ERICH SEGAL SZERELMI TÖRTÉNET A FORDÍTÁS AZ ALÁBBI KIADÁS ALAPJÁN KÉSZÜLT: ERICH SEGAL: LOVE STORY HARPER AND ROW, NEW YORK (C) 1970 BY ERICH SEGAL

ERICH SEGAL

SZERELMI TÖRTÉNET A FORDÍTÁS AZ ALÁBBI KIADÁS ALAPJÁN KÉSZÜLT: ERICH SEGAL: LOVE STORY HARPER AND ROW, NEW YORK (C) 1970 BY ERICH SEGAL

HUNGARIAN TRANSLATION (C) KADA JÚLIA, 1982

ALAPKIADÁS: EURÓPA KÖNYVKIADÓ, 1982

HU ISSN 0237-2142 KIADTA AZ EURÓPA KÖNYVKIADÓ A KIADÁSÉRT AZ EURÓPA KÖNYV KIADÓ IGAZGATÓJA FELEL SZEDTE A NYOMDAIPARI FÉNYSZEDİ ÜZEM NYOMTA AZ ALFÖLDI NYOMDA A NYOMDAI RENDELÉS TÖRZSSZÁMA: 3071.66-14-2 KÉSZÜLT DEBRECENBEN, 1987-BEN

FELELİS SZERKESZTİ: OSZTOVICS LEVENTE A SOROZATTERV ÉS A FEDÉLGRAFIKA MACZÓ ZSUZSANNA MUNKÁJA MŐSZAKI VEZETİ: MIKLÓSI IMRE KÉSZÜLT 119 850 példányban, 7,2 (A/5) ÍV TERJEDELEMBEN PLANTIN BETŐVEL ISBN 963 07 4260 8

...namque... solebatis Meas esse aliquid putare nugas*...

1 Mit mondhat el az ember egy huszonöt éves lányról, aki meghalt? Hogy szép volt. És okos, mint a nap. Hogy szerette Mozartot és Bachot. És a Beatlest. És engem. Egyszer, amikor éppenséggel egy kalap alá vett ezekkel, a zenei példaképekkel, és megkérdeztem, mi a sorrend, mosolyogva azt válaszolta: betőrend szerinti. Akkor én is mosolyogtam. De most csak ülök és töprengek, vajon a keresztnevemen sorolt be – mikor is Mozart után kullogok –, vagy a vezetéknevemen, mikor is beékelıdöm Bach és a Beatles közé. De az elsı nem lehetek semmiképp, s ez valami ostoba okból pokolian dühít, mivel világéletemben azt képzeltem, hogy nekem mindenben az elsınek kell lennem. Tudják: családi örökség. Utolsóéves koromban, ısszel, rákaptam, hogy a Radcliffe könyvtárában tanuljak. Nemcsak-azért, hogy a csajokat bámuljam, bár nem mondom, szívesen néztem ıket. Csendes hely volt, senki sem ismert, és a kézikönyvtári könyveket kevesebben használták. Az egyik történelem-zárthelyi elıtt, utolsó nap még mindig nem olvastam el az elsı könyvet sem az olvasmányjegyzékbıl – ez amolyan jellegzetes harvardi népbetegség. Odaballagtam a kölcsönzıpulthoz, hogy kivegyem az egyik kötetet, amely másnap kihúzhat a pácból. Két lány dolgozott ott. Az egyik magas, elkényeztetett ki-jön-teniszezni?-fajta, a másik olyan szemüveges kisegér. Négyszemő Minnie mellett döntöttem. – A középkor alkonya megvan? Gyors pillantást vetett rám. – Van saját könyvtáratok, nem? – Nézd, a harvardiaknak joguk van a Radcliffe könyvtárát használni. – Én nem jogról beszélek, fiúka, én etikáról beszélek. Nektek ötmillió könyvetek van. Nekünk vacak pár ezer. Te jóságos ég, ez amolyan felsıbbrendő lény! Amelyik azt hiszi, hogy mivel a Radcliffe ötöde a Harvardnak, a lányoknak ötször annyi eszük van. Normális körülmények között lenyelem keresztben az ilyet, de éppen akkor pokolian kellett az a rohadt könyv. – Értsd meg, nekem kell az a rohadt könyv! – Volnál szíves megválogatni a szavaidat, fiúka, ha már olyan jó házból való úrigyerek vagy! – Mitıl vagy olyan biztos benne, hogy jó házból való vagyok? – Rád van írva: ostoba vagy és gazdag – mondta, és levette a szemüvegét. – Tévedsz – tiltakoztam –, az igazság az, hogy okos vagyok és szegény. – Nem, fiúka. Okos és szegény én vagyok. Egyenesen a szemembe nézett. Barna szeme volt. Rendben, hát lehet, hogy rám van írva, hogy gazdag vagyok, de azt azért nem fogom hagyni, hogy valami kis radcliffe-es – akármilyen szép szeme van is – lehülyézzen. – És mitıl vagy olyan fene okos? – kérdeztem. – Például nem ülnék le veled egy kávéra. – Tudod, mit... meg se hívnálak. – Hát látod – felelte –, ezért vagy ostoba. Hadd magyarázzam meg, miért hívtam meg egy kávéra. Azzal, hogy a válságos pillanatban ravaszul megadtam magam – azaz úgy tettem, mintha mégiscsak meggondoltam volna a dolgot –, megszereztem a könyvet. És mivel neki ott kellett maradnia, míg a könyvtár be nem

zár, bıven maradt idım, hogy bevágjak néhány velıs mondatot arról, hogyan gyakorolt a tizenegyedik század végétıl egyre nagyobb befolyást a királyi udvarra a törvényhozó testület a papság rovására. Jelesre vizsgáztam, történetesen ugyanarra a jegyre, mellyel Jenny lábát osztályoztam, mikor elsı ízben jött ki a pult mögül. Azt viszont már nem mondhatom, hogy az öltözetére kitőnıt adtam volna; az én ízlésemhez képest kissé túlságosan bolondos volt. Különösen azt az indián micsodát találtam ellenszenvesnek, amit táska helyett cipelt. Szerencsére errıl nem tettem említést, mert mint késıbb kiderült, maga tervezte. A Manóba mentünk, egy közeli falatozóba, ahová, nevével ellentétben, nemcsak törpék jártak. Két kávét rendeltem és egy csokoládés piskótát fagylalttal (neki). – Jennifer Cavilleri vagyok – közölte –, olasz származású. Mintha magamtól nem jöttem volna rá! – És zene a fıtanszakom – tette hozzá. – Az én nevem Oliver – mondtam. – Melyik? – A keresztnevem – feleltem, aztán bevallottam, hogy a teljes nevem (vagy majdnem a teljes nevem) Oliver Barrett. – Ó – mondta –, Barrett, mint a költı. – Igen – feleltem. – De nem vagyunk rokonok. A bekövetkezı csendben magamban hálát adtam, hogy nem hozakodott elı a szokásos lehervasztó kérdéssel: "Barrett, mint a Csarnok?" Mert ez az én külön keresztem, hogy rokona vagyok a pasasnak, aki a Barrett Hallt építette, a legnagyobb és legrondább épületet a Harvard területén, családom pénzének, hiúságának és vérlázító harvardizmusának ezt a kolosszális emlékmővét. Ezután igencsak elcsendesedett. Lehet, hogy ilyen hamar kifutottunk a témából? Vagy elkedvetlenítette, hogy nem vagyok a költı rokona? Vagy mi? Csak ült ott, és nézett rám kis félmosollyal. Hogy mégis csináljak valamit, a jegyzeteit nézegettem. Furcsa írása volt-apró, hegyes kis betők, sehol egy nagybető (csak nem azt képzeli, hogy ı e. e. cummings?). És pár ködös kollégiumot hallgatott: Összeh. ir. tört. 105, Zene 150, Zene 201... – Zene 201? Ez nem továbbképzısöknek van? Bólintott, és nem valami ügyesen leplezte a büszkeségét. – Reneszánsz polifónia. – Mi az a polifónia? – Semmi szexi, fiúka. Miért tőröm ezt? Hát nem olvassa a lapot, a Crimson-t? Nem tudja, ki vagyok? – Mondd csak, te nem tudod, ki vagyok? – De igen – felelte enyhe megvetéssel a hangjában. – Te vagy az a pasas, akié a Barrett Hall. Nem tudta, ki vagyok. – Nem az enyém a Barrett Hall – kerülgettem a dolgot. – Történetesen a dédnagypapám ajándékozta a Harvardnak. – Hogy a dédkisunokája egész biztos bekerüljön majd! Ez már sok volt. – Jenny, ha olyan biztos vagy benne, hogy úgyis én maradok alul, minek erıszakoltad ki, hogy meghívjalak egy kávéra? Egyenesen a szemembe nézett, és elmosolyodott.

– Tetszik a tested – mondta. Ahhoz, hogy az ember gyızni tudjon, hozzátartozik, hogy tudjon veszíteni is. Ebben nincs semmi ellentmondás. Jellegzetesen harvardi dolog, hogy az ember minden veszteségbıl gyızelmet tud csinálni. – Egy hajszálon múlt, Barrett. Állati klasszul játszottatok. – Igazán nagyon örülök; srácok, hogy nektek sikerült. Komolyan mondom, rátok fért egy kis gyızelem. De azért jobb a vitathatatlan siker. Azaz ha választani lehet, inkább mégis egy gól az utolsó .percben. És ahogy visszakísértem Jennyt a diákszállóhoz, még mindig nem mondtam le arról, hogy végül is én aratok gyızelmet e fölött a taknyos kis radcliffe-es felett. – Ide figyelj, te taknyos kis radcliffe-es! Péntek este van a hokimeccs a Dartmouth-szal. – Na és? – Na és szeretném, ha eljönnél. A Radcliffe-ben szokásos sportrajongással válaszolt: – Mi a fenének mennék én el egy tetves hokimeccsre? Hanyagul feleltem: – Mert én is játszom. Kis idıre csend lett. Azt hiszem, hallottam, ahogy esik a hó. – Kinek a javára? – kérdezte.

2 IV. Oliver Barrett Ipswich, Massachusetts Negyedéves Középiskola: Phillips, Exeter Kora: 20 év; Magassága: 180 cm: Súlya : 84 kg Fıtanszak: Társadalomtudomány Évfolyamelsık listáján: 1961, 62, 63 Bajnokcsapatban: 1962, 63 Tervezett pálya: jogi Jenny közben már olvasta az életrajzi adataimat a programban. Háromszor is utánanéztem, hogy Vic Claman, a menedzser, küldessen neki. – Az isten szerelmére, Barrett, most hívsz meg elıször nıt? – Fogd be a pofád, Vic, vagy beverem! Ahogy bemelegítettünk a jégen, nem integettem neki (milyen meleg van!), még csak nem is néztem arrafelé. De azt hiszem, úgy képzelte, hogy feléje nézek. Vagy kizárólag a zászló iránti tiszteletbıl vette volna le a szemüvegét a himnusz alatt? A második menet közepére 0:0-ra vezettünk. Vagyis Davey Johnston meg én már csaknem átszakítottuk a Dartmouth hálóját. A zöld mezei vagányok megszimatolták, és durvább játékba kezdtek. Talán sikerül eltörniük egy-két csontunkat, mielıtt áttörünk. A szurkolók már vért akartak látni. És a hokiban ez a szó szoros értelmében vért jelent, vagy ha azt nem,

hát legalább egy gólt. "A nemesség kötelez" – hát én sohasem tagadtam meg tılük egyiket sem. Al Redding, a Dartmouth középcsatára már beért a mi harmadunkba, én azonban nekimentem, megszereztem a korongot, és elindultam a Dartmouth kapuja felé. A szurkolók ırjöngtek. Láttam, hogy Davey Johnston ott van a bal oldalamon, de azt hittem, be tudom vinni a korongot, mert a kapusuk tejfelesszájú volt, s már azóta félt tılem, hogy a Deerfieldben játszott. Mielıtt kapura lıhettem volna, már rajtam volt mind a két hátvédjük, s nekem ott kellett köröznöm a kapu körül, hogy a korongot megtarthassam. Hárman voltunk, s minduntalan nekivágódtunk a palánknak és egymásnak. Mikor így egy rakáson voltunk, én mindig azt csináltam, hogy hatalmasakat ütöttem mindenre, ami az ellenfél színeit viselte. Valahol a botjaink alatt ott volt a korong is, de pillanatnyilag mindannyian azon fáradoztunk, hogy ripityára verjük egymást. Az egyik játékvezetı a sípjába fújt. – Maga... két percre a büntetıpadra! Felnéztem. Rám mutatott. Én? Mit követtem el, hogy kiállítanak? – Miért, mit csináltam? A bírónak valahogy nem volt kedve a további beszélgetéshez. Odakiáltott a zsőri asztalához: – Hetes, két perc! – és meglengette a két karját. Méltatlankodtam egy kicsit, de ez már hozzátartozik a dologhoz. A tömeg elvárja a tiltakozást, akármilyen nyilvánvaló volt a vétség. A bíró leintett. A kudarctól és a dühtıl fuldokolva a büntetıpadhoz korcsolyáztam. Ahogy bemásztam és hallgattam, amint korcsolyám éle pendül a padló deszkáján, a hangszóró azt bömbölte: – Büntetés, Barrett, Harvard. Két perc. Feltartás. A tömeg fütyült; a harvardi szurkolók kétségbe vonták a bírók látóképességét. Én csak ültem, kapkodtam levegı után, és nem néztem a tribünre, sıt még a jégre sem, ahol a Dartmouth most emberfölénybe került. – Mit ücsörögsz itt, mikor a barátaid mind játszanak? Jenny hangja volt. Ügyet sem vetettem rá, inkább a csapatomat biztattam. – Rajta, Harvard, mindent bele! – Mit vétettél? Megfordultam, és válaszoltam neki. Végeredményben mégiscsak én hívtam ide. – Túlságosan hajtottam! És már újból a pályát lestem, hogy hogyan próbálja a csapatom útját állni Al Redding elszánt gólszerzı erıfeszítéseinek. – Ez nagy szégyen? – Jenny, könyörgöm, szeretnék figyelni! – Mire? – Arra, hogy hogyan fogom kikészíteni azt a rohadt Al Reddinget! – A jégre meredtem, hogy legalább biztassam az enyéimet. – Te tisztességtelen játékos vagy? Én le nem vettem a szememet a kapunkról, amely körül csak úgy rajzottak a zöld mezesek. Alig vártam, hogy megint a pályán legyek. Jenny nem tágított. – Engem is "kikészítenél"?

Meg se fordultam, úgy válaszoltam. – Most rögtön, ha be nem fogod a szád. – Hát én elmegyek. Szervusz. Mire megfordultam, már nem volt ott. Ahogy felálltam, hogy jobban körülnézzek, jelezték, hogy kétperces büntetésem lejárt. Átugrottam a palánkon, be a jégre. A tömeg ujjongva üdvözölt. Barrett a jégen, egyenesben a csapat! Akárhol is bujkál, Jennynek hallania kell, mennyire örülnek, hogy megint a pályán vagyok. Hát kit érdekel, hogy hol lehet? Hol lehet? Al Redding életveszélyes lövését a kapusunk kivédte, a korong Gene Kennawayhez került, aki hozzám továbbította. Ahogy rohantam a korong után, úgy gondoltam, van egy tized másodpercem, hogy felnézzek a tribünre, és megkeressem Jennyt. Felnéztem. Megláttam. Ott volt. Aztán már csak azt vettem észre, hogy ülök a fenekemen. Két zöld mezes belém rohant, én elestem... Jézusom, de kínos volt. Barrettet lekaszálták! Hallottam, ahogy a kitartó Harvard-szurkolók részvevıen felhördülnek, mikor továbbcsúszom. És hallottam a vérszomjas Dartmouth-szurkolók üvöltését. – Mindent bele! Mindent bele! Mit gondol majd Jenny? Újra a mi kapunk forgott veszélyben, de a kapusunk megint kivédte a lövést, Kennaway Johnstonhoz passzolt, aki hozzám továbbította a korongot (addigra már felálltam). Most már ırjöngött a tömeg. Ebbıl gól lesz! Elszáguldottam a koronggal, már beértem a dartmouthiak harmadába. Két Dartmouth-védı jött egyenesen nekem. – Rajta, Oliver, rajta! Verd szét a fejüket! Jenny metszı kiáltása ütötte meg a fülemet a tömeg fölött. Áthatóan éles volt. Egy hátvédet kicseleztem, a másiknak úgy nekimentem, hogy elakadt a lélegzete, aztán-ahelyett, hogy bizonytalan helyzetbıl kapura lıttem volna – Davey Johnstonhoz adtam, aki feljött a jobb oldalon. Davey bevágta a hálóba. Harvard-gól! A következı pillanatban már öleltük és csókoltuk egymást. Én meg Davey Johnston meg a többi srác. Öleltük és csókoltuk egymást, és veregettük egymás hátát és ugráltunk (korcsolyával!). A tömeg ırjöngött. És a dartmouthi srác, akit megütöttem, még mindig a földön feküdt. A szurkolók programokat dobáltak be a jégre. A Dartmouth végképp kikészült. (Ez csak szókép; a hátvéd is feltápászkodott, amint újból kapott levegıt.) Ronggyá vertük ıket: 7:0-ra. Ha szentimentális lennék, és annyira ragaszkodnék a Harvardhoz, hogy valami fényképet akasztanék ki róla, az nem a Winthrop House vagy a Mem Church képe volna, hanem a Dilloné. A Dillon Field House-é. Ha volt a Harvardon szellemi otthonom, hát ez volt az. Lehet, hogy Nate Pusey megvonja a diplomámat ezért a kijelentésért, de a Widener Könyvtár sokkal kevesebbet jelent nekem, mint a Dillon. Egyetemi éveim minden délutánján kisétáltam oda, barátságos trágárságokkal üdvözöltem a haverokat, ledobtam a civilizáció zabláját, és sportolóvá vedlettem. Micsoda érzés felvenni a plasztront, a lábvédıt meg a jó öreg hetes számú dresszt (arról ábrándoztam, hogy utánam bevonják ezt a számot, de nem vonták be), fogni a korcsolyát, és kisétálni a Watson korcsolyapályához. Visszatérni a Dillonba még jobb volt. Lehámozni az izzadt szerelést, és csupaszon odamasírozni a raktárhoz törülközıért.

– Hogy ment ma, Ollie? – Jól, Richie. Jól, Jimmy. Aztán be a zuhany alá, és hallgatni, hogy ki hányszor, kivel és mit, az elızı szombat éjjel. "Ezeket a jó kis dögöket a Mount Idából csíptük fel, tudod!..." S nekem még az a kiváltságom is megvolt, hogy külön zug jutott meditációra. Mivel fájós térddel voltam megáldva (áldva bizony: nézzék meg a sorozócédulámat), játék után hidroterápiás kezelésre volt szükségem. Ahogy ültem, és néztem a térdem körül szétfutó vízgyőrőket, lajstromba vehettem magamon a sebeket és horzsolásokat (valahogy még örültem is nekik), és elábrándozhattam bármirıl vagy semmirıl. Ma este egy gólról meg egy gól elıkészítésérıl ábrándoztam, és gyakorlatilag elkönyvelhettem a soron következı harmadik bajnokságot. – Hidroterápiás kezelés, Ollie? Jackie Felt volt, trénerünk és önjelölt szellemi vezérünk. – Miért, Felt, úgy nézek ki, mint aki onanizál? Jackie felröhögött, aztán hülye vigyor ült ki a képére. – Tudod, mi a baja a térdednek, Ollie? Tudod, mi? Már a keleti partvidék minden ortopéd orvosát megjártam, de Felt jobban tudta. – Nem táplálkozol helyesen. İszintén szólva nem nagyon érdekelt. – Nem eszel elég sót. Ha ráhagyom, talán elmegy. – Rendben, Jack, mostantól fogva több sót eszem. Jézusom, de tetszett neki! Odébb is állt, hülye képén a jól végzett munkának azzal a bámulatos kifejezésével. Mindegy, megint egyedül voltam. Hagytam, hogy jólesıen sajgó testem belecsússzon az örvénylı vízbe, behunytam a szemem, és csak ültem, nyakig a melegben. Óhhhhhhhh. Jézusom! Jenny odakint vár! Remélem! Még mindig! Jézusom! Meddig ücsöröghettem itt kényelmesen, míg ı a Cambridge-i hidegben odakint ácsorog? A felöltözés új világrekordját állítottam fel. Még meg se száradtam egészen, mikor már kilöktem a Dillon középsı ajtaját. A hideg levegı mellbe vágott. Jó ég, piszok hideg volt! És sötét. Még mindig ott csellengett a szurkolók egy kis csapata. Legtöbbjük régi hokirajongó, itt végeztek, és lélekben sohasem bújtak ki a plasztronból és lábszárvédıbıl. Olyan fickók, mint az öreg Jordan Jencks, aki minden áldott meccsre eljött, akár otthon játszottunk, akár idegenben. Hogy a fenébe csinálják? Hát Jencks például menı bankigazgató. És miért csinálják? – Jól felvágtak, Oliver. – Hát igen, Mr. Jencks. Tudja, mit mővelnek ezek. Mindenfelé kerestem Jennyt. Lehet, hogy elment, és visszagyalogolt a Radcliffe-be egyedül? – Jenny! Elmentem a szurkolóktól három-négy lépésnyire, és kétségbeesetten kerestem mindenfelé. Egyszerre elıbukkant egy bokor mögül, az arca sálba bugyolálva, csak a szeme látszott. – Hé, fiúka, piszok hideg van idekint. Hogy megörültem neki! – Jenny! Szinte ösztönösen, könnyedén megcsókoltam a homlokát. – Ezt ki engedte meg?

– Mit? – Hogy megcsókolj, ki engedte meg? – Elnézést. Elragadtattam magam. – Én nem. Egy lélek sem volt odakint, és sötét volt és hideg és késı. Megint megcsókoltam. De nem a homlokán és nem könnyedén. Istenien soká tartott. Mikor abbahagytuk, Jenny még akkor is kapaszkodott a kabátujjamba. – Ez nem tetszik nekem – mondta. – Micsoda? – Az, hogy tetszik nekem. Ahogy gyalogoltunk visszafelé (van kocsim, de ı szívesebben ment gyalog), Jenny egész úton a kabátujjamba kapaszkodott. Nem a karomba, a kabátujjamba. Ne akarják, hogy ezt megmagyarázzam. A Briggs Hall kapuja elıtt nem csókoltam meg búcsúzóul. – Nézd, Jen, lehet, hogy pár hónapig nem hívlak fel. Egy pillanatig nem szólt semmit. Pár pillanatig. Aztán megkérdezte: – Miért? – Viszont az is lehet, hogy amint a szobámba értem, felhívlak. Hátat fordítottam, és már indultam is. – Strici! – sziszegte a hátamba. Megint megfordultam, és vagy hat méterrıl gólt lıttem. – Látod, Jenny, csak dobálózol a szavakkal, de ha téged talál el egy, meg vagy ijedve. Szerettem volna látni az arcát, de stratégiai okokból nem nézhettem hátra. A szobatársam, Ray Stratton, két rögbista sráccal pókerezett, mikor beléptem. – Szia, barmok! Visszabıgtek. – Mi volt ma este, Ollie? – kérdezte Ray. – Egy gól meg egy gól elıkészítése. – És mellékesen Cavilleri. – Semmi közöd hozzá – feleltem. – Az kicsoda? – kérdezte az egyik nagy melák. – Jenny Cavilleri – felelte Ray. – Egy nyamvadt zenészféle. – Azt ismerem – mondta egy másik –, jó feszes feneke van. Ügyet se vetettem ezekre a faragatlan, otromba barmokra, kihúztam a telefont, és indultam vele a hálószobámba. – Zongorázik: a Bach Társasággal játszik – mondta Stratton. – És Barrett-tel mit játszik? – Valószínőleg nenyúljhozzámot. Gurgulázás, morgás, röfögés. Röhögtek a barmok.

– Uraim-jelentettem ki távozóban –, tehetnek egy szívességet! Kicsuktam a szobámból az állati zajok újabb hullámát, lerúgtam a cipımet, végigfeküdtem az ágyon, és felhívtam Jennyt. – Szia, Jen... – Mi van? – Jen... mit szólnál, ha azt mondanám... Tétováztam. İ várt. – Azt hiszem... beléd szerettem. Csönd volt. Aztán nagyon lágy hangon azt felelte: – Azt szólnám... hogy egy nagy seggfej vagy. Letette. Egyáltalán nem szomorodtam el. Nem is lepıdtem meg.

3 A Cornell elleni meccsen megsérültem. Saját hibámból történt, igazán. Egy különösen forró pillanatban elkövettem azt a sajnálatos ballépést, hogy a középcsatárukat "kanadai szarjancsi"-nak neveztem. Figyelmetlenség volt megfeledkeznem arról, hogy a csapatuk négy tagja kanadai volt, és – mint kiderült – mindegyik mélységesen hazafias érzelmő, jól megtermett, és hallótávolságon belül. A sérülést igazságtalanság tetézte, mert engem állítottak ki. Méghozzá öt percre, dulakodásért. Hallották volna, hogy rám másztak a Cornell-szurkolók, mikor kihirdették az ítéletet! Nem sok Harvard-drukker jött fel ide a fenébe, Ithacába (New York állam), még ha a bajnokságról volt is szó! Amint bemásztam a büntetıpadra, láttam, hogy az edzınk tépi a haját. Jackie Felt rohant oda. Csak akkor vettem észre, hogy a jobb arcom csupa vér. – Jézus Máriám! – mondogatta, ahogy a timsórudat húzogatta rajtam. – Jézusom, Ollie! Mozdulatlanul ültem, üresen bámultam magam elé. Szégyelltem a pályára nézni, ahol igen hamar valóra váltak legrosszabb sejtelmeim: a Cornell gólt lıtt. A vörös szurkolók üvöltöttek és bömböltek és dudáltak. Most döntetlenre álltunk. A Cornell nagyon közel volt hozzá, hogy megnyerje a meccset – és vele a bajnokságot. A fenébe, én meg még alig töltöttem le a büntetésem felét. A pálya túlsó oldalán az elenyészı számú harvardi komor volt és csendes. Mostanra a szurkolók mindkét oldalon megfeledkeztek rólam. Csak egyetlen nézı szeme szegezıdött még mindig a büntetıpadra. Igen, ı volt. "Ha a tárgyalás idejében véget ér, megpróbálok odamenni Cornellbe." A harvardi szurkolók között – ı természetesen nem szurkolt – ott ült III. Oliver Barrett. Az örvénylı jégen át az İs Kıfejő kifejezéstelen némasággal szemlélte, ahogy egyszülött fia vérének utolsó cseppjeit felisszák a ragtapaszok. Mit gondolnak, mi járhatott a fejében? Sz, sz, sz – vagy ugyanez szavakban? – Oliver, ha ennyire szeretsz verekedni, miért nem lépsz be az ökölvívócsapatba? – Exeternek nincs ökölvívócsapata, apám. – Nos, talán nem kellene eljönnöm a hokimeccseidre. – Úgy gondolja, apám, hogy a maga kedvéért csinálom? – Nos, nem mondanám éppen, hogy a "kedvemért".

De hát ki tudhatja, mire gondolt? III. Oliver Barrett maga a két lábon járó, néha megszólaló Rushmore-hegy. Kıfejő. Talán szokása szerint elmerült az önimádatban İs Kızet. Nézzetek ide, igen csekély számú harvardi nézı van itt ma este, én mégis köztük vagyok. Én, III . Oliver Barrett, az elfoglalt ember, akire igazgatni való bankok várnak, meg minden, lám, idıt szakítottam arra, hogy feljöjjek Cornellbe egy vacak hokimeccsre. Hát nem csodálatos?! (Kinek?) A tömeg üvöltött, és most már igazán vadul. Még egy Cornell-gól. Már vezettek. És nekem még két perc büntetésem volt hátra! Davey Johnston felfelé korcsolyázott, dühtıl vörös képpel. Épp mellettem ment el, de még csak rám se nézett. És mintha könnyeket láttam volna a szemében! Jó, rendben, tudom, hogy a bajnokságról van szó, de hát akkor is – ezek a könnyek! De hát Davey, a kapitányunk mögött hihetetlen sorozat volt: hét éve játszott, és soha, egyetlenegyszer se kapott ki a csapata, se középiskolában, se az egyetemen. Kisebbfajta legenda lett már: És most volt utolsóéves. És ez volt az utolsó komoly meccsünk. Amit 6:3-ra elvesztettünk. A meccs után megröntgeneztek, és megállapították, hogy csontom nem tört, aztán Richard Selzer, az orvostudományok doktora tizenkét öltéssel összevarrta az arcomat. Jackie Felt ott kóválygott a rendelıben, és azt magyarázta a Cornell orvosának, hogy nem táplálkozom helyesen, és hogy mindez elkerülhetı lett volna, ha elegendı sótablettát fogyasztok. Selzer ügyet se vetett Jackre, és nagyon komolyan figyelmeztetett, hogy kis híján megsérült a "szemüreg" (ez az orvosi kifejezés), és hogy az lenne a legokosabb, ha egy hétig nem játszanék. Megköszöntem: Elment, a sarkában Felttel, aki még mindig a táplálkozásról magyarázott. Örültem, hogy magamra hagytak. Óvatosan lezuhanyoztam, vigyázva, hogy a sebes arcom ne kapjon vizet. A Novokain hatása múlófélben volt, de valahogy még örültem is a fájdalomnak. Végül is ezt a meccset én lıttem el! Befellegzett az elsıségnek, megette a fene a mi sorozatunkat (az utolsóévesek mind veretlenek voltak) és Davey Johnstonét is. Talán nem kizárólag az én hibám volt, de akkor úgy éreztem. Az öltözı üres volt. Nyilván mind átmentek már a motelba. Azt gondoltam, biztos senki sem akart látni, se szólni hozzám. Ezzel a pokolian keserő ízzel a számban – olyan rohadtul voltam, hogy a nyelvemen éreztem – összecsomagoltam a szerelésemet, és kimentem. Nem sok harvardi drukker ıgyelgett odakint, New York állam északi csücskének zimankós vadonában. – Hogy van az arca, Barrett? – Köszönöm, jól, Mr. Jencks. – Talán jót tenne egy szelet marhahús – csendült fel egy másik ismerıs hang. III. Oliver Barrett szólott imigyen. Jellemzı, hogy a feldagadt szem özönvíz elıtti gyógymódját ajánlja. – Köszönöm, apám – mondtam –, a doktor már elintézte. – És a Selzer tizenkét öltését borító kötésre mutattam. – Mármint a gyomrodba, fiam. Ebédnél megint sort kerítettünk szakadatlan álbeszélgetéseink egyikére, melyek kivétel nélkül úgy kezdıdnek, hogy "Hogy megy a sorod?", és úgy végzıdnek, hogy "Nincs szükséged semmire?". – Hogy megy a sorod, fiam? – Remekül, apám. – Fáj az arcod? – Nem, apám.

(Épp rákezdett a pokoli fájdalom.) – Szeretném, ha hétfın megnézetnéd Jack Wellsszel. – Fölösleges, apám. – Mégiscsak specialista... – A Cornell orvosa sem volt éppenséggel állatorvos – ajánlottam a figyelmébe, remélve, hogy sikerül lehőtenem szokásos sznob rajongását a specialisták, szakértık meg mindenféle "fontos emberek" iránt. – Elég baj – jegyezte meg III. Oliver Barrett, és elıször azt hittem, humorizálni próbál –, mert állati vágást kaptál. – Igen, apám – mondtam. (Vajon azt várja, hogy kuncogjak?) Aztán eszembe jutott, lehet, hogy ez a majdnem-szellemesség voltaképpen rosszallást takar, amiatt, amit a jégen véghezvittem. – Csak nem azt akarj a mondani, hogy ma este úgy viselkedtem, mint egy vadállat? Szemmel láthatólag némi elégedettséggel nyugtázta a kérdést. De mondani csak annyit mondott: – Nem én emlegettem az állatorvost. – Ekkor úgy döntöttem, hogy inkább elmerülök az étlap tanulmányozásában. Mikor a második fogást felszolgálták, İs Kızet rákezdett egyik együgyő kis szentbeszédére, ezúttal, ha jól emlékszem – bár igyekszem elfelejteni –, a gyızelemrıl és vereségrıl szólóra. Megjegyezte, hogy elvesztettük ugyan az elsıséget, de végeredményben a sportban úgysem a gyızelem fontos, hanem a játék. Kijelentései gyanúsan emlékeztettek az olimpiai jelmondatra, és az volt az érzésem, csak bevezetıül szolgálnak az olyan jelentéktelen sportügyek leszólására, mint amilyen egy hokibajnokság. Nekem viszont nem volt kedvem olimpiai irányelvekkel etetni ıt, így aztán megkapta tılem a kellı "Igen, apám" mennyiséget, egyébként befogtam a pofám. Végigfutottunk a szokásos beszélgetési skálán, amely İs Kızet kedvenc áltémája, a Terveim címő körül forgott. – Mondd csak, Oliver, van valami hír a jogi karról? – İszintén szólva, apám, még nem döntöttem végleg a jogi kar mellett. – Én mindössze az iránt érdeklıdtem, hogy a jogi kar végleg döntött-e melletted. Ez most újabb szellemesség volt? Mosolyognom illene atyám ékesszólásán? – Nem, apám, még nincs semmi hír. – Felhívhatnám Price Zimmermannt... – Ne! – vágtam közbe önkéntelenül. – Kérem, ne! – Nem akarom befolyásolni – mondta III. O. B., és nagyon egyenesen ült –, épp csak érdeklıdnék. – Apám, szeretném a levelet akkor megkapni, mikor a többiek. Nagyon kérem! – Igen. Hogyne. Remek. – Köszönöm, apám. – És hát különben is, szinte biztos, hogy bekerülsz – főzte hozzá. Nem tudom, miért, de III. O. B. megtalálja a módját, hogy még akkor is megalázzon, amikor dicsér. – Nem olyan biztos – feleltem. – Végeredményben, nekik nincs hokicsapatuk. Fogalmam nincs, miért becsméreltem magam. Talán mert ı az ellenkezı álláspontot foglalta

el. – Értesz te máshoz is – jelentette ki III. Oliver Barrett, de nem kívánta ezt bıvebben kifejteni. (Kétlem, hogy képes lett volna rá.) Az étel éppolyan ócska volt, mint a beszélgetés, azzal a különbséggel, hogy míg a zsemlérıl tudtam, hogy szikkadt lesz, még mielıtt kihozták volna, azt sose tudtam, hogy milyen témát tesz majd nyájasan a tányéromra apám. – És végsı esetben mindig ott van a Békehadtest – jegyezte meg teljesen váratlanul. – Tessék? – kérdeztem, mert nem tudtam pontosan, ezt most kinyilatkoztatásnak vagy kérdésnek szánta-e. – Azt hiszem, a Békehadtest remek dolog, nem gondolod? – mondta. – Hát – feleltem –, mindenesetre jobb, mint a Hadihadtest. Egy-egy. Én nem tudtam, ı hogy értette, és fordítva. Témát váltottunk volna? Most majd megvitatjuk a kormány programját vagy más aktuális kérdéseket? Dehogy. Egy pillanatra megfeledkeztem arról, hogy alaptémánk mindig a Terveim címő. – Ami engem illet, semmi kifogásom sem lenne az ellen, hogy belépj a Békehadtest soraiba, Oliver. – Ez kölcsönös, apám – feleltem, az ı nagylelkőségéhez illıen. Biztos vagyok benne, hogy İs Kızet úgyse figyel rám soha, úgyhogy nem csodálom, hogy nem reagált halk iróniámra. – De hogy vannak ezzel az évfolyamtársaid? – folytatta. – İk mit gondolnak róla? – Tessék? – Úgy gondolják, hogy a Békehadtest hozzátartozik az életükhöz? Úgy látszik, annyira kell neki ez a frázis, mint halnak a víz: – Igen, apám. Még az almás pite is szikkadt volt. Fél tizenkettı tájban a kocsijához kísértem. – Nincs szükséged semmire, fiam? – Semmire, apám. Jó éjt, apám. És elhajtott. Boston és Ithaca (New York állam) között természetesen van repülıjárat, de III. Oliver Barrett inkább kocsin ment. Nem mintha a volán mellett töltött órák valamiféle atyai gesztusnak számítottak volna. Apám egyszerően szeret vezetni. Száguldani. És abban az éjszakai órában pokolian száguldhat az ember egy Aston Martin DBS-szel. Fejem rá, hogy III. Oliver Barrett meg akarta dönteni saját Ithaca-Boston gyorsasági rekordját, melyet az elızı évben állított fel, azután, hogy megvertük a Cornellt, és megszereztük az elsıséget. Tudom, mert láttam, amikor az órájára nézett. Visszamentem a motelba, és felhívtam Jennyt. Ez-volt az este egyetlen jó perce. Elmeséltem az egész verekedést (bár mellıztem a casus belli részleteit), és mondhatom, nagyon élvezte. Nem sok nyamvadt muzsikus barátja perforálta már valakinek a fejét, vagy perforáltatta a sajátját. – Kikészítetted legalább a srácot, aki neked ment? – kérdezte. – Mi az hogy! Oltárian. Odakentem! – Bárcsak láthattam volna! Ugye, összeversz valakit a Yale-meccsen is?

– Persze. Mosolyogtam. Mennyire szerette az élet egyszerő dolgait.

4 – Jenny a földszinti telefonfülkében van. Ezt a felvilágosítást a kapuügyeletes lánytól kaptam, bár nem mondtam meg, hogy ki vagyok, vagy hogy mit keresek a Briggs Hallban hétfı este. Villámgyorsan kapcsoltam, hogy ez jó jel. A radcliffe-es, aki beengedett, nyilván olvasta a Crimson-t, és tudta, ki vagyok. Jó, ilyen már volt. De ami ennél sokkal fontosabb: Jenny ezek szerint megemlítette, hogy velem jár. – Kösz – mondtam. – Itt várok. – Hülye dolog ez a Cornell-ügy. A Crime írja, hogy négy srác ugrott neked. – Igen. És engem állítottak ki. Öt percre. – Hát igen. Egy barát meg egy drukker között az a különbség, hogy az utóbbival hamar kifogy a témából az ember. – Jenny végzett már? Ránézett a kapcsolótáblájára, és közölte, hogy nem. Kivel beszélhet Jenny, aki megéri, hogy ráfordítsa a velem való találkozásra szánt perceket? Valami nyamvadt zenésszel? Nem volt elıttem titok, hogy Martin Davidson, az Adams House utolsóéves hallgatója, a Bach Társaság zenekarának karmestere, azzal hízeleg magának, hogy bírja Jenny kitüntetı figyelmét. Nem testileg; alig hiszem, hogy meg tudott volna mozdítani a karmesteri pálcájánál nehezebb tárgyat. Akárhogy is, gondoskodom róla, hogy az én idımmel ne éljen vissza tovább. – Hol a telefonfülke? – A fordulón túl. – Pontosan megmutatta az irányt. A hallba battyogtam. Messzirıl láttam Jennyt a telefonnál. Nyitva hagyta a fülke ajtaját. Lassan, hanyagul poroszkáltam, azt reméltem, majd megpillant, kötésemmel, sérüléseimmel, és annyira meghatódik, hogy lecsapja a hallgatót, és a karomba rohan. Közeledıben elkaptam néhány beszélgetésfoszlányt. – Igen. Hát persze! Feltétlenül. Én is, Phil. Én is szeretlek, Phil. Megtorpantam. Kivel beszél? Ez nem Davidson – az ı nevének semelyik részében sincs semmiféle Phil. Már jó ideje utánanéztem az évfolyamnévsorban: Martin Eugene Davidson, 70 Riverside Drive, New York. Gimnázium, humán tagozat. A fényképe érzékeny, intelligens alkatról árulkodott, és az én testsúlyomnál vagy 20 kilóval kevesebbrıl. De mit törıdöm én Davidsonnal! Nyilvánvalóan ıt is, engem is leégetett Jennifer Cavilleri valakiért, akinek ebben a pillanatban (micsoda disznóság!) éppen csókokat dobál a telefonba! Negyvennyolc órára tettem csak ki a lábam, és valami rohadt Phil nevő strici már bemászott az ágyba Jennyvel (csak errıl lehet szó!). – Igen, Phil, én is szeretlek. Szia: Ahogy letette a kagylót, meglátott, de még cselt el se pirult, elmosolyodott, és csókot intett. Hogy lehet ilyen kétszínő? Könnyedén megcsókolt az ép felemen. – Szia, pocsékul nézel ki.

– Megsérültem, Jen. – A másik srác még rondábban néz ki? – Naná! Sokkal. Mindig gondoskodom róla, hogy a másik srác még rondábban nézzen ki. Ezt olyan baljóslatúan mondtam, ahogy csak tılem telt, mintegy sejtetve, hogy szétverem minden vetélytársam fejét, aki ágyba mászik Jennyvel, míg én nem vagyok itt, és nyilvánvalóan nem gondol rám a kutya se. Belekapaszkodott a kabátujjamba, és indultunk az ajtó felé. – Szia, Jenny! – kiáltotta a kapuügyeletes. – Szia, Sarah Jane! – kiabált vissza Jenny. Mikor kint voltunk, és beszállni készültünk az MG-be, teleszívtam a tüdımet az esti levegıvel, és amilyen hanyagul csak tudtam, feltettem a kérdést: – Mondd csak, Jen... – Mi van? – ...ki az a Phil? Magától értetıdıen felelte, mialatt beült a kocsiba: – Az apám. Nem voltam hajlandó bevenni ezt a mesét. – Philnek hívod az apádat? – Ez a neve. Miért, te hogy hívod a tiedet? Jenny egyszer elmesélte, hogy az apja nevelte fel, aki valami pékféle Cranstonban (Rhode Island). Az anyja autószerencsétlenség áldozata lett, mikor ı még nagyon kicsi volt. Mindezt azért mondta el, hogy megértsem, miért nincs jogosítványa. Az apja, aki egyébként – Jenny szerint – "igazán rendes fej", egybıl rettentı babonás lett, amint arról volt szó, hogy egyetlen lányát a volán mellé engedje. Ez eléggé megnehezítette Jenny életét a középiskola utolsó éveiben, mikor egy providence-i sráctól tanult zongorázni. De azután az egész Proustot végigolvasta azokon a hosszú autóbuszutakon. – Miért, te hogy hívod a tiedet? Úgy elgondolkoztam, meg se hallottam a kérdést. – Kimet? – Milyen kifejezéssel élsz, amikor ısödrıl nyilatkozol? Azt mondtam, amit mindig is szerettem volna: – Vadbarom. – Szemtıl szembe? – Sose látom a szemét. – Álarcot visel? – Bizonyos értelemben igen. Kıbıl. Színtiszta kıbıl. – Ugyan már, biztos fene büszke rád! Hisz menı harvardi fej vagy. Ránéztem. Azt hiszem, végeredményben mégse tudott mindent. – İ is az volt, Jenny. – Nagyobb menı, mint egy bajnokcsapat szélsıje? Nagyon élveztem, hogy annyira méltányolja a sportsikereimet. Elég baj, hogy a saját dicsıségem rovására kellett elıadnom az apáméit is.

– Egypárevezısben indult az 1928-as olimpián. – Te jóságos ég! – mondta. – És gyızött? – Nem – feleltem, és azt hiszem, észrevette, milyen megkönnyebbülésemre szolgál, hogy apám csak hatodik lett a döntıben. Kis ideig csend volt. Most talán megérti Jenny, hogy IV. Oliver Barrettnek lenni nem egyszerően annyit jelent, hogy az embernek együtt kell élnie azzal a harvardi szürke kıépítménnyel. Jelent valamiféle fizikai megfélemlítettséget is. Mert a családi sikerek súlya szinte ránehezedik az emberre. Legalábbis rám. – De mit követett el, hogy kiérdemelje a vadbarom nevet? – kérdezte. – Erıszakot... rajtam – feleltem. – Tessék? – Erıszakot... – ismételtem. Jenny szeme akkorára kerekedett, mint egy csészealj: – Valami vérfertızésféle? – Kímélj meg a családi ügyeidtıl, Jen. Elég nekem a magamé. – De hát hogy érted, Oliver? – kíváncsiskodott. – Mégis, hogyhogy erıszakot? – Rám erıszakolta a "helyes" dolgokat – válaszoltam. – Mi a helytelen a "helyes" dolgokban? – firtatta, és nagyon élvezte a nyilvánvaló ellentmondást. Elmondtam neki, mennyire rühellem, hogy beprogramoznak a Barrett Hagyomány szellemében – amit már észrevehetett volna, mikor látta, hogy összerándulok, ha ki kell mondanom a sorszámnevet a nevem mellett. És ki nem állhatom, hogy nekem feltétlenül el kell érnem iksz számú eredményt minden rohadt félévben. – No persze – mondta Jenny szókimondó gúnnyal –, észrevettem, mennyire utálsz kitőnıt kapni és bajnokcsapatban játszani... – Azt utálom, hogy az apám elvárja: ne adjam alább! – Kimondani, amit mindig éreztem (de amirıl még sohasem beszéltem), önmagában is pokolian kínos volt; de most már meg kellett értetnem a dolgot Jennyvel. – És olyan hihetetlen közönnyel veszi tudomásul, ha nekem valóban sikerül valami. Szóval velem kapcsolatban mindent olyan biztosra vesz. – De hát ı nagyon elfoglalt. Többszörös bankigazgató meg minden, nem? – Úristen, Jenny, te kinek a pártján vagy? – Ez háború? – kérdezte. – Mi az hogy! – feleltem. – Nevetséges vagy, Oliver. Úgy látszott, valóban nem érti. És ez volt az elsı eset, hogy a származásunk, neveltetésünk különbözıségébıl eredı szakadékot megéreztem kettınk között. Hiszen a három és fél Harvard-Radcliffe év többé-kevésbé olyan fölényes szellemmé formált bennünket is, mint amilyeneket ez az intézmény futószalagon állít elı. De amikor tudomásul kellett volna vennie, hogy az én apám kıbıl van, ı az istennek se tágított atavisztikus olasz-mediterrán apuka-imádja-csemetéit rögeszméjétıl, és ezen nem lehetett vitatkozni vele. Megpróbáltam felhozni egy jellemzı esetet. Azt a nevetséges álbeszélgetést a Cornell-meccs után. Ez aztán szemmel láthatólag nagy hatással volt rá. Csak épp nem úgy, ahogy kellett volna. – Komolyan mondod, hogy egész Ithacáig elment egy ócska hokimeccsért? Megpróbáltam elmagyarázni, hogy az én atyám csupa forma és semmi tartalom. De ı csak azon rágódik, hogy az apám olyan rengeteget utazott egy ilyen (viszonylag) jelentéktelen

sportesemény miatt. – Nézd, Jenny, nem hagyhatnánk abba az egészet? – Hála istennek, hogy nem tudsz zöld ágra vergıdni az apáddal – felelte. – Ebbıl is látszik, hogy nem vagy egészen normális. – Nahát... azt akarod mondani, hogy te igen? – Egy frászt, fiúka. Gondolod, hogy ha az volnék, veled járnék? Témánál voltunk, mint rendesen.

5 Szeretnék pár szót szólni a testi kapcsolatunkról. Meglepıen hosszú ideig nem került rá sor. Vagyis nem történt több, mint azok a már említett csókok (mindegyiknek minden apró részletére emlékszem máig is). Ez nálam elég szokatlan dolog volt, mert rámenıs és türelmetlen vagyok, és gyorsan a tárgyra térek. Ha vagy egy tucat Tower Court-i wellesleyi lánynak azt mondták volna, hogy IV. Oliver Barrett már három hete mindennap találkozik egy ifjú hölggyel, és még nem feküdt le vele, minden bizonnyal röhögıgörcsöt kapnak, és a leghatározottabban kétségbe vonják a szóban forgó leányzó nıiességét. Holott természetesen egyáltalán nem errıl volt szó. Nem tudtam, hogy csináljam. Ne értsenek félre, vagy vegyék ezt szó szerint. Ismertem a hadmozdulatokat. Egyszerően nem tudtam elszánni magam, hogy megtegyem ıket. Jenny olyan okos volt; hogy attól féltem, esetleg kineveti azt, amit én világéletemben IV. Oliver Barrett behízelgıen romantikus (és ellenállhatatlan) stílusának tartottam. Attól is féltem, hogy másért enged majd magához, mint amiért szeretném. Vagyis azt próbálom kidadogni, hogy amit Jennifer iránt éreztem, ez most valami más volt, s egyáltalán nem tudtam, hogyan hozzam szóba a témát, akár csak kérdés formájában is. ("Meg kellett volna kérdezned" – mondta késıbb.) Csak azt tudtam, hogy mit érzek iránta. Úgy, ahogy van. – El fogsz hasalni a vizsgán, Oliver. Egy vasárnap délután a szobámban ültünk és olvastunk. – El fogsz hasalni, Oliver, ha csak ülsz itt, és nézed, hogy én hogy tanulok. – Dehogy nézem. Én is tanulok. – Egy frászt. A lábamat bámulod. – Néha. Minden fejezet elején. – Igen rövid fejezetek vannak abban a könyvben. – Ide figyelj, te beképzelt liba, azért annyira káprázatos nem vagy. – Tudom. De mit tehetek, ha te mégis azt hiszed. Lecsaptam a könyvet, és átmentem a szoba másik végébe, ahol ı ült. – Jenny, az isten szerelmére, hogy a fenébe tudnám John Stuart Millt olvasni, mikor minden másodpercben megırülök, annyira szeretnék lefeküdni veled? Felvonta a szemöldökét, és szigorúan végigmért. – Oliver, leszel szíves! A széke mellett guggoltam. Megint a könyvébe mélyedt.

– Jenny... Puhán becsukta a könyvet, letette, aztán a két kezét oldalt a nyakamra simította. – Oliver... Leszel szíves? Egyszerre megtörtént. Minden. Elsı együttlétünk pontosan az ellentéte volt az elsı szócsatának. Annyira nem kapkodó, olyan lágy, olyan gyengéd. Sohasem tudtam, hogy ez az igazi Jenny – ez a puha teremtés, akinek az érintése olyan könnyő és becézı. De ami igazán megdöbbentett, az a saját viselkedésem volt. Én voltam lágy. Én voltam gyengéd. Ez lett volna az igazi IV. Oliver Barrett? Mint már említettem, azt megelızıen sohasem láttam Jennybıl még annyit sem, amennyit egy véletlenül kigombolt pulóvergomb elárul. Kicsit meglepett, mikor észrevettem, hogy a nyakán apró aranykeresztet visel. Olyan aranyláncon lógott, amit sose lehet kinyitni. Ez azt jelenti, hogy az ágyban is viselte. Annak a csodálatos délutánnak egy csöndes pillanatában, az egyik olyan lebegı szünetben, mikor minden fontos és semmi sem az, megérintettem a kis keresztet, és megkérdeztem Jennyt, mit szólna a gyóntatója ahhoz, hogy együtt vagyunk az ágyban, meg minden. Azt felelte, nincsen gyóntatója. – Hát nem vagy jó katolikus kislány? – kérdeztem. – Kislány vagyok – mondta –, és jó is vagyok. Rám nézett jóváhagyásért, és én elmosolyodtam. Visszamosolygott. – Akkor a háromból kettı stimmel. Aztán megkérdeztem, miért hord keresztet, és miért ilyen forrasztott láncon. Megmagyarázta, hogy az édesanyjáé volt, nem vallási, hanem érzelmi okokból viseli. Aztán megint önmagunkról beszélgettünk. – Te, Oliver, mondtam már, hogy szeretlek? – kérdezte. – Nem, Jen. – Miért nem kérdeztél? – İszintén szólva, nem mertelek. – Kérdezz most! – Szeretsz, Jenny? Rám nézett, és egyáltalán nem éreztem kitérı válasznak, mikor azt kérdezte: – Mit gondolsz? – Igen. Azt hiszem. Talán... Megcsókoltam a nyakát. – Oliver? – Tessék? – Én nemcsak szeretlek... Te jóságos ég, mi lesz ebbıl? – Én nagyon szeretlek, Oliver.

6 Szeretem Ray Strattont. Lehet, hogy nem lángelme vagy világraszóló rögbijátékos (kissé lassú a szerelésnél), de mindig jó szobatárs volt és hőséges haver. És hogy mit szenvedett a szegény ördög utolsó évünk nagy részében! Vajon hová ment tanulni, mikor meglátta a nyakkendıt a szobánk kilincsén (ez volt az egyezményes jel arra, hogy a "szoba foglalt")? Semmi kétség, nem tanult olyan nagyon sokat, de valamennyit mégiscsak kellett néha. Tegyük fel, a házikönyvtárba járt, vagy a Lamontba, vagy akár a Pi Eta Klubba. De vajon hol aludt azokon a szombat éjszakákon; mikor Jenny meg én úgy döntöttünk, hogy nem engedelmeskedünk a házirendnek, és együtt maradtunk? Raynek mindig fel kellett hajtania valami helyet, ahol le tud dögleni – a szomszédok kanapéját vagy hasonlót, feltéve, hogy az ı szobájuk nem volt foglalt éppen. Még jó, hogy legalább a rögbiszezonnak vége volt már. És hát én is megtettem volna érte ugyanezt. De mi volt a hála? Valamikor régen megosztottam vele szerelmi diadalaim legapróbb részleteit is. Most nemcsak ezekben az elidegeníthetetlen szobatársi jogaiban rövidítettem meg, de még csak azt sem voltam hajlandó közölni vele, hogy egyáltalán viszonyom van Jennyvel. Egyszerően jeleztem, mikor lesz szükségem a szobára. Stratton aztán olyan következtetést vonhatott le ebbıl, amilyet akart. – Mit akarok mondani, Barrett! Az isten szerelmére, hát lefektetted? – Raymond, úgy kérlek, mint haveromat, ne kérdezz! – De az isten szerelmére, Barrett, minden délután, péntek éjjel, szombat éjjel... Az isten szerelmére, hát nem lehet, hogy ne feküdnél le vele! – Akkor miért kérdezel, Ray? – Mert ez egészségtelen. – Micsoda? – Ez az egész ügy, Ol. Mit mondjak, ilyesmi azelıtt sose fordult elı. Így begombolkozni az öreg Ray elıtt! Mit mondjak, ez teljesen érthetetlen! Egészségtelen. Az isten szerelmére, hát mi a fenét tud ez a lány, amit más nem? – Ide figyelj, Ray, érett emberek szerelmében... – Szerelem? – Úgy mondod, mint valami trágárságot! – Szerelem? A te korodban? Az isten szerelmére, nagyon aggódom érted, édes öregem! – Mimért? Az ép eszemért? – Az agglegénységedért. A szabadságodért. Az életedért! Szegény Ray. Komolyan gondolta. – Félsz, hogy elveszítesz egy szobatársat, mi? – Egy frászt, inkább nyertem egyet, annyit van nálunk. Hangversenyre öltözködtem, úgyhogy ezt a párbeszédet hamarosan le kellett zárni. – Ne izgasd magad, Raymond! Kivesszük majd azt a lakást New Yorkban. Minden este más pipik. Végigcsináljuk az egészet! – Ne mondd, hogy ne izgassam magam, Barrett! Téged a hatalmába kerített az a lány. – Ne félj, nem veszítem el a fejemet – feleltem. – Nyugi! – Megkötöttem a nyakkendımet, és

indultam az aj tó felé. Stratton valahogy tanácstalan volt. – Te, Ollie! – Mi van? – De lefektetted, ugye? – Az ég szerelmére, Stratton! Erre a koncertre nem azért mentem, hogy elvigyem Jennyt, hanem hogy meghallgassam. A Bach Társaság az V. Brandenburgi versenyt adta elı a Dunster House-ban, és Jenny játszotta a csembalószólót. Természetesen már sokszor hallottam játszani, de sohasem társaságban vagy nyilvánosan. Te jó isten, de büszke voltam! Egyszer sem hibázott, legalábbis nem vettem észre. – El sem tudom hinni, olyan óriási voltál – mondtam a hangverseny után. – Ebbıl is látszik, mennyire értesz a zenéhez, fiúka. – Épp eléggé értek. A Dunster udvarán álltunk. Olyan áprilisi délután volt, amilyeneken az ember kezdi azt hinni, hogy mégiscsak elérkezik a tavasz Cambridge-be is. Jenny zenészkollégái a közelben ténferegtek (köztük Martin Davidson, aki láthatatlan győlöletbombákat hajigált felém), úgyhogy nem vitatkozhattam vele zenei szakértelmemrıl. Átvágtunk a Memorial Drive-on, hogy a folyóparton sétálhassunk. – Légy észnél, Barrett! Én egész rendesen játszom. De nem vagyok óriási. Még bajnok sem. Éppen csak egész rendesen játszom. Rendben? – Rendben. Egész rendesen játszol. Csak azt akarom mondani, hogy nem szabad abbahagynod. – Ki mondta, hogy abba akarom hagyni, az isten szerelmére? Amikor Nadia Boulanger-nál fogok tanulni! Most mi az istenrıl beszél? Abból, ahogy hirtelen elhallgatott, megéreztem; olyasmirıl van szó, amit nem akart elmondani. – Kinél? – kérdeztem. – Nadia Boulanger-nál. Híres zenetanár. Párizsban. – Az utolsó szavakat szinte elharapta. – Párizsban? – kérdeztem, nagyon lassan. – Irtó kevés amerikai tanítványt vállal. Szerencsém volt. Állati jó ösztöndíjat is kaptam. – Jennifer, te Párizsba akarsz menni? – Még sose voltam Európában. Alig várom. Megragadtam a vállát. Lehet, hogy nagyon durva voltam, nem is tudom. – Te; mióta tudod ezt? Ez egyszer Jenny nem tudott a szemembe nézni. – Ollie, ne hülyéskedj! – mondta. – Ez elkerülhetetlen. – Mi elkerülhetetlen? – Végzünk, és mindegyikünk megy a maga útjára: Te a jogra... – Várj csak... mirıl beszélsz? Most a szemembe nézett. És nagyon szomorú volt az arca. – Ollie, te milliomoscsemete vagy, én meg, társadalmi helyzetemet tekintve, egy nulla.

Még mindig markoltam a vállát. – Mi köze ennek a külön utakhoz? Most összetartozunk, és boldogok vagyunk. – Ollie, ne hülyéskedj! – felelte. – A Harvard olyan, mint a Mikulás puttonya. Mindenféle bolond játékot belegyömöszölhetsz. De mikor vége az ünnepnek, kiborítanak... – tétovázott – és mehetsz vissza oda, ahová való vagy. – Ezt úgy érted, hogy mész vissza sütit kotyvasztani Cranstonba? Elkeseredett dolgokat mondtam. – Cukrászsüteményt – mondta. – És ne figurázd ki az apámat. – Akkor ne hagyj el, Jenny! Kérlek! – És mi lesz az ösztöndíjammal? Mi lesz Párizzsal, amit még sose láttam? – És mi lesz az esküvınkkel? Ezt én mondtam, bár egy másodpercig magam se voltam benne biztos egészen. – Ki beszélt itt esküvırıl? – Én. Most beszélek. – Te el akarsz engem venni? – Igen. Félrebillentette a fejét, nem mosolygott, egyszerően csak megkérdezte: – Miért? A szemébe néztem. – Csak – mondtam. – Ja – felelte: – Ez nyomós érv. Belekapaszkodott a karomba (ezúttal nem a kabátujjamba), és sétáltunk a folyóparton. Valóban, errıl nem volt tovább mit beszélni.

7 Ipswich (Massachusetts állam) körülbelül negyvenpercnyire van a Mystic River Bridge-tıl, attól függıen, hogy milyen az idı, és hogy hajt az ember. Ami azt illeti, én már huszonkilenc perc alatt is megtettem ezt az utat. Egy Bizonyos jeles bostoni bankár ennél rövidebb idıvel is dicsekszik, de ha az ember azt vitatja, hogy meg lehet-e tenni az utat a hídtól a Barrettházig harminc percnél rövidebb idı alatt is, összemosódik álom és valóság. Nekem a magám részérıl az a véleményem, hogy a huszonkilenc perc a legalsó határ. Hiszen az ember azért mégsem hagyhatja teljesen figyelmen kiül a forgalmi jeleket az I-es úton. – Úgy hajtasz, mint egy ırült – szidott Jenny. – Ez Boston – feleltem. – Itt mindenki úgy hajt, mint az ırült. – Akkor éppen megállított bennünket a vörös lámpa az I-es úton. – Kinyírsz bennünket, még mielıtt a szüleid végezhetnének velünk. – Nézd, Jenny, a szüleim imádni való emberek. A lámpa zöldre váltott. Az MG nem egészen tíz másodperc alatt felgyorsult hatvanra. – Még a Vadbarom is? – kérdezte. – Kicsoda?

– III. Oliver Barrett. – Ja, ı kedves fickó. Nagyon meg fogod kedvelni. – Honnan tudod? – Mindenki kedveli. – Akkor te miért nem? – Éppen ezért – mondtam. Miért vittem el mégis bemutatni? Nem bírtam volna meglenni az İs Kıfejő áldása nélkül? Hát egyrészt Jenny ragaszkodott hozzá ("Ennek ez a módja, Oliver"), másrészt befolyásolt az az egyszerő tény is, hogy III. Oliver volt a bankárom, a szó legközönségesebb értelmében: ı fizette azt a rohadt tandíjat. Vasárnapi vacsorának kell lennie, nemde? Vagyis hát, így comme il faut, ugyebár. Vasárnap, mikor az összes ócska tragacs ott tolong az I-es úton, és elállja az utamat. Leszakadtam a fıútvonalról a Groton Street irányában, tizenhárom éves korom óta száguldoztam ennek az útnak a kanyarcin. – Itt nincsenek is házak – állapította meg Jenny –, csak fák. – A házak a fák mögött vannak. Ha az ember lefelé megy a Groton Streeten, nagyon kell ügyelnie, különben nem veszi észre a házunkhoz vezetı leágazást. İszintén szólva, aznap délután én elmentem mellette. Háromszáz méterrel túlmentem a házon, mikor csikorogva lefékeztem. – Hol vagyunk? – kérdezte. – Túlmentünk – mormogtam, sőrő káromkodások közepette. Talán van abban valami szimbolikus, hogy háromszáz méternyit vissza kellett farolnom, hogy a házunk bejáratához érjek. Akárhogy is, amint Barrett-földön voltunk, lelassítottam. legalább nyolcszáz méter a Groton Streettıl a tulajdonképpeni Dover House-ig. Útközben az ember elmegy más... nos, épületek mellett. Azt hiszem, elsı látásra elég impozáns. – Te jóisten! – kiáltott fel Jenny. – Mi van, Jen? – Fordulj vissza, Oliver! Komolyan! Állítsd meg a kocsit! Megállítottam. Riadtan kapaszkodott. – Te, én nem gondoltam, hogy ez ilyen. – Milyen? – Ilyen gazdag. Fogadok, a jobbágyaitok laknak ezekben a házakban. Ki akartam nyújtani a kezem, hogy megsimogassam, de a tenyerem nyirkos volt (elég szokatlan dolog), így csak szavakkal próbáltam lelket önteni belé. – Ugyan, Jen. Ócska kırakás lesz ebbıl is. – Persze, de mitıl van az, hogy egyszerre úgy szeretném, ha Angolszász Abigail vagy Protestáns Patricia lennék? Szótlanul tettük meg az út hátralevı részét, kiszálltunk a kocsiból, és elsétáltunk a fıbejáratig. Amíg vártuk, hogy ajtót nyissanak, Jennyt az utolsó percben elfogta a vakrémület. – Fussunk – kérlelt.

– Maradjunk és harcoljuk végig – biztattam. Lehet, hogy egyikünk sem tréfált? Az ajtót Florence nyitotta ki, a Barrett család hőséges régi cselédje. – Ó; Oliver úrfi! – üdvözölt. Istenem, hogy utáltam, ha így szólítanak! Hogy győlölöm ezt a lekicsinylést jelzı megkülönböztetést köztem és az İs Kıfejő között. Szüleim, közölte Florence, a könyvtárban várnak. Jenny odamenet elképedve bámult meg néhány portrét. Nemcsak mert volt, amelyet John Singer Sargent festett (nevezetesen II. Oliver Barrettét, amelyet idınként kiállítanak a bostoni múzeumban), hanem mert felfedezte, hogy nem minden ısömet hívták Barrettnek. Voltak tisztes Barrett hölgyek, akik méltó frigyre léptek, és olyan utódokat hoztak a világra, mint Barrett Winthrop, Richard Barrett Sewall, sıt Lawrence Lyman, aki odáig merészkedett, hogy átláboljon az életen (s ennek magától értetıdı megfelelıjén, a Harvardon), és díjnyertes vegyész legyen anélkül, hogy legalább a neve közepén viselt volna egy Barrettet! – Jóságos ég – mondta Jenny. – Itt lóg a Harvard-épületek fele. – Szart ér az egész – válaszoltam neki. – Fogalmam se volt, hogy a Sewall Csónakháznak is rokona vagy – jelentette ki. – Igen. İsi fa- és kıcsaládból származom. Az arcképek hosszú sorának végén, közvetlenül mielıtt az ember a könyvtárba fordulna, üveges vitrin áll. Trófeák vannak benne. Sportversenyekrıl. – Isteniek! – lelkesedett Jenny. – Sose láttam még olyanokat, amelyek úgy néznek ki, mintha valódi aranyból és ezüstbıl volnának. – Abból is vannak. – Te jóisten! Ez mind a tied? – Nem. Az övé. Kétségbevonhatatlan életrajzi tény, hogy III. Oliver Barrett nem ért el helyezést az amszterdami olimpián. Másrészt azonban az is tény, hogy jelentıs evezıssikereket aratott számos egyéb alkalommal. Több ízben. Sokszor. Ennek gondosan kifényesített bizonyítékai most ott villogtak Jennifer káprázó szeme – Hát ilyen holmikat nem osztogatnak a cranstoni tekeklubban. Aztán, azt hiszem, odavetett egy csontot nekem is. – Neked is vannak trófeáid, Oliver? – Igen. – Vitrinben? – Odafent a szobámban. Az ágy alatt. Egy olyan jó-kis-Jenny pillantást vetett rám, és odasúgta: – Majd felmegyünk és megnézzük ıket, jó? Mielıtt válaszolhattam volna, vagy akár fontolóra vehettem volna, valójában mi indíthatja arra, hogy kirándulást kezdeményezzen a hálószobámba, félbeszakítottak' bennünket: – Á, isten hozott! Vadbarom! A Vadbarom volt. – Jó napot, apám. Ez Jennifer...

– Isten hozta. Kezet rázott vele, mielıtt befejezhettem volna a bemutatást. Észrevettem, hogy egyik bankárjelmezét sem viseli. Sıt: III. Oliveren elegáns kasmír sportzakó volt. És máskor sziklakemény vonásain álnok mosoly ült. – Fáradjon be, és ismerkedjék meg Mrs. Barrett-tel. Még egy életre szóló élmény várt Jenniferre: a találkozás Alison Forbes "Spicces" Barrett-tel. (Perverz pillanataimban eltöprengtem, elemi iskolai gúnyneve vajon hogyan befolyásolta volna az életét, ha nem válik belıle felnıtt korára ilyen buzgón jótékonykodó múzeumi védnökasszony.) Hadd említsük meg, hogy "Spicces" Forbes nem fejezte be az egyetemet. Másodéves korában szülei szívbéli jóváhagyásával kimaradt a Smith Kollégiumból, hogy frigyre lépjen III. Oliver Barrett-tel. – Feleségem, Alison, ez pedig Jennifer... Már magához kaparintotta a bemutatás feladatát. – Calliveri – tettem hozzá, mivel İs Kızet nem tudta Jenny vezetéknevét. – Cavilleri – tette hozzá Jenny udvariasan, mivel én eltévesztettem... elıször és utoljára ebben a büdös életben. – Mint a Cavalleria Rusticana? – kérdezte anyám, feltehetıleg azt bizonyítandó, hogy bár annak idején kimaradt az egyetemrıl, azért a mőveltsége nem hagy kívánnivalót maga után. – Pontosan – mosolygott rá Jenny. – De nem vagyunk rokonok. – Ó – mondta anyám. – Ó – mondta atyám. Amihez, miközben szüntelenül azon törtem a fejem, vajon megértették-e Jenny humorát, igazán nem főzhettem magam se mást, mint hogy: – Ó? Anya és Jenny kezet rázott, és a szokásos közhelyek után (amiknél tovább sose jut az ember az én otthonomban) helyet foglaltunk. Mindenki hallgatott. Megpróbáltam kiszimatolni, hogy mi is történik. Semmi kétség, anya felméri Jennifert, vizsgálgatja az öltözékét (aznap semmi bolondos), testtartását, modorát, hanghordozását. Mi tagadás, Cranston-hangja a legudvariasabb pillanatokban sem tágított. Jenny talán anyát mérte fel. Azt mondják, a lányok tesznek ilyet. Ebbıl állítólag meg lehet tudni egyet-mást a srácról, akihez hozzámennek majd. Talán III. Olivert is felmérte. Észrevette vajon, hogy magasabb nálam? És tetszett neki a kasmíröltönye? III. Oliver természetesen, szokása szerint, engem vett célba: – Hogy megy a sorod, fiam? Ahhoz képest, hogy olyan fenenagy tudós és Oxfordban volt ösztöndíjas, elég ócska társalgó. – Pompásan, apám. Pompásan. Hasonló gesztussal anya ugyanakkor Jenniferhez fordult: – Kellemes útjuk volt idefelé? – Igen – felelte Jenny –, kellemes és gyors. – Oliver nagyon gyorsan vezet-vetette közbe İs Kızet. – Nem gyorsabban, mint apám – vágtam vissza. Erre mit mond majd? – Nos... hát lehet. Talán valóban nem. De nem ám, jó atyám.

Anya, aki tekintet nélkül a körülményekre, mindig az ı pártján van, most általánosabb témára fordította a szót – zenére vagy képzımővészetre, azt hiszem. Nem figyeltem egész pontosan. Késıbb egy teáscsészét adtak a kezembe. – Köszönöm – mondtam, aztán hozzátettem: – Nemsokára mennünk kell. – Tessék? – mondta Jenny. Úgy látszik, Puccinirıl vagy ilyesmirıl beszélgettek, és a megjegyzésemet valahogy olyan mellékesnek találták. Anya rám nézett (ritka alkalom). – De hát vacsorára jöttetek, nem? – Nem... nem maradhatunk – mondtam. – Dehogynem – mondta Jenny, szinte velem egyidıben. – Nekem feltétlenül vissza kell mennem – közöltem Jennel nyomatékosan. Jenny a mit-akarsz-tulajdonképpen? pillantásával nézett rám. Aztán İs Kıfejő kinyilatkoztatta: – Itt maradtok vacsorára. Ez parancs. Mesterkélt mosolya semmit sem enyhített a kijelentés parancsjellegén. És én nem vagyok hajlandó tudomásul venni az ilyet még olyasvalakitıl sem, aki valaha olimpiai döntıbe jutott. – Nem tehetjük, apám – feleltem. – Maradnunk kell, Oliver – jelentette ki Jenny. – Miért? – kérdeztem. – Mert éhes vagyok. Ültünk az asztalnál, III. Oliver kívánsága szerint. İ lehatotta a fejét. Anya és Jenny hasonlóképpen. Én kissé félrebillentettem az enyémet. – Áldd meg ezt az ételt a mi javunkra és minket a Te szolgálatodra, és segíts, hogy soha ne feledkezzünk meg felebarátainkról. Kérünk téged a Te Fiad, a Jézus Krisztus nevében, ámen. Jézus, milyen iszonyúan éreztem magam! Nem tudta volna legalább most az egyszer mellızni az áhítatot? Mit gondol majd Jenny? Te jóságos ég, mintha a középkorba kerültünk volna! – Ámen – mondta anya (és Jenny is, nagyon halkan). – Mindent bele – mondtam én, mintegy humor gyanánt. De mintha senki sem méltányolta volna. Jenny legkevésbé. Nem is nézett rám. III. Oliver átpillantott hozzám. – Igazán nem bánnám, ha néha-néha itthon is mindent beleadnál, Oliver. Hála anyám figyelemre méltó csevegıkészségének, nem ettünk teljesen szótlanul. – Szóval a családja Cranstonból való, Jenny. – Jobbára. Édesanyám Fall River-i volt. – A Barretteknek malmai vannak Fall Riverben – jegyezte meg III. Oliver. – Amelyekben nemzedékeken át kizsákmányolták a szegényeket – tette hozzá IV. Oliver. – A tizenkilencedik században – tette hozzá III. Oliver. Anyám ezen elmosolyodott, szemmel láthatóan nagy megelégedésére szolgált, hogy ezt a játszmát az ı Oliverje nyerte. De nem egészen. – És mit szólsz a malmok automatizálására

vonatkozó tervekhez? – ütöttem vissza a labdát. Kis ideig csend volt. Valami csattanós visszavágásra számítottam. – És mit szóltok egy kávéhoz? – mondotta Alison Forbes "Spicces" Barrett. Visszavonultunk a könyvtárba, most már kétségtelenül az utolsó menetre. Jennynek meg nekem óránk volt másnap. Kızetnek ott volt a bank meg minden, és feltehetıleg "Spicces" is tervezett valamit kora reggelre. – Parancsolsz cukrot, Oliver? – kérdezte anyám. – Oliver mindig cukorral issza, szívem – mondta atyám. – Köszönöm, most nem – tiltakoztam. – Csak úgy keserőn, anyám. Végre mind megkaptuk a csészénket, és ültünk ott meghitten, és a világon semmi mondanivalónk nem volt egymásnak. Így hát elırángattam egy témát. – Mondd csak, Jennifer – érdeklıdtem –, mi a véleményed a Békehadtestrıl? Rám vigyorgott, és nem volt hajlandó beszállni. – Jaj, mondtad nekik, O. B.? – kérdezte anyám atyámat. – Még nincs itt az ideje, szívem – válaszolta III. Oliver, azzal az álszerénységgel; amelybıl csak úgy üvölt, hogy "kérdezzetek csak, kérdezzetek!". Így nem tehettem mást. – Mirıl van szó, apám? – Nem fontos, fiam. – Nem értem, hogy mondhatsz ilyet – jelentette ki anyám, és hozzám fordult, hogy teljes hévvel nyilatkoztathassa ki a nagy újságot (mondtam már, hogy az ı pártján volt): – Apád a Békehadtest igazgatója lesz. – Á! Jenny is azt mondta, hogy "Á!" – de másképp, az ı hangja valahogy örömtelibb volt. Apám úgy tett, mintha zavarban lenne, anyám pedig mintha arra várt volna, hogy mélyen meghajolok vagy ilyesmi. Pedig azért mégsem a külügyminiszterségrıl volt szó. – Gratulálok, Mr. Barrett – vette át Jenny a kezdeményezést. – No persze. Gratulálok, apám. Anya lázban volt, mesélni akart róla. – Azt hiszem, csodálatos pedagógiai gyakorlatot jelent majd – mondta. – Ó, feltétlenül – helyeselt Jenny. – Igen – mondtam én is, minden különösebb meggyızıdés nélkül. – Brr!!!! A cukrot, ha lennél olyan szíves!

8 – De Jenny, azért mégsem a külügyminiszterségrıl van szó. Végre visszafelé autóztunk Cambridge-be, hála az égnek. – Akkor is, Oliver, lehettél volna egy kicsit lelkesebb. – Gratuláltam, nem?

– Ez igazán mérhetetlenül nagylelkő gesztus volt tıled. – Mit vártál, az isten szerelmére? – Jaj, istenem – mérgelıdött –, ez az egész az idegeimre megy. – Akkor már ketten vagyunk – feleltem. Jó darabig mentünk szó nélkül. De valami nem stimmelt. – Mi az az egész, ami az idegeidre megy, Jen? – kérdeztem késıbb. – Az, hogy milyen felháborító módon bánsz apáddal. . – És az semmi, hogy ı milyen felháborító anódon bánik velem? Mintha egy babkonzervet nyitottam volna ki. Vagy egy paradicsomos spagettit, hogy stílusosabb legyek. Mert Jennybıl kibuggyant az atyai szeretet elleni vétségek teljes skálája. Az egész olasz-mediterrán népbetegség. És hogy én milyen tiszteletlen voltam. – Csak csipkelıdsz és csipkelıdsz és csipkelıdsz – mondta. – Kölcsönös, Jen. Vagy ezt nem vetted észre? – Azt hiszem, hogy a világon mindent megtennél, csak hogy kikészítsd az öregedet. – III. Oliver Barrettet nem lehet kikészíteni. Furcsa kis csend lett, mielıtt válaszolt volna. – Kivéve, ha elveszed Jennifer Cavillerit... Sikerült megıriznem a hidegvéremet, amíg le nem parkoltunk egy út menti halvendéglınél. Akkor odafordultam Jennyhez; nem láttam a dühtıl. – Úgy gondolod? – kérdeztem. – Gondolom, ez is hozzátartozik a dologhoz – mondta nagyon csendesen. – Jenny, nem hiszed el, hogy szeretlek?! – üvöltöttem. – De igen – felelte, még mindig csendesen –, de valami hülye módon szereted a hátrányos társadalmi helyzetemet is! Semmi más nem jutott eszembe, csak az, hogy nem. Ezt elmondtam többször, többféle hangon. Tulajdonképpen olyan iszonyatosan felzaklatott ez az egész, hogy még az is eszembe jutott, hátha van egy szikrányi igazság ebben a szörnyőségben. De Jenny sem volt valami isteni formában. – Én nem ítélkezhetem, Ollie. De azt hiszem, ez is hozzátartozik. Én például nemcsak téged szeretlek. Szeretem a nevedet is. Meg a sorszámnevedet. Nem nézett rám, és azt hittem, talán sírva fakad. De nem, végigmondta: – Végeredményben hozzád tartozik ez is. Ott ültem egy darabig, és bámultam a neonreklámot, amely azt hunyorogta: "Kagyló és osztriga." Azért szerettem annyira Jennyt, mert belém látott, mindent megértett, ki se kellett mondanom a dolgokat. Ezt tette most is. De hogyan vegyem tudomásul azt a tényt, hogy nem vagyok tökéletes? Jóságos ég, ı már tudomásul vette a tökéletlenségemet, sıt a sajátját is. Atyaúristen, milyen hitványnak éreztem magam! Fogalmam se volt, mi a fenét mondhatnék. – Nem szeretnél egy kis kagylót vagy osztrigát, Jen? – Nem szeretnéd, ha behúznék neked egyet? – De igen – mondtam. Ökölbe szorította a kezét, aztán gyengéden az arcomhoz vitte. Megcsókoltam, és föléje hajoltam, hogy átöleljem, de eltolta magától a karomat, és rám mordult:

– Te csak vezess, fiúka! Vissza a kormányhoz, és rajta, gyorsíts! Gyorsítottam. De hogy! Apám megjegyzései lényegében arra korlátozódtak, amit ı eszeveszett gyorsaságnak nyilvánított. Rohanás. Hirtelen zuhanás. A szavakra már nem emlékszem pontosan, de azt tudom, hogy a Harvard Club-beli ebédnél kiutalt prédikációja akörül forgott, hogy én túlságosan gyorsan vezetek. Azzal kezdte, hogy figyelmembe ajánlotta, helyes volna, ha nem ennék olyan mohón. Udvariasan felhívtam a figyelmét, hogy felnıtt férfi vagyok, és a továbbiakban felesleges korrigálnia – vagy akár megjegyzésekkel kísérnie – viselkedésemet. İ megjegyezte, hogy még a legnagyobb államférfiaknak is szükségük van olykor-olykor építı bírálatra. Ezt úgy fogtam fel, mint az elsı Roosevelt-kormány idején végzett munkájára vonatkozó, nem túl rejtett utalást. De nem kívántam beindítani a Franklin Delano Rooseveltre vagy a bankreformban játszott szerepére vonatkozó emlékezésáradatot. Így hát befogtam a pofám. Mint említettem, a bostoni Harvard Clubban fogyasztottuk ebédünket. (Én túlságosan mohón, ha atyám véleményének hinni lehet.) Ez azt jelenti, hogy az ı emberei vettek körül bennünket. Az ı évfolyamtársai, ügyfelei, hódolói és így tovább. Mindaz, ami ott történt, elıre megrendezett komédia volt. Ha az ember jobban odafigyelt, hallhatta, hogy egyikükmásikuk ilyesmit mormol: – Ott jön Oliver Barrett – vagy: – Az ott Barrett, a nagy sportember. Már álbeszélgetéseink sorozatának újabb meneténél tartottunk. De feltőnıen bizonytalanul ment a dolog. – Apám, még egyetlen szót sem szólt Jenniferrıl. – Mit lehet itt mondani? Befejezett tények elé állítottál bennünket, nem? – De mi a véleménye, apám? – Az a véleményem, hogy Jennifer csodálatos teremtés. És egy lánynak az ı társadalmi helyzetébıl felvergıdnie egészen a Radcliffe-ig... Ezzel az ál-"népek-kohója"-dumával már a dolog lényegét kerülgette. – Térjen a tárgyra, apám! – Ami a dolog lényegét illeti, annak semmi köze az ifjú hölgyhöz – mondta –, annak csak hozzád van köze. – Igazán? – A te lázadásodhoz – tette hozzá –, hiszen te lázadsz, fiam! – Apám, nem tudom belátni, mi abban a lázadás, ha az ember el akar venni egy szép és okos lányt a Radcliffe-rıl. Végeredményben nem valami ırült hippi... – És azonkívül még igen sok minden nem. Á, helyben vagyunk. Az a kurva, tetves "nagy jellem". – Mi bosszantja jobban, apám: hogy katolikus, vagy hogy nincs pénze? Fojtott hangon válaszolt, kissé közelebb hajolva: – Téged mi vonz jobban? Elhatároztam, hogy felállok és elmegyek. Ezt meg is mondtam. – Maradj csak, és beszélj úgy, ahogy egy férfihoz illik! Férfi? Mihez képest? Egy gyerekhez? Nıhöz? Egérhez? Mindegy, maradtam. A Vadbarom elégedetten látta, hogy ülve maradok. Alighanem úgy érezte, hogy most is

legyızött, mint már annyiszor. – Csak azt kérem, várjatok egy kicsit! – mondotta III. Oliver Barrett. – Volna szíves pontosabban meghatározni, mit jelent ez az "egy kicsit"? – Végezd el a jogot! Ha a dolog komoly, kiállja az idı próbáját. – A dolog komoly , de mi az isten haragjának vetnénk alá valami zsarnoki próbának? Azt hiszem, nyilvánvaló volt, mirıl van szó. Szembeszálltam vele. A zsarnokoskodásával. Azzal, hogy erıszakkal a hatalmában tartja és irányítja az életem. – Oliver – kezdett egy új menetet –, kiskorú vagy... – Hogyhogy kiskorú? – kezdtem kijönni a sodromból, az isten verje meg. – Még nem vagy huszonegy éves. Jogilag nem vagy nagykorú. – A francba ezzel a kurva jogi szırszálhasogatással! Lehet, hogy a szomszéd asztaloknál meghallották ezt a megjegyzést. Mintha az én hangoskodásomat akarná ellensúlyozni, III. Oliver metszı suttogással szögezte nekem: – Ha most elveszed, nem ismerlek többé! – Fütyült rá, hogy meghallotta-e valaki. – Most nem ismer, apám! Kisétáltam az életébıl, és elindultam a magam útján.

9 Még hátra volt Cranston (Rhode Island állam); a város valamivel messzebbre van Bostontól délre, mint Ipswich északra. A kudarcba fulladt látogatás után, melynek során bemutattam Jennifert potenciális hozzátartozóinak, nem valami nagy reményeket főztem az ı apjával való találkozáshoz sem. Attól tartottam, most majd belecsöppenek abba a töméntelen rajongásba, az olasz-mediterrán népbetegségbe, súlyosbítva azzal, hogy Jenny egyetlen gyerek, és azzal, hogy anya nélkül nıtt fel, ami természetellenesen szorosra főzi az apjával való kapcsolatot. Szembekerülök mindazokkal az érzelmi erıkkel, melyekrıl a pszichológiai szakkönyvek írnak. S mindehhez még egy vasam sincs. És tegyük fel egy percre, hogy adva van egy Olivero Barretto, valami rendes olasz srác az utcából ott Cranstonban. Meglátogatja Mr. Cavillerit, a fent nevezett város egyik cukrászdájának bérbıl élı fıcukrászát, és azt mondja: – Szeretném feleségül venni az ön egyetlen lányát, Jennifert. – Mit kérdezne erre elıször az öreg? (Barretto érzelmei felıl nem érdeklıdne, hisz Jennyt ismerni és imádni egy és ugyanaz – ez alapigazság.) Mr. Cavilleri elsı kérdése valami ilyesmi volna: – Mibıl akarja eltartani ıt, Barretto? És gondolják csak el, mit szólna a kedves Mr. Cavilleri, ha Barretto erre közölné vele, hogy épp ellenkezıleg; legalábbis egyelıre, a legközelebbi három évben éppen a lánya fogja eltartani a vejét! Vajon nem mutatna ajtót Barrettónak a kedves Mr. Cavilleri, sıt ha Barretto nem volna akkora darab, mint én, vajon nem rúgná-e ki széles ívben? Akármi legyek, ha nem. Ez talán némi magyarázattal szolgál arra, hogy azon a májusi vasárnap délutánon miért tartottam be minden sebességkorlátozást, ahogy délnek mentünk a 95-ös úton. Jenny, aki már megkedvelte az én vezetési tempómat, egy ízben méltatlankodott, hogy csak hatvannal megyek olyan útvonalon, ahol hetven-kilencven kilométer a megengedett sebesség. Azt mondtam, hogy a kocsit be kell járatni, de persze egy szót se hitt el belıle.

– Mondd el még egyszer, Jen! A türelem nem tartozott Jenny erényei közé, és nem volt hajlandó azzal táplálni az önbizalmamat, hogy minduntalan elismétli a válaszokat az összes hülye kérdésemre. – Csak még egyszer, Jenny, kérlek! – Felhívtam. Megmondtam neki. Azt mondta, rendben. Angolul, mivel mint már említettem, bár te úgy látszik, az istennek se akarod elhinni, egy büdös szót se tud olaszul, legfeljebb néhány káromkodást. – De mit jelent ez a "rendben"? – Komolyan azt akarod mondani, hogy a Harvard jogi karára felvettek olyasvalakit, aki még a "rendben" szó meghatározását sem ismeri? – Ez nem jogi kifejezés, Jenny. Karomra tette a kezét. Hála istennek, ezt megértettem. De azért még mindig nem nyugodtam. Tudnom kellett, mire számíthatok. – "Rendben", ez azt is jelenthette, "kibírom". Mégiscsak volt a szívében annyi irgalom, hogy ezredszer is elismételte az apjával folytatott párbeszéd részleteit. Az öreg boldog volt. Igazán. Egy percig se hitte, mikor a Radcliffe-re küldte a lányát, hogy az majd visszajön Cranstonba, és hozzámegy a szomszéd fiúhoz (aki egyébként megkérte a kezét, mielıtt elment volna a városból). Elıször nem akarta elhinni, hogy a lánya jövendıbelijét komolyan IV. Oliver Barrettnek hívják. Aztán figyelmeztette, meg ne szegje a tizenegyedik parancsolatot. – Az mi? – kérdeztem. – Ne csinálj hülyét a te atyádból – felelte. – Ja. – És ez minden, Oliver. Komolyan. – Tudja, hogy szegény vagyok? – Igen. – Nem bánja? – Legalább van valami közös vonásunk. – De azért jobban örülne, ha volna valamim, ugye? – Miért, te nem? Az út hátralevı részére befogtam a pofámat. Jenny egy Hamilton Avenue nevő utcában lakott: faházak hosszú sora, elıttük rengeteg gyerek és egy-két csenevész fa. Még végig se hajtottam rajta, hogy valami parkolóhelyet keressek, máris úgy éreztem magam, mintha idegen országba kerültem volna. Elıször is az a rengeteg ember. A játszadozó gyerekeken kívül egész családok ültek a verandán is, és szemmel láthatóan nem volt jobb dolguk ezen a vasárnap délutánon, mint hogy azt nézzék, ahogy leparkolok az MG-vel. Jenny ugrott ki a kocsiból elsınek. Fantasztikusan mőködtek a reflexei Cranstonban, olyan volt, mint valami fürge kis szöcske. Épp hogy ütemes éljenzés nem tört ki, mikor a tornácon ülı nézık meglátták, ki az utasom. Maga a nagy Cavilleri! Mikor meghallottam az örömujjongást, szinte szégyelltem kiszállni. Éreztem, hogy egy cseppet sem hasonlítok a feltételezett Olivero Barrettóra.

– Szia, Jenny! – kiabálta nagy boldogan egy matrónaféle. – Jó napot, Mrs. Capodilupo! – bömbölt vissza Jenny. Kikászálódtam a kocsiból. Éreztem, hogy engem néznek. – Te, ki ez a fiú? – üvöltötte Mrs. Capodilupo. Nem valami tapintatosak errefelé. – Á, senki! – ordibált vissza Jenny. Ez egyszerre csodát tett az önbizalmammal. – Meglehet – kiabált felém Mrs. Capodilupo –, de a lány, akivel van, az aztán valaki! – Azt tudja – felelte Jenny. Aztán megfordult, hogy a túloldali szomszédokat is megnyugtassa. – Tudja jól-közölte rajongói egy újabb csoportjával. Kézen fogott (jövevény voltam a Paradicsomban), és felvezetett a Hamilton Avenue 189/A számú ház lépcsıjén. Kínos pillanat volt. Én csak álltam ott, mikor Jenny közölte: – Ez az apám. – Phil Cavilleri pedig, negyvenjóegynéhány éves, szögletes Rhode Island-i (175 centi magas, 75 kilós férfi), kezet nyújtott. Kezet ráztunk; jó erıs kézfogása volt. – Örvendek, uram. – Phil – helyesbített. – Phil vagyok. – Phil, uram – feleltem, és még mindig ráztam a kezét. És ijesztı pillanat is volt. Mert akkor, alighogy elengedte a kezem, Mr. Cavilleri a lányához fordult, és falrengetı hangon elüvöltötte magát: – Jennifer! Egy szempillantásig semmi sem történt. Aztán már ölelték is egymást. Szorosan. Nagyon szorosan. És ringtak elıre-hátra. Mr. Cavillerinek semmi más nem jutott eszébe, mint hogy (ezúttal nagyon lágyan) ismételgesse a lánya nevét: – Jennifer. – És a lánya a radcliffe-i kitőnı diplomájával sem tudott semmi mást válaszolni, mint hogy: – Phil. Nyilvánvalóan én voltam a felesleges harmadik. Kínosan gondos nevelésem egyik eleme nagy segítségemre volt aznap délután. Nekem mindig azt prédikálták, hogy teli szájjal ne beszéljek. Mivel pedig Phil és a lánya összeesküdtek, hogy ezt a nyílásomat betömik, beszélnem nem kellett. Rekordot kellett viszont javítanom az olasz édességek fogyasztásában. Azután röpke szónoklatban méltattam, melyiket találtam a legjobbnak (mindegyikbıl megettem kettıt, nehogy megbántsam ıket), a két Cavilleri ıszinte örömére. – Rendes srác – mondta Phil Cavilleri a lányának. Ez vajon mit jelent? Nem szorultam a "rendes" szó meghatározására; egyszerően csak szerettem volna tudni, melyik cselekedetemmel vívtam ki ezt a gyöngéd jelzıt. A megfelelı süteményeket dicsértem? Elég határozott volt a kézfogásom? – Mondtam, hogy rendes, Phil – jelentette ki Mr. Cavilleri lánya. – Rendben van – felelte atyja –, de akkor is meg kellett róla gyızıdnöm a saját szememmel. Most már meggyızıdtem. Oliver!

Ez nekem szólt. – Tessék, uram. – Phil. – Tessék, Phil, uram. – Rendes srác vagy. – Köszönöm, uram. Nagyon örülök. Igazán. És tudja jól, mit jelent nekem a lánya. És ön, uram. – Oliver – vágott közbe Jenny –, leszel szíves nem dadogni itt, mint egy hülye, vízfejő úrigyerek, és... – Jennifer – vágott közbe Mr. Cavilleri –, nem válogatnád meg kissé a szavaidat? Ez a marha mégiscsak a vendégünk! Vacsoránál (mint kiderült, a süteményeket csak kóstolónak szánták) Phil megpróbált komolyan beszélni velem, gondolhatják, mirıl. Valami ırült oknál fogva úgy vélte, kibékítheti III. és IV. Olivert. – Hadd beszéljek vele telefonon, mint apa az apával! – könyörgött. – Kérlek, Phil, kár az idıért. – Nem nézhetem ölbe tett kézzel, hogy egy apa eltaszítja a gyermekét! Ez képtelenség. – Az. De én is eltaszítom ıt, Phil. – Ne is halljak ilyen beszédet! – mondta, és most valóban dühbe gurult. – Az apai szeretetet meg kell becsülni és tiszteletben kell tartani. Elég ritka kincs. – Különösen az én családomban – feleltem. Jenny állandóan felugrált, hogy kiszolgáljon bennünket, úgyhogy ı mindebben nem nagyon vett részt. – Hívd fel – ismételgette Phil –, a többit bízd rám! – Nem, Phil. Apám és én csak "hideg dróton" érintkezünk. – De figyelj ide, Oliver, meglátod, megenyhül majd. Hidd el nekem, majd meglátod, hogy megenyhül. Mire indulni kell a templomba... Ebben a pillanatban Jenny, aki éppen a süteményes tányérokat rakta szét, baljósan apjának szegezte ezt az egytagú szót: – Phil...? – Tessék, Jen. – Ami a templomot illeti... – Igen... – Mi valahogy... nem akarjuk, Phil. – Tessék? – kérdezte Mr. Cavilleri. Aztán, mivel hirtelenében félreértette a dolgot, bocsánatkérıen fordult felém. – Én nem úgy gondoltam, hogy feltétlenül katolikus templom legyen. Vagyis hát Jennifer minden bizonnyal mondta neked, hogy mi katolikusok vagyunk. De, mit akarok mondani, lehet az a te egyházad temploma is. Ezen a házasságon az Isten áldása lesz, akármilyen templomban kötik is, esküszöm. Jennyre néztem, aki a telefonbeszélgetés során nyilván elmulasztott kitérni erre a

létfontosságú kérdésre. – Oliver – magyarázta –, egyszerően sok lett volna egyszerre lerohanni vele. – Mivel? – kérdezte a mindig barátságos Mr. Cavilleri. – Rohanjatok csak le, gyerekek, rohanjatok csak le! Azt akarom, hogy mindennel lerohanjatok, ami a lelketeket nyomja! Miért is akadt meg a szemem éppen ebben a pillanatban az egyik pohárszéken álló porcelán Szőz Márián? – Ami az Isten áldását illeti, Phil... – folytatta Jenny, és elkerülte az apja pillantását. – Nos, Jen, nos? – kérdezte Phil, a legrosszabbtól tartva. – Hát, szóval... mi valahogy nem akarjuk, Phil – nyögte ki, és segélykérıen nézett rám... megpróbáltam legalább a pillantásommal segíteni. – Az Istenét? Semmilyen istenét sem? Jenny megrázta a fejét. – Megmagyarázhatom, Phil? – kérdeztem. – Nagyon kérlek! – Egyikünk sem hisz Istenben, Phil. És nem akarunk képmutatóskodni. Azt hiszem, azért vette tudomásul, mert én mondtam ki. Jennyt talán megütötte volna. De most ı, Phil volt a felesleges harmadik. Nem tudott ránézni egyikünkre sem. – Hát ez szép – állapította meg hosszú szünet után. – És ha szabad érdeklıdnöm, ki végzi majd a szertartást? – Mi – válaszoltam. A lányára nézett bizonyságért. Az bólintott. Igazat mondtam. Újabb hosszú szünet után megint megszólalt: – Hát ez szép. – Aztán tılem érdeklıdött, minthogy jogi pályára kívánok lépni, vajon egy ilyesfajta házasság-hogy is mondják? – jogilag érvényes-e. Jenny elmagyarázta, hogy azt a szertartást, amelyre mi gondolunk, az egyetem unitárius lelkésze vezetné le (Ó, lelkész – mormolta Phil), a házasulandók pedig egymáshoz intéznék szavaikat. – A menyasszony is beszél? – kérdezte Phil, mintha ez lett volna a kegyelemdöfés. – Philip – mondta a lánya –, hát el tudsz képzelni olyan helyzetet, amelyben én befogom a pofám? – Nem, kicsim – felelte, és az arcára erıszakolt egy apró kis mosolyt. – Azt hiszem, neked feltétlenül beszélned kell. Visszafelé menet Cambridge-be megkérdeztem Jennyt, mit gondol, hogy ment a dolog. – Rendben – jelentette ki.

10 Mr. William F. Thompson, a Harvard jogi karának-dékánhelyettese nem hitt a fülének. – Jól hallottam, Mr. Barrett? – Igen, dékán úr.

Elıször sem volt könnyő kimondani. Nem volt könnyebb elismételni sem. – Ösztöndíjért szeretnék folyamodni a jövı tanévre, uram. – Igazán? – Ezért jöttem, uram. Ugye, ön foglalkozik az ösztöndíjügyekkel, dékán úr? – Igen, én, de ez mégiscsak elég különös. Az ön édesapja... – A továbbiakban nem rá tartozik ez a dolog, uram. – Hogyan? – Thompson dékán úr levette a szemüvegét, és a nyakkendıjével kezdte tisztogatni. – Bizonyos nézeteltérés támadt köztünk. A dékán visszatette a szemüvegét, és azzal a kifejezéstelen arckifejezéssel nézett rám, amelynek elsajátításához feltétlenül dékánnak kell lenni. – Ez rendkívül sajnálatos, Mr. Barrett – mondta. "Kire nézve?" böktem ki kis híján. Kezdett a fickó az agyamra menni. – Igen, uram – mondtam. – Valóban sajnálatos. De éppen ezért vagyok itt. Jövı hónapban megnısülök. A nyáron mindketten dolgozni fogunk. Aztán Jenny – a feleségem – egy magániskolában tanít majd. Ebbıl meg tudunk élni, de nem tudunk tandíjat fizetni. Önöknél fantasztikusan magas a tandíj, dékán úr. – Hogyne, hogyne – felelte. De aztán semmi. Ennek a fickónak gıze sincs róla, hogy mit akarok? Mégis mit képzel, mi a fenének jöttem ide? – Dékán úr, ösztöndíjat szeretnék kapni – mondtam ki félreérthetetlenül. Harmadszor. – A bankszámlám zárolva van, és már felvettek a jogi karra. – Ja, igen – mondta Mr. Thompson, rábukkanva a technikai akadályokra. – Az ösztöndíjkérelmek benyújtásának végsı határideje már régen lejárt. Mivel lehetne kedvében járni ennek a rohadéknak? A szennyes részletekkel talán? Botrányt akar hallani? Vagy mit? – Dékán úr, mikor beadtam a felvételi kérelmet, még nem tudtam, hogy közbejön ez az ügy. – Ez igaz, Mr. Barrett, de közölnöm kell magával, nem hiszem, hogy helyes volna, ha hivatalunk beavatkozna egy családi viszályba. Egy ilyen fájdalmas viszályba. – Rendben, dékán úr – mondtam felállva. – Értem, mire céloz. De akkor se vagyok hajlandó kinyalni az apám fenekét csak azért, hogy a jogi kar is kapjon egy Barrett Hallt. Ahogy megfordultam, hogy távozom, hallottam, amint Thompson dékán úr azt mormolja: – Ez igazságtalanság! Tökéletesen egyetértettünk.

11 Jennifer szerdán kapta meg a diplomáját. Mindenféle cranstoni, Fall River-i rokonok – sıt még egy clevelandi nagynéni is – Cambridge-be özönlöttek, hogy részt vegyenek az ünnepségen. Elızıleg úgy állapodtunk meg, hogy nem mutat be mint vılegényét, és nem visel karikagyőrőt: azért, hogy senki se sértıdjék meg (idı elıtt), hogy nem lehetett ott az esküvınkön. – Clara néni, ez a barátom, Oliver – mondogatta Jenny, és mindig hozzátette: – İ tovább tanul. Bıven volt oldalba lökés, suttogás, sıt nyílt célozgatás is, de a rokonok semmiféle konkrét

felvilágosítást nem tudtak kiszedni egyikünkbıl sem – sıt Philipbıl sem, aki, azt hiszem, boldog volt, hogy elkerülheti a hitetlenek közti szerelemre vonatkozó eszmecserét. Csütörtökön magam is elnyertem ugyanazt a diplomát, amit Jenny, és megkaptam a végbizonyítványomat a Harvardon – akárcsak ı, magna cum laude. Sıt mi több, osztálytitkár voltam, s ebben a minıségemben nekem kellett helyükre vezetnem a végzısöket. Ez annyit jelent, hogy még a summa cum laude diplomások, a szuper-szuperfejek élén is én haladtam. Kísértésben voltam, hogy megmondjam ezeknek a mintafiúknak: az, hogy én vagyok most a vezetıjük, minden kétséget kizáróan igazolja az elméletemet, hogy egy óra a Dillon Field House-ban felér kettıvel a Widener Könyvtárban. De türtıztettem magam. Nem akartam megzavarni az egyetemes boldogságot. Sejtelmem sincs, hogy III. Oliver Barrett ott volt-e. Több mint tizenhétezer ember szorongott a Harvardon az avatás délelıttjén, és én aztán igazán nem fürkésztem távcsıvel a széksorokat. A szülık részére járó két jegyet magától értetıdıen Philnek és Jennynek adtam oda. Mint az egyetem volt diákja, a Vén Kövület persze bejöhetett és odaülhetett a 26-ban végzett évfolyamhoz. De miért jött volna? Hiszen aznap nyitva voltak a bankok, nem? Azon a héten, szombaton volt az esküvı. Jenny rokonait azért nem hívtuk meg, mert ıszintén aggódtunk, hogy az Atya, Fiú és Szentlélek kirekesztése túlságosan nagy megpróbáltatást jelentene a feddhetetlen erkölcső katolikusoknak. A Philips Brooks House-ban volt az esküvı, egy öreg épületben a Harvard északi részén. Timothy Blauvelt, az egyetem unitárius lelkésze vezette le a szertartást. Természetesen ott volt Ray Stratton, és meghívtam Jeremy Nahumot is, jó barátomat az exeteri napokból, aki aztán többre tartotta Amherstet a Harvardnál. Jenny meghívta egy barátnıjét Briggs Hallból és – talán érzelmi okokból – magas, esetlen kézikönyvtári kollégáját. És természetesen Philt. Philt Ray Strattonra bíztam. Mármint hogy gondoskodjon róla, minél kevésbé érezze magát kínosan az öreg. Nem mintha Ray Stratton olyan fene nyugodt lett volna! Csak álltak ott mind a ketten, mérhetetlenül feszengve, mindkettı hallgatólagosan megerısítve a másik korábban kialakított véleményét, hogy ebbıl a "fusiesküvıbıl" (ahogy Phil emlegette) "valami mérhetetlen borzalom" lesz (mint Stratton jósolgatta szakadatlanul). Csak mert Jenny és én közvetlenül egymáshoz akartunk intézni néhány szót! Tulajdonképpen ilyet korábban, még tavasszal, már láttunk, Jenny egyik zenész barátnıje, Marya Randall esküdött egy Eric Levenson nevő építészhallgatóval. Gyönyörő dolog volt, valójában innen vettük az ötletet. – Készen vannak? – kérdezte Mr. Blauvelt. – Igen – feleltem mindkettınk nevében. – Barátaim – mondta Mr. Blauvelt a többieknek –, azért jöttünk el ide, hogy tanúi legyünk, amint két élet a házasság kötelékében egyesül. Hallgassuk a szavakat, melyeket erre a szent alkalomra kiválasztottak. Elıször a menyasszony. Jenny felém fordult, és elmondta a választott verset. Nagyon megható volt, nekem különösképpen, mert Elizabeth Barrett egyik szonettjét választotta: Ha lelkem s lelked izmosan megáll És némán összehajlik, szembenéz. S lángot vet nyúlánk szárnyuk e merész Illetés pontján... A szemem sarkából láttam Phil Cavillerit; sápadtan állt, leesett állal, elképedéstıl és rajongástól tágra nyílt szemmel. Hallgattuk, ahogy Jenny befejezi a szonettet a sorokkal, melyek a maguk módján imádkoznak azért, hogy találjanak majd: Egy kis zugot vágyunknak s egy napot.

Ha vak halálba fúl is az a nap. Aztán rám került a sor. Nehéz volt olyan verset találnom, amelyet pirulás nélkül fel tudok olvasni. Én nem tudok odaállni és csipkefinom mondatkákat szavalni. De Walt Whitman Ének a nyílt útról-jának egy részlete, bár elég rövid, mindent elmondott helyettem: Társam, kezet nyújtok néked, Több jóságot, mint pénzt kínálok, Papolásnál s törvénynél elıbb magamat: Te is nekem adod magad? Velem tartasz? Együtt maradunk, ameddig élünk? Befejeztem; döbbenetes csend volt a teremben. Aztán Ray Stratton kezembe adta a győrőt, és Jenny meg én – mi magunk – elmondtuk a házassági esküt, hogy attól a naptól fogva a szeretet és gyengédség útján vezetjük egymást, míg a halál el nem választ bennünket. A Massachusetts állam által ráruházott jogával élve, Mr. Timothy Blauvelt férj és feleségnek nyilvánított bennünket. Ahogy visszagondolok rá, a mi "meccs utáni bankettünk" (ahogy Stratton nevezte) kérkedıen szerény volt. Jenny és én a leghatározottabban elvetettük a pezsgızés gondolatát, és mivel olyan kevesen voltunk, hogy mindannyian belefértünk egyetlen bokszba, sörözni mentünk Croninhoz. Úgy emlékszem, Jim Cronin maga is kiküldött egy rundot, hódolatul "a legnagyobb harvardi hokijátékosnak a Cleary fivérek óta". – Hülyeség – méltatlankodott Phil Cavilleri, öklével hatalmasat vágva az asztalra. – Többet ér, mint az összes Cleary együttvéve! – Azt hiszem, Philip úgy gondolta (még soha életében nem látott harvardi hokimeccset), hogy akármilyen jól korcsolyázott Bobby vagy Billy Cleary, egyiknek sem sikerült feleségül venni az ı bőbájos kislányát. Addigra mindannyian eláztunk már, és ez csak újabb ürügy volt, hogy még jobban elázzunk. Hagytam, hogy Phil egyenlítse ki a számlát, s ezzel késıbb sikerült kivívnom Jenny csekély számú, intuitív készségemre vonatkozó kis bókjainak egyikét. ("Még a végén emberi lény lesz belıled, fiúka.") Legvégül azért kicsit rázós lett a dolog, mikor az öreget a buszhoz vittük. Vagyis hát könnybe lábadtak a szemek. Az övé, Jennyé, talán még az enyém is; nem nagyon emlékszem semmire, csak arra, hogy vizenyıs pillanat volt. Mindegy, végül is mindenféle áldások után felszállt a buszra, mi meg ott álltunk és integettünk, amíg csak el nem tőnt a szemünk elıl. Csak akkor hatolt a tudatomig a döbbenetes tény: – Jenny, törvényes házasok vagyunk! – Aha, most már elmehetek kurvának.

12 Ha egyetlen szóval akarnám leírni mindennapi életünket az alatt az elsı három év alatt, ez a szó az "összekaparni" lenne. Minden éber pillanatunkban szünet nélkül azon törtük a fejünket, honnan a fenébıl kaparjunk össze annyi dohányt, hogy meglegyen az, amire menthetetlenül szükségünk volt. Hogy a víz felszínén tartsuk magunkat. S ebben nem volt semmi romantika. Emlékeznek Omár Khájjámnak arra a híres négysorosára? Tudják, a verskötet a pálmák alatt, a kenyér, kancsó bor és így tovább. Hát most helyettesítsék be a Scott on Trusts (Scott a hitelrıl) címő mővet arra a verskötetre, és nézzék meg, hogy szegezıdik ez a költıi látomás az én idilli létem ellen. Paradicsom? Egy frászt. Semmi másra

nem gondolnék, csak hogy mennyibe került az a könyv (meg lehet-e kapni antikvárban?), és hol találok valakit, akinek fel lehetne számítani azt a kenyeret és a bort. És hogy végül is honnan fogjuk összekaparni a dohányt, hogy kifizessük az adósságainkat. Hogy megváltoztat az élet! Az embernek még a legegyszerőbb elhatározásokat is minduntalan szembesítenie kell agyának örök éber költségvetési bizottságával. – Te, Oliver, gyerünk, nézzük meg a Becket-et ma este! – Ide figyelj, az három dollár! – Hogy érted ezt? – Úgy értem, hogy egy ötven neked, egy ötven nekem. – Ez most azt jelenti, hogy igen, vagy azt, hogy nem? – Egyiket sem. Ez egyszerően három dollárt jelent. Mézesheteinket egy vitorláson töltöttük, huszonegy gyerek társaságában. Én ugyanis egy nagy Rhodos típusú jachtot kormányoztam reggel héttıl egészen addig, amíg az utasaim meg nem elégelték. Jenny pedig a gyerekekre felügyelt. Egy Pequod nevő csónakklubban dolgoztunk Dennis Portban (nem messze Hyannistól), egy terjedelmes hotelt, motorcsónakbenzintöltı állomást és pár tucat bérelhetı házat magában foglaló létesítményben. Az egyik kisebbfajta kunyhóban képzeletbeli emléktáblát szögeztem ki: "Itt hált Oliver és Jenny – mikor nem szeretkezett." Azt hiszem, mindkettınknek becsületére válik, hogy miután egy véget nem érı napon át kedvesek voltunk a vendégeinkhez – hisz jövedelmünk nagy részét az ı borravalójuk tette ki –, Jenny meg én még kedvesek tudunk lenni egymáshoz is. "Kedvesek" – mondom egyszerően, mert a szótáramban egyáltalán nincs kifejezés, mely leírhatná, mit jelent Jennifer Cavillerit szeretni, illetve viszontszeretve lenni általa. Elnézést, Jennifer Barrettet akartam mondani. Mielıtt elmentünk volna Cape-be, kerestünk egy olcsó lakást Észak-Cambridge-ben. ÉszakCambridge-nek nevezem, bár a cím gyakorlatilag Somerville-ben volt, és a ház, mint Jenny leírta, "a tatarozatlanság állapotában leledzett". Eredetileg két családnak szánták, de most négy lakássá alakították át, amelyek még az "alacsony" lakbérrel is túl voltak fizetve. De mi az ördögöt tehet két diák? Itt az eladó szabja meg a feltételeket. – Te, Ol, mit gondolsz, a tőzoltóság miért nem nyilvánította életveszélyesnek ezt a rozzant kalyibát? – Talán mert nem mertek bemenni – mondtam. – Én se. – Júniusban mertél – állítottam. (Ez a párbeszéd szeptemberi visszatérésünk alkalmából zajlott le.) – Akkor még nem voltam férjnél. Mint férjes asszony, ezt a helyet minden körülmények közt életveszélyesnek találom. – És mit szándékozol tenni? – Beszélek a férjemmel – felelte. – İ majd elintézi a dolgot. – Hé, hát én vagyok a férjed – mondtam. – Komolyan? Bizonyítsd be! – Hogyan? – kérdeztem, és magamban azt gondoltam: "Na nem itt, az utcán!" – Vigyél át a küszöbön a karodban! – parancsolta.

– Csak nem hiszel ebben az ostobaságban? – Elıször vigyél át, aztán majd eldöntöm. Rendben. Felnyaláboltam a karomba, és felcipeltem öt lépcsın át a verandáig. – Miért álltál meg? – kérdezte. – Hát nem ez a küszöb? – Nem, nem – tiltakozott. – Ott a nevünk a csengı mellett. – Hogy a fenébe lenne ez a hivatalos küszöb! Az odafent van, te szamár! Huszonnégy lépcsı vezetett fel a "hivatalos" otthonunkhoz, és körülbelül félúton meg kellett állnom, hogy kicsit kiszuszogjam magam. – Miért vagy olyan nehéz? – kérdeztem. – Az még sose jutott eszedbe, hogy esetleg terhes is lehetek? – felelte. Ez a mondat nem nagyon könnyítette meg, hogy újból levegıt kapjak. – Az vagy? – nyögtem ki végre. – Hah! Megijedtél, ugye?! – Nnem... – Ne csinálj belılem hülyét, fiúka! – Hát igen. Egy pillanatra meg kellett kapaszkodnom. Felvittem a hátralévı úton. Azon ritka perceinkbıl való volt ez, melyekhez az "összekaparni" igének, úgy emlékszem, a világon semmi néven nevezendı köze nem volt. Az én elıkelı hangzású nevem lehetıvé tette, hogy hitelszámlát nyissunk egy zöldségüzletben, amely egyetemi hallgatóknak egyébként nem hitelezett. Viszont hátrányunkra szolgált ott, ahol legkevésbé vártam volna: a Shady Lane iskolában, Jenny leendı munkahelyén. – Természetesen a Shady Lane nem konkurálhat az állami fizetésekkel – mondta Miss Anne Miller Whitman, az igazgatónı, a feleségemnek, és valami olyasmit főzött hozzá, hogy Barrettéket egyébként sem nagyon fogja érdekelni a dolognak "ez a része". Jenny megpróbálta eloszlatni az illúzióit, de semmi mást nem tudott kiverekedni a már korábban felajánlott évi háromezer-ötszázon felül, mint körülbelül kétpercnyi hahahát. Miss Whitman igen szellemesnek találta Jenny arra vonatkozó megjegyzéseit, hogy Barrettéknek éppen úgy ki kell fizetniük a lakbért, mint más közönséges embernek. Mikor Jenny minderrıl beszámolt nekem, volt néhány remek ötletem, hogy mit is csináljon Miss Whitman a háromezer-ötszázával – hahaha. De aztán Jenny megkérdezte, van-e kedvem abbahagyni a jogot és eltartani ıt, míg megszerzi az állami iskolai oktatóknak kötelezı pedagógiai gyakorlatot. Ezen mintegy két másodpercig nagyon komolyan töprengtem, és az eredményrıl félreérthetetlen gesztussal tájékoztattam: – Ezt! – Ez nemes verető válasz volt – jelentette ki hitvesem. – Miért, mit kellene válaszolnom, Jenny? Azt, hogy hahaha?

– Nem. Egyszerően tanuld meg jóízően megenni a spagettit. Ez történt. Én megtanultam jóízően megenni a spagettit, Jenny pedig megtanult minden elképzelhetı receptet, hogy a fıtt tésztát valami másnak álcázza. Ami aztán a nyári keresetünkkel, az ı fizetésével és azzal a jövedelemmel, amit az én téli csúcsforgalomra tervezett éj szakai postai kisegítımunkám ígért, nagyjából elég is volt. Vagyis hát igen sok filmet nem néztünk meg (és Jenny igen sok hangversenyre nem ment el), de végül is csak összejöttek a dolgok valahogy. Az is igaz, hogy velünk csak a dolgok jöttek össze. Mindkettınk társadalmi élete alaposan megváltozott. Még mindig Cambridge-ben voltunk, és elméletben Jenny megmaradhatott volna a zenei együtteseiben. De nem ért rá. Fáradtan jött haza a Shady Lane-bıl, és akkor még ebédet kellett fıznie (vendéglıben étkezni igazán nem állt módunkban). Közben az én barátaim voltak olyan tapintatosak, hogy békén hagytak bennünket. Vagyis nem hívtak minket, hogy ne legyünk kénytelenek visszahívni ıket, értik, mire gondolok, ugye? Még a rögbimeccsekre se jártunk. Mint a Varsity Club tagját, megillettek a helyek az ı káprázatos lelátószakaszukon, a középvonal mellett. De egy jegy hat dollárba került, az pedig tizenkét dollár. – Fenéket – érvelt Jenny. – Az hat dollár. Elmehetsz nélkülem is. Nekem gızöm sincs a rögbirıl, csak annyit tudok róla, hogy az emberek örökösen azt üvöltik: "Mindent bele! Mindent bele!", és te ezt imádod, és ezért én azt akarom, hogy elmenj, hogy a fenébe ne mennél. – Az ügyét lezártuk – feleltem ilyenkor, hiszen mégiscsak én voltam a férj és a ház ura. – Különben is, ezt az idıt legalább tanulásra fordíthatom. – De azért minden szombat délután a tranzisztoros rádióra tapasztott füllel hallgattam a szurkolók üvöltését, akik földrajzilag mindössze egy mérföldnyire voltak tılem, de valójában egy másik világban éltek. Varsity Club-beli kiváltságaimat arra használtam fel, hogy egy jogász évfolyamtársamnak, Robbie Waldnak jegyet szerezzek a Yale-meccsre. Amikor Robbie áradó köszönetnyilvánítások közepette távozott, Jenny megkérdezte, lennék-e szíves még egyszer elmondani neki, kinek is van joga tulajdonképpen ahhoz, hogy a Varsity Club lelátószakaszán foglaljon helyet, én pedig még egyszer elmagyaráztam, hogy korra, méretre vagy társadalmi helyzetre való tekintet nélkül mindazoknak, akik nemesen szolgálták a szép Harvardot a játéktereken. – Vízen is? – kérdezte. – A bajnok az bajnok – feleltem –, akár száraz; akár vizes. – Kivéve téged, Oliver – mondta –, te befagytál. Nem feszegettem tovább a témát, és úgy tettem, mintha ez csak Jennifer szokásos, fürge visszavágásainak egyike lett volna, mert nem akartam arra gondolni, hogy esetleg még valami meghúzódik a Harvard sporthagyományaira vonatkozó érdeklıdése mögött. Például egy rejtett utalás, hogy bár Soldiers Field befogadóképessége negyvenötezer ember, minden hajdani sportoló azon az egyetlen káprázatos lelátószakaszon ül. Egytıl egyig. Öreg és fiatal. Száraz, vizes, sıt az is, aki befagyott. És hogy vajon csak az a hat dollár tart engem távol a stadiontól ezeken a szombat délutánokon? Nem, ha netán gondolt még valamire, arról jobb, ha nem beszélgetünk.

13 Mr. és Mrs. III. Oliver Barrett

szívesen látja önt a Mr. Barrelt hatvanadik születésnapja alkalmából adandó vacsorán március 6-án, szombaton este 7 órakor a Dover House-ban (Ipswich, Massachusetts) R.s.v.p. – Nos? – kérdezte Jennifer. – Mi van ezen kérdeznivaló? – feleltem. Épp Az állam contra Percival-t jegyzeteltem ki, egy döntı fontosságú büntetıjogi esetet. Jenny szinte lobogtatta a meghívót, hogy engem felpiszkáljon. – Azt hiszem, itt volna már az ideje, Oliver – mondta. – Minek? – Nagyon jól tudod, hogy minek – felelte. – Azt akarod, hogy térden csússzon ide? Én tovább dolgoztam, ı meg tovább puhított. – Ollie... feléd nyújtja a kezét! – Hülyeség, Jenny. Anyám címezte a borítékot. – Mintha olyasmit mondtál volna, hogy meg se nézted! – Majdnem kiabált. Jó, hát vetettem rá egy pillantást. Lehet, hogy idıközben megfeledkeztem róla. Végeredményben mégiscsak javában jegyzeteltem Az állam contra Percival-t, és készültem a vizsgákra. Mindenesetre abbahagyhatta volna a prédikációt. – Gondold meg, Ollie – folytatta, és a hangja most majdnem könyörgı volt –, a fenébe is, hatvanéves. Semmi garancia rá, hogy megtalálod; mikor te végre kegyeskedsz rászánni magad a kibékülésre. Az elképzelhetı legközérthetıbb formában világosítottam fel Jennyt, hogy kibékülésrıl szó sincs, nem is lesz, és talán volna szíves megengedni, hogy folytassam a tanulást. Csendben leült, odakuporodott a zsámoly sarkára, melyen a lábam nyugodott. Egy árva hangot se szólt, de megéreztem, hogy mereven néz. Felpillantottam. – Egy szép napon... – mondta – mikor majd V. Oliver beléd mar... – Nem fogják Olivernek hívni, ebben biztos lehetsz! – förmedtem rá. Nem emelte fel a hangját, pedig ha én kiabáltam, ı rendszerint követte a példámat. – Ide figyelj, Ol, még ha Bozo Bohócnak fogjuk hívni, a srác akkor is ellened fordul majd, mert menı harvardi fej voltál. És mire ı egyetemre megy, te talán már a Legfelsı Bíróságon leszel! Közöltem vele, hogy a mi fiunk semmi esetre sem fog ellenem fordulni. İ megkérdezte, miért vagyok olyan biztos ebben. Bizonyítani persze nem tudtam. Egyszerően csak biztos voltam benne, hogy a mi fiunk nem fog ellenem fordulni; de hogy miért, azt nem tudtam pontosan megmondani. Jenny ekkor megfellebbezhetetlenül kijelentette: – A te apád is szeret téged, Oliver. Éppen úgy szeret, ahogy te fogod szeretni Bozót. De ti, Barrettek, olyan fenemód büszkék vagytok, és olyan erıs bennetek a versenyszellem, hogy leélnétek az életeteket abban a meggyızıdésben, hogy győlölitek egymást. – Ha nem volnál te... – humorizáltam. – Úgy van – mondta. – Az ügyet lezártuk – mondtam, hiszen mégiscsak én voltam a férj és a ház ura. Újból elmélyültem Az állam contra Percival-ban, Jenny pedig felállt. De aztán eszébe jutott valami:

– És mi lesz az R.s.v.p.-vel? Választ várnak. Annak a meggyızıdésemnek adtam kifejezést, hogy valaki, aki elvégezte a Radcliffe zenetanszakát, feltehetıleg meg tud fogalmazni egy csinos nemleges választ ügyvédi segédlet nélkül. – Ide figyelj, Oliver – mondta –, lehet; hogy hazudtam vagy csaltam életemben. De még soha senkit szántszándékkal meg nem bántottam. Nem hiszem, hogy erre képes lennék. Valóban, ebben a pillanatban éppen csak engem bántott meg; így hát udvariasan felkértem, hogy járjon el az R.s.v.p. dolgában, ahogyan óhajt, mindössze azt tartsa szem elıtt: a válasz lényege nem lehet más, mint hogy eszünk ágában sincs elmenni. És ismét belemerültem Az állam contra Percival-ba. – Mi a számuk? – kérdezte nagyon halkan. A telefonnál állt. – Nem írhatnál egyszerően néhány sort? – Most már igazán kijövök a sodromból! Mi a számuk? Megmondtam, és azonnal visszamerültem Percivalnak a Legfelsı Bírósághoz benyújtott fellebbezésébe. Nem figyeltem Jennyre. Legalábbis megpróbáltam nem odafigyelni. De hát végeredményben mégiscsak ott volt, ugyanabban a szobában. – Ó, jó estét, uram-hallottam. A Vadbarom vette volna fel a kagylót? Hát nem tölti a hetet Washingtonban? Pedig a New York Times valamelyik mostani számában ezt írta egy riport. Az a rohadt újságírás is egyre pocsékabb. Meddig tart, míg az ember közli, hogy nem? Mintha máris régebben telefonálna Jennifer, mint amennyi idıt az ember elképzelése szerint ennek az egytagú szónak a kiejtése igénybe vesz. – Ollie? Kezével befogta a kagylót. – Ollie, feltétlenül azt kell mondani, hogy nem? Fejemmel intettem, hogy feltétlenül, és kezemmel jeleztem, hogy fejezze már be. – Borzasztóan sajnálóm – mondta a telefonba –, vagyis borzasztóan sajnáljuk, uram... Sajnáljuk! Nem tudna kihagyni engem a dologból? És miért nem tér már a tárgyra, és teszi le a kagylót? – Oliver! Már megint befogta a kagylót, és nagyon hangosan mondta: – Olyan sebzett, Oliver! Képes vagy rá, hogy ölbe tett kézzel nézd, ahogy az apád vérzik? Ha nem lett volna olyan feldúlt, még egyszer elmagyarázhattam volna neki, hogy a kövek nem szoktak vérezni, hogy felesleges a maga szülıkrıl alkotott, olasz-mediterrán téveszméi a Mount Rushmore sziklás csúcsaira aggatnia. – Oliver – könyörgött –, nem szólhatnál csak egyetlen szót? Hozzá? Hát ennek elment az esze! – Úgy értem, esetleg csak annyit, hogy "jó napot"! Felém nyújtotta a kagylót. És megpróbált nem sírni. – Sohasem állok szóba vele. Soha – mondtam teljesen nyugodtan. Most már sírt. Hangtalanul, de az arcán ömlöttek a könnyek. Aztán... aztán könyörögni kezdett:

– Az én kedvemért, Oliver. Még soha semmit sem kértem tıled. Könyörgök. Mindhárman. Mind a hárman csak állunk (valahogy az apámat is odaképzeltem), és várunk valamire. Mire? Rám? Én nem tudom megtenni. Nem érti Jenny, hogy lehetetlent kér? Hogy megtennék akármit, akármi mást? Ahogy a padlót bámultam, és hajlíthatatlanul mérhetetlen szomorúsággal ráztam a fejem, Jenny valami olyan fojtott dühvel sziszegett rám, amilyet még sose hallottam tıle: – Te szívtelen dög! – mondta. Aztán véget vetett a telefonbeszélgetésnek: – Mr. Barrett, Oliver azt szeretné, ha ön tudná: a maga módján... Megállt, hogy lélegzetet vegyen. Ez nem volt valami könnyő, mert zokogott. Én túlságosan megdöbbentem ahhoz, hogy valamit is tenni tudjak, csak vártam állítólagos "üzenetem" végét. – ...Oliver nagyon szereti önt – mondta, és nagyon gyorsan letette a kagylót. Semmiféle racionális magyarázat nincs arra, amit a következı tized másodpercben tettem. Talán pillanatnyi elmezavar szolgálhat mentségemül. Helyesbítek: semmi sem szolgálhat mentségemül. Soha nem nyerhetek bocsánatot azért, ami történt. Kitéptem a telefont a kezébıl, azután a falból, és a szoba másik végébe vágtam. – Az isten verjen meg, Jenny! Miért nem takarodsz a francba az életembıl! Mozdulatlanul álltam, ziháltam, mint egy vadállat, mert azzá lettem egy percre. Te jóságos ég! Mi az isten történt velem? Megfordultam, hogy Jenre nézzek. De eltőnt. Úgy értem, a szó szoros értelmében eltőnt, mert még a lépcsın se hallottam a lépteit. Jézusom, nyilván abban a pillanatban elrohant, ahogy én felkaptam a telefont. Még a kabátját és a sálját se vitte magával. Annál, hogy nem tudtam, mit tegyek, csak az volt szörnyőbb, hogy tudtam, mit tettem. Mindenütt kerestem. A jogi kar könyvtárában végigjártam a magoló hallgatók sorait, és kerestem, csak kerestem. Fel és alá, legalább fél tucatszor. Bár nem szóltam egy árva szót se, tudom, hogy a pillantásom merev volt, az arcom olyan vad, hogy felbolydult az egész rohadt könyvtár. Bánja a fene. De Jenny nem volt ott. Aztán végig a menzán, a Harkness Commons termein, a hallban, az étkezdében. Aztán eszeveszett vágtatás, hogy körülnézzek a Radcliffe-ben, az Agassiz Hallban. Ott sincs. Most már futottam mindenhová, a lábam megpróbált lépést tartani a szívemmel. A Paine Hallban? Ott a földszinten zongora-gyakorlótermek vannak. Ismerem Jennyt. Mikor dühös, mindig azt a rohadt klaviatúrát csépeli. Hát nem? De mi van, amikor halálra rémül? İrült dolog végigmenni a folyosón, mindkét oldalon gyakorlószobák. A Mozart- és Bartók-, Bach- és Brahms-dallamok kiszőrıdnek az ajtón, és belevegyülnek ebbe a kísérteties, pokoli hangba. Jennynek itt kell lennie! Ösztönösen megálltam egy ajtónál, ahol egy Chopin-prelőd dübörgı (dühödt?) moraját hallottam. Egy pillanatra megtorpantam. Nagyon rosszul játszott valaki – abbahagyta, újrakezdte, és sokszor melléütött. Az egyik szünetben hallottam, hogy egy lányhang azt mormolja: – Ez szar! – Ez csak Jenny lehet. Kivágtam az ajtót. Egy radcliffe-es lány ült a zongoránál. Felpillantott. Csúf, szögletes vállú radcliffe-i hippi

volt, és nem tetszett neki, hogy csak úgy betörtem. – Mi az ábra, fiú? – kérdezte. – Semmi jó – feleltem, és rácsuktam az ajtót. Aztán a Harvard Square-re került a sor. A Pamplona Kávéház; Tommy's Arcade, még a Hayes Bick is... sok mővészféle jár oda. Sehol semmi. Hová mehetett Jenny? A földalattit már becsukták, de ha egyenesen a térre ment, még elkaphatott egy szerelvényt Bostonba. A buszmegállóhoz. Majdnem éjjel egy óra volt már, mikor bedobtam a pénzt a készülékbe. A Harvard Square-en a bódé mellett az egyik telefonfülkében álltam. – Halló, Phil? – Halló – mondta álmosan. – Ki az? – Én vagyok... Oliver. – Oliver! – A hangja rémült volt. – Jennyvel történt valami? – kérdezte gyorsan. Ha tılem kérdi, ez feltehetıleg azt jelenti, hogy Jenny nincs ott. – Nem, Phil, semmi. – Hála istennek! Hogy vagy, Oliver? Miután megnyugodott, hogy a lányával nincs semmi baj, magától értetıdı és barátságos lett a hangja. Mintha nem is legmélyebb álmából keltették volna fel. – Jól, Phil, remekül. Istenien. Mondd, Phil, miket mesél neked Jenny? – Nem sokat, a fene egye meg – válaszolta meglepıen nyugodtan. – Hogy érted ezt, Phil? – A fenébe is, ideszólhatna valamivel gyakrabban. Mégse vagyok vadidegen! Ha képes az ember egyidejőleg megkönnyebbülni és halálra rémülni – én ezt tettem. – Ott van veled? – kérdezte. – Hogyan? – Add Jennyt; magam akarom letolni. – Nem adhatom, Phil. – Ja, alszik? Ha alszik, ne keltsd föl. – Jó – mondtam. – Ide figyelj, te csirkefogó! – mondta. – Parancsolj. – Olyan fene messze van Cranston, hogy nem tudtok lejönni egy vasárnap délután? Mi? Vagy menjek én, Oliver? – Ne, Phil. Majd mi megyünk. – Mikor? – Valamelyik vasárnap. – Ne gyere nekem ezzel a "valamelyik"-kel. Egy szeretı gyermek nem azt mondja, hogy "valamelyik", hanem azt mondja: "most". Most vasárnap, Oliver.

– Igenis. Most vasárnap. – Négykor. De óvatosan vezess! Jó? – Jó. – És legközelebb úgy telefonáljatok, hogy a hívott fizeti. A fenébe is! Letette. Csak álltam ott hajótörötten a Harvard Square sötétjében, és fogalmam se volt, hová menjek, vagy mihez kezdjek egyáltalán. Egy színes srác odajött hozzám, és megkérdezte, kell-e szállás. Szórakozottan válaszoltam: – Köszönöm, uram, nem. Most már nem szaladtam. Minek is rohanni vissza az üres lakásba? Nagyon késı volt, és alaposan elgémberedtem – nem annyira a hidegtıl, mint inkább az ijedtségtıl (bár meleg sem volt, azt elhihetik). Néhány méterrıl mintha láttam volna valakit ülni a legfelsı lépcsın. Nyilván a szemem káprázott, mert az alak meg se moccant. De mégis: Jenny volt. A legfelsı lépcsın ült. Olyan fáradt voltam, hogy megrémülni se volt erım, és olyan megkönnyebbült, hogy megszólalni se. Legbelül azt reméltem, hogy van nála valami tompa, súlyos tárgy, amivel fejbe vág. – Jen? – Ollie? Mindketten olyan halkan szóltunk, hogy abból semmiféle érzelmet nem lehetett kiolvasni. – Itthon felejtettem a kulcsomat – mondta Jenny. Én csak álltam ott a lépcsı aljában, és nem mertem megkérdezni, mióta ül ott, és csak azt tudtam, hogy iszonyatosan igazságtalan voltam vele. – Jenny, nagyon sajnálom... – Megállj... – félbeszakította a mentegetızésemet, aztán nagyon csendesen azt mondta: – Ha az ember szeret valakit, akkor semmi szükség arra a szóra: "Sajnálom." Felvánszorogtam odáig, ahol ült. – Szeretnék aludni menni. Rendben? – kérdezte. – Rendben. Fölmentünk a lakásba. Ahogy vetkıztünk, biztatóan rám nézett. – Komolyan gondolom, amit mondtam, Oliver. Ennyi volt az egész.

14 Júliusban érkezett a levél. Cambridge-bıl továbbították Dennis Portba, úgyhogy valószínőleg késett egy-két napot. Odavágtattam, ahol Jenny felügyelt a gyerekeire valami labdajátékban vagy miben, és legszebb Bogart-hangomon jelentettem ki: – Gyerünk. – Micsoda?

– Gyerünk – ismételtem olyan nyilvánvaló fensıbbséggel, hogy jött szépen utánam, amint masíroztam a víz felé. – Mi történt, Oliver? Volnál szíves elárulni, az isten szerelmére!? Én csak lépkedtem a kikötı irányába méltóságteljesen. – A fedélzetre, Jennifer – rendelkeztem, és odamutattam azzal a kezemmel, amelyikben a levelet szorongattam, de ı észre se vette. – Oliver, nekem a gyerekekre kell vigyáznom – tiltakozott még akkor is, amikor szófogadóan a fedélzetre lépett. – A fenébe is, Oliver, lennél szíves megmagyarázni, hogy mi ez tulajdonképpen? Most már néhány száz méternyire voltunk a parttól. – Van valami közölnivalóm – jelentettem ki. – Nem tudtad volna közölni a szárazföldön?! – üvöltötte. – Hogy a fenébe tudtam volna! – üvöltöttem vissza (egyikünk se volt dühös, de jó erıs szél fúja és bömbölnünk kellett, hogy megértsük egymást). – Egyedül akartam maradni veled. Ide nézz! Meglobogtattam elıtte a borítékot. Azonnal felismerte a cégjelzést. – Te... ez a Harvard jogi kara! Kirúgtak? – Még egyet találgathatsz, te optimista dög! – üvöltöttem. – Elsı lettél az évfolyamon! Most már majdnem szégyelltem bevallani. – Nem egészen. Harmadik. – Ja – mondta –, csak harmadik? – Ide figyelj... már ez is azt jelenti, hogy bekerülök annak a rohadt Law Review-nak a szerkesztıségébe! – kiabáltam. Csak ült ott, teljesen kifejezéstelen arccal. – Te jóisten, Jenny – majdnem nyüszítettem -; szólj már valamit! – Nem én, amíg nem láttam az elsıt meg a másodikat! Ránéztem, és abban reménykedtem, hogy nem tudja visszafojtani a mosolyt, hisz tudtam, hogy azzal küszködik. – Na, Jenny! – könyörögtem. – Én megyek. Szia – mondta, és máris beugrott a vízbe. Habozás nélkül utánavetettem magam, s aztán már csak arra emlékszem, hogy mindketten kapaszkodtunk a vitorlás oldalába, és kuncogtunk. – Te – szellemeskedtem –, te vízbe ugrottál értem! – Ne vágj fel! – felelte. – A harmadik akkor is csak harmadik. – Ide figyelj, te büdös kurva! – mondtam. – Mi van, te piszok strici? – Állati sokat köszönhetek neked. – Nem igaz, te strici, nem igaz. – Nem igaz? – kérdeztem, kicsit csodálkozva.

– Te mindent nekem köszönhetsz. Aznap este huszonhárom dollárt elvertünk homárvacsorára egy elegáns étteremben Yarmouthban. Jenny még mindig nem volt hajlandó véleményt nyilvánítani, amíg nem volt szerencséje a két úrhoz, akik, mint állította, "legyıztek". Akármilyen hülyén hangzik, olyan szerelmes voltam belé, hogy amint visszaértünk Cambridge-be, az elsı dolgom volt elrohanni és kinyomozni, ki a két másik fickó. Nagyon megkönnyebbültem, mikor kiderült, hogy az évfolyamelsı Erwin Blasband, a City College 64-ben végzett évfolyamáról, szemüveges, vékonydongájú könyvmoly, és nem az ı zsánere, a második pedig Bella Landau, a Bryn Mawr 64-es évfolyamáról, lány. Ennek azért is örültem, mert Bella Landau meglehetısen fagyos teremtés volt (joghallgató hölgyekkel gyakran elıfordul), és ugrathattam egy kicsit Jennyi annak a "részleteivel", hogy mi is zajlik azokban, a késı éjszakai órákban Garrett House-ban, a Law Review épületében. És voltak késı éjszakai órák, te jó ég, de milyenek! Egyáltalán nem volt ritkaság, hogy hajnali kettıkor vagy háromkor mentem haza. Szóval ott volt a hat kollégium, amit felvettem, meg a Law Review szerkesztése, meg az, hogy magam is dolgoztam egy cikken az egyik számba (IV. Oliver Barrett: A városi szegénység törvényes támogatása: tanulmány Boston Roxbury negyedérıl HLR. 1966. március 861-909. 1.) – Jó írás. Igazán jó írás. Joe Fleishman, a fıszerkesztı csak ezt tudta ismételgetni. İszintén szólva, valamivel elmélyültebb méltatást vártam volna attól a fickótól, aki jövıre Douglas bíró titkára lesz, de ı csak ezt hajtogatta, míg a végsı fogalmazványt átnézte. Istenem, Jenny azt mondta róla, hogy "mélyreható, intelligens, és igazán jól van megírva". Nem tudott Fleishman valami ehhez foghatót kitalálni? – Fleishman azt mondta, jó írás, Jen. – Jézusom, azért maradtam fenn mostanáig, hogy ezt megtudjam? – mondta. – Semmi megjegyzése nem volt a kutatási anyagról vagy a stílusodról vagy valamirıl? – Nem, Jen. Csak annyit mondott, hogy "jó". – Akkor mit csináltál mostanáig? Ráhunyorítottam. – Végig kellett mennem egy anyagon Bella Landauval. – Ja. Semmit sem tudtam kiolvasni a hangjából. – Féltékeny vagy? – kérdeztem rá. – Dehogy. Nekem sokkal jobb lábam van. – Tudsz te tényvázlatot írni? – Tud ı lasagnát fızni? – Igen, ami azt illeti, ma este hozott is belıle a Barrett House-ba. Mindenki azt mondta, van olyan jó, mint a te lábad. Jenny bólintott: – Meghiszem azt. – Ehhez mit szólsz? – kérdeztem. – Fizeti Bella Landau a lakbéredet? – A fene egye meg! Miért nem tudom soha akkor abbahagyni, amikor én állok nyerésre? – Azért, fiúka – mondotta szeretı hitvesem –, mert sose állsz.

15 Végig ez maradt a sorrend. Tudniillik Erwin, Bella meg én voltunk az évfolyamelsık utolsóéves korunkban is. Közeledett a végsı diadal ideje. Megbeszélések állásügyben. Ajánlatok. Felkérések. Állásözön. Akármerre néztem, mintha mindenütt lengetett volna valaki egy zászlót, melyen ez állt: "Dolgozz nálunk, Barrett!" De én csak a zöld zászlók után mentem. Azaz, bár egyáltalán nem voltam pénzsóvár, mégis kihagytam a presztízslehetıségeket – mint például a bíróság – és a közszolgálati lehetıségeket – mint az igazságügy-minisztérium –, valami jövedelmezı állásért, mely azt a trágárságot, hogy "összekaparni", egyszer s mindenkorra kiiktatja abból a rohadt szótárunkból. Bár csak a harmadik lettem, felbecsülhetetlen elınyökkel indultam a legjobb jogi pályákon. Az elsı tíz között én voltam az egyetlen srác, aki nem zsidó. (És aki azt mondja, hogy ez nem számít, az törıdik vele leginkább.) Jézusom, hány olyan cég van, amely kinyalná egy FehérAngolszász-Protestáns fenekét, ha csak az ügyvédi vizsgát le tudná tenni. Ne szerénykedjünk: a Law Review, a bajnoki Cím, a Harvard meg minden – sokan harcoltak, hogy a nevemet és sorszámnevemet megszerezzék a levélpapírjukra. Úgy éreztem magam, mint valami szerencsegyerek – és piszokul élveztem. Jött egy különlegesen fondorlatos ajánlat valami Los Angeles-i cégtıl. A munkaerıtoborzójuk, Mr. X. (minek kockáztatni egy pert?) egyre azt hajtogatta: – Barrett gyerek, a mi területünkön minden a rendelkezésére áll. Éjjel-nappal. Akár az irodába is felküldhetjük. Nem mintha nagyon érdekelne Kalifornia, de ma is szeretném tudni, pontosan mirıl is beszélt Mr. X. Jenny és én összehoztunk néhány elég vad eshetıséget, de Los Angeleshez képest valószínőleg nem voltak elég vadak. (Végül is úgy vakartam le magamról Mr. X.-et, hogy közöltem vele: "az" engem egyáltalán nem érdekel. Nagyon elszontyolodott.) Úgy döntöttünk, a Keleti Parton maradunk. Kiderült, hogy még így is marad több tucat káprázatos ajánlat Bostonból, New Yorkból és Washingtonból. Jenny egy darabig azon gondolkodott, hogy talán jó lenne egy kerületi megbízotti állás Washingtonban ("Kézben tartanád a Fehér Házat, Ol"), de nekem jobban tetszett New York. Így aztán, hitvesem áldásával, végül a Jonas and Marsh cégnek mondtam igent, egy jó nevő irodának (Marsh egy idıben igazságügy-miniszter is volt), mely fıképp a polgári szabadságjogokkal foglalkozott. ("Jót tehetsz és jól kereshetsz egyszerre", mondta Jenny.) Azonkívül a szó szoros értelmében lerohantak. Az öreg Jonas például feljött Bostonba, elvitt vacsorázni Pier Fourhoz, és másnap virágot küldött Jennynek. Jenny egy hétig énekelve járt-kelt, s azt dúdolta: "Jonas, Marsh és Barrett". Mondtam neki, hogy lassabban a testtel, de ı azt felelte, pofa be, hisz magamban nyilván én is ugyanezt a dallamot dúdolom. Mondanom sem kell, igaza volt. De azért még hadd említsem meg, hogy Jonas és Marsh 11 800 dollárt fizetett IV. Oliver Barrettnek, vagyis én kaptam a legmagasabb fizetést az évfolyamon. Szóval, amint látják, csak papírforma szerint voltam a harmadik.

16 CÍMVÁLTOZÁS

1967. július 1-tıl: Mr. és Mrs. Oliver Barrett 263 East 63rd Street New York. N. Y. 10021 – Olyan rémesen újgazdagul hangzik – panaszolta Jenny. – De hát mi valóban újgazdagok vagyunk – makacskodtam. Tovább növelte mindent elborító gyızelmi mámoromat az a tény, hogy a kocsim havi garázsdíja piszokul közel járt ahhoz az összeghez, amit Cambridge-ben az egész lakásért fizettünk. Jonas és Marsh irodája tízpercnyire volt kényelmes sétával (vagy peckes vonulással – szívesebben jártam kidüllesztett mellel), s körülbelül ilyen messze voltak a luxusüzletek is, mint a Bonwit meg a többi, és a leghatározottabban követeltem, hogy feleségem, az a büdös kurva, haladéktalanul nyisson folyószámlát, és kezdje szórni a pénzt. – De miért, Oliver? – Hogy a fenébe ne, Jenny, azt akarom, hogy kihasználj! Beléptem a New York-i Harvard Clubba, az 1964-ben végzett Raymond Stratton ajánlásával, aki nemrégiben tért vissza a polgári életbe, miután személyesen rálıtt egy vietnami partizánra. ("Ami azt illeti, nem vagyok benne egészen biztos, hogy valóban partizán volt. Valami zajt hallottam, hát belelıttem a bokorba.") Ray és én hetenként legalább háromszor teniszeztünk, és én elhatároztam, hogy három éven belül a klub legjobb játékosa leszek. Egyszerően azért történt-e, mert újból felbukkantam a Harvard vidékein, vagy mert joghallgatói sikereim híre elterjedt (becsületszavamra, nem dicsekedtem a fizetésemmel), megint eszébe jutottam a "barátaimnak". Javában állt a nyári szezon, mikor beköltöztünk (nekem még el kellett végeznem egy elıkészítı tanfolyamot a New York-i ügyvédi vizsgához), és az elsı meghívások hétvégére szóltak. – Akasszák fel magukat, Oliver! Eszem ágában sincs két napot elpocsékolni azzal, hogy egy csomó vízfejő úrigyerekkel hülyéskedjem. – Rendben, Jen, de mit mondjak nekik? – Egyszerően mondd azt, hogy terhes vagyok, Oliver. – Az vagy? – Még nem, de ha hétvégére itthon maradunk, lehet, hogy az leszek. Egy nevet már választottunk. Pontosabban én választottam ki, és azt hiszem, végül sikerült Jennyt is meggyıznöm. – Te, nem nevetsz ki? – mondtam neki, mikor elıször szóba hoztam a dolgot. A konyhában dolgozott éppen (egy sárga csempés micsodában, ahol még mosogatógép is volt). – Nos? – kérdezte paradicsomszeletelés közben. – Én valóban megszerettem azt a nevet, hogy Bozo. – Ezt komolyan mondod? – Igen. Becsszóra, ragaszkodom hozzá. – Bozónak hívnád a gyerekünket? – Igen. Komolyan. Igazán, Jen, ez egy szupersportolónak való név. – Bozo Barrett – próbálgatta, hogy jól áll-e. – Jézusom, micsoda rögbicsatár lesz – folytattam, és egyre jobban belelovaltam magam. –

Bozo Barrett, Harvard rögbibajnoka. – Igen... de Oliver – kockáztatta meg –, tegyük fel... csak éppen tegyük fel... hogy nem lesz elég belevaló. – Az nem létezik, Jen, a génjei kifogástalanok. Igazán. – Komolyan gondoltam. Ez az egész Bozo-dolog visszatérı ábrándommá vált, ahogy peckesen sétáltam a munkahelyemre. Ebédnél újból elıhoztam a dolgot. Isteni dán porcelánszervizbıl ettünk. – Bozo nagyon belevaló csatár lesz – jelentettem ki Jennynek. – Ami azt illeti, ha a te kezedet örökli, csinálhatunk belıle hátvédet. İ csak vigyorgott rám, és nyilván valami alattomos, lehervasztó megjegyzésen törte a fejét, hogy véget vessen idilli látomásomnak. De mivel nem jutott eszébe semmi igazán megsemmisítı, hát csak felvágta a tortát, és adott belıle egy szeletet. És hagyta, hogy végigmondjam. – Gondold meg, Jenny – folytattam még tele szájjal is –, száztíz kilós ravasz csatár. – Száztíz kiló? – mondta. – A génjeinkben igazán semmi sincs, ami száztíz kilóra engedne következtetni, Oliver. – Majd feltápláljuk, Jen. Fehérjék, jó táplálkozás, az egész étrend-kiegészítési cirkusz. – Igazán? És ha nem akar majd enni, Oliver? – Hogy a fenébe ne enne! – mondtam, és máris kicsit pipa lettem a kölyökre, aki nemsokára itt ül az asztalunknál, és nem akarja elısegíteni sportsikereire irányuló erıfeszítéseimet. – Enni fog, vagy összetöröm a képét. Itt aztán Jenny egyenesen a szemembe nézett és elmosolyodott. – Nem hinném, ha száztíz kiló lesz. – Ja – feleltem, egy pillanatra meghökkentem, aztán eszembe jutott: – Persze, de nem lesz mindjárt száztíz kiló. – Az igaz – mondta Jenny, és megfenyegetett a kanállal -; de ha az lesz, fiúka, akkor menekülj – és csak úgy rázta a nevetés. Igazán röhögni való, de amíg nevetett, én láttam magam elıtt azt a száztíz kilós kölyköt, ahogy egy szál pelenkában üldöz a Central Parkban, és azt kiabálja: – Leszel kedvesebb az anyámhoz, fiúka! – Jézusom, remélem, Jenny nem engedi majd, hogy Bozo végezzen velem.

17 Egyáltalán nem olyan könnyő dolog összehozni egy gyereket. A sors iróniája, mikor olyan fickók, akik nemi életük elsı éveiben folyton csak arra vigyáztak, hogy ne ejtsék teherbe a lányokat (és amikor én elkezdtem, még használták a kondomot), egyszer csak visszájára fordítják a gondolkodásukat, és mániákusan csak a fogamzással törıdnek, nem pedig az ellenkezıjével. Igen, ez mániává lehet. És egy boldog házasélet legcsodálatosabb elemét foszthatja meg természetességétıl, spontaneitásától. Az ember gondolatait beprogramozni (szerencsétlen szó ez a "beprogramozni"; mintha egy gépre vonatkozna), az embernek a szerelem aktusára vonatkozó gondolatait beprogramozni a szabályoknak, a naptárnak, a stratégiának megfelelıen ("Nem lenne jobb holnap reggel, Ol?"), ez szorongáshoz, csömörhöz és végül rettegéshez vezethet. Mert ha az ember látja, hogy laikus tudása és (elképzelése szerint) normális, egészséges erıfeszítései nem hozzák meg a kívánt eredményt a szaporodás és sokasodás terén, ez a

legszörnyőbb gondolatokat ébresztheti benne. – Minden bizonnyal tisztában van vele, hogy a "magtalanságnak" a világon semmi köze a "férfiassághoz" – mondotta nekem dr. Mortimer Sheppard elsı beszélgetésünk során, mikor Jenny és én végül úgy döntöttünk, hogy szakértıhöz fordulunk. – Tisztában, doktor úr – mondta helyettem Jenny, aki, anélkül, hogy errıl valaha is beszéltem volna, tudta, hogy a magtalanság – vagy az esetleges magtalanság – gondolatát milyen elviselhetetlennek találom. Mintha a hangja még valami olyasmit is sejtetett volna, hogy abban reménykedik: ha egyáltalán találnak valamiféle szervi rendellenességet, az nála lesz. De a doktor egyszerően elmagyarázta az egészet, és a legrosszabbal kezdte, csak aztán közölte velünk, még mindig milyen nagy a valószínősége annak, hogy egyikünkkel sincs semmi baj, és hogy rövidesen boldog szülık lehetünk. De természetesen mindkettınknek alá kell vetnie magát egy sor vizsgálatnak. A szervek mőködésére, az egész gépezetre vonatkozóan. (Nem akarom elismételni az ilyesfajta alapos kivizsgálás kellemetlen részleteit.) Hétfın végezték el a vizsgálatokat. Jenny napközben ment el, én munka után (fülig voltam a jogban). Dr. Sheppard rákövetkezı pénteken megint behívta Jennyt, arra hivatkozva, hogy a nıvér eltolt valamit, és egy-két dolgot újból ellenırizni kell. Amikor Jenny elmesélte, hogy megint be kell mennie, felmerült bennem a gyanú, hogy talán megtalálta a rendellenességet nála. Azt hiszem, Jenny is erre gyanakodott. Elég elcsépelt ürügy, hogy "a nıvér eltolt valamit". Amikor dr. Sheppard felhívott a Jonas és Marshnál, szinte biztos voltam a dologban. Lennék szíves beugrani az irodájába hazafelé menet? Mikor meghallottam, hogy a beszélgetésén nem veszünk részt mind a hárman ("Mrs. Barrett-tel már beszéltem"), a gyanúm megerısödött. Jennynek nem lehet gyereke. Azért ne fogalmazzunk ilyen végletesen, Oliver; emlékezz csak, Sheppard emlegetett olyasmit, hogy akkor még mindig hátravan a sebészeti beavatkozás meg egyéb. De aztán egyáltalán nem tudtam semmire se figyelni, és hülyeség lett volna kivárni az öt órát. Visszahívtam Sheppardot, és megkérdeztem, odamehetnék-e kora délután. Azt felelte, rendben. – Tudja már, ki a hibás? – kérdeztem, meg sem válogatva a szavakat. – Igazán nem mondanám, hogy valaki "hibás" benne, Oliver – felelte. – Jó, rendben van, tehát tudja már, melyikünk szervezete funkcionál rendellenesen? – Tudom. Jennyé. Többé-kevésbé számítottam erre, de a véglegesség, amivel a doktor kimondta, még így is mellbe vágott. Semmi mást nem főzött hozzá, úgyhogy az volt az érzésem, tılem vár valamiféle állásfoglalást. – Rendben, akkor majd örökbe fogadunk egy-két kölyköt. A legfontosabb mégiscsak az, hogy szeretjük egymást, nem? És akkor kimondta. – Oliver, a dolog ennél sokkal súlyosabb. Jenny nagyon beteg. – Lenne szíves pontosabban meghatározni, mit jelent az, hogy "nagyon beteg"? – Meg fog halni. – Az nem lehet. És vártam, hogy az orvos bevallja: kegyetlen tréfa volt az egész. – De igen, Oliver – mondta –, nagyon sajnálom, de nem mondhatok mást. Én csak erısködtem, hogy tévedés történt – talán az a hülye nıvér megint eltolt valamit, és rossz a röntgenfelvétel, vagy mittudomén. A tıle telhetı legnagyobb részvéttel válaszolta,

hogy a vérvizsgálatot háromszor is megcsinálták. Semmi kétség sem férhet a diagnózishoz. Természetesen ı be kell, hogy utaljon minket... engem... Jennyt egy hematológushoz. Tulajdonképpen azt javasolná... Egy kézmozdulattal félbeszakítottam. Egy pillanatnyi csendre volt szükségem. Csak csendre, hogy ez az egész a tudatomig lehatoljon. Aztán eszembe jutott valami. – Mit mondott Jennynek, doktor? – Hogy egyiküknek sincs semmi baja. – Bevette? – Azt hiszem. – Mikor kell megmondanunk neki? – Ahogy most állnak a dolgok, ez csak magától függ. A doktor elmagyarázta, hogy az ilyesfajta leukémián, mint a Jennyé, a kórházi kezelés pusztán enyhíthet – valamit könnyíthet, esetleg késleltetheti a folyamatot –, de megfordítani nem tudja. Tehát ahogy most állnak a dolgok, csak tılem függ. Még egy darabig halogathatják a kórházat. Abban a pillanatban én semmi másra nem tudtam gondolni, mint hogy milyen ocsmány ez az egész rohadt ügy. – Csak huszonnégy éves! – mondtam a doktornak; azt hiszem, üvöltöttem. Bólintott, nagyon megértıen, hiszen pontosan tudta, mennyi idıs Jenny, de azt is értette, min megyek keresztül. Végül rájöttem, hogy nem ülhetek itt örökké ennek az embernek a rendelıjében. Hát megkérdeztem tıle, hogy mi a teendı. Azt mondta, viselkedjek olyan természetesen, ahogy lehet, ameddig lehet. Megköszöntem, és elmentem. Természetesen! Természetesen!

18 Egyre többet gondoltam Istenre. Úgy éreztem, hogy egy valahol létezı Legfelsıbb Lény fogalma lassanként belopózik a legtitkosabb gondolataimba. Nem mert szerettem volna arcul ütni vagy nekirohanni azért, amit tenni készül velem... vagyis Jennyvel. Nem, vallásos gondolataim épp ellenkezı értelmőek voltak. Például mikor reggel felébredtem, és Jenny ott volt. Még mindig ott volt. Nagyon sajnálom, szégyellem is, de abban reménykedtem, hogy létezik valahol egy Isten, akinek köszönetet mondhatok. Köszönetet mondhatok, amiért megengedte, hogy felébredjek és megpillantsam Jennifert. Pokolian igyekeztem, hogy természetesen viselkedjem, hát magától értetıdıen hagytam, hogy elkészítse a reggelit, meg mindent. – Találkozol ma Strattonnal? – kérdezte, mikor a második tányér zabpelyhet ettem. – Kivel? – Raymond Strattonnal a 64-es évfolyamról – mondta –, a legjobb barátoddal. Aki a szobatársad volt elıttem. – Igen. Úgy volt, hogy teniszezünk. De azt hiszem, lemondom. – Hülyeség. – Micsoda, Jen? – Te csak ne mondogasd le a teniszmeccseidet, fiúka. Kell a fenének egy papucsférj!

– Rendben – mondtam –, de legalább menjünk el valahová vacsorázni. – Miért? – kérdezte. – Hogyhogy miért?! – üvöltöttem, és megpróbáltam belelovalni magam a szokásos mőharagba. – Nem vihetem el a feleségemet vacsorázni, ha kedvem tartja? – Ki a nı, Barrett? Hogy hívják? – kérdezte Jenny. – Micsoda? – Ide figyelj! – magyarázta. – Ha hétköznap vendéglıbe akarod vinni vacsorázni a feleségedet, akkor neked van valakid! – Jennifer! – bömböltem, most már valóban sértıdötten. – Nem vagyok hajlandó eltőrni ilyen beszédet a reggelizıasztalomnál. – Akkor told haza a képedet a vacsorázóasztalomhoz. Rendben? – Rendben. És azt mondtam annak az Istennek, legyen İ bárki vagy bármi, hogy én boldogan beérem a mostani állapottal. Nem bánom a gyötrelmet, Uram, nem bánom, hogy tudom, csak Jenny meg ne tudja! Hallottad, Uram? Te szabod meg az árat. – Oliver? – Tessék, Mr. Jonas. Behívott az irodájába. – Ismeri a Beck-ügyet? – kérdezte. Persze hogy ismertem. Robert L. Becket, a Life fotográfusát dagadtra verte a chicagói rendırség, amikor fényképeket akart csinálni egy utcai zavargásról. Jonas a cég kulcsfontosságú ügyének tartotta az esetet. – Tudom, hogy a zsaruk összeverték, uram – mondtam Jonasnak jókedvően (hah?!). – Szeretném, ha maga venné kézbe az ügyet, Oliver. – Egyedül? – Magával viheti valamelyik fiatalabb kollégát. Fiatalabb kollégát? Én voltam a legfiatalabb srác az irodában. De értettem, hová akar kilyukadni: Maga, Oliver, évei száma ellenére az iroda tekintélyes emberei közé tartozik. Közénk, Oliver. – Köszönöm, uram – mondtam. – Mikor tud elutazni Chicagóba? Úgy határoztam, nem mondom meg senkinek; egymagam akartam cipelni a terhet. Így aztán valami hülye dumát adtam be az öreg Jonasnak, nem is emlékszem pontosan, hogy micsodát, valami olyasmit, hogy aligha tudok most elmenni New Yorkból, uram. És remélem, megérti. De tudtam, hogy csalódást okoz neki, ahogyan nyilvánvalóan igen értékes gesztusát fogadom. Ó, te jóságos ég, Mr. Jonas mikor fogja megtudni a valódi okot? Paradox ügy: IV. Oliver Barrett korábban megy el az irodából, mégis lassabban ballag hazafelé. Mi erre a magyarázat? Hozzászoktam, hogy kirakatokat nézegessek a Fifth Avenue-n, és megbámuljam azokat a csodálatos, ostoba, bolondos holmikat, amelyeket mind megvásároltam volna Jennynek, ha

nem ragaszkodtam volna olyan görcsösen ahhoz a fikcióhoz, hogy természetesen viselkedjem. Mi tagadás, féltem hazamenni. Mert most, néhány héttel azután, hogy megtudtam az igazat, Jenny fogyni kezdett. Igaz, éppen csak egy kicsit, ı maga valószínőleg észre se vette. De én, aki tudtam mindent, én láttam. Bámultam a légitársaságok kirakatát: Brazília, a Karib-tenger, Hawaii ("Hagyja itt az egészet – repüljön a napfénybe!") és így tovább. Azon a bizonyos délutánon a TWA Európát reklámozta holtszezonban: Londont a vásárlóknak, Párizst a szerelmeseknek... – És mi lesz az ösztöndíjammal? Mi lesz Párizzsal, amit még sose láttam? – És mi lesz az esküvınkkel? – Ki beszélt itt esküvırıl? – Én. Most beszélek. – Te el akarsz engem venni? – Igen. – Miért? Olyan fantasztikus hitelem volt, hogy már Diners Club tagsági igazolvány lapult a zsebemben. Csak egy aláírás a kipontozott helyen, és máris két (elsı osztályú, nem akármilyen) jegy boldog birtokosa lettem a Szerelmesek Városába. Jenny mintha kissé sápadt és fakó lett volna, mikor hazaértem, de abban reménykedtem, hogy fantasztikus ötletem valami színt csal majd az arcára. – Találd ki, mi újság, Mrs. Barrett! – Elbocsátottak – jelentette ki optimista hitvesem. – Nem. Felbocsátottak – feleltem, és elıhúztam a jegyeket. – Fel, fel és tovább – szavaltam. – Holnap este irány: Párizs. – Hülyeség, Oliver – mondta. De csendesen, a hangjában nyoma sem volt a szokásos mőagresszivitásnak. Valahogy úgy mondta, hogy szinte becézésnek hangzott: – Hülyeség, Oliver. – Hé, volnál szíves esetleg valamivel pontosabban meghatározni, mi az, hogy "hülyeség"? – Te, Ollie – mondta lágyan –, nem így fogjuk ezt csinálni. – Mit? – Nekem nem kell Párizs. Semmi szükségem Párizsra. Nekem csak rád van szükségem... – Azt már megkaptad, kicsim! – vágtam közbe erıltetett vidámsággal. – És idıre – folytatta –, amit te nem tudsz megadni nekem. Most a szemébe néztem. Kimondhatatlanul szomorú volt a szeme. De ezt a szomorúságot csak én értettem. Azt mondta a szeme, hogy sajnálja. Vagyis, hogy engem sajnál. Ott álltunk, hang nélkül, egymást ölelve. Ha valamelyikünk sírva fakad, sírunk mind a ketten. De jobb, ha egyikünk se. És aztán Jenny elmondta, hogy "állati szarul" érezte magát, és visszament dr. Sheppardhoz, nem tanácsért, hanem hogy megtudja az igazat: – Mondja meg, mi bajom! – És ı megmondta. Furcsamód nagyon bőnösnek éreztem magam, amiért nem tılem tudta meg. Megérezte, és szándékosan ostobaságot mondott:

– A Yale-re járt, Ol. – Kicsoda, Jen? – Ackerman. A hematológus. Végig a Yale-re. Elıkészítı és orvoskar. – Ja – mondtam, és tudtam, hogy egy kis derőt próbál beleinjekciózni ebbe a gyászos eljárásba. – Írni-olvasni azért tud? – kérdeztem. – Az még csak eztán fog kiderülni – mosolygott Mrs. Oliver Barrett a Radcliffe 64-es évfolyamáról. – Az viszont máris biztos, hogy beszélni tud. Én pedig beszélni akartam vele. – Akkor rendben a yale-i doktor – mondtam. – Rendben – bólintott.

19 Most legalább nem féltem hazamenni, nem kellett kétségbeesetten "természetesen" viselkednem. Megint osztoztunk mindenben, még ha ez a minden az a szörnyő bizonyosság volt is, hogy együtt töltött napjaink meg vannak számlálva. Sok olyasmi volt, amit meg kellett beszélnünk, olyan dolgok, amelyeket huszonnégy éves emberek általában nem nagyon hoznak szóba. – Bízom benne, hogy erıs leszel, te hokibajnok – mondta. – Az leszek, hát persze hogy az leszek – feleltem, és azon gondolkoztam, vajon a mindentudó Jennifer tudja-e, hogy ez a hokibajnok most nagyon meg van ijedve. – Úgy értem, Phil miatt – folytatta –, neki lesz a legnehezebb. Végeredményben te mégiscsak víg özvegy leszel. – Nem leszek víg! – vágtam közbe. – Hogy a fenébe ne lennél víg! Azt akarom, hogy víg légy. Rendben? – Rendben. – Rendben. Körülbelül egy hónap múlva történt, mindjárt vacsora után. Még mindig ı fızött; ehhez ragaszkodott. Végül arra nagy keservesen rávettem, hogy engedjen legalább elmosogatni (bár állandóan duruzsolt, hogy ez "nem férfimunka"), és éppen a tányérokat raktam el, ı pedig Chopint játszott odabenn. Egyszer csak hallottam, hogy abbahagyja a prelődöt, és azonnal átmentem a nappaliba. Csak ült ott. – Rendben vagy, Jen? – kérdeztem, és persze úgy gondoltam: a körülményekhez képest. Kérdéssel válaszolt. – Van pénzed taxira? – kérdezte. – Mi az hogy! – feleltem. – Hová akarsz menni? – Hát... a kórházba – felelte. Az ezt követı zőrzavaros kapkodásban egyfolytában tudtam, hogy bekövetkezett a pillanat. Jenny most majd kisétál a lakásból, és soha többé nem jön vissza. Ahogy ült ott, míg én pár holmit összeszedtem neki, szerettem volna tudni, mi jár a fejében. Mármint a lakásról. Mit akar az emlékezetébe vésni? Semmit. Csak ült ott rezzenéstelenül, nem nézett semerre.

– Te – kérdeztem –, van valami, amit szeretnél magaddal vinni? – Semmi – rázta meg a fejét, aztán mintha mégis eszébe jutott volna valami, hozzátette: – Téged. Nem volt könnyő taxit szerezni, mert színházkezdés ideje volt, meg minden. A portás fújta a sípját, és integetett, mint egy eszelıs tekintető bíró a hokimeccsen. Jenny rám támaszkodott, és én titokban azt kívántam, hogy ne is legyen taxi, és hogy minél tovább támaszkodjon így rám. De végül mégis kaptunk egyet. És a sofır-ilyen a mi formánk-a jó kedélyő fajtából való volt. Mikor visszafordulóban meghallotta a Mount Sinai kórház nevét, föltette a lemezt: – Nyugalom, gyerekek, gyakorlott kezekben vannak. A gólya meg én nem vagyunk kezdık a szakmában. A hátsó ülésen Jenny odabújt hozzám. A haját csókolgattam. – Ez az elsı? – kérdezte víg sofırünk. Azt hiszem, Jenny megérezte, hogy mindjárt ráförmedek a fickóra, és odasúgta: – Légy hozzá kedves, Oliver. Csak kedves akar lenni hozzánk. – Igen, uram – mondtam neki. – Ez az elsı, és a feleségem nincs valami remekül, úgyhogy ha volna szíves kihagyni egy-két közlekedési lámpát! Pillanatok alatt odavitt a Mount Sinaihoz. Igazán nagyon kedves volt; kiszállt és kinyitotta nekünk az ajtót, meg minden. Mielıtt elhajtott volna, mindenféle jókat és sok boldogságot kívánt. Jenny megköszönte. Úgy látszott, bizonytalanul áll a lábán, és ölben akartam bevinni, de nem hagyta. – Ezen a küszöbön nem, fiúka! – Hát bementünk, és végigkínlódtuk a betegfelvétel keserves, szırszálhasogató kálváriáját. – Van betegbiztosításuk? – Nincs. (Ki gondolt ilyen hétköznapi dologra? Túlságosan el voltunk foglalva szervizvásárlással.) Jenny érkezésére természetesen már számítottak. Minden elı volt készítve, és Bernard Ackerman, az orvostudományok doktora – aki, mint Jenny elıre megmondta, rendes fickó volt, jóllehet végig a Yale-re járt – átvette a beteget. – Fehér vérsejteket és trombocitákat kap majd – mondta dr. Ackerman. – Most erre van a legnagyobb szüksége. Antimetabolidákat egyáltalán nem akar. – Az mit jelent? – kérdeztem. – Olyan kezelés, amely lassítja a sejtpusztulást – magyarázta –, de, mint Jenny is tudja, kellemetlen mellékhatása van. – Ide figyeljen, doktor. – Tudtam, hogy feleslegesen leckéztetem. – Jenny a fınök! Az történik, amit ı akar. Maguk csak tegyenek meg mindent, ami emberileg lehetséges, hogy ne szenvedjen! – Ebben egészen biztos lehet. – Nem érdekel, hogy mennyibe kerül, doktor. – Azt hiszem, felemeltem a hangomat. – Lehet, hogy hetek vannak hátra, lehet, hogy hónapok. – A költségekre teszek! – dühöngtem. Ackerman nagyon türelmes volt velem. Hiszen valóban az idegeire mehettem. – Csak azt mondtam – magyarázta Ackerman –, hogy nem lehet elıre megmondani, milyen soká vagy milyen rövid ideig húzza. – Csak el ne felejtse, doktor – utasítottam –, el ne felejtse; azt akarom, hogy mindenbıl a

legjobbat kapja! Külön szobát. Külön ápolókat. Mindent. Nagyon kérem. Telik rá.

20 Egyszerően képtelenség három óra húsz percnél rövidebb idı alatt az East 63 Streettıl (Manhattan) elérni Bostonba. Higgyék el, ezen az útvonalon mindent megpróbáltam, és biztos vagyok benne, hogy semmiféle gépkocsi, sem hazai, sem külföldi, nem tudja megtenni rövidebb idı alatt, még ha mindjárt Graham Hill ül is a kormánynál. Százhatvannal hajtottam az MG-t. Van elemes villanyborotvám, és nyugodtak lehetnek, gondosan megborotválkoztam, sıt inget is váltottam a kocsiban, mielıtt azokba a State Street-i megszentelt irodákba tettem volna a lábam. Már reggel nyolckor is volt ott jó néhány elıkelı külsejő bostoni úr, aki arra várt, hogy III. Oliver Barrett-tel szót válthasson. A titkárnıjének-aki ismert engem-a szeme se rebbent, mikor bemondta a nevemet a telefonba. Apám nem azt felelte, hogy: – Vezesse be! Hanem nyílt az ajtó, és megjelent ı maga. Azt mondta: – Oliver. Az utóbbi idıben nagyon éles lett a szemem a fizikai változásokat illetıen, és így azonnal észrevettem, hogy apám kicsit sápadt, és hogy a haja is megszürkült (talán meg is ritkult) ez alatt a három év alatt. – Gyere be, fiam! – mondta. Semmit nem tudtam kiolvasni a hangjából. Csak indultam az irodája felé. Az "ügyfelek" székébe ültem. Egymásra néztünk, aztán a pillantásunk elkalandozott, szerte a szobában. Az enyém az íróasztalán heverı tárgyakra siklott: bırtokban olló, bırnyelő papírvágó kés, anya sok évvel ezelıtti fényképe. Az én fényképem (érettségi Exeterben). – Hogy megy a sorod, fiam? – kérdezte. – Köszönöm, jól, apám. – És Jennifer? Ahelyett, hogy hazudtam volna valamit, inkább kitértem a válasz elıl – holott éppen errıl volt szó –, és rögtön elırukkoltam vele, miért is kerültem elı ilyen váratlanul. – Apám, ötezer dollárt kell kölcsönkérnem. Megvan rá az okom. Rám nézett. És mintha bólintott volna. – Nos? – Tessék, apám? – Megtudhatom az okát? – Nem mondhatom meg, apám. Csak adja ide a dohányt. Nagyon kérem. Az volt az érzésem-ha az embernek egyáltalán támadhatnak érzései III. Oliver Barrett-tel kapcsolatban –, hogy ide akarta adni a pénzt. És valami olyasmit is sejtettem, hogy egyáltalán nem akar kínos helyzetbe hozni. Csak beszélgetni akart. – Nem kapsz eleget Jonas és Marshnál? – kérdezte. – De igen, apám. Kísértésbe jöttem, hogy megmondjam, mennyit, pusztán hogy értésére adjam: a fizetésem egyszersmind rangsorolást is jelent, de aztán arra gondoltam, ha tudja, hol dolgozom,

valószínőleg az sem titok elıtte, hogy mennyit keresek. – És ı nem tanít? – kérdezte. Mégse tud mindent. – Ne mondja, hogy "ı" – mondtam. – Jennifer nem tanít? – kérdezte udvariasan. – És nagyon kérem, hagyja ıt ki ebbıl a dologból, apám. Ez személyes ügy. Nagyon fontos személyes ügy. – Bajba kevertél valami kislányt? – kérdezte, de a hangjában nem volt egy szemernyi rosszallás sem. – Igen – mondtam –, igen, apám. Errıl van szó. Adja ide a dohányt, kérem! Nem hiszem, hogy egy pillanatra is elhitte. Nem hiszem, hogy komolyan kíváncsi volt rá. Egyszerően azért kérdezett, hogy, mint már elıbb mondtam, legyen mirıl beszélgetnünk. Benyúlt az íróasztalfiókjába, és elıvett egy csekkfüzetet, ugyanolyan szattyánbır kötése volt, mint amilyenbıl a papírvágó kés nyele és az olló tokja készült. Lassan kinyitotta. Nem azért, hogy gyötörjön, legalábbis nem hiszem, hanem hogy húzza az idıt. Hogy eszébe jusson valami, amit mondhatna nekem. Valami ártalmatlan dolog. Kitöltötte a csekket, kitépte a csekk-könyvbıl, aztán felém nyújtotta. Talán egy tized másodperc késéssel kaptam észbe: ki kellene nyújtanom a kezemet, hogy találkozzon az övével. Így zavarba jött (azt hiszem), visszahúzta a kezét, és letette a csekket az asztal sarkára. Most rám nézett, és bólintott. Az arckifejezése mintha azt mondta volna: – Tessék, fiam. – De valójában csak bólintott. Nem mintha mindenáron menni akartam volna. Egyszerően csak nem jutott eszembe semmi közömbös beszélgetnivaló. És hát mégsem ülhettünk ott örökké, mindketten telve jó szándékkal, hogy beszélgessünk, és képtelenül még arra is, hogy egymás szemébe nézzünk. Elırehajoltam, és felvettem a csekket. Igen, ötezer dollárról szólt, III. Oliver Barrett aláírásával. Már megszáradt. Gondosan összehajtottam, aztán ahogy felálltam, már be is csúsztattam az ingem zsebébe, és indultam az ajtó felé. Legalább valami olyasmit kellett volna mondanom: tudom, hogy miattam jelentıs bostoni (sıt talán washingtoni) elıkelıségek várakoznak odakint, és ha mégis akadna valami mondanivalónk egymásnak, én akár meg is várhatom, apám, és ha lemondaná az ebédmegbeszélését... és így tovább. A nyitott ajtóban álltam, és összeszedtem az erımet, hogy ránézzek és kimondjam: – Köszönöm, apám.

21 Phil Cavillerit nekem kellett értesítenem. Ki másnak? Nem omlott össze, pedig ettıl féltem, hanem nyugodtan lezárta a cranstoni házát, és felköltözött a mi lakásunkba. Mindannyiunknak megvan a maga módszere, ahogyan megbirkózik a bánatával. Philé a takarítás volt. Mosott, sikált, fényesített. Nem értettem tökéletesen, milyen megfontolásból teszi, de hát, istenem, hadd csinálja. Azt az álmot dédelgeti, hagy Jenny hazajön? Hát persze. A szegény ördög! Ezért takarít. Nem tud beletörıdni a dolgokba. Természetesen nem vallaná be, de én tudom, hogy ez jár a fejében. Mert ez jár az enyémben is. Mihelyt Jennyt bevittem a kórházba, felhívtam az öreg Jonast, és megmondtam neki, miért

nem tudok bemenni. Úgy tettem, mintha sürgısen le kellene tennem a kagylót, mert tudtam, hogy kínban van, és olyan dolgokat akar elmondani, amiket szavakkal nem lehet kifejezni. Attól kezdve a napok egyszerően kettéváltak – a látogatási idıre és minden egyébre. És természetesen minden egyéb teljesen értelmetlen volt. Enni anélkül, hogy éhes volna az ember, nézni, ahogy Phil takarítja a lakást (már megint!), és nem aludni még Ackerman altatóival sem. Egyszer hallottam, hogy Phil azt motyogja: – Nem bírom tovább! – A másik szobában volt, a vacsoraedényt mosta el (kézzel). Nem válaszoltam, de magamban azt gondoltam: én igen. Akárki mozgatod a bábokat odafent, Mr. Legfelsıbb Lény, kérlek, ne hagyd abba, én elviselem a végtelenségig. Mert Jenny, az mégiscsak Jenny. Aznap este kirúgott a szobából. Az apjával akart beszélni, "mint férfi a férfival". – Ezen az összejövetelen csak olasz származású amerikaiak vehetnek részt – mondta, és olyan fehér volt, mint a párnahuzat. – Úgyhogy lépj le, Barrett. – Rendben – feleltem. – De ne menj nagyon messze! – mondta, mikor az ajtóhoz értem. Kimentem, és leültem a hallban. Nemsokára megjelent Phil. – Azt mondja, hogy told oda a képed – suttogta, és a hangja rekedten kongott. – Én veszek valami cigarettát. – Csukd be az ajtót – rendelkezett, ahogy beléptem a szobába. Szót fogadtam, óvatosan becsuktam az ajtót, és ahogy visszamentem, hogy leüljek az ágy mellé, alaposan szemügyre vettem. Vagyis a jobb karjába futó csövekkel együtt; ezt a karját rendszerint a takaró alá rejtette. Mindig szívesebben ültem hozzá nagyon közel, hogy csak az arcát lássam, amelyben, bármilyen sápadt volt is, ott ragyogott a szeme. Így hát nagyon közel ültem. – Nem fáj, Ollie, igazán – mondta. – Olyan, mintha lassú eséssel buknék lefelé egy szikláról, tudod? Valami felkavarodott bennem. Valami alaktalan dolog elindult felfelé a torkomba, és sírásra késztetett. De nem fogok sírni. Még sose sírtam. Kemény vagyok, látod? Nem fogok sírni. De ha nem akarok sírni, nem nyithatom ki a szám. Egyszerően csak bólintanom kell. Hát bólintottam. – Hülyeség! – mondta. – Mi? – Inkább nyögés volt, mint értelmes szó. – Gızöd sincs róla, milyen az, szikláról lebukni, fiúka! – mondta. – Soha ebben a büdös életben nem buktál le szikláról. – De igen – válaszoltam, visszanyerve beszélıképességemet. – Mikor veled találkoztam. – Igen. – Mosoly futott át az arcán. – "Ó, ez volt a bukás." Ki is mondja ezt? – Nem tudom – feleltem. – Shakespeare. – Igen, de kicsoda? – mondta majdnem panaszosan. – Még arra se emlékszem, melyik darabban. A Radcliffe-be jártam. Emlékeznem kellene az ilyen dolgokra. Valamikor kívülrıl tudtam a Köchel-jegyzéket. – Az igen! – Meghiszem azt! – Homlokát ráncolva megkérdezte: – Mi a c-moll zongoraverseny száma? – Utánanézek – ígértem.

Pontosan tudtam, hogy hol. Odahaza a zongora melletti polcon. Utánanézek, és holnap az lesz az elsı dolgom, hogy megmondjam neki. – Pedig tudtam – bizonygatta Jenny –, igazán. Valamikor tudtam. – Ide figyelj – mondtam Bogart modorában –, társalogjunk talán zenérıl? – Társalogjunk inkább temetésrıl? – Nem. – Már bántam, hogy félbeszakítottam. – Már megbeszéltem Phillel. Figyelsz, Ollie? Elfordítottam az arcom. – Igen, Jenny, figyelek. – Megígértem neki, hogy rendezhet katolikus temetést. Te úgyis azt fogod rá mondani: rendben van. Rendben? – Rendben – mondtam. – Rendben – felelte. És akkor egy kicsit megkönnyebbültem, mert ezután már bármirıl beszélhetünk, az csak jobb lehet. Tévedtem. – Ide figyelj, Oliver! – folytatta Jenny a dühös hangján, bár erıtlenül. – Oliver, ezt abba kell hagynod! – Mit? – Ez a bőntudat az arcodon, Oliver, ez beteg dolog! Én megpróbáltam változtatni az arckifejezésemen, becsületszavamra, de begörcsöltek az arcizmaim. – Senki sem tehet róla, te fiókstrici – mondta. – Leszel szíves abbahagyni az önmarcangolást! Egyfolytában ıt akartam nézni, mert sose akartam a szememet levenni róla, de most mégis le kellett sütnöm a szemem. Nagyon szégyelltem magam, hogy Jenny még most is olyan tökéletesen olvas a gondolataimban. – Ide figyelj, ez az egyetlen dolog, amit kérek tıled, Ollie. Különben tudom, hogy rendben leszel. Az a valami megint felkavarodott bennem, úgyhogy nem mertem kinyögni azt az egy szót se, hogy "rendben". Csak némán bámultam Jennyt. – Le van szarva Párizs – mondta hirtelen. – Mi? – Le van szarva Párizs és a zene meg az összes baromság, amirıl azt hiszed, hogy elraboltad tılem. Nem sajnálom, te marha! Nem hiszed el? – Nem – feleltem ıszintén. – Akkor takarodj innen – mondta. – Nem akarlak itt látni. Komolyan gondolta. Mindig pontosan tudtam, mikor gondolja Jenny komolyan. Hát egy hazugsággal megvásároltam az engedélyt, hogy maradjak. – Elhiszem – mondtam. – Az más – jelentette ki. – És most megtennél nekem egy szívességet? – Valahol belül ez a mindent elsöprı roham megint készült, hogy megríkasson. De megálltam. Nem fogok sírni. Egyszerően csak jelzem Jennifernek – egyetértı fejbólintással –, hogy boldogan állok

rendelkezésére bármilyen néven nevezendı szívességgel. – Lennél szíves nagyon szorosan tartani engem? – kérdezte. A karjára tettem a kezemet – Jézusom, milyen sovány! –, és könnyedén megszorítottam. – Nem így, Oliver – mondta –, igazán tarts engem. Gyere ide mellém. Nagyon, nagyon vigyáztam – a csövekre meg mindenre –, mikor melléje dıltem az ágyra, és köréje fontam a karom. – Köszönöm, Ollie. Ezek voltak az utolsó szavai.

22 Phil Cavilleri az üvegezett napozóteraszon várt; és ezredik cigarettáját szívta, mikor megjelentem. – Phil? – mondtam halkan. – Tessék! – felpillantott, és azt hiszem, már tudta. Szemmel láthatólag fizikai támaszra szorult. Odamentem, és a vállára tettem a kezem. Attól féltem, sírva fakad. Biztosan tudtam, hogy én nem. Nem tudok. Én már túl voltam mindenen. A kezemre tette a kezét. – Bárcsak... – mormolta – bárcsak ne... – Itt megállt, és várt egy kicsit. Én is vártam. Végül is... hová sietnénk? – Bárcsak ne ígértem volna meg Jennynek, hogy erıs leszek a kedvedért. És hogy állja a szavát, nagyon gyengéden megveregette a kezem. De nekem most egyedül kellett maradnom. Friss levegıt szívni. Sétálni egyet. Talán. Odalenn, a kórház halljában teljes csend volt. Csak az én sarkam kopogott a linóleumon. – Oliver! Megálltam. Az apám volt. Rajtunk kívül sehol senki, csak az ügyeletes nı a felvételi pultnál. Tulajdonképpen nagyon kevesen voltak ébren New Yorkban ilyenkor késı éjjel. Nem tudtam a szemébe nézni. Csak mentem, egyenesen a forgóajtó felé. De egy pillanat múlva odakint volt ı is, és ott állt mellettem. – Oliver – mondta –, meg kellett volna mondanod. Nagyon hideg volt, és ez bizonyos értelemben jól is esett, mert teljesen elzsibbadtam, és érezni akartam valamit. Az apám csak beszélt hozzám, és én csak álltam mozdulatlanul, és hagytam, hogy a jéghideg szél verje az arcomat. – Amint megtudtam, beugrottam a kocsiba. Ottfelejtettem a kabátomat, annyira fáztam, hogy szinte már fájt. Ez jó. Nagyon jó. – Oliver – mondta sürgetıen az apám –, segíteni akarok neked. – Jenny meghalt – mondtam. – Sajnálom... – suttogta megdöbbenve. Fogalmam sincs, miért, de elismételtem, amit valaha régen attól a most már halott, szép

lánytól tanultam. – Ha az ember szeret valakit, akkor semmi szükség arra a szóra: "sajnálom". És aztán olyasmit tettem, amit soha még az apám jelenlétében, még kevésbé a karjában. Sírtam.