Eredeti megjelenés éve: 1957 Európa, Budapest, oldal

Eredeti megjelenés éve: 1957 Európa, Budapest, 1969 302 oldal

ALBERTO MORAVIA

Egy asszony meg a lánya

EURÓPA KÖNYVKIADÓ 1969

ALBERTO MORAVIA LA CIOCIARA ©1957 CASA ED. VALENTINO BOMPIANI, MILANO

Első fejezet Ó, azok a szép idők, mikor férjhez mentem, és odahagytam a falumat, hogy Rómába jöjjek. Ismerik a dalt: Esketője idején a ciociara1 Zsineget vagy bocskort visz az új házba. [1 Ciociara – Ciociaria Róma környéki hegyvidék. Az idevalósi nőket hívják ciociarának.]

De én mindent odaadtam az uramnak, a zsineget is meg a bocskort is, mert ő volt az én uram, és mert felvitt magával Rómába, és én ennek örültem, és nem tudtam, hogy éppen ott vár rám a balsors. Kerek volt az arcom, nagy fekete szemem határozottan nézett a világba, fekete hajamat, ami csaknem a szememig lenőtt, két kötélvastag fonatba szorítottam. Ha korallpiros szám nevetésre állt, kivillant a két fehér, szabályos, tömött fogsorom. Erős voltam akkoriban, s egy rongytekercsen a fejemen akár félmázsát is elvittem. Apám is, anyám is paraszt volt, mindenki tudja, de azért olyan kelengyét adtak velem, akár egy kisasszonnyal, mindenből harmincat:

harminc

lepedőt,

harminc

párnahuzatot,

harminc

zsebkendőt, harminc inget, harminc bugyogót. Csupa finom, nehéz lenholmit, amit anyám saját kezével font és szőtt saját szövőszékén, és némelyik ágyneműmön, ott, ahol azt látni lehet, még hímzett rész is akadt, sok-sok gyönyörű hímzéssel. Korallgyöngyeim is voltak a legdrágább fajtából, sötétpirosak, egy korallnyaklánc, fülönfüggő

aranyból meg korádból, aranygyűrűm korallkővel, sőt, még egy melltűm is, szintúgy arany meg korall. Koralljaimon kívül volt néhány aranytárgyam is, amit a családtól kaptam, és egy mellre való medália, csudaszép kámeakő, amin bojtárgyerek volt a juhaival. Az uramnak kis élelmiszerboltja volt a Tiberisen túli Cinqueközben; szerény lakása meg éppen az üzlet fölött, úgy, hogy ha kihajoltam hálószobánk ablakán, elértem az ökörvér színű cégtáblát, amelyre azt írták, hogy „Kenyér és tésztaféleségek”. Kis lakásunk két ablaka az udvarra, kettő az utcára nézett, négy apró helyiség volt mindössze,

pici

és

alacsony,

de

jól

bebútoroztam

őket,

berendezésünket részben az ócskás piacon vettük, részben a család adta. A hálószoba vadonatúj volt, családi ágyunk fémkeretét fautánzatúra festették, és fejrészét faragott virágcsokrok meg girlandok díszítették; a fogadószobába szép, fabodros pamlagot tettem, amit virágos szövet borított, ugyanez a szövet és ugyanilyen fabodrok voltak a két kis karosszéken is, egy kerek étkezőasztal és egy pohárszék a tányéroknak, mind finom porcelán, aranyszegéllyel és gyümölcs- meg virágmintákkal a közepén. Az uram kora reggel lement a boltba, én meg takarítottam. Törölgettem, keféltem, fényesítettem,

poroltam,

minden

zugot,

minden

tárgyat

kitisztogattam: takarítás után a házam ragyogott, akár a tükör, és a fehér függönyös ablakon át tompa, nyájas fény áramlott be, és ha körülnéztem a szobákban, láttam, hogy minden rendben van, minden tisztán csillog, minden a helyén, és ilyenkor elmondhatatlan örömöt éreztem a szívem táján. Ó, milyen szép is, ha megvan az embernek a maga otthona, ahol tetszésére tesz-vesz, az otthona, amit senki se

ismer, és aminek a csinosítgatásával, rendezgetésével egész életét is eltöltené. Takarítás után felöltöztem, gondosan megfésülködtem, fogtam a szatyromat, és indultam a piacra bevásárolni. Néhány lépésre volt tőlünk. Több mint egy órát kószáltam a bódék között, nem is azért, hogy vegyek valamit, hiszen csaknem mindent megtaláltam a boltunkban, csak nézgelődtem. Jártam ide-oda a bódék közt, és szemügyre vettem mindent, a gyümölcsöt, a zöldséget, a húst, a halat, a tojást: értettem hozzá és élvezettel számítgattam az árakat, a hasznot, becsülgettem a minőségüket, lelepleztem magamban az árusok csalásait és trükkjeit. Élveztem a szóváltásokat is, azt, ahogy méregettem a kezemben az árut, s otthagytam, hogy visszatérve megint nyelveljek egy kicsit, s a végén ne vegyek semmit. Egyik-másik árus még udvarolgatott is, értésemre adta, hogy ingyen is kiszolgál, ha engedek neki; meg is kapta a magáét, és tüstént rájött, hogy nem affélével van dolga. Mindig rátarti voltam, és nem kell sok hozzá, hogy a fejembe szaladjon a vér. Ilyenkor vörös lesz előttem a világ, és még szerencse, hogy az asszonyok nem hordanak a zsebükben kést, mint a férfiak, különben még ölni is tudnék. Az egyik árusnak, aki a társainál is többet ízetlenkedett velem, és egyre-másra tette a piszkos ajánlatait, és egy szép napon erőnek erejével a kezembe akarta nyomni az ingyenportékáját, nekiugrottam egy kalaptűvel, még szerencse, hogy a rendőrök beleavatkoztak, különben hátba szúrtam volna. Szóval elégedetten tértem haza, és ahogy odatettem főni a levesnek való vizet, bele zöldséget, néhány csont- meg húsdarabot, azonnal mentem a boltba. Ott is élveztem az életet. Mindenből

árultunk egy keveset, tésztát, kenyeret, rizst, szárított hüvelyest, bort, olajat... Úgy álltam a pult mögött, mint valami királynő, könyékig meztelen karral és kámeás medalionnal a mellemen: fogtam az árut, mértem,

egykettőre

elkészítettem

ceruzámmal

egy

sárga

papírdarabkán a számlát, csomagoltam, nyújtottam a vevőnek. Az uram az lassúbb volt. Ha már róla esik szó, elfeledtem eddig mondani, hogy csaknem öregember számba ment már, mikor a felesége lettem, és voltak, akik szerint érdekből házasodtam, és csakugyan, én soha nem voltam belé szerelmes, de amilyen igaz, hogy Isten van az égben, olyan igaz, hogy mindig hű voltam hozzá, amit viszont őróla nem lehet elmondani. Bogaras férfi volt szegény feje, akinek a legfőbb bogara az volt, hogy tetszik a nőknek, pedig tévedett. Kövér volt, de nem az az egészséges kövér, fekete szeme eres, sárga arcát meg mintha dohány morzsával szórták volna tele. Epés, zárkózott, modortalan, és jaj volt annak, aki ellentmondott neki. Szüntelenül eljárt az üzletből, és én tudtam, hogy ilyenkor nőhöz megy, de esküdni mernék, hogy csakis pénzért kaphatta meg, amit akart. Tudott dolog: pénzzel minden elérhető, még az is, hogy menyecskék felemeljék a szoknyájukat. Rögtön láttam rajta, mikor ment neki a szerelmesdi, mert olyankor vidám volt, sőt még kedves is. De mikor nem akadt nője, elkomorodott, foghegyről felelgetett, még néha meg is vert. Egyszer meg is mondtam neki: – Eredj a lotyóidhoz, amikor csak akarsz, de hozzám ne nyúlj, különben itthagylak, és elmegyek haza. Nekem nem kellett szerető, pedig, ahogy már mondtam is, sokan jártak utánam; minden szenvedélyem a lakásom volt, az üzlet, s

aztán, hogy megszületett, a lányom. Kisebb gondom is nagyobb volt a szerelemnél, sőt mi több, talán-talán mert egyedül csak a vén férjemet ismertem, kicsit undorodtam is tőle. Nyugtot akartam, meg azt, hogy ne hiányozzon semmim, ez volt minden. Különben is, az asszony legyen hű a férjéhez, akármi történjen, még akkor is, ha az a férj, mint az enyém, hűtelen. Évek múltán a férjem még pénzért se kapott magának nőt, és elviselhetetlen

lett

a

természete.

Egy

ideje

már

nem

szerelmeskedtem vele, és akkor hirtelen, talán mert nem akadt senkije, megint velem kezdett kakaskodni, rá akart kényszeríteni újból a szerelmeskedésre, de nem úgy, ahogy azt a férj csinálja a feleségével, nem olyan egyszerűen, hanem ahogy a lotyók csinálják a szeretőikkel. Megmondtam neki, hogy nem akarok többé szerelmeskedni vele, se házasok módján, se ahogy a lotyók csinálják; és először megvert úgy, hogy még az orrom vére is eleredt; eltökéltségem láttán azonban nem koslatott többé utánam, de meggyűlölt, és a legkülönbözőbb módokon üldözni kezdett. Csak tűrtem, de belül én is meggyűlöltem őt, rá se bírtam nézni. A gyóntatómnak is megmondtam, hogy rossz vége lesz az uramnak egy napon; ő meg, igazi pap módján, türelemre intett, meg arra, hogy szenvedésemet ajánljam fel a Szűzanyának. Közben odavettem segítségül a házba egy tizenöt esztendős lányt, egy bizonyos Bicét, akit rám bíztak a szülei, hiszen még jóformán gyerek volt; legyeskedni kezdett körülötte az uram, és mikor látta, hogy ha négy kezem volna, azt is lefoglalnák a vevők, otthagyta a boltot, négyesével vette a lépcsőket, bement a konyhába, és farkas módján

rávetette magát a lányra. Ezúttal azonban megkötöttem magamat, és rászóltam, hogy hagyja békén Bicét, de ő csak tovább gyötörte, mire elküldtem a háztól a gyereket. Ezért még jobban meggyűlölt, és akkoriban kezdett el vadmacskának szólongatni. – Itt van megint a vadmacska... Hol a vadmacska? Szóval nagy kereszt volt ő énrajtam, és mikor komolyan megbetegedett, be kell vallani, szinte megkönnyebbültem. De azért szeretettel ápoltam, úgy, ahogy a beteg férjet ápolni kell; és tudja mindenki, hogy többé nem törődtem az üzlettel, és szüntelenül mellette voltam, még álmatlan éjszakák árán is. A végén meghalt; és akkor megint valami boldogságfélét éreztem. Megvolt az üzlet, a lakás, a lányom, ez a kis angyal, és én valóban semmi mást nem kívántam az élettől. Azok voltak életem legboldogabb évei: 1940, 1941, 1942, 1943. Háború volt, ez igaz, de én a háborúról nem tudtam semmit, mivel csak az egy szál lányom volt, cseppet se érdekelt. Öldössék egymást kedvükre repülőgépekkel, tankokkal, bombákkal, nekem, hogy boldog legyek, elég az üzlet meg a lakás. Boldog is voltam. Egyébként is keveset tudtam a háborúról, mert bár számolni számolok ugyan, és egy-egy képeslevelezőlapra oda is tudom írni a nevemet, de hogy őszinte legyek, olvasni már gyengén olvasok, és az újságokban is csak a bűnügyi rovat híreit betűzgettem, sőt még ezeket is Rosettával olvastattam fel magamnak. Németek, angolok, amerikaiak, oroszok, nekem, ahogy a szólás-mondás tartja, az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. Azoknak a katonáknak is, akik bevetődtek a boltba, és mondogatni kezdték, hogy itt győzünk,

amoda megyünk, ez leszünk, az leszünk, ezt csináljuk, azt csináljuk, azoknak is csak azt feleltem, hogy nekem minden jó, ha az üzlet jó. És az üzlet komolyan fellendült, pedig eleget nyűglődtünk az élelmiszerjegyekkel, és Rosettával ketten álló napokon át le nem tettük az ollót, mintha nem is kereskedők, hanem szabónők lennénk. Ment a bolt, mert nem kíméltem magamat, és a mérésnél is sikerült elcsípnem mindig egy keveset, aztán meg azért is, mert ugye jegyrendszer volt, és mi ketten is feketézgettünk. Sűrűn bezártunk, és lementünk a falumba vagy valamelyik közelebbi helységbe. Két nagy, üres, vulkánfíber bőröndöt vittünk; visszafele tömve hoztuk őket, mindenből volt bennük egy kevés: liszt, sonkák, tojás, burgonya. A fináncokkal megegyeztem, hiszen nekik is korgott a gyomruk, így aztán többet árultam a pult alól, mint amúgy, rendesen. Az egyik rendőr azonban egyszer csak a fejébe vette, hogy megzsarol. Odajött hozzám, és azt mondta, hogy ha nem fekszek le vele, feljelent. Mire én igen nyugodtan ezt feleltem: – Na jó... estére jöjjön fel a lakásomra... de későn. Úgy elfutotta a fejét a vér, mintha a guta kerülgette volna, s egy hang nélkül távozott. A megbeszélt időben el is jött, a konyhába vezettem,

kihúztam

egy

fiókot,

kést

ragadtam,

hirtelen

nekiszegeztem a torkának, és ezt mondtam: – Jelents fel, de elébb leszúrlak. Megijedt, és hadarni kezdett, hogy én bolond vagyok, meg hogy ő csak tréfált. – Miért, te más vagy, mint a többi? Neked nem kell férfi? – Ezeket kérdezd meg valaki mástól – feleltem neki, Én Özvegy

vagyok, üzletem van, és én csak az üzlettel törődök, Az, hogy szerelem, az nálam egyszerűen nem létezik, ezt jó lesz megjegyezned. Eleinte nem hitt a szavaimnak, és egy darabig még udvarolt, de már tisztelettel. Pedig én a színtiszta igazat mondtam. Rosetta születése után egyáltalán nem érdekelt tovább a szerelem, ha ugyan valaha is érdekelt. Olyannak születtem, aki mindig nehezen tűrte, ha hozzáérnek; és ha szüleim annak idején nem tervelték volna ki a házasságomat, talán még ma is olyan lennék, amilyennek anyám a világra hozott. De a külsőm csal, mert tetszek a férfiaknak, és bár alacsonyka vagyok, és az évek során kissé megtestesedtem, az arcom sima, egyetlen ránc sincs rajta, a szemem fekete, a fogam meg fehér. Abban az időben, amikor, mondom, életem legboldogabb idejét éltem, se szeri, se száma nem volt a kérőimnek. Csakhogy én tudtam, hogy még azok is fél szemmel a lakásra meg a boltra sandítanak, akik erősködtek, hogy komolyan szeretnek. Tán még ők maguk se voltak vele tisztában, hogy nálamnál is jobban vonzza őket az üzlet meg a lakás, és becsapták önmagukat; én viszont nem tudtam kibújni a bőrömből, és így gondolkoztam: „Az üzletért meg a lakásért odaadnék én biz akármilyen férfit... Miért lennének ők mások, mint én... Egy tésztából gyúrtak mindannyiunkat.” De ha már nem gazdagok, legalább tehetősek lettek volna; de nem, lecsúszott alak volt mindahány, már messziről lerítt róluk, hogy mindenképpen talpra akarnak állni. Az egyiknek, egy nápolyi detektívnek, aki a többinél is jobban játszotta a hótt szerelmest, és

hízelkedéssel akart megszédíteni, elárasztott a bókjaival, és mindezek tetejébe nápolyiasan „donna Cesirá”-nak szólított, meg is mondtam nyíltan: – Ide figyelj, ha nem volna a lakás meg a bolt, akkor is így beszélnél velem? Őbenne legalább volt őszinteség: – De hát van lakásod meg boltod is – válaszolta nevetve. Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy azért beszélt őszintén, mert akkor már minden reménykedését elpárologtattam. Közben folyt a háború, de én nem törődtem vele, és mikor a rádióban a divatos nóták után hadijelentést olvastak, rászóltam Rosettára: – Zárd el, zárd el azt a rádiót... Hogy a fene enné meg az átkozottakat, csupa kurvafajzat, nyúzzák csak egymást, amíg akarják, de én hallani se akarok róluk, mi közünk van minekünk az ő háborújukhoz?... Ha egyszer csinálják, anélkül, hogy kikérnék felőle a szegény ember véleményét, akinek így is, is el kell menni, hát akkor nekünk, szegényeknek igazunk van, ha nem törődünk vele. De, ha más oldalról nézem a dolgot, meg kell mondani, hogy a háború kedvezett nekem; egyre inkább a magam szabta árakat kértem a feketepiacon, egyre kevesebbet árultam a kormány által rögzített árakon. Amikor elkezdték bombázni Nápolyt meg a többi várost, jöttek az emberek: – Meneküljünk,

mert

itt

megölnek

mindannyiunkat

–

mondogatták. – Rómára nem jönnek, mert Rómában itt a pápa... És különben is,

ha elmegyek, ki törődik az üzlettel? Írtak a szüleim is hazulról, és hívtak magukhoz, de nem mentem. Rosetta meg én egyre sűrűbben jártuk a bőröndjeinkkel a vidéket, és vittünk fel Rómába mindent, amit csak találtunk: a falu tele volt áruval, de a paraszt nem adta a kormánynak, mert a kormány keveset fizetett neki, inkább ránk vártak, a feketézőkre, mert mi mindig az aznapi árat adtuk. Sok holmit, ami már nem fért a bőröndökbe, a ruhánk alá dugtuk; emlékszek, hogy egyszer úgy mentem vissza Rómába, hogy néhány kiló kolbászt kötöttem a derekamra, a szoknyakorcom alá. Azt hitték, állapotos vagyok. Rosetta meg a kebelébe rakott tojásokat, és mikor kiszedte őket, olyan csuda melegek voltak, mintha akkor tojta volna őket a tyúk. De ezek az utak soká tartottak és veszélyesek is voltak; egyszer, Frosinone környékén, egy repülőgép géppuskázta a vonatunkat, meg is álltunk a nyílt mezőn, és én mondtam Rosettának, hogy szálljon le, és bújjon el az árokban, én azonban fent maradtam, mert ott voltak a teli bőröndök, és a fülkénkben ült néhány kétes pofa, és egy bőröndöt igazán egykettőre el lehet emelni. Így aztán végigfeküdtem az ülések között a padlón, ráraktam magamra a fejem búbjától a talpamig az üléspárnákat, Rosetta meg a többiekkel együtt leszállt, és elrejtőzött az árokban. Hogy egyszer már végigpuskázott bennünket, a repülő leírt egy kört az égen, majd hirtelen megint ránk csapott, alacsonyan szállt el a veszteglő vonat felett, fültépően dübörgött a motorja, géppuskagolyói meg olyan sűrűn zuhogtak ránk, mint a jégeső. Elhúzott felettünk, távolodott, és azután csend lett, és végül mindenki visszajött a fülkébe, és nekiindult a vonat. Ezúttal

megmutatták az ujjnyi hosszú golyókat is nekem, egyesek szerint az amerikaiak voltak, mások meg azt mondták, hogy a németek. – Te csak szedd össze magadnak a kelengyédet meg a hozományodat – szóltam oda Rosettának. – A katonák is hazajönnek a háborúból, nem? Pedig ott szüntelenül lövöldöznek rájuk, és kiókumlálnak mindent, hogy hogyan ölhetnék le őket... hát mi is hazaérünk majd ezekről az útjainkról. Rosetta egyetlen szót se felelt vagy azt mondta, hogy ő oda megy, ahová én megyek. Szelíd teremtés volt, egészen más, mint én, és Isten a megmondhatója, hogy ha valaha angyal járt a földön, akkor az ő volt. – Imádkozz Istenhez – szoktam mondani neki –, hogy tartson még pár évig a háború... Mert akkor nemcsak hogy megszerzed a hozományodat meg a kelengyédet, hanem gazdag is leszel. De ő nem válaszolt erre, vagy csak sóhajtott egyet, és a végén rájöttem, hogy a szerelmesét féltette, aki szintén elment a háborúba, és Rosetta egész idő alatt attól tartott, hogy elpusztítják. Leveleztek. A fiú ekkoriban Jugoszláviában volt, és én utána érdeklődtem és megtudtam, hogy egy derék pontecorvói gyerek, és hogy a szüleinek van egy kis földje. Könyvelőnek tanult, aztán a háború megszakította a tanulását, de utána folytatni akarta. Akkor ezt mondtam Rosettának: – A fontos, hogy visszagyöjjön... A többi az én gondom. Rosetta boldogan a nyakamba

ugrott. Én akkor nyugodt lélekkel

mondhattam neki, hogy a többi az én gondom: megvolt a lakás, az üzlet, volt félretett pénzem és a háborúk, akárhogy is, de egyszer

véget érnek, és akkor megy majd minden megint a maga útján. Rosetta ideadta nekem a vőlegénye legutolsó levelét, és különösen egy mondatára emlékszem: ...Itt igencsak nehéz az élet. Ezek a szlávok sehogy se akarnak megtörni, és mindig riadókészültségben vagyunk.” Én Jugoszláviáról nem tudtam semmit; de azért csak odaszóltam Rosettának: Mi a csudát keresünk mi abban az országban? Nem lett volna jobb itthon maradni? Azok ott nem hagyják magukat, és igazuk van. Ezt én mondom neked. 1943-ban fontos üzletet bonyolitottam le: néhány sonkát, vagy tíz darabot szállítottam Sermonetából Rómába. Módját ejtettem, hogy szót értsek egy teherautó sofőrjével, aki cementet vitt Rómába, és ő bedugta a cementzsákok alá a sonkákat, amik így épen és sértetlenül érkeztek meg, és én szépen kerestem az üzleten, mert kaptak az árun. Tán éppen ez a sonka-üzlet akadályozott meg abban, hogy jobban lássam, mit hoz a jövő. Visszatértemkor mesélték, hogy Mussolini megszökött, és hogy a háború most már igazán bevégződik. Nekem ugyan Mussolini vagy Badoglio vagy egy másik, édes mindegy, csak menjen az üzlet – feleltem. Egyébként se érdekelt Mussolini soha egy fikarcnyit se. Ellenszenves volt nekem az a dülledt szeme meg az az erőszakos szája, ami nem állt be egy pillanatra se, és mindig is azt tartottam, hogy akkor kezdett rosszra menni a dolog, amikor leállt azzal a Petaccival, mert tudott dolog, hogy az öregedő emberek elvesztik a szerelemben a fejüket, és Mussolini már nagyapa volt, amikor

megismerte azt a lányt. Annak a július 25-i éjszakának egyetlen haszna az volt, hogy az emberek rávetették magukat az intendánsi hivatal raktárára a Garibaldi utcában, és én is odamentem a többivel együtt, és a fejemen hazacipeltem egy egész nagy, kerek parmezán sajtot. Volt ott minden csuda, ami csak elképzelhető, és hordta is a nép. Egyik szomszédom talicskán tolta haza valamelyik hivatalnok szobájából a cserépkályhát. Azon a nyáron igen ment az üzlet, féltek az emberek, és halmozták otthonukban a holmit, azt hitték, sose gyűjthetnek eleget. Több portéka volt a konyhákban meg a kamrákban, mint az üzletekben. Emlékszem, mikor egyik nap sonkát vittem egy hölgynek a Veneto utca környékére. Csinos palotában lakott, libériás inas nyitott ajtót. A szokott vulkánfíber bőröndömben volt a sonka, és a szép, illatos, csupa ékszer hölgy, aki szinte maga volt a Madonna, az előszobában fogadott, és a háta mögött ott állt a férje, alacsony, kövér emberke, és a hölgy éppen csak át nem ölelt, annyira hálálkodott. – Kedveském... ó, kedveském... jöjjön csak, erre, tessék csak... Na, jöjjön, jöjjön. Egy folyosón mentem utána, és kinyitotta a kamrájuk ajtaját, ahol minden földi jót láttam. Több volt ott az áru, mint egy fűszerüzletben. Ablaktalan helyiség volt, körös-körül állványok és rajtuk egy sor olajos szardínia, hatalmas kilós dobozokban, egy másik sorban finom amerikai és angol konzervek, aztán rengeteg tésztacsomag, liszt és bab zsákszámra, lekvárosüvegek, és legalább tíz sonka és szalámirúd.

– Asszonyom – fordultam feléje –, önnek itt legalább tíz évre elég ennivalója van. – Az ember soha nem tudhatja – felelte rá. Odatettem a sonkát a többi mellé, a férje pedig nagy sietve fizetett,

s

miközben

húzta

elő

a

pénzt

a

bukszájából,

gyönyörűségében reszketett a keze, és szünet nélkül csak ezt hajtogatta: – Nehogy elfelejtkezzék rólunk, ha megint akad valami finom falat... Szívesen fizetünk húsz, de akár harminc százalékkal is többet, mint mások. Egyszóval, mindenki ennivalót akart, és mukk nélkül megadtak minden árat. Ezért történt aztán, hogy én nem tartalékoltam magunknak, mert hozzászoktam úgy nézni a pénzt, mint a legértékesebb valamit, pedig azt nem lehet megenni, és mikor aztán beköszöntött az éhínség, itt álltam üres kézzel. Az üzletben üresen tátongtak az állványok, nem maradt csak néhány göngyöleg szárított tészta és pár doboz rossz minőségű szardínia. Pénzem persze volt, és már

nem

is

tartottam

a

bankban,

hanem

odahaza,

elővigyázatosságból, mert azt beszélték, hogy a kormány be akarja csukni a bankokat, és rá akarja tenni a kezét a kispénzűek megtakarított fillérjeire: de a pénz most már a kutyának se kellett, meg különben is keserű lett a szám íze arra a gondolatra, hogy azt a pénzt, amit feketézéssel kerestem, a feketézőknek adjam vissza, mert az árak már a csillagokig értek. Közben visszajöttek a németek és a fasiszták, és mikor egy délelőtt átmentem a Colonna téren, észrevettem, hogy megint a fasiszták fekete zászlaja lóg Mussolini

palotájának az erkélyéről. Hemzsegtek a téren az állig felfegyverzett feketeingesek, azok meg, akik július 25-én csinálták azt a nagy ramazurit, rohantak szerteszét, mint az egerek, amikor felbukkan a macska. – Reméljük – mondtam Rosettának –, hogy most már hamar megnyerik a háborút, és megint kedvünkre ehetünk majd. Szeptemberben jártunk, és egy reggel szóltak nekem, hogy tojást osztanak a Vite utca környékén. Odamentem, és valóban ott állt két, tojással zsúfolt teherautó, de nem osztottak semmit, hanem egy német,

rövidnadrágban

és

trikóingben,

nyakába

akasztott

géppisztollyal őrizte a rakományt. Az összesereglett nép hangtalanul figyelte, amint rakták le a tojást, de mint az éhes emberé, mindnek kocsányon lógott a szeme. Lerítt a németről a félelem, attól tartott, hogy ráugranak, egyre forgolódott, keze a géppisztolyon, ugrált ideoda, mint varangy a mocsárparton. Fiatal, kövér, fehér bőrű gyerek volt, pirosra perzselte a nap, alaposan leégett a combja meg a karja, mint mikor az ember egy egész napot tölt a tenger mellett. Mikor a nép látta, hogy nem osztják a tojást, először halkan, aztán egyre hangosabban kezdett morogni, a német pedig, akiről mérföldnyi távolságból lerítt a félelem, felemelte a fegyverét, és ráfogta a tömegre. – El innen, el, el – mondta. Ekkor elvesztettem a fejemet, már csak azért is, mert aznap reggel még nem ettem semmit, és éhes voltam. – Add ide a tojást, akkor majd elmegyünk – kiáltottam oda neki. – El innen, el – ismételte, és nekem szegezte a fegyvert, s akkor

tettem egy mozdulatot, amivel értésére akartam adni, hogy éhes vagyok, a számra mutogattam. Ő azonban mintha nem értette volna, hirtelen nekinyomta a fegyver csövét a gyomromnak, és hátralökött vele, de úgy, hogy fájt. Akkor elöntött a düh, és kiabálni kezdtem: – Az a baj, hogy menesztettétek a Mussolinit...vele jobban megvoltunk ... Mióta ti vagytok itt, nincs mit zabálni. Erre, nem tudom miért, nevetni kezdtek az emberek, és sokan odakiáltották felém, hogy „vadmacska”, akárcsak a férjem. – Sgurgolában nem olvastok újságot? – szólt felém az egyik. – Vallecorsai vagyok, nem sgurgolai – sziszegtem vissza dühösen... és különben se ismerlek, és nem is beszélek veled. De azok csak tovább nevettek, még a német is elmosolyodott. Közben lerakták a nyitott dobozokban levő szép, fehér tojást, és bevitték a raktárba. – Ide figyelj, buzi, a tojást akarjuk... a tojást – kiáltottam rá. A tömegből kivált egy őrszem, és rám parancsolt: – Eredj odább, míg jó dolgod van. – Te már ettél?... Mert én nem. Erre pofon vert s úgy meglódított, hogy visszaestem a tömegbe. Szavamra, ki tudtam volna taposni a belét. És jól meg is mondtam neki mindent, ami a bögyömben volt; de egyre csak taszigáltak tovább, hogy menjek, menjek és a végén muszáj volt odábbállni, és a nagy lökdölőzésben még a zsebkendőmet is elvesztettem. Hazamentem. – Ha innen nem megyünk el idejében – mondtam Rosettának –, fölfordulunk az éhségtől.

Mire sírva fakadt, és így szólt: – Édesanya, nagyon félek. Megdöbbentem, mert eddig Rosetta soha nem szólt semmit, sose panaszkodott, sőt, nyugodtsága nemegyszer bátorságot öntött belém is. – Ugyan, te csacsi, miért? – Azt beszélik – felelte hogy jönnek a repülőgépek, és mindnyájunkat agyonbombáznak... Meg azt is, hogy a tervük szerint először szétrombolják a vasútvonalakat, tönkreteszik a vonatokat, aztán mikor Rómát teljesen elvágták a világtól, és nem lesz mit enni, és senki se tud vidékre menekülni, akkor agyonbombáznak bennünket... Ó, édesanya, én nagyon félek... és Gino se ír már több mint egy hónapja, felőle se tudok semmit. Vigasztalni kezdtem olyasmikkel, amikről magam is tudtam, hogy semmi közük az igazsághoz: hogy Rómában itt a pápa, hogy a németek egykettőre megnyerik a háborút, hogy nincs mitől félni. De csak hüppögött erősen, így végül a karomba vettem, és csucsujgattam, mint kétéves korában. Míg simogattam, ő csak egyre hüppögött tovább, és szüntelenül azt hajtogatta, hogy „nagyon félek, édesanya”. Nekem meg az járt az eszemben, hogy ez a lány nem rám üt, hisz én nem félek senkitől és semmitől. Egyébként külsőleg se hasonlítottunk egymásra: olyan volt az arca, mint a barikáé, a szeme nagy, nyájas, szinte elolvadt az ember, ha belenézett, vékony orra kissé hosszúra nyúlt, a szája szép, húsos, de kicsit lefittyedt a felkunkorodó állára, akárcsak a juhok szája. A haja, akár a bárány gyapja, sötétszőke volt, sűrű és göndör, a bőre fehér, hamvas, rajta

itt-ott néhány szőke anyajegy, nekem viszont fekete a hajam, a bőröm sötét, mintha megbarnította volna a nap. Végül hogy elcsitítsam, ezt mondtam neki: – Mindenki azt mondja, hogy néhány nap kérdése, és itt vannak az angolok, ha meg ideérnek, nem éhezünk többé... Addig meg tudod, mit csinálunk? Elmegyünk haza, az öregekhez vidékre, és ott várjuk be a háború végét. Nekik van ennivalójuk, bab, tojás, disznajuk is van. Aztán meg falun mindig talál valamit az ember. – És a lakás? – kérdezte erre. – Erre is gondoltam, lányom – feleltem neki odaadjuk bérbe Giovanninak, de csak úgy, látszatra, tudod... s ha visszajövünk, ő úgy adja majd vissza nekünk, ahogy most van... Az üzletet pedig bezárom, hiszen amúgy sincs benne semmi, és egy ideig nem is lesz mit árulni. Tudni kell ehhez, hogy ez a Giovanni szén- és tűzifakereskedő valamikor az uram barátja volt. Drabális, kövér, kopasz ember, az arca vörös, sörtebajuszú és szelíd tekintetű. Mikor még élt az uram, esténként együtt jártak a vendéglőbe a negyed többi kereskedőjével. Mindig lötyögő, nyűtt ruhában járt, bajusza alatt, a szájában, kialudt, bűzlő szivarcsutka, sose láttam másképpen, csak notesszal meg ceruzával a kezében, amint szüntelenül gyártja a számlát, jegyez, rendeléseket vesz fel. A modora, akár a szeme, kedves, szeretetteljes, családias, és Rosetta kislánykorában valahányszor csak meglátott, mindig azt kérdezte tőlem: ,,hogy van a pici”, „mit csinál a pici?” Elmondok egy esetet, amiben nem vagyok egészen biztos, mert az ember némely megtörtént dolog felől se tudja mindig, hogy vajon

megtörtént-e, különösen, ha annak a bizonyos dolognak az elkövetője, mint az én esetemben is, nem beszél róla többé, és úgy is viselkedik, mintha soha semmi nem történt volna. Giovanni, mert róla van szó, még mikor élt az uram, egy napon feljött a lakásunkba, éppen mikor főztem, és már nem tudom, milyen ürüggyel, leült a konyhában, és mialatt én a lábasokkal bíbelődtem, beszélni kezdett erről-arról, s a végén rátért az uramra. Én azt hittem, hogy barátok, és ezért elképzelhetik a meglepetésemet, amikor hirtelen ezt hallom a szájából: – Mondjad csak, Cesira, mit kezdesz te ezzel a trógerrel? Pontosan azt a szót használta, hogy „tróger”, szinte nem akartam hinni a fülemnek és meg is fordultam, hogy megnézzem magamnak Giovannit: ült, nyájasan, nyugodtan, a kialudt szivarcsutka ott fityegett a szája sarkában. – Úgyse áll az már talpra, meg vannak számlálva a napjai... tette hozzá –, aztán meg, hogy folyton kurválkodik, előbb-utóbb hazahoz majd neked valami ronda betegséget. Erre én: – Fütyülök rá. Mikor este hazajön, belebújik az ágyba, én meg a másik oldalamra fordulok, és jóccakát. Mire ő így szólt, legalábbis úgy emlékszem, hogy ezt mondta: – De hát te még fiatal vagy; apácaéletet akarsz talán élni? Fiatal vagy te még, kell neked valaki, aki szeressen. – Mit érdekel ez téged? Nekem bizony nincs szükségem egyetlen férfira se, de meg ha lenne is, mi közöd hozzá? Ekkor felállt, legalábbis így emlékszem, odalépett mellém, és a

kezébe fogta az államat: – Ha veletek, asszonyokkal beszél az ember, akkor ne kerteljen, hanem mondja meg, amit akar... Itt vagyok én, nem? Rám sose gondoltál? Annyi esztendő után ennél a pontnál összezavarodnak az emlékeim. De azért abban csaknem biztos vagyok, hogy azt mondta, feküdjek le vele; s ugyanilyen biztos az is, hogy mikor erre azt válaszoltam: „Nem szégyelled magad? Vincenzo a barátod” – ő úgy replikázott, hogy: „Nekem ugyan nem. Nem vagyok én senkinek barátja.” Majd pedig, erre esküdni merek, azt mondta, hogy ha beviszem a hálószobába, és szétteszem neki a lábamat, megfizet érte. Ki is nyitotta a tárcáját, és ott a konyhaasztalra kezdte egymás után kirakni a papírpénzt, de sokat, és közben mereven nézett. – Még? Vagy elég? – ismételte. Addig-addig, amíg – ha nem csal az emlékezetem – egész nyugodt hangon rá nem szóltam, hogy menjen odább egy házzal. Összeszedte a bankókat, és távozott. Egész biztosan megtörtént mindez, mert én ilyet nem tudok kitalálni. Másnap aztán már nem tett róla említést, se a rákövetkező napokban, soha többé. Ugyanúgy viselkedett, mint azelőtt, egyszerű volt, szívélyes és gyengéd, úgyhogy már azt kérdezgettem magamtól, nem álmodtam-e véletlenül, hogy trógernak mondta az uramat, hogy le akart velem feküdni, meg hogy ott számolta ki a pénzt a konyhaasztalomra. Évek múltán megerősödött bennem az érzés, hogy semmi nem történt, és olykor-olykor csupán álomnak tűnt az egész. Miért, miért nem, de egész idő alatt tudtam, hogy Giovanni az egyetlen férfi, aki igazán,

szeret, saját magamért, és nem azért, amim van; meg azt is, hogy ha szorul a kapca, akkor egyedül őhozzá fordulhatok. Elmentem hát hozzá, ott találtam a fekete pincéjében, ami tele volt gyújtós-kötegekkel meg daraszénnel, az egyetlen áruval, amit Rómában azon a nyáron kapni lehetett. Elmondtam neki, mit akarok, csendben végighallgatott, s közben a kialvóban levő szivarjára pislogott. – Rendben... szemmel tartom, amíg odaleszel az üzletedet meg a lakásodat... Persze, nem kis gond ez, különösen az ilyen időkben... Nem is tudom, miért teszem ezt meg neked... vegyük úgy, hogy jószívűségből. Ezekre a szavakra elfintorodtam, mert mintha akkor is azt a régi hangját hallottam volna: „Mit kezdesz te ezzel a trógerrel?” és ezúttal se akartam hinni a saját fülemnek. – Remélem nem csupán jószívűségről van szó, hanem amúgy is megtennéd nekem – szaladt ki hirtelen a számon. Magam se tudom, miért mondtam ezt, talán azért, mert éreztem, hogy szeret, és abban a nehéz pillanatban jólesett volna, ha kimondja, hogy értem teszi, amit tesz. Pár pillanatig nézett, aztán kivette a szivart a szájából, és letette az asztal szélére. Majd odament a pinceajtóhoz, fel a lépcsőn, bezárta, elreteszelte egy keresztvassal, úgyhogy egyik pillanatról a másikra vaksötét lett körülöttünk. Most jöttem rá, hogy mire megy ki az egész, alig hogy pihegtem, és rettenetesen vert a szívem, pedig nem mondhatnám, hogy ellenemre volt a dolog: teljesen összezavarodtam. Azt hiszem, a körülmények tették, az egész felfordult Róma, az éhínség, a félelem és az az

elkeserítő érzés, hogy ott kell hagynom az üzletet meg a lakást, meg az, hogy nincs egyetlen férfi se mellettem, nem úgy, mint a többi asszony mellett, mert egy férfi az ilyen helyzetben segítségemre lenne, és bátorságot öntene belém. Tény, hogy mialatt ő közeledett felém a sötétben, életemben először éreztem elernyedést, és azt, hogy egyre inkább bágyadok, és adom meg magamat; ahogy odaért hozzám a sötétben, és átölelt, ösztönösen hozzásimultam, és forrón lihegő szám az övét kereste. Rádöntött néhány apró szemű szénnel teli zsákra, és odaadtam magamat neki, miközben egyre azt éreztem, hogy először adom magamat igazán oda egy férfinak; és bár nem voltak puhák azok a zsákok, és ő maga is nehéz volt, mégis, valami könnyedség, valami megkönnyebbülésféle vett rajtam erőt; s hogy vége lett, és ő feltápászkodott rólam, én még jóideig ott maradtam elterülve a zsákokon, kábán és boldogan, és csakhogynem fiatalnak éreztem magamat megint, mint mikor feljöttem Rómába az urammal. Akkor is ilyen érzésről ábrándoztam, de voltaképpen nem éreztem semmit, és elfogott az utálkozás a férfiaktól meg a szerelmeskedéstől. Végül is azt kérdezte tőlem Giovanni a sötétben, elérkezettnek látom-e az időt, hogy megbeszéljük az ügyünket. Mire felálltam, és azt mondtam neki, hogy igen. Ekkor meggyújtott egy rikítósárga lámpácskát, és amint ott ült az asztal mellett, ugyanolyannak láttam őt, mintha nem történt volna semmi, most is ott lógott a szivar a bajsza alatt, s hunyorgott azzal a nyájas szemével. – Esküdj meg rá – szóltam feléje közeledve hogy soha senkinek nem mondod el azt, ami itt ma történt... Esküdj meg rá.

És ő elmosolyodott. – Miről beszélsz? – kérdezte. – Én a világon semmiről nem tudok. Nem is értelek... hát nem a lakás meg az üzlet dolgában jöttél? Megint elfogott az az érzés, amiről már beszéltem, mintha csak álmodtam volna mindent; és ha nem lett volna rajtam rendetlen a ruha, és nem lettek volna rajtam körös-körül szénnyomok, mert forogtam ide-oda a zsákokon, valóban azt hihettem volna, hogy nem történt semmi. – Persze – hebegtem zavartan –, persze, hogy a lakás meg az üzlet miatt jöttem. Erre vett egy papírdarabot, s egy nyilatkozatot irt rá, mely szerint én kijelentem, hogy bérbe adom neki egy esztendőre a lakást meg az üzletet. Aztán aláíratta velem. Beletette a papírdarabot egy dobozba, kinyitotta az ajtót, és így szólt: – Hát akkor megegyeztünk... Még ma eljövök átvenni a dolgokat, holnap reggel pedig értetek jövök, és kikísérlek benneteket az állomásra. Ott állt az ajtóban, és abban a pillanatban, mikor elmentem mellette, hogy kilépjek az utcára, rávert a fenekemre, és elmosolyodott, mint aki azt mondja: „Lám, egyezségre jutottunk abban a másik dologban is.” Nincs már jogom tiltakozni, gondoltam magamban, hiszen nem számítok többé tisztességes asszonynak, aztán az is megfordult a fejemben, hogy mindezt a háború meg az éhség teszi, mert ilyenkor a tisztességes asszonynak is el kell tűrni, hogy ráverjenek a fenekére, és egy szót se szólhat ellene.

Hazatértem, és tüstént hozzáfogtam az utazás előkészítéséhez. Ellenemre volt, és vérzett a szívem, hogy otthagyom a házat, ahol az utolsó húsz évet úgy töltöttem el, hogy ki se tettem a lábamat, kivéve, mikor a feketézés végett utazgattam. Meg voltam róla győződve, ez igaz, hogy az angolok igen hamar, egy-két hét múlva ideérnek s úgy is készültem, hogy legfeljebb egy hónapig leszünk oda; ugyanakkor azonban valami azt súgta belül, hogy nem csupán a távollétünk nyúlik majd jóval hosszabbra, hanem más bánat is vár rám a jövőben. Nem foglalkoztam én soha politikával, és nem tudtam én semmit se a fasiszták, se az angolok, se az oroszok, se az amerikaiak felől: mégis, ahogy beszéltek körülöttem a népek – nem mintha megértettem volna, mit, mert az igazat megvallva, semmit se értettem belőle annyit mégis kivettem a szavaikból, hogy ránk, szegényekre, rossz idők következnek. Mint mikor falun vihar előtt elfeketedik az ég, és minden falevél ugyanabba az irányba rezeg, s a birkák egymáshoz bújnak, és nyár ide, nyár oda, hideg szél söpör végig a földön: féltem, de nem tudtam, mitől; a gondolatra, hogy elhagyom az otthonomat meg az üzletet, úgy összeszorult a szívem, mintha tudván tudtam volna, hogy soha többé nem látom se a lakást, se a boltot. – Nehogy minden vacakot magaddal hozzál – szóltam mégis a lányomra –, mert két hétnél tovább nem leszünk oda, és még meleg van. Hisz szeptember tizenötödike körüljártunk, és igen meleg volt az idő, melegebb, mint más esztendőkben. Így a két kis vulkánfíber-táskába inkább könnyű ruhákat tettünk

meg néhány pulóvert csupán, hátha mégis hidegre fordul. Bántott a távozásunk, és hogy megvigasztalódjak, mást se tettem, mint azt magyarázgattam Rosettának, hogyan fogadnak majd bennünket odahaza az öregek: – Meglásd, pukkadásig tömik belénk az ennivalót... Meghízunk, kipihenjük magunkat... Falun nem ismerik ám azt a sok nyavalyát, ami itt Rómában úgy megkeseríti az ember életét... Meglásd, jól megy majd a sorunk, jókat alszunk, és főleg jókat eszünk: van disznajuk, lisztjük, gyümölcsük, boruk, úgy élünk majd, akár a kiskirályok. Nem

mintha

Rosettát

ez

a

rózsaszínűre

festett

jövő

nekividámította volna. A vőlegénye járt szüntelenül az eszében, aki oda volt Jugoszláviában, és már egy hónapja nem adott hírt magáról. Tudtam, hogy a lányom mindennap korán felkel, és imádkozik érte a templomban, nehogy megöljék, hanem jöjjön vissza, hogy aztán összeházasodhassanak. Átöleltem, megcsókoltam, s hogy értésére adjam, mennyire megértem, ezt mondtam neki: – Légy te csak nyugodt, aranymadaram, lát a Madonna, és meg is hallgat tégedet, nem fogja engedni, hogy bármi bajod is essen. Közben folytattam az előkészületeket, s most, hogy a rossz előérzetek elcsitultak bennem, alig vártam már az indulás óráját. Már csak azért is türelmetlenkedtem, mert az utóbbi időkben a légiriadók, az ennivalóhiány, a mehetnék meg még tudjisten mi minden miatt, nem is volt már élet az életem. Még a takarításhoz se volt kedvem, nekem,

aki

ezelőtt

négykézláb

fényesítettem

a

padlót

és

lélekszakadva dörzsöltem, míg csak tükörfényes nem lett. Mintha az

egész élet a feje tetejére állt volna, akár a kocsiról lepottyant láda, amiből az országúton szerteszóródik minden. Ha meg eszembe jutott az, ami Giovanninál történt velem, hogy hogyan rávert a fenekemre, bennem is, mint az életben, minden a feje tetejére állt, és úgy éreztem, hogy most már mindenre képes vagyok, még lopni, még ölni is, hiszen vége a becsületemnek, nem vagyok többé az, aki voltam. De ha Rosettára gondoltam, megvigasztalódtam, mert legalább neki itt az anyja, aki megvédi. Ő legalább az maradhat, aki én már nem lehetek. Bizony, az élet szokások tömege, és maga a becsület is szokás; ha pedig egyszer ezek a szokások megváltoznak, pokollá válik az élet, mi meg féktelen ördögökké, akik sem saját magukat, sem embertársaikat nem becsülik többé semmire. Rosettának fejtörést okozott a macskája is. Valahol az utcán találta még cicakorában a szép cirmos állatot, és kenyérbélen nevelte fel. Éjjel együtt aludtak, nappal meg úgy járt Rosetta után egyik szobából a másikba, mint valami öleb. Azt tanácsoltam neki, hogy bízza a mellettünk levő ház házmesternéjának a gondjaira. Így is tesz, mondta. Most a szobájában ült az ágy végén, amelyen ott hevert a már lezárt bőrönd. Térdén a macskája, simogatta-simogatta a szegény állatot, az meg csukott szemmel dorombolt és nem is sejtette, hogy a gazdája nemsokára elhagyja. Megesett a szívem Rosettán, mert láttam rajta, hogy szenved, és ezt mondtam neki: – Ne törődjél ezzel a csúnya perccel, drága egyetlenem... meglásd, rendbejön minden... Véget ér a háború, lesz mindenünk a világon, és te majd szépen férjhez mész, ott lesz melletted az urad, és boldog leszel.

Ebben a minutumban, mintha csak felelni akart volna valaki a szavaimra, felüvöltött a sziréna azon az átkozott hangján, ami szinte megbabonázott, és belém fojtotta a lelket. Elkapott a düh, kitártam az udvarra néző ablakot, és égnek emelt ököllel ezt ordítottam: – Hogy dögölnél meg a gazdáddal együtt, aki küldött. Erre Rosetta meg se mozdult, csak így szólt: – Miért dühösködsz úgy, édesanya? Te magad mondtad, hogy rendbejön minden. Akkor – pedig nem kis erőfeszítésembe tellett – az én angyalom kedvéért mégis lecsillapodtam, és ezt feleltem neki: – Igen, de közben itt kell hagynunk az otthonunkat, és ki tudja, mi minden történik még ez alatt. A poklok kínját álltam ki aznap. Mintha teljesen kicseréltek volna: egyszer a Giovanninál történtek jutottak az eszembe, és arra a gondolatra, hogy mint valami utcai cafka, csak éppen a szoknyámat hajtottam fel, úgy engedtem neki, ott a szeneszsákok tetején, legszívesebben összeharapdáltam volna dühömben a kezemet; aztán meg a lakáson futott végig a szemem, ami húsz évig volt az otthonom, amit most itt kell hagynom és kétségbeestem. A konyhában kialudt a tűz, a hálószobában, ahol a családi ágyban együtt háltunk Rosettával, egymás hegyén-hátán a vánkosok. Nem volt hozzá erőm, hogy beágyazzak, hisz tudtam: egyhamar nem alszok itt. Tüzet se gyújtottam a konyhán, holnaptól úgyse az én tűzhelyem, nem én főzök rajta. Terítetlen asztalon ettünk kenyeret meg szardíniát; egyre a mélységesen szomorú Rosettára esett a pillantásom, és akkor a torkomon akadt a falat. Fájt érte a szívem,

meg féltettem is. Nem született szerencsésnek, hogy ilyen időben kell élni neki, gondoltam. Hajnali kettő felé leheveredtünk az összevissza dobált takarókra, és aludtunk egy keveset; jobban mondva csak Rosetta aludt összekuporodva, hátát nekem támasztva. Én pedig nyitott szemmel feküdtem, és szüntelenül Giovanni járt az eszemben, a szeneszsákok, s a tenyerese, amit a fenekemre mért, a lakás meg az üzlet, amit nemsokára itthagyok. Végre csöngettek, s én nagy vigyázva elhúzódtam az alvó Rosetta mellől. Mentem ajtót nyitni. Giovanni volt, mosolygósan, szivarral a szájában. Még lélegzethez se jutott, már mondtam is neki heveskedve: – Ide hallgass, ami történt megtörtént, és én nem vagyok az, aki voltam, ezt megengedem, és igazad van, ha úgy nézel rám, mint valami cafkára... de ha még egyszer úgy rám versz, mint tegnap délelőtt, akkor megöllek. Ez olyan igaz, mint hogy Isten van az égben... Aztán becsukhatnak, de lehet, hogy manapság jobb odabenn, hát szívesen is megyek. Éppen hogy rántott egyet a szemöldökén a meglepetéstől, de szólni nem szólt. Belépett az előszobába, és foghegyről odavetette: – Nézzük csak azt a leltárt. Bementem a hálószobába, és kézbe vettem a papírlapot, amire Rosettával felírattam mindent, ami a lakásban meg az üzletben csak található volt. Még a legapróbb tárgyakat is jegyzékbe vetettem vele. Nem mintha nem bíztam volna Giovanniban, de legjobb, ha az ember senkifiában se bízik meg. Így hát, mielőtt még hozzáfogtunk volna a leltározáshoz ezt mondtam, igen komolyan, Giovanninak: – Ne feledd, hogy itt mi mindenért megizzadtunk, én meg az

uram húszéves munkával szereztük össze amink van, legyen rá gondod, hogy megtaláljunk mindent. Ha egy szög, hát egy szög, de az se hiányozzon nekem, mire visszajövök. – Légy nyugodt, minden szöged a helyén marad – felelte mosolyogva. A hálószobán kezdtem. Két példányban csináltattam a listát. Egyet Giovanninak, egy pedig Rosettánál maradt, és én most egymás után megmutogattam mindent. A két férőhelyes, famintásra festett, szép vaságyat, aminek az erezete, facsomó-utánzatai olyan élethűek voltak, mintha csak diófából készült volna. Felhajtottam a lepedőt, és megmutattam neki, hogy két derékalj is van benne: az egyik lószőr, a másik gyapjú. Kinyitottam a szekrényt, leszámoltam a lepedőket, a vánkoshuzatokat és minden fehérneműt. Megmutattam neki az éjjeliszekrényben levő piroskék világos porcelán biliket. Aztán a bútorokat vettem sorra: egy fehér márványtetejű fiókos szekrény, egy aranykeretes, ovális tükör, négy szék, egy ágy, két éjjeliszekrény, egy kétajtós, tükrös ruhásszekrény. Számba vettem minden apróságot, minden szobadíszt: az üvegharangocskát, ami alatt a megtévesztésig hű viasz-virágcsokor tarkállott, amit a komaasszonyomtól kaptam nászajándékba, a porcelán cukortartót, két szobrocskát, az egyik pásztorlánykát, a másik pásztorfiút ábrázolt, az azúrkék bársony tűpárnámat, egy Sorrentóból való dobozt, ami, ha kinyitották, zenélt, és aminek a fedelén a Vezúv berakott képe volt látható, a két vizeskorsót, a hozzávaló, metszett, masszív poharakkal, a színes porcelánból való virágvázát, ami tulipánt formázott, és amiben virág helyett három csudaszép pávatoll

díszelgett, két színes nyomatot, az egyiken a Madonna a Kisdeddel, a másikon valami színházi jelenet, egy mór meg egy szőke asszony, úgy mondták, hogy egy Otelló című operából, és hogy a mór éppen ezt az Otellót ábrázolja. A hálóból átvezettem Giovannit az ebédlőbe, amit fogadószobának is használtam, és itt tartottam a varrógépet is. Mondtam neki, hogy tapogassa csak meg a kerek, sötét, diófa asztalt, aminek hímzést tettem a közepére, erre pedig a hálószobai virágváza párját. Az asztal körül négy zöld bársonyszék állt. Majd kinyitottam a pohárszéket és leszámoltam neki darabonként az egész, hatszemélyes, igen-igen szép virággirlandos porcelán készletet, amit – ha sokat mondok – kétszer használtam egész életemben. – Ne feledd – figyelmeztettem –, hogy ez az étkészlet olyan drága nekem, mint a szemem világa... Isten legyen irgalmas hozzád, ha eltöröd. – Te csak ne félj – felelte mosolyogva. Mentünk tovább a listán, mindent megmutogattam neki: két virágot ábrázoló nyomatot, a varrógépet, a rádiót, a kis ripszkanapét a hozzá való két apró karosszékkel, a rózsaszín meg azúrkék üvegből való likőröskészletet a hat kupicával, néhány bonbonniére-t meg dobozt, egy szép, színes legyezőt, amit felszögeztem a falra, s amin Velencét lehetett látni. Ezután kimentünk a konyhába, ahol darabonként sorra vettem minden edényneműt, az alumínium- meg rézfazekakat,

a

rozsdamentes

acélból

készült

étkészletet,

megmutattam neki, hogy van sütőm, krumplinyomóm, szekrénykém a seprűknek, de még cink szemetesládám is. Egyszóval, az egész háztartásomat megismertettem vele, s aztán lementünk az üzletbe.

Az itteni leltár sokkal rövidebb volt, hiszen az állványokon, a pulton meg néhány széken kívül nem maradt benne semmi, mindent kiárultam, és az elmúlt ínséges hónapokban még le is törölgettünk, ki is söpörtünk. Végül visszatértünk a lakásba. – Hogy mi a csudára jó ez az egész leltárosdi, nem tudom... kérdeztem egykedvűen – úgyse jövök én ide vissza soha többé. Giovanni leült és a fejét rázta: – Két hét – felelt a szivarja mellől –, és itt vannak az angolok, még a fasiszták is ezt mondják... Addig szépen elmész vidékre, s ha visszajössz, csapunk majd egy nagy hejehuját a hazatérésed örömére... Mit bolondítod magadat? Még sok minden mást is mondott, hogy megvigasztaljon bennünket, ami csaknem sikerült is neki; így hát mikor elment, sokkal könnyebb volt a szívünk, és ő, pedig kettesben voltunk az előszobában, nem vert az alfelemre, csak az arcomat simogatta végig, amit gyakran megtett még az uram életében is, és én ezért igen hálás voltam neki. Már-már elfeledtem, hogy valami is történt köztünk, mintha a régi Cesira lettem volna megint. A nap hátralevő részét előkészületeink befejezésével töltöttem el. Mindenekelőtt egy jókora élelmiszercsomagot csináltam: egy rúd szalámit, néhány doboz szardíniát, egy doboz tonhalat meg egy kis kenyeret tettem bele. Apámnak és anyámnak külön csomagoltam: apámnak az uram egyik csaknem új ruháját, amit alig valamivel a halála előtt készíttetett magának, és külön megkért rá, hogy ebbe öltöztessem, ha meghal, de én az utolsó pillanatban meggondoltam magamat: kár lett volna egy ilyen gyönyörű kék gyapjúruháért. Őt

inkább

egy

ócska

lepedőbe

göngyöltem,

a

ruhát

pedig

megmentettem. Apám, termetre, igen hasonlított az uramhoz. Odatettem a ruha mellé még egy pár viseltes, de azért jó állapotban levő cipőt is. Anyámnak meg – gondoltam – egy kendőt s egy szoknyát viszek. Ami fűszer- és csemegeféle még akadt a háznál, azt is ebbe a csomagba tettem: néhány kiló cukrot és kávét, dobozos portékát,

szalámirudat.

Mindezt

egy

harmadik

bőröndbe

csomagoltam. Így hát hárommal indultunk útnak, no meg egy zsákkal, amibe egy takarót s egy vánkost tettem bele arra az esetre, ha a vonatban kényszerülnénk aludni. Azt beszélték, hogy két napig is eltart, míg Nápolyba ér a vonat, nekünk pedig éppen a fele utat kellett megtenni Róma és Nápoly között. Az ember sose lehet eléggé előrelátó, gondoltam. Este asztalhoz ültünk, és nehogy nagyon nekiszomorodjunk, összekotyvasztottam valami kis falnivalót; de alig nyúltunk az ételhez, légiriadót fújtak. Láttam, hogy Rosetta belesápadt a félelembe, éppen csak nem reszketett, és akkor rájöttem, hogy nem bírja erővel, és hosszú idő után most már nem tud uralkodni magán, tönkrementek az idegei. Beletörődtem hát, hogy otthagyjuk a vacsorát, és lemenjünk a pincébe. Ez ugyan a világon semmit se használt, mert ha ránk esik egy bomba, öreg házunk így is, úgy is porrá zúzódik, mi meg szépen ott maradunk alatta. Azért lementünk az óvóhelyre. Ott volt minden lakó, és háromnegyed óra hosszat ücsörögtünk a padokon, a sötétben. Mindenki úgy beszélt az angolok megérkezéséről, mintha az csak napok kérdése lenne: Salernónál partra szálltak, Salerno pedig Nápoly mellett van, innen még lassú

menetben is Rómába érhetnek egy hét alatt, hisz a németek és a fasiszták már nyulak módján szaladnak, és meg se állnak az Alpokig. De voltak, akik szerint a németek itt, nálunk, harcolni fognak, mert Mussolini nagy súlyt fektet a városra, és neki igazán édesmindegy, ha puszta romhalmazzá válik is Róma, csak az angolok kezére ne jusson. Én csak hallgattam, és azt gondoltam magamban, hogy innen bizony jó lesz elmenni; Rosetta odabújt hozzám. Lerítt róla a félelem, és hogy addig nem is lesz nyugta, amíg Rómát magunk mögött nem hagytuk. Egyszer csak valaki megszólal: – Tudod, mit beszélnek? Hogy ejtőernyősöket dobnak majd ránk, azok meg be a házakba, és kezdődik a haddelhadd. – Nem értem. – Mit nem értesz? Először a szajré, aztán a nők. – Szeretném én látni, ki az, aki hozzám mer nyúlni – mondtam erre én. Ekkor megszólalt a sötétből egy bizonyos Proietti nevű pék nevetős hangja. Ez a hihetetlenül ostoba, mosdatlan szájú fráter, akit soha ki nem állhattam, ezt mondta: – Hozzád biztos senki se nyúl, te ahhoz már vén vagy... A lányodhoz, ahhoz igen. – Vigyázz a nyelvedre, te... – feleltem neki – csak harmincöt éves vagyok, tizenhat éves fejjel mentem férjhez, és nem egy férfi szívesen elvenne... csak rajtam múlt, hogy újból megházasodok-e? – Mese a rókáról meg a szőlőről – válaszolta. Erre aztán igazán a fejembe szállt a vér. – Inkább a feleségeden, azon a cafkán tartanád a szemedet –

vágtam oda neki még sehol egyetlen ejtőernyős, de ő máris szarvakat rakott rád... képzelheted, mi lesz, ha még azok is ideérnek. Azt hittem, vidéken van az asszony. Sutriak voltak, és pár napja láttam elmenni; ehelyett, mit tesz Isten, itt volt ő is az óvóhelyen, csak a sötétben nem láthattam. Annál inkább felismertem az ordítását; – Cafka vagy te, te söpredék, te rohadt, te dög – és már éreztem is, hogy belecsimpaszkodik Rosetta hajába, mert azt hiszi, én vagyok. Sikoltozott a lányom, az asszony meg ütötte. És akkor még mindig a sötétben, rávetettem magamat. Lehemperedtünk a földre, püföltük egymást, cibáltuk egymás haját. A többiek meg csak kiáltoztak, Rosetta sírva fakadt, sápítozott és szólongatott. Végül is muszáj volt szétválasztani bennünket, egyre csak a sötétben. Azt hiszem, hogy még a békéltetőknek is kijutott egy-egy frász, mert éppen, mikor szétcibáltak bennünket felhangzott a ,,légiveszély elmúlt” -jelzés, és valaki felgyújtotta a villanyt: ott álltunk szemtől szembe, borzasan, lihegve, hátraszorított karral. És akik fogtak bennünket? Az egyiknek az arca volt összekarmolva, a másiknak a haja állt az égnek. Rosetta valamelyik sarokban zokogott. Nagyon hamar ágyba bújtunk akkor éjjel, ez után a jelenet után. Még a vacsoránkat se fejeztük be. Úgy volt másnap reggel az asztalon, ahogyan éjszaka otthagytuk. Rosetta olyan szorosan mellém fészkelődött, mint kislány kora óta egyszer sem. – Csak nem félsz? – kérdeztem tőle. – Nem, nem félek – felelte –, de, édesanya, igaz, hogy az ejtőernyősök olyanokat csinálnak a nőkkel?

Mire én: – Csak nem hiszel annak az ütődöttnek?... Azt se tudja, mit beszél. – De hát igaz? – makacskodott a lányom. Erre én: – Nem, nem igaz... meg aztán mi holnap amúgy is elutazunk vidékre. Ott pedig csakugyan nem történhet semmi baj, légy egész nyugodt. Hallgatott, majd kisvártatva megszólalt megint: – De hogy mi hazajöhessünk, kinek kell győzni? A németeknek vagy az angoloknak? Kissé meghökkentett a kérdése, mert ahogy már mondtam, én nem olvastam az újságokat, meg nem is nagyon törtem magamat, hogy tudjam, mire megy ki ez az egész háború. – Fogalmam sincs – feleltem neki–, mit forgatnak a fejükben... de az biztos, hogy akár angol, akár német, kurvafajzat mindahány... Kérdezik is azok a magunkfajta nyomorulttól, hogy legyen-e háború vagy ne legyen, csak csinálják... De tudod-e, mit mondok én neked: nekünk az a fontos, hogy az egyik győzzön, de amúgy istenigazában, akkor vége lesz... A német vagy az angol, egyre megy, csak már gyűrje le valamelyik a másikat. De Rosetta csak mondta tovább a magáét: – Mindenki azt beszéli, hogy a németek rossz emberek... miért, édesanya? – Azért – feleltem erre –, mert ahelyett, hogy odahaza maradtak volna a saját országukban, idejöttek bennünket piszkálni... Ezért

vannak a nép bögyében. – De ahova mi most megyünk – faggatott tovább –, ott a németek vannak vagy az angolok? Erre már nem tudtam mit felelni, hát ezt mondtam: – Se egyik, se másik... Ott rét van, tehenek, parasztok, és az ember jól érzi magát... de most már aludjál. Elhallgatott és odabújt egészen mellém. Mintha azután el is aludt volna. Csúnya volt ez az éjszaka. Percenként felriadtam, és azt hiszem, Rosetta se hunyta le a szemét egész éjjel, de tette, hogy alszik, mert nem akart nyugtalanítani. Olykor úgy tűnt, mintha ébren lennék, pedig aludtam, és csak álmodtam, hogy fenn vagyok, máskor meg azt hittem, hogy alszok, pedig ébren voltam, csak a fáradtság meg az idegesség becsapott. Jézus se szenvedett annyit a kertben, azelőtt való éjjel, hogy Júdás érte jött, mint én ezen. Összeszorult a szívem a gondolatra, hogy el kell hagyni az otthonomat, ahol annyi évet leéltem. Az is megfordult a fejemben, hogy az úton bele is géppuskázhatnak a vonatunkba, vagy tán már nincs is vonat, hisz a szóbeszéd szerint Rómát egyik napról a másikra elvághatják a világtól. Eszemben járt Rosetta is, aztán meg milyen csapás, gondoltam, hogy az uram olyan volt, amilyen, és a tetejébe még el is halt. Mert két asszony, egyes-egyedül a világban, férfi nélkül, aki vezeti, aki védi őket, bizony, akár a vak, világtalanul bolyong, nem tudhatja, mire virrad. Egyszer csak, nem tudom, hány óra lehetett, lövéseket hallottam az utca felől. Én már hozzászoktam, hisz minden éjjel lövöldöztek,

úgy érezte magát az ember, mintha céllövöldében lenne. Rosetta azonban felébredt. – Mi van, édesanya? – kérdezte. – Semmi, semmi... néhány kurvafajzat szórakozik, és lődöz a levegőbe... Bárcsak pusztítanák el egymást. Nemsokára egy teherautóoszlop robogott el közvetlenül a házunk előtt, hogy minden beleremegett. Már azt hittem, soha nem lesz vége, de aztán mégis csend lett, majd hirtelen egy újabb fültépő dübörgés, még egy teherautó. Rosetta ott feküdt a karomban, feje a mellemen, és akkor, talán éppen mert ott pihent a feje, a csecsemőkora villant fel előttem, mikor még szoptattam, és csak úgy duzzadt a mellem a tejtől, ahogy ez már nálunk, ciociaraiaknál mindig lenni szokott. Tudott dolog, hogy mi vagyunk Lazio legjobb dadái. És Rosetta kiszívta az utolsó cseppet is, és napról napra szebb lett. Kinyílt, mint valami szépséges szép virág. Mindenki megállt az utcán, hogy megnézhesse. És ekkor nagy hirtelen azt mondtam magamban, hogy minek is született, ha ilyen gyötrelmes, veszélyes, félelmetes világban kell neki élni. De utána csitítgattam magamat, hogy ezek csak afféle éjszakai, méghozzá bűnös gondolatok, és keresztet is vetettem a sötétben, és Jézus meg a Madonna kegyeibe ajánlottam a lelkemet. A szomszédból kakaskukorékolás hallatszott át, egy egész baromfitelepet tartott a vécéjében az a család. Nemsokára itt a reggel, gondoltam, és úgy hiszem, erre elszenderedtem. Csengőszó riasztott fel, visongott rendületlenül, mintha valaki már jó ideje nyomná a gombját. Felkeltem a sötétben, és kimentem

ajtót nyitni az előszobába: Giovanni volt. – Ez aztán alvás, nem mondom... Már vagy egy órája berregtetek. Hálóingben voltam, és nekem még ma is feszes a mellem, melltartó nélkül is áll, mint a parancsolat, de akkor még a mainál is szebb volt. Bimbóim testes, kemény dudorai szemet szúróan bökték az ingvásznamat, és tüstént észrevettem, hogy Giovanni a mellemet bámulja. Szemöldöke alól úgy tüzelt ki a szeme, mint két parázsló széndarab a hamu alól. Tudtam, hogy egy pillanat, és már ott is a keze. Azon nyomban hátrahúzódtam, és ezt mondtam neki: – Ne, Giovanni, ne... te az én számomra többé nem létezel, és felejtsd el, ami történt... Ha nem lennél nős, hozzád mennék... de nős vagy, legyen hát vége köztünk mindennek. Se igent, se nemet nem mondott, de látszott, hogy nem kis erőfeszítésébe kerül megfékezni magát. Végül sikerült neki, és akkor a szokott hangján így szólt: ~ Igazad van... de reméljük, hogy a feleségem, az a bestia, a háború alatt átköltözik a másvilágra... és mire visszajössz, özvegy leszek, s akkor összeházasodunk... Annyi embert megöl a bomba, hátha őt is eltalálja egy? És bennem megint csak megállt a lélek, és leesett az állam ezekre a szavakra, szinte nem hittem a fülemnek, mint akkor, amikor letrógerozta a férjemet, pedig hogy úgy mondjam, elválaszthatatlan barátok voltak addig. Én voltaképpen ismertem is a feleségét, és mindig azt hittem, hogy szereti, vagy legalábbis ragaszkodik hozzá, hisz annyi éve éltek már együtt, és volt három gyerekük is. És lám, erről szó se volt: gyűlölettel beszélt az asszonyáról, és a halálát

várta, és ahogyan kifejezte magát, az azt sejtette, hogy már tudjisten mióta gyűlöli, és ma már nem is érez iránta mást, csak gyűlöletet, és ki tudja, érzett-e mást valaha is. Az igazat megvallva szinte megrémültem a gondolatra, hogy valaki hosszú éveken át barát, azaz férj, ilyen ridegen, ilyen gonoszul trógernak, azaz bestiának titulálhassa a legjobb barátját meg a saját feleségét. Persze minderről egy szót se szóltam Giovanninak. Időközben Rosetta is felkelt, Giovanni pedig bement a konyhába, és kihallatszott, ahogy csipkelődik a lányommal. – Meglátod, kihízva jöttök majd vissza mind a ketten, egy kis hájon kívül más nyomot nem is hagy majd rajtatok a háború... Ott vidéken van sajt, tojás, bárány... esztek, és élitek a világotokat. Minden készen volt már, és odavittem a bejárathoz a három bőröndöt meg a zsákot. Giovanni megfogott két bőröndöt, a zsák nekem maradt, Rosetta pedig a legkisebb táskát vitte. Ők ketten elindultak le a lépcsőn, én meg tettem, mintha bajlódnék a zárral. De alig tűntek el a lépcsőfordulónál, máris mentem vissza a hálószobába, felemeltem egy parkett-darabot, és kivettem alóla a pénzt, amit ide dugtam. Csinos kis summa volt abban az időben, csupa ezres, és nem akartam, hogy Rosetta lássa, mert az ember vigyázzon a pénzzel. Egy Rosetta-fajta ártatlanság mindig csinálhat valami ostobaságot, eljárhat a szája, és pénzdolgokban legjobb senkiben se bízni. Az ajtó mögött felemeltem a szoknyámat, és belecsúsztattam a bankókat egy vászonzacskóba, amit erre a célra varrtam. Az utcán értem utol őket. Kis bérkocsi állt a kapu előtt, mert Giovanni nemigen használta a

szénszállító

teherautóját,

félt,

hogy elrekvirálják.

Felsegített

bennünket, majd ő maga is beszállt. Megindultunk, és én, akaratom ellenére, hátrafordultam, hogy visszanézzek oda, ahol a négy utca összefut, az otthonomra, az üzletemre, mert az a gonosz előérzet bujkált bennem, hogy soha többé nem látom viszont se ezt, se azt. Még nem volt-nappal, de már éjszaka se, szürkésen derengett, és ebben a szürkés derengésben pillantottam meg a sarki házat, a zárt ablakokat és az üzlet lehúzott redőnyét a földszinten. A szemben levő, ugyancsak sarki ház második emeletén, medalion-alakú fülkébe süllyesztve, kis üvegtábla mögött. Madonna-képmás, körötte festett aranykardok, mellette örökmécses. Arra a gondolatra, hogy bár háború van meg éhínség, ez a mécses, akárcsak az én reménykedésem,

mégiscsak

ég,

kissé

megkönnyebbültem:

nemegyszer öntött belém lelket később is ez a reménykedés, mikor már messze voltam innen. Abban a szürkés derengésben üres színnek tűnt az utcakereszteződés, üres színnek, ahonnan most vonultak le a színészek; és látszott, hogy szegény nép lakik ezekben a házakban, inkább rozzant viskóknak mondhatta őket az ember, mintha egyik a másik nélkül meg se állna a lábán, hámlott róluk a vakolat, leginkább a földszintjükről, a lovaskocsik meg az autók miatt. Giovanni szénkereskedésének ajtaja pedig, ott az én üzletem tőszomszédságában, úgy feketéllett, mint valami kohó szája, és ez a feltűnő feketeség ebben az órában, nem is tudom miért, de nagyon szomorúnak tűnt énnekem. Akartam, akartam, nem, nem, mégiscsak a régi szép idők jutottak eszembe, amikor a négy utca találkozásánál nyüzsgött a nép, az asszonyok szalmafonatú székeiken kinn

üldögéltek a kapu előtt, macskák kódorogtak az utca kövén, a gyerekek ugrándoztak, kötélen ugráltak, a legények dolgoztak a műhelyekben, vagy a mindig zsúfolt kocsma ajtaját nyitogatták, és ezekre a gondolatokra, mintha valaki belemarkolt volna a szívembe, és azon kaptam magamat, hogy drágák nekem ezek a düledező házak, kedves az az utcatorkolat, hisz itt éltem le az egész életemet, gyereklány koromban láttam meg először ezt a környéket, most pedig meglett asszony vagyok, akinek már eladó a lánya. – Vissza se nézel a házunkra, az üzletre? – kérdeztem Rosettát. – Nyugalom, édesanya. Te magad mondtad, hogy pár hét, és visszajövünk – felelte. Sóhajtottam egyet és hallgattam. A kocsi a Tiberis irányába fordult, én meg előrefordultam, nem néztem többé vissza a négy utca torkolata felé. Az utcák kihaltak, mélyükön szürkeség, mintha mosott ruha gőzölögné ki a mocskát a levegőbe. Bő harmat csillogott a vasszínű macskaköveken. Kutya se járt az utcán, azaz csakis kutyák: öthatot is láttam, mind ronda, girhes és koszos. Végigszaglászták a sarkokat, aztán rápisáltak a falakra, ahonnan cafatokban lógtak a háborúra buzdító, színes plakátok. A Garibaldi-hídon mentünk át a Tiberis fölött, végig az Arenula utcán, az Argentínán és a Venezia téren keresztül. Mussolini palotájának erkélyéről ugyanolyan irdatlan fekete zászló lógott, amilyet néhány napja a Colonna téren láttam, és két fegyveres fasiszta állt a kapu két oldalán. A kihalt tér a szokottnál is nagyobbnak látszott. Eleinte észre se vettem az arany vesszőnyalábot a fekete zászlón, és azt hittem,

gyászlobogó, mert ahogy a szélcsendes időben ernyedten csüngött, az ember igazán egy fekete rongydarabnak nézhette, amit olyankor tűznek a kapu fölé, mikor halott van a házban. De aztán a ráncok között észrevettem az arany vesszőnyalábot, és akkor rájöttem, hogy a Mussolini zászlaja. – Mi az, visszajött a Mussolini? – kérdeztem Giovannitól. – Vissza, és reméljük, hogy itt is marad örökké – felelte hevesen a fél szivarja mellől. Tátva maradt a szám, mert tudtam, hogy utálja; de úgy látszik, ő már csak mindig meglep engemet, és soha nem tudhattam, mit forgat a fejében. De már éreztem is a könyökét a bordáim között, és láttam, hogy a kocsis felé biccent, jelezve, hogy miatta mondta, amit mondott. Túlzásnak tartottam az óvatosságát, hisz olyan ártatlan, vén bácsika volt, ősz fürtjei körös-körül kilógtak a satyakja alól, akár a nagyapám is lehetett volna, és biztos nem spicliskedett; de nem szóltam. Befordultunk a Nazionale utcába, és a levegő már nem volt olyan szürkés. A Tőrre di Nerone fölött kibukkant a nap egy csöppnyi gerezdje. Benn az állomás épületében azonban, még mintha éjszaka lett volna, minden lámpa égett a sötétben. Egymás hegyén-hátán az emberek, legtöbbjük magunkfajta nyomorult a batyujával, de sok német katona is nyüzsgött, fegyverrel, hátizsákkal, csapatostul ácsorogtak a legsötétebb zugokban. Giovanni elment jegyet váltani, és otthagyott bennünket a csomagjainkkal az állomásépület kellős közepén. Vártunk-vártunk, egyszerre csak, iszonyú dübörgéssel berobog vagy tíz motorkerékpáros, egyenesen az üvegcsarnokba,

mind fekete egyenruhában, akár a pokolbeli ördögök. Azután a Venezia téri otromba fekete zászló után most ezek a feketeségek. Elkapott a türelmetlenség. – Miért fekete ezeknél minden? – kérdeztem magamban. Ezzel az átkozott gyászkolódásukkal hozták ránk a bajt a kurvafajzatok. Leállították a motorjukat, és odatámasztották a gépeket a bejárat oszlopaihoz,

aztán

elhelyezkedtek

az ajtók mellett.

Fekete

bőrsisakjuk egészen eltakarta az arcukat, kezük a derékszíjukon lógó pisztolyt markolászta. A félelemtől egyszeribe még a lélegzetem is elállt, rettenetesen vert a szívem, mert gondoltam, ezek most biztos azért jöttek ide, hogy lezárják a kijáratokat, és letartóztassanak mindenkit, ahogyan azt annyiszor megtették, és aztán fel a teherautókra, és viszik a népet Isten tudja, hová. Körülkaptattam a szememmel, kutatva, hogy merre menekülhetnénk. De aztán észrevettem, hogy a bejáratnál, a vonatok felőli oldalon, feltűnik néhány ember, miközben „helyet!”, „helyet!” kiáltások hallatszottak, és ebből megértettem, hogy azért vannak itt a motorosok, mert valami fontos személy érkezett. Hogy ki, azt a tömegtől nem láttam, de nemsokára megint feldübörögtek azok az istenverte motorok, és láttam, hogy távoznak az illető gépkocsija mögött. Giovanni már vissza is ért, kezében a jegyek, amelyek, mint mondta, Fondiig szólnak: innen aztán a hegyeken át elérhetjük már a falumat. Az állomás épületéből kimentünk a fedett csarnokban veszteglő szerelvényhez. Ragyogott a nap, sugarai hosszan elnyúltak a csarnok járdáin. Ilyen sugárkévék leginkább a kórházak ágyközeibe meg a börtönudvarokra csapódnak. Egy teremtett lelket

se lehetett látni, és mintha üres lenne a hosszú-hosszú vonat. De ahogy felszálltunk és járni kezdtük a kocsifolyosókat, észrevettem ám, hogy telis, de teli van állig felszerelt német katonákkal. Hátizsák púposodott rajtuk, rohamsisakjuk a szemükre billent, és fegyverüket a térdük között tartották. Hogy hányán lehettek, azt én meg nem mondhatom. Mi csak mentünk fülkéről fülkére. Mindenütt nyolc német a holmijával mozdulatlanul és szótlanul, mintha parancsra ülnének moccanás nélkül és némán. Végre egy harmadosztályú kocsiban olaszokra akadtunk. Úgy összezsúfolódtak a folyosókon meg a fülkékben, mint a vágómarha, aminek már igazán nem fontos a kényelem, hisz amúgy is egykettőre végeznek vele; ezek is ugyanolyan mozdulatlanok és némák voltak, akár a németek; azt azért látni lehetett, hogy a mieink a fáradtságtól meg az elkeseredéstől némák és mozdulatlanok, a németek viszont – csak rájuk kellett nézni – minden pillanatban készen álltak, hogy kiugorjanak a vonatból, és harcoljanak. – Meglásd, állhatunk egész úton – szóltam oda Rosettának. És csakugyan, nem is tudom, mennyit járkáltunk már ide-oda a vonat koszos ablakain át betűző forró napon, ami már a vagonokat is izzásig hevítette, mikor végre mi is leraktuk a motyónkat a folyosón a vécé előtt, és összehúzódtunk, ahogy csak tudtunk. És ekkor Giovanni, aki mindig a sarkunkban volt, így szólt: – Hát akkor én most itthagylak benneteket. Biztos indultok nemsokára. De egy feketébe öltözött pasas, aki maga is egy bőröndön szorongatott, komoran, anélkül hogy felemelte volna a fejét,

rámordult: – Nemsokára?! Egy frászt... Mi már három órája várunk. Egyszóval Giovanni elköszönt. Rosettának megcsókolta mind a két orcáját, nekem meg a szájam szélét. Lehet, hogy szájon akart csókolni, de még idejében fordítottam egyet az arcomon. Hogy elment, mi csak üldögéltünk tovább a bőröndjeinken. Kettőnk közül én ültem magasabban, s így Rosetta a térdemhez támasztotta a fejét. Egy félórát kuporogtunk hang nélkül, mikor Rosetta megszólalt: – Mikor indulunk, édesanya? – Úgy tudom, mint te, gyermekem – feleltem neki. Fogalmam sincs, meddig ültem ezután moccanatlanul, lábamnál a meggörnyedt Rosettával. A folyosón bóbiskoltak meg sóhajtoztak az emberek, a nap kezdte felforralni a levegőt, és kintről, a peronról, csöppnyi zaj se hallatszott. A németek is halottnémák voltak. De egyszerre csak, a közvetlenül mellettünk levő fülkében énekelni kezdtek. Nem lehet azt mondani, hogy rosszul. Akadt ugyan köztük néhány mély, rekedtes hang, de azért ezek sem szóltak hamisan. Csakhogy engem, aki annyiszor hallottam énekelni a mieinket azzal a szívbéli vidámsággal, ahogy azt ők csinálják a vonaton, engem bizony elkapott a szomorúság, mert valami igen bánatosat dalolhattak az ő nyelvükön. Lassan énekeltek, és az embernek az az érzése támadt, hogy ezek nem is háborúznak valami szívesen, hisz olyan szomorúan szól a nótájuk. Oda is szóltam annak a feketeruhásnak a közelemben: – Ezek se szerethetik valami nagyon a háborút... Végtére, a német is ember... Figyeld csak, milyen szomorút énekelnek.

– Értesz is te ehhez – felelt morcosan –, a himnuszuk... olyan, mint nálunk a Marcia Reale. – Az igazi bánat nekünk, olaszoknak jutott – tette hozzá egy percnyi csend után. Végre, egyetlen füttyszó, egyetlen kürtjel nélkül, egészen zajtalanul, mintha csak véletlenül történne az egész, megmozdult a vonat. Szerettem volna még egyetlenegyszer a Madonnához fohászkodni, hogy engem és Rosettát védjen meg minden leskelődő veszélytől, de olyan álmosság fogott el, hogy nem jutott rá erőm. – Kurvafajzat – csupán ez az egy szó futott át az agyamon. Hogy a németekre, az angolokra, a fasisztákra vagy az olaszokra értettem-e, magam se tudom. Talán egy kicsit mindegyikre. Rögtön rá elaludtam.

Második fejezet Eltelhetett vagy egy óra, hogy felébredtem, és a vonat állt. Köröskörül nagy csend. Benn a kocsiban a melegtől az ember már szinte levegőt se kapott; Rosetta az ablaknál állt, és nézett valamit. Sokan mások is nézelődtek, végig az egész vagonon. Nagy nehezen felszedelőzködtem, és kábán, izzadtan én is odaálltam az ablakhoz. Fenn a nap meg a kéklő ég, lenn a zöld mezők, a szőlők borította dombok; az egyiknek a tetején, éppen szemben a vonattal, kis fehér házikó égett. Vörös lángnyelvek meg fekete füstfelhők csaptak ki az ablakain. Az egész vidéken csak a láng és a füst mozgott, különben minden állt mozdulatlanul és békességben, szebb időt el se lehetett képzelni, és sehol egy lélek a környéken. Aztán kiabálni kezdtek a kocsiban: – Ott van, ni, ott van! Felnéztem az égre, és íme a látóhatár csücskén egy fekete bogár, ami pillanatok alatt repülőgéppé változott, és eltűnt a szemem elől. Aztán hirtelen már ott éreztem a fejem fölött, amint végigrepülte a vonatot, dörgött, mint az istennyila, az őrült vastömeg, és mintha varrógépkattogás hallatszott volna ki a dörgésből. Egy pillanatig, ha tartott a pokoli zaj, aztán elült, és rögtön rá a közelünkben irtózatos dörrenés hallatszott, és mindenki lehasalt a kocsi padlójára, csak én nem, mert már időm se volt, de észbe se kaptam. Így aztán láttam, hogyan válik az égő házacska egyetlen, sűrű, szürke felhővé, hogyan terjeng máris szét a felhő a domb felett, és hogyan gomolyog le a

vonat iránt; megint minden elcsendesedett, és felálltak az emberek. Szinte el se akarták hinni, hogy életben maradtak, majd megint odaálltak bámészkodni az ablakokhoz. Apró szemű, köhögtető porral telt meg a levegő; lassan szétszakadozott a porfelhő, és a fehér házacskának már csak a hűlt helye látszott. Néhány perc, és a vonat folytatta az útját. Ez volt utazásunk legjelentékenyebb eseménye. Többször megálltunk, mindig a nyílt mezőn, hol félórát, hol egy egészet vesztegeltünk s így az út, amit rendesen alig két óra alatt tesz meg a vonat, csaknem hat óra hosszat tartott. Rosetta, aki Rómában rettenetesen félt a bombázástól, ezúttal, bár a kis fehér ház az orrunk előtt repült a levegőbe, a vonat elindulása után így szólt: – Vidéken nem félek úgy. Látom a napot, kinn vagyok a szabadban. Rómában attól rettegtem, hogy a fejemre dől a ház. Itt legalább ránézhetek a napra, ha meghalok. Mire az egyik útitársunk megszólalt a folyosón: – Nahát, én láttam olyanokat Nápolyban, akik a napon haltak meg. Két sorba fektették őket a járdára a bombázás után. Mintha csak koszos rongycsomók lettek volna. Pedig azok is jól belebámultak haláluk előtt a napba. – Hogy is szól az a nápolyi dal: O, sole mio? – fűzte hozzá kuncogva egy másik. Pedig voltaképpen senkinek se akaródzott beszélni, és viccelődni még kevésbé; nem is szólt senki egy mukkot se többet az egész úton. Nekünk Fondinál kellett leszállni, és Terracina után oda is szóltam Rosettának, hogy készülődjön. A szüleim fent laktak a

hegyek között egy Vallecorsa környéki kis faluban. Volt egy kis házuk meg egy kis földjük, és Fondiból az országúton autóval egy óra alatt odaért az ember. De amint Monté San Biagióig nagy nehezen eldöcögtünk – ez a dombra kúszó vidék a fondi völgyre néz – mondom, ahogy ideérünk, látom ám, hogy száll le a nép. A németek már Terracinánál elhagyták a vonatot, olaszok maradtak hát csak rajta. Mindenki leszállt, ketten maradtunk az üres fülkében, és nekem egyik pillanatról a másikra jobb kedvem kerekedett, mert magunkra maradtunk, és mert szép volt az idő, és mert nemsokára beérünk Fondiba, ahonnan aztán elbaktatunk a szüléimhez. Azon, hogy a vonat állt, igazán nem volt mit csodálkozni, állt eddig is eleget. – Meglásd, odahaza újjászületsz – szóltam oda Rosettának – eszel, alszol, és jó lesz minden. Arról beszéltem neki, hogy mi mindent csinálunk majd, és a vonat csak nem mozdult. Egy, vagy két óra körül lehetett az idő, kegyetlen volt a meleg. – Együnk – mondtam, és leemeltem az elemózsiás táskát, felnyitottam, és készítettem két szalámis szendvicset. Hoztam egy kis flaska bort is, és öntöttem egy pohárnyit Rosettának, meg én is felhajtottam egyet. Ettünk. A levegő szinte forrt, és nagy csöndesség volt mindenütt, és a vonatablakon át csak az állomástér poros-fehér, aszott platánjait lehetett látni, tücskök ciripeltek a lombjaik között, mintha csak augusztus derekán járnánk. Ez volt a vidék, az igazi vidék, ahol születtem, és leéltem tizenhat évet, az én vidékem, ahol a forró por, a kiszáradt ganéj meg a perzselt fű szaga száll a

levegőben. Felraktam a lábamat a szemközti ülésre, és nem állhattam meg, hogy fel ne kiáltsak: – Ez igen, most jól érzem magamat. Mit szólsz ehhez a csendhez? Nagyon örülök, hogy nem vagyunk már Rómában. – Ebben a pillanatban kinyílt a fülke ajtaja, és valaki bedugta a fejét. Egy sovány, barna vasutas volt. Félreállt a sapkája, a zubbonya begombolatlan, régen borotválkozhatott. – Jó étvágyat – szólt komolyan, csaknem haragosan, és odalépett hozzánk. Azt hittem, hogy – mint akkoriban sokan mások – ő is éhes. Rámutattam a csomagolópapíron heverő szalámiszeletekre: – Parancsol? – Parancsol a hóhér! Szálljatok le – vágta oda még ingerültebben. – Mi Fondiig megyünk – mondtam és már mutattam is neki a jegyet, de ő rá se hederített. – Nem láttátok, hogy mindenki leszállt? – felelte. – Nem megy tovább a vonat. – Fondiig se? – Fondi... Fondi... ha egyszer tönkretették a sínt!... Gyalog is odaértek egy félóra alatt – tette hozzá kisvártatva udvariasabban. – De leszállni le kell, mert a vonat mindjárt indul vissza Rómába ezzel becsapta az ajtót, otthagyott bennünket. Kezünkben a szendvicsekkel, csak bámultunk egymásra. – Rosszul kezdődik – mondtam aztán Rosettának. Mintha csak belelátna a gondolataimba, ezt felelte: – Semmi baj, édesanya, leszállunk, és kerítünk egy bérkocsit vagy

egy autót. Már nem is figyeltem, mit beszél, hanem cibáltam le a bőröndöket, kinyitottam az ajtót, és szálltam lefele. A peronon: senki; átmegyünk a várótermen: senki; ki a térre: senki. Amolyan igazi falusi út indult innen: nyílegyenes, de lisztes pora vakítóan fehérlett a napon, körötte az ösvényeken meg a néhány fán is porfátyol. A tér egyik sarkán kis ivókút; a forróság meg a szorongás kiszárította a számat, odamentem inni: nem volt benne víz. A csomagok mellett álldogáló Rosetta ijedten nézett rám. – Most mi lesz, édesanya? Ismertem a környéket, és tudtam, hogy ez az út egyenesen Fondiba visz. – Mi lenne, gyerekem? Neki kell vágni. – És a csomagok? – Visszük őket. Egy szót se szólt, csak a bőröndöket méregette zavartan: el se tudta képzelni, hogyan cipeljük őket. Kinyitottam az egyik táskát, kivettem belőle két asztalkendőt és összetekercseltem őket: egy rongytekercs nekem, egy neki. Lánykoromban hozzászoktam, hogy a fejemen terhet cipeljek, akár ötven kilót is elvittem. Miközben tekertem a kendőket, ezt mondtam neki: – Most pedig édesanya megmutatja, hogyan csinálja ezt az ember. Rosetta bátorságra kapott, elmosolyodott. Rátettem a tekercset a fejemre, jól odanyomkodtam, és mondtam neki, hogy csináljon mindent utánam. Aztán lehúztam a cipőmet és a harisnyámat. Rosetta ugyanúgy. Majd rátettem a tekercsemre a

legnagyobb koffert, arra egy kisebbet, ennek a tetejébe meg az elemózsiás csomagot, nagyság szerint; Rosetta tekercsére pedig a legkisebb táskát raktam. Figyelmeztettem, hogy egyenes nyakkal járjon, és az egyik oldalon mindig tartsa a táska sarkát. Láttam rajta, hogy érti, amit mondok, és már indult is fején a csomaggal. Rómában született ugyan, de azért ő is ciociariai. Akárhogy is: a vér nem válik vízzé – gondoltam. S így, fejünkön a bőröndökkel, mezítláb, az országút peremén, ahol serkent egy kis fű is, elindultunk Fondi felé. Mentünk egy darabot. Néptelen volt az országút, és a földeken se lehetett látni egyetlen teremtett lelket. A városi ember, aki nem ismeri a vidéki életet, azt hihette, hogy ez így van rendjén, de én, aki mielőtt a városba kerültem volna, parasztlány voltam, én megláttam a földek elhagyatottságát. Az egész vidék csupa elhagyatottság: a szőlőt már le kellett volna szüretelni, ehelyett a megsárgult levelek alól az aranysárgát már vetkező, csaknem barna és itt-ott rothadt fürtök kandikáltak ki, amiket már félig felfalt a gyík meg a darázs. A kukorica elfeküdt a földön, összevissza, rá is nőtt a gaz, érett csövei szinte vöröslöttek. A fügefák körül csupa füge volt a föld, a túlérett gyümölcs töppedten szétnyílt és lepottyant, hogy aztán elcsipegessék a madarak. Sehol egyetlen paraszt a határban. Mind megszökött, gondoltam. Pedig milyen szép, meleg és derült volt az idő, amolyan igazi rétre csalogató. Ez a háború, gondoltam: a külszínen semmi se látszik, pedig valahol, nagyon mélyen ide-oda kúszik a háború férge, félnek és menekülnek az emberek, de a föld, mintha mi sem történt volna, csak veti ki magából közömbösen továbbra is a gyümölcsöt, a

gabonát, a füvet, a növényeket. Mire Fondi határához értünk, térdig fehérlett a lábunk a portól, égett a torkunk, a fáradtságtól, alig jött szó a szánkra. – Most pedig – mondtam Rosettának –, bemegyünk egy vendéglőbe, iszunk meg eszünk valamit, és utána lepihenünk. Aztán majd körülnézünk autó vagy fuvar után, ami továbbvisz bennünket az öregekhez. Méghogy vendéglő! Méghogy autó! Méghogy fuvar! Ahogy beértünk a városba, tüstént észrevettük, hogy üres és elhagyatott. Egy lélek se járt az utcán, az üzletek redőnye lehúzva, egyikenmásikon kis fehér papiros adta tudtul, hogy a tulajdonos evakuált; a házak ajtóit, kapuit reteszre zárták, az ablakokat, kirakatokat bedeszkázták, és még az apró macskalyukakat is betömték, amiket az ajtók aljába vágtak. Mintha egy járvány irtotta városban járkáltunk volna. Mondanom se kell, hogy egyébként Fondiban ilyenkor nyüzsög a nép az utcán, asszonyok, férfiak, gyerekek, macskáikkal, kutyáikkal, szamaraikkal, lovaikkal, sőt még a tyúkjaikkal is, és mindenki megy a dolga után, vagy örül a szép időnek, sétálgat, beül a kávéházba, vagy ki a háza elé. Egy-egy zegzugos mellékutca megtévesztette az embert: mintha élet lett volna benne, pedig csak a vakító nap tette, amint rátűzött az útburkolatra meg a házak homlokzatára; de csak jobban meg kellett nézni, máris szembetűntek a megvakított ablakok, az elreteszelt kapuk, és szinte félelmetes volt a macskaköveken hanyatt vágódó nap; ahogy féltük a csendet, és benne a saját lépteink zaját is. Egyremásra megálltam, bekopogtattam egy-egy kapun, kiabáltam, de

senki se nyitott, senki se dugta ki a fejét, hogy feleljen nekem. Végül elénk bukkant a Kakas-vendéglő, amelynek facégérén színehagyott és összevissza karcolt kakas volt látható. Ócska, zöld ajtaja zárva, régimódi zárján nagy kulcslyuk; rátettem a lyukra a szememet és bekukucskáltam. Láttam a sötét helyiség mélyén a kertre néző ablakot, a kertet borító lugast, amire csak úgy záporozott a fény, láttam a zöld tőkéről csüngő számtalan fekete szőlőfürtöt, meg még egy napsütötte asztalt, de senki és semmi mást. Itt se felelt senki a szavamra, elmenekült a kocsmáros is, akár a többiek. Ez lett volna hát a vidék: Rómánál is rosszabb. Becsapódtam. Errefelé ugyan meg nem lelem azt, ami Rómában hiányzott, töprengtem magamban, és ezzel fordultam Rosettához. – Tudod-e, mit mondok én teneked? Szusszanunk egyet, aztán visszamegyünk az állomásra, és felülünk a római vonatra. Meg is tettem volna, de észrevettem az arcán az ijedelmet. Biztos a bombázások jutottak az eszébe. – Azért – tettem hozzá sietve – mielőtt visszafordulnánk, még teszek egy próbát. Ez itt Fondi. Nézzünk szét a környéken. Hátha találunk egy parasztot, aki egy-két éjszakára befogad bennünket a házába. Aztán majd meglátjuk. Megpihentünk hát egy kicsit egy ócska kőkerítés tetején, de beszélgetni nem beszélgettünk, mert még a hangunktól is szinte féltünk ebben a sivatagban, aztán visszaraktuk a táskákat a fejünkre és elhagytuk a várost. De nem ott, ahol bejöttünk, hanem a másik végén. Mehettünk már vagy egy félórát az országúton, tűzött a nap, s itt is ugyanazt a fehér, lisztes port tapostuk. Alighogy az út két

oldalán elkezdődtek a narancsligetek, rákanyarodtam az első ösvényre, ami közéjük vitt. Gondoltam, csak elvisz valahová. Ezek a vidéki

ösvények

valahová

mindig

kilyukadnak.

Csak

úgy

roskadoztak a narancsfák a gyümölcstől, lombjukon nyoma se a pornak, és a cserjés csupa árnyék; a napszítta, poros országút után üdülés volt a számunkra. Ahogy haladtunk a narancsfák között kígyózó ösvényen, megszólalt Rosetta: – Édesanya, a narancsot mikor szüretelik? – Novemberben kezdenek hozzá. Meglátod majd, milyen édes ez a gyümölcs – feleltem neki kapásból. De el is haraptam tüstént a szavamat, hisz épp hogy szeptember vége volt, és én mindig azt mondtam neki, hogy ha tíz napot el leszünk Rómától, az sok, pedig tudtam, hogy ez nem igaz, és most elszóltam magamat. Ő azonban, szerencsére, rá se hederített. Így hát lépdeltünk tovább az ösvényen. És lám, a végén egy tisztás, a tisztás közepén pedig kis ház, amit valamikor rózsaszínűre festhettek, de a nyirkosság meg az évek, bizony megfeketítették, és lehántották róla a vakolatot. Külső lépcső vitt fel a második emeletén levő bolthajtásos teraszra, ahonnan kötegszám lógott le a paprika, a paradicsom meg a hagyma. A ház előtti szérűskertben fügét szórtak a napra száradni. Parasztház, amit laktak is. Még mielőtt hívhattuk volna, már jött is a gazda. Rögtön éreztem, hogy ez eddig valahol leskelődött, és először szemügyre akart venni bennünket. Ijesztően vékonypénzű öreg volt, csupacsont madárfején hosszú, csőrszerű orr, szeme beesett, homloka alacsony és kopasz, mintha csak egy kánya homloka lenne.

– Kik vagytok, mit akartok? – kérdezte, egy sarlót szorongatva a kezében, mintha védekezni akarna vele. Én azonban megőriztem a higgadtságomat, főleg mert Rosetta velem volt, és az ember el se tudja képzelni, milyen erőt ad az embernek egy nálánál gyöngébb, aki védelemre szorul. Azt feleltem neki, hogy nem akarunk mi semmit a világon. Lenolaiak vagyunk, mondtam, ami alapjában véve igaz is volt, hiszen Lenolától nem is olyan messze születtem, és hogy aznap már igen sokat mentünk, és nem visz tovább a lábunk, és ha éjjelre adna nekünk egy szobát, jól megfizetném, akár a szállót. Szétvetett lábbal állt a szérűskert közepén és hallgatott, csak hallgatott: rongyos nadrágjában, folt hátán folt zekéjében, és azzal a sarlóval madárijesztőnek nézhette bárki; úgy hiszem, csupán azt értette meg a szavaimból, hogy megfizetek neki rendesen, mert ahogy később rájöttem, félbolond volt, csak a haszon, az volt az istene, ezenkívül se látott, se hallott. De azt is nehezen fogta fel, hogy mi jó neki, mert nem is tudom, mennyit magyarázgattuk már, hogy voltaképpen miről van szó, ő csak egyre azt hajtogatta, hogy „Nincs szoba, meg ha fizetsz is, mivel fizetsz, he?” Nem akartam előhúzni a szoknyám alá dugott kis zacskóból a pénzt. Az ember soha nem tudhatja: háború idején mindenkiből lehet tolvaj meg gyilkos, és az öregnek amúgy is elég tolvaj – sőt gyilkos – képe volt. Így hát nem maradt más hátra, csak kibeszélni a tüdőmet, hogy fizetek, fizetek, fizetek, legyen nyugodt. De nem fogta fel. Rosetta már ráncigálta is a ruhám ujját, és sugdosta, hogy jobb lesz menni, mikor szerencsére megjelent a feleség, egy alacsony, sovány asszonyka, aki jóval fiatalabb volt az uránál,

rángatózó, ideges arcú, villogó szemű nő. Férjével ellentétben tüstént megértett bennünket, és éppen csak meg nem ölelgetett. – Persze, hogy van szoba. Miért ne lenne? Mi kinn alszunk majd a teraszon vagy a pajtában, és megkapod a mi szobánkat. Meg akad ennivaló

is,

velünk

eszel,

persze

csak

valami

egyszerűt,

parasztkosztot, de velünk eszel. Az öreg közben odább húzódott, és mogorván bámult ránk, meresztgette a szemét, mint a vén, beteg kakas, mikor csak áll-áll petyhüdten, de már a csipegetéshez sincs kedve. – Gyere, na – karolt belém az asszony –, megmutatom a szobát, gyere, megkapod az ágyamat, mi meg majd a teraszon alszunk. És a külső lépcsőn felvitt bennünket a második emeletre. Így kezdődtek a Concettánál töltött napjaink. Concettának hívták az asszonyt, a férjét meg Vincenzónak. Vagy húsz évvel idősebb volt a feleségénél, és egy bizonyos Festa nevű egyén árendása volt. Felesbe bérelte az illető földjét, aki foglalkozására nézve kupeckedett, és most, mint annyian mások, odábbállt a városból, és valamelyik környező hegy tetején élt egy házban. Volt két fiúgyerekük is, Rosario és Giuseppe, mind a kettő barna, durva, brutális képű, apró szemű és alacsony homlokú, néha-néha ha szóltak egy szót, és csak ritkán lehetett látni őket: bujkáltak, mert a fegyverszünetkor mind a ketten megléptek a katonaságtól, és utána már nem jelentkeztek, és most trémáztak, hogy elkapja őket egy fasiszta járőr, amelyik férfiak után szaglászik, hogy legyen kit munkára küldeni Németországba. A narancsligetekben rejtőzködtek, és csak az étkezések idejére kerültek elő. Magukba hányták az

ennivalót, egy-egy szót ejtettek, aztán eltűntek megint valamerre. Bár velünk kettőnkkel előzékenyen bántak, mégis ellenszenvesek voltak nekem. Meg se tudnám mondani miért, és nemegyszer mondtam el magamnak, hogy igazságtalan vagyok velük; de egy szép napon bebizonyosodott, hogy nem csalt az ösztönöm, és hogy ezek ketten – ahogyan kezdettől fogva gyanítottam –, mihaszna fráterek. Hozzátartozik az ügyhöz, hogy nem messze a háztól, a narancsfák között, nagy, zöldre festett, palatetős deszkabódé állt. Concetta úgy mondta, hogy szüret után itt tartják a narancsot, ami igaz is lehetett. De hát hol volt még a narancsszüret? Minden gyümölcs ott lógott még a fán, de a szülők meg a két fiú így is sokat sürgölődött a bódé körül. Nem vagyok kíváncsi természetű, de hogy idecsöppentünk a lányommal ezek közé az ismeretlenek közé, akikben, az igazat megvallva, nem bíztam, hogy úgy mondjam a szükség vitt rá a kíváncsiskodásra. Egy délutánon azután, hogy az egész család lement a bódéba, kisvártatva én is utánuk mentem, és behúzódtam a narancsfák közé. Ez az inkább fatákolmánynak, mint bódénak nevezhető valami, egy másik, jóval kisebb tisztáson állt: a színehagyott alkotmánynak csáléra állt a teteje, és a gerendáit csak a csoda tartotta össze. A tisztás közepén, öszvérre fogva, Vincenzo kordája, rajta pedig egymás

hegyén-hátán rengeteg holmi:

ágysodronyok, matracok, székek, szekrények, csomagok. A bódé elég nagy, kétszárnyas ajtaja tárva-nyitva, és a két fiú éppen nagyban oldozta a köteleket, amik az egész retyerutyát tartották. Vincenzo, kissé félrébb egy fatönkön ült, és a szokott félbamba módján pipázott; Concettát azonban nem láttam, mert benn volt a bódéban,

csak a hangja hallatszott: – Mozogjatok, na, gyorsabban, mert ránk esteledik. A két fiú pedig, akit eddig mindig szótlannak, amolyan tedd-ide tedd-oda félének, szinte ijedtnek láttam, mintha most más ember lenne: ügyesek, fáradhatatlanok, határozottak voltak, égett a kezükben a munka. Az embereket – ötlött az eszembe –, akkor kell megfigyelni, mikor azt a munkát végzik, ami érdekli őket: a parasztot a mezőn, a munkást a műhelyben, a kereskedőt a boltban, és – nevezzük csak nevén a gyereket – a tolvajt a zsákmánya mellett. Mert azok a sodronyok, székek, szekrénykék, matracok meg a többi cókmók, lopott holmi volt. Gyanítottam én ezt mindjárt, de a gyanúmat Concetta aznap este meg is erősítette, amikor egy hirtelen nekirugaszkodással megkérdeztem tőle, ugyan kié az a sok bútor, amit délután beraktak a bódéba. Fiai, a szokás szerint, nem voltak már ott, elmentek; Concetta, mintha meglepődött volna, de csak egy pillanatig: aztán máris összeszedte magát és azzal a lelkendező, túlzott vidámkodásával ezt mondta: – Ja, te láttál bennünket? Rosszul tetted, hogy nem jöttél oda, legalább segíthettél volna. Nincs minekünk semmi takargatnivalónk, semmi a világon. Egy fondi házból való az a holmi. A házigazda, szegény feje, valahol a hegyek között kószál, és isten tudja, mikor tér vissza. Jobbnak láttuk elhozni a házából a holmit, nehogy legközelebb bomba érje, és tönkremenjen minden. Akkor inkább legyen itt minálunk, nem? Így legalább valakinek haszna van belőle. Háború van, komaasszony, és ilyenkor tartsa nyitva az ember a szemét. Minden, amit ott hagyunk, az tiszta veszteség. Aztán meg, a

háború után, a házigazda úgyis biztos megfizetteti magának a kormánnyal a holmiját, és szebbet vásárol a réginél. Rosszullét környékezett, sőt megrémültem, és úgy hiszem, kiszállt az arcomból is a vér. – Mi az, édesanya, rosszul vagy? – emelte rám a szemét Rosetta. Megriadtam, mert kereskedő lévén, igen erősen élt bennem a tulajdon iránti érzés, és mindig becsületes voltam, és azt tartottam, hogy ami az enyém, az az enyém, és ami a tiéd, az a tiéd, és ezt nem szabad összezavarni, mert akkor minden a feje tetejére áll. És lám, most tolvajok házába keveredtem, és ami a legrosszabb, ezek a tolvajok még csak nem is féltek, hisz errefele már nem volt se törvény, se csendőr, de nemcsak, hogy nem féltek, hanem szinte dicsekedtek a tolvajságukkal. Szólni persze nem szóltam, de Concetta észrevehetett rajtam valamit, mert ezt tette hozzá a szavaihoz: – Értsük meg egymást, mi csupán azért vettük magunkhoz ezt a holmit, mert úgyszólván már senkié. Azért mi becsületes népek vagyunk ám, Cesira, és ezt mindjárt be is bizonyítom teneked: kopogjál csak itten. Felállt és a tűzhelytől balra megkopogtatta a konyha falát. Utána én is. A koppanás hangjából ítélve, valami üreg volt a falban. – Mi van mögötte? – kérdeztem. Mire ő, lobogva: – Festa holmija, egész vagyon, a lánya egész kelengyéje, csupa házimunka: lepedők, takarók, lenvásznak, ezüstök, edények, csupa nagy érték.

Elképedtem, mert ezt nem hittem volna. Concetta pedig, egyre azzal a furcsa lobogással, amivel mindent csinált, és mindent mondott, tovább magyarázott: – Vincenzo meg ez a Filippo Festa, ahogy mondani szokták, egymás Szent Jánosai voltak, azaz Festa tartotta keresztvíz alá Vincenzo fiát, Vincenzo pedig Festa lányát; így Szent János révén, mondhatni, rokonok lettek. És Festa megbízott az ő Szent Jánosában és mielőtt a hegyekbe menekült volna, minden holmiját befalazta ide, a Vincenzo konyhájába és megeskette Vincenzót, hogy a háború után egy szálig visszaad neki mindent, és Vincenzo meg is esküdött erre. – Festa holmija – fejezte be Concetta olyan hangsúllyal, mintha csak az Atyaúristenről magáról beszélne – szent. Inkább elemésztem magamat, de hozzá nem nyúlok. Már egy hónapja, hogy itt van, de itt is marad a háború végéig. Tamáskodtam; és Vincenzo se győzött meg, mikor hosszú hallgatás után kivette a szájából a pipát és kongó hangon ezt mondta: – Úgy is van. Szent. Csak a testemen át férhet hozzá, akár német, akár olasz. Férjének szavaira Concetta csillogó és lelkendező szemmel nézett rám, mint aki azt mondja, hogy ,,Na, látod? Mit szólsz? Ugye, hogy becsületes népek vagyunk?” De mintha belém fagyott volna a lélek, és ha eszembe jutott, milyen lázas serénységgel hordták le a fiaik a kordéról azt a sok holmit, akkor nem tudtam megszabadulni a gondolattól, hogy „aki egyszer lopott, az másodszor csak folytatja”

Főként e miatt a história miatt kezdtem törni a fejemet azon, hogy el kéne innen menni máshová. Ott volt a pénz, nem is kevés, a szoknyám alatti kis zacskóban, és igazán nem tellett sokba két szegény, védtelen, magányos nővel elbánni egy olyan helyen, ahol se törvény, se csendőr. Nem mutattam meg Concettának a zacskót, ez igaz, de mindig fizettem valami keveset az ennivalóért meg a szobáért és megmondtam, hogy fizetni is fogok. Biztos gondoltak hát rá, hogy valahol van pénzem. Ma még csak gazdátlan holmit loptak, de holnap már az én pénzem után vethetik magukat, sőt meg is ölhetnek. Nem lehetett tudni. Ez a két brigantiképű kölyök, ez a hibbant öreg, meg ez az őrültségre hajló asszony – az ember sohase tudhatta, hányadán áll velük. A házuk elég közel esett Fondihoz, de a narancsfák úgy eltakarták, annyira félreeső és magányos volt, hogy itt akár meg is nyúzhatták az ember gyerekét, a kutya se vette észre. Rejtekhelynek, igaz, jó volt, de az a fajta, ahol nagyobb lehet a baj, mintha kiáll valaki a szabadba, a repülőgépek alá. Még aznap este, ahogy lefeküdtünk, ezt mondtam Rosettának a szobánkban: – Ez a család csupa gazember. Lehet, hogy nem bántanának bennünket, de az is meglehet, hogy leszúrnak és megtrágyázzák velünk a narancsfáikat: nem sokat számítana nekik. Azért beszéltem, hogy kiöntsem magamból a nyugtalankodást; de rosszul tettem, mert Rosetta még nem tért magához a római bombázások okozta rettenetéből. Azon nyomban ki is tört belőle a zokogás, szorosan átölelt és ezt suttogta: – Borzasztóan félek, édesanya. Miért nem megyünk máris? Mire elkezdtem neki magyarázni, hogy én csak képzelődtem,

hogy minden a háborún múlik, szóval, hogy Vincenzo, Concetta meg a gyerekeik voltaképpen derék emberek. Nem mintha meggyőztem volna. – Azért én mégis elmennék innen – mondta végül –, hisz amúgy is elég rosszul érezzük itt magunkat. Meg is ígértem neki, hogy az első adandó alkalommal megyünk, mert végeredményben igaza volt: pocsékul éreztük magunkat. Rosszul bizony, és most, ha visszagondolok, megmondhatom, hogy amíg csak a háború alatt oda voltunk, soha nem éreztem magamat olyan rosszul, mint Concettáéknál. Ideadta ugyan nekünk a hálószobáját, ahol házasságuk első napjától kezdve benn aludtak, de mondhatom, hogy még életemben ilyen istállót nem láttam, pedig magam is paraszt vagyok. Olyan büdös volt ez a szoba, hogy még nyitott ablaknál se kapott levegőt benne az ember, és szinte megfulladt. Hogy mitől bűzlött? Attól, hogy folyton zárva tartották meg a régtől beavasodott izzadságtól, a svábbogaraktól, a húgytól. Kutattam, hogy mi bűzlik benne úgy, és kinyitottam a két éjjeliszekrényt: két igen nagy alakú és szűkre formált, fül nélküli éjjeliedény volt bennük, inkább két nagy tégelynek látszottak, fehér porcelánjukon rózsaszín virágok; ezeket az éjjeliket még soha az életben ki nem öblítették, volt is bennük minden, amit csak el lehet képzelni, és a bűz jórészt ezekből áradt. Kitettem őket az ajtó elé, mire Concetta éppen csak meg nem vert, dühösen ordított velem, hogy ő még az anyjától kapta az éjjeliket, a családja használta őket, és nem érti, miért nem jó nekem, ha a szobában vannak. Az első éjszakán, hogy lefeküdtünk a széles ágyba, a lyukas, szakadt

matracra, ami kenyérmorzsával meg egyéb szúró és csipkedő istennyilával volt tele, a pókhálóvékony szövete meg mintha minden mozdulatunkra repedt volna egyet, mondom az első éjszakán minden porcikám viszketett, de nemcsak az enyém, Rosettáé is, aki nem lelt nyugtot, egyre csak hánykolódott, és le se hunyta a szemét. Végül gyertyát gyújtottam, és a gyertyatartóval a kezemben megvizsgáltam az ágyat: a fényességnél nem egy, nem is két poloskát fedeztem fel, hanem csapatostul rohantak szerteszét a sötétvörös, kövér dögök, csak úgy pukkadoztak a vérünktől, amit órákon át szívtak belőlünk. Feketéllett tőlük az ágy, és nem túlzok, ha azt mondom, hogy életemben ennyit együtt még nem láttam. Rómában is került már a szemem elé egy-egy, de akkor rögtön fölfrissítettem a matracot, és kész –, nem volt több. De itt ezrével nyüzsögtek, és szemmel láthatóan nemcsak a betétbe, hanem az ágykeretbe is befészkelődtek, szóval az egész szobába. Másnap reggel, felkelés után odaálltunk Rosettával a szekrény tükre elé: telis-tele voltunk piros pöttyökkel, végigcsipkedték az egész testünket, úgy néztünk ki, mintha valami undorító bőrbajunk lenne. Hívtam Concettát, és rámutattam az ágyon meztelenül pityergő Rosettára, és megmondtam neki, szégyellheti, hogy odafektetett bennünket a poloskák közé. Mire ő a szokott lobogásával azt felelte: – Igazad van, szégyellem is, illetlenség volt tőlem. Tudom, hogy van poloska, és undok dolog is. De hát mi szegény falusiak vagyunk, te meg városi hölgy: nekünk a poloskák, neked a selyemlepedő. Lelkendezve helyeselt, de furcsán, mintha csúfolkodna velem; és valóban, miután elismerte az igazamat, azzal a meglepő fordulattal

fejezte be a szavait, hogy a poloskák is Isten állatkái, s ha Isten megteremtette őket, ez arra mutat, hogy jók is valamire. Végül kijelentettem, hogy mi pedig ettől fogva kinn alszunk a pajtában, ahol az öszvér szénáját tartják. A széna bökdösött ugyan, és akadt abban is csúszómászó, de ezek ha meg is másszák az ember testét, legfeljebb, ha csiklandoznak, de nem vérszopók. Persze tisztában voltam vele, hogy ez így sokáig nem mehet. Minden utálatos volt itt: nemcsak az alvás, az evés is. Concetta lompos, piszkos teremtés volt, mindig kapkodott, nem adott magára semmit, csak úgy feketéllett a konyhája, a serpenyőin és a tányérjain esztendők kosza, vizet soha nem láttam nála, nem is mosogatott, és főzni is csak úgy ripsz-ropsz főzött, ahogy esett, úgy puffant. Mindennap ugyanazt készítette, azt, amit a szűkebb hazámban cakumpakk-levesnek

hívnak:

az

ember

vág

egy

csomó

hajszálvékony cipószeletet, egymásra rakja, míg csak tele nem lesz vele egy cserépfazék; aztán a kenyérre ráönt egy kisebb fazéknyi bablevest. Hidegen eszik, de csak miután a leves jól beleitta magát a kenyérbe, hogy jó lucskos legyen az egész. Soha nem kedveltem: de itt, Concettánál, már csak a szenny miatt se, hiszen mindig talált benne az ember valami légy- vagy sváb-félét, és tetejébe még ezt a semmiséget se tudta ízletesen elkészíteni, itt éppenséggel felfordult tőle a gyomrom. Aztán, amúgy parasztosan, nem tányérból, hanem a fazékból ettek, mind egyszerre halásztak benne a kanalukkal, teletömték a képüket, aztán vissza a kanalat a lucsokba. El tudják képzelni? Egyik nap, hogy egy csomó döglött legyet találtam a bab meg a kenyér közé szorulva, és emiatt valamilyen megjegyzést

tettem, Concetta, rettentő ostobán, ezt felelte: – Egyél, egyél. Végtére is, mi az a légy? Hús. Se jobb, se rosszabb a borjúnál. Végül látva, hogy Rosetta már képtelen megenni ezt a rondaságot,

rászoktam,

hogy

Concettával

ki-kijárogassak

a

gyümölcsösükből az országútra. Most ott volt a piac; a városban a légitámadások meg a fasiszták rekvirálásai miatt nem volt már biztonságban

semmi.

Az

országút

mentén

mindig

akadt

parasztasszony, aki aznapi tojást, gyümölcsöt, egy-egy darabka húst, sőt néha még halat is árult. Elképesztő árakat kértek, és ha az ember alkudozni kezdett velük, azt felelték, hogy „jól van, na, te megeszed a pénzt, én meg a tojást”. Azok is tudták, hogy éhezik a nép, és hogy ilyenkor értéktelen a pénz, ki is nyomták belőlem a szuszt. Azért mindig vettem valamit; a végén még Concettáékat is én tápláltam, csörgött is a pénzem, mint szitán a víz, ami eggyel több ok volt a nyugtalankodásra. Menni, menni, de hova? Egy napon aztán azt mondtam Concettának, hogy mivel nem jönnek az angolok, most már jobbnak látjuk, ha valamilyen kocsival, de akár gyalog is, eljutunk a szüleim falujába, és ott várjuk be a háború végét. Mire tüstént lelkesen helyeselt: – Nagyon is igazad van! Az ember csak a saját otthonában érezheti magát igazán jól. Az anyát, azt senki se pótolhatja. Jól teszed. Itt úgyse tetszik neked semmi, poloskás az ágy, rossz a hirtelenleves, de odahaza a szüleid házában lehet poloska meg rossz lehet a leves, akkor is mennyország lesz neked. Mi az, hogy?

Rosario holnap elvisz benneteket kocsin, tesztek egy szép utat. Boldog bizakodással vártuk a másnapot, hogy Rosario nem tudom honnan visszaérkezzen. Meg is jött, de a kocsi meg az öszvér helyett egy zsák rossz hírt hozott: a németek szedték össze a férfiakat; aki kidugta az orrát az országútra, azt a fasiszták tüstént letartóztatták, az angolok bombáztak, az amerikaiak meg ejtőernyőn ereszkedtek lé; éhség, ínség és felfordulás mindenütt; és az angolok meg a németek éppen a szülőfalum környékén rontanak egymásnak nemsokára, hogy a német parancsnokságon ezt megtudták, azóta a vidéket már ki is ürítették, és mindenkit egy Frosinone melletti koncentrációs táborba szállítottak innen. Elmondta azt is, hogy a repülők miatt sincsenek biztonságban az utak, mert leszállnak, egész mélyre, és addig géppuskázzák a népet, amíg egy is életben van; és hogy a hegyi utak se biztonságosak, mert hemzsegnek a szökött katonák meg az útonállók, akik akármilyen semmiségért ölnek; meg hogy szerinte jobb, ha itt Fondiban várjuk be az angolokat, mert napok alatt megérkeznek, nyomulnak előre a szövetségesek, és nem kell egy hétnél több, már itt is vannak. A végén egy csomó hazug meg igaz dolgot úgy összekavart;, hogy a hazugság is igaznak hatott. Igaz, hogy bombáztak és géppuskáztak, de az, hogy nemsokára csata lesz a szülőfalum környékén, az mese volt, és az se volt igaz, hogy kiürítették azt a vidéket. De hát mi ketten, magunkra hagyva, egyetlen rémületben éltünk, csak Rosario hozott híreket; eszünkbe se jutott, hogy mindezt a sok rosszat azért mondja, hogy visszatartson bennünket, és hogy tovább is szedhessék tőlünk a sápot. De meg igazán ronda időket éltünk, és itt volt a lányom: még akkor se

vehettem magamra a felelősséget, még akkor se kelhettem útra, ha csak századrész annyi veszéllyel kerülök szembe, mint amennyiről ő beszélt. Úgy döntöttem, hogy majd máskor megyek a szülőfalumba, és itt várom be a szövetségeseket. De csak furkált bennünket, hogy minél hamarabb magunk mögött hagyjuk Concetta házát, mert a narancsligetek között, abban az elzártságban, minden megtörténhetett; és ahogy múltak a napok, egyre inkább féltem a fiaitól. Hogy szűkszavúak voltak, azt már említettem; de mikor megszólaltak, akkor se valami megnyerő jellemről árulkodtak a szavaik. Képesek voltak tréfálkozva ilyeneket mesélni: – Egy albániai faluban ránk lőttek, ketten meg is sebesültek közülünk. Tudod, mit kaptak ezért? Mivelhogy minden férfi meglépett, a nőket hordtuk össze, persze a legszemrevalóbbakat, és végigmentünk rajtuk, mindegyiken... Volt, amelyik

nem is

ellenkezett, mert a ringyó már alig várta, hogy fölrakja a szarvakat arra a koszos férjére, de volt, amelyiket úgy kellett leteperni... Egyik-másikra annyian szálltunk rá, hogy utána lábra se tudott állni, csak feküdt, mint a halott. Engem ilyenkor, mintha fejbe vertek volna, de Concetta csak vihogott: – Eh, fiatalok – ismételgette – a fiatalok meg szeretik a lányokat; bizsereg a vérük. Rosettára még nálamnál is erősebben hatott az effajta beszéd, belesápadt, szinte reszketett. Addig-addig, hogy egy napon rájuk is szóltam:

– Fogjátok már be a szátokat, itt van Rosetta is, és az ember nem beszél így hajadon lányok előtt. Jobb szerettem volna, ha visszanyelvelnek, sőt, ha sértegetnek, azt se bántam volna, de csak hallgattak és beérték azzal, hogy a parázsló szén-szemükkel méregessék Rosettát a talpától a feje búbjáig. Az anyjuk meg közben egyre ilyeneket mondogatott: – Fiatalok, na, és bizsereg a vérük. De te csak ne féltsd a lányodat, Cesira. A világ sűrű kincséért se nyúlnának hozzá egy ujjal se a fiaim. Ti itt vendégek vagytok, a vendég pedig szent. Rosetta olyan biztonságban van nálunk, mintha templomban lenne. De a fiúk hallgatása, s az anyjuk lobogása közben bennem egyre csak nagyobb lett a félsz. Egy paraszttól vettem is egy rugóra járó tőrt, s ott tartottam a pénzeszacskómban. Sose lehessen tudni: ha egyszer mégis próbálkoznának, először ott leszek én, aki, ha kell, akár le is szúrom őket. Néhány héttel az odaérkezésünk után azonban olyan dolog történt, ami végleg megérlelte bennünk az elhatározást, hogy innen el kell menni. Az egyik délelőtt kinn ültünk Rosettával a szérűskertben, és csak hogy csináljunk valamit, válogatni kezdtük a kukoricacsöveket, mikor az ösvényen felbukkant két férfi. Nemcsak a nyakukba vetett fegyverükről meg a zakójuk alól kikandikáló fekete ingről, hanem arról is tüstént rájöttem, kicsodák, hogy Rosario, az egyik Concetta-kölyök, aki nem messze tőlünk hagymát meg kenyeret falt, alig pillantotta meg őket, máris rohanvást szedte a lábát, és tűnt el a narancsfák között. – Fasiszták. Te meg se mukkansz, csak én beszélek – szóltam oda

halkan a lányomnak. Ismertem ezeket a júliusi, friss fasisztákat, akár a tenyeremet, eleget forogtam közöttük Rómában: barmok, de a legrosszabb fajtából, érdekhajhász tekergők, akik most húzták magukra a fekete inget, amikor már mindenki másnak elment tőle a kedve; afféle alja nép, amilyen a Tiberisen túl és Pontéban mindig bőven akad. Erről a két nyamvadt, nyomorult kripliről azonban az első pillantásra tudni lehetett, hogy jobban félnek a puskájuktól, mint azok, akiket riogatni akarnak velük. Az egyik görnyedt, kopasz, az arca összezsugorodott, mint, a száraz gesztenye, a válla siralmasan hitvány, a szeme mélyen az arcában, kacsaorrú és nagy szakállú; a másik meg valami törpeféleség, de nagy, dagadt feje volt, mint egy egyetemi tanárnak, és szemüvegén át komolyan nézegette a világot. Concetta, aki már benn is volt a kertben, ugyancsak akkurát néven üdvözölte az elsőt: – Mi szél hozott erre, Pávián? Pávián, az a kopasz, girhes, ide-oda ringatózott a lábán, a puskatusát veregette, és melldüllesztve így szólt: – Ugyan-ugyan, komámasszony, értsünk szót. Tudja maga, hogy minket mi szél hozott erre. Nagyon is jól tudja. – Becsületemre, nem értelek. Bort akarsz? Vagy kenyeret? A kenyerünk magunknak is kevés, de egy flaska bort adhatunk meg egy kis aszalt fügét is. Persze csak afféle parasztfügét. – Komaasszony, maga ravasz teremtés, de most még egy magánál is ravaszabbra akadt. – Mit beszélsz, Pávián? Én ravasz? – De mennyire. Te is, a férjed is, és mindőtöknél ravaszabbak a

fiaid. – Az én gyerekeim? Ember szeme nem is látta őket. Én legalábbis az ég tudja, mióta nem. Hisz Albániában vannak szegénykéim, odaát harcolnak a királyért és Mussoliniért, hogy tartsa meg mind a kettejüket a menny béli örökre jó egészségben. – Miféle királyt, miféle királyt?! Köztársaság van, Concetta. – Hát akkor éljen a köztársaság. – És a fiaid nincsenek Albániában, hanem itthon vannak. – Itthon? Bár igazad lenne. – Bizony, hogy itt vannak, és legutóbb tegnap látták feketézni őket Coccoruzzo táján. – Ugyan, Pávián. Az én fiaimat? Mondom, bár igazad lenne, akkor legalább magamhoz ölelhetném őket, tudnám, hogy már nem fenyegeti őket semmi veszély, és nem sírnám át az éjszakát. Hiszen így a hétfájdalmú Madonnáénál is több az én fájdalmam. – Ugyan, hagyd el, mondjad meg nekünk, hol vannak, és végeztünk. – Mit tudom én? Adhatok neked bort, adhatok neked aszalt fügét, még egy kis búza harmadikját is adhatok, pedig magunknak is alig van, de hogy adjam neked elő a fiaimat, ha egyszer nincsenek idehaza? – Hát akkor lássuk azt a bort. Le is ültek a két székre a szérűskertben. És Concetta, a szokott lobogásával, már ment is és hozta a fiaskót, két poharat és egy kaska aszalt fügét. Pávián lovagló ülésben ült a székén, felhajtotta a bort, aztán megszólalt:

– A te fiaid katonaszökevények, Concetta, tudod-e, mi vár az ilyenekre? Ha elfogjuk őket, kivégzés. Így szól a törvény. – Igazatok is van – bólintott rá teljes egyetértéssel az asszony –, a katonaszökevényeket agyon kell lőni... Gazemberek... ki kell irtani őket egy szálig. Csakhogy az én fiaim nem azok, Pávián. – Ugyan mi mások lennének? – Katonák. Harcolnak Mussoliniért, hogy tartsa meg őt a Mennybéli száz esztendeig nekünk. – A feketepiac katonái, mi? – Kérsz még bort? Igen, amikor már elapadt a szava, borral kínálta őket; az a kettő meg főként ezért is jött. Elfogadták hát, és ittak. Mi ketten kissé távolabb a lépcsőn üldögéltünk. Pávián, iszogatás közben, Rosettán felejtette a szemét; de nem mint a rendőr, aki szimatol, van-e itt valaki, akinek nincsenek rendben az igazolványai; hanem a lábát bámulta meg a mellét, mint akinek nagy gusztusa támadt egy csinos nőre. Végül Concettához fordult: – Azok ketten meg kicsodák? Én feleltem sebtiben Concetta helyett. Nem akartam a fasiszták orrára kötni, hogy rómaiak vagyunk. – Concetta unokahúgai vagyunk Vallecorsából. A lobogó Concetta meg ráduplázott: – Bizony ám, az unokahúgaim, Cesira az egyik bácsikám lánya, az én véreim, idejöttek mihozzánk, hiába, az alma mindig közel pottyan a fájához. De Pávián nemigen ette a maszlagot. Láthatóan értelmesebb volt,

mint ahogy szemre tűnt. – Nem is tudtam, hogy vannak rokonaid Vallecorsában. Mindig azt mondtad, minturnói vagy. És hogy hívják a széplányt? – Rosettának – feleltem én. Kihörpintette a poharát, felállt és odajött mellénk: – Te tetszel nekem, Rosetta. Éppen szükségünk van egy szobalányra a székházban, aki főzögetne meg rendben tartaná az ágyakat. Nem állnál be hozzánk? És már nyúlt is, és megfogta a lányom állát. Tüstént rálegyintettem a kezére: – Csak semmi potyázás. Tágra nyílt szemmel, csinált csodálkozással meredt rám: – Nafene, hozzád meg mi ütött? – Az, hogy ne nyúlj a lányomhoz. Mire leemelte a válláról a puskáját, és arcátlanul rám szegezte. – Tudod-e, kivel beszélsz? Föl a kezekkel! S én akkor, a legnagyobb léleknyugalommal, mintha csak főzőkanalat nyújtogatna felém, amivel a puliszkát keverik, félretoltam, de csak éppen hogy egy hajszálnyira, a csövet, és ezt mondtam neki megvetéssel: – Mi az, hogy fel a kezekkel? Azt hiszed, beijedek a puskádtól? Tudom, mire jó csak neked ez a mordály? Hogy bort potyázzál meg aszalt fügét, erre kell neked a fegyver. A vak is látja, hogy közönséges éhenkórász vagy, semmi más. Erre, furcsa módon, rögvest lehiggadt, és nevetve szólt oda a társának:

– Ezt ki kéne nyírni, nem? Az meg rántott egyet a vállán, és valami olyat mondott, hogy „mit állsz oda egy ilyen fehérnéppel”. S akkor Pávián leengedte a fegyverét. – Még ez egyszer megbocsátok – mondta méltósággal –, de vésd az agyadba, hogy megsuhintott a halál szele: aki egy ujjal is a milíciához ér, ólmot kap. Rómában meg Fondiban is mindenütt szó szerint ezt mázolták a házfalakra, onnan tanulta be, a marha. Majd mindjárt ezt is hozzátette: – De a lányodat beküldőd a coccoruzzói székházba. Értve vagyok? – Majd ha fagy. Egy nagy semmit, azt küldök neked. Mire odafordult Concettához: – Alkudjunk meg: mi nem törődünk vele tovább, hogy itthon vannak-e a fiaid, pedig te tudod, hogy itthon vannak, és ha utánuk nézünk, el is kapjuk őket, ez nem vitás. Te viszont elküldöd nekünk a húgocskádat. Világos? Az a szerencsétlen perszóna pedig annál jobban lobogott, minél bűnösebb és lehetetlenebb dolgokat kívántak tőle. Mondanom se kell, hogy most is szívből helyeselt: – De mennyire világos. Holnap lesz a napja, hegy Rosetta délelőtt ott van a székházban. Én magam kísérem oda, csak ti legyetek nyugodtak, főz majd rátok meg takarít is, amit csak akartok. Én magam viszem oda nektek holnap délelőtt. Mi az, hogy. Ezúttal bár forrt a vérem, okosabbnak láttam, ha tartom a számat.

A két lingár még egy darabig üldögélt, lenyeltek még néhány pohár bort, aztán az egyik a flaskával, a másik a kaskával nekiindult ugyanazon az ösvényen, amelyiken jött. Alig tették ki a lábukat, már mondtam is Concettának: – Elment az eszed? Még holtan se küldöm a lányomat cselédeskedni a fasisztákhoz. Nem is hepciáskodtam olyan nagyon, mert magamban azt reméltem, hogy Concetta csak a forma kedvéért állt rá az alkura, nem akart ellenkezni a két fasisztával, hogy jó-jó, csak már menjenek. De nem így volt, és elképedve láttam, hogy egyáltalán nincs felháborodva. – Miért, végtére is nem eszik meg. És a fasisztáknak mindenük van ám, komaasszony: mindennek a legjava, bor, hús, bab. Mindennap metélt van náluk meg borjúhús. Úgy élne közöttük Rosetta, mint egy királynő. – Ugyan, hogy mondhatsz ilyet? Elment az eszed? – Vedd, hogy nem mondtam semmit, de azt igen, hogy háború van, és ilyenkor az ember ne húzzon ujjat az erősebbel. Ez a fontos. És máma a fasiszták az erősebbek, hát őmellettük kell állni. Lehet, hogy holnapra már az angolok lesznek azok, és akkor majd őmelléjük állunk. – De hát nem érted, hogy ezek Rosettát másra is akarják? Nem láttad, hogy az a nyamvadt alak egész idő alatt hogyan meresztgette a mellére a szemét? – Na és? Előbb-utóbb, ha nem ez, hát az, úgyis rá kerül a sor. Na és? Most háború van, és a háború idején nem kell úgy finomkodni a

nőknek, nem kell elvárni úgy a tiszteletet, mint békében, ezt mindenki tudja. Aztán meg, komaasszony, amelyik kutya ugat, az nem harap. Ismerem én Páviánt: annak a bendője a legfontosabb. Egyszóval a napnál is világosabb volt, hogy komolyan vette Pávián javaslatát: te ideadod nekem Rosettát, én meg békén hagyom a fiaidat. Még csak azt se mondhatom, hogy a maga szempontjából ne lett volna igaza: ha a lányom elment volna cselédnek vagy izének a fasiszták közé, az az ő két csavargó fia nyugton alhatott volna odahaza, és a kutya se kereste volna őket. Csakhogy ő a fiai szabadságát az én lányommal akarta megfizetni; no de én is anya voltam, tudtam, hogy a fiaiért Concetta mindenre képes, még arra is, hogy másnap a nyakunkra hozza a fasisztákat, és a kezükre adja Rosettát, szóval tiltakozással itt már semmire se mehettem, egyszerűen szökni kellett. Hangot váltottam hát hirtelen. – Na jó, meggondoltam a dolgot – mondtam higgadtan. - Abban igazad van, hogy királynő módjára élhetne náluk a lányom, de azért mégse akarnám, hogy... – Ezek csak olyan szavak, komaasszony. Az ember legyen jóba az erősebbikkel. Háború van. – Jó, ma éjjel döntünk. – Kétszer is gondold ám meg. Nem kell elsietni. Én ismerem a fasisztákat, megmondhatom nekik, hogy egy-két napig elhúzódik az ügy. Várnak. De azt se feledd közben, hogy utána semmiben nem látsz majd szükséget. Azoknak van mindenük. Olajuk, boruk, disznajuk, lisztjük... Mást se csinálnak, csak isznak meg esznek. Jó dolgotokban úgy meghíztok majd, hogy na.

– Biztos, biztos. – A gondviselés küldte ide ezeket a fasisztákat, Cesira, mert bizony mondom, nemigen tudtalak volna már sokáig vendégül látni benneteket. Megfizetsz, az igaz, de hát ínséges időket élünk, és ilyenkor az élelem számít, nem a pénz. Aztán meg a fiaim se igen élhették volna már tovább ezt a bujdosó cigányéletet. Most majd nekik is nyugtuk lesz, békén alhatnak és dolgozhatnak. Én mondom neked, hogy a gondviselés küldte ide azokat a fasisztákat. Ő hát el volt rá szánva, hogy feláldozza Rosettát. Én meg, a magam részéről, úgy döntöttem, hogy még aznap éjjel megyek. A szokott módon, négyesben vacsoráztunk: mi ketten, Concetta és Vincenzo, mert a két fiú benn volt Fondiban; ahogy beértünk a pajtába, már mondtam is Rosettának: – Nehogy azt hidd, hogy hallgatok Concettára. Csak úgy tettem, mert az ilyen népekkel az ember vigyázzon. Most pedig csomagolunk, és pirkadatkor indulunk. – De hová, édesanya? – kérdezte sírósan. – El, erről a bűntanyáról. El. Ahová csak lehet. – De hová? Már többször megforgattam a fejemben a szökést, és volt is elgondolásom. – Az öregekhez nem mehetünk, mert kiürítették azt a vidéket, és isten tudja, mi van velük. Először is felkeressük Tommasinót: igen derék ember, és tanácsot kérünk tőle. Sokszor mesélte nekem, hogy a testvére családostul fenn él a hegyen, és hogy jól megy a sora. Ő majd útba igazít. Te csak ne félj, anyád itt van melletted, és szeret

tégedet. És pénzünk is van, márpedig a pénz a legjobb barát, csak abban bízhat az ember. Mindenképpen lesz helyünk hová menni. Szóval lelket öntöttem beléje; márcsak azért is elmondtam neki mindezt, mert ő is ismerte Tommasinót. Annak a Festának volt a féltestvére, akinek a földjét Vincenzo művelte. Kereskedő volt az illető egyén, aki bár majd belehalt a félelembe, mégse tudta rászánni magát, hogy felmenjen a rokonaihoz a hegyek közé, éspedig csupán csak a feketézés miatt maradt idelenn: mindenből adott-vett egy keveset. A sík vidék szélén, a hegyek lábánál élt egy kis házban; keresett szépen, de közben az életével játszott, mert felőle hullhattak a bombák, a géppuskagolyók, erőszakoskodhattak a fasiszták, rekvirálhattak a németek, ő csak üzletelt rendületlenül. De hát régi dolog, hogy a pénz még a gyávába is bátorságot önt: Tommasino is ilyen ember volt. Így hát azt a pár holmit, amit ideérkezésünk után elővettünk, most gyertyavilágnál visszadugdostuk a bőröndjeinkbe; s aztán úgy, ahogy voltunk, ruhástól végigheveredtünk a szénán, és aludtunk vagy négy órát. Rosetta, persze, szívesen aludt volna többet is, hisz fiatal volt, és olyan mély volt az álma, hogy akár egy egész falusi malacbanda húzhatta volna a fülébe, akkor se ébredt volna fel. Én azonban már, a magam korában, éberen aludtam, és amióta eljöttünk otthonról, a sok gond meg az idegesség miatt alig hunytam le a szememet. Hát az első kakasszóra keltem is fel a szénáról, és rázogatni kezdtem Rosettát. Pedig ilyenkor még sötét van, csak közel a pirkadat, és ezt a kakasok is tudják, mikor eleinte alig-alig hallhatóan, valahol a lapály mélyén, majd egyre közelebb és végül

ott, éppen mellettünk, a Vincenzo baromfiudvarában rázendítettek. Mondom, kezdtem őt rázogatni, de nem akarózott neki felébredni és félálomban egyre csak azt nyöszörögte, hogy ,,mi az, mi az?”, mintha nem tudná, hogy Concettáéknál vagyunk, Fondiban, nem pedig a római otthonunkban, ahol hét óra előtt soha nem keltünk fel. Végre magához jött, de azért nyűgösködött tovább. – Jobb szeretnél délig aludni – szóltam rá –, hogy aztán egy feketeinges úriember ébresszen fel? Mielőtt kiléptünk volna a pajtából, óvatosan kikémleltem az ajtón, és szemügyre vettem a szérűskertet: szerteszét a földön szárítani való füge, egy szék, rajta kukoricával telt szakajtó, amit Concetta felejtett ott, a ház mállott vakolatú, füstös fala, de sehol senki. Akkor felraktam a táskáinkat a fejtekercseinkre, akárcsak mikor a Monté San Biagió-i állomásra értünk, aztán otthagytuk a pajtát, és nagy fürgén elindultunk az ösvényen, a narancsligetek között. Tudtam én, hova megyek, és mikor kiértünk a narancsfák közül az országútra, a hegyeknek fordultam, a fondi sík vidéktől észak fele. Alig virradt, és eszembe jutott az a másik virradat, amikor Rómából menekültem. – Ki tudja – gondoltam magamban –, hány ilyen virradatot élek még meg, amíg hazatérhetek. Szürke, csalóka fény terjengett az egész vidék felett; az ég fehér is meg nem is, itt-ott csillag sárgállott rajta, mintha nem is nappal, hanem egy második éjszaka állna a küszöbön, amelyik már nem lesz olyan fekete, mint ez az elmúlt; harmat ült a kókadt, rezzenetlen fákon és az út törmelék-kövén,

mezítelen talpamon éreztem a hidegét. Dermedt volt a csend, de már ez sem az éjszakai hangtalanság, hanem csupa száraz nyikorgás, röpködés és zizzenés: lassan-lassan ébredezett a táj. Rosetta előtt lépkedtem, és néztem az égre nyúló hegyeket; sivár kopárságukat csak itt-ott tarkította egy-egy barna, kerek folt, mintha senki emberfia nem élne odafenn. Én azonban hegyek között születtem és tudtam, hogy érjünk csak fel, mindjárt találunk megművelt földeket, erdőket,

cserjéseket,

kunyhókat,

házakat,

parasztokat

és

evakuáltakat. Mi minden vár ránk vajon odafenn, töprengtem, bárcsak jóra fordulna a sorsunk, és bárcsak jó népekre akadnánk, ne olyan gonosztevőkre, mint Concettáék. És főleg ne tartson sokáig, és minél előbb jöjjenek az angolok, hogy visszamehessek Rómába, a lakásomba meg az üzletbe. Közben a hegytaréj mögött kibukkant a nap; a csúcsok és körülöttük az égbolt rózsállani kezdett. Halvány azúrjáról eltűntek a csillagok; egyszerre csak az olajfaerdők szürke ágai között, akár a színarany, felragyogott a nap; sugarai rácsapódtak az útra, és bár erejük még alig volt, mintha tüstént felmelegedett volna a harmat a lábam alatt. Nekividámított a napsugár. – Ki gondolná, hogy háború van? Itt, vidéken még csak eszébe se jut az embernek – szóltam Rosetta felé. De még ideje se volt válaszolni, máris íme egy repülőgép közeledett észbontó gyorsasággal a tenger felől: előbb csak az egyre erősödő, rideg morgását hallottam, és aztán megláttam, hogy billen egyet lefelé, és egyenesen nekünk tart. Éppen csak annyi időm volt, hogy karon ragadjam Rosettát, és az árkon át hanyatt-homlok rohanjak vele a kukoricásba, ahol hasra vágódtunk, a kukoricaszárak

közé; a gép egész alacsonyan végigsöpört az úton, fültépően, dühödt gonoszsággal dörgött, mintha csak miránk haragudna. Az országút egyik messzi pontján megfordult, egy nyárfasor fölött hirtelen a magasba ágaskodott, majd eltávolodott, és amint végigrepült a hegyderékon, mintha csak légy röpködne a napon. Hason fekve szorosan átöleltem Rosettát, de közben néztem az utat, ahol a kézitáskáját a földre ejtette, mikor megrántottam a karját. Most is ott hevert a táska. Láttam, hogy mikor a gép itt elrepült, ezernyi porfelhőcske csapott fel előtte a kavicsos földről, és rohantakrohantak a felhőcskék is a géppel együtt a hegyek iránt. Mikor a robaj végképp elült, kijöttem a kukoricásból, odamentem a táskához és megláttam, hogy több helyen lyukas, és az országúton rengeteg, kisujjam nagyságú sárgarézhüvely hever. Ez a gép kétségtelenül miránk lődözött, hiszen más senki nem tartózkodott az úton. Dögök – gondoltam, és végtelen gyűlölet fogott el a háború ellen: az a pilóta nem is ismert minket, meglehet, hogy Rosetta-korabeli, derék fiatalember, és csak azért, mert háború van, meg akart ölni bennünket. Már puszta időtöltésből is, mint mikor a vadász kisétál a kutyájával az erdőre, és találomra beledurrant egy fa sűrűjébe, és közben azt gondolja magában, hogy „valamit csak eltalálok, ha mást nem, egy verebet”. Igen, mi ketten, akár két veréb, amiket egy semmirekellő vadász puska végre vett, hogy aztán, ha a madárkák holtan lepottyannak, otthagyja őket, hisz nem ér velük semmit. – Édesanya – szólalt meg Rosetta pár lépés után –, te azt mondtad, hogy itt vidéken nincs háború, pedig ez az ember az életünkre tört.

– Tévedtem, gyerekem – válaszoltam neki. – Falun, városon mindenütt háború van.

Harmadik fejezet Vagy egy félórányi gyaloglás után útelágazáshoz értünk: jobbra egy hegyipatakon át vezető híd, és a hídon túl fehér házacska. Tudomásom szerint itt lakott Tommasino. Ahogy a híd könyöklőjén áthajoltam, megláttam egy asszonyt, amint a meder kövein térdepelve, a patak öblében ruhát mos. – Itt lakik Tommasino? – kiáltottam feléje. Kicsavart egy ruhadarabot, majd így felelt: – Igen, itt lakik. De most nincs idehaza. Kora reggel bement Fondiba. – És visszajön? – Persze, hogy vissza. Nem maradt más hátra, mint várni, és ezt is tettük. Leültünk egy kőpadra a híd fejénél. Kis ideig csendben voltunk az egyre melegebb, egyre vakítóbb napon. – Gondolod, hogy Annina egészségben megőrzi nekem Pallinót, míg visszaérek Rómába? – fordult végül hozzám Rosetta. Egészen másfajta gondolatok foglalkoztattak, egy pillanatig nem is értettem a kérdését. Aztán visszaemlékeztem rá, hogy Annina a mellettünk levő ház házmestere, a Pallino pedig a lányom cirmos macskája, amit úgy szeretett, és amit elutazásunk előtt Anninára bízott. Megnyugtattam, hogy a Pallino még szebb és kövérebb lesz, mire hazaérünk, már csak azért is, mert Annina egy hentes húga, és náluk még a legínségesebb időben is volt hús.

Mintha megvigasztalták volna a szavaim, elhallgatott és hunyorgott a napba. Azért idéztem fel Rosettának ezt az igen válságos pillanatunkban elhangzott kérdését, hogy lássák: a maga tizennyolc évével együtt voltaképpen még gyerekjelleme volt. Ilyeneken törte a fejét, mikor még azt se tudtuk, hol alszunk az este, és lesz-e mit ennünk. Egyszerre csak az út sarkán felbukkan lassú léptekkel egy narancsot majszoló férfi. Tüstént ráismertem Tommasinóra, aki hajszálra olyan volt, mint a gettós zsidó: hosszúkás arcán hetes szakáll, görbe orrú, dülledt szemű, lúdtalpa miatt vánszorgó léptű ember. Ő is megismert, mert vevője voltam, és a két hét alatt elég szépen vásároltam tőle; de a köszönésemet, bizalmatlankodva nem viszonozta, és laposakat pislantva közeledett, és ette a narancsát. Ahogy közelünkbe ért, rászóltam: – Tommasino, mi otthagytuk Concettáékat. Segíts rajtunk, mert nem tudunk hová menni. Erre nekitámaszkodott a híd könyöklőjének, egyik lábát a terméskő falnak vetette, beleharapott egy másik narancsba, amit a zsebéből halászott elő, a héját az arcomba köpte, és így szólt: – Azt tartja a szólás, hogy ilyen időkben mindenki magáért, és Isten mindenkiért. Mit képzelsz, hogyan segítsek én terajtad? – Ismered a hegyi parasztokat – mondtam talán akad közülük egy, aki befogad bennünket, míg jönnek az angolok. Mire ő: – Én nem ismerek senkit, és tudomásom szerint minden ház foglalt. De ha fölmész, biztosan találsz egy vityillót, egy

szalmakazlat magadnak. – Csak úgy, a vakvilágba nem megyek bele – szóltam. – Neked fenn él a testvéred, és igenis hogy ismersz parasztokat. Igazíts útba. Erre megint az arcomba köpött egy héjdarabot. – Tudod-e, mit csinálnék én a te helyedben? – kérdezte. – Mit? – Visszamennék Rómába. Vissza én. Tudtam, hogy azért játssza a süketet, mert azt hiszi, üres a zsebünk, neki pedig csak a pénz jár az eszében, és enélkül senkinek meg nem tett semmit. Nem említettem én neki soha, hogy nálam szép summa pénz van, de úgy éreztem, elérkezett a pillanat, amikor tudtára kell adnom. Benne megbízhattam, mert az én fajtám volt: kereskedő, akárcsak én, fondi szatócs, és most feketézett, amit én is csináltam egy időben, egyszóval, ahogy a szólás-mondás tartja, holló a hollónak nem vájja ki a szemét. Nem vitáztam hát tovább, hanem ezt mondtam neki: – Nem megyek vissza Rómába, mert ott folyton bombáznak, meg nincs mit enni, és vonat sincs. A lányom pedig, ez itt mellettem, Rosetta, rettenetesen fél a bombáktól. Úgy határoztam, hogy felmegyek a hegyekbe, és ott keresek magunknak helyet. Mindenért megfizetek. És szeretnék beszerezni némi élelmet is, olajat, babot, narancsot, sajtot, lisztet, miegymást, szóval mindenből egy keveset. Készpénzzel fizetek, mert van vagy százezer lírám. Ha nem akarsz rajtam segíteni, úgy is jó, majd máshoz fordulok. Nem te vagy az egyetlen Fondiban, ott van Esposito, ott van Scalise meg még jó néhányan. Gyerünk, Rosetta.

Igen határozottan beszéltem, és már tettem is a fejemre a bőröndöt, és Rosetta ugyanúgy, és elindultunk az úton Monté San Biagio felé. Mikor meghallotta, hogy százezer lírám van, kimeresztette a szemét, és még a harapásra álló foga is megakadt egy pillanatra a narancsban. Majd elhajította a gyümölcsöt, és utánam szaladt. A fejemen levő teher miatt nem tudtam feléje fordulni, csak azt a rekedtes, lihegő hangját hallottam, amint kérlelt: – De hát állj meg egy percre, az istenit, állj meg, mi ütött hozzád, beszéljük meg a dolgot, törjük a fejünket. A végén, persze, megálltam, és némi húzódás után beleegyeztem, hogy visszamegyek vele a házába. Egy fehér, csupasz szobába vitt bennünket, a földszinten, nem volt benne semmi, csak egy sodrony, rajta matrac meg az összevissza dobált ágynemű. Mind a hárman az ágyra telepedtünk. – Nahát akkor nézzük, mi minden kéne neked – kezdte csaknem udvariasan. – ígérni, persze, nem ígérek semmit, mert kutya rossz pillanatot fogtunk ki, nagyon megjött a paraszt esze. Az árat hát rám kell bíznod, és alku nincs: ez itt nem Róma, békében, hanem Fondi, háborúban. Ami pedig a hegyi házikót illeti, nem tudom, hogyan lesz vele. A bombázások előtt volt dögivel, de utána kivették mindegyiket. Mivel azonban ma délelőtt amúgy is fel kell mennem a testvéremhez, velem jöttök ti is, és valamit csak kiókumlálunk, kivált, ha mindjárt le is teszed a pénzt. Az élelmeteket csak egy hét múlva tudom szállítani. Addig, ha majd találsz odafenn szállást, akár a testvérem, akár egy evakuált ad neked kölcsönbe, vagy vehetsz is tőlük valamit.

Mindezt gyakorlatiasan és higgadtan mondta, kihúzott a zsebéből egy zsíros, szakadozott noteszt, fellapozott benne egy tiszta lapot, tintaceruzát fogott, megnyálazta a hegyét, és folytatta: – Szóval: mennyi liszt kell? Részletes jegyzéket írattam vele, ennyi nullás liszt, ennyi máléliszt, ennyi olaj, ennyi bab, ennyi juhsajt, ennyi disznózsír, ennyi szalámi, ennyi narancs, és így tovább. Mindent felírt, aztán visszatette a noteszt a foszladozó zsebébe, kiment, majd kisvártatva egy cipóval és egy fél rúd szalámival jött vissza: – Tessék egy kis előleg... Egyetek, és itt várjatok rám... Körülbelül egy óra múlva nekiindulunk a hegynek... de azért nem bánnám, ha kifizetnéd ezt a cipót meg a szalámit... Így nem lesz zavar. Előhúztam egy ezrest, odaadtam neki, és ő, miután a fény felé forgatva alaposan megvizsgálta, rengeteg aprót adott vissza, de olyan rongyos és koszos pénzben, amilyet még életemben nem láttam. Ilyen a pénz falun, mert kevés van belőle, és ez a kevés jár minduntalan az egyik zsebéből ki, a másikba be, soha új nem jön hozzá, mert a paraszt nem szívesen viszi bankba a pénzét, inkább otthon dugdossa. Vissza is adtam neki néhány túl mocskos bankót, mire a következő megjegyzéssel cserélte ki őket: – Bár volna belőlük egy kocsiderékra való, elfogadnám, úgy, ahogy van. Otthagyott hát bennünket Tommasino azzal, hogy nemsokára visszajön értünk. Mi meg szótlanul ettük a szalámis cipót az ágyon, de már nyugodtak voltunk, mert tudtuk, hogy egykettőre fedél lesz a

fejünk felett, és lesz ennivalónk is. Aztán, egyszer csak, talán a ki nem mondott gondolataimat folytatva, ez jött ki a számon: – Látod, Rosetta, mire jó a pénz? Erre ő: – A Madonna megsegített bennünket, édesanya, és mindig is segíteni fog rajtunk. Nem mertem ellenkezni vele, hisz tudtam, hogy mélyen vallásos. Reggel, felkeléskor és este, lefekvéskor mindig imádkozott. Én magam neveltem így, mert mifelénk ez volt a szokás; de nem gyűrhettem le a gondolatot, hogy ha igaz, hát elég furcsa ez a Madonna segélye: Tommasinót a pénz vette rá, hogy segítsen rajtunk, de hát én azt a pénzt feketézéssel szereztem, hála a háborúnak meg az ínségnek. Ezek szerint a Madonna akarta volna a háborút meg az ínséget? Miért? Hogy megbüntessen bennünket a bűneinkért? Miután megettük a kenyeret meg a szalámit, elnyújtóztunk Tommasino piszkos ágyneműjén, és szundítottunk is egy félórát. A korai kelés miatt jött ránk az álom, elhódított bennünket, mint a bor, ha éhomra isszák. Még akkor is aludtunk, amikor Tommasino visszatért, és vidáman az arcunkat legyintgette, hogy „ébresztő, indulás, ébresztő!” Látszott rajta, hogy már előre örül a lelke a nyereségnek, amit rajtunk beszed. Felkeltünk, és mentünk utána, ki a házból. A híd előtt alacsony kis szamár álldogált, szardíniai fajta. Rengeteg csomagot rakott Tommasino a szegény párára, és az ő csomagjainak a tetejére rákötötte a mi bőröndjeinket is. Elindultunk. Tommasino egyik kezében a szamár gyeplője, a másikban a

fűzfavessző, de rajta városi öltözék volt: fekete kalap, fekete zakó, fekete, csíkos nadrág, csak nyakkendőt nem kötött, lábán a sárga, borjúbőr katonabakancsa csupa sár – és mi ketten mögötte. Először szépen megkerültük az egyik hegy lábát, aztán az országútról egy öszvérútra tértünk, amelyik girbe-gurbán emelkedett felfele. Csupa kő volt, poros és gödrös. Két sor csipkebokor között kapaszkodtunk a hegynek, és csakhamar egy szűk és meredek falú, két hegy közé ékelődött völgybe értünk, amely tölcsér módján szűkült, emelkedett, és a végén nem maradt belőle, csak egy résnyi hágó, ott fenn, két sziklaék között, a csúcson, az ég alatt. Ha hiszik, ha nem, alig tettem rá a lábamat ennek az öszvérútnak az első köveire, alig léptem a kiszáradt állati trágya, a por meg a gödrök közé, mintha öröm költözött volna belém. Magam is hegyi paraszt vagyok, tizenhat éves koromig rengeteg ilyen öszvérutat jártam meg oda-vissza, és most, hogy megint ezt tapodtam, mintha végre-valahára régi ismerősre leltem volna, mintha a szüleim helyett legalább azokat a helyeket találtam volna meg, ahol felneveltek. Eddig, gondoltam, lenn éltünk a síkon, és a siki nép hamis, tolvaj, piszkos és álnok; de most, ezen a köves, szamárszaros, poros és meredek öszvérúton, feljutok a hegyre, az én népemhez. Tommasinónak egy kukkot se szóltam erről, főleg mert meg se értett volna, hiszen ha valaki, hát ő síki ember volt azzal a zsidós képével és a pénzsóvárságával. Rosettának azért, mikor egy sövény mellett haladtunk,

aminek

a

tövében

sok-sok

ciklámen

tarkállott,

odasúgtam: – Tépj le pár szálat, köss egy kis bokrétát belőle, tűzd a hajadba.

Szépen mutat. A virágokról jutott eszembe, hogy lánykoromban én is ezt csináltam: cikláment szedtem (amit mi, ciociaraiak, csuda tudja, miért, „fazikbosszantó”-nak hívtunk), bokrétát kötöttem belőle, és a hajamba tűztem a fülem mögé, és ilyenkor kétszer olyan szépnek éreztem magamat, mint azelőtt. Rosetta szót fogadott, és mikor megálltunk szusszanni egyet, kötött egy kis csokrot magának, egyet nekem, és bele is tűztük a hajunkba. A száját tátó Tommasinónak pedig nevetve mondtam: – Szépítjük magunkat az új otthonunknak. De még csak el se mosolyodott: szeme a semmibe meredt, egyre csak számolgatott magában, hogy mit ad el, mit vesz, mennyit keres rajta, és mennyit veszít. Vérbeli feketéző módján, aki ráadásul síki feketéző. Az öszvérút a völgytoroknál először egy házcsoport mellett vitt el, aztán a hegy derekán, jobbra befordult az erdőbe. Cikcakkosan, igen enyhén, szinte észrevétlenül emelkedett, csak egy-egy szakasza volt meredekebb. Engem csipetnyit se fárasztott, hisz úgyszólván születésem óta hozzászokott a lábam a hegymászáshoz, és most rögvest, ösztönösen felvettem megint a hegyi ember lassú, szabályos lépteit. Még a meredek kapaszkodóknál se fúlt el a lélegzetem. Ezzel szemben a római Rosetta meg a síki Tommasino egyre-másra megállt kifújni magát. Ahogy emelkedett az út, úgy tárult fel a völgy világa, jobban mondva a hasadéké, mert túlságosan szűk volt ahhoz, hogy völgynek nevezze az ember. Az egész egyetlen hatalmas lépcsősor, amelynek fokai alulról felfele egyre keskenyedtek. A

lépcsőfokokat pedig teraszosan megművelték. Mifelénk fullasztónak hívják ezeket a földeket, amik különben igen sok hosszú, keskeny és termékeny csíkból állnak, és minden földcsíkot hegyi kőből összetákolt alacsony fal gyámolít. Mindenből terem egy kevés ezeken a szíjparcellákon: búza, krumpli, kukorica, kerti vetemény, len, sőt, itt-ott gyümölcsfákat is telepitettek rájuk. Nagyon jól ismertem ezeket a fullasztókat; már gyerekkoromban cipeltem a fejemen a köves kosarakat, mint egy állat, mikor húzták fel a támaszfalat, és hozzászoktam le-fel járni a meredek, buktatós ösvényeken és apró lépcsőkön, amik egyik fullasztót a másikkal összekötik. Pokolian elnyűvi az embert a fullasztó, mert, hogy meglegyen, először fel kell törni a parasztnak a hegy meredélyét, ki kell irtani a cserjést, kitépni helyükről a sziklányi köveket, és nem csupán a falnak való követ kell neki közben felhordani, hanem még a földet is. De ha egyszer megvan, biztosítja a megélhetést, ad mindent, ami kell, hogy – úgyszólván – semmit nem kell neki vásárolni. Nem tudom, mennyi ideje mentünk már az öszvérúton: csak tekergett tovább, és egy jó részen a völgytől balra kanyarodott felfele, aztán átfordult a másik irányba, és jobb felől kapaszkodott a hegyre. Innen már beláthattuk az egész völgyet, amint nekifut az égnek: ott, ahol a fullasztók óriási lépcsősora véget ért, ott kezdődött a sötétlő erdő-övezet; aztán kiritkult, és fákkal megtűzdelt kopasz meredély következett; majd kihaltak a fák is, és csupasz fehér kőtörmelék bökte az azúrkék eget. Közvetlenül a hegygerinc alatt valami zöld bóbita ütötte meg az ember szemét, és zöldjéből sziklák

piroslottak ki. Tommasino elmondta, hogy ezek között a sziklák között egy mély barlang bejárata bújik meg. Itt rejtőzködött sok-sok évvel ezelőtt a híres fondi pásztor, aki a kunyhójában elevenen megégette a jegyesét, aztán átment a hegy túlsó felére, és ott megházasodott, és amikorra felfedezték, már gyerekei meg unokái voltak, szép öregember lett, apa, após és nagyapa, hosszú fehér szakállal, és mindenki nagyon tisztelte. Elmondta Tommasino azt is, hogy a gerincen túl a ciociariai hegyek vannak, köztük a Tündérhegy; és akkor visszaemlékeztem, hogy kislány koromban mennyit álmodtam én ezzel a heggyel, s kérdezgettem anyámat, igazából tündérek lakják-e, és ő mindig azt felelte, hogy nem, csak ez a neve; de nem hittem neki; és most is, idős fejjel, a nagy lányommal, kísértésben voltam, hogy megkérdezzem Tommasinót, miért hívják így ezt a hegyet, és volt-e idő, amikor valóban tündérek éltek rajta. Na de hagyjuk ezt. Egy útfordulónál, az egyik fullasztó-lépcső közepén, nicsak, egy eke elé fogott fehér ökör, az eke mögött paraszt, amint éppen szántja a földcsíkját. Tommasino már emelte is a kezét a szájához, és kiáltott egy nagyot: – Hé, Paridé! A paraszt még tett néhány lépést az ekével, aztán megállt, és komótosan felénk indult. Nem volt valami tagbaszakadt, de szép termetű férfi, mint a ciociariaiak, kerekfejű, alacsony homlokú, apró, görbe, kampós orra volt, az állkapcsa széles, és szája csupán hasíték, ami talán soha nem húzódott mosolyra.

– Paridé – mutatott ránk Tommasino –, ez itt két római hölgy, és valami zugot keresnek maguknak itt a hegyen... Persze csak pár napra, amíg ideérnek az angolok. Paridé levette elnyűtt fekete sapkáját, és mereven, kifejezéstelen arccal nézett ránk, mint a bámész, együgyű parasztok, hosszú órák magánya után, ami alatt csak az ökröt, az ekét meg a barázdát tegezgetik; aztán lassan és kelletlenül azt mondta, hogy nincs már egyetlen kunyhó se, azt a keveset, ami volt, már mind kibérelték, hogy tehát neki fogalma sincs, hol telepedhetnénk meg. Rosetta rögvest bús, elesett képet vágott; de én nyugodt maradtam, mert pénz volt a zsebemben és tudtam, hogy azzal a végén mindent elérek. És lám, Tommasino máris, csaknem durván, rászólt a parasztra: – Légy észnél, Paridé, a hölgyek fizetnek... Semmit nem kívánnak ingyen... készpénzt tesznek le. Paridé erre megvakarta a fejét, és azután maga elé morogta, hogy lenne valami istálló- vagy inkább vityillóféléje, közvetlenül a lakása mellett, amiben most a szövőszékük áll, s ahová, ha valóban néhány napról van csak szó, beköltözhetünk. – Látod-e – vágta rá Tommasino –, hogy van hely... csak egy kicsit használni kell az embernek a fejét... Na jó, Paridé, eredj, dolgozz tovább... én majd bemutatom a hölgyeket a feleségednek. Paridé, néhány kurta szó után, visszament az ekéjéhez, mi meg indultunk tovább felfelé. Nem volt már sok hátra. Alig egy negyedóra után meg is pillantottunk az egyik fullasztó lapályán három házikót, félkörben. A

kis, alig kétszobás vityillók a meredély falához támaszkodtak; maguk a parasztok építik ezeket, gyakran egyetlen mesterember segítsége nélkül. Csupán alvásra. Különben kinn dolgoznak a földeken, ha meg esik vagy eljön az evés ideje, a kunyhóikba húzódnak, amiket még a házikóiknál is könnyebb megépíteni, és egyetlen éjszaka alatt felhúznak egyet-egyet: terméskő-fal, rá szalmatető és kész. Elszórtan, a kis házak körül, sok ilyen kunyhó álldogált, szinte csöpp falut formáltak. Egyik-másikból füst szállt az égre, jelezve, hogy főznek benne, de volt, amelyik csak szalmaboglyának látszott vagy ólnak, ahová éjjelre bezárják az aprójószágot. Járt-kelt a nép a házacskák és a kunyhók között, a fullasztó szűk lapályán. Ahogy aztán felértünk a házak és a kunyhók közé, megláttuk, hogy a sürgő-forgó emberek nagy asztalt terítettek a szabadban, egészen a fullasztó peremén, egy fügefa árnyékában. Már a tányérokat és poharakat is felrakták a térítőre, és éppen nagy fatönköket cipeltek az asztalhoz székek helyett. Egy férfi, alighogy észrevett bennünket, máris harsogva jött Tommasino felé: – Jókor jöttél. Ülj asztalhoz. Filippo volt az illető, Tommasino fivére. Még soha nem láttam, hogy két testvér így elüssön egymástól. Mert amennyire Tommasino tartózkodó volt, hallgatag, zárkózott és csaknem komor, mást se csinált, csak a hasznát latolgatta és közben rágta a körmét, és a földet bámulta, Filippo annyira közlékeny és szívélyes ember. Kereskedett ő is, akár a fivére, de míg Tommasino csak élelmiszerrel, Filippo mindenből tartott egy keveset a bodegájában. Alacsony, rövid nyakú

kis emberke volt, de annyira, mintha a feje, nyak híján, közvetlenül széles vállán ülne, orra pedig az alulról felfelé keskenyedő, korsó alakú fején, mint ennek a korsónak kicsúcsosodó szája. A rövid lábú, széles törzsű, dülledt mellű emberke pocakosodon már, derékszíja, ami a nadrágját tartotta, a hasa alá csúszott, és minden pillanatban attól lehetett tartani, hogy az egész mindenség lecsúszik róla. Filippo, mikor meghallotta, hogy menekültek vagyunk, és ott fogunk lakni náluk és hogy pénzünk is van, meg hogy boltosok vagyunk mi is (mindezt Tommasino mondta el neki sötét rejtelmességgel, mintha csak magában beszélne), kis híján a nyakunkba ugrott: – Gyertek, gyertek az asztalhoz ti is... Metélt van meg bab és egyetek velünk... míg itt nem lesz az élelmetek, úgyis a mienket eszitek... Azután meg jönnek az angolok, és hoznak mindent, amit az ember szeme-szája kíván, és most az a fontos, hogy egyetek és örüljetek. Rohangászott az asztal körül, mint akit megbabonáztak. Bemutatta a lányát, ezt a nyájas, bús barnaságot, és a fiát is, aki zömök, sötétbarna fiatalember volt. Széles válla kicsit előregörbült, mintha púpos lenne, pedig nem volt az, és a rövidlátók vastag szemüvegét viselte; egyetemet végzett, legalábbis így mondta az apja: – Bemutatom Michele fiamat... ő doktorált az egyetemen. Megismertük a riadt arcú, halottsápadt feleségét, akinek a karikák szinte elnyelték seszínű szemét, a melle meg hatalmas halmokban domborodott: asztma kínozta, és szerintem a félelem is. Betegnek

látszott. Filippo, amint már mondtam, éppen csak megtudta, hogy Rómában üzletem van, máris szívélyesen, sőt testvériesen bánt velem, és miután kikérdezett, van-e pénzem, és megtudta, hogy van, közölte velem: neki is tetemes summa lapul a nadrágzsebében, ami még abban az esetben is elég, ha az angolok egy évig váratnak magukra. Bizalmas hangon beszélt velem, az egyenrangú emberek módján, szóval, mint kereskedő a kereskedővel; és én újból megnyugodtam. Még nem tudtam, ahogy ő se tudta, hogy az a tetemes summa a háború folyamán lassan-lassan egyre kevesebbet ér majd, és végül a pénz, amiből addig egy esztendőn át élhetett a család, legfeljebb egy hónapra lesz elegendő. – Addig maradunk itt fenn – fűzte még hozzá Filippo –, míg ide nem érnek az angolok, és eszünk, iszunk és fütyülünk mindenre... Ha meg ideérnek, úgyis hoznak magukkal bort, olajat, lisztet, babot, kezdődnek megint a jó idők, és akkor mi kereskedők kinyitjuk újból az üzletet, mintha mi se történt volna. Csak éppen, hogy mondjak valamit, azt vetettem közbe, hogy még a német is megnyerheti ezt a háborút, és akkor nemigen jut ide az angol. Mire ő: – Mit számít az nekünk? Német vagy angol, egyre megy, csak győzzön már valamelyik, de végleg... Nekünk csak az üzlet fontos. Hangosan, nagy magabiztossággal mondta ki ezeket a szavakat, mire a fia, aki egymagában a fullasztó pereméről Fondi panorámájában gyönyörködött, megfordult, és vipera módján sziszegte az apja felé: – Lehet, hogy neked nem számít... de én, ha a németek győznek,

megölöm magam. Olyan

komolyan

mondta,

olyan

meggyőződéssel,

hogy

elképedtem, és ezt kérdeztem tőle: – Miért? Neked mit ártottak a németek? Ferdén rám nézett, majd így szólt: – Nekem személy szerint semmit... de, mondd csak, te mit szólnál, ha valaki azt mondaná neked, hogy nézzed, itt ez a mérges kígyó, én ezt most beteszem a te házadba, viseld gondját, ehhez mit szólnál? Elbámultam, és ezt válaszoltam neki: – Hát nem szeretnék kígyót a házamban. – Miért? Hisz az a kígyó addig még hozzád se ért. Nem? – Ez igaz. De azt mindenki tudja, hogy a mérgeskígyó előbbutóbb belemar az emberbe. – Na látod. Velem is így áll a dolog. Személy szerint nekem még nem ártottak, de tudom, hogy a németek, jobban mondva a nácik, akár a kígyók, előbb-utóbb az emberbe marnak. Ebben a pillanatban azonban Filippo, aki türelmetlenül hallgatott bennünket, elkiáltotta magát: – Asztalhoz, asztalhoz... fenébe a némettel, fenébe az angollal.. Az asztalon a leves. A fia

pedig,

talán

azt

gondolva,

hogy

a

magamfajta

parasztasszonyra kár a szót fecsérelni, a többiekkel együtt szintén megindult az asztal felé. Micsoda dús asztal! Míg élek, megemlegetem. Kicsit a hely furcsaságai, kicsit meg az ennivaló bősége miatt. Hogy mi volt

furcsa ezen a helyen? A hosszú és keskeny asztal a hosszú és keskeny földcsíkon; alattunk a fullasztók egészen a fondi völgyig húzódó, gigászi lépcsősora; körülöttünk a hegy; fölöttünk pedig a szeptemberi, simogatóan meleg nap sugaraiban fürdő, azúrkék mennybolt. Az asztalon maga a bőség: tálszámra a szalámi, a sonka, a hegyi sajt, a friss, ropogós házicipó, a savanyúság, a keménytojás és a vaj, a metélt és bableves színültig töltött tálakban, amiket Filippo lánya, anyja és felesége hordott fel szüntelenül a kunyhóból, ahol főztek. Üvegszámra bor, sőt még egy butélia konyak is állt az asztalon. Egyszóval itt senki se gondolhatta, hogy lenn a völgyben nyolc lírába kerül egy tojás, és hogy Rómában éhen halnak az emberek. Filippo kezét dörzsölve járt az asztal körül, sugárzott az arcáról a megelégedés. – Együnk-igyunk, emberek... úgyis jön az angol, és hozza a teli zsákot. Nem tudnám megmondani, honnan vette, hogy az angolok tele zsákkal jönnek. De itt fenn mindenki hitt benne, és mást se mondogattak egymásnak az emberek, csak ezt. Az az érzésem, hogy a rádióból szedték, ahol, mint mondták, valami angol, aki úgy beszélte a nyelvünket, mint a született olasz, szüntelenül azt fújta, hogy ha ideérnek hozzánk, tejben-vajban fürdik majd mindenki. Feltálalták hát a levest, és asztalhoz ültünk. Kik is voltak itt? Filippo a feleségével és két fiával; Paridé, Luisa nevű, kicsi, szőke, hullámos hajú, égszínkék szemű, alamuszi képű feleségével meg a Donato nevű csöppségük; Tommasino az asszonyával, aki hosszú, girhes, bajuszkás, durcás arcú teremtés volt meg a lányuk, akinek

szintén lópofája volt, akár az anyjának, de kedveske, lágy, fekete szemű lány; négy-öt rosszul öltözött, hosszú szakállú férfi, akik, mint megtudtam, fondibeliek voltak, onnan evakuáltak, és mindig Filippo, az ő elismert főnökük körül lézengtek. Mindenki a házigazda vendége volt, házassági évfordulóját megünnepelni. De ezt később tudtam meg; egyre inkább az volt a benyomásom, hogy ennek az embernek rengeteg az ennivalója, annyi, hogy nyugodtan dobálhatja ki az ablakon, akár naponta is megvendégelhet mindenkit, aki itt él. Túlzás nélkül mondom: legalább három órán át ettünk. Először a metéltes bablevest. Könnyű volt a metélt, tojással gyúrták, sárgállott, mint az arany, a bab pedig a legfinomabb fehér, zsenge és húsos, úgy elomlott az ember szájában, akár a vaj. Mindenki két, sőt három, színültig teli tányérral mert belőle, úgy ízlett. Ezután következett az előétel: kicsit sós, de ínycsiklandó hegyi sonka, házi szalámi, keménytojás és savanyúság. Majd az asszonyok átszaladtak a kunyhóba, pár lépésnyire, és jó szívvel szeletelt sült húst hoztak teli tálakon: gyenge borjú ízes húsa volt; előző nap vágták, és Filippo jó néhány kilót megvett belőle. A borjú után pörkölt bárány következett, ennek is omlós, ízes volt a húsa, és fanyar-édes, igenigen finom, fehér mártásban tálalták; ezután juhsajtot harapdáltunk, kemény volt, mint a kő, de pikáns, csak azért készítették, hogy legyen mire inni; a sajtra gyümölcs következett, azaz narancs, füge, szőlő, szárított gyümölcs. Édesség is volt ám, kérem, kemencében sütötték marcipános tésztából, és vaníliás cukrot hintettek a tetejére, a végén pedig a konyakhoz egy kis piskótát rágcsáltunk, nagy

dobozból, amit Filippo lánya a lakásukból hozott le az asztalhoz. Hogy mennyit ittunk? Legalább egy litert fejenként, volt aki többet, volt aki negyed liternél is kevesebbet, mint például Rosetta, aki soha nem szerette az italt. Leírhatatlan dínom-dánom folyt az asztal körül: mindenki evett, és mindenki ivott, és másról se beszéltek, csak arról, amit éppen megettek, vagy amit éppen megittak, vagy amit enni-inni szerettek volna, illetve arról, mi mindent ettek, mi mindent ittak azelőtt. Ezeknek a fondibelieknek, de az enyémeknek is odahaza, az eszem-iszom azt jelentette, amit a rómaiaknak az autó vagy a luxuslakás; a kákabélűt semmi-embernek nézik; aki azt akarja, hogy úrnak tekintsék, egyen-igyon, még többet is, mint belefér, mert csak így néznek fel rá, csak így veszik emberszámba. Filippo felesége mellett ültem, a mellett a halottsápadt, óriási mellű asszony mellett, akiről már említettem, hogy betegnek látszott. Ő, szegény feje, nem volt jó kedvében, lerítt róla, hogy nincs jól; de azért hencegett, mi minden szokott lenni az ő kamrájában: – Mindig legalább negyven friss tojás, hat sonka és ugyanannyi szalámirúd meg

sajtkarika... Mindig legalább egy tucatnyi

tokaszalonna, amolyan szalonnát pedig annyit zabáltunk, hogy egyik nap egy szalonnadarabot böfögtem fel, ami mintha csak a második nyelvem lenne, úgy lógott ki a számból, csak éppen fehér volt. Azért ismétlem el ezeket a szavakat, mert ő hajszálra így mondta, hogy tudjam, nem akárki asztalánál ülök. Vidékiek voltak na, akik nem is sejtették, hogy az igazi városi urak keveset, sőt alig-alig esznek, kivált az asszonyok, hanem a házukon, az ékszereiken és a ruháikon látszik a gazdagságuk. Itt meg mindegyik tiszta toprongy

volt, viszont a tojásukkal meg a szalonnájukkal úgy büszkélkedtek, mint a római nők az estélyi ruhájukkal. Filippo itta a legtöbbet, egy kicsit azért is, mert, ahogy nagy hirtelen közhírré tette, házassági évfordulója volt; egy kicsit meg azért, mert amúgy is szerette a tütüt, és később nemegyszer láttam csillogó szemmel, borvirágos orral minden napszakban, még reggel kilenckor is. Az ebéd közepe felé, talán mert részeg volt, kiöntötte a szívét: – Én mondom tinektek – fogott bele nagy hirtelen, pohárral a kezében –, hogy csak a hülyék tartják rondának a háborút, a többiek nem. Tudjátok, mit szeretnék kiírni a boltomban a kassza fölé? Azt, hogy „A pénztárnál senki se hülye”. Nápolyi mondás, de mink is mondhatjuk, mert ez a színtiszta igazság. Én se vagyok hülye, és sohase is leszek, mert ugye, kétféle ember létezik ezen a világon: a hülye meg az okos; és senkinek se akaródzik a hülyék közé tartozni. Mindenki tudni akar egyes dolgokról, mindenki nyitva akarja tartani a csipáját. Csak a hülyék hiszik el, amit az újság ír, csak a hülyék fizetik az adót, csak ők mennek a háborúba, és csak ők hagyják ott még a bőrüket is. Az okos, hukk, az okos az az ellenkezőjét csinálja. Ennyi az egész. És a mai időkben a hülye felfordul, az okos megmarad, és aki hülye, az kapálózhat, ahogy akar, hülyébb lesz a békebeli hülyénél, de az okos is szedje ám össze minden tudományát. Ismeritek ugye, a közmondást, hogy „jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok”, avagy azt a másikat, hogy „jobb ma a tojás, mint holnap a tyúk”, avagy a harmadikat, hogy „ígérem is, állom is, bolond még az ángyom is”? Többet mondok: ezután nincs

helyük a hülyéknek ezen a világon, senki se engedheti meg magának a luxust, hogy akár egyetlenegy napra is hülye legyen, ezután okos, igen okos, de igen-igen okos legyen az ember, mert ugyancsak veszélyes időket élünk. Mutasd egy ujjadat, már az egész karod után kapnak. Nézzétek csak, mi történt azzal a szegény Mussolinival? Csak afféle egyujjára való háborúcskát akart a franciákkal, de nem elkapták az egész karját? És most ott áll az egész világgal szemben és kikészült, és ha tetszik neki, ha nem, a hülye szerepét játssza, ő, aki mindig az okost adta. Higgyetek nekem, a kormányok mennek, a kormányok jönnek, csinálják a háborúkat a szegény nép bőrére, aztán békét kötnek, és utána kedvükre grasszálnak megint. Az egyetlen dolog, ami számít és soha nem változik, az az üzlet. Jöhet a német, jöhet az angol, jöhet az orosz, nekünk, kereskedőknek egy a fő, és mindig ez a fő: az üzlet. Ha az üzlet jól megy, minden jól megy. Rendkívüli módon megerőltethette ez a kis szónoklat, mert a végén csurgott az izzadság a homlokáról és a halántékáról, és miután egy hajtásra kiitta a poharát, végigtörölte az arcát a zsebkendőjével. Az evakuáltak, akik, mint már mondtam, a bandájához tartoztak, rögvest zajosan helyeselték a szavait, hisz tőle kapták a falnivalót, így is ki akarták mutatni a hálájukat ezek az éhenkórász potyázok és hízelkedők. – Éljen Filippo és éljen az üzlet! – rikkantotta az egyik. – Te aztán igazán elmondhatod – vihogott fel egy másik –, hogy az, ami nem változik, az az üzlet. Mi minden is történt a világban, de te csak megkötöd a magad jó kis bótjait, igaz-e, Filippo?

A harmadik, kicsit tétovázott és tudálékosan ezt mondta: – Jöjjenek a németek, vagy jöjjenek az angolok, jó, ebben egyetértek; de az oroszok ne, ezt ne is mondd, Filippo. – Már miért ne mondjam? – kérdezte vissza Filippo, lévén, hogy az ital kissé eltompította az agyát. – Mert azok szépen becsukják a boltodat. Te ezt nem tudod? Azok leginkább a kereskedőkre rúgnak ki. – Marhák – szólt halkan és elgondolkozva Filippo, és elfordult, hogy töltsön magának. Szeretettel figyelte, hogyan emelkedik a poharában az ital. Végül egy negyedik így kiáltott fel: – Nagy ember vagy Filippo, igazad van, a pénztárnál senki se hülye, ez biztos, a színtiszta igazat mondtad. Mindenki felnevetett erre az őszinte kitörésre, és ekkor Filippo fia hirtelen talpra ugrott, és komolyan ezt mondta: – Itt senki nem hülye, csak én. Én hülye vagyok. Csend lett, mind elképedve bámultuk egymást. – Mivel pedig a hülyék nem érzik jól magukat az okosok társaságában – folytatta kisvártatva –, bocsánatot kérek, de elmegyek, járok egyet. Erre többen nagy hangon kiabálni kezdtek feléje: – Ugyan Michele, miért sértődtél meg. Senkinek még csak eszébe se jutott, hogy te hülye vagy. De ő már rakta is félre a székét, és lassan elindult a fullasztó mentén. Mindenki megfordult, és nézte, ahogyan távolodik; Filippo azonban túl részeg volt ahhoz, hogy mellre szívja az ügyet. A fia felé

emelte a poharát, és így szólt: – Egészségedre... egyetlen hülye egy családban, megjárja. Mindenki nevetett, hogy az apa, aki okosnak tartja magát, a fiára iszik, aki viszont kijelentette magáról, hogy hülye; és a derültség csak nőtt, amikor Filippo jó hangosan ezt kiáltotta: – Te megengedheted magadnak a hülyeséget, itt vagyok én okosnak a családban. – Úgyis van – jegyezte meg valaki –, Filippo dolgozik, keresi a pénzt, a fia meg közben éli a világát, olvassa a könyveket és úrhatnámkodik. Filippo azonban titkon büszke volt a fiára, aki annyira elütött tőle, olyan művelt ember volt, kihúzta hát az orra hegyét a poharából, és egy pillanat múlva ezt mondta: – Azért lassan a testtel: az én fiam igazi idealista. De manapság mit jelent az, ha valaki idealista? Azt, hogy hülye. Bár nem tehet róla, muszájból az, de hülye. Közben délután lett, a nap elbújt a hegyek mögé, és végül ki erre, ki arra, szállingózni kezdtek az asztaltól az emberek; egyesek bementek kártyázni Filippóhoz, a parasztok visszamentek a földekre, mi asszonyok pedig kezdtük leszedni az asztalt. Kis, vízzel teli kádban elmostuk az edényt a kút mellett, toronyba raktuk a tányérokat, és bevittem őket a szobába, amit Filippóék laktak a középső kies házban. Kétemeletes volt, a másodikra külső lépcső vezetett a fullasztóról. Meglepődtem, mikor beléptem: Filippo és a barátai lenn ültek a földön, kalapban, kezükben a kártya, és zsíroztak. Körös-körül a szobában sehol egyetlen bútordarab, csak az

összegöngyölt matracok a sarkokban és sok zsák. Nem is tudom, mennyi lehetett, és el kell ismerni, hogy legalábbis ami az élelmet illeti, a gyakorlatban is alkalmazta az elveit, azt tette, amit az okos tesz, nem azt, amit a hülye. Egymás mellett álltak a fehér lisztporos zsákok, ezekben nullás, a többi sárgállóban meg kukoricaliszt, a kisebbekben pedig, gondolom, bab volt meg lencse és bagoly- meg csicseriborsó. Néhány nagyobb doboz is hevert a szobában, főként paradicsomkonzerv volt bennük; az ablakban pár sonka lógott; a zsákok tetején egypár hegyi sajt. Disznózsírt is láttam sok lekötött üvegben; butéliaszámra az olajat; pár demizson bort, a mennyezetről pedig egynéhány házikolbász-fürt lógott a levegőbe. Szóval, itt itt már nem kellett éhenhalni, mert ha az embernek van lisztje, zsírja és paradicsomja, akármi történik, pasta asciuttát mindig tud csinálni. Mint már mondtam, Filippo meg a bandája zsírozott a szoba közepén; a felesége meg a lánya pedig ott hevert összekuporodva, háttal egymásnak, félmeztelenül, az egyik matracon. Elkábította őket a meleg meg a sok zaba. Ahogy meglátott belépni, fel se pillantva a kártyáiból, így szólt Filippo: – Látod, milyen jól berendezkedtünk idefenn, Cesira... Te meg mutattasd meg magadnak a szobádat Paridével... Meglásd, úgy ellesztek ott, akár a kiskirályok. Nem feleltem neki semmit, letettem a földre a tányérokat, és kimentem Paridét megkeresni, hogy elintézzük a szállás dolgát. Éppen fát aprított a kunyhó mellett, és tüstént mondtam neki, hogy gyerünk, mutassa a kis szobát, amit odaígért. Bocskoros lábát rátámasztotta egy fatönkre, kezében a szekercéje, és egy sapkának

csúfolt fekete posztódarab ellenzője alól hallgatta a szavaimat. Aztán így szólt: – Na, igen. Tommasino úgy beszél, mintha ő lenne a gazda, pedig itt az igazi gazda én vagyok... Először ugyan ráálltam, de most hogy jobban belegondoltam, attól tartok, hogy nem adhatom én oda teneked azt a szobát... Luisa egész nap benne dolgozik a szövőszéken... Azalatt ti mit csináltok?... Csak nem lehettek kinn a mezőn? Elértettem a szavát. Mint a magafajta paraszt, még mindig bizalmatlankodott. Erre egy ötszázas bankót húztam elő a zsebemből. – Félsz, hogy nem fizetünk?... Nesze – nyújtottam oda neki –, itt ez az ötszáz líra, nálad hagyom, aztán ha elmegyek, majd összeszámolunk. Elnémult és átvette a pénzt; de egész különleges módon tette, amit le akarok írni. Fontos, mert különben nem értik meg a hegyi paraszt gondolkozásmódját. Szóval átvette tőlem a bankjegyet, a hasa elé tartotta a két kezével, komor, zavart csodálkozással, hosszan nézegette, mint valami csudabogarat, forgatta ide-oda. Később láttam, hogy mindig így csinál, mikor pénz kerül a kezébe, és rájöttem, hogy azért, mert ezek az emberek soha nem látnak pénzt. Ami nekik kell, azt elkészítik odahaza, még a ruháikat is; ami kevés pénzük meg van, azt abból szedik össze, hogy telente kis nyalábokba kötözött aprófát árulnak a völgyi városban; nekik hát a pénz ritka és értékes tünemény, nem is pénz már, hanem valami istenség. És ezek a hegyi parasztok, akik között annyi időt eltöltöttem, nem is

vallásosak egy cseppet se, és nem is babonásak, őket csak a pénz érdekli, részint, mert nincs nekik, és soha nem is látnak, részint, mert, legalábbis számukra, minden jó a pénzből származik. Ők így gondolják, és én a kereskedő még csak meg se róhatom őket emiatt. Miután alaposan végigmustrálta a bankjegyet, ezt mondta Paridé: – Hát,

ha

nem

zavar

a

szövőszék

zakatolása,

felőlem

beköltözhetsz. És már mentem is utána, a kis háza felé, ami a település bal oldalán állt, és hátával – akár a többi – a fullasztó tartófalához támaszkodott. A kétemeletes házacska oldalánál apró építményt gyámolított a sziklás hegyfal. Teteje cserép, rajta kis ajtó és egy lyuknyi, üvegtelen ablak. Beléptünk és láttam, ahogy Paridé meg is mondta nekem előre, hogy a kis szoba felét elfoglalja a szövőszék, ez az ősrégi tákolmány. A másik felében falusi ágy, azaz két vasláb, hosszanti fabetétekkel, rajtuk valami vékony anyagból, egy kukoricalevelekkel degeszre tömött zsák. Alig tudott kiegyenesedni az ember a roskatag mennyezet alatt, a szoba végének meztelen, durva sziklafalai tele pókhálóval és nyirokfoltokkal. Lenéztem a lábam elé: se tégla, se kő, földes, akár az istállók. Paridé vakarta a fejét. – Ez lenne a szoba – mondta –, nézzetek szét, megfelel-e? Rosetta, aki jött a nyomunkban, kissé riadtan kérdezte: – Édesanya, nekünk itt kell majd aludni? Tüstént le is torkoltam: – Ha cibere van csak, ne akarj tejszínhabot. Majd Paridéhez fordultam:

– De ágyneműnk nincs ám. Adtok? Új osztozkodás kezdődött. Nem akart adni, merthogy az ágynemű az a felesége kelengyéje. A végén mégis megalkudtunk: az ágyneműhasználatért külön fizetek neki egy bizonyos összeget. Takarója azonban nem volt. Helyette, megint csak külön fizetségért, ideígérte a fekete téli köpönyegét. Így ment ez sorjában: a mosdóvíz hordására szolgáló rézvödröt, a törülközőket, az edényneműt, sőt, egyetlen széket is, hogy legalább felváltva ülhessünk valamin, mind-mind foggal-körömmel kellett kicibálni belőle, és mindegyiket csak úgy adta, ha külön-külön díjat fizetek értük. Végül megkérdeztem tőle, hol főzhetünk, mire azt felelte, hogy abban a kunyhóban, ahol ők. – Na jó – mondtam –, hát lássuk azt a kunyhót. Akkor talán majd többet tudok. Tudtam én mindjárt mindent, ahogy megláttam kissé lejjebb a közvetlenül alattunk levő fullasztóra épített kunyhót. Törmelék kőre építették, és az alacsony falára felfordított bárkához hasonló szalmatetőt raktak. Ismertem én ezeket a kunyhókat, mifelénk a szerszámokat meg az állatokat tartják ilyenekben. Ha nekifog az ember, egyetlen nap alatt megépíthet egyet: először a falakat kell felhúzni úgy, hogy egyik a másikat támassza, egymásba kell hát illeszteni őket, nem kell hozzá habarcs, csak a köveket kell egy kicsit megfaragni. Aztán az ovális fal két egymástól legtávolabbi pontjára egy-egy villás végű faágat kell rögzíteni, a villákba belefektetni egy másik hosszú ágat, végül erre a vázra rá mindkét oldalról a szőlőkacsokkal nyalábba kötözött szalmát, éspedig rétegesen, míg

csak szükséges vastagságot el nem éri. Ablakok nincsenek rajta; az ajtaját úgy készítik, hogy a félfák helyén felállítanak két követ, ezekre – mint a szemöldökfát – vízszintesen ráfektetnek egy harmadikat. Persze, nagyon alacsony ajtó az ilyen, és mindig behúzott fejjel kell belépni rajta. Paridé kunyhója ugyanolyan volt, mint a mieink odahaza; az ajtó mellett, kívül, egy szögön, vizesvödör lógott, benne merítőkanál. Mielőtt beléptünk, Paridé fogta a kanalat, ivott és utána odanyújtotta nekem, és ittam én is. Beléptünk a kunyhóba. Egy pillanatig semmit se láttam, mert ahogy mondtam, nem volt rajta ablak, és Paridé még a csöpp ajtót is behúzta maga után. Majd olajmécsest gyújtott, és akkor lassacskán derengett már a szemem előtt. Mintha döngölt föld padlója lett volna a kunyhójának, a középen tűz pislákolt, efölött pedig vasháromláb tetején kis fekete üst. Körülnéztem: egész fentről, a sötétből fürtökben lógott le a füstölni aggatott kolbász meg véres hurka, nem kevésbé rengeteg fekete, könnyen porladó koromcsomó, ami karácsonyfadíszre emlékeztette az embert, de olyan fa díszeire, amit akkor állít magának valaki, ha gyászolni akarja a karácsonyt. Körben a tűz körül tuskók, és az egyiken nagy csodálkozásomra, öreg-öreg nénit pillantottam meg. Olyan volt az arca, mint a fogyó hold, rengeteg nagy az orra meg a főkötője, és a setétben egy szál magában pergette az orsóját. Paridé anyja volt, és ezekkel a szavakkal fogadott: – Nagyon örülök neked, üljél le. Úgy hallottam, római hölgy vagy... pedig ez itt nem olyan fogadó szoba, amilyenek Rómában vannak, hanem kunyhó... De hát érd be ezzel... Gyere na, üljél le.

Hogy az igazat mondjam, nemigen akaródzott leülni azokra a nyavalyás tuskókra, és már a nyelvemen volt a kérdés, hogy hol vannak a székek; de még idejében visszaszívtam. Később rájöttem, hogy a kunyhókban egyáltalán nem tartanak székeket; csak a házakban, de fényűzésnek tartják használni őket, és csak ünnepnapokon

vagy

ünnepélyes

alkalmakkor,

lakodalmon,

temetéskor, vagy egyéb ilyen jelentősebb napokon ülnek rájuk; és hogy kíméljék, a lábuknál fogva felaggatják őket a mennyezetre, mint a sonkát. Mikor egyszer beléptem Paridé házába, bele is vertem a homlokomat egy székbe. Na, gondoltam, ez aztán az igazi falu. Szóval, közben teljesen megvilágosodott a kunyhó, és igazán csak állatnak való hely tárulkozott fel előttem: hideg és sötét, sáros az alja, falának kövei meg a zsúptető belseje csupa fekete koromlepedék. A levegőt megülte a hunyákoló tűz füstje, talán mert nedves volt a fájuk; és ablak híján, bennrekedt a füst, csak igen nehezen szivárgott ki a tetőn át, úgyhogy Rosetta meg én nemsokára köhécselni és könnyezni kezdtünk. Ugyanakkor észrevettem, hogy az öregasszony bő szoknyája mögé bújva egy korcs kutya meg egy kopott szőrű macska kuporog, és akármilyen lehetetlennek tűnik, ezek a szerencsétlen állatok is sírtak, mint a jótét lelkek, abban az orrfacsaró, ríkató füstben: hullott a könnyük, de mozdulni nem mozdultak, a szemük nyitva, nyilván beleszoktak már. Nem szerettem én a piszkot soha, és bár szerény kis otthonom volt csak Rómában, de az, ami a tisztaságot illeti, ragyogott, mint a tükör. Annál jobban összeszorult hát a szívem a kunyhó láttán arra a gondolatra, hogy ezentúl Rosettának meg nekem is itt kell főzni,

enni, sőt még az időnk jó részét is itt kell tölteni, mint két kecskének vagy két birkának. – Szerencsére – mondtam ki hangosan a gondolataimat – csupán pár nap és itt vannak az angolok. Mire Paridé: – Miért, nem tetszik a kunyhónk? – Mifelénk – válaszoltam – az állatokat tartják ilyen helyen. Érdekes fickó volt ez a Paridé. Ahogy később rájöttem, közönyös, és szinte semmi önbecsülés nem volt benne. – Nálunk meg a jótét lelkek lakják – felelte furcsa, elnéző mosoly kíséretében. – Ni csak – ciripelt fel az öregasszony, mint valami tücsök–, nem tetszik neki a kunyhó. Pedig még mindig jobb itt, mint kinn a mezőn. Tudod-e, hány szegény katona, aki most oda van Oroszországban, ezeknek az asszonyoknak az ura, milyen szívesen elfogadná, hogy az egész életét ilyen kunyhóban élje le, csak hazajöhessen. De hát az már nem jön haza egy se, mindet leölik, és még csak el se temetik őket rendesen, mint a jó keresztényt, mert Oroszországban nem ismerik már se a Krisztust, se a Szűzanyát. Meghökkentettek ezek a sötét szavak; Paridé szólalt meg azzal az elnéző mosolyával a szája körül: – Mindent feketén lát a nyanya, mert öreg már, és egész nap magában van, meg süket is. Aztán hangosabban: – Azt meg ki mondta neked, hogy nem jönnek haza? De mennyire, hogy hazajönnek, méghozzá napokon belül.

– Nemcsak hogy ők nem jönnek haza – dohogott tovább a vénasszony –, hanem még minket is kigyilkolnak ebből a világból a repülőgépekkel. Paridé megint elmosolyodott, mintha olyan nevetséges volna, amit az anyja mond; engem azonban megriasztott a sötét kép. – Később

majd

visszanézünk...

–

szóltam

sietve

–,

a

viszontlátásra. Az öregasszony csak tovább huhogott: – Persze, hogy visszanéztek, ne félj semmit, Rómába úgyse mész vissza egyhamar, de az is meglehet, hogy soha többé. Ezekre a búcsúszavakra Paridé már hangosan felnevetett; de bennem az járt, hogy nemigen van ezen nevetni való, és akaratlanul is elmorogtam magamban néhány ördögűző igét. A délutánom azzal telt el, hogy kitisztítottam a szobánkat, és akkor még nem tudtam, milyen hosszú ideig lakok majd benne. Kisöpörtem, évek piszkát takarítottam el a csupasz földről. Nem is tudom, hány ásót meg kapát adtam oda Paridének, hogy tegye máshova, mert ott álltak egymás hegyén-hátán minden sarokban, és lepókhálóztam a falakat is. Aztán az ágyat beállítottam az egyik szögletbe, háttal a sziklafalnak, jól belepasszítottam a tartódeszkákat a vaslábakba, fölfrissítettem a kukoricaháncsos ágyzsákot, és ágyat húztam. Csupa nagyon szép, hófehér lenből való, kézzel szőtt, nehéz ágyneműt kaptam, és az ágyra, takaró helyett, Paridé fekete köpönyegét terítettem. Luisa, Paridé alamuszi képű, szőke, hullámos hajú, kék szemű felesége, akiről már beszéltem, közben odaállt a szoba végében levő szövőszékhez, megállás nélkül járt rajta le-fel

erős és izmos karja, hihetetlen zajt csapott. – Mondjad – szóltam rá –, te mindig itt fogsz ricsajozni nekünk? – Hogy mindig-e – válaszolta nevetve –, azt nem tudom... Paridé nadrágjához kell a szövet meg a gyerekeknek is. – Mi szegények – mondtam – megsüketülünk közben. – Én se süketültem bele... te is hozzászoksz, ne félj. Maradt is vagy néhány órát, és egyre járt le-fel a keze, közben szárazan és élesen csattogtak az egymáshoz verődő faalkatrészek; mi meg, hogy rendbe tettük a szobát, leültünk. Rosetta a székre, amit Paridétól béreltem, én meg az ágyra; és tétlenül, tátott szájjal, bárgyún bámultuk csak Luisát, amint szőtt, szőtt, szőtt. Beszélni se igen beszélt, de kérdéseinkre készségesen felelt. Így tudtuk meg, hogy azok közül a férfiak közül, akik a háború előtt itt éltek, csak Paridé nem vonult be, mert a jobb kezén két ujja hiányzott. A többi mind katona, és csaknem mind Oroszországban van. – Rajtam kívül – mondta – minden asszony már szinte özvegyszámba megy idefenn. Közben kétértelműen mosolygott, és mintha örömről árulkodott volna a hangja. Elbámultam, hogy ő is olyan sötéten látja a jövőt, mint az anyósa. – Miért kéne mindenkinek odaveszni – szólaltam meg. – Én mondom, hogy visszajönnek. Luisa mosolyogva rázta a fejét. – Nem értettél te meg engemet. Én nem úgy gondolom, hogy elpusztítják őket, hanem hogy azért nem jönnek haza, mert az orosz nők szeretik a mi férfiainkat. Mindenütt tetszik az idegen férfi, nem

igaz? Könnyen megeshet, hogy a háború után azok a fehérnépek rákényszerítik az embereket a maradásra, és akkor az Isten se látja őket még egyszer. Ezek szerint számára a háború nőstény-hím ügy volt; meglátszott rajta, hogy nagyon elégedett, mert neki sikerült itthon tartani a hímjét, hála annak a két hiányzó ujjnak, a többi viszont az orosz nőstények miatt elveszti a párját. Szó esett köztük Festáékról is, és elmondta, hogy Filippo különféle praktikákkal és szolgálatokkal mentette meg a fiát a harctértől; közben a nincstelen parasztnak, akinek se pénze, se támasza nem volt, el kellett menni, és lehet hogy a bőrét is otthagyja. Eszembe jutottak ekkor Filippo szavai a világról, ami szerinte hülyékre és okosokra oszlik; ő, a fia esetében is, okoshoz méltóan cselekedett. Végre-valahára eljött az este, és Luisa nem csattogtatta tovább a szövőszéket, és elment vacsorát készíteni. Mi ketten olyan fáradtak voltunk, hogy egy teljes órán át moccanás nélkül, és szótlanul ültünk tovább, ott, ahol voltunk: én az ágyon, Rosetta a széken, a vánkos mellett. Az olajmécses bágyadtan pislákolt, és ennél a sápadt fénynél a szobánk kis barlangnak hatott; én Rosettát néztem, ő meg engemet, és a pillantásaink mindig mást és mást mondtak, és nem beszéltünk fennhangon, mert így, a szemünk segítségével is, nagyon jól megértettük egymást, és tudtuk, hogy feleslegesek a szavak, semmit sem tennének hozzá ahhoz, amit a szemünkkel mondtunk egymásnak. „Édesanya – szólt Rosetta szeme –, mi lesz velünk, félek,

hova

kerültünk?”

és

így

tovább,

és

így

tovább;

„Aranymadaram – felelt az enyém –, legyél te csak nyugodt, anyád

itt van melletted, ne félj”, és még más ilyet is mondott. Így cseréltünk ki, némán, számtalan gondolatot, és a végén, mintegy a lesújtó társalgás befejezéseképpen, Rosetta odahúzta a széket az ágyhoz, és átölelve a térdemet, az ölembe hajtotta a fejét; én pedig, egyre némán, simogatni kezdtem lassan-lassan a haját. Vagy egy félórát ültünk így, mikor valaki belökte az ajtót, és valahonnan, nagyon lentről, egy gyerekfej bukkant elő. Donato volt, Paridé fia. – A papa azt üzeni, hogy ha akartok, jöhettek hozzánk enni. Nemigen voltunk éhesek, nagyon teliettük magunkat délben Filippo asztalánál; de azért elfogadtam a meghívást, mert olyan fáradtnak éreztem magamat, és úgy elanyátlanodtam, hogy nem akaródzott vacsora nélkül befejezni a napot, kettesben Rosettával, abban a hitvány, szomorú szobában. Mentünk hát Donato után, aki úgy futkározott előttünk, mintha csak, macska módján, látna bennünket a sötétben; és egy fullasztóval lejjebb, odaértünk a kunyhóhoz. Paridét négy asszony ülte körül: az anyja, a felesége, a húga és a sógornője. A húgának meg a sógornőjének három-három gyereke volt, de mindegyikük férje katonáskodott, és Oroszországba küldték őket. Paridé húgát Giacintának hívták, ő is barna volt, a szeme átható, nyughatatlan, és széles, húsos az arca; mintha megszállott lenne, soha más, mint keserű szó nem jött a szájára, és mindig szidta a három gyerekét, azok meg csak a szoknyája körül sündörögtek, mint a kutyakölykök a szuka körül, és szüntelenül nyivákoltak; volt, hogy nem is szólt hozzájuk, csak hol az egyiknek, hol a másiknak vert egy nagyot a fejére az öklével. Paridé sógornőjének Anita volt a neve, az egyik

fivérének a felesége volt. Békében Cisterna vidékén laktak; a barna, sápadt, sovány, sasorrú, nyájas szemű asszonynak szelíd töprengés ült az arcán. Giacintával ellentétben, akitől szinte félt az ember, Anita megnyugtatóan és kedvesen hatott. Neki is itt voltak a fiai, de nem cibálták a szoknyáját, hanem jólnevelten ültek a lócán, és csöndben, türelmesen vártak a sorukra, amikor enni kapnak. Hogy beléptünk, Paridé így szólt felénk azon a félzavart-félsunyi hangján: – Gondoltuk, hogy nagyon egyedül lehettek, így hát, tessék, ha van kedvetek. – Amíg nem kapjátok meg az élelmeteket – tette hozzá rögtön itt ehettek velünk; aztán majd elszámolunk. Így értette meg velünk, hogy nem ingyenbe adja, mégis hálás voltam érte, mert tudtam, hogy szegények, és éhínség van, és már az is nagy szó, ha pénzért hajlandók kosztolni bennünket, mert ilyenkor, akinek van valami kevese, magának tartogatja, és még pénzért se osztja meg a többiekkel. Letelepedtünk

hát,

és

utána

Paridé

meggyújtott

egy

acetilénlámpát, és a szép, fehér fénye mindannyiunkra ráesett, akik csak ott ültünk a lócákon meg tönkökön a vasháromláb körül, amin kis lábas rotyogott. Csupa asszony és gyerek, kivéve Paridét, az egyetlen férfiembert; Anita, a sógornője, mivel az ő ura kinn volt Oroszországban, csipkelődött is vele emiatt, egy kicsit szomorkásán: – Nagyon felvitte az Isten a dolgodat, Paridé; egyetlen férfinak ennyi asszony: most csak boldog vagy? Mire Paridé halványan elmosolyodott, és ezt felelte: – Pünkösdi királyság.

De az öreg, huhogó nyanya már mondta is a magáét: – Ez? Nekünk előbb lesz végünk, mint a háborúnak. Luisa közben cseréptálat tett egy billegő asztalkára; fogott egy nagy kenyeret, és a melléhez szorítva, nagy fürgén addig szeletelte, amíg a kése alól kihulló vékony kenyérdarabok színültig meg nem töltötték a levesestálat. Akkor fogta a lábast, levette a tűzről, és ráöntötte a kenyérszeletekre a levest, szóval, ugyanaz a leves volt, amit Concettánál ettünk, azaz lucskos kenyér bablevessel. Mialatt vártuk, hogy a kenyér minél jobban magába szívja a lét, Luisa nagy melencét tett a kunyhó közepére, és egy kanna vizet öntött bele, ami eddig a vasháromláb mellett a parázson melegedett. Ezután mindenki bontani kezdte a bocskorát, tempósan és némi méltósággal, mintha valami igen komoly dolgot csinálnának, és ez minden áldott este ugyanígy történt. Először értetlenül néztem, de mikor megláttam, hogy Paridé meztelen lába, az ujjai meg a sarka körül csak úgy feketéllik a földtől, megértettem: mi városon, evés előtt kezet mosunk; ezek szegények, akik egész napon át a sarat tapossák kinn a földeken, ezek lábat mosnak. Paridé tette bele elsőnek a lábát a mosdómelencébe, de mindegyikőjük ugyanebben a melencében és ugyanebben a vízben mosakodott le. Képzelhetik, milyen lett a víz, miután minden láb, a gyerekeké is, megmártózott benne: mint a csokoládé-massza. Csak mi ketten nem mosakodtunk; az egyik kisgyerek ártatlanul meg is kérdezte, hogy ,,ti ketten miért nem mosakodtok?” Mire a nyanya, pedig ő se mosdott, tompán rámorgott: – Ők római hölgyek. Nem túrják a földet, mint mi.

Közben jó lett a leves; Luisa odább vitte a mosdómelencét a koszos vízzel, és feltette az asztalka közepére a levesestálat. Mindenki egyszerre kezdett enni, mindenki közvetlenül a tálból mert magának a kanalával. Nem hinném, hogy Rosetta meg én fejenként két-három kanálnyinál többet ettünk volna; de a többiek, kiváltképpen a gyerekek, olyan dühvel vetették magukat a levesre, hogy a tál egykettőre kiürült, és a kissé csalódott és sóvárgó arcokról lerítt: sokuknak fért volna még a gyomrába. Paridé még mindenkinek kiosztott egy maroknyi aszalt fügét; majd a kunyhó falának egy üregéből borosüveget húzott elő, és mindenkinek öntött egy pohárral, a gyerekeknek is. Persze, egyetlen pohárból ittunk. Egymás után kerültünk sorra, és Paridé mindenkinél megtörölte a pohár szélét a ruhájának az ujjával, gondosan töltött, és halkan a nevén szólította azt, akinek odanyújtotta az italt: mintha szentelt bort osztana a templomban. Savanyú volt a bora, mint az ecet, szóval hegyi fajta, de szőlőből készült az nem vitás. A csendben elfogyasztott vacsora után az asszonyok orsót, guzsalyt fogtak, a házigazdánk pedig az acetilénlámpa fényénél Donato fiának a számtanleckéjét nézegette. Paridé analfabéta volt, de a számoláshoz értett valamicskét, és azt akarta, hogy ennyire a fia is vigye. Én bizony a nagyfejű, együgyű, kifejezéstelen arcú fiúcskáról azt láttam, hogy nagy mamlasz, mert nem is tudom, hányszor magyarázott el neki az apja valamilyen műveletet, de csak nem fogta fel, mire Paridé nekidühödött, és egy jókorát sózott az öklével a fia fejére. „Átkozott barom” - mondta oda neki. Akkorát szólt az ütés, mintha fából lett volna a kisfiú feje; de az fel se vette, hanem egy

pisszenés nélkül leült a földre, és játszani kezdett a macskával. Ez arra ösztökélt, hogy megkérdezzem Paridét, miért nyaggatja úgy a fiút a számolással, mikor még-se nem ír, se nem olvas, akár az apja; megtudtam tőle, hogy őt a betűk nem érdeklik, csak a számok fontosak neki, mert ha a számokat ismeri az ember, akkor meg tudja számolni a pénzmagot, a betűk viszont a világon semmire se jók. Elsősorban azért írtam le ezt az első estét, amit Morronééknál töltöttünk (Morrone volt a családnevük), mert ha az elsőt leírtam, leírtam mindet, ami rákövetkezett, mindegyik ugyanúgy telt el; aztán meg azért is, mert aznap az evakuáltakkal ebédeltem, és a parasztokkal vacsoráztam, és így megfigyelhettem a különbségeket. Az igazság az, hogy az evakuáltaknak, legalábbis néhányuknak, jóval többje volt; jobban ettek; tudtak írni-olvasni; nem bocskorban jártak, és az asszonyaik városiasan öltözködtek; de én, az első naptól fogva, mégis a parasztokat szerettem jobban. Lehet, hogy ez a vonzódásom onnan származott, hogy mielőtt kereskedni kezdtem volna, magam is parasztlány voltam; szerintem azonban ez az érzelmem abból a furcsa felfedezésemből származott, amit főként akkor tettem, amikor a parasztokkal hasonlítottam össze az evakuáltakat: arra jöttem rá, hogy ezeknek a népeknek, mármint az evakuáltaknak, csak ártott a tanulás. Kicsit úgy néztem rájuk, mint azokra az iskolásokra, akik alig lépik át az iskola küszöbét, alig tudják az ábécét, máris ronda szavakat firkálnak a házfalakra. Higgyék meg, ha mondom, nem elég egyszerűen oktatni az embereket; azt is meg kéne tanítani nekik, hogyan hasznosítsák a tudásukat.

A végén mindenki dülöngélt már az álmosságtól; néhány gyerek el is szenderedett; ekkor Paridé felállt, és kijelentette, hogy ők mennek aludni. Mire mindannyian távoztunk a kunyhóból, és jó éjszakát kívántunk egymásnak; és ezután Rosetta meg én ott maradtunk a fullasztó peremén, és elmerülten figyeltünk az éjszakában, arrafelé, amerre Fondit tudtuk. Egyetlen fényt se láttunk; minden sötét volt és nyugodalmas; csupán a csillagok éltek és ragyogtak kápráztatóan, és mintha a sötétlő ég belseje felé pislogtak volna, megannyi aranyszem módján, amely figyelt bennünket, és mindent tudott rólunk, és mi semmit nem tudtunk őróluk. – De gyönyörű az éjszaka, édesanya – szólalt meg halkan Rosetta. És én megkérdeztem tőle, boldog-e, hogy feljöttünk ide, és ő azt felelte, hogy mindig boldog, ha velem van. Néhány pillanatig még elnéztük az éjszakát, aztán Rosetta ráncigálni kezdte a ruhám ujját, és a fülembe súgta, hogy ő most imádkozni akar, meg akarja köszönni a Madonnának, hogy felvezérelt ide bennünket, épségben és egészségben. Csendesen mondta, mintha félne, hogy meghallja valaki, és én elcsodálkoztam egy kicsit. – Itt? – kérdeztem. Rábólintott, és lassan térdre ereszkedett a fullasztó peremén a fűben, maga mellé húzott engemet is. Nem volt kedvem ellenére, amit csinált, mert, hogy úgy mondjam, ezzel kifejezte azt, amit én, annyi baj és annyi vesződség után ezen az olyan csendes, olyan békés éjszakán éreztem: a hálámat valaki vagy valami iránt, ami gyámolított és védett minket. Szívesen engedtem hát neki, és vele együtt összekulcsoltam a kezemet, és fürgén mozgó ajkam a szokott,

lefekvés előtti, esteli imádságot mondta el. Jó ideje nem imádkoztam, pontosan azóta, hogy odaadtam magamat Giovanninak, és tudtam, hogy ezután azért nem imádkozok, mert bűnösnek tekintettem magamat, de viszont azért se imádkoztam, mert valahogy nem tudtam meggyőzni önmagamat arról, hogy valóban bűnt követtem el. Így hát először Jézus bocsánatát kértem azért, amit Giovannival műveltem, és ígéretet tettem neki, hogy soha többé nem csinálom. Aztán, talán a hatalmas és sötét éjszakának a hatására, ami telis-teli volt életekkel és eseményekkel, mégse látszott rajta semmi, talán ennek az éjszakának a hatására mindenkiért imát mondtam: magamért és Rosettáért és aztán a Festa-családért és Paridéékért és aztán a hegyekben szétszóródott sok emberért, az angolokért, hogy jöjjenek már, és szabadítsanak fel bennünket, és miértünk, szenvedő olaszokért és a németekért és a fasisztákért is, akik kínoztak bennünket, de akik azért maguk is emberek. Bevallom: minél inkább elnyúlt, szinte akaratom ellenére, az imádságom, annál inkább meghatódtam, és megtelt könnyel a szemem, és noha eszembe jutott, hogy belejátszik ebbe a fáradtságom is, mégis azt mondtam magamban, hogy jó ez az érzés, és jó, hogy így érzek. Rosetta is lehajtott fejjel ájtatoskodott, és aztán hirtelen megragadta a karomat, és felkiáltott: – Oda nézz, oda nézz! Mire felnéztem és megláttam, hogy az éjszaka mélyén fénycsík nyúlik

az

égre,

ami

fenn,

a

magasságban

zöld

virággá

terebélyesedett, és lassan-lassan visszahullt a földre, és közben egy villanásnyi időre körös-körül fénybe borította a völgyet, az erdőket,

sőt, úgy tetszett. Fondi házait is. Később megtudtam, hogy ezek a szép zöld fények rakéták fényei, és a harctér megfigyelésére használják őket, és így válogatják ki azokat a helyeket, amiket ágyúznak, és ahová a repülők ledobják a bombáikat. De akárhogy, én mégis jó jelnek vettem, intésnek, amivel a Madonna értésemre adta, hogy meghallgatta az imámat, és hogy teljesíti is a fohászomat. Főleg azért akartam elmondani ezt az imádkozást, hogy fogalmat adjak Rosetta jelleméről, amiről eddig nemigen beszéltem. Mert később, a háború miatt, ez a jellem, egyik napról a másikra teljesen megváltozott, most pedig arról szeretnék beszélni, milyen volt ő akkor, mikor ideértünk a hegyre, vagy legalábbis milyennek hittem én őt születésétől kezdve. Tudott dolog, hogy az anyák nem mindig ismerik a gyerekeiket; de hát én így gondolkozom őfelőle, és még most is, amikor, mint már említettem, fehérből feketére váltott, még most is azt tartom, hogy történt, ami történt, de nem ismertem őt félre eleinte se. Szóval én igen nagy gonddal, igazi úrilánynak neveltem őt, mindig ügyeltem, hogy ne tudjon meg semmit azokról a csúnyaságokról, amik a világban vannak, és amennyire csak lehetett, távol is tartottam az ilyesmiktől. Én nem az az asszony vagyok, akit nagyon vallásosnak mondanak, bár imádkozni imádkozok: van hogy hiszek, van hogy nem, és előfordul, mint például akkor éjszaka a fullasztón, hogy szívemből érzem az Istent, de az is megtörténik, mint a Rómából való menekülésünk napjaiban, hogy egyáltalán nem hiszek benne. De a valóságot soha nem takarja el a vallás a szemem elől, mert a valóság az, ami van, bárhogy törik is magukat a papok, magyarázzák és igazgatják a maguk szája íze szerint, bizony a

valóság gyakorta alaposan rácáfol az állításaikra. Rosetta azonban másként látta a dolgokat. Nem tudom, hogy ez azért van-e, mert tizenkét

éves

koráig

egy

amolyan

zárdafélében

apácákkal

neveltettem őt, vagy ilyennek született. Ugyanis az én lányom mélységesen vallásos volt, minden porcikájában benne volt a hit, nem tétovázott, és nem kétkedett, biztos volt a dolgában és meggyőződéses, hogy úgy mondjam, szóba se került nála, hogy vallás nélkül is lehet élni, és efféle gondolat tán meg se fordult a fejében: számára az volt a vallás, ami másnak a levegő, amit belélegez az ember, aztán kifúj a tüdejéből, és nem teketóriázik vele, és – úgy külön – észre se veszi. Manapság, hogy annyi minden megváltozott, nehéz megmagyarázni, milyen is volt ő a Rómából való elmenekülésünk idején. Beérem annyival, ha azt mondom, hogy magamban legtöbbször tökéletes teremtésnek láttam. Egyike volt azoknak, akikben még rosszakarattal se lehetett hibát találni. Jólelkű volt, nyílt, őszinte, önzetlen. Engemet dobál a kedélyem, megdühödök, kiabálok, sőt még ütök is, mert néha bizony elvesztem a fejemet. Rosetta azonban soha egy rossz szót nem mondott nekem, soha meg nem szomorított, soha mást nem láttam benne, mint az én makulátlanomat. De a tökéletes-volta nem csupán a hibátlanságában mutatkozott, hanem abban is, hogy mindig azt tette, mindig azt mondta, ami helyes, amit ezernyi minden közül tenni és mondani kellett. Néha meg is ijedtem, és azt mondogattam magamban, hogy szentet kaptam lányomul. És ez nem is volt olyan butaság, hisz hogy valaki minden élettapasztalat nélkül, voltaképpen zsenge gyereklány fejjel így viselkedjen, ilyen példásan éljen, ahhoz valóban szentnek

kell lenni. Semmi mást nem csinált a világon, csak élt mellettem, és hogy az apácáknál elvégezte az iskolát, segített a ház körül, meg néhanapján az üzletben; mégis úgy viselkedett, mintha már egy egész élet volna a háta mögött. A mostani fejemmel azonban már úgy látom,

hogy ez

a szinte

elképesztő

tökéletessége

a

tapasztalatlanságából és abból a nevelésből fakadt, amit az apácáknál kapott. A tapasztalatlanság meg a vallás keveredett benne össze, így keletkezett a tökéletessége, amiről azt hittem, szilárd, akár a szikla, pedig ingatag volt, akár a kártyavár. Azzal bizony nem számoltam, hogy az igazi lelki emelkedettség az ismeret és a tapasztalat összessége, és bármilyen különleges módon nyilvánul is meg, ahol tapasztalat és tudás nincs, ott nem lehet lelki emelkedettségről beszélni. Márpedig Rosetta esetében ez történt. De tehettem én erről? Felneveltem őt szeretettel; és mint minden anya ezen a világon, én is vigyáztam arra, hogy semmit se tudjon az élet csúnyaságairól, mert, gondoltam, ha majd kirepül a házból, és férjhez megy, akkor még mindig lesz bőven ideje megismerni őket. Az igaz, hogy a háborút kihagytam a számításból. Háborúban pedig, ha tetszik, ha nem, megismer az ember mindent, és időnek előtte, természetellenes

és

tapasztalatainkat.

Elég

kegyetlen az

módon

hozzá,

le

Rosetta

kell

vonni

a

tökéletességéhez

elengedhetetlenül kellett a béke, amikor ment az üzlet, amikor én gondosan rakosgattam félre a garast a hozományára, amikor jött volna egy derék fiatalember, aki szereti őt, és elvette volna feleségül, és akinek gyerekeket szült volna. Ha így marad, akkor az én tökéletes kislánykámból tökéletes nagylány és tökéletes feleség lett

volna. Csakhogy az ő tökéletessége nem háborús időkre termett, ilyenkor más jellem kell az embernek. Hogy milyen, azt nem tudom, de biztos nem olyan, mint az övé. Ennyit a lányomról. A végén felkászolódtunk, és a fullasztón át elindultunk a sötétben a szobánk felé. Elhaladtunk Paridé ablaka alatt, és hallottam, hogy se ő, se a családja nem alszik, mocorogtak és susmorogtak, ahogy a baromfi is mocorog a ketrecben, mielőtt elszunnyad. És, íme, a Filippo házához meg a fullasztóhoz támaszkodó házikónk, a disznóólra való ajtajával, a hepehupás cseréptetejével és az üvegtelen ablakával. Löktem egyet az ajtón, és benn voltunk a sötétben. De volt gyufám; így elsőbb meggyújtottam egy gyertyadarabkát; aztán egy zsebkendőből vászoncsíkot téptem, és belet fabrikáltam az olajmécsesbe. Ennek a szomorkásán fehérlő világánál leültünk mind a ketten az ágyra. – Csak a szoknyánkat meg a mellénykét vesszük le. Lepedőn meg párnahuzaton kívül semmink sincs, és előre tudom, hogy ha meztelenül fekszünk le Paridé köpönyege alá, később fázni fogunk – mondtam Rosettának. Így is tettünk, és előbb ő, majd én belefeküdtünk alsószoknyában az ágyba. Kézzel szőtt, nehéz lenágyneműnk volt, és egészen friss; de ezenkívül aztán semmi nem volt rendben az ágyunkon, ami voltaképpen nem is volt ágy. Alig, hogy megmozdultam, már zizegett is alattam minden kukoricaháncs, aztán két csomóba szorult, és a zsák vékony anyagán át a betét kemény deszkáit éreztem a

gerincem alatt. Még kislány koromban se aludtam ilyen ágyban odahaza: rendes, rugós, matracos ágyaink voltak. Az egyik pillanatban aztán nemcsak a kukoricaháncs, hanem a betétdeszkák is szétnyíltak alattam egy mozdulatomra, és a résükön át annyira lecsúsztam, hogy a fenekem a földet verte. Akkor felkeltem a sötétben, helyre csúsztattam a deszkákat meg a zsákot és visszafeküdtem, és szorosan magamhoz öleltem Rosettát, aki háttal nekem, egészen összekucorodva feküdt a fal mellett. Csinálhattam bármit, csak nyugtalanul tellett az éjszaka. Nem tudom, mennyire járhatott az idő, valamivel talán éjfél után lehetett, hogy egész-egész halk, és még a madarakénál is vékonyabb, de kitartó csipogást hallottam valahonnan az ágy alól, és ezért egy kis idő múlva felébresztettem Rosettát, és megkérdeztem tőle, ő is hallja-e? Azt mondta, igen. Mire mécsest gyújtottam, és benéztem az ágy alá. Ahogy tüstént megállapítottam, a cincegés egy dobozból jött, amiben így ránézésre, jó csomó kamilla meg mentalevél lehetett, semmi más. De hogy jobban szemügyre vettük a kamillát, felfedeztük, hogy akár egy kerek, pihés szalmafészekben nyolc-tíz, újszülött egér kuporog benne. Nem lehettek nagyobbak a kisujjamnál, csupa rózsaszín, szinte áttetsző meztelenség. Rosetta tüstént figyelmeztetett, nehogy hozzájuk nyúljunk, mert ha az első éjszakánkon

elemésztenénk

őket,

az

bajt

hozna

ránk.

Visszafeküdtünk hát, és jól-rosszulelaludtunk. Alig tellett bele egy óra, érzem ám, hogy valami nehéz puhaság járkál az arcomon meg a mellemen a sötétben. Ijedtemben nagyot ordítottam; Rosetta újból felébredt; mécsest gyújtottunk, és mit tesz Isten, hát az egerek után

nem egy macska? A szép, fekete, zöld szemű, girhes, de fiatal és csillogó szőrű állat ott ült az ágyunk végében, mereven nézett ránk, készen, hogy kiugorjon az ablakon, ahol bejött. De Rosetta a maga szenvedélyes macskaszeretetével cicegett neki; és értette a módját; mindjárt oda is sompolygott hozzánk nagy bizalmasan az állat, és az lett a vége, hogy kisvártatva ott dorombolt ő is a takarónk alatt. Amíg csak idefenn voltunk Sant' Eufemián, velünk is aludt; és Giginek hívták. Neki is megvoltak a maga szokásai, az például, hogy csak éjfél után jelent meg, bebújt kettőnk közé, és hajnalig ott is maradt. Derék kis jószág volt, és nagyon megszerette Rosettát; de jaj, ha csak egyikünk is meg mert moccanni azalatt, amíg ő aludt; abban

a

pillanatban

valamelyikünket:

felnyivákolt,

,,Hogy

aludjak

mintha

így

csak

közietek,

ha

korholná folyton

hánykolódtok?!” Eltekintve az egerektől meg a Gigitől, amúgy is sokszor felébredtem akkor éjjel, és az első pillanatban sose tudtam, hol vagyok. Egyszer, mikor ébren voltam, hallottam, amint alacsonyan és nagyon lassan repülőgép szállt el felettünk, hallottam a szabályos, tömör és fülsimogató surrogását, mintha nem is levegőt, hanem vizet szelne a motorja, és mintha csak hozzám beszélt volna, és bátorító dolgokat

mondott

volna

egyenesen

énnekem.

Később

elmagyarázták, hogy gólyának hívják ezeket a gépeket, és felderítést végeztek, és ezért repültek lassan; a végén szokásommá vált, hogy a kedvükért ébren tartsam magamat; és ha nem hallottam meg a hangjukat, szinte csalódottságot éreztem. Angol gépek voltak ezek a gólyák, és én tudtam, hogy előbb-utóbb mégiscsak ideérnek hozzánk

az angolok, és visszaadják a szabadságunkat, és megnyitják nekünk az utat hazafelé.

Negyedik fejezet Így kezdődött hát az életünk Sant' Eufemián, mert ez volt a helység neve. Úgy indult, mint ami ideiglenes és csupán néhány hétig tart; és a valóságban kilenc egész hónap lett belőle. Reggel aludtunk, ameddig csak bírtunk, hiszen az égvilágon semmi tennivalónk nem akadt; és el kell mondani, hogy a római nélkülözések és szívdobogások úgy kimerítettek minket, hogy az első héten tizenkét-tizennégy órát is aludtunk egyhuzamban. Korán feküdtünk, és éjjel felébredtünk, és aztán aludtunk tovább, és hajnalban megint csak felébredtünk, és utána újból elkapott bennünket az álom, és mikor felvirradt, elég volt befordulni a fullasztó sziklafala felé, háttal a csöppnyi ablaknak, ahonnan a fény jött, megint lezáródott a szemünk, és belealudtunk jócskán a délelőttbe. Soha életemben nem aludtam még ennyit és jó volt ez az alvás, mély és laktató, jóízű, akár a házikenyér, álomtalan és nyugodalmas, igazán pihentető, és ahogy teltek a napok, úgy szállt vissza belénk az erő, amit Rómában és a Concettánál töltött idő alatt kiadtunk magunkból. Valóban nagy hasznunkra volt ez a mélységesen mély alvás, és alig egy hét után mind a ketten, szó szerint, más emberek lettünk, friss lett a szemünk, és egyetlen karika se látszott körülötte, kerekre telt az orcánk, simán feszült arcunkon a bőr, kitisztult az agyunk. Úgy éreztem, hogy ezzel a mély álommal a régen elhagyott szülőföld fogadott vissza az ölébe, és önti át belém a maga erejét, mint néha azokkal a gyökerestül kitépett növényekkel

történik, amiket ha visszaültet az ember az anyaföldbe, egy-kettőre erőre kapnak, és csak úgy hányják megint a leveleiket és a virágjaikat. Bizony, hogy növények vagyunk mi is, és nem emberek, vagyis, jobban mondva, inkább növények, mint emberek, és ami erőnk csak van, azt mind a szülőföldünktől kapjuk, és ha a szülőföldet odahagyjuk, nem vagyunk se ember, se növény, hanem vacak kis rongydarab, amit kénye-kedve szerint dobál az élet, ahogy éppen a sors szele fúj. Annyit és olyan szívből aludtunk, hogy fütyültünk a hegyi élet megpróbáltatásaira, és vidáman fogadtuk, szinte észre se vettük őket; kicsit hasonlítottunk ahhoz a jól táplált és kipihent öszvérhez, amelyik egy szuszra húzza fel a kordét egy meredélyre, és mikor felér a csúcsra, még arra is futja az erejéből, hogy ügessen, egy jót, mintha aznap még meg se mozdult volna. Pedig, amint már mondtam is, kemény élet volt az a fenti, tüstént rájöttünk. Már délelőtt a tisztálkodással kezdődött: vigyázva kellett leszállni az ágyunkról,

nehogy

összekoszoljuk

a

lábunkat,

ezért

lapos

kődarabokat raktam az ágy elé, mert esős napokon egyetlen tócsa volt az egész földpadlónk, és sárba léptünk volna. Vizet a vityillónkkal éppen szemben levő kútról kellett hozni. Amíg tartott az ősz, nem is volt semmi nehézség; télen azonban, mivel Sant' Eufemia vagy ezer méter magasan volt, a víz megfagyott a kútban és reggelenként, mikor vizet húztam, egészen elgémberedett a kezem, a víz meg belefagyasztotta a lelket is az emberbe. Jómagam fázékony vagyok, és beértem egy kis kéz- meg arcmosással; Rosetta viszont, aki inkább tűrte a hideget, mint a piszkot, odaállt anyaszült meztelen

a szoba közepére és a fejére döntött egy egész vödör jeges vizet. Olyan erős és egészséges teremtés volt az én lányom, hogy úgy csurgott le róla a víz, mintha előbb végigolajozta volna a bőrét, csak néhány csöpp maradt a mellén, a vállán, a hasán és a fenekén. Az öltözködés után ki a szobából, és elindult a konyhai hercehurca. Amíg tartott az ősz és a szép idő, itt is elég simán ment minden; a komoly nehézségek télen kezdődtek. Esőben is ki kellett menni az erdőre a horgas, ágnyeső ollókkal rozsét és cserjét nyírni. Majd visszatérve a kunyhóba, megindult a fél lábon táncolás a tüzért. A zöld, nyirkos fa persze nem gyulladt meg, és olyan sűrű, fekete füst szállt fel a vékony ágakból, hogy le kellett hasalni a földre, arccal a sárba, és így fújni, míg a láng nem lobbant. Nyakig sárosak lettünk, kegyetlenül elbánt a füst a szemünkkel, csurgott belőle a könny és égett, és mindez azért, hogy pár nyomorult szem babot felmelegítsünk, és csináljunk egy rántottat. Úgy étkeztünk, ahogy a paraszt étkezik, azaz először tizenegy fele, alig valamit, másodszor aztán hét óra körül rendesen megebédeltünk. Reggelire egy kis kukoricakását ettünk főtt kolbász levével ízesítve, ha nem ezt, beértük egy fej hagymával, hozzá egy darab kenyeret vagy esetleg csak egy marék szentjánoskenyeret fogyasztottunk; este azt a bizonyos levest és egy-két darab húst, csaknem mindig kecskét, éspedig háromfélét: nőstényt, vén bakot vagy fiatalabbat. A délelőtti evés után semmi más dolgunk nem volt, mint várni az estelit. Szép időben sétálgattunk: kerültünk egyet a hegyen mindig ugyanazon a fullasztón, végül odaértünk az erdőhöz, kikerestünk magunknak egy szép, árnyas helyet, és leheveredtünk a fűre egy fa alá, előttünk az

egész völgy, és a délutánt itt töltöttük. De mikor beállt a rossz idő, és errefelé hosszú hónapokig tartott a téli évszak, benn ragadtunk a szobánkban, én az ágyon üldögéltem és Rosetta a széken, tétlenül, miközben Luisa rendszerint szőtt, csattogtatta a szövőgépet, hogy – mint már mondtam is – majd belesüketültünk. Ezeket a szobában eltöltött téli órákat, míg csak élek, megemlegetem. Az eső sűrű cseppekben, rendületlenül zuhogott, és hallottam, amint egyhangúan veri a tetőt, és csurog a csatornacsövön át le a ciszternába; a szobában, hogy takarékoskodjunk az olajjal, aminek szűkiben voltunk, majdhogynem sötétben üldögéltünk, csak az az esőfátyolos, tompa fény jutott be hozzánk, amit az a csöppnyi ablakunk, meg a csöppnyi macskalyuk beengedett; és mi hallgattunk, mert nem mertünk beszélni arról, amit annyiszor elmondtunk egymásnak, azaz két dologról: az ínségről és az angolok megérkezéséről. Mintha sose akartak volna véget érni azok az órák; és én el is vesztettem az időérzékemet, és nem tudtam, melyik hónapban járunk, és milyen nap van, és mintha csak meghülyültem volna, mióta nem használtam a fejemet, mióta nem volt min töprengeni; és úgy éreztem, hogy ebbe belebolondulok; és ha nem lett volna ott mellettem Rosetta, akinek, anya létemre, példát kellett mutatni, nem tudom, mit csináltam volna: talán üvöltözve kirohantam volna a szabadba, vagy összepofoztam volna Luisát, aki mintha szántszándékkal csattogtatta volna a fülünkbe a szövőszékét, és azzal az alamuszi mosolyával az arcán, mintha azt akarta volna mondani, hogy ,,mi parasztok ám mindig így élünk... Most, római hölgyek, nektek is kijut... Mit szóltok hozzá? Tetszik?”

A másik dolog, ami egész ott-tartózkodásunk alatt az őrülés határáig kergetett, az az volt, hogy ilyen összeszorulva kellett élni, mikor az ember szeme előtt ott volt Fondi hatalmas kiterjedésű tájképe. Sant' Eufemiáról nagyszerűen be lehetett látni az egész fondi völgyet, a sötétlő narancsligeteit és fehér házait, és aztán, jobb kézre, Sperlonga környékén a tengerszegélyt is, és tudtuk, hogy azon a tengeren van Ponza szigete, ahova tiszta időben el is láthattunk, és azt is tudtuk, hogy ott már angolok vannak, az angolok, szóval a szabadság. És ezzel a hatalmas kiterjedésű vidékkel a szemünk előtt, mi csak éltünk és nyüzsögtünk és vártunk tovább a magunk hosszúkás fullasztó-csíkján, ami olyan keskeny volt, hogy néhány lépés után akár le is veszekedhettem róla egy másik ugyanilyen fullasztóra. Úgy szorongtunk idefenn, mint madarak az ágon árvíz idején, várva a pillanatot, mikor repülhetünk tovább valami száraz helyre. De ez a pillanat csak nem következett el. Az után az első meghívás után, amivel Festáék a megérkezésünk napján kedveskedtek nekünk, még néhányszor vendégül láttak bennünket, de egyre hidegebben, és végül nem hívtak többet, mert ahogy Filippo meg is mondta, neki családja van, és hát ennivalóról van szó, neki pedig mindenekelőtt a családjára kell gondolni. Szerencsére, nem sokkal a megérkezésünk után, Tommasino is felért a völgyből, húzta maga után a kantárszáránál fogva a felpakolt csacsiját, ami annyi csomagot és táskát cipelt, hogy igazán egy vén szamárnak is becsületére vált volna. Az élelmünket hozta, amit a völgyben szedett össze, itt is, ott is egy kicsit, mindent, ami a közösen összeállított listánkon szerepelt, és aki még nem volt ilyen

helyzetben, amikor a pénz úgyszólván semmi, amikor egy hegy tetején idegen az idegenek között, és aki még nem tudja, mi az, ha háború idején nincs ennivalója, az meg se értheti, milyen örömmel fogadtuk őt. Ezeket a dolgokat nehezen lehet megmagyarázni: az ember rendszerint városon él, ahol tele üzletek vannak, és nem gyűjt magának tartalékot, mert hisz bármi adódik, csak bemegy az egyik boltba, és mindent megkap. Abban a hiszemben él hát a nép, hogy a teli üzlet olyan állandó természeti tünemény, mint az évszakok változása és az eső és a napsütés és az éjjel és a nappal. Mesebeszéd: az áru pillanatok alatt eltűnhet, ahogy ez évben el is tűnt, és akkor a világ sűrű kincse se elég ahhoz, hogy az ember egy falat kenyeret vegyen magának, kenyér nélkül meg felfordulunk. Tommasino hát felért, nagy lihegve. Húzta maga mögött a kötőfékjénél fogva a csacsiját. – Na komaasszony – kapkodott levegő után legalább hat hónapra való eleséget hoztam magának. És utána mindent átadott, egyenként ellenőrizve az árut, amit egy darabka csomagolópapírra írtam fel neki. A fejemben van az egész lista, és csak azért írom ide, hogy fogalmat adjak, min múlott az ember élete 1943 őszén. A mi kettőnké, az enyém és Rosettáé, ötven kilónyi, kenyérnek és tésztának való nullásliszten és egy másik kisebb zsák kukoricaliszten, amiből kását csinálhatott az ember, egy kisebb zsákon, amiben a legrosszabb fajta tarkabab volt, egynéhány kiló csicseri- meg bagolyborsó és lencse, ötven kiló narancson, két kiló disznózsíron, amit egy üvegben hozott és egypár kiló kolbászon. Ezenkívül hozott még egy zsáknyi aszalt gyümölcsöt is Tommasino,

azaz fügét, diót és mandulát, valamint tekintélyes mennyiségű szentjánoskenyeret, amit ugyan más időben mifelénk a lovak elé dobnak, de most, ahogy már említettem, nekünk is nagyon jól megtette. Mindent a szobánkba raktunk, javarészt az ágy alá, és aztán elszámoltam Tommasinóval és megtudtam, hogy az árak egyetlen hét alatt csaknem harminc százalékkal emelkedtek. Megfordulhat esetleg valakinek a fejében, hogy Tommasino volt az, aki felsrófolta őket, hiszen ő pénzért, ahogy mondják, még a saját anyját is megölte volna; én azonban magam is kereskedő vagyok, és mikor megemlítette, hogy az árak emelkedtek, mindjárt elhittem neki, mert tapasztalatból tudtam, hogy ez így van, és ha így folytatódik, ahogy most megy, szóval, hogy az angolok tovább rostokolnak a Gariglianónál, és a németek meg viszik, amit látnak, és riogatják a népet, és nem hagyják dolgozni, akkor még feljebb is szöknek majd az árak, és nemsokára az eget verik. ínség idején ez már így van: nap mint nap tünedezik valami a piacról, nap mint nap kevesebben lesznek, akiknek még bírja a zsebe a vásárlást, és a végén megtörténhet, hogy nem lesz se eladó, se vevő, és pénz ide, pénz oda, mindenki éhen vész. Elhittem hát Tommasinónak, mikor azt mondta, hogy emelkedtek az árak, és egy mukk nélkül fizettem, már csak azért is, mert gondoltam, egy ilyenfajta ember, aki kapzsiságában még a háború veszélyeivel se törődik, csak hogy kereshessen, egy ilyen ember ezekben az időkben kincs, amire gondosan ügyelni kell. Fizettem, sőt fizetéskor megfitogtattam előtte a szoknyám alatti zacskóban levő nagy csomó ezresemet is: majd kiugrott a szeme, mikor meglátta, akár csirke láttán a héjáé, és már

mondta is, hogy mi ketten pompásan megértjük egymást, és amikor csak akarom, mindig felhajtja nekem, ami kell, persze mindig a napi áron, nem kér ő tőlem egyetlen fillérrel se többet, de kevesebbet se. Akkor láttam csak, igaz, nem először, mit tesz a pénz, illetve most az élelem. Festáék az elmúlt napok során, látva, hogy az ennivalónk egyre késik, és hogy Paridétól kunyoráltunk ki mindig valamit, aki, bár fogcsikorgatva, de mégiscsak odaengedett bennünket az asztalához, persze csak a pénzünkért, mondom, Festáék kerültek bennünket, és mikor eljött az étkezés ideje, suttyomban, szinte szégyenkezve lopakodtak haza. De alig állított be Tommasino a csacsijával, látták volna csak a színük változását napkeltéről napnyugtára. Mosolyogtak, integettek, kedveskedtek, csevegtek, sőt, most hogy már nem voltunk rászorulva, ebédre is meghívtak bennünket. Odajöttek egyenesen a szobánkba szemügyre venni, mi mindent kaptunk, és akkor Filippo azt mondta, hogy őszintén örül, mert mindig rokonszenvezett velem. Annyira persze nem, hogy enni is adott volna, de annyira mindenképpen, hogy megelégedetten nézte a zsákjaimat. – Mi ketten vagyunk idefenn az egyedüliek, Cesira, akik nyugodtan nézhetjük a jövőt, mert csak nekünk van pénzmag a zsebünkben. Michelének, a fiának, a szokott módon elkomorult az arca ezekre a szavakra, és aztán összeszorította fogát, mondván: – Én a te helyedben nem bíznék úgy a pénzben. Mire nevetésben tört ki az apja, és rá vert a fia vállára: – Hogy nem-e? Az egyetlen dolog, amiben megbízok... "Nem

tudod, hogy a pénz az ember legjobb, leghűbb és legállhatatosabb barátja? Én csak hallgattam őket szótlanul. De magamban azt gondoltam, hogy azért Filippónak nincs egészen igaza: éppen aznap engemet ez a hű barát azzal tréfált meg, hogy harminc százalékkal kevesebb portékát vásárolhattam érte. És ma már, amikor száz líra alig egy darabka kenyérre elég, pedig a háború előtt fél hónapig is elélhetett belőle az ember, ma már elmondhatom, hogy háborúban jó barát nincs, se az emberek között, se sehol: a pénz se az. A háború mindent a feje tetejére állít, és a látható dolgokkal együtt rengeteg mást is elpusztít, amit nem lát az ember, pedig van. Attól

a

naptól

fogva,

hogy

az

élelmünk

megérkezett,

hétköznapiasan éltünk Sant' Eufemián. Aludtunk, felöltözködtünk, gallyat és fát szedtünk a tűzre, alágyújtottunk a kunyhóban, aztán sétálgattunk, elbeszélgettünk itt-ott a többi evakuálttal, ettünk, utána megint jártunk egyet, főztünk és ettünk másodszor is, és a végén, hogy megtakarítsuk az olajat, lefeküdtünk a tyúkokkal. Az idő szép volt, enyhe és csendes, se szél, se felhők, igazán gyönyörű ősz. A hegyen, körös-körül rozsdállottak és sárgultak a lombok, és mindenki azt mondta, hogy ez az igazi időjárás, amikor gyorsan és mindent elsöprően előretörhetnek a szövetségesek, és eljuthatnak legalábbis Rómáig, és még csak eszébe se jutott senkinek, hogy ez másképpen lesz, és ott késlekednek majd Nápoly körül vagy egy kicsit feljebb. Egyébként idefenn, Sant' Eufemián mindenki ezen kezdte, ezen végezte, csakis erről folyt a szó. Hogy így a szövetségesek meg úgy a szövetségesek, és mikor jönnek és miért

nem jönnek és egyáltalán és milyen módon. Főként az evakuáltak vitték a szót, mert szerettek volna mihamarabb visszamenni Fondiba, és élni tovább, mint azelőtt; a parasztok már nemigen emlegették a dolgot, részint, mert ha jól belegondolunk, nekik jó üzlet volt a háború, bérbe adták a vityillóikat meg más egyéb hasznocskájuk is cseppent az evakuáltaktól; részint meg az ő életük nem változott semmit, ugyanazt csinálták most is, mint békeidőben, és számukra az angolok megérkezése kevés vagy semmi változást se hozott volna. Én is sokat emlegettem a szövetségeseket, végig a fullasztón, a szabadban, mikor Fondi látványában gyönyörködtünk, vagy az azúrkék tengert bámultuk a távolból, vagy esténként Paridé kunyhójában, abban a vaksiságban, a könnyeztető füstben, ott a hunyákoló tűz fölött, vagy este elalvás előtt az ágyban, amikor magamhoz öleltem Rosettát. Annyit beszéltem már róluk, hogy lassacskán olyanoknak gondoltam őket, amilyeneknek falun a szenteket hiszik, akikhez elég egy fohász, és már hozzák is az esőt meg a jó időt, akikhez hol imádkozik az ember, hol szidja őket, de mindig vár tőlük valamit. Mindenki rendkívüli dolgokat várt ezektől a szövetségesektől, akár a szentektől; és mindenki biztos volt benne, hogy az életük nem csupán visszaterelődik a szokott medrébe, hanem sokkal jobb is lesz a megszokottnál. Csak meg kellett hallgatni Filippót. Ő, énszerintem, úgy képzelte el, hogy a szövetséges hadsereg egyetlen, véget nem érő teherautó-oszlop, és ezek a teherautók roskadoznak minden istencsuda alatt, tetejükön katonák, akiknek más dolguk sincs, csak osztják az ingyenholmit

nekünk, olaszoknak. És ez az ember meglett korú kereskedő volt, és nagyban verte a mellét, hogy ő az okosok közé tartozik, a szövetségesek pedig, legalábbis ahogyan ő elképzelte, olyan hülyék, hogy jótékonykodnak majd azokkal az olaszokkal, akik háborút üzentek nekik, akik leöldösték a fiaikat, és egy csomó pénzükbe kerültek. Ezeknek az áldott szövetségeseknek a megérkezéséről azonban alig-alig volt biztos hírünk, sőt, azt mondhatnám, semmi biztosat nem tudtunk felőlük. Most Tommasino ért fel Sant' Eufemiára a völgyből, de mivel őt csak a feketepiac meg a pénz érdekelte, néhány tétova mondaton kívül mást nemigen tudtunk belőle kiszedni; majd egy paraszt jött, és éppen mert paraszt volt, olyanokat mondott, hogy az ember haja az égnek állt tőle. Néhanapján közénk vetődött egy-egy pontecorvói legény, sót meg dohányt árultak a hátizsákjaikból, mert ez a két dolog hiányzott leginkább mindenütt. Leveles dohányuk volt, nyirkos és keserű, és az evakuáltak vágták meg, és újságpapírba sodorva szívták; a sójuk is pocsék volt, olyan, amit a jószágnak adnak. Hoztak ezek is híreket, de afféle égbe mázoltakat, amiket ugyan eleinte elhittünk, de mikor jobban elgondolkoztunk rajtuk, olyanoknak láttuk ezeket is, mint a sójukat, ami a valódi súlyának a kétszeresét nyomta, mert vízbe áztatták: a híreiket is jól megáztatták a képzeletük vízében, és a mérésnél el is fogadta őket az ember; de amint kitettük őket a józan eszünk napfényére, elpárolgott belőlük a képzelgés, és tüstént látszott, milyen nagyon kevés bennük az, ami igaz. Azt mesélték, hogy éppen nagy csata folyik valahol, egyikük szerint Nápolytól északra, Caserta

vidékén, másikuk szerint Cassino táján, de volt, aki egyenesen azt állította, hogy Itri tőszomszédságában. Hazugság mindahány. Csak a só meg a dohány eladása érdekelte őket, ez az igazság, és hírek formájában olyan eseményeket tálaltak, amikről úgy sejtették, hogy a kérdezősködő szája íze szerint valók. Azoknak az első napoknak egyetlen eseménye emlékeztetett bennünket a háborúra, éspedig az, amikor egyik délelőtt egymás után sok robbanást hallottunk a tengerpart felől, pontosabban Sperlonga irányából. Igen élesen hallatszottak ezek a robbanások, és utána egy asszony, aki narancsot cipelt fel hozzánk, elmondta, hogy a németek eregetik a levegőbe a mocsárvidék és a lecsapolt terület védőgátjait, mert késleltetni akarják az angolok előretörését, és egykettőre víz alá kerül arrafelé minden, és rengeteg ember megy tönkre, aki egész életét a kis földjére áldozta, hiszen a víz, ezt mindenki tudja, elpusztítja a gazdaságokat, és évek kellenek majd, amíg vissza lehet megint szorítani, és művelhetővé válik a talaj. Úgy szóltak ezek a durranások, egymás után, mint a falusi mozsárágyú ünnepkor; és énbelőlem, éppen, mert valami ünnepélyes volt a hangjukban, furcsa érzéseket váltottak ki, pedig tudtam, hogy nyomort és kétségbeesést dörögnek a levegőben azok számára, akik odalenn, azon a lecsapolt vidéken laknak. Csodaszép nap volt, derült, békés, sehol egyetlen felhő az égen, a fondi lapály zölden és dúsan nyújtózkodott a tenger párálló szegélyéig, amin túl szemet gyönyörködtetően kéklett és mosolygott a víz. És akkor, hogy a fülembe verődtek azok a dörrenések, miközben a szemem a tájat járta, megint arra gondoltam, hogy az ember és a természet más-más utat jár, és mikor a természet

nekivadul, vihar tör ki, dörög, villámlik, és zuhog az eső, akkor mi gyakorta boldogok vagyunk benn a házainkban; viszont amikor mosolyog körülöttünk az egész világ, és szinte örök boldogsággal kecsegtet, nemegyszer elkeseredik és halni kíván az ember. Így éltünk néhány napig, és csupa bizonytalan hírt kaptunk a háborúról, és aki csak feljött a völgyből Sant' Eufemiára, mind azt hajtogatta, hogy nagy angol hadsereg van útban Róma felé. De akárhogy is, ez a nagy hadsereg bizony csak vánszorgott, mint a teknős, mert rendes gyalogmenetben, még ha minduntalan megálltak is szusszanni egyet, már rég ide kellett volna érni nekik, de egyetlen lélek se látszott belőlük. Én közben megelégeltem, hogy folyton az angolokról, a megérkezésükről meg a bőségről beszéljek, amit majd meghoznak, kerestem hát magamnak valami foglalatosságot, nekiálltam pulóvert kötni. Vásároltam egy kevés fonalat Paridétól és kötögettem, gyanítva, hogy tudjisten meddig kell még itt maradni, és – gondoltam - jönnek majd a hidegek, s akkor se nekem, se Rosettának nem lesz mit felvenni. A durva és sötét fonál istállószagot árasztott, Paridé néhány juha adta, amit évenként megnyírtak, és utána orsón meg guzsalyon, mint az őseink, megfonták, és harisnyát meg szvettert készítettek belőle. Idefenn egyébként is még olyan világ járta, mint amikor még ükanyáink ükanyja pödörte a fonalat. Paridééknek nemcsak az ennivalójuk, hanem a ruházkodáshoz szükséges nyersanyag is megvolt, azaz len, gyapjú

és

bőr.

Szerencséjükre,

mert

különben

teljes

pénztelenségükben, amiről már szó esett, meztelenül járhattak volna. Termesztettek hát lent, és juhot tartottak a gyapjáért, és mikor

tehenet vágtak, megnyúzták, és a bőrét feldolgozták bocskornak meg kabátkának. Mikor aztán a gyapjút meg a lent a régi módon megfonták, hozzáláttak a szövéshez a gépükön, ott a mi szobánkban. Egyszer Luisa, egyszer a húga, egyszer meg Paridé sógornője dolgozott rajta; de úgy igaz, ahogy mondom: egyik munkája se ért egy lyukas garast se, és görnyedhettek a guzsalyuk, az orsójuk meg a szövőszékük mellett, egyikhez se értettek. A szövetük, amit összefabrikáltak, és utána valami vacak festékkel kékre színeztek (ezt is rosszul), majd meg kabátot és nadrágot szabtak belőle (de hogyan? – mintha fejszével szabták volna), hát ez a szövetük még egy hétig se tartott, térdben és könyökben, him-hum, szétfoszlott, és már foltozhatták is az asszonyok. Szóval alig tellett bele két hét, hogy felszentelték az új ruhát, megint rongyos koldus módján járt a család. Igaz, igaz, mindent megcsináltak maguk, nem mentek üzletbe

semmiért,

de

mindent

rosszul

csináltak,

mint

a

kétbalkezesek. Michele, Filippo fia, amikor közöltem vele az észrevételeimet, komolyan a fejét csóválva ezt felelte: – Ki dolgozik manapság kézzel, amikor mindenre gép van? Csak az ilyen elesettek, csak egy olyan elmaradt nyomorult ország parasztjai, mint Olaszország. De nehogy bárki is azt higgye, hogy Michele lenézte a parasztot. Ellenkezőleg. Csak ő mindig ilyen keserűen, nyíltan és határozottan fejezte ki magát; de ugyanakkor, és énrám ez tette a legnagyobb hatást, soha nem volt a hangjában semmi sértő, nyugodtan beszélt, mintha egészen magától értetődő és vitathatatlan dolgokat mondana, amiken ő már réges-rég túl van, és csak úgy mondja, mint más azt,

hogy süt a nap, vagy esik az eső. Furcsa ember volt ez a Michele; és később barátok lettünk, és én úgy megszerettem őt, mintha a fiam lett volna. Már csak azért is írok róla, hogy még utoljára a szemem elé idézzem az alakját. Nem volt túl magas, inkább alacsonyka, de széles vállú és kicsit púposnak látszott, a feje nagy volt, és igen magas a homloka. Szemüveget viselt, és a széles mellével büszkén, peckesen járt, mint aki azt mondja, hogy engem ugyan már nem félemlít meg, nem gyűr le senki. Igen szeretett tanulni, és ahogy az apjától megtudtam, abban az évben kellett volna doktorálni neki vagy doktorált is, már nem emlékszem. Egyszóval körülbelül huszonöt éves lehetett, bár a szemüvege s a komoly viselkedése miatt legalább harmincnak látszott. De mindenekfölött a jelleme volt szokatlan, ebben ütött el leginkább a többi evakuálttól és azoktól az emberektől is, akiket eddig ismertem. Amint említettem, tökéletes magabiztossággal beszélt, mint aki meg van arról győződve, hogy egyedül ő ismeri és ő mondja az igazságot. Ebből a meggyőződéséből fakadt, legalábbis szerintem, az az érdekesség, amit megfigyeltem nála: bár keserű és bántó dolgokat mondott, egy csöppet se jött ki a sodrából, sőt, olyan higgadtan és okosan ejtette ki a szavakat, szinte váratlanul, minden különös hangsúly nélkül, mintha csupa elcsépelt dologról lenne szó, amiben már régen mindenki egyetért. Pedig, legalábbis ami engemet illet, nem ez volt az eset; mert például, ahogyan a fasizmusról és a fasisztákról beszélt, azon én bizony elbámultam. Húsz éve, szóval, amióta

az

eszemet

használtam,

én

csak

jót

hallottam

a

kormányunkról; éreztem ugyan nagynéha, főleg az üzletemmel

kapcsolatban, hogy ez vagy az nincs egészen rendjén, de azért mivel, ugye, én sose politizáltam, úgy gondoltam, hogy ha az újságok támogatják a kormányt, akkor erre jó okuk van, és nem minekünk, nyavalyás kis ostobáknak kell ítélkeznünk olyan dolgok felett, amiket nem értünk és nem ismerünk. De hát ennek a Michelének semmiről se volt egyetlen jó szava se; és amiről az újságok azt írták, hogy fehér, arról ő azt állította, hogy fekete; semmi se volt jó neki, ami ez alatt a húsz év alatt történt; mindent rossznak talált, amit ez alatt csináltak Olaszországban. Szerinte hát Mussolini és a miniszterei és minden nagyfejű és mindenki, aki csak számított valamit, csupa bandita volt. Szó szerint ezt mondta rájuk: banditák. Nekem ezekre az olyan magabiztosan, olyan félvállról és olyan higgadtan kimondott szavaira leesett az állam. Én Mussoliniról mást se hallottam, csak azt, hogy ha valaki, hát ő lángész; hogy a miniszterei legalábbis nagy emberek, hogy a fasció titkárjai, szerényen szólva, értelmesek és jóravalók; hogy a kisebb fasisztákban, egyre csak hangfogóval mondva, csukott szemmel is megbízhatunk;

és

akkor jön Michele,

és

mint

elefánt

a

porcelánkereskedésben, egyszerre összezúz bennem mindent, és banditának nevezi egytől egyig mindegyiket. Közben azért elkérdeztem magamtól, mi lehet az oka annak, hogy ez a fiú így gondolkozik; mert azt kiéreztem a szavaiból, hogy nála ezek nem új gondolatok, nem akkor születtek benne, mint annyi más olaszban, amikor rosszra fordult a háború; ahogyan már céloztam rá, úgy mondhatnám, vele születtek, olyan természetesen nevezte nevén a dolgokat, mint a gyerekek a növényeket, az állatokat és az

ismerőseiket. Egyszerűen arról volt szó, hogy Michelében valami ősidőkből származó, szilárd, megkérgesedett bizalmatlanság élt, ferdén nézett mindenkire és mindenre. Ez annál jobban meglepett, mert hisz ő mindössze huszonöt esztendős volt, és úgyszólván csak a fasizmust ismerte, a fasiszták nevelték és tanították, és a dolgok rendje szerint, ha a nevelés számít, akkor neki is fasisztának kellett volna lenni, vagy legalábbis olyan embernek, aki mint manapság annyian, bírálja ugyan a rendszert, de csak félgőzzel és bizonytalanul, Michele viszont, minden fasiszta nevelés ellenére, ádázul gyűlölte a fasizmust. Akaratlanul is arra gondoltam, hogy ezzel a neveléssel valami baj van, különben Michele nem beszélne így. Most azt hihetnék, hogy Michele tudom is én, mennyi élettapasztalatot szerzett már: ha valakivel valami otrombaság történik, és ez a legjobb kormányok idején is megeshet, akkor ez az illető könnyen általánosít, feketén lát, lepocskondiáz, elvétettnek mond mindent. Ez köztudomású. Michelével azonban más volt az eset. Miután többször összejöttünk, lassacskán meggyőződtem róla, hogy alig némi tapasztalata, ha van, és az is mind jelentéktelen, olyan, amilyenre minden magafajta és maga korabeli fiatalember szert tesz. Eondiban nőtt fel a családja körében; itt is kezdett tanulni, és mint minden iskolás, ő is balilláskodott, 2 [2.Balilla szervezet (8-14 évig) tagja ]

– fasiszta ifjúsági

majd tagja lett az avanguardiának. 3 [3 Avanguardia

– fasiszta ifjúsági szervezet 14-18 éveseknek. ]

Utána beiratkozott a római

egyetemre, itt tanult tovább, és egy bíró nagybátyjánál lakott. Ez minden. Soha nem járt külföldön, Fondin és Rómán kívül éppen

csak a legnagyobb olasz városokat ismerte. Soha nem történt vele semmi különös, vagy ha igen, ezek a különös dolgok a fejében, és nem az életben játszódtak le. Például nőügyekben, ha nem csalódok, nem volt még járatos, nem tudta, mi a szerelem, ami más tapasztalat híján, rányitja azért az ember szemét az életre. Ő maga mondta többször is, hogy még soha nem volt szerelmes, soha nem volt menyasszonya, és soha senkinek még nem udvarolt. Persze azért, ahogy kivettem a szavaiból, ő is kerülgetett valami cafkát, ahogyan ezek a pénztelen fiatalok, más ismeretség híján, megteszik. Mindezekből

azt

következtettem,

hogy

különc

nézeteit

magamagának alakította ki, szinte öntudatlanul, talán puszta ellentmondani akarásból. Húsz éven át a fasiszták egyre azt kiabálták a nép fülébe, hogy Mussolini lángész, és a miniszterei mind nagy emberek; erre Michele, alighogy megmozdult az agya – olyan magától értetődően, ahogyan a fa a napsütötte oldalán ereszti az első ágait – máris az ellenkezőjére váltott annak, mint amit a fasiszták hirdettek. Rejtélyes dolgok ezek, tudom, és én, a magam oktalan fejével, úgyse érthetem, úgyse magyarázhatom meg őket; de azt gyakran megfigyeltem, hogy a gyerekek éppen az ellenkezőjét teszik annak, mint amit a szüleik mondanak nekik, illetve, amit maguk a szülők tesznek. Nem mintha csuda tudja milyen rosszat fedeztek Volna fel a szüleik cselekedeteiben, hanem egyedül és kizárólag azért, mert ők gyerekek, a szülők meg szülők, és a gyerekek is a saját külön életüket akarják élni, a maguk módján, ahogyan a szüleik is leélték a magukét. Ezt éreztem Michelén is. Őt fasisztának nevelték a fasiszták, de mert ő olyan élőlény volt, aki a

maga szája íze szerint akart élni, antifasiszta lett. Michele az első időkben rászokott arra, hogy szinte az egész napját velünk töltse. Nem tudom, mi vonzotta hozzánk, hiszen két egyszerű teremtés voltunk, alapjában véve alig különböztünk az anyjától és a húgától; másrészt, ahogyan azt majd később elmondom, Rosetta iránt se táplált semmiféle különösebb érzést. Talán azért érezte magát velünk jobban, mint a családja körében és a többi evakuált között, mert rómaiak voltunk, és nem tájszólásban beszéltünk, és nem emlegettük, mint a többiek, a fondi ügyeket, amelyek őt, ahogyan többször is megjegyezte, nem érdekelték, sőt bosszantották. Szóval, már kora reggel, alighogy felkeltünk, beállított, és csak az estebéd idején távozott, ami voltaképpen azt jelenti, hogy egész napját velünk töltötte. Mintha csak látnám, ahogy bedugja az orrát a szobánkba, ahol tétlenül lézengtünk, én az ágyon és Rosetta a széken, és vidáman beszól: – Mit szólnátok egy szép sétához? Mentünk, bár ezek az ő szép sétái elég egyhangúak voltak: vagy elindultunk a fullasztón, a hegyek körül, mindig egy magasságban, és az egyik hegyet félig megkerülve a szomszédos völgybe jutottunk, ami Sant' Eufemia mása volt; vagy kőhalmokon és tölgyeseken át felmentünk egészen a hágóig; vagy pedig egyik vagy másik ösvényen a völgy felé indultunk. Csaknem mindig a sima utat választottuk, nehogy túlságosan kifárasszuk magunkat, és a fullasztó mentén egészen annak a hegynek a sarkantyújáig ballagtunk, ami Sant'

Eufemiától

balra

csúcsosodott

a

völgy

fölé.

Nagy

szentjánoskenyérfa állt itt, körös-körül zöldellt az erdő, minden

csupa napfény, és a föld lágy mohája párnánkul szolgált. Csaknem a sarkantyú csúcsában szoktunk üldögélni, nem messze a kék sziklától, ahonnan beláthatta az ember Fondi egész tájékát; pár órát eltöltöttünk itt. Hogy mit csináltunk? Töröm a fejemet, de nem emlékszek. Rosetta néha elkószált Michelével cikláment szedni, ami ebben az évszakban sűrűn virágzott, és nagy, égő rózsaszín pártája, ahol csak egy kis zuzmó tenyészett, mindenütt kikandikált a levelek közül. Jókora csokrot kötött belőlük Rosetta, és odahozta nekem, én meg később egy pohárban az asztalunkra tettem. Vagy csak tétlenül üldögéltünk: néztük az eget, a tengert, a völgyet, a hegyeket. Semmi emlékem nem maradt ezekről a sétákról, kivéve persze Michele szavait. Ezekre emlékszek, akárcsak őrá magára, mert a szavai újat mondtak nekem, ahogy az egész ember is új volt a számomra, még soha addig hozzá hasonlóval nem találkoztam. Mi két tudatlan nő voltunk, ő meg sok könyvet olvasott, és sok mindent tudott. Nekem azonban meg volt a magam életismerete, Michelének viszont nem; és a mai fejemmel, azt hiszem, hogy azzal a sok könyvvel együtt, amit elolvasott, azzal a sok mindennel együtt, amit tudott, Michele tapasztalatlan volt, nem tudta, mi az élet, téves eszméket forgatott a fejében. Emlékszek például egy beszélgetésre, ami az első napok egyikén folyt le közöttünk. – Lám Cesira, téged (mert tegezett bennünket, és mi is őt), bár kereskedő vagy, és mindig az üzleted jár a fejedben, mégsem rontott el a szakmád, szerencsére olyan maradtál, amilyen voltál kislány korodban. – Mi maradtam? – fordultam kérdően feléje.

Erre ő: – Paraszt vagy ma is. Most azt hiszed, bókoltál?... Hiszen a paraszt a földjén kívül semmihez se ért, úgy él, mint a barom. Felnevetett és így válaszolt: – Valamikor nem volt ez bók... De ma az... Ma az igazi tudatlanok, a valóban műveletlenek, a valóban civilizálatlanok az írástudók, a könyvolvasók, a városiak, az urak... Ezekre kár szót pazarolni... Veletek, parasztokkal, viszont mindent újra lehet kezdeni. Nem értettem jól, mit akar mondani és folytattam: – Mi az, hogy mindent újra kezdeni? Mire ő: – Megformálni belőletek az új embert. – Látszik, kedves fiam – kiáltottam fel –, hogy nem ismered a parasztot... Azzal ugyan nem mész semmire... Mit gondolsz, milyen ember az? A legvénebb, aki csak a világon él. Új ember? Na szép. Az már régen a földet túrta, mikor a városon megszületett az első gyerek. Paraszt volt, és az is marad örök életére. Szánakozva rázta a fejét, de nem szólt egy szót se. Úgy éreztem, hogy teljesen félreismeri a parasztot, és olyannak látja, amilyen soha nem lesz; olyannak, amilyennek a maga feje szerint látni akarta, nem pedig olyannak, amilyen a valóságban. Csak a parasztokról és a munkásokról volt jó szava; de szerintem egyiket se ismerte. Meg is mondtam neki az egyik napon: – Te csak beszélsz a munkásokról, Michele, de nem ismered őket.

– Miért, te ismered? – kérdezte. – De még mennyire, hogy ismerem – feleltem hisz annyian bejárnak az üzletembe... Ott laknak a szomszédban. – Aztán miféle munkások azok? – Mifélék? Hát kisiparosok, vízvezetékszerelők, kőművesek, villanyszerelők, asztalosok, csupa kétkezi dolgozó, egyik ez, másik az. – És szerinted milyen ember a munkás? – kérdezett ekkor rám kicsit gúnyosan, mint aki már előre hallja, milyen butaságok következnek. – Kedves fiam – válaszoltam –, én nem tudom, milyen... Én az effajta megkülönböztetéseket nem ismerem... Olyan, mint a többi... van közöttük jó is, rossz is... az egyik naplopó, a másik szorgalmas... az egyik szereti a feleségét, a másik cafkák után jár... az egyik iszik, a másik kártyázik... szóval, van közöttük mindenféle, akárcsak az urak és a parasztok, és a hivatalnokok és a többi között. Mire így szólt: – Lehet, hogy igazad van, Cesira... te úgy nézel rájuk, mint olyanokra, akik hasonlók a többiekhez, és igazad is van, ha így nézed őket... ha mindenki a te szemeddel nézné a munkást, azaz nem különböztetné meg a többi embertől, és ehhez képest bánna is vele, bizonyos dolgok nem történtek volna meg, és mi nem ülnénk itt fönt, Sant' Eufémián. – Miért – kérdeztem a többiek hogyan néznek rájuk? – Nem úgy, mint egyenrangú emberre, hanem csak mint munkásra.

– És te? – Én is úgy nézek rájuk. – Akkor hát te is bűnös vagy abban – mondtam neki hogy itt vagyunk... Öntsünk tiszta vizet a pohárba, csak azt ismétlem el, amit te mondtál, hogy jól megértsd: te is munkásnak nézed őket, nem pedig olyan embernek, mint a többi. Ezt mondtad? Mire ő: – Igen, én is munkásnak nézem őket... de azt is tudd, miért... egyesek azért tartják a munkást csak munkásnak, és nem embernek, mert így jobban kizsákmányolhatják... én viszont azért, mert így jobban a védelmükre kelhetek. – Szóval – mondtam neki hirtelen –, te afféle felforgató elem vagy. – Ezt meg honnan veszed? – kérdezte zavartan. – Egy csendőrőrmester mesélte nekem folytattam –, aki bejárt az üzletbe, hogy azok a felforgató elemek, akik agitálnak a munkások között. – Tegyük fel, hogy az vagyok – szólt kisvártatva. – Mondjad – makacskodtam agitáltál te valaha is munkások között? Rántott egyet a vállán, és aztán kelletlenül beismerte, hogy nem. – Látod, hogy nem ismered őket? – mondtam. Ezúttal nem felelt. Sokszor beszélt ugyan számunkra ismeretlen dolgokról, amiket nem is értettünk, mégis a Sant' Eufemiaiak közül a legszívesebben mindig vele voltunk. Ő volt köztünk a legcivilizáltabb, ez nem vitás,

és ezenfelül az egyetlen, aki nem a haszon meg a pénz után szaglászott, és azért nem is untatott úgy, mint a többi, mert bár fontos, igen fontos a haszon, meg a pénz, de hogy másról se halljon az ember, az olyan, mintha elfogyna körülötte a levegő. Filippo meg a többi evakuált viszont csakis erről beszélt, mit ad el, mit vesz, és mi lesz az ára, mennyi marad rajta, és hogyan volt a háború előtt, és hogyan lesz utána. Ha nem a hasznukat számítgatták, kártyáztak: leültek törökülésben Filippo szobájában a földre, a hátukat nekivetették a lisztes- meg baboszsákoknak, fejükön a kalap és szivar a szájukban, hosszú órákon át csapkodták a lapokat abban a büdös füstben, és olyanokat üvöltöttek, olyanokat rikoltottak, mintha ölnék egymást. A négy játékost mindig legalább négy kibic állta körül, ahogy azt a falusi kocsmákban szokták. Mindig is utáltam a kártyázást, nem fért a fejembe, hogyan lehet egész napokat eltölteni vele, fogdosni azokat a koszos és zsíros lapokat, amiken már a figurák se látszottak, úgy agyonjátszották őket. De még a hasznuk számítgatásánál meg a kártyázásnál is rosszabb volt az, amikor Filippo meg a barátjai bölcselkedni kezdtek, azaz beszélgettek. Én igazán tudatlan vagyok, csak az üzlethez meg a földhöz értek, de így is folyton az volt az érzésem, hogy mikor ezek a szakállas, meglett és felnőtt emberek eltértek a megszokott tárgyuktól, és nem a hasznukat latolgatták, nagy marhaságokat beszéltek össze. Annál is inkább a szemembe tűnt ez, mert összehasonlítottam őket Michelével, aki nem volt ostoba, mint ők, és ha nem is mindig értettem meg a szavait, de tudtam, hogy amit mond, jól mondja. Azok az emberek, ismétlem, hülyén gondolkoztak, vagy még ennél

is rosszabbul, akár az állatok, ha ezek gondolkoznának: mikor pedig nem

ostobáskodtak,

akkor

meg

fülsértő

gorombaságok

és

durvaságok röpködtek ki a szájukból. Emlékszek például egy bizonyos Antonio nevű pékre. Pici, koromfekete emberke volt, a szeme olyan csöpp, hogy alig látszott, és rajta csöppnyi szemhéja szüntelenül rángatózott, mintha valami szilánkot akarna kivetni. Az egyik nap, hogy, hogy nem, négy-öt evakuált összeverődött, és a fullasztó kövein ücsörögve a háborúról folyt köztük a szó, arról, hogy mit tegyen ilyenkor az ember, és mi minden történhet; mi ketten meg csak hallgattuk. Ez az Antonio húszéves korában részt vett a líbiai hadjáratban, és szeretett róla beszélni, mert fontos esemény volt az életében, és, többek között, a szeme is ráment. Már magam se tudom, mire föl, egyszer csak halljuk, amint mondja: – Megöltek hármat a mieink közül... de azzal, hogy megölték őket, még keveset is mondtam... kivájták a szemüket, kivágták a nyelvüket,

letépték

a

körmeiket...

Na,

gondoltuk,

ezért

megfizetnek... Kora reggel bementünk az egyik faluba, porig égettük, és mindenkit ki irtottunk belőle, férfiakat, nőket, gyerekeket... A gyereklányok kettyentőjében jól megmártottuk a szuronyunkat, a kurva anyjukat, aztán egy halomba hajigáltuk őket... Így legalább elvettük a kedvüket attól, hogy még egyszer ránk emeljék a rothadt kezüket. Valaki köhentett egyet a szavaira, merthogy mi nők is ott voltunk, amit talán Antonio nem vett észre, hiszen egy fa mögött álldogáltunk. Hallottam, amint mentegetőzik is: – Hát bizony, háborúban megtörténik egy és más.

De már futottam is Rosetta után, aki gyors léptekkel távozott. Járás közben lehajtotta a fejét, és aztán megállt, és észrevettem, hogy csupa könny a szeme és halottsápadt. Megkérdeztem, mi baja; mire ő: – Hallottad, mit beszélt Antonio? Jobb híján én is elismételtem, hogy „háborúban, sajnos, megtörténik egy és más, gyermekem”. Kis ideig hallgatott, majd szinte csak magának, ezt mondta: – Én mégis inkább a legyilkoltak közt lennék, mint a gyilkosok között. Attól a naptól kezdve egyre inkább elhúzódtunk az evakuáltaktól, mert Rosetta semmiképp se akart összekerülni Antonióval, és nem akart szóba állni vele. Azért Michelével is csak egy bizonyos határig értett egyet a lányom; a vallás kérdésében például már nem. A fiú, mint bika a vörös posztótól, kétfajta ember láttán gerjedt dühre: ha, mint már mondtam, fasiszta, vagy ha pap került a szeme elé; nem lehetett tudni, melyiket gyűlöli jobban; és gyakran tréfálózott azzal, hogy fasiszta vagy pap egykutya; az egyetlen különbség köztük az, hogy a fasiszták inget varrattak maguknak a papszoknyából, a papok viszont földig érő szoknyának hordták ugyanazt. Engem a vallásellenes, jobban mondva a pap-ellenes dühösködése hidegen hagyott: szerintem ezekben a dolgokban mindenki cselekedjen a legjobb belátása szerint; én vallásos érzelmű vagyok, ez igaz, de nem annyira, hogy ezt az érzelmemet bárkire is rá akarnám erőszakolni. No, meg azt is tisztán láttam, hogy Michele

alapjában véve, minden durvasága dacára se gonosz; egyszeregyszer már olyan gondolatok is felsejlettek bennem, hogy ő nem is azért gyűlöli a papokat, mert papok, hanem azért mérgelődött, hogy nem igazi papok, és nem mindig úgy viselkednek, ahogy a papnak viselkedni kell. Szóval, még az is megeshetett, hogy ő valamikor hivő volt; csakhogy megcsalták a hitét; és sokszor éppen a Michelefajtákból válhattak volna a legvallásosabb emberek, de az effélék, a megcsalatásuk miatt, a legnagyobb hévvel vetették magukat a papokra. Rosettát azonban más fából faragták, mint engem; ő hitt, és azt szerette volna, ha a többiek is hisznek; és nem viselte el, ha valaki ócsárolja a vallást, még akkor se, ha ezt az illető, mint például Michele is, jóhiszeműen és nem bántó durvasággal teszi. Így, a kezdet kezdetén, alighogy először rárontott a papokra a fiú, kerek perec megmondta neki a lányom: – Ha a jövőben is el akarsz járni hozzánk, így többé nem beszélhetsz. Azt vártam, hogy Michele kötözködik majd és felfújja magát, ahogy már néhányszor, amikor ellenkezett vele, megtette, de a legnagyobb csodálkozásomra, egy szó ellenvetést nem tett, elhallgatott; csupán, kisvártatva, ennyit mondott: – Pár évvel ezelőtt én is olyan ember voltam, mint te... sőt, komolyan foglalkoztatott a gondolat, hogy papnak megyek... Aztán letettem róla. Elképesztettek a szavai, mindent vártam tőle, csak ezt nem: soha az életben nem gondoltam volna róla, hogy valaha is be akart volna öltözni.

– Komolyan mondod – kérdeztem tőle –, hogy pap akartál lenni? – A legkomolyabban... – felelte –, kérdezd meg apámat, ha nem hiszed. – És miért nem lettél? – Kölyök voltam még, tudod, és rájöttem, hogy nincs meg bennem az elhivatottság. Azaz, jobban mondva – fűzte mosolyogva hozzá – rájöttem, hogy megvan bennem, és éppen ezért nem szabad papnak mennem. Rosetta

ezúttal nem szólt semmit;

és itt végződött a

beszélgetésünk. Közben a helyzet nemhogy javult volna, hanem, ha lassan is, de romlott. Annyi ellentétes mendemonda után, végre biztos hír érkezett: egy német hadosztály rátelepedett a fondi síkra; a front pedig Gariglianónál megállt. Ez azt jelentette, hogy az angolok nem jöttek tovább előre, és a németek kezdtek szépen berendezkedni, hogy velünk töltik a telet. Akik feljöttek a völgyből, elmondták, hogy mindenfelé németek vannak, leginkább a narancsfák közé rejtőznek, ide dugják a harckocsijaikat, és itt verik fel a zöld-kéksárga foltos, úgynevezett álca-sátraikat. De hát azért mindezt csak hallomásból tudtuk; közülünk még senki nem látott németet, idefenn legalábbis senki, mert Sant' Eufémiára még egy se tette be a lábát. Aztán történt valami, aminek a során összekerültünk velük és megtudtuk, miféle népség. Elmondom, mert jobbadán azóta változtak meg odafenn a dolgok; és bizonyos értelemben akkor érkezett fel hozzánk első ízben a háború, hogy aztán többé el se távozzon a hegyről.

Hogy rátérjek: Filippo kártyapartnerei között volt egy Severino nevű szabó, mind között a legfiatalabb, alacsony és szikár, sárgás arcú és fekete bajuszú, és az egyik szemével mindig huncutul kacsingatott az emberre, a mestersége folytán, mert ahogy a székén görnyedve varrt az üzletében, a fél szemét csukva tartotta. Severino is, akár a többiek, Fondiból menekült ide az első bombázások után, és nem messze tőlünk lakott egy kis házban a lánykájával meg a feleségével, aki ugyanolyan alacsony, szerény teremtés volt, mint ő maga. Severino volt mindőjük közül a legnyughatatlanabb, mert a háború alatt az egész pénzét egy bizonyos mennyiségű angol és olasz szövetbe fektette, amit ugyan jó helyre dugott, de azért elelkapta a kétkedés, és ilyenkor gyötörte a gond, hogy mi lesz a vagyonkájával. De azért a gond a reménykedéssel váltotta magát nála, mikor a jelen, azaz a németek és a fasiszták és a háború és a bombázások helyett a jövőre gondolt. Aki csak hallani akarta, Severino mindenkinek kifejtette a tervét, ami, szerinte, a háború után rögvest és egy csapásra gazdaggá teszi őt. A lényege az volt, hogy ki kell használni a pillanatot, azt a hat hónapot, talán egy egész évet, ami a háború befejezése és a viszonyok rendeződése között eltelik. Az alatt a félév alatt közlekedés, árucsere és kereskedelem híján nem lesz semmi a piacon, és az országot megszállva tartja a katonaság, nehezen megy majd a bolt, ha ugyan egyáltalán szó lehet róla. És akkor ő szépen felpakolja a szöveteit egy teherautóra, berobog Rómába, és csillagászati áron, hiszen áruínség lesz, kiméri egymás után a végeket, éspedig méterszámra, noha ő nagyban vette, és így meggazdagodik. Helyes terv volt ez, bárki láthatja, és azt mutatja,

hogy talán Severino volt az egyetlen, aki odafenn, a között a sok okos között rájött az áruhiány és az árak közötti összefüggésre meg arra, hogy hova szöknek az árak, ha a portéka hiányzik és a németek, a szövetségesek meg az olaszok egyre nyomják a papírpénzt is, ami mögött nincs fedezet. Helyes terv volt, ismétlem, csakhogy éppen a helyes

tervek

azok,

amik

mindig,

kivált

háború

idején,

meghiúsulnak. Na, szóval, valamelyik reggel nagy lihegve rohan fel hozzánk a síkról egy fiú, aki annak idején Severinónál inaskodott; és még fel se ért a fullasztóra, már lentről kiabálni kezdett a támaszfal szegélyén idegesen topogó szabó felé: – Severino, elrabolták mindenedet... Megtalálták a rejtekhelyet és elvitték a szövetjeidet. Ott álltam mellette és láttam, amint meginog ezekre a szavakra, mintha valaki váratlanul fejbe verte volna egy furkósbottal. Közben a fiú felért a fullasztóra; Severino elkapta a mellényét, magából kikelve, kidülledt szemmel dadogott: – Az lehetetlen... mi? A szöveteket?... Az én szöveteimet? Ellopták? Nem, ez nem lehet... és ki, és ki? – Azt én nem tudom – felelte a fiú. Minden evakuált odafutott és köréje sereglett, amint bolond módra dobálta a kezét, meresztgette a szemét, és ütötte a homlokát, és tépte a haját; és Filippo nyugtatgatta: – Ne vedd úgy a szívedre... Hátha csak valami mese az egész – mondta. – Hogyhogy mese – vágta rá ártatlanul a gyerek –, a magam két

szemével láttam a kibontott falat és a csupasz üreget. Severino, ezekre a szavakra, kétségbeesetten a magasba emelte a kezét, mintha csak az éggel akarna perbe szállni; aztán nekirohant az ösvénynek és eltűnt. Mindannyiunkat alaposan mellbevágott az eset: szóval folytatódik a háború, sőt a neheze még csak ezután jön, hiszen már a lelkiismeret is kiveszett az emberekből, belefogtak rabolni, nemsokára, biztos, ölnek is. Filippo magyarázgatta a legnagyobb hévvel az ügyet, és Severinót hibáztatta, mert nem volt eléggé elővigyázatos. Mire valaki így szólt: – Te is a felesbérlődnél falaztad be az értékeidet, jó lesz, ha vigyázol, nehogy veled is ugyanez történjen. Hogy eszembe jutottak Concetta és Vincenzo szavai, az az érzésem támadt, igaza van neki: azt a falat is bármelyik pillanatban kibonthatják. De Filippo magabiztos fölénnyel rázta a fejét: – Mi a felesbérlőmmel komaságban vagyunk... Én tartottam keresztvíz alá az ő fiát, ő meg az én lányomat... Keresztelő Szent János pedig nem tűr a közelében gazemberséget. Na, gondoltam, ez is szépen képzeli el magának azt a híres okosságát. Minden ember életében elkövetkezik a pillanat, amikor meghülyül; és szerintem ebben az esetben, amikor Concettáról és Vincenzóról volt szó, Szent Jánosban bízni színtiszta hülyeség. Megengedem, rokonszenves hülyeség, de hülyeség. Mégse szóltam, nehogy gyanút keltsek benne. Hien nem egy ember a gyanakvással se ment semmire. Severino még aznap este visszaérkezett, nyakig porosan ,

szomorúan és letörten. Elmondta, hogy benn járt a városban, és megtalálta a falat szétverve, és az üreget kifosztva; elmondta, hogy mindenét elvitték, és hogy ő most már tönkrement ember; elmondta, hogy vagy németek csinálták, vagy olaszok, de ő inkább olaszokra gyanakszik, sőt, ahogy annak az ottragadt pár embernek a szavából kivette, a fasiszták voltak. Ezután elhallgatott, leroskadt egy székre a Filippo ajtaja előtt, még a szokottnál is sárgább és feketébb volt, ölelgette a támlát, és a fél szemével Fondi felé bámult, ahol mindenéből kifosztották, fél szemével meg egyre csak huncutul kacsingatott, és ez volt talán a legszomorúbb, mert az ember rendszerint örömében kacsint, neki meg nem sok kellett hozzá, hogy öngyilkos legyen, kétségbeesésében. Egyre ingatta a fejét és ezt hajtogatta halkan: – A szöveteim... semmim nem maradt... mindenemet elhordták – aztán végigsimított a homlokán, mintha fel se érné ésszel az egészet. – Egyetlen nap alatt megöregedtem – mondta végül, és elindult a háza felé. Filippo nógatta, hogy maradjon náluk vacsorára, vigasztalgatni akarta meg csitítani, de nem fogadta el a meghívást. Másnap is látszott rajta, hogy még mindig csak a szövetei járnak az eszében, és azon töpreng, hogyan szerezhetné vissza őket. Biztos volt benne, hogy helybeliek lopták el; csaknem biztosra vette, hogy a fasiszták voltak, jobban mondva azok, akiket most fasisztáknak neveztek,

és

akiket

a

fasizmus

bukása

előtt

közönséges

csavargóknak és csibészeknek ismertek a völgyben. Alig lett újra fasizmus, ezek a csavargók máris feliratkoztak a milíciába, csak hogy zabálhassanak és dőzsölhessenek a nép nyakán. A nép pedig a

háború miatt meg hogy minden hivatalos hatóság elmenekült a környékről, egészen magára maradt, és kényre-kedvre ki volt szolgáltatva ezeknek a gazoknak. Severino elhatározta, hogy ha a fene fenét eszik, ő akkor is megtalálja a szöveteit, és, mondhatni, naponta lejárt a völgybe, ahonnan fáradtan, porosan tért meg este és üres kézzel, de az elhatározottsága nőttön-nőtt. Ez meglátszott a magatartásán is: szó nem jött soha a szájára, csillogott a szeme, és mindig ugyanabba az irányba nézett, az idege meg csak úgy ugrált az állkapcsán feszülő arcbőre alatt. Ha valaki megkérdezte, mit csinál mindennap odalenn, Fondiban, röviden csak annyit felelt, hogy „vadászok”, értve ezen, hogy vadászik a szöveteire, és azokra, akik ellopták. Lassan-lassan a Filippóval folytatott beszélgetéseiből kivettem, hogy szerinte a szövettolvaj fasiszták egy Uomo Morto nevű helység egyik házcsoportjába vették be magukat. Lehettek vagy tizenketten, és egy halom élelmet cipellek oda maguknak, amit a parasztokból zsaroltak ki, és folyt náluk az eszem-iszom és élték a világukat. Néhány ringyó járt mindenben a kedvükre, aki azelőtt cselédeskedett vagy más munkán volt. Éjszakánként aztán előbújtak és bementek a városba és végigjártak minden elhagyott házat és amit csak találtak, elemeltek és a fegyverükkel végigkopogtattak minden falat, minden padlót, nem dugtak-e mögéje, alája valamit. Mindegyiknek

volt

géppisztolya,

kézigránátja

és

tőre,

és

biztonságban érezték magukat, hiszen, ahogy már mondtam, jó ideje egyetlen szál csendőr se volt a környéken, mert vagy megléptek, vagy a német fogta el őket. De rendőrség vagy más egyéb hatóság se volt. Egyetlen községi őr maradt mutatóba. Szegény feje azonban

tele volt családdal, rongyosan, éhesen járta a házakat, és könyörgött a parasztoknak, hogy az Isten szerelmére adjanak neki egy falat kenyeret vagy egy tojást. Tehát olyan, hogy törvény, olyan nem létezett, és egyedül a német tábori csendőrök, akiket a nyakukban lógó pléhtábláról lehetett megkülönböztetni a többi német katonától, csak ők tudták betartatni a törvényt; persze az övéket, nem a mi olasz törvényeinket, és az az övék, az, hogy úgy mondjam, csak arra volt jó, hogy összefogdoshassák az embereket, hogy mindent összerabolhassanak,

hogy

mindenkivel,

minden

módon

erőszakoskodhassanak. Hogy legyen valami fogalmuk, mi minden megtörténhetett akkoriban, elég, ha elmondom annak a parasztnak az esetét, aki nem is olyan messze Sant' Eufemiától egy kis helységben élt. Egy reggelen nem tudom miért, kést szúrt az unokaöccsébe, egy tizennyolc éves fiúba, és aztán otthagyta meghalni a szőlőben. El is vérzett a gyerek. Mindez délelőtt tízkor történt. Aznap délután öt órakor a gyilkos bement a suttyomhenteshez egy fél kiló húsért. Az emberek tudtak már a gyilkosságról, de senki se mert szólni neki: az ő dolga volt, és mindenki félt egy kicsit. Csak egy asszony nyitotta ki a száját: – Hát van neked szíved?... Megölöd az öcsédet, de csak járszkelsz nyugodt lélekkel, meg veszed a húst?! – Kinek mi köze hozzá... Engemet ugyan senki se visz be, mert manapság már nem áll a törvény, ki mit akar, azt teszi. És igaza is volt, nem vitték be, és egy fügefa alá temette az unokaöccsét, és utána élt tovább, mintha mi sem történt volna. Severino hát, látva, hogy a nép bíró nélkül maradt, eltökélte:

maga tesz igazságot. Nem tudom, miben sántikált a fondi kirándulásai alatt; de lám, egyik délelőtt rohan fel hozzánk egy paraszt, hogy a fél nyelve kilóg a szájából, és ordibál, hogy jön Severino a németekkel, és hogy a németek Severino pártját fogják, és vissza is adják a szöveteit, mert lepaktált velük. Minden evakuált kijött a házakból, és mi ketten is, és lehettünk vagy húszan, akik lestük a fullasztóról az ösvényt, ahol Severinónak meg a németeknek fel kellett bukkanni. Közben mindenki megállapította, hogy Severino okosan és bölcsen cselekedett, és akárhogy is, de az az igazság, hogy ma a németeké a hatalom, és a németek nem rablók és nem gonosztevők, mint a fasiszták, és nemcsak a szöveteit adják majd vissza neki, hanem elkapják a fasiszták frakkját is. Filippo kardoskodott leginkább a németek mellett: – Az a nép mindent komolyan csinál, a háborút, a békét és az üzletet is... Jól tette Severino, hogy hozzájuk fordult... Azok nem olyanok, mint mink, olaszok, nem olyan összevissza nép, és nem olyan fegyelmezetlen ... Náluk van fegyelem, és háborúban rabolni, az beleütközik a fegyelembe, és biztos vagyok benne, hogy vissza is adják Severinónak a szöveteit, és megbüntetik azokat a csibész fasisztákat... Okos ez a Severino, a gyökerénél fogta meg a kérdést: kié a hatalom ma Olaszországban? A németeké. Akkor hát hozzájuk kell fordulni. Filippo hangosan gondolkodva pöffeszkedett, és pödörte a bajszát. Világos, hogy a maga holmijára gondolt, amit Vincenzo házában dugdosott; és örült, hogy Severino visszakapja a szöveteit, és hogy megbüntetik a tolvajokat, hiszen ő is sok mindent rejtegetett

és félt, hogy kirabolják. Közben vizslattuk az ösvényt, és végre feltűnt Severino, de a németek helyett, merthogy mi egy egész fegyveres járőrre gondoltunk, csak egy szál német jött, méghozzá egy közkatona, és nem is tábori csendőr. Ahogy felértek a fullasztóra, Severino büszke örömmel mutatta be nekünk a németjét, éspedig Hans néven, ami Giovannit jelent; és mindenki ott sürgölődött körülötte, és nyújtogatták feléje a kezüket, de Hans nem kezelt le senkivel, csak összeütötte a bokáját, sapkájához emelte a kezét és szalutált, mint aki távolságot akar tartani. Alacsony, szökés, nőiesen széles csípőjű, sápadt és kissé pufók férfi volt ez a Hans. Két-három nagy forradás éktelenkedett az arcán, és mikor megkérdezték tőle, hol szerezte, egyetlen szóval válaszolt: Sztálingrád. Mintha összelapították volna az elpuhult, kerekded képét ezek a sebek, és olyan volt, akár a fáról lepottyant barack vagy alma, ami zúzottan-vágottan hever a földön, és ha felnyitod, rájössz, hogy belül már félig rothadt. A szeme égszínkék, de nem szép, kifakult a kékje, kifejezéstelen, túlontúl világos, mintha csak üvegből lenne. Severino ez alatt nagybüszkén magyarázta, hogy azért barátkozott össze ezzel a Hansszal, mert a véletlen folytán, otthon, a hazájában Hans is szabó, amikor nincs háború. Így hát a szabó a szabót igazán megértette, és ő mesélt neki a lopásról, és Hans megígérte, hogy visszaszerzi a szöveteket, éppen mert szakmabeli, és így bárki másnál jobban átérzi Severino gondját. Szóval nem tábori csendőr volt, és nem voltak sokan, csak ez az egy, és Hans nem hivatalosan járt el, hanem magánemberként, barátságból, mint szakmabeli, a szabó segített a szabón. De azért

mégiscsak egyenruhát viselt, nyakában a géppisztoly, és német katona módján viselkedett is; ezért versengve törleszkedtek hozzá az emberek. Az egyik azt kérdezte tőle, hogy meddig tart még a háború, a másik, hogy milyen Oroszország, hiszen ő járt ott, a harmadik azt akarta tudni, hogy támadnak-e az angolok, a negyedik aziránt érdeklődött, hogy nem a németek lesznek-e a támadók. Ahogy szaporodtak a kérdések, úgy dagadozott fontossága tudatában mind kerekebbre Hans, akár a töttyedt labda, ha levegőt fújnak bele. Azt felelte, hogy most már hamar vége lesz a háborúnak, mert a németek előveszik a titkos fegyvereiket, hogy jó katonák az oroszok, de a németek jobbak, hogy nemsokára megtámadják az angolokat, és visszavetik őket a tengerbe. Egyszóval tiszteletet ébresztett az emberekben; és a végén Filippo közölte vele, hogy szívesen látja reggelire Severinóval együtt a házában. Odaültem én is közéjük, bár én már ettem, de meg akartam nézni magamnak azt a németet, aki elsőnek keveredett fel ide, a hegyek közé. A gyümölcsnél tartottak már, amikor beléptem. Filippo egész családja ott ült, csak Michele nem, mert ő gyűlölte a németeket, és kevéssel előbb, amikor Hans pöffeszkedve arról beszélt, hogy a németek

nemsokára

tönkreverik

az

angolokat,

sötéten

és

fenyegetően méregette a katonát, mint aki tüstént ráugrik és ökölre megy vele. Hála a bornak, a német egyre közlékenyebb lett. Szüntelenül Severino vállát veregette és azt hajtogatta, hogy ők, a szabók, testi-lelki barátok és ő igenis visszaszerzi Severino szöveteit. Aztán előhalászott a zsebéből egy tárcát és a tárcából egy fényképet, amin jóságos arcú, termetes, kétszer akkora asszonyság látszott, mint

Hans volt férfiban, és azt mondta, hogy ez a felesége. Aztán megint a háborúra terelődött a szó és Hans újra rákezdte: – Mi csinálni offenzíva, és beledobni tengerbe az angolok. Filippo egyre csak simogatta a szavaival, mert jó színben akart feltűnni előtte, még rá is tromfolt: – Mi az hogy, de még mennyire... Egytől egyig belehajigáljuk őket a tengerbe... a gyilkos fajzatját. A német azonban letorkolta: – Nem, nem gyilkos, jók katonák angolok. És Filippo máris: – Persze, hogy azok, persze, ezt mindenki tudja róluk. Erre a Hans: – Te csodálkozni angol katona... Te lenni áruló. És a megrettent Filippo: – Hogy én csodálom őket?... Nem az elébb mondtam, hogy gyilkosok? De a német nem érte be ezzel. – Én mondani nem gyilkos, jók katonák... de te lenni áruló, aki csodálkozza angol katona, te kaput – és nyisszentett egyet a mutatóujjával a torkán. Szóval semmi se volt jó neki, mindenbe belekötött, és mindannyian megijedtünk, mert egyik pillanatról a másikra gonosz lett. – Te miért nem fronton? – fordult oda Severinóhoz. – Német harcol, és olasz ül itt... te frontra. Ebbe már Severinónak is beledobogott a szíve, és ezt felelte:

– Engem felmentettek... rossz, itt, a mellem. És mutatta, és igazat is mondott, nagyon beteg volt ő, egyesek szerint fél tüdővel lélegzett. De a megdühödött német rángatni kezdte a karját: – Akkor is, te most azonnal jönni velem frontra. És már cihelődzködött is, és kezdte vonszolni Severinót. A szabó elsápadt, és mosolyt akart erőltetni az arcára, de nem sikerült neki, és mindenki megdöbbent, és engem olyan félelem fogott el, hogy a szívem majd kiszakadt a mellemből. A német húzta Severinót a karjánál fogva, az meg próbálta megvetni a lábát, Filippóba kapaszkodott, akiről szintén lerítt a rettenet. Aztán hirtelen, elröhögte magát a német és így szólt: – Mi barátok... mi barátok... te szabó, én szabó... te megkapni a szövetet, és lenni gazdag... én menni a frontra, és háborúzni és meghalni. És egyre röhögve, megint veregetni kezdte Severino vállát. Rám különös hatást tett ez a jelenet: mintha nem is ember, hanem őserdei dúvad állt volna előttem, ami egyszer dorombol, egyszer meg a fogát vicsorítja, és nem tudni, mit csinál a következő pillanatban, és nem tudni, mihez kezdjen vele az ember. Az volt az érzésem, hogy Severino éppen úgy becsapódik majd, mint akik azt hangoztatják, hogy „ez a bestia engem ismer... belém nem harap”; megláthatják majd, nem tévedtem. Ezután barátságos lett megint a német, és sok bort megivott még. És Isten tudja, hányszor rávert Severino vállára. El is múlott a szabó félelme, és mikor a német éppen nem nézett oda, így szólt

Filippóhoz: – Meglásd, még ma a kezemben lesznek a szövetek. Nemsokára rá a német valóban felállt az asztaltól, felcsatolta a derékszíját, amit akkor vett le magáról, mikor asztalhoz ült, majd tréfásan jelezve, hogy jól belakott, egy lyukkal kijjebb eresztette Ezután így szólt Severinóhoz: – Mi menni le, és utána te jönni vissza szövettel. Severino felállt, a német összecsapta a bokáját, és szalutált, aztán peckes léptekkel távozott, Severino vele, azon az ösvényen, amelyik a fullasztókon át vitt a völgybe. Filippo, aki kijött a házából, hogy a többiekkel együtt nézze a távozókat, mindannyiunk érzését foglalta szavakba: – Severino bízik ebben a németben... én, ha neki lennék, nem bíznék úgy benne. Egész délután, késő éjszakáig vártunk rá, de nem jött. Másnap elmentünk a házukba és ott találtuk a feleségét; a szoba sötét, az asszony meg, a kislányával az ölében, sírdogál. Öreg parasztnénike fonta mellette a fonalát, a guzsalyán meg az orsaján, és közben egyre ezt hajtogatta: – Ne sírjál, menyecske... Severino egykettőre itthon lesz, és rendbe szed mindent. De az asszony csak rázta a fejét és ezt felelte rá: – Érzem, hogy soha többé nem jön vissza... alig egy órára rá, hogy elment, megéreztem. Vigasztalgattuk, de csak folyt a könnye, és azt mondta, hogy mindenben ő a hibás, mert Severino egyedül őértük, a családjáért

csinálta az egészet, hogy jó soruk legyen és meggazdagodjanak, és neki le kellett volna beszélni a férjét arról, hogy megvegye azokat az istenverte szöveteket. Mit mondhatott erre az ember, hiszen, sajnos, Severino nem volt sehol, ez tény, és egy ténnyel szemben a világ minden szép szava is keveset ér. De azért egész nap mellette maradtunk, hol ez, hol az ötlött fel bennünk, végiglatolgattunk minden eshetőséget a férje eltűnésével kapcsolatban; az asszony azonban sírt csak tovább, és ezerszer is elmondta, hogy az ő Severinója már soha többé nem tér vissza hozzá. Másnap, azaz két nappal a szabó eltűnése után, már nem találtuk a házban se az asszonyt, se a kislányt: hajnalban a nyakába ültette a gyerekét, és lement a völgybe megnézni, mi történt. A rákövetkező néhány napon nem hallottunk hármójukról semmit. Végül Filippo, aki a maga módján szerette Severinót, elhatározta, hogy tisztázza az ügyet, és elküldött Nicoláért, az öreg parasztért, aki már nem dolgozott a földeken, hanem rendszerint a kisgyerekekkel kószált a fullasztón. Megmondta neki, hogy azt szeretné, ha lemenne érdeklődni Seveiino után, éspedig az Uomo Morto nevű helységbe, mert a szövettolvaj fasiszták ide vették be magukat. Eleinte húzódozott az öreg; de hogy Filippo háromszáz lírát ígért neki az útért, a vén paraszt, aki pénzért egy tüzes kemencébe is besétált volna, már ment is felnyergelni a szamarát. A környékbeli rokonainál majd meghál és másnap visszajön, mondta, és egy cipót meg egy kis sajtot tett a tarisznyájába. Integettünk neki, mikor elindult. Kihúzta magát a nyeregben az öreg, fején fekete satyak, pipa a szájában, és a kétoldalt lógó, nyújtott lábán kifehérlett

a bocskorából a kapca. Filippo meg a lelkére kötötte, hogy egy bizonyos Félnótásnak elkeresztelt egyént keressen a fasisztáinál, az a legkisebb csibész közöttük. Mire az öreg egy „jól van”-nal távozott. Elmúlt a nap meg a rákövetkezőnek a fele is, és akkor, szürkület táján, megjelenik ám az alattunk levő fullasztó felől az öreg, amint húzza maga után a kötőfékjénél fogva a szamarát azzal a bizonyos Félnótással a nyeregben. Megérkeztek, és Félnótás leszállt: sötét és sovány képű, nagy szakállú ember volt, mélakóros szeme körül mély árkok és az orra a szájába lógott. Körülvették az emberek, és Félnótás, mintha zavarban lenne, hallgatott. Nicola bátyó kezébe fogta a kötőféket és így szólt: – A német rátette a kezét a szövetekre, és Severinót kiküldte erődítményeket építeni a frontra. Ez történt, ha éppen tudni akarjátok. Odavágta ezeket a szavakat, és már ment is megabrakoltatni az állatját. Mindannyiunkból kiszállt a lélek. A Félnótás oldalvást állt, félszegen; és Filippo dühösen rákiabált: – Te meg mit keresel idefenn? Erre előbbre lépett, és meghunyászkodva ezt mondta: – Ne gondoljon felőlem rosszat, Filippo... azért jöttem, hátha szolgálatára lehetek. El akarom mondani az esetet, mivel a mi kezünk nem volt benne. Mindenki idegenkedve nézegette, de azért mindenki kíváncsi volt arra, hogy mi is történt, úgyhogy végül is Filippo, fanyalogva bár, de mégis meghívta egy pohár borra a házába. A Félnótás elfogadta, és

elindult a ház felé, mi meg, mint valami körmenet, utána. Benn a szobában aztán a Félnótás ráült egy zsák babra, és Filippo odanyújtotta neki a bort. Ott maradt előtte állva, és mi is állva figyeltünk a küszöb felől. Félnótás tempósan kortyolgatott, és utána megszólalt: – Hiába is tagadnám: mi vittük el a szöveteket... Manapság, Filippo, mindenki magáért és Isten mindenkiért... Severino jó helyen tudta a szöveteit, pedig sokan ismertük a rejtekhelyét, és úgy gondoltuk, ha nem mink, akkor a németek. Nem sokba telik ám, hogy kiszaglásztassanak valamit. Akkor inkább mink, nem igaz? Aztán meg, tudjátok – nézett fel ránk és a kezét tördelte –, mink is családos emberek vagyunk, és ilyen időkben mindenki először a családjára gondoljon, és csak aztán a többiekre. Nem azt mondom, hogy jól tettük, csak azt, hogy szükségből tettük. Maga, Filippo, maga kereskedő, Severino szabó és mink... mi meg csak úgy segítünk magunkon, ahogy tudunk... De Severino rosszul tette, hogy elment a németekhez, akik az egészről nem tudtak semmit. Mi az isten csudájának, Filippo? Mert ha nem dühödik föl, szépen meg is egyezhettünk volna: eladjuk a szöveteket, és megosztjuk a hasznot... Esetleg adunk neki valami ajándékot... azaz szót érthettünk volna, ahogy földiek közt az már szokás... De hát Severinót elkapta az indulat, és megtörtént, ami megtörtént. Odajött hozzánk az az átkozott német, Severino meg elmondott bennünket mindennek, ami csak a szájára jött, és aztán a német ránk fogta a géppisztolyt, és azt mondta, hogy ő most átkutatja a házat, mi meg, akik úgy-így függünk tőlük, nem ellenkezhettünk. Elő is kerültek a szövetek, és a

német felrakatta őket a teherautójára, amivel jött, és Severinóval együtt elment. Severino még mentéből vissza is kiáltott, hogy ,,mégis van igazság a földön”. Szép kis igazság, mondhatom. Tudjátok, mit csinált a német? Pár kilométerrel odább találkozott egy másik teherautóval, amelyiken razzián összeszedett olaszokat vittek a frontra erődítményt építeni. Leállította a teherkocsiját, és a géppisztolyával leszállásra kényszerítette Severinót, és fölpakolta a másikra, amelyiken a letartóztatottakat szállították. Így aztán Severino a szövetjei helyett a frontot kapta; és a német, aki ugyancsak szabó, majd apránként hazaküldözgeti a szöveteket Németországba, ott nagy szabóságot nyit majd, és jót röhög Severinón meg mindannyiunkon. Kérdezem én magától, Filippo: kellett közénk ráncigálni a németeket? Két civódó között mindig a harmadik nevet: ez az, ami történt és esküszöm, hogy ez az igazság. Filippo és mindannyian mélyen hallgattunk a Félnótás szavaira; azért is, mert a sok minden között, amit mondott, ott volt az a szó, hogy razzia, amiről ugyan már hallottunk beszélni, de még senki se ejtette

ki

előttünk

a

száján

ilyen

egyszerűen

és

ilyen

lelkinyugalommal, mint a legmindennapibb dolgot. Filippo aztán össze is szedte magát, és megkérdezte tőle, mik ezek a razziák? Teherautókkal járják a vidéket a németek – válaszolta közömbösen, és minden munkára fogható embert összeszednek, és elszállítják őket Cassino és Gaeta környékére, megerősíteni a vonalaikat. És hogyan bánnak velük? A Félnótás rántott egyet a vállán.

Hogyan?! Sok munka, kevés koszt ép barakk. Mindenki tudja, hogyan bánnak a németek azokkal, akik nem németek. Hallgattunk, de Filippo tovább erőltette a beszélgetést: – De, ugye, csak a lapályról szedik a népet?... Az evakuáltakat idefenn, a hegyekben békén hagyják, nem? A Félnótás újfent rántott a vállán: – Ne bízzatok a németben... Úgy csinálják, ahogyan az árticsókát eszik mifelénk: levelenként... máma a lapályon, holnap a hegyekben. Most már senki se gondolt Severinóra, mindenki megijedt és a saját bőrét féltette. És te honnan tudsz ezekről a dolgokról? – kérdezte Filippo. Onnan, hogy naponta együtt vagyok velük... Higgyetek nekem: vagy beálltok a milíciába, mint mink, vagy jól bújjatok el, ez az én tanácsom... de nagyon jól... különben egymás után csípnek el benneteket a németek. Aztán némi magyarázatot is fűzött a szavaihoz: a németek mindenekelőtt a lapályt razziázták végig és minden munkaképes férfit elcipeltek a teherautóikon; aztán kerítettek sort a hegyekre, éspedig a következő módon: még sötétben, amikor éppen hogy pirkadni kezdett, egy századuk felmászott a csúcsra, és mikor dél körül eljött a razzia ideje, szétszóródtak és megindultak a völgy felé, végig az egész hegyen, úgyhogy mindenki, aki, például mint mi is, a hegy derekán lakott, akár a kis hal a nagy hálóban, a kezükbe-akadt. „Az istenit, de jól eltervelték” szólt erre egy hang, teli félelemmel. A Félnótás most már magához tért, és kibújt belőle az arcátlan természete. Filippót próbálta körültapogatni a szavaival, mert tudta,

hogy neki van a legtöbb pénze: – De ha mink ketten meg tudunk egyezni, ejthetek egy-két szót a fiad érdekében a német századosnál. Ismerem jól. A halálra rémült Filippo már rá is állt volna, hogy tárgyaljon vele a dologról, de akkor Michele hirtelen ott termett a Félnótás előtt, és keményen rászólt: – Mire vársz? Lódulj innen. Mindenki megnémult, erre senki se számított, már csak azért se, mert a Félnótás derekán kézigránát fityegett, kezében meg puskát szorongatott, Michele pedig teljesen fegyvertelen volt. De ki tudja, miért, a Félnótást megbénította a fiú hangja. – Hát, ha így áll a dolog – szólt méltóságát őrizgetve –, intézzétek magatok a dolgotokat... én megyek. Azzal felállt és elhagyta a házat. Mindenki a nyomában; és mielőtt még eltűnt volna a szemünk elől, Michele a fullasztó tetejéről utána kiáltott: – Törődj te csak a magad dolgával és ne házalj azzal a jóságos szíveddel... Nemsokára tőled is elveszik a fegyvert a németek, és elküldenek téged is Severino után munkára. Mire a Félnótás megfordult, és szarv formára tágítva a mutató meg a kisujját, űzte magától az ördögöt. Soha többé nem láttuk. A Félnótás távozása után, Michelével hármasban, elindultunk a házunk felé. Rosetta meg én tárgyaltuk az esetet, sajnálkoztunk Severinón, aki a szövetjei után a szabadságát is elvesztette. Az elborult arcú Michele lehajtotta a fejét és hallgatott, aztán hirtelen kiegyenesedett, és így szólt:

– Megérdemelte. – Hogy mondhatsz ilyet – tiltakoztam hisz az a szegény teljesen tönkrement, és lehet, hogy most már a bőrét is otthagyja. Először egy pillanatig hallgatott, majd felkiáltott: – Amíg rá nem megy mindenük, nem értenek meg semmit... Veszítsék csak el mindenüket és szenvedjenek, és sírjanak véres könnyeket... csak akkor lesz belőlük érett ember. – De hát Severino nem önzésből cselekedett – ellenkeztem én –, a családjáért csinált mindent. Erre felnevetett, de most gonoszul. – A családjáért!... íme, minden gyávaság igazolása drága hazánkban. A család!... Annál rosszabb, ha így van. Ha már itt tartunk, hadd mondjam meg, hogy igazán furcsa ember volt ez a Michele. Két nappal Severino eltűnése után beszélgettünk erről-arról, és oda lyukadtunk ki, hogy most télen, mikor korán sötétedik, valóban nem tudja az ember, mivel üsse agyon az időt. “Erre azt ajánlotta, hogy szívesen felolvasna nekünk. Boldogan fogadtuk, bár eddig nemigen lapozgattunk könyveket, ahogyan, úgy emlékszem, már említettem is: de az akkori helyzetben a könyvek is elvonták az ember figyelmét a világról. Abban a hiszemben, hogy valami regényt akar felolvasni, még emlékszem, meg is kérdeztem tőle: – És mi lesz az? Valami szerelmes történet? – Okos vagy, Cesira! Ráhibáztál. Pontosan az lesz: szerelmes történet. Elhatároztuk hát, hogy vacsora után a kunyhóban, minden este

felolvas nekünk, hiszen úgyse tudtunk volna mit kezdeni az időnkkel. Nagyon jól megragadt az emlékezetemben az a kép, világosan emlékszem rá, talán mert Michele ezúttal a jellemének új oldaláról mutatkozott be nekem. A szemem előtt van, amint Paridéékkel együtt a tüskökön és a lócákon körülültük a hunyákoló tüzet a félhomályban, amiben csak egyetlen olajmécses égett Michele feje fölött, hogy lássa a betűket. Gyámoltalan fény terjengett; a mennyezet száraz zsúpjáról üszökfürtök lógtak, amelyek a levegő minden moccanására csillogva lebbentek egyet; a kunyhó végében ült Paridé anyja. Csaknem elnyelte már a sötét. Olyan volt, mint a mesebeli boszorka, vénséges-vén és csupa ránc, és csak font és font az orsaján meg a guzsalyán. Rosetta és én örültünk a felolvasásnak; nem úgy Paridé és a családja, akik a napi robot után este alig bírták nyitva tartani a szemüket, és rendszerint igen hamar lefeküdtek. Sőt, a gyerekek, anyjukra borulva, már aludtak is. Michele előhúzott egy könyvet a zsebéből, és mielőtt belefogott volna az olvasásba, ezt mondta: – Cesira szerelmi történetet kíván hallani, hát azt olvasok. Az egyik asszony, inkább udvariasságból, semmint őszinte kíváncsiságból, megkérdezte tőle, igaz történet lesz-e vagy kifundált, mire azt felelte, hogy valószínűleg kifundált, de olyan, mintha igazából megtörtént volna. Közben kinyitotta a könyvet, és megigazította az orrán a szemüvegét; és a végén bejelentette, hogy Jézus

életének

egy-két

kisebb

eseményét

olvassa

fel

az

evangéliumból. Mindenki elhúzta egy kicsit a száját, mert valami igazi regényt vártunk; aztán meg minden ilyen vallásos dolog

unalmasacska, hiszen az ember jobbára kötelességből és nem szórakozásból templomozik. Mindannyiunk szájából szólt Paridé, amikor megjegyezte, hogy Jézus életét minden ismerjük, felolvasása hát nem hozhat a számunkra semmi újat. Rosetta viszont hallgatott; de azért később, odahaza a házikónkban, annyit mondott, hogy ,,ha nem hisz Jézusban, miért nem hagyja békén”? Bosszúsnak ugyan

bosszúsak voltak a szavai, de nem

ellenségeskedők, mert rokonszenvezett Michelével, bár akárcsak a többiek idefenn, ő se értette meg igazán a fiút. Elég az hozzá, hogy Paridé szavaira Michele mosolyogva csak ennyit kérdezett: Biztos vagy ebben? (Mármint hogy mindenki ismeri közülünk Jézus életét.) Majd hozzáfűzte, hogy Lázár történetét olvassa fel. – Emlékeztek rá? – kérdezte. Hallottunk már rebesgetni erről a Lázárról, de hogy most Michele megemlítette, nem tudtuk volna hirtelen megmondani, ki is ő, és mit csinált. Talán, ha Rosetta tudta, de ezúttal ő is hallgatott. – Látjátok – szólt Michele a maga higgadt, győzedelmes hangján–, az előbb azt mondtátok, hogy ismeritek Jézus életét, és azt sem tudjátok, ki volt Lázár... Pedig életének ezt az epizódját ott láthatjátok megfestve a templomokban is, a Passió képei között... A fondi templomban is megnézhetitek. Paridé talán szemrehányásnak vette a szavait, és ezért megszólalt: Tudhatod, hogy lemenni a völgyi templomba arra nekünk egy egész nap kell... Minket szorít a munka, nem dobálózhatunk a napokkal, még akkor se, ha templomról van szó.

Michele erre egy szót se szólt, és olvasni kezdett. Mivel

biztos

vagyok

benne,

hogy

ezeknek

a

visszaemlékezéseimnek az olvasói mind ismerik Lázár történetét, én nem írom le, már csak azért se, mert Michele is egyetlen megjegyzés nélkül olvasta: aki meg nem ismeri, elolvashatja az Evangéliumban. Csupán annyit, hogy mialatt Michele haladt a sorokon, a parasztok arca körös-körül mindinkább, ha nem is unalmat, de közönyt és csalódást

tükrözött.

Voltaképpen

szép,

szerelmes

történetre

számítottak, Michele viszont egy csodáról olvasott nekik, amiben – legalábbis így láttam rajtuk még csak nem is hittek, de nem hitt benne maga Michele se. A különbség Michele és a hallgatói között az volt. Hogy ezek unatkoztak, méghozzá annyira, hogy két asszony elkezdett halkan nevetgélni és susmorogni, a harmadik meg ásítozott, Paridé pedig, aki szinte a legjobban figyelt rá, ültében előredőlt, és bárgyún és érzéstelenül bámult a levegőbe; Michelét viszont mindinkább meghatotta a csoda, amiben nem hitt. Sőt, mikor ahhoz a mondathoz ért, hogy ,,És szóla pedig Jézus: én vagyok a feltámadás és az élet” egy pillanatra elakadt a szava, mert, ahogy mindannyian láthattuk, sírt. Én tudtam, hogy maga az olvasmány ríkatta meg, mert, mint később kiderült, valahogyan úgy érezte, hogy rólunk is szól a mese; de az egyik unatkozó asszony, akinek esze ágába se jutott, hogy Michele Lázár történetét könnyezi, együttérzően így szólt: – Bánt a füst, te szegény?... Itt mindig olyan füst van... Bizony a kunyhó csak kunyhó. Hogy ezt megértsék, emlékeztetnem kell arra, vagy talán már

mondtam is, hogy itt nem volt kémény, ami a tűzhely füstjét kihúzta volna, hanem a tető sűrű és száraz zsúpcsomói között szivárgott ki lassan-lassan, de előbb jól megülte az egész kunyhót. Ezért gyakran megesett, hogy mindenki, aki csak benn volt, könnyezett és velük együtt a két kutya és a macska meg a kölykei is. Az az asszony udvarias mentegetőzésből mondta, amit mondott, de Michele egy gyors mozdulattal letörölte a könnyeit, felugrott, és nagy meglepetésünkre kiabálni kezdett: – Mi az, hogy füst, és mi az, hogy a kunyhó csak kunyhó? ... Nem olvasok tovább, mert nem értitek... és hiába is akarja veletek megértetni az ember, úgyse megy a fejetekbe. De egyet azért jegyezzetek meg: mindegyikőtök Lázár... és amikor én Lázár történetét olvastam, rólatok beszéltem, mindannyiótokról... Rólad, Paridé, rólad, Luisa, rólad, Cesira, rólad, Rosetta és saját magamról is meg az apámról, meg arról a csibész Félnótásról és Severinóról a szöveteivel együtt meg az evakuáltakról, akik ide húzódtak a hegyekbe és a németekről meg a fasisztákról, akik odalenn vannak a völgyben, szóval mindenkiről... Halottak vagytok mindannyian, halottak vagyunk mindannyian, csak azt hisszük, hogy élünk... és addig, amíg élő embereknek hisszük magunkat, mert van szövetünk, vannak félelmeink, piszkos kis ügyeink, családunk, gyerekeink, addig halottak vagyunk... csak azon a napon, mikor majd rájövünk, hogy holt emberek vagyunk, rothadt, oszlófélben levő, örökre elájultak, akikről mérföldnyire érzik a hullaszag, csak azon a napon kezdünk majd, tántorogva, életre ébredni... Jó éjszakát. Aztán felugrott, kirohant, és bevágta maga után az ajtót. Még az

olajmécsest is leverte. Ki is aludt. Döbbenten hallgattunk a sötétben. Végül Paridé, hosszas motoszkálás után ráakadt a mécsesre és meggyújtotta. De senkinek se akaródzott magyarázgatni Michele dühkitörését; sunyi zavarában csak Paridéból szólalt meg a paraszt, aki mindenre tud valami kádenciát: – Pörög csak a nyelve, mint a motolla... urak gyereke, nem a mi fajtánk. Azt hiszem, így gondolták az asszonyok is: urak dolga ez, akik nem robotolnak, nem az arcuk verejtékével keresik a kenyerüket. Jó éjszakát kívántunk hát egymásnak és elszéledtünk, ki-ki ment az ágyába. Michele másnap tette, mintha nem emlékezne a jelenetre, de nem is ajánlkozott többé, hogy felolvas nekünk. Ebből az alkalomból azonban megerősödtem a véleményemben, amit azon a napon alakítottam ki róla, mikor elmesélte, hogy gyerekkorában komolyan pap akart lenni. Felőlem szidhatja a vallást, akkor is a valóságban inkább valami paphoz hasonlít, nem olyan ember, mint például Filippo meg a többi evakuált. Mikor például azon az estén kitört belőle a düh, mert észrevette, hogy Lázár történetét nem értik a parasztok, nem figyelnek rá és unatkoznak, igen kis eltéréssel ugyanúgy beszélt, ahogyan egy falusi plébános, mikor meglátja, hogy a vasárnapi prédikációja alatt, miközben ő a szószékről dörög, a híveinek lenn a templomban egészen máson jár az eszük, és rá se hederítenek. Bizony, hogy papdüh tört ki belőle, annak a papnak a mérge, aki szerint minden ember oktalan bűnös, mindenkit jó útra kell téríteni, nem úgy beszélt, mint hasonló a hasonlókhoz.

Hogy Michele jellemének leírásával végezzek, elmesélek egy másik kis esetet is, ami megerősíti azt, amit az imént mondtam róla. Mint ahogy már említettem, soha nem beszélt a nőkről és a szerelemről, és olyan ember benyomását tette, akinek ezen a téren semmi tapasztalata nincs. Nem annyira alkalom híján – ahogy abból is kiviláglik majd, amit most elmesélek – hanem azért, mert ő ezen a téren elütött a magakorabeli fiataloktól. Ez a jelentéktelen eset pedig a következő volt: Rosetta megszokta, hogy minden reggel, rögtön a felkelés után csupaszra vetkőzzön és megmosdjon. Azaz inkább úgy történt, hogy én kimentem, jól megmentettem a vödröt a kútban, hogy csurig lett vízzel, és aztán bevittem; és ő félvödörnyit a fejére öntött, aztán leszappanozta a testét, majd magára öntötte a másik felét. Nagyon tiszta lány volt Rosetta; és alig értünk fel Sant' Eufemiára, az első dolog, amit kért tőlem, az volt, hogy szerezzek neki a parasztoktól háziszappant. Így mosakodott a legvadabb télben is, amikor odafönn a hegyek között igazán harapott a hideg, és a víz reggelre megfagyott a kútban, és a vödör, mielőtt áttörte volna a jeget, táncolt egy ideig a tetején, és a kötél vágta a kezemet, és amikor egy-két alkalommal megpróbáltam én is úgy a fejemre önteni a vizet, mint Rosetta, belém fagyott a lélek, és egy percre tátva is maradt a szám, szinte elájultam. Szóval, az egyik reggelen, Rosetta a szokott módján végigöntötte magán a vizet és megmosakodott, és éppen jó erősen dörzsölte a testét a törülközővel az ágy mellett egy sámlin, nehogy besározza a lábát. Csupa erő volt a teste, az ember el sem képzelte volna, hogy ilyen, ha azt a nyájas finom arcát nézi csak, a nagy szemét, kissé hosszúra nyúlt orrát és állára duzzadó,

húsos ajkát, ami enyhén hasonlatossá tette őt egy barikához. Melle nem volt ugyan nagy, de jól fejlett, akár az érett asszonyé, duzzadt és fehér, mintha csak tej feszítené, sötét bimbói felfelé meredtek, szinte a csecsemő száját keresve, akit a világra hozott. A hasa viszont százszor szűzies, ragyogó simaságú, inkább homorú, úgy hogy a feszes és ívelt combjai közül kidomborodó gazdag és sűrű szőrzete valami kedves tűpárnácskának hatott. Hátulról meg különösen szép volt, akár a fehér márványszobrok, amiket Róma parkjaiban lát az ember: telt és gömbölyű a válla, hosszú a háta, a háta alatt pedig, mint fiatal kancán a mély nyeregkáva, ami csak kiemelte kerek, fehér és izmos farát, és ez olyan szép volt és olyan tiszta, hogy az ember, akár kétéves korában, legszívesebben fölfalta volna a csókjaival. Szó ami szó, mindig azt hittem, hogy ha egy férfi, aki igazán férfi, abban a pillanatban látja őt meg, amikor éppen a fara feletti hajlatát törölgeti, és amikor minden mozdulatára ring egyet az a szép, keményen duzzadó melle, akkor ez a férfi, legalábbis zavarba jön és elvörösödik, vagy elsápad, a vérmérséklete szerint. Mert, ugye, egy férfiember feje járhat máson, de abban a percben, mikor meglát egy meztelen nőt, elszáll minden gondolata, mint verebek a fáról, ha közibük lőnek; és nem marad benne más, csak a hím zavara, aki hirtelen egy nősténnyel találja magát szemben. Nos hát Michele, magam se tudom, hogyan, az egyik reggel éppen akkor lökte be kopogtatás nélkül félig az ajtónkat, amikor Rosetta, ahogy ezt már leírtam, meztelen testét törölte a szoba egyik sarkában. Én a küszöb közelében ültem, és rászólhattam volna Michelére, hogy ,,ne gyere be, mert Rosetta éppen mosakszik”, de megvallom, nem is volt

nagyon ellenemre, ha belép hozzánk váratlanul, mert bizony egy anya mindig büszke a lányára, és abban a pillanatban a meglepetésemen, sőt, a rosszallásomon is eluralkodott az anyai büszkeség. Meglátja majd meztelenül – gondoltam magamban – és nem is baj, Hiszen nem akarattal teszi, és legalább meglátja, milyen szép az én Rosettám, így hát hallgattam; őt pedig félrevezette a csend, teljesen kitárta az ajtót, és már ott is állt szemtől szemben Rosettával, aki kapkodta ugyan ide-oda magán a törülközőt, de hiába. Figyeltem Michelét; és láttam, hogy egy pillanatra meghökkent, és szinte bosszúsan nézi a meztelen Rosettát; aztán felém fordult, és sietve mentegette magát, hogy talán túl korán jött, de mindenképpen el akarta mondani nekünk azt a nagy újságot, amit épp csak az imént hallott egy pontecorvói fiatalembertől, aki dohányt árult a hegyekben: az oroszok nagy offenzívát indítottak a németek ellen, akik az egész fronton vonulnak visszafelé. Majd hozzátette, hogy dolga van, és majd később visszajön, és ezzel már ment is. Még

aznap

alkalmat

találtam

arra,

hogy

négyszemközt

beszélgessek vele. – Na, Michele – mondtam neki nevetve –, ha valaki, hát te igazán nem hasonlítasz semmiben a magad korabeli fiatalokra. Elborult a tekintete, és ezt kérdezte: – Miért? Mire én: – Ott volt a szemed előtt egy olyan szép lány, mint Rosetta, meztelenül, és te csak az oroszokra meg a németekre, meg a

háborúra gondoltál, és őt szinte észre se vetted. Elhúzta a száját, sőt, csaknem dühbe gurult, és így szólt: – Ez meg miféle ostobaság? Nagyon csodálkozom, hogy anya létedre így beszélsz. – Az anyja még a legutolsó csúszómászót is szépnek találja mondtam neki erre. Ezt te nem tudod, Michele? Meg különben is, mit találsz benne rosszat? Nem én mondtam neked, hogy gyere át hozzánk ma reggel, és kopogás nélkül nyiss ránk. De ránk nyitottál, és talán, ha túlságosan megbámulod Rosettát, dühös is lettem volna rád, igaz, hogy legbelül, éppen mert az anyja vagyok, egyáltalán nem vettem volna tőled rossz néven. Ehelyett az történt, hogy alig nézted meg. Valahogyan magára erőltetett egy mosolyt, és így szólt: – Én ilyesmivel nem foglalkozom. És ez volt az első és utolsó alkalom, amikor hasonló dolgokról beszéltem vele.

Ötödik fejezet A Félnótás látogatása meg az ijesztgetései után, hogy mifelénk is elkezdődnek a razziák, megeredt az eső. Egész októberben gyönyörű idő járta, derűs volt az ég, a hűs, tiszta levegőt szellő se zavarta. Ilyen időben legalább az a szórakozása megvolt az embernek odafenn, hogy sétálhatott egyet vagy ha mást nem, legalább Fondi tájékát bámulhatta a szabadban, hisz olyan lassan múltak azok a napok, mintha sose lenne végük. De az egyik reggelen hirtelen megváltozott az időjárás: felkeléskor meleget éreztünk, és aztán, hogy lenéztünk a tengerpart felé, láttuk: megülte a köd, és mint rotyogó fazék tetején a gőz, sötét gomolyfelhők lógtak a szürke tenger felett. Ezek a felhők, amiket a tenger felől bágyadt, párás szél terelt maga előtt, még a délelőttön ellepték az egész égboltot. Az evakuáltak úgy mondták, hogy ez esőzést jelent, ami addig tart, amíg a tengerről fújó sirokkót fel nem váltja a tramontána, a hegyek felől. Márpedig ők értettek hozzá, hiszen ezen a vidéken születtek. Így is történt: délfelé leestek az első cseppek, mi meg bebújtunk a házba megvárni, míg eláll. Erre ugyan várhattunk: egész nap és egész éjjel esett, másnapra meg koszosabb lett a tengerszegély, mint valaha, és az egész ég egyetlen sötétlő felhőcsomó, és a hegyek is felhősipkát húztak, a völgyből pedig újabb és újabb esőfelhőket fújt a fejünk fölé egy-egy nyirkos szélroham. Rövid megszakítás után eleredt megint, és ettől fogva, magam se tudom, hány napon át, még egy hónapnál is több lehetett, esett és esett, éjjel-nappal.

A városi embernek nem számít az eső. Ha kimegy a lakásából, járdán vagy aszfalton lépked, esernyő alatt; otthon pedig fa- vagy márványpadlón jár. Odafenn, Sant' Eufemián azonban, a fullasztón, a kunyhók között, igazi istencsapás volt az esőzés. Egész napunkat a házban töltöttük, a rogyadozó tetejű, sötét kis szobánkban, ablakok híján a nyitott ajtó mellett, és csak néztük, hogyan húz elébe gőzölgő párafüggönyt a zuhogó eső. Én az ágyon, Rosetta meg azon a kis széken üldögélt, amit Paridétól sikerült bérbe vennem egy bizonyos összegért. Bambán bámultuk az esőt, és nem beszélgettünk; ha meg igen, akkor is az esőről és a kényelmetlenségekről, amikkel jár. Arra, hogy kimenjünk, gondolni se lehetett: csak muszájból hagytuk el a házat, mint például, mikor fát kellett aprítani, vagy a dolgunkat kellett végezni. És itt, bár nem lesz valami rokonszenves, mégis el kell mondanom, hogy aki nem élt ilyen életet és városon lakik, ahol minden lakásnak megvan a maga vécéje, sőt még a fürdőszobája is, annak sejtelme se lehet arról, milyen az élet olyan helyen, ahol nincs klozett. Mind a kettőnknek legalább kétszer vagy háromszor napjában ki kellett menni a fullasztóra, és ott, egy sövény mögött felhúzni a szoknyánkat, és leguggolni, igazán, akár az állatok. Klozettpapír persze nem volt, de még újság se vagy valami hasonló; így hát rászoktunk, hogy a házunk melletti fügefáról szaggassunk leveleket a tisztálkodásunkhoz. Az esőzés beálltával természetesen mindez még nehezebb, még kellemetlenebb lett; kimenni a mezőre, bokáig süppedni a sárba, s aztán a zuhogó esőben a nyakunkba keríteni a szoknyát és érezni, hogyan paskolja a kellemetlenül hideg víz a csupasz fenekünket, utána meg végigtörölni az ázott nyálkás

fügefalevéllel – hát ezt senkinek, még a legrosszabb ellenségemnek se kívánom. Mindennek tetejébe nem csupán a szabad ég alatt, hanem odabenn is sok bosszúságot okozott az eső: mivel a kis házunk nem volt felpadlózva, tiszta sár lett az alja, úgyhogy mikor kikeltünk az ágyból, békák módján ugráltunk egyik lerakott kődarabról a másikra, különben csokoládészínűre sároztuk volna a lábunkat. Egyszóval, az eső leírhatatlan nyirkossága mindenüvé beszívódott; és bármit csináltunk is, elég volt egyetlen moccanás, máris ránk fröcskölt a sár, máris ott volt a szoknyánkon, vagy a lábunkon, vagy tudom is én, hol. Sár a földön, és eső az égben; Paridé

meg

a

családja

már

hozzászokott;

vigasztalásunkra

elmondták, hogy az efféle esőzés itt hozzátartozik az élethez, és szükség is volt rá, és minden esztendőben beköszöntött, és csak egyetlen dolga volt ilyenkor az embernek: kivárni a végét. Minekünk kettőnknek azonban igazi kínszenvedést jelentett. Sok minden kijutott eddig is nekünk, de ez érintett bennünket a legrosszabbul. Az esőzés legkellemetlenebb következménye azonban az volt, hogy amint végül is megtudtuk, az angolok, a rossz időjárás miatt, megálltak a Gariglianónál, és már nem is emlegették az előrenyomulást. Persze, alig tettek le erről az angolok, híreink szerint a németek úgy döntöttek, hogy nem vonulnak tovább vissza, hanem beássák magukat ott, ahol éppen vannak. Én semmit se értek a háborúkhoz meg az ütközetekhez; csak azt tudom, hogy azoknak az esős reggeleknek az egyikén felérkezett hozzánk egy paraszt, aki csak úgy kapkodta a levegőt a nagy rohanástól, és egy szakadozott nyomtatványt hozott magával: a németek parancsát, amit minden

lakott

helységben

kifüggesztettek.

Michele

elolvasta,

és

megmagyarázta a tartalmát: a német parancsnokság úgy döntött, hogy a tenger és a hegyek közötti egész területet kiüríti, beleértve Sant' Eufemiát, amit név szerint is megemlített a hirdetmény. Az is benne volt, hogy melyik helységet melyik napon kell elhagyni. Az emberek nem vihettek magukkal bőröndöket vagy zsákokat, csak egy kevés élelmet. Szóval oda kellett hagyni házat, kunyhót, jószágot, szerszámot, bútort, mindenüket, ami csak volt, nyakukba venni a gyerekeket, és menni át a hegyeken, azokon a szinte járhatatlan öszvérutakon, a zuhogó esőben, hátrább, mindig csak hátrább, Róma felé. Persze az átkozott németjei, azok a kurvafajzatok, most is ugyanazzal fenyegetőztek, mint mindig: hogy bebörtönzik azt, aki nem engedelmeskedik, hogy elkobozzák a vagyonát, hogy deportálják, hogy agyonlövik. A mi körzetünknek szerintük két napon belül kellett teljesen kiürülni, négy nap alatt pedig az egész területnek lakatlanná kellett válni, hogy a németek meg az angolok tágasabb helyen, kedvükre öldöshessék egymást. Filippo meg a többi evakuált, de meg a parasztok is, ekkoriban már hozzászoktak, hogy a németeket tekintsék az egyetlen hatalomnak, ami Olaszországban még létezik; a parancs hát először nem lázongást, hanem kétségbeesést váltott ki belőlük: a németek valami lehetetlent követeltek, de akkor is csak övék a hatalom, és rajtuk kívül más nem létezik: tehát engedelmeskedni kell, vagy... vagy még maguk se tudták, mihez is lehetne kezdeni. Az evakuáltak, akik egyszer már odahagyták a fondi házukat, tudták, mi az, menekülni, és most, hogy megint szökni kellett volna nekik, de most

végig a hegyi ösvényeken, abban a dermesztő hidegben, a naphosszat zuhogó esőben, a sárban, amiben nemhogy Rómáig, de még a fullasztó végéig is alig ért el az ember, irányítás, vezető nélkül, és még csak azt se lehetett tudni, hová visz pontosan az út, ezek az evakuáltak bizony mélységesen elkeseredtek. Az asszonyok sírtak, a férfiak átkozódtak, és durva szavakat mondogattak, vagy elbátortalanodtak és hallgattak. A Paride-fajta parasztok meg a családjaik, akik az egész életüket arra áldozták, hogy a puszta két kezükkel

összehordják

maguknak

a

fullasztóikat,

hogy

megműveljék, hogy fölhúzzák a kis házaik és kunyhóik falait, ezek a parasztemberek, a maguk részéről, nemcsak elkeseredtek – megdöbbentek: szinte el se hitték. ,,És hová menjünk?” ismételgette az egyik, a másik meg újból fel akarta olvastatni magának a hirdetményt, szóról szóra; volt, aki miután végigolvasták neki, azt mondta: ilyen nincs, ez teljesen lehetetlen. Szegények nem érték fel ésszel, hogy a németek nem ismertek lehetetlent, már csak azért se, mert ebben az esetben mások bőrére ment a játék. Paridé sógornője, Anita, akinek Oroszországban katonáskodott a félje, és három csöpp családja volt, mindenki szívéből szólt, amikor hirtelen, minden háborgás nélkül, a világ legnyugodtabb hangján ezt mondta: – Inkább végzek a gyerekeimmel meg magammal is, de egy tapodtat se megyek. És én tudtam, hogy ezt Anita igazán nem elkeseredésből mondja, hanem mert számot vetett azzal, hogy ha tél derekán a három kicsivel nekivág a hegyi ösvényeknek, az a gyerekek halálos ítéletét jelenti: akkor inkább ezen kezdi, és tüstént megöli őket.

Az egyetlen ember, aki ez alkalommal nem vesztette el a fejét, Michele volt; és, úgy hiszem, ez annak tudható be, hogy ő soha nem ismerte el a németek hatalmát, hanem, ahogyan nemegyszer meg is mondta, banditáknak, brigantiknak és gonosztevőknek tartotta őket, akik ideig-óráig felülkerekedtek, mert náluk volt a fegyver, és használták is. Miután elolvasta a német parancsnokság kiáltványát, gúnyos mosoly kíséretében csupán ennyit mondott: – Most álljon elő az a híres, aki szerint az angol tizenkilenc, a német egy híján húsz. Mindenki hallgatott, mint a csuka; kivált az apja, Filippo, akihez a szavai szóltak. Mindannyian odagyűltünk este a tűz köré a kunyhóba, és Paridé megszólalt: – Te csak csúfolódsz velünk, pedig nekünk ez maga a halál... Nekünk itt a házunk, itt a jószág, itt a holmi, itt van mindenünk... Mire jut az egész, ha elmegyünk? Michele, akit érzésem szerint már eléggé lefestettem, furcsa szerzet volt jó lélek, ugyanakkor azonban kemény, nemes érzésű, de ha úgy vesszük, kegyetlen is. Megint csak felnevetett, és így szólt: – Na és ha elvész mindenetek, és ha még ti magatok is elpusztultok... abban mi a rendkívüli? Hát nem mindenüket elvesztették, hát nem elpusztultak a lengyelek, a franciák, a csehek, szóval mindenki, akit csak megszálltak a németek?... Ránk, olaszokra, most került sor... Amíg a többiek sorsáról volt szó, senki nem talált benne semmi kivetnivalót... de hát mi sem kerülhetjük el a magunkét... Ma nekem, holnap neked. Mindenkit megdöbbentettek a szavai, de leginkább Filippót,

akiről lerítt, hogy a nagy aggodalom szinte eszét veszi. – Te csak mindig viccelsz... de ilyenkor nem viccel az ember. Mire Michele: – Téged meg mit érdekel az egész?... Nem azt mondtad, hogy neked angol-német egykutya? – Inkább arról beszélj, hogy mit csináljunk? – fordult hozzá az apja. És ezúttal első ízben tapasztaltam, hogy csődöt mondott Filippo egész bölcsessége, hogy az a bizonyos ,,a kasszánál senki se hülye” elmélete egy lyukas garast se ért. Nemcsak nekünk, neki se. – Hát nem a német az úr? – rántott egyet a vállán Michele. – Eredjetek őhozzájuk, és kérdezzétek meg őtőlük, hogy mit csináljatok. Azok persze majd azt mondják, hogy ott a papír, rajta van, mit kell tennetek. – Fogom a puskát és az első németet, akit látok, lelövöm – buggyant ki a szó Paridéból, akárcsak Anitából, amikor a gyerekeiről beszélt –, aztán lelőhetnek engemet is és kész... Legalább nem egymagamban sétálok át a másvilágra. – Derék dolog – nevetett fel Michele –, kezd megjönni az eszed. Mindannyian elbátortalanodtunk. Michele csak kuncogott tovább, és a többiek a tűz fölé görnyedve bámulták a lángok pislákolását. Végül elkomolyodott, és hirtelen beszélni kezdett: – Akarjátok tudni, mit kell tennetek? Mindenki reménykedően nézett rá, mire folytatta: – Semmit. Értitek? Tegyetek úgy, mintha sose láttátok volna ezt a falragaszt. Maradjatok veszteg, éljétek tovább a szokott életeteket,

köpjetek a németekre, a hirdetményeikkel, a fenyegetéseikkel együtt. Ha valóban ki akarják üríteni ezt a zónát, akkor ne ilyen szemét papírrongyokkal csinálják, hanem gyürkőzzenek neki, erővel. Ami azt illeti, erejük az angoloknak is van, csakhogy megbénítja a rossz időjárás, és megálltak. Akár a németek. Ha ti nem mozdultok, kétszer is meggondolják, míg katonaságot küldenek fel ide, az ösvényeken. De még ha jönnének is, tessék, vigyenek el benneteket az ölükben. Egyszóval játsszátok meg a süketet. A többit majd meglátjuk. Nem tudjátok, hogy a németek meg a fasiszták teleragasztották a kiáltványaikkal az egész országot, és mindenkit halállal fenyegetnek, aki nem engedelmeskedik nekik? Július 25-én magam is szolgáltam és dezertáltam, és utána megjelent a kiáltványuk, amiben halálbüntetést szabnak ki mindenkire, aki nem jelentkezik a csapattesténél. Én pedig a csapatom helyett ide jöttem. Kövessétek hát a példámat, és maradjatok veszteg. Ez volt a legkézenfekvőbb és a leghelyesebb, amire csak ebben a szorultságban gondolni lehetett; de senkinek nem jutott eszébe, mert, ahogy mondtam, itt mindenki felsőbbségnek nézte a németet, és mindenkinek szüksége is volt egy felsőbbségre, bármilyen is az, de túl ezen, mikor valamit rányomtatnak egy papírdarabra, arra úgy néz a nép, mint amivel nem lehet vitázni. Elég az hozzá, hogy aznap este mindenki megnyugodva feküdt le, több bizakodással, mint amennyivel reggel felkelt; és másnap, csodák csodájára, senki még csak említeni se említette a németeket és a kiürítési felhívást. Mintha csak kiadták volna a jelszót, hogy erről pedig hang se essen, és csinálja mindenki a dolgát, mintha sose hallott volna felőle. Néhány

nap múltán kiviláglott Michele igaza, mert egy lélek se mozdult Sant' Eufemián, de a többi körzetben sem; az ember azt hihette, hogy a németek meggondolták magukat, és letettek a kiürítésről, mert senki semmiféle kiáltványt nem emlegetett többé. Hogy hány napig esett? Szerintem legalább negyvenig, mint a vízözön idején. Most, az esőzés mellett, már hidegre is fordult az idő, mert beállt a tél és az a kellemetlen szélfúvás, ami gomolyszámra hordta fölénk a tengerről a vizet és a ködöt, már jegesen fütyült, és a felhőkből naponta kiszakadó áradat hóval és jéggel keveredve, ezernyi tű módján szúrta az arcunkat. Szobánkban a meleget csupán egy serpenyő szolgáltatta, amiben daraszén parázslótt, és amit a térdünk mellé tettünk; legtöbbnyire az ágyban feküdtünk, ott melengettük egymást, vagy behúzódtunk a kunyhóba, ahol a sötétben mindig égett a tűz. Rendszerint egész délelőtt esett, aztán délfelé, mintha valamit tisztult volna, de akkor is ott lógtak felettünk azok a cafatokra szaggatott, piszkos felhők, csak mintha egy pillanatra lélegzetei vettek volna, és ilyenkor feltűnt a tengerszegély, szennyesebb ködben, mint valaha; majd délután megint rákezdte, és estig egyhuzamban szakadt, és utána átzuhogta az egész éjszakát. Mi ketten Michelével töltöttük el az időt, és ő beszélt, és mi hallgattuk. Hogy miről beszélt? Mindenről egy keveset. Szeretett beszélni azon a tanáros vagy prédikáló hangján, és nemegyszer meg is mondtam neki: – Valóban kár, hogy nem lettél pap, Michele... tudod, milyen szépek lettek volna a vasárnapi szentbeszédeid! Ezzel nem azt akarom mondani, hogy csak jártatta a száját a

levegőbe; mindig mondott valami érdekeset, az üres fecsegők viszont unalmasak, és elérkezik a pillanat, amikor az ember már rájuk se hederít; Michele viszont mindig felkeltette a figyelmünket, és néha még a pulóverkötést is abbahagytam, csak hogy jobban követhessem az okoskodását. Amikor beszélt, nem vett észre maga körül semmit, se az idő múlását, se azt, ha kialudt a lámpa, se ha Rosettával ezért vagy azért magunkra akartunk maradni. Ő csak mondta a magáét, lázasan, egyforma hangon és jóhiszeműen, és amikor a szavába vágtam, hogy ,,de most már itt az alvás ideje” vagy hogy ,,na, gyerünk ebédelni”, mindig rosszul esett neki, zavarba jött, keserű képet vágott, mint aki azt mondja: „Érdemes is szót pazarolni az ilyen ostoba hebrencsekre, mint ezek: falra hányt borsó.” Az alatt a negyven nap alatt Filippónak meg a felesbérlőjének, Vincenzónak az esetén kívül semmi említésre méltó nem történt. Ezt el

is

mesélem.

Azoknak

a

megszokott

csurgós-csepegős

délelőttöknek az egyikén, amikor az eget teljesen beborították a tenger sajtárja felől egyre fölénk áradó sötét felhőbatyuk, én meg Rosetta néztük, hogyan vágja le Filippo a kecskét, amit Paridétól vett, és aminek a húsát, a maga porcióját kivéve, ki akarta árusítani. A fehér-fekete állatot egy karóhoz kötötte, és az evakuáltak, más időtöltés híján, ott bámészkodtak és latolgatták, mennyit nyomhat, és mennyi lesz a húsa, ha megnyúzzák és kibelezik. Rosetta, miközben mi is ott ácsorogtunk a szitáló esőn, és sárba süppedt a cipőnk, odasúgta nekem: – Édesanya, úgy fáj a szívem azért a szegény kecskéért... most él, nemsokára meg levágják... ha rajtam múlna, nem engedném.

– És akkor mit ennél? – kérdeztem tőle. – Kenyeret meg zöldséget... – felelte –, mi szükség van arra, hogy húst egyen az ember? Én is húsból vagyok és az én húsom nem is nagyon más, mint ezé a kecskéé... mit tehet az róla, hogy állatnak született, és nem tud gondolkodni és nem tudja megvédeni magát? Főként azért idézem fel aprólékosan Rosetta szavait, hogy fogalmat adjak arról, miképpen töprengett, miképpen gondolkozott még ebben az időben is, a háború kellős közepén, amikor nem volt ennivaló. Lehet, hogy gyermetegnek, sőt butának tűnnek a szavai, mégis azt az ő különös, makulátlan tökéletességét bizonyitották, ami csak a szentek sajátja és ami talán a járatlanságából és a tudatlanságából, de az őszinte szívéből is fakadt. Később, amint már említettem, rájöttem, hogy fonák, szinte mesterségesen csinált ez a tökéletesség, mint a melegházi virágé, amelyik a szabad levegőn egykettőre elfonnyad és vége lesz; de abban a pillanatban akaratom ellenére is elérzékenyültem, és úgy gondoltam, hogy semmivel se érdemeltem ki ezt a csupa jó és bájos teremtést. Közben a mészáros, egy bizonyos Ignazio, akiről minden elképzelhető volt, csak éppen a mestersége nem, mert mélabús, tunya embernek látszott, őszülő haja boglyában állt a homloka fölött, hosszú pofaszakálla volt és égszínkék, árkolt szeme, nos, ez az Ignazio már vetette is a kabátját, és ott állt lélekmelegitőben. A cövek mellé, amihez odakötözték a kecskét, kis asztalkát állítottak, rajta néhány kés és egy mosdótál, akár a kórházakban operáció előtt. Ignazio fogta az egyik kést, kipróbálta a tenyerén az élét, aztán odalépett a kecskéhez, elkapta a szarvát, és hátra nyomta a fejét. A

kecske félelmében forgatta a szemét, hogy szinte kiugrott a helyéből, és látszott, hogy tudja, mi következik, és egy panaszosat mekegett, mintha csak azt mondaná: „kegyelem, ne öljetek meg”. Ignazio azonban ráharapott az alsó ajkára, és egyetlen döféssel markolatig szúrta a kést az állat torkába, de a szarvát még egyre tartotta. Filippo, aki segédkezett neki, serényen odatartotta a mosdótálat a kecske torkához; kis szökőkút módján, párázva szökkent ki a fekete és sűrű vér a sebből. Az állat reszketett, aztán félig lezáródott a szeme, és el is homályosult, és ahogy a vére belecsurgott a tálba, úgy szállt ki belőle az élet és az élettel együtt a szeme világa; végül megroggyant a térde, és mondhatni, bizakodással omlott hóhérja keze közé. Rosetta eltávolodott az egyre szitáló esőben, és én szerettem volna utána menni, de maradnom kellett, mert hús ritkán akadt, és nem akartam most elszalasztani az alkalmat; aztán meg Filippo nekem ígérte a beleket, amiket le kell forrázni, és utána pompás rostonsültet készíthet belőlük az ember fa vagy faszén tüzénél. Közben Ignazio a hátsó lábainál fogva megemelte a kecskét, és húzta maga után a sárban, hogy kissé odább, felfüggessze, fejjel lefelé, szétfeszített lábbal, két karóra. Mindannyian köréje sereglettünk nézni, hogyan dolgozik. Először is, az egyik mellső lábat ragadta meg, és levágta az első ízét, mintha valakinek csuklóból levágnák a keze fejét. Majd egy vékony, de kemény pálcikát fogott, és beleszúrt a gyapjas bőr és a láb húsa közé: a kecske bőrét meg a húsát éppen csak az idegrostok tartják össze, semmi fáradságba se kerül kettéválasztani, akár a rosszul összeragasztott papírlapokat. Miután a hús és a bőr közé

beleszúrta, forgatni kezdte a pálcikát, hogy lyukat fúrjon vele, mikor ez megvolt, kihúzta és elhajította, majd – mint valami furulyát – a szájába vette a csonkot, és fújni kezdte bele a levegőt, de olyan erővel, hogy a nyakán kidagadtak az erek és elkékült az arca. Fújt, csak fújt, a kecske meg puffadni kezdett, ahogy a levegő beléje hatolt, és keringett a bőre meg a húsa között. Úgy felfújta Ignazio, hogy a végén a kecske csaknem kétszeresére nőtt és dagadt duda módján himbálózott a két karó között. Akkor kiköpte a csonkot, letörölte a szájáról a vért, és a késével lágyéktól nyakig felhasította az állat hasán a bőrt. Majd kézzel fejteni kezdte a húsról. Igazán különös volt látni, milyen könnyen ment, mintha csak a kesztyűjét vetné le az ember, úgy húzta le Ignazio is a kecskéről a bőrt és közben el-elnyisszentett egy rostot, ami még tartott. Lassan-lassan megnyúzta egészen az állatot, és utána, mint valami levetett ruhát, a földre

dobta

a

szőrös,

véres

bőrt;

hogy

úgy

mondjam,

lemeztelenítette a kecskét és most ott volt előttünk a kékesfehér foltok tarkította vörös test. Az eső egyre csak szemerkélt, de senki se moccant a helyéről; Ignazio ismét kést fogott, hosszában felnyitotta a kecske hasát, és belenyúlt. – Cesira, tartsd a kezed – kiáltott máris felém. Odarohantam hozzá, és ő húzta kifelé az egész béltömeget, nagy vigyázva göngyölgette, mint valami motringot. Itt-ott belevágott, és odatette a karomra, azon melegében, és a bél rettenetesen bűzlött, és csupa kaka lettem. Közben pedig beszélgetett, csak úgy magában: „Királyi lakomát, azaz, mivel hogy asszonyoké lesz, királynői lakomát csaphattok belőle... meg kell tisztítani, és utána lassú tűzön

megsütni.” Ebben a pillanatban hang harsant: – Filippo! Filippo! Minden megfordultunk; és lám, az alsó fullasztó felől először egy fej bukkan fel, aztán a vállak, és előttünk áll személyesen Vincenzo, Filippo felesbérlője, a mi régi házigazdánk. Azzal a horgas orrával és a beesett szemével soha még ennyire nem hasonlitott valami kopott, vén madárhoz. Zihált, nyakig lepte a sár, csurgott róla az esővíz, és még mielőtt felért volna, már lentről ordított: – Filippo, Filippo, szerencsétlenség történt... szerencsétlenség történt... Filippo, aki velünk együtt ügyelte Ignaziót, már rohant is elébe. – Mi történt, beszélj, mi történt? – kérdezte tőle, miközben a szeme majd kiugrott a gödréből. De a furfangos öreg úgy tett, mintha a nagy nyargalás fullasztaná, és nyomkodta a mellét a kezével, majd síri hangon ismét csak ennyit mondott: – Rettenetes szerencsétlenség történt. Most már mindenki faképnél hagyta Ignaziót meg a kecskéjét, és a két férfit állta körül; közben Filippo kissé távolabb álló házának az ablaka is kinyílt, és két asszony arca jelent meg benne, a feleségéé meg a lányáé. – Az történt – szólalt meg végül Vincenzo –, hogy bejöttek hozzánk a németek és a fasiszták, végigkopogtatták a falakat, megtalálták a rejtekhelyét, és ki is bontották. Filippo belebömbölt a szavába: – És mindenemet elrabolták.

– Bizony, mindenedet – bátorodott neki a másik, nem tudom, miért, talán, mert kibökte végre a hírt –, semmit se hagytak meg, de a világon semmit. Ezt már hangosan mondta, hogy Filippo felesége meg a lánya is meghallotta, ott, az ablakban; a két asszony azon nyomban jajveszékelni kezdett, és kihajoltak a könyöklőn, úgy hadonásztak. Filippo

azonban

nem

vesztegette

az

idejét

egyéb

magyarázkodásra: – Nem igaz – tombolt –, nem igaz. Te raboltál ki, te vagy a tolvaj meg a német, meg a fasiszta is az... meg az a boszorka feleséged, meg azok a gazember fiaid!... Ismerlek én titeket. Rablóbanda, az vagytok, akiknek még Keresztelő Szent János is senki. Ordított, akár egy megszállott, majd egy szemvillanás alatt lekapott Ignazio asztaláról egy kést, megragadta Vincenzo nyakát, és bele akart döfni. Szerencsére az evakuáltak idejében rávetették magukat; négyen is fogták a karját, de ő csak rángatta magát, tovább, előre, a mellével és a fejét is nyújtogatta, habzott a szája, üvöltött: – Engedjetek, hadd szúrom le, engedjetek, le akarom szúrni. Az asszonyai meg ez alatt izgatottan hadonásztak, és jajongtak, hogy „végünk van, végünk van”. És az eső alaposan rázendített, megfürdetett mindőnket. Michele azonban, aki eddig, azt mondhatnám, elégedetten figyelte a jelenetet, mintha csak örülne, hogy odaveszett a nővére kelengyéje meg az anyja házi holmija, most hirtelen Vincenzóhoz lépett. – Még hogy én loptam?! – tiltakozott közben folyvást az öreg. –

A németek a rablók meg a fasiszták, a mi kezünk tiszta. És Michele, mint aki jó előre tudott valamit, belenyúlt Vincenzo kabátzsebébe, és egy kis dobozt húzott ki belőle. – Látod, ki lopott? Te loptál... – szólt nyugodtan –, ez a gyűrű a nővéremé. Ezzel kinyitotta a dobozkát, és megmutatta a kis briliánsgyűrűt, amit, mint később megtudtam, Filippo vett a lányának születésnapi ajándékba. Alig látta meg Filippo a gyűrűt, borzalmasat üvöltött, és miután egy erős rántással kiszabadította magát őrzőinek a kezéből, magasba emelt késsel ráugrott Vincenzóra. A felesbérlő azonban fürgébb volt nála; szétlökdöste maga körül a népet, és usgyi le a fullasztón. Filippo biztos szívesen utána vetette volna magát, de azt mindjárt észbe vette, hogy nem érné utol: ő maga alacsony és potrohos, a felesbérlője meg sovány, hosszú és strucc-lábú. Beérte hát azzal, hogy követ ragadott, és Vincenzo után hajította. – Tolvaj – ordította –, tolvaj! De ha ő nem is mozdult, mozdultak az evakuáltak. Nem mintha annyira izgatta volna őket Filippo vagyonának a sorsa, hanem, mert amikor kirobban egy ilyen veszekedés, akkor mindenki felbolydul, és mindenki használni akarja az öklét. Láttam, amint két vagy három fiatalember vágtat le a fullasztókon, szinte repültek az öreg Vincenzo után, aki pedig maga is felhúzta a nyúlcipőt. Végül persze beérték, karon ragadták és visszatérésre kényszerítették. Filippo, aki egész idő alatt hajigálta a jókora, gyilkos kődarabjait, most lihegve és bőszen várakozott a fullasztó szegélyén, hogy odahozzák neki a felesbérlőjét; és a kezében szorongatta Ignazio kecskevéres kését.

Ekkor melléje lépett a fia, és így szólt hozzá: – Azt tanácsolom neked, hogy menj haza. – De megölöm. – Eredj haza. – De meg akarom ölni, meg kell, hogy öljem. – Add ide azt a kést, és eredj haza. Legnagyobb csodálkozásunkra, a józan fiú előtt az apa is kijózanodott: letette az asztalra a kést, és elindult a háza felé, ahonnan, mint valami purgatóriumból, üvöltözés és nyögés hallatszott. Így a fullasztó közepén nem maradt más a zuhogó esőben, csak a szegény, megnyúzott kecske a két karón. Közben Vincenzo és a fiatalok, akik elcsípték, felértek; és a parasztok meg az evakuáltak máris körülvették, kérdezgetve, hogy és mint történt az eset, de, ahogy megfigyeltem, inkább kíváncsiskodásból, semmint szemrehányólag tették. Vincenzo nem kérette magát: – Nekem eszembe se jutott – szólt azon a túlvilági hangján de egyikünk se gondolt rá... hogy a fenébe is, méghogy ujjat húzzunk Szent Jánossal... hisz Filippo tartotta keresztvíz alá a fiamat, én meg az ő lányát... a vér nem válik vízzé, igaz? Esküszöm nektek, inkább levágattam volna a jobb kezemet, de lopni, azt nem... itt csapjon belém a mennykő, ha nem az igazat mondom. – Hiszünk magának, Vincenzo, hiszünk... de aztán mégis, hogyan, hogy lopott? – Egy hang... itt belül, egy hang napokon át azt súgta nekem, hogy „fogj kalapácsot és döntsd le azt a falat...” egy hang, amitől

nem volt se éjjelem, se nappalom. – Így hát a végén kalapácsot fogtál, és le is döntötted azt a falat... igaz, Vincenzo? – Szentigaz. Nagyot röhögtek az evakuáltak és a parasztok, és pár kérdés után magára hagyták az öreget, és visszatértek Ignazióhoz meg a kecskéjéhez. Vincenzo azonban nem távozott mindjárt. Elkezdett kószálni a környéken, járta a házakat meg a kunyhókat; és mindenütt inni kért; és elmondogatta itt is, ott is annak a bizonyos belső hangnak a történetét, és mindenkit megnevettetett; és ő nem nevetett, csak gubbasztott bambán, mint a letyvedt veréb, és úgy tűnt, nem érti, min derül a nép. Végül is, estefelé, hazaindult, komoran, mintha nem is Filippót, hanem őt fosztották volna ki. Michele, még akkor este, a kunyhóban, ahol Paridéék társaságában sütöttem a kecskebelet, a történteket magyarázgatva, ezt mondta: – Nem rossz ember az én apám... de négy lepedőért meg némi kis aranyért csaknem ölt... egy eszméért viszont még egy csirke nyakát sem metszené el egyikünk se. – Michele – ejtette ki lassan a szót Paridé, miközben a tüzet bámulta –, te azt nem tudod, hogy az emberek többre tartják a jószágukat, mint az eszméket? Nézzed csak, teszem azt, a papot: ha meggyónod neki, hogy loptál, akkor, nagy ezzel-azzal kiveti rád a penitencíát, hogy imádkozzál ennyiszer meg ennyiszer Szent Józsefhez, aztán a végén feloldoz. De ha bemész a parókiájára, és őtőle emelsz el, tudom is én, egy ezüst evőeszközt, hallgasd csak

meg, hogyan üvölt... feloldozás helyett azon nyomban a csendőr őrmesterért küld, és elvitet vele... neki is ez a kétszer kettője, ha meg a pap, aki mégiscsak pap, így viselkedik, mit vársz mitőlünk, akik nem vagyunk papok. Ez volt az egyetlen érdekes esemény az esőzés idején. Különben a szokott módon folyt az élet: a háborúról meg az időjárásról beszélgettünk, arról, hogy mit csinálunk, ha ideérnek az angolok és mi lesz azután; és főleg aludtunk, aludtunk és aludtunk, tizenkéttizennégy óra hosszat, egyre csak aludtunk és felébredeztünk és azután, hogy egy kis ideig hallgattuk, hogyan veri az eső a tető cserepeit és hogyan csurog le a csatornán, megint álomba estünk, de még mélyebbe, mint annak előtte, átölelkezve azon az összetákolt ágyon, és a zsák száraz kukoricaháncsai sokszor úgy kinyomódtak alólunk, hogy szinte a földre pottyantunk. Filippo családját, de általában a többi evakuáltat is, csak egyetlen dolog érdekelte: az evés. Azt mondhatni, hogy reggeltől napestig egyebet se tettek, csak a hasukat tömték, dúskáltak az ennivalóban. Azért kell enni, hajtogatták, mert ez az egyetlen mód a búskomorság elűzésére; legjobb megenni, ami van, mondták, mert az angolok úgyis hozzák magukkal a bőséget, az árak majd leesnek, és akkor a kutyának se kell, amit ők itt kuporgatnak. De én úgy gondolkoztam, hogy „bízni jó, de nem bízni jobb”. Afelől én is biztos voltam, hogy megjönnek az angolok; de mikor? Elég volt, ha – ők tudják, miért – csak egy, vagy két hónapot késlekednek, és máris felfordulunk éhen, ahányan csak vagyunk. Így hát, mialatt a többiek dőzsöltek, én, a mi kis házunkban,

igen

rövidre

fogtam

a

gyeplőt.

Napjában

egyetlenegyszer ettünk meleget, hét óra felé: csöpp fazéknyi babot és egy kis húst, leginkább kecskét, egy szelet kenyérrel, mindig egyforma adagot meg néhány szem aszalt fügét. Néhanapján főztem egy kis kukoricakását, olykor bab helyett csicseri vagy bagolyborsót adtam, és kecske-helyett marhahúst. Reggelire pedig a szelet kenyérhez nyers hagymát harapdáltunk Rosettával. Vagy a kenyeret el is hagytuk, és egy kis szentjánoskenyeret rágcsáltunk, amit különben a lovakkal etetnék fel, de az ilyen szűkös időkben az embernek is megtette. Rosetta sűrűn panaszolta is, hogy éhes, mert hát ő fiatal volt, és én ilyenkor alvásra noszogattam, szerintem ugyanis ha valaki alszik, az olyan, mintha enne: keveset fogyaszt a szervezet, és gyűjti az erőt. Egyszóval úgy rendeztem be az életemet, mint a parasztok, akik az evakuáltaktól eltérően, okosan, sőt zsugorian gondolkoztak, és – akár az ékszerész – grammra mérték, amijük volt. Igaz, ők már megszokták az ínséget, és ösztönösen tudták, hogy jöhet a német vagy az angol, nekik akkor se lesz annyi ennivalójuk, amiből jóllakhatnak, mert pénzük soha nincs, és a termés se elég soha arra, hogy kijöhessenek belőle újig. Így, bizonyos értelemben, inkább parasztnak, mint evakuáltnak éreztem magamat; és akaratlanul is ellenszenvet éreztem ez iránt a leginkább kereskedőkből álló népség iránt, aki mások bőrén szedte meg magát, és alig várta az angolokat, hogy ugyanott kezdje, ahol elhagyta. De hát voltaképpen én magam is kereskedő vagyok, mondhatja erre valaki; igaz is; csakhogy én parasztnak születtem, és most, hogy visszakerültem megint az én embereim meg a föld mellé, újból parasztnak

éreztem

magamat,

mint

lánykoromban,

amikor

odahagytam a vidéket, hogy római asszony legyek. Elég az hozzá, hogy negyven napig így toltuk előre az időt, aztán úgy december vége táján, amikor egy szép reggelen, a szokáshoz képest kikeltünk az ágyból, észrevettük, hogy a széljárás az éjjel megváltozott. Az ég keményen csillogó, mély kékjét még bepirosította a hajnal, a hosszú esőzés utolsó vörösesszürke felhőcskéi úsztak el a fejünk felett. Odalenn, Ponza táján, annyi idő után először, csillant meg sötétkéken, csaknem feketén a tenger. A télbe hanyatló fondi lapály zöldje elszürkült, füstölgött a reggeli ködben, mintha csak valami napsütéses, száraz ragyogásra virradnánk. És a hegyek felől jegesen, párát dermesztően, éles tramontána fújt, mintha ököllel csapott volna a házunk előtt álló fára, úgy belerezegtek a csupasz ágai. Mikor kiléptem a szabadba, a sár keményen, meredten szúrta a talpamat és itt-ott csillogott is, akárha üvegszilánkokat kevert volna bele valaki: éjjel fagyott. A változás új reménykedést öntött az evakuáltakba, akik a házak elé sereglettek és ölelkezni meg ujjongani kezdtek a jeges reggelen: itt a szép idő, az angolok hatalmas léptekkel nekiindulnak, és akkor minden bajnak vége. Valóban jöttek is az angolok, pontosan, de nem úgy, ahogyan azt az evakuáltak várták. Még annak az első szép napnak a délelőttjén, tizenegy óra körül, amikor mindannyian, dermedt gyíkok módján kint sütkéreztünk a fullasztón, távoli dübörgés ütötte meg a fülünket, s

a

zaj

egyre

közeledett,

egyre

terjeszkedett,

és

aztán

méltóságteljesen eluralkodott szinte az egész égbolton. Egy pillanatnyi bizonytalankodás után észbe kaptak az evakuáltak; és

velük együtt én is, aki sokszor hallottam ezt a dübörgést Rómában, éjjel is, nappal is: – Az angolok, a gépeik, itt vannak az angol repülők. És íme, az egyik hegy mögül, a napfényes és tiszta égen felbukkant az első csoport négy gépje. Fehéren és kecsesen csillogtak a napon, mint azok a csöppnyi melltűk, amiket Velencében készítenek. Rögtön rá még négy, azután másik négy, összesen tizenkettő. Egyenesen előre repültek, mintha valamilyen láthatatlan cérnaszálon húznák őket; dörejük most már betöltötte az egész égboltot; és bár ez a dörej sok csúnya római órámra emlékeztetett, mégis igaz, hogy engemet is elfogott most, erre a hangra a lelkesedés, mert mintha azon a rettenetes, de számunkra, olaszok számára azért jóságos hangján a fasisztákra és a németekre dörgött volna, hogy takarodjanak innen, így hát én is lélegzetvisszafojtva és csupa reménykedéssel figyeltem, hogyan száguldanak nyílegyenesen és maguk biztosan Fondi fehér házacskái fölé, amiket a sötétzöld narancsligetek rejtegettek ott lenn a völgyben. És egyszer csak fehér felhőcskék pukkantak a levegőben a gépek körül, és rögtön rá, gyors egymásutánban felhangzott a német légelhárítás száraz és kapkodó lövés-sorozata. Isten tudja, hány ágyúból lőtték, körös-körül tele volt velük a völgy. Azt hallani kellett, miket mondogattak az evakuáltak: – Lőnek a nyomorultak... lyukat a levegőbe... találni majd csak holnap találnak... lőjetek csak, lőjetek, tiszteltetik a nagymamátokat. Ami igaz, igaz, egy lövés se talált, és a gépek mentek a maguk útján a levegőben. Aztán nagyot és mélyet robbant valami és a kis

fehér felhő már nem az égen, hanem a földön látszott, Fondi házai és kertjei között. A gépek kezdték kioldani a bombáikat. Ami ez után a robbanás után történt, arra hosszú ideig emlékezni fogok, ha másért nem, azért, mert eddig még soha nem láttam, hogyan vált át annyi ember, szinte egyetlen pillanat alatt ujjongásból a jajveszékelésbe. Most már szaporán hullottak a bombák a városra, ahol szemlátomást megsűrűsödtek a fehér felhők, egyik a másik mellett; és az imént még örömmámorban úszó evakuáltak üvöltözni kezdtek a fullasztón, hangosan sírtak és jajongtak, akárcsak Filippo lánya meg a felesége, amikor Vincenzo hírül hozta nekik, hogy a németek elrabolták a kelengyét. Mindegyik ordibált, rohangászott fel és alá, hadonászott, mintha meg akarná állítani a gépeket: – A házam, az én házam, gyilkosok. Lerombolják a házainkat, jaj, mi szegények, a házaink, a házaink, a házaink. És közben hullottak a bombák, mint az érett gyümölcs, ha megrázzák a fát; a légelhárítók pedig csak lődöztek, szünet nélkül és dühösen, az ember fülét tépte a dörejük, ami nemcsak az eget zengette, de a föld is belereszketett. A gépek végigrepülték a völgyet, le egészen a tengerpartig, a napfényben csillogó vízig, ott visszafordultak a völgy felé, és szórták megint a bombáikat, az evakuáltak pedig, akik ez alatt, abban a hiszemben, hogy a repülők már távoznak, elcsitultak, rákezdtek megint üvöltözni és sírni, még hangosabban, mint elébb. De amikor már valóban úgy tűnt, hogy a rendíthetetlenül magabiztos repülőraj visszaindul abba az irányba, ahonnan jött, az utolsó csoport második gépéből hirtelen nagy vörös lángnyelv lobogó szalagja csapott az azúr égre. Eltalálták és a gép

lemaradt a többitől, és a tűzszalag már körülcsapkodta az egész kis fehér masinát, egyre nőtt körülötte, és egyre jobban vöröslött Hallották volna csak most az evakuáltakat: – Brávó

németek,

adjatok

a

gyilkos

fajzatjának,

hadd

pusztuljanak. Rosetta hirtelen felkiáltott: – Nézd édesanya, milyen szép... ejtőernyősök. És valóban, mialatt az eltalált gép lángolva repült tovább a tengerpart felé, láttam, hogyan nyílnak ki egymás után az égbolton a hatalmas fehér ernyők; mindegyik alatt kis fekete pontot himbált a szél: a pilótát. Hét vagy nyolc ernyő bomlott ki, és méltóságteljes lassúsággal ereszkedett le, a föld felé; a légelhárítók már nem lőttek; a sérült gép billegett, és egyre lejjebb és lejjebb szállt, aztán egy domb mögött eltűnt, és kisvártatva borzalmas dörej hallatszott, aztán vége. Most ismét csend lett; amerre a repülőraj eltűnt, alig-alig hallható, távoli, fémes visszhangot vertek a hegyek. Odafenn, a fullasztón csak az evakuáltak siránkozását és kiabálását hallotta az ember; és az ezüstös ejtőernyők lomhán folytatták útjukat lefelé; és az egész fondi völgyet szürke füst borította, amit itt-ott tüzek lángja festett pirosra. Megjöttek hát az angolok, de csak hogy lerombolják az evakuáltak házait; és ezúttal is bebizonyosodott, méghozzá számomra váratlan módon, hogy milyen érthetetlenül keményszívű ember ez a Michele. Aznap este, hogy a kunyhóban beszélgettünk a bombázásokról, egyszer csak így szólt: – Tudjátok, mit mondtak ezek az evakuáltak, akik most úgy

nyavalyognak a házaik miatt, akkor amikor az újságok arról írtak, hogy a mi zuhanóbombázóink ezt vagy azt az ellenséges várost megkoventrizték?4 [4 ben).]

Földig rombolták (mint a németek Coventry városát 1940-

A fülem hallatára mondták, hogy ,,na és, ha lebombázzák őket,

az arra vall, hogy megérdemlik”. ,,De te, annak a sok szerencsétlennek nem maradt tető a feje felett és most pőrén és kifosztottan szaladgálhatnak az isten szabad ege alatt, akár a cigányok. Ez neked nem fáj?” – kérdeztem az egyiktől.,, Dehogy nem, de azért értük se fáj jobban a szívem, mint azokért, akiknek már régebben elpusztult az otthonuk” – felelte erre az illető. Én mondom, Cesira: ma nekem, holnap neked. Tapsoltak, mikor az angolok, a franciák, az oroszok házait bombázták; és most rájuk került a sor. Tán ez nincs rendjén? Mond csak Rosetta, te, aki hiszel, nem Isten ujját látod ebben? Rosetta nem felelt neki, mint rendszerint sose, ha a fiú a vallásra terelte a szót; és abba is maradt a beszélgetés. Elég az hozzá, az első bombázás után az evakuáltak hanyatthomlok rohantak le a völgybe, megnézni, mi történt a házukkal; és csaknem mind azzal a jó hírrel jött vissza, hogy a házak jórészt sértetlenek, és hogy végeredményben nem is történt olyan borzalmas rombolás, mint ahogyan első pillanatra látszott. Meghaltak egypáran, ez igaz: egy vén koldus, aki az egyik, már amúgy is romos városszéli házban aludt; és, bármilyen elképesztő, ráment az a Páviánnak elnevezett fasiszta is, aki a fegyverével fenyegetett bennünket, mikor még Concettáéknál laktunk. Úgy halt meg, ahogyan élt: aznap reggel, mivel ki akarta használni a szép időt, bement Fondiba, és

felfeszítette az egyik rövidáru-kereskedés redőnyét. A bomba a fejére döntötte az egész házat, és ott találtak rá, a szalagmotringok meg a gombhalmok között, amint a rablott holmit markolássza. – Amíg az effajta népséget pusztítja csak, legyen áldott a háború mondtam Rosettának. Meglepetésemre azonban csupa könny volt az arca, és így szólt: Ne beszélj így, édesanya... az is csak egy nyomorult ember volt. És elhatározta, hogy este Páviánért is imádkozik, a sötét lelkének az üdvéért, ami feketébb volt még annál a fekete ingénél is, amiben a bomba eltalálta. Elfeledtem megemlíteni, hogy azokban a napokban másik halottunk is volt: Tommasino. Tudom jól, hogyan és miért halt meg, mert mellette voltam, amikor megtörtént vele az eset, ami a halálát okozta. Az eső, a hideg, a sár ellenére, ő csak rendületlenül üzletelt. Összevásárolt mindent a parasztoktól, a németektől, a fasisztáktól és tovább adta a portékát az evakuáltaknak. Ekkoriban már kevés volt az ennivaló, de azért ő mégis kerített sót, dohányt, narancsot, tojást. Persze, emelte az árakat, és tudom, szépen keresett. Fittyet hányt minden veszélynek, egész nap a völgyben csatangolt, nem mintha valami bátor ember lett volna, hanem mert a pénzt még a saját bőrénél is többre tartotta; mindig hosszú szakálla volt, mindig felgyűrte a rongyos nadrágját, a cipőjén mindig dagadt a sár, mintha ő lett volna a bolygó zsidó. A családját nemrég átköltöztette bizonyos parasztemberekhez, akik még Paridé házánál is feljebb laktak; annak pedig, aki megkérdezte tőle, miért nem ment át az övéivel, azt felelte, hogy ,,én kereskedek és kereskedni is akarok az

utolsó pillanatig”. Mármint a háború utolsó pillanatáig, ezt ő így értette; és nem tudta, hogy az élete utolsó pillanatáig kereskedik majd. Szóval, egy napon beleszedtem a kaskámba nyolc tojást, és elindultam

Rosettával

komiszkenyérre

a

lefelé,

németekkel,

hogy akik

elcserélem odalenn

őket

táboroztak

egy a

narancsligetek között a völgyben. A véletlen úgy hozta, hogy Tommasino is éppen akkor fenn járt Sant' Eufemián kicsit körülnézni üzletileg, és felajánlotta, hogy lekísér bennünket. Az után az első bombázás után az ötödik szép nap köszöntött ránk, mikor nekiindultunk. Tommasino, szokása szerint, előttünk lépdelt az öszvérút kövein és süppedésein, szótlanul, számítgatásaiba merülve, mi meg utána, ugyancsak szótlanul. Az öszvérút cikcakkja a baloldali hegy oldalában tekergőzött egészen egy szikláig, ami elzárta az utat, innen kezdve egy lapályon vitt át a jobb oldali hegyre, ahol aztán tovább esett a völgy felé. Furcsa hely volt ez a lapály: rengeteg meztelen, fura alakú szikla meredezett rajta, olyanok, akár a cukorsüveg, szürke színük meg mint az elefántok bőre, és tele voltak lyuggatva barlangokkal és üregekkel; rengeteg fügekaktusz tenyészett ezek között a sziklák között, zöld és húsos leveleik olyanok voltak, mint a fodros papi nyakkendő, csak éppen számtalan tüske meredezett rajtuk. Az ösvény a fügekaktuszok és a sziklák közt kanyargott, kis hegyipatak mentén, ami tiszta vizével, ezzel a zöld mohaágyra fektetett kristálydarabbal, maga volt a szépség. Ahogy rátértünk a lapályra, Tommasino előttünk vagy harminc méterre, halljuk ám, hogy valahol repülőraj berreg. Rá se

hederítettünk; már hozzátartozott az életünkhöz, és legtöbbnyire csak átrepültek felettünk, egyenesen a front felé; abban biztosak lehettünk, hogy a hegyeket nem bombázzák, mert a bomba drága pénzbe került, kár lett volna a fullasztók köveire pazarolni őket. Ezért hát nyugodt hangon csupán ennyit mondtam Rosettának: – Nézd csak, repülők. A tündöklő égen valóban ott húzott három egymást követő sorban az ezüstfehér gépraj, egyetlen gép az élen. Úgy látszik, ez vezette őket. Aztán, hogy elnéztem a repülőket, észrevettem, amint ebből a vezérgépből kis vörös zászló lobog kifelé: jelzés a bombavetésre. Ezt Michele mondta még egyszer el nekem és most, magam se tudom, hogyan, de eszembe jutott. Alig villant át mindez az agyamon, máris hullani kezdtek a bombák, azaz látni ugyan nem láttuk őket, mert villámsebesen zuhantak, de szinte abban a minutumban meghallottuk a fültépő dörejüket, méghozzá a közvetlen közelünkben, úgy, hogy táncba kezdett körülöttünk az egész mindenség, mintha csak földindulás volna. Igazában nem is a föld táncolt, hanem inkább az a talajából kipenderült töméntelen kőtörmelék és főként, ahogy ezt később észrevettem, rengeteg éles és görbe, kisujjamnyi vasdarab röpködött a levegőben, amiből egyetlenegy is tüstént végzett az emberrel. Közben sűrű, csípős, köhögtető porfelhő csapott fel körülöttünk, szürkesége szinte mindent eltakart a szemem elől, és borzasztó félelmemben Rosettát szólongattam. Aztán a kavargó por kissé leszállt és a földön mindenütt rengeteg vasdarab meg a tövestül kitépett és összezúzott fügekaktuszok szétszaggatott leveleinek halmai hevertek és akkor,

egyszerre csak meghallom Rosetta hangját: – Itt vagyok, édesanya. Soha nem hittem a csodákban, de ahogy elgondoltam, mennyi rengeteg

vasszilánk

röpködött

a

fejünk

körül

a robbanás

pillanatában, és boldogan szorítottam magamhoz az ép és sértetlen lányomat, szavamra mondom, úgy éreztem, csak valami csoda folytán maradhattunk életben. Öleltem, csókoltam és simogattam az arcát és a testét, sehogy se akartam elhinni, hogy nem esett baja; aztán Tommasinót kerestem, aki, mint mondtam, vagy harminc lépéssel előttünk járt. Se a közelünkben, se távolabb nem láttam őt a tövük-tépetten heverő fügekaktuszokkal borított lapályon; de valahonnan a fülembe ért a siránkozása: – Istenem, szűzanyám, istenem, szűzanyám... Lehet, hogy megsebesült, gondoltam, és akkor elfogott a lelkifurdalás, mert annyira örültem az én Rosettám épségének. Nem mintha Tommasino személye nagyon kedves lett volna nekem, de ő is felebarátom volt, és bár érdekből, de mégiscsak segített rajtunk, így hát abban a hiszemben, hogy vérében fürödve, elterülve találom, elindultam a hangja irányába. Egy csöppnyi, inkább sziklaüregnek ható barlangban akadtam rá, úgy összehúzta magát, mint csiga a házában, a fejét fogta és hangosan jajveszékelt. De rögvest láttam, hogy még egy karcolás se esett rajta, csak megijedt. – Tommasino – szóltam rá –, vége... mit csinálsz ebben a lyukban?... hála Isten, egyikünknek se esett baja. Nem felelt, csak nyögdécselt tovább:

– Istenem, szűzanyám... – Mozdulj, Tommasino – erősködtem meglepetten –, gyerünk, mert késő lesz. Mire ő: – Én innen egy tapodtat se megyek. Erre én: – Csak nem akarsz itt maradni? Mire ő: – Én biz le nem megyek... legfeljebb fel, a hegy legmagasabb csúcsára és behúzódok valamelyik mély barlangba, a föld alá, és onnan ki nem mozdulok... elegem van az egészből. – Hát a kereskedéssel mi lesz, Tommasino? – Vigye az ördög a kereskedést. Hogy az ő szájából, aki eddig minden veszélyre fütyült, most ezt hallottam, tudtam, komolyan beszél, és hogy hiába erőltetem a dolgot. Mégis megkíséreltem: – Legalább még ma kísérjél le bennünket, hisz afelől már biztos lehetsz, hogy a repülők nem jönnek vissza. – Menjetek csak magatok – felelte –, én innen nem moccanok. Aztán

rákezdett

megint

reszketni

meg

a

Szűzanyához

fohászkodni. Erre elköszöntem tőle, és folytattam az utat az ösvényen a völgy felé. Le is értünk, és ott, a narancsligetek szélén, narancsfa lombokkal, meg kék, zöld és gesztenyeszínű álca-vászonnal borított német tankra leltünk, és körülötte hat-hét katona főzögetett, egy meg a fa tövében ült és harmonikázott. Egytől egyig nyírott üstökű és sápadt

fiatalember, duzzadt arcuk csupa sebhely és forradás, mielőtt Fondiba kerültek volna, megjárták Oroszországot, ahol, mint mondták,

százszorta

rosszabb

volt

a

háború,

mint

itt,

Olaszországban. Ismertem őket, mivel egyszer már cseréltem velük tojást kenyérre. Már messziről emeltem feléjük a tojásos kaskát; a harmonikás azon nyomban felhagyott a muzsikálással és már ment is a sátorba, és egy kilós négyszögletes komisszal a kezében tért vissza. Odaléptünk melléje; ő pedig ránk se nézett, hanem oldalvást tartva a kenyeret, mintha attól tartana, hogy kikapom a kezéből, leemelte a tojásokat takaró fügefaleveleket, és számolni kezdett németül egytől nyolcig. Nem érte be ennyivel, hanem fogott egyet és a füle mellett rázogatni kezdte, vajon friss-e? – Friss – mondtam erre neki –, légy nyugodt, ne félj, a bőrünket kockáztattuk, hogy ide cipeljük, adhatnál is ma két kenyeret értük, ehelyett az egy helyett. Nem értette, mit beszélek, és kérdő képet vágott, és akkor én felmutattam az égre, aztán a bomba zuhanását utánzó kézmozdulatot tettem, és így szóltam: – Bum, bum – hogy érzékeltessem a robbanást. Végre rájött, miről van szó, és valamit mondott, amiben a,,kaputt” szó is szerepelt. Ezt folyton hallom a szájukból, és ahogyan egyszer nekem Michele elmagyarázta, ez valami olyasfélét jelent olaszul, hogy „kikészült”. Rájöttem, hogy a lelőtt repülőgépről beszél, és ezt feleltem neki: – Ha egyet lelőtök, száz jön a helyébe... ha nektek lennék, abbahagynám

a

háborút,

és

hazamennék

Németországba...

mindenkinek jobb lenne, nektek is, meg nekünk is. Ezúttal egy szót se szólt, mert újra csak nem értette a szavamat, de a kenyeret azt ideadta, és elvette a tojást, közben pedig mutogatott, mint aki azt mondja, hogy „gyere csak megint cserélni”. Elköszöntünk hát tőlük és megindultunk az öszvérúton, vissza, Sant' Eufemia felé. Tommasino még aznap felrohant a Sant' Eufemia fölötti helységbe a családjához. A rákövetkező reggelen leküldött egy parasztot, két öszvérrel a völgyi házába minden holmijáért, még az ágybetétjeit meg a sodronyait is felvitette magához a hegycsúcsra. De azt a házat se találta elég biztonságosnak, ahol a családja lakott; néhány nap múlva átköltözött hát a feleségével és a gyerekeivel együtt egy barlangba, közvetlenül a hegy teteje alá. Tágas és mély volt ez a barlang, bejáratát teljesen eltakarták a fák meg a csipkebokrok, úgy, hogy észre se lehetett venni. Roppant nagy, szürke, cukorsüveg alakú, hosszú-hosszú szikla meredt fölötte az égre, a hatalmas kőtestet még a völgyből is tisztán látni lehetett; így aztán a barlang mennyezetét a húszharminc méter magas szikla is védte. Ide költözött a családjával Tommasino, ebbe a barlangba, amely azelőtt útonállók búvóhelye volt és azt hihetné az ember, hogy itt már bizton érezte magát a bombáktól, és elmúlt a félelme. Ez az ő félelme azonban, hogy úgy mondjam, beette magát a vérébe, akár a láz; és védhette őt már akármilyen barlang, akármilyen szikla, naphosszat csak reszketett az egész ember, takarót borított a fejére meg a vállára, és mindig keresett valamit, aminek nekitámaszkodhat. Elhaló és panaszos hangon egyre azt hajtogatta csak, hogy „rosszul

vagyok, rosszul vagyok”, se nem evett, se nem aludt, és bizony szemlátomást sorvadt, fogyott, mint a gyertyaszál, mindennap egy keveset. Egyik nap meglátogattam. Olyan sovány és levert volt, hogy megesett rajta az ember szíve, amint az orra hegyéig bebugyoláltan

a

barlang

bejáratát

támasztva

reszketett;

és

emlékszem, még ugrattam is egy kicsit, mert nem láttam meg rajta, hogy komolyan beteg: – De hát, Tommasino, mi a csudától félsz? Bombabiztos a barlangod, mitől félsz hát? Attól tartasz tán, hogy a bombák kígyók módjára tekergőznek az erdőben, és besuttyannak a barlangodba, és odabújnak hozzád az ágyba? Úgy nézett rám, mint aki nem érti, mit mondok, és csak motyogta a magáét: ,,rosszul vagyok, rosszul vagyok”. Néhány nap múltán végül is halálhírét vettük. A félelem végzett vele, hisz se meg nem sebesült, se beteg nem volt: azok a bombák nyomták halálra a lelkét. Nem mentem el a temetésére, mert az ilyen dolog elszomorít, és szomorúságunk amúgy is volt bőviben. A családja meg Filippóék kísérték ki; és nem is fektették koporsóba, mert se deszka, se ács nem volt odafenn, hanem két faág közé kötözték; és a hórihorgas szőke sírásó, aki maga is evakuált volt, és most a fekete lovával tekergeti a hegyek közt, s hol ezzel, hol azzal feketézett, odakötötte Tommasinót a nyeregbe, és szép lassan leléptetett vele az öszvérúton, a temetőbe. Később elmondták nekem, hogy sehogy se tudtak papot keríteni, mert mind elmenekült a környékről, és így szegény Tommasinónak be kellett érni a rokoni imákkal; meg hogy háromszor is félbeszakította a szertartást a légiriadó; meg hogy jobb

híján, lőszeres ládáról lefeszített lécdarabokból fabrikáltak keresztet a sírjára. Majd tudomásomra jutott, hogy pénzt azt hagyott a feleségére elég szépen, de élelmet semmit: kereskedett és üzletelt, mindenét eladta, még az utolsó kiló lisztjét és az utolsó deka sóját is; pénze hát volt az özvegynek, de ennivalója egy falat se, ha pedig élni akart, rákényszerült, hogy kétszeres áron vegye vissza, amit a férje eladott, és úgy hiszem, hogy a háború végére Tommasino hagyatékából alig maradt valami, hisz mindenen túl még a pénz el is értéktelenedett. Tudják, mit mondott Michele, amikor meghalt a nagybátyja? – Sajnálom, mert jó ember volt. De úgy halt meg, ahogyan holnap sok más hozzá hasonló is meghalhat: futott a pénz után, mert azt hitte, hogy az egész világot csak a pénz teszi ki; aztán hirtelen meglátta, mi van a pénz mögött, és akkor halálra dermesztette a félelem.

Hatodik fejezet Az angolok bombáin kívül, másik csapást is hozott a szép idő: a németek razziáit. A Félnótás beharangozta ugyan ezeket a razziákat, de voltaképpen senki nem hitt bennük, most viszont néhány közénk menekült parasztember elmondta, hogy a németek átfésülték a vidéket, és minden munkaképes embert összeszedtek és teherautókra raktak és Isten tudja, hová küldték őket dolgozni. Egyesek szerint a frontra,

erődítményeket

építeni,

mások

szerint

egyenesen

Németországba. Majd újabb rossz hírt kaptunk: éjjel a németek bekerítették az egyik szomszédos völgyet, felmentek a hegytetőre, majd szétszóródva visszatértek és a hálójukba, mint megannyi apró halat, belekerítették a férfiakat és már szállították is őket tovább a teherautóikon. Az evakuáltak ugyancsak megijedtek, hisz közöttük legalább négy-öt fiatalember volt, aki a fasizmus bukásakor szolgált, majd utána otthagyta a hadsereget, és a németek éppen az ilyeneket keresték, mert árulóknak tartották és rabszolgamunkára akarták őket fogni, ki tudja, hol, milyen körülmények között és így akarták megfizettetni velük az árulást. Kiváltképpen ezeknek a fiataloknak a szülei féltek és köztük is leginkább Filippo szíve dobogott a fiáért, Micheléért, akivel ugyan hadilábon állt, de azért nagyon büszke volt rá. Végül egy összejövetelt rendeztek Filippo házában, és úgy döntöttek, hogy a legközelebbi napokban, mindaddig, amíg razziaveszély fenyeget, ezek a fiatalok hajnalban felmennek a hegycsúcsra, ki-ki a maga szakállára, és csak alkonyatkor térnek

haza. Ott fenn, még ha fel is másznak egészen addig a németek, rengeteg az ösvény, ami másik völgybe vagy más hegyekre visz át, és végtére a németek is emberek, akik majd kétszer is meggondolják, hogy egy-két férfiért kutyagoljanak-e még hosszú kilométereket, bejárjanak-e még hegyet hegy után. Michele voltaképpen nem akart velük tartani, nem hencegésből, hanem, mert sose akarta azt tenni, amit a többi. De az anyja sírva kérlelte, hogy ha már saját maga miatt nem, legalább az ő kedvéért tegye meg; végül is belement. Rosetta meg én úgy határoztunk, hogy megyünk vele, nem félelemből, hisz nőkre nem vadásztak, hanem csinálni akartunk valamit. A fullasztón majd meghalt unalmában az ember; meg aztán együtt is akartunk lenni vele, mert ő volt odafenn az egyetlen, akit megszerettünk. Így kezdődött el az a furcsa élet, amire holtom napjáig emlékezni fogok. Még sötét éjszaka volt, amikor Paridé, aki mindig pirkadat előtt kelt, bekopogtatott hozzánk, mire az olajmécses sápadt világánál magunkra kapkodtuk a ruhát. Sötét volt még és kegyetlen hideg, amikor kiléptünk a fullasztóra, ahol csak úgy nyüzsögtek az árnyak és egymás után fényesedtek meg a házak ablakai. Végül rátaláltunk az apró termetű, szvetterekbe, sálakba bugyolált fiúra, botjával a kezében, olyan volt, mint a mesebeli törpe, aki a barlangokban őrzi a kincset. Már indult is, mi meg hangtalanul lépkedtünk mögötte, fel a hegyre. Mászni kezdtük a sötétben a meredélyt, a sűrű, magas, mellünket verdeső bozót között, a keményre fagyott ösvényen. Az orráig se látott az ember, de Michelének volt zseblámpája, amivel időnként rávilágított a földre, és így bandukoltunk, szótlanul. Közben, a

hegyek mögött, sápadt fény szökött az égre, majd ez lassacskán piszkosszürkébe váltott, de azért a rengeteg csillag napfelkelte előtt, utoljára, még jól kiragyogta magát. A hegyek tovább is ott feketéllettek a világosodó és csillagpitykés ég mélyén, de később rajtuk is fogott a fény, kitárulkozott a zöldjük, amin itt-ott cserjések és erdők sűrűje ejtett sötétlő foltot. Aztán eltűntek a csillagok, és az ég szürkesége már csaknem elfehéredett, és szemünk előtt a bozótos hegyoldal, kiszáradtan, fagyottan, elgyötörten, némán, még aludt. A láthatár szélén a rózsa színe azonban mind jobban és jobban rászökött az égre, a fejünk fölött pedig azúrkék lett a mennybolt, és mikor az első napsugár éles és szikrázó arany nyílvesszője kilövellt a hegyek mögül, egyszeribe tombolni kezdtek a színek: a bogyók élénk-pirosa, a moha mohó-zöldje, a nád bolyhos bóbitájának krémfehérje, a csupasz ágak fénylő feketéje. Majd a bozótosból tölgyerdőbe léptünk, ami beborította az egész hegyet, fel a csúcsáig. A sudár tölgyek egymástól jókora távolságra nőtték be a meredek hegyoldalt, nem is ért egyik a másikig, és imitt-amott karok módján nyújtogatták egymás felé az ágaikat, mintha csak támogatólag kezet szeretnének fogni, nehogy a meredély meg a szél valamelyiket kidönthesse. A girbegurba, ritkán nőtt tölgyek erdeje átengedte az ember pillantását a fehér kövek borította meredélyen át fel, egészen a hegy csúcsáig, amely cakkosra szabta a kék eget. Az ösvény csaknem egyazon magasságban vitt át ezen az erdőn; a nap felébresztette a faágakon a madarakat. Látni ugyan nem látta őket az ember, de egyszeriben kedvük szottyant a röpködésre meg a csivitelésre, méghozzá tömegével; Michele, magam se tudom, miért,

vidám szívvel, fürgén lépkedett előttünk, egy botnak szolgáló faágat forgatott az ujjai között és valami katonaindulót fütyörészett. Egy darabot még másztunk és a tölgyek lassacskán elgyérültek körülöttünk és jóval kisebbek meg görbébbek is lettek és a végén már egyetlen tölgy se maradt, csak a meredély hátában, vakítóan fehér kőtörmelék között tekergő ösvény és valamivel feljebb a hegycsúcs, azaz, jobban mondva, a két csúcs közé ékelt hágó. Efelé tartottunk. Az ösvény végén fennsíkra értünk, aminek lágy, mélyzöld gyepszőnyege, a rengeteg kő után, meglepett bennünket. Rajta elszórtan fehér sziklák, kerekdedek, mint valami állat fara. A smaragdzöld rét közepén öreg kút, aminek a kőkáváját valaki csak tessék-lássék módon habarcs nélkül köréje vágta. Igazán szép kilátás nyílt erről a lapályról, és még nekem is, aki pedig, talán mert magam is hegyek közt születtem és nagyon jól ismerem az ilyen vidéket, nem tartom sokra a természet szépségeit, szavamra mondom, még nekem is az első alkalommal, hogy itt jártunk, tátva maradt a szám a csodálkozástól. Jobbra, a bozót borította, méltósággal ereszkedő lejtőn, ami mérhetetlenül nagy lépcsősorra emlékeztetett, egészen a völgyig, sőt tovább, egészen a kéklően csillogó tengerszegélyig zuhant az ember tekintete; bal kézre pedig csak hegyek és hegyek, Ciociaria hegyei, az egyik hófoltos, a másik hóborította, a harmadik meg csupasszürke. Hideg volt odafenn, de nem nagyon, hisz zavartalan fénnyel sütött a nap, és jól is esett a napfény, meg jól elnélkülöztük a szelet is, ami a körülbelül két hétig tartó ottlétünk idején egyszer se fújt. Egész napunkat fent kellett eltölteni; takarót terítettünk hát a fűre,

és ráheveredtünk. Pihentünk egy kicsit, aztán megszállt bennünket a nyugtalanság, és kószálni kezdtünk a környéken. Michele meg Rosetta elment virágot szedni vagy csak csevegtek, azaz hogy a fiú beszélt, a lányom meg hallgatta; én azonban legtöbbnyire ott maradtam a fennsíkon, nem mentem velük. Szerettem magamban lenni, amit Rómában kedvem szerint megtehettem, de ami Sant' Eufemián lehetetlenség volt, hiszen éjjel Rosettával aludtam, nappal meg mindig körülöttem voltak az evakuáltak. A magány abba a csalóka

érzésbe

ringatott,

hogy

most

megállhatok

és

elgondolkozhatok az életemen; de a valóságban így is múlt az idő, akár, ha társaságban lennék, csak nem vettem észre. Nagy csend volt a hegyek alatt; valamelyik kis lenti völgyből olykor nyáj kolompolását hallottam, de ez volt az egyetlen zaj és ez se zavaró lárma, hanem olyan hangosság, ami még csak kiteljesítette a hely nyugalmát és a csend mélységét. Kedves szórakozásom volt odaodamenni a kúthoz, rákönyökölni a kávájára, és hosszú ideig belebámulni. Nagyon mély volt, legalábbis nekem úgy tűnt, és csupa száraz kővel rakták körül, egészen a víz színéig, amit már alig lehetett látni. A gyönyörű vénuszhaj ébenfekete ágacskái és pehelyszerűen finom, zöld levelei sűrűsödtek a kövek között, és visszatükröződtek a kút mélyének sötétlő vizében. Ráhajoltam hát a kútra, és hosszú ideig bámultam bele, és eszembe jutott a gyermekkorom, amikor féltem kútba nézni, de azért csalogatott is feléje valami, és azt gondoltam magamban, hogy a kutak mélyén föld alatti világ van, ahol tündérek meg törpék élnek, és már-már szerettem volna belevetni magamat a vizükbe, hogy átkerülhessek

abba a világba, és itt hagyhassam ezt az enyémet. Vagy pedig addig néztem a mélyet, amíg a szemem meg nem szokta a sötétséget, és meg nem láttam a vízben az arcom pontos tükörképét, és akkor fogtam egy követ, és rápottyantottam az arcom közepére, és figyeltem, hogyan mállasztják darabokra az arcomat a kőverte, reszketeg vízfodrok. Ezenkívül szívesen mászkáltam a lapály fehér, kerek, igen fura sziklái között is, amik itt-ott kiemelkedtek a zöld fű közül. Ilyenkor is a gyerekkoromra emlékeztem: mindig abban reménykedtem, hogy valami drága holmira lelek a fű között, kicsit, mert magát a fű smaragdját is ritka valaminek tartottam, kicsit, mert a rét olyan hely, legalábbis kislánykoromban ezt mondták nekem, ahol kincset szoktak elásni. De hát nem volt itt semmi, csak az értéktelen fű, ami állatok eledele; egyetlenegyszer találtam egy négy levelű lóherét, amit Michelének ajándékoztam, és ő, inkább csak hogy a kedvemben járjon, mert a babonában nem hitt, bele is tette a tárcájába. Lassan múlt hát az idő; a nap egyre magasabbra hágott az égen, és forrón tűzött, úgyhogy néha kigomboltam a mellénykémet, és elnyúltam a füvön, le akartam sülni, mintha csak a tengerparton lettem volna. Evés idejére Michele és Rosetta visszatért a sétából, és akkor leültünk a fűre enni egy kis kenyeret meg sajtot. Ettem én sok jót azelőtt is, azután is, de – ahogy így visszaemlékezem – az a korpából meg kukoricalisztből készült fekete és csontszáraz kenyér, az a kemény juhsajt, amit csak kalapáccsal lehetett szétverni, a legízesebb ínyencfalatnak tűnt nekem. Lehet, hogy az étvágyam tette, ami a mozgástól meg a hegyi levegőtől kerekedett; lehet, hogy a veszélyérzet, ami szintén ritka módon fűszerezi az ételt; az biztos,

hogy különleges gusztussal ettem, mintha csak életemben először jönnék rá, hogy mi az: enni és táplálkozni, és erőt gyűjteni az evéssel és a táplálkozással, és érezni, hogy jó és szükséges dolog az étel. És itt meg akarom mondani, hogy ott fenn, Sant' Eufemián vettem észre furcsa módon előszőr az életemben a legegyszerűbb dolgokat, amiket rendszerint gépiesen megtesz vagy tudomásul vesz az ember, anélkül, hogy elgondolkozna rajtuk. Az alvásra például eddig sohase úgy gondoltam, mint valami étvágyfélére, amit, ha kielégít az ember, örömet és felüdülést érez; testünk tisztántartását pedig, éppen, mert nehezen végezhettük el, ha egyáltalán elvégezhettük, szinte kéjesnek éreztem; egyszóval minden testi dologra így néztem, pedig ilyesmire városon kevés időt szánunk, és az ilyesmit félvállról vesszük. Gondolom, ha megtetszett volna nekem odafenn egy férfi, és megszeretem, akkor még a szerelemnek is más lett volna ott az íze, mélyebb és erősebb érzés lett volna. Olyan lettem hát, mint az állat, mivel az állatnak, szerintem, a testén kívül nincs más gondja, biztos ugyanúgy érez, mint én akkor. A körülmények kényszerítettek, hogy ne legyek más, csak egy test, ami táplálkozik, alszik, szépítgeti magát, és keresi, hogyan élhet a legjobban. A nap lassacskán bejárta az eget, hanyatlóban volt a tenger felé. Mikor a tenger sötétedni kezdett, és az alkonyat pírja pirosítani kezdte, visszaindultunk, de nem az öszvérúton, hanem magán az úttalan lejtőn talpaltunk, a füvön meg a köveken csúszkálva, törmeléken és bozóton át bukdácsolva. Így aztán az utat, ami hajnalban két óra hosszat tartott, visszafelé alig félóra alatt tettük meg. Vacsoraidőre értünk haza, porosan , és a ruhánk csupa falevél

meg tüske, és azon nyomban mentünk vacsorázni a kunyhóba. Nem sokkal rá lefeküdtünk; és hajnalban talpon voltunk megint. De a fennsíkon se volt mindig ilyen csend, oda is el-ellátogatott a háború. Gyakorta húztak el a fejünk felett repülőgépek, hol egyenként, hol csapatostul, de nem ezekről akarok beszélni; se a robbanásokról, amiknek eltompult a hangja, amíg a völgyből felért hozzánk, és amik azt jelezték, hogy azok az átkozott németek még egyre eregetik a levegőbe az öntözőműveket és vízzel meg maláriával árasztják el az egész völgyvidéket; hanem azt akarom mondani, hogy a háború egy-egy találkozás révén éreztette velünk odafenn a jelenlétét. És mindezt az az elhagyatott hágó tette, amelyikre mindenki rátért, aki csak – elkerülve a völgyeket – végigbolyongott a hegyek gerinceinek útjain és a németek megszállta Rómából vagy Észak-Olaszországból dél felé, az angolokhoz

tartott.

Legtöbbjük

szökött

katona

volt

vagy

nincstelenek, visszatérőben a vidékükre, ahonnan elkergette őket a háború, avagy valamelyik koncentrációs tábor szökevényei. Az egyik találkozásra igen élénken emlékszem. Éppen a szokott kenyerünket meg sajtunkat rágcsáltuk, amikor az egyik szikla mögül hirtelen két, furkósbottal felfegyverzett alak bukkant elő. A külsejükből ítélve, akár vadaknak is gondolhatta volna őket az ember. A ruhájuk csupa rongy, ami nem riasztott volna meg, hiszen odafenn ez a viselet járta; de ilyen széles vállú férfiakat én még sose láttam és az arcuk is egészen más volt, mint a mienk, olaszoké. A döbbenettől mozdulni se bírtam, azok megjöttek egyre közelebb, én meg csak ültem, megbénított a félelem, a kezem, benne a sajt meg a

kenyér, megállt a levegőben. Michele, aki semmitől és senkitől se félt, talán nem is bátor volta miatt, hanem mert mindenkiben megbízott, elindult feléjük, és a kezével magyarázgatni kezdett nekik. Mi, nők is összeszedtük magunkat, és odamentünk hozzájuk. Sárga, sima és szőrtelen volt az arcuk, amelynek fényes bőrét itt-ott mély ráncok szelték át; fekete és sűrű a hajuk, apró szemük sarka a halántékuk irányába húzódott felfelé; pisze volt az orruk és a szájuk, akár a holtaké, tele törött és sötétlő fogakkal. Michele azt mondta, hogy orosz hadifoglyok, de mongol fajúak, azaz kínaiak, és Michele szerint valamelyik német koncentrációs tábornak a foglyai voltak, onnan szöktek meg. Nem tudtam levenni a szememet a széles vállukról, és azt gondoltam, hogy talán oktalanság volt nem elbújni vagy elfutni előlük: olyan roppant erős két férfi volt, hogy ha ránk vetették volna magukat, mármint rám meg Rosettára, biztos nem menekülhettünk volna a kezükből. A két mongol azonban derék ember módján viselkedett; és bár szüntelenül csak a kezünkkel beszélgettünk, velünk töltöttek egy órát vagy még valamivel többet is, hogy kifújják magukat. Michele kenyérrel és sajttal kínálta őket; és ettek is, de szerényen és mintha még meg is köszönték volna. Szüntelenül nevetgéltek szegények, talán mert nem értették a szavunkat és mi se az övékét; mintha csak a nevetésükkel akarták volna tudtunkra adni a jószándékukat. Michele, persze kézzel mutogatva, elmagyarázta nekik, merre menjenek és így, kisvártatva, el is indultak a sziklák között. Messziről akár két majom, amelyik a hátsó lábán imbolyog, és fáról tört bottal segíti magát a járásban. Egyszer meg egy olasz munkás haladt el arra, aki az

erődítésekben dolgozott a fronton, nem emlékszem, hol; és aki azért szökött meg, mert nem kapott semmi ennivalót, és úgy bántak velük, mint a kutyával és úgy dolgoztatták őket, mint a rabszolgákat. Alig állt a lábán ez a feltűnően szép, finom, barna arcú gyerek, agársovány volt, arcából kimeredtek a pofacsontjai, szeme árkolt és szomorú, és csontbőr a teste. Úgy mondta, hogy Apuliában él a családja, és reméli, hogy hegyről hegyre hágva, odaér hozzájuk. Egy hete gyalogolt, és teljesen lerongyolódott, cipője szétmállott, ruhája csupa cafat. Nem kerített nagy feneket a dolognak, már csak azért se, mert gyengesége miatt igen halkan és nehezen beszélt, és mindig csak néhány szót mondott, mint aki még a lélegzetvételével is takarékoskodni akar. Csak annyit közölt velünk, hogy úgy hallotta, Rómában felkelés volt, és pár németet megöltek, mire a németek megtorlást alkalmaztak az olaszokkal szemben, de hogy mikor, hogyan, hol, azt nem tudta. A végén, egyre még a németekről, ezt mondta: – Nyomorultak. Tudván tudják, hogy a háborút már elvesztették, de mivel szeretik a háborút, és a mi nyakunkon élősködve semmijük se hiányzik, amíg egyetlen katonájuk lesz, addig csinálják tovább. Így aztán, hacsak hamar be nem fejeződik a háború, mindannyiunkat vagy éhen veszejtenek, vagy agyonkínoznak. Vagy a háborúnak lesz vége vagy nekünk. Michelétől elfogadott egy darab kenyeret meg sajtot, meg egy kis dohányt is; majd, miután vagy egy félórát eltöltött a fennsíkon, útnak indult, húzta maga után a lábát, mint aki bármelyik lépésnél összerogyhat, hogy aztán soha többé meg ne mozduljon.

Az egyik reggel éppen napoztunk, amikor váratlanul füttyszó ütötte meg a fülünket. Rögvest az egyik szikla mögé rejtőztünk, és onnan figyeltük, mi lesz. Soha nem lehetett tudni, mindig nyitva tartottuk a szemünket, és mindig attól féltünk, hogy a német jön összeszedni bennünket. Kisvártatva Michele kidugta a fejét, és meglátta, hogy vele szemben, nem is olyan messzire, egy fej nagy hirtelen lebukik az egyik szikla mögé. Így hát kissé előbbre húzódtunk, kölcsönösen kémleltük egymást, azok is minket, mi is őket, és a végén láttuk már, hogy nem németek, meg ők is, hogy mi olaszok vagyunk, és előbújtak. Két dél-olaszországi katona volt, az egyik hadnagy, a másik alhadnagy, ahogy elmondták, de civilben, mert mint annyi sokan, ők is szöktek dél felé, a hegyeken át, túl akartak jutni a fronton, és szülőföldjük felé tartottak, ahol a családjuk élt. Egyikük magas, sötét bőrű, kerek képű, szénfekete szemű, fehér fogú és szinte lila ajkú, a másik szőke, hosszúkás arcú, égszínkék szemű és hegyes orrú férfi. A sötét bőrűt Carmelónak, a szőkét meg Luiginak hívták. Hegyi találkozásaink közül talán ez volt a legkevésbé rokonszenves, nem mintha a két férfi afféle igazi ellenszenvet ébresztő alak lett volna, sőt, békében, a maguk földjén, semmi kivetnivalót se találtam volna rajtuk, hanem, mert ahogy mindjárt kiderül, igen rossz hatással volt rájuk a háború, ahogy egyébként sok más emberre is rosszul hatott, jellemüknek olyan vonásait hozta felszínre, amik más körülmények között rejtve maradtak volna. És hadd mondjam meg itt, hogy nagy próbatétel a háború; háborúban és nem békeidőben kellene szemügyre venni az embereket; nem amikor él a törvény és a felebaráti tisztelet meg az

istenfélelem; hanem amikor mindez nem létezik, és mindenki féktelenül és gátlástalanul igazi természete szerint cselekszik. Szóval, ezek ketten, a fegyverszünet pillanatában egy Rómában állomásozó ezredben szolgáltak, és dezertáltak és elbújtak, majd kiszöktek a városból, hogy hazamenjenek. Vagy egy hónapig a Tündérhegy oldalában egy parasztembernél húzódtak meg, és nekem már az a megvető hang se tetszett, ahogyan erről a parasztról beszéltek, aki akárhogyan is, vendégül látta őket a házában. Mégis úgy emlegették, mint valami durva és tanulatlan lényt, aki még olvasni se tudott, és a háza se ház volt, hanem inkább valami odú. – De – tette hozzá nevetve az egyik –, az világos, hogy ínséges időben, ha ló nincs, a szamár is jó. Azért hagyták oda a Tündérhegyet, mondták tovább, mert a paraszt értésükre adta, hogy kifogyott az élelme, és így nem tudja már ott-tartani őket, pedig, jegyezte meg a sötét bőrű, ez nem volt igaz, és ha lett volna pénzük, egyszeriben előkerült volna az élelem: minden paraszt zsugori. Elindultak hát a végén dél felé, abban areményben, hogy átjutnak a fronton. Eljött az étkezés ideje, és Michele, bár nem a legjobb szívvel felajánlotta nekik, hogy osszák meg velünk a kenyeret meg a sajtot. A kenyeret szívesen veszik, mondta erre a sötét bőrű, ami azonban a sajtot illeti, abból nekik is van egy egész karika, amit a távozásuk pillanatában loptak el a fukar paraszttól, anélkül, hogy észrevette volna. És már rántotta is elő a tarisznyájából, és nevetve lóbálta a levegőben. Keserű lett a szám íze erre a nagyon őszinte megnyilatkozásra, és talán nem is a puszta tény miatt, hisz azokban

az időkben mindenki lopott, és a lopás már nem is számított lopásnak, hanem hogy még kérkedett is vele, ami sehogy se illett egy férfihoz, aki hadnagyi rangot visel és aki, a modorából ítélve, úriember volt. Aztán meg, gondoltam magamban, mégse volt szép azzal fizetni a szegény parasztember vendéglátásáért, hogy elvitték azt a kevéskéjét is, amije még volt. De egy szót se szóltam; leültünk hát a fűbe, és enni kezdtünk és közben társalogtunk, jobban mondva, hallgattuk a sötét bőrűt, mivel szüntelenül csak ő beszélt, és szüntelenül csak saját magáról, mint valami felettébb fontos valakiről, aki odahaza mint földesúr, a háborúban pedig mint tiszt volt fontos személyiség. A szőke hunyorgott a napban, úgy figyelte, és egyre-másra, szinte gonoszkodva belekötött a szavaiba; ez azonban a sötét bőrűt egy cseppet sem zavarta, nyugodtan hencegett tovább. Mikor például azt mondta, hogy „odahaza birtokom van...”, akkor a szőke: „Ugyan, legfeljebb két-három zsebkendőnyi földdarabod.” „Nem igaz, birtokom, amit ha be akarsz egészen járni, lóra kell ülnöd.” „Eredj már, néhányat lépsz és kész.” Vagy: „Magam mellé vettem egy járőrt, és bementem az erdőbe. Minimum száz ellenséges katona húzódott meg benne.” „Én is ott voltam, hé, mindössze, ha négy-öt lehetett.” „Én pedig azt mondom neked, hogy minimum százan voltak... bár amikor kibukkantak a bokrok mögül, ahol megbújtak, nem számoltam meg őket, mert olyankor nem az ellenséget számlálja az ember, hanem más dolga van, de hogy százan megvoltak, az biztos, ha ugyan nem többen.” „Ne vágj fel, hallod, ne vágj fel, öten vagy hatan lehettek.” És ez így ment állandóan. A sötét bőrű egyre-másra elelvetette a sulykot, a világ legmagabiztosabb

hangján és teli szájjal. A szőke meg, bágyadtan és petyhüdten, de sorra-rendre lelőtte őket. Végül a sötét bőrű rátért arra, hogy mit is tett ő a fegyverszünet kihirdetésének a napján, amikor az olasz hadsereg felbomlott: – Akkoriban az intendatúrán szolgáltam, odahaza, a rám bízott katonai raktár zsúfolva minden jóval. Mikor megtudtam, hogy vége a háborúnak, egy pillanat nem sok, annyit se haboztam: azonnal teherautóra rakattam mindent, amit csak lehetett, dobozokat, konzerveket, sajtot, lisztet, egyszóval minden élelmiszert és nyomás, haza az egészet, anyámhoz. Elégedetten nevetett ezen a jó ötletén, hibátlan, fehér fogsora kivillant; és akkor az eddig szótlanul figyelő Michele szárazon ezt mondta: – Szóval ön lopott. – Mit akar ezzel mondani? – Azt, hogy az egyik percben ön még az olasz hadsereg tisztje volt, a másikban pedig már tolvaj. – Kedves uram, én nem tudom, ön kicsoda és azt se, hogy mi a neve, de megtehetném, hogy... – Hogy? – Senki nem mondhatja rám, hogy loptam..: azt tettem, amit mindenki más; ha én nem viszem el azt a holmit, valaki más teszi rá a kezét. – Ez lehet, de ön akkor is lopott. – Válogassa meg a szavait, különben megkaphatja... – Ugyan mit kaphatnék meg, ha szabad tudnom?

– Fáj ugye, Carmelo – szólalt meg somolyogva a szőke –, de be kell látnod, hogy ez az úr itt legyőzött: eltalált. A sötét bőrű megvonta a vállát, és ezt mondta Michelének: – Elnézem önnek, még csak vitatkozni se akarok egy ilyen emberrel. – Ezt helyesen is teszi – felelte neki tekintélyt parancsolóan Michele –, de azért én mégis megmondom önnek, hogy most miért viselkedett tolvaj módján... azért, mert nem érte be magával a lopással, hanem még el is dicsekedett vele... valami különleges agyafúrtságot lát abban, amit csinált ... ha már megtette, és most szégyellené, az is megfordulhatna az ember fejében, hogy talán szükségből tette... vagy talán a tömeghangulat fertőzte meg... de nem, ön még dicsekszik is vele, ami arra vall, hogy nincs tisztában a cselekedetével, és hogy bármelyik pillanatban újból elkövetné. A sötét bőrűt teljesen kihozta a sodrából ez a hang, talpra ugrott, megragadott egy faágat, és Michele felé suhintott vele. – Vagy befogja a száját – mondta –, vagy... Michele észbe se kaphatott még, mikor a szőke sebtiben leszerelte a sötét bőrűt, és azzal a csípős vigyorgásával az arcán ezt mondta neki: – Eltaláltak megint, mi? Erre Carmelo a barátja felé fordította a dühét: Te is csak fogd a szádat. Te talán nem voltál ott, amikor elemeltük a holmit, mi? Nem együtt voltunk? – Csakhogy

én

nem

értettem

egyet

az

egésszel,

engedelmeskedtem... a fölöttesem voltál... úgy, úgy... eltaláltak.

Csendben fejeztük be a reggelizést. A sötét bőrű csaknem elfeketedett, a szőke meg gúnyosan vihogott. A reggelizés után kis ideig csendben voltunk. Carmelónak azonban sehogy se fért a bögyébe, hogy letolvajozták, és kisvártatva kihívóan ezzel fordult Micheléhez: Szabadna tudnom, hogy ön, aki olyan félvállról ítélkezik és saját magánál sokkal, de sokkal különb embereket olyan könnyedén tolvajnak nevez, kicsoda? Én bemutatkozhatom: Carmelo Ali vagyok, tiszt, mezőgazda, jogi doktor, az Olasz Korona vitézségi érmével kitüntetett lovag. És ön? – Elfeledted megmondani szólt heherészve a szőke, hogy odahaza te vagy a fascio titkára is. Ezt miért nem említed? A fascio felelte kényszeredetten Carmelo már nem létezik, ezért nem beszéltem róla... de te tudod, hogy mint a fascio titkárának sem hányhatott soha senki semmit a szememre. – Eltekintve attól – igazította ki szavait göccentgetve a szőke –, hogy az összes jóképű parasztlányt megszerezted magadnak, aki valamilyen szívességet kért tőled... jobb, ha hallgatsz, nagy donjános vagy te. Carmelo hiúságát legyezgette ez a vád, hallatára alig látható mosoly futott át az arcán, nem utasította vissza; majd Micheléhez fordult, és tovább feszegette a kérdést: – Nos, kedves uram, ki vele, egy címet, egy diplomát, egy kitüntetést, egy érdemet, valamit, amiből megtudhatjuk, hogy ki ön, és milyen jogon bírálja a másikat. Michele, a rövidlátók vastag szemüvegén keresztül mereven

nézte. – Mi szükség van arra – kérdezte végül hogy megmondjam önnek, ki vagyok? Legalább diplomás? Igen diplomás vagyok... de ha nem volnék, az sem változtatna semmit a helyzeten. Hogyhogy? Úgy, hogy ön meg én két ember vagyunk, és olyanok, amilyenek, és nem az érdemrendek meg a diplomák, hanem a tetteink határozzák meg azt, hogy kik vagyunk ... amit pedig tett és mondott, az arra vall, hogy ön, enyhén szólva, felszínes és igen rugalmas lelkiismeretű valaki... ennyi az egész. – Találat – szólalt meg ismét kuncogva a szőke. A sötét bőrű ezúttal a nemtörődöm szerepét választotta. Hirtelen talpra ugrott, és így szólt: – Én vagyok a bolond, hogy leállók vitatkozni egy olyan emberrel, mint ön... gyerünk, Luigi, különben ránk esteledik, és még sokat kell kutyagolnunk... köszönöm a kenyeret, és ha egyszer mifelénk jár, biztos lehet benne, hogy kamatostul visszaadom. – Csak nehogy olyan lisztből készítsék, amit az olasz hadseregtől emelt el – szúrt oda neki nyugodt hangon Michele. Carmelo azonban eddigre már eltávolodott, megvonta a vállát, és csupán ennyit felelt: – Menjen a pokolba az olasz hadsereggel együtt. Azt még hallottuk, amint a szőke nagy nevetve odamondja neki, hogy „eltaláltak”, aztán befordultak egy szikla mögé, és eltűntek a

szemünk elől. Egyszer meg észrevettünk jó messzire tőlünk egy csomó embert, amint libasorban lépdel az egyik ösvényen, amelyik körültekergőzte az egész hegyet. Ballagtak, akár körmenetkor. Át is jöttek a hágón. Lehettek vagy harmincán, a férfiak ünneplőben, leginkább feketében,

a

nők

csaknem

puccosan,

hosszú

szoknyában,

mellénykékben és kendővel a nyakuk körül. Ők vitték a fejük tetején a batyukat és a kosarakat, a karjukon meg a piciket; a nagyobbacskákat a férfiak vezették kézen fogva. Maguk mondták el, a szegények, hogy minden az egyik frontvonalba eső falucska lakosai voltak. Egy csúnya nap hajnalán aztán felrázták őket álmukból a németek és félórát adtak nekik az öltözködésre és arra, hogy a legszükségesebb holmijaikat összekapkodják. Majd, ahányan voltak, mind teherautókra rakták őket, és az egyik Frosinone melletti koncentrációs táborba szállították a falu egész lakosságát. Néhány nap múlva azonban megszöktek, és most megpróbáltak a hegyeken át hazajutni, hátha rátalálnak a házaikra, és újból elkezdhetik a megszokott életüket. Michele a csoport vezetőjét faggatta erről-arról. A szép öreg, sűrű szürke bajusza alól jellegzetes okoskodással ezt mondta neki: – Ha másról nem beszélek, hát ott a jószág. Ha mi nem vagyunk, ki gondozza? Tán a németek? Michele

nem

merte

nekik

megmondani,

hogy

hazaérni

hazaérhetnek, de házat azt már nem találnak, se jószágot, se semmit. Egy rövidet szusszantak, aztán indultak tovább. Nagyon együtt éreztem én ezekkel a higgadt és a maguk dolgában olyan biztos,

elesett emberekkel, már csak azért is, mert kicsit hasonlítottak ránk, Rosettára meg rám: őket is a háború űzte ki az otthonukból, ők is hegyek között bolyongtak, cigány módra és szegényen, mint a templom egere. Néhány nap múltán azonban megtudtam, megint elkapták őket a németek, és visszaszállították mindannyiukat a frosinonei táborba. Később már nem hallottam felőlük semmit. Na, szóval vagy két hétig éltünk úgy, hogy hajnalban felmentünk a hágóra, és alkonyatkor tértünk haza; végül is kiviláglott, hogy legalábbis a hegységnek ezen a részén a németek letettek a razziákról, lejöttünk hát, és folytattuk megszokott életünket. Bennem azonban megmaradt továbbra is a vágyakozás a hegycsúcson eltöltött szép napok után, amikor olyan meghitt bizalmasságban éltem a magánnyal és a természettel. Odafenn nem voltak evakuáltak meg parasztok, hogy telebeszéljék a fejemet a háborúval, az angolokkal, a németekkel meg az ínséggel; nem kellett naponta gyötrődni azzal, hogy hogyan gyújtsa meg a nedves fát, és hogyan kotyvassza meg magának az ember azt a kevés és silány ennivalóját a sötét kunyhóban; egyszóval semmi se emlékeztetett bennünket odafenn az igazi helyzetünkre, hacsak az a két-három találkozás nem, amiről beszámoltam. Mintha csak naponta kirándulgattam volna Michelével meg Rosettával. Az a kis zöldellő rét pedig, ahol a téli nap májusi meleggel tűzött, ahol a látóhatár egyik szélét a hósipkás ciociariai hegyek, a másikat a fondi lapály mélyén csillogó tenger szegte be, az én szememben elvarázsolt hely volt, ahol valóban kincset áshattak volna el, azt a kincset, amiről kislány koromban meséltek nekem. De azért én tudtam, hogy nem rejteget itt

a föld semmiféle kincset; ehelyett saját magamban akadtam rá, a bensőmben, és ez ugyanúgy meglepett, mintha a két kezemmel ástam volna ki valahonnan; ez a kincs pedig a mélységes nyugalom, a félelemnek és a szorongásnak a teljes hiánya volt meg a bizalom önmagamban és a világban, ami mind-mind, ahogy teltek-múltak a napok, magányos sétáim során nőtt ki a lelkemben. Sok-sok év után talán ezek voltak a legboldogabb napjaim, pedig bármilyen furcsán hangzik is, ezekben a napokban voltam a legszegényebb, ezekben láttam a legtöbb szükséget, hisz kenyér és sajt volt az eledelem és a réti fű az ágyam, sehol egyetlen kunyhó, amiben meghúzódhattam volna, inkább az erdei állat, mint az ember életét éltem. Ekkoriban már december vége körül jártunk és éppen karácsony napján megérkeztek az angolok. De nehogy tévedés essék, nem a gariglianói hadsereg angoljai; hanem két fiatalember, aki ugyanúgy, mint sokan mások, a hegyeken át menekült. Ők keveredtek fel Sant' Eufemiára december 25-én reggel. Továbbra is gyönyörű időnk volt, a száraz hidegben csillogott a levegő; és az egyik reggelen, ahogy kiléptem a vityiliónkból, észrevettem, hogy a fullasztón egész kis tömegbe verődtek az emberek. A közelükbe érve, megláttam, hogy az evakuáltak és a parasztok két idegenes külsejű legényt állnak körül: az egyik szőke és alacsony, kék szemű, egyenes és vékony az orra, piros az ajka, a kecskeszakálla is szőke, a másik magas és sovány, kék szemű és fekete hajú. A szőke törte valahogy az olaszt, elmondta hát, hogy angolok, ő maga tengerésztiszt, a másik meg egyszerű tengerész. Ostia környékén, Róma közelében tették őket partra, hogy dinamittal a levegőbe röpítsenek ezt-azt, ami persze a

mienk volt, szegény olaszoké, és mikor ezzel végeztek, visszatértek a tengerpartra, de a hajó, amelyik hozta őket, nem jött értük, így hát, mint sokan mások, ők is elmenekültek onnan, és elrejtőztek. Az esős évszakot egy Sermoneta környéki parasztházban húzták ki, de most, hogy szép lett az idő, megpróbálnak átvágni a fronton és beérni Nápolyba, a parancsnokságukra. Rengeteg kérdés és válasz követte a magyarázgatásukat; az evakuáltak és a parasztok a háború állását tudakolták meg azt, hogy mikor lesz vége. De azok ketten annyit tudtak, mint mi: a hegyekben élték át az elmúlt hónapokat, és csak analfabéta parasztokkal érintkeztek, akik még azt se igen tudták, hogy háború van. Így aztán, amikor az evakuáltak rájöttek, hogy ez a kettő a világon semmit se tud, sőt, segítségre szorul, akkor egyenként elszállingóztak mellőlük, azt hajtogatták egymás között, hogy ezek angolok és veszélyes együtt lenni velük, mert az ember sose tudhatja, egykettőre kikémlelhetik a dolgot, és ha a németek megtudják, akkor csúnya világ jöhet rájuk. Így hát a végén magukra maradtak, azok ketten, a fullasztó közepén, a vakító, tűző napon, a rongyokban és szakállasan, megzavarodva, a köröttük tekergőző pillantások rengetegében. Bevallom, nekem se igen akarózott együtt lenni velük, nem is annyira magam miatt, inkább Rosettát féltettem egy kicsit; de éppen ő pirított rám ezért a félelmemért: – Édesanya – mondta –, olyan tétován nézgelődnek ezek a szegények ... aztán meg ma karácsony van, és nincs ennivalójuk, és biztos ők is vágynak a családjuk után, de nem lehetnek velük... Miért nem hívjuk meg őket ebédre?

Őszintén mondom, elszégyelltem magamat, és igaza van Rosettának, gondoltam, és semmit se ér, ha megvetem az evakuáltakat, ha egyszer én magam is úgy viselkedem, mint ők. Értésére adtuk hát a kettőnek, hogy jöjjenek hozzánk a karácsonyi ebédre, és ők tüstént, boldogan ráálltak. Azon a karácsonyi napon nagyon-nagyon kitettem magamért, kiváltképpen Rosetta miatt, aki születése óta szebben ünnepelte ezt a napot, mint akármilyen úri kisasszony. Vettem Paridétól egy tyúkot, és megfőztem krumplival az üstben. Főtt tésztát is készítettem, igaz, keveset, mert alig volt lisztem, és hússal töltött gombóc lett belőle. Volt néhány aprócska szalámirudam, amiket vékony szeletekre vágtam, és pár kemény tojást tettem melléje. Édesség is került: jobb híján egész finomra reszeltem egy csomó szentjánoskenyeret, a lisztjét nullás liszttel kevertem össze, bele szőlőlét, mandulát meg cukrot, és lapos meg kemény, de ízletes lepénnyé sült a tűzön. Az egyik evakuálttól sikerült vennem egy palack marsalait: az asztalit Paridé adta. Gyümölcs az aztán volt bőviben: a fondi fák csak úgy roskadoztak a narancs alatt, szinte ingyen adták, és napokkal előbb vásároltam ötven kilót, és egész nap mást se tettünk, csak narancsot majszoltunk. Jónak láttam, ha Michelét is meghívom, és éppen az apja háza felé sietett, amikor szóltam neki. Rögtön elfogadta a meghívást, és tudtam, hogy főként a saját családja iránt érzett ellenszenvéből teszi. Nem is állta meg, hogy legalább ennyit ne mondjon: – Te, kedves Cesira, ma derekasan viselkedtél... ha nem hívtad volna meg azt a két fiatalembert, minden becsülésemet megvontam

volna tőled. Azért mindenesetre bekiabált az apjának, és ő kidugta a fejét az ablakon, és Michele megmondta neki, hogy meghívtuk és el is fogadta a meghívásunkat. Filippo, halkan, mert félt, hogy meghallják az angolok, könyörögni kezdett neki, le akarta beszélni: – Ne menj, az a kettő szökik, ha a németek fülébe jut az ügy, pácba kerülünk. Michele azonban csak rántott egyet a vállán, és be se várva az apja szavainak a végét, elindult a vityillónk felé. A karácsonyi asztalra nehéz lenabroszt terítettem, amit az egyik paraszt adott kölcsön. Rosetta a tányérok köré gallyakat rakott, amiket az erdőn tépett, és amiknek a piros bogyói kissé hasonlítottak azokra a bogyókra, amilyeneket ünnepkor Rómában lát az ember. Az egyik tálon ott volt a tyúk, ami öt embernek bizony nem volt valami sok; a többin a szalámi, a tojás, sajt, narancs és tészta. Aznapra friss kenyeret sütöttem, még meleg volt és mindenkinek szeltem egy szeletet. Mivel a vityillónkon nem volt ablak, nyitott ajtónál ettünk, ki kellett tárni, különben sötétben maradunk. Az ajtón túl ragyogott a nap, és Fondi egész tája gyönyörűségesen fürdött a fényében, le, egészen a tenger szegélyéig, ami vakítóan csillogott a napban. Michele, a gombóc után, támadni kezdte az angolokat a hadviselési módjuk miatt. Kerek perec, mint egyenrangú fél, mondta meg nekik a véleményét; és mintha el is csodálkoztak volna egy kicsit ezen, mert nem számítottak ilyen beszélgetésre, ilyen helyen, egy ilyen ágrólszakadttól, amilyennek Michele látszott. Megmondta bizony nekik, hogy hibát követtek el, amikor nem Róma közelében, hanem

Szicíliában szálltak partra; mert akkor puskalövés nélkül, könnyedén elfoglalhatták volna a várost és egész Dél-Olaszországot. De most, hogy lépésben haladnak délről észak felé, romba döntik Itáliát, és ráadásul tengernyi szenvedést hoztak az emberekre, is, akik azt lehetne mondani, az üllő és a kalapács, a németek és az angolok közé szorultak. Az angolok erre azzal válaszoltak, hogy ők minderről semmit se tudnak, ők katonák, akik parancsot teljesítettek. Erre Michele másfajta okoskodással esett nekik: miért viselnek háborút, mi a céljuk vele? Azért viselnek háborút, mondták, hogy megvédjék magukat a németektől, akik a világon mindenkit, őket is, maguk alá akarnak gyűrni. Mire Michele azt felelte, hogy ez kevés: a nép azt várja tőlük, hogy a háború után új világot teremtsenek, amelyben több igazság, több szabadság és több boldogság lesz, mint a régiben. Ha pedig nem sikerül megteremteniük ezt az új világot, akkor még abban az esetben is elvesztik a háborút, ha egyébként győztesként kerülnek ki belőle. A szőke tiszt bizalmatlanul figyelte Michele szavait, és kurtán és ritkán felelgetett; a tengerésznek azonban, mintha ugyanarra a csavarra járt volna az esze, mint Micheléé, bár tekintettel volt a tisztre, a felettesére, és nem volt bátorsága kifejezésre juttatni gondolatait. Végül a tiszt azzal vágta el a beszélgetés fonalát, hogy most a fő dolog megnyerni a háborút; a többit illetően pedig ő megbízik a kormányában, amelynek bizonyára megvan a maga terve azzal az új világgal kapcsolatban, amiről Michele beszélt. Mindannyian kiértettük a szavából, hogy nem akar belebocsátkozni egy buktatókkal teli vitába, és Michele is, bár keserű szájízzel, szintén elértette, és mikor rákerült a beszéd

sora, azt mondta, hogy akkor hát igyunk arra az új világra, ami ebből a háborúból születik. Tele is töltöttük marsalaival a poharainkat és a holnap világára ürítettük őket. Michele még meg is hatódott, és könnyes lett a szeme, és ezután az első pohárköszöntő után a szövetségesek egészségére akart inni, mindegyik szövetségesére, az oroszokéra is, akik, a hírek szerint, éppen ezekben a napokban arattak hatalmas győzelmet a németek felett. Boldogok voltunk hát mindannyian, ahogy az karácsony napján illik; és, legalábbis egy rövidke időre, úgy tűnt, mintha egy nyelven beszélnénk, egyformán neveltek volna bennünket, és igazi testvérek lennénk, és hogy az a nap, amelyik évszázadokkal ezelőtt látta Jézust megszületni az istállóban, az a nap most megint valaminek a születését látja, ami hasonlít Jézushoz, ami jó és ami új, és ami majd jobbá teszi az embert. Az ebéd végén még ittunk egy utolsót a két angol egészségére, aztán megöleltük egymást, és én magamhoz öleltem Michelét, Rosettát és a két angolt és ők is magukhoz öleltek minket, és mindannyian ,,boldog karácsonyt és boldog új esztendőt” kívántunk egymásnak, és én először éreztem magamat igazán boldognak, ott fenn, Sant' Eufemián. Michele azonban kisvártatva megjegyezte, hogy mindez szép és jó, de az áldozatvállalásnak és a felebaráti szeretetnek is határt kell szabni; és meg is magyarázta a két angolnak, hogy én és Rosetta legfeljebb aznap éjszakára fogadhatjuk be őket, és jobb is, ha tovább mennek, mert nekik is meg nekünk is veszélyes lenne, ha maradnának: a németek minden pillanatban megtudhatják, és akkor egyikünk se menekül a bosszújuk elől. Mire az angolok azt felelték; hogy megértik az indokainkat, és

biztosítottak bennünket, hogy másnap útra kelnek. Azt az egész napot velünk töltötték. Sok mindenről elbeszélgettek Michelével; akaratlanul is felötlött bennem, hogy lám, Michele milyen kiválóan ismeri az angolok háza táját, szinte náluknál is jobban, azok viszont keveset vagy éppenséggel semmit se tudtak Olaszországról, pedig itt éltek és itt háborúztak. A tiszt például elmondta nekünk, hogy egyetemet járt, szóval tanult ember volt. Michele azonban, mikor kicsit megvakargatta, rájött, hogy még azt se tudja, ki volt Dante. Én igazán nem vagyok valami művelt, és sose olvastam, amit Dante írt, de a nevét azért ismerem, és Rosetta elmesélte nekem, hogy az apácák az iskolájukban nemcsak Dante nevével ismertették meg, hanem meg olvastattak is vele valamit a müveiből. Michele nagy halkan értésünkre adta ezt a Dante-ügyet; sőt az egyik pillanatban, amikor az angolok nem hallhatták meg, egyre csak suttogva, még azt is hozzáfűzte, hogy így aztán sok mindent meg lehet érteni, például a bombázásaikat is, amikkel annyi olasz várost romba döntöttek. A repülők, akik lehajigálták a bombákat, mit sem tudtak rólunk meg a műemlékeinkről; a tudatlanság tette őket nyugodttá és könyörtelenné; és talán a tudatlanság okozta nekünk, de másoknak is a legtöbb szenvedést, hiszen az elvetemültség csupán a tudatlanság egyik formája, és akinek van valami a fejében, az nem tehet igazán rosszat. A két férfi az egyik csűrben töltötte az éjszakát, és korán reggel, köszönés nélkül távozott. Holtfáradtak voltunk mind a ketten, mert későig fenn maradtunk, és ez szokatlan volt nekünk: rendszerint már a tyúkokkal lefeküdtünk. Így hát másnap már dél is-elmúlt, de mi

csak aludtunk mélyen. És akkor, legjóízűbb álmunk kellős közepén, óriásit döndült a szobánk ajtaja, és rá egy félelmetes hang beszélni kezdett valami ismeretlen nyelven, nem tudom, mit. – Édesanya, az istenért, mi az? – kiáltott fel Rosetta, és szorosan átölelt. Egy pillanatig hallgatóztam, szinte nem akartam hinni a fülemnek, és akkor megint egy nagy döndülés, és megint az az érthetetlen üvöltözés. Erre odaszóltam Rosettának, hogy most már meg akarom nézni, mi az, és lekászolódtam az ágyról, és úgy; ahogy voltam, alsószoknyában, borzasán és mezítláb, kinyitottam az ajtót, és kinéztem. Két német katona állt ott, az egyiket őrmesternek, a másikat meg közönséges bakának néztem. Az őrmester volt a fiatalabbik: a kopaszra nyírt férfi, arca fehér, mint a fal, fakókék szeméről hiányzott a pilla, tekintete kifejezéstelen és elborult. Az orra kissé ferde, a szája meg mintha találkozóra sietne az orrával; az arcát két halványra hegedt sebhely szelte át, amitől az embernek az a furcsa érzése támadt, hogy a szája egészen a nyakáig nyúlik. A másik középkorú, zömök, barna, képtelenül magas homlokú férfi volt, sötétkék szeme szomorú és árkolt, az állkapcsa akár a juhászkutyáé. Elfogott a félelem, higgyék meg, ha másért nem, az őrmester rideg és kifejezéstelen szeme miatt, aminek olyan csúnya volt a kékje, hogy inkább vadállati, mint emberi szemnek látszott. Félelmemet azonban elpalástoltam, és teli tüdőből beleordítottam a képébe: – Mi az? Mi ütött hozzád, te marha? Ránk akarod dönteni a házat? Nyisd ki a csipádat! Két nő alszik odabenn. Talán már aludni se lehet?

A vizenyős szemű őrmester kézmozdulatot tett, és rossz olaszsággal így szólt: – Jól, jól. Majd a bakához fordult, intett neki, hogy kövesse, és belépett a házunkba. Az ágyban gubbasztó Rosetta kimeredt szemmel bámult, egészen az álláig húzta magára a takarót. A két német minden zugot átkutatott, még az ágy alá is benéztek; és az őrmester, a keresés dühében, még Rosetta takaróját is felemelte, mintha a lányom azt a bizonyos valamit, ami után kajtatnak, ott is eldughatta volna. Aztán kikeveredtek

a

szobánkból.

Közben

egy

csomó

evakuált

összeverődött; és most, hogy visszagondolok, szavamra mondom, csoda volt, hogy a két német nem faggatta őket a két angol felől, mert, kiváltképpen ostobaságból, de biztos, hogy valamelyik kikottyantotta volna az egészet, és akkor jaj nekünk. Különben maga a tény, hogy a két német éppen az angolok érkezését követő napon vetődött közénk, mindig valami spicliskedést sejtetett velem, vagy legalábbis azt, hogy valakinek eljárt a szája. A németek azonban, érzésem

szerint,

nem

akartak

maguknak

felesleges

kellemetlenségeket okozni, és ezért néztek szét csak kutyafuttában, anélkül, hogy bárkit is kihallgattak volna. Az evakuáltak azonban, hisz nem mindennap láttak odafenn németet, tudni akarták, hogyan áll a háború és hamar vége lesz-e? Valamelyikük közben elment Micheléért, aki tudott egy kicsit németül; végül éppen akkor, mikor az a kettő már indult volna elfele, akarata ellenére odataszigálták elébük a fiút. – Kérdezd meg tőlük – kiabálták mikor fejeződik be a háború?

Micheléről már messziről lerítt, hogy semmi kedve sincs beszédbe elegyedni a németekkel. De összeszedte magát, és motyogott valamit. Most a magam nyelvén adok számot a beszélgetésükről, mert részint Michele az evakuáltak kedvéért ott helyben fordított, részint pedig, a németek távozása után, nekem külön is lefordította a szavaikat. Szóval, megkérdezte tőlük, hogy mikor lesz vége a háborúnak, mire az őrmester azt felelte, hogy Hitler nemsokára győz. Vannak bizonyos titkos fegyvereik, tette hozzá, és ezek segítségével, legkésőbb tavaszkor, a tengerbe szorítják az angolokat. Aztán még valamit mondott, ami igen nagy hatást tett az evakuáltakra: Offenzívát kezdünk, és beleszorítjuk az angolokat a tengerbe. A vonatok pedig ezalatt lőszert szállítanak majd és mi olasz élelemből élünk, az olaszokat pedig, mert elárultak minket, éhen veszejtjük. Szó szerint ezt mondta, arcán meggyőződés tükröződött, higgadt volt és könyörtelen, mintha olaszok, azaz emberek helyett legyekhez vagy férgekhez beszélt volna. Minden evakuált elnémult a váratlan szavakra; csuda tudja, miért, de azt hitték, hogy a németek rokonszenveznek velük. Michelének erre kedve kerekedett a beszélgetéshez, és megkérdezte őket, hogy kifélék. Az őrmester azt válaszolta, hogy ő berlini, és békében kis kartondoboz-gyára volt, de most szétbombázták, neki hát nem maradt más hátra, mint háborúzni még az erején felül is. A baka eleinte húzódozott a választól, majd félrefélrefordítva árkolt és szomorú szemét, lesújtottan, mint a megvert kutya, elmondta, hogy ő is berlini, és neki se maradt más hátra, csak a katonáskodás, mert a bombák megölték a feleségét és

egyetlen lányát. Nagyjából ugyanazt a választ adta hát mind a kettő, azt, hogy mivel a bombázások során mindenük odaveszett, nekik csak egyetlen gondjuk maradt: háborúzni; de az a napnál is világosabban

látszott,

hogy

az

őrmester

becsvággyal

és

szenvedéllyel, sőt gonoszul katonáskodik; azt a komor, képtelenül magas homlokú, csupa-szomorúság-bakát viszont jobbadán az elkeseredettség hajtotta csak, az a tudat, hogy otthon már senki se várja. És én úgy gondoltam, hogy ő talán nem is rossz ember; de az, hogy a feleségét meg a lányát elvesztette, rosszá tehette; és ha, mondjuk, Isten ments, letartóztattak volna bennünket, talán képes lett volna meg is ölni Rosettát, ha eszébe jut, hogy neki is volt egy ilyen korbeli lánya, és azt is megölték. Miközben efféléken járt az eszem, az őrmester, aki valóban ferde szemmel nézte az olaszokat, hirtelen azt kérdezte, hogy mikor minden német a fronton van, hogyan lézenghet ennyi fiatal tétlenül itt, az evakuáltak között. Erre Michele emelt hangon, csaknem kiabálva, azt felelte, hogy ő, meg a többiek is mind, harcoltak már Hitlerért és a németekért Görögországban, Afrikában és Albániában, és készek újból harcolni az utolsó csepp vérükig; és hogy itt fenn mindenki várva várja azt az órát, amikor a nagy és dicső Hitler megnyeri ezt a háborút, és egy szálig a tengerbe veti azokat a kurvafajzat angolokat és amerikaiakat. Az őrmester kissé elképedt erre a dicshimnuszra; kétkedve mustrálgatta Michelét, a talpától a feje búbjáig, szemmel láthatóan nem hitt minden szavában. De hát ezek a szavak mégiscsak szépen szóltak, és akár hitt bennük, akár nem, le kellett nyelni őket. Végül is, miután még be-bekukkantottak

a házakba, és majdnem mindent feltúrtak, de csak nagy ímmelámmal és elég felületesen, mindannyiunk megkönnyebbülésére visszaindultak a völgybe. Engemet azonban megütött Michele viselkedése. Nem azt mondom, hogy szidnia kellett volna a németeket, de azok a hihetetlenül arcátlan, harsány hazugságai megleptek. Meg is mondtam ezt neki, mire rántott egyet a vállán, és így felelt: – A nácikkal szemben mindent szabad: nekik szabad hazudni, őket szabad elárulni, sőt ha lehet, meg is szabad őket ölni. Miért, te mihez kezdenél egy mérges kígyóval, egy tigrissel, egy dühöngő farkassal? Biztos keresnéd a módját, hogy akár erőszakkal, akár ravaszsággal, de ártalmatlanná tedd. Nemigen diskurálgatnál vele, és engesztelni se engesztelgetnéd, hisz tudnád jó előre, hogy ez képtelenség. És így van ez a nácikkal is. Ők, akár a vadállatok, kiközösítették magukat az emberek közül, ezért hát velük szemben minden eszköz megengedett. Akárcsak az az igen művelt angol tiszt, te sem olvastad soha Dantét. Ha ugyanis olvastad volna, tudnád, mit mond: ,,és jótett volt gonoszul véle bánni”. Megkérdeztem tőle, mit akar ez jelenteni, mire elmagyarázta, hogy a nácinépséget még becsapni és elárulni is túl nemes cselekedet. Még erre sem érdemesek. Csak éppen, hogy mondjak valamit, az szaladt ki a számon, hogy mint mindenütt, a nácik között is akadhatnak jó emberek meg rosszak; honnan vette hát ő, hogy ez a kettő rossz? Erre elnevette magát: – Ebben az esetben nem jó és rossz emberekről van szó. Lehet, hogy jók a feleségükhöz meg a gyerekeikhez, ahogy a kölykeikhez

meg a nőstényükhöz jók a farkasok és a kígyók is. De az emberiséghez, és ez az, ami a legsúlyosabban esik a latba, azaz hozzád, hozzám, Rosettához, az evakuáltakhoz és a parasztokhoz, csak rosszak lehetnek. – Hogyhogy? – Úgy – szólt egy pillanatnyi gondolkodás után –, hogy az ő meggyőződésük szerint az a jó, amit mi rossznak nevezünk. És ezért céltudatosan cselekszik a rosszat, abban a hiszemben, hogy jót cselekszenek. Egyszóval a kötelességüket teljesítik. Kicsit kóválygott a fejem, mintha nem értettem volna jól, amit mondott. De nem engedett szóhoz jutni, és mintha csak magamagához szólna, így fejezte be a beszélgetést: – Bizony, a rossz és a kötelességérzet keveréke, íme, ez a nácizmus. Na, szóval, furcsa valaki volt a Michele. Igen jó ember, de ugyanakkor igen kemény is. Emlékszem, hogy összetalálkoztunk egy másik alkalommal is a németekkel mégpedig egészen más körülmények között. Szokás szerint kevés volt akkoriban a lisztünk és kenyérsütéskor már nemcsak a korpa legjavát, hanem a durváját is benne hagytam a tésztában. Az egyik nap elhatároztuk hát, hogy lemegyünk a völgybe, hátha kapunk egy kis lisztet cserébe tojásért. A tojásokat Paridétól szereztem, méghozzá tizenhatot, és reméltem, hogy ha még melléjük teszek egy kis pénzt is, találok néhány kilónyi nulláslisztet.

Azóta

a

bombatámadás

óta,

amelyik

annyira

megrettentette szegény Tommasinót, nem jártunk lenn a völgyben, és az igazat megvallva, már csak ezért se igen akaródzott lemennem.

Már nem is tudom, hogyan kerítettem rá a szót Michele előtt, mire ő felajánlotta, hogy lekísér bennünket, és én ezt őszinte örömmel el is fogadtam, mert az ő társaságában sokkal nyugodtabbnak éreztem magamat, és bár okát nem tudom adni, de ő volt odafenn az egyetlen ember, aki bátorságot és bizakodást ébresztett bennem. Beraktuk hát a tojást egy kaskába, rá szalmát, és jókor reggel nekivágtunk. Január első napjaiban jártunk, a tél legderekán és érzésem szerint, bár ezt az érzést még magamnak se igen tudtam megmagyarázni, a háború legderekán is, szóval a hosszú-hosszú évek óta tartó átok legsötétebb,

legridegebb

és

legelkeseredettebb

pillanatában.

Legutóbb, amikor Tommasinóval odalenn jártam, igaz, már megsárgultak, de mégis ott voltak a levelek a fákon; a réteket, hisz annyit esett, még fű borította; és a lankákon itt-ott még virítottak az ősz utolsó virágai, a ciklámenek meg az erdei ibolyák. Most azonban, ahogy a hideg és tompa fényű levegőben, a borús és színehagyott égbolt alatt lefelé lépkedtünk, mindent aszottnak, szürkének, dércsípettnek-és csupasznak láttunk magunk körül. Elég jókedvűen indultunk útnak, de egykettőre elnémultunk: csendes volt ez a nap, a tél derekának csendje ülte meg, és ez a csend fagyasztott meg minket is, ez bénította meg a nyelvünket. Eleinte a hegyoldalban mentünk, a völgy jobbfelén, majd átvágtunk a fügekaktuszok és sziklák között azon a lapályon, amelyikre a bomba esett, amikor Tommasino is velünk volt, majd a völgy bal oldalára tértünk. Vagy egy fél órát mentünk így, szótlanul, és végül odaértünk a völgytorokhoz, ahhoz a bizonyos kis hídhoz, az útelágazáshoz és ahhoz a házhoz, amelyikben annak a végzetes bombázásnak a

napjáig Tommasino lakott. Az én emlékezetemben úgy élt ez a település, mint valami vidám és szép kis hely, ami ráadásul még tágas is, és bevallom, meglepődtem, amikor most szomorúnak, fakónak, kopárnak és nyomorúságosnak láttam. Láttak már kopasz nőt? Mert én láttam. Az egyik falumbeli lányt. Fele haját a tífusz vitte el, a másik felét meg nullásgéppel nyírták le. Szinte más ember lett, még az arckifejezése is megváltozott, a kopasz, tükörsima feje, amit asszonynépnél sohase látni, püffedt, ronda tojásra emlékeztette az embert, arcát meg mintha ellapította volna valami durva fényesség. Ugyanígy most, hogy a három platán, ami beárnyékolta Tommasino házacskáját, elvesztette sűrű zöld lombját, a patak partjának köveit elfedő zöld növényzet sehol, s az út két oldala is csupasz volt, és csupaszok az árkok, amiknek a zöldjét akkoriban észre se vettem, pedig biztos zöldelltek, mert most a szemembe ötlött a meztelenségük – ez a hely maga volt a sivárság, minden szépségét elvesztette, akár a nő, ha lekopasztják. És nem tudom, miért, de ennek a megnyomorítottságnak a láttán elszorult a szívem, azt éreztem, hogy mindez kicsit hasonlít a mi akkori életünkhöz, hisz az is kegyetlenül sivárrá foszlott ebben a soha véget nem érő háborúban. Na, szóval, rátértünk az országútra, és nemsokára ezután megtörtént a nap első találkozása. Egy férfi két jól tartott, valóban igen szép pejlovat vezetett kantárszáron. Német állatok voltak, de én a férfin levő egyenruhához hasonlót még sose láttam, és ahogy egymás mellé értünk; az illető először megnézett magának bennünket, aztán üdvözölt is, és mivel egyfelé mentünk, tört

olaszsággal beszédbe elegyedett velünk, és így haladtunk egymás mellett, és váltottuk a szót jó darabon. A huszonöt éves forma fiatalember olyan férfiszépség volt, amilyenhez foghatót én még alig láttam életemben. Magas, széles vállú, a dereka karcsú, akár a nőké, elegáns, hosszú lábán sárga borjúbőr csizma. Haja aranyszőke, különös, álmodozó, mandulavágású szeme zöldeskékbe játszott, hosszú orra egyenes és keskeny, szája széprajzú, piros; mikor meg mosolygott, elővillant gyönyörű, szabályos fogsora, amire öröm volt ránézni. Elmondta, hogy ő nem német, hanem orosz, valami igen távoli vidékről való, meg is mondta, honnan, de már nem emlékszem rá. Nagy léleknyugalommal közölte, hogy a németek kedvéért elárulta az oroszokat, mert nem vette be őket a gyomra, pedig a németeket se szíveli. Elmondta, hogy más oroszokkal együtt, akik ugyancsak árulók voltak, ő is a németek szolgálatába állt és, mondta, most már biztos benne, hogy a németek ezt a háborút elvesztették, mert a kegyetlenségükkel maguk ellen lázitották a világot és az egész világ ellenük van. A németeket, fejezte be, hónapokon belül végleg legyőzik, és akkor neki befellegzett; és akkor egy mozdulatot tett, amire megfagyott az ereimben a vér, elhúzta a nyaka előtt a kezét, mint aki azt mondja, hogy az oroszok elvágják majd a torkát. Higgadtan beszélt, mintha már közömbös lenne számára a saját sorsa és még mosolygott is, nemcsak a szájával, hanem azzal a furcsa, égszínkék szemével is, ami, akár két tengercsepp, de onnan, ahol legmélyebb a víz. Láthatóan gyűlölte a németeket, de gyűlölte az oroszokat, sőt gyűlölte magát is, és egy fikarcnyit se izgatta a halál. Nyugodtan lépdelt és vezette a két lovat; és a kihalt országúton, a

szürke és fagyos tájon nem volt más, csak ő meg a lovai, és az ember nem érte fel ésszel, hogy a gyönyörű férfi felett már úgyszólván elhangzott az ítélet, és nemsokára, talán még mielőtt véget érne ez az esztendő, meg is kell halnia. Az útelágazásnál, ahol elváltunk, végigsimított az egyik ló sörényén, és ezt mondta: – Ezen a két állaton kívül semmi nem maradt nekem az életben, és ezek se az enyémek. Aztán a város irányában eltávozott. Kis ideig még néztünk: utána, amint megy, megy egyre messzebb. És akaratom ellenére arra gondoltam, hogy őt is a háború tette ilyenné: ha nem tört volna ki, ez a gyönyörű gyerek is talán otthon maradt volna a falujában, még talán meg is házasodott volna, nekilátott volna dolgozni, és talán éppen olyan derék ember vált volna belőle, mint annyi másból. A háború hajtotta el a szülőföldjéről, az tette árulóvá, és most az öli meg és ő már bele is törődött a halálba, és ennyi borzalom között talán ez a legborzalmasabb, mert mindig a legkevésbé természetes dolog a legkevésbé érthető. Letértünk balra, egy mellékútra, amely a narancsligetek felé vitt, reméltük, hogy a német tankisták, akik legutóbb ott táboroztak a liget szegélyén, adnak majd kenyeret tojásért. De egy teremtett lelket se találtunk, a tankisták eltávoztak, és csak a feltúrt, pázsitja vesztett földet leltük a sátraik helyén meg néhány csupasz, összetört fát. Erre, bár nem sok meggyőződéssel, azt mondtam, hogy ha már eddig eljöttünk, menjünk tovább, hátha a tankisták vagy valamilyen másik német csapat kissé arrább ütötte föl a sátrait. Negyedórát kutyagoltunk, egyre némán, és végül vagy egy kilométer után egy

szőke lánnyal akadtunk össze. Egymagában bandukolt, céltalanul, mint aki maga se tudja, hová visz az útja. Lassan baktatott; különös érdeklődéssel hordozta körül a szemét a szürke és kopár tájon, és ugyanilyen különös figyelemmel csípett egy-egy morzsát a kenyérdarabjából. Odamentem hozzá. – Ugyan megmondanád – kérdeztem tőle hogy találunk-e németeket errefelé? A kérdésemre földbe gyökerezett a lába, és végigmért. Kendőt viselt az arca körül, szép, egészséges és erőteljes lány volt, széles, kissé duzzadt arcú és nagy szeme gesztenyebarna. – Hogy németeket? – vágta rá sietősen. – De mennyire találtok... de mennyire... – Hol? – kérdeztem. Rám nézett és akkor mintha elfogta volna a félelem, hirtelen, minden válasz nélkül sarkon fordult. Erre elkaptam az egyik karját, és megismételtem a kérdésemet. Mire ő, suttogva: – Nem árulod el nekik, hol tartom az ennivalómat, ha megmondom? Leesett az állam ezekre a szavakra, amelyeket a körülmények ugyan megmagyaráztak, de azért mégis merő képtelenség volt, amit kérdezett. – Ugyan, mit beszélsz. Mi köze ennek az egésznek a te ennivalódhoz – válaszoltam. És ő, a fejét rázva: – Jönnek és viszik... jönnek és viszik... ilyenek ám a németek... de tudod, mit mondtam nekik a legutóbb, mikor jöttek? Nincs semmim,

mondtam, se lisztem, se babom, se szalonnám, semmim... csak tejem van a gyerekemnek... ha kell, azt vihetitek... tessék. És miközben szemét rám meresztette, gombolni kezdte a pruszlikját. Megdöbbentem, de megdöbbent Michele és Rosetta is. A lány meg csak nézett bennünket, mozgott az ajka, mintha magában beszélne, és közben kigombolta a pruszlikját egészen derékig, és aztán jobb kezének szétnyitott ujjaival, úgy, ahogy minden anya odanyújtja emlőjét a picijének, előhúzta a mellét. – Semmim sincs, csak ez... vigyétek – ismételte közben halk, álmodó hangon. Addigra már az egész, szép és kerek és duzzadó melle kinn volt a pruszlikjából, és áttetszőén, csillogóan fehérlett rajta a bőr, ami rendszerint arra vall, hogy anyává lett az asszony és szoptat. De alighogy előhúzta a mellét, már fordult is és ment, dudorászva, mintha elsüllyedt volna körülötte a világ, nyitott pruszlikja csak az egyik mellét takarta el, a másik szabadon maradt. És ahogy elnéztem, amint a kenyerét majszolgatva távolodik, úgy éreztem, hogy a tél hidegében meztelen melle az egyetlen élő és fehér és fényes és meleg valami, ami annak a borús és színtelen, csupasz és rideg napnak abban a pillanatában létezik. – Ez tébolyodott – szólt végül Rosetta. – Az – erősítette meg szavait szárazon Michele. Szótlanul mentünk tovább. Mivel a környéken sehol se láttunk németet, Michele azt tanácsolta, hogy keressük meg bizonyos ismerőseit, akik tudomása szerint egy vityillóba húzódtak a narancsligetek közé. Azt mondta, jó

népek, és ha mást nem, legalább azt megmondják talán, hogy merre találunk németet, aki kenyeret cserél tojásért. Így hát kis idő múltán az országútról a kertek közt vivő egyik zegzugos ösvényre tértünk. Michele elmondta, hogy az a sok narancsfa mind azé a nőtlen ügyvédé, akihez megyünk, és hogy az illető az öreg édesanyjával él együtt. Vagy tíz perc múltán egy kis tisztásra értünk, aminek az elején hitvány, téglafalú, hullámlemezzel fedett kis vityilló állt. Két ablaka meg egy ajtaja volt. Michele odalépett az egyik ablakhoz, benézett rajta, és közölte velünk, hogy a háziak itthon vannak, és kettőt kopogott. Egy darabig vártunk és akkor lassan, szinte kelletlenül kinyílt az ajtó, és a küszöbön megjelent az ügyvéd. Ötvenes forma, testes, kopasz, elefántcsontfehér homlokú férfi volt, erre a sápadtfehérségre azonban sok-sok göndör hajtincs hullott, vizenyős szeme kissé kidülledt, az orra görbe, ajka pedig lágyan hajolt duzzadt állára. Fekete bársonygalléros kék posztókabát volt rajta, olyan, amilyet este hord a városi ember, ez alól a nagyon előkelő kabát alól azonban rojtos nadrág lógott ki, a lábán pedig borjúbőrből készült, szöges talpú katonabakancsot viselt. Láttunkra elég kényszeredett képet vágott, ezt tüstént észrevettem; de egykettőre összeszedte magát, és túlontúl nagy kedvességgel ölelte magához Michelét. – Michele... lám ez derék dolog, ez igazán derék dolog... mi szél hozott erre? Michele bemutatott bennünket, erre tartózkodó zavarral és szinte ridegen felénk biccentett. Közben azért ott maradtunk a küszöbön, és ő egy szóval se mondta, hogy kerüljünk beljebb.

– Erre jártunk – szólalt meg ekkor Michele és gondoltuk, meglátogatjuk. Mintha összerezzent volna. – Nagyon helyes – felelte –, éppen asztalhoz készülődtünk... tessék, jöjjenek, tartsanak velünk. Töprengett és aztán így folytatta: – Michele, hogy tudjál róla... mivel ismerem az érzelmeidet, amik különben azonosak az enyéimmel... egy német hadnagy, a szomszédos légelhárító üteg parancsnoka is hivatalos hozzánk... meg kellett hívnom... sajnos, az idők... Nagy mosakodás és sóhajtgatás közepette vezetett be bennünket a vityillóba. Az ablak melletti kerek, terített asztal volt az egyetlen tiszta és rendes tárgy a szobában; különben minden a feje tetején állt, itt rongyhalmok, amott könyvkupacok, bőröndök és táskák egymás hegyén-hátán. Az asztalnál már ott ült az ügyvéd anyja, egy idős, töpörödött, fekete ruhás, ráncos és félénk arcú asszony, akár valami ijedt kis majom meg az ösztövér, szőke náci hadnagy, aki feszes zubbonyában is olyan lapos volt, mint a papírlap, és hosszú lábát, amin lovaglónadrág meg csizma volt, hanyagul szétvetette az asztal alatt. Kutyához hasonlított, egészen kutyaképe volt: csupa orr, két csaknem sárga szeme közvetlenül egymás mellett, se szempillája, se szemöldöke, arcán ugrásra kész ellenségesség tükröződött, széles szája csaknem a füléig ért. Üdvözlésünkre udvariasan és szolgálatkészen felállt, és összeütötte a bokáját; de egyikünkkel sem fogott kezet, hanem nagy serényen visszaült a helyére, mint aki azt mondja, hogy „nem miattatok, pusztán jólneveltségből tettem”.

Közben az ügyvéd elmondta, hogy a hadnagy úr a légelhárító ütegeknél teljesít szolgálatot, amit mi már tudtunk; no meg azt is megemlítette, hogy az ebéd a jó szomszéd ebédje a jó szomszéd tiszteletére. – És reméljük – fejezte be –, hogy a háború mihamarabb véget ér, és akkor majd a hadnagy úr hív meg minket németországi otthonába. A hadnagy egy szót se szólt, még csak el se mosolyodott; és én azt hittem, hogy nem tud olaszul, és nem értette, mit mondott az ügyvéd. De egyszerre csak az öregasszonynak, aki panaszos hangon vermutot kínált neki, hibátlan olaszsággal ezt mondta: – Köszönöm, aperitivet nem iszom. És akkor, magam se tudom, miért, de megéreztem, hogy ez a német azért nem mosolyog, mert valami miatt orrol az ügyvédre. Michele ezután elmesélte az őrült lánnyal történt találkozásunkat; mire az ügyvéd közönyösen így szólt: – Igen, Léna. Az mindig is bolond volt. A múlt esztendőben, amikor a katonaság keresztül-kasul járt a vidéken, valamelyik baka elkapta, mert akkor is mindig egyedül kószált, és teherbe ejtette. – És most hol a gyereke? – A családja tartja, és nagy gonddal neveli. De az a szegény bolond azt beszélte be magának, hogy azért akarják elvenni tőle a kisfiút, mert nincs teje, amivel táplálja. A furcsa viszont az, hogy rendesen szoptat; szóval a nap bizonyos óráiban a lány anyja odateszi a gyereket Léna karjába, és akkor Léna mindent úgy csinál, ahogy az anyja mondja neki. De mégiscsak azt hiszi, hogy az ő tején éhen maradna a pici.

Az ügyvéd olyan hangon beszélt erről a szerencsétlen Lénáról, mintha csak valami élettelen tárgy lenne. Rám viszont olyan mély benyomást tett, hogy soha az életben el nem felejtem. Úgy éreztem, hogy a meztelen melle, amit az országúton mindenkinek odakínált, a legmakulátlanabb jelképe annak az életnek, amit mi, olaszok, azon az 1944-es télen éltünk: mindenünkből kifosztva, akár az állatok, amiknek másuk sincs, csak a tejük, odaadni a kölykeiknek. Közben az ügyvéd reszketegre ijedt, aggodalmaskodó anyja járt ki-be, és úgy hordta a konyhából a tálakat a két kezében, mintha az oltáriszentséget tálalta volna fel. Felvágottat, szalámit és sonkát tett az asztalra meg szögletes német kenyeret, éppolyat, amilyet mi is kerestünk, utána békebeli húslevest adott, metélttel, végül pedig egy kövér főtt tyúkot savanyúsággal körítve. Egy palack finom vörös bort is tett az asztalra. Látszott, hogy az ügyvéd meg az anyja ki akar tenni magáért ez előtt a német ficsúr előtt, aki most, az ütegével a szomszédjuk volt, és ezért nem ártott vele jóban lenni. De a hadnagy igazán ronda fráter volt, mert mielőtt bármihez is hozzányúlt volna, a négyszögletes kenyérre mutatott, és ezt kérdezte: – Tudhatnám, ügyvéd úr, hogyan tett erre szert? Az ügyvéd, aki, mintha magas láza volna, nagykabátban ült az asztalnál, bizonytalanul és tréfásan ezt felelte neki: – Azt kérem, azt ajándékba kaptuk egy katonától, akinek aztán mi is ajándékoztunk valamit... tetszik tudni, hogy van ez háború idején... – A cserebere – mondta erre könyörtelenül a hadnagy –, tilos... és ki volt az a bizonyos katona?

– Ó, ó, hadnagy úr, a bűnről még csak beszél az ember, de a bűnösről nem... kóstolja meg a sonkát, ez nem német, olasz. A hadnagy erre már egy szót se szólt, hanem enni kezdte a sonkát. Az ügyvéd után hirtelen Michele felé fordult a hadnagy figyelme. Megkérdezte tőle, de csak úgy odavetve, hogy mi a foglalkozása; mire Michele habozás nélkül rávágta, hogy tanár. – Mit tanít? – Olasz irodalmat. Ekkor a hadnagy, az ügyvéd legnagyobb csodálkozására, nyugodt hangon így szólt: – Ismerem az irodalmukat... sőt fordítottam is egy olasz regényt németre. – Melyiket? A hadnagy megnevezte a szerzőt, és megmondta a könyv címét is, de én se erre, se arra nem emlékszem; és Michele, aki eddig alig méltatta valami figyelemre a németet, most szemmel láthatóan kíváncsi lett rá, ki is ez az ember; az ügyvéd pedig, látva, hogy a hadnagy szinte bizonyos tisztelettel, mint egyenrangú félhez, úgy szól Micheléhez, szintén változtatott a magatartásán, mintha már örült volna annak, hogy a fiú itt ül az asztalánál, sőt ezekkel a szavakkal fordult a hadnagyhoz: – Bizony, a mi Festánk irodalmár... méghozzá nagy tudású irodalmár – és megveregette Michele vállát. A hadnagy azonban tüntetően keresztülnézett rajta, pedig hát mégiscsak az ügyvéd volt a házigazda, az ő vendége volt. – Két évig éltem Rómában – folytatta Micheléhez fordulva a

német –, és akkor tanultam meg a maguk nyelvét... én magam filozófiával foglalkozom. Az ügyvéd mindenáron bele akart furakodni a beszélgetésükbe, és tréfálózva így szólt: – Akkor ön megérti, miért fogadjuk mi, olaszok filozofikusan mindazt, ami velünk az utóbbi időkben történt... igen, ez a helyes kifejezés, filozofikusan... A hadnagy azonban ezúttal se méltatta egyetlen pillantásra se. Nyakig merült a beszélgetésbe Michelével, csak úgy röpködtek a szájából az írók nevei, könyvek címei, látszott, hogy alaposan ismeri az irodalmat, és azt vettem észre, hogy Michele, szinte akarata ellenére, fukarul, érzést váltott, és ha nem is megbecsüléssel, de legalábbis kíváncsian figyelte. Így ment ez kis ideig, aztán, hogy, hogy nem, a háborúra terelődött a szó és arra, hogy mit jelenthet a háború egy irodalmár vagy egy filozófus számára; és a hadnagy, miután megjegyezte, hogy a háború fontos, sőt szükséges tapasztalat, a következő mondattal rukkolt ki: „De a legújszerűbb és felettébb esztétikus élmény is” – igen, ezt a szót használta, hogy „esztétikus”, amit ugyan én akkor nem értettem meg rögtön, de maga a mondat, mintha tüzes vassal égették volna belém, úgy ragadt meg az emlékezetemben – „a Balkán-hadjárat során éreztem ezt, és tudja-e tanár úr, minek a kapcsán? Akkor jöttem rá, amikor egy üregből lángszóróval füstöltük ki az ellenséges katonákat.” Alig mondta ki az utolsó szót, máris mind a négyen, Rosetta, én, az ügyvéd meg az anyja sóbálvánnyá meredtünk. Később arra

gondoltam, hogy csak szájhősködés az egész, és reménykedtem, hogy soha nem tett ilyet és nem igaz az egész: felhajtott néhány pohár bort, egészen vörös volt az arca, és kicsit csillogott a szeme; de aztán elállt a szívverésem, és belém fagyott a lélek. Ránéztem a többiekre. Rosetta lesütötte a szemét, az ügyvéd anyja idegességében reszkető kézzel igazgatta a terítő redőit; az ügyvéd, akár valami teknősbéka a páncélja alá; a felöltőjébe húzta a fejét. Csak Michele meredt nyílt tekintettel a hadnagyra, majd megszólalt: – Érdekes, ami igaz, igaz, érdekes... és gondolom, még újszerűbb, még esztétikusabb lehet majd annak a repülőnek az élménye, aki egy falu fölött oldja ki a bombáit, és a távozása után a házak helyén egyetlen porkupac marad. Annyira ostoba azért a hadnagy se volt, hogy el ne értette volna a Michele szavaiban rejlő gúnyt. – A háború – mondta kisvártatva – pótolhatatlan tapasztalat, ami nélkül egyetlen férfi sem mondhatja magát férfinak... erről jut eszembe, tanár úr, hogyhogy ön itt van, és nem a fronton? – Melyik fronton? – kérdezte vissza magától értetődően Michele. Furcsa, de a hadnagy ezúttal egyetlen szót se szólt, és beérte annyival, hogy egy csúnya pillantást vessen Michelére, aztán a tányérja fölé hajolt. De azért nem volt elégedett, messziről sugárzott róla a tudat, hogy ha ellenségeinek nem is, de barátainak se tarthatja azokat, akikkel itt együtt ül. Egyik pillanatról a másikra elfordult Michelétől, talán, mert nem látta eléggé beijedtnek, és újból az ügyvédre rontott. – Kedves ügyvéd úr – mondta váratlanul, és az asztalra mutatott

–, ön itt tejben-vajban fürdik, amíg a környéken éhen vész a nép... honnan szerzett össze ennyi finom falatot? Az ügyvéd meg az anyja jelentőségteljes pillantást váltott. Az asszony szemében zavart félelem, a férfiéban bizakodás tükröződött, és ő is szólalt meg. – Biztosíthatom felőle, hogy egyébként nem így élünk... mindezt csupán az ön tiszteletére készítettük. A hadnagy egy pillanatig hallgatott, majd ezt kérdezte: – Önnek birtoka van itt a völgyben, nemde? – Igen. Bizonyos értelemben véve, igen. – Hogyhogy bizonyos értelemben véve? Azt beszélik, hogy a völgy fele az öné. – No nem, kedves hadnagy úr, ezt csak egy hazug vagy egy irigy ember mondhatta önnek, vagy olyan, aki hazug is, irigy is... van néhány narancsos kertem... mi ugyanis kertnek hívjuk ezeket a szép narancsligeteket. – Azt beszélik, hogy ezek a kertnek titulált ligetek rengeteg pénzt hoznak... ön gazdag ember. – Gazdag éppenséggel nem vagyok, hadnagy úr... elélek a magaméból. – És tudja ön, hogyan élnek a parasztjai itt, a környéken? Az ügyvéd végre rájött, hogy milyen irányba fordult most a beszélgetés. – Jól – szólalt meg méltósággal –, akik ebben a völgyben élnek, azoknak jobb a soruk, mint a többieknek. A hadnagy éppen egy darab tyúkhúst vágott magának, majd a

késével az ügyvéd felé bökött. – Ha ezeknek jó az életük – szólt mereven –, képzelem, hogy élnek azok, akik rosszul élnek. Láttam, hogy él önöknél a paraszt. Akár az állat, a háza is inkább istálló, mint ház, enni is állatnak valót eszik, a ruhája meg rongy, semmi más. Németországban egyetlen paraszt sem él ilyen körülmények között. Nekünk lesülne a képünkről a bőr, ha otthon a mi parasztjaink így élnének. Az ügyvéd, már csak az anyja miatt is, aki csak úgy lövellte feléje a könyörgő pillantásait, hogy „ne add alá a lovat, hallgass”, megvonta a vállát és nem felelt. – Nos, kedves ügyvéd úr – feszegette tovább a hadnagy a kérdést –, minderre semmi válaszolnivalója sincs? – Ők azok – szólt az ügyvéd –, akik így akarnak élni, efelől biztosítom, hadnagy úr... nem ismeri a mi parasztjainkat. – Ez nem így van – erősködött a hadnagy önök, földbirtokosok azok, akik ezt az életet szabták meg nekik. Minden ezen múlik – és megkopogtatta a homlokát – a fejen. Márpedig Olaszországban önök a fej és az önök hibája, ha a parasztjaik állati életet élnek. Az ügyvéd ezúttal, mintha valóban megijedt volna, és nagy erőfeszítéssel gyűrte magába az ételt, ami azon is meglátszott, hogy minden falatnál úgy mozgatta a torkát, mint a tyúk, mikor a szemet nyeli. Anyjának arca meg maga a zavar, és láttam, amint a terítő alatt, suttyomban, összefonja az ölébe ejtett kezét: imádkozott, Isten kegyelmébe ajánlotta magát. – Volt idő – folytatta a hadnagy –, amikor csak egy-egy városukat ismertem, a legszebbeket, és ezekben is csupán a műemlékeket. De

most, hála a háborúnak, alaposan megismertem az önök hazáját, bejártam keresztül-kasul. És tudja, mit mondok önnek, tisztelt ügyvéd úr? Önöknél olyan különbségek vannak az egyes társadalmi osztályok között, hogy az egyenesen botrány. Az ügyvéd némán ült, de rántott egyet a vállán, mint aki azt mondja, hogy „mit tehetek én erről?” A hadnagy ezt észrevette, és felcsattant: – Nem úgy van az, kedves uram, ez a dolog éppen önön és az önhöz hasonlókon múlik, ügyvédeken, mérnökökön, orvosokon, tanárokon, értelmiségi embereken. Bennünket, németeket, például felháborított az a képtelen megkülönböztetés, amit az olaszok a tisztjeik, illetve a közkatonáik között tesznek: a tisztek ruhája csupa paszomány, különleges szövetből készül, különleges ételeket fogyasztanak, különleges, kiváltságos bánásmódban részesülnek minden tekintetben. Az egyszerű olasz katona meg rongyokban jár, állatnak valót eszik, és úgy is bánnak vele, mint az állattal. Ehhez mit szól, kedves ügyvéd úr? – Azt – szólalt meg most az ügyvéd –, hogy mindez igaz. És én vagyok az első, aki ezt mélyen elítéli. De mit tehetek ellene én, egymagam? – Nagyon rosszul teszi, ha ezt kérdezi, kedves uram – szúrt feléje a másik. – Az ügy ugyanis éppenséggel önre tartozik, mert ha ön és az önhöz hasonló emberek komolyan akarnák, hogy megváltozzék ez a helyzet, meg is változnék. Tudja ön, miért vesztette el Olaszország a háborút, és miért kell eltékozolnunk most itt, az olasz fronton annyi drága katonánkat? Pontosan a miatt a nagy

megkülönböztetés miatt, amit a katonáik és a tisztjeik között tettek, a miatt a nagy különbség miatt, ami az olasz nép és önök, azaz uralkodó osztályuk között van. Az olasz katona azért nem harcol, mert úgy gondolja, hogy ez a háború az önök háborúja, nem pedig az övé. És éppen azzal nyilvánítják ki az ellenségességüket, hogy nem harcolnak. Ehhez mit szól, tisztelt ügyvéd úr? Az ügyvéd, talán, mert nagyon felpiszkálták ezek a szavak, ezúttal legyűrte a félelmét, és ezeket mondta: – Igaz, ezt a háborút a nép nem akarta. De én sem. A fasiszta kormány kényszerítette ránk. Márpedig a fasiszta kormány nem az én kormányom, efelől biztosíthatom. – No nem, kedves uram – emelte fel kissé a hangját a német ez túlontúl kényelmes állapot. Ez a kormány igenis az ön kormánya. – Az én kormányom? Ön nyilván tréfál, hadnagy úr. – Francesco – szólt ekkor közbe az anyja –, az égre kérlek... az Isten szerelmére... – Bizony, hogy az öné – kardoskodott tovább a hadnagy. – Bebizonyítsam? – Ugyan mivel bizonyítaná? – Én önről mindent tudok, kedves uram, tudom például, hogy antifasiszta, hogy liberális. De azért itt a völgyben mégsem a parasztokkal vagy a munkásokkal fog össze, hanem a fascio titkárával... nos, erről mi a véleménye? Az ügyvéd ismét csak a vállát vonogatta: – Azt, hogy nem vagyok sem antifasiszta, sem liberális, nem politizálok, hanem csak a magam dolgaival törődöm... Ami pedig a

fascio titkárát illeti, az egészhez semmi köze. Együtt jártunk iskolába, sőt a húgom révén, aki az ő egyik unokatestvéréhez ment férjhez, még távoli rokonom is... önök, németek, bizonyos dolgokat képtelenek megérteni... Nem ismerik eléggé Olaszországot. – Nem, kedves uram, igen szép és jó bizonyíték az enyém... önök, fasiszták és antifasiszták egymáshoz vannak kötözve, mert egyazon osztályhoz tartoznak... és ez a kormány, akár fasiszták, akár antifasiszták, az önök kormánya, mert az önök társadalmi osztályának a kormánya... Így van ez, kedves uram, ezt mondják a tények, és minden más üres fecsegés. Izzadság gyöngyözött az ügyvéd homlokán, pedig a vityillóban hideg volt; az anyja, mivel nagy zavarában már nem tudott mihez kezdeni, felállt és reszkető hangon így szólt: – Hát akkor én kimegyek és készítek egy csésze finom kávét – és már el is tűnt a konyhaajtó mögött. – Én nem vagyok olyan ember – jött tovább a szó a hadnagyból, mint a legtöbb hazámfia, aki éppoly buta, mint önök, olaszok... ők a sok szép műemlék miatt szeretik Olaszországot, meg tetszik nekik a sok gyönyörű táj is, amilyenekhez fogható nincs a világon... vagy ráakadnak egy olaszra, aki beszél németül, és az anyanyelvűk hajlatán elérzékenyülnek... avagy feltálalnak nekik egy jó ebédet, mint ön ma énnekem, és poharazgatás közben összebarátkoznak önökkel. Hát én nem effajta ostobán naiv német vagyok. Én tisztán látok, és ezt, kedves uram, a szemébe is mondom. Ekkor magam se tudom, miért, talán mert megesett a szívem azon a nyomorult ügyvéden, szinte minden meggondolás nélkül hirtelen

így szóltam: – Tudja ön, hogy miért hívták meg ide ebédre? – Miért? – Azért, mert önök, németek, félelmet keltenek az emberekben, és fél is önöktől mindenki, és az ügyvéd úr csak csillapítani szerette volna önt, akár a vadállatot, egy jó falattal. Különösen

hangzik,

de,

ha

csupán

egy

pillanatra

is,

elszomorodott, elkeseredett az arca: senki, még egy német se hallja szívesen, hogy félelmet kelt az emberekben, akik egyedül a félelmük miatt kedveskednek neki. A megrettent ügyvéd menteni akarta a menthetőt, és közbeszólt: – Ne hallgasson rá, hadnagy úr... egyszerű asszony, bizonyos dolgokat nem ér fel ésszel. A hadnagy azonban egy kézmozdulatával csendre intette, és ezzel a kérdéssel fordult felém: – És okát is tudná adni, hogy miért keltünk mi, németek, félelmet az emberekben? Épp olyanok vagyunk, mint mindenki más. Nekem ekkor már nekieredt a nyelvem, és bele is kezdtem: – Szó sincs róla, egy ember, aki igazán ember, nem lelheti örömét abban, hogy egy élő katonákkal zsúfolt üreget lángszórókkal füstöljön ki, pedig ön az imént éppen erről beszélt. Nem is tudom, mi történt volna, ha, szerencsénkre, a szavaimba vágva, hirtelen dörögni nem kezdenek, elszórtan és tompán, a völgy légelhárító ágyúi, amiknek a sorozatait még az ágyútűznél is nagyobb dörejjel szakították meg a lezuhanó bombák. Ugyanakkor távoli moraj töltötte meg a levegőt, ami egyre közeledett, egyre

erősödött. – Repülők – ugrott azonnal talpra a hadnagy –, rohanok az ütegemhez – és feldöntve maga körül a székeket és mindent, ami útjában állt, elviharzott. A hadnagy sebes távozása után az ügyvéd tért elsőnek magához: – Gyorsan, gyorsan, gyerünk az óvóhelyre. Felállt és már ment is előttünk ki a vityillóból, a szabadba. Ott, az egyik sarokban, a föld felszínén kis nyílás látszott, amit feltornyozott gyeptéglák és homokzsákok védtek. Az ügyvéd egyenesen a nyílásnak tartott, és egy kis falépcsőn megindult lefelé. – Gyorsan, mert egy pillanat alatt itt vannak a fejünk felett – ismételgette. És csakugyan, a légelhárító ágyúk dörgésén át is hallani lehetett a gépek eszeveszettebb moraját, mintha közvetlenül a tisztást körülvevő fák mögül jött volna. Aztán elcsendesedett minden, és a kis föld alatti szobában, ami, úgy hiszem, éppen a tisztás alá volt vájva, mindőnket sötétség fogott körül. – Persze, bomba ellen nem véd – szólalt meg az ügyvéd –, de a gépfegyvergolyókat legalább felfogja... egy méternyi föld van a fejünk felett meg a zsákok. Elég az hozzá, nem is tudom, meddig álldogáltunk lélegzetünket visszafojtva ott, a sötétben; egyszer-egyszer ugyan hallottuk a légelhárító ágyúk dörrenését, de csak tompán és ez volt minden. Végül az ügyvéd kis rést nyitott az apró ajtón, megállapította, hogy a zaj elült, és feljöttünk a szabad levegőre. Rámutatott néhány tépett és lyukas homokzsákra és még egy sárgaréz, ujjnyi hosszú lövedéket is

felvett a földről. – Ha egy ilyen eltalálja az embert, az biztos halál – mondta. – Áldott gépek – emelte az égre a szemét –, gyertek csak gyakran. Remélhetőleg

megszabadítottak

bennünket

ettől

a

vadállat

hadnagytól. – Ne beszélj így, Francesco – korholta az anyja. – Ő is felebarátunk, s az ember ne kívánja senki halálát. – Még hogy ő az én felebarátom? – replikázott az ügyvéd. – Legyen átkozott, és legyen átkozott az ütege meg az a nap is, amikor ide került. Ha elmegy, ezerszer különb ebédet adok, mint ma. Értitek? Mindannyian a vendégeim vagytok. Mást se tett, csak szívből jövő gyűlölettel szidta a német hadnagyot. Aztán visszamentünk a vityillóba és kávéztunk, majd az ügyvéd anyja átvette tőlünk a tojást, és adott érte egy kis lisztet meg egy kis babot. Végül búcsút vettünk egymástól, és elindultunk hazafelé. Későre járt már és miután elcseréltük a tojást, már alig vártam, hogy megint odafenn legyek Sant' Eufemián. Lenn, a völgyben, csupa kellemetlen találkozásunk volt csak: először az orosz a két lovával, aztán az a szegény tébolyodott lány, végül meg a német hadnagy. Ezzel a némettel kapcsolatban főként egy dolog dühített – szólalt meg útközben Michele. – Micsoda? Az, hogy náci létére is igaza volt. Na és?! – mondtam én. – Néhanapján ők is ráhibázhatnak az

igazságra. – Soha – szólt és leszegte a fejét. Szerettem volna megkérdezni tőle, mivel magyarázza, hogy az a vad náci, aki kéjelegve égetett meg embereket a lángszórójával, világosan

látta,

hogy

mennyi

igazságtalanság

van

nálunk,

Olaszországban. Michele mindig azt magyarázta nekünk, hogy azok, akik átérzik az igazságtalanságot, azok jóravaló emberek, a legkülönbek, egyedül őket tiszteli. És lám, ez a hadnagy, aki ráadásul még filozófus is volt, látta az igazságtalanságot, de ugyanakkor öröme telt az öldöklésben is. Hát ez meg hogyan lehetséges? Talán az igazság nem is olyan jó dolog. De nem mertem közölni vele a gondolataimat, már csak azért se, mert láttam, hogy nagyon letört és szomorú. Így értünk vissza a völgyből Sant' Eufemiára, jóval sötétedés után.

Hetedik fejezet Az egyik tramontánás januári napon, amikor az áttetsző és fényes égbolt olyan volt, mint valami hatalmas kristály, ébredéskor Rosetta meg én távoli és szabályos időközönként megismétlődő morajt hallottunk a tenger felől, onnan, ahol az ég beszegte a vizet. Az első, tompa dörej úgy hatott, mintha valaki egy óriási ökölcsapást mért volna a levegőégbe, a másodikról pedig, ami nemsokára rá már jóval erősebben és jóval hallhatóbban szólt, azt hihette az ember, hogy az első visszhangja. Domm, domm, domm, szólt egyre-másra szüntelenül; ez a komor és fenyegető moraj még szembetűnőbbé tette, hogy milyen szép nap virradt ránk, milyen ragyogó a napfény, és milyen azúrkék az ég. Két álló napon át, éjjel-nappal, szünet nélkül döngött; és aztán az egyik reggelen kis pásztorfiú érkezett hozzánk az erdőből, kezében nyomtatott papírdarab, amit az egyik cserjésben talált. A röpcédulát az angolok készítették, de német nyelven a németek számára; és mivel ott fenn csak Michele tudott úgy-ahogy németül, neki hozták el; ő pedig miután végigolvasta, elmondta nekünk, hogy rengeteg angol szállt partra Rómához közel, Anzio vidékén, és hogy éppen most nagy csata folyik, amiben az angol hadihajók is részt vesznek, meg a tüzérségük, a harckocsijaik és a gyalogságuk is, és hogy törnek előre Róma felé, és a jelek szerint már nincsenek messze Velletritől. Erre a hírre az evakuáltak egymás karjába estek, szorongatták egymás kezét, és nagy örömükben csókolóztak. Azon az estén, a szokástól eltérően, senki

nem feküdt le korán, hanem szomszédoltak, járták a kunyhókat, magyarázgatták a partraszállást, és örvendeztek rajta. A következő napok azonban nem hoztak semmi újdonságot. A tompa ágyúmoraj ugyan továbbra is odahallatszott az ég aljáról, valahonnan Terracina felől, de, ahogy tüstént meg is tudtuk, a németek nem tágítottak. És azután, néhány nap múlva, pontos híreink jöttek; az angolok valóban partra szálltak, de a készenlétben álló németek bevetették ellenük isten tudja, hány divíziójukat, és kemény harcok után meg is állították őket. Most az angolok ott rostokoltak a tengerpart egy meglehetősen kis területén, elreteszelve; és a németek rengeteg ágyúval lőtték ezt a partszegélyt, mintha célba lőnének, szóval, úgy állt a helyzet, hogy egykettőre visszaszorítják az angolokat a hajóikra, amelyek ott horgonyoztak a part közelében, készen arra, hogy felvegyék a katonákat, ha kudarcba fullad a vállalkozásuk. Ezekre a hírekre mindenkinek megnyúlt a képe Sant' Eufemián, és az evakuáltak másról se beszéltek, csak arról, hogy az angolok nem értenek a szárazföldi hadviseléshez, mert ők tengerésznemzet, a németeknek viszont a vérükben van a szárazföldi háború, így hát az angolok sohase is bírnak el velük, és a németek biztos meg is nyerik a háborút. Michele szóba se állt az evakuáltakkal, mert, ahogy mondta, nem akarja összerúgni velük a patkót. De minket biztosított afelől, hogy a német győzelem teljesen lehetetlen; és mikor egyszer megkérdeztem tőle, hogy mire alapozza ezt a véleményét, csupán ennyit mondott: – A németeket már a kezdet kezdetén legyőzték. Annak a jellemzésére, hogy mennyire tájékozatlanok voltunk

odafenn, és hogy azok a szinte egytől egyig írástudatlan parasztok mennyire eltorzították azt a néhány kósza hírt is, szeretnék most elmesélni egy kis történetet. Mivel semmi bizonyosat nem tudtunk az anziói partraszállás felől, Filippo és egy másik evakuált, aki ugyancsak kereskedő volt, elhatározta, hogy szívesen megfizet Paridének, ha a hegyi öszvérutakon elmegy az egyik elég távoli ciociariai faluba, ahol, tudomásuk szerint, élt egy körorvos, akinek volt rádiója. Paridé ugyan se írt, se olvasott, ez igaz, de a fülét azt hegyezte, és mint mindenki, ő is meg tudta hallgatni a rádiót és a körorvossal még el is tudta magyaráztatni magának, amit hallott. Még némi pénzt is adtak neki, hogy útközben, ha szerét ejtheti, vásároljon valami ennivalót, lisztet, babot, zsírféleséget, szóval, amit csak talál. Paridé felnyergelte a szamarát, és az egyik pirkadaton nekivágott. Három napig járt oda és egy késő délután tért meg. Alig látták felbukkanni, amint kantáron húzva szamarát jött le a hegyről, minden evakuált feléje rohant, köztük elsőnek Filippo, meg a kereskedő barátja, akik a fizetségét adták a rádió-hallgatásért. Alig tette a lábát a fullasztóra, már mondta is Paridé, hogy élelmet sehol se talált, mert mindenütt ugyanúgy koplal a nép, mint Sant' Eufemián, sőt még rosszabb a soruk. És már ment is a kunyhója felé, utána meg az egész emberfalka. A kunyhójában letelepedett egy lócára, körébe a családja, Michele, Filippo meg még sokan mások, férőhely híján azonban többen kinn rekedtek, de azért maradtak azok is, hisz kíváncsiak voltak, mit hallott Paridé. Elmondta, hogy hallotta a rádiót, de az nem sokat beszélt a

partraszállásról, csak annyit, hogy az angolok meg a németek tartják az állásaikat, és nem mozognak. Beszélgetett azonban a körorvossal és sok más emberrel, akik az előző napokon hallgatták a rádiót, és megtudta tőlük, miért nem sikerült a partraszállás. Na és miért, kérdezte tőle Filippo; mire Paridé egyszerűen azt felelte, hogy az egésznek egy nő az oka. Erre a hírre mindőnknek leesett az álla; Paridé beszélt tovább és elmondta, hogy a partraszállást egy amerikai admirális irányította, aki a valóságban német ember, csakhogy ezt senki se tudta róla. Az admirálisnak volt egy csillagszép lánya, a lány pedig egy tábornok fiának a jegyese. Ennek a fiúnak az apja kommandírozta az összes Európában lévő amerikai csapatokat. Az alávaló kölyök azonban megsértette az admirálisékat, felbontotta a jegyességet, visszaadta a nászajándékokat, még a gyűrűt is és egy másik nőt vett feleségül. Mire a menyasszony apja, az admirális, akiben német vér folyt, bosszút forralt, és titokban értesítette a honfitársait a partraszállásról, úgyhogy mire az angolok Anzio elé értek, a németek már pontos hadrendben és harcra készen várták őket az ágyúikkal. De azért most már rájöttek a dologra, bebizonyosodott az admirálisról, bár ugyancsak megjátszotta az amerikait, hogy német, és le is tartóztatták és nemsokára perbe is fogják és biztos, hogy a végén agyonlövik. Paridé híreit vegyes érzésekkel fogadták az emberek. Egyesek, a legtudatlanabbak és a legegyszerűbbek, fejcsóválva hajtogatták, hogy „tudott dolog – minden mögött asszonynép bújik meg... régi nóta, bajt hoz a szoknya”. De sokan mérgesen morogtak, képtelenségnek tartották, hogy a rádió ekkorát lódítson. Michele csupán ennyit kérdezett

Paridétól: – Biztos vagy abban, hogy ezt a rádió mondta be? Paridé kitartott amellett, hogy a körorvos, de mások szerint is a hírt a londoni rádió röpítette világgá. – Mondjad csak – faggatta tovább Michele –, nem valami pletykafészektől hallottad véletlenül a piactéren? – Miféle pletykafészektől? – Csak úgy kérdezem. Ugyanis Gano di Maganza esetének új változata az egész. Szó, ami szó, nagyon érdekes. Paridé nem érezte a gúnyt Michele szavaiban, és elismételte, hogy a hír minden szava a rádió szava, az pedig nem hazudik; én azonban kisvártatva megkérdeztem Michelétől, hogy ki ez a Gano di Maganza, mire elmagyarázta, hogy az illető valamikor sok-sok évszázaddal ezelőtt szintén tábornok volt, és a törökök elleni csatában elárulta a császárját. – Látod – szóltam erre mégiscsak megtörténik az ilyen... nem állítom, hogy Paridé biztos igazat beszélt, de nem is mondott lehetetlenséget. Erre elnevette magát, és így szólt: – Bárcsak manapság is ilyen eseteken múlna a világ sora. Szóval, hogy a partraszállás ezért vagy azért, kudarcba fulladt, nem maradt más hátra, mint várni. De, mint ahogy a közmondás is tartja, hogy „a várakozást s a kínt egyazon anya szülte”, mi is egész januárban, de még februárban is csak egyre várakoztunk ott fenn, Sant' Eufemián, hát felénk is közeledett nap mint nap kicsit a vég. Egyhangúan teltek a napok, hisz akkoriban már minden egyformán

ismétlődött és mindennap az utolsó hónapok eseményei történtek meg újból és újból. Mindennap felkeltünk, fát aprítottunk, tüzet gyújtottunk a kunyhóban, főztünk és ettünk, utána meg, hogy vacsoráig elüssük az időt, kódorogtunk a fullasztókon. Szintúgy naponta jöttek és bombáztak a repülőgépek. Mindennap; reggeltől estig és estétől reggelig hallatszott azoknak az istenverte anziói ágyúknak a dörgése, lőttek szünet nélkül, de bennünket már nem ültettek fel, mert tudtuk, hogy se az angol, se a német nem mozdul a helyéről. Szóval mindennap ugyanolyan volt, mint az előző; de a felzaklatott feszültebbé,

és

türelmetlen

elkeserítőbbé,

reménykedés fájdalmasabbá,

azért

mindegyiket

unalmasabbá

és

kimerítőbbé tette a megelőzőnél. És azok az órák, amik Sant' Eufemia-i életünk kezdetén oly gyorsan illantak el, most ólomlábakon jártak, mintha sose lenne végük, és az emberen mondhatatlan levertség vett erőt. Ami a leginkább elnyűtte az idegeinket, az a folytonos fecsegés volt, ami a zabáról folyt. Minél kevesebb volt belőle, annál többet prézsmitáltak róla; és a beszélgetésekből most már nem a jobb falat utáni vágy érződött ki, hanem a félelem, hogy nem jut majd elegendő senkinek. Meleget már mindenki csak egyszer evett napjában, és óvakodtak barátokat hívni az asztalukhoz. Filippo szavával élve: „Mindenki testi-lelki barátom itt, de ilyen időkben terítsen ki-ki saját magának.” A soruk persze azoknak ment még úgy-ahogy akiknek pénzük volt, azaz Rosettának meg jómagamnak, Filippónak és egy Gerenda nevű evakuáltnak; de azért mi, az úgynevezett módosabbak is éreztük, hogy előbb-utóbb a pénzünkkel

se megyünk semmire. A paraszt ugyanis, aki kezdetben olyan pénzsóvár volt, mert szegény feje, békeidőben sose jutott pénzhez, szintén kezdte érteni a dürgést, és lassacskán felfedezte, hogy az ennivaló többet ér a pénznél. – Most jött el a mi időnk – mondták kissé komoran, némi bosszúálló éllel – ...most mi parancsolunk, mert az élelem a mi kamránkban van... és csak azt lehet megenni, a pénzt nem. De azért én tudtam, hogy ezekben a szavakban egy kis hencegés is rejtőzik, hisz ők is éppen hogy megvoltak: a szegény hegyi paraszt se győzi tömögetni a réseket az újig és április-május táján már ő is vadássza a garast élelemre, amivel kihúzhatja júliusig. Hogy mit ettünk? Naponta egyszer vízben főtt babot, amibe egy kávéskanálnyi zsírt, egy kevés konzervparadicsomot meg egy darabka kecskehúst is tettünk, és utána néhány szem aszalt fügét. Reggel pedig, ahogyan már említettem is, szentjánoskenyeret vagy hagymát egy vékonyka szelet kenyérrel. Főleg a só hiányzott borzasztóan, mert a sótlan étel alig megy le az ember torkán, és ahogy a szájába veszi, már hányingere támad tőle, olyan íztelen és szinte édeskés, mintha csak romlott és penészes lenne a falat. Egy csepp nem sok, de annyi olajunk se volt már; zsírom meg kétujjnyi ha maradt egy csupor fenekén. Olykor-olykor rám nevetett a szerencse, mint akkor is, amikor két kiló krumplihoz jutottam. Vagy amikor hegyi pásztoroktól egy negyven dekás juhsajtot vettem, ami ugyan kőkemény volt, de finom, pikáns ízű. Mindezt azonban a puszta szerencse hozta, ritkán esett meg, számítani nem lehetett az ilyenre.

Ekkoriban, március elején, a táj már mutogatni kezdte a tavasz első jeleit. Az egyik reggelen például, ahogy nézegettünk le a fullasztóról, a lejtő ködéből a szemünkbe libegtek az első, fehér mandulavirágok: akkor éjjel nyíltak ki, és mintha csak a hideg reszkettette volna tündér-fehérségüket a szürkés ködben. Mi, evakuáltak, a virágnyílást jó jelnek vettük: jön a tavasz, kiszáradnak az utak, az angolok elindulnak megint előre. A parasztok azonban a fejüket rázták: a tavasz éhséget jelent. Tapasztalatból tudták, hogy a tartalékuk nem elég újig, és ugyancsak meghúzták a nadrágszíjukat, és törték a fejüket, mit ehetnének anélkül, hogy a tartalékukhoz kellene nyúlni. Paridé például nádcsapdákat állított fel a fullasztón a vörösbegyeknek meg a pacsirtáknak: de ezekből a csöppnyi állatkákból négy-öt is kellett ahhoz, hogy egy rendeset nyelhessen belőlük az ember. Meg kelepcét állított a vidék rókáinak, ezeknek az apró tűzpiros jószágoknak is, amiket aztán megnyúzott és néhány napig vízben puhított, majd erős-édes mártásban főzte meg a húsukat, hogy a vad-ízét így elvegye. A legfőbb segélyforrás azonban a cikória volt, de nem az a fajta, amit Rómában esznek, ami egyazon növény mindig és sose változik, hanem minden ehető füvet így hívtak. Én is egyre gyakrabban szorultam erre az úgynevezett cikóriára; és a délelőttöt Rosetta meg Michele társaságában olykor cikóriaszedéssel töltöttem a fullasztón... Korán felkeltünk, ki-ki fogott egy bicskát meg egy szatyrot, és elkezdtük járni a lejtőt, hol a házaink alatt, hol felettük, és vágtuk a füvet. Az ember el se hinné, hogy mennyi az ehető fű, voltaképpen csaknem mind az. Én ugyan némileg már kiismertem magamat a fűféleségek között, mert

kislánykoromban szedtem eleget, de már csaknem egészen elfeledtem a nevüket, meg a fajtáikat. Az első alkalommal velem jött Luisa, Paridé felesége, hogy eligazítson; és így elég hamar kiismertem magamat, akárcsak a parasztok, és ráismertem név szerint, meg a formájukról is a cikória különböző fajtáira. Csak néhányra emlékszem: a sötétzöld suszterfűre, aminek zsenge és édes a levele meg a szára, és amit a városon zsázsának hívnak; a nyúlcsalogatóra, ami a fullasztók kövei közt burjánzott és vékony hosszúkás és húsos leveleinek zöldje már-már kékbe játszott; a tejoltó galajra, erre a lapos fűre, aminek négy-öt pelyhes, zöldessárga levele egészen a földhöz lapul; az igazi, hosszú szárú, fogas és hegyes levelű cikóriára; az apró levelű mentára; a macskamentára, meg még tudom is én, hányra. Ahogy mondtam, jártunk le-fel a fullasztókon, és nemcsak mi, hanem mindenki szedte a cikóriát, és furcsa volt látni a hegyoldalt tele néppel, amint leszegett fejjel lépnek egyet-egyet, akárha a purgatóriumi lelkek lettek volna. Úgy tűnt, hogy valami elvesztett holmijukat keresik, pedig az éhség hajtotta mindőjüket találni olyasvalamit, amit soha nem vesztettek el. Hosszú ideig, két-három óra hosszat, sőt még tovább is tartott ez a cikóriaszedés, mert egy mély tányérra valóhoz egy púpozott köténnyit kellett vágni, aztán meg annyi, hogy mindenkinek, aki akart, jusson, nem is igen termett, és így idővel mindig messzebbre kellett elmenni érte és mindig tovább kellett kutatni utána. Végül is kevés haszna lett a nagy fáradozásnak; ha az ember két vagy három kötényre való cikóriát kifőzött, két vagy három narancsnyi gombóc lett belőle. A kifőzés után a cikóriát egy

serpenyőben, ami éppen, hogy szaglott még a zsírtól, megpároltam, és így, ha táplálni nem is táplált, de legalább megtömte a hasunkat, és becsapta az éhségünket. A cikóriaszedéstől azonban egész napra holt fáradtak lettünk. És amikor este odafeküdtem Rosetta mellé a kemény ágyba, a száraz kukoricahánccsal tömött zsákunkra, alig hunytam le a szememet, nem a sötétet láttam, hanem végtelen cikóriamezők táncoltak előttem. És hiába is próbáltam elaludni, mert egy jó darabig csak ide-oda hajladozó cikóriák fonódtak össze a szemem előtt, míg végül, a hosszú szendergés után, álomba zuhantam. De, mint már mondtam, ez idő tájt az volt a legutálatosabb, hogy az éhség miatt az evakuáltak egész álló nap csak ennivalóról beszéltek. Én is szeretek enni; készségesen elismerem, hogy enni fontos, mert étel nélkül úgy megbénul az ember, hogy ennivalót keresni se jut ereje. De, ahogy Michele is nemegyszer megmondta, akadnak sokkalta fontosabb megbeszélnivalók; aztán meg, ha az ember üres hassal beszél ennivalóról, kettős kínnal vereti magát: az éhség meg a jóllakottság ilyenkor egyszerre jár az eszében. Főleg Filippo volt az, aki minduntalan a zabát emlegette. Néhanapján, hogy a fullasztót jártam, láttam, amint ott ül egy kövön, körülötte egy csomó evakuált, és ahogy a közelükbe mentem, hallom a hangját: – Emlékeztek? Az ember csak áttelefonált Nápolyba, és rendelt magának

asztalt

ötödmagammal,

az csupa

egyik

vendéglőben.

nagybélű

legénnyel,

Aztán, kocsiba

negyedvágtuk

magunkat, és gyerünk. Egy órakor ültünk asztalhoz, és ötkor álltunk

fel. Hej, mit összeettünk? Spagettit halas mártással, meg külön halat, tintahalat, meg rákot, meg osztrigát; sült és főtt orádát, meg cefaluszt majonézzel; palombót borsóval, kardhal-szeleteket, rostonsült tonhalat; finom, puhára főtt polipot. Szóval, két-három órán át más se ment, csak egyik halfajta a másik után, egyik mártás a másik után. Kifogástalan úriemberek módján ültünk az asztalhoz; de kigombolt mellénnyel, laza nadrágszíjjal álltunk fel, akkorákat böfögtünk, hogy beleremegtek az ablaküvegek, mindőnkön több volt két vagy három kilóval. Persze, fejenként egy-egy flaska bort is lenyeltünk. Ezt nevezem, igaz? Végigehet-e az ember valaha is még egyszer egy ilyen ebédet? – Ha ideérnek az angolok, jön velük a bőség is, Filippo – szólalt meg valaki. Ekkoriban, az egyik nap, amikor szokás szerint ugyancsak az ennivalóról beszéltek, tanúja voltam egy szóváltásnak, ami Filippo és Michele közt folyt le: – De jó volna most egy disznó – így az apa. – Már vágnám is, és csinálnám belőle a finom, ujjnyi vastag, ötvendekás sült szeleteket... a mindenségét, fél kiló disznóhústól újjászületik az ember. Michele, aki ezúttal véletlenül hallgatta az apja szavait, váratlanul megszólalt: – Ez esetben semmiben sem különböznél a kannibáloktól. – Ugyan miért? – Mert disznó falna disznót. Filippo elképedt, hogy így legorombította a saját fia, el is vörösödött, és nyomatékkal rászólt:

– Te nem tiszteled a szüléidét. – Nemcsak hogy nem tisztelem – szólt Michele –, hanem szégyellem magam miattuk. Filippót megint fejbe verte a kemény és engesztelhetetlen hang, és csupán ennyit jegyzett meg higgadtan: – Ha nem lett volna apád, aki fizet érted, nem tanulhattál volna, és most nem kéne szégyenkezned miattunk... de ez az én bűnöm. Ezekre a szavakra Michele kis időre elnémult, majd így szólt: – Igazad van... nem kellett volna itt hallgatnom titeket, ezután majd távol tartom magam tőletek, és annyit beszélhettek zabáról, amennyit akartok. Tán első ízben történt meg odafenn, hogy igazat adott neki a fia, és ezért Filippo békülékenyen és szinte meghatottan felelt neki; – Ha úgy akarod, beszélhetünk másról... igazad is van, mi fenének emlegetjük folyton azt az ennivalót?... beszéljünk másról. Michelét azonban elfogta a viperaméreg, megfordult, és kiabálni kezdett: – Helyes, de miről? Arról, hogy mit teszünk, ha majd ideérnek az angolok? Vagy a bőségről? Az üzletről? Vagy arról, hogy mit lopott el tőled a felesbérlőd? Miről beszéljünk, mi? Ezúttal belefagyott Filippóba a szó, mert ezeken és néhány hasonló dolgon kívül valóban nem tudott miről beszélni, és Michele csaknem mind felsorolta, és neki se jutott az eszébe semmi más. Michele, hogy kiadta a mérgét, eltávozott, Filippo pedig, alig tudta a fiát elég messze, egy kézmozdulatot tett, mint aki azt mondja, hogy „kicsit kótyagos, el kell neki nézni”; és az evakuáltak egymás után

biztatgatták, erősitgették az igazát: – Sok minden van a te fiad fejében, Filippo... jól tetted, hogy taníttattad, jóra adtad a pénzedet... ez a fontos, a többi nem számít. Michele még aznap, kissé leverten ezt mondta nekünk: – Igaza van apámnak, nem tisztelem én őt úgy, ahogy kellene. De amikor a hasáról beszél, elkap az indulat, elvesztem a fejem. Megkérdeztem, hogy miért olyan ingerült, ha az ennivalót emlegeti az apja. Egy pillanatig gondolkozott, majd így válaszolt: – Ha tudnád, hogy holnap meg kell halnod, az ennivalót emlegetnéd-e? – Nem. – Na látod, márpedig mi éppenséggel ilyen helyzetben vagyunk. Holnap vagy évek múlva, nem fontos, de meghalunk. Miért beszélünk hát ilyen

hülyeségekről, miért éppen ilyenekkel

foglalkozunk akkor, amikor a halálunkra várunk? Nem értettem, mit akar ezzel mondani és faggattam tovább: – És mi az akkor, amiről beszélhet az ember? Megint elgondolkodott egy kicsit és aztán megszólalt: – Jelenlegi helyzetünkben például elbeszélgethetnénk arról, hogy miért is jutottunk idáig? – Nohát miért? – Erre már ki-ki feleljen saját magának – válaszolta nevetve. – Jó, de apád éppen azért beszél annyit ennivalóról, mert nincs, és az ember, úgyszólván akarata ellenére is folyton arra gondol. – Lehet – fejezte be. – De a baj az, hogy apám szájából mindig ugyanezt hallod, akkor is, ha van mit enni, meg a többiek se

szűkölködnek. Közben persze ugyancsak fogytán volt az élelmünk, és mindenki tartogatta azt a kevéskéjét, amije még volt; és elsősorban mindenki azt akarta elhitetni a másikkal, hogy az utolsó falatját is felélte. Filippo, például, szinte naponta elismételte a nálánál szegényebb evakuáltaknak, hogy „már csak erre a hétre van lisztem meg babom... ha vége a hétnek, isten kezében vagyok”. Persze, ebből egy szó se volt igaz, és mindenki tudta, hogy egy egész zsák lisztje, meg egy kisebb zsák babja is van még otthon; ő azonban reszketett, hogy még valaki el találja vinni, és senki emberfiát be nem hívott a házába, és nappal is kulcsra zárta az ajtaját, és a kulccsal a zsebében kószált a fullasztókon. A parasztok, szegények, azonban igazán az eleségük utolját ették, mert más esztendőkben ez idő tájt szoktak lemenni Terracinába vásárolni eztazt, amivel kihúzhatták újig. De ez évben mindenütt éhezett a nép, és úgy esett, hogy Terracinában még jobban kopogott az emberek szeme az éhségtől, mint Sant' Eufemián. Ezen felül még itt voltak a németek is, akik, hacsak szerét ejthették, vitték az ennivalót, nem mintha egytől egyig tolvajok lettek volna meg gonoszok, hanem mert háborús idők jártak, és ők háborút viseltek, és a háború nemcsak öldöklést, hanem rablást is jelent. Például, akkoriban egyszer feljött hozzánk egy német katona, egymagában, mintha csak sétálna: fegyvertelenül. A barna, kék szemű, kerek és jóságos arcú, nyugtalan, kissé szomorkás nézésű férfi hosszú ideig járkált a kunyhók

között,

és

elbeszélgetett

a

parasztokkal

meg

az

evakuáltakkal. Nem sántikált rosszban, ez látszott rajta, sőt együtt

érzett a szegény néppel. Elmondta, hogy békeidőben, odahaza, Németországban, ő kovács; meg hogy kiválóan harmonikázik is. Erre az egyik evakuált előkereste a harmonikáját, és a német leült egy kőre, és játszott nekünk. Tátott szájjal bámulták a körülötte álló gyerekek. Valóban jól játszott; és eljátszotta a „Lili Marlen” című dalt is. Ha jól tudom, akkoriban minden német katona ezt dudorászta. Igen szomorú, szinte panaszos volt ez a dal; és ahogy hallgattam, az jutott az eszembe, hogy ezek a németek, akiket Michele annyira gyűlöl és akiket emberszámba se vesz, ezek is csak emberek, nekik is van odahaza feleségük meg gyerekük; és ők is gyűlölik a háborút, ami távol tartja őket a családjuktól. A Lili Marlen után még sok más dalt is eljátszott; csupa szomorút és meghatót; némelyiknek

a

dallama

olyan

bonyolultan

szólt,

mint

a

hangversenyzene. Ő meg, amint ráhajtotta a fejét a harmonikára, és teljesen belefeledkezve figyelte a billentyűket, amiken könnyedén futtatta le-fel az ujjait, azt a benyomást keltette, hogy komoly valaki, aki ismeri a dolgok értékét, és nem gyűlöl senkit, és ha tehetné, szívesen abbahagyná a háborút. Hát ez a rokonszenves német, miután vagy egy órán át zenélt, elindult, vissza a völgybe, de előbb végigsimogatta a gyerekek fejét és hozzánk is szólt néhány jó szót a maga tört olaszságával: „Bátor lenni, a háború nemsokára vége.” Az az ösvény, amelyiken megindult, történetesen az egyik kunyhó mögött vitt el; az itt lakó evakuált a kerítéslécre akasztotta ki száradni az egyik szép, piros kockás ingét. Ahogy a német ellépett mellette, megállt, megtapintgatta, hogy jó-e az anyaga, aztán megcsóválta a fejét, és ment tovább. De félóra múltán ismét

felbukkant, kapkodta a levegőt, mert futott végig, fel a kaptatón. Egyenesen oda a kunyhóhoz, a hóna alá az inget a lécről, és már rohan is vissza a völgybe. Értik? Ott harmonikázott nekünk, és simogatta a gyerekeket, derék ember volt, ez látszott rajta, de szemet szúrt neki az az ing, és míg ment lefele, egész idő alatt csak az ingre gondolt, és a végén a kísértés legyőzte a lelkiismeretét, és visszajött érte és elvette. Amíg harmonikázott, a békés kovácsember volt; mikor meg rátette a kezét az ingre, katonává vedlett, aki nem ismeri az enyém-tiedet, és nincs tekintettel semmire és senkire. Szóval, ahogyan már mondtam is, a háború nemcsak öldöklést, hanem rablást is jelent; és aki békeidőben a világ sűrű kincséért se ölne vagy rabolna, háború idején a lelke mélyén rálel a rablás és a gyilkolás ösztönére, ami ott él minden emberben; és azért lel rá, mert erre ösztökélik; sőt folyton-folyvást azt duruzsolják a fülébe, hogy ez az ösztön jó dolog, és ő csak bízzon benne, különben sose lesz belőle igazi katona. „Most én háborúban élek – gondolja majd békében megint az leszek, aki igazában vagyok... de addig szabadjára

engedem

magamat.”

Sajnos

azonban,

legalábbis

énszerintem, aki egyszer, akár csak háborúban is, lopott vagy ölt, az nem hiheti, hogy ugyanolyan ember lesz majd belőle megint, mint azelőtt. Ez ugyanolyan, mintha, teszem azt, egy szűz nő abban a balga hitben adná oda az érintetlenségét, hogy később valamilyen csoda folytán majd visszakapja, ami persze még sose történt meg. Akiből egyszer tolvaj és gyilkos lett, akármilyen egyenruhát visel és akárhány érem díszíti is a mellét, tolvaj és gyilkos marad mindörökre.

A parasztok nagyon jól tudták, hogy a németnek enyves a keze, és afféle riasztó szolgálatot szerveztek: a völgytől fel egészen Sant' Eufémiáig sok-sok kisfiút állítottak ki lépcsőzetesen. Abban a pillanatban, amikor egy német feltűnt az öszvérúton, az első már ordította is teli tüdőből, hogy „malária!” És a fölötte levő máris kiáltotta tovább: „malária!” És a rákövetkezők egymás után adták tovább, hogy „malária!... malária!” Rögtön rá nagy sürgés-forgás támadt Sant' Eufémián: ki a babos–, ki a liszteszsákját ragadta meg, ki a zsíros csuprot, ki a kolbászféleségeit, és ment eldugni a bokrok közé vagy a barlangokba. Olykor-olykor jött is a német, egy-egy katona, aki csuda tudja, miért merészkedett fel egészen odáig, és kicsit járkált a házak között, a nép meg, akár körmenetkor, a nyomában, és még akadt olyan is, aki elkezdett figurázni neki, a szájára mutogatott, mint aki azt mondja, hogy éhes. Gyakorta azonban hamis volt a riadó, és egy órácska múltán, mivel német fizimiska sehol se mutatkozott, az evakuáltak megkönnyebbülten felsóhajtottak, és kezdték előszedni a holmijukat. Mivel azonban egyre kevesebb lett az élelem, és a magam tartaléka is kimerülőben volt, úgy döntöttem, hogy most már komolyan utánanézek a dolognak: pénzem volt, hátha egy eldugottabb helyen vásárolhatok még valamit. Így hát az egyik szép reggelen, alighogy pirkadt, Rosettával és Michelével felkerekedtünk egy Sassonero nevű hegyi falu felé, ami vagy négy óra járásnyira volt tőlünk. Úgy számítottunk, hogy körülbelül délre ott leszünk, bevásárolunk, ha lehet, eszünk valamit, és utána indulunk vissza, és még az éjszaka beállta előtt elérjük Sant' Eufemiát.

Amikor útnak idultunk, a nap már egy ideje felkelt, de még ott bujkált a hegyek mögött. Jeges szellő fújdogált, meg is csípte az orrunkat és a fülünket; és, lám, fenn a hágón hóra bukkantunk: néhány fehér folt olvadozott a fű smaragdján. Végre előbukkant a nap, és kicsit felmelegedett a levegő: Ciociaria hegyei, amint a ragyogó égbolt alatt hópöttyös hátukat mutogatták, olyan szép képet tártak elénk, hogy egy pillanatra megálltunk bámészkodni. Emlékszem, hogy Micheléből a hegyek láttán szinte akarata ellenére, apró sóhaj fakadt: – De szép is ez az Olaszország – mondta. – Ezt úgy mondod, Michele, mintha bánnád – szóltam én nevetve. – Jól mondod, egy kicsit bánom is, mert a szépség kísértésbe visz – felelte. A hágóról egy sziklák közt tekergőző ösvényre tértünk, ami eleinte, a fű között, el-elveszett a szemünk elől, aztán egyre inkább kirajzolódott, a hegygerincet követte, és mind a két oldalán nyaktörő volt a meredély: a baloldali egyvégtében egész Fondiig terjedt, a jobb felől eső, a kevésbé mély pedig egy sűrű erdővel borított tágas és kihalt völgyig zuhant. Egy darabig tekergőzött csak az ösvénykígyó a gerincen, később lassan ereszkedni kezdett a bokrokkal és tölgyekkel benőtt buja völgy felé. Leszálltunk a völgy mélyébe, jobban mondva a vízmosásba, ahol egy teremtett lelket se lehetett látni, csak kis hegyipatak bujkált a cserjék között, könnyed vidámsággal csörgedezett a kövein a mély csendességben. Aztán, a vízmosás túlsó oldalán, megint felfele vitt az ösvény, egy másik hágóhoz, majd megint ereszkedett, de csak azért, hogy újból

hegynek kússzon, fel, fel, egészen a csupasz és köves csúcsig, ahol, ki tudja miért, vén, fekete fakeresztet állítottak a kövek közé. Ahogy magunk mögött hagytuk ezt a hegycsúcsot is, és mentünk a gerincen tovább, furcsa helyhez értünk, amit, mielőtt leereszkedtünk volna, a magasból jól szemügyre vehettünk. Olyan lapos fennsík volt, mint a tenyerünk, rajta gyéren tölgyek meg kövek, fölötte pedig egy cipó alakú vörös szikla. A sudár, vén tölgyek kopár, szürke ágai úgy meredtek a levegőbe, mint a boszorkányok torzonborz hajzata. A kisebb-nagyobb sziklák egytől egyig cukorsüveget formáztak, csak éppen feketék voltak és olyan simák, mintha kiesztergálták volna őket. A tölgyek és a kövek között sok szalmatetős kunyhó húzódott meg és megfeketedett tetejükből füst szállt az égre; a kunyhók előtt asszonyok varrtak a szabadban, vagy ruhát teregettek száradni kötelekre, és sok gyerek játszadozott a koszos földön; férfit nem lehetett látni, mert a falu pásztorok faluja volt, akik ebben a napszakban a hegyek közt jártak a nyájaikkal. Amikor leértünk a kunyhókhoz, láttuk ám, hogy az alatt a bizonyos cipó alakú szikla alatt egy barlang fekete szája tátong; és az egyik asszony megmondta, hogy a barlangban evakuáltak laknak. Megkérdeztem tőle, hogy nincs-e valami eladnivalója, de csak a fejét rázta mogorván, így jelezte, hogy nincs; annyit azért kibökött, hogy az evakuáltaktól talán kaphatok valamit. Ejnye, gondoltam, hisz az evakuáltak, azok vesznek, nem pedig eladnak. De azért elindultunk a barlang felé, ha másért sem, némi útbaigazításért,

mert

ezekből

a

vadóc

és

bizalmatlankodó

pásztorasszonyokból még a szót is alig lehetett kihúzni. Ahogy

közeledtünk a barlanghoz, úgy szaporodtak a lábunk előtt, kőkupacok

módjára

egymásra

hányva,

a

kisebb-nagyobb

csontdarabok, biztos azoknak a kecskéknek meg birkáknak a maradékai, amiket az idők során az evakuáltak elfogyasztottak; de a csontokon kívül más szemét is hevert szerteszét a földön, rozsdás konzervdobozok, rongyok, szétmállott cipők, mocskos papírdarabok. Mintha csak egy üres római telken jártam volna, ahová a környék minden szemetét összehordják. Itt-ott tüzek égett helye feketéllett, közepén elüszkösödött fadarab, körülötte szürke hamukupacok. Elég nagy volt a barlang szája, de körös-körül füsttől fekete és piszkos. A kőbe vert szögeken edények, kanalak, rongydarabok lógtak, sőt egy frissen vágott kecske darabja is, amiből még csöpögött a vér. Az igazat megvallva meglepődtem, mikor beléptünk: magas volt és mély is, a mennyezetet egészen megfeketítette a füst, a végét látni se lehetett a sötétben, mintha egyetlen hatalmas hálóterem lett volna, véges-végig, sűrűn egymás mellett ágyak és fekhelyek, akár a kórházban vagy a laktanyában. Bűzlött, mint a szegényházak vagy a népszállók; ahogy ránéztem az ágyakra, megijedtem, milyen rendetlenek, hogyan hever rajtuk összedobálva a szutykos ágynemű. Rengeteg evakuált zsúfolódott benne össze: az egyik ült az ágya szélén és a fejét vakarta, a másik éppen álldogált; a harmadik a takaróiba burkolózva hevert; a negyedik járkált le-fel a szűk helyen. Egy csoport pedig két ágyon kis asztalt ült körül, és kártyázott, akár a mieink Sant' Eufemián, kabátban és kalapban. Az egyik ágyon félmeztelen asszony szoptatta a picijét; a másikon meg három-négy gyerek feküdt, összegubancolódva, mozdulatlanul, mintha nem is

lenne bennük élet, talán aludtak. Ahogy már mondtam, a barlang végét sötétség fedte, de azért néhány egymásra hányt bútordarabot meg egy nagy farakást mégis megláttam, valószínűleg egyik-másik nyomorultnak, amikor elmenekült, sikerült magával hozni pár holmiját. A bejárat mellett szokatlan dolgot vettem észre: ládákból összefabrikált oltárt, amit szép, hímzett terítő fedett. A térítőn feszület, meg két ezüst kehely, amikbe virág híján tölgyfalombot tettek, a kereszt alatt azonban, nagy csodálkozásomra, nem szenteket ábrázoló szobrocskákat vagy egyéb kegytárgyakat, hanem egy csomó

órát

láttam,

lehetett

egy

tucat

is,

szép

rendben

felsorakoztatva. Régimódiak voltak, amilyeneket mellényzsebben szoktak hordani, leginkább fehér fémből valók, de akadt egypár, amelyik szemre aranynak látszott. Az oltár mellett egy zsámolyon ücsörgött a pap. Most olyan biztosan mondom, hogy pap volt, de akkor csak a hajviseletéről ismertem rá. Ötvenes, barna, komor, beesett arcú férfi volt. Nem viselt fekete reverendát, hanem minden fehér volt rajta, fehér mellény, fehér cingulus, lebegő szárú nadrág, azaz inkább gatya, fekete harisnya és fekete cipő. Szóval, miért, miért nem, a ruháját levetette és az alsóneműjében maradt. Meg se moccant és lehajtotta a fejét, a kezét összefonta az ölében, a szája viszont, mintha csak imádkozna, gyorsan mozgott. Majd rám nézett, mert közben odasomfordáltam megnézni az oltárt, és akkor láttam, hogy eszelős a szeme, olyan, mintha nem is látna maga körül semmit. – Ez hibbant – súgtam oda Rosettának. De csodálkozni már nem

csodálkoztam rajta. Egy ideje már semmin se csodálkoztam. A pap közben rám nézett, furán, mereven, aztán lassan-lassan különös lett a tekintete, mint azé az emberé, aki apránként ismer rá a másikra. Hirtelen felállt és karon ragadott: – Igazán szép tőled, hogy végre eljöttél... de most aztán gyorsan húzd fel nekem ezeket az órákat. Kissé döbbenten fordultam a barlang felé, az meg még csak hozzátett a döbbenetemhez, hogy olyan borzalmas erővel szorította a karomat, amilyennel a sólyom vagy karvaly karma szorít. Az egyik kártyázó evakuált, aki a szeme sarkából figyelte a jelenetet, anélkül, hogy odafordult volna, ezt kiáltotta felénk: – Csináld meg, amire kér, húzd fel az óráit... szegény fejének lerombolták a templomát, meg a parókiáját, és az óráival együtt belerohant a vakvilágba, és eszét vesztette... de senkit se bánt... nyugodj meg. Kissé megnyugodtunk, és Rosettával együtt fogtunk egy-egy órát, és felhúztuk, azaz csak tettük, mintha húznánk, mert már fel voltak húzva, és percre pontosan jártak is. Ő meg csak állt, paposan , szétvetette a lábát, összekulcsolta a hasán a kezét, kissé meghajtott fején összeráncolta a homlokát és nézett bennünket. Mikor pedig végeztünk, zengő hangon így szólt: – Most, hogy felhúztátok az óráimat, végre misézhetek... végre valahára eljöttetek, kedveskéim. Szerencsére ebben a pillanatban egy másik barlanglakó közeledett felénk: egy fiatal apáca. Láttára tüstént megnyugodtam. Tökéletesen tojásdad, sápadt arcán, mint valami korlát, úgy futott egymásba

fekete szemöldöke, és ez alatt a fekete korlát alatt nyáréji csillagként tündöklött fekete és nyugodt szeme. Ami azonban leginkább megkapott,

sőt

meghökkentett

rajta,

az

állkendőjének

és

apácaöltözetének fehérsége volt: ragyogott rajta minden, mint a patyolat, és bár ezen a helyen még említeni is képtelenségnek hatott, tökéletesen ki volt keményítve a ruházata. Hogy ebben a szutykos barlangban hogyan tartotta magát ilyen tisztán, ilyen makulátlanul, arról fogalmam sincs. Kedveskedően, nyájas hangon fordult a paphoz: – Nocsak, Don Matteo, jöjjön szépen, egyék valamit velünk... de elébb vegyen magára valamit... mert alsónadrágban mégsem illik enni. Don Matteo, akár valami gyarmati katona, szétvetette a lábát, tátott szájjal hallgatott, és elborult a tekintete. – És az órák? – hebegte végül. – Az óráknak addig ki viseli gondját? – Éppen most húzták fel mindet – felelte neki nyugodtan az apáca. – Csodálatos pontossággal járnak, nézze csak, Don Matteo, egytől egyig ugyanazt az időt mutatják, mégpedig az ebéd idejét. Közben az egyik szegről leakasztotta a pap reverendáját, és segített neki belebújni, készségesen, akár a gondozónő a bolondházban. Don Matteo tűrte, hogy ráadják poros és zsírfoltos gúnyáját; majd a kezével végigtúrta borzas haját és elindult az apácával, aki a hóna alá nyúlt és úgy támogatta a barlang mélye felé, ahol egy háromlábon nagy fazék gőzölgött.

– Jöjjetek csak ti is, mind a hárman – fordult felénk az apáca. – Jut nektek is. Így aztán mi is odamentünk a fazékhoz, amit közben már egy csomó evakuált állt körül. Az egyikre, egy sápítozó és tolakodó fickóra, felfigyeltem: apró termetű, hájas, rongyokba öltözött, borzas és borotválatlan emberke volt. A nadrágja, éppen a fenekén, kirepedt és a hasadékon át kilógott a fehér inge. – Nekem, Teresa nővér, maga mindig kevesebbet ad, mint a többieknek. Miért teszi ezt éppen énvelem? – tartotta siránkozva a tányérját. Az apáca nem felelt neki, adagolta tovább figyelmesen az ennivalót, mindenkinek egy darab húst és két kanál levest; de egy másik evakuált, egy középkorú, fekete bajuszos és piros arcú férfi gúnyosan így szólt: – Én a te helyedben, Ticó, már megbírságoltam volna a kedves nővért... elvégre községi rendőr vagy, és kevesebb levest ad neked, mint a többinek. Majd Micheléhez fordult nevetve: – Ugyancsak szépen összejöttünk mi itten: a pap bolond, a csendőröket Németországba deportálták, a rendőrnek kilóg a feneke a nadrágból, a községi bíró meg, aki én lennék, sokkal éhesebb, mint a többi. Hatóság sehol, még csoda, hogy nem egymást faljuk fel. – Ebben semmi csoda nincs – szólt a nővér, anélkül hogy felnézett volna a fazékról –, csupán Isten akarata teljesedik, ami szerint egyik embernek segítenie kell a másikon. – Magának, Don Luigi – dohogott közbe Ticó –, magának mindig

csak tréfára áll a szája... Mintha nem tudná, hogy a rendőr egyenruha nélkül ugyanolyan ágrólszakadt senki, mint ez vagy az. Adja vissza az egyenruhámat, akkor majd rendet tartok megint. Voltaképpen igaza van, gondoltam. És, legalábbis bizonyos esetekben, az egyenruha minden. És bármilyen nyájas és hitbuzgó is ez a jóságos nővér, neki se lenne tekintélye, ha az apácaöltözék helyett olyan viseltes holmiban járna, mint én és Rosetta. Na, szóval ettük a levest, ezt a sűrű kotyvalékot, amiben vén kecske, valószínűleg bak húsa főtt és bűzlött is, de úgy, hogy bár korgott a gyomrom, mégis alig bírtam magamba gyömöszölni; és evés közben itt is ugyanarról folyt a szó, amiről már unalomig hallottunk: az ínségről, az angolok ideérkezéséről, a bombázásokról, a razziákról, a háborúról. Végül, mikor elérkezettnek láttam a pillanatot, megkockáztattam a kérdést, hogy nincs-e valakinek egy kis eladni való élelme. Az történt, amit vártam: elképedtek, nem volt azoknak semmijük; akárcsak mi, ők is itt-ott szedték össze a magukét vagy a hazait élték fel. Azt tanácsolták, hogy forduljak a pásztorokhoz, akik odakinn, a kunyhókban éltek. – Mi is tőlük vásárolunk – mondták –, náluk mindig akad egy kis sajt, egy-egy gödölye... nézzetek szét, hátha kaptok tőlük valamit. Erre megmondtuk, hogy egy asszony éppen azzal irányított bennünket ide, a barlangba,

hogy a pásztoroknak semmi

eladnivalójuk nincs. – Ezt csak a bizalmatlanság mondatta velük – szólt vállát vonva a bíró –, meg az, hogy tartani akarják a magas árakat. De az ő kezükön vannak a nyájak, és ezen a vidéken csak ők árulnak ennivalót.

Megköszöntük hát a kedvesnővérnek meg az evakuáltaknak a levest, elléptünk megint a hibbant pap órákkal telerakott oltára előtt, és kijutottunk a szabadba. A sziklák és kunyhók között éppen akkor terelt egy kis nyájat, juhokat, kecskéket vegyesen, egy hatalmas férfi. Fekete nadrágban, fehér bocskorban, hasán széles öv, fekete kiskabátot és fekete süveget viselt. Az egyik evakuált, egy nő, aki éppen a barlang szájánál majszolta a kenyérdarabkáját és hallotta a beszélgetésünket, a férfira mutatott és így szólt: – Nézzed, az ott az egyik Evangélista... ha jól belenyúlsz a bukszádba, attól vehetsz sajtot. Már futottam is, és kiabáltam a pásztor felé: – Nem volna egy kis eladni való sajtod? Mintha süket lenne, nem felelt, meg se fordult, csak ment tovább. – Adjál el nekem egy kis sajtot, Evangélista úr – kiáltottam újból feléje. – Az én nevem nem Evangélista, hanem De Santis. – Nekem pedig úgy mondták, hogy téged Evangélistának hívnak – szóltam. Mire ő: – Nem, csupán az az igaz benne, hogy az evangélikus hitet valljuk. A végén azért, csak úgy foghegyről, odavetette, hogy talán akad nála sajt, mentünk hát utána a kunyhójába. Előbb a jószágot eregette be a sajátja mellettibe: gyere, na, Patyolat, Gömböc, Kerge, Kékike... szólongatta őket egymás után a nevükön; aztán rájuk zárta az ajtót és elindult előttünk, be a kunyhójába. Ez is olyan volt, mint a Paridéé,

csak jóval nagyobb és, magam se tudom, miért, de jóval szegényesebbnek, üresebbnek és ridegebbnek láttam, lehet, hogy a nem éppen baráti fogadtatás miatt. A szokott tűzhelyet a szokott lócákon és a szokott fatönkökön sok asszony meg gyerek ülte körül. Mi is leültünk, a pásztor pedig legelőször is imára kulcsolta a kezét, és rá mindannyian, még a picik is. Ez engemet meghökkentett, hisz, legalábbis mifelénk, ritkán imádkozik a paraszt, és akkor is csak templomban; de aztán eszembe jutott, hogy ezek evangélikusok, más emberek, mint a magamfajta, másképpen hiszik az Istent. Alig fejezte be az imát, Michele, akit kíváncsivá tett a dolog, megkérdezte, hogyan lettek evangélikusok. Úgy látszik, ő tudta, mit jelent ez a szó. Mire azt felelte a hatalmas termetű pásztor, hogy két fivérével együtt

kint dolgozott

Amerikában, és ott összeakadtak egy protestáns lelkésszel, aki meggyőzte őket és áttértek az evangélikus hitre. Michele tudakolta tőle, hogy milyen benyomást tett rá Amerika. – Nápolyban szálltunk hajóra – válaszolta – és a Csendes-óceán partján, egy kis városban szálltunk partra. Onnan, vonaton, valamelyik erdős vidékre szállítottak bennünket, mert favágóknak szegődtünk. Amit hát jómagam láttam, abból azt hiszem, hogy az egész ország csupa erdő. – Városokat láttatok-e? – Nem, csak azt az egy kicsikét, ahol partra szálltunk... két esztendőt töltöttünk erdőn, aztán ugyanazon az úton, amin kimentünk, eljöttünk haza. Michele mintha meglepődött volna, de mulattatta is az eset, mert,

ahogy nekem később elmondta, Amerikában irdatlan nagy városok vannak, ezek hárman meg a fákon kívül semmit se láttak odaát, és ezért az ő szemükben Amerika egyetlen nagy erdőség. Még egy kis ideig elbeszélgettek Amerikáról, azután, mivel már későre járt, szóba hoztam a sajtot; erre a pásztor matatni kezdett a sötétben, a tető szalmája között, és előhúzott két kis karika sárgás juhsajtot, aztán, csak úgy mellékesen, megjegyezte, hogy, ha akarjuk, hát ennyibe meg ennyibe kerül. Felugrottunk a helyünkről, mert ínség ide, ínség oda, de ennyit a mi fülünk hallatára még sose kért el senki. – Tessék? Tán aranyból van a sajtod? – szisszentem fel. – Az én sajtom jobb az aranynál, sajt. Az aranyat nem eheted meg, a sajtot igen – felelte méltósággal. – Tán az Evangélium tanít ilyen árakat szabni? – szúrt feléje Michele. A pásztor azonban nem felelt rá, és akkor én folytattam a magamét: – Az előbb, ott, a barlangban, Teresa nővér azt mondta, hogy Isten akarata szerint az embereknek segíteni kell egymáson. Te ugyancsak gyönyörűen gondolod ezt. Az arca, mintha bronzból öntötték volna, meg se rezdült, és higgadtan ezt mondta: – Teresa nővér más vallású. Mi nem vagyunk katolikusok. – És mit gondolsz, evangélikusnak lenni mit jelent? – kérdezett közbe újból Michele. – Azt, hogy kétszer annyit kérek, mint a katolikusok? – Az, hogy az ember evangélikus – mondta a szokott

méltóságával –, az, testvérem az Úrban, annyit jelent, hogy szem előtt kell tartani az Evangélium tanításait. Mi pedig szem előtt tartjuk őket. Szóval – hiába – mindig megvolt a kész válasza, a kőnél is keményebb volt ez az ember. – Ha kívánjátok, kaphattok tőlem egy szép, kövér bárányt is... húsvét szent ünnepére... hat kilósig van minden súlyban... nem kérnék érte sokat. Valóban, gondoltam, nemsokára itt a húsvét, jó lenne egy bárány. Megkérdeztem hát az árát, és megint ugrottam egy nagyot: hisz ez az anyajuh árát is beleszámította ebbe a summába. – Tudjátok – vágott közbe hirtelen Michele –, kik vagytok ti, evangélikusok? Szemforgató vámszedők. Mire a pásztor: – Békesség, testvérem az Úrban, az Evangélium úgy akarja, hogy mi emberek szeressük egymást. Végül is elkeseredetten közöltem vele, hogy vennék tőle egy karika juhsajtot, de adja olcsóbban. Tudják, mit felelt? – Hogy olcsóbban? Ez a legolcsóbb ára, amiért odaadhatom neked. De jobb, ha itthagyod, húgom, mert ha megfizeted, amit kérek érte, utána majd megharagszol rám, ha meg úgy adnám, ahogyan kéred, én haragudnék meg terád. Pedig, ugye, az Evangélium is arra tanít bennünket, hogy szeressük egymást. Hagyd hát az egészet, és akkor továbbra is szeretet honol közöttünk. Sehogy se fért a bögyömbe a bölcselkedése, és még sokáig alkudoztam vele, de hajthatatlan maradt, és semmivel se lehetett

levenni a lábáról, és mikor a sarokba szorítottam és bebizonyitottam neki, hogy közönséges tolvaj, akkor mindig valami evangéliumi szentenciával vágta ki magát. Olyanokat mondott, például, hogy ,,ne ragadjon el tégedet a harag, húgom... a harag súlyos vétek”. Nem maradt más hátra, mint kifizetni azt az elképesztő árat. Csak annyit értem el, hogy a sajt mellé adott egy darab túrót is, amit ott helyben meg is ettünk egy falat kenyérrel. Aztán elindultunk; és a pásztor, bár elég hidegen váltunk el egymástól, az ajtajából még utánunk köszöntött: – Isten legyen veletek, testvéreim az Úrban. Titeket meg vigyen el az ördög, de egyenest a pokolba – gondoltam, szinte akaratlanul is, magamban. Ez az utunk, az egyetlen karika sajton kívül, semmit se hozott, legfeljebb még azt, hogy jó néhány kilométert kutyagoltunk a hegyek között és mindegyikőnknek csaknem teljesen ráment egy pár bocskora. De, ahogy ilyenkor történni szokott, néhány nap múlva – s nem is kellett nagyon erőlködnünk – a gondviselés kárpótolt bennünket: a sírásótól, aki a fekete lovával járta a hegyeket élelem után, olcsón kaptunk elég tekintélyes mennyiségű fejtett babot. Internált jugoszlávoktól vásárolta, akik a fegyverszünetkor Ponza szigetéről az egyik szomszédos völgybe menekültek, és most, a németektől való félelmükben, mentek tovább, nem tudni, hová, és nem bírtak magukkal cipelni minden élelmet. A sírásó, ez a szőkés, hórihorgas és csupa mozgékonyság fiatalember, hozott a háborúról is néhány hírt, amit ugyancsak az internáltaktól szerzett. Elmondta, hogy egy Sztálingrád nevű orosz városban kegyetlenül megverték a

németeket, és hogy az oroszok egy egész német hadsereget ejtettek foglyul, tábornokostul, és a megrettent Hitler már el is rendelte a visszavonulást. Most már csak napok, legfeljebb hetek kérdése, mondta, és vége a háborúnak. Híreinek az evakuáltak igen megörültek, de nem így a parasztok. A Sant' Eufemiáról bevonult férfiak többsége éppen Sztálingrádban volt, írtak is onnan és név szerint emlegették a várost, és most sok asszonyt elfogott a félelem, hogy él-e még a férje, élnek-e a testvérei, és nem alaptalanul, mert mint később megtudtuk, egy se menekült meg közülük. Egész márciusban, mialatt egyre hosszabbak lettek a napok és a hegy zöldellni kezdett megint és megenyhült a levegő, mind Anziónál, mind Cassinónál szüntelenül dörögtek az ágyúk. Mi úgy félúton voltunk a kettő között és éjjel-nappal, innen is, onnan is tisztán odahallatszottak Sant' Eufemiára a lövések, amint egymással versenyezve, pillanatnyi szünet nélkül ontották az ágyúk a golyóikat. Domm, domm, szólt az anziói ágyú, lőtt, majd becsapódott a lövedéke, domm, domm, felelt rá, a másik oldalról a cassinói. Mintha csak valami hatalmas dob feszülő bőre lett volna az égbolt, és ezt bombázták volna alattomosan és komoran az ágyúk, olyan volt a hangjuk, mint az üstdobé, ha ököllel ráver az ember. Bizony elszorult a szívünk, amikor azon a gyönyörű tavaszon a fülünket verte ez a fenyegető és baljós dörej; az a gondolat támadt bennünk, hogy a háború immár hozzátartozik a természethez, az a dörej rátekeredett a nap sugaraira, ott bujkált a fényességében, hogy a tavasz is belebetegedett a háborúba, ahogyan belebetegedtek az emberek. Szóval betört az életünkbe az ágyúdörej, ahogy

betolakodtak a rongyos ruhák, az éhínség, a veszedelmek is, és mivel szüntelenül szólt az ágyú, éppolyan mindennapossá vált a hangja, mint a rongyos ruha, az éhínség, meg a veszedelmek, hozzászoktunk hát, de úgy, hogy ha abbamaradt volna, amint egy szép napon abba is maradt, szinte meglepődtünk. Lám, így van ez, az ember mindent megszokik, és a háború is szokás dolga, és minket se annyira a különös, egyszer-egyszer megtörténő események változtatnak meg, hanem éppen a megszokás, és ez arra vall, hogy beletörődünk abba, ami történik velünk, és nem lázongunk többé ellene. Most, április elején, megszépült a hegy, kizöldült és virágba borult és enyhe lett a levegő és egész napunkat a szabadban tölthettük. De a szemet vidító virágok se feledtették velünk, evakuáltakkal, az éhséget, mert mikor a virág nyílik és a növény már kemény és rostos, nem lehet megenni. Jólesett ránézni a sok gyönyörű virágra, de ez egyúttal azt is jelentette, hogy utolsó mentsvárunknak, a cikóriának, vége; meg azt is, hogy most aztán már valóban csak az angolok gyors megérkezése menthet meg bennünket. A barack–, a mandula–, az alma- és a körtefákon is kibomlott a virág, mintha csak a simogató, moccanatlan levegőben fehér meg rózsaszínű felhőcskék lengték volna be szerteszét a lejtőt; de mi a fák virágait is csak úgy néztük, mint amikből tápláló gyümölcs lesz, de csak néhány hónap múlva; A gabona zöldje is csak éppen hogy kiserkent, kurta volt és lágy és úgy húzódott végig a földeken, mint valami bársonyszőnyeg, és ennek láttán is epekedni kezdtem: de sok idő eltelik még, amíg sárga kalászba szökken, amíg learatják és kicsépelik, amíg elviszik a malomba, és a lisztjéből

tésztát gyúrhatok és a tészta kilós cipókká sül a kemencében. Bizony, bizony, a szépséget csak teli hassal élvezi az ember, de a korgó gyomor minden gondolatot magához vonz és a szépséget puszta csalásnak, ha nem éppen csúfolódásnak láttatja: A sarjadó búzáról jut eszembe valami, amiből azokban a napokban igazán megtudhattam, mi is az ínség. Az egyik délután, ahogy szoktuk, lementünk Fondiba, hátha vehetünk egy kis kenyeret. A völgybe érve földbe gyökerezett a lábunk, mert az orrunk előtt a németek három lova békésen legelészett az egyik búzamezőn. Egy paroli nélküli katona, tán egy ugyanolyan áruló orosz, mint a minapi, őrizte őket, ott ücsörgött az út korlátján és fűszálat rágcsálva egykedvűen lökögette előre az időt. Higgyék meg, akkor döbbentem rá igazán arra, hogy mi is a háború és hogy háború idején a szív már nem is szív, felebarát nem létezik és minden, de minden megtörténhet.

Gyönyörű,

verőfényes

idő

volt,

körülöttünk

töméntelen virág, mi pedig, mármint Michele, Rosetta meg én, tátott szájjal bámultuk a korlát mellől a három szép és jól táplált állatot, amint a szerencsétlen jószágok, nem tudva, hová is hajtották őket a gazdáik, harapdálták a zsenge hajtást, amiből, ha beérik, emberek kenyere készül. Emlékszem, kislánykoromban nekem úgy mondták édes szüleim, hogy a kenyér szent, hogy szentségtörés eldobni vagy eltékozolni, és hogy még az is vétek, ha a veknit a hátára fekteti az ember; most meg azt láttam, hogy mikor a völgyben meg a hegyeken éhség gyötri a népet, állatokkal etetik fel ezt a kenyeret. Michele öntötte szavakba végül mindhármunk érzését: – Ha vallásos lennék, azt mondanám, hogy íme az Apokalipszis,

mert akkor legelik le majd a lovak a búzát. De mivel nem vagyok az, hát csak annyit mondok, hogy íme a nácik, ami, talán, egy és ugyanaz. Aznap, nem sokkal ezután, még jobban tisztázódott előttünk a németek furcsa, olaszokétól annyira elütő jelleme, amiben ugyan találni sok szép vonást is, de azért mindig hiányzik belőle valami, mintha nem volnának egész emberek. Megint bekukkantottunk az ügyvédhez. Nála találkoztunk azzal a gonosz tiszttel, aki kéjelegve füstölt ki lángszóróval barlangokat: ezúttal is összeakadtunk a vityillójában egy némettel, mégpedig egy századossal. – Ez nem olyan, mint a többi – közölte velünk jó előre az ügyvéd. – Igazi civil, Párizsban élt és beszél is franciául, a háborúról pedig ugyanúgy vélekedik, mint mi. Beléptünk a vityillóba, és a százados, mint minden német, felállt a láttunkra, összeütötte a bokáját, és kezet szorított velünk. Valóban finom ember volt, igazi úr, ritkás a haja, a szeme szürke, vékony, arisztokratikus az orra, a szája büszke, a maga módján szép férfi volt, szinte olasznak is elment volna, ha nem talált volna benne az ember valami rideg félszegséget, ami olaszokban sosincs. Jól beszélte a nyelvünket, és csak úgy áradozott Olaszországról. A mi országunk az ő második hazája, mondta, és minden évben eljön a tengerhez Capriba, és ha másra nem is, de arra jó volt neki a háború, hogy eljusson nálunk sok olyan helyre, amit eddig még nem ismert. Cigarettával kínált bennünket, érdeklődött Rosetta felől, meg felőlem is, végül pedig a családjáról beszélt, és megmutatta a fényképüket: szép asszony volt a felesége a csodálatos szőke

hajával, meg szép a három szőke, angyalarcú gyereke is. – Gyerekeim e pillanatban boldogok – mondta, mikor visszavette tőlünk a fényképet. Tudakoltuk, hogy miért, és erre azt felelte, hogy mindig egy csacsira vágytak, és éppen mostanában szerzett egyet nekik Fondiban,

és

már

haza

is

küldte,

Németországba.

Nagy

lelkesedésében apróra elmondta, hogy s mint történt: szardíniái fajtát keresett és talált, katonai konvojjal küldte el az állatot, de mivel a jószág még szopott, küldött vele külön egy katonát is, hogy az úton rendesen adjon neki tejet, mert hogy a konvoj tehenet is szállított. Elégedetten nevetgélt, majd megjegyezte, hogy a gyerekei biztosan már szamaragolnak ebben a pillanatban a szardíniái csacsin, és ezért mondta, hogy boldogok. Elképedtünk mindannyian, beleértve az ügyvédet meg az anyját is: éheztünk, nem volt ennivalónk, ez meg kimódolta még azt is, hogy csacsit küldjön Németországba, a mi szűkölködő gyerekeink helyett még a tej is az ő csacsijának jutott. Hol maradt a szeretete a mi országunk, a mi népünk iránt, ha ezt az egyszerű

dolgot

se

vette

észre?

De

nem

hiszem,

hogy

gonoszkodásból tette; mindenképpen a legjobb német volt, akivel eddig összehozott a sors; amit tett, azért tette, mert németnek született és, mint már mondtam, a német különös fajzat, az egyik fele csupa jótulajdonság, de a másikban ennek nyoma sincs, kicsit az olyan fához hasonlítanak, amelyik valamilyen fal mellett nő fel, és csak a szabad részén ereszt ágakat, és ott, ahol a fal van, ott csupasz. Michele

most,

hogy

élelem

dolgában

megszorultunk,

mindenféleképpen igyekezett rajtunk segíteni. Akár úgy, hogy

mindenki szeme láttára, a család szemrehányó pillantásainak kereszttüzében elhozta nekünk a reggelijének vagy a vacsorájának egy részét, akár úgy, hogy suttyomban el-elcsórt valamit a számunkra az apja kamrájából. Például egyszer, mikor benézett hozzánk, elébe tettem a maradék kenyerünket, egy öklömnyi cipót, ami nemcsak, hogy kevés volt, de a tetejébe kétharmadrészt még kukoricalisztből is készült. Mire azt mondta, hogy ezután majd ő szerzi meg a kenyerünket, egy keveset mindig hozhat az anyja sublódjából. Meg is tette. Mindennap hozott néhány szeletet, méghozzá hófehéret, nem kukoricásat, olyat, amilyet más már odafenn nem is sütött, pedig Filippo ugyancsak hullatta a könnyeit a nyomora miatt, és aki csak kíváncsi volt rá, mindenkinek elsírta, hogyan éhezik ő az egész családjával együtt. Egy napon aztán, magam se tudom, miért, a szokott három-négy kenyérszelet helyett egész cipót hozott Michele. Aznap sütöttek, és ő abban a hitben ringatta magát, hogy észrevétlen marad a tette. De észrevették; és Filippo pokoli ricsajt csapott, ordibált, hogy lopják az élelmét; de az a szó, hogy cipó, az ki nem jött a száján, hisz akkor saját magát hazudtolta volna meg, mert széltében-hosszában azt beszélte, hogy nincs lisztje. Mindenesetre nyomozni kezdett, mint valami rendőr, lemérte az ablakát, hogy milyen magas és milyen széles; fürkészte a talajt az ablak alatt, a füvet, hogy nem taposta-e le valaki; végigmustrálta az ajtófélfákat, nem hullott-e le körülöttük a vakolat; és végül úgy találta, hogy mivel az ablak igen kicsi, meg magasan van, csak egy gyerek juthatott be rajta a házba, csak gyerek lophatott, a gyerek viszont csak felnőtt ember segítségével érhetett

az ablakig. Nyomozásának végén arra lyukadt ki, hogy ez a gyerek minden bizonnyal Mariolino volt, az egyik evakuált kisfia, a felnőtt pedig kétségtelenül az apja. Az egész ügy ennyiben is maradt volna, ha Filippo ezeket az ő feltételezéseit nem közli a feleségével, meg a lányával. Mert ami az ő szájából lehetőségnek hangzott, az asszonyok előtt tüstént bizonyossággá vált. Azzal kezdték, hogy nem köszöntek az illetőnek, de a feleségének se, mindig némán és tartózkodóan vonultak el mellettük; majd megeresztettek néhány célzást: „ízlett máma a kenyér?” vagy ,,Jó lesz ám vigyázni Mariolinóra... még kitöri a nyakát, ha folyton ablakokba mászkál”. Egyszer aztán kertelés nélkül a szemébe vágták: – Tudod, mi vagy te? Tolvaj... az egész pereputtyoddal együtt. Leírhatatlan botrány tört ki, olyan, hogy csak na, sivítoztak és üvöltöztek, még az ég is zengett. Az evakuált felesége, egy apró, beteges, borzas és rongyos nő folyton csak azt sipítozta igen éles hangon, hogy „csékrájj, csak csékrájj” amiről fogalmam sincs, mit jelent; Filippo felesége pedig szüntelenül azt ordítozta a képébe, hogy „tolvajok, tolvajok”. „Csékrájj”, nyelvelt az egyik, „tolvajok”, üvöltötte rá a másik, és ez így ment egy darabig. Az evakuáltak gyűrűjében, akár két dühös tyúk, úgy kárált egymásra a két asszony, de egyik se nyúlt a másikhoz. Mi meg ezalatt, bár némi lelkifurdalással, ettük a Filippo kenyerét, de sötétben, nehogy valakinek is szemet szúrjon, és a két nő minden rikoltására a szánkba tömtünk egy falatot; és nem tagadom, hogy a magunkénál is szinte izesebbnek tűnt az a lopott kenyér, éppen mert lopták, és mert titokban ettük. Ettől kezdve azonban Michele nagyobb vigyázattal

hordozgatta el a cipókat, nehogy bármit is megneszeljen a családja, szeletenként, egyet most, egyet később és nem is vettek észre semmit, és több szóváltásra nem is került sor. Április kibontotta a virágokat, és megkorgatta a gyomrunkat, és megjött május melege, mikor az éhségen meg az elkeseredésen kívül a legyek és a darazsak is kínoztak bennünket. A kulipintyónkban annyi volt a légy, hogy naphosszat úgyszólván egyebet se tettünk, csak kergettük őket; és este, mikor lefeküdtünk, a legyek is aludni tértek a kötelekre, amikre a ruháinkat aggattuk, és csak úgy feketéllettek tőlük a kötelek. A darazsaknak meg a tetőnk alatt volt a fészkük, és rajokban röpködtek ki-be, de közelükbe se lehetett menni, mert kegyetlenül szúrtak. Egész nap folyt rólunk az izzadság, talán gyengeségünk miatt is; okát nem tudnám adni, de a melegben, lehet, hogy mert nem tudtunk rendesen mosakodni meg fehérneműt váltani, hirtelen rádöbbentünk, hogy milyen madárijesztő is lett belőlük, olyan, akinek már se kora, se neme és a kolostorkapukban koldulja az élelmét. Kevés ruhánk csupa orrfacsaró foszlány; bocskoraink (már jó ideje cipőnk se volt) ugyancsak szívszorító látványt nyújtottak. Paridé talpalta meg őket, úgy-ahogy, autógumidarabokkal; a szobánkat, ami télen jó menedéket nyújtott, most a legyek, a darazsak, no meg a meleg tette lakhatatlanná, és a börtönnél is rosszabb lett. Rosetta, bármilyen szelíd és türelmes volt is, tán még nálam is jobban szenvedett emiatt, mert én parasztnak születtem, ő meg városon jött a világra. – Édesanya, te csak mindig ennivalóról beszélsz – mondta egy napon –, pedig én már akár egy évig is szívesen éheznék, csak lenne

egy tiszta ruhám, meg egy tiszta lakásom. Igaz, már vízben is szűkölködtünk, mert jó pár hónapja nem esett; nem önthetett hát magára vödörnyi vizeket, mint télen, pedig most még nagyobb szüksége lett volna rá. Májusban megtudtam valamit, ami képet adhat arról, hogy ekkoriban már milyen elkeseredés szállta meg az evakuáltakat. Az történt, hogy Filippo házában gyűlést tartottak, amin csak férfiak vettek részt; itt elhatározták, hogy ha az angolok májusban se érnek ide, akkor az evakuáltak, hisz mindegyiküknek volt fegyvere, kinek revolvere, kinek vadászpuskája, kinek kése, akár szépszerével, akár erőszakkal, de rákényszerítik a parasztokat, hogy adják be a közösbe az élelmüket. Michele is jelen volt a gyűlésen, és azon nyomban tiltakozott ez ellen, és az ő szavaival élve, tudtukra adta, hogy ebben az esetben ő a parasztok pártjára áll. Mire az egyik evakuált ezt felelte neki: – Helyes, de majd akkor úgy is bánunk el veled, mint ővelük, úgy tekintünk, mint a közülük valót. Nem mintha ez a gyűlés valami nagy jelentőségű esemény lett volna, mert akárki akármit mond is, rendes népek voltak ezek az evakuáltak, és kétlem, hogy fegyverhez nyúltak volna; csak példázza, hogy elkeseredésükben hova jutottak. Tudtom szerint akadtak köztük olyanok is, akik most, hogy szép lett az idő, és felengedett a föld, távozni készültek Sant' Eufemiáról, vagy délnek, a fronton át, vagy északnak, ahol a szóbeszéd szerint volt még ennivaló. Megint mások arról beszéltek, hogy elgyalogolnak Rómába, mert, mint mondták, vidéken nyugodtan éhen halhat az

ember, de városon muszáj rajta segíteni, mert ott félnek a forradalomtól. Szóval a perzselő májusi napon minden mozgott, minden hullott szét apró darabokra, mindenki csak saját magával törődött, csak a saját bőrére gondolt; sőt már sokan hajlottak arra is, hogy az életüket kockára tegyék, csak kiszabaduljanak ebből a kátyúból, és véget vessenek ennek a végtelen várakozásnak. Egyszer csak az egyik szürke hétköznapon megérkezik a nagy hír: az angolok komoly támadásba fogtak, és mennek előre. Le nem írhatom az evakuáltak örömét. Bor híján nem ihattak, élelem híján enni se ehettek, hát kénytelen-kelletlen beérték azzal, hogy ölelgették egymást, meg a kalapjukat hajigálták a levegőbe. Nem sejtették a szegények, hogy az angolok előretörése új bajokat hoz ránk. Igazi nehézségeink még csak most kezdődtek.

Nyolcadik fejezet Kislány koromban az egyik boltosnak a falumban megvoltak a Képes Vasárnap összegyűjtött példányai, még az első háború idejéből; a boltos gyerekeivel sokszor nézegettük a gyűjteményt, és a sok szép, színes képen a 915-ös háború csatáit lehetett látni. Talán ezért képzeltem, hogy a csata olyan, amilyennek azok a képek ábrázolták: golyókat okádó ágyúk, porfelhők, füst és tűz; katonák, akik a lobogó mögött szuronyrohamra indulnak; közelharc, emberek, akik holtan a földre buknak, míg mások rohannak tovább. Bevallom, nekem ezek a képek igazán tetszettek, és azt hittem, hogy, mondjon ki mit akar, a háború nem is olyan csúnya dolog. Azaz, hogy csúnyának csúnya, de, gondoltam, ha valaki az öldöklésben leli a kedvét, vagy fitogtatni akarja a személyes bátorságát avagy a cselekvőkészségét szeretné próbára tenni, meg kimutatni, hogy fütyül minden veszélyre, hát akkor a háború jó alkalom lehetett az illető számára. És az is megfordult a fejemben, hogy tévedés azt hinni, mintha mindenki szeretné a békét. Mert bizony sokan jól érzik magukat

a

háborúban,

ha

másért

nem,

hát

azért,

mert

erőszakosságukat kiélhetik, és vérszomjukat csillapíthatják. Egészen addig így gondoltam, amíg saját szememmel meg nem láttam, mi is igazában a háború. Akkoriban az egyik napon Michele azt mondta, hogy most már a vége felé jár a dolog, és az angolok benyomják a német frontot; de ezt nekem valahogy nem akaródzott elhinni, mert akármilyen

messzire meresztgettem is a szememet, csatának még csak halvány árnyékát se láttam. Csodálatosan szép, lélekmelengető nap volt, csak itt-ott úszkált, a láthatár szélén, egy-egy rózsaszín bárányfelhő az égen, csaknem súrolta a hegyek tetejét, amik mögött ott volt Itri, ott a Garigliano, azaz a front. Jobb kéz felől, a nap aranyfényében, fenségesen zöldelltek a hegyek; bal felől, a síkon túl, azúrkéken csillogott a tavaszi tenger tükre. De hol folyt az ütközet? Michele szerint már legalább két napja tartott, és az itri hegyek mögött egyre nagyobb térségre terjedt ki. Én azonban ezt sehogy se hittem, mert, mint már mondtam is, én egész másképpen képzeltem el egy csatát; és ezt meg is mondtam neki. Mire nevetni kezdett, és elmagyarázta, hogy afféle ütközetek, mint amilyeneket én a Képes Vasárnapban annyira megcsodáltam, manapság már nincsenek: az ágyúk meg a repülőgépek ma már teljesen megtisztítják a katonáktól a terepet, még jókora távolságra a voltaképpenn, az igazi frontvonaltól is; szóval, manapság a csata inkább olyan, mint amikor a háziasszony féregirtót spriccel szét és minden legyet megöl, pedig hozzájuk se ér és tiszta is marad a keze. A modern háborúban, mondta Michele, feleslegessé vált a sortűz, a roham, a kézitusa; a bátorságnak semmi haszna; az győz, akinek több az ágyúja és messzebbre hord, mint a másiké, és akinek nagyobb hatósugarúak és gyorsabbak a repülőgépei. – A háború – fejezte be – a gépeken dől el, és a katona alig számít többet, mint egy-egy rátermett műszerész. Na, szóval ez a láthatatlan csata egy vagy két napig ha tartott. Majd az egyik reggelen ugrottak egyet előre az ágyúk, mert hirtelen

ott dörögtek a közvetlen közelünkben, hogy beleremegett a szobánk fala. Bum, bum, bum, mintha csak a hegy sarka mögül szólna. Nagy sietve kiugrottam az ágyból, és rohantam ki a szabadba, szinte azzal az érzéssel, hogy most végre látom majd a kézitusát, amiről beszéltem. De semmi: a szokott nyájas verőfény; csupán a láthatár szélén, a síkság túlsó peremén, a lapályt szegélyező hegyek mögött láthatott az ember hajszálvékony kis pirosló csíkokat egy villanásnyi időre, mintha valaki megsebezte volna az eget, aztán a csíkok szétfoszlottak és belevesztek a kékségbe. Ahogy elmagyarázták, az ágyúk lövedékei voltak, amelyeknek a pályáját a légköri viszonyok pillanatnyi alakulásához képest, csupasz szemmel is látni lehetett. Ezek a pirosló csíkok olyan érzést keltettek az emberben, mintha valaki borotvával belemetszett volna az égboltba, és mintha a sebből meg is eredt volna a vér, de csak egy pillanatra, aztán mindjárt elállt. Először ezt a borotvametszést láttuk; majd odaért hozzánk a kilövés tompa puffanása; tüstént azután valami dühödten, vijjogva, átsüvített a fejünk fölött; és szinte ezzel egy időben, a hegy mögül felhangzott a becsapódás borzalmas döreje, amibe, akár egy üres szoba, maga az ég is belereszketett. Szóval, fölöttünk lődöztek át valakire vagy valamire, aki vagy ami a hátunk mögött volt; ez pedig, magyarázta Michele, annyit jelentett, hogy a harc északra tolódott, és hogy a fondi völgy már felszabadult. És a németek, azok hová mentek, kérdeztem tőle, mire azt felelte, hogy szinte biztosan Róma felé futottak; azt is hozzátette, hogy ezzel a frontjukat végleg benyomták, és hogy azok a bizonyos ágyúk éppen a németek visszavonulásának az útját verik. Szóval, sehol kézitusa, sehol szuronyroham, sehol

halottak és sebesültek. De aznap éjjel Itri felett világosabb volt az ég, mint máskor, és olykor fel is vöröslött, mintha hirtelen tűz lobbant volna valahol; közben az ágyúgolyók röppályái szüntelenül hasogatták az eget, mintha csak tűzijátékot figyelt volna az ember a csillagokkal sűrűn megtűzdelt éjfekete égbolton, a különbség csupán annyi volt, hogy a vékonyka lövedéknyomok szüntelen szökellését sose koronázta a rakéták szerteomló fény világa; meg hát szólni is másképpen szólt az egész, sokkal tompábban, sokkal komorabban, fenyegetően, nem pedig vidáman, mint a tűzijáték. Egy ideig bámultuk az eget, aztán holtfáradtan belerogytunk az ágyba, és aludtunk, ahogy tudtunk, hisz odakinn meleg volt és Rosettának egész nap be nem állt a szája. Reggel, elég korán, igen erős és nagyon közeli dörrenésre ébredtünk. Kiugrottunk az ágyból és rádöbbentünk, hogy ezúttal ránk lőnek. Első ízben ekkor jöttem rá, hogy az ágyú sokkal rosszabb, mint a repülőgép; ezt legalább látja az ember, és ha meglátta, elbújhat előle valahová vagy legalább megvan az a vigasza, hogy figyelheti, merre tart; de az ágyúkat sose látni, kívül esnek az ember látóhatárán; bár a szemed előtt rejtve van, az ágyú, hogy úgy mondjam, mégiscsak megkeres téged, sose tudsz hova rejtőzni előle, mindenüvé követ, mint egy kinyújtott mutatóujj. Most is, mint már mondtam, a közvetlen közelünkbe csapódott egy ágyúgolyó és ahogy megtudtuk, Filippo házától nem messze robbant. Michele futva érkezett oda hozzánk, és nagy örömmel közölte, hogy most már csak órák kérdése az egész; viszont lehet, hogy a halálunk csak másodpercek kérdése, feleltem neki; mire vállat vont és azt mondta, hogy mi már

halhatatlannak tekinthetjük magunkat. Szinte válaszul a szavaira, hirtelen irtózatosat robbant felettünk egy lövedék. Megremegtek a falak, és belereszketett a föld is; vakolat és por hullott ránk a mennyezetről; és egy pillanatra úgy elsötétedett körülöttünk minden, mintha magát a házat találták volna el. Kirohantunk, és láttuk, hogy nem messzire tőlünk, a fullasztón robbant a lövedék, jókora részét, körös-körül, le is szakította, nagy lyukat vájt bele, ami friss földdel, meg tépett fűvel volt teli. Nem mintha inába szállt volna a bátorsága, de azért arra rájött Michele, hogy nem is beszéltem én bolondot, amikor azt mondtam, hogy néhány másodperc, és az ember odaát lehet a másvilágon; szólt is, hogy menjünk utána: ő tudja, hová kell menni; holt térbe kell húzódnunk, mondta. Átszaladtunk a fullasztón, a völgytorok másik végébe, és egy gallyakból összetákolt kalyibába húzódtunk, ami jószág menedékéül szolgált, és az egyik szikla sarkantyúja alatt szerénykedett. – Ez itt holt tér – fitogtatta örvendezve Michele a haditudományát –, itt elüldögélhetünk a füvön... ide nem tudnak belőni. Még hogy holt tér. Alig mondta ki az utolsó szót, fültépő dörej rázta meg a levegőt és mindannyiunkat elborított a füst meg a por, és a poros füstön át láttuk, amint a kunyhó egyik fele megroskad, és úgy is marad, roskadtan, mint a gyerekek kártyaházikói, amik sose egyenesek. Most már Michele sem emlegette a holt terét. Ránk szólt, hogy hasaljunk le. – Kövessetek a barlangig – kiabált fektéből oda megyünk be... de nehogy felálljatok, kússzatok, mint én. A szóban forgó barlang közvetlenül a kalyiba mögött húzódott

meg. Az alacsony bejáratú, csöppnyi lyukat baromfiólnak használták a parasztok. Kúsztunk a földön Michele után, és bekúsztunk a barlangba, a kotkodácsoló tyúkok közé, mire azok ijedten az üreg végébe húzódtak. Állni nem lehetett, fekve maradtunk hát egymás mellett, csupa tyúkszar lett a ruhánk, mert persze az állatok telepiszkították a földet, aztán bátorságra is kaptak, és sétálgattak rajtunk, és bele-belecsípkedtek a hajunkba. Közben odakinn csak úgy záporoztak a lövések a barlang köré. – Még jó, hogy ez a környék holt tér – szóltam oda Michelének. Végül ritkult a dörej, aztán el is halt, csak valahol a távolban szólt még az ágyú, de minket ez már, hogy úgy mondjam, le se köpött, hanem valamelyik hátunkban levő helységet verte. Michele akkor magyarázni kezdte, hogy azokat a lövedékeket, amik a kalyibát megrongálták, nem az angolok, hanem a németek eresztették ide, méghozzá hegyi ágyúkból, amikkel meredeken is lehet lőni; most hát már nyugodtan kibújhatunk a barlangból, mert a német nem lő többé, az angol meg nem ránk lő. Így is tettünk: akárcsak befelé, kifelé is hason csúsztunk, és elindultunk haza. Egy órára járt, gondoltuk hát, hogy eszünk valami kis kenyeret meg sajtot. Éppen rágtuk az ételt, rohan ám felénk a Paridé fia, és lélekszakadva hadarja, hogy itt vannak a németek. Eleinte nemigen értettük, mert ha az ember józanul végiggondolt az eseményeken, akkor, ennyi ágyúzás után, az angolok megérkeztére kellett számítania; én még kötözködtem is vele, aki még kölyökkorban volt és félreérthette, amit hallott: – Talán az angolok, te?

– Dehogyis, a németek. – De hát a németek felkötötték a nyúlcipőt. – Kötötték a csudát. Itt vannak... Paridé azonban már magyarázta is a rejtélyt: valóban egy csoport menekülő német ért fel hozzánk, egy csűr árnyékában hevernek a szalmán és senki se tudja, mit akarnak. – Fütyülünk a németekre, igaz? – fordultam Micheléhez. – Mi az angolokat várjuk, nem őket... főjenek csak a saját levükben. Sajnos azonban Michele nem hallgatott rám: felcsillant a szeme Paridé szavaira; az embernek azt kellett hinni, hogy a gyűlölet vonzotta feléjük; szemmel láthatóan izgatta és megörvendeztette a gondolat, hogy az egykor olyan büszke és győzedelmes németet most menekülés közben, tönkreverten láthatja. – Nézzük csak azokat a németeket – szólt Paridének, és már ment is. Rosetta meg én a nyomában. Ahogy Paridé jelezte, ott találtuk őket a csűr árnyékában. Öten voltak, és én még soha életemben náluknál elnyűttebb és kimerültebb embereket nem láttam. Végigvágódtak a szalmán, az egyik erre, a másik arra, karjukat-lábukat szétvetették, akár a holtak. Három aludt, vagy legalábbis lehunyta a szemét, egyikük nyitott szemmel, hanyatt fekve bámulta az eget, az ötödik, aki ugyancsak a hátán hevert és szalmából vánkosfélét gyömöszölt a feje alá, maga elé merendt. Kiváltképpen ez az ötödik tűnt fel az embernek: csaknem albínó volt, rózsaszín és áttetsző a bőre, kék szeme körül fehéres pihék, finom, sima haja ezüstszőke. Arcán por szürkéllett, és mintha könny szántott volna barázdákat ebben a porban, és a

barázdák rászáradtak volna a bőrére; orrcimpáin föld vagy csuda tudja, miféle kosz feketéllett; a szája kicserepesedett; szeme csupa véraláfutás, alatta fekete árok, az ember azt gondolhatta, hogy valaki odakarmolt neki. Tudott dolog, hogy a németek egyenruhája mindig rendes, tiszta és frissen vasalt, mintha csak akkor vették volna ki a naftalinból. De ezét az ötét mintha a kutya szájából húzták volna ki, és egyetlen gomb se volt begombolva a zubbonyukon; szinte még a színük is elváltozott, mintha valaki a fejükre borított volna egy porral és korommal teli szemetes vödröt. Sok evakuált meg paraszt álldogált körülöttük, némi távolságból nézegették csendesen a németeket; a németek némán és mozdulatlanul pihentek. – Michele odalépett hozzájuk, és megkérdezte, honnan jönnek. Németül beszélt, de az albínó, egyetlen moccanás nélkül, mintha csak a tarkója hozzánőtt volna a szalmavánkosához, halkan így felelt neki: – Beszélhet olaszul... én is beszélek. Erre Michele elismételte olaszul is a kérdést, és a német azt felelte rá, hogy a frontról jönnek. Michele megkérdezte, mi történt. Az albínó, egyre csak bénult mozdulatlanságban, szaggatottan, tompa hangon, sötéten és fenyegetően elmondta, hogy tüzérek; hogy két napon és két éjjelen át borzalmas légitámadásokat álltak ki; hogy nemcsak az ágyúik, hanem még az anyaföld is a levegőbe repült körülöttük; és hogy a végén, miután végignézték legtöbb bajtársuk pusztulását, kénytelenek voltak otthagyni az állásaikat és menekülni. – A front – fejezte be lassú szóval – már nem a Gariglianónál van, hanem északabbra és mi oda akarunk eljutni... fenn, északon ugyancsak vannak hegyek, ott majd megvetjük a lábunkat.

Lám, még így is, hogy hálni jár beléjük a lélek, még így is a háborúról beszéltek, meg arról, hogy valahol ők még megvetik a lábukat. Michele ekkor azt kérdezte tőlük, hogy kik törték át a frontot, az angolok vagy az amerikaiak; és ez bizony meggondolatlan kérdés volt, mert az albínó gúnyosan felnevetett rá és ezt mondta: – Mit számít ez magának? Érje be azzal a tudattal, kedves uram, hogy a barátai rövidesen itt lesznek és kész. Michele tette, mint aki nem érti el a gúnyos és fenyegető hangot, és affelől érdeklődött, hogy miben lehetne a segítségükre. – Adjon valamit enni – válaszolta erre az albínó. Ez idő tájt már valóban mindenki az utolsó morzsáinál tartott; és, tán az egyetlen Filippo kivételével, az evakuáltak meg a parasztok egyetlen cipóra valót se tudtak volna közösen összehozni. Riadtan nézegettünk hát egymásra; és mindőnk érzésének adtam kifejezést, amikor így kiáltottam fel: – Enni? És ugyan honnan kerítsük a hozzávalót? Ha az angolok nem hoznak, de igen gyorsan, akkor ahányan itt vagyunk, minden éhen veszünk. Várjátok meg ti is az angolokat, és akkor majd lesz ennivalótok. Észrevettem, hogy erre Michele helytelenítő mozdulatot tesz a kezével, mint aki azt mondja, hogy „te, buta, te”, és rájöttem, hogy valami olyat mondtam, amit nem kellett volna mondani. Közben a német le nem vette rólam a szemét, láthatóan jól az emlékezetébe akarta vésni az arcomat. – Megvárni az angolokat... pompás tanács – szólt vontatottan.

Kis ideig még nem mozdult, majd nehézkesen megemelte a jobbját, és a mellénél matatni kezdett a zubbonya alatt: – Azt mondtam, hogy valami ennivalót akarunk. Ekkor azonban már hatalmas fekete pisztolyt szorongatott a kezében, és ránk fogta, bár mozdulni nem mozdult, és hevert tovább. Rettenetes félelem szállt meg, és talán nem is a pisztoly tette, hanem az albínó szeme állása, ami éppen olyan volt, mint a csapdába esett fenevadé, mikor fenyegetően vicsorgatja az emberre a fogát. Michele azonban nem zavartatta magát, és nagy léleknyugalommal így szólt Rosettához: – Eredj, fuss oda apámhoz, és mondd meg neki, hogy adjon egy kis kenyeret ennek a pár éhes németnek. Különös nyomatékot adott azonban minden szavának, szinte Rosetta szájába adta: elmagyarázd ám apámnak, hogy a németek pisztollyal kérik a kenyeret. Tüstént szaladt is a lányom Filippo háza felé. Míg a kenyeret vártuk, a helyünkön maradtunk mindannyian, ott a csűr körül. – Nemcsak kenyér kell – szólalt meg kisvártatva az albínó hanem egy ember is, aki eljön velünk, és megmutatja, melyik ösvény vezet északra a csapataink felé. – Az ott, ni – mutatott rá Michele az öszvérútra, amelyik a hegy iránt vitt. – Azt én is látom – mondta az albínó. – Csakhogy mi nem ismerjük ezeket a hegyeket. Kell valaki. Például az a lány. – Melyik?

– Az, amelyik kenyérért ment. Megfagyott bennem a vér a szavaira: ki tudja, mi történik, ha ezek most, a háború kellős közepén, magukkal cipelik Rosettát, ki tudja, látom-e még valaha? – Az a lány nem idevaló. Még úgy sem ismeri a környéket, mint maguk – felelte neki nyomban, önuralommal Michele. – Hát akkor – válaszolta az albínó –, maga jön velünk, kedves uram. Maga idevalósi, nemde? „Mondd

neki,

hogy

nem”,

szerettem

volna

odakiáltani

Michelének; de nem jutott rá időm. Túlontúl becsületes volt ahhoz, hogy hazudjon, már válaszolt is: – Igen, idevalósi vagyok, de ezeket az öszvérutakat én sem ismerem. Mindig városban éltem. Szavaira csaknem elnevette magát az albínó, és így szólt: – Ha az ember magát hallja, akkor az az érzése támad, hogy ezeket a hegyeket senki nem ismeri. Szépen eljön velünk. Meglátja, egykettőre rájön, hogy nagyon is jól kiismeri magát. Erre már nem felelt Michele, csupán a szemöldökét vonta magasra a pápaszeme fölé. Közben Rosetta nagy lihegve visszatért két kis cipóval, amiket kicsit előrehajolva, kezét maga elé tartva tett le a szalmára, úgy, ahogy olyan erdei vadaknak vetik az ételt, amiktől tartani kell. A német észre is vette ezt a mozdulatán, és kimerült hangon ezt mondta neki: – Ide add, a kezembe, azt a kenyeret. Nem veszett kutyákkal van dolgod, mi nem harapunk. Rosetta felszedte a cipókat a szalmáról, és odanyújtotta neki. A

német visszadugta a pisztolyát a zubbonya alá, megfogta a cipókat, és felült. Felült a többi is, szóval nem aludtak, hanem, ha csukott szemmel is, de figyelték az egész párbeszédet. Az albínó kést húzott elő a zsebéből és öt egyenlő részre szelte a két cipót, és szétosztotta a társainak. Igen lassan ettek, mi meg csak álltunk körülöttük, körben és szótlanul. Mikor aztán a végére értek, ami jó ideig tartott, mert szinte morzsánként csipegették el a kenyérdarabjaikat, az egyik parasztasszony vízzel telt rézkancsót nyújtott oda nekik hangtalanul, amiből három-négy nagy korttyal húztak, ki mennyit: halálosan kiéheztek és megszomjaztak. Majd az albínó megint előhúzta a pisztolyát. – Hát akkor gyerünk, különben késő lesz – szólt a bajtársaihoz, akik tüstént kászolódni kezdtek. Majd Micheléhez fordult: – Maga pedig velünk jön mutatni az utat. Az ijedtségtől mindannyiunknak földbe gyökerezett a lába, mert úgy gondoltuk, hogy amit az albínó az elébb mondott, azt csak úgy mondta; de most kiviláglott a tévedésünk. Filippo is ott volt köztünk, ő is végignézte csendesen a németek étkezését. Mikor azonban meglátta, hogy az albínó Michelére szegezi a pisztolyát, valami nyögésféle szakadt fel belőle és olyan bátorsággal, amilyet senki se ismert még eddig őbenne, a pisztoly és a fia közé vetette magát. – Ő az én fiam, érti? Az én fiam. Az albínó egy szót se szólt. Csak a pisztolyán lóbált egyet, mint aki legyet hesseget el; így akarta jelezni, hogy Filippo táguljon az útjából, Filippo azonban rákiáltott:

– Ez itt, ez az én fiam, nem ismeri ki magát a hegyek között, az Evangélium szent igazsága se igazabb ennél. Olvas, ír, tanul, hogy is ismerhetné ki magát? – Jön velünk és kész – szólt az albínó. Most már állt és anélkül, hogy leengedte volna a pisztolya csövét, a baljával a derékszíját igazgatta. Filippo bámult rá, mintha rosszul hallana. Láttam, hogy nyel egyet, és végignyalja a szája szélét: akár a fulladozó, és nem tudom, miért, de abban a pillanatban kedvenc szójárása jutott eszembe: „a pénztárnál senki se hülye”. Szegény feje, most nem volt se hülye, se agyafúrt; apa volt, semmi, de semmi más. És valóban: miután egy röpke pillanatig szinte villámsújtottan állt a helyén, újból kiabálni kezdett: – Engemet vigyen. Engemet vigyen őhelyette. Én ismerem a hegyet. Előbb vándorárus voltam, csak azután lettem boltos. Én minden helyet bejártam. Kézen fogva viszem el magukat, árkonbokron át egészen a parancsnokságukig. A legjobb, a legtitkosabb ösvényeket is ismerem. Én elviszem magukat, szavamra elviszem. Odafordult a feleségéhez: – Én megyek velük. Ti meg csak legyetek nyugodtak, holnap estefelé idehaza vagyok. Szavait mindjárt tett is követte, felhajtotta a nadrágszárát, és miután széles mosolyt plántált az arcára, aminek láttán az ember szíve összeszorult, odalépett a némethez, a karjára tette a kezét, és erőltetett közönnyel ezt mondta: – Hát akkor gyerünk, mert elég szép út áll előttünk.

A német azonban nem így fogta fel a dolgot. – Maga már túl koros – mondta nyugodtan. – A fia jön velünk, ez az ő kötelessége. És pisztolycsövének egyetlen mozdulatával már tolta is félre az útjából

Filippót,

odament

Micheléhez,

és

ugyancsak

a

pisztolycsövével intett neki, hogy induljon meg előttük: – Gyerünk. Nem tudom ki, de valaki elkiáltotta magát, hogy „szökjél, Michele”. Látták volna csak a németet. Alig röppent el a szó, villámgyorsan abba az irányba fordult, ahonnan a kiáltás hallatszott és lőtt. Szerencsére a golyó a fullasztó kövei közé fúródott; a német azonban így is célt ért, megfélemlítette a parasztokat és az evakuáltakat, és meggátolta őket abban, hogy bármit is tegyenek Michele érdekében. Lélekszakadva rohantak szerteszét az emberek, de kissé távolabb megint körbe verődtek; és aztán csendesen figyelték a távozó németet, amint pisztolyának csövét Michele hátának szögezte, és úgy taszigálta maga előtt a fiút. Így mentek el, és mintha csak most is ott lennék, úgy van a szemem előtt a távozásuk jelenete: a pisztolyát szorongató német, az előtte lépkedő Michele, és emlékszem, hogy az egyik nadrágszára olyan hosszú volt, hogy szinte a talpa alá ért, a másik meg olyan rövid, hogy kikandikált a bokája. Michele lassan lépdelt, talán azt remélte, hogy ráugrunk a németekre, és így megszökhet; a mód, ahogyan a lábát vonszolta, azt az érzést keltette az emberben, mintha súlyos láncot húzna magával. Az alattunk húzódó ösvényen haladt el a menet, a négy német, Michele meg az albínó, a völgy felé és a sűrűben

lassan-lassan eltűntek. Filippo, akárcsak a többiek, a lövöldözésre szintén odább rohant, majd, nem messze megállt és figyelt, de abban a pillanatban, mikor az albínó és Michele elveszett a szemünk elől, hirtelen felüvöltött, és rohanni kezdett utánuk. A parasztok és az evakuáltak azonban egy szempillantás alatt ráugrottak és lefogták az ordítozó férfit, aki egyre csak a fiát szólongatta, miközben sűrű könnyei végigcsorogtak az arcán. Addigra már odaért a felesége, meg a lánya is, boldog-boldogtalant kifaggattak, mert nem értették, mi is történt; de mikor megtudták, sírni kezdtek ők is, ők is üvöltözni kezdték Michele nevét. Kétségbeesetten zokogott a húga és közben egyre azt hajtogatta, hogy „éppen most, amikor már vége az egésznek, éppen most”. Mi szólni se tudtunk, mert amikor igazi fájdalom fogja el az embert, aminek igazi oka van, akkor a szavak úgyse segítenek, a fájdalom okát kéne megszüntetni, erre meg képtelenek voltunk. Végül Filippo összeszedte magát, átkarolta a felesége vállát, így támogatta a járásban és ezt mondta neki: – Meglásd, hazajön... egész biztosan... az nem lehet, hogy ne jöjjön haza... megmutatja nekik az utat és már jön is. A lánya, akinek ugyan egyre folyt a könnye, erősítgette az apja szavait. – Meglásd, mama, mielőtt beesteledik, már itthon is van. Az asszony azonban azt válaszolta erre, amit az anyák gyakorta válaszolnak az ilyen beszédre, és sajnos legtöbbnyire nekik van igazuk, mert azt mindenki tudja, hogy az anyai ösztön minden okoskodásnál erősebb: – Dehogy jön, dehogy jön, tudom én jól, hogy nem jön, érzem,

hogy soha többé nem látom én őt. Dörögtek az ágyúk, a németek szaladtak szerteszét, a front összeomlott és mi utolsó napjainkat töltöttük fenn a hegyen, és most már be kell vallanom, hogy ebben a kavargásban bizony Michele esete nem tett ránk olyan hatást, mint amilyet tennie kellett volna. Mi is azt hittük, vagyis inkább abba a hitbe ringattuk magunkat, hogy minden bizonnyal visszatér; és mindezt talán azért, mert úgy éreztük, hogy ha nem hittünk volna a visszatértében, nem vehettük volna ki illendőképpen a részünket Festáék fájdalmából: az eszünk meg a szívünk már máshol járt. Mind a ketten a felszabadulás annyira áhított és várt újdonságával voltunk tele; és rá se gondoltunk, hogy számunkra annak a Michelének az eltűnése, aki szinte az apánk meg a fivérünk volt, még a felszabadulásunknál is fontosabb volt, vagy legalább elkeseredettséget és fájdalmat kellett volna éreznünk miatta. De nem: az önzés, ami a veszély idején hallgatott, most, hogy a veszély elmúlt, hallatni kezdte a hangját. Jómagam se álltam meg, amikor Michele eltűnt a szemünk elől, és megindultam a kis házunk felé, hogy el ne mondjam magamban, milyen nagy szerencse, hogy Rosetta helyett Michelét vitték el a németek, hiszen, végtére is, az ő eltűnte főként az ő családját érinti, mi meg amúgy is tán örökre elválunk tőlük, és soha többé nem is látjuk egymást, és hazamegyünk Rómába, és elkezdjük megint a régi életünket és a hegyen töltött napjainkra csak néhanapján egy-egy szóval,

ha

visszaemlékezünk,

amikor

majd

elkérdezgetjük

egymástól, hogy „emlékszel-e Michelére? Vajon hogy végezte? És emlékszel-e Filippóra, a feleségére meg a lányára...? Velük vajon mi

lehet?” Azon az éjszakán, a meleg ellenére is, szorosan összeölelkezve aludtunk, talán, mert szüntelenül szólt az ágyú, és a golyók egyremásra ott potyogtak le a közelünkben, és arra gondoltunk, hogy ha minket találna az egyik, legalább együtt halunk meg. Különben is csak rámondtuk, hogy alszunk; el-elszenderedtünk öt-tíz percre, aztán egy erős dörejre riadtan felültünk az ágyban; vagy csak úgy, minden ok nélkül is felébredtünk, valószínűleg a zaklatottságunk, meg az idegességünk miatt. Rosetta aggódott Micheléért; és most már látom, hogy ő, szemben velem, megérezte, hogy a fiú eltűnése nem olyan semmiség, mint amilyennek én azt őelőtte fel akartam tüntetni. Minduntalan ezt kérdezgette tőlem a sötétben: – Édesanya, mit csinálnak azok most Michelével? Vagy: – Édesanya, te igazán hiszel abban, hogy Michele visszajön? Vagy pedig: – Édesanya, mi lesz azzal a szegény Michelével? Egyfelől éreztem ugyan, hogy alapjában véve joggal aggódik, másfelől viszont a düh kerülgetett, mert, mint ahogy mondtam, érzésem szerint a mi időnk Sant' Eufemián már lejárt, és már csak saját magunkra kellett gondolnunk. Így aztán hol így, hol úgy felelgettem neki, de arra azért mindig vigyáztam, hogy nyugtassák a szavaim; a végén mégis elvesztettem a türelmemet, és így szóltam hozzá: – De most már aludjál, mert azzal, hogy ébren vagy, igazán nem segítesz rajta. Meg különben is biztos vagyok benne, hogy a haja

szálát se görbítették meg. Jön is már hazafelé a hegyekben. – Szegény Michele – motyogta félálomban; és ezzel véget is ért a beszélgetésünk, mert rögtön rá valóban elaludt. Másnap reggel, hogy felébredtem, Rosettát nem találtam magam mellett az ágyban. Kirohantam; jól belealudtam a délelőttbe, a nap már magasan járt az égen és feltűnt, hogy az ágyúszó elhallgatott és a táj körös-körül csupa nyüzsgés. Jártak le s fel az evakuáltak, az egyik búcsúzkodott a parasztoktól, a másik cipelt valamit és voltak akik libasorban nekivágtak a Fondiba vezető ösvénynek. Egyszeribe megszállt a rémület, hogy ki tudja, mi miatt, de talán Rosetta is éppen úgy eltűnt, mint Michele; rohangászni kezdtem ide-oda, és közben kiabáltam a nevét. De senki nem törődött velem, ügyet se vetettek rám, és hirtelen rájöttem, hogy a Michelével kapcsolatos gondolataim most ellenem fordultak: Rosetta nincs többé, mindenki csak a saját dolgával törődik, és még csak meg se áll egyetlen lélek se, hogy meghallgasson, mi is történt énvelem. Szerencsére éppen akkor, amikor már-már teljesen lesújtott a kétségbeesés, hirtelen kidugta a kunyhójukból a fejét Luisa, Paridé felesége, és odaszólt hozzám: – Mit akarsz Rosettától? Itt eszi nálunk a kukoricakását. Nagyot sóhajtottam, és még mindig reszketett a térdem egy kicsit, amikor én is beléptem a kunyhóba, és odaültem a többiek közé az asztalhoz, amelyen ott gőzölgött a tál. A szokáshoz képest senki nem beszélt, így hát én is szótlan maradtam; a parasztok, mint mindig, most is mintha teljesen belefeledkeztek volna a kosztolás műveletébe, ezen a napon is, amikor pedig annyi minden új történt,

és még ennél is több újdonság állt előttünk. Mintha mindannyiunk gondolatát mondta volna ki, Paridé törte meg a csendet, amikor egyszerre csak, minden szomorkodás nélkül, az olyan ember hangján, aki a szép időről vagy valami efféléről beszél, így szólt: – Szóval visszamentek nagyságának a városba... mi meg húzzuk itt tovább az igét. Végigtörölte a száját, felhajtott egy merőkanálnyi vizet, aztán, ahogy mindig is tette, köszönés nélkül távozott. Megmondtam a családjának, hogy most mi is megyünk összepakolni, és utána még visszajövünk elbúcsúzni.

És

Rosettával

együtt

kiléptünk

a

kunyhóból. Egyetlen nagy, türelmetlen és boldog várakozás szállt meg akkor: el innen, minél hamarabb. De, magam se tudom, miért, mégis ezt mondtam Rosettának: – Oda kell mennünk még Festáékhoz, hátha hallhatunk valamit Micheléről. Kelletlenül jöttek ki a számon ezek a szavak, mert attól tartottam, hogy ha a Michele mégse jött volna még haza, akkor Festáék bánata elronthatja az örömömet. – Festáék már nincsenek itt – válaszolta azonban nagy léleknyugalommal Rosetta. – Még hajnalban elmentek. És Michele nem jött vissza. Abban reménykednek, hogy lenn, a városban majd ráakadnak. Nagyon megkönnyebbültem a szavaira, ami legalább olyan önzés volt a részemről, mint az iménti kelletlen érzésem. – Hát akkor – szóltam nincs más hátra, mint összekötni a batyut,

és menni, amilyen gyorsan csak lehet. – Te még aludtál – fűzte hozzá Rosetta –, mikor én hajnalban felkeltem, és átmentem jó reggelt kívánni Festáéknak, igen el voltak keseredve azok a szegények. Nekik nagyon csúnya ez a szép nap, mert Michele nem jött vissza. Kis ideig hallgattam, mert hirtelen elfogott a szégyenkezés, és arra gondoltam, hogy Rosetta sokkalta különb nálam, és csakis azért kelt fel már hajnalban, hogy elmenjen ahhoz a családhoz, és nem félt, mint én, hogy a fájdalmuk megrontja majd az örömét. – Aranymadaram – mondtam neki és átkaroltam te sokkal jobb ember vagy nálam, és megtetted azt, amihez nekem nem volt bátorságom. Én olyan mérhetetlenül boldog vagyok, mert vége lett a kínszenvedésünknek, hogy szinte féltem odamenni Festáékhoz. – Ó – felelte erre én egyáltalán nem erőszakoltam magamat, azért mentem el hozzájuk, mert szerettem Michelét. Nem menni... ez lett volna nekem az erőszak. Egész éjjel le nem hunytam a szememet, egyre csak az a szerencsétlen fiú járt az eszemben. Sajnos az anyjának lett igaza: nem jött vissza. Akár így, akár úgy, nekünk indulni kellett. Ahogy beértünk a szobánkba, előhúztuk a két vulkánfíber bőröndöt, amit Rómából hoztunk magunkkal, beléjük gyömöszöltük azt a néhány rongyunkat, amink még maradt, egy-két szoknyát, pár pulóvert, amit odafenn horgoltunk durva parasztfonálból, néhány pár harisnyát, meg zsebkendőt. Valami kis maradék élelmet is tettem az egyikbe, a juhsajtot, amit az evangélikusoktól vettem, egy kilónál kevéskével több szemesbabot, meg egy fekete cipót, az utolsót, amit korpából

meg málélisztből sütöttem. Törtem a fejemet, magammal vigyem-e azt a két-három tányért meg poharat, amit a parasztoktól vettem, de végül is úgy döntöttem, hogy ott hagyom őket, és oda is állítottam mindent, szép sorjában az ablakpárkányra. Ezzel végeztünk is: és hogy bezártuk a bőröndöket, leültem egy percre Rosetta mellé az ágyra, körüljártattam a szememet a szobán. Nyomorultan tátongott, mint minden ház, amit örökre elhagynak. Most már nem türelmetlenkedtem úgy, és nem is éreztem örömöt; sőt, mintha valami szorongatta volna a bensőmet. Arra gondoltam, hogy azokon a koszos falakon, azon a sáros padlón ott ragadnak életem legkeserübb és legborzasztóbb napjai, és fájt elmenni, pedig vágytam a távozást. Napról napra, óráról órára és percről percre átéltem megint az itt eltöltött kilenc hónapomat, elfogtak megint a régi érzések, a reménykedés meg az elesettség, a félelem meg a bátorság, az élnivágyás meg a sóvárgás a halál után. De azért mindenekfelett egy valamire vártam én itt, a szabadulásra, ami a szépségén felül még igazságos dolog is, a saját személyemen túl másokat is érint. És ekkor egyszeriben megértettem, hogy aki ilyen valamire vár, annak sokkal nagyobb az életereje és az igaza, mint az olyan embereké, akik semmit se várnak az életüktől. És az én kis semmi-esetemről a jóval nagyobbra térve, az jutott eszembe, hogy ugyanezt mondhatni azokról is, akik sokkal fontosabb eseményekre várnak, például Jézus visszatértére vagy a szegények igazának diadalára. És megmondom úgy, ahogy van: amikor végleg kitettem a lábamat abból a szobából, úgy tűnt nekem, hogy, ha nem is templomot, de valamiféle szent helyet hagyok magam mögött, hisz

nagyon-nagyon sokat szenvedtem benne, de, mint mondtam, várakoztam és reménykedtem is ott, és nem csupán saját magamért, hanem másokért is. Rátettük a fejtekercseinkre a bőröndjeinket, és éppen a Paridéék kunyhója felé tartottunk búcsúzkodni, amikor a fullasztón hirtelen fejvesztett rohangálás kezdődött. Ezúttal azonban nem az ágyú tette, mert az, mint az elvonult vihar mennydörgése, már messze morgott, hanem szabályos időközönként visszatérő fegyverkattogás igen pontos és igen mérges, ami mintha a hegycsúcson levő sűrűségből hangzott volna. Az egyik evakuált megállt egy pillanatra és ránk kiáltott: – Géppuskák. A németek lövik velük az amerikaiakat – és már szedte is a lábát. Szétrohant az egész népség, bebújtak a barlangokba meg az üregekbe, és csupán mi ketten maradtunk ott, a fullasztó kellős közepén, és a kattogás nem szűnt, sőt, mintha egyre erősödött volna. Átvillant az én fejemen is egy pillanatra, hogy valami menedékbe kéne futni; de hirtelen viszolygás támadt bennem a gondolatra, hogy a Fondiba való távozásunk előtt egy minutummal kezdjem elölről a kilenchónapos rettegést, és dühösen rászóltam Rosettára: – Hogy géppuskák? Na és? Fütyölök rájuk. Indulok és kész. Rosetta egy szó ellenvetést nem tett, mert az unalom meg a fáradtság őt is nekibátorította. Így hát lemondtunk arról, hogy elbúcsúzzunk a parasztoktól, akik olyan hosszú időn át vendégül láttak bennünket, és most a csuda tudja, hol rejtőzködnek, és fittyet hányva a géppuskáknak, kényelmes léptekkel elindultunk az

ösvényen, le a völgybe. Egyik fullasztót a másik után hagytuk magunk mögött, és minél lejjebb értünk, annál biztosabbak lettünk az igazunkban: jól tettük, hogy nem bújtunk be valamilyen lyukba, hisz meg is szűnt már a fegyverkattogás, és úgy látszott, minden a legnagyobb rendben Van körülöttünk. Amolyan igazi május virradt ránk, tűzött a nap és a sövények árasztották a vadrózsaillatot és szállingózott a por és a sövényeket méhek döngicsélték körül, mintha soha, de soha nem lett volna errefelé háború. De a háború azért itt volt a nyakunkon és ugyancsak hamar mutogatta is magát. Először is két katonába botlottunk. Az egyenruhájukat ugyan nem ismertem, de a szavaikból ítélve, amerikaiaknak hittem őket. Két barna, alacsony fiú volt, szinte az orrunk előtt bukkantak ki a sűrűből. Az egyikük valami olyat mondott, hogy „helló”; a másik valami mást mondott angolul, amit nem értettem. Átvágtak előttünk az úton, aztán letértek az ösvényről és mentek tovább felfele az erdőben, görnyedten, kezükben a fegyver, a sisakjuk árnyékából egyre a hegy csúcsát kutatta a szemük, azt a részt, ahonnan a géppuska kattogott. Ők voltak az első amerikaiak, akiket láttunk és őket is véletlenül; és ahogy így visszagondolok,

a

háború,

is

maga

a

véletlen;

minden

kiszámíthatatlan, ami az emberrel történik. Mozdulok egyet balra és végem, de ha jobbra lépek, épségben maradtam. – Láttad őket? – kérdeztem Rosettát. – Amerikaiak. – Azt hittem – felelte –, hogy magasak és szőkék, pedig barnák és alacsonyak. Én biz nem tudtam, mit feleljek neki; de később tapasztaltam,

hogy az amerikai hadseregben minden fajta és minden szín megtalálható, négerek és fehérek, szőkék és barnák, magasak és alacsonyak. Jóval ezután azt is megtudtam, hogy az a két fiú két amerikás olasz volt, és nem is egy ilyen szolgált közöttük. Ahogy haladtunk Fondi felé, egy vöröskeresztes kötözőhelyre is ráakadtunk, az ösvény mellett egy szentjánoskenyérfa árnyékában. Odaállítottak egy tábori ágyat meg egy gyógyszerszekrényt, és néhány katonát, és éppen akkor hozott oda hordágyon két katona egy sebesültet. Megálltunk nézni azt a kettőt, amint letér az ösvényről, és cipeli nagy nehezen a hordágyat a kötözőhely felé. A sebesült csukva tartotta a szemét, és halottnak látszott. De csak látszott, mert a két sebesültvivő beszélt hozzá valamit, hogy csak legyen nyugodt, mindjárt odaérnek, az meg kicsit megmozdította a fejét, mint aki azt mondja, hogy érti és csak menjenek tovább nyugodtan. Néztem, néztem a jelenetet, a lejtőt, a napot, a virágba borult bozótost, ami a sebesültvivők derekáig ért és szinte-szinte nemcsak a sebesült katona halálát nem hittem el, hanem azt sem, hogy azok a katonák valóban katonák,

hogy

az

a

vöröskeresztes

kötözőhely

valóban

vöröskeresztes kötözőhely, egyszóval, úgy éreztem, hogy semmi se igazi

körülöttem,

minden

furcsa

és

érthetetlen

és

megmagyarázhatatlan, és nincs is semmi jelentősége. – Azt ott a géppuska találta el... velünk is megeshetett volna mondtam Rosettának. És úgy hiszem, ezzel csak saját magamat akartam meggyőzni, hogy a géppuskák igazán léteznek és hogy komoly veszély fenyeget bennünket. De nem valami nagyon sikerült.

Így értünk fullasztóról fullasztóra haladva a folyócska fölötti útelágazásnál ahhoz a kis házikóhoz, amelyikben valaha a szegény Tommasino lakott. Legutóbb, amikor erre jártunk, sivár volt itt a környék, elhagyatott, mint a németek alatt minden, mert, miért, miért nem, ahová ők betették a lábukat, sivatagot teremtettek maguk körül, mindenki elbújt és eltűnt előlük. Most viszont sürgött a nép, parasztok és evakuáltak, ki gyalogszerrel, ki szamáron vagy öszvéren, tele csomaggal, és akárcsak mi, ők is jöttek le a hegyről és mentek hazafelé. Együtt haladtunk a tömeggel és mindenki boldog volt, és régi ismerősök módján beszélgettek egymással az emberek. – Vége a háborúnak – mondogatta egyik is, másik is –, vége az egésznek, itt vannak az angolok, itt a bőség. És mintha mindenki elfeledte volna már a szenvedések esztendejét. A tömeggel együtt értünk ahhoz a kereszteződéshez, ahol az országút szelte át az egyik kisebb utat, ami a hegyre vitt; és itt találkoztunk az amerikaiak első oszlopával. Libasorban haladtak; és ezúttal láttam már rajtuk, hogy valóban amerikaiak, szóval mások, mint a németek, de elütnek az olaszoktól is. Valahogy olyan ernyedten, lomhán és szinte elégedetlenül szedték a lábukat; és mindegyik másképpen hordta a rohamsisakját, az egyik keresztben, a másik a szemére engedte, a harmadik a tarkójára tolta; sokuk ingujjra vetkezett, és mindegyik gumit rágott. Mintha kedvük ellenére katonáskodtak volna, de félni azért nem féltek, mint az afféle náció, amelyik, eltérően például a némettől, nem háborúra termett, de azért csinálja, mert a hajánál fogva beleráncigáltak. Ránk se hederítettek, messziről lerítt róluk, hogy hegyi utakat, batyukkal

megrakott népet, meg ilyen reggeleket már csőstül láttak, amióta partra szálltak Olaszországban, és most már, ahogy mondani szokták, le se köptek bennünket. Nem is tudom, mennyi időn át húztak el mellettünk, fel a hegyre, komótosan egyforma léptekkel. Végül az utolsó három-négy emberük is elmarsolt. Ezek látszottak a legfáradtabbaknak

és

a

legkedvetlenebbeknek;

és

aztán

továbbmentünk mi is az országúton. Ez vitt Monté San Biagióba. Azokra a hegyekre kúszik ez a falu, amelyek észak felől zárják be a fondi völgyet; úgy emlékeztem, hogy valamicskével Monté San Biagión túl aztán ez az országút az appiai főútvonalba fut. A Via Appiára érve valóban leesett az állunk arra a látványra, amit az egész előrenyomuló amerikai hadsereg nyújtott. Azt mondani, hogy ember ember hátán tolongott az úton, igen kevés lenne, meg nem is felelne meg egészen a valóságnak, hisz tömegről szó sem volt, hanem a legkülönbözőbb járművek özönlöttek rajta, egytől egyig zöldre festve, mindegyiken ötágú fehér csillag, Amerika csillaga, ami egészen más, mint Olaszországé, amelyik a szóbeszéd szerint szerencsét, de csak szerencsét hoz; az amerikai viszont akaratosnak látszik és erőt önt azokba, akik követik. Járműveket említettem, nem autókat. És valóban, szorosan egymás nyomában, hogy szinte moccanni se bírtak, jármű jármű hátán tolongott, de a legkülönbözőbbek. Kis, nyitott csupa-vas gépkocsik, bennük,

összegyömöszölve

katonák,

térdük

közt

fegyverükkel; óriási lánctalpas páncélosok, amelyeknek ágyúi belebeleakadtak az út fölé boruló platánok ágaiba; kisebb-nagyobb nyitott és csukott teherautók; apróbb, szinte játékszernek ható

páncélosok, amelyekről azért derék kis ágyú meredt az égre; végül vagonnak ható, csupa-páncél

óriások, amelyeknek

fülkéiből

kilátszott a szerelékfaluk ezernyi gombja, emeltyűje meg elektromos huzala. Szavamra, aki nem látta országúton vonulni az amerikai hadsereget, fogalma sincs róla, mi a hadsereg. Ez a kisebb-nagyobb járművekből álló folyam, azzal a rengeteg fehér csillaggal, ami már a megszállottság hatását keltette az emberben, alig hogy mocorgott, lassabban haladt, mint a gyalogjáró, minden szíre-szóra megtorpant és aztán ment megint néhány métert, akárcsak a római Corsón csúcsforgalom idején az autók. És mindenfelé katonák, csoportosan, meg a páncélosok tetején, az autókon, tehergépkocsikon, ültek vagy álltak, az arckifejezésük mindig türelmes volt, közömbös és szinte unott, rágták szüntelenül a gumit, sőt akadtak, akik azokat az ő tarka újságjaikat olvasgatták. Közben meg a sok jármű közt, egy-két bőrruhás katonával, motorkerékpárok cikáztak és egyedül ezeknek volt sietős, ezek találtak maguknak utat és szinte pulik módján terelték a hatalmas, tunya és lusta nyájukat. Látva a gépkocsik sűrű sorát – úgy összetorlódtak, hogy egy gombostűt se lehetett volna köztük leejteni – azon csodálkoztam magamban, hogy vajon ezt miért nem használják ki a németek, miért nem repülnek föléjük, hisz itt aztán igazán öldökölhetnének. Mindennél inkább ebből értettem meg, hogy a németek elvesztették a háborút és már képtelenek ártani, kihúzták a méregfogukat, mert az igazi hadsereget az ágyúk meg a repülőgépek teszik. És újra megértettem, mi is a modern háború. Nem az az ember ember ellen harc, amit én úgy megcsodáltam azoknak a 15-ből való újságoknak a képein, hanem

sokkal távolibb és közvetettebb valami: először a repülőgépek meg az ágyúk söpörnek végig mindenütt; aztán jön a katonák zöme, akik azonban csak ritkán csapnak össze az ellenséggel és csupán annyi a dolguk, hogy szép komótosan a térdük közé teszik a fegyvert, felülnek az autóra és mennek előre, közben gumit rágnak meg képesújságot olvasnak. Mondta később valaki, hogy itt-ott súlyos veszteségek is érték ezeket a csapatokat. De nem közelharcban, hanem mert ágyúval lőttek rájuk, hátha így meg lehet állítani őket. Átvágni ezen az úton vagy ezen menni tovább, szóba se jöhetett, éppen olyan lett volna, mintha az ember egy folyót a legmélyebb pontján akarna átgázolni. Többedmagammal együtt megfordultam hát, és miután ráakadtunk egy eldugott kis útra, elindultunk a város felé. Tíz perc alatt be is értünk, de láttuk, hogy itt se maradhatunk meg. Minden ház a földdel volt egyenlő, romhalmaz romhalmaz mellett; ahol meg nem rom tornyosodott, ott víz bűzlött hatalmas bombakráterekben; a kevés járható helyen pedig amerikai katonák, evakuáltak

és

parasztok

sürögtek-kavarogtak

nagy

összevisszaságban. Mintha vásáron lett volna az ember, csak éppen nem akadt se eladni–, se vennivaló, ha ugyan a jobb napok reménysége nem, csakhogy akik ezt a reménykedést árulták, az amerikaiak, közömbösen néztek a világba és máshol járt az eszük, a vevők, azaz a parasztok meg az evakuáltak pedig mintha nem is sejtették volna, hogyan juthatnának hozzá. Ott tébláboltak az amerikaiak körül, kérdezgették őket olaszul, amit azok persze nem értettek és angolul feleltek vissza, mire a parasztok meg az evakuáltak csalódottan odábbálltak, és kisvártatva kezdték elölről az

egészet ugyanazzal az eredménnyel. Az egyik ház előtt, amelyik, hogy, hogy nem, épségben maradt, nagy csetepatét vettem észre és odamentem a közeibe. Néhány amerikai állt a második emeleti erkélyen és cukorkát meg cigarettát dobált az evakuáltak és a parasztok közé, ezek meg rávetették magukat arra a semmiségre, hemperegtek a porban, hogy az ember képéről sült a bőr. Látva láttam, hogy voltaképpen fütyülnek a cukorkára meg a cigarettára is, de azért acsarkodtak fölöttük, mert megérezték, hogy ezt várják el tőlük az amerikaiak. Szóval már ez alatt a pár röpke óra alatt megteremtődött a légkör, amelyet később, a szövetségesek megszállásának egész ideje alatt tapasztaltam Rómában: az olaszok azért kértek mindenfélét az amerikaiaktól, hogy tetszelegjenek előttük, azok meg azzal tetszelegtek az olaszok előtt, hogy adtak; és egyikük se vette észre, hogy semmi örömöt nem okoz a másiknak. És én úgy gondolom, hogy ilyen dolgokat szándékosan senki nem tesz és szinte maguktól történnek, mintha valami kölcsönös megállapodás lett volna közöttük. Az ameriakiak voltak a győzők és az olaszok a legyőzöttek és kész. Odaléptem az egyik kis katonai autóhoz, amely a tömegben vesztegelt; ketten ültek benne, egy vörös hajú, szeplős és kék szemű, meg egy barna, sárgás arcú, hegyes orrú és vékony ajkú katona. – Ugyan mondjátok már meg – szóltam feléjük –, hogyan jut az ember innen Rómába? A vörös alighogy ránk nézett, rágta a gumit és elmerülten olvasta a képesújságját; a barna azonban kotorászni kezdett a zsebében, és egy csomag cigarettát húzott elő.

– Kell is nekünk cigaretta, mi nem dohányzunk, elég, ha megmondjátok, eljuthatunk-e valahogyan Rómába. – Ja, Róma – ismételte meg végül a barna. – Róma nem. – Miért. – Róma németek. Közben kaparta megint a zsebét, és ezúttal az ismert cukorkákat markolta elő. – Ha adni akarsz valamit – utasítottam vissza ezt is –, adj egy cipót. Mit csináljunk a karamelláiddal? Meg akarod édesíteni a szájam ízét? Kár a fáradságért, jó ideig még keserű marad. Nem értette, mit mondok, és utána előhalászott az ülés alól egy fényképezőgépet és intett, hogy le akar venni bennünket. Erre már elvesztettem a türelmemet, és kiabálni kezdtem: – Hé, te, csak nem akarsz bennünket lefényképezni ilyen ágrólszakadtan, ilyen koszosan, hisz olyanok vagyunk, mint a vadak?! Köszönöm szépen, de tedd csak el a masinádat. Ő azonban csak csinálta tovább a magáét, mire kivettem a kezéből a gépet és odatettem melléje az ülésre, mint aki azt mondja, hogy „tedd csak szépen el”. Ezúttal elértette és odafordult a társához, és angolul szólt hozzá és az kelletlenül válaszolt neki valamit, anélkül, hogy felpillantott volna az újságjából. Aztán felénk fordult a barna, és intett, hogy szálljunk fel; engedelmeskedtünk, mire a vörös, mint, aki most ébred álmából, megfogta a kormányt és nekiindult. A gép, mintha puskából lőtték volna ki, nekilódult a szétugráló tömeg között, be a városba, a romhalmazokon, a vizesgödrökön át; látszott, hogy olyan katonai autó, amelyik árkon-

bokron képes átvágni. Közben a barna Rosetta lábát tanulmányozta, amin, akárcsak az enyémen, bocskor volt. – Cipő? – kérdezte végül és lehajolt megtapintani a bocskort, majd a zsinórja mentén a lábikrától kezdve egyre feljebb és feljebb kezdett tapogatózni. Rálegyintettem a kezére. – Abbahagyni, hé – szóltam rá –, mi van olyan különös egy bocskoron, mi?... nem arra szolgál ám, hogy fogdoshasd a lányomat. Most is tette magát, mintha nem értené a szavaimat, és rámutatott Rosetta bocskorára, előhúzta megint a fényképezőgépét, és így szólt: – Fénykép, igen? – Bocskort hordunk, ezt nem is tagadom, de hogy lefényképezd, azt nem akarjuk. Szép is lenne, hogy aztán mikor haza mész, fűnekfának mesélhesd, hogy minden olasz bocskorban jár, és nem is ismerjük a cipőt. Nektek, odaát, rézbőrűitek vannak igaz? És mit szólnál hozzá, ha mi nekiállnánk őket fényképezgetni, és utána elterjesztenénk, hogy minden amerikai tollat tűz a kobakjára, és úgy jár, mint a kivénhedt kakas? Én büszke vagyok arra, hogy faluról származok; de neked csak olasz, római vagy amit akarsz, az vagyok, és hagyjál békén a fényképezőgépeddel. A végén rájött, hogy hiába mesterkedik, és el is tette a masinát. Ezalatt nagy huppanások közepette, egyszer törmelék-hegyeken, másszor szennyvíz-tavakon át, bejutottunk a város főterére. Nyüzsgő vásári tömeg tolongott itt és főként egyetlen ház, valószínűleg a városháza előtt, amely, valamilyen csoda folytán, épségben maradt: alig néhány lyuk látszott a falán, meg itt-ott lehullott a homlokzatáról a vakolat. A vöröshajú, aki mindeddig

szótlanul ült, és úgyszólván ránk se nézett, most intett, hogy szálljunk le; engedelmeskedtünk; a barna is leszállt, és azt mondta, várjunk, és eltűnt a tömegben. Nem sokra rá egy másik egyenruhás amerikaival jött vissza. Valódi olasznak látszott a barna fiú. Csillogott a szeme, fehérlett szabályos fogsora. – Én dumcsizok ám olaszul – mondta máris, és körülbelül ezen mód is folytatta, és azt hitte, olaszul beszél, pedig a legócskább nápolyi szójárást hadarta úgy, ahogy a rakodómunkásoktól hallja ott az ember. De azért megértettük egymást. – Mi ketten – mondtam neki – rómaiak vagyunk, és szeretnénk visszamenni az otthonunkba. Azt mondd meg nekünk, hogyan jutunk haza. Erre elnevette magát, hogy kiragyogott a szájából mind a harminckét hófehér foga. – Egyetlen mód van rá: öltözzél be katonának, szállj fel egy tankra, és harcold végig a csatát, ami Rómáért folyik. – Mi az, hát még nem foglaltátok el Rómát? – kérdeztem tőle csalódottan. – Nem bizony, még a németeké. De ha el is foglaltuk volna, akkor se mehetnél be parancs nélkül a városba. Amíg nincs rá parancs, senki be nem teheti oda a lábát. Még jobban elkedvetlenedtem, és elkiáltottam magamat: – Szép kis felszabadítók vagytok, hallod. Mi meg közben forduljunk fel éhen, és akárcsak ennek előtte, vagy még kutyább helyzetben, csatangoljunk az országúton, mi? Rántott egyet a vállán, és aztán azt mondta, hogy felsőbb érdekek

kívánják, a háború követeli így. De hozzáfűzte, hogy éhen halni azért nem kell, mert ők mindent megtettek, hogy az általuk elfoglalt országrészeken ez ne fordulhasson elő; és hogy mindjárt bizonyítsa is, ad tüstént némi ennivalót, mondta. És valóban, egyre villogtatva a mosolyával azokat a fehér fogait, ránk szólt, hogy kövessük, és be is mentünk mögötte a városházába, és elmondhatatlan, mit láttunk itt: magát a világvégét. Egy üresen tátongó, tágas fehér szobában, ahol egyetlen hosszú-hosszú lóca volt, kegyetlenül taszigálták egymást az emberek és üvöltöztek és marakodtak. A lóca mögött néhány fondi ember állt, ruhájuk ujján fehér karszalag; a lócán pedig egy csomó amerikai élelmiszer dobozokban. Az amerikás olasz tiszt odavezetett minket a lócához, és határozott fellépéssel adott néhány skatulyát. Emlékszem, hat-hét doboznyi zöldséges húst, néhány doboz halat és egy nagy kerek dobozban jó kilónyi szilvalekvárt kaptunk tőle. A végén a bőröndünkbe tettük az ajándékát, és nagy lökdösődés meg taszigálás közepette kijutottunk a szabadba. A két autós már eltűnt. És miután egy szépet tisztelgett, meg ránk mosolygott, a tiszt is továbbállt. Akár a többiek, mi is céltalanul bolyongani kezdtünk a tömegben. Most, hogy azok a konzervek ott lapultak a bőröndünkben, sokkal nyugodtabbnak éreztem magamat, mert mégis a legelső, hogy legyen mit enni; így hát szórakoztatott a felszabadított Fondi látványa. Megfigyelhettem egy s mást, ami arra mutatott, hogy nem az a helyzet, mint amit mi az angolvárásunk idején, fenn, Sant' Eufemián elképzeltünk. Az a híres-nevezetes bőség, amiről annak idején mindenki beszélt, nem létezett. Igaz, ami igaz: cigarettát meg

cukorkát osztogattak az amerikaiak, ezekből úgy látszik, rengeteg volt nekik raktáron; de minden másra szemmel láthatóan vigyáztak. És a magatartásuk, az aztán, megmondom úgy, ahogy van, nemigen tetszett. Kedveseknek kedvesek voltak, ez tagadhatatlan, és ezért feltétlenül különbek a németeknél, akik igazán nem vitték túlzásba a kedvességet; de valahogy közömbös volt ez a kedvességük, nem a szívükből jött, hanem úgy bántak velünk, mint megannyi rakoncátlan süvölvénnyel, akiket cukorral kell féken tartani. Meg néha még csak kedvesek se voltak. Hogy elképzelhessék, hogyan festett ez, elmesélek egy esetet, aminek szemtanúja voltam. Fondiba bemenni csak írásos engedéllyel lehetett, vagy legalábbis az kellett hozzá, hogy beosszák az embert arra a munkára, aminek a segítségével olaszok és amerikaiak együtt akarták behegeszteni a város igen súlyos, bombázások okozta sebeit. A véletlen éppen az országút egyik olyan pontjára sodort bennünket, ahol két közkatona meg egy őrmester állt őrséget. Feltűnt két olasz, úriemberek, ami a viselkedésükön látszott, mert egyébként rongyosak voltak ők is. Egyikük, egy ősz, öreg, így szólt az őrmesterhez: – Mérnökök vagyunk és a szövetséges parancsnokság utasítására jelentkeznünk kell a munkálatokra. – Hol az engedély? – kérdezte tőle a vállas őrmester, akinek csupasz arca merő egy dudor volt, akár egy zárt ököl. A két férfi egymásra nézett. – Nincs semmi engedélyünk – válaszolta az öreg –, szóban utasítottak bennünket a jelentkezésre... Erre az őrmester durván rájuk ordított:

– És csak most jelentkeztek, mikor reggel hétkor minden munkásnak már dolgozni kell?! – Nekünk csak nemrég szóltak – mondta a fiatalabbik, egy negyven év körüli, sovány és jó megjelenésű, csupa-ideg férfi, akit valami sokk kínozhatott, mert minduntalan félrerángatta a fejét, mintha csúz lenne a nyakában. – Hazugság, hazug fráterek vagytok. – Vigyázzon a nyelvére – szólt meghökkenten a fiatalabbik –, két mérnökkel áll szemben és... – folytatta volna, de az őrmester a következő kedvességgel fojtotta bele a szót: – Kuss, te, kuss, baromállat, különben kapsz két olyan frászt, hogy örökre bezáródik a pofád. Ahogy mondtam, az a fiatalabbik igazán nehezen bírt az idegeivel, és ezek a szavak éppen olyan hatást tettek rá, mintha meg is kapta volna azt a két pofont. Falfehér lett, és egy pillanatig azt hittem, megöli az őrmestert. Szerencsére az öreg engesztelőleg közbeavatkozott, szó szót követett, és a végén átengedték őket és mentek tovább. Nem egy ilyen esetet láttam aznap. És csak egyet mondhatok: egytől egyig amerikás olaszok provokálták ki őket. Az igazi angol-amerikaiak, azok a nyurga, szőke soványságok, egészen másként viselkedtek, azokat se érdekeltük valami nagyon, de jól nevelt, tisztelettudó emberek voltak. Ezek az amerikás olaszok viszont ágrólszakadtak és az ember sose tudta, hányadán áll velük. Lehet, hogy mivel túlságosan hasonlóknak érezték magukat hozzánk, az ellenkezőjét akarták bebeszélni maguknak, azt, hogy mások, hogy különbek nálunk és ezért bántak rosszul az olaszokkal;

lehet, hogy megundorodtak Olaszországtól, ahonnan csupaszon kellett átbitangolni nekik Amerikába; lehet, hogy odaát semmibe vették őket, és most, legalább egyetlenegyszer az életükben, ők is élni akarták a világukat; akárhogy is, de tény, hogy ők voltak a legmodortalanabbak, vagy, ha úgy tetszik, a legkevésbé kedvesek. És valahányszor csak kérnem kellett valamit az amerikaiaktól, azon imádkoztam, hogy inkább egy sötét bőrű amerikaival hozzon össze a sors, mint egy amerikás olasszal. Mindezen felül még ott volt a nyelv is: ők azzal áltatták magukat, hogy olaszul beszélnek, pedig ahány volt, mind valamelyik délolasz nyelvjárást tudta csak, azaz a calabriait, a szicíliait vagy a nápolyit, amit ember legyen a talpán, aki megért. Persze jobban megismerve őket, kiderült, hogy mindennek ellenére derék népek. De az első találkozás velük mindig kellemetlen volt. Na, szóval kószáltunk egy kicsit még a tömegben, a romok, az olaszok meg a katonák között, aztán rátértünk az országútra, ahol még akadt elvétve néhány ép ház, mert a bombák főleg a várost verték. Ott, ahol a hegy valami óriási házszeglet módján rátelepedett a síkra, és ahol az út erre a szegletre egy kanyarral rátekeredett, hirtelen megláttunk egy házikót. A kapuja tárva-nyitva. – Kukkantsunk

be

–

mondtam

Rosettának

–,

hátha

behúzódhatunk ide éjszakára. Felmentünk három lépcsőt, és egy teljesen üres szobára akadtunk. Lehet, hogy valamikor fehérek voltak a falai; de most jobban feketéllett rajtuk a kosz, mint egy istálló falain. A koromfoltok, a lehullott malter helyén támadt csupaszságok, meg a lyukak közt

néhány szénrajz tarkállott, meztelen nők, asszonyok arca meg másfajta mázolmányok is, amikről nem akarok beszélni: azok a disznóságok, amiket katonák pingálnak a falakra. Az egyik sarokban, a földön, hamukupac, meg üszkös fekete fadarabok árulkodtak arról, hogy itt tűz égett. A két ablak üvegtelen és csak az egyik zsalu volt meg; a másikból csak azok az üszkös fadarabok maradtak, ezt rögtön láttam. Na, mondtam Rosettának, két-három éjjel itt ellehetünk; megláttam az ablakból egy szénaboglyát, kinn a mezőn, nem is olyan messze, behordunk belőle egy-egy nyalábbal, és még lesz tűrhetős fekhelyünk is. Takarónk meg lepedőnk ugyan nem volt, az idő azonban már felmelegedett, ha ruhástul, hát ruhástul, de alhatunk. A szót tett követte, amennyire lehetett, kitisztogattuk a szobát, a szemét nagyját kihordtuk, és aztán kimentünk a mezőre és jókora mennyiségű szénával tértünk vissza, bőségesen jutott belőle a két fekhelyre. – De azért furcsa – mondtam Rosettának –, hogy előttünk senki se telepedett be ide. Nemsokára megkaptuk erre a furcsaságra a magyarázatot. Sétálgatni kezdtünk az országúton, a hegy hátában. Alig néhány méternyire a házunktól, tágas térségfélén facsoport álldogált. Na és felfedeztük, hogy a térségen az amerikaiak három akkora nagy ágyút állítottak fel, amilyeneket én ebben a háborúban még később se láttam. Égnek meredt a csövük, ami olyan vastag volt, mit valami jókora fatörzs. Üvegzöldre festették mindegyiket és az agyától a torkolatáig egyre keskenyedett, és nyúlt-nyúlt rettentő hosszúra, s a

vége azoknak a magas platánoknak a koronája közé veszett, amik alá eldugták. Lánctalpas kerekeken mozogtak és a talapzatuk fölött levő műszereiken annyi kis kerék, gomb meg fogantyú volt, hogy az ember rettentő körülményesnek vélhette a kezelésüket; és köröskörül nem is tudom, hány teherautó meg páncélozott kocsi, amelyekben a bámészkodó parasztok szerint, az ágyúgolyókat tartották; az ágyúkból ítélve, ezek is behemót nagyok lehettek. Az ágyúk szolgálatára rendelt katonák is ott lebzseltek, az egyik a fűben hevert és süttette a hasát a nappal, a másik magán az ágyún helyezkedett el, mindegyik ingujjban, mindegyik fiatal és nemtörődöm, mintha nem is háborúban, hanem kiránduláson lennének, fújták a füstöt, rágták a gumit, olvasták az újságjaikat. Az egyik paraszt felvilágosított bennünket, hogy a katonák szerint mindenki csak a saját kockázatára és veszélyére maradhat az ágyúk közelében levő kis házakban, mert egy német ellentámadás eshetősége fennforgott, és ha netán a bombáik eltalálják az ágyúkat, akkor minden muníció a levegőbe röpül, és akkor néhány száz méteres körzeten belül senki se marad életben. Ebből értettem meg, hogy amikor Fondiban alig-alig akadt lakható ház, miért maradt üresen a mi kis házikónk. – Mint mondani szokták, csöbörből vödörbe estünk. Ez világos. Itt ugyancsak átrepülhetünk a másvilágra ezekkel a fiúkkal együtt – szóltam. De ragyogott a nap, a felgyűrt ingujjú katonák a legnagyobb flegmával heverésztek a fűben, körös-körül minden csupa zöld, és simogatott a tavasz lágy levegője, és képtelenség volt elhinni, hogy meghalhat az ember.

– Fütyülök rá – fűztem előbbi szavaimhoz. – Ha eddig életben maradtunk, most se halunk meg. Maradunk a házban. Rosetta mindig hallgatott rám, most is azt mondta, hogy neki mindegy: a Madonna mostanáig is vigyázott ránk, eztán se hagy magunkra. És nyugodt lélekkel sétálgattunk tovább. Valóban mintha csak vasárnap lett volna, meg vásár, és senkinek semmi más vágya nem lett volna, csak hogy szívből élvezze az ünnepnapot. Nyüzsögtek az úton a parasztok meg a katonák, és mindenki cigarettázott meg amerikai cukrot rágcsált, és örültek az emberek a napsütésnek meg a szabadságnak, mintha ez a kettő egy és ugyanaz lett volna, mintha a napsütés szabadság nélkül se fényt, se meleget nem adott volna, és mintha a tél idején nem is létezett volna a szabadság, hisz a nap is elbújt akkor a felhők mögé. Egyszóval úgy érezték, hogy minden természetes, mostanáig pedig minden a természet ellenére történt; és oly hosszú idő után, végre a természet győzedelmeskedett. Sokféle-fajta emberrel beszélgettünk, és mindegyikkel arról, hogy élelmet osztanak az amerikaiak, meg, hogy már Fondi újjáépítése is szóba került és sokkal szebb város lesz, mint azelőtt, meg hogy a rossznak már vége, és semmitől se kell többé félnünk. Rosetta azonban elkezdett gyötörni Michelével, mert öröm ide, öröm oda, ez a tüske benne maradt a szívében; többektől kérdezősködtem is Michele felől, de senki nem tudott róla semmit. Most, hogy lementek a nyakunkról a németek, akárcsak én, senki se akart szomorú dolgokra gondolni, hisz mikor lejöttünk Sant' Eufemiáról, félve mentem elköszönni Filippóhoz, aki a sok

örvendező ember között magára maradt a bánatával. – Hogy Filippo? – mondogatták most a népek. – Biztos már nagyban szervezi a feketepiacot. A fiáról senki nem tudott, mindenki csak úgy emlegette, hogy „ja, az a diák”, és ahogyan kivettem a szavaikból, semmirekellő különcnek tartották. Aznap megettünk egy doboz amerikai húst zöldséggel, meg haraptunk hozzá egy kis kenyeret is, amit az egyik paraszt adott, aztán meg, mivel fullasztó meleg járta, és úgyse tudtunk mit csinálni, tetejébe még holtfáradtak is voltunk, bementünk a házikónkba, magunkra zártuk az ajtót és végignyúltunk a szénán aludni. Jócskán bennjártunk már a délutánban, amikor egy hatalmas dörej riasztott fel bennünket hirtelen az álmunkból: úgy remegtek körülöttünk a falak, mintha nem is téglából, hanem papírból lennének. Eleinte nem tudtam, miféle dörej ez, de amikor vagy öt perc múltán, megint ugyanolyan vadul a fülünkbe vágott, rájöttem, hogy az amerikai ágyúk ott, ötven lépésnyire tőlünk, munkába fogtak. Bár néhány órát már átaludtunk, még mindig nagy fáradtság nyomott bennünket, maradtunk hát tovább a fekhelyünkön, a szoba sarkában, kábán, egymást átölelve hevertünk a szénán, és még beszélni se volt erőnk. Egész délután szólt az ágyú. Az első meglepetés után megint szunyókálni kezdtem, és bár kegyetleneket dörrent, mégis mintha csak félálomban hallottam volna az ágyút és a durranások furcsán összekeveredtek a gondolataimmal, amik szinte követték a durranások ritmusát. Azt akarom ezzel mondani, hogy az ágyú szabályos időközönként lőtt; az én gondolataim pedig egykettőre

beleilleszkedtek ebbe a szabályosságba, és így nem zavarta őket a robaj. Hihetetlenül erős volt az első robbanás, szívszaggató rekedtséggel tört fel valahonnan igen mélyről, mintha maga az anyaföld okádta volna ki magából a lövést; mind a négy fal beleremegett, és a mennyezetről malterdarabok hullottak ránk. Aztán csend lett megint, majd kisvártatva egy újabb hirtelen dörej, és megint remegtek a falak, és megint hullott a mennyezetről a vakolat. Rosetta szótlanul bújt hozzám; nekem azonban megállíthatatlanul működött az agyam, igaz, hogy álommal terhes gondolat járt benne, amit csukott szemmel gondol végig az ember. Úgy van, ahogy mondom: minden egyes robbanás új és új örömöt okozott nekem; és ez az örömöm robbanásról robbanásra növekedett. Az járt az eszemben, hogy azok az ágyúk a németeket meg a fasisztákat lövik, és most vettem magamon először észre, hogy gyűlölöm a németeket meg a fasisztákat, és mintha nem is az ágyúk, hanem a természet ereje dörgött volna rájuk, maga a menny vagy egy lavina. Úgy gondoltam, hogy az ágyúlövések egyhangú és fenyegető szabályos egymásutánja megszalasztja a telet, és a fájdalmakat és a veszedelmeket és a háborút és az ínséget és az éhséget és mindenminden ocsmányságot, amivel annyi éven át árasztottak el bennünket a németek meg a fasiszták. „Kedves ágyúk gondoltam magamban; áldott ágyúk” – gondoltam magamban; meg azt is, hogy „aranyoskáim”; és minden robbanásra egész testemet a mélységes öröm érzése járta át; és minden csendességre összeszorult kicsit a szívem, hátha abbahagyják, hátha nem lőnek tovább. Csukott szemem mögött hatalmas terem képe tárult fel, egy olyané, amilyet

már többször láttam az újságokban, sok-sok szép oszlop állt benne és a falakon kép kép mellett, és a teremben rengeteg feketeinges fasiszta meg barnainges náci, ahogyan az újságok írni szokták, feszes vigyázzban. És egy óriási asztal mögött ott állt Mussolini, széles pofájában az utálatos szeme, az ajkai undorítóan duzzadtak, dölyfösen kidüllesztett mellét elborították a rendjelek, a fején fehér tollforgó; és mellette az a másik átkozott, a barátja, az a kurvafajzat Hitler, azzal a bajt hozó, barom képével, a fekete fogkefe-bajszával, meg a döglött hal szemével, a hegyes orrával s azzal a homlokára hulló hajtincsével, ami a dühös bikához tette hasonlóvá. Úgy láttam magam előtt a termet, ahogyan a fényképekről megismertem; és minden kis részét láthattam, mintha csak ott lettem volna: azok ketten az asztal mögött álltak; kétoldalt a fasiszták meg a nácik, jobbra azok a dög fasiszták, talpig feketében, fekete sapkájukon fehér halálfej; balra a nácik, ahogy Rómában láttam őket, barna ingükön vörös karszalag és a karszalagon az a fekete kriksz-kraksz, amit valami ronda rovarnak gondolhatott az ember, amint éppen szedi a négy lábát, széles arcukra árnyékot vetett lapos egyensapkájuk napellenzője, pocakjukat pedig lovaglónadrágba szorították. Néztem, néztem és néztem őket és örömöm telt a szégyentelen, rohadt kurvafajzatok arcában, aztán hirtelen átszállt a gondolatom az egyik ágyúra, amelyik ott állt a szomszédunkban a platánok alatt és megjelent előttem egy amerikai katona, aki egyáltalán nem állt vigyázzban, és nem viselt horogkeresztet, se fekete vagy barna inget, a sapkáján se volt halálfej, se tőr az övén, a csizmája se ragyogott, nem fityegett rajta a sok biz-baz, amit a

németek meg a fasiszták magukra aggattak, hanem egyszerű öltözékben járt és mivel meleg volt, felgyűrte az inge ujját. És ez az amerikai fiú a legnagyobb hidegvérrel rágta a gumiját, ráérősen megfogott egy hatalmas ágyúgolyót és beletolta az ágyú torkába és aztán babrált valamit az irányzókészülék fogantyúin és egyszerre csak eldördült a lövés, hogy minden beleremegett és mintha maga az ágyú is ugrott volna egyet hátrafelé, és akkor az igazi ágyú igazi döreje tört be az álmomba és az álom már nem álom volt, hanem valóság. És én gondolatban együtt repültem azzal az ágyúgolyóval, amint fütyülve és sikongva átvág a levegőégen és aztán láttam, amint egyszerre csak becsapódik abba a terembe, levegőbe röpít fasisztát meg nácit, a Hitlert meg a Mussolinit, a halálfejeikkel, sisakforgóikkal, a keresztjeikkel, a tőrjeikkel meg a csizmáikkal együtt. És mélységes örömmel töltött el ez a robbanás, és tudtam, hogy ez nem jófajta öröm, mert gyűlöletből fakad, de nem tehettem ellene semmit, kiviláglott, hogy kezdettől fogva, tudtom nélkül is, gyűlöltem a fasisztákat meg a nácikat, és most, hogy az ágyú lőtte őket, boldog voltam. És így, robbanásról robbanásra, jártam-keltem gondolatban a teremből az ágyúhoz meg vissza és mindannyiszor magam előtt láttam a Mussolini meg a Hitler, a fasiszták meg a nácik képét, aztán az amerikai tüzér arcát, és mindannyiszor elfogott ugyanaz az öröm és nem tudtam vele betelni. Aztán meg én annyiszor hallottam beszélni eddig a felszabadulásról, de csak most értettem meg, mi az, mert aznap délután szinte a testemen éreztem, ahogyan az összekötözött ember is testi örömöt érez, amikor megszabadul a kötelékeitől; azt a fajta szabadságot éreztem, mint az

a valaki, akit kulcsra zárt szobában tartottak és aztán hirtelen ajtót nyitottak neki. És az az ágyú, amelyik a nácikat lőtte, bár ugyanolyan ágyú volt, mint amilyet a nácik használtak az amerikaiak ellen, nekem az is magát a felszabadulást jelentette: valamit, aminek az áldásos ereje felülmúlta az ő átkos erejüket, valamit, ami a soksok általuk okozott rettegés után most őket félemlítette meg, valamit, ami a tömegeket és városokat pusztító dúlásuk után most őket pusztította. A nácikat és a fasisztákat lőtte az az ágyú, és minden egyes lövése a hazugságnak és a félelemnek azt a börtönét találta, amit hosszú évek során építettek fel, és tágas volt ez a börtön, akár az égbolt és most annak az ágyúnak a lövései alatt minden téglája remegett és mindenki fellélegzett, még ők maguk, a fasiszták meg a nácik is, hisz nemsokára nekik se kell fasisztának vagy nácinak lenni, hanem ugyanolyan emberekké válhatnak megint, mint a többiek. Bizony, így éreztem én magamban, akkor este, a felszabadulást, és bár később ez a felszabadulás sok minden mást is hozott magával, nem is csupa szép dolgot, sőt, sokszor nagyon is csúnyákat, mégis, amíg élek, így emlékszem arra a délutánra, meg arra az ágyúra, és arra, hogy milyen igazán szabadnak éreztem én magamat akkor, és mint a tiszta boldogságot, így fogadtam magamba a felszabadulás érzését, még a halálnak is örvendtem, amit az az ágyú osztogatott, és először és utoljára az életemben akkor éreztem, hogy mi a gyűlölet és akaratlanul is, de örvendeztem mások pusztulásán, ugyanúgy, ahogyan a tavasz érkeztén, meg a virágokon, meg a szép időn örvendezik az ember. Így telt el az a délutánom, álomban, jobban mondva csak

félálomban, annak az ágyúnak a rettentő altatódala mellett, de ez akkor kedvesebb volt a fülemnek, mint az anyám dala, amivel kislánykoromban elaltatott. A ház minden dörrenésbe belereszketett, darabokban hullott a fejemre meg a testemre a vakolat, szúrt a széna és kemény volt alattam a padló, de mégis életem legszebb óráit éltem át ott, ezt ma már nyugodt lélekkel mondhatom. Valahányszor csak átnéztem az üveg nélkül tátongó ablakrámákon, egy májusi napfényben fürdő platán zöldellő lombkoronáját láttam; később egyre lejjebb csúszott rajta a nap és megsötétedett a dús lombozat, és már nem fényeskedett úgy és az ágyú csak lőtt és lőtt tovább, én meg szorosan átöleltem Rosettát, és örült a lelkem. Úgy elnyomott a fáradtság meg a kábulat, hogy az ágyúzás dacára is aludtam vagy egy órát, mint akit fejbe vertek, igen-igen mélyen, és aztán felébredtem és hallottam, hogy odakinn dörög tovább is az ágyú és tudtam, hogy az alatt az egy óra alatt se szüntette be egyetlen pillanatra se a tüzelést és újra elfogott az öröm. A végén, úgy alkonyattájt, mikor a szobánkat már csaknem ellepte a sötét, hirtelen elhallgatott az ágyú. Csendesség lett, de elkínzott csendesség, mintha az ágyúlövések okozta kín érződött volna rajta, aztán, ahogy füleltem, meghallottam benne a mindennap zajgását: valahol harang szólt, az utcán emberek beszélgettek, felugatott egy kutya, felbődült egy tehén. Mi meg egymáshoz bújva, szunyókáltunk még egy kicsit, aztán felkeltünk és kimentünk a szabadba. Ránk éjjeledett már, az égen ezernyi csillag és a melengető, moccanatlan levegőn át csak úgy áradt felénk a lekaszált fű erős illata. De nem messze tőlünk, a Via Appián tovább zörgött a vas, búgott a motor: nyomultak egyre

előre az amerikaiak. Megettünk még egy doboz konzervhúst, némi kis kenyérrel, és rögtön rá leheveredtünk megint a szénára és tüstént álomba is merültünk, szorosan összeölelkezve, ezúttal ágyúszó nélküli csendben. Nem tudom, mennyit alhattunk, tán négy-öt órát, tán többet. Csak azt tudom, hogy egyszeribe riadtan felültem: a szobát vakító zöld fény árasztotta el, a vibráló zöldesség rámázolódott a falakra, a mennyezetre, a szénára, Rosetta arcára, az ajtóra, a padlóra. Mintha pillanatról pillanatra vakítóbb lett volna ez a fény, akár valami pillanatról pillanatra kínzóbbá váló testi fájdalom, ami olyan erős, olyan elviselhetetlen, hogy az ember erősebbet, elviselhetetlenebbet már el se tud képzelni. Majd nagy hirtelen kialudt és a sötétben felhangzott a légiveszélyt jelző sziréna átkozott bőgése, amit Rómában hallottam utoljára; és akkor kaptam észbe, hogy bombázni fognak bennünket. – Gyorsan – kiáltottam rá tüstént Rosettára –, ki innét – és már hallottam is a borzalmas erejű becsapódásokat, ott, a közelünkben és a robbanások mögött fel-felbúgtak dühösen a gépek, fel-felugatott szárazon a légelhárítás. Kézen fogtam Rosettát, és rohantam ki a házból. Éjszaka volt, de a házakra, a fákra, az égboltra csapódó vörös fény nappali világosságot teremtett. Aztán fülrepesztő dörrenés hangzott: bomba vágódott a ház mögé, a szoknyámon éreztem a felkavart levegőt, mintha egy irdatlanul nagy száj fújt volna rá, úgy tekerőzött a lábam köré és ez azt a gondolatot keltette bennem, hogy megsebesültem, sőt talán már nem is élek. De csak futottam tovább, vonszoltam

magam után Rosettát a kezénél fogva, a búzaföldön át; egyszerre csak megbotlottam és máris vízben álltam térdig. Egy vízzel színültig teli árokba léptem, és a víz hidege kissé megnyugtatott és megálltam. A víz már a hasamat verdeste, szorosan magamhoz öleltem Rosettát, miközben táncolt körülöttünk a vörös fény és, akárcsak nappal, megláttuk benne Fondi romba dőlt házainak tarka arculatát és a mezőn körös-körül, hol a közelünkben, hol távolabb, hullt a bomba. Felettünk fehér felhőcskékkel pitykézték ki az eget a légelhárítók; és a világ végét idéző borzalmasság közepette egyre csak hallottuk az alacsonyan szálló gépek rekedt és durva moraját, amint hajigálták a bombáikat. A végén egy minden eddiginél erősebb robbanás reszkettette meg a levegőt, mintha valaki egy hatalmas szobának nézte volna az eget, és ennek a hatalmas szobának hatalmas ajtaját vágta volna be nagy erővel maga mögött; és aztán szinte teljesen kihunyt az a vörös fény, csak az ég alja piroslott, valami tüzet foghatott arrafelé; majd a repülők robaja is tompult és beleveszett a messzeségbe, és a légelhárítás is vakkantott még egyetegyet és kész. Alighogy ránk sötétedett megint, és elcsendesült a táj és újból kidugták fejüket a csillagok, így szóltam Rosettához: – Amondó vagyok, hogy ne menjünk mi vissza abba a házba... megeshet, hogy azok a kurvafajzatok elölről kezdik az egész bombázást, és akkor menthetetlenül odaveszünk. Maradjunk csak itt, mert itt legalább nincs ház, ami a fejünkre omlik. Kikecmeregtünk a vízből, és elnyújtóztunk az árok mentén a gabona között. De azért aludni nem aludtunk, inkább csak a

szunyókálást folytattuk ott, ahol elhagytuk, de már nem olyan könnyű szívvel, mint odabenn a házban az ágyúszó mellett. Csupa zaj volt az éjszaka, távoli kiáltások, ordibáló hangok hallatszottak, motor zúgott, lábak dobogtak és mit tudom én még hányféle furcsa hang kavargott a levegőben. Nyugtalan volt az éjszaka és úgy gondoltam, hogy a németek bombái megtelítették halottakkal meg sebesültekkel, és most rohannak le s fel az amerikaiak, hogy összeszedjék

a

halottaikat

meg

a

sebesültjeiket.

Végül

elszenderedtünk, majd a pirkadat szürkeségénél hirtelen elszállt a szememből az álom, és megláttam, hogy voltaképp búza közé feküdtünk; és az arcom mellett magas sárga kalászok hajladoztak; és a kalászok közt itt-ott gyönyörű mákvirág; és fölöttem a fehér, rideg égbolton néhány fehérarany csillag még mindig ragyogott. Rosettára néztem. Ott feküdt mellettem, és nagyban aludt; és akkor láttam, hogy az arca merő fekete sár, ami már oda is száradt, meg hogy a lába, a szoknyája csaknem hasig szintúgy sártól feketéllik, akárcsak az én lábam, meg az én szoknyám. De azért kipihentnek éreztem magamat, mert akármi történt is, mégiscsak tegnap kora délutántól kezdve mostanig aludtam. – Nem mennénk odább egy házzal? – fordultam a lányomhoz. Mire ő valami érthetetlent morgott és egész testét felém fordította, az ölembe tette a fejét és mindkét karjával átölelte a derekamat. Visszafeküdtem hát én is, pedig nem volt alhatnékom; s így is maradtam ott, a kalászrengeteg között, lehunyt szemmel várva, hogy Rosetta befejezze az álmát. Jócskán fenn járt már a nap, amikor felébredt. De mikor nagy

nehezen felkászolódtunk a búza-nyoszolyánkról, és a mezőn át nézegetni kezdtünk a házikó felé, hiába meresztgettük a szemünket, nem volt sehol. Végül, nagy nehezen felfedeztem egy romkupacot a mező szélén, ott, ahol, biztos emlékezetem szerint a házikó állt. – Látod – mondtam Rosettának ha benn maradunk, elpusztultunk volna. – Talán jobb is lett volna, édesanya – felelte nyugodtan, anélkül, hogy megmozdult volna. Ránéztem. Olyan idegen és kétségbeesett volt az arca. – Még ma elmegyünk erről a környékről, mindenképpen – mondtam neki hirtelen elhatározással. – Hogyhogy mindenképpen? – fordult hozzám. – Innen mennünk kell, és megyünk is – válaszoltam neki. De azért közben odamentünk megnézni a házat, és láttuk, hogy a bomba közvetlenül mellette robbant és az egész alkotmányt kihajította az országútra, amit teljes széliében ellepett a törmelék. Kiszaggatta a füvet a friss barna földből és hatalmas, csorbaszélű gödröt fúrt belé a bomba, és a gödör mélyén már pocsolyavíz sárgállott. Tető nélkül maradtunk hát, de ami még ennél is rosszabb volt, a bőröndjeink, a maradék kevéske holminkkal együtt ott vesztek a romok alatt. Kegyetlen elkeseredés fogott el nagy hirtelen és tehetetlenségemben leültem egy romkupacra, és csak bámultam magam elé. Az országúton, akárcsak az előtte való napon, hemzsegtek a katonák meg az evakuáltak, de egyetlen pillantást nem vetettek ránk vagy a ház törmelékeire, mindenki ment a maga dolga után: nem érdekelt akkoriban már senkit az ilyen látvány,

megszokták az emberek. Kis idő múlva azért megállt előttünk egy férfi és ránk köszönt: fondibeli parasztember volt, akivel akkoriban ismerkedtem meg, amikor élelemért jártam le Sant' Eufemiáról. Elmondta, hogy a németek bombáztak az éjjel, és hogy vagy ötven ember elpusztult, harminc katona meg húsz olasz. Elmesélte, mi történt egy evakuált családdal, amelyik, akárcsak mi, csaknem egy esztendőt töltött fenn, a hegyen. A szövetségesek megérkeztekor lejöttek ők is, és nem messze tőlünk behúzódtak egy kis házba az országút mellett: itt találta őket telibe egy bomba, és ahányan csak voltak, férj, feleség és négy gyerek, mind odavesztek. Rosettával együtt szótlanul hallgattuk a történetét. Máskor már rég elkiáltottam volna magamat, hogy „Mivel érdemelték ki ezek a szegények ezt a rettentő csapást”? Most azonban egyetlen hang nem hagyta el a számat. A magunk ezernyi nyavalyája közömbössé tett bennünket a másokéi iránt. Ez az igazság. És így jutottam később arra a gondolatra, hogy minden bizonnyal ez a háború legsúlyosabb átkainak egyike: érzéketlenné teszi az embert, megkeményíti a szívünket, kiöli belőlünk a könyörületet. Ültünk csak, ültünk, bárgyún és kábán a ház romjain. Így telt el a délelőttünk. Annyira elbódultunk, úgy elfogott bennünket valami kínzó elképedés, hogy még felelni se tudtunk azoknak a katonáknak, meg parasztoknak, akik elhaladtukban egy-egy szóval hozzánk fordultak. Emlékszem egy amerikai katonára, aki látva, hogy Rosetta milyen mozdulatlanul, milyen eltompultan ül a köveken, odaállt beszélgetni vele. De a lányom csak nézte, nézte, és nem felelt neki; a katona először angolul beszélt, majd olaszra fordította a szót; a

végén előhúzott a zsebéből egy cigarettát, Rosetta szájába dugta, és ment tovább. A lányom meg maradt úgy tovább, ahogyan volt, az arca csupa száraz, fekete sár, a szájába dugott cigaretta az ajkán fityegett, és ha a szomorúság nem nyomasztott volna úgy, nevethetnékem támadt volna. Délben aztán nagy erőfeszítéssel nekirugaszkodtam, hogy most már aztán tenni kell valamit, ha másért nem, hát azért, hogy ehessünk, mert enni azért mégiscsak kell; rá is szóltam Rosettára, hogy gyerünk vissza Fondiba megkeresni azt az amerikai tisztet, aki nápolyi tájszólással beszél, és aki érzésem szerint rokonszenvezett velünk. Lassú léptekkel, fásultan indultunk meg a város felé. Itt a romkupacok, a vízzel teli kráterek, a furgonok, a páncélgépkocsik között a szokott vásári tömeg sürgölődött. Az útkereszteződéseknél amerikai rendőrök irányították a magatehetetlen és gyámoltalan tömeg hömpölygését. Beértünk a térre, és odamentem a városháza épületéhez, ahol, akárcsak egy nappal előbb, rengeteg ember kavargott, és osztották nekik az élelmet. De most már valamivel szervezettebben ment a dolog: a rendőrök három sorba állították fel a tömeget. Minden sor egy-egy amerikaihoz tartott, aki ott állt a lócán felhalmozott konzervek mögött; minden amerikai mellett egy fehér karszalagos, odavalósi olasz, aki segédkezett a kiosztásnál. A lóca mögött megpillantottam a mi emberünket is, és szóltam Rosettának, hogy abba a sorba álljunk be, amelyiknek ő oszt: így majd beszélhetünk vele. Jókora időbe telt, amíg a sok nyomorult után ránk került a sor. Megismert bennünket a tiszt, és ránk mosolygott, hogy kivillantak azok a csillogó fogai:

– Na, hogy megy a sorotok? Nem indultatok még vissza Rómába? – Ezekben a rongyokban? Nézz ránk – mutattam a ruháinkra. Végignézett rajtunk, és tüstént rájött, miről van szó: – Az éjszakai bombázás, mi? – Az. A világon semmink se maradt. A kis házat, ahol meghúztuk magunkat, szétbombázták, és a bőröndjeink is ott maradtak a romok alatt, meg azok a konzervek is, amiket tőled kaptunk. Már nem mosolygott. Főleg akkor párolgott el a jókedve, amikor ránézett Rosetta kedves arcára, amit úgy eltorzított a rászáradt sár. – Élelmet adhatok neked – mondta meg néhány ruhadarabot is. De, sajnos, semmi mást nem tehetek értetek. – Küldjél vissza bennünket Rómába, ott a lakásunk, a holmijaink, mindenünk – kértem. De most is ugyanazt felelte rá, mint egy napja: – Hogy mehetnél Rómába, amikor még nem vettük be a várost? Elnémultam a szavaira. Kivett néhány dobozt a nagy halomból, átnyújtotta, majd odaszólt az egyik karszalagos olasznak, hogy kísérjen át bennünket a ruha-elosztó helyre. Már éppen indulni készültünk az olasz után, amikor, magam se tudom, miért, hirtelenében ezt találtam mondani: – A szüleim az egyik Vallecorsa melletti faluban élnek vagy legalábbis ott éltek, mert hogy mostanában hova mehettek, nem tudom. Legalább a falumba segíts vissza. Ott mindenkit ismerek, és mégha nem lennének odahaza a szüleim, akkor is találok valami menedéket. Rám nézett, majd kedvesen, de határozottan ezt válaszolta:

– Arra nincs mód, hogy bárhová is a hadsereg szállítson benneteket. Ez tilos. Csak azok az olaszok használhatnak katonai járműveket, akik a hadseregnek dolgoznak, és azok is csak szolgálati ügyben. Sajnálom, nem segíthetek rajtatok. És már oda is fordult a mögöttünk álló két asszonyhoz, amiből megértettem, hogy számunkra nincs több mondanivalója, és elindultam a karszalagos olasz után. Az

országútra

érve

az

olasz,

aki

végighallgatta

a

beszélgetésünket, ezzel fordult hozzánk: – Éppen tegnap történt, hogy egy evakuált házaspárt katonai kocsi vitt haza. Csakhogy azok igazolni tudták, hogy a télen egy angol hadifoglyot tartottak maguknál. Így aztán jutalmul kivételt tettek velük, és elvitték őket a falujukba. Ha netán ti is tettetek volna valami ilyet, akkor egykettőre eljuthattok Vallecorsába. – Édesanya – kiáltott fel erre Rosetta, aki eddig egyetlen szót se szólt nem emlékszel a két angolra? Nem mondhatnánk meg, hogy őket meg mi tartottuk egy ideig magunknál? A véletlen úgy hozta, hogy az a két angol, a távozása előtt, ideadott nekem egy cédulát, amire ráírtak valamit az ő nyelvükön, és alá is írták a nevüket, és én ezt a cédulát beletettem a zsebembe. Bár pénzem már alig maradt, a cédulának azért ott kellett lenni. Csak éppen elfeledkeztem róla; de most, hogy Rosetta szóba hozta az ügyet, kutatni kezdtem a zsebemben, és meg is találtam a cetlit. Annak idején engem a két angol arra kért, hogy amint hozzánk érnek a csapataik, tüstént adjam át a cédulát az egyik tisztnek. – De hát akkor megmenekültünk – tört ki belőlem az öröm, és

már meséltem is a két angol történetét az olasznak, azt, hogy egyedül mi fogadtuk be őket karácsony napján a házunkba, mert a többi evakuált félt segíteni rajtuk, meg elmondtam neki, hogy már másnap útra is kelt a két katona, és hogy a németek még aznap reggel a nyomukban voltak, és keresték őket odafenn. – Gyertek most velem – szólt az olasz –, kaptok pár holmit. Aztán átmegyünk a parancsnokságra, és meglátjátok, mennyire a kedvetekben járnak majd. Át is gyalogoltunk egy másik házba, ahol ruhákat, lábbelit osztottak, és kaptunk is egy-egy pár gumitalpú férfi félcipőt, zöld térdharisnyákat meg két egyszínű szoknyát

és mellénykét.

Ugyanilyet hordtak azok a nők, akik az amerikai hadseregben szolgáltak, és mi boldogan öltöttük fel az új ruháinkat, hisz a régiek már ronggyá foszlottak rajtunk, meg csak úgy feketéllett rajtuk a száraz sár. Még egy darab szappant is a kezünkbe nyomtak, amivel kezet-arcot mostunk, és utána még meg is fésülködtünk mind a ketten; így már nyugodtabban mehettünk emberek közé. Meg is dicsért bennünket az olasz: – Na, látjátok, most két civilizált ember áll előttem, és nem két vadember, mint az előbb. Gyerünk a parancsnokságra. A parancsnokság másik épületben volt. Felfelé haladtunkban a lépcsőn sok tábori csendőrrel találkoztunk, és nemegyszer meg is kérdezték tőlünk, hova megyünk, miért, és igazoltattak is bennünket. Kapaszkodót kapaszkodó után hagytunk magunk mögött, rengeteg katona meg olasz jött-ment körülöttünk, amíg felértünk az utolsó emeletre. Itt az olaszunk odalépett az egyik ajtó előtt strázsáló

őrszemhez, és aztán jött hozzánk mondani: – Nemcsak, hogy érdekli őket az ügyetek, hanem mindjárt fogadnak is benneteket. Üljetek le oda a díványra, és várjatok. Nem sokat vártunk. Alig öt perc múltán a katona bement, aztán már szólított is bennünket, és vitt be a szobába. A szoba, leszámítva egyetlen íróasztalt, teljesen üres volt. Szőke, középkorú, vörös kefe-bajszú, világoskék szemű, szeplős, pufók, vidámképű férfi ült e mögött az íróasztal mögött. Egyenruhát viselt, de én nem ismerem a rangjelzéseiket, és csak utána tudtam meg, hogy őrnagy az illető. Az íróasztal előtt két szék állt; és amikor mi beléptünk, ő udvariasan felállt, hellyel kínált bennünket, majd, hogy mi már leültünk, leült ő is. – Dohányoznak? – kérdezte szép olaszsággal, és már kínált is felénk egy doboz cigarettát. Visszautasításomra tüstént a tárgyra tért: – Úgy hallottam, hogy valami cédulát óhajtanak megmutatni nekem. – Igen – válaszoltam és nyújtottam is neki a papírdarabot. Kézbe vette és kétszer vagy háromszor igen nagy figyelemmel átolvasta, majd komolyan, egyenest a szemembe nézve így szólt: – Igen fontos ez a papír, és maguk értékes felvilágosításokat szolgáltatnak ezzel nekünk. Erről a két katonánkról már régóta nincs semmi hírünk, és igen hálásak vagyunk azért, amit értük tettek. Megmondanák, milyen volt ez a két ember? Ahogy tudtam, leírtam őket: – Az egyik szőke, alacsony, kecskeszakállas. A másik magas, sovány, barna és kék szemű.

– Milyen ruha volt rajtuk? – Ha jól emlékszem, fekete viaszosvászon szélkabát és hosszú nadrág. – Sapka volt rajtuk? – Volt. Valami katonasapkaféle. – És fegyvereik? – Pisztolyuk volt. Meg is mutatták. – Távozásuk utánra milyen terveik voltak? – A hegyeken át el akartak jutni a frontra, majd azon át Nápolyba. Az egész telet egy parasztnál töltötték a Tündérhegy lábánál, és mikor nálunk voltak, remélték, hogy sikerül is elérniük a frontot, és átvágni rajta. De én nem hiszem, mert mindenki azt beszélte, hogy a német járőrök miatt képtelenség átjutni a fronton, és a géppuskák, meg az ágyúk is folyvást tüzeltek. Így is van – mondta –, nem sikerült átjutniuk, mert Nápolyba soha nem értek be. Mikor voltak maguknál? Megmondtam neki az időpontot, mire kisvártatva azt kérdezte tőlem: – És mennyi ideig voltak a maguk vendégei? – Csupán egy napot, meg egy éjszakát töltöttek nálunk, mert siettek, és mert tartottak a spicliktől. Igazuk is volt, mert alig tették ki a lábukat, már ott is voltak a németek. Így csak a karácsony napját töltötték velünk egy kis tyúkhús meg bor mellett. – A bor meg a tyúkhús csak igen kis része annak az adósságnak, amivel mi maguknak tartozunk – szólt erre mosolyogva. – Most pedig mondják meg, miben lehetünk a segítségükre?

Erre elmondtam neki mindent: hogy nincs mit ennünk; hogy nem szeretnénk Fondiban maradni, mert a házat, ahova beköltöztünk, az éjjel elvitte a bomba; hogy Vallecorsa környékére a falumba akarunk menni, mert ott élnek a szüleim, és ha semmi más, de a házunk ott biztos meglesz, és abban ellakhatunk. Figyelmesen végighallgatott, majd ezt mondta: – Tiltott dolgot kér tőlem. De a németek alatt angol hadifoglyokat befogadni szintén tiltott dolog volt, igaz? Mind a ketten elmosolyodtunk. – Figyeljen rám – folytatta néhány pillanat múlva. – Azt fogom mondani, hogy maguk egy tisztünk kíséretében azért mennek ki kocsin a hegyekbe, hogy erről a két katonánkról mindent megtudjanak, amit csak lehet. Ezt különben is mindenképpen megtennénk, az igaz, hogy nem a maga faluja tájékán, mert arra nem járhattak. Szóval, a tiszt előbb elkíséri magukat Vallecorsába, aztán megy a maga dolga után. Nagyon hálás vagyok neki ezért, mondtam. – Mi vagyunk hálásak maguknak – felelte. – De mielőtt elmennének, adják meg a nevüket. Meg is mondtam neki, hogy hívnak bennünket, és ő nagy gonddal jegyzett mindent, aztán felállt elköszönni, sőt, igen udvariasan egész az ajtóig kísért, majd, néhány angol szó kíséretében az őrszem gondjaira bízott bennünket. A katona azon nyomban szintén olyan udvarias lett, hogy csak na, és kérte, kövessük. Fehérre meszelt, pucér folyosó végén üres, de tiszta szobába vitt be bennünket, ahol két tábori ágy volt, és úgy mondta, hogy aznap éjjel

aludjunk meg itt, és az őrnagy parancsa szerint majd másnap megyünk tovább. Aztán betette az ajtót, és magunkra hagyott bennünket, mi meg elégedett sóhajtással leültünk az ágyunkra. Most már egész másképpen éreztük magunkat, mint eddig. Volt tiszta ruhánk, megmosdottunk, néhány doboznyi konzervünk is akadt, meg ágyak is, ahol alhattunk, tető a fejünk felett és mindenekelőtt mégis volt a remény, hogy jobb napok virradnak ránk. Egyszóval, testestül lelkestül kicserélődtünk, és mindent annak az őrnagynak, meg a jóságos szavainak köszönhettünk. És énnekem számtalanszor megfordult a fejemben, hogy az emberrel ember módján kell bánni, nem úgy, mint az állattal, és emberrel ember módján bánni az azt jelenti, hogy legyen alkalma tisztálkodni, hogy tiszta lehessen az otthona, érezze, hogy szeretik meg hogy törődnek vele, és ami a legfontosabb, reménykedést kell plántálni bele, hogy higgyen a jövőjében. Ha ezt nem teszik meg, akkor az ember, ez a mindenre, de mindenre képes lény, bizony egykönnyen vadállattá vedlik, és így is viselkedik és akkor már hiába is várják el tőle az emberi viselkedést, mert abban a minutumban, amikor szánt szándékkal bestiává tették, nem ember többé. Na szóval, mi szorosan összeölelkeztünk, és én megcsókoltam Rosettát, és ezt mondtam neki: – Meglásd, most már elrendeződik minden, de ezúttal komolyan. Eltöltünk majd néhány napot odahaza, és jól beeszünk, meg kipihenjük magunkat, és aztán megyünk vissza Rómába, és minden úgy lesz megint, mint azelőtt. Szegénykém csak annyit felelt rá, hogy „igen, édesanya”, olyan

szelíden, akár a gyanútlan bárány, amit a vágóhídra visznek, és ami még meg is nyalja a kezet, amelyik a kés alá cipeli. Sajnos ez a kéz az én kezem volt, és nem tudtam, hogy éppen én, a magam elhatározásából viszem őt a vágóhídra, amint ez a későbbiekből kiderül. Aznap, miután bekebeleztünk egy doboz konzervhúst, az egész délutánt végigszundikáltuk a tábori ágyunkon. Nem kívánkoztunk ki Fondi utcáira, túlságosan is szomorú volt látni a rongyosok meg a katonák vásári kavargását és azt a rengeteg mocskot, ami minduntalan a háborúra emlékeztette az embert. Meg aztán volt éppen elég ki pihenni valónk is: a szabad ég alatt eltöltött éjszaka, a sok rettegés meg izgalom apróra törte minden porcikánkat. Elaludtunk hát, majd fel-felébredeztünk, hogy utána megint elfogjon bennünket az álom. Az én ágyam ott állt az ablak előtt, és mivel az ablakon nem volt zsalu, szabadon kandikált be hozzám az azúrkék égbolt, és valahányszor csak felébredtem, láttam, hogyan járja meg a nap az útját delelőtői alkonyaiig, hogyan vált irányt a fénye, hogyan erőtlenedik. Akkor is, akárcsak az előtte való napon, amikor az ágyút hallgattam, boldognak éreztem magamat, de ezúttal a lányom miatt, aki annyi hányattatás és veszély után egészségesen, épségben aludt ott mellettem a tábori ágyán. Végül is, gondoltam, elértem a célomat, sikerült, amit akartam, ép bőrrel kerültünk ki a háború viharából mind a ketten: jól van ő is, jól vagyok én is, egyikőnknek se esett semmi komolyabb baja, és nemsokára megyünk vissza Rómába a lakásunkba, és én megnyitom újból az üzletet, és nekikezdünk élni ugyanúgy, mint régen. Sőt jobban, mint régen, hisz

Rosetta vőlegénye is biztos életben maradt, visszatér Jugoszláviából, és

akkor

összeházasodnak.

Nagy

élvezettel

és

szívbéli

gyönyörködéssel időztem el félálomban Rosetta esküvőjén. Láttam, amint a vőlegénye karján kilép az egyik templom napfényes kapuján, tetőtől talpig fehérben, fején narancsvirág koszorú, mögötte én meg a sok boldogan mosolygó rokon és barát. Később nem értem be ezzel a jelenettel, hanem ugrottam egyet visszafelé az időben, és benn, a templomban akartam látni őket, amint ott térdelnek az oltár előtt, miközben a pap, aki összeadja őket, arról tart nekik kis prédikációt, hogy milyen komoly kötelezettségeket vállalnak magukra a szent házasságban. De ez se elégített ki, és megint csak ugrottam egyet az időben, ezúttal a jövőbe és láttam Rosettát az első picijével: hárman ültünk az asztalnál, én, ő meg az ura; és egyszerre csak a szomszéd szobában felsírt a pici, és Rosetta felállt, és átment érte és aztán visszaült a helyére és kigombolta a mellénykéjét, és odaadta a mellét a picinek, az meg rátapadta szájával, és rácsimpaszkodott a kezecskéjével, és a lányom áthajolt fölötte egy kanál levesért, és így már nem is hárman, hanem négyen ettünk az asztalnál, Rosetta ura, Rosetta, a pici meg én. És ahogy félálomban elnéztem ezt a képet, úgy éreztem, máris nagyanya vagyok, és nem is bántam, hisz én magam már nem a szerelem, hanem az öregkor után vágyakoztam, és azt szerettem volna, hogy mint nagymama, mint elöregedett asszony, hosszú-hosszú éveket tölthessek még Rosetta meg a gyerekei mellett. Miközben így álmodoztam, rárátévedt a pillantásom a szomszédos ágyon heverő Rosettára, és elfogott az öröm, mert az, hogy itt van mellettem, az – akárhogy is

forgattam – azt mondta nekem, hogy álmodozásom nem puszta álmodozás, hanem csakhamar maga lesz a valóság. Csupán az kell hozzá, hogy visszajussunk Rómába, és visszakerüljünk a régi életünkbe. Ránk esteledett, és én feltápászkodtam, és körülnéztem a félhomályban: Rosetta még aludt, a szoknyája meg a mellénykéje nem volt rajta, az esteli derengésen átfehérlett az egészséges lány csupasz és telt karja; alsószoknyája felcsúszott a lábaszáráról, és olyan összekuporodva feküdt, hogy a térde majd a száját verte; combja is fehér volt meg telt, akár a válla, akár a karja. Megkérdeztem, nem enne-e valamit; mire kisvártatva, anélkül, hogy felém fordult volna, megrázta kicsit a fejét, mint aki azt mondja, nem. Erre azt kérdeztem tőle, hogy nem volna-e kedve felkelni, és járni egyet lenn az utcán: újabb fejmozdulat, újabb nem. Visszaheveredtem hát én is az ágyamra, és ezúttal mély álomba merültem; az igazság az, hogy mind a kettőnket elcsigázott a rengeteg izgalom, és nem tudtunk eleget aludni, ahogyan az ember isten tudja, meddig húz, csak húz egy órát, ami már régóta áll, és úgy érzi, sose ér a végére, mert az óra teljesen lejárt, és egyetlen tiktakra sincs ereje.

Kilencedik fejezet Hajnalban úgy dörömbölt valaki az ajtónkon, mintha ránk akarná törni. Az a katona volt, aki az előző napon kísérgetett bennünket. Mikor ajtót nyitottunk, közölte, hogy a kocsi, amelyik Vallecorsába visz bennünket, már lenn áll, szedelőzködjünk hát gyorsan. Nagy sietve magunkra kapkodtuk a ruháinkat; és öltözködés közben éreztem, hogy több bennem az erő, mint valaha, a hosszú alvás alatt szinte újjászülettem. Rosetta is jó erőben volt, és fürgén mozgott, ugyancsak járt a keze, mikor mosdott meg öltözködött. De ezt csak egy anya szeme látja; még ott volt előttem az álmosságtól kába és izgalmaktól elnyűtt Rosetta, a sárfoltos arcával, báva és szomorú szemével; és most örült a szívem, mikor ránéztem, amint az ágya szélén a lábát lógázza, meg felemelt karral nyújtózik egy nagyot, és közben úgy duzzad a két telt, fehér melle, hogy majd kibuggyan az ingéből; aztán odament a sarokba a mosdótálhoz, és öntögette magára a hideg vizet a korsóból, és teljes erőből mosakodott, de nemcsak az arcát hanem a karját meg a vállát is jól végigmosta; és csukott szemmel tapogatózott oda a törülközőhöz, és egészen addig dörzsölte vele a bőrét, amíg csak piros nem lett; aztán fogta a szoknyáját, és a szoba közepén a feje fölé emelte és belebújt. Minden nő így csinálja ezt, és tőle is számtalanszor láttam már. De most a fiatalságát, a visszatért erejét éreztem ki minden mozdulatából, ahogyan a napfényben mozdulatlanul fürdő fa is fiatalságot és erőt áraszt, amikor a tavaszi szellő egy-egy leheletnyi

légárama egyszerre csak meglibegteti minden levelét. Na, szóval felöltözködtünk, és már szaladtunk is lefele a kihalt ház még kihaltabb lépcsősorán. A kapu előtt a szövetséges hadsereg egyik nyitott gépkocsija várakozott ránk, egy kemény kis alkotmány, aminek vasból voltak az ülései. Szőke hajú, pirospozsgás angol tiszt ült a kormányánál, és arcán zavar, meg tán némi bosszúság tükröződött. Rámutatott a hátsó ülésekre, és tört olaszsággal közölte velünk, hogy parancsa szerint Vallecorsába visz bennünket. Nem volt éppen kedvesnek mondható, de, ahogy láttam, nem ellenszenve tette azt, hanem mert félénk volt és zavarodott. Két hatalmas kartondoboz is volt a kocsiban, dugig konzervvel, és a tiszt, egyre csak

hebegve,

értésünkre

adta,

hogy

köszönettel

meg

jókívánságaival együtt az őrnagy küldi nekünk mindezt, és kéri, ne haragudjunk, hogy nem jött elbúcsúzni tőlünk, de nagyon sok a dolga. Miközben nekikészülődtünk, jó néhány evakuált, aki valószínűleg a szabad ég alatt éjszakázott, odasereglett a kocsi köré, és bár csendben figyelt bennünket valahány, az arcukra mégis félreérthetetlenül kiült az irigység. Tudtam, miért. Azért, mert kimódoltuk, hogyan mehessünk tovább Fondiból, meg azért is, mert látták azt a sok ennivalót; bevallom, hogy a helyzet kicsit legyezgette a hiúságomat, bár ugyanakkor némi lelkifurdalást is éreztem. Akkor még sejtelmem se volt afelől, hogy milyen kevéssé is vagyunk mi irigylésre méltók. A tiszt begyújtotta a motort, és a kocsi nekilódult a pocsolyákon meg a törmelékeken át a hegyek felé. Nagy sebességgel az egyik mellékútra tért, és kisvártatva egy két hegy közé ékelődő szűk és

mély völgyben, egy hegyi patak mentén felfelé kezdett hajtani. Egyikőnk se ejtett egy szót se, se ő, se mi: mi azért, mert őszintén szólva nem akaródzott kézmozdulatokkal meg nyögésekkel, süketnémák módján közölni egymással a gondolatainkat, ő meg tán félénkségből vagy azért hallgatott, mert bosszantotta, hogy két ilyen jöttmentnek a sofőrje. De meg mit is mondhattunk volna mi annak a tisztnek? Hogy örülünk, mert magunk mögött hagytuk Fondit? Hogy milyen gyönyörű ez a május, az ég felhőtlen azúrja, meg a nap, ami csak úgy önti a sugarát a bujazöld vidékre? Hogy a szülőfalumba tartunk? Hogy ott végre igazán otthonra lelünk? Őt ezek a dolgok nem érdekelhették; és igaza lett volna, ha meg is mondja nekünk, hogy ő csupán a kötelességét teljesíti, parancsra visz bennünket egy megadott helyre, jobb hát ha hallgatunk, már csak azért is, mert különben elvonjuk a figyelmét a kormányról, pedig neki vezetnie kell. Lehet, hogy furcsállják, de az effajta gondolataim ellenére is élénk vágy motoszkált bennem, hogy elbeszélgethessek vele és megtudhassam, ki ő, hol él a családja, mivel foglalkozik békeidőben, vőlegény-e, satöbbi, satöbbi. Azon kaptam magamat, hogy most, a veszély múltán, a mindennapok mindennapi érzései kerekedtek felül bennem, azaz saját magamon kívül mások, és mások dolgai is kezdtek érdekelni, szóval, már nemcsak a magam meg Rosetta jósorsa izgatott. Ez az igazság. Egy szó, mint száz, újból élni kezdtem, ami persze azzal jár, hogy az ember oktalanul is tesz-vesz, mert megkedvel valakit, vagy szeszélyből, vagy mert hirtelen kedve szottyan valamire, sőt, még játékosságból is. A tiszt pedig felkeltette a kíváncsiságomat, úgy jártam vele, mint a beteg, aki valami hosszú

nyavalya

után

lábadozni

kezd,

és

mindenre,

még

a

legjelentéktelenebb semmiségre is kíváncsi lesz, ami csak a szeme elé kerül. Ahogy elnéztem, feltűnt rajta a csodálatosan szép, aranyszínű, szőke haja, ami rengeteg laza, csillogó fürtbe tekeredett, és ezek a fürtök úgy fonódtak egymásba, mint valami szép kosár rostjai, hogy aztán szabálytalan szabályosságukból kicsapva sűrű, csintalan kunkorokkal borítsák el a nyakszirtjét. Aranyhaja láttán szinte csábítást éreztem, hogy odanyúljak és megsimogassam a fürtjeit; nem mintha megtetszett volna a fiú vagy valami vonzott volna feléje; csupán magát az életet élveztem megint, és az a hajtömeg is a maga külön életét élte. Ugyanilyen érzéssel fordultam az út mentén elébünk futó friss lombú fák, meg a felé a tiszta, jól faragott kődarabokból álló fal felé, ami az árok túlsó partján támogatta a töltést, és ugyanilyen szeretettel néztem a kék eget meg a tündöklő májusi napot. Tetszett nekem az egész világ, és legszívesebben felhabzsoltam volna, amit csak látok, mint mikor egy hosszú böjt után az emberben úgy feldagad az étvágy, hogy csurog a nyála minden után. A föld-út még egy ideig ott futott a szűk, meredek falú völgyben a hegyi patak mellett, de aztán a főútvonalba torkollott; a hegyi patak meg egy tiszta vizű és széles folyócskába ömlött bele, aminek egy valamivel tágasabb völgyben vitt az útja. A hegyek már nem meredtek úgy az országút fölé; enyhe dombokká szelídültek; és már nem is zöldelltek úgy, kopasz kövek borították őket. Ahogy haladtunk, az egész vidék egyre csupaszabb, egyre kihaltabb és egyre ridegebb lett. Itt cseperedtem én fel, és mindinkább rá is

ismertem a szülőföldemre, és ezért a már-már félelemmé torzult elbátortalanodásomat, amit a vidék barátságtalansága meg magánya váltott ki belőlem, kissé megenyhítette a tudat, hogy akárhogy is, de ismerős környéken járok. Valóban brigantiknak való vidék volt ez; és még a májusi napfény bája se tette kedvesebbé a tájat; mindenütt csak kövek meg sziklák, meg kövekkel-sziklákkal teleszórt meredélyek, és csak elvétve sarjadt némi kis fű a sok kő meg szikla között. A kőrengetegben tekergőző fekete, tisztán csillogó út pedig mintha valami óriáskígyó lett volna, amit az első tavaszi langyosság ébresztett életre Sehol egyetlen ház, egyetlen tanya, egyetlen bódé, egyetlen kunyhó, de egyetlen ember vagy egyetlen állat se. Én tudtam, hogy az egész völgy hosszú-hosszú kilométereken át ilyen kopár, csendes és kihalt, és hogy errefelé az egyetlen falu az én falum, ez meg egyetlen hosszú házsor az országút mentén, no meg egy tér, ahol a templom áll. Szótlanul haladtunk még egy darabig, mikor aztán az egyik kanyar után, alig valamivel előttünk, hirtelen felbukkant a falum. Minden ugyanúgy volt, ahogyan emlékeztem rá: az út mellett, jobbról, balról egy-egy vén falusi ház, mindegyik közeli ismerősöm, a környező hegyek köveiből építették őket, vakolat nélkül és szerényen, tetőcserepeiket belepte a zöld moha. Nagy hirtelen valamilyen fura félelem fogott el az angol tiszt miatt, akit láthatóan felettébb

bosszantott,

hogy

magunkfajta

emberek

mellett

sofőrösködik; és, ösztönszerűen vállon böktem, és értésére adtam, hogy mi itt leszállunk: megérkeztünk. Egy pillanat alatt lefékezett, én meg odaszóltam Rosettának, hogy itt vagyunk, szálljunk le, de

közben valami azt súgta nekem belül, hogy mégse itt kellett volna megállnunk. Leléptünk hát az útra; és a tiszt segített levenni a kocsiról a két nagy élelmiszeres dobozt; és feltettük őket a fejünkre. A tiszt pedig nagy sietve, szinte szeretettel, mosolygósan, azzal köszönt el tőlünk az anyanyelvűnkön hogy ,,jó szerencsét”; aztán eszeveszett gyorsasággal leírt egy félkört, és mint valami rakéta, elfüstölt. Néhány másodperc múltán már el is tűnt a kanyarban, mi meg magunkra maradtunk. Csak ekkor tűnt fel nekem a falu mélységes csendje, teljes elhagyatottsága. Sehol egyetlen lélek, egy csöppnyi zaj, hacsak nem a lágy és könnyed tavaszi szélé, ami a völgyben futkározott. Majd, ahogy szemügyre vettem a két faluszéli házat, feltűnt valami, amit az első pillanatban nem vettem észre: zárt ablakaikat zárt spaletta fedte, csukott kapuik elé meg két-két keresztbe fektetett rudat állítottak torlaszul. Elment hát innen is a nép, gondoltam, és akkor ötlött fel bennem először a gondolat, hogy tán jobb lett volna Fondiban maradni: igaz, ott fenyegette az embert a bombatámadás, de mégis sokan éltek a városban, és nem lettünk volna magunkra hagyatva. Egyszeriben összeszorult a szívem; és hogy lelket verjek magamba, ezt mondtam Rosettának: – Lehet, hogy nincs a faluban senki, hogy elmentek innen is az emberek. Akkor persze mi se maradunk itt, hanem megyünk tovább Vallecorsába, néhány kilométer az egész. Vagy az is meglehet, hogy felkéredzkedünk egy teherautóra, mert ez az út nagyon forgalmas ám, errefelé mindig jár valaki. Csaknem ugyanebben a pillanatban, szinte a szavaim igazolására,

teherautók és katonai gépkocsik hosszú oszlopa bukkant fel a kanyarban. A látvány visszaadta a bátorságunkat: a szövetségesek, szóval a barátaink jönnek, és ahogyan Fonóiban megtettük, itt is hozzájuk fordulhatunk szorultságunkban. Kihúzódtunk az út szélére, és néztem-néztem az oszlopot, ahogy vonult el előttünk. Kis, nyitott kocsi jött az élen, az a fajta, amilyenben idehoztak bennünket és három tiszt ült benne és a motorházán kis zászló lengedezett. Kékfehér-piros zászlócska, ahogyan később megtudtam, a francia színek, és a tisztek is, valóban, franciák voltak, fejükön a kerek, lábos alakú csákó, aminek kemény ellenzője árnyékot vetett a szemükre. Ez után a kis kocsi után sok-sok, csupa egyforma teherautó haladt, telezsúfolva katonákkal, de nem olyanokkal, amilyeneket eddig láttunk, hanem sötétbőrűekkel, törökös arcúakkal, legalábbis az arcukat beszegő vörös kendő-féléből nekem a törökök jutottak eszembe, akár a fehér lebernyegükről, ami fölött sötét zubbonyt hordtak. Róluk is megtudtam később, honnan származnak: Marokkóból, és ez a Marokkó tudomásom szerint, elég távoli ország, valahol Afrikában van, és ha nem lett volna háború, ezek a marokkóiak soha, de soha el nem jöttek volna Olaszországba. Nem is volt olyan hosszú az oszlop; néhány perc alatt bekígyózott a faluba; és a sereghajtó egy ugyanolyan kis kocsi volt, mint amilyen az élen haladt; és az út megint kihalt lett, és megint ráborult a csend. – Biztosan szövetségesek ezek is – mondtam Rosettának –, de hogy mifajták, nem tudom, mert ilyeneket még sose láttam. Aztán elindultam a falu felé. Valamivel előtte a hegyoldalból egy kőszirt nyúlt az út fölé, és ez

alatt a kőszirt alatt kis barlangféle rejtőzött, a barlangban meg egy forrás. Fejemen az élelmiszeres dobozzal lépkedtem tovább, és közben odaszóltam Rosettának: – Abban a barlangban, ott, forrás van. Gyerünk oda, mert szomjas vagyok és szeretnék inni. De ezt csak úgy mondtam, mert igazából meg akartam csupán nézni a barlangot, ahová annyit eljártam, még mint csöppnyi lány, és később mint süldő, de még eladó koromban is, napjában többször, rézvödörrel a fejemen, vízért, hogy aztán ott időzzek tíz percet vagy még többet is, mikor hogy, és el-elprézsmitáljak a többi fehérnéppel, aki ugyanezért járt oda a forráshoz; és néhanapján szomszéd falubeliekkel is összeakadt itt az ember, akik hordócskákat aggattak a szamarukra, és úgy jártak át hozzánk, mert a forrásunk vizének híre volt, hisz az egész környéken a mienk volt az egyetlen, amelyik nyaranta nem apadt el, hanem bőséggel ontotta hideg, dús vizét. Igen szerettem én azt a barlangot; és emlékszem, kislánykoromban nagyon különös és titokzatos helynek tartottam, kicsit féltem is tőle, de kicsit vonzott is magához; és gyakorta egész felsőtestemmel áthajoltam annak a kútgyűrűnek a peremén, amit odakerítettek a forrás fölé, és illegettem magamat a fekete víztükörben, és hosszú ideig elnézegettem a vénuszhaj sűrűjét, ami maga alatt rejtegette a forrást. Szerettem eltűnődni a tótágast álló képmásomon, amit színes csillogással vert vissza a víz; szerettem elnézegetni a gyönyörűséges vénuszhaj zöld levélkéit meg ébenfekete ágacskáit; szerettem végigjártatni a szemem a köveket borító moha bársonyán, amit milliónyi vízcsepp gyöngyözött tele és itt is, ott is apró, piros

virágok ékesítettek. De mindenekfelett azért vonzott a barlang, mert valakitől a falumban hallottam egy mesét, ami szerint, ha az ember nagy elhatározással beleveti magát a forrás vizébe, és mind mélyebbre úszik le benne, egyszerre csak átér egy föld alatti világba, ami sokkalta szebb a fentinél, csupa kincsesbarlang, meg törpe, meg szépséges tündér az egész. Igen nagy hatással volt rám ez a mese, és még később is, amikor már felcseperedtem, és nem hittem benne, mert tudtam, hogy puszta mese, még akkor se tudtam a barlang közelébe menni anélkül, hogy ez eszembe ne jutott volna, és ne éreztem volna valami elbizonytalanodást és kétkedést, hogy tán nem is puszta mese az a mese, hanem valóság, és ha akarnám, még mindig belevethetném magamat a vízbe, és leúszhatnék a föld alá meglátogatni a tündérek barlangjait. Odamentünk hát, és én letettem a földre az élelmiszeres dobozt, és fellépkedtem a két vagy három lépcsőfokon, és benn a barlangban odaszorítottam a mellemet a kútgyűrű pereméhez, és a fejem felett lógó cseppkövekről, amiket benőtt a zölden csillogó moha, akárcsak egykor, most is, csepegett rám a víz. Rosetta is a víz fölé hajolt, és én kis ideig elnéztem a fekete és mozdulatlan tükörből visszaverődő arcunkat és nagyot sóhajtottam arra a gondolatra, hogy mennyi minden, nem is csupa örvendetes élményen is estem át azóta, amióta kislánykoromban e fölé a víz fölé hajoltam, és ugyanúgy nézegettem magamat a tükrében, mint most. A kút mélyén, a sűrű vénuszhaj alatt, mint régen, most is látni lehetett, amint lágyan buzog a forrás, és én akaratlanul is arra gondoltam, hogy ez örökkön-örökké így buzog majd, ilyen lágyan, ilyen békességgel, még akkor is, amikor

én, Rosetta meg rengetegen mások már eltávoztunk erről az árnyékvilágról, és amikor ennek a szörnyűséges háborúnak is már csupán a halvány emléke él majd az emberekben. Így végződött hát a dolog, gondoltam magamban, nem vagyok már gyerek, és itt áll mellettem a meglett lányom, a forrás viszont mindig egy és ugyanaz marad, buzog-buzog, mint régen. Lehajoltam inni és úgy hiszem, egy könnycseppem belehullott a vízbe; Rosetta is ivott mellettem, de nem vett észre semmit. Végigtöröltük a szánkat, visszatettük a fejünkre a dobozokat, és elindultunk a falu felé. Ahogy elképzeltem, sehol egy teremtett lélek. Nem bombázták, nem pusztított benne senki, semmi, csak odahagyták. Minden ház, ezek a nyomorúságos, egymáshoz tapasztott, terméskőből való, vakolatlan tákolmányok, végig az országút mentén, egytől egyig sértetlenek voltak, de ablakaik zárva és kapuik eltorlaszolva. Mentünk, mentünk egy ideig a kihalt utcasoron, és egyre inkább megszállt a félelemérzet, akárha temetőben jártunk volna, ahol azokra gondol az ember, akik a sírkövek alatt fekszenek; elhaladtunk a szüleim háza előtt is, amelyiken csakúgy, mint a többin, zár meg torlasz, úgy, hogy még kopogni se kopogtam be, Rosettának se szóltam egy szót se, csak sietősebbre fogtam a lépteimet; végül meredek térhez értünk, aminek széles lépcsőbordázata a tetején álló templomhoz vitt. Amolyan igazi falusi templom volt ez, parasztos külsejű kövei megfeketedtek, se nem díszes, se nem ékes, öreg építmény. A tér se változott az égvilágon semmit gyerekkorom óta; széles lépcsőfokait sötét macskakövekből rakták ki és fehér terméskővel szegték be őket; a találomra elültetett négy vagy öt fa,

mint tavaszkor mindig, most is sűrű, világos lombot eresztett; és valamivel odább egy vén kút, körötte a káva ugyanabból az elfeketedett kőből, amiből a templomot építették és a csigája merő rozsda. Észrevettem, hogy a két oszlopon nyugvó kis árkád mélyén a templom ajtaja félig nyitva van, és így szóltam Rosettához: – Tudod, mit csinálunk? Nyitva van a templom, beülünk egy kicsit megpihenni, és aztán tovább megyünk gyalog Vallecorsa felé. Rosetta szótlanul követett. Ahogy beléptünk, egy s más jelből tüstént észrevettem, hogy ha le nem is rombolták, de ide bizony katonákat szállásoltak be, és isten házából istálló lett. A templom egyetlen, meszelt falú, hosszúkás, szűk terem volt, tetőzetét széles, fekete gerendák tartották, a terem mélyén az oltár, fölötte kép, ami a Madonnát ábrázolta a kisdeddel. Az oltár most misetakaró és egyéb díszei nélkül csupaszon állt; a kép ott lógott a helyén, de olyan ferdén, mintha földrengés lóbálta volna meg; ami meg a padokat illeti, amik egykor jobbról, balról szabályos egymásutánban sorakoztak egészen az oltárig, kettő kivételével eltűntek, de ezt a kettőt is elhúzták a helyéről, nem keresztben, hanem hosszában álltak. E között a két pad között, a földön, hamukupac domborodott, meg néhány elüszkösödött fadarab hevert, jeléül, hogy itt tűz égett. A templom a fényt a bejárat feletti széles ablakon át kapta, ami valaha színes üvegből volt. Ebből az üvegből néhány törött cserép, ha maradt mutatóba; a napfény szabadon özönlött a templomba. Odamentem az egyik megmaradt padhoz, helyrehúztam, hogy az oltárra nézzen, letettem rá a dobozt és ezt mondtam Rosettának:

– Látod, ez a háború: még a templomot se kíméli. Aztán leültem, Rosetta meg mellém. Furcsa érzés motoszkált bennem: itt voltam, egy szent helyen, mégse akaródzott imádkozni. A régi Madonna-képre fordítottam a tekintetemet: ferdén lógott a helyén, a Szűzanya alakját feketére fényezte rajta a füst, és most nem egyenesen le, a padokra, hanem ferdén fel, a mennyezetre nézett és úgy gondoltam, hogy ha itt imádkozni akarnék, akkor előbb helyére kéne igazítanom a képet. De tán úgy se ment volna az imádkozás; mintha minden tagom megdermedt volna, teljesen érzéketlenné váltam, elkábultam. Abban reménykedtem, hogy rálelek a szülőföldemre, meg azokra az emberekre, akik közt felnőttem, sőt, magukra a szüléimre is, és nem találtam mást, csak tátongó űrt: elment mindenki, tán még a Madonna is, afölötti bánatában, hogy megsértették a képmását, és hagyták, hadd lógjon ilyen ferdén. Aztán Rosettára esett a pillantásom, és láttam, hogy ő, ott mellettem, mindennek ellenére is, összekulcsolt kézzel, lehajtott fejjel, meg-megrebbenő ajakkal imádkozik. – Igazad van, lányom – szóltam feléje halkan –, imádkozzál csak... értem is... nékem üres a szívem. Ebben a pillanatban léptek és hangok zaját hallottam a bejárat felől, megfordultam és egy szemvillanásnyi időre úgy láttam, hogy valami fehérség jelenik meg az ajtóban, aztán hirtelen el is tűnik. De mintha ráismertem volna benne azoknak a furcsa katonáknak az egyikére, akiket nemrég a teherautókon láttunk, kinn az országúton; és hirtelen lázas nyugtalanság vett rajtam erőt, felálltam és

odaszóltam Rosettának: – Gyerünk... jobb, ha megyünk innen. Ő tüstént fel is állt, keresztet vetett: én meg felsegítettem a fejére a dobozt, én is feltettem a magamét, aztán elindultunk a kijárat felé. Az ajtót közben becsukták, nyomtam hát kifelé és egyszerre csak szemtől szembe találtam magamat az egyik sötét bőrű és ragyás, török pofájú katonával, vörös csuklyája egészen fekete, villogó szeméig ért, és fehér lebernyege fölött sötét zubbonyt viselt. Egyik kezével mellbe taszított, hogy hátratántorodtam, és mondott is valamit, amit nem értettem; láttam, hogy mögötte többen is vannak, de számba már nem vehettem őket, mert tüstént karon ragadott, és vonszolt be a templomba, közben pedig a társai, egytől egyig fehér lebernyegben és piros csuklyával a fejükön, özönlöttek utána. – Lassan, hé, mi evakuáltak vagyunk – kiáltottam rá. És ebben a pillanatban eleresztettem a dobozt, le is esett a fejemről és hallottam, amint szerteszét gurul a sok konzerv, és utána küszködtem a férfival, aki akkor már derékon kapott, és rám nehezedett, sötét és vad arcát egészen az arcomhoz tolta. Ekkor éles sikítást hallottam, Rosetta volt és én minden erőmet megfeszítettem, hogy kiszabadítsam magamat és Rosetta segítségére siethessek, de a katona szorosan tartott és hiába küszködtem, mert erős volt, és állának feszítve kezemet, hiába nyomtam hátrafelé az arcát, éreztem, hogy csak vonszol tovább, hátrafelé, a templom egyik félhomályos sarkába, a bejárattól jobbra. Ekkor én is felsikoltottam, még Rosettánál is hangosabban, és úgy hiszem, hogy ebből a sikoltásomból nem csupán az az elkeseredés hangzott ki, amit most

éreztem azért, ami rám várt, hanem benne sűrűsödött minden bánatom, ami a Rómából való távozásom óta ért. Erre a katona borzalmas erővel a hajamba kapott, mintha csak le akarná tépni a fejemet a nyakamról, és egyre csak taszigált hátrafelé, úgy, hogy a végén már éreztem, hogy előbb-utóbb hanyatt vágódok, hanyatt is vágódtam, ő meg rám. Rajtam volt hát; kézzel-lábbal csapkodtam; ő meg szinte odaszögezte a baljával fejemet a templom kőpadlójához, úgy markolta a hajam; és közben éreztem, hogy a jobbjával megfogja a szoknyám szélét és húzza a hasam felé, és aztán a lábam közé nyúl; és hirtelen megint nagyot sikoltottam, mert ugyanolyan erővel rángatta meg a szőrzetemet, mint amilyennel a hajamba csimpaszkodott, hogy lefogja a fejemet. Éreztem, elhagy az erőm, szinte már lélegezni se bírtam; és közben egyre csak rángatta a szőrzetemet, engem meg hasogatott a fájdalom; és akkor hirtelen eszembe villant, hogy a férfiak azon a bizonyos helyen igen érzékenyek, és én is kezdtem a hasam felé tapogatózni, ahol az ő kezéhez értem; és ő az érintésemre tüstént engedett is a szorításán, sőt még rám is mosolygott azoknak a fekete, töredezett fogainak borzasztó mosolyával; én viszont alája nyúltam. Persze felüvöltött, ismét megragadta a hajamat, és verte a fejemet a kőpadlóhoz, de olyan vak dühvel, hogy az már szinte nem is fájt. Elájultam. Nem tudom, mennyi idő tellett bele, amíg magamhoz tértem, egyszer csak arra eszméltem, hogy ott heverek a templom egyik homályos zugában, a katonák sehol és csend, csend mindenütt. Fájt ugyan a fejem, de csak hátul, a nyakszirtem körül; más fájdalmat nem éreztem, és így tudtam, hogy az a rettenetes fickó nem érte el a

célját, mert jól belemarkoltam, és ő odaverte a fejemet a kőhöz, én meg elájultam, és tudott dolog, hogy ájult nővel nemigen lehet mit kezdeni. De, ahogy később felidéztem magamban az esetet, azért se fejezte be, amihez hozzáfogott, mert elhívták a társai lefogni Rosettát, mire ő magamra hagyott, és ahogyan a többiek, ő is a lányomon töltötte ki a gerjedelmét. Sajnos, Rosetta nem ájult el, és nyitott szemmel nézett és érzékelt végig mindent, ami történt. Én meg csak feküdtem tovább a kövön, szinte mozdulni se bírtam, majd megpróbáltam felállni, de abban a pillanatban, amikor megmoccantam, éles fájdalom hasított a tarkómba. Mégis erőt vettem magamon, talpra álltam és körülnéztem. Először csak a templom kőpadlóját láttam, meg a szertegurult konzerveket, amik akkor estek ki a dobozunkból, amikor a katonák nekünk ugrottak; aztán

felemeltem

a

tekintetemet,

és

megláttam

Rosettát.

Odavonszolták az oltár elé vagy tán ő maga menekült oda; hanyatt feküdt, elterülve, szoknyája a fejét takarta, deréktól lefelé meztelen volt. Combjai széttárva, úgy, ahogy otthagyták, és látszott márványfehér hasa és vérfoltok tarkították, ahogyan belül, a combján is vér piroslott. Azt hittem, meghalt, a vér is ezt sejtette velem, bár tudtam, hogy a vér elrabolt szüzességének a vére, de mégiscsak vér volt, ami mindig a halál gondolatát idézi. Melléje léptem, és halkan rászóltam: „Rosetta” – kétségek között várva a feleletét; és ő valóban nem válaszolt, de még csak meg se moccant; és én biztos voltam benne, hogy halott, és lehajoltam hozzá, hogy arcáról lehúzzam a szoknyáját. Akkor láttam meg, hogy tágra nyílt szemmel, szótlanul, mozdulatlanul, úgy néz rám, mint még soha,

pillantása, akár a csapdába esett állaté, ami moccanni se bír már, csak várja, hogy a vadász megadja neki a kegyelemdöfést. Akkor odaültem melléje, az oltár elé, jobbomat a dereka alá csúsztattam, megemeltem kissé, magamhoz szorítottam, és úgy mondtam neki, hogy „aranyamadaram”; és nem is jött ki több szó a számon, mert eleredt a könnyem, és csörgött végig az arcomon, és én ittam a könnyeimet és éreztem, milyen kegyetlenül keserűek, bennük sűrűsödött az én életem minden keserűsége. Közben azért igyekeztem rendbe szedni őt, mindenekelőtt kivettem a zsebemből a zsebkendőmet, és letöröltem vele a friss vért a combjáról meg a hasáról, és aztán eligazgattam a szoknyáit, az alsót meg a fölsőt és aztán, egyre csak sírva, visszacsúsztattam a melltartójába a mellét, amit azok a barbárok kicibáltak, és begomboltam a mellénykéjét. Végül fogtam a kis fésűmet, amit az angoloktól kaptam, és szinte szálanként fésültem át összegubancolódott hajzatát. Ő hagyta, hogy csináljak vele, ami tetszik, és nem mozdult és nem beszélt. Mire mindennek a végére értem, elapadt a könnyem, és valami kínzó érzés szállt meg, mert már se sírni, se kiabálni, se kétségbeesni nem bírtam, – Érzel magadban annyi erőt, hogy elmenjünk innen? – kérdeztem tőle. És ő egy alig hallható igennel válaszolt; és akkor én felsegítettem, remegett a lába és nagyon sápadt volt, de végül is a támogatásommal lépkedni kezdett a kijárat felé. De félúton, amikor a két pad mellé értünk, így szóltam hozzá: – Mégiscsak össze kéne szedni ezt a holmit, és visszarakni a

dobozainkba. Értelmetlen dolog lenne itthagyni. Lesz erőd vinni? Megint csak azt mondta, igen; így hát helyükre tettem a szanaszét heverő konzerveket, majd az egyik dobozt Rosetta, a másikat meg a magam fejére emeltem; aztán kiléptünk a templomból. Elmondhatatlanul szaggatott a tarkóm, és amikor kiléptünk az előcsarnokból, az egész világ elsötétült előttem; de arra a gondolatra, hogy velem egy időben milyen kínokat állhat ki a lányom, erőre kaptam. Óvatosan lépdeltünk lefele a tér csúszós lépcsőin, a nap már magasan járt és bőségesen ontotta fénysugarait a megfeketedett macskakövekre. Sehol egyetlen marokkói, megtették, amit tettek, s istennek hála, eltávoztak, tán azért, hogy egy másik környékbeli faluban elölről kezdjék az egészet. Mentünk hát a lezárt és néma házak között, át a szülőfalumon, majd rátértünk a napfürdette, tiszta, verőfényes országútra. Lágyan dudorászott a fülünkbe a tavaszi szellő, és mintha nekem azt dudorászta volna, hogy ne vegyem nagyon a szívemre azt, ami történt, mert hiszen az élet az megy tovább, mint annak előtte, mint mindig. Megtehettünk vagy egy kilométert, szótlanul, igen lassan; de egyre jobban fájt a tarkóm, és láttam, hogy Rosetta is alig vonszolja magát. – Az első tanyánál megállunk, és pihenünk holnapig – mondtam neki. Nem felelt, némaság vett erőt rajta abban a pillanatban, amikor megerőszakolták a marokkóiak, és elég hosszú ideig bénult is maradt a nyelve. Vagy száz lépés után egy ugyanolyan kis nyitott autó robogott szembe velünk, mint amilyennel felhoztak bennünket a falumba, két tiszt ült benne, franciák, a lapos csákójukról ismertem

rájuk. És akkor az ösztönöm odaállított az út közepére, és a szabadon maradt karommal integettem nekik. Meg is álltak. Odaléptem a kocsi mellé, és elkezdtem dühösen kiabálni: – Tudjátok, mit tettek velünk a törökjeitek, akiknek ti parancsoltok? Tudjátok, mire vetemedtek egy szent helyen, egy templomban, a Szűzanya szeme láttára? Na, tudjátok? Nem értették, mit mondok, és elképedten bámultak ránk; az egyik barna volt, fekete bajuszú, pirospozsgás, majd kicsattant az egészségtől; a másik szökés, hosszúkás, sápadt arcú, égszínkék szeme kancsított: – Ezt itt, a lányomat – kiabáltam tovább – tönkretették, értitek, tönkretették mindörökre, az én gyerekemet, aki maga volt a színtiszta ártatlanság, most meg jobb lenne tán neki, ha nem élne. Értitek már, mit csináltak velünk? Ekkor a barna tett egy mozdulatot, mint aki azt mondja „elég”, aztán franciás kiejtéssel ismételgette, hogy „béke, béke”. – Persze – ordítottam torkom szakadtából –, béke, szép béke ez a ti békétek, ti kurvafajzatok. A szőke valami olyat mondhatott a barnának, hogy hiányzik egy kerekem, mert az ujjával megbökögette közben a homlokát, és elmosolyodott. Mire elvesztettem a fejemet, és ahogy csak kifért a számon, úgy üvöltöttem fel megint: – Nem igaz, ép az én eszem, ide nézzetek... És ezzel lelódítottam az útra a fejemről a dobozt, odafutottam Rosettához, aki valamivel mögöttem álldogált az út közepén mozdulatlanul, fején a doboz. Nem moccant, rám se nézett, és én

felrántottam egészen a hasáig a szoknyáját, hogy kilátszott a két fehér, egyenes, egymáshoz szorított, szép lába; emlékeztem rá, hogy letöröltem róla a vért, és azt hittem, hogy legfeljebb csak a nyoma látszik majd; de tévedtem, mert szivárgott belőle tovább és a két combja merő vér volt, és egy erecske már lecsurgott egészen a térdéig, és csak úgy csillogott a napon a piros, meleg vére. – Tessék, nézzétek, és most mondjátok rám, hogy hibbant vagyok – ordítottam magamból kikelve, meg egy kissé meg is rettenve attól a sok vértől. Ebben a pillanatban felberregett, és már el is füstölt mellettem az autó, és mire kiegyenesedtem, csak eltűnni láttam a kanyarban. Rosetta meg csak állt-állt, akár valami szobor, a fején a doboz, amit a baljával tartott, és szorosan összezárta a lábait; és akkor hirtelen megszállt a rettenet, hátha megőrült, és miközben eligazgattam a szoknyáját, ezt kérdeztem tőle: – Mi az, édes gyerekem, miért nem beszélsz? Mi bajod? Szólj már valamit anyádnak. – Nincs semmi baj, édesanya – szólalt meg higgadtan. – Ilyen a természet rendje, nemsokára eláll. Erre fellélegzettem, mert valóban attól tartottam, hogy a nagy megrázkódtatás elvette az eszét; és kissé nekibátorodva, ezzel a kérdéssel fordultam hozzá: – Mehetnénk hát még egy kicsit? – Persze, édesanya – válaszolta. Mire visszatettem a dobozt a fejemre, és folytattuk az utunkat. Megint vagy egy kilométert hagyhattunk magunk mögött, és

egyre jobban fájt a tarkóm, és az ájulás környékezett és fekete lett előttem minden, mintha a nap az egyik pillanatról a másikra kihunyt volna. Végül az egyik kanyarban, a magasabb hegyek ereszkedőjén, kerek domb tűnt a szemünkbe, amit sűrű cserjés borított. A domb tetején, a cserjés közt, egy afféle Sant' Eufemiáról ismerős kunyhó emelkedett, amilyet a jószágnak fabrikál a paraszt. – Én már nem bírom tovább – mondtam Rosettának –, meg te is fáradt lehetsz. Felmegyünk oda, ahhoz a kunyhóhoz; ha van ott nép, az is csak a mi istenünket hiszi, és akkor megtűrnek bennünket éjszakára. Ha meg nincs, annál jobb: ott maradunk ma meg holnap és ha erőre kapunk, megyünk tovább. Szokásához képest nem felelt semmit; de már nem nyugtalanított úgy a szótlansága, mert tudtam, hogy nem bolondult meg, csak fel van dúlva, amit a történtek után igazán meg lehetett érteni. De azt éreztem rajta, hogy már nem az, aki volt, és nem csupán a testében, hanem a lelkében is megváltozott valami. És bár az anyja voltam, nem volt jogom megkérdezni tőle, mi jár a fejében, és ezért úgy éreztem, hogy azzal mutathatom ki leginkább az iránta érzett mélységes szeretetemet, ha nyugton hagyom. Kis ösvényre tértünk, ami, a cserjésen át, a kunyhó irányába kígyózott és a végén, egy hosszú emelkedő után, oda is értünk. Ahogy gondoltam, faajtós pásztorkunyhó volt, az alacsony terméskő falára boruló szalmatető eresze majd a földet érte. Letettük a dobozainkat és megpróbáltuk kinyitni az ajtót. Igen ám, de vasretesz zárta el, aminek a végén jókora lakat fityegett, és az ajtót vastag deszkalapokból ácsolták, arról hát, hogy kinyissuk, szó se lehetett,

még férfiember se tudta volna betörni. Hogy lökögettük, először csak egy, aztán több, alig-alig kivehető, mekegésszerű hang ütötte meg a fülünket, nem erősek, nem is élénkek, hanem olyanok, mint mikor a sötét ólban halkan, panaszosan mekeg a kecske, mert ki szeretne onnan szabadulni. – Ezek bezárták a jószágot, és elmenekültek... valahogyan ki kéne őket szabadítani – mondtam Rosettának. És már mentem is a kunyhó oldalához és cibálni kezdtem a szalmát a tetőről. Nehezen ment, mert hosszú ideje lehetett már fenn, és az eső meg a füst ugyancsak jól összenyomta meg összegabalyította a szálakat, és ráadásul még minden egyes szalmaköteget indákkal kötöttek oda a tartóvázhoz. Itt-ott mégis kimarkoltam belőle egy darabot, meglazítottam, utána meg kioldoztam az indákat és így sikerült kihúzogatni néhány köteget, és a fal pereménél elég nagy lyuk keletkezett; és abban a minutumban, amikor már elég széles lett, egy tarka kecske feje bukkant ki rajta, mellső lábát a fal peremére tette, bámult rám az arany szemével, és nagyon halkan mekegett. – Na, szépségem, ugorjál egyet, ugorjál – nógattam. Húzódzkodott is felfelé a szegény pára, de láttam, hogy nincs ereje hozzá, legyengítette az éhség, nem maradt hátra hát más, nekem kellett kihúzni. Erre még szélesebbre kerekítettem a lyukat, az állat meg közben egyre csak támasztotta a mellső lábával a falat, és nézett és mekegett halkan, aztán a fejénél meg a nyakánál fogva megragadtam és húztam kifelé, mire ő is nekirugaszkodott és kiugrott. Rögtön rá ott volt a falnál egy másik, és én azt is

kisegítettem, aztán még egy harmadikat, meg egy negyediket is. Több már nem mutatkozott, de a kunyhóból még mindig mekegés hallatszott ki; tovább szélesítettem hát a lyukat, és beugrottam. Meg is láttam tüstént közvetlenül ott a lyuk alatt két csöpp kis gidát, amik, éppen mert csöppecskék voltak, nem tudtak kiugrani. Az egyik sarokban meg valami kupacféle ütötte meg a szememet, közelebb is mentem hozzá és akkor már láttam, hogy egy fehér anyakecske hever ott, az oldalára dőlve, mozdulatlanul. Mellette meg, hasa alá húzott lábbal, gidácska kuporgott, és a fejét a csecse felé nyújtogatta, hátha szophatna belőle. Szoptatni is akar ez az állat, gondoltam, azért fekszik ilyen mozdulatlanul, de, ahogy közelebb léptem hozzá, láttam, hogy nincs benne élet. A feje lefittyedt, a szája résnyire nyitva, a szájszögletén meg a szemén pedig csak úgy hemzsegtek a legyek. Éhen veszett, a három gidája meg csak azért maradt meg, mert az anyjuk utolsó leheletéig szoptatta őket. Fogtam a gidákat, áthajoltam a falon, és egyenként kitettem őket a földre. A négy kiszabadított kecske már dühödt mohósággal tépte-harapta a cserjés leveleit, se láttak, se hallottak az éhségtől; a gidák is ott termettek mellettük, és kisvártatva az egész kis nyáj nagy rágcsálás közepette bevette magát a lombok közé és eltűnt a szemem elől. Egyre vidámabb, egyre hangosabb mekegésük azért meg-megütötte a fülemet, az az érzésem támadt, hogy minden harapással erősödik a hangjuk, és a mekegésükkel akarják tudtomra adni, hogy jobban vannak, és köszönik, hogy megmentettem őket az éhhaláltól. Ezután pedig nagy nehezen átráncigáltam a falon a dögöt, és amilyen messzire csak tudtam, elvonszoltam, be a cserjésbe, hogy ne

zavarjon bennünket a bűze. Aztán fogtam a szalmát, amit kihúzgáltam a tetőből, meg ami akkor maradt a kezemben, amikor a lyukat szélesítgettem, és leteregettem a kunyhó egyik árnyékos zugába fekhelyül. – Én most ide leheveredek és szeretnék egy kicsit aludni. Te nem jössz? – fordultam Rosettához. – Inkább idekinn maradok, a napon – válaszolt. Nem mondtam rá semmit, bementem és végignyúltam a szalmán. Árnyékban feküdtem, de a tető résén át belátszott hozzám a mélykék mennybolt; egy napsugár tévedt a kunyhó földpadlójára, amin sűrűn egymás mellett, mint megannyi fényes, ragyogó babérbogyó, úgy hevert szanaszét a rengeteg, fekete kecskegolyóbis; és jófajta istállószag terjengett körülöttem. Úgy éreztem, mintha minden porcikám összetört volna, és azon kaptam magamat, hogy kimerültségem miatt nem is tudok igazán bánkódni afölött, ami Rosettával történt: nem értem fel ésszel, és képtelenségnek tartottam magamban az egész eseményt; minduntalan felbukkantak a szemem előtt szép, fehér lábszárai, egymáshoz szorított combjai, meg domborodó izmai, amik megfeszültek, amint ott állt mozdulatlanul az országút közepén, és magam előtt láttam a térdéig szivárgó meleg vérének napfényes csillogását. Minél hosszabban idéztem fel magamban ezt a látványt, annál kevésbé értettem meg. Végül elfogott az álom. Keveset, tán egy félórácskát, ha aludtam, aztán nagy hirtelen felébredtem, és azon nyomban hangosan, szinte szorongva kiabálni kezdtem Rosetta után. Senki nem felelt, mélységes csend vett körül,

a kecskéket se lehetett már hallani, tudj isten hol jártak azóta. Újból szólongattam a lányomat, majd rosszat sejtve talpra álltam és kiugrottam a lyukon: Rosetta sehol. Körüljártam a kunyhót, két nagy, konzervekkel teli kartondobozunk ott hevert a fal tövében, de a lányomnak nyoma se. Görcsös félelem szállt meg, és azon gondolkodtam, hogy tán a szégyene meg az elkeseredése miatt világgá ment vagy éppenséggel ki az országútra, hogy ott egy kétségbeesett pillanatában autó elé vesse magát, mert elege volt már az életéből. Még a lélek is megállt bennem, és a szívem súlyos kalapács módjára verte a mellemet, és odaálltam a kunyhó ajtaja elé, onnan kiabáltam minden irányba az én Rosettámnak. De nem felelt senki, tán azért se, mert nem kiabáltam elég

hangosan,

fejvesztettségemben

összeszorult

a

torkom.

Odahagytam hát a kunyhót, és csak úgy, találomra, nekivágtam a cserjésnek. Kis ösvényen haladtam, ami hol szemmel láthatóan kiszélesedett, és porosan tekergőzött tovább, hol meg bizonytalan lábnyomokká szűkült a magas fatörzsek között. Hirtelen egy szikla mellett találtam magamat, amely meredeken az országút fölé nyúlt. Tövénél fa meredt az égre és a fa alatt a szikla hatalmas szék módján terpeszkedett, amire ha ráült az ember, beláthatta a szűk völgyben kígyózó országút jó részét, sőt túl az úton a hegyi patak kövekkel teleszórt medrét is, amiben a csillogó víz két-három erecskére szaggatva csörgedezett a kövek meg a buja növényzet között. Ahogy ott ültem azon a sziklán, és nyújtogattam a nyakamat erre is, arra is, valahol lent, messze, megláttam Rosettát. Most már értettem, miért

nem hallotta a hívásomat; jóval az országúton túl járt már, a hegyi patak köves medrének kellős közepén, és ráérősen lépkedett, és elővigyázatosan ugrált egyik kőről a másikra, nehogy belecsússzon a vízbe; a járásából tudtam, hogy nem az elkeseredés vagy más lelki zavar vitte a patakhoz. Aztán láttam, amint megáll az egyik helyen, ahol a legszűkebb a meder és legmélyebb a víz, letérdel és oda hajlik a víztükör fölé inni. Aztán, hogy ivott, felállt, kicsit körülnézett, majd felhúzta a szoknyáját egészen a lágyékig, felfedte a lábát, és bár távol voltam tőle, mégis, mintha láttam volna a térdéig érő, sötétre száradt vércsíkot a combján. Leguggolt, és vizet mert a hasához, a lába közé, és akkor jöttem rá: mosakodni ment. Oldalra fordította és lehajtotta a fejét, komótosan, rendesen tisztálkodott, és a jelek szerint nemigen törődött azzal, hogy ország-világ megláthatja. Alaptalannak bizonyult hát minden szívet szorongató feltevésem: Rosetta csupán azért távozott el a kunyhótól, és azért ment le a patakhoz, hogy megmosakodjon; és őszintén be kell vallanom, valami keserű csalódásfélét éreztem. Nem mintha az öngyilkosságát áhítottam volna; sőt, ettől féltem; de hogy ennek éppen az ellenkezőjét művelte, az mindenképpen a csalódás egy fajtáját ébresztette bennem, és szinte féltem a jövőtől. Az volt az érzésem, hogy máris belenyugodott új életébe, ami a templomban kezdődött el a számára akkor, amikor azok a barbárok megfosztották a szüzességétől; meg az, hogy makacs szótlansága inkább a belenyugvás, semmint a düh csöndje. És amikor később ez a feltevésem beigazolódott, akkor arra gondoltam, hogy az a néhány percnyi gyötrelem kíméletlenül asszonyt faragott az én szerencsétlen

lányomból, testileg is, lelkileg is, dacos, tapasztalt, keserű, hidegfejű, reménye fosztott asszonyt. Hosszan elnéztem őt onnan a szikláról, amint gondosan és szinte állati szégyentelenséggel megtörölközött, majd elindult visszafelé a patak mentén, és kapaszkodott fel az országútra. Aztán átvágott rajta, és akkor én felálltam a szikláról és visszamentem a kunyhóhoz: nem szerettem volna, ha azt hiszi, hogy leselkedek utána. Alig telt bele néhány perc, már ott is volt, arcán nem annyira a kiengesztelődés, és a megnyugvás, mint inkább a tökéletes közöny tükröződött; én meg tettem, mintha éhes lennék. Étvágyam kerekedett. Nem volna kedved enni valamit? – kérdeztem tőle. – Ahogy akarod – felelte színtelen, közömbös hangon. Odaültünk hát két kőre a kunyhó elé, és én megint csak valami homályos, fájdalmas meglepetést éreztem annak láttán, hogy Rosetta milyen farkasétvággyal, mohón fal. Persze, most se azt szerettem volna, ha nem eszik, erről szó sincs, de mégis váratlanul ért a falánksága, amivel az ennivalóra vetette magát, mert úgy gondoltam, hogy a történtek után inkább utálkozik majd minden élelemtől. Nem jött szó a számra, elképedten bámultam, amint szedi ki az egyik húsdarabot a másik után a nyitott konzervdobozokból, tömi őket a szájába, és dühödten, tágra nyílt szemmel rágja. – Aranymadaram – szóltam hozzá végül –, legjobb, ha elfelejted azt, ami a templomban történt; soha, de soha többé ne is gondolj rá, meglásd... – Ha nem akarod, hogy gondoljak rá, kezdd azzal, hogy nem

emlegeted – vágott a szavamba nyersen. Nagyon rosszul estek a szavai, mert a hangja is más volt, mint azelőtt: csaknem ingerült, de ugyanakkor száraz és érzéketlen is. Négy egyforma napot és éjszakát töltöttünk el odafenn. A tetőlyukon át bemásztunk aludni a kunyhóba; a nappal keltünk, fogyasztottuk az angol őrnagy konzervjeit és lejártunk a patak vizéhez, és csak akkor váltottunk egy-egy szót, ha nagyon kellett. Napközben cél nélkül kódorogtunk a cserjésben; olykor délután is leheveredtünk aludni a puszta földre egy fa alá. Hogy átlegelték az egész napot, a kecskék visszatértek maguktól a kunyhóhoz, mi meg segítettünk nekik beugrani, és együtt aludtunk, összebújva, az egyik sarokban. A gidák újból szoptak, hol az egyik, hol a másik kecske emlőjéből és már teljesen elfeledték halott anyjukat. Rosetta egykedvű, közömbös, merengő kedélye nem változott, ahogyan kérte, nem beszéltem többet arról, ami a templomban történt, és attól fogva soha többé nem említettem neki az esetet, de a fájdalom bennem maradt, akár valami tüske, és nem is szűnik meg, amíg élek, hisz nem beszélhetek róla soha. És ha már erről a négy napról esik szó, meg kell mondanom, hogy szerintem ekkor változott meg igazán Rosetta jelleme, akár azért, mert önmagában és az ő sajátos módján ekkor gondolta csak át alaposan, hogy mi is történt vele, akár pedig azért, mert akarata ellenére, anélkül, hogy ezt észrevette volna, maga a rajta esett gyalázat ereje formálta át egészen más emberré, mint amilyen eddig volt. És hadd valljam itt be azt is, hogy kezdetben magam is meglepődtem ezen a teljes és gyökeres átalakulásán, amikor, hogy úgy mondjam, fehérből feketére váltott;

de később, amikor már többször megrágtam magamban a dolgot, rájöttem, hogy a Rosetta jellemű ember nem is járhatott másképpen. Már beszéltem arról, hogy a születése óta magában hordozott valami különleges tökélyt: ami volt, az minden ízével, maradéktalanul volt, a kétkedésnek, az ellentmondásnak még a szikrája is hiányzott belőle, és énbennem elejétől fogva olyanfajta meggyőződés élt, hogy ha valaki szent, hát az én lányom az. Most pedig ezt a szentekhez méltó

tökélyt,

amely,

mint

már

említettem,

főként

tapasztalatlanságból és az élet nemismeréséből fakadt, halálra sebezte mindaz, ami a templomban történt; és egy másfajta, az előbbivel homlokegyenest ellenkező tökély lett belőle, amiből hiányzott minden mértéktartás, minden megfontoltság és minden okosság, ami a mindennapi, tökéletlen, de az életben járatos ember sajátja. Eddig Rosetta mélyen vallásos volt és jószívű, tiszta és szelíd lélek; most pedig arra kellett számítanom, hogy ezután minden kétkedés és habozás nélkül a másik végletbe csap át, ugyanolyan tapasztalatlanul és ugyanolyan határozottan. És valahányszor meghánytam-vetettem magamban ezt a szomorú kérdést, mindig oda lyukadtam ki, hogy senki az anyaméhből nem hozhat magával ajándékba emberi tisztaságot is, szóval ezt nem a természet adja, hanem az élet megpróbáltatásai által tehetünk csak szert rá; de még ha valaki hoz is magával ilyen tisztaságot, bizony egyhamar elveszti, mégpedig annál hamarabb, minél inkább azt hiszi, hogy a birtokában van; szinte hát jobb, ha az ember nem születik tökéletesnek, hanem az élet során válik, ha nem is tökéletessé, de legalább jobbá, mert ettől a kezdeti, csalóka tökélytől a tapasztalat meg az élet

tökéletlenségei amúgy is megfosztják.

Tizedik fejezet Közben az angol őrnagy dobozkái szemmel láthatóan fogytak, annál is inkább, mert Rosetta bendője sose telt meg; elhatároztam hát, hogy távozunk innen a dombról, méghozzá hamar. Vallecorsába vagy a környékére menni nem volt bátorságom, attól féltem, hogy megint összetalálkozunk a marokkóiakkal, akik, úgy hittem, hemzsegnek egész Ciociariában. – Legjobb, ha visszamegyünk Fondiba – mondtam végül Rosettának. – Ott biztos akad valami jármű, amin hazatérhetünk Rómába, ha a szövetségesek már elfoglalták a várost. De akárhogy is, inkább a bombázás, mint a marokkóiak. Rosetta figyelte a szavaimat és kis ideig hallgatott, aztán mondott valamit, ami bizony nem érintett túl kellemesen: – Azt már nem. Ami engem illet, a kettő közül inkább a marokkóiak mellett vagyok. Annál rosszabbat, amit már megtettek, nem tehetnek velem. Meghalni meg semmi kedvem. Ezen még elvitatkoztunk egy darabig és a végén belátta, hogy mégis tanácsosabb visszatérni Fondiba, hisz mivel a szövetségesek egyre északabbra törtek, nem valószínű, hogy még mindig tart a bombázás. Egy reggelen hát elhagytuk a kunyhót, és lementünk a dombról az országútra. Azt kell mondanom, hogy még szerencsések is voltunk, mert alig engedtünk el magunk mellett néhány katonai teherautót, amiről tudtuk, hogy civileket nem vesz fel, egyszerre csak feltűnt egy

teljesen üres tehergépkocsi, ami szinte vidáman, jobban mondva, cikcakkban, nyaktörő sebességgel szelte az országutat. Odaugrottam az út közepére, és integetni kezdtem neki, és a kocsi azon nyomban meg is állt, és láttam, hogy egy szőke, kék szemű fiú vezeti, akin tetszetős vörös pulóver feszült. – Bevinnél két evakuált nőt Fondiba? – kérdeztem tőle, hogy megállt és végigmért. – Mázlid van – füttyentett –, mert éppen Fondiba tartok. Azt mondod, ketten vagytok. Hol a másik? – Máris jön – feleltem, és már intettem is a megbeszélt jelet Rosettának,

akinek,

valami

kellemetlen

találkozástól

tartva,

meghagytam, hogy húzódjon be az egyik ösvényre egy bokor mögé. Intésemre már jött is felénk a napfényes úton, fején az egyetlen doboz, amibe megmaradt konzervjeinket raktuk. Most már jobban szemügyre vehettem a fiút, és úgy találtam, hogy nem valami megnyerő jelenség, mert az égszínkék szeme meg a túlságosan is piros szája féktelenségről, közönségességről meg erőszakosságról árulkodott. Ezt a kedvezőtlen benyomásomat még csak megerősítette a pillantása, amit az autó mellett álló Rosettára vetett: nem az arcát, hanem a mellét nézte, mert ahogy a lányom a baljával a fején levő dobozt

tartotta,

a

melle

megemelkedett

és

kirajzolódott

mellénykéjének könnyű kelméje alatt. – Anyád csak annyit mondott, hogy evakuált vagy, de hogy ilyen szemrevaló is, arról hallgatott – szólt és durván felröhögött. Majd leszállt, és felsegítette maga mellé a lányomat, engem meg a másik oldalra ültetett. Azon kaptam magamat, hogy tiszteletlen

megjegyzésére egy szavam se volt, pedig ha néhány nappal ezelőtt beszél így hozzánk, biztos jól megmondtam volna neki a magamét, és még az is meglehet, hogy nem ültem volna fel a kocsijára; és a következő pillanatban az futott át az agyamon, hogy – legalábbis Rosettát illetően – jómagam is megváltoztam. Közben a fiú begyújtotta a motort, és az autó nekilódult. Kis ideig szótlanul zötykölődtünk; aztán ahogyan az már ilyenkor lenni szokott, kezdtük kicserélni az értesüléseinket. Magunkról én keveset beszéltem; ő azonban nagy szószátyár volt és elmondott mindent, hogy ki is ő, mi is ő. Elmondta, hogy vidékről való, és a fegyverszünetkor szolgált, de dezertált időben; meg azt is, hogy egy rövid időre bevette magát az erdőbe, de elkapták a németek; meg azt is, hogy behízelegte magát egy német századosnál, aki az erődítések helyett konyhai munkára küldte, és ott is dolgozott egész idő alatt a németeknek, és soha életében se jobbat, se többet nem evett, mint akkor; meg a végén még azt is hozzátette, hogy amikor mások éheztek, ő dúskált az ennivalóban, és így mindig megkapta a nőktől azt, amit akart. – Nem is gondoljátok, mennyi szép lány jött hozzám egy kis kosztért. Adtam is nekik, de persze hoci-nesze alapon. Ha hiszitek, ha nem, egyetlenegy se utasított vissza soha. Nagy dolog ám a korgó gyomor, az még a legrátartibbnak is letöri a szarvát. Hogy másra tereljem a szót, megkérdeztem tőle, mivel foglalkozik most, mire azt felelte, hogy a barátaival céget alapított, és hazatérni szándékozó evakuáltakat szállít mindenfele a kocsiján, persze borsos árért.

De tőletek nem kérek semmit – szólt egy ferde pillantás kíséretében, amit a lányomra vetett. Harsogó, rekedtes hangja volt; dagadó nyakát szőke fürtrengeteg borította, miáltal feje a kecskebak fejéhez hasonlított; és a pillantásában, amivel Rosettát, jobban mondva, amikor csak lehetett, a mellét mustrálgatta, abban is volt valami a hamisítatlan bakpillantásból. Közölte, hogy Clorindónak hívják; és Rosettától is megkérdezte a nevét. Válaszára Clorindo így szőtte tovább a gondolatait: – Hej, de kár, hogy vége a hét szűk esztendőnek. De azért meglásd, így is megegyezünk. Szereted a selyemharisnyát? Vagy inkább egy ruhára való szép szövetet szeretnél? Vagy talán egy pár szép kecskebőr cipőhöz volna kedved? – Ki nem szereti az ilyen holmikat? – válaszolta neki kisvártatva, legnagyobb megdöbbenésemre, a lányom. – Megegyezünk, megegyezünk – hajtogatta erre a fiú. Reszkettem, és nem tudtam megállni, hogy közbe ne kiáltsak: – Vigyázz a nyelvedre, te... mit gondolsz, kikkel beszélsz? Rám sandított, majd ezt mondta: – Na... na... na... azért nem kell mindjárt úgy hepciáskodni. Mi az, hogy „kikkel beszélek”? Két nyomorult, segítségre szoruló evakuálttal. Szóval jókedélyű, de közönséges, goromba és a velejéig erkölcstelen fráter volt ez a Clorindo. Ez után a rövid szóváltás után felértünk a hágó tetejére, ahonnan lefele visz az út a tengerig, és az útnak ettől a pontjától kezdve őrült módján zavarta a kocsit, csak

úgy füstölt el mellettünk a táj, kikapcsolta a motort, úgy vette a kanyarokat, hogy az emberben megállt a lélek, és közben teli torokból harsogott valami trágár dalt. Énekelni persze volt miért, hisz csodálatosan ragyogott a nap, de meg ott lengett a levegőben a hosszú hónapok rabsága után visszaszerzett szabadság illata is. És nem

tagadhatom,

hogy

valamiképpen

ennek

a

fiúnak

a

bárdolatlansága is a szabadságot éreztette velünk; csakhogy az ő szabadsága az aszfaltbetyár szabadsága volt, aki semmit és senkit nem hajlandó tisztelni; a mi kettőnk szabadsága viszont csupán azt jelentette, hogy visszatérhetünk Rómába és folytathatjuk egykori életünket. Az egyik kanyarban nekilökődtem Clorindónak, és észrevettem, hogy csak a baljával kormányoz, a jobbja Rosetta kezét szorongatta az ülésen. És megint csak elcsodálkoztam azon, hogy a lányom tűri, meg azon is, hogy bár látom, nekem sincs hozzá szavam, pedig még néhány nappal ezelőtt biztos tiltakoztam volna ellene. Ez az ő szabadsága, gondoltam, és az is felötlött bennem, hogy én bizony tehetetlen vagyok: ahogyan a Szűzanya se tett csodát és nem akadályozta meg, hogy azt csinálják a marokkóiak, ott, az oltár előtt Rosettával, amit csináltak, én, aki sokkal, de sokkal gyöngébb vagyok a Szűzanyánál, én se tudom megakadályozni, hogy ez a fiú szorongassa a lányom kezét. Közben lerobogtunk a völgybe, és kisvártatva kiértünk a főútra, amit olyan jól ismertem: egyik oldalán a hegyek, a másikon a narancsligetek. Emlékeztem, hogy amikor legutóbb láttam, csak úgy hemzsegtek rajta a katonák, az evakuáltak, az autók, meg a páncélosok, és egyszeribe szíven ütött a csendessége meg az

elhagyatottsága, ami a vásári nyüzsgés helyett most honolt felette. Ha nem ragyogott volna a nap, ha nem nyúlt volna az út fölé a dús lombú fák zöldje, ha nem virágzott volna kétoldalt a sövény, azt gondolhatta volna az ember, hogy még a télben jár, a német megszállás legsúlyosabb pillanataiban, amikor a rémuralom, mint a veszély a vadat, úgy űzte odúiba a népet. Sehol egy lélek, csak nagy néha egy-egy ide tévedt paraszt nógatta szaporább lépésre a szamarát az úton; se közel, se távol semmi zaj. Csak úgy nyelte a kilométereket a kocsi és beérkeztünk Fondiba. A város is kihalt volt és csendes, és ami talán a legrosszabb volt, ott sorakoztak a szemünk előtt az üszkös házfalak, a romkupacok és a bűzös vízzel teli kráterek. A törmelékkel, romokkal és pocsolyákkal borított utcákon kódorgó emberek éppolyan elesetteknek, éppolyan kiéhezetteknek tűntek, akár egy hónapja, a németek idején. Meg is mondtam Clorindónak, mire vidáman így felelt: – Persze, mert mindenki azt fújta, hogy az angolok hozzák a bőséget is. Hozzák is, de csak arra a két-három napra, amíg megállnak valahol. Azalatt osztogatnak cukorkát, cigarettát, lisztet, ruhaneműt. Aztán agyő, vége a bőségnek, minden marad a régiben, sőt még rosszabb, mert eddig legalább volt miben reménykedni a népnek: az angolokban, de ezután ez a reményük se maradt meg nekik. Igaza van, gondoltam; fején találta a szöget: a szövetséges hadsereg meg-megállt azokban a helységekben, amit elhódított a németektől, és akkor egy-két napra vérkeringést vitt a tönkretett falvakba. Aztán fogták magukat, és továbbálltak, és minden

visszatért a régi kerékvágásba. – Na és mink? Mi mihez fogjunk? Ezen a nyomorult helyen mégse maradhatunk. Nincs az égvilágon semmink. Vissza kell jutnunk Rómába. – Róma még nem szabadult fel. Egyelőre jobb, ha itt maradtok mondta, kocsiját a romok között irányítgatva. – De mihez fogjunk? – Rátok nekem lesz gondom – felelte titokzatosan. Furcsállottam a hangját, de kis gondolkozás után nem szóltam rá semmit. Közben kivezette a kocsit a városból, aztán egy mellékútra tért, be, a narancsligetek közé. – Errefelé lakik egy család, ismerőseim – mondta foghegyről –, azoknál ellehettek addig, amíg Róma felszabadul. Az első lehetséges pillanatban pedig én magam viszlek benneteket kocsival a fővárosba. Ezúttal se szóltam neki semmit; leírt egy félkört és megállt, majd leszállt a kocsiról, és értésünkre adta, hogy innen gyalog kell megtennünk az utat a barátjainak a házáig. Elindultunk egy ösvényen a narancsfák között. De mintha már nem ismeretlen tájékon jártunk volna; a narancsliget narancsliget, meg az ösvény ösvény, ez igaz; de néhány jelből az az érzésem támadt, hogy ezen a bizonyos ösvényen, ezek között a narancsfák között én már jártam valaha. Tíz percet, ha mehettünk, amikor hirtelen egy tisztás tárult fel a szemünk előtt és akkor döbbentem rá: Concetta rózsaszínű háza áll előttem, hogy Fondiból eljöttünk, itt töltöttük első napjainkat. – Itt én nem maradok – szóltam határozottan. – Már miért?

– Mert hónapokkal ezelőtt mi jártunk már itt, és úgy kellett megszöknünk innen, mert ez az egész család csupa gazember és a Concetta a fasisztákhoz akarta elszerezni Rosettát szajhának. – Hol vannak már azok az idők, hol vannak?... – nevetett fel. – Ahol a fasiszták... sehol, nem léteznek... Concetta fiai pedig nem gazemberek, hanem az én üzlettársaim, és nyugodt lehetsz, kesztyűs kézzel bánnak majd veled... az az idő elmúlt. Szerettem volna ugyan kitartani a magam igaza mellett, és elmondani újból, hogy Concetta házába én a világ sűrű kincséért se teszem be a lábamat, de nem jutott rá időm. Concetta ugyanis éppen kilépett a házból, és már rohant is felénk a tisztáson át ünnepélyesen, lelkesen, lobogva: – Isten hozott benneteket, isten hozott. Csak a holtak nem találkoznak. Lám, megszöktetek tőlünk, és még csak azt se mondtátok, fapapucs, és adósaink is maradtatok. De, tudjátok-e, hogy jól tettétek, mert alig mentetek fel a völgybe, a fiaimnak is szökni kellett az erdőbe azoknak a dög németeknek a razziázása miatt. Jól tettétek hát, több eszetek volt, mint nekünk, akik itt maradtunk, és csak az Isten a megmondhatója, mi mindenen mentünk át. Isten hozott benneteket, isten hozott, igazán örülök, hogy jó egészségben látlak benneteket megint, mert, ugye, amíg egészség van, minden van. Gyertek, gyertek, Vincenzo, meg a fiúk igazán örülnek majd. És mindennek tetejébe Clorindóval jöttök, ami annyi, mintha a saját fiammal jönnétek. Clorindo nálunk családtagnak számít. Tessék, kerüljetek beljebb, isten hozott benneteket...

Szóval a régi Concetta volt, és összeszorult a szívem a gondolatra, hogy voltaképpen csöbörből vödörbe estünk, sőt még ennél is rosszabb a helyzetünk, hiszen mi ebből a házból azért szöktünk meg, hogy elkerüljük a veszélyt, amibe a szülőfalumban újból belekeveredtünk, és ami elől ott már nem is volt menekvés. De nem jött szó a számra, hagytam, hadd csókolgasson, ölelgessen az a gyűlöletes perszóna, és így tett Rosetta is, aki már inkább viaszbábu volt, mint élő ember, hatalmába kerítette a beletörődés, a közöny. Közben Vincenzo is előkerült a házból, jobban hasonlított valami vén, baljós bagolyhoz, mint valaha, félelmetesen zörögtek a csontjai, az orra is csőrszerűbbre görbedt azóta, amióta utoljára láttam, a szemöldöke is bozontosabb lett, és a szeme is mohóbban csillogott. És miközben Vincenzo érthetetlen szavakat morgott meg a kezemet szorongatta, a szégyentelen felesége ilyeneket hadart: – Vincenzo mondta is nekünk, hogy odafent vagytok Festáéknál és hogy látott is benneteket Sant' Eufemián. Hát bizony azoknak is kemény telük volt. Először mivelünk gyűlt meg a bajuk, merthogy nem tudtunk ellenállni annak a sok szép holminak, amit idedugtak a falba, aztán meg arra a szegény Micheléjükre került a sor. A holmijukat, amit elemeltünk, persze visszaadtuk a szegénykéimnek, az utolsó darabig mindent, csak azt nem, amit közben eladtunk, mert mink azért becsületes népek vagyunk, az idegen holmi minekünk szent. De azt a drága gyereküket, azt kiadja nekik vissza? Ó, a szegények, a szegények. Nem túlzok, de ezekre az arcátlan és mérhetetlenül kegyetlen szavakra elállt a szívverésem és megfagyott bennem a vér, és

éreztem, hogy holtsápadttá válok. – Csak nem esett valami baja Michelének? – kérdeztem elfúlt hangon. Ő meg lobogva, mintha csak valami főnyereményről adna hírt, ezt mondta: – Mi az, ti nem tudjátok? Megölték a németek. A szérű közepén jártunk, és hirtelen ájulás környékezett, akkor jöttem rá, hogy én voltaképpen úgy szerettem azt a fiút, mintha a sajátom lett volna; nagy nehezen odavánszorogtam az ajtó mellett álló székhez, lerogytam rá, és a kezembe temettem az arcomat. Concetta közben tovább lobogott: – Akkor ölték meg, amikor futottak az angolok elől. Úgy hírlik, kísérőnek vitték magukkal, hogy mutassa nekik az utat. Hegyről hegyre másztak, és bevetődtek egy elszigetelt kis településre, ahol egyetlen parasztcsalád élt; és mivel Michele arrafelé már nem ismerte ki magát, a parasztoktól kérdezte a német, hogy merre ment az ellenség. Persze, a német az angolra gondolt, mert nekik az angol az ellenségük. De azok a szerencsétlen parasztok, mint minden olasz, úgy tudták, hogy nekik bizony a német az ellenségük, és a kérdésre azt is válaszolták, hogy Frosinone felé menekültek el. Mikor aztán ezt meghallotta a német, már hogy azt, hogy őt nevezik itt ellenségnek, megdühödött, ami érthető, hiszen senki se szereti, ha ellenségnek nézik, és fegyvert szegezett a parasztokra. Mire Michele közibük vetette magát, és azt kiabálta, hogy „ne lőjetek ezekre az ártatlanokra!”, és így a többivel együtt őt is lemészárolták. Az egész családot kiirtották, mert, ugye, háborúban ez így megy, az utolsó

szálig felkoncolták őket, férfiak, asszonyok, gyerekek vérében fürödtek, és a hullák tetején hevert Michele, szitává lőtték a mellét, amikor szegény feje közibük vetette magát. Egy gyereklánykától tudunk mindent, aki az egyik kazal mögé rejtőzött, és megmenekült, utána meg lejött a völgybe, és mindent elmondott. De hogy van az, hogy ti erről nem tudtok? Egész Fondi másról se beszél. Sajnos a háború az háború. Szóval Michele halott. Mozdulatlanul ültem, arcom a kezem között, és éreztem, hogy sírok, mert minden ujjam könnyben ázott, és egy mélységeset sóhajtottam és rákezdtem zokogni, hogy az egész bensőm reszketett. Úgy éreztem, hogy mindhármunkat siratom, mindenekelőtt Michelét, aki fiamként nőtt a szívemhez; aztán Rosettát, mert talán-talán neki is jobb lett volna ha, akár Michele, ő is elpusztul; meg jómagamat, aki egy álló évig mást se tettem, csak reménykedtem a jövőnkben, és a végén minden reményemtől megfosztottak. – Sírjál, csak sírjál – hallottam közben Concetta hangját –, az jót tesz. Én is bőgtem, mint a záporeső, amikor a fiaim felszöktek a hegybe, és utána megkönnyebbültem. Sírjál hát, csak sírjál, mert ez jó szívre vall, mert Michele különben is megérdemli, hogy elsirassák, hisz olyan tiszta volt, akár a szentek, meg csupa tudás; ha meg nem hal, biztos miniszter lett volna belőle. De hát háború volt, és ezen a háborún mindannyian vesztettünk valamit. De Festáék a legtöbbet; a holmijainkat visszakaphatjuk még, de egy gyereket soha, de soha. Sírjál csak, sírjál, az jót tesz. Ki is sírtam magamat, amúgy istenigazában; és közben hallottam,

hogy a többiek a saját ügyeikről beszélnek, és végül felemeltem a fejemet, és láttam, azazhogy hallottam, hogy Concetta, Vincenzo meg Clorindo a szérű sarkán valami liszt-üzletről tárgyal; Rosetta meg, valamivel mögöttük, várta, mikor fejezem be a sírást. Ránéztem, és a szenvtelen, közömbös arca, a száraz szeme láttán döbbenet fogott el megint, mintha egyetlen szót se hallott volna, vagy Michele neve nem mondott volna neki semmit. Teljesen érzéketlenné vált ez a lány, gondoltam, mint amikor valaki húsig égeti a tenyerét, amire aztán rákeményedik a bőr, és utána már akár izzó

szenet

is

markolászhat.

Nem

érez

semmit.

Száraz

szenvtelensége újból megsajdította a szívemet, újból fájt Michele halála, mert ez a fiú szerette Rosettát, és úgy gondoltam, hogy ő volt az egyetlen ember, aki visszaadhatta volna neki a régi énjét, de meghalt, bele kell hát törődni a megváltoztathatatlanba. Higgyék meg, abban a pillanatban Michele halálánál is jobban szomorított az a mód, ahogyan Rosetta fogadta a halálhírt. Igaza volt Concettának, a háború tette mindezt velünk, a háború, amiből most már mi is megkaptuk a magunk részét, és úgy viselkedtünk, mintha nem is a béke, hanem a háború lenne az ember igazi életeleme. Végül talpra álltam, mire Clorindo ezzel fordult hozzám: – Most pedig körülnézünk kicsit, hogy hol helyezzünk el benneteket – és már indultunk is Concetta után az ismerős szénapajta felé. Most azonban nem széna, hanem három ágy állt benne, betétekkel és rajtuk takaró. – Annak a szegény fondi fogadósnak az ágyai – pergett Concetta nyelve. – A nyomorulttól elhordtak mindent, nem maradt semmi a

szállójában, csak a kopár falak, üres az egész, még az éjjeliket is széthordta belőle a jó nép. Mi legalább egy kis pénzmagot szereztünk magunknak a télen ezekkel az ágyakkal. Idevetődött néhány pucéran kódorgó evakuált, szegény lelkecskéim aztán fizettek valamit az éjszakai szállásért, így került tőlük némi pénz. A tulajdonosok még a mai napig se tértek vissza, elmenekültek a lelkeim, ki azt mondja, Rómába, ki meg, hogy Nápolyba. Ha megjönnek, akkor persze visszaadjuk nekik az ágyaikat, mert így követeli a becsület; de közben csinálunk magunknak egy kis pénzmagot... igaz? ...egy kicsike kis pénzmagot. A háború az csak háború, úgy bizony. – De ettől a két hölgytől semmit se kérhetsz ám – szólt közbe Clorindo. – Ugyan már, Clorindo, kinek jut ilyen az eszébe – lobogott tovább Concetta. – Hisz mi egy család vagyunk. – És enni is adsz nekik – fűzte hozzá a fiú. – Aztán majd elszámolunk. – Magától értetődik – így Concetta –, de csak egyszerű falusi kosztot, be kell érjék a mi egyszerű falusi kosztunkkal. Kisvártatva magunkra hagytak bennünket, és én bezártam a pajta ajtaját, és a szürkés homályban leültem Rosetta mellé az egyik ágyra. – Mondd, mi van veled? – tört ki belőlem hevesen rövid csendesség után a szó. – Megmondanád? Hát Michele halála semmit se számít, nem fáj érte a szíved? Ha jól tudom, szeretted. Az arcát nem láthattam, mert lehajtotta a fejét, meg a pajta is

sötétes volt, csak azt hallottam, hogy mit válaszol: – De. Fáj érte a szívem. – És ezt csak így mondod? – Hogy kéne mondanom? – Az istenért, mi van veled, beszélj. Egyetlen könnycseppet nem ejtettél a szerencsétlenért, pedig azért lett vége, mert magunkfajta nyomorultakat akart megvédelmezni, és akár valami szent, úgy halt meg. Nem felelt semmit, mire elvesztettem a fejemet, és rángatni kezdtem a karját. – Mondd, mi van veled? Mi van veled? – hajtogattam közben. Erre lassan kivonta a karját a kezemből, és megfontolt határozottsággal ezt a két szót mondta: – Hagyjál békén. Ezúttal már belőlem se jött ki egyetlen hang se, csak egy pillanatra megmerevedtem, és tágra nyílt szemmel bámultam magam elé. Ő meg közben felállt, odament a szomszédos ágyhoz, és háttal nekem, leheveredett. A jelenet azzal végződött, hogy magam is végignyúltam a fekhelyemen, és nemsokára el is szenderedtem. Az éj derekán ébredtem fel, Rosettának azonban hűlt helyét találtam csak a szomszéd ágyon. Egy ideig mozdulatlanul feküdtem a hátamon. képtelen voltam felkelni, és bármihez kezdeni, nem is annyira a fáradtság miatt, hanem azért, mert minden akaraterőm elhagyott. Aztán a pajta falán át Concetta hangja ütötte meg a fülemet, beszélgetett valakivel a szérűskertben, és erre összeszedtem magamat, felkeltem és kimentem. A kertben terített asztalt az

asszony, az ajtó mellett, a férjével kettesben üldögéltek az asztalnál, Rosetta és Clorindo azonban sehol. – Rosetta hol van? Nem láttátok? – léptem oda hozzájuk, – Azt hittem, tudod: Clorindóval ment el – felelt az asszony. – Tessék? Mire ő: – Úgy bizony. Néhány evakuáltat szállít a kocsijával Lenolába a fiú, és magával vitte Rosettát, hogy visszafelé, ne jöjjön egyedül. Holnap délután, úgy hiszem, már itt is lesznek. Mintha fejbe vertek volna, még az arcom is eltorzult a fájdalomtól: ilyet azelőtt Rosetta sose tett volna meg velem: elmenni egyetlen szó nélkül, méghozzá egy Clorindo-fajtával. – Egy

hang

üzenetet

se

hagyott?

–

faggattam

tovább

hitetlenkedve Concettát. – Semmit. Csak annyit mondott, hogy szóljak majd neked. Nem akart felébreszteni, mert van benne jóérzés. Aztán meg, tudod, hogy van ez: fiatalok. Az ilyesmi a korral jár. Tetszik neki Clorindo, és kettesben akar lenni vele. Mi, anyák, egy bizonyos korban már útjában vagyunk a gyermekeinknek. Az én fiaim is el-elkujtorognak itthonról, lányok után. És Clorindo elég szép gyerek, szép pár azok ketten. – Ha bizonyos dolgok nem történnek, a lányom észre se veszi – szaladt ki erre a számon. De ahogy kimondtam, már meg is bántam a szavaimat, csakhogy későn, mert az a boszorka tüstént rám csapott: – Miért? Mi történt? Ami igaz, igaz, kicsit furcsállottam, hogy a

lányod csak így puffra elmegy Clorindóval, de hát végtére is mi van benne? Semmi. A fiatalság ilyen. De mondjad csak, mi történt veletek? Magam se tudom, miért, tán dühből, mert Rosetta ilyet tett velem, tán azért, mert valakinek ki akartam önteni a bánatomat, még akkor is, ha az illető olyan, mint ez a Concetta, szóval nem állhattam meg, hogy el ne mondjak mindent: a templomot, a marokkóiakat, meg azt, hogy mit csináltak velünk. Concetta levest tálalt és közben sajnálkozott: – Ó, az a szegény gyerek, ó, szegény lelkecském, Rosetta, az embernek a szíve szakad meg, a szíve. Majd leült, és hogy befejeztem a történetet, így szólt: Persze, a háború. Mert végtére azok a marokkóiak is csak fiatalemberek, és meglátták ezt a te szépséges lányodat, és nem tudtak ellenállni a kísértésnek. Az ember... Mielőtt még befejezhette volna, én hirtelen talpra ugrottam, mint valami fúria, kést ragadtam és kiabálni kezdtem: Mit tudhatsz te arról, hogy mit jelentett ez az én lányomnak, te lotyó, te, te lotyók lotyója, te persze azt szeretnéd, ha minden asszony olyan lenne, mint te. De ha még egyetlenegyszer úgy veszed a szádra a lányom nevét, mint most, isten engem úgy segéljen, átvágom a torkodat. Feneketlen dühöm láttán ugrott egyet hátrafelé, és összekulcsolta a kezét: Uram Jézus, de hát miért fújsz rám annyira? Mi rosszat mondtam én teneked? Azt, hogy a háború háború, meg hogy a fiatalság

fiatalság, meg hogy a marokkóiak is csak fiatalemberek. Mit fújsz? Clorindo most már majd gondját viseli a lányodnak, és amíg neki gondja lesz rá, addig nem lát hiányt semmiben. Feketézik ám a fiú, és meglátod majd, mennyi az ennivalója, a ruhaneműje, a harisnyája, a lábbelije. Nyugodjál meg, mellette Rosettának nem lesz semmi félnivalója. Ebből is látszik, hogy erre az asszonyra kár szót pazarolni, letettem hát a kést, és egy kis levest kanalaztam némán. De aznap este minden csepp étel méreggé vált bennem; és egyre csak az járt az eszemben, hogy milyen volt Rosetta egykor, és milyen most. És hogy úgy állt odább Clorindóval, mint egy jöttment szajha, aki az első férfinak, aki hozzáér, lefekszik, és még csak egy szót se szólt nekem, hogy megy, és tán már nem is akar velem élni. Csendben fejeztük be a vacsorát, és utána visszamentem a pajtába, és ledobtam magamat az ágyra, de most nem aludtam, hanem meredt szemmel kémleltem a sötétet és füleltem és valami ismeretlen düh feszegette dermedt testemet. Rosetta nem tért haza másnap, és én reggeltől estig mást se tettem, csak kódorogtam ide-oda a narancsfák között, miközben majd szétvetett az idegesség, és minduntalan kinéztem az országútra, jön-e. Együtt ettem Vincenzóékkal, és a felesége a maga lobogó, ostoba módján egyre csak vigasztalt, hogy Clorindo mellett Rosettának nem eshet baja, és hogy mostantól fogva semmiben nem lát majd hiányt a lányom. Nem feleltem neki semmit, még a dühöm is elpárolgott, hisz tudtam jól, mit sem érnék vele. Vacsora után bezárkóztam a pajtába, és elaludtam. Éjfél körül meghallottam, hogy

lassan nyílik az ajtó, kinyitottam a szememet és a holdfénynél láttam, amint Rosetta lábujjhegyen belép. A sötétben odament az ágyaink közt álló éjjeliszekrényhez és kisvártatva gyertyát gyújtott: lehunytam a szememet, tettem, mintha aludnék. Ott állt előttem, és a gyertyafénynél észrevettem, hogy, amiként Concetta megjósolta, tetőtől talpig új ruhadarabok vannak rajta. Egy kétrészes, könnyű piros szövetből való kosztüm, fehér blúz, csillogó, fekete, magassarkú cipő, meg harisnya is volt a lábán. Először a kosztümkabátjat vetette le, alaposan végiggusztálta, aztán az ágy végén levő szék karjára akasztotta. Majd a szoknyájára kerített sort, és odatette a kabátja elé, az ülőkére. Fekete, csipkés kombinét viselt, olyat, amelyiknek az apró lyukain át-átkandikált a hús fehérsége, aztán leült, lehúzta a cipőjét, és miután a gyertya fényénél alaposan végigmustrálta, gondosan az ágy alá tette új cipőjét. Majd a fején át levetette a kombinéját is. És közben, hogy ott állt előttem, és semmire se ügyelve illegette a csípőjét, mozgatta a lábait, megláttam, hogy fekete harisnyatartó feszül a derekán, és a fekete gumiszalagok rásimulnak a combjára. Rosettának azelőtt sose volt harisnyatartója, se fekete, se másmilyen, rendszerint körgumit hordott a térde felett; és ez a harisnyatartó egészen megváltoztatta, mintha nem is az ő testét, hanem egy idegenét láttam volna. Azelőtt, mint minden igazán ártatlan lánynak, neki is egészséges és fiatal, erőtől duzzadó és tiszta volt a teste; most viszont, az a feszülő és fekete harisnyatartó, magam se tudom, miért, de kihívóvá és bűnbeesetté varázsolta: túl fehér lett tőle a combja, túl szőke a szőrzete, túl dús a fara, túl hívogató a hasa. Egyszóval, nem az én

régi Rosettám teste volt ez, hanem a mostanié, a Clorindo szeretőjéé. Amikor pedig az arcára néztem, láttam, hogy az is megváltozott. Sóvár, réveteg és óvatoskodó arckifejezése, a gyertya libegő fényénél, rosszféle nőre emlékeztetett, aki, miután hosszú órákon át taposta az aszfaltot, és járt szobáról szobára, most, késő éjjel, hazatér és éppen számolja, hogy mennyit hozott neki ez a nap. Erre a gondolatra már nem tudtam tovább türtőztetni magamat és rákiáltottam: – Rosetta. Tüstént rám emelte a tekintetét, aztán lassan, szinte vonakodva így szólt: – Tessék, édesanya. Hol jártál? – faggattam. Három napig nem találtam a helyemet miattad. Miért nem szóltál egy szót se, hogy elmész. Hol jártál? Rám nézett, és ezt mondta: – Elkísértem Clorindót. S aztán visszajöttünk. Felültem az ágyon. – De Rosetta, mi ütött hozzád? – fordultam feléje. – Te már nem vagy az, aki voltál. – Pedig az vagyok – mondta halkan. – Miért is ne lennék az? – De édes gyermekem – kérdeztem tőle szomorúan –, ki ez a Clorindo, melyikőnk ismeri? És mi dolgod vele? Ezúttal hallgatott, csak ült, ült és lesütötte a szemét, de helyette a meztelen teste felelt, amin a melltartóján meg a harisnyatartóján kívül nem volt semmi, és amire rá se lehetett ismerni. Erre elvesztettem a türelmemet, leugrottam az ágyról, rázni kezdtem a

vállát, és kiabáltam: – Tönkre akarsz tenni a némaságoddal? Igen? Azt hiszed, nem tudom, miért hallgatsz? Azért, mert szajháskodtál, és mert a Clorindp kurvája vagy, meg azért, mert fütyülsz az anyádra, és ki akarod henteregni magadat kedvedre. Hiába ráztam, nem beszélt; erre aztán végképp elvesztettem a fejemet, és üvölteni kezdtem: – De ezt – és már nyúltam is a harisnyatartója után, hogy letépem –, ezt aztán vedd le! Most se moccant, és nem is tiltakozott, csak lehajtotta a fejét, és ült tovább a helyén, majdhogy nem rám dűlt; és én cibálni kezdtem a harisnyatartóját, de erős volt, és nem engedett, mire rálöktem Rosettát az ágyára, és ő a takaróra esett arccal, mire két hatalmasat vertem a fenekére, aztán lihegve végigvágtam magamat az ágyon, és ezt kiabáltam: – Hát nem látod, mi lett belőled, hát nem látod? Nem tudom, miért, de azt vártam, hogy erre már kinyitja a száját. Ehelyett felállt, és mintha az égvilágon más gondja nem lenne, foglalatoskodni kezdett a harisnyájával, ami a harisnyatartó rángatása miatt itt-ott megbomlott. Az egyiken valóban lefutott a szem, a combjától egészen a térdkalácsának a végéig; és ő benyálazta az egyik ujját, lehajolt és benedvezte a szakadás végét, nehogy tovább fusson rajta a szem. – Miért nem alszol, édesanya? – szólalt meg aztán higgadtan. Nagyon későre jár már. Beláttam, hogy tehetetlen vagyok, rádobtam magamat az

ágyamra, és hátat fordítottam neki. Hallottam még mocorogni, az árnyékát is láttam, amit a gyertya fénye a szemközt levő falra vetett, de nem fordultam meg. Végül elfújta a gyertyát, és ránk borult az éjszaka, és hallottam nyekeregni az ágyát, mert forgolódott és kereste a fészkét, ahol legjobban alhat. Most már sok mindent szerettem volna mondani neki, amit addig, amíg égett a gyertya és láthattam őt, nem tudtam elmondani, mert rettentő indulat kapott el, hogy ilyen megváltozottan állt előttem. El szerettem volna mondani neki, hogy megértem; megértem, hogy azok után, amit a marokkóiak tettek vele, már nem is lehet a régi, és hogy azért keres magának férfit, mert így akarja érezni az asszony voltát, és felejteni azt, ami történt; és értem azt is, hogy mindenre, de mindenre fütyül, még a vallásra is, hisz a Madonna szeme láttára becstelenítették meg, és a Szűzanya nem tett semmit, hogy megakadályozza az aljasságot. Ezt szerettem volna elmondani neki, és szerettem volna magamhoz ölelni és megcsókolgatni és megsimogatni és együtt sírni ővele. De ugyanakkor éreztem, hogy már nem jön szó a számra, és hogy nem tudok vele őszintén beszélni, mert megváltozott és az ő megváltozása engem is megváltoztatott, és kettőnk között is minden megváltozott. Többször eszembe jutott, hogy felkelek, és odaülök az ágya szélére, és átölelem, de nem tettem és az egész azzal végződött, hogy álomba merültem. Ugyanaz a nóta szólt másnap meg a rákövetkező napokon is. Rosetta szinte alig beszélt, de a hallgatása nem a sértődött ember hallgatása volt, hanem az olyané, akinek nincs mondanivalója; és

Clorindo szüntelenül körülötte lebzselt, és nem átallotta a szemem láttára fogdosni, átölelni a derekát, simogatni az arcát vagy másmijét; Rosetta meg boldog alázatossággal, szinte hálásan tűrte; és Concetta egyre csak imára kulcsolta a kezét és lelkendezett, hogy milyen nagyon szép pár ez a kettő; én meg csak emésztettem magamat, és merő kétségbeesés voltam belül, de képtelen voltam akár tenni, akár mondani bármit is. Az egyik napon, kísérletképpen, célzást tettem a Jugoszláviában levő vőlegényére. Tudják, mit felelt? – Ugyan, ő is biztos talált magának valami szláv nőt. Egész életemben mégse várhatok rá. Egyébként igen keveset tartózkodott a rózsaszínű házban. Mindig Clorindóval járt a kocsin, úgy mondhatnám, hogy ott laktak. És azt látni kellett, hogyan engedelmeskedik a fiúnak, hogyan fut utána. Elég volt, ha Clorindo feltűnt a szérűskertben, és Rittyentett egyet, máris hagyott csapot-papot és rohant. Mondom, nem is szóval hívta, hanem füttyel, mint valami kutyát; és a jelek szerint Rosettának tetszett, hogy úgy bántak vele, mint a kutyával. Bizony, Rosetta most már örömét lelte abban, amire a marokkóiak csak erőszakkal bírták rá; és tán ez volt az ő megváltozásának a legszomorúbb vonása, amit sehogy se tudtam megemészteni: a kegyetlen erő elleni lázadása a visszájára fordult, és most már ő kereste ugyanezt az erőt, nem azért, hogy ellökje magától és hogy visszautasítsa, hanem, hogy átadja magát neki. Fondiba meg a környékére jártak Clorindóval, és néhanapján elvetődtek egész Frosinonéig vagy Terracináig, sőt Nápolyig is és ilyenkor házon kívül töltötték az éjszakát; és visszatértekor mintha

még jobban ragaszkodott volna Clorindóhoz, mint eddig, és az én szemem, ami pedig a legcsekélyebb változást is felfedezte rajta, úgy látta, hogy egyre jobban elzüllik. A hazatérésünkről persze már szó se esett, igaz, a szövetségesek se vették be még Rómát. Clorindo azért közben jónak látta értésemre adni,

hogy Róma

felszabadulása

még

nem

jelenti

a

mi

visszatérésünket is: civil még jó ideig nem teheti be oda a lábát, mert katonai területté nyilvánítják, és ki tudja, hányféle engedély kell majd ahhoz, hogy valaki átléphesse a város határát, és ki tudja, mikor lehet majd szert tenni ilyen engedélyekre. Szóval a jövő, amit a felszabadulás pillanatában olyan tisztának és csillogónak láttam, most, részint Rosetta magatartása, részint meg Clorindo jelenléte miatt, ugyancsak elsötétedett a szemem előtt; és már magam se voltam benne biztos, hogy igazán vágyakozom-e Róma, meg a régi életünk után, amiről tudván tudtam, hogy soha többé nem lesz a régi, mert mi magunk se voltunk már a régiek. A rózsaszínű házban, a narancsfák között eltöltött napjaim a legrosszabbak voltak, amiket csak abban az időben átéltem, mert hogy Rosettának viszonya van Clorindóval, azt a vak is látta és én se csak képzelegtem, hiszen úgyszólván a szemem láttára csinálták. Megesett például, hogy már lefeküdtünk, amikor felhangzott a szérűskertből az ismerős füttyszó, és Rosetta már indult is kifelé; én persze ilyenkor ingerülten rákérdeztem, hogy „tudhatnám, hová mész ilyen későn?”; de ügyet se vetett rám, csak szótlanul, gyorsan magára kapkodta a ruháit és már ott se volt; és mindig ugyanaz a feszültség és sóvár révetegség sugárzott róla, amit először a Lenolából való visszatértekor láttam a

gyertyafényes arcán, és ami végleg meggyőzött: ez a lány nem az, aki volt. Sőt, az egyik éjjel Clorindót benn találtam a pajtában, vagy legalábbis csaknem biztos, hogy ott volt, mert valami zajra ébredtem, ami Rosetta ágya felől hallatszott, valami suttogásfélére, és felültem hallgatózni, hegyeztem a fülemet, és aztán a sötétben megkérdeztem Rosettát, alszik-e, mire kelletlenül azt felelte, hogy „persze, mi mást csinálnék. Jól alszom, és erre felébresztesz”. Nem mintha meggyőztek volna a szavai, de visszafeküdtem; amíg csak biztosak nem voltak abban, hogy újból elaludtam, nem moccantak, és némán feküdtek. Legalábbis így hiszem. Hajnaltájt aztán Clorindo kisettenkedett. Hozzátartozik, hogy én akkor nem is akartam gyertyát gyújtani, mert minek lássam őket együtt az ágyban; és amikor a fiú, mint mondtam, hajnaltájt kilopózott, nem aludtam, csak tettem, mintha aludnék, sőt erőnek erejével csukva tartottam a szememet, nem is láttam semmit, és csupán a nyitódó-csukódó ajtó halk nyekergéséből tudtam, mi megy végbe. Legtöbbször azonban vacsora után kocsira ültek, és tudom is én, hol, szeretkeztek, és csak késő éjjel jöttek haza. Szinte mindennap ez történt; csakis testi szerelem volt köztük, de olyan, ami sose elégül ki; és a fiúnak állandóan mély kék karikák sötétlettek a szeme alatt, és mintha le is soványodott volna; Rosetta pedig, szemmel láthatóan, napról napra asszonyosabban viselkedett, tele volt epekedéssel meg kielégüléssel, mint minden asszony. Egy hónapig tartott ez az élet, és akkor azzal kezdtem vigasztalgatni magamat, hogy végtére is ez a Clorindo jóképű fickó, szépen keres a kocsijával a feketepiacon, és még tán feleségül is

veszi a lányomat, ami a helyére billentené az egész ügyet. Nem mintha nagyon örültem volna ennek a gondolatnak, hisz Clorindót nem szívelhettem, de hát, ahogy mondani szokás, jó képet vágtam a rossz játékhoz, mert, ugye, nem nekem kellett volna összeházasodni vele, hanem Rosettának, és ha neki tetszik, mit tehetek ellene. Ha meg egybekelnek, gondoltam, akkor biztos Frosinonéban telepednek le, mert Clorindo családja ott él, és jönnek majd a gyerekek és Rosetta tán még boldog is lesz. A jövőnek ez a képe kissé megvigasztalt; de azért nyugtalankodtam továbbra is, mert se Clorindo, se Rosetta nem emlegették a házasságot; egyik este aztán, vacsora után, a pajtában, bátorságra kaptam: – Ide figyelj – szóltam a lányomhoz. – Nem vagyok kíváncsi, mit csináltok, mit nem, amikor egyedül vagytok, de azt azért szeretném tudni, komolyak-e ennek a Clorindónak a szándékai és remélem, komolyak. Ha pedig így van, akkor mi lesz a házassággal? Rosetta az ágyán ült, szemben velem, éppen a cipőjét vetette le Felállt, rám nézett, aztán egész egyszerűen ezt mondta: – De édesanya, Clorindo nős, felesége van meg két gyereke Frosinonéban. Úgy higgyék, ahogy mondom, a fejembe kergette a vért ez a válasz, hisz végtére is ciociariai vagyok, és a magunkfajta embert igazán könnyen elkapja az indulat, és ilyenkor egykettőre kést ragadunk. Most is ilyesvalami történt: még jóformán észbe se kaptam, már ugrottam is le az ágyról, rávetettem magamat, elkaptam a nyakát, odavágtam a matracra, és pofoztam, ahol értem. Igyekezett védekezni, maga elé tartotta a karját, de én csak csépeltem.

– Agyoncsaplak, te – üvöltöttem közben –, agyoncsaplak, mielőtt elkurvulsz. Amikor csak tudta, maga elé emelgette ezután is a karját védekezésül, de különben nem mozdult, és egyetlen hanggal se tiltakozott; a végén kifulladtam és ott hagytam; és ő csak feküdt mozdulatlanul, ziláltan az ágyán, arcát a párnájába fúrta, és nem lehetett tudni, sír-e vagy gondolkozik vagy mit csinál. Mereven néztem

őt

az

ágyam

széléről,

kapkodtam

a

levegőt

és

kimondhatatlan elkeseredés fogott el, mert tudtam, hogy még azzal se értem volna el semmit, ha elveszejtem, teljességgel tehetetlen voltam már vele szemben és semmiféle hatalmam nem volt felette, és örökre kicsúszott a kezemből. – De most aztán a szeme közé akarok nézni annak a csibész Clorindónak – szóltam végül dühösen. – Kíváncsi vagyok, mit lesz képe mondani nekem. Erre felállt, és láttam, hogy száraz a szeme, arcán pedig a szokott érzéketlenség, a szokott közöny. – Clorindót ugyan hiába keresed – mondta, mintha mi sem történt volna. – Visszament a családjához. Fondiban végzett a dolgaival. Elment, vissza Frosinonéba, ma este elbúcsúztunk egymástól, én se találkozom már vele. Megfenyegette az apósa, hogy hazaviszi magához a feleségét a gyerekekkel együtt, és mivel az asszonyé a pénz, Clorindo szót fogadott. Már nem is tudom, hányadszor, de megint elállt a lélegzetem, mert ezek a szavai is váratlanul értek. Főleg a közömbösségére nem számítottam, amivel elvált Clorindótól, mintha semmi köze nem lett

volna hozzá. Akárhogy is, de az első férfi volt az életében; és én titokban azt reméltem, hogy igazán szeretik egymást; de ebből semmi nem volt igaz, úgy éltek együtt, mint a szajha a palijával, akik lefeküsznek, aztán a férfi fizet, a nő elveszi a bérét, és utána már semmi mondanivalójuk nem akad, hanem zokszó nélkül az egyik jobbra, a másik balra megy, mintha sose látták, sose ismerték volna egymást. Hiába ugyan, de egyszer megint elmondtam magamban, hogy a lányom egész lénye megváltozott; de én még mindig a régi Rosettát láttam benne, és nem fért a fejembe, hogy milyen nagy is ez az ő magaváltozása. – Szóval a kurvája voltál – mondtam döbbenten és most kiadta az utadat, és elment, te meg csak rántasz egyet a válladon. – Mi mást csinálhatnék? – kérdezte. Dühös mozdulatot tettem, mire összerezzent, mintha attól tartana, hogy megint verni kezdem, és ez is fájt nekem, mert egy anya nem azt akarja, hogy féljen tőle a gyereke, hanem azt, hogy szeresse. – Ne félj, nem érek többet hozzád... csak vérzik a szívem, hogy ilyennek látlak. Szótlanul vetkőzött tovább. És akkor egyszerre csak ez csúszott ki hangosan, és kétségbeesetten a számon: – És most ki visz fel bennünket Rómába? Clorindo megígérte, hogy ha felszabadul a város, felvisz bennünket. Róma már szabad, de a Clorindo eltűnt. Ki visz most fel bennünket? Holnap, még ha cigánygyerekek potyognak is az égből, még ha gyalog kell is végigkutyagolni az utat, akkor is nekivágok. – Rómába még néhány napig nem lehet bemenni – felelte

egykedvűen. – De egyik nap Concetta valamelyik fia felvisz bennünket. Holnap este itt lesznek, Clorindót kísérték csak be Frosinonéba, feloszlik a cégük, és ők megkapták a teherautót. Légy nyugodt, megyünk. Nem örültem ennek a hírnek se. Eddig a Concetta fiai nem mutatkoztak, a jelek szerint nagyon lekötötte őket a nápolyi feketepiac; de az én emlékezetemben úgy éltek, mint akik, ha lehet, még Clorindónál is ellenszenvesebb fickók; és egyáltalán nem tetszett nekem a gondolat, hogy velük teszem meg majd az utat Rómába. – Neked az égvilágon már semmi és senki se számít. Igaz vagy nem? – mondtam Rosettának. – Miért kínozol, édesanya? – kérdezte régi ragaszkodásának csöppnyi szikrájával a hangjában. – Azért, aranymadaram – feleltem meghatóban –, mert úgy érzem, más ember lettél, akiben egy szemernyi érzés sincs senki iránt, még irántam se. Mire ő: – Hogy más ember lettem, azt nem tagadom, de neked ma is a régi vagyok. A megváltozását hát elismerte; engem meg azzal vigasztalt, hogy éppen úgy szeret, mint régen. Nem tudtam, szomorkodjak-e vagy megnyugodjak, hát hallgattam; ezzel végződött a beszélgetésünk. Ahogy Rosetta megmondta, másnap befutott Frosinonéból a teherautó, de csak az egyik Concetta-fiúval, Rosarióval, a másik ment tovább a saját szakállára feketézni Nápolyba. Mint már

említettem, mind a ketten ellenszenvesek voltak nekem, de, a tetejébe, ez a Rosario volt közülük az ellenszenvesebbik. Középtermetű, testes, zömök fickó volt, az arca vad, négyszögletes, alacsony homlokának egészen a közepéig lenőtt a haja, az orra tömzsi, az álla meg előreugrott, az ilyet hívták Rómában vagánynak vagy bugrisnak, falu bikájának, vagy egyszerűen csak tahónak, mondanom se kell hát, hogy nem volt se jólelkű, se értelmes. Aznap, hogy asztalhoz ültünk, a szófukar Rosarióból szinte ömlött a szó. Üdvözöltet a Clorindo – mondta Rosettának –, és azt üzeni, hogy ha majd odahaza leszel, Rómában, felkeres. – Én meg azt üzenem neki – szólt nyersen a lányom, anélkül, hogy felnézett volna –, hogy ne jöjjön, semmi kedvem látni őt. Ekkor

jöttem

rá,

hogy

Rosetta

közömbössége

csinált

közömbösség, igenis számított neki valamit Clorindo, és tán még mindig számít is, és meglehet, furcsán hangzik, de még a közömbösségénél is jobban bosszantott, hogy bánkódik az után a semmirekellő után. Na fene. Mi ütött hozzád? Már nem tetszik neked Clorindo? kérdezte Rosettát a fiú. Ingerelt, hogy ilyen tiszteletlenül, ilyen udvariatlanul beszél a lányommal, akár valami lotyóval, akinek nincs joga se tiltakozni, se megsértődni; és az ingerültségemet még csak fokozta Rosetta válasza: – Clorindónak nem lett volna szabad megtennie velem azt, amit tett. Soha nem említette, hogy nős. Csak tegnap, mikor szakítottunk. Amíg úgy látta jónak, hogy eltitkolja, eltitkolta; mikor meg jobbnak

látta megmondani, megmondta. Nekem az lett a sorsom, hogy soha többé ne érthessem meg se Rosettát, se a dolgait; megint egyszer elképedtem, méghozzá fájóan: szóval, csak az utolsó pillanatban hallott az asszonyról meg a gyerekekről, és olyan hangon beszélt az egészről, mint holmi csipcsup bosszúságról, akár a lotyó, akiben a büszkeségnek, az emberi méltóságnak a nyoma sincs, és tudja, hogy semmibe se veszi a férfi, akit szeret. Elakadt a lélegzetem; Rosario meg közben így folytatta gúnyosan: De hát miért mondott volna el neked mindent? Végtére is nem akartatok ti összeházasodni. Vagy igen? Rosetta a tányérja fölé hajolt, és nem felelt neki. Az a boszorka Concetta csattant fel: – Régimódi dolgok ezek; mindenki tudja, hogy a háború megváltoztatta a világot, a fiatalember udvarol, de nem mondja meg, hogy nős, a lány meg szerelmeskedik, de nem kéri, hogy vegyék is feleségül. Régimódi dolgok ezek, a világ megváltozott, mit számít az, hogy nős-e valaki vagy legényember, vannak-e gyerekei, van-e asszonya vagy nincs. Régimódi dolgok. Az a fontos, hogy szeressék egymást, és Clorindo igazán szerette Rosettát, csak rá kell nézni, milyen szépen felöltöztette: azelőtt úgy járt, mint valami cigánylány, most meg ha ránéz az ember, akár valami igazi úrinő, olyan. Ezekkel a szavakkal Concetta, aki mindig is készen állt a bűnösök védelmére, hisz jómaga is bűnözött, voltaképpen az igazat mondta: a háború valóban mindent és mindenkit megváltoztatott, itt volt rá a szemem előtt a bizonyíték, a saját lányom, aki születése pillanatától

fogva jóságos, tiszta angyal volt, most meg egy nemtörődöm, szórakozott kurva. Én ezt magamban tudtam, meg igaznak is fogadtam el; mégis hasogatta a szívemet az, amit láttam, meg hallottam, rátámadtam hát Concettára: – Egy frászt változott meg minden. De ti, te meg a fiaid, meg az a gazember Clorindo, meg azok a gyilkos marokkóiak, ti minden vártátok ezt a háborút, hogy kiélhessétek magatokat, és hogy olyan dolgokat művelhessetek, amilyeneket más időkben nem mertetek volna megtenni. Egy frászt változott meg minden, és én mondom neked, hogy ennek a cirkusznak most már egyhamar vége, és egy szép napon helyreáll a rend, és akkor majd a magadfajta ember, a fiaid, meg a Clorindo-félék olyan pácba kerültök, hogy csak na és rájöttök, hogy van még ezen a világon erkölcs is meg vallás, meg törvény és hogy a tisztességes ember még mindig többet ér az alja népnél. Szavaimra éppen az az ütődött Vincenzo bólintott rá, aki a ház tulajdonosától a rengeteg holmit elemelte. – Arany szavak – mondta. – Mit kell mindjárt úgy heveskedni? – rántott egyet a vállán Concetta. – Élni és élni hagyni, élni hagyni és élni. Rosario meg éppenséggel nevetésbe fakadt: – Te háború előtti asszony vagy, Cesira, a fivérem meg én, Rosetta és az anyám, na meg Clorindo, azok háború utániak – mondta. – Nézzél meg, például, engemet: befuvaroztam Nápolyba egy tétel amerikai konzervet, meg egy tétel amerikai pulóvert, és mindjárt el is adtam az egészet, utána meg olyan árut vásároltam,

ami itt, nálunk, Ciociariában kelendő, és látod?... ez az eredmény – és már húzott is elő a zsebéből egy bankjegyköteget, és meglibegtette az orrom előtt. – Egyetlen nap alatt többet kerestem, mint apám az utolsó öt évben. Hidd meg, vége annak az időnek, mikor még öreganyánk öreganyja taposott a rokkán. Mit hepciáskodsz hát úgy Rosetta miatt? A lányod nagyon is jól megérezte, hogy más szelek fújnak ma, mint a háború előtt, alkalmazkodik hát, megtanult élni. Lehet, hogy te sose szeretted a szerelmet, és arra tanítottak, hogy pap áldása nélkül a szerelem nem szerelem, és hogy nem is lehet az. Rosetta viszont tudja, hogy pappal vagy nélküle, a szerelem mindig szerelem. Igaz-e, Rosetta? Mondd csak meg szépen anyádnak. Én egyik ámulatból a másikba estem; Rosetta viszont csak ült, csendesen és nyájasan, mint aki szinte kedvét leli Rosario szavaiban; és a fiú így folytatta: – Nemrég például benn jártunk Nápolyban, Rosetta, Clorindo, a fivérem meg én, igazi barátok, akik nem ismerik egymás között a féltékenységet, meg a körülményeskedést. És ha ott volt is közöttünk Rosetta, aki mind a hármónknak tetszett, mégis a régi barátok maradtunk. És pompásan mulattunk négyesben, igaz, Rosetta? Az egész testem reszketett, mint a nyárfalevél, mert ebből megértettem, hogy a lányom nemcsak a Clorindo szeretője volt, hanem az egész banda vele szórakozott; és tán nem is csak Clorindónak feküdt le, mert hogy ezt megtette, azt tudtam, hanem ezek szerint Rosariónak, de esetleg a másik Concetta-kölyöknek is, sőt talán még valami nápolyi vagánnyal is összeállt, egy

olyanfélével, aki a nőkből él, és úgy cserélgeti a haverjaival a szeretőit, mint a vásári portékát: szerencsétlen pária lett a lányomból, akivel azt teszik a férfiak, amit akarnak, mert abban a pillanatban, amikor megerőszakolták, megtört az akaratereje, és valami eddig ismeretlen vágy kerítette hatalmába a testét, és égette, mint a tűz, és azután epekedett, hogy minden férfi, akibe csak belebotlik, úgy bánjon vele, mint a marokkóiak. Közben befejeztük a vacsorát. Rosario felállt, és engedett egyet a nadrágszíján. – Úgy ni – mondta. – Most pedig kerülök egyet a kocsin. Jössz, Rosetta? Láttam, hogy rábólint, majd ráteszi a szalvétáját az asztalra, és készül felállni, arcán ugyanaz a sóvár, élveteg vágyakozás, amit a gyertya fényénél láttam rajta akkor, amikor először szökött meg Clorindóval. – Nem mész sehova – mondtam valami ismeretlen ösztönöm sugallatára. – Meg se mozdulsz. Maradsz. Egy pillanatnyi csend után Rosario rám nézett. Valami elképedésfélét erőltetett az arcára, mint aki azt mondja, hogy ,,nicsak, tótágast áll a világ”; aztán Rosettához fordult, és ráparancsolt: – Mozgás, szedelőzködj. – Rosetta, maradjál – szóltam erre, de már nem utasítóan, hanem kérlelő hangon. – Nemsokára jövök vissza, édesanya – felelte, és már állt is; aztán anélkül, hogy felém fordult volna, a magabiztosan távozó Rosario után szaladt, belekarolt és eltűntek a narancsfák között.

Ugrott hát Rosario egyetlen szavára, akárcsak azelőtt a Clorindóéra, és most a fiú vitte valamelyik rétre szeretkezni, én meg tehetetlenül néztem. – Egy anya persze megtilthat a lányának mindent, amit akar – kiáltott fel Concetta –, mi az hogy megtilthat. De a lány is elmehet azzal a férfival, amelyik tetszik neki, mi az hogy elmehet. És egy anya sose egyezik azzal a férfival, aki a lányának tetszik, de hiába, a fiatalságnak is megvan a maga joga, és minekünk, anyáknak ezt meg kell érteni, és meg kell bocsátani, megbocsátani és megérteni. Nekem, mint a hervadt virágnak, lekókadt a fejem és hallgattam, a homlokomra világító acetilén lámpát körülrepdesték a pillék, és egyre-másra potyogtak le a földre, mert megperzselte őket a láng. Az én szerencsétlen Rosettám is ilyen pille, gondoltam: megperzselte a háború lángja, és meghalt, legalábbis az én számomra meg. Azon az éjszakán igen későn jött haza Rosetta, nem is tudom, mikor. De elalvás előtt sokat gondoltam rá, meg a vele történtekre, és arra, hogy mi lett belőle; aztán furcsa módon, Michelénél kötöttek ki a gondolataim, és amíg csak nyitva tartottam a szememet, mindig ő járt az eszemben. Nem volt bátorságom meglátogatni Festáékat és megmondani nekik, hogy mennyire fájlalom a gyermekük halálát, és hogy úgy elsirattam, mintha a saját méhem magzata lett volna. De ha nem is látogattam meg őket, Michele kegyetlen és keserű végzete a szívem közepébe szúrt tüske maradt. Eszembe jutott, amit Concetta mondott, hogy a háború az háború, meg az, hogy a háború mindig a legderekabbak közül szedi az áldozatait, mert a legderekabbak a legbátrabbak, ők viselik leginkább a szívükön a mások sorsát, ők a

legbecsületesebbek és ezért részint leöldösik őket, mint azt a szerencsétlen Michelét, részint meg örök életükre megnyomorítják, mint az én Rosettámat. A gyáva, hitetlen, istentelen, jellemtelen söpredék pedig, aki mást se csinált, csak rabolt meg gyilkolt, csak saját magát, a saját érdekeit nézte, megússza ép bőrrel, és boldogul és még arcátlanabbul galádkodik, mint azelőtt. És megfordult a fejemben az is, hogy ha Michele életben maradt volna, kaptam volna tőle tán valami okos tanácsot, és nem mentem volna el a falumba Fondiból, és akkor nem hozott volna össze a sors a marokkóiakkal, és Rosetta még ma is az a jóságos, tiszta angyal lenne, mint régen. És sokszor elmondtam magamnak, hogy Michele halála igazi csapás volt nekünk, mert apánk helyett apánk volt, férjünk helyett férjünk, fivérünk helyett fivérünk, gyerekünk helyett gyerekünk, és bár jóságos lélek volt, akár valami szent, amikor kellett, az olyan szemétemberekkel szemben, mint ez a Rosario vagy ez a Clorindo, könyörtelenül kemény is tudott lenni. És valamiféle erő lakozott benne, ami énbelőlem hiányzott, mert nemcsak a szíve volt a helyén, hanem az esze is és rengeteg mindent tudott, és a magasból szemlélte az életet, nem olyan szűklátókörűén, mint én, aki írniolvasni is alig tudó, nyomorult asszony vagyok és eddig csupán a boltomnak éltem, a lakásból az üzletbe, meg vissza, ez volt nekem minden, mit tudtam én, mi történik közben a nagyvilágban. Hirtelenében olyan elkeseredés, csaknem azt mondhatnám, téboly szállt meg, hogy el nem mondhatom; egyszer csak azt mondtam magamban, hogy én ilyen világban, ahol a tisztességes ember meg a becsületes

asszony nem számít,

és

a

csibészek

szabadon

garázdálkodhatnak, nem akarok élni; úgy gondoltam, hogy a tönkre nyomorított Rosettámnak az oldalán már semmi értelme az életemnek, és százszor is visszatérhetek Rómába, a lakásunkba, az üzletbe, én már sose leszek az, aki voltam, és nekem az élet már soha többé semmi szépet nem hozhat. Legjobb, ha meghalok, futott át hirtelen az agyamon, és már ugrottam is le az ágyamról és a türelmetlenségtől reszkető kézzel gyertyát gyújtottam, és elindultam a pajta végébe, ahol egy szögön kötél lógott, amire a mosott fehérneműt szokta felteregetni Concetta. Egy szalmafonatú szék állt abban a sarokban; felálltam rá, és fogtam a kötelet, hogy ráerősítsem egy szögre vagy átdobjam az egyik tetőgerendán, és úgy hurkoljam a nyakam köré, aztán ki akartam rúgni magam alól a széket, és akkor ott lógtam volna a levegőben, és vége lett volna számomra ennek az egész istenverte világnak. De éppen amikor a kötéllel a kezemben a mennyezetet

kémleltem,

hogy

hol

találok

rajta

megfelelő

alkalmatosságot a zsinórnak, hallom, hogy mögöttem halkan nyílik az ajtó. Megfordultam. Hát nem Michele áll a küszöbön? Éppen olyan volt, mint mikor utoljára láttam, amikor vitték el a nácik; és még az is feltűnt rajta, hogy akárcsak azon a napon, az egyik nadrágszára most is a cipője sarkán alul ért, a másik meg alig a bokájáig. Mint mindig, most is szemüveget viselt, és hogy jobban lásson, lehajtotta a fejét, és szokott mozdulatával a szemüvege fölött nézett rám. És amikor meglátta, hogy kötéllel a kezemben ott állok a széken, gyorsan intett, mint aki azt mondja, hogy ,,ne tedd, ne, ne, ne tedd”. „Miért?” – kérdeztem tőle. Mire kinyitotta a száját, és mondott valamit, amit azonban nem értettem; és beszélt tovább is, de

hiába erőltettem magamat, nem hallottam a hangját; az egész jelenet úgy hatott rám, mintha Michele egy ablak túlsó oldalán állna, és onnan beszélne hozzám, és a szájmozgását látom ugyan az üvegen át, de ha megfeszülök, akkor se értem egyetlen szavát se. „Beszélj hangosabban, nem értelek” – kiáltottam rá; és ebben a pillanatban felébredtem, csak úgy csurgott rólam a verejték. Akkor jöttem rá, hogy álom volt az egész: az öngyilkossági kísérletem, Michele megjelenése, és a szavai is, amiket nem hallottam. De azért szívfacsaró áhítozással gondoltam arra, hogy mégiscsak jó lenne tudni, mit mondott; és egy kis időre vissza is bújtam a takaró alá, és töprengtem, mit mondhatott; biztosan arról beszélt, gondoltam, hogy bármi adódik is, élni érdemes, az élet mindig, de mindig jobb a halálnál, ezért nem szabad végezni magammal. Egész biztosan elmagyarázta nekem néhány szóval az élet értelmét, amit mi élők nem érünk fel ésszel, de ami a holtak előtt a napnál is világosabb; balsorsom azonban úgy akarta, hogy ne érthessem a szavait, pedig az az én álmom valóságos csoda volt; és tudott dolog, hogy a csodák éppen azért csodák, mert bennük minden, még a leghihetetlenebb és a legfurcsább is megeshet. A csoda hát megtörtént, de csak félig: Michele megjelent nekem és megakadályozta az öngyilkosságomat, ez így igaz, de – és ez biztosan az én hibámból történt, hisz méltatlan voltam rá – azt már nem értettem meg, miért nem szabad véget vetni az életemnek. Élnem kellett hát tovább; de mint azelőtt, mint soha, most se tudtam, miért jobb az élet a halálnál.

Tizenegyedik fejezet Így jött el a Rómába való visszatérésünk nagy napja, de mennyire más volt, mint amilyennek én a felszabadulásunkról szőtt álmaimban elképzeltem magamnak az alatt a kilenc hónap alatt, amit Sant' Eufemián töltöttünk. Úgy álmodtam, hogy csupa kacagás lesz, ott ülünk egy katonai kocsiban azok mellett a jól megtermett szőke angolok vagy amerikaiak mellett, és a kedves, vidám fickók velünk együtt örülnek az életnek; és az oldalamnál az én angyali nyájasságú derűs Rosettám; sőt még Michelét is odaképzeltem magunk mellé, mint aki ez egyszer ugyancsak szívből örül. És lelki szemeim előtt már feltűnt a láthatár szélén a Szent Péter székesegyház kupolája is, mert az egész városból ezt látja meg először mindenki, aki feléje közelít; és a lelkemben csak úgy buzgott a reménykedés; és a fejemben ezernyi terv keringett Rosettáról meg a házasságáról, meg a boltról, meg a lakásról. Elmondhatom, hogy az alatt a kilenc hónap alatt én a legapróbb részletekig elterveztem ezt a visszatérést, sőt, gondom volt még a részletek részleteire is. És elképzeltem magamban a megérkezésünket is, Giovannit, amint kedvesen mosolyogva, szája sarkában a kialudt szivarjával fogad bennünket, és

a

körénk

sereglett

szomszédokat,

akiket

egytől

egyig

végigölelgetünk, miközben nevetve hajtogatjuk, hogy „hát igen, sikerült, és majd mindent részletesen elmesélünk nektek”. Így gondoltam el magamnak mindezt, de még ezernyi mást is; emlékszem, nemegyszer azon kaptam magamat, hogy ezekre a

gondolataimra már jó előre örömmel elmosolyodok; arra még csak gondolni se gondoltam, de egyetlen pillanatra se, hogy mindez nem szóról szóra így is történik. Bizony, azt számításon kívül hagytam, hogy a háború az háború, hogy Concetta szavaival éljek; azaz, hogy a háború még a befejezte után is hat ránk, létezik és belénk-belénk marhat, akár a döglődő fenevad, ami, bár a végét járja, de azért még mindig odavághat egyet a mancsával. És, éppen amikor az utolsókat rúgta, valóban belénk is mart a háború; Rosetta tönkrement; és Michelét elpusztították a nácik; és nekünk kettőnknek azzal a gálád Rosarióval kellett felautóznunk Rómába; én meg, ahelyett hogy az eltervelt

boldogságomban

fürödtem

volna,

kimondhatatlanul

szomorú voltam, csalódott és levert. Így virradt ránk az a júniusi reggel. Forrón és vakítón tüzelt a nyári nap a száraz, poros föld felett. Rosetta meg én az utolsó ruhadarabjainkat öltöttük fel a pajtában, mert Rosario már várt bennünket a kocsival kinn az országúton. Rosetta valahol, isten tudja, hol töltötte az éjszakát, és én tudtam ezt, mert láttam visszasurranni a pajtába, és most is ugyanazt a tehetetlenséget éreztem magamban, amelyről már beszéltem: a szívem csordultig volt mondanivalóval, de a szám képtelen volt szavakba önteni az érzéseimet. De végül, miközben Rosetta a mosdótál előtt hajlongott az egyik sarokban, és a lábát mosta, nagy nehezen mégis kinyögtem ezt a kérdést: – Megmondanád, hol voltál az éjjel? Azt vártam, hogy most is a szokott csend vagy valami kurta válasz következik; de ki tudja, miért, nem ez történt. Megtörülközött,

majd világosan és félreérthetetlenül, ezzel fordult felém: – Rosarióval

szeretkeztem.

És

a

jövőben

felesleges

is

megkérdezned, mit csinálok, hova megyek, és kivel, mert most már tudod: szeretkezem, ahol és akivel csak lehet. És vedd tudomásul: szeretek szeretkezni, és nem bánom, de nem is akarom türtőztetni magam. – De lányom – kiáltottam fel –, ezzel a Rosarióval? Ismered te voltaképpen ezt az embert? Ő vagy más, egyre megy – felelte. – Megmondtam: azért szeretkezem, mert ez az egyetlen dolog, amit szeretek, amiben kedvemet lelem. És ezután ez már mindig így is lesz, ne kérdezz hát tőlem semmit, mert úgyse felelhetek neked mást, csak mindig ugyanezt. Soha még ilyen nyíltan nem beszélt, sőt az első alkalom volt, hogy egyáltalán szóba állt velem; és rájöttem, hogy amíg ez az őrülete el nem múlik, csak azt tehetem, amit mondott: nem faggatom, hallgatok. És így is cselekedtem; az ágy egyik oldalán én. a másikon ő – így fejeztük be az öltözködést. Hogy kiléptünk a pajtából, az asztal mellett találtuk Concettát meg Rosariót, aki éppen hagymasalátát evett kenyérrel. Az asszony már jött is elénk, és megint belefogott hadarni a maga kusza, lobogó módján, ami már megismerkedésünk első pillanatától fogva idegesített, képzelhetik hát, hogyan hatott rám most. Elmentek hát kezdte –, vissza Rómába. Ó, ti boldogok, ti dédelgetettjei a sorsnak, ti csak fogjátok magatokat, és mentek, mi szegény vidékiek meg maradunk, itt, ebben a pusztaságban, ahol

semmi nincs, és mindenki éhezik, és minden ház csupa rom, és minden ember anyaszült meztelen, akár a cigányok. Ó, ti boldogok, ti, akik mentek úri hölgynek Rómába, ahol minden roskadozik a bőségtől, mert amit mifelénk három napra teremtettek csak meg az angolok, azt ott az egész évben megteszik. De azért én örülök, mert szeretlek titeket, és az mindig öröm, ha a szeretteinknek jól megy a soruk és jól élnek. Hogy elvágjam a szóáradatot, így szóltam közbe: Bizony, mi boldog emberek vagyunk. Ami igaz, igaz, a mi életünk jóra fordult. Főleg, mert olyan családdal akadtunk össze, mint a tiétek. Nem érezte ki szavaimból a gúnyt, és így folytatta: Hogy mink csupa-lélek család vagyunk, ez szent igaz. Élhettétek is a világotokat itt, miközöttünk, hisz úgy bántunk veletek, mintha a testvéreink vagy a saját gyerekeink lettetek volna, ehettetek, ihattatok, alhattatok, amennyi csak belétek fért. Ilyen családra bizony nem minden bokorban akadtok. „Szerencsére” tettem volna hozzá szívem szerint, de inkább hallgattam, mert nagy volt már a mehetnékem, pedig azzal az undorító Rosarióval kellett útra kelnem, de nem bántam, csak már magam mögött tudjam ezt a narancsfák sűrűjébe zárt lapályt, ami úgy hatott rám, mint valami börtön. Attól az ütődött Vincenzótól is búcsút vettünk. Hát már mentek? – bambáskodott. – Hisz mintha csak tegnap jöttetek volna. Miért nem maradtok legalább Nagyboldogasszony napig?

Concetta megölelgetett bennünket, és nagy, cuppanós csókokat nyomott mind a két orcánkra, de akár a szavai, a csókjai is csak bosszantották, sőt szinte megalázták az embert. Végre aztán nekivágtunk az ösvénynek és magunk mögött hagytuk mindörökre azt az átkozott rózsaszínű házat. A kocsi kinn állt az országúton. Felszálltunk, Rosetta odaült Rosario mellé, én meg őmelléje. A fiú begyújtotta a motort, de mielőtt elindult volna, még rikkantott egyet, hogy „indulás Róma felé”; és az autó már szaladt is gyorsan a makadám úton a beton iránt. Jól benne jártunk már a délelőttben, csak úgy villogott a száraz, júniusi nap, csak úgy árasztotta maga körül a vidámságot, a fiatalságot; fehér por lepte az utat meg a körülötte levő sövényeket és amikor lelassított a kocsi, oda-odahallatszott hozzánk a tücskök vékonyka, szapora ciripelése, amint az út menti néhány fa lombja közül belelopták a nótájukat a levegőbe. Amint meghallottam ezt a ciripelést, és megláttam az út meg a sövények hófehér porszőnyegét, a pacsirtákat, amint lelecsaptak az öszvérgombócokra, és aztán megint a csillogó égre lódultak, eleredt a könnyem. Igen, ez volt az a vidék, az én drága vidékem, amelyik engem felnevelt, és ahol nagyra nőttem, és amelyikhez az ínség meg a háború szorultságában úgy fordultam, mint valami ezerráncú édesanyához, aki már rengeteg mindent megélt, mégis anya maradt, aki mindent tud, és mindent megbocsát. És mégis elárult engemet ez a vidék; félresikerült az életem; és én már nem az egykori parasztlány voltam, de a vidék mit sem változott, a felette ragyogó nap az én megfagyott szívemen kívül mindent átmelengetett, és a tücskök ciripelése, amit az életnek

örvendő fiatal oly szívesen hallgat, most még az is szinte bosszantott, mert kiábrándultam mindenből, és a száraz, meleg porszag, ami a kielégítetlen, szűz érzékeket úgy megrészegíti, engem fojtogatott, mintha csak valaki befogta volna az orromat, meg a számat. Elárult hát a vidék és most reményvesztetten, többet mondok: kétségbeesetten indultam vissza Rómába. Csendben sírdogáltam, és ittam a szememből szivárgó keserű könnyeimet és közben elforditottam a fejemet az út felé, nehogy Rosario és Rosetta meglásson rajtam valamit. De Rosetta mégiscsak észrevette, mi van velem, és hirtelen rám kérdezett, hogy ,,miért sírsz, édesanya?” Nyájasan, szelíden szólott, már-már abban reménykedtem, hogy csodát tett az ég, és az én lányom újból az, aki volt. Már éppen a számon volt a válasz, de mikor feléjük fordultam, megláttam hogy a lányom keze Rosario combján nyugszik, fent, egészen a lágyékánál; és akkor egyszeribe felvillant bennem, milyen mély csendben voltak ezek ketten a megelőző percekben, és még csak meg se moccantak; a csendességük meg a mozdulatlanságuk az éldelgésük csendessége, az éldelgésük mozdulatlansága volt hát, döbbentem rá, és mindezt az orrom előtt csinálták; és Rosetta szavából nem az ártatlanság, hanem annak a szeretkezésnek a nyájassága szólt, amit arcpirító szégyentelenséggel folytattak, miközben a fiú vezette a kocsit, és mindezt fényes napvilágnál, akár az állatok, amelyek bármikor és bárhol párzanak. – Éget a szégyen, azért sírok – feleltem a kérdésére. A szavaimra mintha vissza akarta volna húzni a kezét, de az az undorító Rosario megragadta a keze fejét, és visszatette a combjára.

Úgy láttam, Rosetta egy pillanatra vonakodik, de amikor a fiú elengedte, és Rosetta továbbra is csak ott tenyerelt, ahol eddig, megint csak rá kellett jönnöm, hogy a vére erősebben hajtja, mint ahogyan

az

én

szégyenkezésem

tartja,

sőt

még

a

saját

szégyenkezését is sutba vágta, ha egyáltalán ismerte még ezt az érzést. Közben már bekanyarodtunk a Via Appia hatalmas platánjai közé, aminek sűrű nyári lombja összefonódott a fejünk felett. Mintha csak valami zöld fasoron haladtunk volna; a levelek közt át-átlövellő napsugár megannyi vakító foltot dobott elénk és mintha a szürkéllő aszfalt tündöklő, lüktető valamivé, egy hús-vér állat hátává változott volna. Én változatlanul az út felé fordítottam a fejemet, hogy ne kelljen végignéznem, mit művel az a kettő ott mellettem; és hogy elhessegessem magamtól szomorú gondolataimat, a tájat kezdtem figyelni. Ahhoz a vidékhez értünk, amit, mert a németek felrobbantották a gátakat, körös-körül víz árasztott el és a kéklő szélfodrozta víztükörben itt is, ott is fakoronák az egykor gondosan művelt földeken, a tanyák helyén pedig romok, romok, romok mindenütt. Később San Biagio mellett haladtunk el a tengerparton. Friss szél dobálózott játékosan a csendes víz milliónyi hullámjával, és minden hullámon vakító fényszemecske villogott, mintha csak vissza akarták volna mosolyogni a napnak azt a fényt, amit éppen őtőle kaptak. Aztán Terracina következett; és a látványa még jobban levert, mint Fondié, maga volt a pusztulás, minden házfala csupa gépfegyvergolyó ütötte lyuk, az egyikből kisebb, a másikból nagyobb darabot mart ki a háború himlője, ablakaik, akár a vak

szeme, feketék, vagy ha a ház homlokzata épen maradt, akkor kéklett, és ez még a feketeségnél is jobban elijesztette az embert, és poros romhalmaz romhalmaz hátán, meg poshadt vízzel teli kráterek mindenütt. Senki nem volt a városban, legalábbis senkit nem láttam, se a főtéren, ahol a kút kőkelyhét dugig töltötte a törmelék, se a hosszú, egyenes, romokkal szegélyezett utcákon, amelyek a tengerhez vittek. Gondolom, Terracinában is ugyanaz történt, ami Fondiban: az első napon zsibvásár, óriási tömeg, katonák, parasztok, evakuáltak, osztották az élelmet meg a ruhaneműt, öröm és zsibongás mindenütt, egyszóval: élet; aztán a sereg ment tovább Róma felé és egyszeriben az élet is eltávozott és nem maradt más, csak romok, romok, csend, pusztaság. Terracina után eszeveszett rohanásba fogtunk megint, a Cisternába vezető főúton, balra az öntözőművek zöldellő, sűrű csatornahálózata, jobbra meg az itt-ott víz borította széles lapály, ami egészen a látóhatárt szegélyező kék hegyek lábáig ért. Az országút menti árokban minduntalan felbukkant előttünk egy-egy katonai autóroncs, kerekei az égnek álltak és az egész alkotmányt szinte a felismerhetetlenségig belepte a rozsda, mintha isten tudja, hány esztendeje befejeződött volna már a háború; a gabonaföldeken itt-ott páncélkocsik vékony ágyúcsöve meredt mozdulatlanul az égre, és ha az ember közelebb ért, láthatta, hogy a kalászok közt veszteglő kocsi is mozdulatlan, akár valami elejtett fenevad. Rosario most nagy sebességgel hajtott, de a kormányt csak fél kézzel fogta, a jobbja a lányom ölében volt, úgy szorongatta Rosetta kezét. Nem bírtam elviselni a látványt, ami még csak jobban bebizonyította, mennyire megváltozott a gyerekem; és

ekkor, hogyan, miként, magam se tudom, hirtelen eszembe jutott, hogy Rosetta igen jól énekel és szép, zengő a hangja, és hogy amikor otthon a ház körül foglalatoskodott, akkor rendszerint dalolással mulattatta magát, én meg a szomszéd szobából nemegyszer elbűvölten hallgattam, mennyi nyugalom, mennyi életöröm árad a hangjából, és soha nem fáradt bele a dalolásba, nem zavarodott bele a nótába, amiben benne volt az ő egész régi énje, az, ami ma már nem létezett. Ilyen dolgok jártak a fejemben Terracina és Cisterna között, s az ösztönöm azt súgta, hogy ha csak egy pillanatra is, de az énekszava tán visszaidézi majd bennem a régi Rosettát. – Miért nem énekelsz valamit? – fordultam hozzá. – Olyan jól daloltál valaha... Énekelj valami szépet, különben még elalszunk ennél az egyforma napfénynél, meg ezen a nyílegyenes úton. – Mit szeretnél hallani? – kérdezte. És akkor én megneveztem egy dalt, ami pár évvel azelőtt volt divatban, és ő tüstént rá is zendített, jól kieresztette a hangját, de mozdulni nem mozdult, és csak szorongatta tovább is Rosario kezét az ölében. Rögtön hallottam, hogy ez már nem az ő régi hangja; nem olyan tiszta, nem olyan szívhez szóló, mint valamikor, sőt, itt-ott hamis is, és valószínűleg ő maga is megérezte mindezt, mert hirtelen abbahagyta az éneklést, és így szólt: – Nem megy ez már nekem, édesanya, meg kedvem sincs hozzá. Persze hogy nincs, feleltem volna neki a legszívesebben, már énekelni se tudsz, mert az a kéz ott van az öledben, és mert már nem azok a régi érzések feszegetik a kebledet, amiket úgy szólaltattál meg, akár a pacsirta. Ezért nincs kedved énekelni. De nem volt

bátorságom a szemébe mondani az igazat. – Hát ha éppen annyira akarod, majd éneklek én – szólalt meg Rosario, és már bele is fogott a maga rekedtes hangján valami ocsmány, trágár dalba. Én meg kétszeresen kínlódtam: részint azért, mert kiderült, hogy Rosetta már a hangját is elvesztette, szóval még ebben a tekintetben is megváltozott, részint meg Rosario kornyikálása bántotta a fülemet. Közben a kocsi száguldott és kisvártatva már be is értünk Cisternába. Akárcsak Terracina, Cisterna is maga volt a pusztulás. Főleg a téren álló kút maradt meg az emlékezetemben. Átlyuggatott, romos házak vették körül: kőkelyhét törmelék tömte tele, a kehely közepén levő talapzaton lefejezett szobor állt, a feje helyén fekete vaskampó, és karja is csak egy volt, de a kézfej erről az egyről is hiányzott. És éppen, mert nem volt se keze, se feje, élő embernek látszott. Egy lélek se volt az utcán, a nép vagy a hegyekben volt még vagy a romok alatt kuksolt. Cisterna után az út ritkás paratölgy erdőbe fordult, sehol egyetlen ház, egyetlen teremtett lélek, ameddig a szem a föld zöldje felett ellátott, mindenütt csak görbe, pirosló fatörzsek, amikről mintha lehántották volna a kérget. Az időjárás is elromlott: kis, szürke felhő-legyező tűnt fel a tenger felett, aztán egyre nyílt, terebélyesedett, míg csak hatalmassá nem terült szét az égen, hegyes vége a tengerre bökött, sűrű, szürke felhőszárnyai pedig belepték az egész széles mennyboltot. A nap eltűnt és a vidék, azokkal a görbe és pirosló paratölgyekkel együtt, amik szinte szenvedtek a görbeségük meg a pirosságuk miatt, elszíntelenedett, jobban mondva halott-szürkére váltott. Nyomasztó

magány honolt a tájon; és bár búgott a motor, az ember mégis mély csendességet érzett maga körül, sehol egyetlen madárfütty, egyetlen ciripelés. Rosetta bóbiskolt, Rosario meg fogta a volánt és cigarettázott; én pedig hol a kilométerköveket lestem, hol meg visszapillantgattam a paratölgyek közé, de nem láttam senkit és semmit. Aztán az egyik kanyarban, amikor éppen a paratölgyeket néztem,

akkorát

lódultam

előre,

hogy

majd

kivertem

a

homlokommal a szélvédő üveget. Ahogy visszahuppantam a helyemre, láttam, hogy az utat, egész széltében, kidőlt távíróoszlop zárja el; ugyanakkor láttam azt is, hogy három férfi rohan ki a tölgyek mögül, és integet, hogy álljunk meg. – Mi az? – kérdezte a szemét nyitogató Rosetta, de választ nem kapott, mert én azt se tudtam, fiú vagyok-e vagy lány. Rosario meg közben már leszállt, és határozott léptekkel elindult a három férfi felé. Minden vonásukra emlékszem, és ezer ember között is felismerném őket: mint akkoriban mindenkinek, csupa rongy volt mindenük, egyikük, egy apró termetű, széles vállú, szőke emberke, barna bársonyruhát viselt; a másik, magas, középkorú, agársovány fickó volt, a feje hosszúkás, arca beesett, a szeme mélyen ülő, kócos haja pedig őszbe vegyülő; a harmadik afféle egytucatban-tizenhárom alak, széles képű, fekete hajú, barna bőrű fiatalember, aki nemigen ütött el Rosariótól. Észrevettem, hogy Rosario, mielőtt leszállt volna, egy mozdulatot tett: gyorsan kihúzott a zsebéből egy borítékot, és belökte a szerelékfal kis fiókjába. Tudtam rögtön, hogy pénz van benne, meg azt is, hogy az a három odalenn, tolvaj. Szinte egyetlen perc

alatt

játszódott

le

minden,

és

Rosettával

meredt

mozdulatlanságban, elhűlve figyeltük az eseményt a koszos, rovardögös, poros, esőfoltos szélvédő üveg mögül, amely még csak mélabúsabbá, még csak félelmesebbé tette a felhős ég alatt amúgy is tompaszürkén borongó tájat. A következőket láttuk az üvegen át: Rosario megy feléjük és bátran a szemük közé néz, az a három meg őfeléje lépdel fenyegetően. Rosariónak csak a hátát láttam, a szőkét viszont szembe, amint éppen mond valamit: piros ajka kissé eltorzult, mintha valami kiütés vagy pattanás lett volna a szája szélén. Szóval, a szőke beszélt és Rosario felelt neki; aztán megint a szőke beszélt, de amikor Rosario újból mondott neki erre valamit, akkor hirtelen galléron ragadta a fiút, közvetlenül a torkánál. Rosario ekkor rántott kettőt a vállán, egyet a jobbon, egyet a balon, ki is szabadította magát a szőke keze közül, és tisztán láttam, amint máris kap a hátsó zsebéhez. És már dörrent is az első lövés és rögtön rá még kettő, és én azt hittem, hogy Rosario az, aki lő. De megfordult és néhány furcsa, ingatag lépést tett, mint aki vissza akar jönni a kocsihoz, a feje lefittyedt, majd hirtelen térdre esett és néhány pillanatig négykézláb állt az úttesten, így, előrecsuklott fejjel, mintha gondolkozna valamin, aztán az oldalára dőlt. Azok hárman ügyet se vetettek rá, hanem jöttek a kocsi felé. A szőke, aki egyre szorongatta a kezében a pisztolyt, felrántotta az ajtót, és belépett a vezetőfülkébe. – Nyomás innen, le – kiáltott ránk lihegve, és közben lóbálta a revolverét, nem is annyira, hogy fenyegetőzzék, mint inkább tán azért, hogy leszállásra nógasson bennünket. Közben a másik kettő legörgette az útról a távíróoszlopot. Láttam, hogy itt nincs mit

tennünk, és rászóltam Rosettára, hogy „gyerünk”; és már nyitottam is az ajtót. Ekkor a szőke, aki közben már bebújt a fülkébe, hirtelen kihajolt, az utat kémlelte, és láttam, amint a másik kettő integet neki és jelzi, hogy közeleg valami az úton. Mire a szőke káromkodott egy cifrát, leugrott, és szaladt a társai után; és szedték a lábukat lélekszakadva mind a hárman a paratölgyek iránt, hol az egyik, hol a másik fatörzs mögött bukkantak fel cikcakkos utakon, és egykettőre eltűntek a szemünk elől. Kis ideig senki és semmi se látszott a környéken, csupán a távíróoszlop az út jobboldalán, a közepén meg Rosario mozdulatlan teste. – És most? – fordultam kérdően Rosettához, de alighogy kimondtam ezt a két szót, máris ott volt mellettünk egy kis nyitott katonai kocsi, benne két angol tiszt és egy közkatona a volánnál. Lelassítottak, mert a test elzárta az utat, de nem egészen, mert le, az árok széléig még volt annyi hely, hogy el lehetett mellette hajtani; a két tiszt oldalt fordult, megnézte magának a holttestet, meg végigmért minket is; aztán láttam, hogy az egyikük int a sofőrnek, mint aki azt mondja: ,,aki meghal, meghal, gyerünk tovább”; és a kocsi tüstént neki is indult, épp hogy elfért a Rosario teste mellett, aztán rákapcsolt és már el is tűnt nem messze, az egyik kanyarban. Akkor, magam se tudom, hogyan, eszembe jutott a pénz, amit Rosario a szerelékfalba dugott; kinyújtottam a kezemet, fogtam a borítékot, és betettem a keblembe. Rosetta látta, mit csinálok, sőt mintha egy szemrehányó pillantást is vetett volna rám. Egyszerre csak visító fékcsikorgás hallatszott, és egy teherautó állt meg hirtelen mellettünk.

Alacsony termetű, nagy fejű, kopasz, sápadt olasz ült benne, csak úgy szakadt az arcáról a verejték, a szeme dülledt és a pofaszakálla az orcája közepéig ért. Ijedt, bosszús, de nem rosszindulatú képe arról árulkodott, hogy ő most valami bátor tettet hajt végre, de ugyanakkor elátkozza magában a sorsát, ami akarata ellenére erre a bátorságra kényszeríti. – Mi történt itt? – kérdezte sietősen, de a fülkéjét nem hagyta el, a keze pedig a sebességváltón nyugodott. – Megállítottak bennünket és meggyilkolták azt a fiút, ott, aztán elszöktek. Rabolni akartak. Mi meg szerencsétlen evakuáltak vagyunk... – Merre szöktek? – vágott a szavamba. A paratölgyek felé mutattam; ijedt szemét arra fordította, majd ránk szólt: – Gyorsan, az isten szerelmére, gyorsan, szálljatok fel, ha Rómába akartok jönni, de gyorsan, gyorsan, az isten szerelmére. Tudtam, hogy ha egyetlen pillanatot is habozok, már el is indul, kapaszkodtam hát máris felfelé, és a kezénél fogva húztam magam után Rosettát. De akkor a férfi letörten ránk kiáltott: – Húzzátok el az útból előbb azt a holttestet, húzzátok el, különben nem férek el az úton. Magam is láttam, hogy jóval szélesebb a kocsija, mint az angol tisztek kis járműve volt, és valóban nem elég neki a hely a test meg az árokpart között. Gyorsan, az isten szerelmére – rimánkodott tovább azon a panaszos hangján; erre fogtam magamat, és odaszóltam Rosettának:

Gyere, segíts – és már mentem is Rosario teteme felé, ami oldalvást hevert, egyik karja a feje felett, mintha bele akarna kapaszkodni valamibe, amit már nem volt ideje megragadni. Lehajoltam és megfogtam a jobb lábát, Rosetta is lehajolt és megfogta a balt; és így, nagy nehezen, mert ugyancsak jó pár kilót nyomhatott, vonszolni kezdtük az út jobboldalára, az árokpart felé a tetemet, a válla meg a teste csúszott a földön, a karja széttárva, élettelenül súrolta az aszfaltot. Rosetta engedte el először a lábát, és rögtön rá én is; de aztán egy ösztönös mozdulattal gyorsan fölébe hajoltam, szinte félve, hátha még él: pedig a pénzesborítékja ott volt a ruhámban, és nagyon szerettem volna megtartani, mert a mi körülményeink között bizony jól jött; biztos akartam hát lenni benne, hogy halott. Valóban az volt, látszott a tágra nyílt, csillogó szeméről, ami mozdulatlanul meredt a semmibe. Bevallom: érdekhajhászóan és hitvány módon viselkedtem az akkori szorultságomban, ugyanúgy, ahogyan Concetta viselkedett volna, aki szerint „a háború háború”. Elvittem a halott pénzét; féltem, hogy él, mert akkor, ugye, baj lehetett volna a pénzzel; de amikor láttam, hogy valóban elszállt már belőle a lélek, valamilyen kegyes tettel, ami nem kerül semmibe, helyre akartam billenteni a lelkiismeretem mérlegét, mert nagyon nyomta az a csúnya félelmem; miközben a teherautós sürgetett, hogy „nyugodjál meg, halott, nem tudsz vele mit kezdeni”, gyorsan fölébe hajoltam és két ujjammal keresztet vetettem a mellére, oda, ahol a fekete kabátján egy széles, sötét folt éktelenkedett. Ahogy a kabátszövethez hozzáértem, éreztem, hogy nedves; és miközben Rosettával együtt szaladtam vissza a kocsihoz,

lopva rápillantottam az ujjaimra, amikkel a keresztet vetettem, és még alig megalvadt vért láttam a hegyükön. A vér láttán sötét lelkifurdalás vett rajtam erőt, szinte borzadtam saját magamtól, mert ilyen képmutató módon keresztet vetettem annak az embernek a testére, akit néhány perccel előbb kiraboltam; és reméltem, hogy Rosetta semmit se vesz észre az egészből. De amikor beletöröltem az ujjaimat a szoknyámba, láttam, hogy néz és hogy meg is látott rajtam mindent. Közben mind a ketten felültünk a férfi mellé. A kocsi elindult. A férfi rágörnyedt a kormánykerékre, belekapaszkodott mind a két kezével, szeme kidülledt a sápadt arcából, zihált és csak úgy áradt belőle a rettegés; az én gondolataim mind ez ideig a pénz körül forogtak, ami ott lapult a kebelemben; Rosetta meg maga elé bámult, közönyös arcán egyetlen rezzenés se látszott, keresve se lehetett felfedezni rajta semmiféle érzelem jelét. Arra gondoltam, hogy másmás okból ugyan, de hármónk közül senki nem érzett egy szemernyi könyörületet se Rosario iránt, pedig úgy pusztult el, mint valami kóbor kutya és úgy is maradt ott az országúton: a megrémült férfi még csak le se szállt megnézni, hogy él-e, hal-e; én, a miatt a bizonyos pénzösszeg miatt, amit elvettem tőle, mindenekelőtt arra voltam kíváncsi, hogy valóban kilehelte-e a lelkét; Rosetta csak annyit tett, hogy megfogta az egyik lábát, és húzta az árok felé, mintha csak valami bűzlő állati dög volna, ami utunkban van. Könyörületről, meghatottságról, emberi együttérzésről hát szó se volt; valaki meghalt, az embertársai pedig, ki ezért, ki azért, fütyültek rá. Akárhogy is forgattam, megint csak az jutott eszembe,

amit Concetta mondott a háborúról, és attól tartottam, hogy ez a háború a mi lelkünkben még azután is tart majd, amikor az igazi háború már rég befejeződött. Hármónk közül a legsúlyosabb Rosetta esete volt; alig fél órája még szerelmeskedett Rosarióval; felingerelte a fiút, és ki is elégítette a vágyát; élvezetet szerzett neki, és kapott is tőle; most meg csak ül és ül, a pillája száraz, ő maga mozdulatlan, közönyös, érzéketlen, és ha az arcát nézte az ember, azt hihette volna, hogy nem is ismer semmiféle érzelmet. Efféle gondolatok jártak a fejemben; és azt mondtam magamnak, hogy minden másképpen megy, mint ahogy kéne, és a feje tetejére állt az egész életünk, se füle, se farka, és a fontos dolgok elvesztették a fontosságukat, a jelentéktelenek megjelentősekké váltak. Aztán egyszerre csak valami furcsaság történt, amire nem számítottam: Rosetta, aki, mint már mondtam, eddig az emberi érzelem halvány jelét se mutatta, énekelni kezdett. Eleinte bátortalanul és úgy, mintha valami szorongatná a torkát, aztán egyre tisztábban, egyre erősebb hangon, magabiztosabban dalolta azt a nótát, amit nemrég kértem tőle, és amit akkor azért hagyott abba az első strófa után, mert úgy érezte, hogy képtelen folytatni. Néhány évvel ezelőtt volt divatban az dal, a és ahogy már mondtam, Rosetta gyakran énekelte is annak idején, míg a ház körül tett-vett; nem volt valami műremek, sőt, nyugodtan rámondhatom, hogy érzelgős volt meg butácska, és eleinte furcsállottam is, hogy éppen most, Rosario halála után énekli: érzéketlenségének és közömbösségének újabb bizonyítékát láttam benne. De, jutott aztán az eszembe, akkor, amikor arra kértem, hogy énekeljen, azt felelte, hogy képtelen, mert nemigen van kedve hozzá;

és emlékeztem, hogy még az is átfutott akkor az agyamon, hogy lám, valóban megváltozott, hisz már énekelni se tud, mert nem az, aki volt; és amikor most belekezdett abba a dalba, ezt hirtelen arra magyaráztam, hogy így akarja értésemre adni: nem változtam semmit, hanem még mindig a te régi, kedves, szelíd és angyali ártatlanságé Rosettád vagyok. És miközben effélék jártak a fejemben, ránéztem és láttam, hogy csupa könny a szeme; peregtek a könnycseppek a tágra nyílt szeméből végig az orcáján; és mint a villámcsapás, úgy hasított belém a bizonyosság: nem következett be, amitől féltem, az én lányom ma is az, aki volt; a könnyeit most mindenekelőtt Rosarióért hullatja, akit, mint valami kóbor kutyát, könyörtelenül elpusztítottak, aztán saját magáért, meg értem, meg mindenkiért, akit megsebesített, legyilkolt vagy megnyomorított a háború; szóval, ez voltaképpen azt jelentette, hogy nemcsak ő, hanem én, aki pedig elraboltam Rosario pénzét, valahol mélyen a bensőmben, én se változtam meg, és senki se, csak, amíg tartott, a háború formált mindannyiunkat a saját képére. Az egyik pillanatról a másikra a megvigasztalódás nyugalma ömlött el az egész lényemen; és ez váltotta ki belőlem ösztönszerűen a gondolatot: ahogy hazaérek Rómába, már küldöm is vissza azt a pénzt Rosario anyjának. Aztán szótlanul karonfogtam Rosettát és a tenyerembe szorítottam a kezefejét. Amíg csak be nem kanyarodtunk Velletribe, Rosetta szüntelenül azt a dalt énekelte; és mikor elapadt a könnye, ő is elhallgatott. Az a jóindulatú, de megrettent teherautós is megérezhetett valamit, mert hirtelen ezzel a kérdéssel fordult felénk:

– Kitek volt az a meggyilkolt fiú? – Senkink – siettem felelni –, csupán ismerősünk, egy feketéző, aki felajánlotta, hogy elhoz bennünket Rómába. Erre egy pillanat alatt újból elkapta a félelem, és nagy sietve így folytatta: – Elég, nem érdekel, nem akarok tudni semmiről, és nem is tudok semmit, meg nem is láttam semmit, Rómában elválunk és én soha többé az életben meg se ismerlek titeket. Egyikőnk jobbra, a másikunk balra. – Ahogy akarod – mondtam neki. – Úgy akarom, ahogyan mondtam, ismered ugye a mondást: ne szólj szám, nem fáj fejem. Végül a széles zöld lapály peremén sárgás-fehéren elmosódó, hosszúkás csík jelent meg: Róma széle. És a csík mögött, azaz hogy felette,

a

szürke

ég

mélyén,

igen

messze,

de

azért

félreismerhetetlenül, a Szent Péter székesegyház szürke kupolája. Isten a megmondhatója, hogy egy álló éven át mennyit reszkettem ezért a pillanatért, amikor majd a láthatár szélén újból meglátom ezt a kedves kupolát, ami kicsi, de ugyanakkor hatalmas is, akár valami halom vagy domb, vagy egy kisebbfajta hegy; oly erőt sugárzó, pedig egy kerekded árnyéknál alig több; oly megnyugtatóan ismerős, hisz milliószor látta, milliószor megnézte magának az ember. Számomra ez a kupola nemcsak Rómát, hanem a római életemet is jelentette, a boldog napokat, amiket békében töltök saját magammal meg másokkal is. Az a kupola, ott, a láthatár szélén, azt mondta nekem, hogy térjek csak bizalommal az otthonomba, és bár

megannyi változás, megannyi tragédia van is a hátunk mögött, az életünk mégis visszazökken majd a régi kerékvágásba. De azt is mondta, hogy ezt az új bizodalmamat Rosettának, a dalának, meg a könnyeinek köszönhetem. És hogy Rosetta bánata nélkül nem az a két bűntelen nő érkezett volna vissza Rómába, aki egy esztendővel ezelőtt innen eltávozott, hanem egy tolvaj meg egy szajha, akiket a háború kegyetlensége gyúrt át olyan emberekké, amilyenek lettek. A bánat. Michele jutott eszembe hazatérésünknek ebben az annyira áhított pillanatában, Michele, aki nincs, Michele, aki soha többé nem is lesz velünk; és visszaidéztem magamban az estét, amikor abban a Sant' Eufemia-i kunyhóban felolvasta nekünk az Evangéliumból a Lázárról szóló részt; milyen dühös volt akkor a parasztokra, mert nem értettek ki belőle semmit, és azt kiabálta, hogy akárcsak Lázár, mi is mindannyian a feltámadásra várakozó halottak vagyunk. Akkor nem értettem, mit akar mondani a szavaival; de most már tudom, hogy igaza volt; és hogy egy ideig mi ketten, Rosetta meg én szintén halottak voltunk, meghaltunk annak a könyörületnek a számára, amivel embertársainknak, de saját magunknak is tartozunk. De a bánat az utolsó pillanatban megmentett bennünket; ránk is illett hát bizonyos értelemben a Lázárról szóló példázat, hisz csak a bánat tette, hogy megúsztuk ezt a háborút, ami a közöny meg a gonoszság sírjába temetett bennünket is, és a bánatnak köszönhetjük, hogy elindulhatunk újból azon az életúton, ami tán csupa sötétség és tévelygés, de mégiscsak az egyetlen, amit járhatunk. Biztos Michele is ezt mondaná, ha élne.

HARMADIK KIADÁS

A kiadásért felel az Európa Könyvkiadó igazgatója Felelős szerkesztő: Lator László A fordítást az eredetivel egybevetette: Balázs György A védőborító és a kötésterv Urai Erika munkája Műszaki szerkesztő: Szegedi Lászlóné Műszaki vezető: Siklós Béla Készült 22000 példányban, 20,05 (A/5) ív terjedelemben, tekercsnyomó ofszetgépen az MSZ 5601-59 sz. szabvány szerint EU 9—d—6970 69.2059.66-14-1 Alföldi Nyomda, Debrecen