Paár Ádám
Északír agytröszt a kohézióért: Platform for Change
A világ számos pontján működnek olyan agytrösztök, amelyek a nemzeti, vallási és társadalmi ellentétek által megosztott társadalmak csoportjai között vernek hidat. Elemzésünkben a Zöld sziget északi területén tevékenykedő agytrösztök egyikét mutatjuk be, amelyik sokat tett a háromoldalú (brit, katolikus, protestáns) kapcsolatok javításáért. A történelem nem bővelkedik az ír-magyar kapcsolatokban, holott a két nép története és lelkialkata sok tekintetben hasonlóságot mutat egymással. Mindkét nép Európa perifériáján helyezkedett el. Az írek már régóta ápolták a keresztény kultúrát, amikor a magyarok Géza fejedelem és Szent István vezetésével megindították az Európához való csatlakozás című projektet, amelyik, az utolsó ötszáz év vargabetűitől eltekintve, ma is tart. Bár nem kell túlértékelni a középkori magyar elit Európa-vízióját, mert valójában számára Európa ténylegesen a Német-római Császárságot, Franciaországot és Itáliát, vagyis Nagy Károly Frank Birodalmának utódállamait jelentette, kevésbé Angliát és Hispániát, és még kevésbé Írországot és Skandináviát, amellyel igen korlátozottak voltak a kapcsolatok. Nem csoda, hogy a történelemtanításban ma sem hangsúlyos az ír történelem, holott az számunkra is tanulságokkal járhat. Mindkét nép hosszú időre elveszítette függetlenségét, amelyet csak a 20. században sikerült visszanyerniük. Csakhogy a
-1-
független nemzetállam területe nem fedte le az etnikai és nyelvi-kulturális közösséget, így az irredentizmus lángja itt is, ott is magasra csapott. Egy válság története dióhéjban A kegyetlen angol-ír háborút követően 1922-ban létrejött az Ír Szabadállam a Zöld sziget déli részén. A Szabadállam domíniumi státuszt élvezett, vagyis a Brit Birodalmon belül szabadon intézte belügyeit, azonban államfője továbbra is a brit uralkodó volt. Az északi hat grófság (megye) viszont az ott élő nagyszámú protestánsra tekintettel Nagy-Britannia része maradt. A sziget felosztását egyik oldalon sem övezte lelkesedés. A protestáns lakosok többségének ősei Angliából, Walesből, de főleg Skóciából telepedtek át a 17. században, részben a Stuart-királyok, részben Oliver Cromwell ösztönzésére. A birodalom nekik szánta az „ötödik hadoszlop” hálátlan szerepét a katolikus többségű szigeten, s ezzel ők is, a katolikusok is csapdahelyzetbe kerültek. A protestánsok számára elfogadhatatlan volt, hogy a katolikus Dublin uralma alá hajtsa őket, így ellenérdekeltek voltak a független ír nemzetállam megteremtésében, hiszen ahhoz semmi nem kötötte őket. A protestáns és katolikus identitás csak egymás rovására érvényesülhetett A függetlenségért harcoló Sinn Féin párt és annak katonai szárnya, az IRA (Ír Köztársasági Hadsereg) megoszlott: egy részük pragmatikus alapon elfogadta a felosztást, abban a tudatban, hogy Észak-Írország nem sokáig állhat ellent a délről ránehezedő katonai nyomásnak, a másik csoport viszont Éamon de Valera vezetésével árulásnak tekintett minden engedményt London felé. Hamarosan az angol-ír
háborúnál
Szabadállam
hívei
is
kegyetlenebb
kerekedtek
polgárháború
felül.
1949-ben
következett, Írország
kilépett
Nemzetközösségből, ezzel de facto létrejött a független Ír Köztársaság.
-2-
amelyben a
a Brit
A köztársaság belső nehézségei, a munkanélküliség és a kivándorlás egy időre elterelte a figyelmet az északír kérdésről, de az 1960-as években újult erővel támadt fel az ír irredenizmus. Észak-Írországban szegmentális politikai szubkultúrák formálódtak ki. Mivel az etnikai leszármazást még a Brit-szigeteken sem könnyű eldönteni, a katolikus és a protestáns identitás vált meghatározóvá. A két közösség között nem volt átjárás. Az egyszerű képlet így működött: ha katolikus vagy, akkor nacionalista, tehát köztársaságpárti vagy, ha protestáns vagy, akkor unionista, tehát lojalista (monarchista) vagy. A vallási törésvonalnak is köszönhető, hogy ÉszakÍrországban mindkét közösség körében kiemelkedő volt és maradt is a vallásosság, miközben a túlnyomórészt protestáns Angliában a vallás szerepe fokozatosan visszaszorult, illetve azt a klasszikus jobb-bal törésvonal felülírta. A katolikus és protestáns közösségek belső kohéziója szilárd volt, de ez – elkülönülésük és az erőszakkultúra révén – nem erősítette, hanem gyengítette a tágabb közösség, az északír társadalom kohézióját. Az 1960-as években egyre növekedett a feszültség. A katolikusok diszkriminációja a választójog, a foglalkoztatás és a lakhatás terén, valamint a szélsőséges lojalista szervezet, az Ulsteri Védelmi Szövetség (UVSZ) atrocitásai nem maradtak válasz nélkül: 1969-ben az IRA kettészakadt, és a radikálisabb ún. Ideiglenes IRA a fegyveres harc útjára lépett. A katolikusok többsége kezdetben mégis védelmezőket látott a brit katonákban, akiknek az volt a feladatuk, hogy a tehetetlen rendvédelmi szervek helyett megoltalmazzák a katolikus negyedeket a szélsőséges lojalisták támadásaitól. A brit katonáról létező kedvező kép szertefoszlott az 1972-es „véres vasárnap” sortüzében, amikor a katonaság belelőtt egy békés katolikus polgárjogi tüntetésbe. Az erőszak eszkalálódott, az IRA, az UVSZ, valamint a brit fegyveres erők közötti háromszereplős konfliktus 28 év alatt legkevesebb 3200 halálos áldozatot követelt. Az IRA bombáitól már nemcsak Belfast és Derry, hanem London és más angol nagyvárosok is visszhangoztak.
-3-
Margaret Thatcher megtagadta a politikai foglyokat megillető jogokat a bebörtönzött IRA-tagoktól, amellyel csak azt érte el, hogy a katolikusok Che Guevara-t láttak minden elfogott terroristában. Érdekes módon mégis a hajthatatlan „Vaslady” kormányzása alatt sikerült előrelépni a válságkezelés ügyében. Kedvező volt, hogy a dublini kormány feltűnő visszafogottságot tanúsított. Thatcher jó érzékkel bevonta az ír kormányt az északír válságkezelésbe, jól tudva, hogy Dublin nélkül nem lehet méltányos, becsületes rendezést végrehajtani. 1985-ben a hillsborough-i egyezmény deklarálta, hogy a konfliktus megoldása érdekében egy ír-brit kormányközi konferenciát alakítanak. Dublin történelmi mértékű engedményeket vállalt: elfogadta, hogy a sziget két részének egyesüléséről majdan népszavazás döntsön (noha a katolikus lakosság demográfiai fölénye miatt ennek kimenetele nem kétséges), sőt együttműködött Londonnal az Ideiglenes IRA „kivéreztetésében”, a délről jövő fegyverutánpótlás akadályozásában. A protestáns lojalisták „Ulster nemet mond” címmel kampányt folytattak a szerződés ellen. Másik oldalon az Ideiglenes IRA, valamint az ír parlamentben a nacionalista Fianna Fail párt elutasította a megegyezést. Mindazonáltal a folyamatot már nem lehetett visszafordítani. London számos engedményt tett a katolikusoknak, felszámolta a munkahelyi diszkriminációt, engedélyezték a katolikus közösségnek jelképeik használatát. Az 1990-es években a felek egyre több engedményt tettek egymás felé. John Major brit miniszterelnök és Albert Reynolds ír kormányfő, majd Tony Blair és Bertie Ahern folytatták a Thatcher és Garret FitzGerald által megkezdett folyamatot. Bertie Ahernnek a Fianna Fail vezetőjeként volt bátorsága szögre akasztani az Éamon de Valera-i programot, a sziget újraegyesítését, és követte a mérsékelt jobbközép Fine Gael kormányok békés politikáját. A brit-ír rendezésnek kedvező hátszelet adott az Egyesült Államok politikája is, hiszen a Clinton-adminisztráció mediátori szerepet vállalt a konfliktus rendezésében. Ne feledjük el a 36 millió ír felmenőkkel rendelkező
-4-
amerikai állampolgárt (köztük magát Clintont), akiknek többsége a Demokrata Párt törzsökös szavazója! És még egy szempont: a Szovjetunió összeomlásával egy külső destabilizáló faktor is kikerült a képből (tekintve, hogy Moszkva korábban jelentős támogatást biztosított az IRA-nak). Úgy tűnt, a nemzetközi helyzet a megegyezést óhajtóknak kedvez. A konfliktust – nem véglegesen – az 1998-as nagypénteki egyezmény zárta le, amelyet népszavazás erősített meg. Ez az egyezmény lerakta Észak-Írország politikai struktúráját. Létrehozták az Észak-Dél Miniszteri Tanácsot, valamint a Brit-Ír Tanácsot, amelyeken keresztül Dublin is bevonást nyert az érintett terület irányításába. Az Ír Köztársaság kivette az 1937-es alkotmányból az északi hat grófságra vonatkozó igényét, ami egy nagyon bátor tett volt (75 évvel korábban kormányfő aligha élte volna túl ezt a lépést). Döntés született a fegyveres lojalista és republikánus szervezetek lefegyverzéséről (ugyanakkor az IRA-ból kivált kisebb szélsőséges szervezet, a Valódi IRA folytatta a terrorcselekményeket). Bár az erőszak időről időre feltör, az engedmények politikájával sikerült visszaterelni az Észak-Írország jövőjéről szóló diskurzust a békés mederbe. Azonban könnyebb megváltoztatni
a
politikai
struktúrákat,
mint
az
évszázados
rögzült
magatartásformákat. A Platform for Change agytröszt mégis erre törekszik. Az északír agytrösztök királya Az agytrösztök az északír társadalmi kohézió kialakításában is fontos szerepet játszottak. A brit agytrösztök 1970-es, 1980-as évekbeli „boomja” után, amelyek főleg a Konzervatív Párt tudományos hátországához kötődtek, Észak-Írországban is megjelentek a harmadik generációs agytrösztök. Itt nem annyira a pártideológiák megújítása, mint inkább az interkulturális (protestáns-katolikus, észak-dél) párbeszéd előmozdítása, valamint a társadalmi kohézió motiválta a think tankek létrejöttét. 1995-
-5-
ben alakult meg az első jelentős agytröszt, a Democratic Dialogue, amelyik 2006-ban szüntette be tevékenységét. Megalakítása Robin Wilson politológus és szociológus, a dublini Trinity College tanára nevéhez fűződik, akinek kutatási területe az interkulturális párbeszéd, az etnikai konfliktusok és a governance modell. Jelenleg az Európai Bizottság tanácsadója. Wilson évtizedek óta lelke az interkulturális párbeszédet támogató közpolitikai kutatásoknak. Újszerű, magyar viszonylatban is hasznosítható kutatásokat végzett például azzal kapcsolatban, hogy a futball hogyan befolyásolta az interkulturális párbeszédet (mint tudjuk, NagyBritannia is „foci-nagyhatalom”, ahol a klubtagság és a politikai attitűdök szintén hatnak egymásra). A Democratic Dialogue több mint egy évtizedes fennállása alatt az északír politikai válság rendezését, valamint a felekezeti kérdés által háttérbe szorított gazdasági, szociális és kulturális problémák megoldását tűzte ki célul. A szervezet az 1998-as nagypénteki egyezmény aláírását követően segítséget nyújtott a kétoldalú észak-déli kapcsolatok és intézményrendszer kiépítésében. 2009 májusában Wilson újabb agytrösztöt alapított Platform for Change néven. Az intézet nem kevesebb célt tűzött ki maga elé, mint a politika megújítását és újrafogalmazását, a közjó képviseletét, valamint a közpolitika előmozdítását a tehetetlenség,
passzivitás
felől
az
innováció
felé.
Célja
egy
valódi
hatalommegosztáson alapuló koalíció, a közös jövő, a társadalmi befogadás és a fenntartható fejlődés létrehozása. A szervezet úgy véli, hogy Észak-Írország megragadt a múltban, ezért a pártok nem képesek megszólítani a fiatal generációkat. Támogatja az állampolgári részvétel lehetőségeinek kiszélesítését, a pártokat együttműködésre, a korszerű szakpolitikai irányultságra, és a felekezeti ellentéten
-6-
(„múlt”) való túllépésre ösztönzi. A szervezet szerint olyan miniszterelnökre van szükség, aki képes Észak-Írország egész társadalmát képviselni. Ahogyan Wilson megfogalmazta: „Észak-írország polgárai sokat szenvedtek az 1969es forrongások óta. Mélységes vágyunk, hogy magunk mögött hagyjuk nem csupán az erőszakot, hanem a vallásos megosztottságot, intoleranciát és elzárkózást, amelyik teljesen pokollá tette a társadalom életét. Ez megakadályozott bennünket abban, hogy a jövő felé forduljunk, amelyet a megbékélés, a nagyobb szociális biztonság és a béke jelölnek, amelyre a fiatal generációk vágyakoznak.” És hogy mit vár az intézet? Valódi koalíciós kormányzást, amelyik átível a felekezeti törésvonalon, az intolerancia hagyományával és a „köldöknézéssel” való leszámolást, a „kenyér és vaj” problémákkal (gazdaság, szociálpolitika, oktatás-nevelés, környezetvédelem) való szembenézést, ezekben az életminőség javítását. Figyelemreméltó, hogy a szervezetet nem a külső ellenség keresése jellemzi, nem hárítja a problémákat NagyBritanniára vagy Írországra, még csak az IRA és az UVSZ radikálisaira sem, ehelyett az északír társadalom közös felelősségét hangsúlyozza. Az intézet szakpolitikai témái az interkulturális párbeszéd, a gazdaság, az oktatásnevelés, valamint a fenntartható fejlődés. Támogatja a „zöld New Dealt”, a „zöld forradalmat”, amelytől egyaránt várja új munkahelyek létrejöttét és az üzemanyaghiány csökkentését A Platform for Change fő célja, hogy a politikai erők napirendjét ne a katolikusprotestáns megosztottság, hanem a korszerű szakpolitikai kérdések határozzák meg. Tanulságos ez a szándék Magyarországon is, ahol nem felekezeti tengely mentén, hanem a jobb-bal törésvonal mentén oszlik meg a politika, és hasonlóképpen keveset tudunk az egyes politikai pártok önálló szakpolitikai vízióiról. A Platform for Change-hez bármely személy és szervezet csatlakozhat. Jelenleg 270280 támogatója van. A szervezet fő eszköze a politika és az állampolgári kultúra
-7-
megváltoztatásában a találkozók, gyűlések rendezése, ahol lehetőség van nyilvános vitákra. Ennek érdekében a szervezet bejárta Észak-Írországot, és ahol csak tudott, rendezvényeket szervezett céljai népszerűsítése, illetve a politikáról való gondolkodás megváltoztatása érdekében. Vitákat rendeztek olyan kérdésekről, mint a felekezeti ellentét, az oktatás vagy a fenntartható fejlődés. Konklúzió Természetesen egyetlen társadalom belső problémáinak megoldása sem kizárólag agytrösztök,
kutatóintézetek
szándékán
vagy
erőfeszítésein
múlt.
Azonban
kimutatható, hogy az agytröszt-hálózat fejlettségével párhuzamosan bővülnek a demokratikus párbeszéd lehetőségei. Nem tekinthető véletlennek, hogy ÉszakÍrország jó két évtizedes késéssel követte Angliát és Skóciát az agytrösztösödés útján. Az északír agytrösztök megjelenése egybeesik a válságrendezés folyamatával. Ekkortól kezdve a társadalomban a felekezeti és a közjogi identitás megvallása nélkül lehet beszélni a szakpolitikai kérdésekről, mint a gazdaság, oktatás vagy a környezetvédelem. A megbékélés teremtette meg az igényt a szakpolitikai szempontok iránt. Nem könnyű feladat megváltoztatni egy társadalom több évszázados rögzült hagyományrendszerét. De a Platform for Change elkötelezett az egységes ÉszakÍrország víziója iránt, és nem hisz abban, hogy a béke tartósan fennmaradhat, ha megmarad a két közösség elkülönülése. A puskaporos hordóból a kanóc kitépését a felekezeti elkülönülésétől való elmozdulás jelentené. Mindebben a megoldást az intézet nem a külvilágtól, nem London vagy Dublin nyomásától, hanem a társadalomtól, az állampolgárok együttműködési képességének javításától várja. Ebben Észak-Írország példát mutathat a – más jellegű – elkülönülések által jellemzett Közép- és Kelet-Európában is. Hogy ne váljunk az 1960-as évek Észak-Írországává! Az elemzés elkészítésében Lázár Kata gyakornok működött közre
-8-
