ÉRTÉKTÁR II. A Duna kincsei az általános iskolákban a jövő generációiért 2013

ÉRTÉKTÁR II. A Duna kincsei az általános iskolákban a jövő generációiért

2013.

www.husk-cbc.eu

Duna kincsei az általános iskolákban a jövő generációiért HUSK/1101/1.7.1/0014.

Szerzők: Bárd Edit Fehér Györgyi Fehér Zsombor Fűzfa Zoltán Gróhné Illés Ildikó Horváth István Horváth Vera dr. Jankainé Németh Szilvia Pongrácz László Szalkai Tímea

Nemzeti Környezetügyi Intézet – Magyar Környezetvédelmi és Vízügyi Múzeum 2013.

1.

ALAPINFORMÁCIÓK

6

A Duna és vízgyűjtője

6

2.

TERMÉSZETI ÉRTÉKEK

6

2.1.

Földtani kutatás és fúrás

6

A Duna magyarországi szakaszának geomorfológiai fejlődése

7

2.2.

7

Természeti jellemzők

A víz körforgása

7

Érdekességek

8

A csapadék és a folyók eredete

8

A víz munkája és annak hatása

9

A vízgyűjtő

9

A Duna vízgyűjtőjének domborzata

10

A sokarcú folyó

11

2.3 A táj jellegzetességei

12

Kisalföld

12

Hanság

12

Dunazug-hegység

12

2.4.

13

Jellegzetes kőzetek

„Hulla-fogó-szigetek” a Szigetközben

13

A szigetközi hordalékkúp vastagsága, és a folyóvízi üledékek kora

14

Arany a vízben

14

Futóhomok-buckák a Szigetközben

15

Ásványok a Visegrádi-hegységben

16

2.5

16

Klimatikus jellemzők

Árvizek

16

Népi időjósló megfigyelések

17

2.6

18

Növényvilág

Ártéri erdők

18

Nádas

19

Mocsárrét

19

A Szigetköz növénykülönlegességei

20

2.7.

21

Állatvilág

Jellegzetes Duna-parti állatfajok

21

Jellegzetes dunai állatok

22 3

Érdekességek

23

2.8.

24

Védett természeti értékek

Duna-Ipoly Nemzeti Park

24

Szigetközi Tájvédelmi Körzet

24

3. TÖRTÉNETI ÉRTÉKEK

25

3.1.

A limes - táborok, őrtornyok, települések, vizes infrastruktúra

25

3.2.

Várak, erődítmények

26

Győr

26

Monostori-erőd, Komárom

27

Esztergom

27

A visegrádi Vár és Palota

28

Buda

29

3.3 Tornyok, templomok, stílusok

29

Középkori emlékek

29

Barokk egyházi épületek

30

Klasszicista remekmű a Duna partján: az esztergomi Bazilika

31

Dzsámik, török emlékek

32

Zsinagógák

32

4.

33

KULTURÁLIS ÉRTÉKEK

4.1. Népek és hagyományok

33

Nemzetiségek a Duna mentén

33

Magyar hagyományok

34

Magyarországi német (sváb) hagyományok

34

Magyarországi szerb (rác) hagyományok

35

Magyarországi szlovák hagyományok

35

4.2

35

Szellemi örökség

Dunai legendák, történetek

35

Nepomuki Szent János

37

Népzene, népdal

38

Versek

38

Dalok a Dunáról

41

4.3.

43

Dunai mesterségek

Dunai halászat

43

Pákászat

43 4

Kosárfonás, kaskötés

44

Aranymosás

44

Faúsztatás

45

Hajóácsok

46

Hajómalmok

47

A jeges

48

A piaci kofák

49

Dunavíz-árusok

49

4.4

50

A Duna a művészek szemével

Alkotások a Duna mentén

51

4.5.

Velünk élő hagyomány

53

5.

A VÍZGAZDÁLKODÁS ÉS A VÍZHASZNÁLAT ÉRTÉKEI

55

5.1.

Emberi beavatkozások és hatásuk

55

A Duna szabályozásának okai, kezdeti lépései

55

A Duna szabályozása a 19. században

55

A Duna a 20. században – a Duna mint határfolyó

56

A Ráckevei (Soroksári) – Duna-ág kialakítása

57

5.2.

58

A Duna mint közlekedési útvonal

Vontatás

58

Hajózás gépi erővel

58

Hajók ma a Dunán

59

Ideiglenes átkelési módok a Dunán

59

Állandó hidak a Dunán

60

5.3.

61

Fürdőzés, vízi sportok

Dunai fürdőzés

61

Vízi sportok, vízitúrázás

62

5.4.

Ivóvíz, szennyvíz

63

Vízellátás a Duna mentén

63

A víz útja a folyótól a folyóig

64

Víztornyok, ivóvíztárolók

64

Ártéri gazdálkodás

65

5

1.

ALAPINFORMÁCIÓK A Duna és vízgyűjtője A Dunát az ókorban Danubiusnak (ős-indoeurópai danu szó jelentése 'folyó'), alsó szakaszában Isternek

(jelentése 'gyors, fürge') nevezték. Magyarország teljes területe a Duna vízgyűjtőjéhez tartozik. A Duna vízgyűjtője alatt azon területetek összességét értjük, amelyekről a víz a folyókon és patakokon, valamint a talajvízen keresztül a Dunába kerül. A folyó vízgyűjtője 817.000km2, melyen összesen 19 ország osztozik. Ez közel 10%-a Európának, majdnem kilencszer akkora, mint Magyarország területe,. A Duna Európa második leghosszabb folyama (a Volga után), 2860 km-en keresztül kanyarog a Feketeerdőtől a Fekete-tengerig (ez kétszer akkora, mint Budapest-London távolsága légvonalban). Ebből 417 kmnyi utat tesz meg hazánk területén. Háromszáz mellékfolyója közül legnagyobb a Tisza. A Duna teljes hossza három jellegzetes szakaszra osztható: −

felső szakasz: a forrástól a Dévényi-kapuig (Szlovákia) – gyors sodrás, vízszint jelentős esése, meder

mélyítése, partoknál kőzet bontása, hordalék tovább szállítása; −

középső szakasz: Vaskapuig (Románia) – folyó sebessége csökken, kanyargóvá válás, hordalék

szállítása (Magyarország területén ez a jelleg érvényesül); −

alsó szakasz: torkolatig – feltöltődő jelleg, kicsi lejtésű terület, hordalék lerakása, zátonyok és

szigetek képződése, elágazások létrehozása. A Duna vízhozama Budapestnél legmagasabb vízálláskor 10.000m3/sec, ami azt jelenti, hogy egy másodperc alatt 15 sportuszoda medencéjét tudná megtölteni vízzel. 2. TERMÉSZETI ÉRTÉKEK 2.1.

Földtani kutatás és fúrás

A földtani kutatás célja Földünk alapos megismerése és a nyersanyagkutatás, melyhez földtani, ugyanakkor környezettudatos szemléletre van szükség. A földtani kutatás módszere az ismeretszerzés, az adatgyűjtés, a rendszerezés, az elmélet felállítás, a folyamatok modellezése, kísérletezés, a földtani térképezés, mintavételezés (próbavágat, kutatóárok, mélyfúrás) és anyagvizsgálat. Magyarországon 1825-ben végeztek először földtani fúrást, melyet azóta a kijelölt pontokon évente ismételnek. A folyamatosan bővülő adatbázisból elkészíthető az ország vagy egy terület térinformatikai talajtérképe. Mi tudunk meg a fúrásmintákból? −

A talpunk alatt található kőzettípusokat.

−

Az egyes kőzetrétegek vastagságát. 6

−

Merre találunk vizet?

−

A felszín alatti vizek kémiai összetételét.

−

Kitermelhető nyersanyagokról/hőről információt.

Ezek alapján elkészíthetjük a földtani térképet. A Duna magyarországi szakaszának geomorfológiai fejlődése A geomorfológia (felszínalaktan) a természetföldrajz egyik tudományága, amely a domborzati formák keletkezésével és változásával foglalkozik. A szárazföldi és a víz (folyó, tó, tenger, óceán) alatti domborzattal egyaránt foglalkozik, sőt tágabb értelemben a Naprendszer bolygóin található alakzatokat is tanulmányozza (planetomorfológia). Több tudományterületen is alkalmazzák, például geológia, földrajz, talajtan, régészet, építészet. A Duna kb. 3 millió éve (a földtörténet újidejében, a pliocén végén) jutott el hazánkba a Bécsi-medence és a Horvátország-Szlavónia határövezetén létrejött süllyedés következtében. Ám ekkor a mai NY-K irány helyett É-D irányba folyt ezen a területen és mellékfolyóival együtt elkezdte annak a tónak (a Pannon-tenger maradványa) a feltöltését több száz méter vastagságban, melybe a Kisalföld mai helyén ömlött bele. Egy később bekövetkezett geológiai törés alkalmával az Ős-Duna torkolata a Dévénynél keletkezett sziklaszorosba helyeződött át, ahonnan a folyó az egész kisalföldi medencét feltöltötte hordalékkal. A harmadidőszak végén, kb. 2-2,5 millió évvel ezelőtt (felső pliocén) a Keleti-Alpok és a NyugatKárpátok lezúduló vizeit a Duna őse több ágban É-D irányban vezette le, ám fokozatos változás akkor következett be, amikor a drávai mély meder feltöltődött és az alföldi mély medence megélénkült további süllyedése keleti irányba terelte a vízrendszert. Ekkor kialakult a visegrádi áttörés, majd a visegrádi Dunaszakasz és kiemelkedések közt bevágódó völgyében máig fenntartotta útvonalát. A harmadidőszak és a negyedkor fordulóján, kb. 0,8 - 1,2 millió évvel ezelőtt (pleisztocén); ismét megélénkültek a földszerkezeti mozgások, de a süllyedés ekkor más területekre is kiterjedt. A visegrádi áttörésen átfolyó "Ős-Dunát" a Budapest-Cegléd-Tiszaföldvár vonaltól dél-délnyugatra kialakuló süllyedék vonzotta magához, onnan aztán egyenesen folyt a tiszai mélyedésbe. Az „Ős-Duna” ekkor már igen sok üledéket főleg kavicsot hozott magával az Alföldre. 50 ezer évvel ezelőtt hazánk vízrajza nagyjából a mai állapotokat mutatta. 2.2.

Természeti jellemzők

A víz körforgása A Földet nem véletlenül hívják kék bolygónak, hiszen az óceánok szárazföldekhez viszonyított túlsúlya miatt felszínének mintegy kétharmada tengerekkel, illetve óceánokkal borított. A Földünkön található víz 7

annyi idős, mint maga a föld, mivel egyszerre alakultak ki. A víz különleges tulajdonságainak köszönhetően mintegy 4,5 milliárd éve mozgásban, változásban van. Hajtóereje, motorja: a napsugárzás. Ennek hatására a víz változtatja halmazállapotát (párolgás, fagyás, olvadás) és helyét is. Szüntelen a körforgás. A földre érkező napenergia harmada – minden „harmadik napsugár” – a víz elpárologtatását szolgálja (folyékonyból gáz halmazállapot). Ez az energiamennyiség a felhőképződés és eső (gázból folyékony) keletkezése során újra felszabadul. A szél a párolgást felgyorsítja. Minél erősebb a szél, annál nagyobb a párolgás, minél melegebb és szárazabb a levegő, annál több vizet képes felvenni és vízgőz formájában elszállítani. A lehullott csapadék egy része elpárolog. Más része elfolyik, vagy beszivárog a talajba és a mélyebb kőzetrétegekbe. Innen források hozzák a felszínre, és patakok, folyók szállítják tovább a tengerekig. A körforgás során a víz nemcsak gáznemű, folyékony ,de szilárd halmazállapotban is előfordul. A körforgásban a víz mennyisége nem változik, hiszen az elpárolgó és lefolyó víz mennyisége egyensúlyban van. Érdekességek A Nap hatására percenként kb. 1 milliárd m3 (fél Balaton víztömeg) párolog el a tengerekből és alakul felhőkké. A levegőben lebegő víz átlagosan 9 naponként cserélődik ki. A folyók vize 12 naponként. A világtenger teljes „vízcseréjéhez” azonban 3000 év kell. A Duna vízkészlete 25 naponként cserélődik. Globálisan az esők 80 %-a a tengerekbe hull. Csak minden ötödik esőcsepp hull szilárd talajra. A világon évente 500.000 köbkilométer víz párolog el. Ez a mennyiség egy 79,37 km élhosszúságú, vízzel töltött kocka térfogatának felel meg. Ez a mennyiség 623,86 m magas vízréteget alkotna a Duna 801.463 négyzetkilométeres teljes vízgyűjtő területén. A csapadék a sarkvidékeken hó formájában hullik le, és az alacsony hőmérséklet következtében többnyire nem olvad el. Így akár 1.000 m vastagságú jégrétegek is keletkeznek. Ebben az esetben az olvadásig és a tengerbe való visszatérésig akár több ezer év is eltelhet. Ugyanez igaz a gleccserekben tárolt hó mennyiségére is. A csapadék és a folyók eredete A nap sugarai felmelegítik a világtengerek felszínét, aminek hatására víz egy része gőzzé alakul, vagyis elpárolog. A tengerekből percenként annyi víz párolog el, amennyi a Balaton teljes víztömegének a fele (1 milliárd m3). A gőzcseppecskékkel teli levegő felszáll, közben lehűl, emiatt a gőzcseppek újra vízcseppekké alakulnak és felhőt alkotnak. A szél a felhőket a szárazföld felé tereli, és ott csapadék 8

formájában a földre hullik. A hegyvidéken nagyon sok csapadék képződik, mivel a hegységek akadályt képeznek. Ennek következtében a nedves levegő felemelkedik és lehűl, majd a nedvesség eső, hó vagy jégeső formájában lehull. A lehullott vízcseppek egy része beszivárog a talajba, majd forrásként folytatják útjukat, találkozva ér, patak, folyó, folyam lesz belőlük. Ha kopár a terület, akkor a víz közvetlenül a patakokba csorog. A jégbe fagyott csapadék a gleccserekben halmozódik fel hosszú időkre, de elolvadva szintén táplálja a folyókat. A víz munkája és annak hatása A vízfolyások olyan mederben mozgó folyóvizek, amelyeknek közös jellemzőjük, hogy a magasabb térszínekről az alacsonyabbak felé haladnak és vízszállításuk kisebb-nagyobb mértékben ingadozik. Méretük az apró erecskéktől a sok kilométer szélességben hömpölygő óriásfolyamokig terjedhet. A folyóvizek a Föld felszínét évmilliók óta formálják. A hegyekbe azok kiemelkedése óta a folyók folyamatos munkával völgyeket mélyítenek. A folyóvizek romboló munkája egész hegygerinceket és csúcsok láncolatait hordta le a völgyekbe, a mélyedéseket és medencéket pedig felaprózott kőzettel töltötte fel. A folyók még napjainkban is elhordják a kőzetek anyagait, majd másutt lerakják, így alakítva a tájat, amelyen áthaladnak. A hordalékszállítás módja függ a víz munkavégző képességétől, valamint szállított anyag szemcse méretétől. A hordalékszállítás lehet lebegtetett, ugráltatott, görgetett stb. Magyarország a Kárpát-medencében helyezkedik el. Az alföldi területek nagy része az ide érkező folyók hordaléka töltötte fel. A vízgyűjtő A Föld vízfolyásainak túlnyomó része forrásból ered, és a lejtős felszíneken,völgyekben folytatja folytatja az útját. Ennek nagysága,vízhozama határozza meg, hogy ér, csermely, patak, folyó vagy folyam a neve, csoportosítani a hosszúságuk, vízgyűjtő területük és vízhozamuk alapján lehet őket őket. A különböző nagyságú folyók egymásba torkollva alakítják ki a térség vízhálózatát. Azt a térséget, ahonnan a csapadékból és hóolvadásból származó vizek lefelé folynak, majd összegyűlnek vízgyűjtőnek nevezzük. A vízgyűjtő területbe beletartoznak a területén átfolyó folyóvizek és a szárazföld, ahonnan a víz ezekbe folyik. A vízgyűjtő területeket a vízválasztók, azaz hegy- vagy dombvonulatok választják el egymástól. A Duna és mellékfolyói csapadékban gazdag hegységekben erednek, és keresztülfolynak az ezeket követő száraz alföldeken és medencéken. Az eső vagy hó formájában lehullott vizet a teljes vízgyűjtőről majdnem 300 folyó szállítja a Dunába. A legbővebb vizű mellékfolyók a Száva, a Tisza, az Inn, a Dráva, a 9

Szeret és a Nagy-Morava. A 2.872 km (légvonalban ugyanez a távolság 1517 km ) hosszú Duna a Volga után Európa második leghosszabb folyója. Vízhozama a fekete-tengeri torkolatnál átlagosan 6.500 köbméter másodpercenként. Ritkán előforduló szélsőséges árvizek alkalmával ennek akár háromszorosa is lehet. A Duna hossza és vízbősége a vízgyűjtő nagyságának és adottságainak köszönhető. Az a terület, ahonnan a lehullott csapadék a Dunába jut, 817.000 km2 nagyságú. Magyarországnak a legnagyobb folyója a Duna. magyarországi főágának hossza 417 km. Az ország második legnagyobb folyója a Tisza, mely a Duna mellékfolyója. A Duna nagyobb mellékfolyói a jobb parton: a Lajta, a Rábca, a Rába, a Sió-csatorna, Dráva,a bal parton az Ipoly. Mivel a Duna meglehetősen hosszú folyó, sokféle tájon folyik keresztül. Így a Duna a világ „legnemzetközibb” folyója 19 országon folyik át, 81 millió ember életét, lakhelyét érinti. A Duna vízgyűjtőjének domborzata A vízgyűjtő területbe a folyóvizeken kívül beletartoznak azok a szárazföldek, ahonnan a víz összegyűlik. A terület domborzati és kőzettani viszonyai befolyásolják a vízfolyás hosszát,vízhozamát, a hordalékszállítás módját és a szállított anyag szemcseméretét. A Duna vízgyűjtő területe nagy, domborzata igen változatos: ide tartoznak a Keleti-Alpok, a Fekete-erdő keleti, a Sváb- és Frank-Jura déli lejtői, de magába foglalja a Cseh-erdő délnyugati részét, a Cseh-Morva dombvidék keleti felét, csaknem az egész Kárpát-medencét, a Balkán-félsziget északi részét. A Duna és mellékfolyói ezekben a csapadékban gazdag hegységekben erednek, és keresztülfolynak az ezeket követő száraz alföldeken és medencéken. Ezek lesüllyedt medencék, melyet a folyók fokozatosan töltöttek fel hordalékkal. A Duna teljes hossza három jellegzetes szakaszra osztható. Mindegyik egy vagy két nagy medencének a vízét fogadja magába: −

a Felső-Duna a bajor- és az osztrák medence,

−

a Középső-Duna a Kis- és a Nagy Magyar Alföld,

−

az Alsó-Duna pedig a Havasalföld vizeit gyűjti össze.

A felső és középső medencét a Dévényi-kapu, a középsőt az alsótól a Vaskapu választja el. Azok közül a medencék közül, melyeket a Duna érint, legnagyobb a Nagy Magyar Alföld, kiterjedése kb. 100.000 km2. Hazánk folyóvizeinek 90 %-a szomszéd ország magasabban fekvő területéről jön, ami a folyószennyezésnél és áradásoknál nagyon kellemetlen következményekkel jár. Már a honfoglalók is felfigyeltek a védett és vízben gazdag területre, s ki is használták az állattenyésztés és a földművelés során az évszakos változásokat. Az áradások idején a magasabb területekre húzódtak, de 10

aztán lejjebb telepedtek a dús legelőkre. Az adottságok a halászathoz is kedvezőek voltak. A hegy- és dombvidékek erdőinek irtása miatt egyre hevesebb és nagyobb áradások következtek, ezért a 1819. századtól nagyarányú folyószabályzási munkálatokba kezdtek őseink. A folyók kanyarulatait átvágták (kialakultak a holtágak, a morotva-tavak), és a megrövidült folyószakaszokat árvízvédelmi töltések közé terelték. Foglalkoztak a mocsarak, lápok lecsapolásával és csatornák építésével is. A sokarcú folyó A folyó vízre jellemző az állandó egyirányú mozgás, medrében a magasabb térszint felől az alacsonyabb felé. A területen lévő szintkülönbségtől függ, hogy a víz a medrében milyen jellegű munkát végez. A vízfolyásokat munkavégző képességük, környezetalakító erejük alapján felső, középső és alsó szakaszokra lehet osztani. A felső szakaszon a munkavégző-képesség nagyobb, mint a hordalékszállításhoz szükséges munka. Ezen a szakaszon a vízfolyás folyamatosan rombolja, pusztítja a medrét, ez az erózió jellegzetes V-alakú bevágódást hoz létre. A meder alja többnyire köves, sziklás. A Duna-medence csaknem összes nagy folyójának eredete a hegységekben van. Kezdetben a folyó még csak hegyi patak, ami meredek völgyben folyik lefelé. Hóolvadás idején és erős esőzés után annyira bővizű és oly sok vizet szállít, hogy megbontja a kőzetet és nagy köveket sodor magával, amelyek a medret apránként lemélyítik. A hegységből kilépő folyó munkavégző képessége a középső szakaszban lecsökken, hordalékát lerakja. A völgy, amelyben folyik, laposabb lesz. A folyómeder itt főként kavicsból áll. A folyó kanyarogni kezd. A víz sodrása a kanyarok külső ívénél a legerősebb, itt a hullámok pusztító munkát végeznek, alámossák a partot. A kanyarok belső ívénél, ahol a sodrás gyengébb, hordalékukat lerakva kavics illetve homokpadokat építenek. A folyókanyarulatokat meandernek nevezik. agyarország legnagyobb meanderező alföldi folyója a Tisza. Hossza a szabályozások, kanyarulat-levágások következtében 1.420 km-ről, 970 km-re csökkent. A kanyarulatok túlfejlődésével a víz a kanyarulat nyakát átvágva azt lefűzheti, ekkor a folyótól elzárt morotva tó alakul ki. Ha a folyó leérkezik a síkságra, a magával vitt kavicsot lerakja, és hordalékkúp keletkezik. Árvízkor a folyó sok kavicsot visz magával, amiből szigeteket épít, vagy amit lerak a parton. A szigetek között több folyóág keletkezik. Minden egyes árvíz átrendezi a szigeteket és a partot, így ott a növények nem tudnak tartósan megtelepedni. A sík területeken – alsó szakasz – a folyó lelassul, munkavégző ereje csak arra elegendő, hogy a homokot és a nagyon apró szemű kavicsot magával vigye. Folyása kanyargóssá válik, ezt nevezzük meanderezésnek. Az áramlás a folyókanyarulat külső oldalán bontja a partot, ez a szakadópart. A szakadó part elsodort anyagát lerakja a következő kanyarulat belső oldalán, ez a zátonyos part. Árvízkor a folyó sok finomszemcsés lebegőanyagot rak le az árterén, amit szedimentációnak nevezzük. 11

Amikor a folyó a tengerbe torkollik, a medernek már nincs esése. A víznek nincs ereje arra, hogy a magával hozott szilárd anyagot továbbszállítsa, ezért lerakja azt. Ezek között a homokhalmok között a víz utat keres magának, és sok ágra szakad. Ezt nevezzük delta-torkolatnak. Árvízkor a folyó elönti az ágak közti területet, és mocsár keletkezik. A Duna-delta területe: 679.000 hektár. A folyó kezdetétől a torkolatig 678 m a magasságkülönbség. 2.3 A táj jellegzetességei Kisalföld A Kisalföld hazánk második legnagyobb alföldje, ma is süllyedő, feltöltődő medence. Teljes területe 9.000 km², ennek kevesebb, mint fele – 4.000 km² – tartozik Magyarországhoz. Magyarország és Szlovákia között a Duna 140 km hosszan alkot természetes határt. A Duna Magyarországra Rajkánál lép be és a Dunakanyarban, Szobnál válik el a határvonaltól. Az Alfölddel ellentétben a Kisalföld átlagos tengerszint feletti magassága nagyobb. Északi része tökéletes síkság, melynek feltöltésében a Duna és mellékfolyói, valamint a szél vettek részt. Déli része nagyrészt letarolással keletkezett, lankás hordalékkúpok találhatóak itt. A miocén kortól kezdve folyamatosan süllyedő területről van szó, amelyet a Pannon-tenger borított, később az itt megjelenő Duna és mellékfolyói töltöttek fel üledékeikkel. A legmélyebb helyeken 2.000 méternél is vastagabb ez az üledék. A Szigetköz a Kisalföld egyik tájegysége. A Kisalföld nyugati fekvése és a hegyek közelsége miatt csapadékosabb, mint az Alföld, a tél enyhébb, a nyár nem annyira meleg. Aszály is sokkal ritkábban fordul elő. Szinte állandóan fúj a nyugati, északnyugati szél; ez hazánk legszelesebb vidéke. A Kisalföld vízhálózata igen sűrű, legfontosabb folyói a Duna, a Rába, a Rábca és a Marcal. Északnyugati csücskében találhatjuk az ország egyik legnagyobb állóvizét, a Fertő-tavat. Hanság A Hanság egykor hazánk egyik legnagyobb kiterjedésű összefüggő lápterülete volt, életében és kialakulásában meghatározó szerepet játszottak az ideérkező vizek. A sekély, édesvízzel borított medence dús vegetációnak adott otthont, ami elhalása után, a vízborítás következtében tőzeg-felhalmozódáshoz vezetett. Az iszapos hordalékkal borított területeken lápi talajok alakultak ki. A tavak, az időszakos vízborítású lápos és mocsaras területek, valamint az emberi megtelepedésre is alkalmas lápszigetek (gorondok) rendkívül változatos vizes élőhelyeket jelentettek növény és állat számára egyaránt. Dunazug-hegység A Dunazug-hegység a Dunántúli-középhegység tagja, mely az egyetlen olyan tájunk, aminek teljes 12

területe hazánkban van. A Dunazug-hegység a Gerecse, a Pilis és a Budai-hegység összefoglaló neve. A Dunazug-hegység és egyben az egész Dunántúli-középhegység legmagasabb tagja a 756 m magas Pilis. Ezen röghegységek közös tulajdonságai, hogy kivétel nélkül üledékes kőzetek alkotják őket (mészkő, dolomit, márga stb.), melyek hatására ma számos vízfolyással és barlanggal (pl. a Pálvölgyicseppkőbarlang) rendelkezik a környék. Az egykori barnakőszén bányászatának nyomai –bányarögök, -üregek, meddőhányók – máig meghatározzák a táj képét. A Gerecse mészkövét díszítőkőnek használják. Ez a piszkei vörösmárvány. A Budai-hegység Dunára leszakadó lábánál, a budai termális vonalon hőforrások törnek fel. A Duna kanyarulatában található Visegrádi-hegység tulajdonképpen az Északi-középhegység vulkáni vonulatának tagja. Attól csak a Duna áttörési völgye, a Visegrádi-szoros választja el. A hegység barlangjai őslénytani és régészeti leletekben igen gazdagok. Itt vezet az ország legnépszerűbb extrém, gyalogos teljesítménytúrája, a Kinizsi Százas is. A Gerecse déli lábának édesvízi mészkövéből Európa legrégebbi előember-leletegyüttese került elő. A Vértesszőlős határában megtalált koponyacsontdarab, a fogmaradványok, a tűzgyújtási nyomok, a húsdaraboló hely, az eszközök, a közelben élt állatok lábnyomai több mint 300 000 évesek. Az előembert a kutatók a felfedezés napjáról Samunak nevezték el. 2.4.

Jellegzetes kőzetek

„Hulla-fogó-szigetek” a Szigetközben A címben szereplő elnevezés az ásványi, nagybajcsi és véneki aranyászoktól, halászoktól való. Ők így nevezték, sok évszázados, vagy talán évezredes, népi megfigyeléseik tapasztalatából, azokat a helyeket a Duna szigetes, zátonyos részein, ahol a nagyobb áradások után sok uszadékfa és más szerves anyag, így állati-, esetenként emberi hullák rakódtak le. Bár a folyó-szabályozások előtt a mindenkori vízhozam függvényében évről évre változott a szigetek arculata, voltak bizonyos helyek, ahol pont olyan volt a víz sodrása, áramlása, a folyó hordalékszállító képessége, hogy az addig úszva szállított szerves anyagokat rendszeresen ott rakta le. E helyeket, szigeteket a nép is jól ismerte, és a nagy áradások levonulása után rendszeresen látogatta is, elsősorban a nagy tömegű uszadékfa összegyűjtése céljából. Ilyen, a nép által „hulla-fogó-szigetnek” nevezett helyek voltak Cikolaszigetnél, a Töklevél-szigetnél, a Madaras-szigetnél és az ásványi ágrendszer több pontján. E helyeket nemcsak a nagy mennyiségű uszadékfa jelezte, hanem az is, hogy szinte minden fehéren világított a temérdek csigaháztól és kagylóhéjtól. De sok élő csiga és kagyló is feltorlódott e helyeken. Hasonló előfordulások ismertek a Dráva mentén is, a Vízvár környéki zátonyokon. Földtörténeti vonatkozásban is ismertek hasonló, nagy szerves-anyag tartalmú zátonyok a Szigetközben. Ilyenek a kavicskutatás és az azt követő kavicsbányászat során megismert, győrújfalui csont-és uszadékfa 13

torlatok, zátonyok, melyek a felszín alatt 20 és 40 méter mélyen helyezkednek el, és a geológiai koruk mintegy 1,5 millió év. A szigetközi hordalékkúp vastagsága, és a folyóvízi üledékek kora Hazánk két nagy medencéjében, az Alföldön és a Kisalföldön a legnagyobb (több száz méter) vastagságúak a földtörténeti negyedidőszak során lerakódott folyóvízi üledékek. Míg azonban az Alföldön a nagy számú mélyfúrásokból előkerült, igen jelentős mennyiségű és minőségű őslénytani anyag segítségével lehetővé vált ezen folyóvízi üledékek kor szerinti tagolása, addig a Kisalföld esetében szinte a közelmúltig csak analógiák voltak a tájegység negyedidőszaki fejlődéstörténetének kronológiájára vonatkozólag, melyek azonban, őslénytani leletek híján, minden megalapozottságot nélkülöztek. Ezeknek a lényege abban állt, hogy a Kisalföld, és azon belül a Szigetköz, vastag, folyóvízi üledékekből álló medence kitöltése, az elmúlt 200.000 év alatt rakódott le, és ennek is nagy része 100.000 évnél fiatalabb. Ezen a téren áttörést jelentett az az őslénytani anyag, amely a Szigetközben, Halászi térségében, az 1985ben mélyült Arak 1. számú fúrásból került elő. A magmintavételes fúrás 68,5 méter mélyen lévő szintjéből számos korjelző kisemlős faj csont- és fog-maradványai kerültek elő. Ennél is gazdagabb anyagot szolgáltatott a győrújfalui kavicsbánya 1985 és 2000 között, ahol 20 és 40 méter közötti mélységből került elő rendkívül gazdag őslénytani anyag. Ennek kora 1,7 és 1,0 millió évvel ezelőtti időszakot jelez. Az előkerült ősmaradványok egyértelműen bizonyítják a Kisalföldre, és konkrétan a Szigetközre vonatkozólag, hogy ha már 20 és 68,5 méter mélyen átlag egymillió éves a folyóvízi üledékek kora, akkor az alatta lévő, még több száz méter vastagságú folyóvízi üledék nem lehet 200.000 évnél fiatalabb. Ez a korra vonatkozó ténymegállapítás merőben új, és most már biztos alapokra helyezi a Kisalföld, illetve a Szigetköz negyedidőszaki fejlődéstörténetét, valamint a folyóvízi üledék felhalmozó tevékenység és az ŐsDuna területünkön való megjelenésének időpontját. Halászinál 358 méter mélyen érte el a fúrás a folyóvízi üledékek alsó határát, míg Kisbodak és Püski között 700 méternél is mélyebben van a folyóvízi üledékek alsó határa. A kisalföldi medence peremén, Sopron közelében felszínen vannak a legidősebb, folyóvízi üledékek, melyek kora őslénytanilag igazoltan 6,0 és 5,3 millió évvel ezelőtti kort jelez. Mindezek alapján a medence közepén, a Szigetközben a pliocén elejére datálhatjuk az első, durva kavicsos folyóvízi üledékek lerakódását. Arany a vízben A dunai aranymosásról számos tanulmány jelent meg az elmúlt két évtizedben. A felszíni kavicsos hordalékokban helyenként dús aranytartalmú torlatok, zátonyok ismertek évszázadok vagy tán évezredek óta. Az ismert aranymosó helyeken 0,01 és 1,0 gramm/köbméter aranytartalom volt mérhető, mely kivétel nélkül fém arany volt. A Magyar Nemzeti Bank 1933-ban és 1934-ben végeztetett részletes kutatásokat a 14

dunai arany kérdése kapcsán. Számos mélyfúrás, kutatóakna mélyült, és több ezer mintát gyűjtöttek a felszínen is, Dunaalmástól Mosonmagyaróvárig. Az arany bizonyos mélységekben, leggyakrabban már 10-15 méter mélyen meggyérül, sőt, teljesen ki is marad, ezzel egyidejűleg pedig pirit jelenik meg a kavicsban. A pirit szokatlanul magas nemesfém tartalma – Au: 20gr/tonna, Ag: 650 gr/tonna, Pt: 7gr/tonna – arra enged következtetni, hogy a kavics aranya és más nemesfémek is a piritbe vándoroltak. A pirit a ként a feküt képező és kénben dús pannóniai agyagból, nemesfémtartalmát pedig a kavicsból vette. A pirit igen elterjedt a pannóniai rétegekben, de nemesfémeket ott csak nyomokban tartalmazhat. A pirit nagy ezüsttartalma is arra vall, hogy az arannyal hasonló eredetű. A Magas-Tauern ércelőfordulásai, a termésarany mellett termésezüstöt is tartalmaznak, és a szulfidos ércek ezüsttartalma is többszöröse az aranytartalomnak. Ezzel szemben a kavicsok mosott aranya alig tartalmaz ezüstöt, és átlag 950-es finomságú. Valószínű tehát, hogy a hasonló eredetű és könnyebben oldható ezüst még nagyobb százalékban vándorolt a piritbe. Az idősebb kavicsok szerves-anyag zátonyaiban, 20 méternél mélyebbről származó mintákban szintén gyakori a pirit. Itt a kéntartalom korántsem annyira a fekü pannóniai képződményekből, mint inkább a szerves-anyagokból származik. Néhány nagyobb mamut-csont szokatlanul magas fajsúlya keltette fel a gyanút, hogy nemcsak egyszerű kovásodási folyamatok kövesítették meg, és tették nehézzé a külső fizikai hatásokkal szemben ellenállóvá a fosszilis csontokat, hanem a csontok üregeit, szivacsos állományát kitöltő pirit is hozzájárult a csontok nagy fajsúlyához. A kémiai analízis nagy meglepetésre, de nem váratlanul hasonló eredményt adott, mint a fent említett kincstári kutatások. Azaz, szó szerint aranyosak a mamutcsontok. 18-14 gramm/tonna arany, 637-603 gramm/tonna ezüst és 4 gramm/tonna platina adódott a mérések során. Ezek az adatok felvetik a lehetőségét, hogy a szigetközi kavicsos üledékek nemesfémtartalmát a piritre is érdemes vizsgálni, különösen a felszíni és a felszín alatti szervesanyagzátonyok területén. Futóhomok-buckák a Szigetközben A Szigetköz egyik sajátos, egyedi földrajzi, geomorfológiai és tájképi formakincsét képezi az a futóhomok-terület, mely a tájegység délkeleti peremén helyezkedik el, Sáráspuszta, Kisbácsa és Bácsa között. A pleisztocén végén, az utolsó eljegesedés alatti és utáni, száraz, hideg, szeles klíma időszakában, az uralkodó északi-északnyugati szelek által, a felszíni folyóvízi üledékekből kifújt homok alakult át futóhomokká. Konkrét vizsgálatok is igazolták, hogy a Mosonmagyaróvár, Halászi térségében felszínen vagy közvetlenül a felszín alatt található, felső-pleisztocén folyóvízi homok, kőzetliszt a futóhomok forrása. A felhalmozódó homokot a szél időnként újra átmozgatta, és kisebb-nagyobb homokdűnéket, buckákat épített. Ezek részben párhuzamosak az uralkodó északi, északnyugati szelek irányával, részben erre merőlegesek. Utóbbiak rendszerint alacsonyabbak az előbbieknél 2-3 méterrel. A legmagasabb futóhomok 15

buckák 7-8 méterrel emelkednek ki a környező térszínből. A legnagyobb homokbucka Kisbácsán van. Az egyes futóhomok dombok közötti mélyedésekben kisebb vizes élőhelyek is kialakultak. Számos mára felhagyott homokbánya, fejtőgödör is feltárja a dombokat. Ezek egykori fejtési falában sok védett madár is fészkel, így parti fecskék és gyurgyalag is. A rovar- és lepkevilága is igen változatos e futóhomok területnek. Mindezen földtani, földrajzi és ökológiai érdekességek bemutatására hozták létre, a Szitás-dombi Tanösvényt, és helyezték védelem alá a területet, mely a Fertő-Hanság Nemzeti Park kezelésében áll. Ásványok a Visegrádi-hegységben Az elmúlt évtizedek kőzettani, ásványtani kutatásainak egyik legjelentősebb felfedezése számos ritka ásvány kimutatása a Visegrádi-hegység patakjainak hordalékából. Az ásványok részben a környéket felépítő andezitek, andezittufák xenolit-zárványaiból eredeztethetők, részben pedig szubvulkáni andezitek és karbonátos üledékek kontakt metamorfozisának (szkarn) ásványai. Néhány ásvány kontakt pneumatolitos eredetű (cirkon, korund, zafír, rubin és clintonit). A xenolitok és a szkarnok ásványai közé tartozik az epidot, a legkülönfélébb gránát-változatok (almandin, andradit, grosszulár), a magnetit, a tremolit, wollastonit, diopszid, cordierit, spinell, zoisit, gehlenit, sillimanit és a vezuvián. Bár az ásványok kristályainak mérete ritkán éri el az 5 mm-t, de viszonylag ép és rendkívül színes, változatos ásványokkal lehetünk gazdagabbak néhány kilónyi patakhordalék átvizsgálásával. A leggazdagabb ásványtársulásokat tartalmazó patakhordalékok Dömös, Szentendre, Tahitótfalu, Visegrád és a Pomáz környéki patakok völgyeiben találhatók. 2.5

Klimatikus jellemzők

A csapadék elosztása a Földön igen különböző, vannak esőben gazdagabb és szegényebb vidékek is. Legcsapadékosabbak azon hegyláncok lejtői, melyek a tenger felől érkező páradús légáramlásra merőlegesek. Magyarországon a legcsapadékosabb terület Nyugat-Magyarország, itt elérheti az évi 800-1000 mm-t is a csapadék mennyisége. A legszárazabb a Közép-Tisza vidéke, ahol évi 500 mm-nél is kevesebb hull. A túl sok, a túl kevés csapadék vagy az egyenlőtlen eloszlás egyaránt gondokat okozhat. Ha túl kevés a csapadék, a folyók leapadnak, a talajvíz lesüllyed. Ezeken a helyeken öntözőművekkel és megfelelő talajműveléssel lehet a csapadékhiány ellen küzdeni. Ha túl sok a csapadék, belvizek törhetnek fel, ami árvizeket idézhet elő. Árvizek Domborzati és éghajlati adottságaink miatt hazánkban gyakoriak az árvizek. Magyarország a Kárpátmedence legmélyebben fekvő területe, ezért a folyók a szomszédos területekről is ideszállítják az 16

esőzésekből és a hóolvadásokból származó vizeket. Hazánkban a lakosság fele gátakkal védett területeken él. A folyó meghatározott pontjain függőleges, beépített vízmércéket helyeznek el. Ennek a 0 ponttól mért vízállását naponta leolvassák és feljegyzik. Ha ismerik a különböző vidékeken lehullott csapadék mennyiségét, a hóolvadás ütemét, előjelzéseket is készíthetnek, amely az árvízvédelem számára igen fontos. A Duna vízgyűjtőjén két jellemző árvíztípust különböztetünk meg: -jeges ár, -zöld ár. A hóolvadásból származó tavaszi árvizet zöld árnak nevezzük. Heves esőzések is okozhatnak tavaszi áradást, ilyenkor nem a megolvadt hólé, hanem a vízgyűjtő-területre lehullott csapadék növeli a vízszintet. Jeges árvíz télen alakul ki, mikor a jég levonulásának idején jégtorlaszok, jégdugók keletkezhetnek a folyón. Ezek, mivel akadályozzák a víz lefolyását, árvizet okozhatnak. Az egyes jégtáblák vastagsága csak pár centiméter, de ezek egymásra torlódva több méteres magasságot is elérhetnek. A Dunán kialakulhatnak akár 10 m magas torlaszok is, ha ezt robbantással nem akadályozzák meg. Ilyen jeges ár pusztította el Pest városát 1838-ban. Népi időjósló megfigyelések Az embereket mindig foglalkoztatta, milyen időjárás várható. Elődeink jobban ki voltak szolgáltatva az időjárás viszontagságainak (pl. nem volt vízhatlan kabátjuk és légkondis autójuk). A természetben, a természettel együtt élő embernek a régi időkben mindennapi kenyere, betevője függött attól, jókor veti-e el a magokat. Megfigyelték például, hogy a felhők járásából a szél irányára, erősségére, a faágak, íjhúr rugalmasságából a levegő nedvességtartalmára lehet következtetni. Számos megfigyelésnek és az azon alapuló jóslásnak tudományos indoklása is van. Március 18., 19., 21. „Sándor, József, Benedek, zsákban hoznak meleget” „Ha József napján derül, a bőség hozzánk beül” Március 21. a tavaszi napéjegyenlőség napja. A Nap az Egyenlítő fölött delel merőlegesen, és elindul három hónapos útjára észak felé, mind több meleget hozva a mi égtájunkra, így általában március 18. körül hirtelen melegszik az idő. Június 8. „Ha Medárd napján esik, negyven napig nem áll el.” A nyugati szél valószínűsége ez idő tájt nagyon megnő, ez pedig nedves légtömegeket szállít az Atlantióceán felől a szárazföld belsejébe.

17

„Ha tavasszal sok a kígyó, úgy jó lesz a termés” Ahol bőven gyűlik össze a talajvíz és magasan áll, ott kiönti a kígyókat, siklókat. Ha sok a talajvíz, a növényeknek is jut elegendő a fejlődésükhöz. „Ha a kövek „izzadnak”, eső lesz” Ha levegőben sok a nedvesség, némelyik kőfajtán a pára csepp formájában kiül azokra, mintha izzadnának. 2.6. Növényvilág Ártéri erdők A Szigetköz élővilágának kialakulásában legnagyobb szerepet a víz játszotta, és még a mai napig meghatározza a táj arculatát. Ha az ártereken sétálva a növényzetet megfigyeljük, nagyobbrészt erdőket találunk. Ezeket az ártéri erdőket három csoportba sorolhatjuk. A folyóhoz legközelebb eső területeken gyakori az elöntés, és tovább is tart. A túl sok víz miatt itt nem sok fatermetű növénnyel találkozhatunk, sokkal inkább a cserjék és a keskenylevelű fűzfajok a jellemzőek, mint például a csigolyafűz, a mandulafűz, a kosárkötő fűz és a fehér fűz. Ezt a társulást bokorfüzesnek vagy fűzbokorligetnek nevezzük. A csigolyafüzes kimondottan a Duna jellegzetessége, más folyók mentén ilyen életközösséget nem találunk. A víztől kicsit távolabb, már magasabb térszínen nagyobb fákkal találkozhatunk. A puhafás ligeterdő, másik nevén a folyómenti fűz-nyár ligeterdő az alacsony árterek leggyakoribb növénytársulása. Mint a neve is mutatja, főként fehér fűz és fehér nyár alkotja, de a törékeny fűz és az egyre ritkább fekete nyár is megfigyelhető. A vadregényes kép kialakulásához gyakran hozzájárulnak a különböző lián fajok, mint például a komló, vagy a ligeti szőlő. Áprilistól májusig a nyári tőzike rikító fehérsége tűnik fel a kirándulónak, májustól pedig a mocsári nefelejcs apró kék virágait pillanthatják meg a figyelmesek. A menták jellegzetes illata már messziről érezhető. A folyóvíztől tovább távolodva a magas árterekre érkezünk, ahol úgynevezett keményfás ligeterdőt, azaz tölgy-kőris-szil ligeterdőt találunk. Ebben sokkal több fafajt figyelhetünk meg, például kocsányos tölgyet, mezei és vénic szilt, vad gyümölcsfákat és csak a Szigetközre jellemző magas kőrist. Ezeket gyakran felfutó liánok lepik el. A kisebb fás szárúak közül mogyoróra, ribiszkére, de akár galagonyára is bukkanhatunk. Kora tavasszal kivirágzik és megszínesedik az erdő. Ilyenkor virít a fehér hóvirág, tavaszi tőzike és medvehagyma, a lila csillagvirág és tüdőfű, és a sárga salátaboglárka. Később szintén vidám színekben pompázik a liget, feltűnik a fehér virágú salamonpecsét és gyöngyvirág, a lila színű ibolya, kis télizöld és fekete nadálytő. A látvány szépségét növeli, hogy a sok itt élő sásfaj a zöld különböző árnyalataiban pompázik. 18

A természetes élővilágnak sajnos mára már csak töredéke maradt meg az árterekben, és ezek egy részét is pusztulás fenyegeti. A legjelentősebb problémát az okozza, hogy az erdők helyére nemes nyarat, nemes füzet és más fafajokat ültetnek, ezért törekednünk kell a még megmaradt erdőfoltok óvására. Nádas A mocsarak egyik típusa a nádas. Általában patakok és folyók hullámtereiben, tavak és holtágak környékén alakul ki. Ezek a területek az év nagy részében vízzel borítottak, vagy víztől erősen befolyásoltak. A nádas a partvonal körül és a víztest központja felé még a 2-3 méter mélységű vízben is megjelenik. A partot védi a víz romboló hatásától, emellett fontos szerepe van a vizek szennyeződéseinek kiszűrésében is. Ebben az életközösségben élő növények többsége a vízben gyökerezik, de szerveit a vízfelszín fölé emeli. Ezt a szárukban található sok szilárdítóanyag teszi lehetővé. A legnagyobb tömegben megjelenő növényfajai a nád, a gyékény és a különböző káka fajok, mint például a tavi káka. Találkozhatunk itt még ágas békabuzogánnyal, vízitormával, vízi harmatkásával, réti füzénnyel, vízi mentával, nádi boglárkával, vagy a ritka és védett lápi békabuzogánnyal. Az itt előforduló növények közül a nád képes a leggyorsabb és legintenzívebb terjedésre, így a fiatal nádasok szinte csak ebből az egy fajból állnak. Ezzel szemben az ősi nádasok - melyek lehetnek akár több száz évesek is- rendkívül változatosak, és gyakran ritka, jégkorszaki maradványfajokat is rejthetnek, melyek természetvédelmi szempontból nagyon értékesek. A pusztuló nádas egyik jellegzetessége, hogy „babásodik”, azaz a nyílt víz felé megbomlik a szerkezete, így kisebb foltok, ún. „babák” keletkeznek. A nádat aratással hasznosíthatják, ha viszont a nád vágása elmarad, a növény bomlásnak indul, így avas nád keletkezik, amelyhez sok madárfaj kötődik. Ezzel növelhető az élőhely sokszínűsége. A szántókon és más mezőgazdasági művelés alatt álló nedves területeken megfigyelhető a nád terjedése, mely olykor problémákat is okozhat. A kiszáradó nádasokban a tájidegen aranyvessző fajok térhódítása ölthet jelentős méreteket. Mocsárrét A mocsárrétek a nedves rétek közé tartoznak. Vízfolyások mentén, üde talajú területeken alakulnak ki, ahol a talajvíz általában a felszín közelében található. A felső talajrétegek nyáron kiszáradnak. Létrejöhetnek mocsarak feltöltődésével, de gyakoribb, hogy másodlagosan, ártéri ligeterdők helyén alakulnak ki, nagyobbrészt ezek kiirtásával. A növényeknek a mocsárréteken elegendő víz és tápanyag áll rendelkezésükre, így a nagytermetű és széles levelű fajok jellemzőek, mint például az édesfüvek. Megtalálható itt a fehér tippan, a réti ecsetpázsit, a gyepes sédbúza és a réti csenkesz. Rendkívül színpompás életközösséget alkotnak a különféle sárga színű 19

boglárkák és a mocsári gólyahír, a rózsaszínű réti kakukkszegfű, a különböző lóhere fajok, a lila menták és aszatok. Később pedig az élénklila őszi kikerics, a sötétebb kornistárnics és az őszi vérfű festi színesre a tájat. Egyes mocsárréteken különböző védett orchideafajok is otthonra találnak, mint például a lilásrózsaszínes színű, feltűnő foltos ujjaskosbor, a hússzínű kosbor vagy a mocsári kosbor. A kosborokat szépségük miatt sokan próbálják begyűjteni, kertjeikbe telepíteni. Az átültetés a növény pusztulását okozza, ugyanis gyökerük külső rétegét gombafonalak szövik át, ezen különleges gombafajok hiányában maga a növény sem élhet tovább. A mocsárrétek fennmaradását kaszálással és legeltetéssel biztosítják, így megakadályozzák a területen a fás szárú növények térhódítását, valamint nagy mennyiségű és jó minőségű szénát nyernek. Ezen élőhelyek legnagyobb veszélyeztetője a mezőgazdálkodás, azaz a műtrágyázás, a felülvetés, a feltörés, a lecsapolás, az erős legeltetés és az ebből adódó taposás, a túlzott kaszálás és a vegyszerezés. A tájidegen fajok terjedése is nagy problémát okozhat, ugyanis képesek kiszorítani az eredetileg itt megtalálható növényfajokat, így az élőhely képét megváltoztathatják. A Szigetköz növénykülönlegességei A Szigetköz területén található élőhelyek több ritka és védett növénynek szolgálnak otthonául. A kistérségben több helyen is találkozhatunk ligeterdőkkel, melyeknek sokszínű növényvilága igazi különlegességeket is rejt magában. Ilyen például a nagyobb termetű, fokozottan védett tűzliliom. Ennek egyik érdekessége abban rejlik, hogy Magyarországon a Szigetközön kívül csak a Bükk hegységben található meg,. Bár magashegységi faj, itt mégis az ártéri zárt erdőkben bukkanhatunk szép sötétnarancssárga színű virágaira. Hasonló, ligeterdei ritkaság az orchideák közé tartozó légybangó és a méhbangó is. Májustól júniusig nyíló virágaik légyre, illetve méhre hasonlítanak, így csalogatják magukhoz a rovarokat, melyek elvégzik a növények beporzását. Mindkét faj fokozott védettség alatt áll, természetvédelmi értékük 100.000 Ft. Szintén ezen az élőhelyen találkozhatunk az ugyancsak védett madárfészek kosborral és a békakonttyal. Ezek a növények nem feltűnőek, virágaik sárgásbarna, illetve zöldes színűek, így könnyen összetéveszthetőek egymással. Különlegességük, hogy gyökerük gombafonalakkal van kapcsolatban, így ahol ezek a gombák hiányoznak, ott az orchideák sem élnek meg. Szigetköz másik jellemző növénytársulása a mocsárrét, melyen úgyszintén sok értékes fajjal találkozhatunk. Élnek itt kosborok, tárnicsok és nőszirmok is. A környéken megtalálható kosborok többsége lilásrózsaszínes virágú, mint az agárkosbor, a hússzínű kosbor, a foltos ujjaskosbor, mocsári kosbor vagy sötétebb bordó, mint a bíboros kosbor, de lehetnek sárga színű változataik is, mint a poloskaszagú kosbornak. A tárnicsok közül kiemelkedő a júliustól augusztusig nyíló, szép sárga virágú gyíkpohár és a sötét kékes-lilás virágú kornistárnics. A júliustól szeptemberig virító kék Szent-László tárnics régen a pestis gyógyításában játszott nagy szerepet, erre utal a róla született legenda is, melyben Szent László Isten 20

segítségével megtalálja a járvány ellenszeréül szolgáló tárnicsot. A kistérségben fellelhető nagyon dekoratív szibériai nőszirom és fátyolos nőszirom lila virágú, míg a tarka nőszirom virágai túlnyomó részt sárgák, csak a szirmokon futó erezet ibolyás lila. Továbbá ezen az élőhelyen figyelhető meg a boglárkafélék közé tartozó nagyobb termetű, lilás virágú réti iszalag is. A holtágakban, tavakban és egyéb lassú folyású vizekben él a festői szépségű fehér tündérrózsa, melynek virágait júniustól szeptemberig láthatjuk. Ez a növény rendelkezik a hazánkban őshonos növények közül a legnagyobb méretű virággal. A fent említett növények legtöbbje ritkulóban van, főként az élőhelyeik eltűnése miatt. Fontos, hogy a társulások számára a megfelelő védelmet biztosítsuk, így az értékes és sérülékeny fajok eltűnését megakadályozzuk. 2.7.

Állatvilág

Jellegzetes Duna-parti állatfajok Ha a folyó partjára telepszünk és mozdulatlanul várunk, belecsöppenünk a parti élővilág életébe. Máris a ruhánkra száll egy apró, kék szitakötő, a szép légivadász. A körülöttünk felröppenő szúnyogokat várja és egy kicsit megpihen rajtunk. Alig mélyedtünk a látványba, máris egy sebes pillangó köröz körülöttünk, majd a felröppenő szitakötő helyére ül. Ahogy elfordul, barna szárnybélése hirtelen kéken ragyogni kezd: ő a nagy színjátszólepke. Fél méternyire mellettünk egy nebáncsvirágot épp egy földi poszméh látogat hangos zümmögéssel. Teste jellegzetes fekete-sárga-fehér bundát visel. Szemünk máris távolabbra fókuszál: egy csapat nagy, fekete madár "v" alakú kötelékben húz el a fejünk felett, ők a kárókatonák. Táplálékukért, a halért képesek több méter mélyre bukni még akár erős sodrásban is. Ez a madár fákon költ kolóniákban, néha más madarakkal, például gémekkel együtt. A látványból halk nesz zökkent ki: egy szürkészöld kígyó csusszan mellettünk a kövek közül a vízbe, a szemei mögött jellegzetes fekete-fehér félholdat visel. A vízisikló az, épp vadászni indul. Kedvence a kecskebéka, melyből itt a part mentén többet is talál. Ahogy halad előre a sekély vízben, úgy ugrálnak a vízbe előle. Kissé távolabb tőlünk egy kis fekete-fehér-szürke, hosszú farkú madár futkos a víz szegélyében. Meg-megállva farktollait hevesen billegeti. A barázdabillegető gyűjt táplálékot örökké éhes fiókái számára. Szemben előttünk, egy kis vízbe nyúló iszapos félsziget partján egy valamivel nagyobb madár lépeget. Ő is billegeti a farkát, mintha csak a barázdabillegetőt utánozná. Csőre vékony csipeszként sűrűn kapkod az iszapos felszínre, teste szürkésbarna, hasa fehér. A billegető cankót figyeljük. Hangos kiáltással a levegőbe röppen és centiméterekkel a víz felett tovaszáguld. Távolabb, a túlparton egy szürke gém áll mozdulatlanul, behúzott nyakkal. Lassan közeleg az este, a nappali rovarok eltűnnek, helyüket felváltják az átlátszó szárnyú, a levegőben fel-le ugrálva repkedő kérészek. Nem sok idejük maradt hátra: meg kell találják párjukat, majd a peterakás után hamarosan el is pusztulnak. A part menti növények virágainál egyre gyakrabban jelennek meg az éjszakai lepkék, mint a narancssárga övesbagoly. Tőlünk 15 méterre megmozdul a növényzet és egy kis fej 21

kukkant ki belőle: a menyét indult vadászni. Hogy vadászata sikeres volt, azt a kisvártatva felhangzó éles, magas sivítás bizonyítja. Egy pillanatra ismét feltűnik előttünk, szájában egy apró mezei cickányt szorongatva. Hirtelen a víz felé fordulunk, hiszen egy nagy fej halad el előttünk, nyomában egy hosszú, leveles fűzfaág. A hód érkezik a part felé kedvenc vacsorázóhelyére. Jellegzetes dunai állatok Mindig érdekes, izgalmas kérdés, hogy milyen élővilág található a vízszint alatt. Ha megállunk a Duna partján, már így is megfigyelhetünk néhány jellegzetes állatfajt. A sekély vízben a parti kövek között számos apró rákfaj él, mint például a kifliszerűen görbe hátú bolharák, vagy a maga építette csőszerű házban élő tegzesrák. A kiöntések tócsáiban nyüzsög az élet: apró kis vízibolhák, kandicsrákok lebegnek a vízben, egyet-egyet elkap belőlük a szitakötő lárvája. Mozdulatlanul lapul közöttük a víziskorpió, mely nevével ellentétben nem a skorpiókkal, hanem a poloskákkal rokon és teljesen ártalmatlan rovar. Ha a víz időközben élőhelyéről eltűnik, átrepül egy másik vizes területre. Időnként a felszínre úszik a sárgaszegélyű csíkbogár, potroha végét tolja a felszín felé, majd egy levegőcsere után ismét a felszín alá úszik, apró férgek, rovarlárvák, ebihalak után kutatva. Ugyanezt teszi lárvája is, mely méretes rágóival egészen ijesztő látványt nyújt. Tavasszal még a pettyes gőte, vagy a dunai tarajos gőte nászát is megfigyelhetjük a kecskebéka hangos koncertjét hallgatva. Ha pedig alámerülünk a mélyebb vizekbe, számos halfajjal futhatunk össze. A part menti kőszórások a gébek birodalma. Ezek fenéklakó halak, melyeknek nincs úszóhólyagja, tehát lesüllyednek a víz fenekére. Ott erős mellúszóik csapkodásával haladnak előre, tapadókoronggá fejlődött hasúszóikon támaszkodva. A kerekfejű géb és a békafejű, vagy más néven Kessler géb a két leggyakoribb faj. Apró rákokkal, férgekkel, halivadékkal táplálkoznak. Velük a jóval nagyobb termetű menyhal táplálkozik, mely leginkább egy kisebb harcsára emlékeztet. Érdekessége, hogy a téli, jeges, hideg vízben szaporodik és éjjel aktív. A sekélyebb vízben számos pontyféle ivadéka képez vegyes halrajokat. Találunk itt majdnem hengeres fejes domolykót, ezüstösen csillogó balint, szélhajtó küszt, narancssárga szemű bodorkát, lapos kerek dévérkeszeget és karikakeszeget. Villámgyorsan ugranak szét minden irányba, ahogy egy termetesebb balin hangos fröccsenéssel közéjük száguld és elkapja zsákmányát. Néha a zöldes testű, sötét keresztsávokkal díszített sügér fog el belőlük. A vízbe dőlt fatörzsek ágai között figyeli zsákmányát a csuka, a fatörzs alatt a vízfenéken jókora harcsa várja éhesen, hogy leszálljon az éjszaka. A sodrásban fürge márnák, jászok, vésettajkú paducok kutatnak élelem után. Ez a nagyobb testű halak otthona. A kifejlett dévérkeszegek szinte feketék, és akár a 70 cm-es testhosszt is elérhetik, köztük a kisebb termetű karika-, a lapos-, bagolykeszegek színesítik a rajt. Látni egy-egy szilvaorrú keszeget is köztük, mely kékes színű hosszabb, kerekded orrával tűnik ki. Megriadnak, ahogy egy fogas süllő egy vízvájta árokból utánuk ered. 22

Érdekességek A Dunában valaha él legnagyobb halfaj a tokfélék családjába tartozó viza. Élete jelentős részét a tengerekben tölti, de szaporodni szülőhelyére a tengerbe torkolló folyókon felúszva, akár 1800 km megtéve jut el. Magyarországon a Szigetközben volt legnagyobb ívóhelye. A rendkívül gyors fejlődésű állat – 3 hónap alatt 70 cm-re nő –, akár 5-6 méteresre is nőhet. A valaha fogott legnagyobb példány kb. 9 m hosszú volt és kb. 3 szürkemarha-bika súlyával ért fel, ami kb. 2,5 t lehetett. Az igazi kaviár a viza ikrája, jelenleg szigorú védelmet élvez, csak mesterségesen szaporított és nevelt vizából nyert kaviárt lehet forgalomba hozni, de annak kb. 1.000.000.-Ft/kg-os ára miatt csak a legdrágább luxuséttermekben találkozhatunk vele. Testalkata elárulja, hogy egy rendkívül ősi állatfajjal van dolgunk: 200 millió éves kövületek között már megtalálhatóak csontjaik, vértjeik. Hasa és háta két oldalán, valamint a gerince fölött található vértsora, melyek jellegzetesen kidudorodnak. Háromszög alakú fején egy orrszerű nyúlvány tövében találhatóak tapogató bajuszszálai és azok mögött alsóállású szája. Táplálékát nagyrészt a kavicsos mederfenékről szedegeti fel, ez fiatal korában főleg csigákat, vízi rovarokat, rákokat és kagylókat jelent. Nagyobb példányai már halakat is fogyasztanak. Őket pedig az ember fogyasztotta, 200 millió év után az ember az első csúcsragadozó, mely a kipusztulás szélére sodorta túlzott halászatával, a szennyezett folyókkal és nem utolsósorban a tagolt vízterekkel: erőművekkel, gátakkal. Irodalmi adatok szerint a tavaszi ikrázási időszakban százával fogták mázsás példányait a halászok, és vitték a nagyvárosok piacaira, ahol a gazdagabb urak, papok asztalára kerülhetett csak. Követeink legjobb valutája volt a húsa, mely minden európai uralkodóhoz gyors bebocsátást eredményezett. Jelenleg egy Európai Uniós program, a VIZA 2020 dolgozik intenzíven megmentésén. A csalánozókról az emberek többségének a tengerparti nyaralásokat rémálommá tevő medúza„támadások” jutnak az eszébe. Hazai képviselőik javarészt 1-2 centiméteres apró jószágok, leggyakoribbak a hidrák, melyek apró nyélen rögzülve lebegtetik tapogatóikat. A dunai vízinövényeken gyakoriak a zöld és a közönséges hidrák is. Könnyű őket vízinövényekkel akváriumba is betelepíteni. Náluk sokkal feltűnőbbek és meglepőbbek az édesvízi medúzák (Craspedacusta sowerbyi), melyek Európában nem őshonosak, de Magyarországon több helyen is előfordulnak, kizárólag kristálytiszta vizű tavakban szoktak nagyobb tömegben föltűnni. A Szigetközben főleg kavicsbánya-tavakban és csak egy-két természetes holtágban fordulnak elő. Valószínűleg akvaristák közreműködésével, az 1920-as években kerültek Délkelet-Ázsiából Európába. A lüktető, lefelé tapogatóikkal kalimpáló és lüktető mozgással haladó 2-3 centiméteres, átlátszó állatok rendelkeznek apró csalánsejtekkel, melyekben méreganyag van, de ezek csak egysejtű, egészen apró szervezetekre veszélyesek, ártalmatlanok az emberre, így akár kézbe is vehetjük őket. Akváriumi tartásukkal többen próbálkoztak, eddig eredménytelenül, néhány nap után elpusztulnak.

23

2.8.

Védett természeti értékek

Duna-Ipoly Nemzeti Park A Duna­Ipoly Nemzeti Park 1997. november 28­án alakult meg,  területe a Dunakanyart és annak tágabb környezetét foglalja magában. A  nemzeti parkot a Börzsöny, a Pilis és a Visegrádi­hegység alkotja, melyek  már korábban is védettek voltak a Pilisi és a Börzsönyi Tájvédelmi  Körzetek részeként. A nemzeti park megalakulásával ez a „mag” kibővült  a hegységek peremterületeivel, az Ipoly­völgy még érintetlen szakaszaival  és a Szentendrei­sziget egyes területeivel.  A Duna­Ipoly Nemzeti Park legnagyobb értéke tájképi szépsége,  valamint élővilágának gazdagsága, mely az élőhelyek sokféleségében,  ritka, védett fajok bőségében nyilvánul meg. Tájképi értékei közül  kiemelkedik a Dunakanyar látképe.  Az alapkőzet, a domborzati viszonyok és a vízviszonyok sokféleségének köszönhetően a változatos  élőhelyeken, a nemzeti park területén több mint 2000 növényfaj és több ezer állatfaj él, ezen belül a védett és  fokozottan védett fajok száma a 700­at is meghaladja. A sokszínűséget növeli a nemzeti park növényzetére  jellemző átmeneti jelleg is, mely átmenet egyrészt a Dunántúli­középhegység és az Északi­középhegység,  másrészről viszont az alföld és a hegyvidék növényzete között jelentkezik. Sok faj itt éri el elterjedésének  határát: a kora tavasszal virágzó pirosló hunyor innen nyugatra már nem található meg, míg a magyar  gurgolyával ennél keletebbre nem találkozunk. Szigetközi Tájvédelmi Körzet A Szigetközi Tájvédelmi Körzet 1987-ben alakult a terület sajátos vízrendszerének, jellegzetes növényés állatvilágának megőrzésére, valamint tájképének fejlesztésére. Természetvédelmi értékeinek megóvásáról, őrzéséről, fenntartásáról és bemutatásáról a Fertő-Hanság Nemzeti Park Igazgatósága gondoskodik. Rendkívül változatos élőhelyeket foglal magába, a mocsárrétektől a homokhátakig, a nádasoktól a ligeterdőkig, a holtágaktól a nagyobb sebességgel folyó folyószakaszokig. Területe Szigetköz teljes területének csaknem 20%-át teszi ki, 9681,7 hektárt, melyből 1426,6 hektár fokozott oltalom alatt áll. A tájvédelmi körzet a Duna és a Mosoni-Duna hullámterének két nagyobb és több kisebb részéből épül fel. A Mosoni-Duna menti erdők alkotják az egyik nagyobb részt, Rajkától Kunszigetig. Itt keményfaligetekkel és égerláppal találkozhatunk, bennük több ritka orchidea fajjal, és védett lepkefajokkal. A másik összefüggő terület a Duna hullámteréből áll, Dunaszigettől a medvei közúti hídig, melyen bokorfüzes, puhafás és keményfás ligeterdő kíséri a holtágakat és morotvatavakat. Ez 24

utóbbiakban gyökerező hínártársulás, valamint sok a ritka halfaj is fellelhető. Ezen a területen található Szigetköz legnagyobb gémtelepe és a lipóti morotvató. Kisebb, egymástól külön álló védett területek találhatóak a két folyó közötti mentett oldalon. A fokozottan védett területeket a természetvédelmi értékek jellege alapján csoportosíthatjuk. Az első csoportot a növénytani szempontból értékes keményfás ligeterdő, bangós terület, láp és láprét alkotja. Ilyen jelentős élőhelyeket találunk Halászin, Mosonmagyaróváron, Kunszigeten, Bezenyén, Dunakilitin, Dunaszigeten, Feketeerdőn, Héderváron és Kisbodakon. A második kategória az állattani értékeket foglalja magába. Fokozottan védett területek a lipóti morotvató, az ásványrárói Öntés és Völgysziget. Ezek főként kiemelkedő madárviláguknak köszönhetően kerültek oltalom alá. A harmadik osztályba az egész ásványrárói szigetvilág tartozik, melyet az egyedülálló tájképi és élőhelyi értéke miatt nyilvánítottak védetté. Helyi jelentőségű természetvédelmi értékek is találhatóak a kistérségben. Ezek az ásványrárói fekete nyárfa és kálvária, a bácsai Szent Vid domb és környéke, a Lipót-Darnói vadgesztenye fasor, az óvári három-tölgy, a hédervári lovaglópálya és a „véneki aranykert”. Tervezetek készültek már a tájvédelmi körzet nemzeti parkká alakítására, de megvalósításuk egyelőre kérdéses. 3. TÖRTÉNETI ÉRTÉKEK 3.1.

A limes - táborok, őrtornyok, települések, vizes infrastruktúra

A Római Birodalom határait mindig tiszteletben tartotta és tartatta. Európában az északi védővonalát a Rajna és a Duna mentén építette meg, ami méreteiben és építményeit tekintve csak a kínai nagyfallal hasonlítható össze. Ennek a több száz kilométer hosszú védelmi rendszernek egy szakasza a Duna, a kitűnő közlekedési és kereskedelmi útvonal mentén a mai Magyarország, az ókori Pannonia területén húzódik. A Rajkától Szobig terjedő vonal mentén Szlovákia területén is vannak építmények pl. Oroszvár (Rusovce) és Izsa (Iža)-Leányvár területén. Milyen is volt a Limes vagy újabban Ripa (part mente)? A római hódítók a Kr. u. 30-as, 40-es években értek el a mai Dunakanyar területére. Mivel a fegyveres ellenállást leverték, a katonáknak nem kellett szembenézni ellenséges támadással. Egységeik a partközelben táboroztak, kisebb, fából készült megfigyelő tornyocskákat (specula) építettek egy-két helyen a túlsó part figyelésére, de ez elegendő is volt. A 2. század 60-as éveiben érte először csapás a Duna mentét. A túlsó, (bal) parton élő markomannok és kvádok szövetségre léptek, és megtámadták a rómaiakat. Áttörték a védelmi vonalakat és egészen Itáliáig eljutva raboltak, fosztogattak. A római seregek csak heves harcok után tudták őket elűzni. Kiderült, hogy a Duna mentén korábban meglévő, fából-földből épített katonai táborok már nem elegendőek egy ellenséges csapás elhárítására, ezért megkezdődött ezeknek a táboroknak, őrtornyoknak a kőbeépítése. Sorban alakultak ki a 25

nagyobb katonai kővárak (castellumok, castrumok) és őrtornyok (burgusok). Ezt a védelmi rendszert egészen az V. század elejéig építgették-alakították. A leghatékonyabb II. Constantius és I. Valentinianus császárok idején volt, amikor szinte áttörhetetlen záróvonalat képeztek az objektumok. Ebben része volt a Duna bal partján épült kikötőerődöknek, raktárbázisoknak is (Szob, Verőce, Dunakeszi, Pest). A legnagyobb települések Brigetio (Komárom-Ószőny) és Aquincum (Óbuda) volt, ahol legiók is állomásoztak. Arrabonaban (Győr) és Cirpiben (Dunabogdány) voltak a Dunán cirkáló hajóhadak (classis) felső Dunaszakaszán található kikötői, de Brigetio és Aquincum is biztosan fogadhatott hajókat. A partvédelmet is ellátó flottillához akár néhányszáz hajó is tartozhatott. Szólnunk kell még a part menti építményeket összekötő limes-útról is. Általában nagy gondot fordítottak a rómaiak az útépítésre: az út két oldalán árok húzódott, a felületét pedig kavics és kőzúzalék réteg fedte. Ennek a Duna menti útnak több szakaszát ma is megfigyelhetjük, a légi felvételeken is jól láthatóak, részben a mai úthálózatunk is követi a római nyomvonalakat. A limest természetesen a katonaság védte és ellenőrizte. Nagyobb polgári települések csak Brigetioban, és Aquincumban létesültek. A településeket el kellett látni ivóvízzel, ezért az említett helyeken vízvezetékeket, csatornarendszereket, a tisztálkodáshoz és csevegéshez fürdőket építettek. Több erődítményben is kialakítottak fürdőhelyiségeket. A legépebb ilyen katonai fürdő a visegrád-gizellamajori erődből ismert, ahol a padlófűtés rendszere is jelentős mértékben fennmaradt. 3.2.

Várak, erődítmények

Győr Győr jelentős történelmi múltra visszatekintő városunk. Az első erődítményt a rómaiak építhették az I. században, ennek azonban nyomai már nem láthatóak, mert a honfoglaló magyarok építkezései és a későbbi átépítések, megerősítések elfedték emlékeit. Fontosságát jelzi, hogy az egykori elbeszélések szerint a felnégyelt Koppány egyik testrészét Győr várában tűzték ki. Az első írásos emléke azonban csak a 12. századból származik, legkorábbi ábrázolása a 16. századból. A török időkben mindenki úgy tekintett Győrre, mint a kereszténység bástyájára és a Bécs felé vezető hadifontosságú utak egyik legjelentősebb erődjére, Bécs védőpajzsára. A 16. században I. Ferdinánd utasítást adott a győri vár kibővítésére és megerősítésére. Az építkezés hosszú éveken át tartott. Itáliai és német várépítészek irányításával a legnagyobb végvárrendszer épült fel Győrnél. Hét bástyával épült vastag fala az egész várost körbeölelte. A falakon három kaput alakítottak ki. Nyugat felé a Bécsi-kaput, déli irányba a Fehérvári-kaput, míg északon a Duna felé a Vízi-kaput. A várat 6-8 méter mély vizes árokkal vették körül, amit a Mosoni-Duna és Rába vizével árasztottak el. Az erős építményt ugyan csak rövid időre (1594-98), de elfoglalták a törökök. Buda 1686-os visszavétele után és a török idők elmúltával Győr katonai jelentősége csökkent. A vár története a napóleoni háborúkkal 26

zárul; a francia seregek 1809-ben megostromolták az akkorra már elavult erődítményt, a bástyákat több helyen felrobbantották. A következő évtizedekben pedig a megrongálódott falakat és bástyákat fokozatosan lebontották, az egykori várárkot feltöltötték. Ma már csak egy bástya, illetve egy félbástya maradt meg, mely statikai szempontok miatt lebonthatatlan. Monostori-erőd, Komárom Komárom városa közlekedési és földrajzi fekvése miatt mindig fontos szerepet töltött be. A Duna menti település hadi szempontból is kiemelkedő jelentőségű, és az évszázadok alatt katonai központtá fejlődött. A Duna bal partján először föld-, majd kővár állt, fennhatósága a történelmi időszakban változott. A török idők alatt a vár komoly erőpróbának volt kitéve, és mindezeken felül még árvizek és földrengések is pusztították. A napjainkban is látható, a Duna jobb partján lévő erődök 19. századi építmények. A Napóleon elöl menekülő I. Ferenc magyar király és német-római császár határozta el: Komáromot a legerősebb erődrendszerré kell kiépíteni. Az elkezdett munkálatokat azonban hamar félbeszakította az 1848-49-es szabadságharc, amikor a vár magyar kézre került. Klapka György az osztrákok által is kiszemelt helyre adta ki egy erőd építésének parancsát, azonban az erődítési munkákat nagyon megnehezítette a folyamatos osztrák ágyúzás. A szabadságharc leverése után az osztrákok hozzáláttak a korábban félbehagyott munkának. A legnagyobb, a monostori (Koppánymonostor) erőd 1850-1871 között épült meg a komáromi vár, majd a dunai hajóforgalom védelmére. A következő időkben elsősorban katonai kiképzésekre és fegyverraktárnak használták. Befogadóképessége mai szemmel is hatalmas volt, 8000 fő számára biztosított szállást, ellátást. A katonák hatalmas hálótermekben aludtak, amelyeket egy-egy vaskályha fűtött. Az erődben a vizet 13 ásott kútból nyerték, ebből 8 volt az épületeken belül. Méreteivel a monostori erőd Közép-Európa legnagyobb újkori erődje. Látványos hadtörténeti emlék, élményt nyújtó kirándulóhely.

Esztergom A Duna jobb partján elterülő Esztergomot már a korai források is megemlítik, jelentőségét hamar felismerték a honfoglaló magyarok is. 917-ben Géza fejedelem választotta szálláshelyéül az esztergomi várhegyet. Itt született István király, és később a legjelentősebb királyi tartózkodási hely lett. A 11. század első évtizedében, a magyar egyházszervezet kialakításakor az érsek székhelyül a várhegy északi részét kapja. Szent Adalbert tiszteletére vélhetően már 1010 táján épülni kezd az első székesegyház, amely később újjáépült. A 12. században több királyt is vendégül láttak itt, így a francia és a német-római császárt is. A vár első komoly ostromát a tatárjárás alatt szenvedte el, ekkor a várost elpusztították, de a kővárat nem tudták 27

bevenni. A későbbi évszázadokban is sokat szenvedett a trónutódlási harcokban. A 13. század második felére már az egész esztergomi várhegyet az érsekség birtokolta, és jelentős építkezéseket folytatott. Elkezdődött a reneszánsz érseki palota kiépítése és a középkori királyi palota átalakítása. A mohácsi csata utáni időszakban azonban az erődítési munkák váltak sürgetőbbé. 1543-ban a török megostromolta és elfoglalta Esztergomot, amit 1595-ben sikerült 10 évre visszafoglalni. Az egy évvel korábbi ostromnál esett el a kor költője Balassa Bálint. A török hatalom alól véglegesen 1683-ban szabadították fel, amelynek során újabb károkat szenvedett a vár. Ekkor pusztult el a kor bámulatos vízgépe is, amely egy karsztforrás vízét a 60 méter magas várba juttatta. Az utolsó katonai esemény a Rákóczi-szabadságharc alatt történt, ekkor rövid időre a felkelők vették be. A 18. században visszakapja az érsekség a várat, nagyszabású tervek készülnek, és megkezdődik a középkori épületmaradványok elbontása. A hegyen ma tündöklő Bazilikát 1856-ban szentelték fel. Az egykori királyi székhely régészeti feltárása a 20. század elején kezdődött, és később a vár egyes részeit teljesen újjáépítették. A visegrádi Vár és Palota A Duna mente a történelem során mindig alkalmas volt a megtelepedésre. A folyó élőlényei, az erdő vadjai élelmet, a patakok tiszta vize ivóvizet, a széles, nagy víz védelmet, közlekedési útvonalat, a magaslatok, hegyek biztonságot adtak. Ilyen hely Visegrád is. Visegrádon először Szent István idején a Sibrik - dombon létesült a római erőd falai közé épülve egy ispánsági (a király megbízottja) vár, mellette templom, a közelében falu. 1241-ben a tatár seregek betörtek Magyarországra, és egy feldúlt, kifosztott országot hagytak maguk mögött. Visegrád is erre a sorsra jutott. IV. Béla ezért olyan várat akart építeni Visegrádra, amit nem lehet bevenni. 1247-ben kezdődött el a felső vár (ma Fellegvár) építése. A Dunaparton is létesült egy erődítmény és lakótorony (ma Salamon-torony), ez ellenőrizte a szárazföldi és vízi útvonalakat. A két erődítményt magas fal kötötte össze, védte. 1323 tavaszán Károly Róbert Visegrádra helyezte királyi székhelyét, így a királyi udvar is időről időre itt tartózkodott. Egy házat épített magának a terjeszkedő városban, közel a Dunához. Fia, Nagy Lajos király gótikus templomot is építtetett itt, és ő kezdte el építeni a ma is látható Palotát, melynek udvarán lovagi tornákat rendeztek, és rendeznek ma is, a Visegrádi Palotajátékok alkalmával. Nagy Lajos király veje, Zsigmond 1387-ben lett Magyarország királya. Ő fejezte be a Palota építését, így lett Visegrád Közép-Európa legszebb királyi lakóhelye. Európában is ritkaságszámba ment, hogy még fürdőszobája is volt. Kertjében díszkutak álltak, a király is szívesen pihent meg benne. Nagy udvari élet folyt, vadászatok, lakomák zajlottak. Hajdanvolt konyháját korabeli módon berendezve ma is megnézhetjük. Mátyás király sokat szépített, díszített a Palotán. Ekkor készült a híres Herkules- és az Oroszlános kút is. A csodás Palota, a Fellegvár, a Salamon-torony sorsát aztán az 1526-ban megérkező törökök pecsételték meg. Egy ideig a falak közt éltek, de 1681 után lakatlan romváros lett 28

Visegrád helyén. A városka később betelepült. A fellegvár romjait 1871-ben kezdték kiásni a régészek, de a Palota még sokáig a föld alatt rejtőzött. Ma múzeum található az épületegyüttes falai közt. (Forrás: Kincses Képeskönyv, Visegrád) Buda A középkori Magyarországnak, mint államnak három központja volt: a Szent István király alapította első érsekség és egyben magyar egyház központja Esztergom, a királyi koronázások és temetkezések helyszíne Székesfehérvár, valamint Óbuda, amely a 13. században kezdett az ország igazgatási központjává válni. Ez így is volt mindaddig, míg a tatárok romba nem döntötték Óbudát. IV. Béla király a támadás megismétlődésétől tartva határozta el, hogy várépítésbe kezd. Új helyszínt jelölt ki, mégpedig a Dunához közeli, meredek hegyoldalaival kiemelkedő széles fennsíkot. A vár épült és gyorsan fejlődött. A királyi várpalota Nagy Lajos, Zsigmond, és Mátyás király uralkodása idején épült ki európai rangú uralkodói székhellyé, gótikus, majd reneszánsz stílusban. Az uralkodók Visegráddal váltakozva hol itt, hol ott rendezték be udvartartásukat. Fejlődése a török időkig folyamatos volt, Zsigmond király vízművet is terveztetett ide. Régészeti nyoma ennek nem maradt fenn, ellenben korabeli csővezetékek darabjaival a mai napig is találkozhatunk. A vár vízellátását a kor legjobb műszaki színvonalán oldották meg. Buda 1686-os visszafoglalása után lőpor-robbanás következtében a vár és a palota jelentős része menthetetlenül megrongálódott. Kevés helyen maradtak meg az egykori épületek. Az osztrák császár fennhatósága alatt, a kor stílusában épült újjá az egész várnegyed. Ezt a hatalmas épületegyüttest láthatjuk ma is. A középkori vár és palota rekonstrukciója a II. világháború után történt meg. 3.3 Tornyok, templomok, stílusok Középkori emlékek A Kárpát-medence középkori templomai, erődei kevés kivételtől eltekintve elpusztultak vagy a felismerhetetlenségig átalakultak. A tatár-török pusztítás, a szabadságharcok, világháború sok épületből csak az alapfalakat hagyta emlékül. Szerencsére a vizsgált Duna szakaszunk mentén két viszonylag jó állapotban fennmaradt, felújított középkori emléket találunk. Az egyik legszebb, egységes formában megmaradt románkori templomot a lébényi Szent Jakab apostol plébániatemplomot a Mosoni-Dunától pár kilométerre, Győr és Mosonmagyaróvár között találjuk. Az 1200-as évek elején épült templom és kolostor a bencés rend tulajdonában volt. Túlélte a tatárjárást, majd a török előretörés elől menekülve a szerzetesek elhagyták a kolostort. 1631-ben a jezsuiták kapták meg , akik átvészelték a török támadásokat, a templom leégését, majd újáépítették a rendházat, helyreállították a templomot. A rend feloszlatása után üresen állt, majd a 19. században a falu gyülekezete kapta meg. A 29

román kor szokása szerint keletelt templom háromhajós bazilika, két nyugati tornya között jellegzetes kegyúri karzattal, mindhárom hajója félkör apszissal. Az egész templom kőboltozattal fedett, de a mai boltozatok a 17. századi, jezsuita periódusból valók. A tornyok az idő során több változáson estek át: többféle sisakot kaptak, egy tűzvész utáni felújítás miatt például barokk hagymás-csúcsuk is volt. Mai formájukat a templom számos egyéb részével együtt August Ottmar Essenwein német építész által vezetett műemléki felújítás során kapták; a renoválás során a tornyokat egy szinttel megmagasította és a német területekre jellemző ún. csűrlős sisakokkal fedte. Említésre méltó még a levél- és indadíszes bélletes kapuzat, amely eredeti állapotban fennmaradt. A belső tér berendezése a későbbi korok felújításainak eredménye. A templomot a közelmúltban sajnos fel kellett állványozni, mert a boltozatok meggyengültek és életveszélyessé váltak. Szintén a 13. századból maradt fenn a visegrádi Salamon-torony, ami a középkor hadi építészetének érdekes emléke. A visegrádi alsóvár és annak falrendszere a közelben futó országút és Duna-szakasz ellenőrzésére és a tatár támadások megállítására épült; ennek a védelmi rendszernek a lakótornya volt a Salamon-torony. Hatszögletű alaprajzú, öt szintes építmény volt, felül terasztetős gyilokjáróval, bejárata az első emeletről nyílt. Károly Róbert ide helyezte át a székhelyét és a tornyot átalakíttatta. Boltozatokra cserélte a felső szint fa födémét, megosztotta az emeletnyi termeket, a bejáratot a második szintre tette át. A 16. században a torony egy részét lerombolták, majd a török háborúk után elhagyatva állt egészen az 1870es évekig. A több évtizeden keresztül tartó felújítási munkák után az 1960-as években nyerte el mai formáját a kor műemlékfelújítási elvei szerint. Barokk egyházi épületek A Rajka-Soroksár Duna-szakaszon végighajózva számos jelentős barokk egyházi emléket ismerhetünk meg. Győrben mindjárt három különböző barokk stílusú templomot találunk: A Loyolai Szent Ignác bencés (korábban jezsuita) templom Magyarország egyik első barokk épülete, eredeti terveit egy Baccio del Bianco nevű olasz mester készítette 1634-ben, az itáliai kora barokk stílusnak megfelelően. Később a számos felújítás és átalakítás során a külső megváltozott, de a belsőben még fellelhetőek az eredeti, a kor római jezsuita templomaira hasonlító díszítések. A Karmelita templom a magyar barokk építészet különleges és rendhagyó emléke. A Wittwer Márton Athanáz karmelita szerzetes építész által tervezett templom az osztrák területen elterjedt elliptikus-centrális alaprajzzal készült, a belső berendezést szintén a rend egyik tagja, Richter Ferenc testvér készítette. A kompozíciójával a városképbe jól illeszkedő templom az érett barokk szép példája. Az Evangélikus templom érdekes lenyomata korának: II. József türelmi rendelete után a felekezet újra építhetett templomot, de csak torony nélkül. A késő-barokk copf stílus egyszerűbb vonalvezetése és 30

szerényebb díszítése figyelhető meg a külsőn, míg a háromhajós belsőben rokokó díszítéseket is találhatunk. Esztergom legszebb barokk temploma a Szent Ignác-plébániatemplom, melyet a jezsuiták építettek 1728-38. között. Mellé rendház is épült, ami később elpusztult, alapjain ma a Prímási palota áll. Az épület a rend feloszlatása után többször is gazdát cserélt, majd az esztergomi érsekség kapta meg. Ekkor épültek meg a tornyai, mert eredetileg a vár közelsége miatt azok nélkül készült el. Sajnos a II. világháborúban súlyosan megrongálódott, így eredeti belső berendezéséből szinte semmi sem maradt fenn. Történetének érdekessége, hogy 1820-tól a Bazilika felszenteléséig ez volt a magyar főszékesegyház. Szentendrén a késő barokk kor két jellegzetes emléke a Belgrád székesegyház (a szerb ortodox egyház püspöki széktemploma) és a Blagovesztenszka görögkeleti templom. Belsőjük a magyarországi ortodox egyházművészet kimagasló emléke. Budapestre érve számos barokk templomot találunk. Legfontosabbak a pálos, szervita és ferences templomok, melyek időben szinte párhuzamosan, 1720 körül épültek. Barokk emléket az ország szinte minden településén láthatunk. A korra jellemző, hogy régebbi templom, kápolna szinte nem maradt utána érintetlenül, valamint sok településre típusterv szerint épült templom. Klasszicista remekmű a Duna partján: az esztergomi Bazilika A Dunakanyar egyik legismertebb, már nagy távolságból feltűnő építészeti emléke az esztergomi várhegyre épült Bazilika. Az ország legmagasabb épületeként a várdombról tornyosul Esztergom és Párkány fölé. A Bazilikát megelőzően több templom állt már a Várhegyen, de ezeket a történelem viharai szinte nyom nélkül eltüntették; a legutolsó, teljes körű pusztítás magának a székesegyháznak a kivitelezése előtt zajlott, mikor egy tizenegy méter vastag talajrészt hordtak el az akkori dombból, amivel a mai templomhoz vezető rámpát töltötték fel. Az építés története a 19. század elején kezdődött, amikor Rudnay Sándor hercegprímás Esztergomba akarta visszahelyezni a török hódoltság alatt Nagyszombatra költöztetett egyházi központot, és ehhez új és reprezentatív templomot tervezett. Az első elfogadott terveket Kühner Pál készítette, aki az egész Várhegy rendezésével, számos oktatási és lakóépülettel mintegy a „Magyar Vatikánt“ vázolta fel, melyből aztán csak néhány rész valósult meg. 1822-ben indult az építkezés, amely majd ötven évig tartott. Kühner halála után unokaöccse, Packh János vezette az építkezést, majd Packh halála után az időközben hivatalba lépett új érsek, Kopácsy János az egri székesegyház építészét, Hild Józsefet kérte fel a munka folytatására. Hild módosított a terveken, magasított a kupoladobon, egyszerűsítette a részleteket. A kupolát az akkoriban Magyarországon újnak számító vasszerkezetből készítette el. A templomot 1856. augusztus 31-én szentelték fel, ahol elhangzott Liszt Ferenc erre az alkalomra komponált egyházzenei alkotása, az Esztergomi mise, bár az épület több része még befejezetlenül állt. Végül Lippert József irányításával fejezték be az építkezést 31

1862-ben. Az épület letisztult külseje, a táj fölé hatalmasodó tömege jól mutatja kora templomépítészeti elképzeléseit. A számos építész és építtető közreműködése ellenére egységes, összefogott alkotás, a magyar klasszicista egyházi építészet legjellegzetesebb darabja. A belső kevésbé mutat ilyen tiszta képet, díszítése már eklektikusnak mondható, számos olasz, német és magyar festő és szobrászmester keze nyomát viseli. A belső talán legérdekesebb része a Bakócz-kápolna, amely a középkori Szent Adalbert katedrális oldalkápolnájaként túlélte az ostromokat és a török korszakot, majd a bazilika építése előtt Packh János vezetésével ezerhatszáz számozott darabra bontották, és oldalkápolnaként beépítették az új templomba, ezzel megmentették az ország egyetlen épségben fennmaradt reneszánsz épületét. Dzsámik, török emlékek A török hódoltság 150 évére számos épület emlékeztet országszerte. A volt török közigazgatás nagyobb vàrosaiban dzsámik, fürdők és erődítések épültek a katonaság és adminisztráció kiszolgálására. A három részre szakadt ország török része a budai vilájet irányìtása alá tartozott, határa Esztergomtól nyugatra húzódott. A Duna mentén Esztergomban és attól lefelé találunk törökkori műemléket. Az első a Duna partján talàlható esztergomi Özicseli Hadzsi Ibrahim-dzsámi, a legészakibb török imaház. A partról szemlélve egy csonka minaret és az apró szamárhát-ívű ablakok hívják fel rá a figyelmet. Felújítása pár éve fejeződött be, azóta látható az eredeti padlója is négy méterrel a mai talajszint alatt. A dzsámit korábban magtárként, majd lakóházként használták, a hozzá kapcsolódó fürdő néhány medencéje még az 1960-as években is működött. A mellettük elhelyezkedő derviskolostor feltárása ma is tart, előzőleg az ún. Petz-gyár állt a romok felett. A török igazgatási központ Buda volt, így itt számos épület készült, melyek közül sok fürdőt ma is használnak. Egyedülálló emlék a Rózsadombon található Gül Baba türbéje, egy muzulmán szerzetes sírkápolnája. Az ostromló török sereggel érkezett Budára, majd itt halt meg a sikeres ostrom ünnepén. Temetésén állítólag a szultán is részt vett, a türbét a Budai pasa építtette. Szabályosan szerkesztett nyolcszög alaprajzú építmény, félkör záródással, eredetileg szamárhát-ívű ablakokkal, középen a dervis sírjával. Később a jezsuiták átalakították barokk kápolnává, majd magánházként is funkcionált. A 19. század végén kezdődött el restaurálása a török kormány segítségével, ami több szakaszban a 60-as évekig tartott. Zsinagógák A zsidóság már a római kor óta jelen van a Kárpát-medencében, a magyar királyság középkori története során zavartalanul működő zsidó közösségek éltek főként a városokon belül. A török kiűzése során azonban a zsidó közösségek jórészét is elűzték, a mai zsidóság nagy része a 18. század elején és később vándorolt be. A hazai megmaradt zsinagógák nagy része ezért a 19. század során épült, az akkori magyarországi és 32

asszimilálódó zsidó közösségének fellendülésekor. A kor historizáló építészeti stílusának megfelelően az egyházak különböző történeti korok építészeti formáiból választottak maguknak, a katolikus templomok nagy része például neoromán stílusban épült, a zsidó hitközség a mór stílust használta. A zsidóság 20. századi tragédiája miatt kevés hazai zsinagógát használnak eredeti rendeltetése szerint, sokuk kiállítóterem, kultúrház, néhány romosan áll. A Győri zsinagóga 1868-ra készült el, és szépen ötvözi a mór stílust és a szecessziót. Központi tere szabályos oktogonális alaprajzú, kétszintes galériás tér. A mellé épült hitközségi iskola ma zeneiskolaként, a 2003-ban korhűen felújított templom múzeum és rendezvénytérként üzemel. Az Esztergomi zsinagóga épülete sem zsinagógaként működik; a világhábórú óta több funkciója is volt, ma művelődési ház. Az épület Baumhorn Lipót építész első önálló épülete, késő romantikus stílusban épült 1888-ban. Budapesten több zsinagógát is találunk, említésre méltó a Rumbach Sebestyén utcai, melyet Otto Wagner, a bécsi szecesszió mestere tervezett, ma üresen áll. Közel hozzá található a Dohány utcai zsinagóga, mely ma is a hazai zsidóság vallási központja.

4.

KULTURÁLIS ÉRTÉKEK

4.1. Népek és hagyományok Nemzetiségek a Duna mentén Az elmúlt évszázadokban a Duna régiójában Magyarországon a magyarságon kívül más népek csoportjai is megtelepedtek, közösségeik jelentős szerepet játszottak hazánk társadalmi-gazdasági életében. Napjainkra számuk erősen megfogyatkozott az asszimiláció, elvándorlás vagy kitelepítés következtében, de egyes településeken máig erős közösségeket alkotnak. A régióban szlovákok, szerbek, németek és bolgárok töltöttek be meghatározó szerepet, szokásaik, sajátos hagyományaik hatással voltak a magyarság kultúrájára is. Napjainkban a magyarországi szlovákok többsége részben Békés megyében, részben a Dunakanyar vidékén él. Bár a mai Szlovákia területéről korábban is költöztek szlovákok a Kárpát-medence déli régióiba, jelentősebb számban csak a 17. század végétől, a törökök kiűzése után telepedtek le vagy lettek letelepítve a szinte néptelenné vált déli országrészben. A második világháború végéig számos virágzó települést hoztak létre, ám ekkor egy ún. lakosságcsere keretében szlovákok tömegei kényszerültek elhagyni hazánkat. A Duna mentén hozták létre településeik láncolatát a magyarországi szerbek. Többségük a török megszállás elől menekülve keresett új hazát a 15. századtól, a következő századokban jelentős szerb közösségek alakultak ki többek között Budán, Pomázon, Baján, Érden és Szentendrén. Az ortodox keresztény vallású szerbek fő tevékenysége a kézműipar és a kereskedelem volt, a Duna közelsége 33

lehetőséget teremtett arra, hogy termékeik vízi úton messzi földre eljuthassanak. A jelenleg mintegy 200.000 főt számláló hazai németség túlnyomó többsége a szlovákokhoz hasonlóan a törökök kiűzését követő 100-150 éveben telepedett le Magyarországon. Bár az ország szinte minden régiójában megtalálhatóak, a Duna mindegyik idevándorló német család életében meghatározó szerepet játszott: rendszerint vízi úton érkeztek ingóságaikkal, gyakran állataikkal együtt. Sajátos hajótípust használtak, az igen egyszerű szerkezetű, tutajhoz hasonlatos ún. ulmi skatulyát, mely egyrészt készítésük helyéről kapta nevét, másrészt a ráépített dobozszerű fedett helyiségről skatulyának gúnyolták. Életmódjuk, munkamoráljuk és településeik komoly hatással voltak a magyar társadalom alakulására. Bár bolgárok a középkortól éltek a Kárpát-medencében, legjelentősebb számban a 19. század második felétől az 1930-as évekig érkeztek hazánkba. Jellemzően kertészettel foglalkoztak, számos várost szinte kizárólag ők láttak el zöldségekkel, köszönhetően speciális módszereiknek. Fejlett öntöző- és melegágyi módszereik mellett a lóval hajtott ókori eredetű vízemelőt, az ún. bolgárkereket is ők terjesztették el a magyarországi gazdálkodók körében. A többi hazai nemzetiségtől eltérően a magyarországi bolgárok sokáig szoros kapcsolatot tartottak fenn az óhazával és megőrizték állampolgárságukat. Magyar hagyományok Kunszigeti Jézuskeresés A Jézus-keresés népszokás sok helyen élő volt az 1940-es évekig. Húsvét hajnalán annak az emlékét eleveníti meg, amikor a Krisztus sírjához igyekező asszonyok üresen találták a sírt, mivel Jézus feltámadt. Kunsziget Győrtől 15 km-re, a Mosoni-Duna jobb partján található. A Jézuskeresés népi vallásos hagyományként talán egyedül itt maradt fenn. Úgy tudják a lakosok, hogy a török időkből ered. A felgyújtott templom miatt egy előénekessel a hívek elindultak Húsvét hajnalban az útszéli keresztekhez vigasztalást keresni. Kezdetben kevés ember vett részt a körmeneten, aztán az emberek egymástól hallva mind többen és többen jöttek. A résztvevők virrasztással, énekléssel, gyertyás vonulással, újra felelevenítik a három szent napot, a nagypénteket, a nagyszombatot és a húsvét vasárnapot. (forrás: Szalainé Hécz Tünde ) Magyarországi német (sváb) hagyományok Visegrádi sajbázás „Egyetlen népszokás ismert, amiről azt feltételezhetjük, hogy kimondottan német eredetű, ez pedig a sajbázás. A sajba botra fűzött lángoló, parázsló fakorong, amit június 24-én, Szent Iván éjén, minden nép tűzünnepe idején szoktak volt a hegyről legörgetni, és közben az általuk kiválasztott leány nevét kiabálták: „Sajba legyen X. Y.-nak!” 34

A sajbát az Apátkúti-patak jobb oldali dombjáról dobták le a patak felé, a lányok lenn a völgyben várták a tüzes korongokat, és a mialatt a patakban kioltották a korong tüzét, számolták, ki hányat kapott. Ez aztán néhány napig beszédtéma volt a faluban. Az 1950-es években még élt a szokás. 1999-ben a nemzetiségi önkormányzat a hagyományt felújította, de az időpontját Szent Iván éjéről áthelyezték a pünkösd előtti vasárnapra." (forrás: Magyar Eszter) Magyarországi szerb (rác) hagyományok A nyári napforduló egyik kiemelkedő ünnepe Szent Iván napja (Ivanjdan, július 9). Ilyenkor az asszonyok koszorút fontak az úgynevezett Iván napi szép aranysárga mezei virágból (tejoltó galaj). A koszorúkat aztán a házak bejárata fölé helyezték, hogy megóvja a házat a villámcsapástól, rontó erőktől, szellemektől és más bajoktól. Koszorú került a templom bejárata fölé és az út menti keresztekre is. Magyarországi szlovák hagyományok Pilisszentlélek, bár a Dunától kicsit távolabb, a hegyek ölelésében fekszik, Esztergomhoz tartozik. Az ősi magyar, a Pálos szerzetesek kolostoráról nevezetes kis településre a 18. században pálosok hívására érkeztek szlovák betelepülők. Hagyományos ősi mesterségükről kapta a helység szlovák nevét: a huta a nyersvas kinyerésére szolgáló kemence volt. A képen hagyományos

öltözetet viselő asszonyokat látni a

jellegzetes helyi ház előtt. 4.2 Szellemi örökség Dunai legendák, történetek Kunsziget (Tündérvár) története Szinte minden kunszigetinek kötődik valamilyen története a Tündérvárnak nevezett romokhoz. Timaffy László néprajztudós így jegyezte le a történetet: „Hajdanában tündérek lakták a tornyot és egyiküket kiszemelte magának egy dunai hajóslegény. Ám a szépség nem fogadta közeledését, ezért a legény elátkozta a tündéreket, akik mind kővé váltak.”Ezzel magyarázza a hiedelem, miért olyan erős a falmaradvány, hogy elbontani se lehetett – aki mégis megpróbálja, az pórul jár. A másik változat szerint egykor tündérek laktak a toronyban. Vihar miatt bajba került halászok a toronyhoz vergődtek, és a tündérektől kértek segítséget. Az egyik tündér beengedte őket, de egy másik, egy kőszívű tündér kikergette őket a toronyból. A halászok ezért megátkozták a tündéreket, mondván, ha a szívük helyén kő van, váljanak teljesen kővé, és tűnjenek el a Mosoni-Dunából. Szalainé Hécz Tünde lejegyzése szerint a vár hajdani ura egyéb kincsek mellett tündérek 35

haját őrizte az erődítményben, s mikor az leégett, csak a varázslatos tincseket sajnálta igazán. Aranykert története Valamikor a Szigetköz Csallóköz egy tájegység volt. Máshol folyt a Duna fő ága, kusza mellékágai ideoda rendezték ezt a vidéket. Ez volt a legnagyobb sziget az egész Dunán. Aranykertnek is nevezték ezt a vidéket. Így szól Aranykert legendája: „Itt volt azon Aranykert, melyben a Tündérek honoltak, hol örök tavasz virít s arany gyümölcs terem. Fölemelkedve vízi palotáikból, hol mondhatatlan fény és gyönyörűség uralkodott, többnyire a Kis-Duna közepén fekvő Jóka – vagy mint régente írva találjuk, Ilka - szigetén tartózkodtak. Itt lakott királynéjuk a szép Tündér Ilona; s innét jártak át Macskaréven a Mogyorósi rétekre, hol egy agg fűzfa alatt megterítették asztalukat. A kinek kedve tartotta, mindenki hozzá állhatott és jóllakhatott; s ha távoztak, hajukból nyomukba még aranypor is hullott; ki mennyit bírt, annyit szedhetett abból. Nem is volt akkor sem koldus, sem szegény az egész Csallóközben. Csak miután egy gazember a tündérek asztalánál jóllakva, háládatlanul rácsúnyított, tűntek el a tündérek, és soha senki sem látta többé őket. A macskarévi révész kompjában utánuk aranypatkót talált, s azzal ki volt fizetve. A vidéken azóta nyomor és ínség uralkodik. A sziget Aranykert helyett Csallóközzé lett.” (Vasárnapi Újság cikke alapján ) Hitvilág A szájhagyomány sokféle természetfeletti lényt, mágikus eljárást, hiedelmet megőrzött az ősi magyar hitvilágból. Ezek felölelték, segítették, szabályozták az emberek életét. Ebben a hitvilágban a népi tudás, természetismeret, vallásosság olvad eggyé. Táltosok, garabonciások, boszorkányok, tündérek, törpék világa ez, népmeséinkben, mondáinkban találkozhatunk velük. A néphit szerint Szigetköz és Csallóköz területe régen Aranykert volt. Tündérek éltek a szigeteken, szerették az embereket, boldogan éltek. Az alábbi tündérmonda is e vidékről való: „Amikor még tündérek éltek itt a szigeteken, ha sütött a nap, a vízből előcsillant gyönyörű ruhájuk, ragyogott az aranyhajuk. Az arra csónakázó emberek nem tudtak betelni a csodálkozással. Sokan még a hangjukat is hallották, ahogy éneküket feléjük hozta az erdő zúgása meg a vízcsobogás. Igen szerették a szegény embereket. A halászoknak megmutatták a halfészkeket, hogy sokat tudjanak fogni, a fésűjükbe maradt aranyhajukat beszórták a Dunába és az aranyászoknak megnutatták azokat a helyeket, ahol az aranyra lelhetnek. Aki bajba jutott, megforgatta ladikját az örvény, azt meg kiszabadították. Legjobban egy Rózsika nevű tündérlány szerette az embereket, mindig köztük szeretett volna lenni. Egyszer aztán vége lett a tündérvilágnak. Elköltöztek a tündérek erről a vidékről. Csak a kis Rózsika nem akart velük menni. Könyörgött a csudaszép tündérkirálylánynak, Tündér Ilonának, hogy hadd maradjon itt az emberek között. Azt mondta neki Tündér Ilona: -Így tündérnek nem maradhatsz itt az emberek között, legfeljebb úgy, hogy virággá változtatlak. A kis 36

Rózsika ezt is vállalta, csakhogy szeretett emberei között maradhasson. Így változtatta át Tündér Ilona gyönyörű vízirózsává, s azóta nyílik a holtágak víztükrén a csodás fehérszirmú tündérrózsa, gyönyörködteti a szíveket, lelkeket és a kis tündérlány szeretete mosolyog a virágból az emberekre.”(N. László E.) (forrás: dr Timaffy László: Táltosok, tudósok, garabonciások. Hazánk Könyvkiadó Győr, 1992.)

A vízi lényekről is számos történetet találni. Az alábbi történet szereplője, a vízi lény vagy vízi lélek mindig jóindulatú, ha teszed, én is teszem alapon cselekvő, segítő alak. Rendszerint csúf, nagy hasú varangyos béka, ,,aki” – mint a népmesében is – emberré változva jelenik meg. A kútban lakó vízi léleknek a csallóközi ember a vödörből mindig visszaloccsantotta a víz egy részét, nehogy az ellenségévé váljék. „A két leány éppen ebédelt, amikor odament hozzájuk egy nagy hasú béka. Az egyik leány mindjárt észrevette a csúf, pislogó békát, nagyon megijedt tőle, s odább ment. A másik viszont megszánta, megetette, mert látta rajta, hogy nagyon éhes. Gondolta, hátha valami szegény lélek lakik benne. - Más jót nem tudok veled tenni, de megosztom véled a falatomat. A béka pedig jóllakva elment. A másik leány hiába biztatta a társát, hogy a csúnya jószágot üsse agyon. A leány szemmel kísérte a béka útját, aztán fölállt, s akkor vette észre, hogy ahol ült, az alatta lévő lepedőben egy négylevelű lóhere van. Tudta, hogy ez valami szerencsét jelent. Hamarosan egy szegény emberféle férfi közeledett feléje, hozzálépett, s ezt mondta: tudom, hogy jólelkű vagy, így még több jót is tehetsz velünk; gyere, elviszlek magammal koma asszonynak. El is indultak, s amikor a Dunához értek, a férfi átkarolta a leányt, s beleugrott vele a vízbe. Itt levitte őt a legnagyobb mélybe, ahol egy nagyon szép, csodálatos, gazdagon berendezett palota állt. Az egyik szobában egy gyermekágyban feküdt a nő. Különös csodás volt ez, a leány csak ámult-bámult mindenen. Megülték a születési tort, s a leány tömérdek kinccsel tért vissza a faluba, s igen boldog volt.” Nepomuki Szent János Patakok, hidak mentén, templomokban a figyelmes utazó, látogató, gyakran vehet észre Nepomuki Szent János szobrokat. Így van ez a Duna mentén is. A szent a gyónási titok, a Jezsuita rend, a haldoklók, vízen járók és a vízen bajba jutottak, a hajósok, vízimolnárok, hidak, utasemberek, fuvarozók védőszentje. A Dél-Csehországban született, Prágában jól ismert, és szeretett egyházi méltóságot választotta IV. Vencel király felesége, Zsófia gyóntatójául. A király mindenáron meg akarta tudni, mit gyónt a felesége. Mivel azonban János nem volt hajlandó megmondani, megkínoztatta, és a Károly-hídról a Moldva 37

folyóba dobatta, ahol mártírhalált halt. Egy csodás fényjelenség jelezte a királynénak, hol keressék a holttestet. 1729-ben avatták szentté. Nepomuki Szent Jánost általában papi öltözetben, feszülettel a kezében ábrázolják. Szobra talapzatán gyakran két kis angyal is helyet kap. Néha nyelvét tartja a kezében, mert állítólag tetemének előkerülésekor nyelve vérpiros volt, amit azóta is ereklyeként tisztelnek. Sokszor ujját tartja a szája elé, ami a haláláig megőrzött gyónási titokra utal. Glóriaként általában a legendában szereplő 5 csillag veszi körül a fejét. A szent legelső szobrát Prágában, a Károly-hídon állították. A nép körében is népszerű szent ünnepének (május 16.) előestéjén a múlt században több helyen, így például Szentendrén is fáklyás, dereglyés, csónakos felvonulást és bált rendeztek. Népzene, népdal Ha jellegzetes régi hangszert s vele együtt éneket kell választani, mindenképpen a Szigetközben sokáig élő dudára kell essen a választás. Az 1930-as években még a pásztorok, parasztok elő-elővették a dudájukat. A legenda így tartja: „Mit akarsz? – támadt a tüzes fekete bika a juhászra karácsony éjfelén, a keresztúton. – Jó dudás akarok lenni – felelt bátran a juhász. – Az leszel, de a lelked a mienk – mondta az ördög, mert ő volt a tüzes bika, és elment.” Azóta ott szól a duda a legelőn, a lakodalomban, kocsmában és keresztelőn, a törvényt nem ismerő farsangi bálban és a törvény születését ünneplő éjféli misén is. Derék gyerek a töcsök, Házasodni készül. Megkéreti a legyet, Veszi feleségül. A légy nyalja-falja Töcsök pici száját, A töcsök is megnyomja a légynek derekát. Odaugrik az ürge, Vőfély akar lenni, Azután meg a hörcsög

Társa akar lenni. Meg is mondta a töcsök Mind a kettőjüknek, hogy Násznagy után nézzenek Ennek mennyegzőnek. Róka lett a prímás, Szúnyog a szekundás, Egér lett a cimbalmos, Görény a trombitás. ( Szigetközi dudanóta)

Versek Szalontai Rezső írja: „A Duna a magyar lélek legnagyobb kifejezője. Szabályozza és megméri életünket, mint egy óriási hőmérő.”... „A mi vidékünkön válik a Duna naggyá, érezhetővé, tájak és lelkek szervezőjévé.” A költők lelkét is megérintette a folyó, a táj. Hol egyszerűen csak a tájat írják le, hol a nagy folyó, az áradások ereje mint költői kép jelenik meg a szabadság eszményeként. Az éppen csendes Duna a szerelmi költészetnek adott ihletet.

38

Vitkovics Mihályhoz /részlet/ 1815

Ásvány /részlet/ 1860

Midőn Budának roppant bércfokáról Szédülve Pestnek tornyait tekintem S a száz hajókat rengető Dunát, A nagy Dunának tündér kertjeit És a habokkal küzdő szép hidat, Melyen zsibongva egy világ tolong; Midőn körültem minden él s örül, S újabb meg újabb érzelemre gyújt: Itt a tanult kéz nagy remekjei, Ott a dicső ész alkotásai Az élet édes bájait mutatják, S mindazt előttem testesülve látom, Amit magamban csak képzelhetek: Kívánhat-é még többeket szemem? Berzsenyi Dániel

Volt egy falu hajdan a Duna mentében, Ma is megvan ugyan, pedig ott, hol régen; Mégis akkor épen a folyóra dőle; Most egy órányira van a Duna tőle. Ásványnak híjják most, amint hítták hajdan, De akkor gazdag volt ezüstben, aranyban; Bár nem volt bányája, nem is szántott, vetett, Mégis a maradék örökölt eleget. Hazudok! mert mégis volt egy kincsbányája, Volt egy szántófölde, kit a szélvész szánta; Tudnillik a Duna, melynek fövenyében Találta és mosta az aranyport bőven. Innen származott a parti falu kincse, A kincsből származott gonoszsága szinte; Mert igazán mondják a példabeszédbe': Mikép az erkölcsnek a pénz ellensége! Tompa Mihály

A Dunán Folyam, kebled hányszor repeszti meg Hajó futása s dúló fergeteg! S a seb mi hosszú és a seb mi mély! Minőt a szíven nem vág szenvedély. Mégis, ha elmegy fergeteg s hajó: A seb begyógyul, s minden újra jó. S az emberszív, ha egyszer megreped: Nincs balzsam, mely hegessze a sebet.

Dunánktól kérdem Havasaidon most hóolvadás van, tükröd feszül, hullámod zúg s dagad. Mondd, érzed-é tavaszi áradásban hatalmas, ősi ifjúságodat? Áprily Lajos

Petőfi Sándor

Az aranyhalacska, és a csuka Hol volt, hol nem, a Dunában, volt egy csöpp aranyhalacska, olyan kicsi, mint az ujjam, a legeslegkisebb ujjam, volt hát egy aranyhalacska,

aki mindig maga úszkált Duna fodros hullámában; úszkált apja háza körül, sétált le és föl a vízben, fickándozott a farkával, míg egy ízben találkozott a csukával, a Duna 39

és minden vizek urával. Úszott a nagy uszonyával, iszonyú nagy uszonyával, fröcskölte a vizet fennen, olyan gyorsan ment a vízben, mint a villamos a parton, vagy annál is sebesebben. Meglátta a csöpp aranyhal s ráköszönt, de gyönge hangon: - Jó napot kívánok, csuka bácsi! Hogy tetszik lenni? Mit tetszik csinálni? Azt mondta erre a csuka, a Duna és minden vizek ura: - Hallod-e, te kölök! Kinevetsz? Mindjárt elnáspángollak, hogy meggebedsz! - Csuka bácsi, kérem, én nem nevettem, csak köszöntem felelt az aranyhalacska; de a csuka, a Duna és minden vizek ura, mérgesen csak azt mondta: - Megállj!... Megállj, te kölök! S a méregtől, ha lett volna neki, csak úgy kunkorgott volna a bajsza. Azzal magát fogja, és az aranyhalacska után úszik nyomba. Menekül ám a csöpp aranyhal, nem mer szembeszállni olyan nagy hallal, mint a csuka, a Duna és minden vizek ura.

Úszik hazáig sebesen hazaér csuromvizesen, nyomában úszik a csuka, a Duna és minden vizek ura. Zsupsz! Udvarukba úszik a csöpp aranyhal; ott söpröget az apja egy söprűvel, de naggyal. Kérdi a fiát: - Hát te, fiam, honnan loholsz ugyan? - Jaj, jaj - mondja az aranyhalacska, a csuka úszik a nyomomba. Köszöntem neki, de hiába, azt mondta: "Hallod-e, te kölök! Kinevetsz? Mindjárt elnáspángollak, hogy meggebedsz!" - Micsoda? kiált az aranyhalacska apja. - Méghogy megver a csuka? Azzal a söprűjét kapja, és úgy elveri a csukát, a Duna és minden vizek urát, hogy azóta az aranyhal fiát, azt a csöpp aranyhalacskát, azt a kicsit, icipicit, olyan kicsit, mint az ujjam, a legeslegkisebb ujjam, mindig mindenkor mindenütt békiben úszkálni hagyja. Kormos István

40

Dalok a Dunáról Széles a Duna... Széles a Duna, magos a partja. Leteszi szűrét Nincs olyan legény, ki átugorja. Lehajtja fejét Ferkó átugrotta, csizmát sem sározta. Panni jár utána, Ez ám a legény! Ez ám a legény! Széles a Tisza, szellő Nincs olyan leány, ki Julcsa tegnap este mégis Ez ám a leány!

a

lova rózsája kendőt hord

legyezi. átevezi. Széles a Tisza, keskeny átevezte, Nincs olyan legény, ki át Ez a legény átalússza, ha babája Ez ám a legény!

Széles a Duna, magas a partja. Nincs olyan legény, ki átugorja. Leteszi szűrét Rózsám átugorja, csizmáját nem sározza, Lehajtja fejét Ez ám a legény! A babája átöleli, Ez ám a legény Hej, Dunáról... Hej, Dunáról fúj a szél Nőttél volna nagyobbra, Szegény embert mindig ér Lettél volna katona Dunáról fúj a szél Dunáról fúj a szél.

a a páros

rózsafa babája csókot is

Ha Dunáról nem fújna Olyan hideg nem volna Dunáról fuj a szél

Kályha vállán a cica Szeretsz-e még Katica Dunáról fúj a szél

Hej Jancsika, Jancsika Miért nem nőttél nagyobbra Dunáról fúj a szél

Ha nem szeretsz, Katica Karmoljon meg a cica Dunáról fúj a szél

Tiszán innen, Dunán túl ... Tiszán innen, Dunán túl, Túl a Tiszán van egy csikós nyájastul. Kis pejlova ki van kötve szűrkötéllel, Pakróc nélkül, gazdástul.

Tiszán innen, Dunán túl, Túl a Tiszán kicsi kunyhó nyárfástul. Mindig azon jár az eszem, Odavágyik az én szívem párostul.

Tiszán innen, Dunán túl, Túl a Tiszán van egy juhász nyájastul. Ott főzik a jó paprikást, Meg is eszik kis vellával, fakalánnyal, bográcsbul!

mellé, mellé. utána.

a partja. ne ússza. úgy akarja.

mellé, mellé. ad neki.

Tiszán innen, Dunán túl, Túl a Tiszán van egy csikós nyájastul. Kis pejlova ki van kötve szűrkötéllel, Pakróc nélkül, gazdástul.

41

Duna parton...

Mély a Dunának a széle... Mély a Dunának a széle, De még mélyebb a közepe. Az én rózsám kerülgeti, Által akar rajta menni.

Ha az Isten megengedi, Hidat csináltatok neki; Házamnál az egyik vége, Győrig ér a másik vége.

Komáromi kisleány... Komáromi kisleány, Vigyél által a Dunán, A Dunán, a Dunán, Vigyél által a Dunán.

Télen nagyon hideg van, Nyáron nagyon meleg van, Soha nincs jó idő, Mindig esik az eső.

Ha átviszel a Dunán, Megcsókollak a partján, A partján, a partján, Megcsókollak a partján.

42

4.3. Dunai mesterségek Dunai halászat A Kárpát-medence álló- és folyóvizeinek legendás halbőségéről számos leírással, adattal rendelkezünk az elmúlt századokból. Egyes vidékeknek sajátos halászati hagyományai, módszerei alakultak ki, az eltérő természetű vizek és a helyben fogható halfajok más-más technikát és eszközkészletet követeltek meg. Az egyik ilyen sajátos halászati módszereket felvonultató terület a Duna volt. A dunai halászok népes társadalmát az ún. kishalászok és nagyhalászok alkották, tevékenységük jól kiegészítette egymást. A kishalászok rendszerint magányosan, egy ember által is kezelhető szerszámokkal

dolgoztak.

Dobóhálóval,

különféle

varsákkal

(vesszőből vagy hálóból készített halcsapda), horgokkal, szigonnyal olyan helyeken halásztak, ahol nem volt vontatható nagy kerítőháló vagy nem lehetett elérni velük a halak búvóhelyeit. Bár számos kishalásznak biztosította a megélhetését az egyéni halászat, a halászmesterség igazán eredményes eljárásai nagyon jól szervezett közösségeket, valamint jelentékeny méretű és értékű szerszámot követeltek. A dunai nagyhalászok fő halfogó eszköze a gyakran több száz méteres kerítőháló volt, használatához jól együttműködő és gyakorlott közösségre volt szükség. E közösségeket a halászbokor névvel illették, szerszámaik közös tulajdonban voltak, együtt készítették, javították őket. A bokor vezetője a halászmester volt, aki irányította, összehangolta a ladikokban és a parton hálót húzók munkáját. A kerítőhalászat során a hálót a folyó két partja között a hal járásával ellentétes irányba húzták. A háló felső peremére úsztatókat kötöttek, hogy a víz színén maradjon, az alsó részét pedig súlyokkal húzták a víz fenekére. A félkörben húzott háló megfeszült, és ezáltal a hal sem felette, sem alatta nem tudott elmenekülni. A napjainkban a Dunában fogható halak mellett évszázadokig meghatározó volt a Feketetengerből a folyón felúszó hatalmas méretű vizák halászata. Hálóval, különféle csapdákkal, szigonnyal egyaránt halásztak vizára, melyet a legértékesebb dunai halnak tartottak. A 20. század második felére aztán a fokozódó vízszennyezés és a Duna alsó szakaszán épített vízlépcsők és erőművek hatására gyakorlatilag eltűnt a folyó magyarországi szakaszáról e nagyra tartott halfaj. Pákászat A vízrendezések, lecsapolások, folyószabályozások előtt a Csallóköz, Szigetköz vízjárta vidék volt. Mára már csak nyomai léteznek ennek a vízi világnak. A természet adta kincsekből éltek a 43

nád- és földkunyhóban élő gyűjtögető, halászgató, vadászgató életmódot folytató

emberek, a

pákászok (csikászok, rákászok). Sokszor a családjuk is ott élt velük. Nevüket onnan kapták, hogy a gyékény növényt gyűjtötték, ennek buzogányát nevezték valamikor pákának. A pelyhes pákát párnába, dunnába tölteni adták el vagy elcserélték amire kellett. Rétes emberként, nádlaciként is emlegették őket. A pákász a mocsarakban nád- és földkunyhókban lakott. Szigonnyal, vejszével, varsával halászott. Hurokkal, csapdákkal fogta a vízimadarakat, és solymászott is. Ismerte a nyilat, íjat és a hajítófát. A pákász és családja gyűjtötte az ehető mocsári növényeket, a vadmadarak tojását, tollát, a piócát és a teknősbékát, méheket tartottak. Az ingó lápon két-három ágú bottal jártak. Bocskoruk alá gyékényből font tányérforma talpat kötöttek, hogy az ingoványos talajba bele ne süppedjenek. Evőkanaluk nyéllel ellátott kagyló volt. A villát nádból, a kanalasgém csőréből formálták ki. Edényeik jó része lopótökből készült. Tüzet két fa összedörzsölésével, acéllal, kovával és taplóval gyújtottak. Télen kosárkötéssel töltötték az időt. Kosárfonás, kaskötés Kötésre, fonásra olyan növények használhatók fel melyeknek vesszeje hajlékony, rugalmas, egyenes. Legkedveltebbek a fűzfélék, melyek vízpartok közelében mindenütt megtalálhatók. A gyékény is kedvelt, azt nemcsak fonni, szőni is lehet. A kosárkötés téli, kiegészítő foglalkozás volt. Levélhullás után kell levágni a vesszőket egy görbe késsel, és kévébe kötve tárolni. A jól megmetszett bokor következő évben szép egyenes hajtásokat hoz. Emberi lakhely, kerítés, állatok szállása, halászati eszközök, tároló kosarak, kasok, háti kosarak, fekhely, aszaló és még számtalan dolog készülhetett – és készül a mai napig – a vízparti növényekből. A gúzskarika a mindennapi életben használt fűzből font erős karika. Ezen forgott a kapu, ez tartotta össze a söprűt, állatot kötöttek ki vele. Innen ered a mondás: „gúzsba van kötve a keze”. Már egy gyermek is könnyedén elkészítheti. Aranymosás Európa egyik leggazdagabb aranymosó helye az őskortól szinte napjainkig a Kárpát-medence volt, legfőképpen Erdély, a Kisalföld és a Muraköz. A Duna belépve hazánk területére lelassul, hordalékát, köztük az Alpok hegyei között kimosódott aranyat lerakja. Alacsony vízálláskor így a part menti fövenyből az aranymosók – vagy régebbi nevükön aranyászok – évszázadokon keresztül szorgos munkával kinyerhették e rendkívül értékes fémet. A folyó kisalföldi szakaszán leginkább a csallóközi parton fekvő községek és szigetközi falvak lakói éltek aranymosásból, de a Vág, a Garam és az Ipoly partjain is mostak aranyat. A kisalföldi aranyászok a Duna mentén akár Linzig is eljutottak, ám szerencsét próbáltak a folyó alföldi, paksi, mohácsi szakaszán is. Az alkalmas helyet próbamosással, ún. lapátpróbával választották ki: ha a feketére pörkölt falapáton a hordalék között 44

elegendő számú aranyszemcsét láttak, felállították a mosópadot. A mosópad egy kisebb asztalnyi méretű, enyhe lejtésű puhafa pad volt, melynek felső részére merték a hordalékkal teli vizet, ennek nagy része végigfolyt a padon, de a nehezebb aranyszemcsék a lap alsó részére illesztett durva pokróc szálain fennakadtak. Ha a pokróc megtelt, a nagy aranytartalmú homokot egy sajtárba gyűjtötték, majd a nap végén néhány átöblítéssel tovább tisztították. Otthon aztán higany hozzáadásával nyerték ki a tiszta aranyat a hazavitt masszából, amit egy gyolcszacskón keresztülnyomkodva távolítottak el belőle. Ha mégis maradt benne egy kevés higany, akkor az aranyat kanálba téve tűz fölé tartották s így a higany maradéka is távozott. A sárga aranyporból, az ún. sáraranyból kis golyókat formáztak s így vitték beváltani a pozsonyi, győri vagy komáromi aranyművesekhez. E régi mesterség a 20. század folyamán fokozatosan veszített jelentőségéből, a Duna szabályozása, a gyakori kotrás megváltoztatta a folyó mederviszonyait, az ausztriai duzzasztók felfogták a folyó hordalékát, így jelentősebb mennyiségű arany el sem juthatott a korábbi aranymosó helyekre. Faúsztatás A vízi közlekedés és szállítás egyik legősibb fajtája az úsztatás. A 20. század elejéig, a gőzhajózás szélesebb körű elterjedéséig nélkülözhetetlen szállítóeszköz volt folyóinkon a tutaj. A tutajozás elsőrendű funkciója a Kárpát-medencét övező magashegyi erdőségek szálfáinak nagy távolságra való eljuttatása, a fában szegény vidékek olcsó és jó minőségű tűzi- és épületfával való ellátása volt. Bár a tutaj maga volt a szállítandó áru, gyakran sót, gyümölcsöt, különféle faeszközöket is szállítottak rajtuk. A tutajozás virágkora a 19. század közepére tehető, ekkor pl. a Vágon évente több mint tízezer tutajt úsztattak le Komáromig, miközben Komáromba német és osztrák területekről is érkeztek tutajok a Dunán. A tutajok mérete elsősorban a meder szélességétől függött. Az ún. kötőhelyeken a különböző hosszúságú szálfákat megközelítően egyenlő hosszúságú darabokra vágták és mogyorófavesszővel egymáshoz kötözték oly módon, hogy a vékonyabb végük alkossa a tutaj elejét. Az így kialakított trapéz alakú tutajt az úsztatás során aztán könnyebben tudták kormányozni. Ezen a néhány négyzetméternyi területen zajlott a tutajosok élete a több hétig tartó úton. A tutajra gyakran kis kunyhót építettek, itt aludt a rendszerint 3-4 fős „legénység”. A tutajozás a Kárpát-medence népeinél az árucsere-kapcsolatok sajátos módját, a különböző 45

etnikumok közötti érintkezés egy jellegzetes munkavégzéshez kapcsolódó formáját, lehetőségét is jelentette. A kapcsolatteremtésnek ezen módja – és vele együtt a tutajozás – a 20. század első évtizedeiben, részben az országhatárok változása, ezáltal folyóvizeink hegyvidéki szakaszainak elvesztése miatt, részben a vízi közlekedés és szállítás megváltozott körülményeinek hatására megszűnt Magyarországon. Hajóácsok A Duna-menti települések életében mindig meghatározó szerepet játszott a vízen történő közlekedés és szállítás. A különféle hajókat, csónakokat, dereglyéket és kompokat rendszerint céhekbe szerveződő hajóácsok, régiesebb nevükön hajókötők készítették. A folyóparton álló hajóépítő műhelyekben a vízi úton szállított nyers fatörzsekből kézifűrésszel maguk vágták ki a hajóépítéshez szükséges gerendákat, deszkákat. A hajókészítés alapanyaga a felhasználás módjától függően rendszerint keményfa, leginkább tölgy valamint fenyőfa volt. A parton összeácsolták a hajó gerendavázát, amelyet deszkákból készített palánkkal burkoltak. A deszkázat illesztéseit, réseit száraz mohával tömítették. Ezt a szigetelő anyagot lécekkel, ill. U alakú ún. iszkábaszegekkel rögzítették a deszkák közötti résekbe, így gondoskodva a hajók teljes vízmentességéről. E tevékenységükről kapták a hajóácsok az évszázadokon át használt super elnevezésüket, a német eredetű név a schoppen, azaz tömni igéből származik. Magyarországon különösen a szolnoki és szegedi

superok

voltak

ismertek, a Duna mentén elsősorban hajóácsok

a

komáromi

tevékenysége

volt jelentős. A mesterség fénykora

a

18-19.

században volt, az ekkor fellendülő gabonakereskedelem számú igényelt,

nagy

szállítóhajót miközben

a

személyszállító vízi járművekre is megnőtt a kereslet. A hazai mesterek által készített fahajók külföldön is ismertek voltak, így Európa számos országában használtak magyar hajókat. A 20. század elejére azonban az egyre hatékonyabb gőzvontatás fokozatosan kiszorította a fahajókat, a század közepére pedig gyakorlatilag el is tűnt a nagy múltú hajóács-mesterség, az általuk készített 46

míves fahajók helyét fokozatosan a fémlemezből készített, hegesztett és szegecselt hajótestek vették át.

Hajómalmok A római korból eredeztethető hajómalmok olyan, két úszó fahajón nyugvó malomszerkezetek, melyek az őrlésre legalkalmasabb

vízáramlatot

keresve

bármely

folyószakaszon lehorgonyozhatók. Helyüket kora tavasztól késő őszig a víz sodrásához alkalmazkodva változtathatták, telente azonban jégzajlástól mentes kikötőbe vagy partra kellett vontatni őket. Magyarországon a 13. századtól kezdődően a 20. század közepéig használták, fénykoruk a 19. századra esett, de a gőzüzemű malmok terjedésével számuk fokozatosan csökkent. Az őrlőszerkezetet befogadó nagyobb hajótestnek házhajó, a kisebbiknek tárhajó vagy völgyhajó volt a neve. Hegyes elejüket fordították a víz sodrásával ellentétes irányba, végeiket tompán képezték ki. Rajtuk nyugodott az alulcsapó vízikerék és az azt tartó gerenda. Minden hajómalomhoz egy-két molnárcsónak, ladik volt kikötve, melyeken az őrölni valót (gabonát, paprikát) és az őrleményt szállították. A malmokat vesszőből font kötelekkel erősítették a folyó fenekére levert vasalt végű hegyes cölöphöz, az ún. malomszeghez. A hajómalmokat kora tavasszal, a jégzajlás levonulása után rendszerint József napkor (március 19.) „bekötötték”. Csoportosan, meghatározott rend szerint rögzítették a malomállásokba vagy ún. révekbe. A parthoz legközelebb eső malom állt a vízfolyás iránya szerint legfelül, tőle lejjebb, a folyó közepe felé volt kikötve a többi, hogy mindegyik friss vízáramlathoz jusson. A tél beköszönte előtt a hajómalmokat biztonságba helyezték, hogy a jég kárt ne tegyen bennük. Ezért legkésőbb András napján (november 30.) befejezték az őrlést. A malmok ún. kikötése két különböző módon történhetett: vagy a vízen szétszedték, leszerelték a vízikereket és a hajókat összekötő gerendákat, majd a két hajótestet külön-külön ún. tekerővel partra húzatták, vagy ökrökkel, lovakkal, esetleg emberi erővel jégzajlástól mentes folyóvízre, holtágba vontatták az egész malmot. A téli hónapokban kerítettek sort a molnárok a különféle javításokra, a törött, elhasználódott alkatrészek pótlására, a hajótestek tömítésére.

47

A jeges A hűtőgépek feltalálása és széles körű elterjedése előtt elődeink évszázadokon keresztül természetes jeget használtak hűtésre. Vízparti települések lakói sokszor maguk termelték ki a közeli tóból vagy folyóból a háztartásuk számára szükséges jeget, ám jóval gyakoribb volt, hogy a meleg nyári hónapokban az ún. jegestől, azaz jégkereskedőtől szerezték be a hűsítő jégtömböket. Budapest jéggel való ellátásában sokáig meghatározó szerepet játszottak a soroksári sváb vállalkozók, akik nyaranta a Dunából nyert jéggel járták a főváros utcáit.

E vállalkozó gazdák rendszerint karácsony után jégtörő embereket fogadtak fel, akik baltával feltörték a folyó januárra már legalább 10-20 cm-esre hízott jegét, majd csáklyával partra húzták a hatalmas méretű jégtáblákat. Itt kisebb darabokra törték a jeget, kocsikra pakolták, és a közelben kialakított, földbe ásott, náddal és szalmával fedett vermekhez szállították a jeget. A jégveremben a lehető legtömörebben helyezték el a jégtömböket, hogy minél kevesebb levegő férjen közéjük, s így tárolták egészen a nyári hónapokig. Nyáridőben aztán a jégkereskedő naponta szekerezett be a városba jeget árulni. A saját háztartásuk számára vásárló polgárcsaládokon kívül rendszeres vevőknek számítottak a fogadósok, kocsmárosok, cukrászok (fagylaltkészítéshez használták a jeget) valamint a mészárosok, hentesek, akik az általuk feldolgozott húsok frissességének megőrzéséért vásároltak gyakran jeget. De a jég 48

gyógyászati felhasználása is jelentős volt, gyulladásos betegségek tüneteit próbálták jéggel enyhíteni. Természetesen nem minden télen lehetett elegendő jeget gyűjteni. Enyhe teleket követően időről időre előfordult, hogy a Kárpát-medence magashegységeiben gyűjtött jeget szállították nem csekély költségen a fővárosba. A soroksári jegeseket szerencsére csak nagyon ritkán sújtotta olyan enyhe téli időjárás, hogy nem tudtak elegendő jeget szállítani Budapest lakóinak, így hosszú időn át számos helyi család több generációjának is tisztes bevételi forrást jelentett a Duna jege. A piaci kofák A Duna- menti hordalékos talajon sokféle gyümölcs, zöldség megtermett, erre szüksége is volt a nagyobb városok lakosságának. A friss terményeknek el kellett jutnia a vásárokra, piacokra. A folyómenti települések között a vízi útnak nagyon fontos szerepe volt. Útjaink évszázadokon keresztül rossz, elhanyagolt állapotban voltak, azokon postakocsik, szekerek közlekedtek. Ezért a kereskedők – ha tehették – szívesebben választották a vízi utat, ahol hajózható víz nem volt, ott a szárnyvonalak megépülése után a vasutat, melyek gyorsabbak, olcsóbbak és biztonságosabbak voltak. A piacra terményét elvivő, és ott áruló kistermelőket (leginkább asszonyokat) nevezték kofának. A gőzhajózás megindulásával hétköznap a vásárokra indulókat „kofahajó” szállította Pestre, Bécsbe, vagy akár Komáromba. A hajók nyitott felső fedélzetén az árusok vigyázhattak a terményre, az eladandó jószágra, és az áru friss maradt. Nagymarosról, Dömösről gyümölcsöt, Pilismarótról szilvát, gesztenyét, Basaharcról szőlőt, a Szentendrei-szigetről zöldséget, epret szállítottak. A lankás dombokon szőlőt termesztettek, amíg a filoxéria ki nem pusztította. A Szigetközben is termeltek gyümölcsöt, zöldséget, a káposzta például sokkal fontosabb élelem volt régen mint ma. Dunavíz-árusok A Duna partján fekvő nagyobb városok, köztük Pest és Buda lakói a vízvezetékrendszer kiépítése előtt az ún. dunavizesektől vagy vízárusoktól szerezték be a háztartásuk számára szükséges nem ivóvíznek használt vizet. A fővárosban egészen a 19. század végéig a szegény sorban élő vízárusok hozzátartoztak a város mindennapi életéhez. Évszázadokon keresztül gyalogosan, puttonyokban hordták a mosáshoz, fürdéshez szükséges vizet a város lakóinak, később, a város terjeszkedésével csacsifogattal könnyítették meg munkájukat. Munkájukat így mutatja be a Vasárnap Újság 1865ben: „A vízhordó sokkal rokonszenvesebb, eredetibb alak amannál [ti. a kintornásnál], mely minden városkában otthonos, míg a vízhordó csak Pesten virágzik, mert Európa többi fővárosában a vízvezetés fölöslegessé tevé az emberséges munkásokat. […] A dunavizes már kora hajnalban kezdi nehéz napi munkáját. Rendesen feleséget s egy segédet tart, ki előre megy s a rendeléseket átveszi, 49

hogy az utána döczögő járműből kevés vártatással szállítsa át a vizes portékát. Míg a két férfiú a puttonyokat rendeltetésök helyére viszi, az asszony az alatt a taligát őrzi. A puttony ára az emelet magasságával vagy a Dunához való távolsággal áll arányban.”

Mindegyik dunavizesnek saját körzete volt a városban, ahova másik vízárus nem tehette be a lábát. A korabeli sajtó hírt adott olyan dunavizesről is, aki lányának hozományként a terézvárosi vízhordás monopóliumát adta. 4.4 A Duna a művészek szemével A dunai táj szépsége, a folyó hol barátságos, hol haragos volta, a fények játéka, a letűnt idők nyomai, az itt élő emberek a művészeket is megihlették. A festmények, fotók arról is tanúskodnak milyen volt a Duna mente régebbi időkben, hogyan éltek itt az emberek.

A pesti Duna-part és a Szt. Gellért hegy a XIX. sz. elején (metszet) A rézmetszet a legrégebbi sokszorosító eljárás. Az aprólékos kidolgozású metszetek a valóság hű ábrázolására törekedtek, így ez a kép is tükrözi a korabeli Pest-Buda dunai életét. Jól látható az előtérben a gabonaszállító bőgőshajó, az éppen várakozó parasztemberek, a Gellért-hegy akkori képe. id. Markó Károly (1793-1860): Visegrád (1826-30) Az idilli hangulatú tájképről Prohászka Ottokár beszél a legszebben: „Egész Magyarországnak, minden hegy-völgynek, minden romnak, várnak és városnak, 50

minden talpalatnyi földnek meg kellene elevenedni és lelkünkben feltámasztó erővé válnia.” Derkovits Gyula (1894-1934): Rakodómunkások a Dunán (1927) Derkovits Gyula témáit a hétköznapi életből merítette, a szegény ember és környezete érdekelte. Ez a festmény a Dunának nem éppen idilli képét mutatja. A sötét színek, az előredőlt, megnyújtott, nehéz talicskát toló alakok a kikötőkben folyó embert próbáló, fáradságos munkát végző munkásokra hívja fel a figyelmet.

Szőnyi István: Átkelés a Dunán, olaj (1928) Szőnyi István: Zebegényi Dunakanyar, tempera (1923)

Szőnyi István (1894-1960) lágy, finom színeivel, a fények játékával, harmonikus képeivel közelebb hozza az emberekhez a dunai tájat. Hosszú ideig Zebegényben élt, volt is lehetősége megfigyelni az örökké változó tájat, és tehetsége megmutatni nekünk a múló pillanatokat.

Megyeri híd (A Foto-graf stúdió munkája) Ez is egy gyönyörű művészeti alkotás! A modern fotótechnikával készült képen a legújabb Duna-híd, a magyar hídépítő művészet remeke látható. Alkotások a Duna mentén Dunai hajós szobra, Dunaremete Hajókikötője fontos állomás volt a dunai hajózásban, annak ellenére, hogy kis lélekszámú település. Egészen 1933-tól kezdve működött a dunaremetei kikötő, majd a Duna 1992-es elterelésével zárták be végleg. A kikötő helyén, a 51

Duna partján tekinthető meg az emlékmű, a Duna Hajós szobor, amely az egykoron itt dolgozó és az errefelé vetődő hajós embereknek állít emléket. Kolorádóbogár-szobor, Hédervár A Szigetköz szívében, Héderváron több érdekesség is látható, ami miatt érdemes meglátogatni ezt kis községet. Híres például kastélyáról, mely évszázadokon át volt a grófi család lakhelye.

Mégis a legérdekesebb

látnivalói közé tartozik a krumplibogár vagy másik nevén kolorádóbogár szobra. Az alkotás 1997-ben készült annak emlékére, hogy 50 évvel azelőtt Héderváron találtak először krumplibogarat az országban. A vörös márványból faragott talapzaton álló bronzszobrot a községházával szembeni téren, nagy népünnepély keretében állították fel. 1848-49-es emlékmű, Komárom Komárom felé haladva a 10-es számú főút mentén, a fák között egy emlékműre figyelhetünk fel. Az 1848-49-es Komárom környéki csatákban elesett katonák tiszteletére állították még 1870-ben. Szent István megkoronázása, Esztergom Esztergomban a Bazilika és vár mellett az arra sétálók egy monumentális szoborra figyelhetnek fel. A várhegyen található hatalmas műalkotás Szent István megkoronázásának pillanatát örökíti meg. A két alakot két íves kőborda fogja közre, melynek tetején kereszt áll. Melocco Miklós szobrász munkája süttői mészkőből készült, a 12 méter magas szobrot 2001 augusztusában avatták fel. Életfa, Visegrád A Duna-parton állították fel a Millenniumra Vígh Tamás szobrászművész Életfa című kompozícióját. Az Életfa kortárs műalkotás, egyszerre modern és ősi. A nemzedékek egymásutáni életét jelképezi, egy közösség generációkon átívelő történetét. Kopjafa, Szigetmonostor Szigetmonostor a Szentendrei-sziget egyik kis települése. Az itt élők a Duna közelsége miatt megtanultak azzal együtt élni, közlekedni rajta. 1865. áprilisában azonban tragédia történt. A Szentendréről hazatérő emberek, azért hogy hamarabb hazaérjenek, mind egy ladikba szálltak be, összesen 45-en. A ladik néhány méter után felborult, és pár túlélő kivételével mind megfulladtak. 52

Az áldozatoknak kopjafát emeltek, rajta neveikkel. Azóta is megemlékeznek róluk minden év áprilisában. 0 km, Budapest A Clark Ádám téren található 3 méter magas „0 km” kőszobrot Borsos Miklós készítette 1975-ben. Magyarországon az országúti távolságokat ettől a ponttól mérik. Szent Gellért szobra, Budapest Szent Gellért hittérítő, az első magyar vértanú a központi

alakja

a

Gellért-hegy

oldalán

álló

félköríves, árkádos építménynek. A szobor – Jankovics Gyula gyönyörű alkotása – magasra emelt jobbjában a szent keresztet tartja a magyarok városa fölé, hirdetvén ezzel, hogy a nemzet a kereszt jegyében született, és annak védelme alatt áll. Az Itáliában született főpapot a véletlen hozta hazánkba. 1046-ban a Buda felé tartó püspököket egy lázadó pogány csapat elfogta, s egy kivételével megölték őket. Gellértet taligára tették, és a Kelenhegyről (a mai Gellért-hegy) letaszították. 4.5.

Velünk élő hagyomány

Dunasziget, Pisztráng-kör A Duna a Kárpát-medencébe érkezve több kisebb-nagyobb ágra szakadva egy hatalmas szigetvilágot épített. Ez a csodálatos vízi világ a magyarországi Szigetköz. A Pisztráng Kör a Dunaszigeti Erdei Iskolában, Vendégházukban, a Tájközpontban és a Tündérsziget Ökoparkban szállást és változatos programokat, erdei iskolát, kenus és gyalogtúrákat, hód- és madárlest, az aranymosás kipróbálását és még számtalan ökoprogramot kínál. Lipót, Vadgesztenyefasor Érdemes megnézni a Lipótot Darnózselivel összekötő védett vadgesztenyefasort, melynek hossza 2800 m.

Különösen virágzáskor, május közepe táján nyújt felejthetetlen látványt. Az

embernek az az érzése támad, mintha alagútban közlekedne. Visegrád, Visegrádi Nemzetközi Palotajátékok 27 éve minden év július második hétvégéjén rendezik meg a 53

Visegrádi Nemzetközi

Palotajátékokat. A programsorozat a középkori királyi város, Visegrád fénykorának hangulatát, Károly

Róbert

és

Nagy

Lajos

királyok

uralkodásának

idejét

eleveníti

fel.

A királyi párt a 15. századot idéző, korhű kosztümökbe öltözött szereplők, páncélos lovagok és díszes kíséret követi. A palota udvarán kialakított pályán lovagi tornát nézhet végig a közönség. A torna során idegen lovagok, csehek, lengyelek, bajorok, olaszok küzdenek meg egymással, valamint a magyar Szent György lovagrend tagjaival. Átélhetjük a középkori vásárok hangulatát is, régi mesterségek művelői mutatják be és árulják termékeiket. Bábelőadások, vásári komédiások, mutatványosok, táncbemutatók, régi zenei koncertek szórakoztatják a látogatókat. Zebegény, Sárkányfesztivál A Börzsöny lábánál fekvő Duna-parti településen a Sárkány-domb két éve ad helyszínt szeptember végén a Sárkány Fesztiválnak. A régen oly népszerű sárkányeregetést érdemes feleleveníteni, kipróbálni, jó szórakozás és mozgás a levegőn. A programon a papírsárkány-készítés és -röptetés hasznos praktikáit is meg lehet tanulni. Neszmély, Hajóskanzen Neszmély község főútján bronzszínű hajócsavar mutatja a Skanzenhez vezető utat. A Szent Ilona-öböl nyugodt vizén, varázslatos természeti környezetben gőzhajók sorakoznak, és páratlan kikapcsolódási lehetőséget biztosítanak az egész család számára. A Neszmély lapátkerekes gőzhajó gőzgépét mozgás közben is megtekinthetjük, és megtapasztalhatjuk a hajóvezetés élményét, ha kipróbáljuk a hajó kormányállásban felépített interaktív szimulátort. A Zoltán gőzhajó kiállításán a gőzhajózás történetét ismerhetjük meg. Komárom, Monostori erőd Közép-Európa legnagyobb újkori erődje 1850-1871 között épült a Bécset, a Dunántúlt és a Dunát védő komáromi erődrendszer egyik utolsó tagjaként. Az erődrendszer ma hadtörténeti kiállítással, ágyúkiállítással, történelmi életképekkel, kenyérmúzeummal, római-kori kőtárral és számos programmal várja a látogatókat.

54

5.

A VÍZGAZDÁLKODÁS ÉS A VÍZHASZNÁLAT ÉRTÉKEI

5.1.

Emberi beavatkozások és hatásuk

A Duna szabályozásának okai, kezdeti lépései Amikor folyószabályozásról beszélünk, akkor rendszerint két, egymással szorosan összefüggő feladatot értünk alatta: egyrészt az adott folyó medrének kiigazítását és karbantartását a zavartalan hajózás és árvíz-levezetés biztosítása érdekében; másrészt a folyóval párhuzamos töltések építését, melyeket az ármentesítés, az árvizek elleni védekezés érdekében építenek. Hazánkban a nagyszabású szabályozási munkálatok előtt a hajózási viszonyok és az árvédelem helyzete a Duna esetében lényegesen kedvezőbb volt a rendszeresen kiöntő Tiszához képest. A nagyobb települések vagy mezőgazdaságilag értékesebb területek védelmére korábban épített gátak sokáig kielégítő védelmet nyújtottak, emiatt az egységes ármentesítés és a rendszeres szabályozás a Duna völgyében jóval később kezdődött meg. A kereskedelem és a hajózás fejlődése, a vissza-visszatérő zöldár, a telente feltorlódó jég által okozott „jégdugók” következményeként pusztító árvizek viszont egyre sürgetőbbé tették a beavatkozást a folyó természetes életébe. A szabályozás irányába tett első lépés a Duna 1823 és 1840 között végrehajtott vízrajzi felmérése volt, az innen nyert adatok birtokában rendelte el a Helytartótanács a folyó szigetközi szakaszán a főmeder szabályozását. A nagy munkával kialakított hajózási medret azonban a folyó néhány év leforgása alatt feltöltötte hordalékával, ismét megnehezítve a „vízi országút” használatát. Ugyancsak az 1830-as években hajtották végre az al-dunai Vaskapu-szakasz szabályozását. A Széchenyi István által szorgalmazott munka célja az volt, hogy a magyar ipar termékei a Dunán eljuthassanak a Fekete-tengerig valamint a balkáni és közel-keleti államok piacaira. Ennek legnagyobb akadályát a vaskapui zuhatagok és a sziklás partszakasz képezték. Az ekkor elvégzett szabályozási munkálatok azonban csak kisebb hajóknak tették lehetővé az áthajózást, ezért a Duna szigetközi szakaszának szabályozásához hasonlóan nem jelenthetett hosszú távú megoldást. E próbálkozásokat követően a folyó magyarországi szakaszának rendezése több évtizedre megakadt, annak ellenére, hogy az 1838-ban a fővárost és számos más part menti települést romba döntő árvíz tragédiája is figyelmeztette a döntéshozókat a Duna átfogó szabályozásának szükségességére. A Duna szabályozása a 19. században A távolsági kereskedelem fejlődése, a gőzhajózás elterjedése, az egyre több települést és mezőgazdasági területet veszélyeztető árvizek a 19. század második felében halaszthatatlanná tették a Duna magyarországi szakaszának szabályozását. Az 1838-as nagy árvíz pusztítása nyomán Vásárhelyi Pál kimutatta, hogy a Pest alatti szakasz elzátonyosodása okozta azt a jeges torlaszt, ami szinte az egész várost romba döntötte. A folyó átfogó szabályozási munkálatainak megkezdéshez 55

azonban az 1870-es évekig kellett várni. Ekkor megtörtént a Soroksári Duna-ág elzárása, miközben a budafoki ágat kimélyítve főággá tették. Kotrással eltávolították a jéglevezetést akadályozó Kopasz-zátonyt, kiépítették a rakpartokat, a főváros alatti folyószakasz rendezésére is sor került. Ezekben az évtizedekben a Duna fontos kereskedelmi útvonallá vált, az Osztrák-Magyar Monarchia nemzetközi szerződésekben vállalta a hazai szakasz hajózhatóságának biztosítását. Ez elkerülhetetlenné tette az al-dunai Vaskapu-csatorna megépítését, az itteni zuhatagok és zátonyok megszüntetését. A feladatot végül Magyarország vállalta magára. Az 1890 és 1898 között végrehajtott Vaskapu-szabályozás a maga korában példamutatóan megoldott, kiemelkedő műszaki alkotás volt, az egész folyó hajózhatóságának egyik legnagyobb akadályát sikerült ezzel hosszú időre megszüntetni. Az al-dunai munkálatokkal egy időben a felső szakaszon is komoly beavatkozások történtek, melynek eredményeképpen teljesen átalakultak a környék természeti viszonyai. A folyó – lényegesen kisebb esésű vidékre érve – hordalékának nagy részét Pozsony és Komárom közötti szakaszán rakta le. A hordalékkúpok között a folyómeder folyamatosan vándorolt, számtalan kisebb szigetet, zátonyt, mellékágat hozott létre. A szabályozás során a mellékágakat elzárták, a kanyarulatokat átvágták – és így a természetesnél merevebb medret alakítottak ki. Ezután kerülhetett sor az előírt hajózási mélység és az enyhén kanyargó sodorvonal biztosítására. Az itt elvégzett munkálatok azonban nem váltották be maradéktalanul a hozzájuk fűzött reményeket, a következő évtizedekben komoly erőfeszítések árán sikerült csak a zavartalan hajóforgalmat biztosítani. A Duna a 20. században – a Duna mint határfolyó Az első világháborút követően az új határviszonyok a Duna felső szakaszának szabályozási gondjait

megosztották Magyarország és az újonnan alakult Csehszlovákia között. A folyó

közlekedési célú szabályozása érdekében alkalmazott műszaki beavatkozások azonban csak időleges eredményeket hoztak, mert a Duna osztrák és német szakaszán megépült vízlépcsők jelentősen befolyásolták a vízjárást és a hordalékviszonyokat. A magyar és csehszlovák szakemberek a rendszeres mederkotrással tudták csak biztosítani a zavartalan hajóforgalmat. A 20. század második felében – tekintettel arra, hogy a mederfeltöltődés egyre jobban éreztette a hajózásra káros hatásait, azaz egyre több gázló alakult ki – mindkét ország fokozta kotrási tevékenységét. Ugyanekkor a meglévő műtárgyakat is igyekeztek kiegészíteni, megerősíteni, de tartós megoldást így sem sikerült találni. A két ország szakemberei és politikusai az 1970-es évekre kialakult helyzetben a kiutat a Duna többoldalú hasznosítását célul tűző Bős-Nagymarosi vízlépcsőrendszer megvalósításában látták. 56

A Duna vízlépcsőkkel való csatornázásának terve az 1950-60-as években formálódott ki, a tervezett Bős-Nagymarosi vízlépcső az Északi-tengert a Fekete-tengerrel összekötő vízi út egyik szakaszának a hajózhatóságát volt hivatott biztosítani. A vízlépcső lehetséges ökológiai, gazdaságitársadalmi hatásait figyelembe véve, valamint a korszakban szokatlanul erős lakossági ellenállás hatására végül Magyarország elállt a vízlépcső megépítésétől. A szlovák fél a folyót részben elterelve üzembe állította a bősi erőművet, a fő mederben emiatt több méterrel alacsonyabb vízszint állandósult, ez viszont maga után vonta a hullámtéri mellékágak kiszáradását és a talajvízszint süllyedését. Ez az állapot jellemzi napjainkban is a folyó felső szakaszát, miközben a hajózhatósági problémák nem szűntek meg. A Ráckevei (Soroksári) – Duna-ág kialakítása A Ráckevei (Soroksári) – Duna az 1910 és 1928 között végzett nagyszabású vízépítési munkálatok nyomán nyerte el mai arculatát, jóllehet korábban is történtek erőteljes beavatkozások a folyó ezen szakaszán. A szabályozási munkák megkezdése előtt a Gellért-hegy vonalában a folyó hirtelen kiszélesedett, folyása lelassult, ezért hordalékának nagy részét itt rakta le, zátonyokat hagyva maga után. 1838-ban, a nevezetes pesti árvíz idején is ezeken a zátonyokon torlódott fel hatalmas mennyiségű jég, mintegy „dugót” okozva ezzel a folyón; az útját folytatni nem tudó víz pedig elöntötte Pest városát, óriási károkat okozva. Ekkor döntöttek e Duna-szakasz szabályozása mellett, a megvalósításra azonban még évtizedeket kellett várni. Az 1870-es években a Duna addig két egyenrangú ága közül a budafokit tették meg főágnak és tették alkalmassá (gátépítéssel, mederkotrással) a folyó teljes vízhozamának levezésére, míg a soroksári ágat egy gáttal lezárták. Ezt az mellékágat azonban alulról gyakorta felduzzasztotta a Duna, rendszeres árvizeket okozva. Medre feliszapolódott, átlagos vízszintje jelentősen csökkent, a hajózási lehetőségek szinte megszűntek. Ezért a felső torkolatnál 1910 és 1926 között a neves vízépítő mérnökről, Kvassay Jenőről elnevezett hajózsilipet, majd vízbeeresztő zsilipet építettek, az alsó torkolatnál pedig Tass magasságában 1926-28-ban szintén hajó- és leeresztő zsilip, valamint vízerőmű létesült. A tassi műtárgyak nagy része azonban megsérült az 1956-os jeges árvíz alkalmával, a vízerőművet nem is indították újra, helyette néhány évvel később a felső torkolatnál elhelyezkedő zsilipekhez kapcsolódóan építettek új erőművet. A folyó ezen mellékága így szabályozott vízgazdálkodású lett, megszűntek a korábban nagy pusztítást hozó árvizek, de az elmúlt évtizedekben az ipari üzemek szennyvize és a feliszapolódás miatt folyamatos vízminőségjavító és mederszabályozási munkálatokra volt szükség, mely munkák napjainkra sem fejeződtek be.

57

5.2. A Duna mint közlekedési útvonal Vontatás A Duna magyarországi szakaszán a gőzhajózás megjelenése és elterjedése előtt a fahajók árral szembeni közlekedése emberi és állati erő alkalmazásával történt. A vontatás céljából a part mentén fáktól és bokroktól megtisztított vontató utakat alakítottak ki. Szélessége változó volt, általánosnak a 10-12 méteresek tekinthetőek, rendszerint a jobb parton építették ki. Maga a vontatás egy rendkívül nehéz fizikai munka volt, aminek teljesítményén a hátszél kihasználásával, vitorlával is próbáltak segíteni. A vontatást leginkább lovas fogatokkal végezték, melyek nagysága függött a hajó méretétől, a rakománytól, valamint a folyó vízállásától, sebességétől is. A lovakat általában nagy becsben tartották a gazdáik, próbálták kímélni őket, nem hajszolták feleslegesen. Az emberi erővel végzett hajóvontatás a legkeményebb munkák közé tartozott. Ezt gyakran a földesuraknak nyújtott szolgálatként, jobbágyok végezték el. Vannak forrásaink, amelyek szerint a szabadságvesztéses büntetés legsúlyosabb közmunkája a hajóvontatás volt. II. József rendelte el halálbüntetés helyett a hajóvontatást. A vontatás az állatoknak és az embereknek is rendkívüli terhet jelentett. Források szerint megesett, hogy az állatok elpusztultak, vízbe fulladtak. Az emberi hajóvontatók között is gyakori volt az elhalálozás a túlfeszített munka, az időjárási körülmények és a táplálékhiány miatt. Hajózás gépi erővel A Dunát és mellékfolyóit hosszú évszázadokon át fahajók népesítették be, melyeket az ősi hajózási

módszer

szerint

használtak:

„völgymenetben”

a

víz

folyásával

ereszkedtek,

„hegymenetben” pedig ló- vagy emberi erő vontatással haladtak. Azonban az egyre erőteljesebb gazdasági érdekek megkövetelték, hogy a módszereket modernebbekre váltsák át. Az első dunai gőzhajót egy Bernhard Antal nevű pécsi polgár készítette még 1817-ben, azonban gazdasági nehézségek miatt nem tudta igazán beindítani gőzhajózási vállalkozását. Az első sikeres dunai gőzhajózási vállalkozás, a Császári és Királyi Első Szabadalmazott Duna Gőzhajózási Társaság (DDSG) 1829-ben alakult meg, Széchenyi István lelkes közreműködésével. Megalapításától kezdve folyamatosan fejlődött, Óbudán hajógyárat épített, 10 év alatt megtízszereződött a gőzhajók száma. Baross Gábor minisztersége alatt állami támogatással létrejött egy magyar hajózási társaság is, amely fokozatosan megtörte a DDSG egyeduralmát. A két világháború jelentős törést okozott az addig folyamatos fejlődésben. Rengeteg hajó megsérült, a folyami partok hossza is lerövidült. A két háború között azonban megindult a hajópark modernizálása, 1938-ban bocsátották vízre az első dízelhajót. A következő évtizedekben is 58

folytatódott a régi gőzösök átalakítása, korszerűsítése. Az utolsó gőzhajókat Magyarországon az 1950-es években gyártották. Ezek egyike, a „Bakony” a Neszmélyi Hajóskanzenben is látható. Ugyancsak itt, még négy másik veterán gőzhajó várja a látogatókat. Megtekinthető a gőzgép mozgás közben, és megtapasztalható a hajóvezetés élménye, ha a hajó kormányállásában felépített interaktív szimulátort kipróbáljuk. Hajók ma a Dunán A Duna a legtöbb országot érintő folyók közé tartozik. 10 országon halad át, és négy fővárost is érint: Pozsonyt, Bécset, Budapestet és Belgrádot. Napjainkban is fontos nemzetközi hajóút. Jellegzetes közlekedési eszközei az uszályok, kirándulóhajók és a kisebb motorcsónakok. A hazai Duna szakasz sajnos nem felel meg a hajózhatósági követelményeknek. Emiatt a hajók a vízjárástól függően az év felében, kétharmadában csak merülési korlátozással közlekedhetnek, ezért a szállítóhajók teherbírása sem használhatók ki teljes mértékben. A magyarországi Duna-szakasz, különösen az Esztergom-Budapest között rész jelentős számú turistát vonzó terület. Itt rendszeresen járnak a kirándulóhajók, amelyek közül a legismertebbek a modern áramvonalas, szinte a vízből kiemelkedő, 60-70 km/h-val közlekedő szárnyashajók. Ilyenek már belföldi és nemzetközi forgalomban is közlekednek. Nemzetközi tekintetben a legkedveltebb a Budapest-Bécs hajójárat, illetve most már Pozsonyba is szárnyashajózhatunk. A Duna főága mellett a mellékágakban is sok lehetőség adódik az aktív kikapcsolódásra. Kifejezetten kedveltek a vízi túrák az evezést, kempingezést kedvelők egyre népesebb körében. Ideiglenes átkelési módok a Dunán Bár az ókorban a rómaiak már építettek egy állandó kőhidat az Al-Dunán, egyes adatok szerint egy fahíd is létesült a mai fővárosi Duna-szakaszon, ezek pusztulása után sok évszázadnak kellett eltelnie, hogy a folyó magyarországi szakaszán újra állandó hidat használhassanak az átkelni szándékozók. Sokáig csak csónakok szállították az utasokat, valamint egy-egy hidegebb télen a folyó jegén is át lehetett kelni. A középkorban többször is felmerült egy folyamatosan használható híd létesítésének a gondolata Pest és Buda között, de a Lánchíd megépítéséig a folyó két partja között ingázó csónakok, ladikok mellett csak az állandó átkelési lehetőséget nem biztosító hajóhidak és repülőhidak készültek. Ezek a sajátos szerkezetek biztosították az átkelést több hazai településen, összekötve ezzel egyes országrészeket is. A 19-20. század fordulójáig többek között Pozsony, Győr, Esztergom vagy Újvidék képéhez hozzátartozott egy-egy hajó- vagy repülőhíd. A hajóhíd az egyik legősibb hídfajta, egymás mellé kötött csónakok sorára fektetik magát a 59

hídpályát, azaz fapallókat. A hajóhíd tavasztól őszig jól használható, télen a jégzajlás miatt azonban szét kellett bontani, majd tavasszal újjáépíteni. Mivel a folyó vízére építették, akadályozta a hajóforgalmat, a középső elemeket ideiglenesen el kellett távolítani egy-egy hajó áthaladásakor. Bár viszonylag olcsó megoldás volt, a gőzhajók 19. századi megjelenésével a növekvő vízi forgalom miatt elvesztették létjogosultságukat.

A törökök kiűzése után sokáig csak repülőhíd működött a Dunán. A repülőhíd egy hosszú kötélből állt, amelyet kisebb hajók tartottak a felszínen. A kötél egyik vége le volt horgonyozva a folyó közepén, a másik végén volt az utasokat szállító hajótest. A hajótestet a folyó sodrása vitte egyik parttól a másikhoz, mintegy ingaszerűen „repült” a két kikötő között. E két különleges hídtípust azonban telente nem használhatták, sérülékenyek voltak, a hajóforgalmat is egyre inkább akadályozták, így helyüket lassan az állandó hidak és gépi meghajtású kompok vették át. Állandó hidak a Dunán A szlovák-magyar Duna szakaszon három híd helyezkedik el, Soroksárig pedig további 8 állandó híd található a nagy Duna felett. Az országba belépő Duna első hídja Vámosszabadinál található, amely elég fiatalnak számít a többihez képest, mert építését csak 1939-ben kezdték meg. A háború alatt felrobbantották, és véglegesen 1973-ban adták át a forgalomnak. Folyásirány szerint a következő két híd több, mint száz éve épült. A komáromi Erzsébet hidat 1891-92-ben építették, nevét Erzsébet királynéról kapta, aki 1857-ben Komáromnál lépett először magyar földre. A királyné lányáról, Mária Valériáról elnevezett híd építését Esztergomnál 1894-ben kezdték el. A kettő története nagyon hasonló: a II. világháború után a visszavonuló német seregek felrobbantották. A komáromi hidat a robbantás után hamar felépítették, és a következő évtizedekben többször is alakították, újították. Esztergomnál azonban a robbantás után hosszú évekig nem 60

építették vissza a híd középső nyílásait. Az 1980-as években indult meg a két érintett állam közeledése a probléma megoldásában. 2000-ben kezdődtek meg az újjáépítési munkák és 2001. október 11-én ünnepélyes keretek között avatták fel az újjáépült Mária Valéria hidat. A fővárosban a soroksári Duna ágig 8 híd van. Az első, egyben legfiatalabb is a Megyeri híd, majd az 1950-ben felavatott Árpád híd. Az 1876-ban átadott Margit híd munkálataiban olyan építész is részt vett, mit Eiffel a híres párizsi torony tervezője. Mindenki számára legismertebb gróf Széchenyi István Lánchídja az oroszlánokkal, amelyeknek állítólag nincs nyelvük és szégyenében a szobrászmester öngyilkos lett. Egy 1893-as törvény két új híd helyét jelölte ki: a következő években megépült a Ferenc József (ma Szabadság híd) és az Erzsébet híd. Mindkettőt felrobbantották, és újjáépített formájukban láthatjuk most, mint ahogy az 1937-ben átadott Horthy hidat is. Ezt háború utáni újjáépítése után ma már Petőfi hídként ismerjük. Szintén a főváros legifjabb hídjai közé tartozik az 1992-95 között épült Rákóczi híd amelyet sokáig csak a városrészről kapott néven emlegettek ( Lágymányosi híd). Az itt felsoroltak a legismertebbek, amelyek mellett még számos vasúti, gyalogos híd, és mellékágakon átívelő kisebb híd van a Duna ezen szakaszán. 5.3.

Fürdőzés, vízi sportok

Dunai fürdőzés Mint minden arra alkalmas természetes vízfolyás, a Duna is évszázadokon keresztül kedvelt fürdő- és mosóhely volt a part menti települések lakói számára. Egy-egy homokosabb, szikláktól mentes szakasz nyaranta szinte strandként funkcionált, ezeket a helyeket távolabbról is meglátogatták a tisztálkodni, felfrissülni vágyók. Ezek a folyószakaszok elsősorban a kikapcsolódást

szolgálták,

a

18-19.

században egyre több helyen létesített Dunauszodák viszont már elsősorban a úszni tanulók és a sportolni vágyók igényeit igyekeztek kielégíteni. A 19. század folyamán szinte minden jelentősebb Duna-menti település közelében építettek a folyóra fa- vagy más néven kosáruszodát. Ezek az uszodák kosárszerűen a vízbe lógatott fa szerkezetek voltak, melyek nem engedték, hogy a folyó sodrása elvigye az úszót, de mégis a természetes vízben való fürdőzés élményét adták. Az edzettebb sportolók a sodrással szembe úszva erősíthették magukat. Ezek az uszodák hajó módjára vontathatóak voltak, így áthelyezhették őket a folyó más szakaszára, ha 61

kedvezőbb helyet találtak. E kabinsorokkal, szekrényekkel körülvett uszodák eleinte az úri közönség valamint a katonaság számára épültek, de a 19-20. század fordulóján többségük már közfürdőként működött, sokan a sport és kikapcsolódás mellett tisztálkodási céllal is látogatták a létesítményeket. Népszerűségüket bizonyítja, hogy 1910-ben már kilenc fauszoda üzemelt a Duna fővárosi szakaszán. Közülük a Nemzeti Uszoda volt a leginkább látogatott, az 1930-as évek közepén csak ennek az uszodának közel 60000 látogatója volt. A 2. világháborúban elpusztult uszodákat aztán az újjáépítés évei alatt szerették volna pótolni, de a szükséges nagy mennyiségű fa hiányára és a lehetséges fertőzésveszélyre hivatkozva végül elvettették új dunai uszodák építését. Vízi sportok, vízitúrázás A Dunán napjainkban űzhető számtalan vízi sport közül az evezés különböző válfajai tekintenek vissza a legnagyobb múltra. Az Angliában már a 18. században igen népszerű szabadidős és sporttevékenységnek számító evezést Magyarországon gróf Széchenyi István honosította meg az 1820-30-as években. A hazai evezősport és vízitúrázás történetének kezdetéről 1827ből származnak az első feljegyezések: Széchenyi ekkor két angol barátjával 3 óra 52 perc alatt Bécsből Pozsonyba evezett. A gróf aztán 1841-ben Angliából hozatott hajókkal megalakította a Hajós Egyletet. Az egyesület csónakháza, az ún. Csolnakda a budai Dunaparton, Lánchíd fölött volt kikötve. Itt tartották két évvel később az első magyarországi evezősversenyt is, melyet aztán egyre több követett, a hagyományos evezős hajókon kívül lassan a kajakok, kenuk is elterjedtté váltak. Utóbbiakkal a századforduló éveiben már igen nagy távolságokat tettek meg, a Dunán, a Tiszán, a VágonVízi sportok, vízitúrázás

és más kisebb folyókon

rendszeresekké váltak az egyéni vagy szervezett vízitúrák. A későbbi évtizedekben aztán az evezés főként versenysportként terjedt el, népszerűségben a kajakozás és kenuzás mögött kissé háttérbe szorult. A Duna ad otthont a világ leghosszabb, legrégebbi szervezett vízi túrájának, a Nemzetközi Dunatúrának. A túrát 1956-ban alapították szlovák és magyar kajakosok. Az első út Pozsonyból indult és Budapestig tartott. E sikeres túrát követően először Jugoszlávia, majd Ausztria, Bulgária végül Németország csatlakozott a kezdeményezéshez, így érte el túra a mai Ingolstadt – Silistra közötti 2082km es távját.

62

5.4.

Ivóvíz, szennyvíz

Vízellátás a Duna mentén A Duna vidékén élő emberek ősidők óta használták és a mai napig használják a folyó vizét ivóvízként, tisztálkodáshoz, mosáshoz, főzéshez. Sokáig közvetlenül a folyóból nyert víz került felhasználásra, napjainkban már csak közvetett úton, tisztítás és fertőtlenítés után kerül a háztartásokba a Duna vize. Bár a 20. századig sokan szűrés nélkül is fogyasztották, az ókor óta törekedtek a part menti települések lakói inkább a tisztább és egészségesebb források vizét beszerezni ivóvíz gyanánt. Az ókori Aquincum, akárcsak a középkori Buda lakói a környező hegyek forrásait vezették be településükre, miközben a Dunából származó víz is nélkülözhetetlen volt a háztartások mindennapjaiban. Ezt kisebb falvak lakói maguk szerezték be, nagyobb városokban mint pl. Budán ún. dunavizesek vagy vízárusok gondoskodtak fizetség ellenében a lakosság ellátásáról. Bár a folyó vize jóval tisztább volt a mainál, a belefolyó szennyvizek, állatok itatása, mosdatása miatt sok helyen nem volt egészségesnek mondható, de iváson kívül minden más célra sokáig megfelelt. A hajósok, akik számára csak a Duna vize volt elérhető, szűrőkövet vagy más néven csepegtetőkövet használtak a víz tisztítására egészen a 20. század közepéig. Ez a fordított kaptár formájú faragott kő jellemzően mészkőből készült, kisebb mennyiségű víz tisztítására alkalmas volt, de a Dunában megjelenő vegyszerek és baktériumok ellen nem volt elegendő, ezért beszüntették a használatát. A 18-19. században a lakosság gyors szaporodása, a források kiapadása, a talajvizekre alapozott ásott kutak elfertőződése (talajba szűrődő szennyvizek) és az ezek nyomán kialakuló járványok miatt egyre sürgetőbbé vált a Duna mint ivóvízforrás kihasználása. Elsőként a mesterséges, homokágyon való tisztítást próbálták ki a magyar fővárosban, ennek vize azonban gyakran még zavarosabb volt a folyó vizénél. Később a part fövenyébe, a kavicsrétegekbe vízszintes gyűjtőcsöveket helyeztek, ezzel vette kezdetét a természetes szűrésre alapozott vízellátás először Pest-Budán, majd a következő évtizedekben minden part menti városban. A csövek falába fúrt apró lyukak gondoskodtak arról, hogy csak a kavicságyon átszűrődő valóban kristálytiszta víz jusson a csövekbe. A természetes szűrés módszerét időközben tökéletesítették, a vízszintes csövek helyett függőleges elhelyezkedésű kutakkal kísérleteztek, ebből alakultak ki a mai napig használt ún. csáposkutak. A függőleges kút/akna falából csápok, azaz perforált csövek nyúlnak ki a folyó alatti/melletti kavicsrétegbe körülbelül 10-15 méter mélyen, az aknában összegyűlő vizet aztán szivattyúkkal juttatják a felszínre, ill. a hálózatba.

63

A víz útja a folyótól a folyóig A Duna-mentén élők szerencsés helyzetben vannak, ivóvizüket a Dunából kapják. Magyarország más tájain vízbányákból, karsztkutakból érkezik a tiszta ivóvíz. A folyó vizének egy kis része a mederbe szivárog, ahol a homok és kavicsréteg között apró élőlények sokasága megtisztítja a vizet, majd a kavicságy még jól átszűri. A parton álló csápos kutak csövein, „csápjain” keresztül a kútaknába kerül a már tiszta ivóvíz. Innen búvárszivattyú nyomja a vizet a

gyűjtőcsatornán keresztül a víztározókba, vezetékekbe, majd a lakásokba,

intézményekbe. A felhasználás, fogyasztás után szennyvíz lesz

a

tiszta

vízből.

Az

emberekre,

környezetre veszélyes szennyvizet az azt tisztító

telepeken

szennyvízből

tisztítják

először

meg.

a

A

nagyobb

szennyeződéseket távolítják el, majd ülepítik. A

nem

látható

kis

szennyeződéseket

baktériummal „etetik” meg. A vegyszereket is lebontják belőle. A fennmaradó iszapot a mezőgazdaság tudja felhasználni. A fertőtlenített, megtisztított víz végül visszakerül a folyóba, a természet körforgásába. 2010-ben adták át a legkorszerűbb szennyvíztisztító-telepet Budapesten, Csepelen, így Budapest szennyvizének legnagyobb része már tisztítva kerül vissza a Dunába. Víztornyok, ivóvíztárolók Magyarország számos településének képéhez évtizedek óta hozzátartoznak a változatos formájú és anyagú víztornyok. E különleges építmények rendszerint az Alföld és más sík területen fekvő városok, falvak területén magasodnak a lakóházak fölé. Ahogy a 19-20. században mindenhol elterjedt a vezetékes vízellátás, úgy szaporodtak a víztornyok is. Létüket annak köszönhetik, hogy bár az ivóvíz kitermelése folyamatos és egyenletes, a fogyasztás korántsem az, évszakonként és napszakonként is változik, ezért a kitermelt vizet a kisebb fogyasztású időszakokban (pl. éjszakánként) valahol tartalékolni kell. Emellett a víztornyok gondoskodnak a hálózatban a kellő víznyomásról

és

a

tűzoltáshoz

szükséges

vízről,

valamint

kiegyenlítik

az

esetleges

nyomásingadozásokat is. A tartályt olyan magasan helyezik el, hogy a gravitáció révén kialakuló nyomás elegendő legyen a hálózat ellátásához. Működésük egyszerű, a közlekedőedények elve alapján jut el a víz az ellátandó épületek legfelső emeleteire is. A kitermelt vizet manapság elektromos szivattyúkkal juttatják fel a víztorony tartályába, korábban szélkerekes meghajtású 64

szivattyúkat alkalmaztak széles körben. A legtöbb víztorony betonból vagy téglából épült, az elmúlt évtizedekben gyakran építették fémből is őket, utóbbiak tartálya rendszerint gömb alakú, ezeket alakjuk után hidroglóbusznak is nevezik. Természetesen nem csak sík vidékeken van szükség az ivóvízellátás és a nyomásviszonyok egyenletességének biztosítására. Ahol a domborzati viszonyok megengedik, azaz ahol kellő magasságú hegy található a településen vagy közvetlen szomszédságában, ott a víztornyok helyett víztároló medencéket építenek a hegy gyomrába, melyek ugyancsak a fent leírt elven működnek. Ezek közül talán a legismertebb a Gellért-hegyi tározó Budapesten, melynek működése napjainkban a helyszínen is tanulmányozható. Ártéri gazdálkodás A Duna mentén, elsősorban annak alsó szakaszán évszázadokig folytatott ártéri gazdálkodás alapját az ún. fokok képezték. Foknak nevezték a folyót kísérő hátakat, magas partokat megszakító nyílásokat, melyeken át árvíz idején a Duna vize elhagyhatta medrét. Az ártérre kilépő víz elöntötte az alacsonyabban fekvő területeket, de az árvíz elmúltával a víz nagy része vissza is áramlott a fokokon a mederbe. Az ember – gyakran maga vágva fokokat – igyekezett mesterségesen szabályozni és hasznosítani az árterek időszakos elárasztását. Az ehhez kapcsolódó gazdálkodás egy sajátos, szinte teljesen önfenntartó életformát teremtett, mely egészen a Duna szabályozásáig meghatározó maradt, bár pusztulása már a török idők alatt megkezdődött. A fokok csatornákkal kialakított rendszere az árvízvédelem mellett a közlekedés és a gazdálkodás lehetőségeit is biztosította az ártéren élők számára. A sokféle hasznosítási mód közül kiemelkedik a halászat. Az árterek felmelegedő vizében számtalan hal ívott, ezek a víz visszaáramlásakor visszaindultak a folyóba. A halászok a fokok kijáratánál csapdákat, rekesztéseket állítottak fel, ügyelve arra, hogy csak a nagyobb halak maradjanak fenn hálóikon, a kisebbek visszaúszhassanak a folyóba, ezzel is a biztosítva a halászat utánpótlását. A halászat mellett az árteret rendszeresen elöntő víz további haszonvételeket tett lehetővé. Jelentős volt az állattenyésztés, elsősorban szarvasmarhát és lovat tartottak az árvizek után dúsan termő legelőkön. A vadászat és az erdei méhészkedés mellett nagyszámú gyümölcsös is segítette a megélhetést. Az ártéri erdők fáit épület- és tűzifának használhatták, az itt űzött mesterségek alapanyagait (sás, nád, gyékény, agyag stb.) is az ártér szolgáltatta. A Duna szabályozásával a korábbi ártereken gyökeresen átalakult: a korábbi gazdálkodási rend, az ártéri erdők és ligetek településeknek, szántóföldeknek adták át a helyüket.

65