ELSŐ KÖNYV (A) ELSŐ FEJEZET Minden embernek természete, hogy törekszik a tudásra. 1 (980a 21) Bizonyítéka ennek érzékeink értékelése;2 az ember ugyanis hasznavehetőségükre való tekintet nélkül becsüli őket, első sorban a látás érzékét, mert nemcsak úgy szólva valamennyi érzékünknél többre becsüljük a látást, és pedig nemcsak akkor, ha valamit cselekedni akarunk, hanem akkor is, ha ilyesmi nincs a szándékunkban. S ennek az az oka, hogy leginkább ez az érzékünk segít bennünket ismerethez és hogy a tárgy sok mindenféle vonását megvilágítja,1 Az érzékelés tehát az élő lények természetéhez hozzátartozik. Némelyekben azonban nem lesz ebből emlékezet, másokban meg igen. 4 Ezért aztán az utóbbiak okosabbak (980b 21) és tanulékonyabbak, mint azok, amelyek nem tudnak emlékezni. Okosak, de tanulni nem tudnak mindazok a lények, amelyek nem képesek a hangokat meghallani, — mint a méhek és ha még van hozzájuk hasonló élő lény, — tanulni ellenben csak azok tudnak, amelyeknek emlékeze tűkön kívül még hangérzékük is van. A többi élő lény tehát üres elképzelésben és emlékezésben merül ki, de alig van némi tapasztalatuk; az emberi nem azonban tudatos művészettel és okoskodásokkal is él. Az emberben ugyanis az emlékezetből tapasztalat lesz, mert az ugyanegy dologról szerzett sok emlékezeti benyomásból kialakul egy egységes tapasztalat lehetősége. S úgy látszik, hogy a tapasztalat rokona a tudománynak (981a) és a tudatos művészetnek, mert a tudomány és a művészet a tapasztalat által alakul ki az emberben. Ugyanis, amint Polos mondja, „a tapasztalat hozta létre a művészetet, a tapasztalatlanság pedig a véletlent." A tudatos művészet ott jön létre, ahol a sok tapasztalati megfigyelésből a hasonló dolgokra vonatkozó egyetlen általános ítélet alakul ki. Mert tudni azt, hogy a beteg Kalliasnak 6 ebben és ebben a betegségben ez meg ez a szer használt, hasonlóképp Sokratesnek is és még másoknak is, akik ebben a bajban szenvedtek, ez a tapasztalat dolga; ellenben már szakértelem, ha tudom, hogy minden ilyen és ilyen embernek, akiket egy fogalom alá soroltunk, tehát pl. azoknak, akik ebben vagy abban a betegségben szenvednek — így az elnyálkásodottaknak, az epebajosoknak vagy a lázbetegeknek, — mi az orvosságuk. A cselekvés szempontjából tehát úgy látszik, hogy a tapasztalat nem különbözik a tudománytól; sőt azt látjuk, hogy akiknek tapasztalatuk van, sokkal inkább sikert aratnak, mint akiknek jó elméleti tudásuk van, de nincsen tapasztalatuk. Ennek az a magyarázata, hogy a tapasztalat az egyes esetekre vonatkozó tudás, a tudomány pedig az általánosra vonatkozik, — a cselekvésnek és a létrehozásnak pedig mindig az egyes esettel van dolga. Az orvos ugyanis nem általában „embert" gyógyít, — ezt éppen csak járulékosan teszi — hanem Kalliast vagy Sokratest vagy más ilyen nevű valakit, aki egyébként még persze ember is. Ha tehát valakinek megvan az elméleti tudása tapasztalat nélkül, az ilyen, ha ismeri az általános fogalmat, de nem ismeri az alája tartozó egyes eseteket, gyakran megtéved a gyógyításban, mert gyógyítani éppen az egyes esetet kell. S mi mégis azt hisszük, hogy a tudományban több az ismeret és a gyakorlati hozzáértés, mint a tapasztalatban és bölcsebbeknek tartjuk a tudósokat, mint a gyakorlati tapasztalat embereit, mert úgy okoskodunk, hogy a tudás nyomán mindenkinek sokkal inkább tulajdonává válik a bölcsesség (mint a tapasztalat útján); és pedig azért, mert a tudós tudja az okot, a gyakorlati ember meg nem. A tapasztalat emberei ugyanis tudják a micsodát, de nem tudják a miértet, — az elméleti tudósok pedig a miértnek és az oknak ismerői. Ezért tartjuk a tervező építészeket (981b) is szakkérdésekben értékesebbeknek és a kőműveseknél tudósabbaknak és bölcsebbeknek, mert ők tudják az okait is mindannak, amit alkotnak. A munkások azonban úgy tesznek, mint némely élettelen dolog: megtesznek, létrehoznak valamit, de nem tudják, hogy mit, — úgy, ahogy éget pl. a tűz. A nem-eszes lények természeti sajátságuknál fogva csinálnak valamit, a kézi munkások pedig megszokásból. A munkavezetők tehát nem annyiban okosabbak, amennyiben a kézi munkásoknál ügyesebbek, hanem amennyiben tudnak gondolkozni és ismerik az okokat. Általában annak, hogy tud-e valaki vagy sem, a tanítani tudás a jele. S ezért tartjuk inkább tudománynak a mesterséget, mint tapasztalatot; amannak a birtokában ugyanis tud az ember tanítani, emezében meg nem. Továbbá, az érzékleteket nem tarthatjuk bölcsességnek, noha legszigorúbb értelemben vett megismerései az egyes dolgoknak. Azonban semminek se mondják meg a miértjét; az érzéklet pl. nem azt mondja meg, hogy miért meleg a tűz, hanem csak azt, hogy meleg. Természetes tehát, hogy aki a közönséges érzékleteken túl először talál ki még valamilyen mesterséget, azt az
ELSŐ KÖNYV (A)
emberek csodálják, nemcsak azért, mert hasznos a találmánya, hanem azért is, mert ő maga kölesnek és a többiek közül kiválónak mutatkozik.7 Ha pedig egyszerre több mesterség feltalálásáról van szó, amelyek közül némelyek az életszükségletekre, mások pedig a szemlélődő élet örömeire vonatkoznak, az utóbbiak föltalálóit mindig bölcsebbeknek tartjuk az előbbieknél, mert az ő tudományuk nem a haszonra irányul. így érthető, hogy csak mikor az ilyesmi már mind készen volt, akkor találták föl azokat a tiszta tudományokat, amelyek sem a gyönyörűségre, sem az életszükségletekre nem vonatkoznak és pedig először azokon a helyeken, ahol volt az embereknek ráérő idejük. Ezért fejlődtek ki pl. a matematikai szakismeretek először Egyptomban,8 mert ott volt elég szabad ideje a papi törzsnek. Hogy milyen különbség áll fenn most már a gyakorlati tudás és a tudomány, meg a többi velük rokon dolgok között, azt már elmondtuk Ethikánkban .9 Amiért ezt a tárgyat most érintjük, az csak azért történik, hogy rámutassunk, hogy az igazi tudományt az ú. n. bölcsességet mindenki az első okokra és az alapelvekre vonatkozónak tartja, így tehát, mint előbb is mondottuk, a gyakorlati tapasztalat embere bölcsebbnek tartható, mint akinek csak érzékletei (982a) vannak, s a művész bölcsebb a gyakorlat emberénél, a műépítő a munkásnál és a szemlélő tudományok az alkotóknál. Világos tehát, hogy a bölcsesség bizonyos alapelvekre és okokra vonatkozó tudomány, MÁSODIK FEJEZET Mivel pedig mi ezt a tudományt keressük, meg kell vizsgálnunk, hogy minő okokra és minő alapelvekre vonatkozó tudomány a bölcsesség. S ha szemügyre vesszük azokat a nézeteket, melyeket a bölcs emberről vallunk, ebből hamarosan a bölcsességre nézve is világosságot nyerünk. Először is azt tartjuk, hogy a bölcs mindent tud, már amennyire lehetséges, anélkül azonban, hogy az egyes esetekről mindről tudna. Aztán meg azt tartjuk bölcsnek, aki a nehéz és az embernek nem könnyen megismerhető dolgokat tudja megismerni. Az érzékelés nem számítható ide, mert ez mindnyájunknak közös birtoka, s ezért könnyű és a bölcsességhez nincsen köze. Továbbá minden tudományban az a bölcsebb, aki szabatosabb tudással rendelkezik és jobban tud másokat az okokra tanítani. S a tudományok közül is inkább a bölcsesség az, amelyet önmagáért és a tudás kedvéért óhajtunk, mint amelyet a belőle fakadó egyéb eredmények miatt keresünk; s az uralkodó tudomány magasabb rendű a szolgáló tudománynál, mert a bölcsnek nem kapnia, hanem adnia kell a parancsot, s nem ő tartozik másnak engedelmeskedni, hanem őt kell követni a kevésbé bölcsnek. Ilyen és ennyi a mi nézetünk tehát a1 bölcsességről és a bölcsekről. Ami már most e tételekből a mindentudóságra vonatkozik, az szükségképen abban az emberben található fel, aki legnagyobb mértékben van az általánosról szóló tudomány birtokában, — ez ugyanis bizonyos módon mind tudja az alapul szolgáló fogalmakat. De persze éppen ezt legnehezebb tudni az embernek, t. i. a legáltalánosabbat— hiszen ez esik az érzékletektől legtávolabb. — Legszabatosabbak viszont azok a tudományok, amelyek különösen a végső alapelvek tudományai. A kevesebb elvből kiinduló tudományok ugyanis szabatosabbak, mint azok, amelyek még egyéb bővülést is szenvednek; így pl. az aritmetika szabatosabb mint a geometria. Sőt mások tanítására is az a tudomány alkalmas, amely az okokat vizsgálja; ugyanis azok tanítanak igazán, akik minden egyes dolognak megmondják az okát. Az önmagáért való tudás és megértés pedig, legnagyobb mértékben, legbiztosabban megszerezhető ismeret tudományának jut osztályrészül. Mert aki a tudást a tudás kedvéért ( 982b) választja, az főkép azt fogja választani, amelyik leginkább mondható tudománynak; ez pedig a legbiztosabban megszerezhető ismeret tudománya.1 Legbiztosabb ismeretek pedig az elvek és az okok, mert általuk és belőlük ismerjük meg a többi dolgokat, nem pedig ezeket az alájuk tartozók útján. S a tudományok között mindig azé a vezető szerep és az áll»a szolgáló tudomány fölött, amelyik felismeri, hogy mi az a cél, amiért mindent cselekedni kell. Ez pedig minden dologban a Jó, — s általában az egész természetben a legfőbb Jó. A mondottakból tehát az következik, hogy a kérdéses elnevezés csak egy és ugyanazon tudományra illik rá és pedig arra, amelyik a végső, illetve első elveket és okokat kutatja, mert hiszen a Jó és a cél is az okok közül való. Hogy azonban ennek a tudománynak nem alkotás a célja, az kiviláglik már a legrégibb bölcselkedők példájából. Az emberek ugyanis most is, meg régen is a csodálkozás következtében kezdtek filozofálni.2 Kezdetben a hozzájuk legközelebb eső csodálatos dolgokon álmélkodtak el, majd lassankint tovább mentek ezen az úton és nagyobb dolgok felől is kezdtek kérdéseik lenni,
ELSŐ KÖNYV (A)
így pl. a Holdnak változásai felől, s a Napnak és csillagoknak járása és a mindenség keletkezése felől. A kételkedő és csodálkozó ember pedig tudatlannak érzi magát, — ezért a mítoszkedvelő is valahogyan filozófus,3 mert a mítosz is csodálatos eseményekből áll, — s mivel azért filozofál, hogy a tudatlanságból kiszabaduljon, világos, hogy az első filozófusok is a tudományt a tudás kedvéért keresték, s nem a belőle fakadó más egyéb haszonért. Ezt különben maga a. tény is bizonyítja. A tudásnak ez a fajtája ugyanis akkor kezdődött, amikor már az élet kényelmére és élvezetére szükséges dolgok csaknem mind megvoltak. Világos tehát, hogy ezt a tudományt nem valami más haszonért keressük, hanem azért, mert ahogy szabadnak azt az embert mondjuk, aki önmagáért van és nem másért, úgy a tudományok közül is egyedül ez a szabad, mert egyedül ez van önmagáért. Ép ezért méltán hihetnők azt, hogy ennek a megszerzése több, mint emberi feladat. Mert sok dologban rabszolga az emberi természet, úgy, hogy Simonides szerint „egyedül Istent illeti meg ez az ajándék", s az embernek nem illik egyebet keresni, mint a magához mért tudományt. Ha tehát van valami igaz a költők mondásában (983a) és valóban irigy az istenség, akkor csakugyan föltehető, hogy ez a mondás főkép erre vonatkozik és szerencsétlenek mindnyájan, akik túlságos magasra emelkedtek. Azonban sem az istenséget nem szabad irigynek tartanunk, mert mint a közmondás véli: „sokat hazudnak a költők", sem más tudományt ennél becsesebbnek. U. i. a legistenibb < tudomány > a legbecsesebb is. Ilyen pedig kétféle értelemben is egyedül ez lehet: vagy azért isteni, mert főkép isten a birtokosa, vagy azért, mert isteni a tárgya. Ez a két tulajdonság pedig csak ebben a mi tudományunkban van meg, mert egyrészt azt mindenki elismeri, hogy az isten az okok közé tartozik és bizonyos értelemben kezdet, másrészt meg ennek a tudománynak egyedül vagy legalább is főképpen isten a birtokosa. Lehet azért, hogy e tudománynál a többi tudomány szükségesebb, de egy sem becsesebb. Ha tehát ezt a tudományt megszereztük, épp az ellenkező állapotba kell bennünket juttatnia, mint amelyben a kutatás kezdődni szokott. Mert, mint mondottuk, az ember rendszerint azon kezdi, hogy csodálkozik, hogy valami úgy van, ahogy van. Így csodálatosak az automaták mindazok előtt, akik még nem ismerik az okaikat, 4 — hasonlóképen a napnak fordulói, vagy az, hogy a négyzet átmérője nem mérhető össze (nem mérhető meg) az oldalakkal, vagy a négyzet átmérőjének és oldalai arányának az irracionalitása. Mert csodálatosnak tűnhetik fel mindenki előtt, ha valami a legkisebb mértékegységgel föl nem mérhető. Azonban <mindennek > az ellenkezőjére és jobbra kell a közmondás szerint fordulnia, miként ezekben a kérdésekben is, hogyha tanulás útján elsajátítottuk a dolgokat, mert semmin sem csodálkoznék annyira a mértanhoz értő, mint ha az átmérő összemérhető volna. Ezzel most már kifejtettük, hogy milyen az általunk keresett tudomány természete és mi a cél, amelyet kutatásunknak és az egész vizsgálódásunknak el kell érnie. HARMADIK FEJEZET Világos, hogy nekünk az eredeti és első okok tudományát kell megszereznünk, mert hiszen akkor mondjuk egy tárgyra nézve, hogy tudásunk van róla, amikor abban a hitben vagyunk, hogy egész a végső okáig ismerjük. Okról azonban négyféle értelemben szoktunk beszélni. Először oknak mondjuk a lényeget és a mibenlétet, 1 mert a „miért"-et mindig az okfejtés utolsó tagjáig szoktuk visszavezetni, már pedig az első „miért" egyúttal ok és kezdet, azaz elv; 2 — másodszor oknak mondjuk az anyagot és a szubsztratumot; — harmadszor a mozgás megindítóját, — s negyedszer a vele éppen ellentétes okot: a mozgás végét és a jót mint célt, amely felé minden történés és mozgás irányul.3 Mindezekről részletesen szóltunk már a természetről szóló munkánkban, 4 mégis hívjuk segítségül itt azokat is, (983b) akik már előttünk vizsgálódtak a létező kérdéseiről és bölcselkedtek az igazságról.5 Mert világos, hogy ők is említenek bizonyos elveket és okokat, s mostani vizsgálódásainkban hasznunkra lesz, ha ezeket is sorra vesszük. Az oknak vagy valami más fajtáját fogjuk ugyanis az δ útmutatásaik nyomán feltalálni, vagy pedig az általunk említett fajtákban nagyobb lesz a bizodalmunk. Az első filozofálók közül a legtöbben csak az anyagjellegű elveket tartották minden dolog elveinek. Azt mondották, hogy a létezőknek az az eleme és az a kezdete, amiből minden létező dolog van és amiből eredetileg keletkezik, s amibe végül megromlásakor visszatér, miközben a szubstancia megmarad, noha tulajdonságaiban változásokat mutat. S ezért úgy vélekedtek, hogy nincs sem keletkezés, sem elmúlás, mert hiszen az efféle természeti lényeg mindig megmarad. így pl. Sokratesről sem mondhatjuk egyszerűen, hogy „keletkezik", ha lelkileg széppé vagy műveltté lesz, vagy, hogy „elpusztul", ha egyszer elvesztette ezeket a készségeket, mivel az alany: Sokrates,
ELSŐ KÖNYV (A)
ugyanaz marad. S épp így áll a dolog más téren is. Mert kell valami termé szeti valónak lenni, már akár egynek akár többnek, amelyből a „más" keletkezik, míg ő maga állandóan ugyanaz marad. Persze, hogy ennek a végső valónak mennyi a száma és mi a formája, arra nézve az első filozófusok nem voltak egy véleményen. Τ h a 1 e s, aki az efféle filozófiának kezdeményezője, víznek mondja ezt az alkotó elvet, — s ezért állította azt, hogy a föld a vízen van. — Ezt a felfogást talán 6 arra alapította, hogy mindennek nedves a tápláléka, s hogy maga a melegség is ebből keletkezik és ebből él. Már pedig mindennek az az alkotó elve, amiből keletkezik. Egyrészt ezen az alapon fogadta el tehát ezt a nézetet, másrészt meg azért is, mert mindennek a csírája természete szerint nedves jellegű, s a víz a nedvesség forrása. Vannak aztán, akik úgy vélekednek, hogy már a régi emberek, akik sok-sok idővel a mi nemzedékünk előtt éltek és legelsőkül kutatták az isteni dolgokat, szintén hasonló nézetet vallottak a természetről. Ugyanis Okeanost és Tethyst tették meg a teremtés szülőinek, s az istenek esküjének tárgyát is egy vízben látták, amelyet ők is, mint a költők, Styxnek neveznek. Mert a legtiszteletreméltóbb a legrégibb, az eskü tárgya pedig a legtiszteletreméltóbb. De hogy a természetről vallott ez a nézet valóban ősrégi-e, az talán nem deríthető ki, (984a) nekünk elég az, hogy Thales az első okra nézve a hagyomány szerint ilyen véleményben volt. Hippont 7 ugyanis gondolkodásának sekélyes volta miatt senki se tarthatja méltónak, hogy ilyen férfiak között foglaljon helyet. Anaximenés pedig és Diogenes a levegőt régebbinek tartják a víznél és így ezt teszik az egyszerű testek közül alkotó elvvé. A metapontioni Hippasos 8 és az ephesosi Hérakleitos a tűzet, Empedokles pedig a négy elemet veszi ilyennek, miután az eddig említettekhez negyedik gyanánt még odavette a földet. Ezek ugyanis szerinte létükben állandóan megmaradnak, s a keletkezés csupán sokaságuk vagy csekélységük szerint9 vonatkozhat rájuk, mivelhogy majd egybetömörülnek, majd meg szétbomlanak. A klazomenaibeli Anaxagoras pedig, aki korra nézve előbbre, de munkássága alapján későbbre teendő 1" az előbbinél, határtalan soknak mondja az ősvalókat. Szerinte ugyanis csaknem minden, ami azonos részekből áll, mint pl. a víz meg a tűz, úgy keletkezik meg múlik is el, t. i. egyedül az összekeveredés meg a szétbomlás útján; másértelmű keletkezés és elmúlás azonban nincsen, mert az ősrészecskék örökkön-örökké megmaradnak. A mondottak alapján azt hihetné valaki, hogy csupán az anyag formájában kifejezett okot kell oknak tartani. Miközben azonban az ember így tovább kutatott, maga a probléma vált útmutatójává és kényszerítette a továbbkutatásra. Mert ha egyáltalán minden létrejövés és elmúlás egyetlenegy vagy esetleg több elemből magyarázható, fölvetődik az a kérdés, ugyan miért történik mindez és mi ennek az oka? Mert csak nem maga az az alapul szolgáló anyag változtatja meg önmagát!? Úgy értem, hogy pl. sem a fa, sem az érc nem oka, ha átváltoznak: a fa nem csi nál ágyat, sem az érc szobrot, hanem más valami a megváltozásuk oka. Ezt a mást keresni azonban annyit tesz, mint a másik őselvet keresni, azt, amely — ahogy mondhatnók — a mozgás megindítója. Azok tehát, akik egészen elején adták magukat az efféle vizsgálódásra és egynek mondották az alapul szolgáló anyagot, meg voltak elégedve önmagukkal. Némelyek azonban, akik ragaszkodtak az egységhez, mintegy legyőzetve a kérdéstől, azt mondották, hogy ez az egység mozdulatlan,11 s vele együtt az egész természet is; nemcsak a keletkezés és elmúlás tekintetében — mert ez régi dolog, s erre nézve valamennyien egy nézeten voltak, — hanem úgy, hogy szerintük egyáltalában nincs is semmi változás. S ez (984b) az állítás az ő sajátos jellemző vonásuk. Azok közül most már, akik szerint a mindenség egy, nem jutott el egy sem annyira, hogy az illető a mozgató okot meglátta volna, kivéve talán Parmenides-t. öt is csak annyiban, hogy ő nem is egy, hanem bizonyos tekintetben két okot tételez. S valóban inkább beszélhetnek mozgató okokról azok, akik több okot tételeznek föl, pl. a meleget és a hideget, vagy a tüzet és a földet, mert úgy veszik a tüzet, mint amelynek mozgató természete van, a víznek, a földnek és más effélének az ellenkező. Eme filozófusok és az alkotó elvek ily módon történt elgondolása után, mivelhogy ezek nem voltak elégségesek a létező valóságok természetének megmagyarázására, mint már említettük, megint magának az igazságnak a sarkalására más gondolkodók a következő elv kutatásához fogtak. Mert hogy a dolgok közül némelyek jók és szépek, mások pedig ilyenekké lesznek, ennek nem lehet oka — s az illető férfiak sem gondolták ezt — sem a tűz, sem a föld, sem más efféle dolog. Éppúgy, nem lett volna helyes, ha ezt a nagy dolgot a véletlennek vagy a jószerencsének tulajdonították volna. Mikor tehát valaki azt mondta, hogy a természetben is bennrejlik az értelem, mint az élőlényekben, s ez a világnak és az általa mutatott egész rendnek az oka, — akkor ez az ember úgy tűnt föl a megelőzök között, mint az egyetlen józan a sok találomra fecsegő között. Úgy tud -
