A csecsemőkori szelf
A CSECSEMŐKORI SZELF ÉRTELMEZÉSE, FEJLŐDÉSE
ÉS VIZSGÁLATI MÓDSZEREI
KISNÉMET MÓNIKA E-mail:
[email protected] SZTE BTK Pszichológiai Intézet MŰHELYMUNKA – Fejlődéslélektan 2008 tavaszi szemeszter
A csecsemőkori szelf Összefoglaló Felnőttként általában pontos és valós önérzékeléssel rendelkezünk, amely számos formában nyilvánul meg, és szövi át mindennapjainkat. A dolgozat ennek a szelftudatnak a gyökereiről alkotott főbb elméleteket mutatja be, a genetikus szociálpszichológiától kezdve egészen a mai kognitív megközelítésekig. Többek között kitérek a szelf, mint fogalom-meghatározás problematikájára, arra, hogy velünk született-e vagy sem, valamint a szelf fejlődését befolyásoló tényezőkre és a szelf megjelenésének vizsgálati módszereire. Ismertetem, hogy az egyes elméletek szerint mikorra alakul ki az integrált szelf, és hogy a különböző formájú szelfek megjelenése milyen változásokat hoz a csecsemők belső világában, kognitív képességeikben és viselkedésükben. Kulcsszavak: csecsemő, szelf, kiterjesztett szelf, szelffejlődés
Plágium nyilatkozat: A plágium szabályokat ismerem, és dolgozatomban azokat betartottam.
Horváthné Kisnémet Mónika, 2008. május 9.
A csecsemőkori szelf A self megjelenése csecsemőkorban „Legszemélyesebb valónk (a szelf) és határai az emberi természetről folytatott (…) elmélkedések középpontjában állnak, és az önérzékelés és párja, a másik személy érzékelése, olyan
egyetemes
jelenségek,
amelyek
mélységesen
befolyásolják
minden
társas
tapasztalásunkat. (Stern, „é.n.”, 15)” Stern szavai arra mutatnak rá, hogy szelftudatunk olyan meghatározó részünk, amely mind saját valóságunk, mind társas kapcsolataink meghatározó eleme. A pszichológia azon kérdései, hogy mitől olyan egy ember, amilyen, miért viselkedik ő úgy ahogy, és miért látja önmagát és társait úgy, ahogy, mindig nagyon foglalkoztattak. Így amikor tanulmányaim során találkoztam a gyermekkori amnézia és a szelf kapcsolatával további irodalomkutatást végeztem, hogy megértsem, hogyan alakul ki a szelf, az énkép és az önértékelés, hiszen saját meglátásom szerint a szelf a magja az önismeretnek, mások és önmagunk értékelésének, így a pszichológia egyik nagyon fontos kérdéskörének tartom. Azonban ebben a témakörben nagyon nehéz eligazodni, elsősorban azért, mert a releváns szakirodalmak fogalomhasználata nagyon kusza. Gyakran szinonimaként merülnek fel az én, énkép, ego, énfogalom, self-concept, self, személyiség, identitás stb. fogalmak, de az is előfordul, hogy rájuk nézve teljesen eltérő értelmezést adnak a különböző elméletek. A téma feltárását nehezíti továbbá, hogy bár a szelftudat meghatározó része életünknek, e tárgykörben nagyon kevés kutatást végeztek csecsemőkön vagy óvódás korú gyermekeken, sokkal inkább a serdülőkori és a fiatal felnőttek énképének, személyiségének fejlődésére fókuszáltak a vizsgálatok. Ebből következően a csecsemőkori szelf kialakulásával kapcsolatos, friss kutatási eredmények csak elszórtan fellelhetőek (Brown, Mangelsdorf, Agathen és Ho, 2008). Dolgozatom célja, hogy egy letisztultabb, fogalomhasználatában egyértelmű és a mai megközelítésmódokat is tartalmazó átfogó képet adjak a csecsemőkori szelfet érintő elméletekről és vizsgálati eljárásokról. Fontosnak tartom, hogy definiáljam – pontosan a szelfelméletek különböző fogalomhasználata miatt – mit is értek én a csecsemőkori szelfen mivel ez meghatározza, hogy mely modellekre vagy elméletekre térek ki munkámban. A szelfnek, mint fogalomnak a tisztázásához szükséges visszatérni a probléma gyökeréhez, amikor is Freud „Ich” névmását következetesen „ego”-nak fordították az angol nyelvű szakirodalmak, ami által elveszett a freudi fogalomhasználatban még meglévő „self” 1
A csecsemőkori szelf (Carver és Scheier, 2006). Hartmann vetette fel először ezt a problémát (Karterud és Monsen, 1999), majd Hamilton is utalt rá: „a definíciók zűrzavara miatt a tárgykapcsolati irodalom olvasója, minden esetben jól teszi, ha egy munkán belül is meggondolja, hogy az ego ott éppen szelfet, struktúrát vagy vezérlőt jelent-e” (Hamilton, 1996, „id.” Székely 2003, 26). Kohut a Szelfanalízis (1971, „id.” Karterud és Monsen, 1999) című írásában próbálta meg tisztázni a fogalom-összemosódásokat. Első definíciója szerint a szelf élményszinten „önmagunk, saját emócióink, gondolataink és cselekvéseink birtoklásának, eredetiségének és összefüggésének az érzete” (20. o.), míg elméleti szinten „szelf-reprezentációink összessége” (20. o.). Véleménye szerint az id, az ego és a szuperego, valamint a tudatos és a tudattalan egyaránt tartalmaz valamit a szelf-reprezentációból, és e rendszer tudatos részét éljük meg szelfként. Szakmai viták hatására 1977-ben módosította fogalom-meghatározását. Ekkor már azt vallotta, hogy a szelf, illetve az id, ego és a szuperego két különböző elméleti rendszerhez tartoznak. Az egyik nem helyettesíthető a másikkal, bár a szelfpszichológia és az egopszichológia kiegészítik egymást (Karterud és Monsen, 1999). A kiegészítő jelleget azonban elvetette a szakma, és a szelfelmélet egy új, koherens rendszerként, mint bipoláris, majd tripoláris szelfről szóló tan maradt fenn, amelyet bemutatok a megvitatás résznél. Nagyot ugorva az időben láthatjuk, hogy a szelf mögöttes tartalma nagyon megváltozott. Napjainkban a gyermeki szelftudat számos intra- és interperszonális fejlődési lépcsőhöz kötött konstruktumként definiált, amelyre úgy tekintenek, mint „a társas- és érzelmi fejlődés sarokkövére” (Kagen, Moore és Bredekamp, 1995 „id.” Brown et al., 2008, 161). Hamilton véleményét osztva: a szelf meghatározása mindig attól függ, ki beszél róla. A következő definíció a sajátom, ahogyan – az elméleteket megismerve és összehasonlítva – én értelmezem a fogalmat. Ez a – szándékom szerint – általános gyűjtőfogalom, amelyet mint mankót ajánlok a csecsemőkori szelfnek a többi fogalomtól való megkülönböztetéséhez (Hamilton szavainak fenntartásával), a következő: Egy multi-dimenzionális pszichés struktúra, amely megszervezi az élményeket, kialakítva ezzel a csecsemő önérzékelését, és megalapozva ezzel testképnek, énképnek és identitásnak kialakulását és fejlődését. A dolgozatban a self, a szelf és az önérzékelés szavakat szinonimfogalmakként értelmezem, de hű maradok az adott elméletalkotó vagy irányzat szóhasználatához, és annak megfelelően használom. Az elméletek fogalom-meghatározásait az elmélet kifejtésénél vagy az 1. számú mellékletben adom meg.
2
A csecsemőkori szelf Megvitatás
A szelf genetikus szociálpszichológiai megközelítése A genetikus szociálpszichológiai megközelítés szerint (Vajda, 2006) az én kettős, amely magában foglal egy ént és az önmagunkra való reflexiót (elképzelhető, hogy ismételten csak fordítási hiba, de a fogalmat, mint „én”, önmagával magyarázza az elmélet, amely így megnehezítheti értelmezését; ezzel a problémával is gyakran találkozunk a szelfelméleteknél). Ezt a felosztást James vetette fel; az ő terminológiájában az én egyrészről egy szemlélő (a szubjektum), másrészről egy énkép (az én mint tárgy), ahogyan a személy sajátmagára tekint. Az én különféle tapasztalatokat sűrít: akarati rendszert (szándékosságot), kontinuitást, egyediséget és reflexiót. James (1890, „id.” Kulcsár 1992) szerint az „ember selfje mindannak az összessége, amit magáénak nevez (…) nemcsak a teste és a pszichikus erői, hanem a ruházata, a háza, a felesége a gyermekei, ősei és barátai, hírneve és munkája, földje és lovai, a jachtja és a bankszálája” (244. o.). Az énkép rétegei (alulról építkezve) pedig az anyagi megtestesülés – testi és fizikai tulajdonságok, mai szóhasználattal a testkép –, valamint a szociális- és a szellemi énkép. James továbbá feltételezi, hogy az énképnek van egy reális, létező és egy idealizált változata (Vajda, 2006). James Kulcsár által idézett definícióját én gyűjtőfogalomként értékelem, ami a felnőttkori személyiség, identitás, testkép, énkép stb. összeolvasztása egyfajta „ez vagyok én”. Hasonlónak érzem Wagner „én én vagyok” (bővebben lásd melléklet) meghatározásához (Wagner, 2004, 17.), amelyek ezáltal számomra nem elég differenciáltak ahhoz, hogy egy ember lelkét, személyiségét tudományos célzattal meg tudják ragadni, elemezni és működésére elméletet alkotni. Baldwin szerint az énkép és az én egymásra hatva, együtt fejlődve alakul ki kisgyermekkortól. Kezdetben a gyermekek nem tudják magukat másoktól megkülönböztetni, hanem változatoknak tekintik a többi embert. Majd elér a fejlődésük egy olyan szintet, ahol megértik, hogy mindenkinek van saját énképe („self”-je), saját maguknak is, és elkezdik belevetíteni saját énképüket a másokéba, illetve beépíteni mások tapasztalatait a sajátjaikba (Vajda, 2006).
Baldwin felfogásában is megtalálhatóak olyan elemek, amelyek későbbi
elméletalkotók szelffogalmait idézik fel (lásd később).
3
A csecsemőkori szelf Freud elméletéből gyökerező szelfelméletek Freud modellje, ellentétben a genetikus-szociális elméletekkel, feltételezi az énfejlődés biológiai szabályozottságát, valamint azt, hogy az ő modelljében központi szerepet betöltő libidó fejlődésében a környezetnek semmi szerepe. Szerinte a gyermeknek nincs aktív szerepe abban, hogy énképe kialakuljon, mivel alapvetően ösztöneinek van kiszolgáltatva (Vajda, 2006). Napjainkban Freud én-fejlődési modellje, a csecsemők szelfjének/énjének fejlődését tekintve a legkevésbé figyelembe vett elmélet, azonban a freudi tanokban gyökerező egopszichológia (pl. Mahler modellje), a tárgykapcsolati-elméletek (pl. Klein modellje), és a szelfpszichológia (pl. Stern vagy Kohut tézisei) meghatározó szerepet töltenek be a szelf kérdéskörével foglalkozó elméletek között. Wallon modelljének alapgondolata – amely adualisztikus kiinduló állapotot (a gyermek saját énje a szociális környezetével összeolvadt állapotban van), és az „én”-re és a „nem-én”-re való későbbi elkülönülést feltételezi – visszaköszön Mahlernél. Szerinte születésünkkor csak testi valónk születik meg, a pszichológiai megszületésünk későbbre tehető. Így ekkor még nem rendelkezünk selftudattal vagy énképpel. A self kialakulása egy hosszú folyamat, amelynek lépései a szeparáció és az individuáció (definíciót lásd melléklet). Mahler meggyőződése, hogy az ego-funkciók fejlődése és az anyától való elkülönülés, amely viselkedéses – és Kulcsár szerint biológiai is – teljesítményben mutatkozik meg, párhuzamosan történik (Kulcsár, 1992). Allport is hasonló véleménnyel van: „a kiscsecsemő nincsen önmagának, mint énnek a tudatában. Az ént nem választja el a világ egyéb részeitől. A tudat és az éntudat nem azonos… Noha feltehető, hogy a csecsemő tudatos, én-tudata mégis tökéletesen hiányzik. (Allport, 1998, 125)”. Mahler elmélete szerint a szeparáció és az individuáció többlépcsős folyamat, amelyet további két lépcső előz meg: 1. szeparációs-individuációs folyamat előfutárai (csecsemőkor első 4-5 hónapja) a. normál autizmus fázisa Az újszülött alvásszerű állapotban van, ami az intrauterin élet zárt rendszerére hasonlít, és amelyben Mahler feltételezése szerint hallucinációs vágyteljesítés történik. Ebben a szakaszban a testi fejlődés pszichológiai folyamatok feletti dominanciája jellemző. A normál autisztikus fázis akkor zárul, amikor az anya hatására a csecsemő nyit a külvilág felé. Ez a szakasz Freudnál a primér nárcizmus
4
A csecsemőkori szelf első szakasza, míg a mahleri következő pontban kifejtett, szimbiotikus fázis pedig a freudi nárcizmus második szakaszának felel meg (Kulcsár, 1992). b. normál szimbiotikus fázis A normál szimbiózis akkor kezdődik, amikor a körülbelül kéthónapos csecsemőnél, az önnön szükségletei alapján megjelenik a szükségletkielégítő tárgy kezdetleges tudata, amelynek a szociális mosoly megjelenését tartják. Egyfajta omnipotens rendszerként, egy kettős egységet tartalmazó burokban éli meg a gyermek saját létezését. A szimbiózis fontos jellemzője az anyával való közös határ téves képzete. A szimbiotikus fázisban az anya-gyermek kapcsolat alakítja ki a testi szükségletekből a vágyakat és a testképet. A testi én kétféle selfreprezentációt foglal magában: a testkép belső magját és a szenzoriperceptív engramok külső rétegeit, amelyek a testi én határait adják. Ezek a határok biztosítják a külvilágtól való elkülönülést. Mahler az anyai gondoskodást jelöli meg az individuáció szimbiotikus szervező erőjének (Kulcsár, 1992). 2. differenciáció (4/5 – 7/9 hónap között) A differenciálódás alapja a testi én percepciója, amelyet a taktilis élmények indítanak be. A megtörtént differenciáció fontos állomása, ekkor megy végbe a „kikelés” (hatching) folyamata, amikor is a csecsemő a külvilág felé fordul, valamint elkülönül az ébrenlét és az alvás állapota. A létrejött differenciáció biztos jele, amikor a csecsemő aktívan explorálja anyját és megjelennek az önnyugtató viselkedésformák (Kulcsár, 1992). 3. gyakorlás (7-18 hónap között) Ebben a szakaszban az anyát a gyermek kiegészítő énként (szelfként) éli meg. a. Kúszva-mászva szakasz Folytatódik a szeparáció, testi értelemben is, ha kúszva-mászva is, de eltávolodik a gyermek az anyától. b. Járás szakasza Jellemző a „tankolás” jelensége (amikor is a világfelfedezése közben a gyermek vissza-visszanéz, keresve a biztos pontot, az anyát) a tárgyak komoly erőfeszítéssel történő anyához hordása. Bár az individuáció már javában folyik, Mahler szerint a gyermeket ekkor még az anyával egységként való megélés jellemzi (Kulcsár, 1992). 4. újra-közeledés (15-24 hónapos kor) A második életév környékén a tankolást, az anyával való intimitás keresését kiegészíti az elutasítás és így egy ambivalens viselkedés figyelhető meg a csecsemőknél. A 5
A csecsemőkori szelf pszichoanalitikus gyökerű megközelítések ezt úgy magyarázzák, hogy a szeretett anyával való reunió vágya és a bekebelezéstől való félelem váltakozik az újraközeledő gyermek lelkében. Vagyis egyszerre küzd a szeretetért és az autonómiáért (Kulcsár, 1992). 5. az individualitás konszolidációja valamint az emocionális tárgykonstancia kezdete (3. életév) Ebben a szakaszban jut el oda a gyermek, hogy ő egy önálló lény, ekkor jelenik meg saját, integrált szelftudata, kialakul az én-konstancia, amelynek alapja a stabil énhatárok léte. Az én-konstancia kialakulását az anya pozitívan internalizált, állandó képe biztosítja. Ekkor történik meg a jó és a rossz tárgyreprezentációk egyesítése, így ekkor jön létre az emocionális tárgykonstancia is. A tárgykapcsolat-elméletek szakítanak az ökonómia szemlélettel, és az internalizált tárgykapcsolatokkal foglalkoznak. Azt vallják, hogy a tárgyreprezentációk egymással és a különböző self-reprezentációkkal bonyolult kapcsolatban állnak (Flaskay, 1994). Klein metapszichológiája szerint az „én velünk született és egy kezdettől működő instancia, amely felelős lesz a korai azonosításokért” (Flaskay, 1994, 32), így a már eleve létező libidális ösztönök
képesek
a
primitív
tárgykapcsolatok,
tudattalan
fantáziák
és
elhárító
mechanizmusok szervezésére. Klein elfogadta Freud strukturális modelljét (így nem selfről, hanem énről beszél), de sok mindennel kibővítette azt, részben az 1-4 éves gyermekek megfigyelése révén, illetve később a felnőttek analízisei alapján. Szerinte a csecsemőkori én a kezdetleges tudattalan fantáziák és a környezeti hatások kölcsönhatása nyomán fejlődik. Ahogy a csecsemő belső képességei fejlődnek, úgy egyre többet képes észlelni a világból. A felfogott környezeti információ hatására pedig a primitív fantáziák a realitás irányába változnak, egyben differenciálódnak és integrálódnak is, és benépesítik a lassan kialakuló belső én-tárgy struktúrát (Székely, 2003). Stern Mahlerrel ellentétben úgy gondolja, hogy a gyermeknek egyfajta én-érzése – Vajda (2006) szóhasználatával: az én elemi élménye – minden életszakaszban van (Kulcsár, 1992). Elutasítja az autizmus-szimbiózis felfogást. Szerinte a csecsemők születésüktől kezdve megtapasztalják „bontakozó önérzékelésüket”, mivel önszervező folyamatokkal vannak előhuzalozva. Ennek értelmében soha nincs olyan időszak, amit a csecsemő úgy élne meg, hogy nem különült el más személyektől vagy a tárgyi világtól (Stern, „é.n.”). Modellje öt viszonyulási tartományt ad meg a szelf fejlődésére. Ezek a következők:
6
A csecsemőkori szelf 1. Bontakozó önérzékelés
0-2 hó
2. Szelfmag megszilárdítása
2-6 hó
3. Szubjektív szelf érzékelése
7-15. hó
4. Verbális szelf
15. hó után
5. Narratív szelf
3. évtől
Stern a bontakozó önérzékelés kialakulásában résztvevő folyamatokat Werner (1948, „id.” Stern „é.n.”) fogalomhasználatát átvéve adja meg; ezek az amodális, a fiziognómiás észlelések valamint a vitalitás és a kategorikus affektusok (Werner az affektusok között még nem tett ilyen különbséget). Az elmélet szerint már a két-három hónapos csecsemőknél is egy integrált önérzékelés figyelhető meg, amely a társas interakcióik során a csecsemők már meglévő szervező perspektívájának köszönhető. Ezt Stern az én-érzés „mag-selffé” fejlődésének nevezi. A magérzékelést szerinte négy szelfélmény alkotja: a hatóerő élménye, az egység élménye, a saját affektivitás élménye és önmagunk maradandó története. A magérzékelés tulajdonképpen egy tapasztalati érzékelés, amely során a négy szelfélmény egy társas szubjektív távlatban integrálódik az epizodikus emlékezet által nyújtott keret segítségével. A szelfmag tartalmaz továbbá egy, a „másikkal együtt” élménynek az objektív eseményét és szubjektív élményét. A következő minőségi ugrás a szubjektív szelfnek az érzékelése, amikor is a csecsemő felfedezi, hogy saját maga is és mások is rendelkeznek pszichével. Ebben a viszonyulási tartományban Stern az affektív összehangolásra helyezi a hangsúlyt, amely elengedhetetlen a szubjektív szelf kialakulásához. Az összehangolás alapvető mechanizmusai (amelyek még nem eredményeznek utánzást, de a szubjektív szelf kialakulásához vezetnek): abszolút intenzitás, intenzitás-kontúr, időbeni ütem, ritmus, időtartam és alak (Stern, „é.n., II. rész”). A második életévben, a nyelv használatával megjelenik a verbális szelf, amely magában foglalja a nemi tudatot, és végül a harmadikban a narratív szelf, amikortól a gyermek képessé válik a szocio-kulturális világba való belépésre (Karterud és Monsen, 1999). 1984-ben Kohut a szelfet egy hárompólusú dinamikus rendszerként mutatja be. Ez a három pólus a grandiózus, az ikerkereső és az ideálkereső szelf, amelyek a szelfmagból erednek. A szelfmag nem létezik születésünktől, de vannak kezdeményei, amelyek körülbelül egyéves korban egybeolvadnak, amikor is megszületik az unikális világszemlélet. Ő vezette be a szelftárgy definícióját, amit aztán sokat átvettek, vagy módosítottak. Kohut szerint a gyermek belső, mélyen gyökerező igénye „a vitális, jövőorientált és kreatív egésszé fejlődni” 7
A csecsemőkori szelf (Karterud és Monsen, 1999, 33). Ennek a fejlődésnek a csírája benne van a gyermekben, de ahhoz, hogy fejlődésnek induljon speciális, konzisztens és megfelelő időben (szenzitív periódus) érkező környezeti reakciókra, ún. szelftárgy-funkciókra (idealizált, tükröző és ikermegerősítő) van szükség (definíciókat lásd a mellékletben). A szelf kialakulásában a szülők a tükrözés fontos szerepét látják el. Az 1970-es évektől a csecsemőkutatások és a fejlődéslélektani megközelítés nagy hatással volt a szelfpszichológiára. Ennek a kölcsönhatásnak is köszönhetően nőtték ki magukat azok az elméletek, amelyeket Mahler, Kernberg és Stern nevéhez kötődnek. Kernberg elmélete egy integratív, folyamatosan tovább fejlődő elmélet, amelyben többek között Klein, Mahler, Hartmann és Jacobson nézetei ötvöződtek (Flaskay, 1994). A modell a selffejlődés öt stádiumát határozza meg. 1. A normál autizmus avagy a differenciálatlan primer stádium – a csecsemő első hónapja Ebben a stádiumban alakul ki fokozatosan a primer differenciálatlan self-tárgy képzet. Alapvetően Mahler első szakaszával egyezik meg. 2. Normális szimbiózis: a differenciálatlan éntárgy-képzet kialakulásának stádiuma – 2-6/8 hónapos csecsemők Ebben a szakaszban a csecsemő egyrészt az örömteli, jutalmazó élmények alapján komplex képzeteket introjicál, amelyek az én- és a tárgyképzeteket együtt tartalmazzák, másrészt a fájdalmas és frusztráló tapasztalatokat integrálja primer differenciálatlan képzetekbe. Így kialakulnak a jó-, és a rossz én-tárgyképzetek. Kernberg szerint az első szervező elvek, amelyek a komplex élményt – azaz, a testi állapotot, a veleszületett viselkedést és az arra adott anyai válaszokat – közös emléknyomba sűrítik, a primitív pozitív és negatív affektusok. A differenciálódás folyamatának elengedhetetlen feltétele, hogy a csecsemő az észlelést és az affektust különválassza egymástól. Ezt a folyamatot támogatják a primér autonóm énfunkciók – az észlelés, emlékezés és kognitív funkciók – érése. Kernberg a jó self-tárgy képzet self- és tárgy komponensekre differenciálódásának kezdetét a harmadik hónap környékére, míg az én- és tárgy differenciálódásának lezáródását a hatodik-kilencedik hónapra teszi (Kulcsár, 1992). 3. Self- és tárgyképzetek differenciálódása – 6/8-18/36 hónapos csecsemők Ez a szakasz az én és nem-én elhatárolódásával kezdődik, azaz szétválik a self- és a tárgyképzet. Kernberg a selfkomponensek és tárgykomponensek elkülönülését az ellentétes élmények hatásának, azaz a kielégülések és a frusztrációk megtapasztalásának 8
A csecsemőkori szelf véli. Az én külvilágtól való elhatárolódásában a legfontosabb faktorok a testet ért szomatoszenzoros ingerlés, és a szükségletkielégülés (Kulcsár, 1992). A differenciálódás először a jó, majd a rossz self-tárgy képzetben megy végbe, melyre magyarázatként Kernberg a kognitív differenciálódási folyamatokat gátló negatív affektusokat azonosította be. A fejlődés folyamán az észlelés és az affektus különválnak, amely a differenciálatlan én-tárgy képzet fokozatos differenciációjához vezet. Ennek első lépése, hogy a differenciálatlan affektusok differenciálódnak, azaz örömmé, szorongássá, félelemmé és dühvé alakulnak. Második lépése, hogy ezek a differenciált affektusok leválnak a differenciálatlan én-tárgy képzetről. A harmadik lépés során, a tárgykonstancia kialakulása előtt, a jó és rossz képzetek egymás mellett állnak anélkül, hogy egy átfogó self- és tárgykoncepcióba integrálódnának. Kernberg meggyőződése, hogy a hasítás ekkor még fejlődési szükségszerűség, amely segítségével a gyermek az édesanyjáról kialakított ideális képet igyekszik megóvni a róla más kontextusban kialakult rossz képzetekkel való kontaminációtól. Kernberg akkor beszél énről, amikor a gyermek a hasítást már, mint elhárítási mechanizmus alkalmazza, amely szükségszerű ahhoz, hogy valósághű tárgy- és selfpercepciója legyen. Záró lépésként a jó és rossz selfképzetek, valamint a jó és rossz tárgyképzetek végső integrációja megy végbe, amelyet Kernberg 18-36 hónapos korra tesz (Kulcsár, 1992). 4. Selfképzetek és a tárgyképzetek integrációja valamint az érettebb intrapszichikus struktúrák kialakulása – 3. évtől Bár az előző szakaszban az integráció elkezdődik, a hasítás által elkülönült szélsőségesen jó és rossz én- és tárgyreprezentációk teljes tartományára azonban nem terjedt ki. Ebben a stádiumban valósághűbb reprezentációk alakulnak ki a jó és rossz énkép, illetve a jó és rossz tárgykép átfogó integrálódásával. Itt alakul ki az én (ego) hármas tagolódása, az én mellett megjelenik két újabb struktúra: az id és a felettes én előfutára. Az id kernbergi értelmezése Kulcsár szerint „azt a primitív állapotot őrzi, amelyben az én és a tárgy még nem különült el egymástól” (Kulcsár, 1992, 43). A felettes én előfutárát pedig a „jó, ’mágikus, vágy-meghatározott’ tárgy- és selfképzetek (…) valamint a szélsőségesen rossz tárgyreprezentációk” képezik (Kulcsár, 1992, 42-43). Kernberg a negyedik szakaszra teszi az én-identitás kialakulását, ami szerinte „az énképzetek egységbe szerveződése” (Kulcsár, 1992, 44).
9
A csecsemőkori szelf 5. A felettes én és az énidentitás konszolidációja – az ödipális stádium végétől egy életen át Itt alakul ki a reális önismeret és mások szintén reális megítélése. Mivel dolgozatom tárgyától ez a stádium már nagyon messze áll, így ennek a szakasznak a kifejtésétől eltekintek.
Válogatás korunk modern selfelméleteiből Ezen elméletek közül Wagner (2004) modern pszichoanalitikus modelljét, és a szelfnek korunk egészen új, a kognitív kutatók által vizsgált funkcióit – a self és az emlékezet kapcsolatát, valamint az időben kiterjesztett szelfet – magyarázó elméleteket szeretném összefoglalni, mint modern tanokat az önérzékelésről. Wagner konkrétan nem említi a szelfet, mint kifejezést, de ha megnézzük, az ő elméletét és az előzőekben bemutatott szelfelméleteket, akkor fel lehet fedezni tartalmi hasonlóságot közöttük úgy, mint a szimbiózis és szeparáció, valamint a tapasztalat és a környezeti inputok hatásainak aspektusait. Wagner szerint az énkép fejlődése nem más, mint az élmények egymásra épülése. Három érzést, a befogadottságot, az értékességet és az alkalmasságot nevezi meg a személyiség három lényegi elemének, amelyek kialakulását kora gyermekkora teszi. Wagner kiemeli a befogadottság érzését, mint elsődleges összetevőt, amely a gyermek első életévében, az énkép elsőként kialakuló, a másik kettő kifejlődéséhez elengedhetetlen elemét. Az első építőkövek a méhen belül eltöltött időkből származnak, amelyek a magját alkotják a befogadottságnak, azaz a valahova tartozásnak. Szerinte a születés előtt csak mint az anya része létezünk. Wagner a csecsemőkor nyolcadik-tizenkettedik hónapjára teszi azt, hogy a gyermek rájön: az anya különálló személy, és ebből következőleg ő is egy önálló ember. A befogadottság hatására a második évben alakul ki az értékesség. Az értékesség kialakulásának okául Wagner a szülők fegyelmezését nevezi meg, mivel ezzel a szülők jó és rossz részre osztják a kisgyerek világát. Az énkép harmadik elemének, az alkalmasságnak a megjelenését a harmadik életévre, míg teljes kifejlődését a serdülőkor végére teszi. Mindhárom összetevő felnőttkorra ölt végleges formát. Wagner modelljéből Erikson gondolata is visszaköszön, miszerint a csecsemőben olyan érzelmi reakciók fejlődnek ki, amelyek döntő módon hatnak az identitás alakulására. A folyamatra felhozott példája: az anya gondoskodásával kialakítja a bizalom érzését a gyermekben, amely alapját adja a személyes megbízhatóság érzésének, megalapozza az „identitásérzést” (saját értelmezésem szerint itt szelfről beszél), „amely a
10
A csecsemőkori szelf későbbiek során komplex érzéssé válik: hogy <
>, hogy rendelkezünk magunkkal (Selbst)…” (Murányi-Kovács, Kabainé Huszka, 1988, 30). A kognitív forradalom elérte a self kérdését is, így napjainkban számos kutató foglalkozik a self és az emlékezés kapcsolatával (Howe és Courage, 1997; Howe, Courage és Edison 2003; Király, 2002; Perner, Kloo, és Gornik, 2007; Prudhomme, 1998;). Howe és Courage definíciója szerint a „kognitív self egy új ismeretstruktúra, amely úgy szervezi a tapasztalatok emlékképeit, mint amelyek velünk („me”angolul) történtek meg” (Howe és Courage, 1997, 499). Szerintük a self a második életév végére jelenik meg, pontosan akkor, amikor az autobiografikus emlékezet csírája is megjelenik. Howe és Courage a kialakult self mutatójának vélik a tükörkép felismerését (18-24 hónapos kor). Prudhomme kísérletében tesztelte Howe és Courage modelljét. A kísérlet során ő 19 hónapos csecsemőknél talált korrelációt a tükörpróba és a késleltetett utánzásos feladatokban mutatott teljesítmények között, amit bizonyítékként értékeltek arra nézve, hogy a kognitív self és az önéletrajzi emlékezet szorosan összefügg. Prudhomme arra a következtetésre jutott, hogy amikor kifejlődik a kognitív emlékezet, akkor a gyerekek sokkal szervezettebb és részletesebb deklaratív
emlékezettel
rendelkeznek,
ugyanakkor
a
kognitív
self
emlékezetbeni
hatásmechanizmusát illetően maradtak fenn megválaszolatlan kérdései (Prudhomme, 1998). Perner szerint két feltételnek kell ahhoz teljesülni, hogy egy emlék epizódikus (autonoetikus) legyen. Az első a kauzális szelf-referencia kifejlődése, a másik a közvetlen megtapasztalásban gyökeredző oksági kapcsolat. A szelf vizsgálata felől megközelítve ez azért érdekes, mert a kutatók először vizsgálják azt, hogy mikor alakul ki a szelfnek a tér-idő kapcsolatban való értelmezése a gyerekeknél. A kognitív elméletek szerint ez azért fontos, mert léteznie kell egy aktuális, jelen idejű selfnek és egy narratív selfnek (Sternnél merült fel először ez a fogalom, nagyon hasonló mögöttes tartalommal) ahhoz, hogy időben el tudjuk helyezni magunkat és a velünk történt eseményeket. Az önfelismerés képessége és az emlékekről való beszélgetés egy időben, körülbelül két éves korban jelenik meg, amelyből Povinelli és Simon arra következtettek, hogy a self egy újabb fejlődési stádiumba ért. Ugyanis ekkor a jelen idejű self mellett, az időben kiterjesztett self kezd fokozatosan kifejlődni, amely így lehetővé teszi, hogy a gyermek a múlt eseményeit a múlt egyes selfállapotaival összekösse, ezzel megalapozva az önéletrajzi emlékezet kibontakozását. A két kutató arra is rámutatott, hogy a jelen idejű és a kiterjesztett self közötti kapcsolat a gyermekek azon képességén alapulhat, hogy megértik a múlt és jelen közötti oksági viszonyokat (Povinelli és 11
A csecsemőkori szelf Simon, 1998). A kiterjesztett self három éves gyermekeknél általában még nem volt megfigyelhető, de 4 illetve 5 évesek túlnyomó többsége már képes volt az oksági kapcsolatok értelmezésére az az a tükör előtti én-felismerési feladat idői változatánál mutatták a kiterjesztett self létezésének jeleit (kutatást lásd később a vizsgálati módszereknél).
Az én/szelf-fejlődés vizsgálati módszerei A szelfet nem csak definiálni, de vizsgálni is nehéz, hiszen a csecsemőknél koruknál fogva a nyelvi és fejlettebb kognitív képességeket igénylő kutatási módszer nem alkalmazható. A kutatásokat azonban nem csak az bonyolítja, hogy nehéz olyan módszert választani, ahol a csecsemők, gyerekek megértik, hogy mi az a szelf, és a kutatók mérni is tudják, hogy kialakult-e a szelf vagy sem, hanem (ismételten) felmerül a definiálás problémája is. Ahogy Brown fogalmaz (2008) nem mindegy, hogy a szelf alatt az önfelismerést, a saját értékek, jellemzők önnön felismerését, vagy valami mást értünk, azaz a konceptualizáció kérdése kiemelkedően fontos a szelfkutatások során. A gyermekek saját tükörképükre adott reakcióit sokan vizsgálták. Elsők között volt Darwin, aki felfigyelt a gyerekek eltérő viselkedésére, válaszreakcióikra. Az első rendszeres megfigyeléseket Dixon végezte 1957-ben, aki eredményei alapján – bár tudományosan nem megalapozott módszerek révén – egyetértett Darwinnal abban, hogy egyéves kor körül a gyerekek felismerik önmaguk tükörképét. Az önfelismerés tudományosan is elfogadható vizsgálata Amsterdam nevéhez fűződik. A rúzsfolt-kísérletként ismert módszer (a gyermek arcára előzetesen odahelyezett rúzsfoltot a tükörben megpillantva, a gyermek megérinti az arcán a folt helyét) azt vizsgálja, hogy mennyi idős korban lesz egyértelmű a gyermek számára, hogy a tükörben önmagát látja. Amsterdam eredményei alapján ez a gyerekek húszhuszonnégy hónapos korára tehető ennek a képességek a kifejlődése (Vajda, 2006). Lewis és Brooks-Gunn 1979-es vizsgálataikban a tükör mellett fényképeket és videofelvételeket használtak az önfelismerés vizsgálatára. Tapasztalataik alapján a gyerekek élénkebben reagálnak saját videoképükre kilenchónapos korukban, mint más gyerekek videoképére (Vajda, 2006). Bullock és Lütkenhaus az énről való tudást, azaz az ő terminológiájukban az identitás, illetve az én „jelenlétének” az akaratlagos énnek a fejlődését kutatták egy kísérletsorozatban 1990-ben (Vajda, 2006). Alkalmazott módszerek:
12
A csecsemőkori szelf •
Rúzsfoltpróba
•
Önmaguk felismerése fényképről
•
Feladatmegoldás, ahol saját teste volt az akadály, pl.: oda kellett adnia egy olyan terítőt valakinek, amin ült. Napjainkban gyakran alkalmazzák az Eder és munkatársai által 1990-ben kifejlesztett
gyermek szelf kérdőívet (CSVQ), amelyet ugyan csecsemőknél nem lehet használni, de 3,57,5 éves korú gyerekeknél igen, ami egy óriási újítást jelentett a szelfvizsgálatok módszereit tekintve. A módszer lényege, hogy a vizsgált személyek két bábfigurát néznek, amelyek egymással versengő kijelentéseket tesznek, és a gyerekeknek el kell dönteniük, hogy melyikkel értenek egyet. Ezzel a technikával sikerült megoldást találni arra a problémára, hogy nyitott kérdések esetén a fiatalabb gyerekek gyakran nem értették meg a feladatot, és értékelhetetlen válaszokat adtak (Bird és Reese, 2006; Brown et al., 2008). Zárásként Povinelli munkatársai által kifejlesztett tükör előtti én-felismerési feladat idői változatát (Povinelli , Landau és Perilloux, 1996) szeretném bemutatni. •
A vizsgálat során videóra vették, ahogy a 3 4, és 5 éves gyerekek játszottak, és ahogyan közben észrevétlenül matricát ragasztottak a kutatók a gyerekek fejére. Majd néhány perc elteltével megmutatták a videofelvételeket. A késleltetett videofelvétel megnézésénél a kiterjesztett selffel rendelkező gyerekek a fejükhöz nyúltak, hogy levegyék a matricát a fejükről.
•
Egy héttel később, egy új játék közben megismételték a matricaragasztást a kutatók. Majd a gyerekek felének az aznapi, a másik felének az egy héttel korábbi felvételt játszották le.
Az eredmények azt mutatták, hogy a 3 éves gyerekek fele mindkét esetben a matricához nyúlt, míg az idősebbek többsége a rövid késleltetésnél megpróbálta levenni a matricát, de a hosszú késleltetésű filmnél nem.
13
A csecsemőkori szelf Konklúzió A szelf kezdetektől való létezését a régebbi elméletek általában elvetik (pl.: James, Allport, Mahler). Kivételt képez a bemutatott elméletek közül Kleiné vagy Sterné. Az utóbbi alapvetően veleszületettnek tekinti a kibontakozó önérzékelést. Az önérzékelést, a szelfet éppúgy, mint az énképet vagy a testképet valamilyen átfogó és egységesítő sémaként írják le a modellek. Stern dinamikusabb meghatározást ad, szerinte a szelf egyrészről szerveződési folyamat, másrészről egy produktum, amelyet a csecsemő a kezdetektől fogva megél. Az önérzékelést a tanulási folyamat részének és eredményének tekinti (Stern „é.n.”). Számos elmélet (Mahler, Kernberg) a szociális mosoly megjelenését tartja a szelf első halovány jelének. Egyéves korra teszik, hogy képes a csecsemő sajátmagát és másokat külön érzékelni, majd kétéves korra, hogy a valamilyen szinten integrált szelf megjelenik. Stern ezt is vitatja, hite szerint az integrált önérzékelés kifejlődését nem kétéves, hanem két-hat hónapos korra kell tenni. Függetlenül a megközelítési módoktól, az elméletek mindegyike a szelf lassú kibontakozását vallja, amely folyamat több elméletben a differenciálatlanság állapotával indul (pl.: Mahler, Kernberg). A szelffejlődési folyamatokra is eltérő magyarázatokat kapunk. Az egyes elméletek vagy valamilyen belső szervező struktúrára (pl. Klein), vagy az anya és a gyermek kapcsolatára (tárgykapcsolati elméletek), vagy a belső struktúra és a környezeti hatások kölcsönhatására (pl. Kohut), vagy ezek kombinációjára (kognitív elméletek) helyezik a hangsúlyt. Korunk kognitív kutatásai nem feltétlen a szelfet kialakító folyamatokra, sokkal inkább a szelf és a kognitív folyamatok kapcsolatára fókuszálnak, azaz arra, hogy a kognitív szelf mikor jelenik meg, és hogyan gyakorol hatást az emlékezetre, gondolkodásra, nyelvi képességekre és más kognitív folyamatokra. Sőt a kognitív kutatók tovább mentek, és ma már nemcsak a jelen idejű szelf megjelenését, hanem annak időben és térben kiterjesztett formáját vizsgálják, amely az eddigi eredmények szerint a negyedik életév előtt nem jelenik meg (lásd megvitatás résznél). A bontakozó szelfet vizsgáló módszerek legősibb változata a tükörpróba, amelyet aztán az idők folyamán tovább fejlesztettek, a rúzsfoltot matricára váltották, sőt a modern technikákat, a fényképeket és a videót is bevetették a jelen idejű vagy a kiterjesztett szelf vizsgálatánál (pl. Povinelli). Speciális feladatokkal bővítették a repertoárt (pl. Lewis és 14
A csecsemőkori szelf Brooks-Gunn), illetve egy bábos interaktív módszert is kifejlesztettek (Eder), megoldva ezzel a nyitott kérdések problémáját. Az évek hosszú sora alatt számos szelfmeghatározás, és a szelf kialakulását leíró elmélet látott napvilágot, éppen ezért nagyon nehéz – meglátásom szerint lehetetlen – egy olyan definíciót adni, amely világosan megkülönbözteti a szelfet az egotól, vagy az énképtől. Az általam konstruált fogalom is csak iránytű lehet ebben a szerteágazó témában, így azt hiszem, hogy legokosabb, ha Hamilton tanácsát megfogadjuk, és mindig evidenciában tartjuk, hogy az adott elmélet pontosan mit is ért szelfen.
15
A csecsemőkori szelf
Felhasznált irodalom Allport, G. W. (1998). A személyiség fejlődése. Budapest: Kairosz Bird, A., Reese, E. (2006). Emotional Reminiscing and the Development of an Autobiographical Self. Developmental Psychology, (42), 613-626. Brown, G. L., Mangelsdorf, S. C., Agathen, J. M., Ho, M. H. (2008). Young Children’s Psychological Selves: Convergence with Maternal Reports of Child Personality. Social Development, (17), 161-182. Carver, C.C., Scheier, M. F. (2006). Személyiségpszichológia. Budapest: Osiris Flaskay, G. (1994). Függőség, tárgykapcsolat, viszontáttétel. Budapest: Animula Howe, M. L., Courage, M. L. (1997). The emergence and early development of autobiographical memory. Psychological Review, (104), 499-523. Howe, M. L., Courage, M. L., Edison, S. C. (2003). When autobiographical memory begins. Developmental Review, (23), 471–494. Karterud, S., Monsen, J. T. (1999). Szelfpszichológia a Kohut utáni fejlődés. Budapest: Animula Király, I. (2002). Az emlékezet fejlődése kisgyermekkorban. Utánzás és az eseményemlékezet. Budapest: Gondolat Kulcsár, Zs. (1992). Korai személyiségfejlődés és énfunkciók. Budapest: Tankönyvkiadó Murányi-Kovács, E., Kabainé Huszka, A. (1988). A gyermekkori és a serdülőkori személyiségzavarok pszichológiája. Budapest: Tankönyvkiadó Perner, J., Kloo, D., Gornik, E. (2007). Episodic Memory Development: Theory of Mind is Part of Re-experiencing Experienced Events. Infant and Child Development, (16), 471–490. Povinelli D. J., Landau, K. R., Perilloux, H. K. (1996). Self-recognition in young children using delayed versus live feedback: Evidence of developmental asynchrony. Child Development, (67), 1540-1554. Povinelli, D. J., Simon B. B. (1998). Young children’s understanding of briefly versus extremely delayed images of the self: Emergence of the autobiographical stance. Developmental Psychology, (34), 188-194. Prudhomme, N. (2005). Early declarative memory and self-concept. Infant Behavior & Development, (28), 132–144. Stern, D. N. (“é.n.”). A csecsemő személyközi világa. Budapest: Animula 16
A csecsemőkori szelf Szenes, A. (1991). Igen. Kaposvár: Relaxa Székely, I. (2003). Tárgykapcsolat-elmélet családterápiában. Budapest: Animula Vajda, Zs. (2006). A gyermek pszichológiai fejlődése. Budapest: Helikon Wagner, M. E. (2004). Vagyok-e valaki. A helyes önértékelés fontossága. Budapest: Harmat
Atkinson, R.L., Atkinson, R.C., Smith, E. E., Bem, D.J., Hoeksema, S.N. (1997). Pszichológia. Budapest: Osiris Cole, M., Cole, S.R. (2006). Fejlődéslélektan. Budapest: Osiris Kósáné-Ormai, V., Járó, K., Kalmár, M. (1979). Fejlődéslélektani vizsgálatok: társas kapcsolat és személyiség. Budapest: Tankönyvkiadó Mérei F., V. Binét, Á. (1978). Gyermeklélektan. Budapest: Gondolat Inátsy-Pap, J., Máth, J. (2004). A szülőkhöz való kötődés és az óvodai társas kapcsolatok. Magyar Pszichológia Szemle, (59), 215-229. Ranschburg, J. (2003). Az én és a másik. Budapet: Okker Prudhomme, N. (2005). Early declarative memory and self-concept. Infant Behavior & Development, (28), 132–144.
17
A csecsemőkori szelf 1. Melléklet Glosszárium Tárgykapcsolat elmélet fogalmai (Székely, 2003) Ego: „olyan absztrakt mentális funkció, melynek feladata a differenciálás, integrálás, egyensúlyteremtés és szervezés a percepció, a memória, a kognitív működés, az érzelmek, a cselekvések és a tudatos elvárások birodalmában… Megfigyelő a megfigyelőben. A mentális funkciók együttesére utal ” (Hamilton, 1996 „id.” Székely 2003, 26) és „legfontosabb feladata a szelf-tárgy kapcsolati egységek szervezése” (Horner, 1989 „id.” 2003, 27) Szelf: „(én magam) a személy önmagára vonatkozó tudata, észlelése. Tartalmazza az identitásról kialakított képet, a személy önmagára irányuló érzelmeit, törekvéseit, fantáziáit, emlékeit, terveit, tulajdonságait stb. Részben tudatos, részben tudattalan. A szelf mindig egy másik személy vagy személyek kontextusában határozza meg önmagát… A szelf a tudattalan reprezentációban a szelf-tárgy kapcsolati egység egyik része.” (Székely, 2003, 27) Külső tárgy: „a szelf érdeklődésének, szeretetének, gyülöletének tárgya, illetve érzelmi energiával megszállt személy, tárgy, dolog.” (Székely, 2003, 27) Belső tárgy: „a külső tárgy reprezentációja, a szelffel együtt kapcsolati egységet alkot a tudattalan reprezentációs világban. ” (Székely, 2003, 27) Kohut definíciói (Karterud és Monsen, 1999) Szelfmag: „önmagunk azon középpontja, amely élményszinten lehetővé teszi, hogy az egyén úgy beszélhessen magáról, mint különálló egyedi, másoktól elhatárolható, saját történettel és világszemlélettel rendelkező személyről” (Karterud és Monsen, 1999, 24) Szelftárgy: „az a funkció és jelentés, amellyel egy másik ember, egy állat, egy tárgy egy kulturális jelenség vagy egy eszmehagyomány rendelkezik, és hozzájárul ahhoz, hogy az egyén önmagát szelfjében összefüggőnek és értelmesnek érezze.” (Karterud és Monsen, 1999, 20) Gradiózus szelf: az egyéni ambíciók központja így mindenki esetében egyedi. Idealizáló szelf: az az érzés, hogy az egyént nálánál valami nagyobb tartja fenn, kellő bölcsességgel rendelkezik, mint egy személyes etika működik. Ikerkereső szelf: a hasonlóság iránti egyéni igényt erősíti meg, a társas kapcsolatokban a másik felé irányul.
1
A csecsemőkori szelf Tükrözés: „másik személynek nyújtott pozitív figyelem és támogatás (Carver és Scheier, 2006). Mahler definíciói: Individuáció: az interpszichés autonómia, azaz az autonóm pszichés funkciók (percepció, memória, realitás-vizsgálat) kialakulása (Kulcsár 1992). Selfmag: a gyerek belső szenzációi, amelyek a selférzés kristályosodási pontjai, amely köré az identitás érzése majd kialakul (Kulcsár 1992). Szenzoriperceptív engram: az ego perifériás gyűrűje, amely a külvilágtól való elkülönülést biztosítja (Kulcsár 1992). Szeparáció: „az anyától való elkülönülés, elhatárolódás, differenciálódás” (Kulcsár, 1992, 14). Kernberg definíciója: Tárgykép: „ösztön vagy a kapcsolat tárgyának, azaz a humán személynek a reprezentációja” (Kulcsár 38.) Stern definíciói (Stern, „é.n.”) Bontakozó szelf: „a csecsemő éppúgy képes átélni a kibontakozó szerveződés folyamatát, mint a végeredményt, és a kibontakozó szerveződésnek éppen ez az élménye az, amit bontakozó önérzékelésnek nevezünk. Ez tehát éppúgy a folyamat élménye, mint a produktumé.” (Stern, „é.n.”, 55). Amodális észlelés: veleszületett általános képesség, hogy az egyik érzékelési modalitásból felfogott jelet valamilyen módon átültessék másik modalitásba Fiziognómiás észlelés: érzelmi percepció, az érzelmeknek az emberi arcokból való észlelése. Nincs bizonyíték a létezésére. Kategorikus affektusok: az emberek és dolgok vonásainak közvetlen megélése kategorikus affektusokon (pl.: düh, szomorúság öröm, stb.) keresztül. Vitalitási affektusok: bizonytalan minőségek, melyeket dinamikus, kinetikus fogalmakkal ragadunk meg (pl.: hullámzó, elhalványuló stb.). Epizódikus emlékezet: „valóságos életben átélt és a valóságos időben történő élmények emlékképe.”(Tulving 1972 „id” Stern „é.n.”); Az emlékezet egysége az epizód, az átélt élmény egyik pici, de egységes szelete.” (Stern, „é.n.”, 105)
2
A csecsemőkori szelf Affektív összehangolás: „olyan viselkedésmódok megvalósulása, amely a közösen megosztott affektív állapotok érzelmi minőségét fejezik ki, anélkül, hogy utánoznák a belső állapot pontos viselkedésbeli kifejeződését.” (Stern, „é.n.”, 154)
3
A csecsemőkori szelf Énkép definíciók (átfedésben a szelffogalmakkal) Énkép: „a kognitív és érzelmi reakciók már egészen kicsi kortól kezdve sajátos, csak az egyénre jellemző egységbe szerveződnek. Ezt a sajátos szerveződést szokták énnek, énképnek nevezni. … Olyan sajátosságokról van itt szó, amely az embereket megkülönbözteti egymástól” (Vajda, 2006, 133). Énkép: „Rogers elméletében az énkép (concept of self) a kliens teljes élményvilágának, egész létének központi faktora…. A self fogalmán szervezett, konzisztens fogalmi gestaltot (alakzatot) ért, ami a saját magunkról kapott információkból alakul ki másokkal való interakcióink és saját értékelésünk folyamán. Cseppfolyós, változékony alakzat, de bármely adott pillanatban valódi, kétségtelenül mérhető entitás. Hozzáférhető a tudat számára, de nincs szükségszerűen a tudatban. Konstans referense az embernek, mivel ennek terminusaiban cselekszik” (Rogers 1959, „id.” Szenes, 1991, 26). Énkép: „az az elképzelés, amelyet önmagunkról kialakítunk. Az én-identitás az az érzés, hogy „én én vagyok”. Az önmagunkról alkotott képünket az évek hosszú során alakítjuk ki tapasztalatok sokaságával…. az énkép tehát az az érzés, hogy én vagyok valaki” (Wagner, 2004; 17. o.) Wagner szerint (2004) az énkép három alapvető összetevőre botható: a külső megjelenésre, a teljesítményre és a rangra. Külső megjelenés: „az énképünk azon összetevője, amely arra vonatkozik, hogyan vélekedünk testünkről, illetve öltözködésünkről, ápoltságukról”(Wagner, 2004; 26 oldal). Teljesítmény: az énkép alapvetően fontos, funkcionális része, amely arra vonatkozik, hogy képességeinket, készségeinket, tudásunkat és felelősségérzetünket hogyan ítéljük meg” (Wagner, 2004; 27. oldal). Társadalmi rang: pedig „az énképnek az a része, amely arra vonatkozik, hogy milyen jelentőséget tulajdonítunk magunknak a többi ember között, beleértve a származást, az anyagi helyzetet, a műveltséget, a pozíciót és a társadalmi hovatartozást” (Wagner, 2004, 27.).
1
