EURÓPA ZSEBKÖNYVEK
ERICH
SEGAL Szerelmi történet
…namque… solebatis Meas esse aliquid putare nugas…*
*
…te szoktad semmiségeimet becsülni kissé… (Catullus – Devecseri Gábor fordítása.)
1
Mit mondhat el az ember egy huszonöt éves lányról, aki meghalt? Hogy szép volt. És okos, mint a nap. Hogy szerette Mozartot és Bachot. És a Beatlest. És engem. Egyszer, amikor éppenséggel egy kalap alá vett ezekkel a zenei példaképekkel, és megkérdeztem, mi a sorrend, mosolyogva azt válaszolta: betűrend szerinti. Akkor én is mosolyogtam. De most csak ülök és töprengek, vajon a keresztnevemen sorolt be – mikor is Mozart után kullogok –, vagy a vezetéknevemen, mikor is beékelődöm Bach és a Beatles közé. De az első nem lehetek semmiképp, s ez valami ostoba okból pokolian dühít, mivel világéletemben azt képzeltem, hogy nekem mindenben az elsőnek kell lennem. Tudják: családi örökség. Utolsó éves koromban, ősszel, rákaptam, hogy a Radcliffe könyvtárában tanuljak. Nem csak azért, hogy a csajokat bámuljam, bár nem mondom, szívesen néztem őket. Csendes hely volt, senki sem ismert, és a kézikönyvtári könyveket kevesebben használták. Az egyik történelem-zárthelyi előtt, utolsó nap még mindig nem olvastam el az első könyvet sem az olvasmányjegyzékből – ez 7
amolyan jellegzetes harvardi népbetegség. Odaballagtam a kölcsönzőpulthoz, hogy kivegyem az egyik kötetet, amely másnap kihúzhat a pácból. Két lány dolgozott ott. Az egyik magas, elkényeztetett ki-jön-teniszezni?-fajta, a másik olyan szemüveges kisegér. Négyszemű Minnie mellett döntöttem. – A középkor alkonya megvan? Gyors pillantást vetett rám. – Van saját könyvtáratok, nem? – Nézd, a harvardiaknak joguk van a Radcliffe könyvtárát használni. – Én nem jogról beszélek, fiúka, én etikáról beszélek. Nektek ötmillió könyvetek van. Nekünk vacak pár ezer. Te jóságos ég, ez amolyan felsőbbrendű lény! Amelyik azt hiszi, hogy mivel a Radcliffe ötöde a Harvardnak, a lányoknak ötször annyi eszük van. Normális körülmények között lenyelem keresztben az ilyet, de éppen akkor pokolian kellett az a rohadt könyv. – Értsd meg, nekem kell az a rohadt könyv! – Volnál szíves megválogatni a szavaidat, fiúka, ha már olyan jó házból való úrigyerek vagy! – Mitől vagy olyan biztos benne, hogy jó házból való vagyok? – Rád van írva: ostoba vagy és gazdag – mondta, és levette a szemüvegét. – Tévedsz – tiltakoztam –, az igazság az, hogy okos vagyok és szegény. – Nem, fiúka. Okos és szegény én vagyok. Egyenesen a szemembe nézett. Barna szeme volt. Rendben, hát lehet, hogy rám van írva, hogy 8
gazdag vagyok, de azt azért nem fogom hagyni, hogy valami kis radcliffe-es – akármilyen szép szeme van is – lehülyézzen. – És mitől vagy olyan fene okos? – kérdeztem. – Például nem ülnék le veled egy kávéra. – Tudod, mit… meg se hívnálak. – Hát látod – felelte –, ezért vagy ostoba. Hadd magyarázzam meg, miért hívtam meg egy kávéra. Azzal, hogy a válságos pillanatban ravaszul megadtam magam – azaz úgy tettem, mintha mégiscsak meggondoltam volna a dolgot –, megszereztem a könyvet. És mivel neki ott kellett maradnia, míg a könyvtár be nem zár, bőven maradt időm, hogy bevágjak néhány velős mondatot arról, hogyan gyakorolt a tizenegyedik század végétől egyre nagyobb befolyást a királyi udvarra a törvényhozó testület a papság rovására. Jelesre vizsgáztam, történetesen ugyanarra a jegyre, melylyel Jenny lábát osztályoztam, mikor első ízben jött ki a pult mögül. Azt viszont már nem mondhatom, hogy az öltözetére kitűnőt adtam volna; az én ízlésemhez képest kissé túlságosan bolondos volt. Különösen azt az indián micsodát találtam ellenszenvesnek, amit táska helyett cipelt. Szerencsére erről nem tettem említést, mert mint később kiderült, maga tervezte. A Manóba mentünk, egy közeli falatozóba, ahová, nevével ellentétben, nem csak törpék jártak. Két kávét rendeltem, és egy csokoládés piskótát fagylalttal (neki). – Jennifer Cavilleri vagyok – közölte –, olasz származású. 9
Mintha magamtól nem jöttem volna rá! – És zene a főtanszakom – tette hozzá. – Az én nevem Oliver – mondtam. – Melyik? – A keresztnevem – feleltem, aztán bevallottam, hogy a teljes nevem (vagy majdnem a teljes nevem) Oliver Barrett. – Ó – mondta –, Barrett, mint a költő. – Igen – feleltem. – De nem vagyunk rokonok. A bekövetkező csendben magamban hálát adtam, hogy nem hozakodott elő a szokásos lehervasztó kérdéssel: „Barrett, mint a Csarnok?” Mert ez az én külön keresztem, hogy rokona vagyok a pasasnak, aki a Barrett Hallt építette, a legnagyobb és legrondább épületet a Harvard területén, családom pénzének, hiúságának és vérlázító harvardizmusának ezt a kolosszális emlékművét. Ezután igencsak elcsendesedett. Lehet, hogy ilyen hamar kifutottunk a témából? Vagy elkedvetlenítette, hogy nem vagyok a költő rokona? Vagy mi? Csak ült ott, és nézett rám kis félmosollyal. Hogy mégis csináljak valamit, a jegyzeteit nézegettem. Furcsa írása volt – apró, hegyes kis betűk, sehol egy nagybetű (csak nem azt képzeli, hogy ő e. e. cummings?). És pár ködös kollégiumot hallgatott: Összeh. ir. tört. 105, Zene 150, Zene 201… – Zene 201? Ez nem továbbképzősöknek van? Bólintott, és nem valami ügyesen leplezte a büszkeségét. – Reneszánsz polifónia. – Mi az a polifónia? 10
– Semmi szexi, fiúka. Miért tűröm ezt? Hát nem olvassa a lapot, a Crimson-t? Nem tudja, ki vagyok? – Mondd csak, te nem tudod, ki vagyok? – De igen – felelte enyhe megvetéssel a hangjában. – Te vagy az a pasas, akié a Barrett Hall. Nem tudta, ki vagyok. – Nem az enyém a Barrett Hall – kerülgettem a dolgot. – Történetesen a dédnagypapám ajándékozta a Harvardnak. – Hogy a dédkisunokája egész biztos bekerüljön majd! Ez már sok volt. – Jenny, ha olyan biztos vagy benne, hogy úgyis én maradok alul, minek erőszakoltad ki, hogy meghívjalak egy kávéra? Egyenesen a szemembe nézett, és elmosolyodott. – Tetszik a tested – mondta. Ahhoz, hogy az ember győzni tudjon, hozzátartozik, hogy tudjon veszíteni is. Ebben nincs semmi ellentmondás. Jellegzetesen harvardi dolog, hogy az ember minden veszteségből győzelmet tud csinálni. – Egy hajszálon múlt, Barrett. Állati klasszul játszottatok. – Igazán nagyon örülök, srácok, hogy nektek sikerült. Komolyan mondom, rátok fért egy kis győzelem. De azért jobb a vitathatatlan siker. Azaz ha választani lehet, inkább mégis egy gól az utolsó 11
percben. És ahogy visszakísértem Jennyt a diákszállóhoz, még mindig nem mondtam le arról, hogy végül is én aratok győzelmet e fölött a taknyos kis radcliffe-es felett. – Ide figyelj, te taknyos kis radcliffe-es! Péntek este van a hokimeccs a Dartmouth-szal. – Na és? – Na és szeretném, ha eljönnél. A Radcliffe-ben szokásos sportrajongással válaszolt: – Mi a fenének mennék én el egy tetves hokimeccsre? Hanyagul feleltem: – Mert én is játszom. Kis időre csend lett. Azt hiszem, hallottam, hogy esik a hó. – Kinek a javára? – kérdezte.
