Polgár Anikó
„ÉN IS ÚGY, MINT THISBE, EGY TŐRT ELBÍRHATOK” Gyöngyösi István Charicliájának ovidiusi betétje
Pyramus és Thisbe története a szerelmi történetek egyik legnagyobb hatású antik archetípusa. Az ellenséges szomszéd családok, a titokban egymásba szerető ifjak, a félreértésből adódó szerelmi halál motívuma Ovidius Metamorphosesében1 az aitiológiai elemnek rendelődik alá: a szerelmi történet leírása nem öncélú, hanem okmagyarázó jellegű, hiszen a szeder átváltozását tárja elénk. A fő téma tehát a fa (arbor), mely korábban fehér gyümölcsöt termett („quae poma alba ferebat”), most pedig feketét („ut nunc nigra ferat”), mégpedig azért, mert vér érte („contactu sanquinis”).2 A történet egyik érdekessége az erőszak esztetizálódása, mely Pyramus vére folyásának szuggesztív leírásában nyilvánul meg.3 A tragédia bekövetkeztében a jeleknek, illetve a jelek félreértelmezésének van kiemelt szerepe: az oroszlán lábnyomaiból (vestigia) és a vérfoltokból Pyramus hibásan következtet Thisbe halálára.4 Pyramus mint Krisztus, Thisbe mint Szűz Mária A mitikus történet közkedveltségét és kiterjedt hatástörténetét a hozzá kötődő keresztény allegorikus értelmezések is segítették.5 A moralizáló értelmezésben a színek allegorikus jelentésének különösen fontos szerepe van: a fehér szín a szüzesség, a vörös a szerelmi gerjedezés, a fekete pedig a bűn jele. A Gesta Romanorum magyarázata szerint Pyramus mint Krisztus halálra adja magát Thisbéért, vagyis az emberi lélekért, akit az oroszlán, vagyis az ördög bevérzett 1
2 3
4
5
Felhasznált kiadás: Publio OVIDIO Nasone, Metamorfosi. A cura di Pietro Bernardini MARZOLLA, Testo a fronte, Torino, Einaudi, 1994. OVIDIUS, Metamorphoses, IV. könyv, 51–52. sor. Vö. Philipe HARDIE, Ovid and early imperial literature, in UŐ (szerk.), The Cambridge Companion to Ovid, Cambridge University Press, 2002, 41–42. Vö. Alessandro SCHIESARO, Ovid and the professional discourses of scholarship, religion, rhetoric, in Philipe HARDIE (szerk.), The Cambridge Companion to Ovid, i. m., 69. A téma hatástörténetéről: Franz SCHMITT-VON MÜHLENFELS, Pyramus und Thisbe. Rezeptionstypen eines Ovidischen Stoffes in Literatur, Kunst und Musik, Heidelberg, Carl Winter Universitätsverlag, 1972.
315
és beszennyezett („genus humanum sanguinoletum et maculatum a leone i. e. dyabolo”).6 Az Ovidius moralizatusban,7 vagyis a Metamorphoses 15. könyvének allegorizáló magyarázatában a történet minden egyes elemének különös jelentősége van. Pyramus és Thisbe Ovidiusnál szomszédok, egymás közelségében élnek, ahogy az ember és az isten, hiszen az embert isten a saját képére teremtette („quod essent vicini et quasi consimiles eo quod ad imaginem dei factus est homo”). A fal, mely a szerelmeseket egymástól elválasztja, az ősbűn, a hasadék, melyen keresztül ők mégis beszélgetnek egymással, a próféták közvetítő szerepére utal. A szederfa Krisztus keresztje, a forrás „fons baptismi et gratiae”, vagyis a keresztség és a kegyelem forrása, Thisbe pedig Szűz Mária, „ad quam dei filius per incarnationem venit” (akihez isten fia megtestesülvén eljött). A történet a Szent Péter-bazilika bronzkapuján, más ovidiusi jelenetek társaságában van ábrázolva, s allegorikus síkon Apollón és Daphne mítoszával kerül párhuzamba.8 Thisbe és Chariclia A továbbiakban ennek a keresztény értelmezések révén misztikussá vált történetnek egy magyar átiratát kíséreljük meg a latin pretextussal egybevetve elemezni. A történet az antik változatban is rejtélyes, hiszen a célzás a vér és szeder összefüggésére titokzatosságot eredményez. Gyöngyösi István barokk feldolgozása az Új életre hozatott Chariclia című művébe9 van beillesztve. A szóban forgó Gyöngyösi-mű a korábbi, töredékben maradt Czobor Mihály-féle fordítás átdolgozása, illetve „a töredék önálló szerkesztésű befejezése az eredeti forrás ismerete nélkül”.10 Gyöngyösinek a VIII. rész végére, illetve a IX. rész elejére illesztett megjegyzéséből nyilvánvaló, hogy a korábbi részeket rendbe tette, megjobbította, átdolgozta, a IX. rész elejétől viszont vállalja a szerzőséget.11 A Piramus12 és Thisbe-történet a XII. részben, tehát az önálló szerkesztésű befejezésen
6 7
8 9
10
11 12
Idézi: SCHMITT-VON MÜHLENFELS i. m., 56. Az Ovidius moralizatus tulajdonképpen Pierre Berçuire (Petrus Berchorius) Reductorium morale című latin prózai művének 15. könyve. A mű Pyramusra és Thisbére vonatkozó részeit közli: Jürgen BLÄNSDORF, Petrus Berchorius und das Bildprogram der Bronzentüren von St. Peter in Rom, in Hermann WALTER–Hans-Jürgen HORN (szerk.), Die Rezeption der Metamorphosen des Ovid in der Neuzeit: der antike Mythos in Text und Bild, Berlin, Gebr.Mann Verlag, 1995, 31. BLÄNSDORF, i. m. 23–24. GYÖNGYÖSI István, Új életre hozatott Chariclia, sajtó alá rendezte JANKOVICS József, NYERGES Judit, Budapest, Balassi, 2005. JANKOVICS József, Gyöngyösi, a költő-filológus. Az új életre hozatott Chariclia szövegalakulása, in GYÖNGYÖSI, i. m. 481–529. Az idézet helye: 481. Uo. 483. A név kétféle írásmódját az indokolja, hogy Gyöngyösi nem az ipszilonos Pyramus, hanem a Piramus alakot használja.
316
belül található (ezért más Gyöngyösi-művek Ovidius-betéteihez hasonlóan13) itt is a Metamorphosest kell forrásszövegnek tekintenünk. Gyöngyösinél a végkifejletet előre tudjuk, hiszen a kiindulási alapként szolgáló képen Piramus és Thisbe „a maga vérében” fetreng, s az is rögtön kiderül, hogy halálukat egymáshoz való szerelmük okozta. Gyöngyösinél egy szerelmi halál okait fürkésszük tehát, Ovidiusnál a történet rejtélyesebb: egy titok nyomán indulunk el, s a tragikus végkifejletre csak a vér említése utal. Figyelemfelkeltésnek azonban mindkét felvetés megfelelő, s a Gyöngyösinél megfigyelhető módosítást a saját kompozícióhoz való igazodás indokolja. Ovidiusnál Pyramus és Thisbe története „mese a mesében”, Minyas egyik lánya meséli el szövés közben. A három lány nem akar beállni Bacchus követői közé, munkával töltik az isten ünnepét, ezért végül megkapják méltó büntetésüket: denevérekké változnak. A feszültség tehát végig ott lebeg ebben és az utána következő történetekben is (Metamorph. IV. 55–166, Venus és Mars. Leucothoe. Clytie IV. 167–270, Salmacis. Hermaphroditus IV. 271–388). Gyöngyösinél is egy beékelt történetről van szó: Chariclia „egy képes táblán” látja Piramus és Thisbe halálát (XII. 89–91.) s a képhez kötődő történetet ő maga meséli el (XII. 92–118.) és saját sorsára vonatkoztatva kommentálja (XII. 119–129.). Gyöngyösinél a szerelmi halál témájának hangsúlyozottságából adódóan az ovidiusi leírás több eleme hiányzik. A Rupp Kornél által kárhoztatott „bőbeszédűség”14 tehát erre az Ovidius-feldolgozásra nem igazán jellemző. Nincs pontos földrajzi betájolás (Ovidiusnál Semiramis városában, vagyis Babylonban játszódik a történet15), kimarad a két szomszédos házat elválasztó fal, s a falon lévő hasadék leírása, tulajdonképpen az sem derül ki, hogy a szerelmesek egymás szomszédságában laknak. Az alapszituáció Gyöngyösinél csupán az, hogy bár a fiatalok nagyon szeretik egymást, nem érhetik el céljukat, „mivelhogy az atyjok s anyjok ellenzették” (XII/92, 4) kapcsolatukat („sed vetuere patres”, Metamorph. IV. 61). A szerelmesek, akárcsak Ovidiusnál, titokban megegyeznek, hogy „ki-ki elvonódjon házából atyjának” (XII/95, 1): „statuunt, ut nocte silenti / fallere custodes foribusque excedere temptant” (Metamorph. IV. 84–85. ‟eldöntik, hogy az éjszaka csendjében rászedik őrzőiket, s megpróbálnak kiszökni a házból„). Gyöngyösinél a találkozópontot csak „a városon kívül lévő eperjfa” (XII/95, 2) jelöli ki, kimarad Ninus sírjának említése (Metamorph. IV. 88.), így az éjszakai találka helyszíne nem olyan félelmetes. Természetes, bár ez a latinban nincs 13
14
15
Pl. Tereus, Philomela és Progne története a Csalárd Cupido III. részében. Az Ovidius-betét elemzését, pretextussal való összevetését lásd: POLGÁR Anikó, „Fiának a testét főzeti, sütteti”. Tereus története Ovidiusnál és Gyöngyösinél, Fórum Társadalomtudományi Szemle, IX (2007/4), 79–95. Rupp Kornél a Chariclia Pyramusról és Thisbéről szóló betétjéről azt állapítja meg, hogy „Gyöngyösi itt is mint más helyeken bőbeszédű, több helyen azonban fordít.” RUPP Kornél, Ovidius és Gyöngyösi, Egyetemes Philologiai Közlöny, 1891, 408. OVIDIUS, Metamorphoses, IV. 57–58. „ubi dicitur altam / coctilibus muris cinxisse Semiramis urbem”.
317
külön hangsúlyozva, hogy a szerelmeseknek a megadott helyen be kell várniuk egymást. A történetet egyébként erősen leredukáló Gyöngyösi egy külön versszakot (XII/96) szentel ennek a magától értetődő ténynek, ezáltal mintegy azt sugallva, hogy a tragédiát tulajdonképpen az okozta, hogy a szerelmesek nem tudtak egyszerre odaérni, hiszen Thisbének várnia kellett Piramusra. Ovidiusnál Ninus sírja mellett egy szederfa (morus) és egy hűs forrás van („gelido contermina fonti”, Metamorph. IV. 90), Gyöngyösinél a szerelmi találka helyszíne sokkal idillibb: a fa, a kútfő és a ligetes erdő (XII/97) a locus amoenus tipikus elemei. A hely leírása részletezőbb, mint Ovidiusnál, ám a történet egészét tekintve Gyöngyösinek ezt az Ovidius-fordítását inkább a redukció, mint a bővítés vagy explikáció jellemzi. A Charicliában nincs kifejtve, hogyan sikerült Thisbének megszöknie otthonról, s még a gnómikus általánosításra és reflexióra lehetőséget adó „audacem faciebat amor” (Metamorph. IV. 96. ‟bátorrá tette a szerelem‟) megállapítás is kimarad. Gyöngyösi sűrít: Thisbe meglátja az oroszlánt, elfut és elejti fátylát (XII/98), az oroszlán pedig véres szájával széttépi a fátylat (XII/99). Csak ezután tudjuk meg, hogy mitől volt véres az oroszlán, s hogy tulajdonképpen inni jött a kúthoz. Ovidiusnál a jelenet sokkal izgalmasabb, Thisbe ijedsége pedig nagyon is indokolt: hiszen ott ül a sötétben a fa alatt a sírnál, mikor jön a véres oroszlán, aki épp az imént ölt, s most megszomjazott (Metamorph. IV. 95– 98). Gyöngyösinél a következő versszakban már Piramus is odaér, sokáig vár Thisbére, s azon aggódik, hogy hol késhet, „végtére” meglátja az eltépett fátylat (XII/100). Ovidiusnál Pyramus még oda se ér, rögtön gyanút fog: látja a vadállat nyomát a porban, elsápad, aztán megleli a véres fátylat is („vestem quoque sanguine tinctam / repperit”, Metamorph. IV. 107–108.). Pyramus Ovidiusnál is, Gyöngyösinél is magát hibáztatja, ám az ifjú hosszabb megszólalását (Metamorph. IV. 108–115) Gyöngyösi rövidíti és függő beszéddé írja át (XII/101–103): „mondja, szörnyű veszedelmét ő szerzette” (XII/101, 2–3) „nostra nocens anima est” (Metamorph. IV. 110) Nem logikus, hogy Gyöngyösi Piramusa azt bánja, hogy már nem halt meg korábban (XII/102, 4), hiszen a szerelmi öngyilkosságra eddig semmi oka nem volt. Ez a sor a Gyöngyösi-művek tipikus közhelye, a Csalárd Cupido Ovidiusbetétében is hasonló kijelentést tesz a fiát megölni készülő Progne gyilkossága kapcsán: „Sőt, hogy azt eddig is nem végzette, bánja” (Chariclia, XII/102, 4) „Sőt, hogy ezzel eddig késett, azt is bánja” (Csalárd Cupido, III/163, 4)16 16
Felhasznált kiadás: GYÖNGYÖSI István, Csalárd Cupido, sajtó alá rendezte JANKOVICS József, NYERGES Judit, Budapest, Balassi, 2003.
318
A két versszaknak még a rímszavai is ugyanazok, bár más sorrendben: hányja – elszánja – kívánja – bánja (Chariclia, XII/102), kévánja – hányja – szánja – bánja (Csalárd Cupido, III/163). Hogy ezt a nem túl szervesen ide illeszkedő sort megmagyarázza, a történet menetét végig sűrítő Gyöngyösi ezúttal egy egész versszakos magyarázatot ékel be (XII/103). Ovidiusnál Piramus öngyilkosságának, s különösen a vér kifolyásának, fröcskölésének leírása drasztikus és részletező, ám Gyöngyösinél kevésbé érzékletes, a vér kifolyása, a gyümölcs megfestése egyáltalán nincs leírva, s a visszatérő Thisbe a 106. versszakban már a vérében fetrengő Piramust látja. Thisbe megdöbbenése halott szerelme láttán Ovidiusnál is, Gyöngyösinél is hasonlattal van kifejezve, ám míg a latinban Thisbe úgy remeg, mint a tenger, ha egy kis szellő felborzolja a színét (Metamorph. 135–136. „aeqoris instar, / quod tremit, exigua cum summum stringitur aura”), a magyarban Thisbe „mint a kőbálvány, hidegül testében” (XII/107). Thisbe átkarolja a holttestet, illetve ráborul17 és sír. A latinban a vérmotívum olyan hangsúlyozott szerepű, hogy a sebet sírásával teletöltő Thisbe könnyei is vérrel keverednek. Gyöngyösinél a leírás nem ilyen naturalisztikus, sebről és vérről szó sincs, a lány „sűrő csókokat egyelít könyvéhez” (XII/108, 2). Gyöngyösi saját leleménye Echo beiktatása (XII/, 108, 3). Thisbe kesergésében a neveknek fontos szerepük van. Gyöngyösi is kétszer iktatja be Piramus nevét, mégpedig latin vocativusos alakban (XII/109, 1–2: „emeld fel szemedet, / Pirame, Pirame”), akárcsak Ovidius, ám a latinban nem közvetlenül egymás mellett, hanem két egymást követő sor elején ismétlődik a megszólítás (Metamorph. IV. 142–143. „»Pyrame«, clamavit »quis te mihi casus ademit? / Pyrame, responde!”). Thisbe nevét azonban Gyöngyösi elhagyja, helyette „a te kedvesedet” kifejezés szerepel (XII/109, 2), holott Ovidiusnál éppen a Thisbe név említése éleszti fel Piramust. Gyöngyösinél a nevet helyettesítő „kedves” szó ismétlődik a feléledés kapcsán: „Pirame, Pirame, s a te kedvesedet Tekintsd meg” (XII/109, 2ß) „Felemeli szemét ezek közt, s ráveti Kedvesére” (XII/110, 1–2) „Pyrame, responde! Tua te carissima Thisbe nominat.” (Metamorph. IV. 143–144.) (‟Pyramus, felelj! A te legkedvesebb Thisbéd szólít‟)
17
„Borul azonközben édes személyéhez“ (XII/108, 1), „amplexaque corpus amatum” (Metamorph. IV. 139).
319
„Ad nomen Thisbes oculos iam morte gravatos Pyramus erexit” (Metamorph. IV. 145.) (‟Thisbe nevére Pyramus felnyitja haláltól nehezült szemét‟). Gyöngyösi egy külön versszakban (XII/111) írja le Thisbe lelkiállapotát Piramus szemének lecsukódása után, s csak ezután következtet a halál okára (XII/112–113). Az öngyilkosságra készülő Thisbe monológja (Metamorph. IV. 148–161) a magyarban jócskán lerövidítve, függő beszédként, illetve a narrátor kommentárjaként jelenik meg (XII/114). Thisbe halálának leírása viszont Gyöngyösinél sokkal hangsúlyosabb, mint Ovidiusnál: a latinban csak 2 sor, míg a magyarban 3 versszakot tesz ki (XII/115–117). A magyarban a fa átváltozásáról csak ezután van szó, a 118. versszakban: itt tehát mindkét szerelmes vérétől színeződik el az eredetileg fehér gyümölcs, Ovidiusnál viszont Pyramusétól, hiszen az ő vére szökött felfelé (Metamorph. IV. 121–127). Gyöngyösinél a fára tulajdonképpen nem is szökik fel a vér, a fa gyümölcsét csak „mintegy keservében”, az alatta kiomlott vér miatt változtatja feketére. Öngyilkos hősnők Nem véletlen, hogy a történet leírásában Thisbe alakja és sorsa hangsúlyozottabb, s hogy az ő halálának leírása is nagyobb szerepet kap (Ovidiusszal ellentétben, aki Pyramus halálát ecseteli részletesen). Az ok a kompozícióba illesztésben keresendő: a Metamorphosesbe illesztett Ovidius-történet lényegi eleme a szeder átváltozása, s ez Pyramus vére folyásának, a gyümölcs elszíneződésének részletezését igényli. Gyöngyösinél azonban a történetet Chariclia nézőpontján keresztül látjuk, s ő természetesen Thisbével azonosul: „Nemde nem lehet-é nekem is követni, Amit Thisbe mívelt, s halálra sietni, S azzal minden búknak egyszer végét vetni?” (XII/125, 2–4) Thisbe a szerelmükért öngyilkosságot elkövető hősnők prototípusa, akárcsak Phyllis, akivel Chariclia párhuzamba állítja: „Én is úgy, mint Thisbe, egy tőrt elbírhatok, Avagy ha oly hamar azt nem találhatok, Mint Phyllis, egy zsinórt magamnak fonhatok, És azzal a búban véget szakaszthatok.” (XII/129)
320
Hasonló kontextusban említi őket együtt Gyöngyösi a Porábúl megéledett Főnixben18 is. Kemény a fogságban az elhagyott szerelmesek cipruserdejéről álmodik (II/VI. 19–52), melyből hiányzik az öröm és a boldog szerelem (pl. Párisé és Helenáé), ott van viszont többek között az öngyilkosságra készülő Phyllis, az elhagyott Ariadna, Oenone, s ott búslakodik és ott lesz öngyilkos Pyramus és Thisbe is. A történetnek Gyöngyösinél nincs moralizáló értelme, s Pyramus és Thisbe az antik szerelmespárok mellett a széphistóriákból ismert újkoriakkal kerülnek párhuzamba (Árgirus és Tündér Ilona, Gisquardus és Gismunda, Euryalus és Lucretia).19 Gyöngyösit nemcsak a Charicliában, hanem általában véve is Thisbe sorsa izgatta jobban, mint Pyramusé: ezt az is jelzi, hogy a Gyöngyösi-művekben több utalás történik Thisbére, mint Pyramusra.20 Thisbe szenvedése van ábrázolva az Anna által Keménynek küldött gyűrűn is (az a jelenet, amikor Thisbe már a szívébe szúrta a tőrt, s folyik a vér a sebből21), a Palinódiában pedig a siratás motívuma van kiemelve (az a pillanat, amikor Thisbe kedvesét siratja, véres testét csókolgatja, 2. versszak). Gyöngyösi és Devecseri: két fordítástörténeti korszak Az Ovidius-részlet barokk és 20. századi magyar feldolgozását, Gyöngyösi István és Devecseri Gábor fordítását a Devecseri által megkülönböztetett két fordítástörténeti korszak reprezentánsaiként is olvashatjuk és vizsgálhatjuk. Devecseri ezzel kapcsolatos elmélete a fejlődéselvű gondolkodás tipikus példája. Nézete szerint durván két korszakra lehet felosztani minden nemzet fordításirodalmát: az első korszakban a forrásként szolgáló alkotás csak megnemesíti a hatására születő műveket, annak csak valamely szépségét sikerül áthozni, a második korszakban viszont a fordító már a maga egészében tudja azt a „saját nyelvén is létre igézni”.22 Devecseri tehát hisz a fordítástörténeti fejlődésben, s ezt egy következetesen végiggondolt átültetés-metaforával is érzékelteti: szerinte az ágak beoltásától jutunk el a teljes átültetésig, amihez már a fordításirodalomnak vagy a nyelvnek a kezdeti próbálgatásokon alapuló edzettsége szükséges. A leírásból nem egyértelmű, hogy pontosan mikortól kezdődik a második korszak, ám Devecseri fordításról alkotott nézetei alapján feltételezhetjük, hogy saját korát tartja a fordítástörténeti fejlődés csúcsának. Tanulságos lehetne a közös pretextusból 18
Felhasznált kiadás: GYÖNGYÖSI István, Porábúl megéledett Főnix avagy Kemény János emlékezete, sajtó alá rendezte JANKOVICS József, NYERGES Judit, Budapest, Balassi, 1999. 19 Cuma várasában építtetett Dédalus temploma, IV/31. 20 Vö. A Chariclia-kiadás Szövegmagyarázataiban megadott párhuzamok helyekkel: GYÖNGYÖSI, Új életre hozatott Chariclia, i. m., 447, 454–455. 21 Porábúl megéledett Főnix, I/V/15. 22 DEVECSERI Gábor, Epistula ad Horatium sive de arte interpretandi liber. Levél Horatiushoz avagy a fordítás művészete, in Quintus HORATIUS Flaccus Összes versei, Budapest, Corvina, 1961, 606.
321
dolgozó Gyöngyösi és Devecseri fordításának összehasonlító elemzése. A fordítástörténetben Devecseri szerint már meghaladottnak számító fejlődési fok jellegzetességeit Gyöngyösi fordításainak elemzése szemléltetheti. A barokk fordításszemlélet vizsgálata azt is igazolhatja, hogy a fordítástörténet régebbi szakaszait nem mára már meghaladott fejlődési fokokként, hanem a fordítástörténeti folyamat fontos állomásaiként kell számon tartanunk, s a kortárs horizonttal való ütköztetés a fordításról való mai gondolkodásunk anomáliáira is ráirányíthatja a figyelmünket. Tanulságképpen Gyöngyösi és Devecseri radikálisan különböző fordításeszményének kapcsán szeretnék néhány észrevételt megfogalmazni, különös tekintettel azokra az anomáliákra, amelyek a fordításról való rekonstruktív gondolkodásnak a barokk fordításeszménnyel való összehasonlítása révén ütköznek ki. Gyöngyösi nem az egész művet fordítja, csak valamely részét. Ennek előnye az ovidiusi betéttechnikának a gyakorlati alkalmazása: Ovidius maga is több görög mű alapján állította össze a Metamorphosest, a Gyöngyösi-módszer tehát lényegét tekintve ovidiusi. Két egyenrangú költő találkozik tehát, a magyar költő ötleteket és módszereket merít a latintól, de nem szolgai utánzója. Ez is Gyöngyösi költő öntudatát jelzi, melyre Jankovics József a Chariclia címlapjával kapcsolatban is figyelmeztet.23 Devecseri az egész művet fordítja, megtartva az eredeti kompozíciót, fordításának ezáltal informatív jellege is van, s célja, hogy az eredeti „helyett” használható legyen. Devecseri alacsonyabb rendűnek tartja művét Ovidiusénál, ugyanakkor fordítóként nagyon is öntudatos: művét az összes korábbi fordításnál jobbnak tartja, ám magát nem a latin költőelődhöz, hanem fordítóelődeihez méri. Gyöngyösi nem akarja a mű egészét s annak valamennyi értelmezési aspektusát áthozni, elsősorban a szerelmi halál tényét és indokait hangsúlyozza, hiszen Chariclia szemszögéből a történetnek ez a leglényegesebb mondanivalója. Devecseri a művet a maga egészében akarja „létre igézni”, a (lényegében megvalósíthatatlan) teljes átültetés a célja tehát, melynek során a nyelv lecserélődik, ám az interpretációs lehetőségek azonosak maradnak. Ennek érdekében a fordítónak nem szabad magyarázatokat beiktatnia a műbe, s a homályos, nehezen érthető részeket is homályosnak kell hagynia.
23
JANKOVICS, Gyöngyösi, a költő-filológus, i. m., 482.
322
