinálni Minden karácsony-éjszakán ... Hajh, szép az istenes legenda, A csillag, a jászol, az élet, Ki lehetne még vele húzni Talán még néhány ezer évet ... Békesség hát néktek emberek,

140 / 356

Örvendezzék a vak, a béna: A jászol benne van a legendában S a jászolban benne a széna ... Különben is az élet csupa vigság, Útvesztőkből csillag vezet ki, A pásztorok és bölcs királyok Szinte futnak – egymást szeretni S a betlehemi félhivatalosban, Miként egykor meg vala írva: Mindenkit jászolánál várja Az arany, a tömjén, a mirrha ... Örvendezzél derék világ, Harsogjatok jó égi villik [4] , Örvendezzél derék világ, Te meg vagy váltva tudniillik. Lobogj kis gyertya! Meg nem árthat Ennyi kis fény tán a világnak. Odakint szörnyű nagy a kétség, Odakint szörnyű a sötétség. Odakint szörnyű vak sötétben Sirály sikoltoz, vércse vijjog, Bagoly huhog, kóbor eb szűköl ... Odakint valami nagy titkot Rejteget a sötét világ, Jó lesz mormolni szaporábban A szent zsolozsmát, bibliát. A föld könnyektől terhesült meg S a terhesült föld ing, remeg, S a vajudó kínnak gyümölcse Nem lehet más, csak szörnyeteg ... Ami sóhaj, nyögés, kín, szenny volt, És rettentett a földgolyón, Vad orkánban kitörni készül, Világot törve rombolón,

141 / 356

Évezredes tragédiának Bosszuló vége fenyeget, Vad éhesen, vad harcra készen Állnak iszonyú seregek ... A Messiást nem várják immár, Nem kell többé a Messiás, Hazug a megváltás meséje, Szentségtelen a szent írás, Hazug minden, amit az ember Évezredekkel istenné tett, Csak egy igazság – közös jussú S egyenlő végü – ez az: élet ... Ám ne nézz ki az éjszakába, Örvendezzél derék világ, Hangozzatok jámbor legendák, Zsolozsmák, bibliák, imák, Ne halljátok a föld-dübörgést, Menjen tovább a szürke élet, Közelg a földi végítélet ... Addig lobogj csak kicsi gyertya. Harsogjatok csak égi villik, Örvendezzél derék világ, Te meg vagy váltva tudniillik.

1901

A CSÓKOK ÁTKA

Valami szent, nagy éjszakán Vad nászban megfogant az élet S azóta tart a nász örökké, Minden kis mozgás csókba téved. Csókok világa a világunk,

142 / 356

Csókban fogan a gondolat, Kicsi kis agyvelő-csomócskák Cserélnek tüzes csókokat, S a legforróbb csókból szület meg A legszebb, legnagyobb ige, Mely hódítóan csap belé A végtelenbe, semmibe, S a leglanyhább csókból fakadt ki A szürkeség, a régi mása: Nincs vad párzás, nincs tüzes csók ma S nincs a világnak Messiása. Úgy van talán: szép a világ s jó, Mi vagyunk satnyák, betegek, Jégfagyos csókokban fogantunk S a fagy a lelkünk ette meg. Szent kéj a csók és szent az élet, A párzás végtelen sora, S átok a csók, átok az élet, Ha nincs a csóknak mámora. Az eltűrt csókok tunya nászán, A langyos csókok éjjelén Az átok egyre nő fölöttünk S így lesz az élet lomha, vén. S így leszünk mi, párzó királyok, Kopottak, búsak, betegek, Kiknek csókolni szomjas tűzzel Már nem szabad és nem lehet. Ha szomjas ajkak szomjas csókot Csak szomjas ajkra hintenek, Ma ez a föld üdvök Olimpja S nem laknak itt: csak istenek.

1902

143 / 356

VÖRÖS SZEKÉR A TENGEREN

A tenger, ez a sápadt részeg, Ezüstlávát ivott. Reszket a Föld. Bús ragyogásban Várunk valamit s szörnyű lázban. A pálmás part inog, Vad kaktuszok összehajolnak, Sírnak a jázminok.

S ím, hirtelen violás árnyak Csodás özöniben, Messze, ahol az ár Eget ér, Vörös szárnyú, nagy vizi szekér Tör elő a Vizen. Vörös szárnya repesve csapdos. Megállott. Vár. Pihen.

Honnan jön? Mit hoz? Idetart-e? Ő jön: az új vezér? Milyen vörös iromba szárnya. Új Hajnalnak a pírja, lángja Vagy vér az, újra vér? Várunk. S áll, áll a lilás ködben A nagy, vörös szekér.

1905

HAVASOK ÉS RIVIÉRA

Havas üstökünket jégsapkás Vihar-kölykök hada cibálja

144 / 356

S lábunk alatt Tavasz kacag, Nyíló kaktusz, áloe, pálma.

Az Alpokon vagyunk a Végek, Minden kis szél-ficsur bolondja S lent a Nap a szent sugarat S őrült kékjét a tenger ontja.

Mi csak szögeljük büszke kínban Fejünket a hideg egeknek S lábunk alatt finom urak, Parfümös asszonyok nevetnek.

Mi védjük őket, mi: a Végek. Gémberedett, nagy testünk óvja S végzi, hogy másoknak legyen Sok-sok boldog tavaszi óra.

Meghalna, ha egyszer lerogynánk Az a Tavasz, ott lent a parton, Meghalna pálma s a mosoly Finom, együgyű, úri ajkon.

Ha mi egyszer egy dörgedelmes, Rettenetes, nagy példát adnánk: Hegy-bajtársak, egy szép napon Mi lenne, ha lelátogatnánk?

1906

FÖLSZÁLLOTT A PÁVA

145 / 356

„Fölszállott a páva a vármegye-házra, Sok szegény legénynek szabadulására.”

Kényes, büszke pávák, Nap-szédítő tollak, Hírrel hirdessétek: másképpen lesz holnap.

Másképpen lesz holnap, másképpen lesz végre, Új harcok, új szemek kacagnak az égre.

Új szelek nyögetik az ős magyar fákat, Várjuk már, várjuk az új magyar csodákat.

Vagy bolondok vagyunk s elveszünk egy szálig, Vagy ez a mi hitünk valóságra válik.

Új lángok, új hitek, új kohók, új szentek, Vagy vagytok vagy ismét semmi ködbe mentek.

Vagy láng csap az ódon, vad vármegyeházra, Vagy itt ül a lelkünk tovább leigázva.

Vagy lesz új értelmük a magyar igéknek, Vagy marad régiben a bús, magyar élet.

„Fölszállott a páva a vármegye-házra, Sok szegény legénynek szabadulására.”

1907

146 / 356

2010. március 6. 18:00 Művészetek Palotája Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem Budapesti Ifjúsági Kórus (műv. vez.: Gerenday Ágnes), Pasaréti Szent Antal Kórus (műv. vez.: Déri András), Pasaréti Ifjúsági Kórus (műv. vez.: Ébner László), Vasas Művészegyüttes Alapítvány Vass Lajos Kórusa (műv. vez.: Fügedi-Bárd Judit),

UTAZÁS A MULTBAN

Hadd idézgessék ők a Multat, Mulassanak a nyomorultak.

Ahol a Föld mi vérünk issza, Szekerezzünk a Multba vissza.

Fussunk velük targoncán ülve, Bús emlékekre felkészülve.

Mióta ők éltek és voltak, Mindig minket űztek, gyilkoltak.

Csak menjünk, hogyha ők akarják, Járjuk a Mult vén birodalmát.

Gyalázott pór szüzek holttestén, Százszor elszántott koldusmezsgyén.

147 / 356

Fájdalom-csúcson, bánat-völgyön, A fölfalatott Dózsa Györgyön.

Jobbágy ifjún vagy banyán által, Menjünk urak, minket nem átall.

Fölmutatjuk – sírjukból intnek – Szomorú mátrir őseinket.

Mióta csak éltünk és lettünk, Ti éltetek és mi szenvedtünk.

Menjünk urak, vissza a Multba, Ti akarjátok, újra, újra

Mi késni a Multban se késünk. Egy biztos: a mi nagy ütésünk.

1907

A PAPOK ISTENE

Én véreim, búsak, szegények, Tudom én azt, hogy kell az ének, Kell a zsoltár, kell a fohász, Kell a hit, de ne higyjetek Soha a papok istenének.

Tőle jött minden kénes átkunk, Sok meg nem hallott imádságunk, Földi poklunk, ős kárhozás, Szolga-voltunk, szegény sorsunk És hogy mi még mindég csak – várunk.

148 / 356

Ne dőljünk a szent Kába-kőre, Várjon égi csodát a dőre. Nekünk az élet a malaszt, A mi üdvünk a változás, Mi imánk: mindig előre.

Én véreim, búsak, szegények, Tudom én azt, hogy kell az ének, Kell a zsoltár, kell a fohász, Kell a hit, de ne higyjetek Soha a papok istenének.

1907

EMLÉKEZÉS TÁNCSICS MIHÁLYRA

Kend volt, Táncsics Mihály, A mi kora lelkünk: Atilla ugarján, Táblabírók földjén, Szenvedő szerelmünk.

Kendet ostorozták, Kutya se becsülte. Mert kend senki se volt, Mindenkiért hevült, Paraszt-anya szülte.

Kendnek sok fájdalmát Szivesen fájlaljuk, S e fájó országban Kendnek ős szerepét

149 / 356

Szivesen vállaljuk.

Kend, bizony, elporladt, De mink, akik élünk: Vagyunk bizalommal, Vagyunk új Táncsicsok S miként kend, remélünk.

Kend új rendet akart: Mindenkit szeretni. Mi más rendre vágyunk: Vagy igaz világ lesz, Vagy nem lesz itt semmi.

Kendet azért mégis Áldjuk, mint egy szentet. Istenünk: az Eszme, Haló porában is Áldja-verje kendet.

1907

CSÁK MÁTÉ FÖLDJÉN

Nyakatokon vad, úri tatárok S mégis büszke a ti fejetek. Frissek a vérben, nagyok a hitben, Csák Máté földjén ti vagytok az Isten. Előre, magyar proletárok.

Ami csak szépség s ami reménység, Mind ti vagytok a Tisza körül. Nincs a világon még annyi bánat S annyi láncosa nincs még a világnak,

150 / 356

Mint itt és nincs annyi nagy éhség.

Éhe kenyérnek, éhe a Szónak, Éhe a Szépnek hajt titeket. Nagyobb igaza sohse volt népnek, Hitványabb Nérók még seholse éltek. Vagytok: a Ma, vagytok: a Holnap.

Én, beteg ember, csupán csak várok, Vitézlő harcos nem lehetek. De szíveteket megérdemeltem, Veletek száguld, vív, ujjong a lelkem: Véreim, magyar proletárok.

1907

A CSILLAGOK CSILLAGA

Sohse hull le a vörös csillag: Nap, Hold, Vénusz lehullott régen S ő dölyföl a keleti égen.

Sohse vörös a hulló csillag: Rózsás, lila, zöld, kék vagy sápadt, Szeszélye az égi világnak.

Hulló csillag, hullj, hullj, rogyásig, Ezer eséssel, ezer jajjal: Egy csillagból is jöhet hajnal.

Vörös csillag, ragyogj és trónolj, Mióta ember néz az égre,

151 / 356

Vörös csillag volt a reménye.

1907

AZ ISTEN HARSONÁJA

Mikor az elnyomottak, a senkik, Jajdulva, fegyverkezve jönnek, Az Isten jön és millió árnya Méhébe halt erőnek és örömnek. Jajdulva, fegyverkezve jönnek.

Akik erőt és örömet ölnek, Nem lesz majd kegyelem azoknak. Néhány ezer évig tűr az Isten, De azután jaj a gyilkosoknak, Nem lesz majd kegyelem azoknak.

Mert Isten: az Élet igazsága, Parancsa ez: mindenki éljen. Parancsa ez: mindenki örüljön. Parancsa ez: öröm-gyilkos féljen, Parancsa ez: mindenki éljen.

Jönni fog az Isten, az ős Élet S e földön szól majd harsonája: „Halottak, élők és eljövendők, Ím, igazságot teszek én máma”. S e földön szól majd harsonája.

Aki csak élt mások könnye árán,

152 / 356

Rettenetes, rút véggel pusztul. Sírban, mában, ágyékban, ki zsarnok, Dögként fog elhullni, csapatostul: Rettenetes, rút véggel pusztul.

1908

MAGYAR FA SORSA

Lelkemben a magyar fa lombjai esnek, hullnak: lombosan, virágosan, így kell, hogy elpusztuljak.

Hejh-hajh, Szilvániából, erdők helyéről jöttem: lomboztam ima helyett s keveset könyörögtem.

Ontottam virágot, virultam jóban-rosszban: mások gyümölcsösödtek, én mindig virágoztam.

Öreg vagyok s pogányul imát még most se mondok: hulljatok csak halálig magyar virágok s lombok.

1908

153 / 356

MAGYAR JAKOBINUS [5] DALA

Ujjunk begyéből vér serken ki, Mikor téged tapogatunk, Te álmos, szegény Magyarország, Vajjon vagy-e és mink vagyunk?

Vajjon lehet-e jobbra várni? Szemünk és lelkünk fáj bele, Vajjon fölébred valahára A szolga-népek Bábele [6] ?

Ezer zsibbadt vágyból mért nem lesz Végül egy erős akarat? Hiszen magyar, oláh, szláv bánat Mindigre egy bánat marad.

Hiszen gyalázatunk, keservünk Már ezer év óta rokon. Mért nem találkozunk süvöltve Az eszme-barrikádon?

Dunának, Oltnak egy a hangja, Morajos, halk, halotti hang. Árpád hazájában jaj annak, Aki nem úr és nem bitang.

Mikor fogunk már összefogni? Mikor mondunk már egy nagyot, Mi, elnyomottak, összetörtek, Magyarok és nem-magyarok?

154 / 356

Meddig lesz még úr a betyárság És pulyahad [7] mi, milliók? Magyarország népe meddig lesz Kalitkás seregély-fiók?

Bús koldusok Magyarországa, Ma se hitünk, se kenyerünk. Holnap már minden a miénk lesz, Hogyha akarunk, ha merünk.

1908

NÉHAI VAJDA JÁNOS

Sokáig várta szegény a Halált, Pedig magyarul s nagyon szépen hívta S vén haláláig hiányzott neki Dárius kincse: azaz száz forintja.

Talán a mája se volt épp’ szelid, Olykor biz’ nyűgös volt ez a vén gyermek. De hisz’ Istennek s ami keserűbb: Magyarnak, bárdnak, poétának termett.

Durcásan, büszkén csörtetett tovább Rakott, hívó, bő, nagy asztalok táján, Dalolt, virrasztott, pusztult csöndesen S gőggel rugott ki végső éjszakáján.

Bakonyi fajta, karakán magyar, Pazar volt, jó volt rossz fajtája mellett, Magyar mértéknél ő többet adott S ő azt se kapta, ami nagyon kellett.

155 / 356

Akkor is úgy volt: frász törhette ki A Dal és Szépség nyugtalan magyarját, Mert úgy van igaz magyarság szerint, Ahogy cudarok és urak akarják.

Mert úgy van most is, kis, szamár gazok Fojtják el, fogják az Isten növényét: Magyar és vátesz [8] , ez éppen elég, Hogy honi késsel szent szivén döföljék.

Mert úgy van, úgy lesz, nem kell ám ide Valaki ember, igazán nagy, gazdag, Hagyjuk szabadon, simán a teret, Urnak, nemesnek, hitványnak, pimasznak.

Óh, vén por-ember, boldog néhai, Fáradt-irigyen, búsan megidézünk S megejt bennünket a magyar remény, Ha szikkadt, porladt koponyádra nézünk.

1908

A HADAK ÚTJA

Vörös jelek a Hadak Útján: Hunniában valami készül, Rongyos hadak, roppant hadak Seregelnek vígan, vitézül.

Máma Tűz-ország Magyarország, Fagyott testét a láng befutja, Csoda esett. Földre esett,

156 / 356

Benépesült a Hadak Útja.

Százezernyi parittyás Dávid Készül bízón, dalolva, rátok: Ejh, jó urak, dicső urak, Ilyen gyávák a Góliátok?

E roppant nép nem Csaba népe, Melyről legenda szólott nektek. Más nép e nép, ez csak: a Nép, A fölkelt Nép. S ugye, remegtek?

Dobban a Föld s piros virágos, Nagy kedvvel a Napot köszöntjük. És láng-folyó, szent láng-folyó Minden utca, ha mi elöntjük.

Új hadsereg a Hadak Útján, Új legenda, új harcos ének: Ez a jövő, a kész Jövő S pirkadása a magyar Égnek.

Ez az ezer évig nyomorgók Százszor lesujtott, bús csapatja, De az erő, a friss erő S vígságát a nagy Élet adja.

Ágyú, gyilok, úri bitangság Nem fog a mi dús ereinken: Ha meghalunk, hát meghalunk S ha meghalunk, meghalt itt minden.

Mi vagyunk: Jövő és Igazság, Engesztelés és nagy Itélet,

157 / 356

És mi vagyunk, csak mi vagyunk Jó sors, ha kell s ha nem kell: Végzet.

Minden mienk, csak a tűrés nem S nincs hatalom, amely megingat És hangosan, nagy-hangosan Idézzük meg hóhérainkat.

Ez az ország a mi országunk, Itt most már a mi kezünk épít, Tobzódtatok, tobzódtatok, Éppen elég volt ezer évig.

Hír és dal ma riongva vág szét Városfalak közt, falvan, pusztán: Itt van a nép, megjött a Nép Vihar-irammal, Hadak Útján.

Itt van a nép, trónt ülni fog most Ezer évig férge a rögnek, Itél a nép, ítélni fog S ezerszer jaj a bűnösöknek.

1908

A PARASZT NYÁR

Nyomorék s cifra napjaim Úri s őszi nyomába jár Egy szép paraszt, egy ős paraszt: A nyár, a lomha Nyár.

Boldog, aki az ő fia,

158 / 356

Boldog, akit a Nyár szeret, Boldogok a Nyár fiai, Az erős emberek.

Boldog, ki mindig ujrakezd, Boldog, kit az élet maraszt, Boldog, aki vígan kaszál, Boldog, aki paraszt.

A Nyár, a Nyár legjobb apa, Osztja a békét és erőt, Leveszem úri süvegem A paraszt Nyár előtt.

A Nyár, a Nyár nem álmodik, Kaszál, dalol és nem rohan, Erősen, biztosan arat, Forrón és boldogan.

Én, úri Ősznek gyermeke, Kengyelfutó beteg vagyok: Előttem Tél, nyomomba Nyár S Tavaszkor meghalok.

Rámlép a Nyár győzelmesen S szól lomhán, vígan, könnyedén: Az én gyermekem volt ez is, De sietett, szegény.

1908

KÜLDÖM A FRIGY-LÁDÁT [9]

159 / 356

Szivem küldöm, ez ó frigy-ládát S kivánok harcos, jó napot. Véreim, ti dübörgő ezrek, Tagadjatok meg, mégis-mégis Én a tiétek vagyok.

Kötésünket a Sors akarta, Nem érdem, nem bűn, nem erény, Nem szükség, de nem is ravaszság: Helóta nép, helóta költő, Találkoztunk ti meg én.

Bennünk nagyságos erők várnak, Hogy életre ébredjenek, Bennünk egy szép ország rejtőzik, Mint gím a fekete csalitban S leskelődnek a vérebek.

Ha nem láttok testvéreteknek, Megsokasodnak a redők Bús homlokomon és lelkem táján, De még mindig ifjan állok meg Bősz Júdásaim előtt.

Még csak mártír-fényt sem akartam, Csak amiről a Sors tehet: Odaadni magamtól szépen, Ezt a nem kért, kicsúfolt semmit, Forradalmas lelkemet.

Tietek vagyok, mindegy most már, Hogy nem kellek, vagy kellek-e. Egy a Napunk gyönyörű égen. Jaj, hogy elfed a Naptól néha

160 / 356

A gonoszság fellege.

1909

A JÖVENDŐ FEHÉREI

Fehér Bábel, óh, drága Élet, Mely utánam is itt marad, Fehér csók, szer, bú, alkalom, Fehér, nagy kuvik-madarak, Daloljatok.

Daloljatok, mert megjavultam, Daloljatok, mert elmegyek: Most látom csak könnytelenül, Most először az Életet, Boldog vagyok.

Hazudtam szívvel, gonosz májjal, Hiszen az Élet szent vidék, Sokat adhat mindenkinek, Aki jól őrzi a szivét. Én meghalok.

Meghalok, de zöld epe nélkül, Fehéren látva. Nincs terűm, Mely nem fehér, nem ragyogó. Szinek nélkül, úgy egyszerűn Eltávozok.

Amit akartam, zord magasság, Amit elértem, ostoba, Szinekkel tarkált semmisem,

161 / 356

Szivárvány, álom és soha. Most hagyjatok.

Egy érdemem van: mélyre láttam S szerettem, aki szenvedett, A Jövendő fehéreit. Óh, szűz proletár-seregek, Daloljatok.

1909

ÁLDASSÁL, EMBERI VEREJTÉK

Ki egyetlen, bús, vaksi szemmé Teszed a testünk, Szent festék, mellyel az egekre Lázadó, nagy képeket festünk: Áldassál, emberi Verejték.

Ez a teremtés s Isten-erőnek Emberi mása. Minden izzadt ember egy könnycsepp, A Végzet könnyítő sírása: Áldassál, alkotó Verejték.

1909

AZ ÚJ KISÉRTET

Új Kisértet jár, harsog a hír, Ki jött nem éjfélkor, de nappal,

162 / 356

Dacosan viselt, vörös és szép, De még az Úristen előtt sem Levehető sisakkal.

Jelenéseit én hallgatom, Szóbeszédjét sok, henye főnek, De már tudom, hogy kiről van szó: Nagy jöttéről és ittlétéről Az én szent keritőmnek.

Hogy szeressék, ezt tán tiltja is, Mert ő nem számít úri szemre, De nagy szeretettel átadja Magát és Kisértet-mivoltát Bármilyen küzdelemre.

Sokszor találkoztam vele már, Vitáztam vele, verekedtem, De ha elhagytam talán százszor, Ezerszer tértem vissza hozzá S mindig szerelmesebben.

Ez a nagy, nappali Kisértet, Ki szemet lefog, agyat kábít, Ráborul minden tisztes szívre S érezteti: hatalmasabb, több, Mint itt akárki másik.

Ki csak percnyi becsülettel él, Éli ezt a silány világot, Beismeri búsan, miként én: Kisértetet, kisérendőbbet, Soha, sohase látott.

163 / 356

Mindent elvesztünk, én már tudom, E tétova, szomoru földön, De mezét ez új Kisértetnek, Vörös mezét vígan és újból, Újból magamra öltöm.

Ezt az egyetlen Kisértetet Nem tudom könnyen elhessenteni: Magyar vagyok s keserű sorssal, De édes daccal harsogom, hogy Ez: van s nincs itt más semmi.

Semmi, mint ez új Kiséretünk, Melytől rengve fél gyönge elme, Félnek obsitosi a Multnak S akit kisér fiatal útján Az aggottak félelme.

Hajh, megutáltam az életet, Lelkem csatákban összelőtten, De lelkem és e bús magyar föld Új Kisértetét várva várja S itt piroslik előttem.

Az én Istenem sújtsa le azt, Ki e hitet kétli, gátolná S akit az új Kisértet kisért, Kapja meg a csodát, megváltást, Istenem hozza hozzá.

1910

TÖRTÉNELMI LECKE FIÚKNAK

164 / 356

Hóditották ez országot Derék, lelkes, úri szittyák, Jóttevői szegény népnek: Iskolában így tanítják.

De nem így volt ezer évig, Munkás embert ág is húzta, Egy-két ezer úr kötötte Millió jobbágyát gúzsba.

Magyarország dús ország volt, Van termése, kincse, vadja, De amit a bús nép szerzett, Víg uraság zsebre rakja.

Csak a gazdag, csak a zsarnok Élt föl minden földi jókat. Megláncolták, butitották A dolgozó milliókat.

Ma már a szivek bátrabbak, Sápadtak a gyermek-orcák, Ha összeszakad Ég és Föld, Mégis más lesz Magyarország.

Ez az ország mindnyájunké, Hol bilincset urak vernek: Háborura készüljön föl Minden sápadt munkás-gyermek.

Van e földnek áldott Napja, Pirositó levegője, És ha lefogja az úr-had,

165 / 356

Munkával elvesszük tőle.

Föl, gyermekek, tanulásra, Háborura, egészségre: Ti lesztek majd e rab ország Megváltott és boldog népe.

1911

A TŰZ CSIHOLÓJA

Csak akkor születtek nagy dolgok, Ha bátrak voltak, akik mertek S ha százszor tudtak bátrak lenni, Százszor bátrak és viharvertek.

Az első emberi bátorság Áldassék: a Tűz csiholója, Aki az ismeretlen lángra Úgy nézett, mint jogos adóra.

Mint egy Isten, hóban vacogva Fogadta szent munkája bérét: Még ma is minden bátor ember Csörgedezteti az ő vérét.

Ez a világ nem testálódott Tegnaphoz húzó, rongy pulyáknak: Legkülömb ember, aki bátor S csak egy külömb van, aki: bátrabb.

S aki mást akar, mint mi most van, Kényes bőrét gyáván nem óvja:

166 / 356

Mint ős-ősére ütött Isten: A fölséges Tűz csiholója.

1912

AZ UNDOR ÓRÁIBAN

Jobb az undor, mint a harag: Be jó volna fölszabadítnom Egy nagy elforduló undorral Harag-hörgette magamat.

Én, halni térő agg legény Napjaimat már csak kihúzom S gyermekeket nem fogok hagyni Romlás és pusztulás helyén.

Ha gőgös, dőzsölő hadak Ültek nyakára romló népnek, Így van az rendjén bizonyára S csak aki méltó, az szabad.

Egy-két szegény íródiák Sohse állított meg még sorsot És népeket veszejtő, titkos, Törvényes, nagy tragédiát.

Gőgös undorral volna jó Nézni, hogyan kerül zátonyra Kalózok kezén martalékul Egy gyönge bordás, rossz hajó.

Itt voltunk: voltak vészjelek,

167 / 356

Sopánkodtunk, sírtunk, dühöngtünk, Bűnös, gyáva hajó, tűrd most már, Hogy mozi-képként nézzelek.

1913

GYŰLÖLET ÉS HARC

Ének Karácsony ünnepén

Ma a bilincses millióknak Éhnyavalyás, kínos élete gyászol S újra megátkoz téged, Csalárd legenda, bethlehemi jászol, Hazug fölkentség, ál szeretet.

Ma sem hiszünk a pásztoroknak, Sem a prémbundás víg örvendezőknek, Sem a vezér-csillagnak, Csupán mi saját, szomorú erőnknek, Mely megfeszíttetett igazán.

Ma a sírokat bontogatjuk S minden léptünknél átok-sírok nyílnak, Melyekbe, hajh, becsalta Hazug fénnyel a bethlehemi csillag A Szeretet hiszékenyeit.

Ma hóhéraink Jézusához Hallelujázni nem vihetnek minket,

168 / 356

Megmutatjuk egymásnak Gyűlölet-szító, nehéz sebeinket S bosszura hívjuk a sziveink.

Ma bús fejünk álomra hajtván, Enyhet álmodunk: piros bosszu népe Kél iszonyu rajban S lép a Krisztus-hydra ezer fejére, Megfizetni vad századokért.

Ma is Gyülöletet ünneplünk, Miként tegnap, holnap és újra-újra, Gyülöletet és Harcot, Míg új Karácsony jelét ki nem gyujtja Az egész Földön a mi szivünk.

1913

A MINDEGY ÁTKA

Sorakoznak s elfutnak a hetek, Mintha kórház-szagtól futnának. Talán nem volt soha ilyen beteg Az Élet, mely szennyesen bukdos S nem tud eljutni tiszta kúthoz.

Máskor se volt itt élni jó dolog, De viharok sűrübben jöttek És többen voltak zúgó bátorok. Most már a reménytelen Mindegy Túlságosan meggyőzött minket.

A Mindegy, mi ma mindent összetör,

169 / 356

A lágy ujjakat összefonja, Hogy nem szorul össze az ököl. S hogy itt még valami teremjen, Gyertek, menjünk a Mindegy ellen.

Igenis: kell a bátor lobbanás S nem élet, hogyha nem kiáltjuk, Hogy minden vannál mindig jobb a más. Gyujtsuk ki jól a szíveinket: Csak azért se győzhet a Mindegy.

1914

MAG HÓ ALATT

Gyötrött és tépett magamat Régi hiteiben fürösztve Vérből, jajból és lángból Szedegetem össze S elteszem mint életes holtat.

Kell még Tegnapról hív tanú S kell talán az én hadisarcom, Hogy drága mementóként Fölemeljem arcom Egy új emberű új világra.

Vád nélkül széttekintgetek Majd vertségek és diadalmak Földjén, hogy a kaoszból Harcos igét halljak Vagy harcos igét én hallassak.

170 / 356

Hős emberségem, várakozz, Szépálmokat aludj, lefénylett Jós és jó magyarságom, Hívni fog az Élet S föltámadások örök Rendje.

Most tél van s szegény mag-magam Megnémítva és behavazva Rendeltetés hitével Őrzöm meg tavaszra, Igazimnak sarjadásáig.

1914

INTÉS SZEGÉNY LEGÉNYEKNEK

Most, a gyáva szemérmetlenség Kurjongató, rossz éjjelén, Becsületére jól vigyázzon Minden nemes szegény legény.

Egy életünk és egy halálunk S a régi hős idők alatt Élet s Halál peremén jártunk, Nekünk nem új e gondolat.

Kit elsodor e zagyva éjjel, Ki megmarad fészek-rakón, De mi közülünk játsszék csínján Mindenki a tárogatón.

Mi másoknál messzebbről jöttünk És örök, amit akarunk,

171 / 356

Ha úgy akarja a muszájság, Jól van, jól van, hát meghalunk.

De az a mi gyönyörűségünk, Hogy, ha minden reped, szakad, Böcsületes szegény legények Pihennek a romok alatt.

Megállott, de lehet folytatni A jó szemek, a szép szemek Érdemes, őrült látomását, Az Életet, az Életet.

1915

INTÉS AZ ŐRZŐKHÖZ

Őrzők, vigyázzatok a strázsán, Csillag-szórók az éjszakák, Szent-János-bogarak a kertben, Emlékek elmúlt nyarakon, Flórenc nyarán s összekeverten Búcsúztató őszi Lidónak Emlékei a hajnali Párás, dísz-kócos tánci termen, Történt szépek, éltek és voltak, Kik meg nem halhatnak soha, Őrzött elevenek és holtak, Szivek távoli mosolya, Reátok néz, aggódva, árván, Őrzők vigyázzatok a strázsán.

Őrzők, vigyázzatok a strázsán,

172 / 356

Az Élet él és élni akar, Nem azért adott annyi szépet, Hogy átvádoljanak most rajta Véres s ostoba feneségek. Oly szomorú embernek lenni S szörnyüek az állat-hős igék S a csillag-szóró éjszakák Ma sem engedik feledtetni Az ember Szépbe-szőtt hitét, S akik még vagytok őrzőn, árván, Őrzők: vigyázzatok a strázsán.

1915

EMBER AZ EMBERTELENSÉGBEN

Szivemet a puskatus zúzta, Szememet ezer rémség nyúzta, Néma dzsin ült büszke torkomon S agyamat a Téboly ütötte.

És most mégis, indulj föl, erőm, Indulj föl megintlen a Földről! Hajnal van-e, vagy pokol éjfél? Mindegy, indulj csak vakmerőn, Mint régen-régen cselekedted.

Ékes magyarnak soha szebbet Száz menny és pokol sem adhatott: Ember az embertelenségben, Magyar az űzött magyarságban,

173 / 356

Újból-élő és makacs halott.

Borzalmak tiport országútján, Tetőn, ahogy mindég akartam, Révedtem által a szörnyüket: Milyen baj esett a magyarban S az Isten néha milyen gyenge.

És élni kell ma oly halottnak, Olyan igazán szenvedőnek, Ki beteg szívvel tengve-lengve, Nagy kincseket, akiket lopnak, Bekvártélyoz béna szivébe S vél őrizni egy szebb tegnapot.

Óh, minden gyászok, be értelek, Óh, minden Jövő, be féltelek (Bár föltámadt holthoz nem illik) S hogy szánom menekülő fajtám.

Aztán rossz szivemből szakajtván Eszembe jut és eszembe jut: Szivemet a puska-tus zúzta, Szememet ezer rémség nyúzta, Néma dzsin ült büszke torkomon S agyamat a Téboly ütötte.

S megint élek, kiáltok másért: Ember az embertelenségben.

1916

VÉRESRE ZÚZOTT HOMLOKKAL

174 / 356

A Mában élni a Jövőért, Az Újnak tenni hitet: Valamikor csináltam én ezt? Mintha valami baj ért volna, Dobása valakinek, Homlokomon éles, nagy kő ért.

Harcos valómból kiszakadtam? Véres-e a homlokom? Igaz-e csúf menekülésem, Vagy csak véres ésszel, homlokkal Álmodom és gondolom? Jaj, be szörnyüen megridtam.

S mégis most már váltott a kedvem: Régieket keresek. Pedig, ugy-e, nem történt nagy baj? Tán egy kicsit megzavarodtam És a szavam kevesebb S csak még hitből van kevesebbem.

Ugy-e, azért tartnak a harcok S nem változott a világ? Csak az én vén homlokom vérzik? A Jövőt is el csak én dobtam S tagadom a mai Mát? Én, jaj, a régiekkel tartok.

Drága Tegnap, sebetlen homlok, Hajh, nagyon szeressetek, Nagyon szeress éltem leéltje, Hátha mégis baj van a Földön És igazak a sebek

175 / 356

S minden Leendő összeomlott.

1917

6

[1] Divina comoedia: Isteni színjáték [2] Pantheon: mai helyesírás szerint panteon; eredetileg az antik építészetben az összes istennek szentelt templom, az újkorban egy nemzet nagyjainak tiszteletére emelt épület vagy építészeti tér. Fentmaradt az i.sz. 125-ben épült római Pantheon. [3] Parnassz: mai magyar helyesírás szerint Parnasszosz; hegység Görögországban. A Parnasszosz csúcs 2557 m magas. Itt eredt a múzsák szent forrása és a görög mitológia szerint a Parnasszosz volt a nimfák lakhelye. [4] Villi: Tündérszerű képzeletbeli lény. [5] Jakobinus: a jakobinusok a nagy francia forradalom legdemokratikusabb, legradikálisabb résztvevői voltak. A legszélesebb dolgozó rétegek érdekeit képviselték. [6] Bábel: A bibliai mítosz szerint eredetileg „az egész földnek egy nyelve volt”. Amikor az emberek elhatározták, hogy olyan magas tornyot építenek, amelyiknek a teteje eléri az eget, az Isten összezavarta a nyelvüket, hogy ne értsék meg egymást és a tornyot ne tudják felépíteni, mert az Istennek nem tetszett az emberek elhatározása. Ezután az építkezést nem tudták folytatni és a különböző nyelvű népek elszéledtek az egész föld színén. Erről lásd Mózes I. könyve, 11. rész, 1-9. A bábeli torony képének felidézésével Ady a történelmi Magyarország sok nyelvű voltára utalt. [7] Pulya: Román jövevényszó az erdélyi és partiumi magyarok nyelvében, jelentése: csecsemő. [8] Vátesz: Jós, próféta. [9] Frigy-láda: Az a láda, amelyben az ókori zsidók a bibliai hagyomány szerint a tízparancsolat kőtábláit őrizték, a szövetség ládája. A bibliai mítosz szerint az Isten parancsolta meg Mózesnek a láda elkészítését és azt is, hogy milyen legyen annak formája, mérete stb. (Mózes II. könyve, 25. rész, 10-22.)

176 / 356

7. Fejezet Juhász Gyula 1883-1937

ÁBRÁNYI EMILNEK [1]

A Cézár ellen írt költeménye alkalmából

Horatius is Cézárról dalolt, Művészi hévvel, hittel, lelkesedve, De Cézár akkor népe sarja volt, - Népével egy volt óhajtása, kedve! Nem Róma ez! Cézár dicséretére A vértanúkról mond itt dalt a bárd, Horatius,ha már kevés az óda, Philippinél hal, áldva a hazát!

Ó nagyszerű kép Róma hősisége, Egész világ lábánál haldokol, De nékem szebb vagy, vértelen szabadság, Mely nagy szivekben, ott uralkodol! Bitor hódítás nem tapadt reánk még, Csak egyet kért e nép: az igazát! A haladás lengette lobogónkat; Világot védtük: védve a hazát!

A haldokló Cézárok ünnepén A lángoló költőnek gratulálok, Eszmék után szomjúzó nép szivén A költők lesznek mostan a királyok! Remegő cárok a népnek rikoltják Az „Ave Caesar” buskomor dalát,

177 / 356

A fenséges nép visszavivja végre A Cézároktól bitorolt hazát!

1905

POGÁNY ÖRÖMÖK

A görög szobrokon Hellas szűz napja ég, Párosz, Pentelikosz márványa mosolyog, Bár rég megdermedtek az antik mosolyok, S leáldozott Hellas isteni napja rég.

Az én lelkemben is, hiába bánt a sors, Hiába tör reám a ború és a vád, Hiába zár körül magány és némaság, Az én lelkemben is az antik nap ragyog.

És bár gyűrt arcomon száz redő kesereg, És bár behavazták utamat a telek S keresztény kétségek de profundis-a [2] bánt,

Bár gyötör az élet, és félem a halált: Lelkembe zárva, mint tengerszem a hegyen, Antik pogány öröm mosolyog csendesen.

1907

MÁR AZT HISZI...

Már azt hiszi a vén szív: túl van a jón És túl a rosszon hindu bölcsességgel

178 / 356

Úszik mély vizen és örök hajón És egy az ősi röggel, ősi éggel.

Már azt hiszi a vén ajk: némaság A legbölcsebb szó e zajos világon, Hogy nincs igénk, mely az örök magány Ködén át zengne, és hirt vinne fájón.

És íme: barnul már a téli rög, És íme: zöldell már az őszi parlag, És íme: csak a változás örök.

És íme: mély vizen, mely parttalan tart, Még kora úszni, míg folyói folynak Az áradó és fájó tavaszoknak.

1912

PROLÓG [3]

Oh, gyermekek, egy költő szól ma nektek, Ki fáradt, csüggedt, mint e bús jelen. De csillagot lát a ti szemetekben, Mely biztatón ragyog mély éjfelen. Mi jót akartunk, szépet és merészet, De jött a vész, a gyász, a gyötrelem, És a halál zsoldjában élt az élet, És fáj az öröm és a szerelem. Oh, gyermekek, oly szép, oly jó az élet, S mi sírva tárjuk karjaink felétek.

Még áll a harc, még áll a vad, kegyetlen, Bús küzdelem, de lelkünk már szelid.

179 / 356

És érezzük, hogy minden győzelemben Siratni kell hű szivek ezreit, Kik a halálba énekelve mentek Fiatalon, s több nap nem kél nekik. És legszebb győzelem a drága béke, A gondolat és érzés tiszta éke.

Oh, gyermekek, dal és virág az élet, Szépség és jóság, csak akarni kell. Ti víg jövendő népei, felétek Egy bús költő áldása úgy ivell, Mint szivárvány a fergeteges égre. És zengem villámok zenéjével: Szeressétek a szépet és a jót, ti, Jövő harcoknak békés harcolói.

1916

SALVE [4] dr. Hollós Józsefnek [5]

A negyvenkettes mozsarak [6] korában Negyvenkettes lettél te is, barátom. Ma ők dörögnek gőggel e világban, S rázzák a lelket az Illés batáron [7] . Ma csöndes fájón dúdol csak a költő, Hogy emberölő lett egy emberöltő!

S te csüggedetlen hirdeted az élet Szent igazát, s hogy a halál mese. És kijavítod, mit babona vétett, Vagy balgaság, ó, élet mívese! És elborulva nézed, mint hű gazda,

180 / 356

Ha szép vetésed rút rontás aratja.

De én tudom, hogy lesz még ünnep egyszer, Hol Helfferichél [8] Ehrlich [9] többet ér, S Pasteur [10] különb, mint száz véres vasember, Kiről ezer rom és rokkant regél. Itt az idő, hol egy lesz csak az ellen: A butaság! és győzni fog a szellem!

Mikor magyarnak lenni annyi lesz majd: Szabadnak lenni, bölcsnek és igaznak, Nem nézni le a dolgos idegen fajt, S ököljogot nem adni ősi gaznak! E kort újult lélekkel így köszöntöm: Éljen a bátor és jó mindörökkön!

1918

FRANCIA KATONÁNAK

Bajtárs, elég volt már a harc, Te is, tudom jól, mit akarsz!

Azt akarod csak, amit én, Megélni már a föld szinén.

Ölelni asszonyt, ha lehet, S ha van, nevelni gyereket.

Piros a hajnal neked is, Fehér lesz egyszer fejed is.

Zöld néked is a te meződ,

181 / 356

S neked is adnak temetőt.

S hiába mind a győzelem, Csak idegen az idegen!

Bajtárs, tudod mit, adj kezet: Legyünk már egyszer emberek!

1919

MÁJUSI ÓDA

Ó, emberek, az élet oly rövid, Az utak végén az örök rög int.

Jó volna egyszer, végre, tudni már, Hogy szomorú fejünkre itt mi vár?

Isten nevében az ember felett Száz zsarnok itélt és kevélykedett.

Jó volna egyszer kipróbálni még Az Ember jussát, az Ember hitét!

Harangok, ágyúk, szuronyok helyett Zengjen, ragyogjon már a szeretet!

Határok helyett határtalan Jóság, amelynek igazsága van!

Kaszárnyát, börtönt lerombolva mind, Szárnyaljanak egekbe álmaink!

Versnek, zenének szárnyán szálljanak

182 / 356

Az Isten szabad sátora alatt.

Vörös májusra vígan zöldelő Szabad májust hadd hozzon a jövő!

Legyen majális minden napodon, Ó, Ember, hittel én ezt dalolom.

Hittel, reménnyel május ünnepén, Ó, ember, Testvér, be szeretlek én!

1919

A MUNKÁSOTTHON HOMLOKÁRA

Ki itt belépsz, templomba lépsz be, Szentség a munka és erő, Ez a jövő nagy menedéke, Embert egekbe emelő. A munka a rend és a béke, Az életünknek lelke ő. Csak az bitang és az hazátlan, Ki here módra él magában!

Ki itt belépsz, jövőbe lépsz be, Mely millióknak ád jogot Vérért, veritékért cserébe, Hogy legyenek mind boldogok! Hogy a gyalázott Ember képe Ragyogjon, mint a nap lobog! S a munka ne legyen robot csak, De himnusza a dolgozóknak!

183 / 356

Ki itt belépsz, hozd el magaddal Piros zászlónak a reményt, Ki itt kimégysz, vidd diadallal A mély hitet, vidd szerteszét! Dolgozni föl mind, lankadatlan, Amíg az élet fénye ég! Hirdessük: itt nem boldogul más, Csak aki alkot, aki munkás!

1919

PROLÓGUS

a Munkás Eszperantó estélyére

Testvéreim egy jobb jövő hitében, Amelynek bíbor hajnala hasad, Köszöntelek magyar tél bús ködében, Mint e jövőért küzdő társakat.

Gyász, üldözés, balsors és meg nem értés Hiába zúdul ránk, az Eszme él, Nem tántorít sem önkény, sem kisértés, Szivünk erősen és bizton remél.

Az Ember a mi egyetlen reményünk, Az Ember, aki a sorssal dacol, Ki szent, örök jogát kivívja végül, És föltámad zár, börtön, sír alól.

Az Emberért megyünk mi küzdelembe, A fegyverünk: tudás és szeretet; Akarjuk és kiküzdjük, hogy derengjen A boldog béke már a föld felett.

184 / 356

Hazugság és gonoszság el ne tépje A Szent-szövetség drága levelét, Mit Ember köt Emberrel frigyre lépve, Hogy bilincs hulljon, s tünjön a Setét!

Testvéreim, az eltiport magyarság És elárult Emberség vár ma ránk, Legyen a föld mindenkinek menyország, S népek hazáján boldog föld hazánk!

1919

A MUNKA

Én őt dicsérem csak, az élet anyját, Kitől jövendő győzelmünk ered, A munkát dalolom, ki a szabadság Útjára visz gyász és romok felett.

A gyárkémény harsogja diadalmát S a zengő sinen kattogó vonat. A béke ő, a haladás, igazság, Mely leigázza a villámokat.

Nagy városokban, végtelen mezőkön A dala zeng, és zúgni fog örökkön, Míg minden bálvány porba omol itt.

Én őt dicsérem csak, az élet anyját, Kinek nővére Szépség és Szabadság, S kinek világa most hajnalodik.

1920

185 / 356

MINDIG ELŐRE [11]

Az emberhez száll himnuszom ma, Hittel hadd harsogom dalom, Nagy ismeretlenek helyében, Dacos fejem meghajva mélyen, Szeliden és örök reményben Ez ismerőst magasztalom.

Tudjátok-e, hogy mi az ember? A por s a végtelen fia; Istent teremtő földi szellem. Kemény pöröly vasvégzet ellen, Ezer fönséges küzdelemben Viaskodó harmónia!

Nézzétek: izzad tar mezőkön, Sarcol a rögből életet, Nap égeti, és tüske marja, Tépázza ég és föld viharja, S a jövendő útján haladva Csókolják fény és fellegek!

Nézzétek: napba törtétően Mint épít büszke kupolát, Egekbe lendül lelke, karja, Kőhomloka, ércakaratja Győzelmesen lendül magasba, És mélységekbe száll tovább!

Ember! Hittel hiszek tebenned, Ember! Forrón szeretlek én,

186 / 356

Te nyomorúságos, hatalmas, Te végzetes, te forradalmas, Te halálban is diadalmas Utód az Isten örökén!

1920

ÖRÖK HARC

A láva lenn forrong az éjben, Komor sötéten kavarog, Világ kohója rejti mélyen, Nem látják csillogó napok.

De forr, de küzd, de várja sorsát, De tisztul és szent tűzben ég, Fölötte kék derűs mennyország, S egyszer felküldi a setét!

Mert küldetése, hogy kijőjjön A fényre, hegyre, égre fel, Áradjon a nagy, dús tetőkön, Míg a föld méhe énekel.

És termékeny lesz majd nyomában Az őstalaj, a bús mező, Új életet fogan a láva, Virágot nyit a tűzeső.

S a mélyben új harc kalapácsát Zengetik üllőn új erők: Az Élet zúgó, örök árján Előre, föl, bátrak, merők!

187 / 356

1920

GAZDAG SZEGÉNYSÉG

Mindent elosztok köztetek, szegények, Tiétek mind ez élet és e lélek.

Mindent csak néktek, szívvel és egészen, Tiétek álmom, vágyam és reményem.

Tiétek a hitem, hogy jó az ember, És a reményem, hogy jobb is lesz egyszer.

Tiétek a szerelmem, bús, halálos, Mert értetek vért és igéket áldoz.

Tiétek voltam, amikor fogantam Tisztes szegénység szent ölén. A dallam,

Mely bennem legelőször égre tört fel, Együtt sírt és vágyott s szenvedőkkel.

Mindent elosztok köztetek, szegények, És egy dicső remény pusztáin élek:

Hogy a jövendő igazabb és szebb lesz, Méltó dalomhoz és méltó hitemhez!

1920

HISZEK

188 / 356

Az új hit papja, énekelek én, Jertek, szegények, itt van a remény.

E koldus földön, vér és könny között Gazdag hitünkkel várjuk a jövőt.

A rongyaink zászlója fölragyog, Rátűznek vígan felkelő napok.

A nyomorunk zsoltára messze zeng, Ma még panasz, de holnap győzelem!

Az új hit papja várom az Urat: Jőjj el, világotbíró öntudat!

1921

(A MAGYAR MÚLTNAK...)

A magyar múltnak két gazdag-szegénye, Dús proletárja ébred e napon. Csapongó dalban, ujjongó zenében Szívünkbe szárnyal büszkén, szabadon.

Csokonai: ki százada ködéből Boldog jövőbe nézett csüggedőn, Petőfi: aki minden szolganépről Tördelte jármát véres harcmezőn.

Ma felidézünk sírból és homályból Két tiszta lélek, szabad szellemek, Köszönt a munka népe, az a tábor,

189 / 356

Mely a jövőbe indul veletek.

Szabad jövőbe és boldog jövőbe, Hogy álmotok valóra váljon ott, A verseitek hangjánál előre Hadd indulunk, munkások, magyarok.

Mert nemcsak délibáb, nemcsak szivárvány Az igaz költők álma és dala, De szenvedések és küzdelmek árán A diadalmas valóság maga!

1921

PETŐFI-CENTENÁRIUM

Nevét idézik, de a szellemét nem. Az él, és gyujt szivekben, észrevétlen, Mint a futó tűz korhadó avarban, Terjed titokban, és nő láthatatlan,

Míg égbe nem csap, éjbe nem világol, És pirkad tőle közel és távol, Hűs csillagok sápadnak rőt hevétől, És bíbor pernyék hullanak az égből,

És futva futnak dúvadak riadtan: Petőfi lángol a világviharban, Elég babona, máglya, bamba gazság, És napod virrad, szent Világszabadság!

1922

190 / 356

ÚJ VALLOMÁS

Minden szerelmet, amely bennem égett, Mint égi tűz és kárhozati láng, Melytől kigyúltak bennem messze fények, S ragyogtak földi fároszok gyanánt, Minden szerelmet most rád pazarolva Szeretlek nép, munkás és szenvedő, Te vagy reményem óriási tornya, Mely mélységekből az egekbe nő. Te vagy egyetlen és végső szerelmem, Minden nyaramnál forróbb hevületben Ölel dalom, és csókol énekem, Anyám te vagy, s te vagy a gyermekem!

Minden gyűlölség, amely bennem égett, Mint ifjú vadság és mint férfi gőg, Mely boldogított, mint a drága mérgek A mámoros ivót, halált hivőt, Minden gyűlölség szálljon most felétek, Kik a szabad jövendőt félitek, Kik renyhe jólét párnáin henyéltek, S tagadjátok az egyetlen hitet: Hogy szent az élet, és hogy szent az ember, Ki jövőt épít, mint korállt a tenger, Ki a sötét odukból fényre vágyva, Majd győzni fog a földön nemsokára!

1923

MIT AKARTAM?

191 / 356

Kifelé ballag már a vén diák Az életből, és a melódiák Gyéren zendülnek ajkán s csendesen, De azért még pár nóta megterem.

De azért én panasszal nem vagyok, Az Isten napja néha rám ragyog, A csillagok a régi szelidek, S hozzám hajolnak lassan a szivek.

Mást nem akartam, Isten a tanum, Elhallgat immár a vád és a gúny, Mivel az értetlenég illetett, Mert úgy szerettem a szegényeket.

Magyar szegénység hű költője, én, Kitartok véled, régi jó remény, Hogy a jövendő csak nekünk terem, S hogy e jövőt építi énekem!

Magyar szegénység: véget ér e tél, Lesz még itt szőlő, és lesz lágy kenyér, Az igazság lesz úr e föld felett, És az se fáj, hogy én már nem leszek!

1924

LORD BYRONHOZ [12]

Rab népek egyikének gyermeke Köszönt ma, szabad eszmék hőse, téged, Kinek a sorsod szép és bús rege, És halálod büszke örök élet!

192 / 356

A gőgös Albion, kalmár hazád Megtagadott, bár legjobb fia voltál, S tiéd lett minden föld s nép, mely galád Zsarnok alatt nyög, s versed néki zsoltár.

Nagy jegenyék és bús füzesek alól Feléd száll ma e sóhaj, lázadó dal, Mely már betelt a sok silány bitorral.

Sírodban most te meg se nyughatol, Hisz ennyi rablánc még nem volt e földön, S az ég alatt még nem volt ennyi börtön!

1924

A DOLGOZÓKHOZ

Kömivesek, kik hordjátok a téglát, Hogy égbe törjön torony és tető, Ugye, tudjátok, hogy szent a verejték, Hogy minden nagyság abból eredő?

Lakatosok, kik zárakat csináltok, Melyek megőrizik a kincseket, Ugye, tudjátok, hogy a nyitja hol van Annak, hogy ínség és nyomor lehet?

Asztalosok, kik furtok és faragtok, Hogy asztal, ágy és koporsó legyen, Mikor készittek már egy nagy koporsót, Melyben a szolgaság lesz a tetem?

Vasutasok, kik lámpákkal jeleztek,

193 / 356

És sípoltok, ha indul a vonat, Tudjátok-e, hogy egy új állomás vár, Hol mást nem látni, mint munkásokat?

1925

VIRÁGOS BARIKÁDON

A régi május első hajnalán, Mikor szememből elszállott az álom, S a napnak első aranyára lestem, Távol zenék ujjongó harsogásán Álmodtam ébren a szabad jövőről, S az ablakot széttárva messze néztem, S az ünneplő népekhez szólni vágytam, Hirdetni az ember-testvériséget!

Azóta sok május jött, véres és Virágos és fagyos és közönyös. De egyszer még szeretnék egy zenét, Egy tömeget, ünneplőn és dalolva, Szeretnék egy virágos barikádon Győzelmes és derüs szemekbe nézni, Egy vértelen és könnytelen tavasszal Ölelni át a milliók szivét, Hogy égig dobbanjon meg az enyém, S elégjen egy virágos barikádon!

1925

AZ ISMERETLEN KATONA

194 / 356

Én nem ünneplem őt, én gyászolom, Fekete posztós dob nélkül, magamban, De milliók nevében, akik élnek, És föltámadnak majd egy szép napon A sírból, mit ma országnak neveznek.

Én nem ünneplem őt, én átkozom Vezéreit, kik vérmezőre vitték Fiatal testét, ifjú álmait, Szabad jövőjét, boldog büszkeségét, Idegen célért, idegen pokolba.

Én nem ünneplem őt, én siratom A vértanút, ki mások vakhitéért Az Antikrisztus lovasát követve, Az embertelen, gyilkos kötelesség Parancsszavára az árokba fordult.

Én nem ünneplem őt, én jól tudom, Hogy mily barlangban főzték azt a mákonyt, Melytől bódultan tántorgott a nép, És innen és túl vér a vérre támadt, És innen és túl a halál tanyázott.

Én nem ünneplem őt, Johann Kovács, Schmidt, Smith, Forgeron és Forgiarini S a többi mind, elnémult ajkaikkal Az égbe és szivünkbe azt kiáltják: Elég legyen a meddő pusztulásból, És vesszenek a rombolásra bújtók!

Én nem ünneplem őt, a sírokon, Melyek a földet dúsabban borítják, Mint a vetés, nem taposok gazul,

195 / 356

Halálukért hirdetve új halált, De vallom és hiszem, hogy szent az élet, Szent, szent, százszor szent. Ámen. Úgy legyen!

1926

MÁJUS ÜNNEPE

A hatalom kiadta a parancsot: Ne legyen ünnep május elsején! Zászló ne lengjen, és ének ne zengjen, Csak robotoljon csöndben a remény!

És jött a május. Ezer orgonának Lila bugája búgott, a napon Minden bokor virágba öltözött föl, És a paréj is megnőtt szabadon.

Mint győzedelmi zászló, égbe lendült A jegenye, s ezer pacsirtadal Hirdette boldogan és büszkeséggel, Hogy itt a május és a diadal!

A nap bíborban hunyt el, a vizekben Millió élet nászdalt remegett, Míg a világ világ, még soha senki Nem készített ennél szebb ünnepet!

1928

196 / 356

197 / 356

Babits Mihály 1883-1941

MÁJUS HUSZONHÁROM RÁKOSPALOTÁN

Pest utcái között rohanó nép, puskalövések, rendőr, tört üvegek, népszava, forradalom. Én egyedül tehetetlenül itt számlálom a percet nincs hír, nincs újság, villanyosom megakadt. Néma falun lakom én, hol még az ebek sem ugatnak, nem bőgnek tehenek, még malac se visít. Nádas eresznek alatta topázszemü tengericső csügg. Hószinű fal, kék árny. Csend, csak a fecske csicserg. Csak ha a villanyos átrohan itt (és mint a tehén bőg) sejteni a város szörnyeteges közelét. Ám most alszik a táj: egy döglött villanyos állong. Ó bús villanyosom! bús ez a néma világ! Bús e méla falún az üres sínekre merengni. Ó jövevény sínek, visztek-e még ma tovább? Visztek-e még ma odáig, ahol most csörren az ablak, hol most csorran a vér, forran a forradalom? hol zajgó tömegen most úr a néma Petőfi s sarkra az Eszme kiáll isteni ríma gyanánt; hol tán míg írom ezt, Magyarország nagy betegágyán vér és kínok közt megszületett a Jövő.

Ó te Jövő, aki jössz és senki se sejti, hogy itt vagy; jössz és senki se lát; jössz sürü fátyol alatt,

198 / 356

mit hoztál, idegen? mit, mit viszel el? van-e célod vagy boros emberként ingatod útaidat? Ah, boros is vagy már ezer őrült eszme borától. Álmodsz s kóros vágy szennyezi álmod izét! Álom vagy magad: a mult álma, ki halni szeretne, s sír, hogy mindene fáj s nem lehet így betegen. Jöjjön az elhazugult életre halálos igazság, lesben az utcákon álljon a kósza halál: minden mindegy már! zúgjon fel a tengerek alja! hányódjon fel a genny! jöjjön a forradalom! Jöjjön a barbárság! jöjjön legalább az igazság, annyi hazugság és elmulatások után! Jöjjön a lázálom, mely minden bűnt kibeszél majd: egynek mondja: „Jogok gyáva barátja, remegj!” Másnak: „Ajkaidon kopott szó lett a szabadság! s szíved zsarnok volt, öklöd rossz kalapács.” Másnak: „Álnokul és önzőn fogtál kezet: íme véres lett a kezed: moshatod a kezedet!” Mindnek: „Félre vakult csökevény, s ti koholt ideálok! Nem játék a világ! Látni, teremteni kell!

1912. máj. 23-24.

199 / 356

Gyóni Géza 1884-1917

CSAK EGY ÉJSZAKÁRA...

Csak egy éjszakára küldjétek el őket: A pártoskodókat, a vitézkedőket. Csak egy éjszakára: Akik fent hirdetik, hogy - mi nem felejtünk, Mikor a halálgép muzsikál felettünk; Mikor láthatalan magja kél a ködnek, S gyilkos ólom-fecskék szanaszét röpködnek.

Csak egy éjszakára küldjétek el őket: Gerendatöréskor szálka-keresőket. Csak egy éjszakára: Mikor siketítőn bőgni kezd a gránát, S úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák;

200 / 356

Robbanó golyónak mikor fénye támad S véres vize kicsap a vén Visztulának.

Csak egy éjszakára küldjétek el őket: Az uzsoragarast fogukhoz verőket. Csak egy éjszakára: Mikor gránát-vulkán izzó közepén Úgy forog a férfi, mint a falvél; S mire földre omlik, ó iszonyú omlás, Szép piros vitézből csak fekete csontváz.

Csak egy éjszakára küldjétek el őket: A hitetleneket s az üzérkedőket. Csak egy éjszakára: Mikor a pokolnak égő torka tárul, S vér csurog a földön, vér csurog a fáról, Mikor a rongy sátor nyöszörög a szélben S haló honvéd sóhajt: fiam... feleségem...

Csak egy éjszakára küldjétek el őket: Hosszú csahos nyelvvel hazaszeretőket. Csak egy éjszakára: Vakító csillagnak mikor támad fénye, Lássák meg arcuk a San-folyó tükrébe’, Amikor magyar vért gőzölve hömpölyget, Hogy sírva sikoltsák: Istenem, ne többet.

Küldjétek el őket csak egy éjszakára, Hogy emlékezzenek az anyjuk kínjára. Csak egy éjszakára: Hogy bújnának össze megrémülve, fázva; Hogy fetrengne mind-mind, hogy maekulpázna; Hogy tépné az ingét, hogy verné a mellét, Hogy kiáltná bőgve: Krisztusom, mi kell még!

201 / 356

Krisztusom, mi kell még! Véreim, mit adjak Árjáért a vérnek, csak én megmaradjak! Hogy esküdne mind-mind, S hitetlen gőgjében, akit sosem ismert, Hogy hívná a Krisztust, hogy hívná az Istent: Magyar vérem ellen soha-soha többet! Csak egy éjszakára küldjétek el őket.

1914

SÍRVERS

Hazai domb lesz vagy idegen árok, Bús sírom füve amelyen kihajt, Kopott fejfámon elmosódó írás Bolygó vándornak ezt hirdesse majd:

Boldog, ki itt jársz, teéretted is Megszenvedett, ki lent nyugszik, a holt; Véres harcok verték fel hírét, De csak a béke katonája volt.

202 / 356

Kosztolányi Dezső 1885-1936

BOLDOG, SZOMORÚ DAL

Van már kenyerem, borom is van, van gyermekem és feleségem. Szívem minek is szomorítsam? Van mindig elég eleségem. Van kertem, s kertre rogyó fák suttogva hajolnak utamra, és benn a dió, mogyoró, mák terhétől öregbül a kamra. Van egyszerű, jó takaróm is, telefonom, úti bőröndöm, van jó-szívű jót-akaróm is, s nem kell kegyekért könyörögnöm. Nem többet az egykori köd-kép, részegje a ködnek, a könnynek, ha néha magam köszönök még, már sokszor előre köszönnek. Van villanyom, izzik a villany, tárcám van igaz színezüstből, tollam, ceruzám vigan illan, szájamban öreg pipa füstöl. Fürdő van, űdíteni testem, langy téa beteg idegemnek, ha járok a bús Budapesten, nem tudnak egész idegennek. Mit eldalolok, az a bánat könnyekbe borít nem egy orcát, és énekes ifju fiának

203 / 356

vall engem a vén Magyarország. De néha megállok az éjen, gyötrődve, halálba hanyatlón, úgy ásom a kincset a mélyen, a kincset, a régit, a padlón, mint lázbeteg, aki föleszmél, álmát hüvelyezve, zavartan, kezem kotorászva keresgél, hogy jaj, valaha mit akartam. Mert nincs meg a kincs, mire vágytam, a kincs, amiért porig égtem. Itthon vagyok itt e világban, s már nem vagyok otthon az égben.

1920

BEÍRTAK ENGEM MINDENFÉLE KÖNYVBE

Beírtak engem mindenféle Könyvbe és minden módon számon tartanak. Porzó-szagú, sötét hivatalokban Énrólam is szól egy agg-szürke lap. Ó, fogcsikorgatás. Ó, megalázás, hogy rab vagyok és nem vagyok szabad. Nem az enyém már a kezem, lábam és a fejem, az is csak egy adat. Jobb volna élni messze sivatagban, vagy lenn rohadni, zsíros föld alatt, mivel beírtak mindenféle Könyvbe és minden módon számon tartanak.

1921

204 / 356

Ó, ÉN SZERETEM ...

Ó, én szeretem a bús pesti népet, mely a Külső-Józsefvárosba tépett ruhákba jár vasárnap délután

és ámolyogva [13] , szédelegve hallja, hogy döng a tükrös kávéházak alja s a mozi-reklámokra néz tunyán.

Sokszor úgy érzem, szinte-szinte vétek, hogy csöndben élek, nem nézek felétek, s az álmok lenge fodrát fodrozom.

Ilyenkor aztán, elhagyott vasárnap, kis görbe közein a téli sárnak vezeklőn járok az utcátokon.

Itt élnek ők, a kedveskék, e járdán, letaposott cipősarokkal, árván, kávémérésbe bújva, hallgatag.

Éhes leányaik, kiket szeretnek, kopott árvácskák, fáradt, vézna szentek, gázláng alatt sötéten állnak.

Ki nézte meg, mit rejt szobájuk árnya? Ki leste meg, van-e ágyukba párna? Ki látta, hogy mi a bús, pesti nép?

Én láttam a munkást és lázra bujtott, sápadt arcát, hogy rossz szivarra gyújtott, én láttam a föld vérező szivét.

205 / 356

Bármerre mennék, ide visszatérnék, bármerre szállnék, átkozott szegény nép, a gondodat kiáltaná a szám,

mert bánatkővel van utcád kirakva, szemed a bánat végtelen patakja, s jaj ez a föld, e bús föld a hazám.

1924

Tóth Árpád 1886-1928

206 / 356

ELÉGIA EGY REKETTYEBOKORHOZ

Elnyúlok a hegyen, hanyatt a fűbe fekve, S tömött arany diszét fejem fölé lehajtja A csónakos virágú, karcsú, szelíd rekettye, Sok, sok ringó virág, száz apró légi sajka. S én árva óriásként nézek rájuk, s nehéz Szívemből míg felér bús ajkamra a sóhaj, Vihar már nékik az, váratlan sodru vész, S megreszket az egész szelíd arany hajóraj.

Boldog, boldog hajók, vidám lengők a gazdag Nyárvégi délután nyugalmas kék legén, Tűrjétek kedvesen, ha sóhajjal riasztgat A lomha óriás, hisz oly borús szegény. Tűrjétek kedvesen, ha lelkének komor Bányáiból a bú vihedere kereng fel, Ti nem tudjátok azt, mily mondhatlan nyomor Aknáit rejti egy ily árva szörny, egy – ember!

Ti ringtok csendesen, s hűs, ezüst záporok S a sűrű napsugár forró arany verése Gond nélkül gazdagúló mélyetekig csorog, Méz- s illatrakománnyal teljülvén gyenge rése; Ti súlyos, drága gyöngyként a hajnal harmatát Gyüjtitek, s nem bolyongtok testetlen kincs után, Sok lehetetlen vágynak keresni gyarmatát Az öntudat nem űz, a konok kapitány.

Én is hajó vagyok, de melynek minden ízét A kínok vasszöge szorítja össze testté, S melyet a vad hajós őrült utakra visz szét,

207 / 356

Nem hagyva lágy öbölben ringatni búját restté, Bár fájó szögeit már a létentúli lét Titkos mágneshegyének szelíd deleje vonzza: A néma szirteken békén omolni szét S nem lenni zord utak hörgő és horzsolt roncsa.

És hát a többiek?... a testvér-emberek, E hányódó, törött vagy undok, kapzsi bárkák, Kiket komisz vitorlák vagy bús vértengerek Rettentő sodra visz: kalózok s könnyes árvák, Ó, a vér s könny modern özönvizébe vetve Mily szörnyű sors a sok szegény emberhajóé: Tán mind elpusztulunk, s nincs, nincs közöttünk egy se, Kit boldog Ararát várhatna, tiszta Noé.

Tán mind elpusztulunk, s az elcsitult világon Csak miriád virág szelíd sajkája leng: Szivárvány lenn a fűben, szivárvány fenn az ágon, Egy néma ünnepély, ember-utáni csend, Egy boldog remegés, és felpiheg sohajtva A fájó ősanyag: immár a kínnak vége! S reszketve megnyilik egy lótusz szűzi ajka, S kileng a boldog légbe a hószín szárnyu Béke.

1917

AZ ÚJ ISTEN

Új isten szól hozzátok, emberek!

Nem templomok setét hajóin úszó Tömjén között ragyog fel tűz-szeme Barnult szentképek arany keretéből, Nem oltárok gyertyái közt fehérlik

208 / 356

Alabástrom közönnyel hallgatag, Hívők csókjától koptatott szobor, Nem méla, hosszú, vont litániák Cukros hullámát untan szürcsölő Egek lakója! Nem! Új isten ez!

Új isten szól hozzátok, emberek!

Nem ég szülötte Ő! Nem mennyben él, Nagymessze tőlünk, titkos ismeretlen, Ki arca elé vonta az eget, Mint egy hűvös, nagy kékselyem palástot, Nem! Ó, de nem is föld bálványa Ő, Mint ama Mammon [14] , aki ült hizott Gőggel rajtunk, s szájától milliom Élősdi csáp kígyózott szerteszét, S a szürcsölő, szívó karok befonták A szűzek testét, s feltörték finom Velőért a költő zengő agyát, S a gyárak vak, mély kéményén benyúlva Átkúsztak a robotos termek odván, S felitták mind a könnyet és az átkot, S a lomha Rémben mind aranyra vált ez És új éhséggé, bár a telt belek Már a nehéz aranytól eldugultak, S a rothadó nagy testre már kiültek Félelmes és aranyló hullafoltok...

Most új isten szól néktek, emberek!

A véres földnek vére szülte Őt,

209 / 356

A sok kiomlott, sűrű, keserű Vér összeállt a fájó földeken, Testté tapadt, alakká tornyosult, Vérszínű, nagy, mezítelen alakká, Ki országlépő tágra tárja lábát, S Földet rengésre tépő hangja zeng Piros Kelettől a sápadt Nyugatnak: „Im eljöttem! Eljött a Vörös Isten!”

És megy, s dörgő léptére messze reszket A sárga Szajna, s medréből kicsap, Jerichós visszhangot ver vén Westminster, S az Óceán zöld üvegén vörössen Előre zeng ezermérföldes árnya, S átfogja a Fehér Ház vak falát...

Hozsánna néked, új isten, hozsánna!

Ismerj meg minket, tieid vagyunk! A szíved hajtó, élő, drága nedv, A diadalmas vörös lüktetés A mi bús vérünkből is gazdagult, S világra ömlő harsonád sodrába Gyötört torkunk reszkető hangverése Szerényen s mégis segítve simul: A kicsiny, árva magyar jaj-patak A messzezengő nagy moszkvai árba, Mely most tisztára mossa a világot:

Hozsánna néked, új isten, hozsánna!

Legyen szavad teremtés új igéje, Formáld át sáros, bűnös, ócska bolygónk,

210 / 356

Mit elrontott sok régi, úri isten, Ti istenek közt új és proletár, Formáld boldoggá pőrölyös kezeddel – Emelj minket roppant tenyereidre, És a magad képére gyúrj át minket!

1919

LÉLEKTŐL LÉLEKIG

Állok az ablak mellett éjszaka, S a mérhetetlen messzeségen át Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd Távol csillag remegő sugarát.

Billió mérföldekről jött e fény, Jött a jeges, fekete és kopár Terek sötétjén lankadatlanul, S ki tudja, mennyi ezredéve már.

Egy égi üzenet, mely végre most Hozzám talált, s szememben célhoz ért, S boldogan hal meg, amíg rácsukom Fáradt pillám koporsófödelét.

Tanultam én, hogy általszűrve a Tudósok finom kristályműszerén, Bús földünkkel s bús testemmel rokon Elemekről ád hírt az égi fény.

Magamba zárom, véremmé iszom, És csöndben és tűnődve figyelem, Mily ős bút zokog a vérnek a fény,

211 / 356

Földnek az ég, elemnek az elem?

Tán fáj a csillagoknak a magány, A térbe szétszórt milljom árvaság? S hogy ösze nem találunk már soha A jégen, éjen s messziségen át?

Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy, Mint egymástól itt a földi szivek! A Sziriusz van tőlem távolabb Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem! Ó, jaj, az út lélektől lélekig! Küldözzük a szem csüggedt sugarát, S köztünk a roppant, jeges űr lakik!

1923

AZ ŐSÖK RITMUSA

Ember vagyok, új élet, új utas, Ki azt hiszi, friss titkokat kutat, S szűz ösvényt tör. Ám bennem csöndesen Ezernyi ős mozgás jár vén utat.

Sok régi ritmus, sűrű és borús Zajlás a test titkos mélyeiben, Távol a fénytől s mégis biztosan, Hibátlanul. S ős híreket izen.

Ó, jaj, ki tudja, hány bús ükapám Testében élt már ez az idegen

212 / 356

Világ, mely fáradt gesztusok felé Lankasztja lázadozó idegem.

Mosolyognék egy boldog, új mosolyt, De a szivem bíbor öbleiből - Sejt sejtnek adja – csöndesen remeg Szememig a holt könnyek vödre föl.

Dacolnék új, szép daccal, ám kevély Szájam körül már gyáva gödröt ás, Szelíd barázdát, halavány mosolyt Valami ősi meghunyászkodás.

Én régi, régi jobbágy-őseim, Hát éltek még? Jaj, hány rossz éven át Vonszolja még a csüggeteg utód Sötét parancsok konok csapatát?

Vagy kába álom minden szabad út, És nem is lehet újat kezdeni? S csak egy parancs van a földön örök: Dolgozni s új rabszolgát nemzeni?

Én nem hiszem. Van kicsi gyermekem Énnékem is! Hátha az ősi sejt Őbenne tisztul dús örömre, és Minden homályos, vén bút elfelejt!

Ó, hátha jő a tiszták s boldogok Szűz birodalma, a szebb, új világ, S dallá dobognak a szívekben a Bús, fáradt ritmusok, a holt apák!

1923

213 / 356

7

[1] Ábrányi Emil (1851-1920): Költő, műfordító, újságíró. [2] De profundis: a 130. zsoltár kezdete, jelentése: a mélységből (kiáltok hozzád, Uram!). [3] Prológ: prológus, görög-latin eredetű szó, régebben szokás volt az –us végződéseket elhagyni a latin szavaknál, a legtöbb külföldi nyelvben ma is így van.A mai magyar nyelvhasználat megőrzi az eredeti alakot. Jelentése előjáték, bevezető, előhang. [4] Salve: Légy üdvözölve. Latin szó. [5] Dr. Hollós József: orvos (1876-1947) az alkoholizmus és a tuberkulózis elleni tudományos harc egyik vezető személyisége volt. Ezt a verset Juhász Gyula Hollós József 42. születésnapjára (1918. augusztus 22.) írta. Tudományos tevékenysége mellett aktívan részt vett a politikai küzdelmekben. 1918-ban Szegeden Juhász Gyulával és Móra Ferenccel együtt a Radikális Párt helyi vezetője volt. 1919-ben belépett a szociáldemokrata pártba és munkájával segítette a Tanácsköztársaságot. Az ellenforradalom győzelme után Románián át az Egyesült Államokba emigrált. 1930 után Lenin követőjének vallotta magát. Nemzetközileg elismert tudományos tevékenységét az Egyesült Államokban is folytatta. Juhász Gyula és dr. Hollós József barátsága életük végéig megmaradt. Hollós József az Egyesült Államokban, Brewsterben halt meg. [6] Mozsarak: értsd: mozsárágyúk. [7] Illés batár: Juhász Gyula költői nyelvének szótára szerint az Illés batár a halál jelképe. [8] Helfferich: Karl Helfferich (1872-1924) német közgazdász, bankár, politikus. 1915-ben a német Birodalmi Kincstár (Reichsschatzamt) államtitkára, a hadikiadások vezetője volt. 1916 májusától belügyminiszter és kancellária-helyettes, 1917-ben lemond. 1920-tól az ultrakonzervatív és nacionalista Német Nemzeti Néppárt vezetőségének tagja és képviselője. (A Német Nemzeti Néppártot 1933-ban feloszlatták.) Ellenfele volt a Weimari Köztársaságnak. 1924-ben baleset következtében halt meg. [9] Ehrlich, Paul (1854-1915): német orvos, bakteriológus, a kemoterápia megalapozója. [10] Pasteur, Louis (1822-1895): francia kémikus, bakteriológus. [11] A vers első változata 1905-ben jelent meg Himnusz az emberhez címen. Alapelvünk szerint a későbbi változatot közöljük, mert az kifejezi a költő történelmi tapasztalatainak gazdagodását. Az elterjedtebb első változatot is klasszikus alkotásnak tekinthetjük. [12] Byron, George Gordon Noёl (1788-1824): származása szerint lord volt. Az angol költészet egyik legzseniálisabb és legnagyobb hatású romantikus alkotója. Szenvedélyesen támadta a társadalmi igazságtalanságot, a vallási és erkölcsi képmutatást, ezért az angol konzervatív körök kiüldözték Angliából. 1816-ban végleg elhagyta Angliát. Külföldön bekapcsolódott az olasz forradalmi mozgalomba, majd a görög szabadságharcba. Nevéhez fűződik a romantika egyik irányzata, a byronizmus. Magyarra Arany János, Szász Károly, Kosztolányi Dezső stb. fordították. [13] ámolyog : tájszó és hangfestő szó jelentése, ődöng , ténfereg, szédül, itt valószínűleg ténfereg jelentésben szerepel.

[14] Mammon: a bálványként imádott pénz, gazdagság. Mammon az asszírok pénz- és bőségistene volt.

214 / 356

8. Fejezet Várnai Zseni 1890-1981

KATONAFIAMNAK!

Én magzatom, szép katonafiam, Szíve vérével ír neked anyád, Mióta a császár kenyerét eszed, Vörösbe fordult itthon a világ! Most készülünk a döntő, nagy csatára, S ti lesztek ellenünk majd a sereg, Ha ráuszítnak önnön véreidre, Ne lőj, fiam, mert én is ott leszek!

Az anyaföldnek most zsendül a méhe, Már lesi az ásós, kapás hadat, Hogy szűz ölébe termő magot hintsen, Várja az erőt, mely életet ad, Most megmérjük irdatlan, nagy erőnket, S nem ringatnak majd kalászt a szelek, A termőföld lesz a mi lázadásunk: Ne lőj, fiam, mert én is ott leszek!

Fiam, ez öreg, reszkető sorokban Én sírok, ki méhemben hordtalak, Ki eggyé tettem éjet, napot, órát, Hogy etesselek, hogy dajkáljalak, Hús a húsomból, vér a véremből, Hogy emelhetnél te akkor kezet, Ha én zokogom, sikoltom feléd:

215 / 356

Ne lőj, fiam, mert én is ott leszek!

A Krisztusunk vagy, a mi Messiásunk, A reménységünk, a mindenünk: az élet! Te döntöd el most a mi nagy sorunk, A Te felzúdult, bús rabszolgavéred. Borítson el a forradalmi mámor, Ha hömpölyög a lázadó sereg, Mint fölkorbácsolt, zúgó tengerár, Ne lőj, fiam, mert én is ott leszek!

Most még csak háborog az óceán, S a kevély hajót már tépi, dobálja, Mi lesz, ha majd ős medréből kitör, Ha úrrá lesz a tenger akarása, Mi lesz, ha minden katonafiú Szülőanyjától kap egy levelet, Mely lázít, gyújt, vérbeborít: Ne lőj, fiam, mert én is ott leszek!

1912

216 / 356

Szabó Lőrinc 1900-1957

MATERIALIZMUS

217 / 356

Az uccán néha megállok s riadtan Nézem, amit sohase láttam eddig: mindenütt új istenek lelke vedlik és kísértetek járnak az anyagban. És az aszfalt már nem aszfalt alattam és lépni már sehova se merek, hisz mindenütt rejtett életeket roncsolok szét ok nélkül valahol az anyagban, mely értem robotol.

Anyám az anyag, jóságos csoda: vacogott a fogam a szörnyü télben és jött a szén, hegyekről jött a fa s máglyára dobta testét szótlan értem; és jött a kő és a felhőkbe mászott s barlanggal vett körűl és kivirágzott, hogy szebb legyen szememnek; s jött a vas és jön a vas mindennap, kalapács lesz belőle és szerszám és kovács és saját magát veri, karjai nem únják meg házamat tartani s mások görbülnek, sülnek és kihülnek, lappá lapulnak, körré kerekülnek, izzadnak, kopnak, dolgoznak, romolnak, napszámosai oly örök nyomornak, mely az állatnál is önzetlenebb; simúl a gumi autóm kerekére, ércmadár libben, hogy hátára üljek, a benzin fölrobban, csakhogy repüljek és mind a többi, cipőm és ruhám és bútorom, poharam, ceruzám, edényem, lámpám, könyvem, olajam és mind a többi, minden, ami van, gyorsaságom, kényelmem, gyógyszerem,

218 / 356

mámorom és tüzem és ételem és rezgő húrok s billentyűk zenéje jön-jön elém, hogy életem fölélje, húsomon kívül s húsomon belül kiigya lelkét és kegyetlenűl szemétté, ronggyá, undorrá ürítse a jóságos és nemes anyagot, mely értem öltött ezer alakot és nem bánja, hogy förtelembe hal e földöntúli önfeláldozásban.

Barátaim, hogy tudjak hinni másban, mint az anyagban? Egyetlen valóság az anyag s nincs több oly igazi jóság, mint az övé, ki minden pillanatban milliószor megalázza magát hűtlen fiáért, kinek neve lélek. Az anyag öngyilkossága az élet s hol lássak szebbet, jobbat hol keressek, szégyenkezőbb hálával kit szeressek, mint a türelmes, tiszta anyagot, akit a pap csak gyalázni szokott s bántalmazni a tiszteletlen ember, sosem kérdezve, mért fut, mért liheg, mért dolgozik hús, föld, fa, érc, üveg, növények teste, ezerféle vér, mely valahol s valahogy mégis él, rejtett gerincek titkos veleje, testtelen mozgások szent ereje mért dolgozik érettünk szüntelen, alázatosan s türelmesen, mért dolgozik, mondjátok meg, miért:

mért dolgozik a test a lélekért?

219 / 356

1928

József Attila 1905-1937

LEBUKOTT

Megvallattak, hogy vérzett a husunk, Elvtársunk, ki még sétálsz, mint a fény, gondolj reánk, kik fel-le futkosunk

220 / 356

és messze nézünk cellánk szögletén. Lágyult az izmunk, fekhelyünk kemény, eledelünket kiköpi a szánk, gyomor- s tüdőbajt ítéltek reánk s ha nem pusztulunk, elpusztítanak. Még harcolunk, de testünk oly sovány. Testvér, segítsd a lebukottakat.

Otthon a tűzhely hűvös és repedt. Hideg fazékban készül az ebéd: a csarnok nyirkos kövéről szedett kis káposztalevél és hulladék. Az asszony szédül, szidja gyermekét s a szomszédné a gangon kiabál, hogy tőlünk sose kapja vissza már az ujjnyi kevés lámpaolajat. Tél lesz, ragyog a fagy s az éhhalál: Testvér, segítsd a lebukottakat.

Gondoljatok a büdös küblire, mely ködgomolyban küld új nyavalyát. Küldjetek szappant, lóhúst s télire apadt testünkre adjatok ruhát. Küldjetek könyvet, bármily ostobát, mert megőrjít a patkánypuha éj, az asszony nélkül gyötrő szenvedély. Enyhítsd kínunk, ha munkás vagy s szabad, elvtárs, hisz te vagy a Vörös Segély. Testvér, segítsd a lebukottakat.

Küzdtünk híven a forradalomért, nem halhatunk meg, élnünk kell tovább, zizegve várnak a röpcsik, a hék s éhbérre várnak mind a burzsoák.

221 / 356

A mozgalom vár, munka és család, míg megbukik a kizsákmányolás, a sarló villan, sújt a kalapács s börtönről, gyárról lehull a lakat. Éljen a Szovjet, a munkástanács! Testvér, segítsd a lebukottakat.

1930

SZOCIALISTÁK

Le a kapitalizmussal! Hatalmat, húst a dolgozóknak! ... A tőke szennyében gázolunk, kedves fegyverünk böködi tomporunkat – Böködj, böködj csak szüntelenül, kedves fegyverünk, hadd tudjuk meg újra és újra, hogy véletlenül, tusa nélkül csatát nem nyerünk.

Nem sietünk, erősek vagyunk, rengeteg az elevenünk, a halottunk, tanácsot állunk a dombon, melyre pincéből, bányából, kubikos gödörből feljutottunk viszi az idő a ködöt, tisztán meglátni csúcsainkat.

Viszi a ködöt az idő s az időt mi hoztuk magunkkal, hoztuk harcunkkal, tartalék nyomorunkkal, a kenyérrel, mely megpenészedett, amíg a munkás megszeghette, a kásával, mely megdohosodott, amíg a munkás megfőzhette, a tejjel, amely megsavanyodott, amíg a munkás köcsögébe belecsobbant,

222 / 356

a csókkal, amelyből cafraság lett, amíg a munkás fiatalába beledobbant, a házzal, amelyből omladék lett, amíg a munkás beleköltözött, a ruhával, amelyből rongy lett, amíg a munkás beleöltözött, a szabadsággal, mely elnyomás lett, amíg a munkás megszületett, a bőrszivarral, mely bagó lett, míg a munkás felnövekedett, a tőkével, mely munka lesz, amíg megnő az inas s kalapácsával odavág, világ! ahol a legfehérebben izzik a vas! ...

Vers, eredj, légy osztályharcos! a tömeggel együtt majd felszállsz! ...

Te délre mégy, te nyugatra, én pedig északra, Elvtárs!

1931

MUNKÁSOK

Forgolódnak a tőkés birodalmak, csattog világot szaggató foguk. Lágy Ázsiát, borzolt Afrikát falnak, s mint fészket ütik le a kis falut. Egy nyál a tenger! Termelő zabálás, -

223 / 356

kis, búvó országokra rálehel a tátott tőke sárga szája. Párás büdösség-felhő lep bennünket el.

S hol zápfog rág, a város érdes része, hol a vasbányák fuvallata ing, gép rugdal, lánc zúg, jajong ládák léce, lendkerék szíja csetten és nyalint, hol a fémkeblű dinamókat szopják a sivalkodó transzformátorok, itt élünk mi. És sorsunk összefogják a nők, gyermekek, agitátorok.

Itt élünk mi! Idegünk rángó háló, vergődik benn’ a mult sikos hala. A munkabér, a munkaerő ára, cincog zsebünkben, úgy megyünk haza. Újságpapír az asztalon kenyérrel s az újságban, hogy szabadok vagyunk – poloskát űzünk lámpával s a kéjjel s két deci fröccsel becsüljük magunk’.

Elvtárs és spicli jár a csöndben erre, részeg botlik, legény bordélyba lóg, mert hasal az éj s pörsenéses melle, mint szennyes ingből, füst alól kilóg. Igy élünk mi. Horkolva alszunk s törten Egymás hátán, mint odvas farakás s hazánk határát penész jelzi körben a málló falon; nedves a lakás.

De – elvtársaim! – ez az a munkásság, mely osztályharcban vasba öltözött. Kiállunk érte, mint a kémény: lássák!

224 / 356

És búvunk érte, mint az üldözött. A történelem futószalagára szerelve ígyen készül a világ,

hol a munkásság majd a sötét gyárra szegzi az Ember vörös csillagát! [1]

1931

FAGY

Töprengett ősszel szilajon, havazna gondolkodva most s kemény fagy tiszta ablakán dobol az ingerült idő.

Bankárok és tábornokok ideje ez, jelen idő, ez a kovácsolt hideg, e villanó, e kés-idő.

A csördülő ég vasban áll. Ez a fagy átszúr, döf tüdőt, rongy mögött meztelen kebelt – köszörün sikoltó idő.

Mögötte mennyi hallgatag hideg kenyér és pléhdoboz, megdermedt dolgok halmaza – kirakat-üvege-idő.

225 / 356

És kiáltoznak: „Hol a kő, hol az a deres vasdarab? Vágd bele! Zúzd be! Lépj belé! ...” - Milyen idő – milyen idő –

1932

MONDD, MIT ÉRLEL

Mondd, mit érlel annak a sorsa, akinek nem jut kapanyél; kinek bajszán nem billeg morzsa, ki setét gondok közt henyél; ültetne krumplit harmadába s nincs szabad föld egy kapa se, s csomókban hull hajaszála s nem veszi észre maga se?

Mondd, mit érlel annak a sorsa, akinek öt holdja terem; lompos tyúkja kárál a torsra s gondjai fészke a verem; s igája nem zörög, sem ökre nem bőg elnyújtva – nincs neki – s mélyéről párolog a bögre, ha kis családját eteti?

Mondd, mit érlel annak a sorsa, ki maga él, maga keres; levesének nincs sava-borsa, hitelt nem ád a fűszeres; egy tört széke van, hogy begyújtson, repedt kályháján macska ül,

226 / 356

ritmust lóbál az ajtókulcson, néz, néz, s lefekszik egyedül?

Mondd, mit érlel annak a sorsa, ki családjáért dolgozik; veszekszenek, kié a torzsa, és csak a nagylány néz mozit; a nő mindíg mos – lucsok holtja – szájíze mint a főzelék, s a szigor a lámpát ha eloltja, csend fülel, motoz a setét?

Mondd, mit érlel annak a sorsa, ki a gyár körül őgyeleg; helyén a kapszlit nő kapdossa s elfakult fejű kisgyerek; s a palánkon hiába néz át, hiába cipel kosarat, szatyrot, - ha elalszik, fölrázzák s lebukik, hogyha fosztogat?

Mondd, mit érlel annak a sorsa, ki sót mér, krumplit, kenyeret, hozomra, újságpapírosba s nem söpri le a mérleget; s ritkás fény közt morogva rámol - az adó hosszú, nagy a bér – s mi haszna sincs, hiába számol többet a petróleumért?

S mondd, mit érlel annak a sorsa, ki költő s fél és így dalol; felesége a padlót mossa s ő másolás után lohol;

227 / 356

neve, ha van, csak árúvédjegy, mint akármely mosóporé, s élete, ha van élte még egy, a proletár utókoré?

1932

A VÁROS PEREMÉN

A város peremén, ahol élek, beomló alkonyokon mint pici denevérek, puha szárnyakon száll a korom, s larakódik, mint a g u a n ó keményen, vastagon.

Lelkünkre így ül ez a kor. És mint nehéz esők vastag rongyai mosogatják a csorba pléhtetőt – hiába törli a bú szivünkről a rákövesedőt.

Moshatja vér is – ilyenek vagyunk. Új nép, másfajta raj. Másként ejtjük a szót, fejünkön másként tapad a haj. Nem isten, nem is az ész, hanem a szén, vas és olaj,

a való anyag teremtett minket e szörnyű társadalom öntőformáiban löttyintve

228 / 356

forrón és szilajon, hogy helyt álljunk az emberiségért az örök talajon.

Papok, katonák, polgárok után így lettünk végre mi hű meghallói a törvényeknek; minden emberi mű értelme ezért búg mibennünk, mint a mélyhegedű.

Elpusztíthatatlant annyian, mióta kialakult naprendszerünk, nem pusztítottak eddig, bár sok a mult: szállásainkon éhinség, fegyver, vakhit és kolera dúlt.

Győzni fogó még annyira meg nem aláztatott, amennyire a csillagok alatt ti megaláztatok: a földre sütöttük szemünk. Kinyílt a földbe zárt titok.

Csak nézzétek, a drága jószág hogy elvadult, a gép! Törékeny falvak reccsennek össze, mint tócsán gyönge jég, városok vakolata omlik, ha szökken; s döng az ég.

Ki inti le? – talán a földesúr? – a juhász vad ebét?

229 / 356

Gyermekkora gyermekkorunk. Velünk nevelkedett a gép. Kezes állat. No, szóljatok rá! Mi tudjuk a nevét.

És látjuk már, hogy nemsoká mind térdre omlotok s imádkoztok hozzá, ki pusztán a tulajdonotok. De ő csak ahhoz húz, ki néki enni maga adott...

Ím itt vagyunk, gyanakvón s együtt, az anyag gyermekei. Emeljétek föl szívünket! Azé, aki fölemeli. Ilyen erős csak az lehet, ki velünk van teli.

Föl a szívvel, az üzemek fölé! Ily kormos, nagy szivet az látott-hallott, ki napot látott füstjében fulladni meg, ki lüktetését hallotta a föld sok tárnás mélyeinek!

Föl, föl! ... E fölosztott föld körül sír, szédül és dülöng a léckerítés leheletünktől, mint ha vihar dühöng. Fujjunk rá! Föl a szívvel, füstöljön odafönt!

Míg megvilágosúl gyönyörű

230 / 356

képességünk, a rend, mellyel az elme tudomásul veszi a véges végtelent, a termelési erőket odakint s az ösztönöket idebent...

A város peremén sivít e dal. A költő, a rokon, nézi, csak nézi, hull, csak hull a kövér, puha korom, s lerakódik, mint a g u a n ó, keményen, vastagon.

A költő – ajkán csörömpöl a szó, de ő (az adott világ varázsainak mérnöke), tudatos jövőbe lát s megszerkeszti magában, mint ti majd kint, a harmóniát.

1933

A TŐKÉSEK HASZNÁRÓL

Dagassz gázlángnál kenyeret, vagy égess lukas, vörös téglát; törje kapa a tenyered; áruld magad, míg leng a szoknyád; feküdj hanyatt és deszkázz aknát; cipelj zsákot a piacon; tanulj, vagy ne tanulj ki szakmát, a tőkéseké a haszon.

231 / 356

Öblíts benzinben selymeket; szedd guggolva a vöröshagymát; ölj kecskét, amely rád mekeg; jól szabj, hogy álljon jól a nadrág; csak rajta, mikor abbahagynád! Kirúgnak s mit nyerhetsz azon? Koldulsz? betörsz? ... A rend lecsap rád, a tőkéseké a haszon.

Költsél epedő verseket; pácolj prágai módra sonkát; gyüjts gyógynövényt, fejts kőszenet; vezess főkönyvet s rejtsd a titkát; viselj aranyzsinóros sapkát; élj Párizsban vagy Szatymazon, mire a béredet kikapnád, a tőkéseké a haszon.

Ajánlás

Proletár! folytatnám, de unnád, tudod, hogy nem élsz lazacon, amíg a tőkések adnak munkát, a tőkéseké a haszon.

1933

VIGASZ

Ne hadd el magad, öregem, bőröd ne bízd kereskedőre, ki elád felhőt az egen s a földön telket vesz belőle.

232 / 356

Inkább segít a kutya szőre a teríthető betegen, semhogy magát miértünk törje, aki sorsunktól idegen.

Magának rág mind, aki rág, a fogacskák azért fogannak. S mert éhes rongy vagy, a fogát elkoldulhatod-e a kannak? Fázol. Hát mondd, hihetsz-e annak, ki fűtve lakik öt szobát, falain havas tájak vannak, meztelen nők meg almafák?

Hihetsz-e? Szagos kis dorong édes szivarja s míg mi morgunk, ő langyos vízben ül s borong, hogy óh, mi mennyire nyomorgunk! Ha pincéjébe szenet hordunk, egy pakli „balkánt” is kibont! Szivére veszi terhünk, gondunk. Vállára venni nem bolond...

Bús jószág, ne vetéld magad! Együtt vágunk a jeges télnek. A jégből csak lucsok fakad, de hű társ – éhezők kisérnek. S ha most a tyúkszemünkre lépnek, hogy lábunk cipőnkbe dagad, rajtad is múlt. Lásd, harc az élet, ne tékozold bizalmadat.

1933

233 / 356

ALKALMI VERS A SZOCIALIZMUS ÁLLÁSÁRÓL IGNOTUSNAK [2]

Fák közt, virág közt ülök egy padon. Kotyogok mint elhagyott csolnak, sok lágy levegő locsolgat – a szabadság nagy csendjét hallgatom. S valami furcsa módon nyitott szemmel érzem, hogy testként folytatódom a külső világban – nem a fűben, a fákban, hanem az egészben.

Ahogy fölvetem boldog szememet, mind följebb oszlanak az egek s egyszerre elém suhannak itt gólyákként lengő szavaid, te hamvadthajú öreg. És mint a tájon, mosolygok rajtad.

Nem érzem én, csak értem aggodalmad, S azért tolom el a csendet, hogy belásd, öreg vagy és nem az elmúlást siratod, mint helyedben én siratnám, hanem a munkát, a fölszabadulást,

234 / 356

magát az emberi alkotást, a láthatatlant, mert rátipornak hitvány és látható hatalmak.

Ha beomlanak a bányát vázazó oszlopok, a kincset azért a tárnák őrzik és az lobog. És mindig újra nyitnák a bányászok az aknát, amíg szivük dobog.

A dolgos test s az alkotó szellem, mondd, hogy törhetne egymás ellen? Az elme, ha megért, megbékül, de nem nyughatik a szív nélkül. S az indulat múló görcsökbe vész, ha föl nem oldja eleve az ész.

Azt hiszem, fáj sok fölgyűlt éved és azért a szerető tévedés. S jobb is volna, ha most elnéznéd velem, hogy’ köt hálót szellő faleveleken.

Már karcsú idomaira pongyolát ölt a lég. Az alkony a felhőn fésű... ülünk együtt, mint kedves és fia...

235 / 356

A fűben gyepként sarjad a sötét. A homály pamutlombjai ingnak.

S mi várjuk, hogy mikor lesz látható reszketésű bennünk az első csillag.

1934

BÉRMUNKÁS-BALLADA

Hordunk vinnyogó kosarat, kapálunk reszkető salátát, vályognak dagasztunk sarat, szabjuk a divathölgy ruháját, fejtjük a sertés-oldal háját, zsírt olvasztunk, libát tömünk s az est ha bontja lengő táját, bérünk van, nincsen örömünk.

Hiába emelünk falat és rakjuk sorsunk kaszárnyáját, fiúnk utcán, üveg alatt nézi csak építőkockáját, s ha lányunk babaruhácskáját kéri – hisz szövetet szövünk – összeszorítja puha száját – bérünk van, nincsen örömünk.

Szemünk előtt csak szíj szalad, csinálunk kocsit, hozzá pályát, földben, föld fölött, föld alatt elültetjük a világ fáját,

236 / 356

begyüjtjük a rét gabonáját és még büszkék se lehetünk – tűzbe vetik, vízbe dobálják. Bérünk van, nincsen örömünk.

A krumpli úgy nő, ha kapálják! Ott nincs hiba, hogy küzködünk, nem az rágja az ember máját. Bérünk van, nincsen örömünk.

1934

ESZMÉLET

I

Földtől eloldja az eget a hajnal s tiszta, lágy szavára a bogarak, a gyerekek kipörögnek a napvilágra; a levegőben semmi pára, a csilló könnyűség lebeg! Az éjjel rászálltak a fákra, mint kis lepkék, a levelek.

II

Kék, piros, sárga, összekent képeket láttam álmaimban és úgy éreztem, ez a rend – egy szálló porszem el nem hibbant. Most homályként száll tagjaimban álmom s a vas világ a rend. Nappal hold kél bennem s ha kinn van

237 / 356

az éj – egy nap süt idebent.

III

Sovány vagyok, csak kenyeret eszem néha, e léha, locska lelkek közt ingyen keresek bizonyosabbat, mint a kocka. Nem dörgölődzik sült lapocka számhoz s szívemhez kisgyerek – ügyeskedhet, nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret.

IV

Akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ, szorítja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikát s így mindenik determinált. Csak ami nincs, annak van bokra, csak ami lesz, az a virág, ami van, széthull darabokra.

V

A teherpályaudvaron úgy lapultam a fa tövéhez, mint egy darab csönd; szürke gyom ért számhoz, nyers, különös-édes. Holtan lestem az őrt, mit érez, s a hallgatag vagónokon árnyát, mely ráugrott a fényes, harmatos szénre konokon.

238 / 356

VI

Ím itt a szenvedés belül, ám ott kívül a magyarázat. Sebed a világ – ég, hevül s te lelkedet érzed, a lázat. Rab vagy, amíg a szíved lázad – úgy szabadulsz, ha kényedül nem raksz magadnak olyan házat, melybe háziúr települ.

VII

Én fölnéztem az est alól az egek fogaskerekére – csilló véletlen szálaiból törvényt szőtt a mult szövőszéke és megint fölnéztem az égre álmaim gőzei alól s láttam, a törvény szövedéke mindíg fölfeslik valahol.

VIII

Fülelt a csend – egyet ütött. Fölkereshetnéd ifjúságod; nyirkos cementfalak között képzelhetsz egy kis szabadságot – gondoltam. S hát amint fölállok, a csillagok, a Göncölök úgy fénylenek fönt, mint a rácsok a hallgatag cella fölött.

239 / 356

IX

Hallottam sírni a vasat, hallottam az esőt nevetni. Láttam, hogy a múlt meghasadt s csak képzetet lehet feledni; s hogy nem tudok mást, mint szeretni, görnyedve terheim alatt – minek is kell fegyvert veretni belőled, arany öntudat!

X

Az meglett ember, akinek szívében nincs se anyja, apja, ki tudja, hogy az életet halálra ráadásul kapja s mint talált tárgyat visszaadja bármikor – ezért őrzi meg, ki nem istene és nem papja se magának, sem senkinek.

XI

Láttam a boldogságot én, lágy volt, szőke és másfél mázsa. Az udvar szigorú gyöpén imbolygott göndör mosolygása. Ledőlt a puha, lágy tócsába, hunyorgott, röffent még felém – ma is látom, mily tétovázva babrált pihéi közt a fény.

XII

240 / 356

Vasútnál lakom. Erre sok vonat jön-megy és el-elnézem, hogy’ szállnak fényes ablakok a lengedező szösz-sötétben. Igy iramlanak örök éjben kivilágított nappalok s én állok minden fülke-fényben, én könyöklök és hallgatok.

1934

EMBEREK

Családunkban a jó a jövevény. Az érdek, mint a gazda, úgy igazgat, ezt érti rég, de ostobán, ki gazdag s ma már sejteni kezdi sok szegény.

Kibomlik végül minden szövevény. Csak öntudatlan falazunk a gaznak, kik dölyffel hisszük magunkat igaznak. A dallam nem változtat szövegén.

De énekelünk mind teli torokkal s edzzük magunkat borokkal, porokkal, ha kedvünk fanyar, szánk pedig üres.

Erényes lény, ki csalódni ügyes. Úgy teli vagyunk apró, maró okkal, mint szúnyoggal a susogó füzes.

1935

241 / 356

MODERN SZONETT

Az ember él, habár üres a kamra s a dobozokban semmi élelem. Életben tart a halálfélelem. (E nehéz percben ismerek magamra.)

Most sajnálom (de ezt is lenyelem), hogy nincs isten, ki gondoljon kínomra és azok szemét ujjával kinyomja, kik elnézik, hogy nincsen kenyerem.

Büszke nyomorult voltam én! Ma már belátom, csak a csökönyös szamár büszke, amikor szaggatja az ostor,

meg az újonc, ki első ízben posztol, meg a gyermek, kit dícsér a tanár és otthon édes meggybefőttet kóstol.

1935

EMBERISÉG

Óh emberiség, kit törött anyám szenvedni szaporított és nem értett! Nem rettenek születni újra érted, te két milliárd párosult magány!

Láttalak sírni a folyók fagyán, mint gyermeket, kit a jég tüze sértett;

242 / 356

láttalak ölni, halni s mint nem éltet, tündökölni nagy egyházak falán.

Hegyen láttalak és lapulni ólnál – szerencsétlen, ki úgy élsz, mintha volnál, megérdemled, hogy atyád a halál!

Vértelen arra vársz, hogy véred ontsák s föl-fölmutat a társuló bolondság, mely téged minden kínban megtalál.

1935

A DUNÁNÁL

I

A rakodópart alsó kövén ültem, néztem, hogy úszik el a dinnyehéj. Alig hallottam, sorsomba merülten, hogy fecseg a felszín, hallgat a mély. Mintha szívemből folyt volna tova, zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.

Mint az izmok, ha dolgozik az ember, reszel, kapál, vályogot vet, ás, úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el minden hullám és minden mozdulás. S mint édesanyám, ringatott, mesélt s mosta a város minden szennyesét.

És elkezdett az eső cseperészni, de mintha mindegy volna, el is állt.

243 / 356

És mégis, mint aki barlangból nézi a hosszú esőt – néztem a határt: egykedvü, örök eső módra hullt, szintelenül, mi tarka volt, a mult.

A Duna csak folyt. És mint a termékeny, másra gondoló anyának ölén a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen és nevetgéltek a habok felém. Az idő árján úgy remegtek ők, mint sírköves, dülöngő temetők.

II

Én úgy vagyok, hogy már százezer éve nézem, amit meglátok hirtelen. Egy pillanat s kész az idő egésze, Mit százezer ős szemlélget velem.

Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak, öltek, öleltek, tették, ami kell. S ők látják azt, az anyagba leszálltak, mit én nem látok, ha vallani kell.

Tudunk egymásról, mint öröm és bánat. Enyém a mult és övék a jelen. Verset írunk – ők fogják ceruzámat s én érzem őket és emlékezem.

III

Anyám kún volt, az apám félig székely, félig román, vagy tán egészen az. Anyám szájából édes volt az étel,

244 / 356

apám szájából szép volt az igaz. Mikor mozdulok, ők ölelik egymást. Elszomorodom néha emiatt – ez az elmúlás. Ebből vagyok. „Meglásd, ha majd nem leszünk! ...” – megszólítanak.

Megszólítanak, mert ők én vagyok már; gyenge létemre így vagyok erős, ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál, mert az őssejtig vagyok minden ős – az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik: apám- s anyámmá válok boldogon, s apám, anyám maga is ketté oszlik s én lelkes Eggyé így szaporodom!

A világ vagyok – minden, ami volt, van: a sok nemzetség, mely egymásra tör. A honfoglalók győznek velem holtan S a meghódoltak kínja meggyötör. Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa – török, tatár, tót, román kavarog e szívben, mely e multnak már adósa szelíd jövővel – mai magyarok!

... Én dolgozni akarok. Elegendő harc, hogy a multat be kell vallani. A Dunának, mely mult, jelen s jövendő, egymást ölelik lágy hullámai. A harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés s rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés.

1936

245 / 356

NE LÉGY SZELES ...

Ne légy szeles. Bár munkádon más keres – dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes.

1936 vagy 1937

ŐS PATKÁNY TERJESZT KÓRT ...

Ős patkány terjeszt kórt miköztünk, a meg nem gondolt gondolat, belezabál, amit kifőztünk, s emberből emberbe szalad. Miatta nem tudja a részeg, ha kedvét pezsgőbe öli, hogy iszonyodó kis szegények üres levesét hörpöli.

S mert a nemzetekből a szellem nem facsar nedves jajokat, hát új gyalázat egymás ellen serkenti föl a fajokat. Az elnyomás csapatban károg, élő szívre, mint dögre száll – s a földgolyón nyomor szivárog, mint hülyék orcáján a nyál.

Lógatják szárnyuk az ínségnek gombostűjére szúrt nyarak.

246 / 356

Bemásszák lelkünket a gépek, mint aluvót a bogarak. Belsőnk odvába bútt a hálás Hűség, a könny lángba pereg – Űzi egymást a bosszúállás Vágya s a lelkiismeret.

S mint a sakál, mely csillagoknak fordul kihányni hangjait, egünkre, hol kínok ragyognak, a költő hasztalan vonít ... Ó, ti csillagok, ti! Rozsdás, durva vastőrökül köröskörül, hányszor lelkembe vagytok szúrva – (itt csak meghalni sikerül).

S mégis bízom. Könnyezve intlek, szép jövőnk, ne légy ily sivár! .. Bízom, hisz mint elődeinket, karóba nem húznak ma már. Majd a szabadság békessége is eljön, fínomul a kín – s minket is elfelednek végre lugasok csendes árnyain.

1937

AHOL A SZABADSÁG ...

Ahol a szabadság a rend, mindig érzem a végtelent.

1937

247 / 356

Radnóti Miklós 1909-1944

KORTÁRS ÚTLEVELÉRE

A Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának, a növelő közösségnek, a barátaimnak.

Surranva kell most élned itt, sötét vadmacskaként, ki néma hittel ugrik és karmol is szörnyen, tíz feszes körömmel; ki hogyha alszik, félig alszik, és szembehasal a vésszel akkor is s villanva eltünik, ha fáj a küzdelem.

Vagy sárként kell majd tapadnod orvul, lábat, ha rádlép, nyalogatni puhán s mutatnod a hátad, hogy nyomát viseled és hogy mily becses néked ez emlék! medália hátadon s az asszonyod ott a piacon, délidőn róla dicsekszik.

*

Ha ezt követed, élhetsz valahogy;

248 / 356

bólinthatsz meleg ételek fölött és az esti csöndben leköpheted magad!

*

Vagy föllázadsz, mindezt ha nem tudod És híredet most itt nem hirdetheti Semmise akkor és legelső fürdőd is – hiába volt! Mert mocskol e kor. De híred jövő, fiatal korokon vonul át égi fényeknél fényesebben!

Gondold el! Hogyha lázadsz, jövendő fiatal koroknak embere hirdet s pattogó hittel számot ad életedről; számot ad és fiának adja át emlékedet, hogy példakép, erős fa legyen, melyre rákúszhat a gyönge növendék!

1935

ALUDJ

Mindig gyilkolnak valahol, lehunyt pilláju völgy ölén, fürkésző ormokon, akárhol, s vígaszul hiába mondod, messzi az! Sanghaj, vagy Guernica Szivemhez éppen oly közel, mint rettegő kezed,

249 / 356

vagy arra fenn a Jupiter! Ne nézz az égre most, ne nézz a földre sem, aludj! A szikrázó Tejút porában a halál szalad s ezüsttel hinti be az elbukó vad árnyakat.

1937

HISPÁNIA, HISPÁNIA

Két napja így zuhog s hogy ablakom nyitom, Páris tetői fénylenek, felhő telepszik asztalomra s arcomra nedves fény pereg.

Házak fölött, de mélyben állok mégis itt, rámsír az esővert korom, s szégyenkezem e lomha sártól s hírektől mocskos alkonyon.

Ó suhogó, feketeszárnyu háború, szomszédból szálló rémület! nem vetnek már, nem is aratnak és nincsen ott többé szüret.

Madárfió se szól, az égből nap se tűz, anyáknak sincsen már fia, csupán véres folyóid futnak tajtékosan, Hispánia!

250 / 356

De jönnek új hadak, ha kell a semmiből, akár a vad forgószelek sebzett földekről és a bányák mélyéről induló sereg.

Népek kiáltják sorsodat, szabadság! ma délután is érted szállt az ének; nehéz szavakkal harcod énekelték az ázottarcu párisi szegények.

1937

HIMNUSZ A BÉKÉRŐL

Te tünde fény! futó reménység vagy te, forgó századoknak ritka éke: zengő szavakkal s egyre lelkesebben szóltam hozzád könnyüléptü béke!

Szólnék most ujra, merre vagy? hová tüntél e télből, mely rólad papol s acélt fen szívek ellen, - ellened! A szőllőszemben alszik így a bor

ahogy te most mibennünk rejtezel. Pattanj ki hát! egy régesrégi kép kisért a dalló száju boldogokról; de jaj, tudunk-e énekelni még?

Ó, jöjj el már te szellős március! most még kemény fagyokkal jő a reggel, didergő erdők anyja téli nap:

251 / 356

leheld be zúzos fáidat meleggel,

s állj meg fölöttünk is, mert megfagyunk e háboruk perzselte télben itt, ahol az ellenállni gyönge lélek tanulja már az öklök érveit.

Nyarakra gondolunk s hogy erdeink majd lombosodnak s bennük járni jó, és kertjeinknek sűrü illatában fáján akad a hullni kész dió!

s arany napoknak alján pattanó labdák körül gomolygó gombolyag, gyereksereg visong; a réteken zászlós sörényű, csillogó lovak

száguldanak a hulló nap felé! s fejünk felett majd surrog és csivog a fecskefészkektől sötét eresz! Így lesz-e? Így! Mert egyszer béke lesz,

Ó, tarts ki addig lélek, védekezz!

1938

MÁSODIK ECLOGA

REPÜLŐ

Jó messzi jártunk éjjel, dühömben már nevettem, méhrajként zümmögött a sok vadász felettem, a védelem erős volt, hogy lődöztek barátom,

252 / 356

míg végül új rajunk feltünt a láthatáron. Kis híja volt s leszednek s lenn összesöprögetnek, de visszajöttem nézd! és holnap újra retteg s pincébe bú előlem a gyáva Európa ... no hagyjuk már, elég! Írtál-e tegnap óta?

KÖLTŐ

Írtam, mit is tehetnék? A költő ír, a macska miákol és az eb vonít s a kis halacska ikrát ürít kacéran. Mindent megírok én, akár neked, hogy fönn is tudd hogy’ élek én, mikor a robbanó és beomló házsorok között a véreres hold fénye támolyog és feltüremlenek mind, rémülten a terek, a lélekzet megáll, az ég is émelyeg s a gépek egyre jönnek, eltünnek s újra mint a hörgő őrület lecsapnak újra mind! Irok, mit is tehetnék. S egy vers milyen veszélyes, ha tudnád, egy sor is mily kényes és szeszélyes, mert bátorság ez is, lásd, a költő ír, a macska miákol és az eb vonít s a kis halacska – s a többi ... És te mit tudsz? Semmit! csak hallgatod a gépet s zúg füled, hogy most nem hallhatod; ne is tagadd, barátod! és összenőtt veled. Miről gondolkodol, míg szállsz fejünk felett?

REPÜLŐ

Nevess ki. Félek ott fönn. S a kedvesemre vágyom s lehunyva két szemem, heverni lenn egy ágyon. Vagy csak dudolni róla, fogam közt szűrve, halkan, A kantinmélyi vad és gőzös zűrzavarban. Ha fönn vagyok, lejönnék! s lenn újra szállni vágyom,

253 / 356

nincs nékem már helyem e nékem gyúrt világon. S a gépet is, tudom jól, túlzottan megszerettem, igaz, de egy ütemre fájunk fönn mind a ketten ... De hisz tudod! s megírod! és nem lesz majd titok, emberként éltem én is, ki most csak pusztitok, ég s föld között hazátlan. De jaj, ki érti meg ... Írsz rólam?

KÖLTŐ

Hogyha élek. S ha lesz még majd kinek.

1941

NEM TUDHATOM ...

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország, messzeringó gyerekkorom világa. Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága s remélem, testem is majd e földbe süpped el. Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom, tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton, s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom. Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, s nem tudja, hol lakott itt Vörösmary Mihály; annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát, de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,

254 / 356

az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket, míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg, erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat, a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat, s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem, az bakterház s a bakter előtte áll s üzen, piros zászló kezében, körötte sok gyerek, s a gyárak udvarában komondor hempereg; és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma, s csókok íze számban hol méz, hol áfonya, s az iskolába menvén, a járda peremén, hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én, ím itt e kő, de föntről e kő se látható, nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép, s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép, de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen, és csecsszopók, akikben megnő az értelem, világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva, míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja, s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

1944

NEM BIRTA HÁT

Dési Huber István emlékére

Nem bírta hát tovább a roncsolt szív s tüdő

255 / 356

a multat és e bomlott éveken virrasztó gondokat, hitet, csalódást, nem bírta más, csupán az értelem,

s az bírta volna még. De megszökött a test, szived megállt, a festék megmeredt, üres maradt a karton és a vászon, kezed nem méláz már a lap felett;

árván maradt világod és világunk, sötéten színes, fölmért s tág világ; bivaly, ló, munkás, költő sír utánad s a dési templom és a dési fák.

A sorsod ellenére voltál mester és példakép. Hivő, igaz, okos; a munkáló idő emel ma már, hiába omlik rád sír földje most,

a dolgozók nehézkes népe feldobott, csodálatos roncsát a szörnyü tenger, hű voltál hozzá s hozzád az kegyetlen, de megtanul majd s többé nem felejt el.

S ha megtanult, úgy látja majd, ahogy te, A külvárost, a tájat, társait; mindegy, koporsót, korsót mond a kép, vagy tűzfalat, mert minden arra int:

„Ember vigyázz, figyeld meg jól világod: ez volt a múlt, emez a vad jelen, hordozd szivedben. Éld e rossz világot és mindig tudd, hogy mit kell tenned érte, hogy más legyen.”

256 / 356

1944

8

[1] A költő „rendszerváltás” után kiadott kritikai kiadásában a „vörös csillag”-ot visszaváltoztatták „öntött csillag”-ra arra hivatkozva, hogy abban a kötetben, amelyik még József Attila életében jelent meg, tényleg így volt. Akik ezt tették, nem vették figyelembe azt a tényt, hogy a Horthy féle katonai diktatúra idején a vörös csillag – éppen úgy, mint ma – be volt tiltva. A Horthy korszak vezetői leplezetlenül gyűlölték és üldözték a munkásmozgalmat és annak jelképeit, ezért a versben a vörös csillag nem jelenhetetett meg. József Attila költői leleményét bizonyítja, hogy megtalálta azt a szót, amelyikkel a „vörös”-t helyettesítheti, az öntött szóban éppen úgy két szótag van és mindkét magánhangzó ö, és így a szavalókórusok vörös csillagot mondhattak a nyomtatott változat helyett. Különben ezt bizonyítja az utolsó négy sor szövegének belső összefüggése is, amely nem egyéb, mint célzás a munkásság bekövetkező történelmi győzelmére, a munkásságnak pedig nem öntött csillaga volt és van ott, ahol nagyobb a szabadság, mint Magyarországon. Az egész változtatást nem tekinthetjük másnak, mint alkalmazkodásnak a mai kor munkásellenes törekvéseihez a látszólagos objektivitás leplében. Különben semmilyen „öntött csillag” nem segít, mert aki tényleg érti a verset, úgyis észreveszi, hogy milyen eszmék nyertek benne költői kifejezést. Szabolcsi Miklós József Attila élete és pályája c. rendkívül részletes monográfiájában kompromisszumos megoldást foglal el, amikor azt írja, hogy „az emlékezet megőrizte << vörös csillag>> változat … ugyanúgy érvényes”. Igaz, csakhogy a nyomtatott változat a cenzúra számára, az emlékezet megőrizte változat pedig József Attila tényleges hívei számára. Nem kell elfogadnunk korunk lelki terrorját. [2] Ignotus: eredeti neve Veigelsberg Hugo (1869-1949), költő, író, kritikus, a Nyugat című folyóirat egyik alapítója, majd főszerkesztője (1908-1929). Korán felismerte József Attila tehetségét és küzdött elismertetéséért. A vers írásakor 65 éves volt, ez magyarázza a korára való utalásokat.

257 / 356

9. Fejezet Jankovich Ferenc 1907-1971

MARSEILLAISE

(Rouget de l’Isle után, három versszak dalra)

Előre, ország népe, harcra, Ma diadalra hív hazád: Ellenünk tört a kény uralma, Vérben áztatja zászlaját. – Halljátok? Már zúgnak a tájon Vad, bősz, ölni-kész katonák, Letörnek népet és hazát, Bosszút állnak ifjon s gyönge lányon.Hajrá! Fegyverbe hát, Ma harcba hív hazád, Előre, hogy garázda vér Öntözze a határt!

Nem ül a zsarnok kénye rajtunk, Pokolba minden hitszegőt! Szabad országot vív a harcunk, Szabad országban a jövőt. És hogyha kell, mind sorba állunk S ha hív a dicső hős-halál, Lesz újra majd, ki sorba áll: Ellened, zord önkény, úgy csatázunk. Hajrá! Fegyverbe hát, Ma harcba hív hazád, Előre, hogy garázda vér

258 / 356

Öntözze a határt!

Érintsd a kardunk, ősi szent láng, Csatázni minden ellenen! Szállj közénk, drága szent Szabadság, Világ váltó nagy győzelem! Csatákkal írd fel zászlainkra, Ird fel századunk jelszavát, Hogy lengjen a világon át: „Győz a lélek, győz a hősi munka!” – Hajrá! Fegyverbe hát, Ma harcba hív hazád, Előre, hogy garázda vér Öntözze a határt!

SEJ, A MI LOBOGÓNKAT

Sej, a mi lobogónkat fényes szelek fújják, sej, az van arra írva: Éljen a Szabadság!

Sej, szellők, fényes szellők, fujjátok, fujjátok – holnapra megforgatjuk az egész világot.

1945-1948 között

259 / 356

Video: részlet a kőszívű ember fiai c. filmből

VASASOK JELIGÉJE

Ha vén üllőre versz magad, ha lángot fú az ős anyag, eget hasít a kalapács: kezedből száll e villanás. – Eszedbe jusson jelszavad: „Vasas, ne hagyd magad!”

Verj rá! rendülj , te vén világ, csengjenek újabb áriák: amíg a tágas ég alatt új nép nem ébred, víg s szabad: „Vasas, ne hagyd magad!”

1945-1948 között

VÖRÖS FÉNYBEN

260 / 356

Vörös fényben kel a nap sugára, rásütött a magyar barázdára, rásütött a magyar barázdára, paraszt fiúk büszke homlokára.

Édesapám, nem úgy van, mint régen, más csillagok ragyognak az égen, nem leszek én uraknak szolgája, inkább leszek a magam gazdája!

Három csillag fényét ragyogtatja: az egyik Dózsa György csillagja, a másik a szabadságos lelkem, a harmadik te vagy, szülőföldem.

Szülőföldem, te kis Magyarország, te ringatod mindannyiuk sorsát, csillagokkal írjuk ki az égre: Éljen soká Magyarország népe!

1945-1948 között

JELIGE

Nem szolga-táncra, nem rabláncra: harcra születtünk. Fáj a múlt: vak sors, rút urak, ármány, dölyfös erőszak, majd idegen kény láncain élt e nép ezer évig ... Hátra ne nézz: temetődre lelsz ott! – Talpra magyar nép!

Zengjen a bátrak országában újszeri ének: régi dal ifjak ajkain, Ámor, büszke szabadság és igaz emberség dala, hajh! Amúgy igazában!

261 / 356

Vén idők unokája, ébredj! – Dalra. magyar nép!

Lendül a munka országunkban, indul az élet: zúg a gép, milljó kéz sürög áldva ősi mezőkön – Már hasadoz szép hajnali pír, virul Magyarország. Új idők ragyogása ébreszt. – Tettre, magyar nép!

1948

Illyés Gyula 1902-1983

262 / 356

ÉJJELBEN GYŐZNI [1]

Testében égtek tündöklő golyók És rávilágítottak szivére, amely Mint holdudvarban a hold, a kínok gyűrűjében Oroszország fölött remegve foszforeszkált.

Most üstökösség gyulladt, Véres mutatónyíl

Látja a föld és ráemeli arcát, Ő néz reánk: az elszámolások ideje ez.

- Saint-Denisben [2] tegnap a gyászinduló Áthúzott mindnyájunk szivén, mint sulyos sötét szallag

Kőszobrának nehéz pillantása.

Esőben álltunk, az emlékek mind a szemekbe fagytak Keresték sokan azt amit elvesztettek, sírtak Az elszálló üzenetek meglebbentették a zászlókat.

Az ő neve már egy szál a fonálban Mely egy sorra fűz bennünket mindvégig, szétszórt gyöngyöket Két órakor megtorpant a Kreml, Moszkva harangjai szétsírtak Európába Hol a száműzött külvárosokban miknek az utcája rohadó koporsó A bánat és a köd ingó árkaiban megszólaltak a házak, szavaikban megcsörrent a lánc és az eltörött edény:

Sulyos gyümölcsként érnek sziveink már a tűrésben,

263 / 356

Oroszország, Ma ez a szomorúság kigyújtja az elkeseredést és a bosszút, mely szétömlik, mint a lámpa mikor, mikor villan meg már szuronyaid hegyén az a Hajnal?

Az égen föltűnik Lenin sápadt arca. Éjjelben győzni. Előre, vörös hadsereg, föl, föl, tipord le a vétkek vetéseit Mint szikrák hullanak szerte a harangszóban az ő szavai: „... háborúságot az igazságért Minden hatalmat a Szovjeteknek ...!”

De mi látjuk egyre tejüveg homlokát, Melyen átizzik a bizonyosság hite és a jóság.

Aki ismeri a törvényt, nyugodtan megy, biztosan a fény felé a sötétben, Kegyetlenül küzd az akadályokkal, harcol, hirdet és halad az úton Mely legvégén a csillagokba hajlik

Légy hozzá hasonló.

1924

A DUNÁNÁL ESZTERGOMBAN

Az ott a határ. Nézd az alkony pírjában lent a vén Duna úgy vöröslik, mint a térképen határok piros vonala.

264 / 356

A tárt rét közepén a régi ködlő rejtelem, ott halad elevenen, mint mesebéli állat, a fényes fák alatt.

A határ, határ, egy darabka a nagy láncból, mellyel magát gúzsba kötteti újra s újra, ha feleszmél is a világ.

A határ, határ. Európa tág mezein a néma jel, amelyen innen élni, halni, túlnan gyülölni, ölni kell.

Az árva nemzetek körül a sötét folt ... Mintha vádolón vér szivárogna, áruló vér megannyi haldokló alól.

Országom határa! – Túlnan kis házak ülnek meglapultan, nyakát nyujtva a zsuppos nyájból egy vén gémeskút visszabámul.

Országom határa! – Földem határa, melyből nevelődtem, mely táplált illattal és fénnyel szavak ropogó jóizével.

És ahol most fű, virág, hogyha néven nevezem, bólogatva

265 / 356

néz vissza reám, emlékeztet, megannyi ismerős tekintet.

Országom határa! – melyben jogom van fennen énekelnem, hol hangom otthonosan rebben, mint jó visszhangzású teremben.

Melynek én is, ha nyelvem birja, szívbeli, zengő akaratja, követe lehetek, kiáltva kiáltó szava a világba.

Minden árok és határ ellen, minden átok és csaták ellen, minden ellen, mi gátat vethet mi bátor, tisztuló szivünknek!

Motorzúgás és dal is átjön csempész-áruként a vizen, bokrok közt, habról habra szökve és fegyverek közt ügyesen.

Nagy ívben jönnek át a felhők napfény űzte árnyékai, váltakozva hullnak a kettős partra az ég játékai.

Csupán a híd áll mozdulatlan, két ország között idegen, kitárt karokkal ég és föld közt, mint a holt Krisztus mereven.

266 / 356

Jobbról és balról életosztó tenyerét szögek verik át, fáradtan őrzik itt is, ott is elárvult néma katonák.

Itt is, tt is csillogó ifjú szuronyok -, ide érezem kamasz vágyukat: tüzes csókkal ütni át békés szívemen.

1932

HŐSÖKRŐL BESZÉLEK

(részletek)

Hősökről beszélhetek végre.

Törvénnyel, joggal szembeszálva, vagy előle bölcsen kitérve kelnek naponta újra csatára. Ezer veszély közt tíz körömmel kaparnak rettegve hazát. Hordtam fegyverük én is -, büszkén kezdem ma dalba fogni hát e viadal diadalát.

Egyetlen tolvaj-társaság volt a puszta, hol nevelődtem. Ujjak nyúlnak az uraság java felé képzeletemben.

267 / 356

Ujjakat, mohó markokat vélek látni a mult sötét éjében, matatásukat hallom s a csőszök füttyjelét; dobogó futást szerteszét.

Szegény szegények, kényszerült, ártatlan, kedves tolvajok, hogy róná nektek föl e bűnt, ha dalt kezd róla fiatok, ha a mult vastag éjjelébe futó sorai fölfedik, mint tolvaj-mécs cikázó fénye arcotok rebbenéseit, akkor volt az legemberibb.

...

Akinek nincs, nem azért nincs, mert nem jut neki – hanem azért, mert lefoglalta, ki korábban nyitotta ki szemét, kezét. S akinek van, ugyan miből van? Két keze után nemigen! Így, avagy úgy: szerezte, mondják; még jó szerencse, hogyha nem véren szerezte, fegyveren!

...

S szólhat a társadalombölcsész, csavartan, mint a lápi ér és annyi szent idegen szóval, mennyi tíz misébe se fér,

268 / 356

vonjátok elém ezt a bölcset erdőnyi kötete alól, hogy sok szavára ráidézzem egy igaz bölcs szavaiból: la propiété c’est le vol! [3]

Lopás lett a tulajdon! – mondá ez a derék jó francia, arra mondta, kinek más bőrén sikerül gazdagodnia. De kiéből vesztek ti, kérdem, ha sikerül markolnotok? A napszámért mentek, amelyet az erőszak visszafogott, - mely testi tulajdonotok!

Megvetem én, ki a szegénynek óljából egy tyúkfit kiás, az uzsorást, a félkézkalmárt, sőt a kétkezit, az sem más! De itt ti vagytok meglopottak, ti vagytok itt az áldozat! De minek is a magyarázás, hol ős időktől bűntudat nélkül az ösztön ad utat!

...

Egy ország volt a föld, s egy ország lesz, azé, aki műveli, hamis a jog, az ige, törvény mely másként s másnak rendeli! Nem vesztek, mondom, visszavesztek, Nincs mit szégyelni! – nézzetek

269 / 356

a vádlók, üldözők szemébe, míg pillájuk meg nem remeg: ki itt a tolvaj – emberek?

Lobogóikat! s csillogást, mint távol folyók acél-tüzét, hozzák, mint ár, az osztályharcok merész, magas üzenetét – Előre! kiáltom búcsúzván, betöltik végre az időt! Kevély oszlopaival szédült fordulatot végez a föld, jog lesz, mi bűn volt azelőtt!

Lesz kor, midőn e mái furcsa harcokon késő fiatok, ha hallja őket: eltünődve könnye között is mosolyog. E mosolyért is, a derülő jövőért, készülj kis sereg keményebb harcokra, de közben, mint minden hadbaszállt sereg, tartsd fenn magad, ahogy lehet!

Tartsd fenn magad és gyüjtsd erődet barátkozva, bajtársian, mígnem egy nap majd az egészért indul egy széles, szép roham! S vidáman mindezt – már előre ízlelve a jó örömöt: a győzedelmet, a békét, mint jó ügyért hadbaöltözött katonák két csata között.

270 / 356

1933

A SZABAD SAJTÓRA

Pihegve, fujva, homlokára zord szókból vonva ráncokat száll Gyántra is, rohan zihálva a pesti esti lap.

Mint héjja csap le. Mint a bomba vetné lángszikráit tovább – Takács bácsi nem száll. A porba álmosan huzza papucsát.

Nem szárny, papucs lebben bokáján; vállán bádogtarisznya lóg. Mint harcsák hápognak homályán, fúnak a hirlapok.

De végre ... „itt a lap!” – az óltól odasandít a ház ura. „Nagymama kukkantson belé” – szól. „Ha majd ülök” – szól nagyanya.

Mert ég a nyár s a munka láza. S nagyanya, ha ül, szendereg. Álmait hű ebként vigyázza orrán a szemüveg.

Ölén a lap, a lobogó, a szabad szó zászlaja, lobog! Tolongnak, egymást tulzajongva, zúgnak a harcraszánt sorok.

271 / 356

„Ne bolygassuk a föld ügyét már!” bőg egy kövér és szinte kést emel, noha megkapta rég már, amiért bőg, a pénzt...

- „Mi kell nekünk?” – zeng a vezércikk s ahogy hajlongva énekel (a gyáriparról), messze érzik, megkapja ő is, ami kell.

„Jövök!” – csicsereg a nagy szinésznő s látni fénymázas mosolyán, mit adott le e jó hirért ő, s ad még le ezután.

... Ám nagymama csak alszik, alszik s haj, a tervet sem tudja meg, melyért egy bankár – bárhogy alkszik – szintén leszur pár ezreket.

A célt, melyért kardot s hegyébe jó pénzt ragadt egy honatya, a bölcs, kinek aranyat ér, de rögtön, minden szava.

A célt, melyért a nagy közgazda a nép helyett üvöltve sír és küzd ... sikerrel, akkor is, ha hallgat; komoran, mint a sír.

„Nó, mi az újság?” – hangzik este. „Semmi jó” – ásit szüle rá. - „Hach” – hördül szinte, lekerengve

272 / 356

a lap a szék alá.

Lassan lemond mindenről ottan. Elfogja egy bús sejtelem. Holnap ... fejjel le ... darabokban csüng, mártir, egy horgas szegen...

„Buta vidék!” – süvíti mérgét a közíró a vég előtt. Elve van ... csak kétannyi bérért irna ellenkezőt.

„Kultúra...” – nyögi még – „előre...” A vér a fejébe tolul. Csend. Végre egy kéz, eltünődve, feléje nyúl.

1937

TETSZIK IS, FÁJ IS

Tetszik is, fáj is: nem köszön előre, nem tudja szolgának magát a nép már errefele... de tekint a földre, vagy nézi hosszan az isten egét,

ha jő egy úr, vagy úrforma... Kabátom után engem is annak tartanak, elfordulnak – s én dorgálnám s vidáman biztatnám is e jó magyarokat.

Hogy jól van ez! Igy van ez jól! - Keményen nézzétek csak azt a szelid eget,

273 / 356

egy pár századon át, egy évezreden már ép eleget köszöntgettetek.

Nézzétek csak a földet, zord szülénket, ki egy babszemért hajolni tanit – míg meg nem hajtja elsőül fejét az, aki tőletek akar valamit.

1937

NEM MENEKÜLHETSZ

Lenéztünk a hajógépházba, ahol a dugattyúk között a fűtők futkostak pucéran s vörösen, mint az ördögök; a forró lég mintha valóban pokolból zúdult volna ki – Micsoda munka! ... „Megszokták már”, szólt könnyedén melletttem valaki.

Nyugszéken ültem a hajón már, csukott könyvemmel térdemen; kétfelől kéklő hegyek úsztak, ápolták megfáradt szemem. Dombok és felhők... megiratlan vers volt ez is, az utazás, futó képeit lágy ütembe fonta a lenti tompa dohogás.

Úsztam a vízen, fönt a fényen, boldogan, hogy felül vagyok, költői szintjén a világnak, amely alattam békétlen dohog,

274 / 356

izzad és köpköd fuldokolva – - Megszokták... – nyugtattam magam – Megszokták? – nyilalt belém ekkor a múlt fagyasztó éllel, gúnyosan.

Megszokták? – Meg tudod te szokni - (volt benne részed) – a kapát? Emlékszel? Emlékezz apádra! mit szokott ő meg? A halált! Sorsa derekán mit szokik meg mind-mind – (hisz tudod) – a szegény? Kinlódva jártam föl-alá már a hajó lüktető födélzetén.

- Bolond vagy – sziszegtem magamban. - Áruló! az vagy, semmi más! csattan egy másik hang szivemben s tagolta egyre rá a dohogás. - Áruló! Hazug! Nyomorult vagy! Lapuló bérenc!... – Ha megint alul kerülnél, a fűtőkhöz: megszoknád azt a fojtást, azt a kínt?...

A korlátnak dőlve vivódtam s úgy éreztem, mintha apám fűtene lent, mint rég fűtött is napszámra a gróf birtokán. Mintha apám és minden ősöm dohogott volna ott alant, jajongott volna föl a sírból – Verte a rengő padló talpamat.

Néztem kapkodva a vizet, a futó tájat, mintha velem

275 / 356

már nem is ez a hajó futna, hanem a dohogó történelem. Mintha dühöngve, hányingerlőn az rázna, könyörtelenül tagolva a szót: nem feledhetsz, nem menekülhetsz – bárhova kerülj!

1937

HIT A KAPITALIZMUS URALMA ALATT

Keresztény vagy? – Beh számitás ez is! Azért vagy az, mert nem vagy boldog itt! Igazság kell? – Csak bosszú! Meg a bér. Jó helyed lesz a pokol fenekén.

1937

JOG A XX. SZÁZADBAN

Hol az igazság? Mindenkinél – Ölheti egymást, mind aki él.

1937

A KACSALÁBONFORGÓ VÁR

Vidékről érkeztem előző este. Reggel, akár a ruhát, a szokottat, tekintetem körém még úgy kereste, hogy fölöltse a határt, a kopottat,

276 / 356

amelyben újra négy hétig forogtam, az ismerős, a tág, lebegő tájat, hol honn vagyok, hol a rongy-röptű porban tikkadtan nyalja szájszélét az állat s ember ; de hisz már oly gyakorta szóltam róla – mit emlegessem egyre a hazámat.

Egyszóval egy nap óta voltam itt fenn s még most is kicsit oly érzelemmel, mint ki elfogódva először érkezik – Nem szokta még meg a lusta lélek a látható, aránylagos jólétet. Feszengve hortam, mint kemény, új inget – Midőn látogatóba fel kellett mennem: (mondjuk, olyan mindegy) a Rácdombra.

Fülemben és szememben egyre úgy sürgött-forgott még a honi emlék, hogy úgy éreztem, mintha föl a hegyre egyenest a pusztáról mennék, az esti földekről, hol sok esetben a napszámos-listát én készitettem.

Ezért ötlött eszembe nyilván nézdelve a jegyet kezemben már bent a hegyvasúti padkán: ha egy parasztfiúnak is tán kedve támadna e kis utazásra, csak a jegyért egy álló napig ásna. Mert nálunk hetven fillér most a napszám.

277 / 356

Lehettünk százan vagy százötvenen, aki egy-egy vincellér [4] napja árán keresztbe vetett lábbal, könnyeden hát fölsiklottunk a hegy hátán.

Villák, virágos kertek mellett suhantunk; egy lapos tető homokján ifju nők hevertek; arrébb egy árnyékos dió alatt zöld asztalon kártyát kevertek; dúdolt a rádió. Ahogy emelkedtünk, a levegő mind hűvösebb lett s mind ritkább a por és egyre barnábbak az orcák. Mintha a lenti sík poklaiból modern török mennyország körein szálltunk volna egyre feljebb.

Vagy – szétnézve a kilátónál – olyan volt ez, mint a varázslak, mit csak a magyar s a vogul [5] népmese ismer tán még egy ázsiai isten iszonyu vagy boldog lakának: mint a Kacsalábonforgó Vár. A bokrok fölé teniszlabdák szálltak és mintegy versenyezve vélük, mint láthatatlan víg madárhad, gömbjei leánykacagásnak. Az szállt feljebb, a nevetésük.

Nem ünnep, hétköznap volt. Délután, de félig már az a szép nyári alkony, midőn a kék ég átdérlik ezüsttel

278 / 356

s a zöld fény heve csak a fák csucsán lobog, mint húnyó lámpa, szinte füsttel – Hétköznap volt, de tele annyi öntött békével, könnyüséggel szétpatakzón, amennyit napba egy vallás se töltött. A megvilágitott falombok között egy kis tisztáson halk zenére s el-kicsillanva, mint az álom, hajadon-csapat pörgött-forgott, elérhetetlen lágy jövőt igézve a hontalanok, férfiak szivébe, mint Dúl [6] lányai a meóti lápon –

Lámpionok gyúltak ki egy platánon, szinre lökve egy pizsamás urat, ki hátradőlve, szivarral, kövéren pontosan úgy ült a rőt fényben házának eresze alatt, akár egy kommunista gúnyplakáton.

Már fényben égett az egész hegy s percenként feljenn-feljebb szállott s csak én nem feledhettem a vidéket, lent, tán a föld alatt a népet, az országot, mely anélkül, hogy hallott volna mást róla, mint meséket: forgatja, hajtja, vak lovak a malmot, ezt a kerek gyönyörüséget, az élő édent, melynek csúcshegyében a villanyláng több fényt vet, mint például egész Tolna-megyében.

279 / 356

Szétnéztem és fölfénylett a szomszéd hegy és aztán még egy. Mint rokon-őrtüzek lobogtak. Százszámra már, mint a lidércek sikongtak, lengtek és forogtak posványain a vak nyomornak minden táján a világmindenségnek.

Mi szép ez – gondoltam s: - mi fáradt vagyok én beállni a karba, mely e csillogó körhintának a zenét adja.

A nyári vendéglőben hetven vagy nyolcvan asztal csevegve fogyasztja ma azt el amiért ... így tünődtem átmenőben, lábbal taposva szinte a konok, csikorgó anyagot, mert én a versben mindig az ilyen nyers valót kerestem, remélve, egyszer mégis felragyog! Egy heti napszám egy vacsora itt, gondoltam szakszerűn hát s már-már lelkesülve képzeltem el a sok finom csöveknek szivattyúit és hajszálereit, amelyek mindezt, mert hisz nincs fölösleg, felhozzák – sokszor áttörve, gyúrva, fölfőzve-lehűtve – azoktól, kik náluk most a nyálukat nyelik.

A kert előtt, ahol hát eszerint naponta egy hidat, kórházat ropogtat s nyal szét e bájos, vidám had

280 / 356

és harmincezer halvaszületett kisded jövőjét, állt már a korzó; tapsolt, nevetett a fesztelen menő-jövő nép. Holdfény-árnyékán a falombnak s a padokon halk párok andalogtak, hogy így mondjuk, mások a cukrászdákban társalogtak s ha volt is gondjuk: finom, leszűrt, akár az angyaloknak.

Óh, költő, keresd a csodát! A rendkívülit, a szokatlant, mely szemnek, szívnek élvet ád, csak azért, mert rá most mutatnak; e boldog nép között például egy kanászt, vagy egy juhászt, egy aratót, aki egykedvűn nyelve a hűs ananászt karszékben, otthonosan most kaparja ki lábujjából a porrátört kalászt – egy új szint, arcot az egyhanguságban, mely tart és úntat ezredéve már! egy gölöncsért [7] , egy bányászt, péklegényt, kik úgy elnéznék, tudom, mit csinál teremtményük ott künn a nagyvilágban, mint anya messzekerült gyermekét – Kerestem, ám egyet se láttam.

Ült, járt, forgott, az egyszínű tömeg, s benne, mint ménesben a holdasok, itt-ott egy nagyság, kit mindenkinek ismerni illett, mint minálunk a bírót, grófot és papot.

281 / 356

Igy – meg-megfordulva utánuk – a fennkölt arcú álhirlapirókat, a finnyás kezű ujságfejedelmet, körében munkás és igaz hiveknek, kik helyette zsarolnak. Egy asztalnál két hölgy között kevélyen a nagy állásközvetítő ült hiteles okmánnyal zsebében arról, hogy őrült.

Amott – mintha belőle akart volna kortyintani – oly esdő arccal nézett a holdra a szétmetélt kappan felett az ünnepelt szinpadi szerző, hogy már-már attól lehetett tartani, támad saját mondandója.

Sátor – mint egy piaci kofasátor – alatt az erről híres „dzsentri” nejét árulta itt is – enyhe fátyol fedé a hölgyet -, mint gyümölcskosárból csippentgettünk lágy kajszi mosolyából. Ám komoly kötést nem eszközölt senki.

Amott – de mit folytassam? – Oly egyformák voltak valahogy e sokféle orcák, hogy, mondom, a művészet rajongóját, zavarta szinte már a hasonlóság.

Beszéd közt, eladó szüzek lengették lebke kezüket, a vörös körmökkel jelezve ők sose nyulnak mosogatóvízbe.

282 / 356

Hát néztem itten e tündér népet, isten kiválasztottjait selyem gatyában-ingben, mely látni engedi a mell s kar szőrzetét s szelíden, mert indulat már rég nincsen e szívben, csupán alázat s szolga-bölcsesség –

mert e kebelhez nem férhet izgató, írigy szó, ismernek, békés vagyok, engedelmes s oly türelmes, hogy az már arcpirító –

nem itélem, csak nézem a világot –

magam is gazdag vagyok, vagy annak tarthat, ki nem falhat kalácsot; naponta eszem s ágyban hálok.

Hát – mint földnéző küldetésben – az ősposványból fölmerülten abban a tündöklő estében csöndesen én csak arra gondoltam, széttekintve ott körültem: ha egyszer a mocsár feltámad, vagy feltámadna lerontani e ragyogó csodának nagy tengelyét, ezernyi tornyát s úgy, mint a mesék azt is előírják, hogy „fű nem nő”: s „kő kövön nem marad” -:

én akkor is majd hallgatag

283 / 356

csak félreállok, hogy midőn már minden letűnt sorban, még higgadtabban, tárgyilagosabban tanúságot tegyek, mint folyt az életünk e történet-előtti korban.

1937

SZÓTFOGADOK

Szótfogadok és megvetem, akinek szótfogadok. A kenyeremet keresem, nem békét, rendet, érdemet, nem is a barátságotok.

Meghajlok: hajlik a favágó, ha napszámáért odavág. Kivágni magam e világból már eszközöm vagy, szolgaság!

Ki felettem áll és vezet: mint kő, fa, vas, durcás anyag, úgy vezeti csak kezemet. – Meghajlok, hogy ne lássalak.

Gyengülök? Igy keményedik a lélek bent. Hátrálva rég Igy késziti ütéseit s bosszul majd akkor is, midőn én már tán megbocsátanék.

284 / 356

1937

KALICKA

Kopár határ vén csőszháza, épp csak a füstje cifrázza, meg egy füzér kukorica, meg az alatt egy kalicka.

Külön kis ház az a kalit, benne egy örvösfi lakik; egy kis elcsípett szabadság lakja azt a fa-kalickát.

A „gazda”, a felesége azt nézi meg, hazatérve, az a jószág. Süldő lányuk annak tölt egy pici vályut.

Egy kis rabot tart ott a rab, azt hiszi, attól szabadabb; szeretet-szomjú szeretet gyötör ott egy kis életet.

Nem elég háznépe kínja, annak, aki azt se bírja; etetésre-iatatásra több kell annak kiszidásra.

Aki nem mer visszaszólni, az kiván csak parancsolni; a lélek, a szárnyaszegett, lakik a fa-rácsok megett.

285 / 356

Lélek, nem is egy családé, egész országé, hazáé lakik azon óriásan abban a kis kalickában.

1942

ORSZÁGROMLÁS

Alacsonyan négy repülőgép szinte a tetőket súrolva dörögte kora reggel óta Budapestre vad ébresztőjét. Az utolsó nap trombitája az antikrisztus fölfútt száján! Meghúzódott a gyáva gyáván s a maga kis csöndjét kivánta.

A Duna fölött, a víz hosszán járt föl-alá az a négy német bombázógép – őrség se lépked kimértebben kaszárnya-posztján. Csepeltől Újpestig és vissza és újra vissza, jöttek, mentek, nyomták le, föld alá a lelket, bőgve, szirénákkal-visítva!

De épp ezáltal – mit se tudva – Ítélet kürtjei is voltak, és mi, százéves tetszhalottak, kezdtünk is eszmélni magunkra. Eszmélt és szedte tagjait már,

286 / 356

aszott csontvázát Magyarország. De erejét már elorozták, de nem volt övé sorsa immár.

Jöttek a gépek, távolodtak. Én Budán éltem. Füst-hínáros nagy tó volt a hegyről a város. Szédültem partjain e tónak. Szörnyei egy új vízözönnek, cápák, cetek voltak e gépek, ahogy a dermedt messzeséget beúszták s újra visszajöttek.

A rém-mese, a képtelenség tengermélyéből merültek föl. Meredt a szem a rémülettől, Megértve, mi is az a négy gép. Muhit és Mohácsot idéztek, oly romlást, milyen sose volt tán, ahogy szálldostak a menny boltján ezek a modern csillagképek.

Vártuk, mi örök csodavárók, mikor dörrentik végre rájuk életünk jeleit az ágyúk, haragunkat, a valóságot! A rémálmot mikor szakítja ketté már tettekre-kelésünk? Dörgött a két gép fönt, odébb tünt s kanyarodott üvöltve vissza.

Elbúcsúzkodtam; zsebre dugtam, nem pisztolyom (addig se lett meg), „keféit” egy új verskötetnek

287 / 356

(úgy mondom, mint volt), s elindultam. Tudtam, hogy valamit örökre elhagyok, otthagyok szobámban. A kapun kívül még megálltam. Épp fölöttem szálltak dörögve.

Lementem – most jön csak az álom – a legközelebbi kávéházba. Most is ott ült S. Társasága. „Bejöttek!” mondta B. barátom. „És most mi lesz?” „A halál” mondta, kivéve egy papirba-burkolt dobozból egy kanálka cukrot s a cukrot teájába szórva –

Zörgött a kávéházi ablak a repülők kemény zajától. Bejött Seress [8] , Tolnai Gábor [9] –

1945

RENDET

Rendet, rendet, rendet végre, ki a szennyet a szemétre, házad tája ez az ország, takarítsuk ki a mocskát!

Hol a rend, hol egyre lába kél annak, mi nekünk járna? Oda minden, ide semmi?

288 / 356

Itt kell mindent helyretenni!

Mit tír-túr az ügyeinkben, told a tőkést félre innen! Húst a tálba, kézbe fegyvert, földjére a szegényembert!

Ócska odú maga a ház, nem menti meg a vakolás, rakjunk újat, meglakhatót, egy egész nemzetnek valót!

Rongyos ez a ruha rajtunk, ideje, hogy újat kapjunk, szabjunk jobbat, varrjunk másat, csináljunk egy szövőgyárat!

Acélgyárat, kenyérgyárat, mutassuk meg a világnak, mi lesz itt, ha kedve támad a parasztnak, a munkásnak!

Sötét sarok, Magyarország, elhozzuk a napot hozzád, a ragyogó rendet föléd, árva nemzet, elárvult nép.

Nem lehet a lég korommal tele romlott gondolattal, huzatot rá – tégy egy próbát, szellőztesd ki Európát!

1945

289 / 356

ÉLNI FOGSZ, ÉLNI

Barátaim, szenvedtem én is keservesen. Emelem két kín között mégis kábult fejem. Ég a gyúlékony bőr, de bár ég, győzöm magam: ne bőröm gondolkodjék, hanem agyam.

Hogy fájva se csak égő, fájó ideg legyek, hogy előre láthassak és túl magam felett, hogy távolba lássak úgy, hogy már messziről lássam, ítéljem azt is, mi most gyötör.

Szót tőlem az Idő vár, én nem hazudhatok. Nem így vártam az oly régen várt Fordulatot. De eljött, de itt van és így is a mi korunk. De így is az lehet, mit mi akarunk!

Számon még mosolygás ha mozdul,

290 / 356

csikordulok, de – rozsdásan is belül jó gép – megindulok. De föl- és fölemelem újra zúgó fejem, nézzünk farkas-szemet hát, történelem.

Fejedről véred bár karomként szemedbe mar, így állj meg, így kémlelj körébed te is, magyar. Láss túl azon, mi csak van és láss túl magadon. Élni fogsz, élni, élni, jó magyarom!

Ki által éltél vérben-éhben századokat, ez a kín-próba mi tenéked? Egy pillanat! (Nyitja éj-kemencéjét s nyújtja forrón feléd millió és millió hajnal a kenyerét!)

1945

MEGY AZ EKE

Megy az eke, szaporodik a barázda, mintha egy nagy könyv íródnék

291 / 356

olvasásra. Papirosa a határ, a tengerszéles, a tolla meg az a szegény öregbéres.

Megy az eke, telik a könyv sorról sorra. Én vagyok az egyedüli olvasója. Én tudom csak, mit jelent ez és mit ér ez, először szánt a magáén az a béres.

Megy az eke a felemás két tehénnel, mintha menne édesanya kisdedével. Elkerülik a páncélos roncsát bölcsen; legyen az a magyarázó kép a könyvben.

Megy az eke, megy a magyar sorról sorra lankadatlan, mintha puszta szerszám volna. Fogy az ugar, nő a szántás telve-terjed. Magyarország, így írják a történelmed.

Ki az a kéz, ki az a nagy

292 / 356

névtelen toll? Megvárom, míg kifordul a mesgyesorból, hadd szorítsam a kezembe valahára – De meg sem áll, de csak int, hogy még mi várja.

1945

CSEREPEZŐ

Olvastam épp, itt a rom-szobában oly elmerülten, magambazártan, hogy bent, egy hang lett, ha cinke-dal csapta fülem meg, vagy kocsi-zaj.

Közbe – (mióta? magam se tudtam) – valami ritmust dobolt az ujjam, monoton, messzi ütem-zenét, mint állomáson a készülék.

Ejh, ez az ujj! Mi üzen így néki? Szinte csaholna!

293 / 356

Ugyan mi készteti? Ujra madárfütty? Gépdohogás? Füleltem, vízcsap? Nem – kalapács!

Persze! Itt szembe dologba kezdtek! Fönt a munkások! Már cserepeznek! Onnan jön ez a friss üzenet, ők verik ezt a jó ütemet.

A sürgetést, hogy álljam a versenyt, hagyjam a könyvet, írjam a verset, tegyem, de tüstént, amit tudok, doboljam én is az indulót.

Adjam tovább, hogy ami volt, elmúlt, hirdessem, éled, ami elpusztult, üssem világgá, mint a tető legtetején a cserepező.

1945

294 / 356

A KÖLTŐ JOGA

Legjobban én a szenvedés ügyetlen szavát hallottam egy életen át; ez kiáltotta túl az én fülemben fegyverek zaját, piac zsivaját. Hallom ma már a győzelem szavát, dalát is – de nekem legyen jogom, ki hangot mindíg hangtalannak adtam, a néma kínt ma is kimondanom.

1945

NAPLÓ

Apám, anyám, nagyapám, nagyanyám, kétkezi dolgozó volt minden ősöm. Azért rokonom, lelki ismerősöm, aki csak fáradt műhelyben, tanyán. Ezért nézett s néz ma is rám talán gyanakodva, ki más légkört szívott. Csak azt kérem, jogán e fordított nemességnek, hogy vívni – bármi vádra csak egyhasimmal kelljen állni gátra – Ma se kenődjék rám úri piszok.

1945

A SZERELEM ISMERKEDÉS

Kevés, kevés mindez kevés,

295 / 356

várlak, szeretlek! Szeretnélek át- és átjárni, mint a véred, mint a levegő, mit beszísz. A szerelem ismerkedés – a léleknek? A testnek is!

Nem akarlak, csak megismerni, csak megismerni, semmi mást, a titkos azonosulást, mit egyház és bölcselet hirdet. Magányomat vágyom levetni, a magányt rólad, mint az inget.

Benned szeretnék lakni, ott, hol dolgos, szorgalmas szíved. Egy szívet szeretnék veled! Tagjaidban vágyom ezernyi bajom, kínom egy jó nyugodt, nagy nyújtózással kiheverni.

A ruhám, a házam, lakásom, te légy a hazám, világrészem, Európám, a Mindenségem, végső kitörésem a vak szolga-sorsból, a lázadásom, mielőtt elpusztítanak.

Szégyenem már a szó s gondolat – bőrödön, húsodon keresztül bocsáss magadba mindenestül, adj olyan otthont, amilyent magzatának az anya ad, adj egy lélekzet végtelent! –

296 / 356

1946

ÉNEK KÖZBEN

Ahány ünnep, felhangzik: Hej szlavjáni! [10] hej szlávok! s integetnek, hogy felállni! Állok, fülelek s fordítja Petya:

Ste zsivee: élni fog - nasta recs: a nyelvünk – zvanliva: a zengzetes. Ez a szláv himnusz, ezt énekli ma Várnától Ljubljanáig, Mosztarig [11] az ifjúság és hogy lelkesedik! Mint én a Marseillaise-ért valaha. Szép a tenger s szép, ha külön szíved milliók hullámáramán lebeg: sóvár enyémtől tudom, milyen szép: itt állni s elszállni a végtelenségig. De fönt, magában, fenyves közt, a kis nép tengerszem sorsa is, tudom, milyen szép. „Melyik a szebbik?” Mosolyog: „Az a tengerszem”, szól vígasztalva Petya, szól kedvesen az óceánnyi nép udvarias háziasszonyakép és énekli már ő is: zsivee: éljen – a világ minden nemzete.

1947

DIMITROVNÁL [12]

297 / 356

Fáradt volt? Zárt ajk, félig lehunyt pilla. Ez volt az arcra, a nagy homlokra írva. „Unom a szót. De elviselem most már ezt is, mint mindent, mi a szakmával jár, mint ezt például” ... A vrányai kertben ültünk. Előttünk kávé. Nem aludt az éjjel? Vártam. Aztán megkérdeztem: - El lehet kerülni a háborút? Felém fordult. Ahogy a lapuló vad előugrik rejteke alól, úgy villant elő kék tekintete. Aztán egy hosszú perc után: „Mozse!” mondta, de szinte kiáltva: lehet! És vállamravert és fölnevetett.

- Mikép? – kérdeztem. S erre ő: „Reménnyel! S ha összefogunk eleve keményen!” - És Amerika? – „Az fantázia, mit Truman hisz; a pénz nótáira nem táncol már a világ!” – Odaát... „Naivan nézik a politikát; még fiatalok rá!” – S az angolok? „Ők érzik, csínján megy csak a dolog.” - Kompromisszum lesz, ez is, az is enged? „Mi egyet nem engedünk csak: az elvet!” - És az atom? – „Nyugalom, nyugalom: nem abban: bennünk van ős tartalom: az emberség – és az fog dönteni!” - Azt kéne tökéletesíteni! „Lesz időnk rá, csak semmi félelem!” Barabás szólt most, hogy vajjon ilyen derűs volt mindig, teljes életében? „Igen!” – mondta. – És akkor, börtönében? kérdeztem, mikor várta a halált?

298 / 356

„Akkor is!” – Mégis, hogyan... mit csinált, hogy megőrizze épen a reményt? Hát ő bizony ott – néha az sem árt – két vallatás közt – múlatni az éjt – megláncolva is – rímet kalapált! Várjunk... Hogy is volt? ...Es ist schön zu leben [13] mert németül volt... schöner ist zu lieben sőt zenére szólt... – am schönsten zu kämpfen s megint mosolygott... Für Freiheit und Frieden s látszott, ha most magában volna, hozzá a zenét is szívesen eldúdolná.

1947

EGY MELLÉKSZOBORRA

Jólszabott, varrott, jólvasalt gúnyában állt a szobor, a főalak. Alatta - bronzból ugyancsak – a mellékalakja egy szál nadrágban; azontúl ruhátlan.

Ez munkás volt. Öreg, de leffedt bőre alatt inas még. Égnek állt szakálla, ahogy ültéből fölbámult urára, mint rokkant koldus a járókelőre.

Úgy nézett föl, mintegy az úti porból, mint akkor világszerte gyúrni szokták a köznép kongón „hálateli” szobrát. Úgy ült ott, mint egy jólnevelt komondor.

Az úr, kit így a hála ércbe burkolt, - ki is volt? Gyáros – tudós? Érdemes tán.

299 / 356

(Én azt tudom csak róla, hogy Belecskán, - Tolnaozora mellett – földesúr volt.)

Mindegy. Állt bárki ott – itt már, hiába, e mondandónak csak mellékalakja; az sem; hisz egy gránát úgy földrecsapta, nem maradt helyén három porcikája.

Kapott sebet – csupasz vállába – a mintha megingott volna a vén szolga is, de megült; ült egyre erősödve, szinte sebét is kiheverve napjainkra.

Utáltam a vén kovács szolga-voltát, Azaz a szolga-voltot a kovácsban. Ó, más kovácsot láttam én, korábban. vén volt az is bár s szóra-várva szolgált.

Szobrásza szolga-volta, e szoborban az szegte útját – műélvezetemnek, mely idők teltén mind igényesebb lett. Mégis az ostromot záró napokban,

hogy megláttam – futtomban, gondban égve – a nagy rom-tér fölött a vén kovácsot már árván – nem visszatetszést sugárzott: halk jóérzést gyászom mélytengerébe.

Főalakja nélkül is, egymagában nyakát azonmód fölfelé csavarta – Mi volt más mégis, az újszerű rajta? - kérdeztem; később is, ha arra jártam.

300 / 356

Igy, gazdátlanul is magasba nézett. Úgy szegte égre aggastyán-szakállát, Mint aki messze csillagokig ellát. Hiányával kezdett lenni egészebb.

Görnyedtsége, hogy nem nyomta csak égbolt, a mindenséget tartotta szememben. Ina-ereje, az az ernyedetlen, a testetöltött emberi remény volt.

Még tört nyaka is, az a csúf alázat, most – ellenpólus hijján – csupa dac lett. Az egész alak, most, hogy főalak lett, hogy csak őt néztük, szinte szóra támadt.

Hanghordozása – stílusa – a régi.

Ép azzal méri, ami benne régi, a változó idő minden egy percét. Memnon [14] szobránál zengőbb szavú emlék, mely minden új nap tényét kibeszéli.

Le ne rontsátok. Hadd hirdesse fenten, milyen mélységből inditotta sorsát újra ez az ország, a magasságot nézve, rendületlen.

1952

A BOULEVARD BOURDON-ON

Itt ballagok a boulevard Bourdon-on, szemben

301 / 356

a régi úttal, melyen egykoron, huszonegy éve, Annát vezettem. Itt ballagok a sűrüsödő éjbe.

Erre jöttünk a boulevard Bourdon-on. Este, hány este a szeles rakpartokon! Már kéz a kézbe, de még nem te s te, a Bastille felé s a jövő elébe.

Erre jöttünk a sötét fasoron. Bátran. Oh mennyi dal, tűz, hit, forradalom és remény fért be szivünkbe, szánkba – Nem elénk néztünk, hanem föl az égre.

Itt ballagok a boulevard Bourdon-on, onnan, amerre akkor ifjan, szabadon az égre nézve eltávolodtam – Jövök szellemként óracsöndülésre.

Itt ballagok a boulevard Bourdon-on, Ennyi csupán a kín, a könny, a fájdalom mindent túlélve kisértet lenni? Visszatérni az emlékek terére?

Örökre szép, mi szép volt egykoron,

302 / 356

Anna, ezt dúdolom a boulevard Bourdon-on. Köszönet érte, hogy föl, magasba nézve lépek ma is, semmit se félve, a mindörökre sűrüsödő éjbe.

1956

MORS BONA, NIHIL ALIUD [15]

Mottó:

... Blasphèmes Suprêmes A faire crier nos Dieux! [16] Egy régi versből

Mivel nincs túlvilág, sem Kárhozat, sem Üdv s már nem is lehet lehet a régi módon, hisz amit rontani lehet, késéssel is bár, elrontva a hinni-tudókon;

mivel nincs túlvilág, se jó, se rossz remény-lét, sem Itélet s nem is kell, de mert, hű kétkedők, végső jutalom-félét kiérdemlünk az életünkkel:

tegyünk rendet magunk – hisz elménk egy-istenünk rég – a legvégső rosszban, mi várhat, teremtsük meg magunk maradék édenünkképp üdvét a jó halálnak.

Mert minden búnk s bajunk úti baj, úti búnk, ha rendben jó célba érünk,

303 / 356

mert minden türhető s úgy fáj csak, mint a munka, ha zsebben már a bérünk;

mert minden jó, ha jó – biz így igaz! – a vége! S mi a legfőbb jó a világban? A végső oltalom! A jó vég! Ezt igérte vallás, feleség, vagyon, állam.

Nyugodt, méltó kijárást, ha nincs erőnk egyébre, csináljunk oly kaput, emelt fővel, melyen az utazó kilépve nem szorong, hova jut.

Legyen egy átmenő ház, hol – mintegy saját torára – puha szék, feledtető asztal várja az érdemest: a vég euphóriája [17] , amely mindenért megvigasztal.

Legyen egy haltató hely! – mint altató, valódi – átszálló állomás, zenével, honnan, mint befűtött, jófekhelyű vagon-lit [18] visz ki a végső éjjel!

Csináljuk meg hatalmunk s dacunk konok jeléül az Ember Háza tervét, ahol, mint az anyák már, a vén is, kínja nélkül teheti le a terhét.

Mivel nincs túlvilág, sem éden, sem gyehenna: az erényben bízó, a jámbor szíveknek vigasza, ereje ez legyen ma: nem kell tartani a haláltól.

„Jó halált, semmi mást!” – mert ez a kulcs, amellyel

304 / 356

kitörhet félsze börtönéből s magára lelhet, mellyel e földön már az ember édent idéz, új ég felé tör!

Új atomrombolóként ez nyitja ki s nyújtja kézbe a repülő por-pillanatnak ezer rejlő csodáját, melyek így – láncban égve – tán öröklétnél többet adnak.

Mivel nincs túlvilág és semm oly titok ma, meddig az elme el ne jutna, esküdjünk ésszel is szívünk-rég-gyanította Mors bona, nihil aliud-ra!

Egy percre föl nem adva jogunkat az örömre, végig így lesz víg a tusa, s ha mégis győz a sors, legyünk – éljent dörögve – sorsunk Dugovics Titusza [19] ;

a harcot, mely továbbtart, a létet éljenezve, melyet föladni nem szabad! Azt véd hullva is – az itt a Vár, az Eszme – nemzedékeivel a Had.

És mert nemcsak előre, hanem így hátra is süt fénye ennek az új erőnek, (hogy új hősök vagyunk): ha munkánk végbe visszük, erényeink az égbe nőnek.

Mert ha nincs rettegés, nincs gyávaság s e kettős gyökér nélkül a bűn se hajt ki. Önzést és önkinzást lelkünk egyként levetkőz és nem kell csak akarni,

305 / 356

hogy szépség és igazság és jóság és szabadság mosdasson, derítsen: segítsen befejeznünk Ádám föld-szeliditő harcát; mivel nincs túlvilág, sem isten.

1956

ESÉLY

Az lett pokol, hogy volt mennyország! Kétségbe az ejt, volt remény! Hevertünk mélység fenekén csak azért, merthogy volt magasság.

Szárnyra vágytunk, ezért ma béna lábunk s vagyunk faron-csuszók. Mert himnuszra vártak a szók, torkunk talán örökre néma!

De nincs mennyország! Hála isten! -: Pokol sincs hát! S e dupla nincsen, Rossz s Rosszabb e két pólusa

valami új esélyt kinálhat ... Mint akinek két gyilkosa mert zsákmány sincs – egymásra támad.

1965

UTOLSÓ TÁRSAK

Fogy fényem. De vaksin is vezetget

306 / 356

még a – munka. Már-már gyermekül nógat, hogy (ha mást nem) ásni kezdjek, gazt nyűjjek: ne legyek – egyedül!

Kéz-kézben meg-megállunk pihenni (én s a munkám), majd megyünk tovább még. Azt az ős fényt nem tudjuk feledni, az elsőt, a földi üdv honáét.

Sóhajtsak: nem leltem égi Úrra! és így Ő se rám – s ki volt hibás? És ha tán, mindenünnen kitúrva Őt is itt várja – fiúi! – ház?

Két kezem, két vén rátarti társam: szárnyaim, rén-szánt röpítő ebem! Fogyó fényben is – csaholva bátran – csak híven a hó-végtelenen!

1981

KERESZTÉNY HUMANITÁS

Valahányszor becsuktam a bicska-pengét (puszták neveltje): emberré újultam hisz gyilkos is lehetnék.

307 / 356

Kihajtottuk (mert bicegett) A kis borjút a vásártérre. Otthagytuk. Én – hátra se nézve – Egy darab emberségemet.

1983

9 [1] Megjelent az „Ék” című avantgárd folyóiratban, amelyet Bécsben adtak ki 1924-ben. [2] Saint-Denis: Párizs északi, munkások lakta külvárosa a Szajna partján. [3] La propiété c’est le vol: A tulajdon lopás. Ez a szállóigévé vált mondás Proudhon, Pierre Joseph (1809-1865) francia

308 / 356

gondolkodótól származik. [4] Vincellér: szakmunkás szinten képzett szőlészeti dolgozó. [5] Vogul: saját nyelvükön manyszi, a magyarok legközelebbi nyelvrokonai, ma az Ob mellékfolyójának, a Szoszvának a partjai mentén élnek a legtöbben. [6] Dúl lányai a meóti lápon: Dul vagy Dulo az első bolgár-török káni dinasztia neve. Lehet, hogy innen származik a magyar Gyula név. Vannak, akik úgy értelmezik a csodaszarvas legendáját, hogy Hunor, Magor és csapatuk, a magyarok ősei férfi ágon bolgár-török lányokat vettek, pontosabban raboltak maguknak feleségül. A meóti láp az Azovi-tenger környéki mocsarakat jelenti. Meótisz volt az Azovi-tenger ógörög neve. Dúl lányai tehát a csodaszarvas-legendában szereplő elrabolt lányok. [7] Gölöncsér: fazekas. [8] Seress Géza (1904-1957): francia szakos nyelvtanár, újságíró, szerkesztő. Egyetemi tanulmányait a Sorbonne-on végezte. 1935-ig Budapesten francia nyelvet tanított, 1935-ben Prágába távozott, ahol a Vörös Segély Solidaritas c. lapjának felelős szerkesztője lett. 1939-ben hazatért, 1942-től illegalitásban élt, 1944-ben Jugoszláviába menekült. [9] Tolnai Gábor (1910-1990): irodalomtörténész, politikus, a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának egyik alapító tagja, antifasiszta, Radnóti Miklós, Ortutay Gyula, Vas István baráti köréhez tartozott. A német megszállás alatt bujkálni kényszerült. 1948-ban a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium főosztályvezetője, 1949-50-ben római követ. Eztán az aktív politizálástól visszavonult és egyetemi oktatással, tudományos kutatással, a tudományos élet szervezésével foglalkozott. Akadémikus, 1953-tól 1980-ig, nyugdíjba vonulásáig az ELTE régi magyar irodalomtörténeti tanszékének vezetője. [10] Hej szlavjáni!: Hej szlávok. Szláv himnuszként énekelték 1949-ig. A szöveg szerzője Boján Znepolszki (1908-2000) bolgár népi író, költő és parasztpári (Bolgár Földműves Népi Szövetség) politikus. B.Znepolszki szövege Samuel Tomasik (1813-1887) szlovák hazafias költő „Hej Slované” (Hej, szlávok) költeményének viszonylag szabad átköltése. Tomasik versét arra a lengyel dallamra írta, amely később a lengyel himnusz lett. A dal alapja egy mazurka volt, amely Dobrowski-mazurka néven vált ismertté. Ehhez a dallamhoz Józef Wybicki (1747-1822) lengyel költő és drámaíró szöveget írt 1797-ben „Az itáliai lengyel légiók dala” címen, ez vált a lengyel himnusszá. Mivel napjainkra Znepolszki verse feledésbe merült, közöljük latin betűkkel az eredeti szöveget és annak prózai fordítását.

Hej szlavjáni ste zsivee

Hej szlávok, élni fog

nasta recs zvanliva

nyelvünk, a zengzetes,

ste zsivee dokogato

élni fog addig míg

ima hora zsivi.

lesznek élő emberek.

Ste zsivee, ste prebade

Élni fog, örökre megmarad

i dukhat szlavjanszki

a szláv lelkület is,

kojto razgromjava tvardo

amely keményen szétveri

ordite dusmanszki.

az ellenséges hordákat.

Neka sztramno da napada

Támadjon csak élesen ránk

mrakat sz tamni ordi,

sötét hordákkal a homály,

sz nasz e szlancsevata pravda

velünk a napfényes igazság

i zatuj szme gordi.

És ezért büszkék vagyunk.

309 / 356

Taja recs e nasa szlava

Ez a nyelv a dicsőségünk

i pobedno zname,

és győzelmi zászlónk

kojto neja izosztavi

aki ezt elhagyja,

toj ni e dusmánin.

Az az ellenségünk.

Neka sztrasna burja vie

Süvöltsön csak rettenetes vihar

nad glavite nasi,

a fejünk felett,

neka gram szled gram da bie

csak csapkodjanak a villámok egymás után

nyama da sze plasim!

félni nem fogunk!

Neka bdim na vecsna sztrazsa

Mint a hegyek,

kato planinite,

úgy virrasszunk az örök őrségben,

i gotovi szme da szmazsem

és legyünk készek eltiporni

vszeki pohititel.

mindenféle rablót.

[11] Mosztár: Hercegovina legjelentősebb városa, a Neretva partján, 50 km-re az Adriától, műemlékváros. [12] Dimitrov, Georgi (1882-1949): a bolgár és nemzetközi munkásmozgalom kiemelkedő személyisége. D. Blagoevval együtt részt vett a bolgár szociáldemokrácia következetesen marxista irányzatának létrehozásában. 1909-től 1923-ig a bolgár baloldali szakszervezetek titkára. 1923-ban a szeptemberi felkelés leverése után emigrációba kényszerült és a III. Internacionálé Végrehajtó Bizottságának tagja lett. 1933-ban koholt vádak alapján letartóztatták Németországban (a Reichstag felgyújtásával vádolták). 1934-ben a nemzetközi tiltakozás hatására kiszabadult. 1935-től a III. Internacionálé főtitkára volt egészen 1943-ig, amikor Sztálin feloszlatta a III. Internacionálét. Fontos szerepet játszott a népfrontpolitika kidolgozásában és az európai antifasiszta harc irányításában. Bulgária felszabadulása után (1944. szeptember 9.) visszatért hazájába. 1946-tól haláláig a Bolgár Kommunista Párt főtitkára és a bolgár kormány elnöke volt. Bulgária első számú vezetőjeként folytatta ifjúkori munkatársának D. Blagoevnak, valamint a balkáni baloldali szociáldemokráciának a hagyományait és a dunai konföderáció híve volt. 1949-ben halt meg egy moszkvai kórházban. [13] Es ist schön zu leben: a vers német szövegének a fordítása: Élni szép, szeretni szebb, a legszebb harcolni a szabadságért és a békéért.

[14] Memnon: Memnon Éósz (Auróra) hajnalistennőnek és Tithanosznak, Priamosz féltestvérének a fia. A hagyomány neki tulajdonítja III. Amenhotep fáraó két, kvarcitból készült 15 méter magas ülőszobrát. Az északi szobor megrepedt i.e. 27-ben földrengés miatt és hajnalban a Nap sugarainak hatására pattogó hangot adott. A szobor restaurációja után a pattogó hang megszűnt.

310 / 356

[15] Mors bona, nihil aliud: Jó halált, semmi mást. Zrínyi Miklós költő „Sors bona nihil aliud” (Jó sorsot, semmi mást) latin nyelvű jelmondatának játékos megváltoztatása. [16] ... Blasphèmes Suprêmes a faire crier nos Dieux! A legerősebb istenkáromlások kiabálni kényszerítik az isteneket.

[17] Euphória: ma írásmóddal eufória, fokozott jókedv, kellemes közérzet. [18] Vagon-lit: francia szó, jelentése: hálókocsi [19] Dugovics Titusz: nemzeti hősünk, Nándorfehérvár ostromakor saját élete árán megakadályozta, hogy kitűzzék a lófarkas zászlót.

311 / 356

10. Fejezet Vas István 1910-1991

EGY FÖLÉNYESKEDŐHÖZ

No persze, hogy fölényesen lenézve Vállad vonod a küzdelemre, vérre, És megvetőn legyintsz, mert hasztalan. Lobogva, hősen dúl a harc, de szürkés, Kis gyáva agyvelőd hiába fürkész: A nagyságnak vajon mi haszna van?

Hogy értenéd e hirtelen merészség Elszánt dacát, termékeny szenvedését, Mit nem verhet le ágyu és bitó? Ki lehetetlen küzdelmet merészel, Ha elveszíti, nem hiába vészel: Történelem törvénye, buzditó.

Haszonleső, hogy értenéd a régi Dicsőséget: végzettel szembenézni S bevárni bártan a halálhozót? Fennáll a régi hősiség örökre, Nemes fáklyáját ők kapták örökbe: Az éhesek, szegények, dolgozók.

És semmi az, ha most homályba veszne, Homály alatt jobban ragyog az eszme, Mely élni, halni bátor és szabad. S hiába bomba, gáz és ágyudörgés,

312 / 356

Igézve néz a harcra most a föld és A példa él és ragyogó marad.

S ragyog, ragyog, ha földreverve, mégis, Hiába szenvedés, a veszteség is, S az ellenség, hatalmasodva bősz. Az igazság még tündökölve fent ég Olajodon, örök reménytelenség, Mely mindig éber s mindig újra győz.

1934

EGY KÖLTŐHÖZ

Ó, költőm, voltak régi mesterek, Oly hősiesek és oly kedvesek, Kik éldegéltek spanyol és olasz Kis városokban – látom őket én – Járkálva piszkos, szűk falak között. A nép köröttük koldus és szegény S nem éppen oly szépségbe öltözött, Mely messziről is felragyog. De lám, E régi festők, jámbor mesterek Figyelnek, és ecsetjeik nyomán Egy-egy szeméten játszó kisgyerek A vásznon mennyek fejedelme lesz, A rongyos pásztor égő vértanú, Madonna mellett álló szent emez, Mögötte dombsor, édes hajlatú. Ó, furcsa szentek, furcsa Máriák! Így boldogulnak a szegények és A szentek égi glóriáin át

313 / 356

Szívedhez szól a földi szenvedés. A földön elnyomott, de itt ragyog. Körüllebegik bájos angyalok.

Lásd, te hasonló vagy, szeretett költőm, eme régi Festőkhöz. Te a földről, sárföldről a sötétlő Embereket ragyogón kiszinezve elénk vetitetted, Képeid úgy övezik, mint dicsfény s angyalok, őket. Mind fiatal forradalmár! Hát ki lehetne velük, ha Nem mi, költők? Mert a nemesség vonzza a költőt, Mind, ami lázad, mind, ami lelkes, mind, ami szárnyal. S merre találni nemes gesztust ma? A gazdagoké tán? Pénz nemesíteni nem tud, a pénznek rossz szaga átüt Csipkén, kölnivizen, selyemingen. A régi nemesség Hősi szivét ma ki kapta örökbe? Egy eszme nevében Kik tudnak meghalni ma? Játszva dacolni veszéllyel? Kik ma „a gondolat elszánt, hős szeretői”? előttem Élnek alakjaid, éles a száz színben ragyogó kép, Látom a kis csapatot hóban, télben dideregve, Rendőr-gépkocsi puskagolyói elől menekülve, Látom a hősnőd szép mosolyát és karcsú alakját Járni a puskagolyók között is szeretői után és Hősiesen meghalni szabadságért szerelemből, Látom a dac makacs újrakelését, újrabukását, Érzem a vérbebukó vereség keserű izeit még. Ó, ha e hexameter gépfegyver volna, golyókká Válnának szavaim, pattogva, sziszegve kiszállók ...

Ó költőm, én már régen érzek kedvet A vesztett ügyért verssel is kiállni,

314 / 356

A vesztett ügyért, mit mindenki megvet, A változó divattal szembeszállni.

Már mind leverve börtönbe, halálba, Aztán a rend kilép a puszta térre, A nagyszerű! – feszül egyenruhája, Nyomor s az elnyomás: két hadsegéde.

Ha fegyver nincs, hát verset ellenébe! De hangszereddel nem versenyzek én, Az én tollamból nem telik regény,

Ám színesebb a sok hangszer zenéje, S a dallamot, mit kezdett harsonád, Én egy tilinkón hadd fújom tovább!

1934

LEVÉL A SZABADSÁGRÓL

Nekem is int a szabadság, végre, barátom, az ám, Munkátlanság, szellemem üdve, valódi hazám! Persze te fitymálsz most, amiért két hét az egész, Ám van pillanat is, mi megáll, soha el nem enyész. Futnak az évek a porban az élet elúnt ütemén, Oly sebesen surrantak el, észbe sem is vehetém. Mind elmosta a munka szabálya, szokott hivatal, Két hétig most hosszu az élet és oly fiatal!

Kérdezed erre, hogyan fogom én kiszinezni időm, Tengeri társas uton ha hajózva-e délszaki hőn, Hol feltárul előtted a sokszinü, régi vidék, S csillan a tenger tiszta kedélye, a földközi kék,

315 / 356

Zúg derüsen körülötted a tenger örök, monoton Bölcs fecsegése s az útasoké a hires romokon, S tárgyilagos pompáju teremben rakva eléd Hét teritékes, inyenc izü, francia módi ebéd?

S hogy milyen olcsók mind eme szép utazások, igaz, Ám akinek nincs semmije sem, mondd, mit tehet az? Igy vagyok énmagam is, lásd, nem más, ez csak az ok, Hogy nem messze hajózva, hanem Pesten nyaralok. Csak magyarázni akartam, nem panaszolni, ne hidd: Szép a szabadság, bárha szegényes, bárha rövid. Szép a szabadság, bárha belőle egyéb se marad, Árnyékkép, hiu ábránd és ha a gúnyneve csak!

Aztán meg, no hisz itt születék, itt telt el időm, Pest levegőjét szítta be kissé satnya tüdőm. Van költő, aki verssel idézi az ifjukorát, S élnek előttünk száz üdefényü hasonlaton át Nyáj és pásztor, ház körül apró csirke, galamb – Énkörülöttem nem vala természet, csak a gang. Emlékem ma, az elmúlt éveken át idehajt Nagyságát, szobalányt, egy egész nagy pongyolarajt, Házmesterszót, vad porolást és konyhaszagot Jó emléket az egy kávépörkölde hagyott. S bár nem nyílt nekem erdők zöld sürüsége, se rét, Jól ismertem a város minden sétaterét. Csókokat is Szent Margit jól ápolt szigetén Váltottunk később, szivem első hölgye meg én. Szénakazal nem volt körülöttünk, más e világ, Áltermészet, sétautak, sok kerti virág.

Izlés nélküli, szürke, cikornyás épületek, Ez honom, otthonos én már csak köztük lehetek. Itt a lakóság rossz, cinikus s a beszéde kevert,

316 / 356

Itt a magyar szó nem száll tisztán, torz, kitekert. Álelegancia illeg az utcán, pompa, hamis, Ó, hogy utálom, bárha hazámul vállalom is. Később a munka a város más részébe sodort, Ott, hol az új templom sem tudta a régi nyomort Szépiteni, s hol a rongyos lázadozók tömegét Fegyver, kardél és lovasattak kergeti szét. Sűrű, kormos füst feketíti a rossz levegőt, Kettős őrszem a tőkét védi a gyárak előtt ...

Most legalább Budapestet látom nappal is én, Munka között idegen lett nékem a nappali fény. Az sem bánt, ha kegyetlen tűz le napos, heves ég, Kánikulában nincs hüsitőbb, mint a henyeség. Majd felüdít uszodában a víz, nagyokat ha uszom, Víznél jobban régi kötésü Horatiusom [1] . Nem tenger vize, jól tudom én, e medence, de lágy Habja ma úgy takar, úgy ölel át, mint télen az ágy. Selyme ha véd, mit is árt, hogy az égen nagyzol a nap? Óráim ma baráti mosollyal imígy mulanak.

Ámde ne hidd, hogy csak pihenéssel múlik a hét: Új nyelvet tanulok, s képzeld csak, az angolokét. Emlékszel, hogy e nyelvet gyűlöltem valaha, Mert a szememben az üzleti élet nyelve vala. Bosszut azonban ugy állok e kalmár nyelvezeten, Nyelvtanomat mindjárt költői felé vezetem, S bár tele durva hibákkal könnyü gyakorlataim, Érzékem tüzesül már Shelley [2] nehéz dalain. Igy eme nyelvet, amely tudományom elől elinal, Majd utolérem a költészetnek szárnyaival.

Ugy képzeld, hogy míg neked írom e verslevelet, Estefelé már kedvesem erkélyén heverek.

317 / 356

Látszik egész Budapest a Dunával a balkon alatt, Bámulom a hegyeket meg a gyárakat és a hidakat. Lám, mi szokatlan idill! Mert vágyam s képzeletem Ily ravaszul diadalmas a városi környezeten.

Alkony. A fák közt már a nap éji sötétbe ivel. Tőlem e két hét és a szabadság így mulik el. Ámde panaszra időm minek is pazaroljam el én? Nézem a napsugarat, hogy játszik a fák tetején.

1934

EGY IFJÚ KÖLTŐHÖZ

Öcsém, lenézel és ezt jól teszed, Van birtokod és úri, szép neved. Kényes szemed vidéki holdra néz, Tudom, hogy neked semmi sem nehéz. Igy éldegélsz, mig engem itt bezár E füstös, ócska, rosszhírű bazár. Kínnak, robotnak piszkos lángja ég – Ez az a hely, ahol gyerek valék.

Láttam korán, hogy mi van és miért, Tudtam a munkát és a munkabért. Megnéztem minden hosszan, egyaránt, Láttam a dámát meg a prolilányt. S most ismerős a fínom és a rút, A Váci utca meg a Váci út. Más tájról indult el a te szavad, Hát persze, hogy finomabb te vagy. Fejed körül illendő dísz a lonc, Énrajtam még az emlék is kolonc.

318 / 356

Mert körülöttem nincsen semmi más, Csak tengődés és dac és elnyomás, Csak csupa leszorított akarat És annyi ember, aki lemaradt. Ha már a végzet közéjük vetett, Megjegyzem őket. Mit is tehetek?

És igazad van: ami pompa, fény, Csupán kiránduláson láttam én. A verseimben túl sok a salak? Itt készültek ujpesti füst alatt. Még gőzölnek, még forrnak a sorok. Megértem én e finnyás fintorod.

De nézd, én más fintort is ismerek, És bennem él még az a kisgyerek, Ki ott koldult a gyárkapu előtt. Egy éven át mindennap láttam őt, Amint piszokkal boritottan állt, Lyukas rongyán át szellő fujdogált. Oly eltorzult volt, olyan csenevész, De mosolya, az gyermeki egész. Egy rozsdás abroncs volt a keziben, S ha néha nem jött arra senki sem, Egy bottal, mintha játékkarikát, Azt hajtotta a kocsiúton át. De végül is nem jött egy szép napon, No, nem hiányzott senkinek nagyon. Igy összesen hat évig élt tehát, S ezentúl vékony, kolduló szavát Ki hallaná, ha én nem hallanám? Hol élne még, ha én nem dallanám?

S a régi jó barát, ki idegen

319 / 356

Föld alatt fekszik csöndben, hidegen? Gáz ölte meg vagy arab görbe kard? Ki lesz hű ahhoz, amit ő akart? A szabadságot védte a derék, A miénket is, minden emberét, S most féreg ül tán kedves, jó szemén. Ki lenne hű még hozzá, ha nem én?

Téged, tudom, nem érdekel az elv, Elég neked a szó, az anyanyelv. De én, akit e drága nyelvezet, A hontalant, egy honba elvezet, Szeretem azt is, ami rátapadt – Ó, mennyi láng és mennyi indulat! Hát mit felelnél, mondd, ha kérdenek, Vörösmartynak és Petőfinek? A századokon át e sereget, S nézd azokat, akik most öregek! E hagyományt, no lám, te elhagyod, Megőrzöm én, ki jövevény vagyok. Tovább adom a századokon át A kornak, sorsnak forró áramát, S onnan, ahova végzetem vetett, Felmutatok egy emberéletet.

Tudom, szorítja mindnyájunk szivét, Hogy meddig fog a verse élni még, Hogy olvadó-e, mint tavaszi hó, S mint nők testén a parföm, illanó, Vagy a zenék, hasonlatok mögött Akad-e láng, legyőzni a ködöt, Fény, amely innen oda átivel? A vitánkat halasszuk addig el. Téged kísér a könnyedség, a báj,

320 / 356

Rajtam teher, előttem akadály. De elválik, hogy lesz-e majd erőm A partra jutni túl a mély időn S a feledés vak, szennyezett ködén? Isten veled hát addig is, öcsém!

1937

A BÉKE ELÉ

Ha lesz még egyszer kedvünk énekelni, Tudja fene, mi fog majd érdekelni. Vagy folytatjuk talán a régi nótát: A természetet, a szép idiótát, Az örök fát, a tompa tengerit? Vagy tán az általános emberit? S majd örvendünk, hogy akik eddig öltek, Most visszatérnek művelni a földet, S a védtelenek gyilkosai holnap Dolgoznak, andalognak, udvarolnak, S humánusan horkolnak, isznak, esznek, A megmaradt zsidók megint szereznek, És aki most aranyát ontaná, Hogy engedd elbújni az ágy alá, Holnap – mivel ő nem barbár – nem öl meg, De tőle ugyan hatszor megdögölhetsz, Mielőtt csak egy ezrelék haszonról Lemondana? Bőség és béke tombol. Szóval a század újra kivirul, S talán tovább is szólhatsz magyarul, Ha lesz, aki figyel rád és vizet Nem zavarsz. Mint a tappok, birtizek, [3] Oly függetlenek lehetünk. A népi

321 / 356

Kultúrának jut még szerep a gépi Alatt. S a holtakra ki nézne vissza? Ezért leszek majd én is dadaista [4] .

1944

ICUSKA FÖLJELENT

Arcának izma rejtve ráng Bandzsítva és sandítva ránk, S felméri, amit meg nem érthet: Elevenek vagy kísértet? Halottnak hitt már tegnap óta, Mert átadott a Gestapónak [5] Mint fajgyalázót, kommunistát, És meg is nyugtatták Icuskát, Hogy összeverve heverünk, S patkányok játszanak velünk. Most itt vagyunk jóllakva, tisztán – Gyülölet gyöngyözik Icuskán.

Olyan ez, mint egy rémregényben … De megnyugodna tán szegényke, Csak zaklatott szívünkbe látna. Ha börtönben és megalázva Éheznénk, piszkos őrizetben, Nem győzött volna teljesebben, Mert így rondább bilincsbe köt Kettőnket ez a ferde dög. Ez a bilincs saját személye. Nem nézhetünk csipás szemébe, Melynek rossz nézése rabul tart, Foglalkoztat, bosszúra bújtat. Igy függünk most baljós szemétől,

322 / 356

Betelünk erjedő szeméttel, S míg tűnődünk, hogy mitévők Legyünk, elérjük szinte őt, S már lénye bennünk terjed és Fáj, mint elhanyagolt kelés. Azt akarod, hogy ne legyen? Várj, amig kifakad a genny.

1944

A DIADAL

Nyugaton és keleten vereség vereségre. Délen is pusztulnak a szép seregek. Elbukik, de a lényegesebb Harctereken diadalmas a németek szörnyű vezére. A győztesek agyában és szívében Termékeny sírját maga ássa: Már az egész világ hisz a vérben. Őrületére felelt a hívő, hülye horda – És most következik a Rossz felhalmozása: Az új korba a gyűlölet elszabadúlt zuhatagja sodorja Őstotemeknek vén igazát, A hús meg a vér igazát.

1944

NOVEMBER

Három hét óta nem jártam az utcán. Most is csak épp egy napra hagytam el A sötétlő színekkel tarka könyvtárt. Fekete ég volt, fekete november. A városban jobbára fosztogattak,

323 / 356

Rendőrök, katonák és nyilasok, Németek és magyarok. Szekerek, Nagy teherautók, kézi talyigák Vitték a szajrét föl a Várba és Mindenfelé. Néha egy robbanásnak Vagy ágyúszónak méne-tékel-ét [6] Hallhatta az elbarmult pesti nép, De már hozzászokott s hülye közönnyel Haladt a hevenyészett fahidon. Először láttam a Dunába térdelt Margit hidat, a pesti pusztulásnak Hasztalanul könyörgő hirnökét. Egy napra jöttem el rejtekhelyemről: Csak épp egyszer akartam látni még A Hold utcát, a Szabadság teret, A kávéházakat, a Lánchidat. De Erre se jutott már idő. Anyámat Láttam. Alig bírt lépést tartani: Sokakkal együtt hajtották. Tízéves Fiú ugrott ki hirtelen a sorból. Szökni akart. Egy fegyveres suhanc Utána lőtt. A fiú elbukott. Hozzá ugrott az anyja is, de ő Épp csak megsebesült. Egy nő a járdán Igy szólt fiához: „Nini, a zsidókat Hajtják ott!” A gyerek bámult. A hajtók Között kevés volt a sváb. Sokan ízes Vasi, alföldi vagy nógrádi nyelven És győztes kedvvel nógatták a zsákmányt. Nem mentek lassan. Mire én hajón Budára értem, ott voltak batyukkal. A sötétben, a zuhogó esőben Anyám kicsiny alakja fekete Ruhában és kifúlva tipegett

324 / 356

Újlak felé. Este a társaság - Tán vígaszul? – arról beszélt, kiket Kell majd akasztani. De én Anyut Már szívesen képzeltem volna A sárban végignyúlva gyors golyótól. S a délutáni nő tán nemsokára Majd így szól gyermekéhez: „Nini, hajtják A nyilasokat!” Elgondoltam azt is, Lehet, hogy még tíz-húsz évig elélek, És hogy a magyarrá ítéltetés Életfogytiglan tart. Éjfél után Behallatszott a zuhogó eső, És tudtam, hogy a téglagyár szabad Udvarán épp ez az eső szakad Anyámra is. Fűtöttek. Ittam-ettem. Vörösbort, húst. Marika sírt helyettem.

1944

KÉRDEZŐ IDŐ

Nem emlékeznek tavalyi kínomra A zöldarany, tavaszi levelek – Lehet-e, hogy a rikkancs is kimondja, Amit tavaly nekem se lehetett? A régi, titkos, tiltott szavakat Most lobogó meg hangszóró kiáltja – A szabadult rab néz az új világba.

A kábult költő hunyorogva néz szét: Jaj, mennyi régi szenvedés és mennyi új tabu! És reszket és kitörni kész a részvét, De meggyávul s gödrébe visszabú. És érdesül az édesség s zokog a régi hang

325 / 356

S bent vergődik – odakint hogy fogadnák? A vénülő és gyötrött húrú lant Hiába próbálgatna már hozsannát.

A koranyár kint új életet érlel, Bent forr az érett szesz, a régi ész – Hogy érje be a lelkes töredékkel, Akinek még a minden is kevés? Mehet-e hát egy sorban veletek Ki lépést tartani soha sem értett? Ki fájni és kérdezni született, Zengje dalát a megelégedésnek?

De mégis ez az én korom. Tünődni És holtakat siratni nincs idő. A fák alól is eltünt rég az őszi Avar, s az új szőlő duzzadva nő. S a kérdezőtől választ követel A lét. S a magány most ölelni gerjed S a kérdező időnek így felel, S ó századok és új csírák figyelnek:

„Nem reszket már a sorsom vak kezedben, személytelen, szeszélyes akarat – az életem, a puszta, rendezetlen, a bonyolult, a bűnös, megmaradt. Örüljek most a nemvárt folytatásnak, Mely egyre kúszább s értehetetlenebb? Az életemnek nincs értelme más, csak Hogy nem volt, nem lesz és egyetlenegy,

S hogy nincsen párja sem a Térítőkön, Se tegnapelőtt, se holnapután – Én nem a gőzölgő kis sejtet őrzöm,

326 / 356

Mely szaporodni s osztódni kiván. Én nem azért rejtőztem csalva, szökve, Hogy megmentsem a pára-életet, De nem lettem az ember-kása csöppje S nem bírtam el, hogy én ne én legyek.

Hát megmaradt és tartozom vele A szabadító, vergődő időnek, Hogy ott legyen majd életem jele Az emberiség új arcán, hogyha győznek Azok, akik a mélységből epednek. A múltnak és jövőnek tartozom. Nem csaphatom be őket. Kevesebbet Nem adhatok, csak minden birtokom.

Nem kis kincset halmoztak bennem össze A tönkrement, tékozló századok – A néha még értetlen örökösre Aranyló lángjuk rajtam át ragyog. Te arany áram, melynek nincs határa! Jövőbe-múltba nyúló életem! Formátlan korom új ábrázatába Tömör valódat beleégetem.

Mik biggyesztett nullákkal növekednek, Sok bárgyú szám engem nem érdekel, Nekem a milliárd magányos egynek Gőgös-szegény testvérisége kell. Te üldözött, örök testvériség, mely Nagy tömeg éjszakákon villog át! Te teremteni duzzadt, kényes émely, Te védd a milliárdnyi egy jogát!

Fogalmi téboly, reménytelen egység,

327 / 356

Monádokból lett, tág emberiség! – A port, a piszkot, a romok szemetjét Hirtelen jó, selymes zápor veri szét, És tiszta és édes szagot Budáról Nyáresti szél hoz, mintha azelőtt – Tüdőm és elmém tágul és kitárul S beszívja a csiráztató időt.

S a szabad szélre bennem is igennel Felel a lágy, rejtelmes akarat, Mely engem kedvem ellen élni rendel – Mint ez a szél, szabad leszek, szabad, Ha milliók lépése dobban is, Nem tűröm el, hogy zárt rendbe tereljen, Szabad leszek, ha kell, magamban is, S szabad leszek, ha kell, majd magam ellen.

Ha agyam szövevénye megmaradt, Nem lehetek új vallás ócska papja – Nem táplálhat unalmas mocsarat Az életem bolond búvópatakja. Segíts tovább, kiváncsi akarat!” – S az Idő tágranyílt szemébe látok. Vad tükrei felém villámlanak: Új szépségek és örök pusztulások.

1945

ALFÖLD

Zörög a szekér, telehold van. Akácfák szigete fekete foltban. Ezüst tejben a kukorica ring. Szilvafák közt tanya fehérlik.

328 / 356

Ölemben újság: a vezércikk, Hogy mi a nemzeti, most megszabja megint.

Ezuttal nem nagyanyák, áttérések, Hanem hagyomány, történelmi végzet Szabályozzák a kategóriát. Mit vallok, mit nem? mit hiszek még? Fontolgatom, feladott leckét. Zörög a szekér a síkságon át.

Mint ábrándozó, telivér lány, A táj komolyan visszanéz rám, S agysejtjeimmel elvegyül. Csak fűszer énnekem Perzsia, Párizs – Ez a hazám, ez a romantikus-reális, Mely álmodik s nem lelkesül.

Nem választás a haza, rég nem, Nem feladat, nem is érdem, Ítélet ez, életfogytiglanig. Csillog a gőgös táj, tűnődve mint én – A táj, a nők, a nyelv, nem lehet más tekintély, Mely engem magyarul tanít.

Mi a magyar? Fitymáló holdba hágok. Hazudjak hát dicsérő délibábot, A bűntelenség igéreteit? A költő agya is híg szeszt rajongva főzzön? Nem így tanultam. Egy komoly elődöm Se tette így.

Nem, nincs kedvem hazám kegyét keresni, Nem is tudom már kívülről szeretni, Vagyok, ami vagyok.

329 / 356

Én láttam, hogy lapult e nép, És gyávaságát, mint a magamét, Ugy vetem meg. De a nyárvégi csillagok

Nagy sűrűje szikrázva fent ég. A nyegle gyilkolás, pipogya becstelenség Lejtőjén lettem egy veled, hazám. Nem léphetsz álszent óriások nyomába: Cinikus léted örök ábra A mulandóság tündöklő haván.

Ugy nézek az öreg, de holdsütötte tájra, Mint önmagamba. Nincs szükségünk áltatásra. Vagyunk, amik vagyunk. A silány aratás után sebesre szántva Álmodik új magokra szánva Fekete, termő talajunk.

1945

A BÉKEKÖTÉS ELÉ

A tél átmeneti kegyelme olykor Ha ránk csurgatja langyos aranyát, Az ég, a föld, amely előregondol A még-jövendő havon, fagyon át, A téli alkonyat, ha barna köd száll, A csatakosan csapdosó eső, Amely az alvó, megfagyott rögöt már Az új tavaszra készíti elő,

A szervezet, ha éhe-szomja reszket,

330 / 356

Az íny, a gyönyörökre epedő, A didergő és meggyötört idegzet, A gyönge csont, a csenevész tüdő, A szív, amely ujjongani szeretne, A hosszasan haldokló gyűlölet, A pincéből tántorgó, vézna eszme, Az értelem, az újjászületett,

Az anyák, akik gyermeket nevelnek S kiket büvöl a kisded tejszaga, A fiú, aki először szerelmes, S szeretne ölelni éjszaka, A férfi, akit sürget már a munka S ki elveszített éveket sirat, A költő is, aki hiába únja, Hogy honfibú zeng ujjai alatt,

A ház, melynek sötét hiánya tátog, A rom, mely értelmetlenül borong, A parkokban elhanyagolt virágok, A híd helyén a halott, ferde csonk, A törött vagon, a vaspálya tépett Sine, az árva rög mélyén a mag, Az anyagot sóvárgó, fürge gépek, A gépeket kivánó új anyag,

„A Kárpátoktól le az Aldunáig” Népek hazája, mely békére várt, Hol minden, ami él vagy élni áhit, A férfi, nő, a gondolat, a tárgy, A föld, a víz, a lég, a láng az agyban, Minden, ami a halált ízlelé – Fordul megint, tudva vagy öntudatlan, Párizs felé, Párizs felé!

331 / 356

Nem az a szittya vár új életére, Ki sorsa elé díszmagyarban állt, Egy-egy várért háromszor is cserélve Országot, vallást, pártot és királyt: Velünk együtt hozzátok az kiált, Akit a röghöz vastörvény kötött, S mindegy volt, német, magyar vagy török Az, akinek szántott-vetett, kapált,

S míg tatár, kuruc, labanc katonák Vonultak el a színpadon robogva, Azt leste, mikor viszik új robotra, És rejtegette megmaradt lovát, S batyúval ballagott a havon át, Ha a hazáért égni látta házát, S rég elvesztette minden rokonát, S ha magyarul szólt, gyakran megalázták,

S ki levetette testőrzubbonyát, hogy Legyen a nyelv rögeszmés remetéje, S az, aki tőle átvette az átkot, A konok folytató, s korán kiégve, A ráboruló éjben vette észre, Hogy éneke magányos őrület, És gyanutlanul úgy keveredett A nyelvbe, mint vad összeesküvésbe,

És az is, aki idegenbe hajtva, Ki tudja, hol s milyen gödörbe tünt, Akinek kitagadott, lila ajka Magyar verssel búcsúzott – életünk

332 / 356

Visszahangzik rá – ha félve csüggedünk, Ő kételyünkre titkosan felelve Jelen van, érzem, s másik nagy szerelme, Párizs felé most így fordul velünk:

„A Kárpátoktól le az Aldunáig” Milyen mohóság, hány néptörmelék! Az szól hozzátok, aki többet áhít, Akinek csip-csup konc-föld nem elég, Kinek szeme a tengerekig ér, ki Kamaszvillongások közül kilát És únja már ezt a dunavidéki Határhúzó tragikomédiát.

Oly mélybe hulltunk: vágyunk az egészre Céloz. Többet kér, mint egy-egy falut: Miországunknak örök alkatrésze A délibáb s az éjféli tejút. Éveket kérünk, melyek záporozzák A tudatot, hogy miénk a világ: Adjátok vissza nem csupán Kolozsvárt, De Párist, Londont, Rómát, Indiát,

A vérkeringést, amely minden eddig Lekötött, zsibbadt országot bejár, A bőséget, mely osztva csak növekszik, Az áramkört, amelyben nincs határ, S megsemmisíti a csatájavesztett Tébolyt, mely nem felejtett s nem tanult, A hódítást, mely fegyverkezve reszket, A határokat zároló gyanút.

333 / 356

Az idült önkényt, mely torz mániáit Tilalmakkal, drótokkal őrzené, A konok birtoklást, mely gátat állít A lágyan áradó jövő elé, Az elfojtott bosszút, a béke mérgét, A rombolást, az örök csábítót, A gyilkolást, a szívek rejtett érvét, Végső érvét, ultima ratio-t!

1946

ÖSSZEFOGLALÁS

Igen, ültem börtönben is, S vettem be harminc sevenált, S feküdtem öntudatlanul hörögve A Rókusban öt napon át, S jártam hullák közt, fáztam eleget, S alászakadt az emelet, Melyen laktam, és többször is akartak Erre meg arra hajtani – De az fájt igazán, a hajdani, A hajdani rettegések, Amikor féltem, hogy a vonaton Lenin-könyvemmel tetten érnek, S amikor még megbízhatatlanok Voltunk csak és leshettük napra-nap, Nincs-e valami ok, Amiért hirtelen lefogjanak – Az volt az ifjúkor, Mikor Mint sűrű, vad bozót, Vett körül a nyomor, S koromba mint a dzsungelba hatoltam –

334 / 356

Később kiismertem magam Az indák bogaiban És férfi lettem: Ritkult az inda körülöttem, De bennem, bennem sűrüsödött és mire Végsőt feszült a kor rossz idege, Az enyém is, egyszerre tört ki a Kinti és benti világ vihara. És bombázók, hirtelen zuhanók A templomok fölött, eszeveszett Mocsárba-fúló lovasrohamok – S az ifjúság Varsója elesett. S bennem tombolt ez a bűn, ez az őrület, Bennem történt, hogy Párizs elveszett S vele a hit, a szépségbe vetett, S a táj, a világ egyszerre sötét lett, Kihúnyt a világ kivilágítása, Tejfények sűrűsége, És egy természetellenes sugár, Széles csóvájú pászta A vak földre meg a csillagos égre Olykor kapkodva kéklett, Kutatta, hogy a repülő rögeszme merre jár.

És mindez bennem,bennem! a börtönök, A járványok, a gyáva gyilkolások, A kín és kínzás bennem működött, Hajók süllyedtek és én voltam minden, a Hullák, a hómezők, a sárga Afrika, Bennem a bomba mély menedékeimbe vágott. A dörgés, robbanás, az összeütközés! És nem a magas égbe, Se mesés messzeségbe,

335 / 356

Csak rombolni repült fel az ész. Énbennem pusztították a hídat, a gyárat, a házat, Én voltam a tűz meg a rom, Én, aki megalázott, én, akit megaláztak, Én voltam az én korom. És én voltam a konokság, És én voltam a gonoszság, A kiégett város, a csatamező, A tankokat emésztő mocsarak, A tengereken átkelt akarat, Meg a téboly, a végig védekező.

És győztem és amit legyőztem, Belém hatolt, És háború előtti részem Már néma volt, S a szép magány is itthagyott magamra, S már nem borogat lázat a halk tudás, De utat tört a mohóság agyamba S a handabandázó megalkuvás. És erkölcstelen egyezségre lépett Bennem, ami alantas és sekély, S az aszténiás [7] forradalom helyébe Önteltség állt és piknikes kedély. És énbennem csalatnak, akiket Becsapni szokás volt s mindig lehetett, S bennem hatnak a rég megúnt, Fennkölt és aljas hitetések, S a holnap, a holnap az örök csalétek, Amellyel a tegnap horgán akadunk. Európa én vagyok és sírhant itt a rög, A cromagnoni ember meg a görög Meg a polgár is belém temetkezett, És máris az új övezet

336 / 356

Új háborúra készül konokon A sírokon, a romokon, S a bolond bűnök Bábele Énbennem vár kéjjel a pusztulásra –

Joga van arra, hogy korát utálja, Ki sejtjeiben egy vele!

1945-1947 között

ÓDA AZ ÉSZHEZ

A párzás, a gyilkolás, a néma ősanyagnak Ős kapzsisága és a zsarnokszívű, vak Rajongás, melyet a föld mélyén bujtogatnak, A lét kezdete óta erjedő salak – Nézzétek e világ-vén, korbácsos erőket: Magára mind pihés ifjúságot erőltet S bakugrást mímel és táncol, szökell, szalad.

Közöttünk halkan szól egy elfogódott, új hang, S öregnek tetteti növendék szellemét. A legifjabb erő, mely a világba villant, Üveggel leplezi szép, csillogó szemét, És álszakállt ragaszt és óvatosan lép még, Szürke ruhát is ölt - a vadak összetépnék, Ha tudnák, hogy milyen zsenge és gyenge még.

Ó ész, te ifjú ész, te ötszázezeréves, Teérted nőttetett emlősökben az agy! Most sejtjeinkbe marnak már az okok, érvek: A lét konok-szelíd, nagy forradalma vagy. Téged nem sejthet a kő, sem az amőba, Nélküled boldogult a tenyészet, amíg a

337 / 356

Pliocén földön át nem pusztított a fagy.

Katasztrófák után, természetvágta résen Léptél be csöndesen. Vajúdva görcsözött A hold, a víz, a föld. Kétlábra állt merészen Az ember, pusztuló ősállatok között. Azóta hallatik hangod s halk türelemmel Nem hallgat el, amíg meghallgatásra nem lel. S szűkölnek torz hitek, megsértett ösztönök.

Te vagy a lét kamaszkori, kiváncsi láza, A villám vagy, amely a mélységbe hasít, A természet a te ollód nyomán csirázza Legérhetetlenebb, legszebb virágait. Nem az, ami örök, nem az, ami mulandó, Csak az, ami lehet, a megvalósulandó – Tévelygő, szilaj ész, te vagy nekem a hit!

Téged dicsérlek a börtönben, háborúban, Terád emlékezem tetvek közt, föld alatt, Hasadt tudattal és mély szégyenbe borultan, Dadogva, esztelen majd téged áldalak, S mikor a szabadult lélek az űrbe táncol, Téged kereslek a fényben, az éjszakán túl: Isten sem kell nekem, ha nem teáltalad.

Mint párzások után a gyönyör mákonyát A tisztuló tudat formáira cserélve: Vad alvilágokon, nagy éjszakákon át Veszélyes útamon ne hagyj el, te kisérj le. A sírgödrök fölött, a csillagok alatt Te nemvárt összefüggés, őrült kapcsolat, Emberi életünk legbátrabb szenvedélye!

338 / 356

1947

IMA A SZENT PÉTER TEMPLOMBAN [8]

Te naponta megfeszített Mi Urunk, aki még itt is jelen vagy, E márvány-, arany-, hatalomdagályban, Tégy értünk csodát, add meg minekünk, Hogy a mi hitünk Ne fúljon ilyen cikornyás kudarcba. Ne engedd, hogy hiába Higgyünk. A történelem önmagába Visszaforduló, sötét, Nevetséges csavarmenetét Törd te szét, Hogy a gondolat nagy lendületét Meg ne akassza Terpeszkedő beteltség, Ostoba pompa A nagy kupolát, A tér komoly oszlopsorát, Szentjeid küzdelmét, a tiszta Mesterek szigorú tervét. Nem irgalomra Lesz szüksége a földnek. A buta bestiát, a gőgöt öld meg Bennünk, Uram, Különben minden hasztalan. Óvj meg minket a hatalomtól!

1947

BANCO DI SANTO SPIRITO

339 / 356

Szentlélek bankja – ez aztán beszéd! Kétszáz éve folytatja üzletét. Most Olaszország városaiban Számos előkelő fiókja van, De maga a szépnevű anyabank Rómában működik és sose pang. Háttér: Vatikán, nagyhatalmi múlt, Nodehát spiritus flat ubi vult [9] , S honnan a fegyverek kiszoriták, A kamat és részvénymajoritás Tán visszaszerzi. S mit szól Az, aki Egykor kötéllel ostorozta ki A pénzváltókat? Tudjuk, tempora Mutantur [10] . Ez a Szent Hozam kora.

1947

RÓMAI BESZÉLGETÉS

- Hol jobb az élet? – tudakolta Schwartz Siegfried. – Hogy érted ezt és mit akarsz Tudni? – Hol könnyebb megélni? – Kinek? Itt még túl kevés embert ismerek Ahhoz, hogy tudjam. – Node, látod, itt Akármiből élsz, nem avatkozik Bele az állam. Teljesen szabad A verseny, és mindenki vesz-elad Kedve szerint. A kínálat, kereslet Szerint az árak emelkednek, esnek Szemed előtt. Egy percre nézz csak itt szét, Hány olasz kínálgatja árucikkét. Látod, árúk s árusok ezrei ... - Igen, kétmillió munkanélküliBől telik. De – faggattam a fiút –

340 / 356

Hogy él az, aki csak dolgozni tud? - Hát az ... talán napi munkája mellett Esténkint űz szabadkereskedelmet. - No jó, de mit csinál az, aki semmiKépen nem tud itt sem eladni-venni? - Hát az forduljon fel, mit bánom én! És a szabadság, az smafu, öcsém?

1947

ÁTKELÉS

Nem az a tajtékot sziszegő szél, Nem az a felhajtott galléru köd Vár, amire vártam. Őszömben nem ősszel jöttem ide: Fehérlik messze a sziklafal, Mint világok végén a boldogok szigete, S mint új ifjuság, a fiatal Nap tündöklik május havában. De a fehérlő csík, amit A hajó a zöldbe hasít, Északi tengerek hidegét Hordja taraján. Ez nem az a sóvárgott-ismerős, Meghitt, közös ős Anya-szerető, a földközi kék: Ez a kegyetlen-kalandos Óceán.

Ilyen vizen siklott Trisztán [11] hajója Nyugat felé, Cornwall [12] felé, s azóta

341 / 356

Hány messzeségbe mennyi vágy! Új kalandokra hódítók, kalózok S költők szíve ily tengeren hajózott, Míg fel nem tűnt az Újvilág.

Milyen jelenvaló a régmult! Ez volt a tenger, ahol széthullt A Nagy Armada [13] , és e század Veszett bohóca sem tudott átkelni rajta. E süppeteg, keskeny dünák Homokján volt, hogy angol libasorban Néztek fehér sziklákra, át a partra Bombaverésben s vártak csak nyugodtan A csónakokra az elárult katonák – S tudtam, hogy életem és amit élni szeretek, Az is e jól belőtt dünán, tengeri szélben Vár, félig halálraítélten, Mint az a ritkuló, de meg nem vert sereg.

Mert nekem nem a messze fény Kellett, hivalgó idegenség – Anglia, nem magadért szerettelek, De azért, amit megoszthattam veled, Ami belőled otthon is jelenlét, Az kellett, amit Nem terhelt vám, se profit, Nekem nem kellettek áltatásaid, A szabadverseny balkánszabásu rongya, És nem kellett a művelt hulladék sem, De megkaptam kamat nélkül és hozomra Tengeredet s álltam vadízű szélben, S halványan hullt a nap az óceánba,

342 / 356

Ilyen vizen, ilyen zöld tengeren, Mint ahol most mi járunk, édesem, Hűvös, tündöklő napszállatra szállva, Mig felmerülnek fehér sziklafok Fölött a vöröstéglás teraszok, A kikötő.

A mi napszállatunk Nem ez, szívem, mi még feltámadunk, Keletre, s ott napunk ha elmerül, Hullunk utána tengertelenül. Most még ez a szemérmes kikelet Vár, mosolyog. Igen, ez a Sziget.

1959

DAL AZ ETIKETTRŐL

Az etikett, az etikett, Mire tanít az etikett? Hát arra, hogy bármi is adódik, A halat késsel sose edd. De arról megfeledkezett Az etikett, az etikett, Mi illendőbb az emberöléshez: Ágyú, gáz, vagy bajonett?

Ó, ó, etikett, Csak a halottak tudnak illemet.

Az etikett, az etikett, Mire tanít az etikett? Hát arra, hogy úri társaságban

343 / 356

A hölgyeknek csókolj kezet. De arról megfeledkezett Az etikett, az etikett, Hogyan tisztelj gyerekes anyákat, Ha rájuk dől az emelet.

Ó, ó, etikett, Csak a halottak tudnak illemet.

Az etikett, az etikett, Mire tanít az etikett? Arra, hogy milyen alkalomra Való a frakk, szmoking, zsakett. De arról megfeledkezett Az etikett, az etikett, Hogy akkor mit is lehet csinálni, Ha már a tetü ellepett?

Ó, ó, etikett, Csak a halottak tudnak illemet.

Az etikett, az etikett, Mire tanít az etikett? Hogy mikor húzd fel a lakkcipődet S az antilopbetéteset. De arról megfeledkezett Az etikett, az etikett, Hogy akkor mit is szokás viselni, Ha mindkét lábad elveszett?

Ó, ó, etikett, Csak a halottak tudnak illemet!

1960

344 / 356

NAGY THEODORIK [14] ÉS AZ ÖRDÖG (Verona, San Zeno)

Nagy Theodorik király, az áriánus [15] , Nem volt az anyaszentegyház kedves fia. Ezért kellett neki a templom főfalán Ördög felé nyargalnia.

Akárcsak Trockijnak, az új Júdásnak A kapitalizmus karmaiba.

Trockisták, áriánusok nekem Nem ingem – engem az izgágaságuk Nem vonzott sohasem. Én ortodoxpárti voltam – ha már: A képtelen Krédóban [16] mindig jólesett A megkötő szabály.

De azt se szeretem, Ha a szobrásznak a domborműveken Az eretneket Pokolra kell juttatnia.

De hol az ördög és hol a pokol? Az ördög itt nem látható sehol. A szobrász – áriánus volt a jámbor, Vagy nem engedett a művész igazából – Az ördögöt meg nem faragta mégsem. Theodorik magában lovagol, Fölszegett fejjel fordul a világnak. Így lett belőle korunk hőse: Lova nyaka csavarodik a szélben, Köpönye lobogva vágtat

345 / 356

A meghatározatlan messzeségbe.

1965

AZ INTERNACIONÁLE A SIGNORIA TÉREN

1. A MEGFAGYOTT DALLAM

Mi ez a dallam hirtelen, E rég ismerős, majdnem ismeretlen? Mi felel rá a zsigerekben, Még mielőtt tudnám, hová tegyem?

Ez az? lehet ez? Hová hajlították, Hogy egyszerre csak átfutja a vér, Hogy mozgásrendszerétől csupa mozgás E szigorú tavasz kiszabta tér?

Vagy nem ők hajlították el, de nálunk Történt a változás? Ahogy Énekelték, ahogy vigyázzba álltunk, Az fagyasztotta meg a dallamot?

2. PIROS

De most betölti a szigorú teret S a teret betöltik az emberek Piros zászlók a piros dallam táncát Mint fáklyafényben lóbálva a fáklyák Piros kartánccal kísérik – hová? Zászlók és fáklyák együtt lengetik A nemzetközit és a helybelit S a legszebb tér, a kőtér visszhangozza És megint és mindig Bandiera rossa

346 / 356

Trionferá17

----------------------------------------

[1] Bandiera rossa trionferá: olasz kommunista forradalmi mozgalmi ének. Dallama a XX. század elején keletkezett két lombard népdal zenéjének összeolvadásából. A szöveget 1908-ban Carlo Tuzzi írta, de az évek során különbözőképpen módosult. A munkásmozgalom fejlődése eredményeként az olasz kommunisták indulója lett. A vers jobb megértése kedvéért közöljük a magyar fordítását és az olasz eredetit. Ugyancsak szükségesnek tartjuk a vers jobb megértése érdekében közölni az Internacionálé szövegét eredeti franciában és magyar fordításban.

BANDIERA ROSSA

Refrain:

Avanti popolo, alla riscossa,

Non piú nemici, non piú frontiere,

bandiera rossa, bandiera rossa!

Sono i confini rosse bandiere,

Avanti popolo, alla riscossa,

lavoratori alla riscossa,

bandiera rossa trionferá!

bandiera rossa trionferá!

Bandiera rossa la trionferá, Bandiera rossa la trionferá, Bandiera rossa la trionferá, Evviva il socialismo e la libertá!

Vogliamo fabrique, volgliamo terra, Ma senza guerra, ma senza guerra. Vogliamo fabrique, volgliamo terra, Ma senza guerra, ma senza guerra.

Ma senza guerra no vogliamo fá, Ma senza guerra no vogliamo fá, Ma senza guerra no vogliamo fá, Evviva il socialismo e la libertá!

347 / 356

A VÖRÖS ZÁSZLÓ

Előre proletár a végső harcra, Emeld a vörös zászlót magasra! Előre proletár a végső harcra, Emeld a vörös zászlót magasra!

Vörös zászló vezeti a diadalt, Vörös zászlóra tekint most minden arc, Vörös zászló vezeti a diadalt, Éljen a szocialista osztályharc!

L’INTERNATIONALE

Debout, les damnés de la terre! Debout, les forçats de la faim! La raison tonne en son cratère, C’est l’éruption de la fin. Du passé, faisons table rase, Foule esclave debout! debout! Le monde va changer de base: Nous ne sommes rien, soyons tout!

348 / 356

Refrain C’est la lutte finale, Groupons-nous, et demain L’Internationale, Sera le genre humain. C’est la lutte finale, Groupons-nous, et demain L’Internationale, Sera le genre humain.

Il n’est pas de sauveurs suprêmes, Ni dieu, ni César, ni tribun, Producteurs, sauvons-nous nous-mêmes! Décrétons le salut commun! Pour que le voleur rende gorge, Pour tirer l’esprit du cachot, Soufflons nous-mêmes notre forge, Battons le fer quand il est chaud!

Au refrain

ĽÉtat comprime et la loi triche, Ľimpôt saigne le malheureux; Nul devoir ne s’impose au riche, Le droit du pauvre est un mot creux: C’est assez languir en tutelle, ĽÉgalité veut d’autres lois: «Pas de droits sans devoirs, dit-elle, Égaux, pas de devoirs sans droits!»

Au refrain

Hideux dans leur apothéose, Les rois de la mine et du rail

349 / 356

Ont-ils jamais fait autre chose Que dévaliser le travail? Dans les coffres-forts de la bande, Ce qu’il a créé s’est fondu, En décrétant qu’on le lui rende, Le people ne veut que son d????

Au refrain

Les rois nous saoulaient de fumée, Paix entre nous, guerre aux tyrans! Appliquons la grève aux armées, Crosse en l’air et rompons les rangs! S’ils s’obstinent ces cannibales, A faire de nous des héros, Ils sauront bientôt que nos balles Sont pour nos propres généraux!

Au refrain

Ouvriers, paysans, nous sommes Le grand parti des travailleurs; La terre n’appartient qu’aux hommes, Ľoisif ira loger ailleurs. Combien de nos chairs se repaissent! Mais si les corbeaux, les vautours, Un de ces matins disparaissent, Le soleil brillera toujours!

Au rafrain

INTERNACIONÁLÉ

350 / 356

Föl, föl, ti rabjai a földnek, Föl, föl, te éhes proletár! A győzelem napjai jönnek, Rabságodnak vége már. A múltat végképp eltörölni Rabszolga-had indulj velünk! A földfog sarkából kidőlni, Semmik vagyunk, s minden leszünk!

Refrén

Ez a harc lesz a végső, Csak összefogni hát, És nemzetközivé lesz Holnapra a világ.

Védelmező nincsen felettünk, Se isten nem véd, se király: A közjó alkotói lettünk – Hát vesszen el, ki ellenáll! Pusztuljon ez a rablóbanda, A rabságból elég nekünk. A lángot szítsuk, rajta, rajta! A vas meleg, hát ráverünk.

Refrén

A gazdagoknak kedve-kénye Erőnkből szívja ki a vért, Csaló az államok törvénye, Mert minden bajt szegényre mért. Kínlódás most a munka bére, De már ebből elég, elég! Szerszámot hát az úri kézbe

351 / 356

S ide a jognak felét!

Refrén

Mi milliók, mi munka népe, Mi alkotunk a földtekén, Mienk lesz még pompája, fénye S a munka nem lehet szegény. A tőke még a húsunk marja, De már a gyáva had remeg – Kelőben már a munka napja S ragyogni fog a föld felett.

Refrén

3. A VÉGSŐ

De összeolvad új és régi dallam – Fél évszázada vagy mióta hallom, Hogy ez a végső, ez a harc? És most miért nem szívettépő, Hogy éppen ez a harc lesz a végső? Hát nem nevetség? nem kudarc? De mit számít, hogy nem ez a végső? Mit, hogy sohasem lesz végső? És mit a szenny, a szörnyűség? Lesz valahol mindig új nemzedék, Amelynek nem lesz soha késő A győzelem, a kicsikart.

4.

MI KETTEN IS

És megint a dallam az éjszakában. Percenként újul a zászlók és fáklyák

352 / 356

Táncában kígyózó. Firenze Keskeny utcáiban senki sem tud Előle kitérni. Az emberek Is kígyóznak az utcákon keresztül. Mi ketten is valahol valamely Alakban köztük lépünk feltehetően Fiatalon és hányan még akiket Szerettünk te meg én vagy te vagy én ezek Sehol sem lépegetnek régóta nem De most ebbe a dallamba beléptek.

AZ ÚR

És látta az Úr, hogy szerte megsokasult Az emberi gonoszság, Látta, hogy ő útját földön minden testek Mindenütt megrontották.

Látta, hogy szívünknek minden gondolata Gonoszságot gerjeszt, S megbánta szívében a mennyet, a földet, A teremtő tervet.

S megárasztott minden tengert s minden vizet, Ami rejtőzött a mélyben, S megnyitotta az ég csatornáit, s folytak Negyven nap, negyven éjjel.

Azután a földet visszaszikkasztotta S szövetséget kötött Noéval, aki a vízözönt túlélte, Közte s maga közt.

353 / 356

Nem átkozza meg az emberért a földet, Az Úr megfogadta, Hiszen gonosz annak ifjúságtól fogva Szíve gondolatja.

És ennekutána vetést meg aratást Megad már a földnek, Tavasz, nyár, ősz és tél, a hideg és meleg Soha meg nem szűnnek.

Úgyis eljön majd az idő, mikor ennek Véget vet az ember: Amit az Úr nem bírt, ő maga elvégzi Tűz- és szennyözönnel.

MARX

Hogy nem érvényes többé? Elavult? Hiszi a piszi. Én ugyan nem értem, Hogy mi történt a világpiacon, Sem azt, hogy miért éppen ott, miért nem Amott lett győztes az a Valami, Ahogy kezdetben megjósoltatott, És azt sem, hogy e két-három fokos Eltolódás miért is okozott Itt ilyen, ott olyan okozatot – Már amilyeneket. De azt tudom, Azazhogy látom, hallom, hogy megint egy Kísértet járja, nem is Európát, De a világot. Vagy mitől remegnek Ott meg amott? Gondolod, az atomVagy neutronbombától? Nem bizony! A földgolyót féltik tán? Van eszükben!

354 / 356

Védje meg odafent az atyaisten - Ha szüksége van rá - a széteséstől! No mondd meg hát, mitől e félelem? Talán az általános pusztulástól? A rakéták robbanó töltetétől? Az űrbeli mesés lézersugártól? Hisz félhetnének ettől is. De nem! Csak a kommunizmus kísértetétől.

1968

10

[1] Horatius, Quintus Flaccus (i.e. 65 – i.sz. 8): római költő. [2] Shelley, Percy Bysshe (1792-1822): világhírű romantikus angol költő, Petőfi legkedvesebb írói közé tartozott. [3] Tappok, birtizek: mindkettő fantázianép, bármely kis nép neve behelyettesíthető [4] Dadaizmus: avantgárd művészeti és irodalmi irányzat és mozgalom, 1916-ban Zürichben keletkezett. Költői pusztán akusztikai hatásokra épülő hangversekkel pukkasztották a polgári közönséget. Mint irányzat 1923-ban megszűnt. [5] Gestapo: Geheime Staatspolizei, magyarul Titkos Államrendőrség: német fasiszta politikai titkosrendőrség, 1933 és 1945 között működött. Először csak Németországban, majd a II. világháború kitörése után a megszállt országokban, így Magyarországon is tevékenykedett. [6] Mene, tekel, ufarszin: a biblia szerint Belzacar babiloni király lakomáján megjelent titokzatos felirat: „megszámláltatott, megméretett, könnyűnek találtatott”. Itt: intő szó, fenyegető értelmű jelzés. [7] Aszténiás: orvostudományi szakszó, lapos mellű, vézna, gyenge. [8] Szent Péter templom: itt a vatikáni Szent Péter-templomról van szó, 1506-ban kezdték építeni, 136 méter magas kupoláját Michelangelo építette 1546-1564 között. [9] Spiritus flat ubi vult: a (szent)lélek ott fúj (nyilatkozik), ahol akar. [10] Tempora mutantur: az idők változnak.

[11] Trisztán: valószínűleg kelta forrásokra visszavezethető francia középkori szerelmi történet férfi főhőse. A női főhős Izolda. Legelső ismert francia feldolgozása egy angol-normann klerikus író, Thomas lovagregénye. Thomas után nagyon sokan feldolgozták a történetet, egészen Richard Wagner operájáig. A történet szerint Trisztán Cornwallba hajózott. [12] Cornwall: grófság Nagy-Britanniában, Anglia legdélnyugatibb részén fekszik. [13] Nagy Armada: spanyol királyi hajóhad. [14] Nagy Theodorik (453-526): keleti gót király, elfoglalta Itáliát 489-493 között, a gótokat a Pótól északra telepítette le. Országát a Nyugatrómai Birodalom utódának tekintette. [15] Áriánus: Arius (eredeti görög nevén Areiosz) (260-336) ókori keresztény vezető követője. Arius a Fiút, azaz Jézust csak embernek tekintette, és így ténylegesen nem fogadta el a szentháromság tanát. Az áriánizmust – ha objektíve és történetileg fogjuk fel a kereszténység fejlődését – ezért az ókori kereszténység egyik irányzatának tekinthetjük. Arius tanait az I. (325) niceaei, a II. (381) zsinat eretnekségnek nyilvánította. Bizonyos források szerint a mai iraki keresztények Arius követőinek

355 / 356

tekinthetők. [16] Krédó: a latin Credo szónak a magyar kiejtés szerint átírt változata, Hiszekegy. Itt Vas István a római katolikus egyház által elfogadott apostoli hitvallás szövegére utal.

356 / 356