Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2014

Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2014

Írta: Kody Keplinger A mű eredeti címe: The DUFF

Copyright © 2010 by Kody Keplinger This edition published by arrangement with Little, Brown and Company, New York, New York, USA. All righrs reserved. Jacket design by Tracy Shaw and Neil Swaab Jacket photo © by Adri Berger /

Getty Images Jacket © 2010 by Hachette Book Group, Inc. A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája. © Katona Ildikó, 2014

ISSN 2060-4769 ISBN 978 963 399 246 3 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2014-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: [email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: Katona Ildikó Műszaki szerkesztők: Balogh József, Gerencsér Gábor Korrektorok: Szécsényi Tibor, Réti Attila Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában - akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást - nem sokszorosítható.

Ajánlannánk, akinek a születésnapja mindkettőnknek szerencsét hozott

1. FEJEZET

K

EZDTEM UNNI AZ EGÉSZET.

Casey és Jessica megint épp hülyét csináltak magukból: úgy

rázták a seggüket, mintha táncoslányok lennének valami rapper

videoklipjében. Persze a fiúk mindig megkajálják ezt a fost. Nem viccelek, konkrétan éreztem, amint egyre mélyebbre zuhan az IQszintem, miközben legalább századszorra tettem fel magamnak a kérdést: mégis miért hagytam, hogy megint elráncigáljanak ide? Minden egyes alkalommal, amikor a Fészekbe jöttünk, ugyanaz történt. Casey és Jessica táncikáltak, flörtöltek, felhívták magukra az összes srác figyelmét, aki csak látótávolságon belül volt, aztán végül erényüket oltalmazó legjobb barátnőjük (én) hazafuvarozta őket, még mielőtt valamelyik kangörcstől szenvedő egyed megpróbálhatta volna kihasználni a szitut. Mindeközben én a bárpultnál üldögéltem, és Joe-val, a harmincéves csapossal beszélgettem a „mai fiatalokról”. Joe valószínűleg megsértődött volna, ha megosztom vele azt a nézetemet, miszerint a legnagyobb problémát az olyan helyek jelentik, mint amilyen ez a rohadt Fészek is. Egykor ez is valódi bár volt, de három évvel ezelőtt stílust váltott, és a tizenévesek szórakozóhelyévé vált. A rozoga, tölgyfából készült pult még mindig állt, azonban Joe már csak Coca-Cola termékeket árusított mögüle, miközben a fiatalok az élő zenét hallgatták, illetve táncoltak rá. Én azon egyszerű oknál fogva utáltam a helyet, hogy idiótát csinált a barátnőimből, akik máskor egészen értelmesen szoktak viselkedni. De mentségükre szóljon, hogy nem csak rájuk volt ilyen hatással a Fészek. Hétvégenként a Hamilton gimi felét meg lehetett itt találni, és senki sem hagyta el ezt a lebujt anélkül, hogy folt ne esett volna a méltóságán.

De most komolyan, mégis mi ebben olyan szórakoztató? Minden egyes héten ugyanarra a dübörgő technózenére táncolni? Minden álmom és vágyam! Talán megpróbálom becserkészni azt az izzadt, szexmániás focistát is... Lehet, hogy megosztjuk egymással a politikával és a filozófiával kapcsolatos magvas gondolatainkat, miközben egymásnak esünk. Pff, hát hogyne... Casey levágódott a mellettem álló bárszékre. -

Gyere táncolni, B! - unszolt zihálva, mert alig kapott levegőt a heves

seggrázástól. - Annyira jó móka! Hát persze hogy az... - motyogtam.

-

Jesszusom! - zuttyant le Jessica is egy székre a másik oldalamon.

Mézszőke, lófarokba kötött haja neki-nekiütődött a vállának. - Láttátok? Basszuskulcs! Láttátok? Harrison Carlyle rám hajtott! Láttátok? Ó, istenkém! Casey a szemét forgatta. -

Megkérdezte, hogy hol vetted a cipődet, Jess. Tök egyértelmű, hogy

meleg. -

Túl helyes ahhoz, hogy meleg legyen!

Casey úgy csinált, mintha meg sem hallotta volna a választ. Végigfuttatta ujjait a füle mentén, mintha csak láthatatlan tincseket akarna hátrasimítani. Belerögződött a mozdulat, pedig hosszú, szőke haját egy ideje már rövid pixie-frizurára cserélte. -

Gyere táncolni, B! Azért hoztunk magunkkal, hogy velünk legyél. Nem

mintha Joe nem lenne szórakoztató társaság - kacsintott a pultosra, valószínűleg ingyen italokban reménykedve. - De mi vagyunk a barátnőid. Gyere táncolni! Ugye, Jess? -

Tökre így van - helyeselt Jessica, le sem véve a szemét a helyiség másik

végében üldögélő Harrison Carlyle-ról. Abbahagyta a nyálcsorgatást, majd visszafordult hozzánk. - Vagyis... Mi van? Nem

figyeltem. -

Úgy tűnik, mintha unatkoznál itt, B. Csak szeretném, ha te is jól éreznéd

magad! -

Jól érzem magam - hazudtam. - Tök jól elvagyok itt. Ti is tisztában

vagytok vele, hogy nem tudok táncolni. Csak útban lennék. Menjetek... Élvezzétek az estét, vagy amit akartok! Én megvagyok itt. Casey összehúzta mogyoróbarna szemét. -

Biztos vagy benne? - kérdezte. Teljesen.

Felhúzta a szemöldökét, majd egy pillanat múlva vállat vont, és megragadta Jessica csuklóját, hogy a táncparkettre húzza barátnőnket. -

Basszus már! - kiáltott fel Jessica. - Lassíts, Case! Kitéped a

karomat! Ezután megcélozták a terem közepét, és már menet közben elkezdték felvenni a dübörgő technó ritmusát. -

Miért nem mondtad meg nekik, hogy borzalmasan érzed itt

magadat? - kérdezte Joe, miközben odalökött elém egy pohár Cherry Cokeot. -

Nem érzem magamat borzalmasan. Hazudni sem tudsz valami jól - válaszolta, mielőtt egy csapat elsős

üdítőért kezdett óbégatni a pult másik végénél. Iszogattam a Cherry Coke-ot, és közben a bárpult felett elhelyezett órát figyeltem. Úgy tűnt, a másodpercmutató mozdulatlanul áll, én pedig abban reménykedtem, hogy elromlott az a nyavalyás szerkezet. Nem fogom tizenegy előtt arra kérni Casey-t és Jessicát, hogy menjünk haza. Ha így tennék, akkor ünneprontónak tartanának. De az óra még kilencet sem mutatott, én pedig már éreztem a zene okozta migrén előszelét, amit csak rosszabbá tett a villogó stroboszkóp. Gyerünk már, másodpercmutató! Mozdulj!

Hali!

-

Forgatni kezdtem a szememet, aztán oldalra fordultam, hogy megnézzem, ki zavarja meg magányomat. Néha-néha előfordult, hogy odaült mellém egy srác - általában teljesen kész volt, esetleg még bűzlött is -, hogy lagymatag próbálkozást tegyen a dumcsizásra. Ezeknek a fiúknak elég gyatra a megfigyelőképességük, tekintve, hogy az arcomra kiülő kifejezés sem tette számukra rohadtul egyértelművé, hogy a legkevésbé sem érdemes próbálkozni nálam. Meglepő módon a srác, aki lehuppant mellém, sem fűtől, sem pedig izzadságtól nem bűzlött. Ami azt illeti, valószínűleg kölnit éreztem a levegőben. Undorom azonban csak fokozódott, amikor rájöttem, hogy kihez is tartozik az illat. Jobb lett volna, ha egy ködös elméjű füves az. Wesley. Kibaszott! Rush. -

Mit akarsz? - támadtam rá, és még csak meg sem próbáltam

udvarias lenni. -

Nagyon barátságosak vagyunk - jelentette ki Wesley szarkaszti-

kusán. - Tudod, azért jöttem, hogy beszélgessek veled. -

Az szívás, mert ma pont nem beszélgetek senkivel sem.

Hangosan szürcsölni kezdtem az italomat, és reménykedtem benne, hogy veszi a kicsit sem álcázott lapot, hogy ideje lenne a távozás hímes mezejére lépnie. Úgy tűnt, nincs ilyen szerencsém. Éreztem, amint sötétszürke tekintetét végigjáratja testem minden porcikáján. Még csak meg sem próbált a szemembe nézni! Pff! -

Ugyan már - cukkolt Wesley. - Igazán nem kell ilyen

távolságtartóan viselkedni. -

Hagyj békén!- sziszegtem összeszorított fogaim között. - Menj, keress

valami önértékelési zavarral küszködő lotyót, és próbáld meg őt levenni a lábáról a szövegeddel! Engem nem érdekel. -

Tudod, engem nem vonzanak a lotyók - felelte. - Nem az eseteim.

Felhorkantottam. -

Bárki, aki hajlandó hazamenni veled, Wesley, az lotyó. Egyetlen olyan lány

sem tart téged vonzónak, akinek van ízlése, stílusa vagy önbecsülése. Na jó. Ez egy icike-picike hazugság volt. Wesley Rush volt a legundorítóbb szoknyavadász playboy, aki valaha is átlépte a Hamilton gimi küszöbét. De tényleg, elég jól nézett ki. Talán ha le lehetne halkítani. És levágni a kezét. Akkor talán - de csak talán - elviselhető lenne. Egyébként meg egy rohadék. Egy kangörcsös rohadék.

-

Neked pedig van ízlésed, stílusod és önbecsülésed. Jól gondo-lom? -

érdeklődött vigyorogva. -

Úgy bizony.

-

Milyen kár.

-

Így próbálsz meg udvarolni? - kérdeztem. - Mert ha igen, akkor ezt

elbénáztad. Nem is kicsit. Felnevetett. -

Sosem szoktam elbénázni az udvarlást. - Ujjait

végigfuttatta sötét, göndör haján, majd tökéletesítette az arcára kiülő kaján, arrogáns vigyort. Csak barátkozni próbálok. Beszélgetni szeretnék veled. -

Bocs, nem érdekel a dolog - fordultam vissza, hogy belekortyoljak a

kólámba. Azonban Wesley meg sem moccant. Egyetlen centivel sem húzódott odébb. Erre aztán erélyesen rászóltam: - Most már mehetsz! Felsóhajtott. -

Jól van. Egyáltalán nem könnyű veled, azt remélem, tudod. Úgyhogy azt

hiszem, itt az ideje az őszinteségnek. Azt meg kell hagyni, hogy okosabb és makacsabb vagy a legtöbb lánynál, akikkel beszélgetni szoktam. De nem csak a szellemes kis társalgásunk miatt vagyok itt. - Odafordult a táncparkett felé. Ami azt illeti, szükségem lenne a

segítségedre. Tudod, a barátnőid jól néznek ki. És te vagy a Duff, szépségem.

-

Van ilyen szó egyáltalán? Van, Designated Ugly Fat Friend1 - magyarázta Wesley. - Nem

akarok a lelkedbe taposni, de bizony te lennél az. -

Egyáltalán nem én vagyok a...! Hé, nem kell úgy kiakadni! Nem arról van szó, hogy valami ogre lennél,

vagy ilyesmi, de ha összehasonlítalak velük... - Megvonta széles vállát. Gondolkozz egy kicsit! Mégis minek ráncigálnak magukkal, ha sosem táncolsz? Volt pofája megpaskolni a térdemet, mintha csak vigasztalni akarna. Elhúzódtam, mire egyetlen elegáns mozdulattal az arcához emelte a kezét, hogy kisimítson belőle néhány göndör tincset. -

Figyelj - szólalt meg ismét -, a barátnőid jól néznek ki... nagyon is jól.

Elhallgatott. Egy pillanatra a táncparketten felejtette a tekintetét, majd visszafordult hozzám. -

A lényeg a következő: tudományosan bizonyított tény, hogy minden baráti

társaságban van egy gyenge láncszem. Őa Duff. És a csajoknak bejönnek az olyan pasik, akik kedvesek ezzel a lánnyal. -

A drogosok mostanában tudósoknak hívják magukat? Ez aztán a

meglepetés. -

Ne legyél már olyan morcos - felelte. - Én csak azt mondom, hogy a csajok

- mint például a te barátnőid is - szexinek tartják, amikor a fiúk megmutatják az érzékeny oldalukat, és beszélgetésbe elegyednek a Duffal. Úgyhogy azzal, hogy most veled beszélgetek, duplájára nő az esélye annak, hogy valakit ágyba viszek ma este. Légy oly kedves, és ' Az eredeti betűszóra lefordíthatatlan szójáték. Magyarul kb. annyit tesz: az Ügyeletes Ronda Dagi Barátnő.

segíts nekem: csinálj úgy, mintha élveznéd ezt a beszélgetést! Egy hosszú pillanatig döbbenten bámultam rá. A szépség tényleg felületes dolog. Lehet, hogy Wesley Rush úgy néz ki, mint valami görög isten, de hogy a lelke olyan sötét és üres, mint az én ruhásszekrényem, az tuti. Micsoda szemétláda! Egyetlen gyors mozdulattal felugrottam, aztán a poharam tartalmát Wesley-re loccsantottam. A Cherry Coke beterítette őt, és átáztatta drágának tűnő fehér pólóját. Sötétvörös cseppek csillogtak az arcán, és átszínezték a haját is. Arca dühtől izzott, éles vonalú állkapcsa pedig megfeszült. Ezt miért csináltad? - csattant fel, miközben kézfejével megtörölte az

-

arcát. -

Szerinted mégis miért? - üvöltöttem ökölbe szorított kézzel. Komolyan mondom, Duffy, hogy halvány fogalmam sincsen. Tüzes

lávaként öntött el a harag. -

Ha azt hiszed, hogy hagyom, hogy megfektesd valamelyik

barátnőmet, Wesley, akkor hatalmas tévedésben élsz! - köpködtem. - Egy undorító, sekélyes szoknyavadász vagy, és nagyon remélem, hogy nem fogod tudni kimosni a kólát a tökéletes kis pólódból. Még azelőtt, hogy faképnél hagytam volna, hátrafordultam, és hozzátettem:

-

És nem Duffynak hívnak, hanem Biancának. Felső tagozat óta

ugyanazokra az órákra járunk, te arrogáns kis köcsög! Nem gondoltam volna, hogy valaha is ezt mondom majd, de hála a jó égnek, hogy az a nyavalyás technó olyan hangosan szólt. Csak Joe látta a Wesley és köztem lezajlott jelenetet, ő pedig minden valószínűség szerint nagyon jól szórakozott. Átvágtam a zsúfolt táncparketten, hogy megtaláljam a barátnőimet. Amikor végre sikerült a közelükbe férkőznöm, megragadtam Jessica és Casey könyökét, majd a kijárat felé

ráncigáltam őket. -

Hé! - tiltakozott Jessica. Mi a baj? - kérdezte Casey. Rohadtul haza fogunk menni! - jelentettem ki, miközben magam után

vonszoltam hevesen tiltakozó barátnőimet. - Majd elmondom a kocsiban. Egyszerűen képtelen vagyok akár csak egyetlen pillanatig is tovább maradni ezen az átkozott helyen! -

Legalább hadd köszönjek el Harrisontól! - vinnyogta Jessica,

miközben próbált kibújni a szorításomból. -

Jessica! - Fájdalom nyilallt a nyakamba, miközben megpördültem, hogy

barátnőm szemébe nézzek. - Harrison meleg! Fogd már fel végre, hogy esélyed sincs! Egyszerűen muszáj kijutnom innen! Kérlek! Kirángattam őket a parkolóba, ahol a jeges januári levegő az arcunkba mart. Casey és Jessica végül engedelmesen felsorakoztak mellettem. Nyilván rájöttek, hogy az öltözékük - amelyet szexinek szántak - nem volt épp a legmegfelelőbb a jéghideg szélben. Egymáshoz bújva siettünk az autómhoz, és csak akkor váltunk szét, amikor odaértünk a kocsi orrához. Megnyomtam a kulcscsomóra fűzött távirányító gombját, hogy kinyíljon az ajtó, mi pedig azonnal bemászhassunk a Satum nem sokkal melegebbnek bizonyuló utasterébe. Casey bevackolta magát az anyósülésre, és összekoccanó fogakkal megszólalt: -

Miért megyünk haza ilyen korán, B? Még csak kábé negyed tíz van.

Jessica hernyóként belecsavarta magát egy ősrégi pokrócba, és úgy duzzogott a hátsó ülésen. (A rohadt fűtés szökőévente egyszer volt csak hajlandó bekapcsolni, úgyhogy bedobtam néhány takarót hátra a padlóra.)

-

Összevesztem valakivel - magyaráztam, miközben feleslegesen

heves mozdulattal benyomtam a slusszkulcsot a helyére. - Ráborítottam a kólámat, és nem akartam megvárni, mit szól majd hozzá. -

Ki volt az? - érdekldött Casey.

Féltem ettől a kérdéstől, mert tudtam, hogy mi lesz a reakció a válaszomra.

-

Wesley Rush.

Két álmodozó, kislányos sóhaj követte szavaimat. -

Jaj, ugyan már -

füstölögtem. - Wesley egy hímringyó. Ki nem állhatom! Mindenkit ágyba visz, aki csak él és mozog, az agyát pedig a gatyájában hordja - ebből pedig egyértelmű, hogy mikroszkopikus dologról beszélünk. -

Kétlem - sóhajtott fel ismét Casey. - Istenem, B, csak te vagy

képes hibát találni Wesley Rushban! Rábámultam, miközben hátrafordultam, hogy kitolassak a parkolóhelyről.

-

Egy rohadék. Nem is igaz - vágott közbe Jessica. - Jeanine azt mesélte, hogy beszélgetett

vele nemrég. Vikkivel és Angelával volt, és azt mondta, hogy Wesley egyszerűen csak odament hozzá, és leült mellé. És nagyon barátságos volt. Logikusan hangzott. Határozottan Jeanine volt a Duff, ha Angelával és Vikkivel ment szórakozni. Vajon melyikük távozott Wesley-vel aznap este?

-

Olyan cuki - áradozott Casey. - Te meg persze hozod a szokásos,

cinikus formádat. Melegen rám mosolygott a kocsi másik feléből. -

De mégis mi a francot csinált, hogy ráborítottad a kóládat? - Úgy tűnt,

most már végre tényleg aggódik. Mit ne mondjak, elég sokáig tartott. Mondott valamit, B?

Nem - hazudtam. - Nem volt semmi. Egyszerűen csak idegesít.

-

Duff. A szó ide-oda cikázott a fejemben, miközben végighajtottam az Ötödik utcán. Nem tudtam rávenni magam, hogy elmeséljem a barátnőimnek ezt a csodálatos beszólást, ami most már az én szókincsem részét is képezte. Amikor belenéztem a visszapillantó tükörbe, Wesley állítása, miszerint otromba kölönc vagyok a nyakukon (pedig ők cipelnek mindenhova magukkal), nagyon is igaznak tűnt. Jessicának tökéletes homokóra alakja volt, barna szeméből melegség és kedvesség sugárzott. A hosszú lábú Casey bőre pedig hibátlan volt. Még csak a közelükbe sem érhettem. Hát, én amondó vagyok, hogy mivel ilyen korán van még, nézzünk

-

el egy másik buliba - javasolta Casey. - Hallottam, hogy van egy Oak Hillben. Valami egyetemista hazajött karácsonyozni, és úgy döntött, hatalmas partit rendez. Angela mondta ma reggel. Akartok menni? -

Naná! - húzta ki magát Jessica a takaró alatt. - Ott a helyünk! Az

egyetemista bulikon egyetemista fiúk vannak. Ugye milyen jó móka lenne, Bianca? Nem. Nem mondhatnám, hogy az lenne - sóhajtottam fel.

-

Jaj, ugyan már! - szorította meg Casey a karomat. - Nem táncolunk majd,

jó? És Jess-szel megígérjük, hogy távol tartjuk tőled az összes jó pasit, ha már ennyire gyűlölöd őket. Vigyorogni kezdett, próbálta visszahozni a jókedvemet. -

Nem utálom a jó pasikat - feleltem. - Csak azt az egyet.

Végül felsóhajtottam, majd ráfordultam a megyehatár felé vezető autópályára. -

Jól van, elmehetünk. De meghívtok utána fagyizni. Dupla adagot

kérek! -

Megbeszéltük.

2. FEJEZET

N

INCS IS BÉKÉSEBB ANNÁL A CSENDNÉL,

mint ami szombat éjjel

fogadja otthon a hazaérkezőt - vagyis, hogy egészen pontosak legyünk,

inkább vasárnap kora hajnalban. Ugyan apa horkolása átszűrődött hozzám a folyosó végéről, ám a ház többi része hallgatásba burkolózott, miközben nem sokkal egy után beosontam. Persze az is lehet, hogy azért nem hallottam semmit, mert megsüketített az Oak Hill-i parti zenéjének dübörgése. Ő szintén szólva, nem zavart volna, ha ezentúl nagyothallok, amennyiben ez azt jelenti, hogy soha többet nem kell technot hallgatnom. Bezártam magam mögött az ajtót, majd átvágtam a sötét és üres nappalin. A dohányzóasztalon egy képeslap hevert: anya küldte abból a random városból, ahol éppen tartózkodott, de arra sem vettem a fáradságot, hogy elolvassam. Reggel is ott lesz még, én pedig túlságosan ki voltam merülve, úgyhogy inkább felvonszoltam magamat a lépcsőn, és egyenesen a szobám felé vettem az irányt. Elfojtottam egy ásítást, amikor az íróasztalszékem támlájára fektettem a kabátomat, aztán odaléptem az ágyamhoz. A migrénem kezdett enyhülni, miközben a szoba másik végébe rúgtam Converse cipőmet. Teljesen le voltam strapálva, de kényszeres rendmániám nem hagyott nyugodni. Az ágy végénél heverő kimosott ruhákat mindenképpen össze kellett hajtogatnom; addig egészen biztosan nem tudnék aludni, amíg ez nincs meg. Óvatosan emeltem fel minden egyes darabot, majd zavarba ejtő precizitással összehajtottam őket. Ezután külön kupacokat alakítottam ki a földön a pólókból, a farmerekből és a fehérneműből. Valamiért megnyugtatott az, hogy hajtogatás közben kisimíthattam az anyagon

keletkezett ráncokat. Az agyam kiürült, a testem ellazult, az idegesítő, gazdag, szexmániás disznók miatt érzett bosszúságom pedig semmivé vált, miközben tökéletes oszlopokat formáztam a ruhadarabokból. Minden egyenesre hajtott él láttán úgy éreztem, mintha újjászületnék. Amikor már az összes ruhát összehajtogattam, felálltam, és otthagytam őket a padlón. Lehámoztam magamról a partik fullasztó szagától bűzlő pulóvert és farmert, és a sarokban álló szennyestartó kosárba dobtam őket. Majd reggel lezuhanyozom. Túlságosan fáradt voltam hozzá, hogy még este nekiálljak fürödni. Mielőtt bemásztam a takaró alá, belepillantottam a helyiség másik végében álló nagy tükörbe, ami az egész alakomat megmutatta, tetőtől talpig. Új színben láttam a visszatükröződő képet, hiszen olyasmit tudtam meg, amire eddig nem is gondoltam. Megzabolázhatatlan, hullámos vörösesbarna haj. Hosszú orr. Vastag combok. Kis mell. Ja. Tök egyértelműen így néz ki egy Duff. Hogy lehet, hogy eddig ez nekem nem esett le? Mármint, eddig sem neveztem volna magamat kifejezetten vonzónak, és azt sem volt nehéz észrevenni, hogy Casey és Jessica vékony, szőke és gyönyörű, de akkor is. Egyszerűen eszembe sem jutott idáig azt gondolni, hogy én vagyok a ronda lány az ő szexi duójuk mellett. Wesley Rushnak köszönhetően most már én is láttam a nyilvánvalót. Néha jobb, ha az embernek fogalma sincs az ilyesmiről. Az államig húztam a takarót, hogy elrejtsem meztelen testemet a mindent kendőzetlenül megmutató tükör elől. Wesley az élő bizonyíték arra, hogy a szépség csupán felszínes dolog - de akkor mégis miért zavar ennyire az, amit mondott? Intelligens vagyok. Jó ember. Kit érdekel, ha én vagyok a Duff? Ha csinos lennék, akkor azzal kéne foglalkoznom, hogy leszereljem az olyan pasikat, mint Wesley. Fúj! Csak vannak előnyei annak, ha valaki Duff, nem igaz? Nem vonzónak lenni

nem is akkora szívás. Átkozott Wesley Rush! Hihetetlen, hogy miatta elkezdtem ilyen idióta, lényegtelen, felszínes baromságok miatt aggódni. Lehunytam a szememet. Holnap reggel már eszembe sem fog jutni. Soha többet nem fogok az egész Duff-dologra gondolni.

A vasárnap tökéletesen alakult: kellemes, békés, zavartalan eufória. Persze ehhez az is hozzátartozik, hogy viszonylag nyugodt az életünk, amikor anya nincs itthon. Amikor hazajön, mindig úgy érzem, hogy hangzavar van. Vagy a zene szól, vagy nevetés csendül, vagy valami egyéb, élettel teli, kaotikus dologtól zeng az otthonunk. De sosem tölt itthon néhány hónapnál többet, és amíg odavan, olyan, mintha megállna az idő. Hozzám hasonlóan apa sem igazán az a bulizós típus. Általában betemetik a munkahelyi teendők, esetleg tévézik. Ami azt jelenti, hogy a Piper-ház viszonylag csendes. Amikor előző este arra kényszerülök, hogy elviseljem a klubok és partik hangzavarát, a csendes ház másnap maga a tökély számomra. Viszont a következő hétfő igazi szívás volt. Természetesen minden hétfő borzalmas, de ez a hétfő tényleg elcseszett mindent. Az egész azzal kezdődött, hogy Jessica könnyáztatta arccal és szétkenődött szemfestékkel vágódott le mellém spanyolóra előtt.

-

Mi a baj, Jessica? - kérdeztem. - Történt valami? Minden rend-

ben? Oké, beismerem: minden egyes alkalommal teljesen kiakadtam, amikor Jessica nem vigyorogva érkezett meg órára. Az ilyen ritka volt, mint a fehér holló, merthogy barátnőm gyakorlatilag folyamatosan ugrabugrált és vihorászott. Úgyhogy amikor depressziós arckifejezéssel jelent meg spanyolon, megfagyott a vér az ereimben.

Jessica nyomorúságos arckifejezéssel rázta meg a fejét, miközben lerogyott a székébe. -

Minden rendben, csak... nem mehetek a bálba! - Ismét elkezdtek ömleni

csokoládébarna szeméből a könnyek. - Anya nem enged el! Ennyi? Egy bál miatt akasztott ki engem is ennyire? -

Miért nem? - igyekeztem még mindig együttérző hangot megütni. Szobafogság - szipogta Jessica. - Meglátta ma reggel az ellenőrzőmet,

rájött, hogy meg fogok bukni kémiából, és kiakadt! Rohadtul nem fair! A Kosarasbál kábé a kedvencem az évben... a Végzősök bálja, a Sadie Hawkins2 és a Focisbál után. Leszegtem az államat, majd viccelődve megszólaltam: - Hűha, hány kedvenced is van? Nem felelt. És nem is nevetett. -

Sajnálom, Jessica. Tudom, hogy milyen szívás ez az egész... de

én sem megyek. - Azt nem tettem hozzá, hogy az összes iskolai bált lealacsonyítónak tartom, illetve hatalmas idő- és pénzpocsékolásnak. Jessica tudta, hogy mit gondolok, és nem úgy tűnt, hogy ennek az ismételt megfogalmazása feldobná a barátnőm közérzetét. Annak viszont meglehetősen örültem, hogy nem én leszek az egyetlen, aki kihagyja ezt a jeles eseményt. Mi lenne, ha átmennék, és egész este filmeznénk? Anyukád megengedné szerinted? Jessica bólintott, majd pulóvere ujjának végével megtörölte a szemét. -

Aha - felelte. - Anya szeret téged. Úgy gondolja, hogy jó hatással vagy

rám. Úgyhogy meg fogja engedni. Köszi, Bianca. Megnézhetjük újra a Vágy és vezeklést? Nem unod még? De, halálosan untam azokat a nyálas, romantikus filmeket, amikért Jessica úgy odáig volt, de még egyszer kibírom. Vigyorogva 1

A novemberben megrendezésre kerülő Sadie Hawkins-bál különlegessége az, hogy a

hagyományokkal ellentétben erre a lányok szokták meghívni a fiúkat.

válaszoltam: -

James McAvoyból sosem elég. Ha szeretnéd, megnézhetjük újra a Jane

Austen magánéletét is. Dupla élvezet lesz. Végre nevetni kezdett. A tanárnő éppen ebben a pillanatban indult meg az asztala felé, majd kényszeresen igazgatni kezdte az asztalán álló ceruzákat, mielőtt névsorolvasást tartott. Jessica odapillantott a törékeny kis tanárnőre. Amikor visszanézett rám, sötétbarna szemében új könnyek csillogtak.

-

Tudod, mi a legrosszabb az egészben, Bianca? - suttogta. - El akartam

hívni Harrisont a bálba. Most várhatok a Végzősök báljáig, hogy elhívhassam. Mivel Jessica lelkivilága éppen törékeny volt, úgy döntöttem, nem emlékeztetem, hogy esélye sincs Harrisonnál, mivel mellei vannak - méghozzá nem is kicsik. Úgyhogy végül csak ennyit reagáltam: -

Tudom. Sajnálom, Jessica.

A spanyolóra gond nélkül telt el, miután végre magunk mögött hagytuk ezt a kis érzelmi válságot. Jessica könnyei felszáradtak, és mire kicsöngettek, már vidáman nevetgélt, miközben Angela, a barátnőnk az új pasijáról mesélt. Előtte kiderült, hogy ötöst kaptam az utolsó prueba de vocabularión, azaz szódolgozaton. Arról nem is beszélve, hogy sikerült megértenem a nem rendhagyó, jelen idejű igék kötőmódbeli ragozását. Úgyhogy baromi jó hangulatban voltam, miközben Jessicával és Angelával elhagytuk a tantermet.

-

És ott dolgozik a kampuszon - áradozott Angela, miközben

kitülekedtünk a zsúfolt folyosóra. -

Hova jár? - érdeklődtem. Oak Hill Főiskola. - Úgy tűnt, egy kicsit szégyelli, hogy a barátja egy

kétéves képzéseket kínáló, nem valódi egyetemnek számító iskolába jár, úgyhogy gyorsan még hozzátette: - De csak azért, hogy

megszerezze az előkészítőről a papírt, aztán továbbtanulhasson az egyetemen. És az Oak Hill annyira azért nem rossz hely. Én is oda fogok járni - jelentette ki Jessica. - Nem akarok túl

-

messze költözni otthonról. Jessica és én annyira ellentétesek voltunk, hogy az néha már nevetségesnek hatott. Abból, hogy mit csinált egyikünk, ki lehetett találni, hogyan fog reagálni a másik - pont az ellenkezőjét teszi majd. Én a magam részéről a lehető leggyorsabban el akarok tűnni Hamiltonból. Minél közelebb a ballagás, annál jobb nekem. A gimi után elhúzok New Yorkba továbbtanulni. Most viszont hirtelen megrémített a gondolat, hogy Jessica nem lesz velem nem fog mindennap mellettem ugrabugrálni, és nem fogom hallani, ahogyan bálokról és meleg fiúkról locsog. Nem voltam benne teljesen biztos, hogyan is reagálnék erre a változásra. Őés Casey kiegészítettek engem. Kétségesnek tűnt, hogy bárki más hajlandó lesz elviselni a cinizmusomat, ha végre elszabadulok innen. -

Mennünk kéne kémiára, Jess - rázta ki Angela hosszú, fekete frufruját a

szeméből. - Tudod, hogy milyen Mr. Rollins, amikor elkésünk. Nekiiramodtak a természettudományos tantermek felé, én pedig elindultam az állampolgári ismeretek órára. Elkalandoztak a gondolataim: azon elmélkedtem, hogy milyen lenne az életem, ha nem lennének mellettem a legjobb barátnőim, akik segítenek megőrizni az ép eszemet. Még sosem jutott eszembe ezelőtt, és most igazán felzaklatott a gondolat. Tudtam, hogy állandóan ugratni fognak a ragaszkodásom miatt, de valahogy meg kell majd oldanunk, hogy folyamatosan tartsuk egymással a kapcsolatot. Nyilván megszűnhetett a kapcsolat a szemem és az agyam között, mivel a következő pillanatban beleütköztem Wesley Rushba. Ennyit a jókedvemről.

Hátratántorodtam, mire kicsúsztak a kezemből a tankönyveim, és a földön landoltak. Wesley megragadta mindkét vállamat, és hatalmas kezeivel megakadályozta, hogy felbukjak a saját lábamban, és én is a padlónak csapódjak. Hű - segített megőrizni az egyensúlyomat.

-

Hirtelen túlságosan is közel álltunk egymáshoz. Úgy éreztem, mintha apró bogarak mászkálnának a bőröm alatt, és továbbterjednének onnan, ahol hozzámért. Undorodva megborzongtam, ám Wesley nyilván félreértette. Azta, Duffy! - nézett le rám kaján vigyorral az arcán. Wesley

-

nagyon magas, ami eszembe sem jutott, amikor néhány napja ott üldögélt mellettem a Fészekben, Egyike azon kevés fiúknak, akik magasabbak Casey-nél - legalább 188 centi. Vagy harminc centivel vagyok nála alacsonyabb. - Csak nem elgyengítettem a térdedet? -

Még mit nem! - bújtam ki a szorításából.

Tisztában voltam vele, hogy úgy beszélek, mint Alicia Silverstone a Spinédzserekben, de magasról tettem rá. Letérdeltem, hogy össze-szedjem a könyveimet, és egy cseppet sem lettem boldogabb, amikor Wesley csatlakozott hozzám. Természetesen ismét valami irgalmas szamaritánus szerepet öltött magára. Fogadjunk, hogy abban reménykedett, hogy valamelyik szexi pomponlány - mint például Casey - épp erre sétál majd, és azt gondolja, hogy micsoda úriember is ez a Wesley Rush. Mekkora disznó! Folyton a csajozás jár a fejében! -

Spanyol? - pillantott le a papírlapokra, miközben összeszedte őket. - Mondj

valami érdekeset spanyolul! -

El tono de tu voz hace que quiera estrangularme. Felálltam, majd vártam,

hogy átnyújtsa a papírokat. -

Szexin hangzik. - Felállt, majd

odanyújtotta a spanyol feladatokat tartalmazó lapokat, amiket összekapart a földről. - Mit jelent?

-

Amikor meghallom a hangodat, legszívesebben megfojtanám saját

magamat. -

Te kis perverz.

Egyetlen további szó nélkül kitéptem a kezéből a papírlapokat, belegyömöszöltem az egyik könyvembe, majd eldübörögtem órára. A lehető legnagyobb távolságra kell kerülnöm ettől a szoknyapecér szemétládától! Duffy? Most komolyan? Hiszen tudja a nevemet! Ez az egoista barom egyszerűen képtelen békén hagyni. Arról nem is beszélve, hogy még mindig bizsergett a bőröm ott, ahol hozzám ért. Mr. Chaucer állampolgáriismeretek-órájára csupán kilenc diák járt, és ezek közül hét már bent volt, amikor beléptem a terembe. A tanár összehúzott szemmel csúnya pillantást lövellt felém, ezzel is próbálta tudtomra adni, hogy bármelyik pillanatban megszólalhat a csengő. A késés törvényszegésnek számított Mr. Chaucernél, a majdnem késést pedig súlyos kihágásként kezelte. De legalább nem én voltam az utolsó. Az is valami. Leültem a leghátsó padok egyikébe, majd kinyitottam a füzetemet. Imádkoztam, hogy Mr. Chaucer ne tegye szóvá majdnem hanyagságba áthajló viselkedésemet. Jelenlegi hangulatomban nincs rá garancia, hogy nem szólok vissza. Szerencsére nem mondott semmit, úgyhogy megúsztuk az órai drámát. Az utolsó diák abban a pillanatban lépett be a terembe, amikor megszólalt a csengő. -

Elnézést kérek, Mr. Chaucer! Épp plakátokat ragasztottam a jövő heti

beiktatási ceremóniával kapcsolatosan. Még nem kezdte el az órát, ugye? Egy pillanatra megállt a szívem, amikor felpillantottam a jövevényre. Oké, nem rejtem véka alá a véleményemet, amely szerint utálom azokat a tizenéveseket, akik összejönnek valakivel középiskolában, és

aztán folyamatosan arról áradoznak, hogy mennyire „szerelmesek” a barátjukba vagy barátnőjükbe. Büszkén vállalom, hogy utálom azokat a lányokat, akik azt mondják, beleszerettek valakibe azelőtt, hogy egyáltalán randiztak volna az illetővel. Azt sem titkolom, hogy szerény véleményem szerint évekbe telik - legalább ötről vagy tízről beszélünk -, hogy az igaz szerelem kialakuljon, és éppen ezért a gimis párkapcsolatok számomra teljesen feleslegesnek tűnnek. Mindenki tisztában van vele, hogy így gondolkodom... azt viszont senki sem tudja, hogy majdnem képmutató vagyok. Jó, Casey és Jessica tudják, de az nem számít, Toby Tucker. Ha eltekintünk a borzalmas alliterációtól, akkor a srác minden szempontból tökéletesnek tekinthető. Nem egy tesztoszteron-túltengésben szenvedő focista. Nem egy túlérzékeny, gitározó hippi. Nem ír verseket, és nem húzza ki a szemét szemceruzával. Valószínűleg senki sem mondaná rá, hogy tipikus szépfiú, de ez is az én malmomra hajtotta a vizet, nem igaz? Az élsportolók, a zenészek és az emósok nem pillantottak vissza még egyszer - ahogyan Wesley olyan tapintatosan megfogalmazta - a Duffra. Valószínűleg több esélyem van egy intelligens, a politika iránt érdeklődő, valamelyest introvertált srácnál, mint amilyen Toby is. Nincs igazam? Nincs, nincs, nincs. Toby Tucker tökéletesen illene hozzám. Az egyetlen probléma az, hogy ő nincs tisztában ezzel a ténnyel. Ez minden valószínűség szerint azért lehet így, mert képtelen vagyok értelmes mondatokat alkotni, amikor a közelemben van. Nyilván azt hiszi, hogy néma vagyok, vagy ilyesmi. Sosem nézett rám, sosem beszéltünk, sőt, még csak észre sem vett a terem végében. Ahhoz képest, hogy milyen hatalmas seggem van, kifejezetten láthatatlannak éreztem magamat. Én viszont észrevettem Tobyt. Észrevettem a divatjamúlt, mégis cuki gombafrizurát és sápadt, elefántcsontszínű bőrét. Észrevettem a zöld

szempárt, ami az ovális lencséjű szemüveg alól figyel. Észrevettem, hogy mindenhez blézert hord, és észrevettem azt is, hogy milyen imádnivaló, amikor nagyon erősen elgondolkodik valamin, és beleharap az alsó ajkába. Bele... na jó, nem szerettem bele, de határozottan kedveltem őt. Fülig megkedveltem Toby Tuckert. -

Rendben - motyogta Mr. Chaucer. - Holnaptól azért nézzen rá az

órájára, Mr. Tucker! -

Természetesen, tanár úr!

Toby leült az első sorba Jeanine McPhee mellé. Úgy füleltem, hogy halljam, miről beszélnek, mintha valami mániákus lennék. Eközben Mr. Chaucer elkezdte felírni az aznapi óra anyagát a táblára. Nem szoktam ilyen abnormálisán viselkedni, de a sze... kedvelés bolonddá teszi embert. Legalábbis ezt szokták mondogatni. -

Hogy telt a hétvége, Toby? - érdeklődött Jeanine orrhangon. - Történt

valami izgalmas? -

Kifejezetten jó volt - válaszolta a fiú. - Apa elvitt Ninával Dél-

Illinois-ba. Megnéztük együtt az egyetemet. Jó móka volt. -

Nina a tesód? - kérdezte Jeanine. Nem. Nina a barátnőm. Az Oak Hill gimibe jár. Nem említettem még?

Mindegy, a lényeg, hogy mindkettőnket felvettek az egyetemre, úgyhogy gondoltuk, megnézzük. Még gondolkodom néhány másik helyen is, de már másfél éve együtt vagyunk, és jó lenne ugyanoda járni, hogy elkerüljük a távkapcsolati problémákat. -

Ó, milyen édes! - kiáltott fel Jeanine. - Én azon gondolkodom, hogy az Oak

Hill Főiskolára megyek, aztán később eldöntöm, hogy melyik egyetemre szeretnék járni. A libabőr már elmúlt, most azonban úgy éreztem, rosszul leszek a duplaszaltótól, amit a gyomrom vetett. A hányinger kerülgetett, és le kellett küzdenem a késztetést, hogy felugorjak, és a szám elé szorított

kézzel kirohanjak a teremből. Végül sikerült megnyernem a csatát, és a reggelim a helyén maradt, ám ettől függetlenül elég szarul éreztem magamat. Tobynak barátnője van? Másfél éve? Édes istenem! Mégis, hogy nem tudtam én erről? És együtt akarnak egyetemre járni? Ez azt jelenti, hogy Toby is egyike azoknak a nyálas ficsúroknak, akiket nap mint nap cikizek? Annyival többet vártam Toby Tuckertől. Azt hittem, ő is pontosan ugyanannyira szkeptikusan áll a tiniszerelemhez, mint én. Abban reménykedtem, hogy a továbbtanulást hatalmas döntésként értékeli, nem pedig olyasmiként, amit befolyásol az, hogy hová vették fel az ember barátját/barátnőjét. Úgy gondoltam, hogy Toby... igenis értelmes! Amúgy se járna veled, sziszegte egy hang a fejemben. Hátborzon-gatóan hasonlított Wesley Rush idegesítő suttogására. Ugye tudod, hogy te vagy a Duff? A barátnő je valószínű leg vékonyabb, és a melle is nagyobb. Legszívesebben levetettem volna magamat egy szikláról, pedig még az ebédszünetig sem jutottunk el. Jó, na, talán egy kicsit túldramatizáltam a helyzetet. Az mindenesetre biztos, hogy haza akartam menni, hogy ágyba bújjak. El akartam felejteni, hogy Tobynak komoly kapcsolata van. Le akartam mosni magamról Wesley érintését. És ami a legfontosabb: ki akartam törölni a Duff szót az emlékezetemből. Ja, és jut eszembe, még egy rossz hír érkezett aznap. Körülbelül este hatkor a híradós pasas arról kezdett beszélni, hogy "a kora reggeli órákban” egy hatalmas hóvihar éri majd el a térségünket. Az iskola vezetősége nyilván megsajnált bennünket, amiért eddig egyetlen hószünetet sem kellett elrendelniük, szóval most úgy döntöttek, hogy holnap nem lesz tanítás, pedig még ide sem ért a vihar. Úgyhogy Casey fél nyolckor rám csörgött, hogy elmehetnénk a Fészekbe, tekintve, hogy másnap nem kell korán kelnünk.

-

Nem is tudom, Casey - húztam a számat. - Mi van, ha rosszak az

útviszonyok? Na jó, bevallom: bármilyen indoknak örültem volna, csak ne kelljen mennem. Már így is elég szar napom volt. Mégis, hogyan tudnám elviselni a tortúrát, ami a pokol Fészek nevezetű bugyrában vár rám? -

B, nem lesz vihar kábé hajnali háromig vagy meddig. Ha addig

hazaérünk, akkor semmi gond. -

Sok a házim. Nem kell megcsinálni szerdáig. Holnap egész nap bújhatod a

könyveidet. Felsóhajtottam. -

Nem tudnátok Jessicával másik sofőrt találni, és ma nélkülem menni?

Nincs hozzá kedvem. Nem volt jó napom, Casey. Barátnőm a baj legkisebb jelére is ugrott: - Mi történt? - kérdezte. - Jól vagy? Nem tűntél túl boldognak ebédnél. Anyukádról van szó? -

Casey. Mondd el, mi a baj! Semmi - nyugtattam meg. - Csak rossz napom volt. Nem történt semmi

világrengető. Egyszerűen csak nem vagyok ma bulizós hangulatban. Erre csend lett a vonal másik végén, majd Casey kisvártatva ismét megszólalt: -

Bianca, ugye tudod, hogy bármit elmondhatsz nekem? Tudod, hogy itt

vagyok, ha el akarsz mesélni valamit. Ne fojtsd magadba az érzéseidet! Nem tesz jót. -

Casey, semmi ba... Semmi bajod - vágott közbe. - Igen, tudom. Csak azt mondom, hogy

ha történt valami, akkor velem megbeszélheted.

- Tudom - motyogtam. Bűntudatom volt, hogy ennyire felzaklattam a barátnőmet egy ilyen semmiség miatt. Rossz szokásom, hogy magamba fojtom az érzéseimet, és ezzel Casey is tisztában van. Csak próbál odafigyelni rám. Mindig próbál rávenni, hogy megosszam vele a problémáimat, nehogy később kiboruljak. Idegesítő a dolog, de maga a tudat, hogy valakinek fontos vagyok... az azért jólesett. Úgyhogy nem idegesítettem fel magamat a faggatózás miatt. - Tudom, Casey. De tényleg semmi bajom. Csak... megtudtam. hogy Tobynak barátnője van, és egy kicsit szomorú vagyok. Ennyi az egész. -

Ó, B! - sóhajtott fel Casey. - Mekkora szívás... Sajnálom. Talán, ha eljössz

velünk, akkor Jess és én fel tudunk vidítani. Dupla adag, fagyi, meg ilyesmi. Röviden felnevettem. -

Köszi, de inkább nem. Azt hiszem, ma itthon maradok.

Leraktam a telefont, majd lementem a földszintre. Apa a vezeték nélküli telefonon beszélt a konyhában. Előbb hallottam meg, mint ahogy megpillantottam volna. Épp beleüvöltött a kagylóba. Megpillant az ajtóban; úgy gondoltam, hogy ha észrevesz, rögtön halkabbra fogja majd. Azt hittem, hogy valami telemarketinges ügynök épp megkapja a magáét Mike Pipertől, de aztán meghallottam a nevemet. - Gondolj bele, hogy mit teszel Biancával! - Apa harsánysága nem dühből fakadt, sokkal inkább könyörgésnek hatott. - Ez nem tesz jót egy tizenhét éves lánynak és az anyjának. Szüksége van rád, Gina. Szükségünk van rád. Döbbenten léptem vissza a nappaliba, amikor rájöttem, hogy anyámmal beszél. Hogy őszinte legyek, nem igazán tudtam mire vélni a dolgot. Mármint azt, amit mondott. Persze, hiányzott az anyukám. Jó lett volna, ha itthon van, de azért nem arról van szó, hogy nélküle életképtelenek vagyunk.

Anya motivációs előadásokat tart. Amikor még kicsi voltam, írt valami ösztönző, inspiráló könyvet az önbecsülés növeléséről. Nem sok példány fogyott belőle, de még mindig érkeztek felkérések főiskolákról, önsegítő csoportoktól, illetve ballagásokra is meghívták - az ország minden táját bejárta. Tekintve, hogy a könyv nem volt egy nagy durranás, anyát nem fizették agyon. Egy ideig csak a környéken vállalt munkát. Olyan felkérésekre mondott csak igent, ahonnan haza tudott vezetni, miután elmondta az embereknek, hogyan szeressék magukat. De miután a nagypapám tizenkét éves koromban meghalt, anya egy kicsit depressziós lett. Apa javasolta neki, hogy jó lenne, ha utazgatna egy kicsit. Hogy elszabaduljon innen. Amikor hazajött, másról sem beszélt, mint hogy mit látott és kikkel találkozott. Gondolom, ekkor alakult ki az utazási mániája. Merthogy az első „vakációt” követően anya mindenhonnan elfogadta a felkéréseket. Coloradóból és New Hampshire-ből is. Valódi turnékat szervezett. Csakhogy ez a mostani távollét régebb óta húzódott már, mint eddig bármelyik. Közel két hónapja nem láttuk, és már abban sem voltam biztos, hogy merre jár. Nyilván azért akadt ki apa ennyire, mert anya már olyan régóta nem jött haza. -

A fenébe is, Gina! Mi lenne, ha felnőnél végre, és hazajönnél? Mikor jössz

már vissza hozzánk... véglegesen? Szinte könnyek szöktek a szemembe, amikor meghallottam, hogy hogyan csuklik meg apa hangja az utolsó mondatnál. -

Gina - suttogta. - Szeretünk téged, Gina! Biancának és nekem is

hiányzol, és azt szeretnénk, ha hazajönnél! Nekisimultam az apát és engem elválasztó falnak, és az ajkamba haraptam. Jóságos ég, kezd az egész szánalmassá válni! Mégis, miért

nem kérvényezik már azt a kurva válást? Én vagyok az egyetlen, akinek feltűnt, hogy nem működik a házasságuk? Mégis, miért maradnak házasok, ha egyszer anya sosincs itt? - Gina - szólalt meg ismét apa, és attól féltem, hogy mindjárt elsírja magát. Aztán hallottam, hogy lerakja a telefont. Befejezték a beszélgetést. Vártam néhány percet, mielőtt beléptem volna a konyhába. -

Minden rendben, apu? Persze - felelte. Jóságos ég, milyen rosszul hazudik! - Semmi gond,

Méhecském. Épp anyáddal beszéltem, és... azt üzeni, hogy szeret.

-

Most épp hol van? Ööö... Orange County - felelte. - Épp Leah nénikédnél van, az egyik ottani

középiskolában tart előadást. Nem semmi, mi? Elmondhatod a barátaidnak, hogy anyukád épp a Narancsvidéken van. Szereted azt a sorozatot, nem?

-

De - helyeseltem. - Szerettem... de már néhány éve befejezték. Ó, hát... azt hiszem, le vagyok maradva egy kicsit, Méhecském. - Láttam,

amint apa szeme a konyhapulton heverő slusszkulcsra siklik, én pedig követtem a tekintetét. Észrevette, és még mielőtt megszólalhattam volna, elkapta a pillantását. - Mész ma valahova? -

Hát, mehetnék, de... - Megköszörültem a torkomat, mert nem tudtam,

hogyan fogalmazzam meg a következő mondatot. Nem sűrűn beszélgettünk apával. - Akár itthon is maradhatok. Szeretnéd, ha nem mennék sehova, és, mondjuk, tévéznénk, vagy valami? -

Jaj, ne, Méhecském! - nevetett fel nem túl meggyőzően. - Menj, érezd jól

magad a barátaiddal! Valószínűleg korán le fogok ma feküdni amúgy is. A szemébe nézve reménykedtem, hogy meggondolja magát. Mindig

nagyon megviselte, amikor összevesztek anyával. Aggódtam miatta, de nem igazán tudtam, hogyan hozzam szóba a dolgot. És valahol mélyen élt bennem egy aprócska félelem. Hülyeség, tényleg, de képtelen voltam elhessegetni a gondolatot. Apa az alkohol rabja volt. Mármint, még azelőtt felhagyott az ivással, mielőtt megszülettem volna, és azóta sem ivott egy kortyot sem... de néha, amikor kiakadt anyára, megijedtem. Attól, hogy esetleg fogja a kocsikulcsot, és elmegy valami piát venni, vagy ilyesmi. Persze, ahogy már mondtam, nevetséges az egész, de a félelmet nem lehet csak úgy kitörölni az ember szívéből. Apa elkapta a tekintetét, és kényelmetlenül fészkelődni kezdett. Megfordult, majd odasétált a mosogatóhoz, hogy elmossa a tányért, amiről épp az előbb evett spagettit. Legszívesebben odamentem volna, hogy elvegyem a tányért - a tárgyat-, ami csupán szánalmas próbálkozás volt a figyelem elterelésre -, és a földhöz vágjam. El akartam mondani, hogy milyen idiótán viselkednek anyával. Azt akartam, hogy apa felfogja, micsoda időpocsékolás, hogy ilyen hülye depressziós hullámai vannak, és az, hogy folyton veszekednek, és beismerje végre, hogy nem működik a kapcsolatuk. De természetesen ezt nem tehettem meg. -

Apu... - nyögtem ki végül.

Mosogatóronggyal a kezében odafordult hozzám, majd megrázta a fejét. -

Menj, és érezd jól magad! - biztatott. - Komolyan ezt szeretném.

Egyszer vagy fiatal. Vita lezárva. Apa így közölte azt, hogy szeretne egyedül lenni egy kicsit. -

Oké - válaszoltam. - Ha biztos vagy benne, akkor megyek,

felhívom Casey-t.

Felmentem a hálószobámba, majd felkaptam a mobilomat a komódról, és tárcsáztam legjobb barátnőm számát. Két csörgés után felvette. -

Szia, Casey! Meggondoltam magam a Fészekkel kapcsolatban... és... ööö...

mit szólnál, ha ott aludnék nálatok? Majd később elmondom, de... most nem szeretnék itthon lenni. Újrahajtogattam a padlón heverő tiszta ruhákat, mielőtt elmentem otthonról, de most nem nyugtatott meg annyira ez a tevékenység, mint máskor szokott.

3. FEJEZET ÖLTS NEKEM MÉG EGYET,

a

-T

JOE! - löktem oda az üres poharat

pultosnak, aki könnyedén elkapta azt. -

Elég volt ennyi, Bianca! -

De ez csak Cherry Coke! - forgattam a szememet. Ami épp olyan veszélyes lehet, mint a whisky. - A poharat lerakta a bárpult

mögötti részre. - Nincs több. Később még hálás leszel érte. A koffein okozta fejfájás borzalmas, meg egyébként is tudom, milyenek vagytok ti, lányok. Ha felszedsz pár kilót, rögtön én leszek a hibás. -

Persze.

Na és akkor mi van, ha többet nyomok majd? Már így is én vagyok a Duff, és az egyetlen srácnak, akit szerettem volna lenyűgözni, komoly kapcsolata van. Akár harminc kilót is felszedhetnék, akkor se lenne rosszabb.

-

Bocsi, Bianca - indult meg Joe a pult másik vége felé, ahol Angela és

legjobb barátnője, Vikki arra vártak, hogy rendelhessenek. Ujjaimmal a fából készült bárpulton doboltam, és a gondolataim elkalandoztak, messze a zenétől és a villogó fényektől. Miért nem ragaszkodtam hozzá, hogy otthon maradjak apával? Miért nem vettem rá, hogy elmondja, mi bántja? Folyton őt láttam magam előtt, amint otthon szenved... egyes egyedül. De hát így szoktunk mi, Piperék megbirkózni a stresszel. Egyedül. De miért van ez így? Miért okoz nehézséget az, hogy megnyíljunk egymás előtt? Miért nem képes apa beismerni, hogy gondjaik vannak anyával? Én pedig miért nem tudom a szemébe mondani az igazságot? -

Hali, Duffy!

Miért kell ennek a baromnak mellém ülnie? -

Menj innen, Wesley! - morogtam, miközben nyughatatlanul mozgó

ujjaimat bámultam. -

Nem lehet - vágta rá. - Tudod, Duffy, nem szokásom feladni.

Mindenképpen össze akarok jönni az egyik barátnőddel - leginkább azzal, amelyiknek olyan fantasztikus dudái vannak. -

Akkor menj, és beszélgess vele! - javasoltam. Megtenném, de Wesley Rush nem fut a lányok után. Ők futnak utánam -

vigyorgott rám. - Semmi gáz. Nemsokára úgyis itt lesz, és könyörögni fog, hogy fektessem meg. Az, hogy veled beszélgetek, szimplán csak felgyorsítja a folyamatot. Addig is abban a megtiszteltetésben van részed, hogy élvezheted a társaságomat. Micsoda szerencse, hogy ma nincs nálad semmiféle ital! Elkezdett nevetni, ám hirtelen elhallgatott. Magamon éreztem a tekintetét, de nem néztem fel. -

Jól vagy? Most nem tűnsz olyan agresszívnek, mint általában.

-

Hagyj békén, Wesley! Komolyan mondom.

-

Mi a baj?

-

Menj innen!

Muszáj volt valahogyan levezetnem a felgyülemlett feszültséget. Képtelen lettem volna addig várni, amíg Casey-vel hazaérünk, és kiönthetem neki a lelkemet. Azonnal ki kellett adnom magamból. De nem akartam elsírni magamat a fél iskola előtt, és a világ minden kincséért sem fogom megvitatni az ügyet Joe-val vagy a mellettem ülő seggfejjel, ha pedig megütök valakit, akkor én fogom megszívni a végén. Nem láttam semmiféle kiutat, viszont úgy éreztem, hogy mindjárt felrobbanok, ha nem történik hamarosan valami. Anya Kaliforniában volt. Apa épp fuldoklott a nyomorában.

Én pedig túl gyáva voltam ahhoz, hogy bármit is tegyek ez ügyben. -

Valami biztosan nincs rendben - faggatott tovább Wesley. - Olyan

vagy, mint aki mindjárt elsírja magát. Egyik kezét a vállamra tette, majd kényszerített, hogy felé forduljak és ránézzek. -

Bianca?

És ekkor egy igazán elbaszott dolgot csináltam. Az egyetlen ment-ségem az, hogy hihetetlen nagy nyomás volt rajtam, és ez megoldásnak tűnt. Szükségem volt valamire, ami eltereli a figyelmemet - el a szüleim drámájáról -, akár csak egy pillanatra is. És amikor észrevettem ezt a lehetőséget, nem gondolkoztam azon, hogy vajon mennyire fogom majd bánni később. A lehetőség ott üldögélt mellettem a bárszéken, én pedig rávetettem magamat. Szó szerint. Megcsókoltam Wesley Rusht. Az egyik pillanatban kezét a vállamon pihentette, és szürke tekintete a változatosság kedvéért az arcomat pásztázta, a következőben pedig az övéhez nyomtam a számat. Csókom heves volt az elfojtott érzelmektől, ő pedig megfeszült, mintha megdermesztette volna a sokk. Azonban mindez nem tartott sokáig. Egy pillanattal később már viszonozta is az agressziómat, és keze utat talált az oldalamhoz, hogy magához húzzon. Olyan volt, mintha csatát vívtunk volna az ajkainkkal. Sokkal erősebben markoltam göndör hajába, mint kellett volna, ő pedig a derekamba mélyesztette az ujjait. Sokkal hatásosabb volt a dolog, mintha megütöttem volna valakit. Nemcsak a kínzó feszültséget vezettem le, hanem tökéletes fi-gyelemelterelésnek is bizonyult. Úgy értem, elég nehéz apukádra gondolni, miközben épp smárolsz valakivel. És bármilyen nyugtalanítóan hangzik is, Wesley tényleg nagyon jól csókolt. Felém hajolt, én pedig olyan hevesen húztam magam felé, hogy

majdnem leesett a székéről. Abban a pillanatban mintha nem tudtunk volna elég közel kerülni egymáshoz. Úgy tűnt, mintha székeink kilométerekre lennének egymástól. Minden gondolat kiröppent a fejemből, és csupán a fizikai sík létezett számomra. Az érzelmek eltűntek. Nem volt semmi más, csak a testünk; csatározó ajkaink pedig mintha a világegyetem középpontjává váltak volna. Micsoda áldás volt! Olyan csodálatosan éreztem magamat gondolatok nélkül. Semmi! Semmi... egészen addig, amíg Wesley el nem cseszte. Felfelé csúsztatta a kezét a csípőmről, végigsimított a felsőtestemen, majd pont a mellemen állt meg. Minden visszaözönlött belém, és hirtelen nagyon is tisztában voltam azzal, hogy kivel csókolózom éppen. Visszakaptam kezemet a hajától, és olyan erősen ellöktem magamtól, amennyire csak tudtam. Düh - újonnan született, perzselő düh - ömlött végig rajtam, és teljesen átvette az egy perccel azelőtt érzett aggodalom helyét. Leeresztette a kezét, miközben elhúzódott, és az egyik mancsa pont a térdemen landolt. Döbbentnek tűnt, ám kifejezetten elégedettnek. -

Hűha, Duffy, ez aztán...

És ekkor pofon vágtam. Olyan erősen, hogy fájt a tenyerem ott, ahol az arcához ért. Az arcához kapta a térdemen pihenő kezét. -

Mi a fene volt ez? - követelt magyarázatot. - Miért csináltad?

-

Rohadék! - kiáltottam.

Leugrottam a székről, majd a táncparkettre rohantam. Nem szívesen ismertem volna be, de sokkal dühösebb voltam saját magamra, mint Wesley-re.

4. FEJEZET

C

ASEY HATALMAS FRANCIAÁGYA

leírhatatlanul meleg volt, a párnák

selymesek, én pedig azt kívántam, bárcsak belesüppedhetnék a pihe-

puha matracba, hogy ott töltsem életem hátralévő részét. Mindennek ellenére képtelen voltam elaludni. Csak forgolódtam az ágy számomra kiutalt felén, és igyekeztem nem felébreszteni Casey-t. Bárányokat számoltam. Megpróbáltam ellazítani a testem minden egyes porcikáját, a nagylábujjamtól a fejem búbjáig. Még Mr. Chaucer egyik dögunalmas, közpolitikáról szóló óráját is felidéztem. De csak nem jött álom a szememre. Ismét magamba fojtottam a gondolataimat, ám a dolognak ezúttal semmi köze nem volt apához. Azt már kiadtam magamból, miután kitettük Jessicát hazafelé menet. -

Aggódom apa miatt - kezdtem bele. Megvártam, amíg Jessica

kiszáll az autóból. Tudtam, hogy úgysem értené meg. Jessica egy boldog, normális, két szülőből álló családban nőtt fel. Casey azonban végignézte, amint a szülei házassága darabokra hullik. - Mintha nem látná, mi történik. Mármint, nem teljesen egyértelmű, hogy nem működik a házasságuk? Nem lenne jobb, ha beadnák azt a kurva válókeresetet, aztán kész?

-

Ne mondd ezt, B! - figyelmeztetett barátnőm. - Komolyan, még csak ne is

gondolj erre! Megvontam a vállamat. -

Majd megoldódik - szorította meg a kezemet Casey, miközben a házuk felé

száguldottunk. Még nem esett a hó, de egyre több felhő kúszott a sötét égen világító csillagok elé. - Hazajön majd, megbeszélik a dolgokat, aztán jöhet a békülős szex...

-

Jézusom! Fúj már, Casey! ...és minden visszatér a rendes kerékvágásba. - Elhallgatott, miközben

rákanyarodtam a felhajtójukra. - Addig is, itt vagyok neked én. Ha beszélni szeretnél róla, tudod, hogy szívesen meghallgatlak. -

Persze, tudom.

Ugyanaz a „Casey-majd-megoldja"-beszéd volt, amit már tizenkét éve hallgattam, ha a legapróbb probléma felütötte a fejét az életemben. Nem mintha szükségem lett volna rá, most komolyan. Őszintén szólva, nem sokszor jutott eszembe apa azóta, hogy eljöttünk a Fészekből. Az a feszültség elpárolgott, amikor megcsókoltam Wesley-t. És éppen ez volt az, ami nem hagyott nyugodni. Folyamatosan arra gondoltam, amit a Fészekben tettem. Bizsergett a bőröm. A szám mintha nem a sajátom lett volna. Arról nem is beszélve, hogy nem számít, hányszor mostam meg a fogamat Casey fürdőszobájában (fél óra után bekopogott, hogy megkérdezze, minden rendben van-e), még mindig éreztem annak az undorító, nőcsábász senkiházinak az ízét. Fúj! A legrosszabb persze az volt, hogy tudtam, az én hibám az egész. Én csókoltam meg őt. Igen, tapogatni kezdett, de hát mit vártam? Wesley Rush nem arról híres, hogy milyen finom úriember. Lehet, hogy szemétládaként viselkedett, de akkor is az én hibám, ami történt. És ezt nagyon is nehezemre esett megemészteni. -

Casey - suttogtam. Oké, nem valami szép tőlem, hogy hajnali háromkor

felébresztem, de ő mondogatja mindig, hogy mondjam el, mi bánt, öntsem ki a lelkemet, meg ilyenek. - Hé, Casey! -

Hmm?

-

Ébren vagy?

-

Mmm-mmm.

-

Ha elmondok valamit, akkor megesküszöl, hogy nem adod

tovább? - kérdeztem. - És megígéred, hogy nem akadsz ki?

-

Hát persze, B - motyogta. - Mi van?

-

Megcsókoltam ma valakit - vallottam be.

-

Jó neked. Feküdj vissza!

Vettem egy mély levegőt. -

Wesley volt az... Wesley Rush.

Casey olyan hirtelen ült fel, mintha megnyomtak volna rajta egy gombot. -

Azta! - Megrázta a fejét, majd dörgölni kezdte tágra nyílt,

mogyoróbarna szemét. - Oké, most már felébredtem. Odafordult hozzám. Rövid, szőke haja a szélrózsa minden irányába ágaskodott. Jóságos ég, mégis hogy lehet, hogy még így is jól néz ki? -

Uramisten! Mi történt? Azt hittem, utálod! Utálom is. Mindig is utálni fogom. Hülyeség volt, gyerekes, bele se

gondoltam, hogy mekkora... hülyeséget cselekszem. - Felültem az ágyban, és átkaroltam a térdemet. - Mocskosnak érzem magamat. -

A mocskos akár jó móka is lehet. Casey! Bocsi, B, de tényleg nem értem, mi a gond - közölte. - Wesley szexi.

Gazdag. Valószínűleg fantasztikusan csókol. Így van? Mármint, amikor csak meglátom a száját, rögtön arra gondolok, hogy... -

Casey! - kaptam a fülemhez a kezemet. - Elég! Egyáltalán nem

vagyok büszke erre. Ki voltam bukva, ő meg ott volt, és én csak... Istenem, el sem hiszem, hogy ezt tettem! Szerinted ribancként viselkedtem?

-

Azért, mert megcsókoltad Wesley-t? Nem hinném.

-

Mit csináljak, Casey?

-

Csókold meg újra!

Jeges pillantást lövelltem felé, mielőtt visszahanyatlottam az ágyra. Oldalra fordultam, és a hátamat mutattam neki.

-

Hagyjuk - morogtam. - Meg se kellett volna említenem. Jaj, B, ne legyél már ilyen! - engesztelt. - Ne haragudj, de tényleg úgy

gondolom, hogy nézhetnéd a jó oldalát is a dolgoknak egyszer az életben. Nem jártál senkivel sem, mióta... Elhallgatott. Mindketten tudtuk, hogy kiről is van szó. - Mindegy, épp ideje, hogy belevesd magadat az életbe! Joe-n kívül egy pasival sem szoktál dumálni, ő meg egyébként is túl öreg hozzád. És már tudjuk, hogy Toby nem pálya, úgyhogy mi van akkor, ha összejössz Wesleyvel? Belehalnál? -

Nem fogok vele összejönni - sziszegtem. - Wesley Rush nem jön össze

senkivel, ő csak dugni szokott - méghozzá bárkivel, ami azt illeti. Csak megcsókoltam, és akkora baromság volt... baromság, baromság, baromság! Hatalmas hibát követtem el. Casey visszakucorodott a saját térfelére. -

Mindig is tudtam, hogy még te sem tudsz neki örökké ellenállni.

-

Hogy mondod? - kérdeztem feléje fordulva, hogy rámeredhessek. -

Semmiféle gondot nem okoz az ellenállás, köszönöm szépen. És tudod, mit? Nincs is minek ellenállni. Undorítónak tartom. A ma esti dolog csak egy kis botlás volt, és soha többé nem ismétlődik meg! -

Soha ne mondd, hogy soha, B!

Néhány pillanat múlva már ismét hortyogott. Pár percig még puffogtam magamban, aztán én is elaludtam mindeközben végig Casey-t és Wesley-t átkoztam. Fura módon ennek sikerült megnyugtatnia.

Apa is épp akkor ért haza a munkahelyéről (a Tech Plusból, ami a Best Buy itteni koppintása), amikor másnap délután átléptem a küszöböt. Kiráztam a frissen hullott havat a hajamból. Mégsem lett akkora vihar, mint amilyet az időjárásjelentésben jósoltak, de azért még mindig

havazott. A nap is fényesen sütött közben, úgyhogy estére a jelenlegi, minimális hótakaró is el fog olvadni. Levettem a kabátomat, majd odapillantottam apára. A kanapén ült, és épp a Hamilton Journalt olvasgatta; bal kezében egy bögre forró kávét szorongatott. Felnézett, amikor meghallotta a neszezésemet. -

Szia, Méhecském! - köszönt, majd lerakta a kávésbögrét a

dohányzóasztalra. - Jól érezted magad Casey-vel és Jessicával? -

Aha - feleltem. - Milyen volt bent? Forgalmas - sóhajtott fel. - Tudod, hányán kaptak ebben a városban

laptopot karácsonyra? Nyilván nem, úgyhogy hadd világosítsalak fel; rengetegen. És vajon hányról derült ki, hogy rossz? -

Rengetegről? Talált, süllyedt. - Apa megrázta a fejét, majd elkezdte összehajtani a

kezében tartott újságot. - Ha nincs pénze az embernek egy jó laptopra, akkor minek vesz bármit is? Inkább rakja félre, és vegyen később egy jobbat. A végén úgyis az lesz, hogy elmegy egy csomó pénz a szervizelésre. Ezt jól jegyezd meg, Méhecském! Ha van legalább egyetlen dolog, amit megtaníthatok neked ebben az életben, akkor ez legyen az.

-

Hát persze, apu.

Hirtelen idiótának éreztem magamat. Miért borultam ki úgy tegnap este? Sok hűhó semmiért. Mármint, oké, a szüleim házassága nem tökéletes, de valószínűleg Casey-nek lesz igaza, és majd megoldják. Apa nem volt depressziós vagy szomorú, sőt, még csak a közelében sem volt annak, hogy a pohár fenekére nézzen. Ennek ellenére tudtam, hogy nagyon megviseli az, hogy anya nincs itt. Talán megpróbálhatnám elviselhetőbbé tenni a helyzetet. Tudtam, hogy mostanában egy kicsit magányos, és hogy ez részben az én hibám is. -

Van kedved tévézni? - kérdeztem. - Nincs sok házim holnapra,

úgyhogy ráér, meg tudom csinálni később is. -

Jól hangzik - válaszolta apa. Elmarta a távirányítót a mellettünk

álló asztalkáról. - Épp ismétlik a Perry Masont3. -

Ööö ...jól van - fintorogtam. Csak viccelek, Méhecském - nevetett fel, majd elkezdte váltogatni a

csatornákat. - Nem tennék veled ilyet. Lássuk csak! Ó, nézd! Épp Családi kötelékek-maraton van a TV Landen! Imádtad ezt a sorozatot kiskorodban. Amikor négyéves voltál, együtt néztük az ismétléseket. -

Emlékszem - telepedtem oda apa mellé a kanapéra. - Azt mondtam, hogy

Ifjú Republikánus akarok lenni, mert tetszett Michael J. Fox. Apa felhorkantott, majd megigazította vastag keretes szemüvegét. -

Az meg sem történt! Az én Méhecském már liberális gondolkodású. -

Átvetette a karját fölöttem, majd magához ölelt. Én pedig tudtam, hogy apának éppen erre van szüksége. Ami azt illeti, talán mindkettőnkre ráfért. Egy kis együtt töltött idő után máris nem tűnik majd olyan üresnek a ház. Persze, szeretem a csendet, de azért jóból is megárt a sok. - Mit szólsz, megnézzünk pár részt? -

Oké, apu - mosolyodtam el.

Körülbelül az első rész felénél különös felismerésben volt részem. Na, szóval, amikor gyerek voltam, teljesen odáig voltam Alex. P. Keatonért (Michael J. Fox szuperrepublikánus karaktere a Családi kötelékekben), és most, tizenkét évvel később, fülig megkedveltem Toby Tuckert, egy Ifjú Demokratát. Bejönnek nekem a politikusok, vagy mi? Talán az van megírva számomra, hogy egy szenátor felesége legyek... esetleg én leszek a First Lady. Áh! A politikusok nem vesznek el Duffokat. Azok nem mutatnak elég jól a vitaesteken. Meg amúgy sem vagyok az a férjhez menős típus. 3

Amerikai jogi drámasorozat. Kilenc évadot élt meg, 1957-től 1966-ig volt műsoron.

Nagyobb a valószínűsége, hogy én leszek a következő Monica Lewinsky. Majd én odafigyelek, hogy elégessek mindenféle... ööö... terhelő bizonyítékként szolgáló ruhadarabot. Hé, ami azt illeti, ahhoz képest, hogy öreg, Obama egészen szexi. Talán nála van esélyem. Az ajkamba haraptam, miközben apa felnevetett az egyik vicces jeleneten. Hogy lehet, hogy még a Családi kötelékek is ezt a szót juttatja eszembe? Duff. Istenem, képtelen vagyok kiverni Wesley-t meg a rohadt skatulyázgatását a fejemből. Még itthon is kísértett ez a szó. Közelebb húzódtam Apához, és igyekeztem a sorozatra figyelni. Megpróbáltam elfelejteni azt a nyavalyás csókot is, illetve azt, hogy milyen idiótán viselkedtem. Próbálkoztam, próbálkoztam és próbálkoztam. Természetesen nulla eredménnyel.

5. FEJEZET

A

MIKOR ÓVODÁS VOLTAM,

borzalmas trauma ért a mászókán. Épp

félúton voltam, függeszkedve haladtam előre, a lábaim a levegőben

lógtak, amikor hirtelen izzadni kezdett a tenyerem, és megcsúsztam. Úgy éreztem, mintha több kilométernyit zuhannék lefelé, mire végül földet értem. Az összes többi ötéves rajtam és a lehorzsolt, vérző térdemen nevetett - egy embert kivéve. Casey Blithe kilépett az engem bámuló nagycsoportosok gyűrűjéből, majd megállt előttem. Már akkor észrevettem, milyen gyönyörű. Szőke haj, mogyoróbarna szem, rózsás arc... róla mintázhatták volna a tökéletes ötéves szobrát. Akár szépségversenyeken is indulhatott volna. -

Jól vagy? - kérdezte.

-

Semmi bajom - szipogtam krokodilkönnyeimen át.

Nem tudtam eldönteni, hogy a fájó térdem, vagy pedig a rajtam nevető osztálytársaim miatt sírok-e. -

Dehogynem. Vérzik a térded. Hadd segítsek!

Kinyújtotta a kezét, majd felhúzott. Aztán hátrafordult, és ráordított az összes olyan gyerekre, aki kinevetett. Ezt követően gyakorlatilag személyi testőrömmé nevezte ki magát: sosem veszített szem elől, és nem hagyta, hogy bajba keveredjek. Attól a pillanattól kezdve legjobb barátnők voltunk. Ez persze még azelőtt volt, hogy a népszerűség és a Duff-lét belekeveredett volna a történetbe. Casey magas (majdnem 185 centi - egy igazi amazon!), vékony és gyönyörű lánnyá cseperedett. Én pedig... hát, nagyjából mindennek az ellentéte lettem. Ha külön látnak bennünket, soha senkinek eszébe nem jutna, hogy jóban vagyunk. Senki sem találná ki, hogy a bálkirálynő a sarokban ülő duci, átlagos barna

hajú lánnyal van együtt. Ennek ellenére a legjobb barátnők vagyunk. Casey-re mindig számíthatok. A gimi első évében is mellettem állt, amikor először tört össze a szívem - és ha van bármiféle beleszólásom a dologba, akkor az volt az utolsó alkalom is. Nem hagyta, hogy bezárkózzam, vagy hogy megfojtson a saját nyomorom. Annak ellenére, hogy könnyedén találhatott volna magának csinosabb, menőbb és népszerűbb barátnőket, Casey mellettem maradt. Úgyhogy amikor arra kért, hogy vigyem haza szerdán a pomponlányedzésről, akkor igent mondtam. Azok után, amit az elmúlt tizenkét évben tett értem, az a legkevesebb, hogy néha-néha hazaviszem, A menzán üldögéltem, próbáltam befejezni a matekházimat, ám végül csak a rikító kék- és narancsszínben pompázó falat bámultam (nyilván erős droghatás alatt állhatott az, aki kiválasztotta az iskolaépület színeit). Épp belekezdtem az örök kérdés megfogalmazásába - mégis, mikor fogom én ezt használni a való életben? -, amikor hirtelen valaki a vállamra tette a kezét. Megéreztem a bizsergést, és azonnal tudtam, hogy ki áll mögöttem. Csodás! Kibaszottul csodás! Kirántottam a vállamat Wesley keze alól, és megpördültem, hogy a szemébe nézhessek. Úgy markoltam meg a ceruzámat, mintha darts lenne, és az ádámcsutkája felé irányítottam a hegyét. A szeme sem rezdült. Tettetett kíváncsisággal pillantott végig szürke tekintetével a ceruzán, miközben így szólt: -

Érdekes. Minden fiút így köszöntesz, akit kedvelsz?

-

Nem kedvellek.

-

Ez azt akarja jelenteni, hogy szeretsz?

Gyűlöltem azt, ahogy beszélt: bársonyos, magabiztos volt a hangja. Sok lány szexinek tartotta, ám valójában olyan volt, mintha zaklatta volna

az embert. Egyszerűen sütött róla, hogy rád fogja vetni magát, ha randizol vele. Fúj már! -

Azt akarja jelenteni, hogy utállak - csattantam fel. - És ha nem hagysz

végre békén, akkor kurvára jelenteni fogom, hogy szexuálisan zaklatsz!

-

Nem lenne könnyű dolgod - gondolkodott el Wesley. Kikapta a kezemből a

ceruzát, majd forgatni kezdte az ujjai között. - Főleg akkor, ha figyelembe vesszük, hogy te csókoltál meg engem. Ami azt illeti, én vagyok az, aki feljelenthetne téged zaklatásért. Csikorgatni kezdtem a fogamat, mivel még mindig elöntött a düh, ha eszembe jutott a dolog. Végül arra sem vettem a fáradságot, hogy közöljem vele, hogy nem úgy tűnt, mintha nagyon ellenére lenne a dolog. -

Add vissza a ceruzámat! - morogtam. Nem is tudom - válaszolta. - Esetedben ezt akár fegyvernek is nevezhetjük

a Cherry Coke-os pohárral egyetemben. Érdekes választás, amúgy. Mindig azt hittem, hogy inkább a Sprite-ot kedveled. Tudod, az olyan unalmas. Rámeredtem, abban reménykedve, hogy hamarosan spontán öngyulladásnak lehetek tanúja, majd végül felkaptam a könyveimet és a füzeteimet az asztalról. Rá akartam taposni a lábára, ám kivédte a támadást, majd nézte, amint végigvonulok a folyosón. Már félúton voltam a tornaterem felé, ahol Caseynek, a pomponlányok csapatkapitányának épp be kellett volna fejeznie az edzést, amikor Wesley utolért. -

Ugyan már, Duffy! Hiszen csak vicceltem. Mosolyogj!

-

Nem volt vicces.

-

Akkor csiszolnod kéne a humorérzékeden egy kicsit - vetette fel. -

A legtöbb lány odáig van a poénjaimért. -

Csakhogy nekik olyan alacsony az IQ-szintjük, hogy jó, hogy hasra nem

esel benne.

Felnevetett. Úgy tűnik, én tényleg vicces vagyok. -

Hm, nem mesélted el végül, hogy

miért voltál olyan feldúlt a múltkor - szólalt meg ismét. - Túlságosan el voltál foglalva azzal, hogy lenyomd a nyelvedet a torkomon. Szóval, mi volt a baj? -

Semmi köz... - kezdtem bele a válaszba, majd hirtelen elhallgattam. - Hé!

Én nem is... nem volt semmiféle nyelv! Elöntött a düh, amikor megláttam a Wesley arcára kiülő kaján vigyort. -

Te rohadék! Takarodj innen! Istenem, miért követsz mindenhova? Azt

hittem, hogy Wesley Rush nem fut a lányok után. Nem arról volt szó, hogy a lányok futnak utánad? -

Pontosan így van. Wesley Rush nem fut a lányok után, és én nem

is futok utánad - jelentette ki. - A húgomra várok éppen. Javítódolgozatot ír Mr. Rollinsnál. Csak megláttalak a menzán, és gondoltam... -

Mire gondoltál? Hogy kínzol még egy kicsit? - szorítottam ökölbe a

kezemet. - Hagyjál már békén! Már így is sikerült nyomorúságossá tenned az életemet. -

Azt mégis hogyan? - kérdezte, és hangjában enyhe döbbenetét

véltem felfedezni. Nem válaszoltam. Nem akartam megadni neki azt az örömet, hogy tudja, milyen hatással van rám a Duff szó. Túlságosan is élvezné. Helyette inkább olyan gyorsan iramodtam el a tornaterem felé, ahogyan csak a lábam bírta. Ezúttal nem követett - hála a jó égnek! Beviharzottam a kéknarancssárga tornaterembe (Ó, istenem! Harsány színek. Szinte éreztem a közelgő fejfájást...), és leültem az ajtóhoz legközelebb eső lelátóra.

-

Nagyszerű volt, lányok! - kiáltotta Casey a tornaterem másik végében. -

Oké, szóval a következő kosármeccs pénteken lesz. Gya-koroljátok a koreográfiát, és Vikki, igyekezz, hogy menjen a magasra

rúgás! Minden világos? A Csontkollektíva egy emberként helyeselt. -

Szuper - folytatta Casey. - Holnap találkozunk. Hajrá Párducok! Hajrá Párducok! - visszhangozta a többi pomponlány, miközben

szétszéledtek. Többségük az öltözők felé vette az irányt, néhányuk pedig izgatott csevegésbe mélyülve az ajtó felé tartott. Casey odaszaladt hozzám. -

Szia, B! - köszönt. - Bocsi, egy kicsit elhúzódott a dolog. Átöltözöm,

mielőtt elindulunk, jó? Kicsit büdinek érzem magamat. -

Ahogy gondolod - motyogtam.

-

Mi a baj? - kérdezte gyanakodva.

-

Semmi, Casey. Menj átöltözni!

-

Bianca, látom, hogy...

-

Nem akarok beszélni róla.

Nem akartam megint felhozni a Wesley-dolgot. Valószínűleg most is ugyanúgy a védelmébe venné, mint a múltkor. -

Semmi bajom, jó? - szólaltam meg ismét, ezúttal már gyengédebb

hangon. - Hosszú napom volt. Fáj a fejem. Casey még mindig szkeptikusnak tűnt, amikor - már egy kicsit kevesebb lelkesedéssel - elindult az öltöző felé. Fantasztikus! Úgy éreztem magam, mint valami hülye picsa. Csak meg akart bizonyosodni róla, hogy semmi bajom, én pedig leráztam őt. Nem kellett volna épp rajta kitöltenem a Wesley miatt érzett dühömet, még akkor sem, ha Casey úgy gondolja, hogy ő a kibaszott szőke herceg. De amikor a barátnőm pulóvert és farmert húzva visszatért az öltözőből, ismét ugyanolyan jókedvű volt, mint máskor. Vállára vette a táskáját, és odasétált a lelátóhoz, ahol ültem. Tökéletes, gyönyörű arcán mosoly ült.

-

Néha egyszerűen alig hiszem el azt a sok állatságot, amit az

öltözőben hallok - jelentette ki. - Kész vagy, B? -

Persze.

Összeszedtem a könyveimet, és elindultam a tornaterem ajtaja felé. Reméltem, hogy Wesley nem ólálkodik a folyosón. Casey

nyilván

észrevette

az

idegességemet.

Arcára

feszült,

aggodalmas kifejezés ült ki, ám nem hozta fel még egyszer a témát. Ehelyett inkább így szólt: -

Na, szóval, Vikkiről most már tényleg mindenki azt fogja gondolni, hogy

egy ribanc. -

Ez már most is így van. Hát, ja - ismerte el Casey -, de ennél már csak rosszabb lesz. Azzal a

harmadikos focistával jár, tudod, azzal a hogyishívjákkal, de azt mondta valami srácnak az Oak Hill gimiből, hogy vele megy a Kosarasbálba. Tényleg nem értem, miért csinálja ezt saját magával. Te, Jess meg én első sorból nézhetjük majd, amikor kitör a botrány. Jut eszembe, mit veszel fel a bálba?

-

Semmit. Szexi, de kétlem, hogy meztelenül beengednének, B - felelte, miközben

átvágtunk a menzai asztalok alkotta útvesztőn a parkoló felé. -

Nem úgy értem. Jessicával nem megyünk a bálba - magyaráztam.

-

Dehogynem jöttök! - tiltakozott Casey. Megráztam a fejemet.

-

Jessica szobafogságot kapott. Megígértem neki, hogy átmegyek,

és csajos filmeket fogunk nézni. Casey arcára kiült a döbbenet, miközben kinyomakodtunk a kékre festett ajtón, és kiléptünk a diákok számára fenntartott, jeges parkolóba. -

Mi van? De hát Jess imádja a Kosarasbált! Kábé az a kedvence a Végzősök

bálja meg a Focisbál után.

Rosszkedvem ellenére elmosolyodtam. -

Kihagytad a Sadie Hawkinst.

-

Miért nem tudtam erről? Mindjárt itt a bál. Miért nem mondtátok?

-

Bocsi - vontam meg a vállamat. - Eszembe sem jutott. Jessica meg nyilván

még mindig agonizál. Lehet, hogy nem akart arról beszélni, hogy nem engedik el. -

De... akkor mégis kivel megyek majd? Ööö... esetleg egy fiúval - vetettem fel. - Casey, ne csinálj úgy,

mintha olyan nehezen találnál magadnak partnert! Előhalásztam a kulcsomat a farzsebemből, majd kinyitottam a Satum ajtaját.

-

Hogyne, mert szerinted ki akarna Bigfoottal menni a bálba? Nem vagy olyan, mint a Nagylábú! Arról nem is beszélve - folytatta, figyelmen kívül hagyva a reakciómat -,

hogy jobban érzem magam veletek. - Bemászott az anyósülésre, majd maga köré tekerte a pokrócot, amit néhány nappal ezelőtt Jessica használt, - Basszus, B! Most már tényleg megjavíttathatnád ezt a kurva fűtést!

-

Te meg szerezhetnél magadnak egy saját kocsit! Jól van, térjünk vissza a bálra - váltott témát Casey. - Ha ti nem mentek,

akkor mi lenne, ha én is veletek moziznék? Tarthatnánk csajos estét. Nem is emlékszem, mikor volt az utolsó pizsamapartink. Ugyan borzalmas hangulatban voltam, ez mégis mosolyt csalt az arcomra. Caseynek igaza volt. Ezer éve nem szerveztünk már közös filmezést, és tényleg jó lenne együtt lenni egy kicsit a szerelmi drámák meg a hangos tuc-tuc zene nélkül. Talán végre jól fogom érezni magamat péntek este. A rádió hangerőszabályozója felé nyúlva megszólaltam:

-

Jövő hét pénteken. Megbeszéltük.

6. FEJEZET

A

MIKOR VÉGRE ELÉRKEZETT

a csajos esténk péntekje, már nagyon

vágytam egy kellemes, nyugodt estére, amit a barátnőim társaságában

tölthetek - a csodálatosan skót James McAvoyról nem is beszélve. Begyömöszöltem a táskámba a Jane Austen magánélete DVD-t, amit Jessicától kaptam karácsonyra, egy szinte új pizsama (igen, meztelenül szoktam aludni otthon - na és akkor mi van?) és a fogkefém társaságában. Casey gondoskodik a pattogatott kukoricáról, Jessica pedig egy nagy adag csokifagyit ígért. Mintha nem lenne már így is elég nagy a seggem. De olyan, hogy tökéletes nap, nem létezik, természetesen. Az irodalomtanárom, Mrs. Perkins gondoskodott az aznapi negatívumról a negyedik órán. -

Ez hát A skarlát betű- mondta, miközben becsukta a könyvét. -

Élveztétek, gyerekek? Halk ellenkezést lehetett hallani a teremben, ám nem úgy tűnt, mintha Mrs. Perkins észrevette volna. -

Nos, mivel Hawthorne műve ilyen kiváló, és mondanivalója érthető a

jelenlegi társadalommal kapcsolatban is, szeretném, ha mindannyian írnátok egy házi dolgozatot a regényről. A tanárnő tudomást sem vett a hangos sóhajtásokról. -

A fogalmazás a könyv bármely részéről szólhat - egy szereplőről, egy

jelenetről, egy megjelenő motívumról -, de azt akarom, hogy jól átgondolt legyen a téma. Azt is megengedem, hogy párban dolgozzatok - hirtelen izgatott duruzsolás hallatszott mindenfelől -, de én jelölöm ki a párokat. És ezzel azonnal el is párolgott a diákok lelkesedése.

Tudtam, hogy ebből még gond lesz, amikor Mrs. Perkins előhúzta a névsort. Ez azt jelentette, hogy ábécésorrendben fogja beosztani az embereket, és mivel nem volt olyan diák, akinek a vezetékneve Q-val kezdődött volna, a partnerem nem más lesz, mint... -

Bianca Piper Wesley Rushsal fog dolgozni.

Bassza meg! Másfél hétig sikerült kerülnöm Wesley-t - azóta, hogy iskola után zaklatott -, de Mrs. Perkinsnek ezt is el kell csesznie. Felolvasta az utolsó néhány nevet is a listáról, majd így folytatta: -

A dolgozatok minimum öt oldal hosszúak legyenek - és ezt úgy értem,

hogy tizenkettes betűméret és dupla sorköz, Vikki. Ne próbálkozz még egyszer a múltkorival! - nevetett fel kedvesen. - Azt akarom, hogy együtt dolgozzatok. A páros mindkét tagjának hozzá kell tennie valamit a fogalmazáshoz. Csak kreatívan! Jó szórakozást! -

Kétlem, hogy jól szórakoznék majd - motyogtam Jessicának, aki

pont mellettem ült. -

Ó, szerintem igazán szerencsés vagy, Bianca - jelentette ki. - Odáig meg

vissza lennék, ha Wesley mellé osztottak volna be. De az én szívem Harrisoné. Akkora szemétség, hogy Casey lett a párja. Jessica odapillantott a Casey számára kijelölt asztalhoz, ami a terem másik végében állt. -

Valószínűleg láthatja majd a házukat, a hálószobáját, meg min-den.

Gondolod, hogy mond majd néhány jó szót az érdekemben, ha megkérem? Lehetne a kerítőnőm, vagy valami. Arra sem vettem a fáradságot, hogy válaszoljak neki. -

Pontosan egy hét múlva kell leadnotok a dolgozatot - harsogta túl Mrs.

Perkins a diákok csacsogását. - Úgyhogy legyetek olyan kedvesek, és álljatok neki már a hétvégén! Megszólalt a csengő, mire az egész osztály egy emberként felpattant.

Az aprócska Mrs. Perkins odébb húzódott, nehogy eltapossa őt az ajtó felé rohanó diáksereg. Jessica és én is csatlakoztunk az áradathoz, Casey pedig pont akkor ért minket utol, amikor kiléptünk a folyosóra. -

Ezt a baromságot! - sziszegte. - Írjak egy esszét a semmiről? Nem akarok

én témát választani! Ez az ő rohadt dolga! Mégis mi értelme az egész feladatnak, ha még csak azt sem tudja megmondani, hogy miről írjunk? Nevetséges! -

De Harrisonnal dolgozhatsz, és... Kérlek, Jess, ne kezdd már megint ezt a hülyeséget! - forgatta a szemét

Casey. - Fogadd el, hogy Harrison meleg! Esélyed sincs nála, vágod?

-

Nem lehetsz benne biztos! Akkor nem leszel a kerítőnőm? Találkozunk a menzán - szóltam közbe, miközben a szekrényem felé

fordultam. - Elő kell szednem egy-két dolgot. -

Okés! - Casey megragadta Jessica csuklóját, majd a másik folyosó irányába

húzta őt. - A csokiautomatánál találkozunk, B, jó? Gyere, Jess! Azzal magamra is hagytak a zsúfolt folyosón. Na jó, annyira talán azért mégsem volt zsúfolt. A Hamilton gimibe csak kábé négyszáz diák járt, de ahhoz képest, hogy ilyen alacsony volt ez a szám, mégis elég tömöttnek tűntek a folyosók aznap délután. De az is lehet, hogy csak feszült voltam, és kezdett előjönni a klausztrofóbiám. Mindegy, a lényeg az, hogy a barátaim leléptek, én meg ott maradtam az oroszlánok elé vetve. Átvágtam a hangoskodó élsportolók és a smároló párok között - nyilvános helyen csókolózni olyan gusztustalan! -, és elindultam a természettudományos tantermeknek otthont adó folyosó felé. Csak néhány percig tartott, hogy odaérjek a szekrényemhez, ami az iskola többi részéhez hasonlóan kék és narancssárga színekben pompázott.

Hirtelen elrohant mögöttem egy csapat pomponlány: -

Hajrá Párducok! Párducok! Párducok! - kiabálták.

Épp előszedtem a kabátomat és a táskámat, és már azon voltam, hogy becsukom a szekrényajtót, amikor megjelent ő. Hogy őszinte legyek, azt hittem, korábban megtalál majd. -

Úgy tűnik, egy csapat lettünk, Duffy.

Egy kicsit túl erősen rúgtam bele a szekrénybe, hogy becsukódjon. -

Sajnos igazad van.

Wesley vigyorogni kezdett, majd végigfuttatta ujjait sötét fürtjein, miközben nekidőlt az enyémmel szomszédos szekrénynek. -

Szóval akkor nálad vagy nálam? Mi van? Hol írjuk meg a fogalmazást a hétvégén? - pontosított összehúzott

szemmel. - Ne gondolj semmi rosszra, Duffy. Nem futok utánad. Csak igyekszem jó diákként viselkedni. Wesley Rush nem fut a lányok után. Ők...

-

...futnak utánad. Igen, tudom. - Felvettem a kabátomat. - Ha már

muszáj ezt csinálnunk, akkor szerintem jobb lenne, ha... -

Wesley! - Egy vékony, barna hajú lány jelent meg, akit nem is-mertem fel

(elsősnek tippeltem), és az orrom előtt rávetette magát a mellettem álló fiúra. Bambiszemekkel pislogott fel Wesley-re. - Táncolsz majd velem ma este a Kosarasbálon? -

Hát persze, Meghan - felelte Wesley, miközben végigsimított a lány hátán.

Elég magas volt ahhoz, hogy mindenféle nehézség nélkül belásson a lány dekoltázsába. Micsoda perverz állat! - Mindenképpen táncolok majd veled, jó?

-

Tényleg? Hát hazudnék én? Ó, köszönöm, Wesley!

Wesley lehajolt, Meghan pedig nyomott egy gyors puszit az arcára, mielőtt elszökdécselt volna. Mindeközben engem egyetlen pillantásra sem méltatott.

-

Bocs, mit is mondtál az előbb? - fordult vissza felém.

Fogaim között szűrve morogtam a választ: -

Hogy azt hiszem, jobb lenne, ha nálam találkoznánk. Mi bajod a mi házunkkal? - kérdezte. - Csak nem attól félsz, hogy

kísértetek tanyáznak ott, Duffy? -

Még jó, hogy nem. Csak jobban szeretnék otthon dolgozni. Ki tudja, miféle

betegséget kapnék el már csak attól is, ha belépnék a szobádba. - Megráztam a fejemet. - Szóval legyen inkább nálunk, jó? Holnap délután, mondjuk, három körül. Hívj fel, mielőtt odajössz! Nem adtam lehetőséget arra, hogy válaszoljon. Ha problémája van azzal, amit mondtam, akkor majd megírom én magam a fogalmazást. Úgyhogy szándékosan

elfelejtettem

elköszönni

tőle,

aztán

faképnél

hagytam.

Pletykálkodó lányok csoportjait kerülgetve siettem a menza felé. Casey és Jessica a régi automaták mellett várt rám. -

Nem értem, Case - mondta épp Jessica. Becsúsztatott egy dollárt az

egyetlen működő automatába, majd várta, hogy leessen alulra a Sunkist üdítő, amit vett. - Nem kell itt maradnod a meccsen szurkolni? -

Nem. Megmondtam a lányoknak, hogy ma nem tudok maradni,

úgyhogy az egyik cuki kis elsős tartalékosunk veszi majd át a helyemet. Egész évben arra várt, hogy kiállhasson, és tehetséges is, csak eddig nem volt hely. Meglesznek nélkülem is. Már mellettük álltam, mire Jessica végre észrevett. -

Bianca is megjött végre! Húzzunk innen! Juhú! Csajos este! Casey

forgatni kezdte a szemét. Jessica kilökte a parkolóba nyíló kék ajtót, majd fülig érő mosollyal

közölte: -

Ti vagytok a legjobb barátnők a világon! Mármint komolyan a

legjobbak! Nem tudom, mihez kezdenék nélkületek. -

Telesírnád a kispárnádat minden egyes éjszaka - vágta rá Casey. Azt gondolnád, hogy a többi barátod a legjobb a világon - kínáltam

alternatívát én is vigyorogva. Még véletlenül sem hagyom, hogy Wesley Rush lelombozzon. Szó sem lehet róla! Hiszen csajos este van, és ezt nem szúrhatja el egy olyan rohadék, mint ő. - Remélem, nem felejtetted el a megígért jégkrémet, Jessica! -

Emlékszem, mit mondtam. Csokifagyi.

Átvágtunk a parkolón, aztán bemásztunk a kocsimba. Jessica azonnal magára csavarta az ősrégi pokrócot, Casey pedig reszketve lövellt felé irigykedő pillantást, miközben bekapcsolta a biztonsági övét. Gyorsan ráléptem a gázpedálra, kigurultunk a parkolóból, és már suhantunk is az autóút felé. Olyan gyorsan hagytuk magunk mögött a Hamilton gimit, mintha csak cellájukból szabadult rabok lennénk... ami nagyjából igaz is volt.

-

Hihetetlen, hogy idén nem jelöltek bálkirálynőnek, Casey - szólalt

meg Jessica a hátsó ülésen. - Biztos voltam benne, hogy te nyersz majd. -

Nem, nem. Én lettem a Focisbálon a királynő. Van egy szabály, ami

megtiltja, hogy ugyanaz az ember nyerjen kétszer egy évben. Nem is jelölhettek most. Tuti, hogy Vikki vagy Angela nyer majd. -

Gondolod, hogy összevesznek, ha valamelyikük nyer? - kérdez- te

Jessica aggodalmaskodva. -

Kétlem - felelte Casey. - Angélát rohadtul nem érdekli az ilyesmi. Vikki az,

aki folyton versenyezni akar. Tényleg jó lett volna látni a ma esti jelenetet. Mondtam, hogy Vikki Wesley Rushsal is találkozni akar? -

Nee! - kiáltottunk fel Jessicával egyszerre.

-

De bizony - bólogatott Casey. - Szerintem próbálja féltékennyé

tenni a barátját, vagy valami. Egy harmadikossal jár, egy Oak Hill-i sráccal jön a mi bálunkra, és mindenkinek azt mondogatja, hogy mennyire bejön neki Wesley. Azt állítja, hogy már volt valami közöttük nemrég valami bulin gondolom, erről nem tud a barátja -, és hogy szeretné megismételni a dolgot. Azt mondta, hogy eszméletlenül jó volt. -

Lefeküdt vele? - tátogott döbbenten Jessica. Wesley mindenkivel összefekszik-feleltem, miközben befordultam az

Ötödik utcára. - Ha valaminek vaginája van, akkor Wesley ráveti magát.

-

Fúj, Bianca! - kiáltott fel Jessica. - Ne mondd ki a... V-betűs szót! Vagina, vagina, vagina - ismételgette Casey monoton hangon. - Lépj

túl a dolgon, Jess! Neked is van. Nyugodtan nevén nevezheted! Jessica arca paradicsomvörösbe váltott. -

Attól még nem kell beszélni róla. Olyan durva dolog, és egyébként is, ez

magánügy. Casey ügyet sem vetett a barátnőnkre, inkább odafordult hozzám: - Lehet, hogy egy szoknyapecér, de rohadt jó pasi. Még neked is el kell ismerned, B. Le merném fogadni, hogy fenomenális az ágyban. Mármint, te smároltál vele. Fenomenális volt? Hát szólhatunk egy szót is Vikkire, hogy akar tőle valamit? -

Te smároltál Wesleyvel? - nyögte Jessica, és közben majdnem

megfulladt izgatottságában. - Mi van? Mikor? Miért nem mondtátok? Csúnya pillantást vetettem Caseyre. -

Szégyelli - magyarázta Casey, miközben pixie-frizurája hátulját igazgatta. -

Ami hülyeség, mert le merném fogadni, hogy odáig volt a csóktól.

-

Nem voltam odáig! - tiltakoztam. Jól csókol? - érdeklődött Jessica. - Mondd már, mondd már, mondd már!

Igazán tudni akarom!

-

Ha ennyire kíváncsiak vagytok rá, akkor igen. De ettől még nem

lesz kevésbé undorító. -

De - szúrta közbe Casey -, mivel te már tapasztalattal is rendelkezel,

válaszolhatsz a legutóbbi kérdésemre. Szólhatunk egy szót is Vikkire, hogy akar tőle valamit? -

Nem kell semmit sem szólnom. - Indexelni kezdtem. - Fájhat majd a feje,

amikor elkap valami nemi betegséget... vagy amikor a pasija rájön. Amelyik előbb megtörténik. -

És pontosan ez az oka annak, hogy annyira szerettem volna elmenni a

bálba - sóhajtott Casey. - Első sorból nézhettük volna végig az egészet... mintha a Hamilton gimi saját Gossip Girl - A pletykafészek epizódját néznénk. Vikki barátja feldühödik, és bosszút forral, miközben hűtlen barátnője összefekszik a suli legdögösebb pasijával. Bianca pedig, titkolva a Wesley iránt érzett vonzalmát, depresszióba esik, és úgy tesz, mintha gyűlölné szerelmét, miközben titokban Wesley forró, szexi csókja után vágyakozik. Leesett az állam. -

Semmi ilyesmi után nem vágyakozom!

Jessica felhorkantott nevetés közben a hátsó ülésen, majd a szája elé húzta a copfját, hogy elrejtse vigyorát, amikor rámeredtem a visszapillantó tükörben. -

Na, mindegy - sóhajtott fel Casey. - Hétfőn úgyis mindenről részletesen

beszámolnak majd nekünk is. -

Vagy holnap, ha elég izgalmas dolgok történnek. Angela és Jeanine

képtelenek magukban tartani a pletykákat. Ha kitör a botrány, úgyis hívni fognak, hogy elmeséljék, miről maradtunk le. Biztos vagyok benne, hogy így lesz - mosolyodott el Jessica. - Remélem, részletesen beszámolnak majd mindenről. Hihetetlen, hogy nem leszek ott az utolsó Kosarasbálomon!

-

Nem csak te, Jess.

Néhány másodperccel azután, hogy odaértünk a Holbrooke Lane-re, ráfordultam Gaitherék feljárójára. Kihúztam a slusszkulcsot, majd így szóltam;

-

És most akkor hivatalosan is kezdetét veszi a csajos este! Juhú! - ugrott ki Jessica a hátsó ülésről, majd gyakorlatilag tánclépésben

ugrabugrált a bejáratig. Kinyitotta az ajtót, mi pedig Casey-vel követtük őt, és közben nevetve ráztuk a fejünket. Levettem a kabátomat, majd felakasztottam a bejárati ajtó melletti egyik kampóra. Jessica egy ilyen „fogasos házban” élt - tiszta, rendezett, a cipőt le kellett venni a bejáratnál... mindenki látott már ilyet. A szülei iszonyú kínosan ügyeltek a rendre. Casey követte a példámat, majd megszólalt:

-

Bárcsak anya is ilyen tisztán tartaná a házat! Vagy legalább felvenne egy

bejárónőt, vagy valami! A mi házunk katasztrofális. Nálunk sem volt valami pazar a helyzet. Anya sosem volt tisztaságmániás, apa pedig az évi egyszeri takarításban hitt - az pedig tavasszal volt. A mosáson, mosogatáson és a hébe-hóba előforduló porszívózáson (általában azt is én csináltam) kívül nem sok házimunkát végeztünk a Piper-házban. Mikor érnek haza a szüleid, Jessica? - kérdeztem.

-

- Anya fél hatkor, apa pedig valamivel hat után jön haza. - Jessica megállt a lépcső aljában, hogy bevárjon minket, készen arra, hogy nekiiramodjon a szobája felé, amikor utolérjük. - Mondjuk, apának új páciense van, úgyhogy lehet, hogy egy kicsit késni fog. Mr.

Gaither

terapeutaként

dolgozott.

Casey

nem

egyszer

fenyegetőzött azzal, hogy megkéri, hogy kezeljen engem ingyen. Hátha tud segíteni a „problémáimon”. Nem mintha lettek volna problémáim. De

Casey szerint a cinizmusom valamiféle belső szorongás eredménye volt. Erre én rávágtam, hogy csupán arról van szó, hogy intelligens vagyok. Jessica pedig... Nos, Jessica egy szót sem szólt. Még ha csupán viccből hoztuk is szóba, ő mindig furán viselkedett. Amennyi pszichoblablát hallott élete során az apjától, ő valószínűleg tényleg úgy gondolta, hogy valamiféle belső szorongás állhat a negatív hozzáállásom hátterében. Jessica gyű lölte a negatív gondolatokat. Annyira utálta őket, hogy még csak ki sem mondta, hogy mennyire viszolyog tőlük. Már az is túl negatív lett volna.

-

Gyerünk már, gyerünk! Jöttök már? Csapjunk bele! - kiáltotta Casey, majd elrohant Jessica mellett, és

felviharzott a lépcsőn. Jessica idióta vihogásba kezdett, és megpróbálta utolérni Caseyt. Én hátramaradtam, majd a szokásos tempómban másztam meg a lépcsősort. Mikor felértem az emeletre, megütötte a fülemet barátnőim nevetése és beszélgetése, ami a folyosó végi hálószobából szűrődött ki. Nem követtem őket azonnal. Valami más keltette fel a figyelmemet. A legközelebbi, baloldalt lévő szoba ajtaja tárva-nyitva állt. Az agyam azt az utasítást

adta,

hogy

menjek

el

mellette,

azonban

a

lábam

nem

engedelmeskedett. Megálltam a nyitón ajtóban, és közben próbáltam rábírni a szememet, hogy másfelé nézzen. A testem nem volt hajlandó együttműködni velem. Tökéletesen megvetett ágy állt bent, rajta viharvert, tengerészkék takaróval. Szuperhősös poszterek fedték a fal minden egyes négyzetcentiméterét. UVlámpát erősítettek az ágy fejtámlája fölé. A helyiség éppen ugyanolyan volt, mint amilyenre emlékeztem, azzal a különbséggel, hogy most nem hevertek koszos ruhák szerteszét a padlón. A nyitott ruhásszekrény üresen ásított, és a pókemberes naptár, ami valaha a számítógépasztal fölött lógott, hiányzott a falról. A szoba

ennek ellenére is melegséget árasztott, mintha ő még mindig itt lakna. Mintha én még mindig tizennégy éves lennék. -

Jake, nem értem. Ki az a lány?

-

Senki. Ne aggódj miatta. Nem jelent számomra semmit.

-

De...

-

Csss... Nem fontos.

-

Szeretlek, Jake. Ne hazudj nekem, kérlek!

-

Nem tenném.

-

Esküszöl?

-

Hát persze. Tényleg úgy gondolod, hogy képes lennék bántani

téged, Bi... -

Bianca! Hol a fenében vagy már?

Ugrottam egyet Casey hangja hallatán. Gyorsan kiléptem a szobából, majd becsuktam magam mögött az ajtót, mert tudtam, hogy képtelen lennék elmenni mellette minden egyes alkalommal, amikor pisilnem kell éjszaka.

-

Megyek már! - Sikerült normális hangon válaszolnom. - Istenem!

Csak egyszer az életben legyetek türelmesek! Mosolyt erőltettem magamra, és elindultam filmet nézni a barátnőimmel.

7. FEJEZET

H

OSSZAS ELMÉLKEDÉS UTÁN RÁJÖTTEM, hogy

sok előnye van annak,

ha az ember Duff.

Egyes számú előny: nem kell aggódnod a frizurád vagy a sminked miatt. Kettes számú előny: nem kell menőnek lenned - hiszen nem téged néznek. Hármas számú előny: nincs szerelmi dráma. A hármas számú előny a Vágy és vezeklés közben fogalmazódott meg

bennem, Jessica szobájában. A filmben Keira Knightley-nek végig kell szenvednie azt a rohadt tortúrát James McAvoyjal - persze ha csúnya lenne, akkor a pasi egyetlen pillantásra sem méltatta volna, és Keirának nem tört volna össze a szíve. Mindenki nagyon jól tudja, hogy ez a „jobb szeretni s elveszíteni..,”4 duma egy hatalmas baromság. Az elméletem elég sok filmre alkalmazható. Gondolj csak bele! Ha Kate Winslet lett volna a Duff, akkor Leonardo DiCaprio nem akarta volna elcsábítani őt a Titanicban, és ez mindannyiunknak megspórolt volna egy csomó telesírt zsebkendőt. Ha Nicole Kidman ronda lett volna a Hideghegyben, akkor nem kellett volna Jude Law miatt aggódnia, amikor az elment a frontra. Napestig sorolhatnám... Folyton végig kell néznem, hogy a barátnőim a pasik miatt szen-vednek. Általában vagy sírással (Jessica) vagy üvöltözéssel (Casey) érnek véget a párkapcsolataik. Az én szívemet csak egyszer törték össze, de az bőven elég is volt. Úgyhogy, miközben a Vágy és vezeklést 4

Utalás Alfréd Tennyson In Memoriam A.H.H. című versének néhány sorára: „Jobb

szeretni s elveszíteni, mint soha senkit nem szeretni.”

néztem a barátnőimmel, rájöttem, hogy milyen hálás is vagyok, amiért én vagyok a Duff. Elég elcseszett egy gondolat, nem? A Duff-lét azonban, sajnos, nem óvott meg a családi drámától. Délután fél kettő körül értem haza másnap. Még mindig próbáltam összeszedni magam az ottalvós buli után - ahol ugyebár senki sem aludt egy percet sem -, alig álltam a lábamon. Ám amikor megláttam a hatalmas felfordulást, az egy szempillantás alatt felébresztett. Üvegszilánkok csillogtak a nappali szőnyegén, a dohányzóasztal lábai az égnek meredtek, mintha valaki felrúgta volna, és - beletelt egy percbe, mire felfogtam, mit látok magam előtt sörösüvegek hevertek szerteszét. Egy pillanatig dermedten álltam az ajtóban, és azt gondoltam, hogy valaki betört hozzánk. Aztán meghallottam apa mély horkolását a folyosó végén álló szobájából, és rájöttem, hogy a valóság ennél sokkal borzalmasabb. Mi nem egy „fogasos házban” élünk, úgyhogy teljesen rendben van, ha az ember nem veszi le az ajtóban a cipőjét. Aznap gyakorlatilag kötelező volt

magamon

tartani

a

lábbelimet.

Elindultam

a

konyhába

egy

szemeteszsákért - nagy szükségem lesz rá, ha rendet akarok teremteni ebben a káoszban. A ripityára tört képkeretekből származó üvegdarabkák csak úgy ropogtak a talpam alatt. Különös tompaság lett úrrá rajtam, miközben átvágtam a helyiségen. Tudtam, hogy épp ki kellene akadnom. Apa közel tizennyolc éven át józan életet élt, és a sörösüvegek kurvára egyértelművé tették, hogy ez a józanság most hatalmas veszélyben forog. Mégsem éreztem semmit. Talán azért, mert fogalmam sem volt, mit is kellene éreznem. Mégis, mi lehet annyira borzalmas, hogy leterelje őt a helyes útról? A válasz a konyhapulton hevert, egy sárga borítékban. -

Válókereset - motyogtam, miközben megvizsgáltam a már kinyitott

boríték tartalmát. - Mi a franc ez?

Sokkos állapotban bámultam anyám aláírásának hurkolt betűit. Oké, persze, tudtam, hogy közel a vég - amikor az ember anyja több mint két hónapig haza sem dugja az orrát, akkor ezt érzi az ember -, na de épp most? Komolyan? Még csak fel sem hívott, hogy figyelmeztessen! Apát sem.

-

Bassza meg - suttogtam remegő ujjakkal.

Apa egyáltalán nem számított erre. Jóságos ég, nem csoda, hogy hirtelen a pohár fenekére nézett. Mégis, hogy volt képes anya ezt tenni vele? Velünk? Bassza meg! Most komolyan. Bassza meg anya is! Ledobtam a borítékot, majd odaléptem a szekrényhez, ahol a tisztítószereket tartottuk, s közben a könnyeimmel küszködtem. Felkaptam egy szemeteszsákot, aztán a szétdúlt nappali felé vettem az irányt. Akkor vágott mellbe a valóság, amikor az egyik sörösüveg után nyúltam. Gombóc nőtt a torkomban. Anya nem jön haza. Apa újra inni kezdett. És szó szerint én vagyok az, aki összeszedi a pusztításuk után a darabkákat. Felszedtem a nagyobb üvegszilánkokat és az üres üvegeket a földről, majd beledobáltam a zsákba. Próbáltam nem gondolni anyára. A minden valószínűség szerint épp csodásán napbarnított bőrére. A huszonkét éves, szexi latin szeretőjére. Igyekeztem nem magam előtt látni tökéletes aláírását, amit a válási papírok aljára kanyarintott. Haragudtam rá. Annyira, de annyira dühös voltam! Hogy tehette ezt? Hogy volt képes egyszerűen csak elküldeni a válókeresetet? Anélkül, hogy hazajött volna, vagy figyelmeztetett volna bennünket. Hát nem tudta, milyen hatása lesz ennek apára? Én pedig még csak eszébe sem jutottam, nemhogy felkészített volna lelkileg erre. Abban a pillanatban, amikor épp a nappalit takarítottam, rájöttem,

hogy gyűlölöm anyámat. Gyűlölöm, amiért sosem volt itthon. Gyűlölöm, amiért ilyen övön aluli ütést vitt be a válókeresettel. Gyűlölöm, amiért fájdalmat okozott apának. Amikor kivittem a konyhába a tönkretett képekkel teli zsákot, azon töprengtem, hogy apának sikerült-e megsemmisítenie azokat az anyával kapcsolatos emlékeket is, amelyekre a képek emlékeztették. Valószínűleg nem. És ezért volt szüksége az alkoholra. Amikor még az ital ellenére is anyám arcát látta maga előtt, tömi-zúzni kezdett, mint aki megbolondult. Még sosem láttam apámat részegen, de tudtam, miért hagyta abba. Kiskoromban hallottam egyszer-kétszer, amikor ő és anya erről beszélgettek. Apa erőszakossá vált, amikor leitta magát. Méghozzá annyira, hogy anya megijedt, és könyörögni kezdett neki, hogy hagyjon fel az ivással. Mindez megmagyarázta a feje tetején álló dohányzóasztalt a nappaliban. Elképzelni apát részegen... Egyszerűen képtelen voltam rá. Még az is nevetségesnek tűnt, hogy kiejtsen a „rohadt”-nál csúnyább szót. Erőszakos viselkedés? Kizárt. Reménykedtem benne, hogy nem vágta meg magát az üvegszilánkokkal. Nem apát hibáztattam ezért az egészért, hanem anyát. Ő tette ezt apával. Itt hagyta, eltűnt, nem hívta fel és nem figyelmeztette őt. Apa nem esett volna vissza, ha nem látja azokat a hülye papírokat. Semmi baja nem lenne. Épp a TV Landet nézné és a Hamilton Journalt olvasgatná, nem pedig a másnaposságát aludna ki. Próbáltam uralkodni magamon, hogy ne kezdjek bőgni, miközben visszafordítottam

a

dohányzóasztalt,

és

felporszívóztam

a

kisebb

üvegszilánkokat a szőnyegről. Nem sírhatom el magamat. Ha mégis megtörténne, nem a szüleim válása lenne az ok. Az nem ért meglepetésként. Nem is a távol lévő anyám miatt folynának azok a

könnyek. Túlságosan régóta nem volt már itthon ahhoz, hogy ez számítson. Nem a családomat siratnám. Boldog vagyok így, ahogy élünk - kettesben apával. Nem. Ha potyogni kezdenének a könnyeim, akkor az a harag miatt lenne, amit érzek, esetleg a félelem miatt, vagy valami egyéb, teljesen önző dologból kifolyólag. Azért sírnék, mert ez megváltoztatja az én életemet. Nekem kell mostantól felnőttként viselkednem. Nekem kell apáról gondoskodnom. De mivel édesanyámba, aki ebben a pillanatban is sztárokhoz méltó életet él Orange Countyban, elég önzőség szorult kettőnk számára is, nem sírtam el magamat. Épp visszagurítottam a porszívót a mosókonyhába, amikor csörögni kezdett a vezeték nélküli telefon. -

Halló! - szóltam bele a kagylóba. Kellemes délutánt kívánok, Duffy!

Ó, bassza meg! Teljesen kiment a fejemből, hogy együtt kell dol-goznom Wesley-vel azon az idióta fogalmazáson. Miért pont vele kell találkoznom ma délután? Miért lesz ez a nap egyre rosszabb és rosszabb?

-

Már majdnem három óra van - folytatta. - Mindjárt megyek

hozzátok. Azt mondtad, hívjalak fel, mielőtt elindulok... Látod, milyen figyelmes vagyok? -

Azt sem tudod, mit jelent ez a szó. - Tekintetem végigsiklott a folyosón,

ahonnan apám horkolását hallottam. A nappali, bár már nem festett úgy, mint egy háborús övezet, még mindig nem volt szép látvány, arról pedig fogalmam sem volt, hogy milyen állapotban lesz apa, amikor kikászálódik az ágyból. Azt viszont sejtettem, hogy valószínűleg nem lesz rózsás hangulatban. Azt sem tudtam, mit mondhatnék neki. - Figyelj csak, meggondoltam magamat! Inkább én megyek hozzátok. Húsz perc múlva ott vagyok.

Minden városban van egy bizonyos ház. Az, amelyik olyan leírhatatlanul jól néz ki, hogy egyszerűen nem illik a képbe. Az az épület, ami annyira pazar, hogy az ember úgy érzi, mintha a tulajdonosai mutogatni akarnák, hogy van mit a tejbe aprítaniuk. A világ minden egyes városában van egy ilyen ház, és Hamiltonban ez bizony a Rush család tulajdonában áll. Nem tudom, hogy építészetileg lehet-e a villa szót használni rá, de ennek az épületnek három emelete és két erkélye van. Igen, erkély is van! Már legalább egymilliószor megbámultam, amikor elhajtottam mellette, de legvadabb álmaimban sem jutott eszembe, hogy egyszer majd beteszem oda a lábamat. Bármely más napon izgatott volna a gondolat, hogy láthatom belülről is a Rush-villát (ezt persze sosem vallottam volna be nyíltan), azonban aznap annyira lefoglalta a gondolataimat a konyhaasztalon heverő válókereset, hogy képtelen voltam idegességen és szenvedésen kívül bármi mást is érezni. Wesley a bejárati ajtónál üdvözölt, aggasztóan magabiztos vigyorral az arcán. Nekidőlt az ajtófélfának, és keresztbefonta karjait széles mellkasa előtt. Sötétkék inget viselt, amelynek ujját a könyökéig felhajtotta. És természetesen nem gombolta be a legfelső gombokat. -

Szia, Duffy!

Vajon tisztában volt vele, hogy mennyire idegesít ez a név? Odapillantottam a feljáróra, ahol csupán az én Saturnöm és az ő Porschéja állt.

-

Hol vannak a szüleid? - kérdeztem. Elmentek - kacsintott rám. - Úgy tűnik, kettesben leszünk.

Benyomakodtam mellette a hatalmas előszobába, és közben undorodva forgattam a szememet. Miután szép szabályosan a sarokba állítottam a cipőmet, odafordultam Wesley-hez, aki enyhe érdeklődéssel az arcán figyelte, mit csinálok.

-

Essünk túl rajta! - közöltem.

-

Nem akarod, hogy körbevezesselek?

-

Nem igazán.

-

Ahogy gondolod - vonta meg a vállát. - Kövess!

A tekintélyes méretű nappaliba vezetett, ami valószínűleg volt olyan nagy, mint a Hamilton gimi menzája. A mennyezetet két hatalmas oszlop tartotta, és három bézsszínű kanapéval, illetve két hozzáillő pamlaggal rendezték be a helyiséget. A falon egy óriási síkképernyős tévé lógott, egy másik pedig a gigantikus kandalló mellett állt. A padlótól a plafonig érő ablakokon beömlő januári napfény természetes, derűs hangulatot varázsolt a helyiségbe. Azonban Wesley megfordult, és elindult felfelé a lépcsőn, egyre távolodva a nyugtató atmoszférájú nappalitól. -

Mégis hova mész? - követeltem választ. Hátrapillantott

a válla felett, majd bosszúsan felsóhajtott. -

A szobámba, természetesen. Nem írhatnánk meg a fogalmazást itt lent? - kérdeztem.

Wesley szája felfelé görbült, miközben az övébe akasztotta a hüvelykujját. -

De, megírhatnánk, Duffy, de sokkal gyorsabban haladnánk, ha

gépelhetnék, a számítógépem pedig odafent van. Te mondtad, hogy túl akarsz esni rajta. -

Jól van! - hördültem fel, majd utánadübörögtem a lépcsőn.

Wesley hálószobája a legfelső emeleten kapott helyett - az egyik erkély az övé volt -, és nagyobbnak bizonyult, mint a mi nappalink. Hatalmas franciaágya vetetlen volt, a padlón szanaszét hevertek a játékok, amelyek a nagyképernyős tévével összekötött PlayStationhöz tartoztak. A szobában meglepően jó illat terjengett. Wesley Burberry kölnije keveredett a frissen mosott ruhák illatával, mintha csak most pakolta volna el őket nemrég, vagy ilyesmi. Elindult a könyvespolc felé,

amely roskadozott a különböző írók művei alatt - James Pattersontől Henry Fieldingig minden volt ott. Lehajolt, hogy megkeressen valamit a könyvespolcon, én pedig elfordítottam a tekintetemet a Diesel alsógatyájától. Lekapta A skarlát betű t a polcról, majd lehuppant az ágyra. Intett, hogy üljek oda mellé én is, én pedig vonakodva teljesítettem a kérését. -

Jól van - lapozgatta szórakozottan a keménytáblás könyvet. - Miről

szóljon a fogalmazás? Van valami ötleted? -

Én nem... Arra gondoltam, hogy írhatnánk Hesterről - javasolta. - Közhelyesnek

tűnik, de ezalatt egy komolyabb elemzést értek. Főleg azt, hogy mégis mi késztette arra, hogy viszonyt folytasson? Miért feküdt le Dimmesdale-Iel? Szerette őt, vagy csak kiélte a vágyait? Kétségbeesett tekintettel bámultam a plafonra. -

Istenem már, te mindig leragadsz a legegyszerűbb magyarázatnál? Hester

ennél sokkal összetettebb karakter. Egyik általad felvetett válaszban sincs semmi eredeti. Wesley felhúzott szemöldökkel meredt rám. -

Jól van - formálta lassan a

szavakat. - Ha te ilyen okos vagy, akkor mondd meg, miért tette. Világosíts fel, kérlek! -

Figyelemelterelés volt.

Jó, beismerem, hogy egy kicsit erőltetett volt a gondolat, de semmi mást nem láttam magam előtt, csak azt a nyavalyás sárga borítékot. Folyton arra az önző ribanc anyámra gondoltam. Azt találgattam, hogy vajon apám milyen volt most, hogy tizennyolc éve először ismét lerészegedett. Kétségbeesetten kerestem valamit - bármit -, ami eltereli a figyelmemet a kínzó gondolatokról... Hát annyira nevetséges feltevés az, hogy Hester is hasonlóképpen érezte magát? Magányos volt, körülvették a képmutató puritánok, az az angol férje meg aztán tényleg nagyon gáz

volt. -

Csak szerette volna, ha elvonja valami a figyelmét arról a sok

szarról, ami vele történt - motyogtam. - Kiutat keresett... -

Ha ez valóban így van, akkor nem járt túl jól vele. Végül visszafelé sült

el a dolog. Nem igazán figyeltem Wesley-re. Gondolataim visszatértek arra a néhány nappal korábbi estére, amikor ráleltem a módszerre, amelynek segítségével minden aggodalmat eltüntethetek. Eszembe jutott, milyen volt, amikor minden elcsendesedett, és hagytam, hogy a testem átvegye az irányítást. Visszaidéztem az áldott ürességet. Beugrott az is, hogy a többi problémám mintha nem is létezett volna már, hiába ért véget a pillanat - annyira lefoglalt, hogy azon rágódjak, mit tettem, hogy szinte el is felejtettem őket.

-

...úgyhogy, végül is, van benne valami. Az biztos, hogy más szemszögből

közelíti meg a problémát, Perkins meg odáig van a kreativitásért. Talán még ötöst is kaphatunk. - Wesley odafordult hozzám, és arcára hirtelen aggodalom ült ki. - Jól vagy, Duffy? Csak bá-mulsz a semmibe.

-

Ne hívj Duffynak! Oké. Jól vagy, Bian...?

Még mielőtt kiejthette volna a nevemet, közelebb húzódtam hozzá. Ajkam rögtön az övéhez forrott. Abban a pillanatban eltűnt minden az agyamból és a szívemből, fizikailag azonban még sosem voltam ennyire éber. Wesley döbbeneté nem tartott olyan sokáig, mint legutóbb, és másodperceken belül magamon éreztem a kezét. Ujjaim elvesztek puha tincsei között, miközben Wesley nyelve utat talált magának a számba, és ezzel új fegyver érkezett a mi kis csatánkba. Testem ismét átvette az irányítást. Agyam teljesen és tökéletesen üressé vált; egyetlen nyomasztó gondolat sem kínzott már. Wesley

hifijén valami zongorán előadott rockzene szólt, amit nem ismertem, s még ez is a homályba veszett, miközben minden egyes érintést felerősítve éreztem. Tudtam, mit tesz, amikor felcsúsztatta a kezét a felsőtestemen, majd megmarkolta a mellemet. Nagy nehézség árán ellöktem magamtól. Elkerekedett szemmel bámult rám, miközben hátradőlt. -

Kérlek, ne üss meg most is! - szólalt meg. Fogd be!

Megállhattam volna. Felállhattam volna, és ki mehettem volna a szobából. Hagyhattam volna, hogy az a csók legyen a történet vége. De nem így tettem. Csókja agyzsibbasztó élvezet volt, olyan eufórikus élmény - olyan csodás -, hogy képtelen lettem volna ilyen gyorsan lemondani róla. Lehet, hogy utáltam Wesley Rusht, de nála volt a menekülésem kulcsa, és abban a pillanatban igenis kívántam őt... szükségem volt rá. Egyetlen szó és egy másodpercnyi hezitálás nélkül lekaptam magamról a pólómat, majd a padlóra dobtam. Megszólalni sem volt esélye, mert a vállánál fogva hátradöntöttem. Egy pillanattal később már rajta voltam, és ismét csókolóztunk. Ujjai kioldották a melltartóm kapcsát, és a ruhadarab csatlakozott a földön heverő felsőmhöz. Nem érdekelt. Nem aggódtam az alakom miatt, és nem voltam zavarban. Hiszen már úgyis tudta, hogy én vagyok a Duff, nem volt szükség rá, hogy lenyűgözzem. Kigomboltam az ingét, ő pedig kihúzta a csatot a hajamból, mire elborítottak bennünket a vörösesbarna hullámok. Casey-nek igaza volt. Wesley-nek nagyon jó teste volt. Bőre feszesen simult jól kidolgozott mellkasára, és ujjaim döbbent gyönyörrel siklottak végig izmos karján. A nyakamat kezdte csókolni, aminek köszönhetően levegőhöz jutottam. Olyan közel volt hozzám, hogy csak a kölnije illatát éreztem.

Sikerült átverekednie magát a gyönyörön egy gondolatnak, miközben ajka végigsiklott a vállamon. Mégis, miért nem lökött el magától undorodva? Hiszen én vagyok az, Duffy. Ó, hát persze, jöttem rá, Wesley nem arról híres, hogy elutasítja a lányokat. És én vagyok az, akinek undorodnia kellene. Ám ekkor ismét ajkamon éreztem a száját, és ez az aprócska, kérészéletű gondolat elhalt. Engedtem ösztöneimnek, és beleharaptam Wesley alsó ajkába, mire ő halkan felnyögött. Végigsimított a bordáimon, és mintha áramot vezettek volna végig a gerincemen. Mámor. Valódi, színtiszta mámor. Csupán egyszer gondoltam komolyan arra, hogy talán meg kellene állnunk akkor, amikor Wesley a hátamra fordított. Lenézett rám, majd gyakorlott ujjakkal lehúzta a farmerem cipzárját. Addig mély álomba merülő agyam felriadt, és feltettem magamnak a kérdést, hogy vajon nem léptük-e túl a határt. Eszembe jutott, hogy ellököm magamtól, és véget vetek annak, ami közöttünk folyik. De mégis miért állnék meg most? Mit veszíthetek? Ugyanakkor, mégis mit nyerhetnék? Mit gondolok majd erről egy óra múlva... vagy akár még előbb is? Még mielőtt válaszolhattam volna magamnak bármit is, Wesley leszedte rólam a farmert és a bugyimat. Előhúzott egy óvszert a zsebéből (na jó, most, hogy belegondolok, mégis ki tart gumit a zsebé-ben? A tárcájában oké, de a zsebében? Elég nagyképű dolog, nem?), és az ő nadrágja is a földre került. Hirtelen valósággá vált, hogy Wesley és én lefekszünk egymással, és a gondolataim ismét szertefoszlottak.

8. FEJEZET

C

SAK

TIZENNÉGY

ÉVES

VOLTAM,

amikor

elvesztettem

a

szüzességemet Jake Gaitherrel. Ő nem sokkal azelőtt lett tizennyolc, és

tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy túl idős hozzám, de elsősként nagyon szerettem volna járni valakivel. Jó lett volna, ha kedvelnek, és be tudok illeszkedni a többiek közé. Jake akkor járt negyedikbe, és még kocsija is volt. Akkoriban úgy gondoltam, hogy ez bizony maga a tökély. A három hónap alatt, amíg együtt voltunk, Jake egyetlenegyszer sem vitt el igazi randira. Egyszer vagy kétszer csókolóztunk egy sötét moziterem egyik hátsó sorában, de sosem mentünk el vacsorázni, bowlingozni vagy bármi hasonlót csinálni. Az időnk nagy részét azzal töltöttük, hogy bujkáltunk, nehogy a szüléink vagy Jake húga - aki később az egyik legjobb barátnőm lett megtudja, hogy járunk. Ami azt illeti, izgalmasnak és szexinek találtam a titkolózást. Olyan volt, mint egy tiltott szerelem - akárcsak a Rómeó és Júliában, amit épp abban a félévben olvastunk irodalomórán. Többször is lefeküdtem vele, és bár valójában nem élveztem magát a szexet, a közelség és a kettőnk közötti kapcsolat gyönyöre jó érzéssel töltött el. Amikor Jake úgy érintett meg, akkor biztos voltam benne, hogy szeret. Úgy gondoltam, hogy a szex csodálatos, szenvedélyes dolog, és helyes az, hogy odaadom magamat Jake-nek. Wesley Rush-sal teljesen más volt a helyzet. Ugyan fizikailag sokkal kielégítőbb volt az együttlét, hiányzott a szerelem és a közelség érzete. Amikor vége lett, mocskosnak éreztem magamat. Olyan volt, mintha valami rosszat és szégyenleteset tettem volna, ám ugyanakkor jól is éreztem magam. Élettel telinek. Szabadnak. Zabolátlannak. Az agyam

teljesen üres volt, mintha valaki megnyomta volna a frissítés gombot. Tudtam, hogy az eufória nem tart majd örökké, de a pillanatnyi szabadság megérte a förtelmes bűntudatot. -

Azta! - nyögte Wesley. Körülbelül harminc centire feküdtünk egymástól az

ágyon, csupán néhány perccel azután, hogy befejeztük a lepedőakrobatikát. Erre aztán tényleg nem számítottam. Istenem, mindent elrontott azzal, hogy megszólalt! Még mindig próbáltam feldolgozni az érzelmi utóhatást, így ingerült, gúnyos mosollyal feleltem:

-

Mi van, szégyelled, hogy megdugtad a Duffot? Nem. - Meglepett a hangjából áradó komolyság. - Sosem szégyellem,

amikor lefekszem valakivel. A szex természetes kémiai reakció. Sosem történik ok nélkül. Hát ki vagyok én, hogy megmondjam, ki részesülhet abban az örömben, hogy az ágyamba kerül? - Nem vette észre, hogy milyen képet vágok erre, csak folytatta tovább. - Nem, csak úgy értettem, hogy meg vagyok döbbenve. Tényleg kezdtem azt hinni, hogy utálsz.

-

Utállak is - biztosítottam érzelmeimről, miközben lerúgtam magamról a

takarót, és elkezdtem összeszedni a ruháimat. -

Annyira azért csak nem utálhatsz - jelentette ki Wesley. A könyökére

támaszkodva nézte, ahogy felöltözöm. - Gyakorlatilag rám vetetted magadat. A gyűlölet általában nem így szokott megnyilvánulni. Belebújtam a pólómba. -

Elhiheted, Wesley, hogy kimondottan utállak. Csak kihasználtalak. Te is

folyton kihasználsz másokat, úgyhogy nyilván megérted. - Begomboltam a farmeremet, majd felkaptam a csatomat az éjjeliszekrényről. - Jó volt, de ha egy szót is szólsz róla bárkinek is, esküszöm, hogy kiheréllek. Világos?

-

Miért? - kérdezte. - Hiszen csak jobb lenne a híred, ha megtudnák,

hogy lefeküdtünk. -

Lehet, hogy így van - ismertem be. - De nem szeretnék jobb hírnevet, főleg

nem ilyen módon. Akkor tehát kussolsz, vagy keressek valami éles tárgyat most rögtön? -

Egy úriember nem dicsekszik a hódításaival - közölte. De te nem vagy úriember - fogtam össze ismét a hajamat. - Pont ez

az, ami aggaszt. Belepillantottam a falra szerelt, teljes alakos tükörbe. Amikor már biztos voltam benne, hogy normálisan festek - és nem ül bűnbánó kifejezés az arcomon -, ismét visszafordultam Wesley-hez. -

Gyerünk már, öltözz! Be kell fejeznünk ezt a hülye fogalmazást.

Már hét óra is elmúlt, mire elkészültünk az irodalom házi dolgozattal. Vagy legalábbis sikerült megírnunk egy csiszolgatásra szoruló első verziót. Megígértettem vele, hogy elküldi majd az irományt, hogy kijavíthassam.

-

Én is be tudom fejezni. Nem akarod rám bízni? - húzta fel a szemöldökét,

miközben felvettem a cipőmet az előszobában. -

Semmit sem bíznék rád - vetettem oda. A gyönyört leszámítva. - Kiült az arcára a vigyor, amit annyira

utáltam. - Ez most egyszeri alkalom volt, vagy látjuk még egymást? Fel akartam horkantani, majd közölni vele, hogy nagyon téved, ha azt hiszi, hogy visszajövök még, de aztán eszembe jutott, hogy ezután haza kell mennem. A sárga boríték valószínűleg még mindig ott hever a konyhaasztalon.

-

Bianca? - szólalt meg újra Wesley. Megborzongtam, amikor

hozzáért a vállamhoz. - Jól vagy? Elrántottam magam a kezétől, majd elindultam az ajtóhoz. Már félig kint voltam, amikor visszafordultam, és végül egy pillanatnyi hezitálás

után válaszoltam: -

Meglátjuk.

Lesiettem a bejárati ajtóhoz vezető lépcsősoron. -

Várj, Bianca!

Összehúztam magamon a kabátomat, így próbáltam dacolni a metsző széllel, majd kinyitottam a Satum ajtaját. Néhány pillanat múlva már ott állt mögöttem, ám szerencsére ezúttal nem érintett meg. -

Mi van? - csusszantam be a kormány mögé. - Haza kell mennem. Az

otthonom volt az utolsó hely ezen a világon, ahová vágytam. A téli égbolt már feketébe váltott, ám ennek ellenére jól láttam Wesley szürke tekintetét a sötétben. Éppen olyan színű volt a szeme, mint a viharfelhőkkel borított égé. Lehajolt, hogy bele tudjon nézni a szemembe. Igazán kellemetlenül éreztem magam attól, ahogy rám pillantott. -

Nem válaszoltál a másik kérdésre.

-

Miféle másik kérdésre?

-

Jól vagy?

Egy hosszú pillanatig haragosan bámultam rá, mert azt feltételeztem, hogy csak idegesíteni akar. De volt valami a tekintetében, amitől elbizonytalanodtam. -

Nem számít, hogy jól vagyok-e, vagy sem - suttogtam. Beindítottam a

motort, és Wesley kitért az utamból, amikor behúztam az ajtót. - Pá, Wesley! Ezután elhajtottam. Apa még mindig a szobájában volt, amikor hazaértem. Befejeztem a nappali összerámolását, ám a konyhának még csak a közelébe sem mentem, aztán felszaladtam az emeletre zuhanyozni. A forró víz nem mosta le a mocskos érzést, amit Wesley érintése okozott, de ellazította az izmaimat - már kezdtek csomók kialakulni a hátamon és a vállamon. Csak reménykedhettem benne, hogy idővel eltűnik ez az érzés is.

Épphogy magam köré csavartam egy törülközőt, amikor csörögni kezdett a mobilom a szobámban. Keresztülrohantam a folyosón, hogy fel tudjam venni.

-

Hali, B! - köszönt Casey. - Megvagytok Wesley-vel?

-

Mi van?

-

Az irodalomházit csináltátok ma, nem? - kérdezte. - Azt hittem,

arról volt szó, hogy nálatok találkoztok. -

Ja... tényleg. Hát, végül inkább én mentem hozzájuk.

Mindent bevetettem, hogy ne hallatszódjon ki a bűntudat a hangomból. Úristen, ott voltál a villájukban? - villanyozódott fel Casey. - Milyen szerencsés vagy! Kimentél valamelyik erkélyre? Vikki azt mondta, hogy félig azért akar megint összefeküdni Wesley-vel. A múltkor csak a Porsche hátsó ülésén csinálták, de tényleg látni akarja a házat belülről is.

-

Van valami konkrét oka annak, hogy felhívtál, Casey?

-

Hát persze - nevetett fel. - Bocs. Nem nagy ügy. Csak meg

akartam kérdezni, hogy jól vagy-e. Miért kérdezgeti ma mindenki ezt? -

Tudom, hogy utálod Wesley-t -

folytatta. - Csak meg akartam bizonyosodni róla, hogy jól vagy. És hogy ő is életben van még. Nem döfted le a szerencsétlent, vagy ilyesmi, ugye? Mármint, egyáltalán nem tetszik az ötlet, hogy szexi pasikat gyilkolgatsz, de ha kell, akkor szívesen segítek eltemetni a holttestet. Viszek ásót, meg minden. -

Köszi, Casey - válaszoltam. - De életben van még. Nem is volt

olyan rossz a mai nap, mint hittem. Ami azt illeti. Majdnem elmondtam neki az egészet. Hogy anya és apa el fognak válni, és hogy kétségbeesésemben ismét megcsókoltam Wesley Rusht. Hogy abból a csókból valami sokkal, de sokkal több is lett. Hogy a testem minden egyes négyzetcentiméterét mocskosnak érzem, ám

ugyanakkor lenyűgözően szabadnak is. A szavak ott voltak már a nyelvem hegyén, de képtelen voltam kiejteni őket Legalábbis egyelőre. -

Ami azt illeti mi, B? - kérdezte, és a hangjától felocsúdtam. Ööö... semmi. Volt néhány elég jó ötlete a fogalmazással kapcsolatban.

Ennyi. Úgy tűnik, hogy valami Hawthorne-mániás, vagy ilyesmi.

-

Na, az jó. Tudom, hogy szexinek tartod az okos fiúkat. Most már

hajlandó vagy beismerni, hogy Wesley után vágyakozol? Megdermedtem. Fogalmam sem volt, hogyan reagálhatnék erre, de Casey már el is kezdett nevetni. -

Csak viccelek, de azért örülök, hogy jól ment a dolog. Egy kicsit aggódtam

ma miattad. Volt egy olyan érzésem, hogy valami rossz fog történni. Valószínűleg csak paranoiás vagyok. -

Gondolom. Mennem kell. Jessica rávett, hogy hívjam fel, és meséljek el mindent, ami

Harrisonéknál történt. Egyszerűen képtelen felfogni, mi? Na, mindegy, majd hétfőn találkozunk! -

Oké. Szia, Casey! Szia, B!

Letettem a telefont, és az éjjeliszekrényre raktam. Hazugnak éreztem magamat. Gyakorlatilag nem állítottam valótlant, csupán nem mondtam el mindent, de... elhallgatni valamit Casey elől olyan volt, mintha egy főbűnt követnék el. Hiszen annyira próbált rávenni, hogy nyíljak meg előtte. De elmesélem majd neki egyszer. Legalábbis a szüleimmel kapcsolatos részt. Csak szükségem van még egy kis időre, hogy feldolgozzam, ami történt, mielőtt odaállok Casey és Jessica elé. Viszont a Wesley-dolog... Jóságos ég, remélem, hogy sosem tudják meg!

Letérdeltem az ágyam végéhez, és elkezdtem összehajtogatni a tiszta ruhákat, mint ahogy minden áldott este tettem. Meglepő módon nem voltam annyira stresszes, mint amire számítottam. Bármennyire is utálom a gondolatot, be kell ismernem, hogy ezért Wesley-nek tartozom hálával.

9. FEJEZET

A

PA KI SEM DUGTA AZ ORRÁT A SZOBÁJÁBÓL

részében.

Bekopogtam

néhányszor

a hétvége hátralévő

vasárnap

délután,

és

felajánlottam, hogy csinálok neki valami ennivalót, de motyogva elutasított, és nem nyitotta ki a kettőnket elválasztó ajtót, önkéntes száműzetése megrémített. Nyilván depresszióba esett anya miatt, ráadásul még bűntudata is volt, hogy letért a helyes útról, de akkor sem normális így viselkedni. Úgy döntöttem, hogy ha hétfő délután még mindig a szobájában kuksol, akkor berontok hozzá, és... Hát, azt nem gondoltam végig, hogy pontosan mit is tennék. Addig is próbáltam elterelni a figyelmemet a konyhaasztalon heverő válókeresetről. Meglepő módon ez elég könnyen ment. A legtöbb gondolatom Wesley-vel volt kapcsolatos. Gáz, mi? De tényleg halvány gőzöm sem volt róla, hogy mit tegyek majd hétfőn. Mégis, hogyan kellene viselkednem azután, hogy egyéjszakás (vagyis inkább

egydélutános)

kalandba

bonyolódtam

a

suli

legnagyobb

hímringyójával? Legyek nemtörődöm? Térjek vissza a szokásos, leplezetlen utálatomhoz? Vagy - merthogy tényleg élveztem a dolgot legyek mondjuk hálás? Rejtsem el a megvetésemet, és legyek vele barátságos? Tartozom neki valamivel? Nyilván nem. Wesley-nek is ugyanannyi előnye származott a dologból, mint nekem, csak neki nem kell megbirkóznia az önutálattal. Mire hétfő reggel odaértem az iskolába, nagyjából el is határoztam, hogy mit fogok tenni: nagy ívben elkerülöm őt. -

Jól vagy, Bianca? - kérdezte Jessica, miközben kiléptünk a

spanyolteremből az első óra után. - Eléggé... ööö... furán viselkedsz. El kell ismernem, hogy a kémkedésben való jártasságom hagyott némi

kívánnivalót maga után, de tudtam, hogy Wesley-nek el kell sétálnia a tantermünk előtt ahhoz, hogy eljusson a második órájára, és nem akartam megkockáztatni egy kínos, szex utáni egymásba botlást a folyosón. Idegesen kukucskáltam ki az ajtó mögül, és tekintetemmel az összetéveszthetetlen barna fürtöket kerestem a tömegben. De ha még Jessica is rájött, hogy valami nincs rendben, akkor túlságosan feltűnően viselkedtem. -

Nincs semmi - hazudtam, majd kiléptem a folyosóra. Elnéztem

mindkét irányba, mintha kisgyerek lennék, aki épp most akar átkelni egy forgalmas úton, és megkönnyebbülve nyugtáztam, hogy tiszta a levegő. Jól vagyok. -

Ó, oké - tűnt el hangjából a gyanakvás. - Akkor nyilván csak

képzelődöm. -

Nyilván.

Jessica birizgálni kezdte a szőke tincset, ami kicsúszott a hajgumi szorítása alól. -

Ó, Bianca, el is felejtettem elmesélni! Olyan izgatott vagyok!

-

Hadd találjam ki... - kezdtem el viccelődni. - Harrison Carlyle-ról

van szó, igaz? Most azt kérdezte meg, hogy hol vetted a szűkszárú farmeredet? Vagy, hogy mivel ápolod azt a csodálatos hajadat? -

Nem! - vihogott Jessica. - Nem... Ami azt illeti, a bátyámról van

szó. Hazajön egy hétre, ma délben már itthon lesz. Ö jön értem suli után. Annyira várom már, hogy láthassam! Már vagy két és fél éve, hogy elment egyetemre, és... Hé, Bianca, biztos, hogy jól vagy? Földbe gyökerezett lábbal álltam a folyosó kellős közepén. Éreztem, amint elsápadok, a kezem pedig jéghideg lesz és remegni kezd. Határozottan éreztem az émelygés közeledtét is, de elismételtem magamnak ugyanazt a hazugságot, amit máskor is: -

Semmi bajom. - Kényszerítettem a lábamat, hogy ismét mozgásba

lendüljön. - Csak, ööö, azt hittem, hogy elfelejtettem valamit. Mindegy. Mit is mondtál? Jessica bólintott egyet. -

Na, szóval, olyan izgatott vagyok, hogy Jake hazajön! Alig hiszem

el, hogy ezt mondom, de tényleg nagyon-nagyon hiányzott. Jó lesz végre együtt tölteni néhány napot. Ó, és azt hiszem, Tiffany is jön. Mondtam már, hogy eljegyezték egymást? -

Nem. Ez nagyszerű... Mennem kell órára, Jessica.

-

Ó... oké. Hát, irodalmon találkozunk, Bianca.

Már félig végigloholtam a folyosón, mire Jessica kiejtette mondatának utolsó szavait. Átnyomakodtam a tolongó diákok között, és szinte meg sem hallottam, amikor vinnyogni kezdtek, hogy ráléptem a lábujjukra vagy eltaláltam őket a táskámmal. Szép lassan elmosódtak a környezeti zajok, és a kéretlen emlékek megrohanták az elmémet. Mintha Jessica szavai áttörték volna a gátat, ami olyan sokáig visszatartotta őket. -

Szóval te vagy Bianca? Az a kis elsős kurva, aki a pasimmal

kefél? -

A pasid? Én nem...

-

Meg ne lássalak még egyszer Jake közelében!

Elvörösödtem, amint eszembe jutottak a történtek. Úgy szedtem a lábamat az állampolgári ismeretek terme felé, hogy az szinte már sprintelésnek számított. Mintha elfuthatnék a gondolataim elől. Mintha nem üldöznének akkor is bosszúra szomjazva. Jake Gaither hazajön Hamiltonba egy hétre. Jake Gaither eljegyezte Tiffanyt. Jake Gaither... aki összetörte a szívemet. Abban a pillanatban léptem be a tanterembe, amikor megszólalt a csengő. Tudtam, hogy Mr. Chaucer engem bámul, de még csak arra sem vettem a fáradságot, hogy visszanézzek rá. Leültem a terem hátsó

végében, és kétségbeesetten próbáltam valami másra koncentrálni. Sajnos, még az sem tudta elvonni a figyelmemet Jake-ről és a jövendőbelijéről, hogy Toby Tucker szellemes megjegyzéseket tett a törvényhozói ágra, és divatjamúlt frizuráját is hiába bámultam hátulról. Szinte egyetlen szót sem fogtam fel abból, amit Mr. Chaucer mondott, és amikor végre kicsöngettek, a füzetemben csupán két, nehezen olvasható mondat állt, holott tele kellett volna jegyzetelnem a lapokat. Jóságos ég, tutira meg fogok bukni, ha ez így folytatódik! Ezt a drámát! Már csak a pénz, a sznobizmus és Manhattan hiányzik, és akár a Gossip Girl szereplője is lehetnék. (Nem mintha nézném azt a nyomi sorozatot... olyan gyakran... és még a barátnőim sem tudnak róla..,) Miért is nem olyan az életem, mint valami tévésorozat-hősé? Bár, ha jól belegondolok, még a Jóbarátokban is problémás volt a karakterek élete. Elvánszorogtam a menzáig, ahol Casey és Jessica a szokásos asztalunknál ülve várt rám. Mint mindig, Angela, Jeanine, meg Jeanine unokatesója, Vikki is csatlakozott hozzánk. Angela épp az új Vans csukáját mutogatta mindenkinek, úgyhogy senkinek sem tűnt fel, hogy milyen mogorva képpel huppanok le a székembe. -

Cuki - jelentette ki Casey a cipőre vigyorogva. - Kitől kaptad?

-

Aputól - felelte Angela, miközben végigsimított lila lábbelijének

orrán. - Anyával most versenyeznek a szeretetemért. Eleinte elég idegesítő volt, de úgy döntöttem, hogy felülemelkedem a dolgon, és megpróbálom kihozni belőle a legjobbat. - Keresztbetette a lábát, majd hátravetette sötét loknijait. - Remélem, a következő Prada lesz! Mindenki nevetésben tört ki. -

Nekem nem jutott semmi, amikor a szüleim elváltak - mondta

Casey. - Asszem, az én apámat nem igazán érdekelte, hogy melyiküket szeretem jobban.

-

Ez olyan szomorú, Case - motyogta Jessica.

-

A, annyira azért nem - vonta meg a vállát Casey, majd elkezdte

piszkálni narancssárgára festett körmét. - apa egy rohadék. Boldog voltam, amikor anya végre kidobta otthonról. Mostanában sokkal kevesebbet sír, és amikor anya boldog, mindenki más is boldog. Az igaz, hogy már nincs annyi pénzünk, mint régen, de nem mintha apa ránk költötte volna, amit keresett. Felajánlott egy kocsit, de anya nem fogadta el. Itt véget is ért apám nagylelkűsége. -

A válás olyan borzalmas dolog - sóhajtott fel Jessica. - Összetörne

a szívem, ha a szüleim szétmennének. Neked nem, Bianca? Éreztem, amint elönti az arcomat a forróság, de Casey épp témát váltott, szóval úgy tettem, mintha nem hallottam volna Jessica kérdését. -

Te, Vikki, mi volt a bálon? Nem mesélted, mi történt.

A már beavatott Jeanine elkezdett vihogni. -

Nem mondtad nekik, Vikki?

Unokatestvére forgatni kezdte a szemét, majd rátekerte vörösesszőke hajának egy tincsét az egyik tökéletesen manikűrözött ujjara. -

Ó, te jó ég! Na, szóval Clint tökre nem hajlandó velem szóba állni,

Ross pedig... Vikki hangja eltompult, és előtörtek a gondolataim. Akármennyire is próbáltam nem Jake-en agyalni, Vikki pasiügyei még csak véletlenül sem kötöttek le. Bármely más napon legalább minimális szórakozást biztosított volna a sztorizgatása, mintha csak ő lett volna az én külön bejáratú szappanoperám, de abban a pillanatban a drámázása valahogy zavarosnak és jelentéktelennek tűnt. Unalmasnak. Laposnak. Üresnek. Egy kicsit azért bűntudatom volt, amiért ezt gondoltam. Épp ugyanolyan egocentrikus vagyok, mint ő, ha ezt gondolom. Így hát igyekeztem rábírni magamat, hogy legalább fél füllel odafigyeljek Vikki McPhee sirámaira.

És ekkor megütötte valami a fülemet, ami felkeltette az érdeklődésemet. -

...de aztán csináltunk ezt-azt Wesley-vel később.

-

Wesley? - kérdeztem vissza.

Vikki szinte ragyogott, mintha csak valami hatalmas eredményt ért volna el. Hát nem tudta, hogy az idejáró lányok kétharmadának már volt része ebben a megtiszteltetésben? Engem is beleértve... De erről az apróságról persze fogalma sem lehetett. -

Igen - helyeselt. - Miután összevesztem Clinttel, valahogy a

parkolóban kötöttünk ki Wesley-vel. Elvoltunk egy ideig a kocsijában, de aztán anyám felhívott, úgyhogy mennem kellett haza, még mielőtt bármi történhetett volna. Szívás, mi? -

Aha.

Végigpillantottam a menzán, és csupán néhány másodpercet vett igénybe, hogy rábukkanjak a többiek fölé magasodó srác barna hajára. A terem másik végében üldögélt a sleppjével - ami főleg lányokból állt, persze - egy hosszú, téglalap alapú asztalnál. Testhezálló, fekete póló tapadt rá, ami, bár nem igazán számított megfelelő öltözéknek a kora februári hidegben, nagyszerűen kihangsúlyozta tökéletes, izmos karjait. Azokat a karokat, amelyek körém fonódtak... amelyek segítettek enyhíteni a feszültségemet... -

Mondtam már, hogy a bátyám ma jön haza? - kérdezte Jessica. -

Egy hétig maradnak a menyasszonyával. Casey azonnal rám vetette aggodalmas pillantását, és tágra nyílt a szeme, amikor rájött, hogy talpra ugrottam. -

Hova mész, B?

Ekkor mindenki felém fordult, és próbáltam meggyőzően előadni az ürügyemet. -

Eszembe jutott - kezdtem bele a válaszba -, hogy beszélnem kell

Wesley-vel a fogalmazásunkról. A fenébe is az elkerülős taktikámmal! Volt egy jobb, sokkal hatásosabb módszerem is annál. -

Nem fejeztétek be szombaton? - érdeklődött Jessica.

-

Elkezdtük, de nem fejeztük be teljesen.

-

Mert túlságosan lefoglalt, hogy smároljatok - ugratott Casey

kacsintva. Ne lássák a bűntudatod! Ne lássák a bűntudatod! -

Smároltatok? - húzta fel Vikki a szemöldökét.

-

Nem hallottad? - nevetett fel Jessica, majd kedvesen rám

mosolygott. - Bianca őrülten szerelmes Wesley-be. Öklendező hangot hallattam, mire mindenki elnevette magát. -

Hogyne - feleltem, és igyekeztem minél több ingerültséget és

undort sűríteni a hangomba. - Ki nem állhatom. Istenem, egyre jobban utálom Mrs. Perkinst azóta, hogy Wesley mellé osztott be! -

Én odáig lennék a helyedben - szólalt meg Vikki egy kissé

keserűen. Jeanine és Angela egyetértőén bólogattak. -

Mindegy. - Egy kicsit feszült voltam. - Beszélnem kell vele, hogy

tényleg elkészüljünk. Később találkozunk, jó? -

Okés - integetett Jessica vidáman.

Átvágtam a zsúfolt menzán, és egyszer sem lassítottam le addig, amíg másfél méternyire nem értem Wesley asztalától, ahol rajta kívül csupán Harrison Carlyle volt hímnemű. Akkor megtorpantam egy pillanatra, és hirtelen már nem is voltam olyan biztos a dolgomban. Az egyik lány - vékony, szőke, olyan ajkakkal, mint amilyen Angelina Jolie-nak van - épp a borzalmas vakációról locsogott, amit Miamiban töltött, Wesley pedig feszült figyelemmel hallgatta őt - nyilván próbálta kimutatni, hogy mennyire együtt érez vele. Az undor legyűrte a

bizonytalanságomat, és hangosan megköszörültem a torkomat, amivel felhívtam magamra az egész asztal figyelmét. A szöszi ingerült és dühös lett, de én Wesley-re figyeltem, aki éppen olyan nemtörődöm pillantást vetett rám, mint az összes többi lányra szokott. Felhúztam az orromat, majd így szóltam: -

Beszélnünk kell az irodalom házi dolgozatról.

-

Muszáj? - sóhajtott fel Wesley.

-

Igen - vágtam rá. - Most azonnal. Nem fogok egyest kapni azért,

mert egy lusta disznó vagy! Forgatni kezdte a szemét, majd feltápászkodott. -

Elnézést, hölgyeim - szólt oda a lesújtott lányokhoz. - Holnap

találkozunk. Foglaltok majd nekem egy helyet? -

Hát persze - sivította egy aprócska, vörös hajú lány.

Amint Wesley-vel elindultunk, hallottam, hogy a felfújt szájú ezt sziszegi: -

Istenem, mekkora egy ribanc!

Amikor kijutottunk a folyosóra, Wesley odafordult hozzám: -

Mi a gond, Duffy? Elküldtem neked e-mailben az esszét tegnap

este, ahogyan parancsoltad. Hova megyünk? A könyvtárba? -

Kussolj, és gyere utánam!

Elvezettem őt az irodalomterem mellett. Jobb, ha nem kérdezi senki, hogyan találtam ki ezt az egészet, mert képtelen lennék válaszolni rá. Valamiért azonban pontosan tudtam, hogy hova megyünk, és azt is, hogy ettől most már hivatalosan is rám süthetik a kurva bélyeget. Mindennek ellenére, amikor végül elértük a használaton kívüli takarítószertárat, nyoma sem volt bennem a bűntudatnak... Akkor legalábbis még nem. Megragadtam a kilincset, és közben észrevettem, hogy Wesley összehúzza a szemét. Feltéptem az ajtót, körülnéztem, hogy tiszta-e a

levegő, majd intettem, hogy menjen be. Wesley belépett az aprócska helyiségbe, én utána, aztán halkan becsuktam magunk mögött az ajtót. -

Van egy olyan érzésem, hogy nem A skarlát betűtől van szó -

szólalt meg, és még a teljes sötétségben is tudtam, hogy vigyorog. -

Csend legyen!

Ezúttal félúton találkoztunk. Az ő keze a hajamba túrt, az enyém az alkarját szorította. Erőszakos csók volt, és közben Wesley nekilökött a falnak. Hallottam, amint egy felmosórúd - vagy talán egy seprű - eldől, ám szinte fel sem fogtam, mi történik körülöttem, mert Wesley keze a derekamhoz vándorolt, hogy közelebb húzzon magához. Annyival magasabb

volt

nálam,

hogy

kénytelen

voltam

szinte

teljesen

hátradönteni a fejemet, hogy megcsókolhassam. Erőteljesen az enyémnek nyomta az ajkát, miközben a kezem felfedezőútra indult a bicepszén. Minden érzékemet beborította Wesley illata, amely elmosta az elhagyott szertár áporodott szagát. Addig birkóztunk a sötétben,

míg meg nem éreztem, hogy

határozottan megemeli a pólóm szegélyét. Egyetlen mély levegővétellel elhúzódtam a csókjától, majd megragadtam a csuklóját. -

Ne... ne most!

-

Akkor mikor? - suttogta Wesley a fülembe, miközben még mindig

a falnak szegezett. A legkevésbé sem tűnt úgy, mintha kifulladt volna. Én azonban alig kaptam levegőt. -

Később.

-

Ennél konkrétabb választ kérek!

Kicsusszantam a kezei közül, és elindultam az ajtó felé, ám közben majdnem orra buktam egy vödörnek tűnő valamiben. Felemeltem a kezemet, hogy lesimítsam hullámos hajamat, majd a kilincs felé nyúltam.

-

Ma este. Odamegyek hét körül. Jó?

Még mielőtt válaszolhatott volna, kiléptem a szertárból, majd végigsiettem a folyosón, és reménykedtem benne, hogy nem úgy nézek ki, mint akit paráználkodáson kaptak.

10. FEJEZET

A

ZT HITTEM, SOSEM SZÓLAL MEG

az utolsó óra végét jelző csengő. A

matek fájdalmasan hosszú és unalmas volt, a nyelvtan pedig

idegőrlő. Folyton azon kaptam magam, hogy a terem másik végében ülő Wesley-t bámulom - alig vártam, hogy ismét érezhessem karja, keze és ajka bódító hatását. Csak azon imádkoztam, hogy a barátnőim észre ne vegyék, mi folyik közöttünk. Jessica persze elhinné, ha azt mondanám, hogy csak képzelődik, Casey viszont... Nos, remélhetőleg Casey-t túlságosan lefoglalja Mrs. Perkins nyelvtani magyarázata - haha, na persze! - ahhoz, hogy rám pillantson. Valószínűleg órákon át vallatna, és rájönne mindenre, hiába tagadnám. Ki kellett jutnom innen, még mielőtt lebukok. Amikor végre megszólalt a csengő, mégsem rohantam kifelé. Jessica copfba fogott, szőke haja neki-nekiütődött a hátának, miközben a menza felé szökdécselt. -

Alig várom, hogy láthassam!

-

Felfogtuk, Jess - szólt rá Casey. - Imádod a bátyádat. Ez tényleg

nagyon aranyos, de most mondod körülbelül... huszonötödjére? Vagy ez már a harmincadik alkalom? Jessica elpirult. -

Mert alig várom.

-

Megértem - mosolygott rá Casey. - És biztos vagyok benne, hogy ő

is örül, hogy láthat, de talán lenyugodhatnál egy kicsit. - Megtorpant a menza kellős közepén, majd a válla fölött hátrapillantott rám. - Jössz, B? -

Nem - feleltem, majd lehajoltam, és elkezdtem a cipőfűzőmet

izélgetni. - Jobb, ha... bekötöm ezt. Menjetek csak előre. Miattam ne várjatok az egymás nyakába borulással.

Casey megértő pillantást lövellt felém, mielőtt bólintott egyet, és elkezdte előrefelé lökdösni Jessicát. Új témát hozott fel, hogy elvonja barátnőnk figyelmét a béna kifogásomról. -

Mesélj csak erről a menyasszonyról! Milyen? Csinos? Sötét, mint

az éjszaka? Mindent tudni akarok! Jó húsz percig várakoztam a menzán, mert még csak véletlenül sem szerettem volna meglátni őt a parkolóban. Vicces, hogy kevesebb mint hét órával ezelőtt egy teljesen másik pasit szerettem volna elkerülni... Most pedig alig vártam, hogy találkozhassak vele. Bármilyen őrült dolog is volt, legszívesebben előretekertem volna az időt, hogy ismét Wesley hálószobájában lehessek. Vissza akartam térni az én kis menedékembe. Menekülni szerettem volna. Ám először meg kell várnom, hogy Jake Gaither elhúzzon a parkolóból. Amikor már biztos voltam benne, hogy hazamentek, kiléptem az épületből, és összehúztam magamon a kabátomat. A februári szél jegesen az arcomba mart, miközben átvágtam a kiürült parkolón. Fűtési problémákkal küszködő járgányom látványa nem igazán nyugtatta meg a lelkemet. Becsusszantam a kormány mögé, majd vacogva beindítottam a motort. Annak ellenére, hogy alig hét kilométerre lakom az iskolától, óráknak tűnt a hazafelé vezető út. Épp azon kezdtem agyalni, hogy vajon mi lenne, ha néhány órával korábban látogatnék el Wesley-hez, amikor ráfordultam a feljárónkra, és eszembe jutott apa. Csodás! A kocsija ott állt a ház előtt, pedig még nem kellett volna hazaérnie a munkából. -

Bassza meg! - nyögtem, majd ráütöttem a kormányra. Ijedtemben

ugrottam egyet, amikor megszólalt a duda. Tiszta idióta vagyok, Bassza meg! Bassza meg! Elöntött a bűntudat. Mégis, hogy feledkezhettem meg apáról? Szegény, magányos, szobájába zárkózó apukámról? Miközben ki-

másztam az autóból és odaszaladtam a bejárati ajtóhoz, végig azon aggódtam, hogy talán még mindig a szobájában van. Ha igen, akkor be kell törnöm majd az ajtót? És aztán? Kezdjek el vele üvöltözni? Sírjunk együtt? Mondjam, hogy anya nem érdemli meg őt? Ez lenne a megoldás? Meglepetésemre apa a kanapén üldögélt, ölében egy tál pattogatott kukoricával. Megálltam az ajtóban, és halvány gőzöm sem volt róla, hogy mégis mi folyik itt. Apa teljesen... normálisan nézett ki. Nem úgy tűnt, mintha sírt vagy ivott volna, vagy bármi ilyesmi. Csak az én megszokott, vastag keretes szemüveget viselő, kócos, vörösesbarna hajú apukám. Ugyanúgy festett, mint a hét bármely más napján. -

Szia, Méhecském! - pillantott fel rám. - Kérsz kukoricát? Épp egy

Clint Eastwood-filmet adnak az AMC-n. -

Ööö... nem, köszi - néztem körbe a szobában. Nem voltak se

üvegszilánkok, se üres sörösüvegek. Mintha aznap egy kortyot sem ivott volna. Ennyi volt? Ebben ki is merült a visszaesése? Vajon így működik ez egyáltalán? Fogalmam sem volt. Hiába volt minden rendben, mégsem nyugodtam meg teljesen. - Jól vagy, apu? -

Ó, hát persze - válaszolta. - Későn ébredtem fel ma, úgyhogy

betelefonáltam, hogy nem vagyok jól. Még nem vettem ki egyetlen szabadnapot sem, úgyhogy nem nagy ügy. Bepillantottam a konyhába is. A sárga boríték még mindig a konyhaasztalon hevert. Érintetlenül. Apa nyilván követte a tekintetemet, vagy kitalálta, mert egy vállrándítás kíséretében így szólt: -

Ó, azok a hülye papírok! Annyira kiborultam miattuk. De

végiggondoltam, és rájöttem, hogy csak egy hatalmas tévedésről lehet szó. Anyád ügyvédje hallhatta, hogy most egy kicsit tovább van távol a szokásosnál, és gondolkodás nélkül cselekedett.

-

Beszéltél már vele?

-

Nem - ismerte be apa. - De biztos vagyok benne, hogy csak ennyi

az egész, így kell lennie. Nincs semmi baj, Méhecském. Hogy telt a napod? -

Nagyszerűen.

Egyikünk sem mondott igazat, de én legalább tudtam, hogy hülyeséget beszélek. Ő azonban, úgy tűnt, valóban elhiszi, amit mond. Hogyan emlékeztessem arra, hogy anya aláírása ott díszeleg a dokumentumon? Hogyan kényszeríthetném, hogy elfogadja a valóságot? Az csak ismét a szobájába száműzné őt - vagy a sörösüvegek társaságába -, és széttörné ezt a pillanatnyi, törékeny békét. Nem akartam, hogy én legyek az a személy, aki visszalöki apát az alkohol rabságába. Sokk, jöttem rá, miközben felfelé igyekeztem a lépcsőn. Egyszerűen sokkot kapott. De a tagadás nem tarthat örökké. Egyszer szembe kell néznie a valósággal. Csak reménykedni tudtam, hogy méltósággal viseli majd. Elnyújtóztam az ágyon, előttem a matekkönyvem, és próbáltam megoldani a házi feladatot, amit nem értettem. Folyton az éjjeliszekrényen álló ébresztőórára siklott a tekintetem. 3:28... 3:31... 3:37... Teltek-múltak

a

percek,

a

matekpéldák

pedig

felismerhetetlen

szimbólumokká mosódtak, mintha csak ősi rúnákat látnék magam előtt. Végül összecsuktam a könyvet, és elismertem, hogy vereséget szenvedtem. Ez az egész egy hatalmas katasztrófa. Nem lenne szabad Wesley-ről álmodoznom! Nem kellett volna megcsókolnom őt. Nem kellett volna lefeküdnöm vele. A fenébe is, hiszen egy héttel ezelőtt még azt gondoltam, hogy az is maga a borzalom, ha egyáltalán szóba kell állnom vele. De minél nagyobb lett a felfordulás az életemben, annál

vonzóbbnak

tűnt

Wesley.

Félreértés

ne

essék,

még

mindig

szenvedélyesen gyűlöltem őt. Arrogáns viselkedésétől ordítani tudtam volna, de teljesen rákattantam, mert képes volt megszabadítani a problémáimtól - még ha csak átmenetileg is. Ő volt az én szenvedélyem. Elég beteg dolog! Az pedig még rosszabb, hogy hazudtam Casey-nek, amikor fél hatkor rám csörgött. -

Jól vagy? Úristen, alig hiszem el, hogy Jake hazajött! A kiborulás

szélén állsz épp, vagy mi van? Átmenjek? -

Ne! - Idegbeteg voltam, még mindig kétpercenként néztem az órát.

- Semmi bajom. -

Ne fojtsd magadba, B! - unszolt.

-

Nem teszem. Semmi bajom.

-

Átmegyek - jelentette ki.

-

Nem! - vágtam rá gyorsan. - Ne! Nincs értelme.

Egy pillanatra elhallgattunk, és amikor Casey ismét megszólalt, éreztem a hangján, hogy megbántottam. -

Oké de, még ha nem is beszélünk Jake-ről, legalább együtt

lehetnénk. -

Nem lehet - válaszoltam. - Én... ööö...

Fél hat múlt három perccel. Még mindig egy órát kellett várnom, mire elindulhattam Wesley-hez. De ezt nem mondhattam el Casey-nek. Soha. -

Azon gondolkodom, hogy korán lefekszem ma.

-

Mi van?

-

Sokáig fent voltam tegnap, mert épp néztem a... egy filmet. Fáradt

vagyok. Tudta, hogy hazudok. Elég egyértelmű volt. De nem kérdezett rá. Helyette csupán annyit mondott: -

Hát... jól van. Esetleg holnap? Vagy a hétvégén? Tényleg

beszélned kéne róla, B. Még ha azt is hiszed, hogy nem. Csak azért, mert Jessica bátyjáról van szó... Legalább azt hitte, hogy a Jake miatti szenvedésem szülte a hazugságokat. Még mindig jobb, mint ha megtudná az igazat. Istenem, borzalmas barát vagyok! De ez a Wesley-dolog olyasmi volt, amit titokban kellett tartanom. Mindenki előtt. Amikor végre fél hetet ütött az óra, felkaptam a kabátomat, lerohantam, és már szedtem is elő a kocsikulcsot a kabátom zsebéből. Apa a konyhában volt, és épp pizzás csigát mikrózott. Rám mosolygott, miközben felvettem a kesztyűmet. -

Szia, apu! - köszöntem el. - Később jövök.

-

Hova mész, Méhecském?

Hűha, jó kérdés. Ez egy olyan probléma volt, ami még csak eszembe sem jutott, de amikor minden más őrültségnek tűnik, igazat kell mondani... legalábbis részben. -

Wesley Rushhoz. Közösen kell megírnunk egy fogalmazást

irodalomra. Nem maradok sokáig, vagy ilyesmi. Ó, könyörgöm, gondoltam. Könyörgöm, csak most ne vörösödjek el! -

Oké - bólintott apa. - Érezd jól magad Wesley-vel!

Kirohantam a konyhából, még mielőtt rákvörössé válhattam volna. -

Szia, apu!

Gyakorlatilag futva tettem meg a kocsiig az utat, és nagyon-nagyon igyekeztem, hogy ne lépjem túl a sebességhatárt, amikor kikanyarodtam az autóútra. Nem Wesley Rush lesz az oka annak, hogy életemben először megbüntetnek gyorshajtásért. Azért mindennek van egy határa. Bár elég sok határt átléptem már így is. De mégis mit művelek éppen? Mindig kigúnyoltam azokat a lányokat, akik összefeküdtek Wesley-vel, és most én is beálltam a sorba. Azt mondogattam magamnak, hogy ez nem ugyanaz, mint amit ők csinálnak.

Azok a lányok azt hitték, hogy van esélyük Wesley-nél. Szexinek, vonzónak tartották őt - ami, végül is, a maga kitekert módján igaz is. Azt gondolták, hogy Wesley valójában jó fiú, akit meg tudnak szelídíteni, de én tudom, hogy egy rohadék. Nekem csak a teste kell. Se érzelmek, se törődés, se semmi. Csupán a következő adagomat akarom. Vajon ez azt jelenti, hogy egyszerre vagyok függő és kurva? Megálltam a gigantikus ház előtt, és úgy okoskodtam, hogy teljesen érthető, amit teszek. A rákosok gyógyászati okokból szívhatják a füvet, az én helyzetem pedig nagyon is hasonló. Ha nem használom Wesley-t arra, hogy elterelje a figyelmemet, tuti, hogy begolyózom, úgyhogy valójában csak megspórolom magamnak az önpusztítást és a drága terápiás kezeléseket. Odasétáltam a bejárati ajtóhoz, és becsöngettem. Egy pillanattal később már kattant is a zár, és elfordult a kilincs. Amikor megláttam a vigyorgó Wesley-t, rögtön tudtam, hogy mindegy, mivel magyarázom, ez az egész nagyon is helytelen. Undorító. Beteges. Ártalmas. Ugyanakkor leírhatatlanul mámorító is.

11. FEJEZET

E

LSŐ PILLANTÁSRA LÁTSZOTT A HAJAMON,

hogy valakinek az ágyában

voltam nemrég. A hatalmas tükröt bámultam, és próbáltam

megzabolázni a vörösesbarna hullámok áradatát, miközben Wesley épp felöltözött a hátam mögött. Határozottan nem egy olyan jelenet, amiben valaha is elképzeltem volna magamat. -

Semmi problémám azzal, ha kihasználnak - szólalt meg, miközben

felhúzta a testhezálló, fekete pólót. Az ő frizurája is ugyanarról árulkodott, mint az enyém. - De azt azért szeretném tudni, hogy mégis miért használnak ki. -

Figyelemelterelésre van szükségem.

-

Erre magamtól is rájöttem. - A matrac nyekkent egyet, amikor

Wesley hanyatt vágódott az ágyon, majd a feje alá tette a kezét. - De mégis, miről kellene elvonnom a figyelmedet? Lehet, hogy jobban végezném a munkámat, ha tudnám, miről van szó. -

Már így is tökéletesen végzed a munkádat. - Ujjaimmal

végigszántottam a hajamon, de ennél többet már úgysem tudtam kihozni belőle. Felsóhajtottam, majd elfordultam a tükörtől, hogy Wesley szemébe nézhessek. Meglepetten konstatáltam, hogy valódi érdeklődés csillan a tekintetében. - Komolyan érdekel? -

Persze. - Felült, majd megpaskolta maga mellett az ágyat. -

Csodálatos testem nem csupán lenyűgöző hasizmaimból áll. Van fülem is, és ami azt illeti, tökéletesen működik mindkettő. Forgatni kezdtem a szememet, majd lábamat felhúzva leültem mellé. -

Oké - feleltem, miközben átöleltem a térdemet. - Nem mintha

számítana, de ma reggel megtudtam, hogy az exem hazajött egy hétre. Hülyeség az egész, de bepánikoltam. Amikor legutóbb találkoztunk, azt

nem állíthatnám, hogy tökéletesen alakult. Ezért rángattalak be a szertárba a suliban. -

Mi történt?

-

Te is ott voltál. Ne kényszeríts, hogy felidézzem!

-

A volt pasidra gondolok - pontosított Wesley. - Kíváncsi vagyok.

Mégis miféle szenvedés taszítana egy magadfajta utálatos fruskát izmos karjaimba? Csak nem ő az oka, hogy jégréteg fedi a szívedet? Úgy hangzott, mintha poénkodna, azonban a mosolya őszintének tűnt. Nem olyan féloldalasán vigyorgott, mint amikor úgy gondolta, hogy épp valami nagyon humorosat mondott. -

Elsős voltam, amikor járni kezdtünk - kezdtem vonakodva. -

Végzős volt, és tudtam, hogy a szüleim megtiltanák, hogy találkozzunk, ha tudnák, hány éves. Úgyhogy titokban tartottuk az egészet. Sosem mutatott be a barátainak, sosem vitt el sehova, és nem beszéltünk az iskolában. Azt hittem, mindezt értünk teszi. Persze ez egy hatalmas baromság volt. Bizsergett a bőröm, amint Wesley tekintete megállapodott rajtam. Jóságos ég, elmondhatatlanul idegesít ez a srác! Most valószínűleg épp sajnálkozik. Szegény Duffy! A vállam megfeszült, és lebámultam a zoknimra, hogy ne kelljen látnom, hogyan reagál a történetemre. Arra a történetre, amit Casey-n kívül senkinek sem mondtam el. -

Láttam párszor az iskolában egy lánnyal - folytattam. - Minden

egyes alkalommal rákérdeztem, és azt mondta, hogy csak barátok, és nincs miért aggódnom. Úgyhogy nem aggódtam. Hiszen azt mondta, hogy szeret. Megvolt rá minden okom, hogy higgyek neki, nem igaz? Wesley nem felelt. -

Aztán ő is rájött. A lány, akivel az exemet láttam, megkeresett

egyik nap a suliban, és kiakadt, hogy a pasijával dugok. Azt hittem, hogy csak egy tévedésről van szó, úgyhogy megkérdeztem az exemet...

-

Nem tévedés volt - tippelt Wesley.

-

Nem. A lány neve Tiffany, és már hetedik óta együtt voltak. Én

voltam a másik nő... vagyis lány, hogy egészen pontosan fogalmazzak. Lassan felemeltem a tekintetemet, és láttam, hogy Wesley grimaszol. -

Mekkora rohadék!

-

Egy szót sem szólhatsz! Nálad nagyobb Casanova a világon

nincs. -

Ez igaz - ismerte be. - De én nem szoktam ígérgetni. Azt mondta,

szeret téged. Ezzel elkötelezte magát. Én sosem tennék ilyet. A lányok azt hisznek, amit akarnak, de én sosem mondok olyasmit, amit nem gondolok komolyan. Csak egy igazi rohadék képes arra, amit az exed művelt veled. -

A lényeg az, hogy most jöttek haza Tiffanyval... a menyasszo-

nyával. Wesley halkan felnyögött. -

Kellemetlen.

-

Na ne mondd!

Ezután hosszas hallgatásba burkolóztunk. Végül Wesley törte meg a csendet: -

Ki az? Ismerem?

-

Nem tudom. Lehet. Jake Gaithernek hívják.

-

Jake Gaither - torzult el Wesley arca. - Jake Gaither? Az a fura

srác? Az a pattanásos, kampós orrú állat? - Döbbenetében elkerekedett a szeme. - Mégis hogy a francba szedett össze két csajt is? Miért járna vele bárki? Miért akartál volna te összejönni vele? Az egy barom. Összehúztam a szemöldökömet. -

Köszi szépen - motyogtam. - Eszedbe jutott esetleg, hogy a

Duffnak ennél jobb nem jutott? Wesleynek erre leesett az álla. Elfordította rólam a tekintetét, és

szemügyre vett mindkettőnket a tükörben. Néhány pillanatnyi kellemetlen csend után így szólt: -

Tudod, Bianca, azért annyira nem vagy visszataszító. Látok

benned fantáziát. Talán ha más csajokkal lógnál... -

Elég legyen! - állítottam le. - Már kétszer is megfektettél. Igazán

nem kell azon igyekezned, hogy engem lenyűgözz. Egyébként meg sokkal jobban szeretem a barátnőimet annál, hogy lecseréljem őket csak azért, hogy jobb csajnak tűnjek. -

Komolyan?

-

Igen. Casey már ezer éve a legjobb barátnőm, és nincs nála

hűségesebb barát. Jessica pedig... fogalma sincs arról, ami a bátyja és közöttem történt. Akkor még nem voltunk barátnők. Ami azt illeti, nem akartam barátkozni vele azután, hogy Jake-kel szakítottunk, de Casey azt mondta, jót tenne, és igaza volt... mint mindig. Jessica egy kicsit dilis, de ő a legkedvesebb, legártatlanabb ember, akit csak ismerek. Nem lennék képes ellökni magamtól őket csak azért, hogy szexibbnek tűnjek. Igazi vadbarom lennék, ha ezt tenném. -

Akkor tényleg szerencsések, hogy a barátnőjük vagy.

-

Mondtam már, hogy engem nem kell le...

-

Komolyan mondom - húzta fel Wesley a szemöldökét, miközben a

tükörre meredt. - Nekem csak egy barátom van... egy igazi barátom. Harrison az egyetlen, aki hajlandó velem mutatkozni, és ez is csak azért van, mert nem ugyanolyan hódolókra vágyunk, már ha érted, mire gondolok. - Aprócska mosoly terült el az arcán, amikor odafordult felém. A legtöbb ember bármit megtenne, csak hogy ne ő legyen a Duff. -

Hát, én nem vagyok olyan, mint a legtöbb ember.

Komoly pillantást vetett rám. -

Zavar egyáltalán téged ez a szó? - kérdezte.

-

Nem.

Abban a pillanatban tudtam, hogy hazudok, amint kiejtettem a számon a választ. Igenis zavar, de nem vagyok hajlandó elismerni. Főleg nem Wesley előtt. Minden egyes porcikámnak tudatában voltam, amikor ismét rám nézett. Mielőtt még megszólalhatott volna, felpattantam, és az ajtóhoz masíroztam. -

Figyelj csak! - fordítottam el a kilincset. - Most mennem kell, de arra

gondoltam,

hogy

megismételhetnénk

máskor

is.

Csak

úgy

szórakozásból. Csak szex, semmi érzelem. -

Nem tudsz betelni velem, mi? - kérdezte Wesley, miközben

vigyorogva visszafeküdt az ágyra. - Jól hangzik, de ha ennyire fantasztikus vagyok, akkor nyugodtan add tovább a hírt a barátnőidnek is. Azt mondod, szereted őket, úgyhogy igazán megajándékozhatnád őket is ezzel a csodálatos élménnyel... talán egyszerre is élvezhetnétek a dolgot. Így igazságos. Savanyú arckifejezéssel bámultam rá. -

Épp amikor már azt hinném, hogy neked is van szíved, elkezdesz

ilyen baromságokat nyomatni. - Az ajtó neki vágódott a falnak, amikor felrántottam. Levonultam a lépcsőn, és visszakiáltottam: - Egyedül is kitalálok! -

Hamarosan találkozunk, Duffy!

Micsoda seggfej!

Apának halvány fogalma sem volt róla, mi történik. Lehet, hogy meghibásodott a gyanakvó énje, vagy valami, mert szinte meg se kérdezte, hogy hova megyek, pedig egyre gyakrabban jártam azon a héten Wesley-hez. Bármelyik más apuka ráébredt volna az igazságra, amikor már másodszorra hallja a „fogalmazást írunk” kifogást. Na de négyszer egymás után? Komolyan elhitte, hogy ilyen sokáig tart megírni

egy hülye esszét? Nem aggódott, hogy pontosan azt csinálom, ami miatt valójában elmentem otthonról? Úgy tűnt, nem. Minden egyes alkalommal, amikor kitettem a lábamat a házból, annyit mondott: -

Érezd jól magad, Méhecském!

De lehet, hogy volt valami a levegőben. Még Casey sem kezdett el gyanakodni rám és Wesley-re, pedig árgus szemekkel figyelt, mióta Jake hazajött. Semmi mást nem mondott, csak a szokásos viccek jöttek, hogy biztos titokban csorgatom a nyálamat utána. Persze mindent megtettem, hogy eltüntessem a nyomokat, de többször is előfordult, hogy biztos voltam a lebukásban. Mint például péntek délután, amikor a szobámban készülődtünk a Fészekbe. Na jó, valójában csak Casey készülődött. Én az ágyon ültem, és néztem, hogyan pózol a tükör előtt. Már legalább egymilliószor csináltuk ezt, ám Jessica még mindig a bátyja nyakán lógott, és nélküle furán üresnek tűnt a szoba. Szinte hátborzongató volt. Jessica teljesen más, mint mi. Casey és én is ellentétesek vagyunk, de Jessica mintha egy másik bolygóról származna. Folyamatosan árad belőle a pozitív energia. Nála mindig félig tele van a pohár. Kiegészít bennünket azzal a hatalmas mosolyával és a hihetetlen naivitásával, amivel képes újra és újra megdöbbenteni bennünket. Néha úgy tűnt, hogy Casey és én már túl sokat láttunk a világból, míg Jessica sok szempontból még mindig kislányként viselkedett. Szűziesen. Számára tele van a világ csodákkal. Ő a mi napsugarunk, és nélküle úgy éreztük, mintha sötétség borult volna ránk. Épp azon elmélkedtem, hogy vajon még hány napig lesz itthon Jake, amikor Casey hátrafordult hozzám. Ahogy láttam, úgy döntött, mégiscsak tetszik neki a lila, szűk farmernadrág. (Még jó, hogy legalább ő így gondolta, mert szerintem borzalmasan festett.)

-

Tudod, B, sokkal jobban viseled ezt az egész Jake-dolgot, mint

gondoltam volna - szólalt meg. -

Hát ööö... köszi.

-

Azt hittem, hogy teljesen ki leszel bukva, hogy Jake hazalátogat a

menyasszonyával. Fogadni mertem volna, hogy könnyekben fogunk úszni, hívogatni fogsz az éjszaka közepén, és láthatok majd néhány ideg-összeroppanást. De tök normálisan viselkedsz, vagy legalábbis annyira, amennyire ez Bianca Pipernek megy. -

Visszavonom a köszit.

-

Most komolyan! - Átvágott a szobán, majd leült mellém az ágyra. -

Minden rendben van? Szinte nem is panaszkodtál, ami ijesztő, mert te mindig mindenért panaszkodsz. -

Nem is igaz! - tiltakoztam.

-

Na persze.

Forgatni kezdtem a szememet. -

Csak hogy tudd, rájöttem, mivel tudnám levezetni a feszültséget,

de kezded elrontani azzal, hogy ennyit dumálsz róla. - Játékosan megböktem a könyökömmel. - Lassan már kezdem azt hinni, hogy szeretnéd, ha elsírnám magamat. -

Legalább tudnám, hogy nem fojtod magadba az érzéseidet.

-

Casey - nyögtem fel.

-

Nem viccelek, B - közölte. - Jake kikészített elsőben. Folyton sírtál,

hüppögtél és pánikoltál azután, amit veled tett. Tudom, hogy nehéz, hogy el kell titkolnunk Jess elől, de muszáj valahogy feldolgoznod. Nem akarom, hogy újra olyan borzalmas állapotba kerülj. -

Semmi bajom, Casey - nyugtatgattam. - Tényleg sikerült találnom

valamit, amivel le tudom vezetni a feszültséget. -

Mit?

Bassza meg!

-

Mi mit?

Casey felhúzta a szemöldökét. -

Na vajon? Hogyan vezeted le a feszültséget? Mit csinálsz?

-

Ööö... hát ezt-azt.

-

Sportolsz? - kérdezte. - Ne szégyelld, ha igen. Anya kardió

edzésekre jár, ha dühös. Azt mondja, hogy segít megszabadulni a negatív energiáktól, bármit is jelentsen ez. Szóval, mit csinálsz? Sportolsz? -

Hát, így is mondhatjuk.

A fenébe is! Nyilván rákvörös voltam. Elfordultam Casey-től, és szemügyre vettem a karom hátsó részén található szőrszálakat. -

Kardió?

-

Mmm-hmm.

Azonban csodával határos módon barátnőm nem vette észre, hogy szinte lángol az arcom. -

Tök jó! Tudod, ez a nadrág egy számmal nagyobb, mint amit

általában venni szoktam. Talán csinálhatnánk együtt. Jó móka lenne. -

Nem

hinném.

-

Mielőtt

vitatkozni

kezdhetett

volna,

vagy

megláthatta volna, hogy milyen vörös vagyok, felálltam, és így szóltam: Megyek, megmosom még egyszer a fogamat. Aztán indulhatunk is, jó? És ezzel kirohantam a szobából. Amikor néhány perccel később visszatértem, ismét hazugságra kényszerültem. -

Van kedved nálunk aludni ma este? - kérdezte Casey, miközben

rövid haját igazgatta a tükör előtt állva. - Anya az egyik kollégájának a lánybúcsújára megy, úgyhogy csak ketten lennék, plusz néhány James McAvoy-film, ha gondolod. Jess szomorú lesz majd, hogy kimaradt, de... -

Ma este nem lehet, Casey.

-

Miért nem?

Hangjában fájdalom csendült. Az igazság az volt, hogy megdumáltuk Wesley-vel, hogy tizenegy körül összefutunk, de ezt nyilván nem mondhattam el Casey-nek. Viszont hazudni is képtelen lettem volna, Mindig olyan átlátszóak a hazugságaim. Úgyhogy inkább azt tettem, amiben napról napra egyre profibbá váltam: elhallgattam dolgokat. -

Dolgom van.

-

A Fészek után?

-

Igen. Ne haragudj!

Casey elfordult a tükörtől, és egy hosszú pillanatig némán bámult rám. Végül csak ennyit mondott: -

Mostanában elég elfoglalt vagy. Semmit sem akarsz már csinálni

velem. -

Most is veled vagyok, nem? - kérdeztem.

-

Igen, persze, de... nem is tudom. - Elfordult, majd még egy utolsó

pillantást vetett a tükörképére. - Mindegy. Menjünk! Istenem, hogy én mennyire utáltam, hogy nem mondhatom el az igazat Casey-nek! Főleg azért, mert nyilvánvaló volt, hogy tudja, hogy valami nem stimmel, még ha nem is jött rá, hogy pontosan miről is van szó. De minden tőlem telhetőt megtettem, hogy a Wesley-dolgot titokban tartsam. És persze Wesley is úgy tett, mint akinek minden mindegy. Mások előtt ugyanolyan szarkasztikusan közömbösen viselkedtünk egymással, mint eddig. Beszólogattam neki, csúnyán néztem rá, és szidtam, amikor mocskos disznóként viselkedett (ami persze a legkevésbé sem volt megjátszás a részéről). Senkinek eszébe nem jutott volna, hogy zárt ajtók mögött teljesen másképpen állunk egymáshoz. Senki meg nem mondta volna, hogy kétségbeesetten számolom a perceket, míg ismét találkozhattunk a Rush-villa bejáratánál.

Senki, kivéve Joe-t. -

Tetszik neked - viccelődött a pultos, miután végighallgatott egy

szóáradatot szerény személyem előadásában. A kiborulást az idézte elő, hogy Wesley lelépett táncolni valami vihogó picsával. - És szerintem ő is kedvel téged. Van valami köztetek. -

Megőrültél? - kortyoltam bele a Cherry Coke-ba.

-

Már ezerszer elmondtam, Bianca, de most megismétlem:

borzalmasan hazudsz. -

Egy háromméteres bottal se piszkálnám meg azt a szemétládát! -

Vajon sikerült elég undort sűríteni a hangomba? - Komolyan azt hiszed, hogy ilyen hülye vagyok, Joe? Arrogáns, és összefekszik mindenkivel, akire csak rá tudja tenni a mocskos kezét. Legszívesebben kivájnám a szemét. Mégis, miért tetszene nekem? Egy igazi seggfej! -

A lányok odáig vannak a seggfejekért. Ezért nem randizik velem

senki. Túl rendes pasas vagyok. -

Vagy túl szőrös - kínáltam alternatívát. Felhörpintettem a Cherry

Coke maradékát, majd odalöktem neki a poharamat. - Borotváld le azt a Mózes-szakállat, és akkor talán több szerencséd lesz. Nem akarunk egy szőnyeggel csókolózni, ugye tudod? -

Próbálod másra terelni a szót - mutatott rá a nyilvánvalóra. - Ez is

megerősíti azt az állításomat, hogy van valami közted meg Mr. Seggfej között! -

Fogd be! Egy szót se többet erről, Joe!

-

Tehát igazam van?

-

Nincs - vágtam rá. - Viszont nagyon, nagyon idegesítesz.

Na jó, ez azt jelenti, hogy a Fészekbe sem tehetem be a lábamat jó pár hétig... vagy inkább soha többet.

12. FEJEZET

-T

E JÖSSZ, DUFFY! -

támaszkodott Wesley a győztesek vigyorával a

biliárddákóra.

-

Még nem nyertél - forgattam a szememet.

-

Már nem sok hiányzik.

Igyekeztem tudomást sem venni róla, és inkább az asztalon maradt két darab csíkos golyóra fordítottam a figyelmemet. Abban a pillanatban tényleg azt kívántam, bárcsak megmaradtunk volna a jól bevált módszernél: egyenesen fel a szobájába, még csak körbe se pillantva. De aznap este, miközben felfelé igyekeztünk a lépcsőkön, Wesley megemlítette, hogy van biliárdasztaluk - és persze azonnal el is kezdett nagyzolni, hogy mekkora ász a dákóval. Valamiért sikerült kihoznia belőlem ezzel a versenyszellemet. Alig vártam, hogy feltörölhessem vele a padlót, és egyúttal eltüntethessem azt az öntelt vigyort az arcáról. Csakhogy már kezdtem megbánni, hogy kihívtam a játszmára: kiderült, hogy ezúttal nem is volt annyira túlzás, amit mondott. Nem vagyok rossz játékos, de nagyon úgy festett, hogy alul fogok maradni. És az égvilágon semmit sem tehettem, hogy elkerüljem a csúfos vereséget. -

Biztos kézzel kell játszani - suttogta a fülembe, s ajkai szinte

súrolták a fülemet, miközben elhelyezkedett mögöttem. Kezét a csípőmön nyugtatta, ujjai pedig a pólóm szegélyével kezdtek játszadozni. Koncentrálj, Duffy! Koncentrálsz? Megpróbálta elterelni a figyelmemet. És csessze meg, igazán jól ment neki. Odébb léptem, és megpróbáltam hasba vágni a dákóval. Persze Wesley ügyesen hárított, én pedig végül teljesen másfelé löktem a fehér golyót, mint amerre szerettem volna - sikeresen begurult az asztal egyik

sarkánál álló lyukba. -

Bukta! - jelentette ki Wesley.

-

A francba már! - Megpördültem, hogy a szemébe nézhessek. - Ez

nem ér! -

Dehogynem. - Kiszedte a fehér golyót a lyukból, majd óvatosan

lerakta az asztal végénél. - Szerelemben és biliárdban mindent szabad. -

Háborúban - javítottam ki.

-

Az ugyanaz.

Hátrahúzta a dákót, mereven előre bámult, majd meglökte a golyót. Fél pillanattal később a nyolcas számú golyó az egyik lyukban landolt. A nyertes lökés. -

Seggfej - sziszegtem.

-

Veszíteni tudni kell - vágta rá, miközben neki támasztotta a dákót

a falnak. - Mégis, mit vártál? Egyértelmű, hogy mindenben hihetetlenül tehetséges vagyok. - Elvigyorodott. - De ezért igazán nem hibáztathatsz! Nem én tehetek róla, hogy Isten ilyennek teremtett. -

Öntelt csaló vagy! - Eldobtam a dákót, ami hangos csattanással

ért földet közelünkben. - Csak hogy tudd, a beképzelt győztesek ezerszer rosszabbak, mint azok, akik nem tudnak veszíteni. Arról nem is beszélve, hogy csak és kizárólag azért nyertél, mert folyton megzavartál! Szándékosan

taperoltál,

nehogy

normálisan

tudjak

játszani!

Ez

kibaszottul aljas húzás! És egyébként is... Wesley figyelmeztetés nélkül felkapott, és a biliárdasztalra ültetett. Keze a vállamhoz ért, és egy pillanattal később már a hátamon feküdtem, ő pedig vigyorogva nézett rám. Ö is felmászott az asztalra, és fölém hajolt - arca csupán néhány centiméternyire volt az enyémtől. -

A biliárdasztalon? - húztam össze a szememet. - Most komolyan?

-

Képtelen vagyok ellenállni - felelte. - Szexi vagy, amikor haragszol

rám, Duffy.

Először megdöbbentett

a kijelentésben bujkáló irónia.

Hiszen

ugyanabban a mondatban használta a szexi és a Duffy szavakat - amely utóbbi ugye arra utalt, hogy dagadt és ronda vagyok. Majdhogynem vicces volt az ellentét. De csak majdnem. Ami azonban igazán letaglózott, az az, hogy még soha senki nem hívott szexinek. Még Jake Gaither sem. Wesley volt az első. És az az igazság, hogy amikor vele voltam, akkor tényleg vonzónak éreztem magamat. Amiatt, ahogy hozzám ért. Ahogy megcsókolt. Éreztem, hogy kíván. Jól van, oké. Wesley-ről volt szó. Ő mindenkit kíván. De akkor is. Ez olyasmi, amiben nem volt részem már... hát, végül is sosem volt még benne részem. Izgalmasnak és motiválónak bizonyult a bók. Ugyanakkor nem volt semmi, ami enyhíthette volna a fájdalmat, amit a legutolsó szó okozott. Wesley volt az első, aki a szexi szót használta velem kapcsolatban, de ő hívott elsőként Duffnak is. A szó már hetek óta nem ment ki a fejemből, folyton idegesített. És ez bizony az ő hibája volt. Mégis, hogy gondolhatja, hogy egyszerre vagyok szexi és Duffy? De jobb kérdésem is van: miért érdekel ez engem egyáltalán? Még mielőtt bármiféle értelmes magyarázattal szolgálhattam volna saját magamnak, Wesley megcsókolt, ujjai pedig már rá is leltek a ruháimon lévő gombokra és cipzárakra. Egymásba gabalyodott az ajkunk, a kezünk, a térdünk, és az egész probléma teljesen ki is ment a fejemből. Legalábbis abban a pillanatban.

-

Hajrá Párducok! - kiáltotta Casey, miközben a Csontkollektíva

néhány másik tagjával együtt cigánykereket vetettek a pálya szélén. Jessica egy kétdolláros, kék és narancsszínben pompázó pompont lengetett; arca izgalomtól ragyogott. Jake és Tiffany a lány szüleinél vacsoráztak aznap este, úgyhogy végre együtt tölthettem néhány órát a

barátnőmmel... még ha erre a néhány órára egy hülye sporteseményen is került sor. Az a helyzet, hogy gyűlöltem mindent, amihez sulis lelkesedés kellett tekintve, hogy belém egy csepp se szorult belőle. Ki nem állhattam a Hamilton gimit. Utáltam a borzalmasan élénk iskolai színeket, a fantáziátlan

kabalafigurát,

valamint

a

diákok

legalább

kilencven

százalékát. Ez volt az oka annak, hogy alig vártam, hogy elhúzhassak az egyetemre. -

Te mindent utálsz - közölte Casey, amikor aznap megpróbáltam

elmagyarázni neki, hogy miért nem vágyom arra, hogy megnézhessem a kosármeccset. -

Nem is igaz!

-

Dehogynem! Mindent utálsz. De én azért még szeretlek téged. És

Jesst is. És éppen ezért, legjobb barátnődként arra kérlek, hogy kísérd őt el a meccsre. Amikor Jessica szólt, hogy találkozni szeretne velünk ma este, rögtön arra gondoltam, hogy filmezhetnénk nálunk. Casey-nek azonban jelenése volt a meccsen, és ez keresztbe tett az egésznek. Nem kellett volna olyan nagy feneket keríteni a dolognak - Jessica és én nyugodtan filmezhettünk volna kettesben is de Casey-nek nem tetszett az ötletem. Ö is látni szerette volna Jessicát. És azt akarta, hogy nézzük meg, hogy szurkol. Még akkor is, ha ez ellentétes volt mindazzal, amit fontosnak tartottam. -

Jaj már, B! - kiáltott fel bosszúsan. - Egyetlen meccsről van szó.

Az elmúlt időszakban elég sokszor dühös volt. Főleg rám. Nekem pedig nem volt kedvem vitatkozni vele. Hát, így sikerült belerángatniuk ebbe. Ott üldögéltem a kényelmetlen lelátón, és halálra untam magam, miközben a körülöttem ülők éljenzése és kiabálása előhozta a kibaszott migrénemet. Egyszerűen csodás volt!

Épp úgy döntöttem, hogy átugrom Wesley-hez a meccs után, amikor Jessica oldalba bökött. Egy pillanatig azt hittem, hogy csupán véletlen volt - talán túl lelkesen lóbálta azt a pompont -, de aztán a csuklómon éreztem a szorítását. -

Bianca.

-

Hm?

Odafordultam hozzá, de Jessica nem rám figyelt. Egy csapat lányra meredt, akik néhány sorral lejjebb ültek. Három magas, csinos lány - harmadikosoknak tűntek - ült egymás mellett, tenyerükre támaszkodva dőltek hátra, lábukat pedig keresztbe vetették. Három tökéletesen összefogott haj. Három csípőfarmer. És ott lépdelt a sorok között a negyedik. Kisebb és világosabb bőrű volt, mint a többiek, rövid, fekete hajjal. Lerítt róla, hogy elsős. Vizespalackokat és hot dogokat cipelt magával, mintha épp most ért volna vissza a büféből. Figyeltem, amint a mosolygó elsős kiosztotta az üvegeket és a kaját. A harmadikosok elvették tőle a nekik járó adagot. Szinte alig pillantottak a kislányra. Az elsős leült a pad szélére, azonban egyik idősebb lány sem volt

hajlandó

hozzászólni,

csak

egymással

diskuráltak.

A

lány

megpróbált bekapcsolódni a beszélgetésbe: aprócska szája kinyílt, majd ismét becsukódott, amikor a harmadikosok félbeszakították, gyakorlatilag tudomást sem véve róla. Egészen addig, amíg az egyikük oda nem fordult hozzá, hogy halkan közöljön vele valamit, majd visszafordult a barátnőihez. Az elsős felpattant, majd még mindig mosollyal az arcán elindult lefelé, hogy visszamenjen a büféhez. Hagyta, hogy ugráltassák. Amikor visszanéztem Jessicára, tekintete sötét és... szomorú volt. Vagy talán dühös. Nehéz volt eldönteni, mert egyik érzelem sem tükröződött túl gyakran az arcán. Bármelyik is volt a helyes válasz, értettem az okát. Régen Jessica is éppen olyan volt, mint ez az elsős. Így barátkoztunk

vele össze. Két végzős pomponlány - tökéletes archetípusok voltak: szemét, szőke picsák - azzal hencegett, hogy egy idióta másodikost csicskáztatnak. Casey-nek nemegyszer kellett végignéznie, amint lekezelően bánnak Jessicával, -

Tennünk kell valamit, B! - jelentette ki elszántan. - Nem

hagyhatjuk, hogy így bánjanak vele! Casey mindenkit meg akar menteni. Éppen úgy, ahogyan engem is megmentett a játszótéren sok-sok évvel ezelőtt. Már hozzászoktam. Csakhogy Jessicánál számított az én segítségemre is. Egyéb esetben rögtön beleegyeztem volna, hiszen a legjobb barátnőm kért meg rá. De Jessica Gaither az a lány volt, akit még csak meg sem akartam ismerni, nemhogy megmentsem. Nem arról van szó, hogy szívtelen voltam - egyszerűen csak nem akartam összebarátkozni Jake Gaither húgával azok után, amit a bátyja művelt velem. Az után, amin első évben keresztülmentem. És határozottan ki is tartottam az álláspontom mellett... Egészen addig a bizonyos napig a menzán. -

Jóságos ég, Jessica, te tényleg ennyire retardált vagy?

Casey-vel hátrafordultunk, és láttuk, amint az egyik vézna pomponlány lebámul a nála legalább egy fejjel alacsonyabb Jessicára. Persze az is lehet, hogy Jess összehúzta magát félelmében. -

Egyetlen dolgot kértem tőled - köpködött a pomponlány, miközben

a Jessica kezében lévő tányért bökdöste az egyik ujjával. - Egyetlen pofonegyszerű dolgot. Ne legyen dresszing a salátán. Miért ilyen nehéz ezt megérteni? -

Ilyen saláta volt csak, Mia - motyogta Jessica elvörösödve. - Én

nem... -

Egy idióta vagy!

A pomponlány megfordult, majd elviharzott, lófarokba kötött haja csak

úgy lebegett mögötte. Jessica csak állt ott, és tágra nyílt szemmel, szomorúan bámulta a salátás tányért. Olyan aprócskának tűnt akkor. Annyira gyengének és elesettnek. Abban a pillanatban nem gondoltam úgy, hogy Jess gyönyörű. Még csak aranyosnak sem tűnt. Törékeny és gyámolatlan volt. Olyan, mint egy kisegér. -

Siess már, Jessica! - kiáltott oda neki ingerülten az egyik

pomponlány az asztaluktól. - Nem foglaljuk örökké a helyedet. Istenem már! Magamon éreztem Casey pillantását, és nagyon jól tudtam, mit akar. És Jessicát elnézve nem igazán tettethettem azt, hogy nem értem, miért. Ha volt valaki a világon, akinek szüksége volt barátnőm Casey majd megoldja-mentalitására, akkor az Jessica volt. Arról nem is beszélve, hogy egyáltalán nem tűnt olyannak, mint a bátyja. Ez egy kicsit megkönnyítette a döntést. Felsóhajtottam, majd odakiáltottam neki: -

Hé, Jessica!

Ugrott egyet, majd odafordult felém. Ijedt arckifejezése szívszaggató volt. -

Gyere, ülj ide hozzánk!

Nem kérdés volt. Még csak nem is lehetőség. Gyakorlatilag utasítottam. Nem akartam, hogy elgondolkodjon rajta. Persze, ha nem hibbant meg teljesen, akkor mindenképpen minket választott volna. Jessica odasietett hozzánk, a végzős pomponlányok kiakadtak, Casey pedig büszkeségtől ragyogó arckifejezéssel pillantott rám. Ennyi volt. Ez a mi kis történetünk. Most azonban nem úgy tűnt, mintha ez az egész már a múlté lenne. Figyeltem, amint az elsős odasiet a büféhez. Nem állt jól neki a farmer még nem volt elég nőies az alakja ahhoz, hogy jól álljon neki egy

csípőnadrág -, a szerencsétlenül beesett válla miatt meg úgy tűnt, mintha nem találná az egyensúlyát. Aprócska dolgok, amikben különbözött az úgynevezett barátnőitől. Élő emlékeztetője volt a régi Jessicának. Pedig annyi idő eltelt már azóta... Csakhogy most már tudtam, hogyan nevezzem azt a lányt. Duff. Minden kétséget kizáróan. Az az elsős igazi Duff volt az őt ugráltató dekoratív picsák mellett. Nem azért, mintha annyira ronda lett volna az a lány - a dagadt jelző meg aztán főleg nem illett rá, de négyük közül őt vették volna utoljára észre. Elgondolkodtam, hogy vajon nem pont emiatt volt-e ott. Mi van, ha nem csak csicskásnak használták? Lehet, hogy azért is tartották maguk mellett, hogy a többi lány vonzóbbnak tűnjön? Ismét visszanéztem Jessicára, és eszembe jutott, hogy milyen kicsinek és gyengének tűnt aznap. Nem volt se aranyos, se csinos. Inkább csak szánalmasnak tűnt. Ő volt a Duff. Most pedig lenyűgözően festett. Érzéki, elbűvölő és... nos, szexi. Bármelyik srác - Harrisont leszámítva, sajnos - odáig lenne érte. A legfurább mégis az, hogy nem igazán változott meg. Legalábbis külsőre. Már akkor is nőies és szőke volt. Mi volt hát a különbség? Hogy lehetett egykor Duff az egyik leggyönyörűbb lány, akit csak ismerek? Hogyan működik ez az egész? Ugyanolyan, mint az, amikor Wesley egyszerre hívott szexinek és Duffynak. Teljességgel érthetetlen. Lehetséges, hogy nem kell se dagadtnak, se rondának lenni ahhoz, hogy valaki Duff legyen? Hiszen Wesley azt mondta, hogy a Duff egy összehasonlítás eredménye. Akkor ez azt jelenti, hogy a valamelyest vonzó lányokból is lehet Duff? -

Segítsünk neki?

Felocsúdtam a gondolataimból, és egy kicsit összezavarodtam. Észrevettem, hogy Jessica az elsőst nézi, aki épp lefelé igyekszik a

lelátó oldalán. Borzalmas gondolat fogalmazódott meg bennem abban a pillanatban. Olyan, amitől én lettem a világ legnagyobb szemétládája. Halál komolyan elgondolkoztam rajta, hogy magunkénak nyilvánítom az elsőst, és akkor talán esetleg onnantól kezdve nem én leszek a Duff. Szinte hallottam Wesley hangját a fejemben. A legtöbb ember bármit megtenne, csak hogy ne ő legyen a Duff. Azt mondtam, hogy én nem olyan vagyok, mint a legtöbb ember, de mi van, ha mégis? Vajon én is ugyanolyan vagyok, mint azok a pomponlányok - azóta már rég leérettségiztek-, akik olyan mocskosul bántak Jessicával, illetve ez a három tökéletes frizurájú harmadikos a lelátón? Még mielőtt döntésre juthattam volna, hogy segítsünk-e az elsősnek történjék az nemes vagy aljas okokból kifolyólag -, megszólalt a meccs végét jelző csengő. Mindenki felállt körülöttünk, lelkesen kurjongattak, és közben eltakarták előlem az aprócska, fekete hajú alakot. A lány eltűnt a lehetőséggel egyetemben. Se meg nem mentettem, se ki nem használtam, se semmi egyéb nem történt. A meccs véget ért. A Párducok nyertek. És még mindig én voltam a Duff.

13. FEJEZET

A

Valentin-napot akár Anti-Duff-napnak is hívhatnánk. Hát van olyan nap, amely képes lenne még erőteljesebben a sárba tiporni

egy lány önbecsülését? Nem mintha számítana. Már azelőtt is utáltam a Valentin-napot, hogy megtudtam volna, hogy én vagyok a Duff. Őszintén szólva, sosem értettem, miért kell ezt megünnepelni. Ez az egész csak egy ürügy arra, hogy a lányok nyafoghassanak, hogy mennyire magányosak, a fiúk pedig megpróbálhassanak bejutni a bugyijukba. Véleményem

szerint

a

Valentin-nap

az

anyagiakról

és

a

megkülönböztetésről szól, arról nem is beszélve, hogy rettenetesen egészségtelen az a sok csokoládé. - Ez az év legjobb napja! - kiáltott fel Jessica, miközben végigtáncikált a folyosón a spanyolterem felé. Azóta nem láttam igazán vidámnak, hogy Jake két nappal ezelőtt elutazott. - Ez a sok rózsaszín és vörös! A virágok és a csoki! Hát nem csodás, Bianca? -

De.

Már majdnem egy hét eltelt a kosármeccs óta, de egyikünk sem hozta szóba az elsős lányt azóta, hogy kiléptünk a tornateremből aznap este. Vajon Jessica teljesen el is felejtette? Jó neki. Én egyáltalán nem. Képtelen lettem volna. Ott motoszkált az agyam hátsó részében a lány és az, ami közös volt bennünk - mindketten a baráti körünk Duffjai voltunk. Viszont az is biztos, hogy nem fogok erről beszélni, főleg nem Jessicának. De másnak sem. -

Ó, bárcsak Harrison elhívna ma randizni! - sóhajtott fel. - Tö-

kéletes lenne. De hát nem kaphatjuk meg mindig, amire vágyunk, nem igaz?

-

Nem bizony.

-

Te, azt hiszem, ez az első év, hogy mindhárman szinglik vagyunk

- folytatta Jessica. - Tavaly Terrence-szel jártam, másodikban pedig Casey Zackkel volt. Végül is együtt tölthetnénk a mai napot, nem? Jó móka lenne. Ez az utolsó Valentin-napunk, mielőtt egyetemre mennénk, és nem igazán csináltunk mostanában semmit. Mit szólsz? Nálunk megünnepelhetjük. -

Jól hangzik.

-

Boldog Valentin-napot, Bianca! - vetette át egyik karját a vállamon.

-

Neked is, Jessica.

Elveim

ellenére

is

elmosolyodtam.

Nem

tudtam

visszatartani.

Jessicának ragadós volt a mosolya: baromi nehéz volt negatívan hozzáállni bármihez is, amikor ő folyton vigyorgott. Odaértünk az ajtóhoz, és kiderült, hogy a tanárnő már vár ránk. -

Bianca - szólalt meg, amikor beléptem. - Épp most kaptam egy e-

mailt az egyik titkárnőtől. Szükségük lenne néhány emberre, akik segítenek kiosztani a virágokat, amiket a diákoknak küldtek. Te nem vagy lemaradva semmivel. Megtennéd nekem ezt a szívességet? -

Ööö... oké.

-

Ó, milyen szuper! - engedett el Jessica. - Te adhatod át a

virágokat. Mintha te lennél Cupido! Hogyne. Milyen szuper. -

Később

találkozunk

-

köszöntem

el

Jessicától,

miközben

megfordultam, majd kiléptem a teremből. Keresztülverekedtem magam a diákseregen, merthogy a portához csak árral szemben lehetett eljutni. Mindenütt párokba botlottam, akik igyekeztek minél jobban kimutatni érzelmeiket - fogták egymás kezét, szerelmesen pislogtak egymásra, ajándékokat adtak a másiknak, smároltak - az egész iskola előtt.

-

Undorító - motyogtam.

Már majdnem sikerült megtennem az út felét, amikor hirtelen egy erős kéz ragadta meg a könyökömet. -

Helló, Duffy!

-

Mit akarsz?

Wesley vigyorgott, amikor megpördültem, hogy a szemébe nézzek. -

Csak szólni akartam, hogy nem biztos, hogy ráérek ma. Már ha

arra gondoltál, hogy esetleg átugrasz. Tudod, a szerelem napja van, úgyhogy eléggé be vagyok táblázva. Ez már tényleg úgy hangzott, mintha egy hivatásos hímringyóval beszélgetnék! -

De ha mindenképpen látni akarsz, akkor tizenegy körül ráérek.

-

Kibírok nélküled egy estét, Wesley - közöltem. - Ami azt illeti,

örökké bírnám. -

Hát persze. - Elengedte a karomat, majd rám kacsintott. - Este

találkozunk, Duffy! A következő pillanatban eltűnt a szemem elől; elsodorta őt a késésben lévő diákok áradata. -

Rohadék - morogtam. - Istenem, hogy mennyire gyűlölöm!

Néhány

pillanattal

később

már

a

portánál

álltam,

ahol

az

idegösszeomlás szélén álló titkárnő megkönnyebbülten mosolygott rám. -

Mrs. Romali küldött? Gyere csak, gyere! Ott van az asztal. -

Befordultunk a sarkon, majd rámutatott egy négyzet alakú, hányászöld, összecsukható asztalra. - Itt is van. Jó szórakozást! -

Kétlem, hogy az lesz.

Az asztalt beborították - szó szerint beborították - a csokrok, vázák, szív alakú dobozok és Hallmark képeslapok. Legalább ötven piros és rózsaszín csomagocska várta, hogy gazdájához kerülhessen, és én részesültem abban a kiváltságban, hogy kiválthatom az átadással járó

örömet. Épp próbáltam eldönteni, hogy hol kezdjem, amikor lépteket hallottam a hátam mögött. Gondoltam, biztosan a titkárnő jött vissza, úgyhogy anélkül tettem fel kérdésemet, hogy hátrafordultam volna: -

Van esetleg egy lista, amin rajta van, hogy milyen órájuk van most

éppen ezeknek a diákoknak? -

Igen, van.

A válasz nem a titkárnőtől érkezett. Döbbenten pördültem meg - jól ismertem azt a hangot, ami a kérdésemre felelt, noha a gazdája még soha - egyetlenegyszer sem intézte közvetlenül hozzám a szavait. -

Szia! - mosolygott Toby Tucker.

-

Ó! Azt hittem, hogy valaki más vagy.

-

Nem akartalak megijeszteni - mondta. - Neked is a nyakadba

varrták a feladatot, mi? -

Ööö... aha.

Megkönnyebbülten

konstatáltam,

hogy

nem

bénultak

meg

a

hangszálaim. Toby ezúttal is az iskolában kissé túl elegánsnak számító blézert viselt, szőke haja pedig most is régimódi gombafrizurára fazonírozva hullott alá. Imádnivaló. Különleges. Intelligens. Ő testesítette meg mindazt, amire egy pasinál vágytam. Ha hittem volna az olyan hülyeségekben, mint a végzet, akkor most biztos azt gondoltam volna, hogy a sors keze van abban, hogy együtt dolgozhatok vele Valentinnapon. -

Itt vannak a névsorok - nyújtott oda egy zöld mappát. - Jobb lesz,

ha nekiállunk; ez eltart majd egy darabig. Ovális

lencséi

ajándékhalmot.

mögül

szemügyre

vette

az

asztalon

elterülő

-

Kétlem, hogy láttam volna már ennyi rózsaszínt egy helyen.

-

Én igen. A legjobb barátnőm szobájában.

Toby

kuncogni

kezdett,

majd

felkapott

egy

rózsaszín-fehér

rózsacsokrot. Elolvasta a címkét, és így szólt: -

Talán az a leggyorsabb módja ennek, ha külön kupacokba rakjuk

őket aszerint, hogy melyik órán van a címzett. Sokkal gördülékenyebben megy majd az ajándékok kiosztása. -

Értem - feleltem. - Csoportosítsuk az órák szerint. Oké.

Nagyon is tisztában voltam vele, hogy milyen idiótán hangzottak legkevésbé sem ékesszóló válaszaim, de nem igazán tudtam mit tenni ellene. Az, hogy tudtam beszélni, még nem jelentette azt, hogy képes voltam értelmes dolgokat kipréselni magamból Toby jelenlétében. Már három éve odáig voltam a srácért, úgyhogy az nem kifejezés, hogy ideges voltam, amikor a közelemben volt. Szerencsére Toby mindezt észre sem vette. Még szóba is elegyedett velem, miközben az ajándékokat szortíroztuk. Lassanként arra lettem figyelmes, hogy félig megnyugodva csevegek Toby Tuckerrel. Valentin-napi csoda! Na jó, talán a csoda szó egy kissé túlzás - a valódi csoda az lett volna, ha a karjába kap, és ott helyben megcsókol. Úgyhogy talán ez inkább a Valentin-napból származó hasznom volt. Mindegy is, a lényeg, hogy a szerencsétlen, idióta beszólásaim kezdtek eltünedezni. Hála istennek! -

Hűha, elég sok van Vikki McPheenek - jelentette ki Toby,

miközben egy újabb doboz csokit helyezett a rohamosan növekvő halom tetejére. - Hat barátja van? -

Csak háromról tudok - válaszoltam. - De nem osztja meg velem

minden apró titkát. Toby megrázta a fejét. -

Jézusom! - Felkapott egy kártyát, majd szemügyre vette a

címzést. - Na és te? Van valami terved Valentin-napra? -

Nincs.

Lerakta a kártyát az egyik halom tetejére. -

Még csak nem is találkozol a barátoddal?

-

Ahhoz az kell, hogy legyen barátom - feleltem. - De nincs.

Nem

akartam,

hogy

sajnálkozni

kezdjen,

úgyhogy

gyorsan

hozzátettem: -

De még ha lenne is, akkor se csinálnék semmi extrát. A Valentin-

nap csak egy idióta, szánalmas kifogás arra, hogy ünnepelni lehessem. -

Tényleg így gondolod? - kérdezte.

-

Hát persze. Nem is csodálom, hogy V-vel kezdődik, épp, mint a

vérbaj. Le merném fogadni, hogy több ember fertőződik meg szifilisszel, mint az év bármely más napján. Ez aztán tényleg ünneplésre méltó dolog! Mindketten felnevettünk, és egy pillanatra olyan természetesnek tűnt az egész szituáció. -

És te? - érdeklődtem. - Csináltok valamit a barátnőddel?

-

Úgy volt, hogy igen - sóhajtott fel. - De szombaton szakítottunk,

úgyhogy annyi a terveknek. -

Ó, sajnálom!

De nem sajnáltam. Valójában extázisban voltam, túláradt bennem az öröm. Úristen, milyen egy borzalmas némber vagyok! -

Én is. - Egy pillanatra elhallgattunk, és már épp kezdett kínossá

válni a dolog, amikor Toby ismét megszólalt: - Azt hiszem, mindegyikkel megvagyunk. Felkészültél a kézbesítésre? -

Felkészültem, de nem vagyok odáig a gondolattól. - Rámutattam

vázára, amelyben egy ízlésesen összeállított csokor állt. - Nézd csak meg ezt. Le merném fogadni, hogy valamelyik lány saját magának küldte, hogy ne nézzék hülyének a barátai. Ez annyira borzalmas!

-

Azt mondod, hogy te nem tennéd? - kérdezte Toby, miközben

kisfiús arcán egy aprócska vigyor jelent meg. -

Soha - jelentettem ki határozottan. - Kit érdekel, hogy mit

gondolnak rólam mások? Na és akkor mi van, ha nem kapok ajándékot Valentin-napon? Az egész csak az ember hiúságát legyezgeti. Mégis kit kellene lenyűgöznöm? -

Nem is tudom. Szerintem a Valentin-nap inkább arról szól, hogy

különlegesnek érezzük magunkat - húzott ki egy virágot az egyik hatalmas vázából. - Szerintem minden lány megérdemli, hogy néha különlegesnek érezze magát. Még te is, Bianca. Kinyújtotta a kezét, majd a fülem mögé dugta a virág szárát. Próbáltam győzködni magamat, hogy az egész iszonyúan giccses és nevetséges. Ha bárki más - például Wesley - próbálkozott volna egy ilyen dumával, akkor lehet, hogy felképeltem volna, vagy egyszerűen csak kinevetem. Azonban éreztem, hogy elvörösödöm, miközben Toby ujjai végigsimítottak az arcomon. Hiszen ez nem bárki más, ez Toby Tucker! A tökéletes, lenyűgöző, álmaimból előlépett Toby Tucker. Talán a Valentin-nap még a Duffok számára is tartogathat pozitív meglepetéseket. -

Gyerünk! - biztatott. - Fogd meg azt a kupacot, aztán kezdjük el

szétosztani az ajándékokat. -

Ööö... oké.

Talán végeztünk is volna az első óra végére, ha a titkárnő nem hozott volna újabb és újabb csomagokat az aprócska, hányásszínű asztalra. Hamarosan rádöbbentünk, hogy bizony legalább az ebédszünetig ezzel fogunk foglalatoskodni. Nem mintha ellenemre lett volna, hogy Tobyval tölthetem a délelőttöt. -

Nem akarom elszólni magamat - fogalmazott óvatosan, miközben

öt perccel az ebédszünet kezdetét jelző csengőszó előtt elindultunk

vissza az asztalhoz. - De úgy néz ki, végre végeztünk. Amikor visszaértünk, egymásra mosolyogtunk, bár én csak félszívvel tettem. -

Ennyi - jelentettem ki. - Ez volt az utolsó kör.

-

Jaja - dőlt neki Toby az asztalnak. - Tudod, örülök, hogy téged is

kényszerítettek a kézbesítésre. Halálra untam volna magamat, ha egyedül kell csinálnom. Jó volt beszélgetni egy kicsit. -

Egyetértek

-

válaszoltam,

és

közben

igyekeztem

titkolni

lelkesedésemet. -

Figyelj csak, ne ülj ott hátul társadalomismereten! Miért nem jössz

előre Jeanine-hez és hozzám? Nincs értelme egyedül üldögélned. Szerintem gyere oda mellénk - az első sorba, a stréberek közé. -

Még az is lehet, hogy így lesz.

Természetesen biztos voltam benne, hogy odaülök majd. Mégis, hogyan utasíthatnék vissza egy ilyen ajánlatot Toby Tuckertől? -

Bianca Piper? - fordult be a titkárnő a sarkon, hogy odajöjjön

hozzánk. Ezúttal nem volt a kezében se virág, se bonbonnal teli doboz. Kikértek az iskolából, Bianca. -

Ó - nyögtem. - Ööö... oké.

Fura. Van autóm, amivel haza tudok menni, ha valami történik. Mégis kinek lehetne rá oka, hogy személyesen kérjen ki az iskolából? -

Később találkozunk, Bianca - kiáltott Toby, miközben követtem a

titkárnőt a portára. - Boldog Valentin-napot! Odaintettem,

mielőtt

befordultam

a

sarkon,

és

próbáltam

emlékezetembe idézni, hogy vajon időpontom van-e aznapra valamilyen orvoshoz, vagy ilyesmi. Mégis miért kér ki bárki is? De még mielőtt kitalálhattam volna valamilyen családi tragédiát, elemi erővel csapott belém a felismerés, és földbe gyökerezett a lábam. Ó, te jó ég!

Ott állt a portánál, és úgy festett, mintha épp az előző pillanatban lépett volna ki valamiféle hollywoodi díszlet közül. Haját kiszívta a nap, és a szőke tincsek tökéletes, puha loknikban hullottak alá a vállára. Térdig érő nyári ruhát (harisnyát persze nem) és magas sarkú cipőt viselt. Tekintetét sötét napszemüveg takarta - én azonban tudtam, hogy zöld a szeme. Felemelte a napszemüveget, miközben odafordult hozzám. -

Szia, Bianca! - köszöntött az előttem álló gyönyörű nő.

-

Szia, anya!

14. FEJEZET

F

ELÉM LÉPETT, ÉS A MOZDULATBÓL LÁTTAM,

hogy ideges. Zavartnak

tűnt, és félelmet véltem felfedezni a tekintetében. Volt is rá oka.

Apával ellentétben én tisztában voltam vele, hogy szándékosan küldte el a válókeresetet, és gyűlöltem is miatta. Azért, mert egyikünket sem készített fel arra, ami jött. Célzásképp rámeredtem, majd odébb léptem, amikor a közelembe ért. Ez nyilván igazolta aggodalmát, mert lesütötte a szemét, és tűsarkú cipője orrára fordította minden figyelmét. -

Hiányoztál, Bianca - szólalt meg ismét az édesanyám.

-

Hát persze.

-

Aláírt mindent, Mrs. Piper? - kérdezte a titkárnő, miközben

visszatért a magas asztal mögött álló székéhez. -

Igen - válaszolta anya. Hangja ismét kellemesen, természetesen

csengett. - Mehetünk, foglár? -

Szabadon távozhatnak - nevetett fel a titkárnő. Igazgatni kezdte a

haját, majd hozzátette: - Szeretném, ha tudná, hogy megvettem a könyvét. Egyszerűen életmentő volt számomra! Havonta egyszer újraolvasom. Anya elmosolyodott. -

Ó, igazán köszönöm! Örülök, hogy találkozhatok azon tíz ember

egyikével, akik valóban olvasták. -

Megváltoztatta az életemet - ragyogott fel a titkárnő arca.

Forgatni kezdtem a szememet. Mindenki odáig van anyámért, hiszen vicces, intelligens és gyönyörű. Nagyon hasonlít Uma Thurmanre - és a lehető legtávolabb áll a Duff fogalmától. Az összes negatív tulajdonságát a csinos kis arcocskája mögé rejtette: mosolya segítségével elhitette az emberekkel, hogy ő

bizony tökéletes. A titkárnő csak egy újabb áldozata volt ennek; vihogott és integetett, miközben anya kiterelt az iskolából. -

Egész pontosan hová is megyünk?

Meg

sem

próbáltam

leplezni

a

keserűségemet.

Nagyon

is

megérdemelte, hogy tudja, mit érzek. -

Ööö... nem tudom - ismerte be anya.

Magassarkúja minden lépésnél nagyot koppant a járdán. A hang elhalt, amikor odaértünk az autóhoz. A piros Mustang úgy nézett ki, mintha anya néhány napja benne élt volna. Ez alapján nem volt olyan nehéz kisakkozni, hogy anya egészen Orange Countytól idáig kocsival jött. -

Egy olyan helyre, ahol fűtés is van. - próbált szellemeskedni. -

Mindjárt befagy a hátsóm! -

Esetleg öltözz fel tisztességesen, és akkor nem lesz ilyen gondod.

- Kinyitottam a jobboldali ajtót, lesöpörtem a szemetet a padlóra, majd becsusszantam az anyósülésre. - Bocs, de ez nem Kalifornia. Itt hideg is szokott lenni néha. -

Ó, Kalifornia igazán nem olyan lenyűgöző, mint ahogy az ember

elsőre gondolja - jelentette ki anya. Feszültnek tűnt, miközben beszállt a kocsiba, és élénk nevetése egyértelműen idegességből fakadt, nem pedig jókedvéből. - Nem olyan szórakoztató ott, mint amilyennek a filmek alapján tűnik. -

Tényleg? Érdekes. Én úgy látom, mégis jobban szereted, mint

Hamiltont. De hát végül is neked bárhol jó, csak itt ne kelljen lenned, nem igaz? A nevetés elhalt, és csend telepedett az autóra. Anya beindította a motort, majd kigurult a parkolóból. Végül, amikor már minden lepel lehullott, suttogva megszólalt: -

Meg kell ezt beszélnünk, Bianca. Nem hiszem, hogy értenéd, min

megyek éppen keresztül. -

Ja, elég kemény diónak tűnik, anya - vágtam vissza. - Milyen szép

színed van, egyébként! Orange County nyilván borzalmas lehetett. Fogalmam sincsen, mégis hogyan bírhattad ki ott. -

Bianca Lynne Piper, nem tűröm ezt a hangnemet! - üvöltötte anya.

- Bármit gondolsz is most épp rólam, még mindig az anyád vagyok, és elvárom, hogy megadd a nekem járó tiszteletet! -

Tényleg? - horkantottam fel. - Ugyanazt a tiszteletet, amit te is

megadtál apának, amikor egy szó nélkül elküldted neki a kibaszott válási papírokat? És nekem se szóltál! Az isten szerelmére, anya, mégis mit képzeltél?! Kifakadásomat újabb csend követte. Tudtam, hogy ez sehová sem vezet. Tisztában voltam azzal is, hogy végig kellene hallgatnom őt, megpróbálni megérteni az álláspontját, és normális hangnemben közölni vele, hogy mit érzek. Elég beszélgetős műsort láttam már ahhoz, hogy rájöjjek, kompromisszumra van szükségünk, de nem akartam belemenni. Önző, gyerekes, infantilis... Lehet, hogy mindez igaz rám, de folyton apám arckifejezése, az üres sörösüvegek, amiket múlt héten össze kellett szednem, illetve a hülye válókereset járt a fejemben. Hallgassam végig? Értsem meg? Beszéljek normális hangnemben? Mégis hogyan jöhetett volna mindez szóba? Ő is éppen ugyanannyira gyerekes és önző, mint én. Az egyetlen különbség az, hogy rajta kevésbé látszik, mint rajtam. Lassan felsóhajtott, miközben lehúzódott az út szélére. Egyetlen szó nélkül leállította a motort, én pedig kibámultam az ablakon. Egy üres mező terült el előttünk, ami tele lesz majd magasra nőtt kukoricával, ha végre ismét nyár lesz. A szürke februári égbolt önmagáért beszélt. Hideg volt és üres. Egy elpocsékolt napot jelentett. Kárba veszett próbálkozást. Az biztos, hogy nem én fogok elsőként megszólalni! Jó lenne, ha anya

életében először felnőttként viselkedne. Egyik pillanat múlt el a másik után. Csupán a lélegzetvételünk törte meg a csendet. Anya gyors, tétova sóhajtásokat hallatott, mintha már épp meg akart volna szólalni, de aztán mégis inkább meggondolta magát, mielőtt az első szó elhagyhatta volna az ajkát. Én pedig vártam. -

Bianca - mondta végül. Már legalább öt perce egyikünk sem

szólalt meg. - Annyira... annyira sajnálom. Annyira nagyon... nagyon sajnálom. Nem válaszoltam. -

Nem akartam, hogy így érjen véget. - Elcsuklott a hangja, én pedig

azon gondolkoztam, vajon elsírta-e magát, de nem fordultam felé. - Már nagyon régóta nem voltam boldog, és miután a nagymamád meghalt, apád azt tanácsolta, hogy utazzak el egy kis időre. Gondoltam, az segít majd. Elszabadulok egy kicsit, tartok néhány előadást, aztán hazajövök, és minden szebb lesz. Minden olyan lesz, mint amikor apáddal összeházasodtunk. De... Hosszú, vékony ujjai remegtek, miközben rákulcsolódtak a kezemre. Vonakodva oldalra pillantottam. Nem sávozták könnyek az arcát, de láttam, hogy nedvesen csillog a szeme. Egyszerűen csak nem szakadt még át a gát. -

De tévedtem - folytatta. - Azt hittem, hogy elfuthatok a problémák

elől, de hatalmasat tévedtem, Bianca. Nem számít, hova mész, vagy hogyan próbálod meg elterelni a figyelmedet, a valóság előbb-utóbb utol fog érni. Hazajöttem, és néhány nap múlva ismét ugyanúgy éreztem magamat, úgyhogy újra elutaztam. Egy kicsit mindig tovább maradtam, igent mondtam még néhány felkérésre, messzebbre utaztam... Végül már nem tudtam messzebb menni. Az ország másik felében is kísértettek a gondok, és szembe kellett velük néznem. -

Szembenézni mivel?

-

Azzal, hogy nem akarok már apáddal lenni. - Lenézett a kezeinkre,

amelyek még mindig egymásba fonódtak. - Nagyon szeretem apádat, de már nem vagyok belé szerelmes... nem úgy, ahogyan ő belém. Ennél nagyobb klisé a világon nincs, de így van. Nem hazudhatok tovább, és tettethetem, hogy minden rendben van. Nagyon sajnálom. -

Akkor el akarsz válni?

-

Igen.

Felsóhajtottam, majd ismét kinéztem az ablakon. A világ még mindig szürke és hideg volt. -

El kell mondanod neki - szólaltam meg. - Azt hiszi, csak valamiféle

tévedés történt. Nem hiszi, hogy valaha is képes lennél ezt tenni velünk. -

Utálsz?

-

Nem.

Valójában nem lepett meg a válasz, bár automatikusan feleltem a kérdésre. Utálni akartam. Nem a válásért, hanem azért, mert nem volt itt az elmúlt néhány évben. Az, hogy csupán egyetlen szülőmmel éljek, nem volt újdonság vagy felkavaró gondolat. És, őszintén szólva, már számítottam rá egy ideje, hogy szét fognak menni. Igazából apa miatt akartam őt gyűlölni. Azért, mert annyi fájdalmat okoz neki. Azért az estéért, amikor apa visszaesett. Ám ekkor rádöbbentem az igazságra. Nem anya a hibás azért, mert apa visszaesett. Hibáztathatom őt, ameddig csak jólesik, de attól nem lesz jobb. Anyának felelősséget kellett vállalnia a saját életéért, éppen úgy, ahogyan apának kellene. Ha házasok maradnak, és hagyják, hogy minden úgy menjen tovább, ahogyan eddig, akkor saját maguknak hazudnának. Anyám végre hajlandó volt szembenézni a valósággal. Apának is meg kell tennie ugyanezt. -

Nem utállak, anya.

Az ég már órákkal azelőtt sötétbe váltott, hogy anya kitett volna az iskolai parkolóban, ahol a kocsimat hagytam. Egész délután fel-alá furikáztunk Hamiltonban, és megbeszéltük, mi történt azóta, hogy elment. Ugyanúgy, ahogy máskor is, amikor hazajött egy-egy körútról. Csakhogy ezúttal nem jön haza. Vagyis, nem marad majd ott velünk. -

Azt hiszem most elmegyek apádhoz - jelentette ki anya. - Talán

jobb lenne, ha Casey-nél aludnál, drágám. Fogalmam sincs, hogy fog reagálni... Na jó, ez hazugság. Tudom, hogyan fog reagálni, és nem lesz szép látvány. Bólintottam, és abban reménykedtem, hogy anya téved - bár a „nem lesz szép látvány” alatt nem ugyanazt értettük. Nem említettem apa visszaesését, leginkább azért, mert azóta nem igazán történt semmi extra. Anya a könnyektől és az üvöltözéstől rettegett - olyasmitől, ami az ilyen beszélgetések velejárója. Nem akartam, hogy az ivás miatt is aggódjon. Azért sem, mert végül is nem volt olyan nagy ügy. -

Istenem - suttogta. - Borzalmasan érzem magamat. Valentin-

napon mondom meg a férjemnek, hogy el akarok válni. Annyira borzalmas némber vagyok. Talán várnom kéne holnapig, és... -

El kell mondanod neki, anya. Ha tovább halogatod, akkor sosem

fogod megtenni - kapcsoltam ki a biztonsági övemet. - Felhívom Casey-t, és megkérdezem, hogy ott maradhatok-e. Te pedig menj... mielőtt túl késő lesz. -

Oké. - Vett egy mély levegőt, majd lassan kifújta. - Oké, megyek.

Kinyitottam a Mustang ajtaját, és kimásztam. -

Nem lesz semmi gond.

Anya megrázta a fejét, majd elkezdte babrálni a gyújtásban lévő slusszkulcsot. -

Nem neked kellene felnőttként viselkedned - motyogta. - Én

vagyok a te anyád. Nekem kellene vigasztalnom téged, nyugtatgatni,

hogy nem lesz semmi baj. Ez az egész nem normális így. -

Így is túl sokat foglalkozunk azzal, hogy mi a normális - küldtem

feléje egy biztató mosolyt. - Holnap beszélünk, anya. Sok szerencsét! -

Köszi - sóhajtotta. - Szeretlek, Bianca.

-

Én is.

-

Szia, drágám!

Becsuktam az ajtót, majd elléptem a kocsitól. Mosolyom még mindig a helyén volt, integettem, és figyeltem, amint a kis Mustang kihúz a parkolóból, majd ráfordul az autóútra, ahol egy pillanatra megállt, mintha csak azon tanakodna, hogy tovább menjen-e vagy se. De anyám úgy döntött, továbbhajt, így hát nem hagytam abba az integetést. Amint eltűnt a szemem elől a kocsi hátsó lámpája, hagytam, hogy lekopjon arcomról a mosoly. Igen, tudtam, hogy nem lesz semmi baj. Azt is, hogy anya helyesen cselekszik. És persze, ez volt a megfelelő lépés mindkét szülőm számára. De apa nem így gondolja majd... legalábbis most még nem. Mosolyogtam, hogy anyát bátorítsam, de szomorú voltam apa miatt. Kihúztam a kocsikulcsot a hátsó zsebemből, majd kinyitottam a Satum ajtaját. Miután bevágtam a cuccomat az anyósülésre, bemásztam és becsaptam az ajtót, mintegy falat emelve remegő testem és a februári este közé. Perceken át némán ültem az autóban, és próbáltam nem a szüleimre gondolni, vagy miattuk aggódni. Ami persze lehetetlen vállalkozás volt. Benyúltam a táskámba, majd elkezdtem kotorászni a rágópapírok és a tollak között. Végül sikerült rálelnem a mobilomra. Kihúztam, és a billentyűzet felett tartottam az ujjamat egy darabig. Nem Casey számát tárcsáztam. Három csengetést vártam ki, mire felvette. -

Szia! Bianca vagyok. Ööö... ráérsz már?

-

Ez most komoly?

Éreztem, amint vér szökik az arcomba, miközben a hatalmas plazmatévét bámultam. Már megint? Komolyan? Egy órája értem ide, és ez volt zsinórban a tízedik alkalom, hogy Wesley elvert. Félig arra számítottam, hogy valami hosszú lábú szöszi surran majd ki a szobájából, de amikor felmentem az emeletre, egészen más látvány tárult a szemem elé. Wesley a Soulcalibour IV-gyel játszott. És mivel őrülten imádom, ha elvernek, hát kihívtam. Édes istenem, most már aztán tényleg találnom kell valamit, amiben legyőzhetem! Ami azt illeti, valahogy jobb kedvem lett attól, hogy szétvertem egy animált karaktert. Mielőtt észbe kaphattam volna, már nem is aggódtam anya és apa miatt. Nem lesz semmi baj. Így kell lennie. Csak türelmesen várnom kell, és hagyni, hogy a maguk útját járják a dolgok. És közben a földbe kell döngölnöm Wesley-t... vagy legalábbis meg kell próbálnom. -

Mondtam, hogy mindenben király vagyok - húzta az agyamat,

miközben lerakta a PS3 kontrollerjét kettőnk közé a földre. - És ebbe a videojátékok is beletartoznak. Wesley karaktere átvágott a képernyőn, majd valamiféle fura győzelmi táncot kezdett lejteni. -

Ez nem igazságos - motyogtam. - A te kardod nagyobb volt, mint

az enyém. -

Az én kardom mindenkiénél nagyobb.

Megcéloztam a fejét a kontrolleremmel, de persze lebukott, úgyhogy nem találtam el. Basszus! -

Perverz disznó!

-

Jaj, ugyan már! - nevetett. - Te dobtad ilyen magasra a labdát,

Duffy! Egy ideig még savanyú tekintettel meredtem rá, de aztán éreztem,

hogy elpárolog a dühöm. Végül csak megráztam a fejemet... és elmosolyodtam. -

Oké, igazad van. Tényleg tálcán kínáltam a lehetőséget. De te is

tudod, hogy amelyik kutya ugat, az nem harap. Wesley felhúzta a szemöldökét. -

Mindketten tudjuk, hogy ez nem így van. Már rengetegszer

bebizonyítottam neked. - Vigyorogni kezdett, majd odahajolt hozzám, és ajkai

a

fülemhez

értek,

miközben

suttogva

folytatta:

-

Ismét

bebizonyíthatom, ha akarod... és te is tudod, hogy akarod. -

Nem... nem hinném, hogy szükség lenne rá - nyögtem ki.

Szája elindult lefelé a nyakamon, amitől mintha elektromos hullámok futottak volna végig a gerincemen. -

Ó - morogta játékosan. - Dehogynem.

Felnevettem, miközben a padlóra lökött, majd egyik kezével pontosan eltalálta azt a helyet a csípőm bal oldala felett, ahol nagyon csikis voltam. Néhány hete fedezte fel, én pedig irtó dühös voltam magamra, mert hagytam, hogy kihasználja. Most már akármikor heves vonaglásba és vihogásba kényszeríthetett, ami felett nem volt uralmam, és láttam, hogy mennyire felizgatja a dolog. Rohadék! Ujjaival azt a különösen érzékeny pontot tapogatta, miközben ajka a kulcscsontomtól a fülemig vándorolt. Úgy nevettem, hogy szinte alig kaptam levegőt. Nem igazságos! Egyáltalán nem igazságos! Ugyan nem teljes erőbedobással, de megpróbáltam odébb rúgni Wesley-t, ő azonban a lábai közé szorította az enyémet, és tovább folytatta a csiklandozást. Már épp az ájulás szélén voltam az oxigénhiánytól, amikor rezegni kezdett a farzsebem. -

Elég! Elég! - kiáltottam, majd odébb löktem Wesley-t.

Legurult rólam, én pedig valahogy talpra küzdöttem magamat,

miközben próbáltam levegőt kapni, majd kivettem a zsebemből a telefont. Azt hittem, hogy anya az, és azért hív, hogy elmesélje, mi történt - és egyúttal a maradék aggodalmamat is szertefoszlassa -, de amikor a képernyőre pillantottam, összeszorult a gyomrom. -

Ó, basszus! Casey az.

Lebámultam Wesley-re, aki még mindig a padlón feküdt, kezét a feje alá csúsztatva. Pólója felcsúszott egy kicsit, és épp ki tudtam venni a zöld anyag alatt domborodó csípőcsontját. -

Egy szót se! - figyelmeztettem. - Nem tudhatja meg, hogy itt

vagyok! Felvettem a telefont, majd a lehető legnormálisabb hangomon beleszóltam: -

Halló!

-

Szia! - Casey dühösnek hangzott. - Hol a francban voltál ma este?

Jess azt mondta, hogy hármasban töltjük a Valentin-napot, de oda sem dugtad a képedet. -

Ne haragudj - feleltem. - Valami közbejött.

-

Elég sokszor mondod ezt az utóbbi időben, Bianca. Valami mindig

közbejön, vagy programod van, vagy... Hirtelen megéreztem Wesley leheletét a nyakamon. Felállt a padlóról, majd odasurrant mögém, és én észre sem vettem. Hátulról átölelte a derekamat, majd elkezdte kigombolni a farmeremet, még mielőtt bármit tehettem volna. -

...és Jess teljesen beleélte magát, hogy jól fogunk szórakozni...

Egyetlen árva szót sem hallottam abból, amit Casey ezután mondott, mivel Wesley becsúsztatta a kezét a nadrágomba, és ujjai egyre lejjebb és lejjebb vándoroltak. Meg sem tudtam szólalni. Nem mondhattam neki, hogy hagyja abba, és semmi egyebet sem tehettem. Casey azonnal rájött volna, hogy nem

vagyok egyedül. Jóságos ég, éreztem, amint testem egyetlen forró tűzgömbbé változik. Wesley a nyakamba nevetett, mivel tökéletesen tisztában volt azzal, hogy kikészít. -

...egyszerűen csak nem értem, hogy mi van veled.

Beleharaptam az ajkamba, nehogy felnyögjek, amikor Wesley ujjai megérkeztek egy olyan helyre, amitől remegni kezdett a térdem. Éreztem, hogy vigyorog, amikor a fülemhez érintette a száját. Seggfej! Kínozni próbált. Nem sokáig bírtam már. -

Bianca, ott vagy még?

Wesley beleharapott a fülcimpámba, és szabad kezével még lejjebb tolta a farmeremet, miközben a másikkal továbbra is elgyengítette a lábamat. -

Mennem kell, Casey!

-

Mi? B, én...

Leraktam a telefont, majd a földre ejtettem. Eltoltam magamtól Wesley karjait, és megpördültem, hogy a szemébe nézhessek. Naná, hogy vigyorgott! -

Te szemét...

-

Hé! - emelte fel a kezét megadóan. - Azt mondtad, egy szót se

szóljak. Azt nem mondtad, hogy ne is... Felkaptam az otthagyott kontrollért, aztán megnyomtam a gombot, amivel újra kihívhattam az ellenfelemet. Elhatároztam, hogy móresre tanítom, amiért így kicseszett velem. Már jó néhány ütést sikerült bevinnem, mire Wesley végre visszaszerezte a saját kontrollerjét, és felvette a kesztyűt. -

Még hogy én vagyok a csaló! - hördült fel, miközben kivédte az

ütést, amit megpróbáltam célba juttatni a gladiátorlánnyal. -

Megérdemled - vágtam vissza, miközben őrült sebességgel

nyomkodtam a támadást indító gombokat.

Mindez persze mit sem számított. Wesley-nek még így is sikerült elvernie, hiába a drámai jelenet, amivel előnyhöz jutottam. Basszus már! -

Boldog Valentin-napot, Duffy! - fordult oda hozzám vigyorogva,

miközben szürke szemében gőgös büszkeség csillant. Miért kellett ezt mondania?, kérdeztem magamban, miközben gondolataim vissza-visszaszállingóztak a szüleimhez. Vajon anya felvilágosította már apát? Most épp veszekednek? Vagy sírnak? -

Bianca.

Ráeszméltem, hogy a kelleténél egy kicsit erősebben haraptam az ajkamba, és megéreztem a vér fémes ízét a nyelvem hegyén. Pislogni kezdtem Wesley-re, aki feszülten figyelt. Egy hosszú pillanatig csak bámult rám, ám ahelyett, hogy megkérdezte volna, mi a baj, vagy hogy jól vagyok-e, ismét felkapta a kontrollért. -

Gyerünk! - ösztökélt. - Majd most nem verlek el annyira!

Mosolyt kényszerítettem magamra. Minden rendben lesz. Nem is lehet másként! -

Ne legyél már hülye! - jelentettem ki. - Porig alázlak majd. Eddig

visszafogtam magamat! Felnevetett, mivel tudta, hogy ökörségeket beszélek. -

Majd meglátjuk.

Aztán belekezdtünk egy újabb játszmába.

15. FEJEZET

S

OHA ÉLETEMBEN NEM HALLOTTAM

még semmit, ami ennyire hangos

lett volna. Olybá tűnt, mintha egy bomba robbant volna közvetlenül

a fülem mellett... Egy olyan bomba, ami Michael Jackson Thrillerjének az ütemére pulzált. Bizonytalanul odafordultam, majd felkaptam a vibráló mobiltelefont

az

éjjeliszekrényről.

Még

mielőtt

felvettem

volna,

megnéztem, hány óra. Hajnali öt. -

Halló! - nyögtem.

-

Sajnálom, hogy felkeltettelek, drágám - csendült anya hangja a

telefonban. - Remélem, nem ébresztettem fel Casey-t is. -

Mm-mm. Semmi gond. Mi a helyzet?

-

Körülbelül két órája jöttem el otthonról - fogott bele a mesélésbe. -

Apáddal hosszasan beszélgettünk, de nem állíthatnám, hogy jól fogadta, Bianca. Tudtam, hogy így lesz. Mindegy, azóta körbe-körbe furikázok, és próbálom kitalálni, hogy merre tovább. Úgy döntöttem, hogy kiveszek egy szobát egy Oak Hill-i hotelben néhány napra, hogy többet lehessünk együtt, aztán a hétvégén elindulok Tennessee felé. Nagyapádnak szüksége van valakire, aki vigyáz rá. Jó kis hely a letelepedésre, nem igaz? -

Hát persze - mormoltam,

-

Sajnálom - mondta anya. - Később is elmondhattam volna. Feküdj

csak vissza! Hívj fel, ha végeztél a suliban, és megmondom, hogy melyik hotelben szálltam meg. Talán elmehetnénk moziba ma este. -

Jól hangzik. Szia, anya!

-

Szia, drágám!

Visszaejtettem a telefonomat az éjjeliszekrényre, majd kinyújtottam a

fejem felett a karomat, és elnyomtam egy ásítást. Ez az ágy a kényelmes matraccal meg a drága ágyneművel túlságosan is hívogató volt. Még sosem volt ilyen nehéz dolgom a felkeléssel, de végül sikerült eljuttatnom a szőnyegig a lábamat. -

Hova mész? - kérdezte Wesley félig álomittasan.

-

Haza - húztam fel a farmeremet. - Le kell zuhanyoznom, aztán

összeszedni a cuccaimat a suliba. Egyik könyökére támaszkodva rám pillantott. Haja összevissza állt; barna tincsek lógtak a szemébe, hátul pedig az égnek meredtek. -

Itt is lezuhanyozhatsz - ajánlotta fel. - Talán még csatlakozom is,

ha szerencséd van. -

Kösz, de nem. - Felkaptam a kabátomat a padlóról, majd a vál-

lamon át a hátamra vetettem. - Felébreszteném a szüleidét, ha a főbejáraton mennék ki? -

Nem lenne könnyű dolgod, tekintve, hogy nincsenek itthon.

-

Nem jöttek haza tegnap este?

-

Nem lesznek itthon egy hétig - válaszolta Wesley. - És a jó ég

tudja, hogy meddig maradnak majd, ha hazajönnek. Egy napig. Talán kettőig. Ezen elgondolkodtam, és leesett, hogy még sosem láttam másik autót a majdnem-villa feljáróján, Wesley-n kívül senkinek sem láttam nyomát a házban, amikor átjöttem - ami félelmetesen sokszor megtörtént az utóbbi időben. -

Hol vannak?

-

Nem emlékszem. - Megvonta a vállát, majd visszafeküdt a hátára.

- Üzleti úton. Karibi vakáción. Sosem tudom fejben tartani. -

Mi van a húgoddal?

-

Amy a nagyanyánknál lakik, amikor a szüleim nincsenek itthon -

felelte. - Ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy mindig.

Lassan visszaereszkedtem az ágyra. -

Szóval... - szólaltam meg halkan, miközben leültem a matrac

szélére. - Te miért is nem vagy ott? Fogadjunk, hogy a húgod örülne, ha együtt lehetnétek. -

Lehet - értett egyet velem Wesley. - De a nagyanyám már más

tészta. Megvet engem. Nem helyesli az életvitelemet - formált ujjaival idézőjeleket a levegőben. - Úgy tűnik, bemocskolom a Rush nevet, és apámnak szégyenkeznie kellene miattam. - Nevetése száraz és jeges volt. - Mert ő meg anyám aztán a tökéletesség mintaképei, ugye. -

Honnan tud a nagymamád a... izé... az életviteledről?

-

A barátnői elpletykálják neki. Vén banyák, akik meghallják, hogy

az unokáik utánam epekednek - végül is ki hibáztathatná őket ezért? -, aztán elmondják a nagyanyámnak. Még az is lehet, hogy kedvelne, ha komolyan járnék valakivel egy ideig, de valahogy nem szívesen adnám meg neki ezt az elégtételt. Miért változtassak az életemen miatta, vagy bárki más miatt? -

Megértem.

És tényleg így volt. Mert én is feltettem már ugyanezt a kérdést magamnak, gondolatnak

legalább nagyon

egymilliószor. is

köze

Az volt

utóbbi

időben

Wesley-hez.

ennek

a

Könnyen

megváltoztathatnám a véleményét, ha más emberekkel lógnék, vagy szereznék egy új barátnőt magunknak - mint például azt az elsőst a kosármeccsről és ezáltal más lenne kis csoportunkban a Duff. De mégis miért kellene így tennem? Csak azért, hogy megváltoztassam Wesley vagy bárki más rólam alkotott véleményét? Ennek nem így kellene működnie. És ez Wesley-re is érvényes. Mindennek

ellenére

az

ő

helyzete

mégis

másnak

tűnt.

Körbepillantottam a szobájában, és tiszta idiótának éreztem magamat,

amiért összehasonlítottam a helyzetemet a Duff-dologgal. Aztán anélkül, hogy elgondolkodtam volna rajta, megszólaltam: -

Nem vagy magányos? Itt laksz ebben a hatalmas házban teljesen

egyedül. Jóságos ég! Csak nem sajnáltam Wesley-t? A szoknyavadász Wesley-t? A mocskosul gazdag Wesley-t? Wesley-t, aki egy rohadék? Sok mindent éreztem már iránta, de az együttérzés nem volt közöttük. Mégis mi a fene folyik itt? De ha volt valami, amit meg tudtam érteni, akkor azok a családi problémák. Úgy tűnik, mégis van bennünk valami közös. Uhh! -

Elfelejted, hogy ritkán vagyok egyedül. - Felült, majd elvigyorodott.

A szemén azonban nem látszott semmi a mosolyból. - Nem te vagy az egyetlen, aki ellenállhatatlannak tart, Duffy. Elárasztanak a szexi vendégek. Az ajkamba haraptam, mert nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet-e kimondani azt, amit gondolok. Végül úgy döntöttem, hogy akár elő is adhatom, ami megfogalmazódott bennem. Végül is, baj nem származhat belőle, -

Figyelj, Wesley, lehet, hogy ez most hülyén fog hangzani, tekintve,

hogy én mondom, és ugye utállak, meg minden, de elmondhatod, ha van valami. - Úgy hangzott, mintha valami nyálas családi filmben lennénk. Csodás. - Mármint, én is rád zúdítottam azt a sok szarságot Jake-kel kapcsolatban, úgyhogy ha te is megtennéd, nekem nincs ellenemre a dolog. Egy pillanatra eltűnt Wesley arcáról a vigyor. -

Majd észben tartom. - Aztán megköszörülte a torkát, és

távolságtartóan hozzátette: - Nem arról volt szó, hogy haza kell menned? Nehogy elkéss az iskolából! -

De igen.

Fel akartam állni, azonban meleg keze rákulcsolódott a csuklómra. Megfordultam, és Wesley tekintetével találtam szemben magamat. Előrehajolt, majd az enyémhez nyomta a száját. Mielőtt rádöbbenhettem volna, hogy mi is történik, elhúzódott, és azt suttogta: -

Köszönöm, Bianca.

-

Ööö... nincs mit.

Nem tudtam mire vélni a dolgot. Minden egyes alkalommal, amikor csókolóztunk, erőszakos, csatának tűnő smárolásról volt szó. A szex felé vezető út első lépése volt. Még sosem csókolt meg ilyen gyengéd, önzetlen módon, és egy kicsit megrémített a dolog. De nem igazán volt időm ezen töprengeni, miközben lerobogtam a lépcsőkön, majd végigloholtam a folyosón. Egész úton a megengedettnél gyorsabban kellett hajtanom - aminek nagyon, nagyon nem örültem és még így is csak hat után értem haza. Ami azt jelentette, hogy csak másfél órám maradt arra, hogy lezuhanyozzam, felöltözzek, és megnézzem, mi van apával. Csodásán kezdődik ez a nap is! Még

egy

lapáttal

tett

a

hangulatomra

az

is,

hogy

amikor

rákanyarodtam a feljárónkra, észrevettem, hogy égve maradt a villany a nappaliban. Nem jó jel. Apa mindig - mindig - lekapcsolta az összes lámpát, mielőtt lefeküdt. Olyan volt ez neki, mint valami rituálé. Határozottan nem volt jó ómen, hogy égve hagyta a villanyt. Lábujjhegyen lopóztam be, ám azonnal meghallottam a horkolást, amint átléptem a küszöböt. Rögtön tudtam, hogy ismét elment sört venni. Már azelőtt rájöttem, hogy megláttam volna a dohányzóasztalon álló üvegeket vagy a kanapén kidőlt apámat. Annyit ivott, hogy kiütötte magát. Elindultam felé, de aztán megtorpantam. Bármennyire is szerettem volna, nem volt elég időm arra, hogy összetakarítsak apa után. Fel kellett mennem az emeletre, aztán elrohanni az iskolába. Felsurrantam a

szobámba, és közben végig biztattam magamat, hogy nem lesz semmi baja. Csak sokkos állapotba került, de rendbe fog jönni, és ezt a kis jelenetet is nagyobb gond nélkül magunk mögött hagyjuk majd. Igazán nem hibáztathattam pár sörért, hiszen anya borzalmas hírt közölt vele, nem igaz? Gyorsan lezuhanyoztam, és megszárítottam a hajamat (ami mindig egy örökkévalóságig tart; most komolyan, lehet, hogy jobb ötlet lenne levágatnom, mint ahogy Casey tette, ahelyett, hogy az időmet pocsékolom folyton), mielőtt tiszta ruhát húztam. Fogmosás után lementem a konyhába, hogy magamhoz vegyek egy mélyhűtött péksütit, mielőtt útnak indulok. A parkoló már majdnem tele volt, mire odaértem a suliba. A legutolsó sorban kellett megállnom, és - tízkilós táskámat cipelve - kocogva tettem meg az utat a bejáratig. Persze jól ki is fulladtam, mire bejutottam a folyosóra. Jóságos ég, agonizáltam, miközben elvonszoltam a dagadt seggemet a spanyolteremig nem csoda, hogy én vagyok a Duff. Katasztrófa, hogy milyen rossz formában vagyok. A folyosó szerencsére nagyjából üresnek bizonyult, ergo nem igazán akadt szemtanúja annak, hogy milyen szánalmas vagyok. -

Hé, hol voltál tegnap? - kérdezte Jessica, miközben néhány

pillanattal a becsengetés előtt levágódtam a helyemre. - Se ebédnél nem láttunk, se irodalmon nem voltál ott. Aggódtunk miattad Casey-vel. -

Korábban el kellett mennem.

-

Azt hittem, megbeszéltük, hogy hármasban valentinozunk, és

megünnepeljük, hogy mindannyian szinglik vagyunk. -

Ez elég ironikus, nem gondolod? - sóhajtottam fel, majd

megráztam a fejemet, és próbáltam nem belenézni Jessica tágra nyílt, fájdalomtól csillogó szemébe. Istenem, mindig olyan könnyen ment neki, hogy bűntudatot ébresszen bennem. És azt is tudtam, hogy megfizetek

még azért, hogy egyszerűen csak letettem a telefont, amikor Casey-vel beszéltem. - Ne haragudj, Jessica! Valami közbejött tegnap. Iskola után elmesélem, jó? De még mielőtt a barátnőm válaszolhatott volna, Mrs. Romali megköszörülte a torkát, majd elkiáltotta magát: -

Silencio! Buenos días, amigos. Ma elkezdjük a folyamatos jelen

időt, és előre figyelmeztetnék mindenkit, hogy elég bonyolult anyag előtt állunk. A tanárnő nem hazudott. Kiosztott egy feladatlapot, amivel az óra végéig szenvedtünk. Mire kicsengettek, elgondolkoztam rajta, hogy vajon miért is szeretem én ezt az órát - és nem én voltam az egyetlen. -

Már túl késő, hogy leadjam a spanyolt, igaz? - szólt oda nekünk

Angela, miközben kifelé ballagtunk a teremből. -

Kábé egy hónappal késtél el - közöltem.

-

Basszuskulcs!

-

Szia, Bianca! - kiáltotta Jessica, miközben elrohantak kémiára. -

Ebédnél találkozunk! Integettem neki, majd elindultam a másik irányba. Ami azt illeti, aznap igazán vártam már a társadalomismeretet. Toby Tucker felvetette, hogy odaülhetnék mellé. Többé nem én leszek a magányos lány, aki a terem végében kuksol. Eszembe sem jutott volna, hogy ez valaha is megváltozik, vagy hogy ilyen boldogsággal tölt majd el, amikor mégis megtörténik. Mégis mit mondhatnék? Bevallom, hogy már kezdett idegesíteni az önkéntes száműzetésem. De Toby nem volt ott. A helye teljesen, százszázalékosan üres volt, amikor beléptem (most az egyszer korán érkeztem, ahogyan azt Mr. Chaucer szerette), és egy kicsit elszomorodtam... vagy inkább nagyon is. Legalább nem kellett egyedül ülnöm. Jeanine gyakorlatilag odarángatott előre; most, hogy Toby nem szórakoztatta, igazán elveszettnek érezte

magát. Nyilván csalódott volt, hogy nincsenek olyan jó beszólásaim a politikával

kapcsolatban,

mint

a

padtársának.

Csupán

néhány

szarkasztikus megjegyzést tudtam kipréselni magamból, amivel az igazságszolgáltatás hasznosságát bíráltam. Jó ég, hogy mennyire hiányzott nekem Toby! Mr. Chaucer ugyanígy érezte. Úgy tűnt, untatja a saját előadása, amit senki sem szakított félbe, és kedvetlenül engedett el bennünket, amikor megszólalt az óra végét jelző csengő. Úgy biggyesztette le az alsó ajkát, ahogyan az óvodások szokták. Még hogy a tanároknak nincsenek kedvenceik! Megkönnyebbülten léptem ki a teremből. Fagyosnak tűnt a légkör Toby felvillanyozó kommentárjai nélkül - aztán odaértem a menzára. Nem állíthatnám, hogy az asztalunknál meleg, barátságos hangulat uralkodott aznap délután. Casey csak bámult meredten maga elé; egyértelműen dühös volt, amiért lecsaptam a telefont előző este. Persze annyira azért nem haragudott, hogy ne jöjjön el az iskola utáni találkozóra, ahol előadhattam a magyarázatomat neki és Jessicának. Megígértem, hogy tanítás után mindent elmondok. Ez természetesen azt jelentette, hogy amint megszólalt az utolsó óra végét jelző csengőszó, berángattak egy üres mosdóba, és nekem támadtak, hogy „Na, mondd már!” és „Halljuk végre!”, még mielőtt egyetlen rohadt levegővételig eljutottam volna. Felnyögtem, majd hátamat a hideg betonfalnak nyomva lecsúsztam a földre. Átöleltem a térdemet, aztán így szóltam: -

Oké, oké! Szóval anya hazajött tegnap délután.

-

Visszajött a körútjáról? - érdeklődött Jessica.

-

Nem teljesen erről van szó. Azért jött, hogy beszéljünk. El fognak

válni a szüleim. Jessica úgy megdöbbent, hogy a szája elé kapta a kezét, Casey pedig

letérdelt mellém, és megfogta a kezemet. -

Jól vagy, B? - kérdezte, félretéve az irántam érzett dühét.

-

Semmi bajom - válaszoltam.

Tudtam, hogy ők sokkal jobban kiakadnak majd miatta, mint én. Casey, akinek a szülei már átmentek egy hosszú válási procedúrán, ami sok keserűséget hagyott maga után, illetve Jessica, aki szerint nincs a világon semmi, ami ennyire felkavaró és szomorú lenne. -

Ezért nem jöttél el valentinozni tegnap este? - kérdezte Jessica.

-

Igen - feleltem. - Ne haragudjatok! Én csak... nem igazán éreztem

úgy, hogy ünnepelni szeretnék. -

Fel kellett volna hívnod minket! - korholt Casey. - Vagy legalább

mondhattál volna valamit, amikor telefonáltam neked. Meghallgattalak volna, te is tudod. -

Tudom. De tényleg semmi bajom. Csak idő kérdése volt. Már

számítottam rá egy ideje - vontam meg a vállamat. - És, őszintén szólva, nem is igazán zavar a dolog. Mármint, azt ti is tudjátok, hogy anya nem sokat volt itthon az elmúlt években, úgyhogy nem nagyon változnak ettől a dolgok. De most csak néhány napig van a városban, úgyhogy bocs, de mennem is kell. Felálltam. -

Hova mész? - kérdezte Casey.

-

Megígértem

anyának,

hogy

elmegyünk

moziba

délután.

-

Felkaptam a táskámat, majd belepillantottam a tükörbe. - Sajnálom. Tudom, hogy szeretnétek átbeszélni ezt az egészet, vagy valami, de anya hétvégén elutazik, úgyhogy... -

Biztos, hogy minden rendben? - kérdezte Casey szkeptikusan.

Habozva

felemeltem

a

kezemet,

hogy

odébb

simítsak

egy

vörösesbarna tincset, ami az arcomba lógott. Elmondhattam volna nekik, hogy mi van apával meg a sörösüvegekkel, és hogy mennyire össze

vagyok zavarodva. Hiszen a legjobb barátaimról van szó! Aggódnak értem. De mi lenne, ha kipletykálnám apát? Mi van, ha kitudódik? Mit gondolnának róla akkor? Elviselhetetlen lett volna. Már az a gondolat is rossz érzéseket ébresztett bennem, hogy a legjobb barátnőim esetleg elítélnék őt. Mégiscsak az apukámról van szó. -

Tuti - feleltem, majd kényszeredett mosollyal az arcomon

elfordultam a tükörtől. - De most már tényleg mennem kell. Nem akarom megvárakoztatni anyát. -

Érezd jól magad! - motyogta Jessica.

Még mindig sokkosan, tágra nyílt szemekkel bámult. Talán egy - kicsit kedvesebben

is

fogalmazhattam

volna,

amikor

rázúdítottam

az

információt. Már majdnem kiléptem a mosdóból, amikor Casey utánam kiáltott: -

Hé, B, várj egy percet!

-

Igen?

-

Menjünk el bulizni a hétvégén - javasolta. - Hogy bepótoljuk az

elmaradt Valentin-napozást. Elmehetnénk a Fészekbe. Tarthatnánk egy csajos estét. Jó móka lesz. Még fagyit is veszünk neked! -

Rendben. Később felhívlak, most már tényleg indulnom kell!

Integetve kirohantam a mosdóból. Igen, tényleg szerettem volna moziba menni anyával, de nem azért siettem ennyire. Dolgom volt még előtte. Azonnal előkaptam a mobilomat, amikor odaértem a kocsihoz. Tárcsáztam az ismerős számot, majd vártam, hogy felcsendüljön a szabatosan fogalmazó férfi hangja. -

A Tech Plust hívta. Ricky vagyok. Miben segíthetek?

Szerettem volna beszélni apával. Meg akartam róla bizonyosodni, hogy minden rendben van, és biztattam volna, hogy együtt majd

átvészeljük ezt az egészet. Hogy érezze, mellette állok. Tudtam, hogy szüksége van a támogatásomra. Az elmúlt éjszaka után nyilván borzalmas lehetett a munkahelyén. Arról nem is beszélve, hogy mivel én ilyen jól fogadtam a hírt, az a minimum, hogy segítek neki feldolgozni a csapást. -

Jó napot kívánok, Ricky! - köszöntem. - Beszélhetnék Mike

Piperrel? -

Sajnos, Mr. Piper ma nem jött be.

Egy pillanatig döbbenten ültem, mivel tudtam, pontosan mit is jelent ez. De elhessegettem a gyomrom felé igyekező aggodalmat. Biztos a kemény éjszakát követő másnaposság az oka. Valószínűleg ez emlékezteti majd arra, hogy miért is hagyta abba anno az ivást. Holnapra már jobban lesz. Legalábbis reméltem. -

Köszönöm. További szép napot kívánok! - búcsúztam.

Leraktam a telefont, aztán egy másik számot tárcsáztam. Ezúttal egy tiszta, vidám hang felelt a hívásomra. -

Halló!

-

Szia, anya! - Megpróbáltam legalább félig vidámnak hangzani. Ha

túlságosan boldog lennék, akkor rájönne, hogy valami gond van. Végül is mégsem vagyok az a vigyori típus. - Áll még a ma esti mozi? -

Ó, szia, Bianca! - ujjongott anya. - Hát persze, szuper ötlet. Figyelj

csak, drágám, beszéltél már ma apáddal? Jól van? Annyira rosszul érezte magát tegnap, és sírt is, amikor eljöttem. Abból, amit mondott, rájöttem, hogy fogalma sincs arról, hogy apa visszaesett, és hogy ismét az italhoz nyúlt. Ha tudta volna, akkor sokkal feszültebb, aggódó hangon beszélt volna. Talán még a kétségbeesés szélére is sodródott volna. De anya nyugodt volt. Csak egy kicsit aggódott. Nagyon zavart, hogy ennyire fogalma sincs arról, mi folyik

körülötte. Oké, apa már majdnem tizennyolc éve nem ivott, de akkor is. Legalább eszébe juthatott volna, hogy esetleg ez történhet. De nem akartam én megmondani neki, hogy mi a helyzet. -

Jól van. Épp most beszéltem vele. Sokáig bent kell ma maradnia,

úgyhogy jó ötlet az a mozizás. -

Ó, rendben van. Ennek igazán örülök - felelte anya. - Mit szeretnél

nézni? Azt sem tudom, mit adnak mostanában. -

Én sem, de egy vígjáték most jól jönne.

16.FEJEZET

A

PA NEM LETT JOBBAN MÁSNAPRA.

Sem az azután következőre.

A hétvége felé visszament dolgozni, de nyilván nem én voltam az

egyetlen, aki észrevette, hogy másnapos. A házban mindig volt sör vagy whisky valahol. Apa vagy kidőlt a kanapén, vagy bezárkózott a szobájába. És sosem hozta szóba azt, ami történt. Mintha nem vettem volna észre. Talán figyelmen kívül kellett volna hagynom? Úgy tenni, mintha nem lenne semmi gond? Szerettem volna mondani valamit. Közölni vele, hogy abba kell hagynia. Figyelmeztetni, hogy hatalmas hibát követ el. De hogyan? Mégis hogyan lenne képes egy tizenhét éves meggyőzni az apját, hogy jobban tudja, mit kell tenni? Ha megpróbálok közbeavatkozni, lehet, hogy védekező álláspontot vesz fel. Talán azt hiszi majd, hogy én is elhagyom őt. Lehet, hogy megharagszik rám. Mivel apa azelőtt abbahagyta az ivást, hogy én megszülettem volna, nem igazán voltam tisztában a józan életvitellel járó nehézségekről. Azt tudtam, hogy régen volt egy mentora, akit az Anonim Alkoholistáknál szponzornak neveznek. Egy magas, kopaszodó pasas Oak Hillről, akinek anya mindig küldött karácsonyi lapot, amikor még kicsi voltam. Apa nem említette az utóbbi időben, és tudtam, hogy hiába is próbálnám kideríteni a számát. És még ha sikerülne is, mit mondanék neki? Hogy működik ez az egész szponzor-dolog? Tehetetlennek és hasznavehetetlennek éreztem magam, de ami a legrosszabb, hogy szégyenkeztem is. Tudtam, hogy ha anya elutazik, az én vállamat nyomja majd a felelősség. De halvány fogalmam sem volt róla, hogy mit tehetnék.

Anya elment Tennessee-be, és a következő néhány hétben az otthon töltött időm nagy részében kínosan ügyeltem, nehogy összetalálkozzak apával. Még sosem láttam őt részegen, és nem tudtam, mire számíthatnék. Csupán néhány, gyerekként elkapott beszélgetés foszlány alapján tudtam valamiféle képet kialakítani. Apa régen igazán dühös volt. Rossz természettel áldotta őt meg a sors. Képtelen voltam ilyennek elképzelni az édesapámat, de nem is igazán szerettem volna. Úgyhogy én is bezárkóztam a saját szobámba, ő pedig az övébe. Végig azt mondogattam magamnak, hogy elmúlik majd. És senkinek sem beszéltem róla. Szerencsére anya megvezethető volt, és hitt nekem, amikor telefonon azt mondtam, hogy minden rendben függetlenül

attól,

hogy

a

színészi

képességeim

hagynak

némi

kívánnivalót maguk után. Hogy őszinte legyek, azt hittem, Casey elől lesz majd a legnehezebb eltitkolni a dolgot. Ö mindig átlátott rajtam. Eleinte próbáltam elkerülni, nem vettem fel a telefont, amikor hívott, és kitaláltam mindenfélét, csak hogy ne kelljen találkoznom vele, amikor elhívott valahová. Nem csörögtem rá a csajos estével kapcsolatban, amit még ott, a mosdóban javasolt. Biztos voltam benne, hogy azonnal kérdésekkel bombázna, ha kettesben maradnánk, úgyhogy mindig próbáltam szerencsétlen Jessicát is magammal ráncigálni, akinek persze fogalma sem volt róla, hogy mi történik. De egy hét sem telt el, és kezdett az a furcsa érzésem lenni, hogy valójában Casey az, aki kerül engem. Egyre kevesebbszer keresett. Nem kérdezte, hogy akarok-e a hétvégén a Fészekbe menni. Még helyet is cserélt Jeanine-nel ebédnél, így az asztal másik végére került - a lehető legtávolabb tőlem. Egyszer vagy kétszer rajtakaptam, amint csúnyán néz rám. Szerettem volna tudni, hogy mégis mi a fene baja van, de nem mertem

odaállni elé. Tudtam, hogy ha belekezdünk a lelkizésbe, akkor nem hazudhatok tovább apáról. Casey rájött volna. De ez apa titka volt, az ő szégyene, nem pedig az enyém, hogy kifecsegjem. Nem hagyhattam, hogy bárki rájöjjön - és ez alól Casey sem volt kivétel. Úgyhogy hagynom kellett, hogy továbbra is őrülten furán viselkedjen. Wesley volt az egyetlen, aki segített átvészelni ezt az időszakot. Részben elborzasztott a dolog, de mégis, mit tehettem volna? Most még inkább szükségem volt arra az egér útra - arra az önfeledt mámorra, amit Wesley biztosított nekem -, mint valaha. És még csak messze sem lakott. Heti három-négy alkalom kellett ahhoz, hogy ne bolonduljak meg. Jóságos ég, olyan voltam, mint valami kibaszott drogos! Az is lehet, hogy már réges-régen begolyóztam. -

Mégis mi lenne veled nélkülem? - kérdezte Wesley egyik este.

Hatalmas ágyán feküdtünk, belegabalyodva a selymes tapintású ágyneműbe. Még mindig hevesen vert a szívem attól, amit nemrég csináltunk, és nem sokat segített azzal, hogy belesuttogott a fülembe. -

Boldog... boldogan élnék - motyogtam. - Talán még... optimista is

lehetnék... ha te nem lennél. -

Ne hazudj! - harapott bele a fülcimpámba játékosan. - Borzal-

masan éreznéd magadat. Valld be, Duffy! Én vagyok a szél a szárnyaid alatt. Az ajkamba haraptam, de még így sem tudtam visszafojtani a nevetésemet - pedig már épp kezdtem normálisan lélegezni. -

Ugye tudod, hogy épp most idéztél Bette Midlertől5... az ágyban?

Lassan kezdek kételkedni a heteroszexualitásodban, Wesley. Szeme

csillogásán

láttam,

hogy

kihívásként

elhangzottakat.

5

Amerikai énekesnő. 1989-es slágere a Wind Beneath My Wingh.

értelmezte

az

-

Ó, tényleg? - Elvigyorodott, majd ismét a fülembe suttogott: -

Mindketten tudjuk, hogy a férfiasság esetemben sosem volt kérdéses... Csak próbálod másra terelni a szót, mert tudod, hogy igazam van. Én vagyok életed értelme. -

Te...? - Próbáltam szóhoz jutni, miközben Wesley a nyakam íves

részéhez nyomta a száját. Nyelvének hegyével végigsimított a bőrömön, le egészen a vállamig, és ismét összekeveredtek a gondolataim. Mégis hogyan szállhatnék vitába vele ilyen körülmények között? - Azt te csak szeretnéd. Kihasznállak, nem emlékszel? Fojtott nevetést hallatott, mert ajkát még mindig a bőrömhöz érintette. -

Érdekes gondolat- mondta, miközben a kulcscsontomat csókolta. -

Mert ugye az exed már nincs a városban. - Becsúsztatta egyik kezét a térdeim közé. - Te viszont még mindig itt vagy nálam, nem igaz? Ujjai fel- és lesiklottak a combom belső részén, ami megnehezítette, hogy előrukkoljak valami frappánssal. Úgy tűnt, élvezi a dolgot, mert ismét felnevetett. -

Szerintem nem utálsz te engem, Duffy. Nagyon is kedvelsz.

Elvesztettem az irányítást a testem felett: izegtem-mozogtam, miközben Wesley ujjhegyei a lábam belső részén táncoltak. Borzasztóan szerettem volna vitatkozni vele, de folyamatosan elektromos hullámok vonultak végig a gerincemen. Végül, épp amikor már azt hittem, felrobbanok, a csípőmre csúsztatta a kezét, és abbahagyta a vállam csókolgatását. -

Ó, hála a jó égnek - suttogtam, amikor kivett az éjjeliszekrény

fiókjából egy óvszert, mert tudtam, mi következik. -

Tiszta szerencse, hogy nem bánom, hogy itt vagy - közölte

beképzelt mosollyal az arcán. - És most engedd meg, hogy megválaszoljam a szexualitásommal kapcsolatban felmerült kérdéseidet. És ekkor ismét ködössé váltak a gondolataim.

Azt viszont nem tagadhattam, hogy kezdett kicsúszni az irányítás a kezemből. Egy péntek délután fájdalmasan tisztán láttam a valóságot: valami nem volt rendben. Mrs. Perkins épp régi házi dolgozatokat osztott ki, miközben valami Nora Roberts-regényről hadovált, amit nemrég fejezett be - nyilván észre sem vette, hogy senki sem figyel rá -, amikor hirtelen megtorpant az asztalomnál. Hatalmas, idétlen mosolyt villantott rám, mintha büszke nagymamámként nézett volna le rám. -

Csodás

volt

az

esszétek

-

suttogta.

-

Annyira

érdekes

megközelítése ez Hester karakterének. Nagyszerű csapatot alkottok Wesley-vel. Ezután odacsúsztatott egy dossziét, majd megpaskolta a vállamat. Kinyitottam a mappát, miközben a tanárnő újra elindult. Nem teljesen értettem, mire is célzott ezzel. Azonnal felismertem az irományt, amint megpillantottam. Hester egérútja: Bianca Piper és Wesley Rush elemzése. Mrs. Perkins élénkpiros tintával firkantotta oda a jegyünket a bal felső sarokba. Kilencvennyolc százalék. Ötöst kaptunk. Csak bámultam a kezemben lévő dolgozatot. Tényleg csupán másfél hónap telt el azóta, hogy megírtuk ezt Wesley szobájában? Azóta, hogy először feküdtünk le egymással? Úgy éreztem, mintha évtizedekkel ezelőtt lett volna. Évezredekkel ezelőtt. Odapillantottam a terem másik végében ülő Wesley-re, és mintha letörölték volna arcomról a mosolyt. Nem más volt a beszélgetőpartnere, mint Louisa Farr. De nem, nem csak beszélgettek. A beszélgetéshez nem kell más, csupán a hangszalagok rezgése, köztük pedig ennél több is történt. Wesley keze a lány térdén pihent. Louisa arca pedig egyre vörösebb lett. Wesley magára öltötte azt a cuki, ön telt vigyorát. Nem! Visszataszító vigyor. Vajon mióta gondolom én azt, hogy a beképzeltség kimutatása cuki? És mi volt ez a fura érzés a

gyomromban? Elkaptam a tekintetemet, amikor Louisa elkezdett a nyakláncával játszadozni, ami a flörtölés egyértelmű jele volt. Ribanc. Döbbenten ráztam meg a fejemet, és egy kicsit aggódni kezdtem. Mégis mi bajom van? Louisa Farr nem egy ribanc. Oké, egy ugri-bugri pomponlány - a Csontkollektíva másik kapitánya -, de Casey sosem szólt egyetlen rossz szót sem rá. Hiszen csak egy helyes fiúval csevegett. Mind tettünk már ilyet. És nem mintha Wesley járna valakivel, vagy ilyesmi. Nem mintha tartozott volna valakihez. Nem úgy, mint én... Ó, te jó ég!, jöttem rá, hogy mi az a fura érzés a gyomromban. Ó, te jó ég, féltékeny vagyok! Ez komolyan a kibaszott féltékenység! Ó, hogy bassza meg! Elkönyveltem, hogy beteg vagyok. Lázas vagyok, esetleg a menstruáció előtti feszültség, vagy valami hasonló dolog hatalmas befolyással van a józan ítélőképességemre, mert nincs az az isten, hogy amiatt legyek féltékeny, hogy a hímringyó Wesley össze akar szedni valaki mást is. Hiszen ilyen a természete! Lehet, hogy konkrétan nem forogna tovább ez a bolygó, ha Wesley nem flörtölne a szerencsétlen, naiv lányokkal. Miért kellene féltékenynek lennem? Nevetséges! Nyilván beteg vagyok. Más magyarázat nincs. -

Jól vagy, Bianca? - kérdezte Jessica. Megfordult a székben, hogy

rám nézhessen. - Dühösnek tűnsz. Ki vagy akadva, vagy mi van? -

Semmi bajom - feleltem, azonban azt vettem észre, hogy

fogcsikorgatva ejtem ki a szavakat. -

Oké - vágta rá Jessica. Épp olyan könnyen át lehetett verni, mint

anyámat. - Figyelj csak, Bianca, szerintem tényleg beszélned kéne Casey-vel. Eléggé ki van bukva, és jó lenne, ha kiöntenétek egymásnak

a szíveteket. Esetleg ma? Tanítás után? -

Ja... persze.

De nem figyeltem Jessre. Túlságosan lefoglalt, hogy újabb és újabb módszereket találjak ki Louisa tökéletes kis arcának elcsúfítására. Menstruáció előtti feszültség. Más nem lehet. Abban a pillanatban kirohantam a teremből, ahogy kicsengettek. Biztos, hogy felrobbant volna a fejem, ha még egyszer végig kell hallgatnom

Louisa

kibaszott

jaj-annyira-örülök-hogy-flörtölsz-velem-

Wesley kacarászását. Na és akkor mi van, ha ő nádszálvékony, és akkora mellei vannak, mint egy-egy kosárlabda? Fogadjunk, hogy kábé huszonhét az IQ-ja! Elég legyen!, korholtam magamat. Louisa sosem tett ellenem semmi rosszat. Nincs jogom hozzá, hogy ilyesmiket gondoljak róla.,. még akkor sem, ha lehet, hogy egy idióta. Bevágtam a cuccaimat a szekrényembe, és futólépésben indultam a menza felé. Alig vártam, hogy végre elszabadulhassak innen. Annyira igyekeztem, hogy ne gondoljak a menstruáció előtti feszültség okozta féltékenységemre, hogy nem is láttam Tobyt, egészen addig, amíg végül csúszkálva sikerült megállnom előtte, nagyjából tizenöt centiméterrel elkerülve az ütközést. -

Csak nem sietsz valahová? - érdeklődött.

-

Olyasmi - sóhajtottam. - Bocs, hogy majdnem neked mentem.

-

Semmi gond. - Idegesen piszkálgatta a szemüvegét. - De le tudnál

lassítani esetleg egy kicsit? Szeretnék beszélni veled. Annyira nem lepett meg a dolog. Az elmúlt néhány hétben egészen összebarátkoztunk Tobyval. Legtöbbször csak társadalomismereten dumáltunk, de hát ez is határozottan fejlődés volt ahhoz képest, ahonnan indultunk. Ami azt illeti, lassan már el is tudtam lazulni mellette. Ugyan még mindig hevesebben vert a szívem, amikor belépett a terembe, de

már nem féltem, hogy nem fogok tudni egyetlen szót sem kinyögni a jelenlétében. -

Hát persze - válaszoltam.

Legalább néhány percig valami másra fogok gondolni. Elmosolyodott, majd felvette a lépteim ritmusát, -

Tudsz titkot tartani? - kérdezte, miközben odaértünk a menzához,

ahol összegyűltek a diákok, akik arra vártak, hogy végre felcsendüljön a szabadságunkat jelző csengőszó. -

Általában igen. Miért?

-

Emlékszel, hogy néhány hete nem voltam suliban? Valentin- nap

után? -

Aha. Szerintem az volt Mr. Chaucer életének legborzasztóbb

napja - feleltem. - Azt hittem, elsírja magát, amikor rájött, hogy nincs senki, aki elvégezze helyette a munkája nagy részét. Toby röviden felnevetett, majd így folytatta: -

Azért nem voltam suliban, mert... hát, felvételizni voltam. -

Előhúzott egy hatalmas borítékot a blézeréből, majd ezt suttogta: Jelentkeztem a Harvardra. Épp ma reggel hozta a postás a levelet. -

És ez miért olyan nagy titok?

A lehető legédesebb pillanat volt, amikor az arcán enyhe pír jelent meg. -

Nem akarok leégni azzal, hogy nem jutok be - jelentette ki.

-

Úgyis bejutsz.

-

Nem tudhatod.

-

Dehogynem!

-

Bárcsak én is annyira bíznék magamban, mint te bennem.

-

Jaj, ugyan már, Toby! - pirítottam rá. - Az összes jó politikus -

minden szenátor meg elnök - neves egyetemre járt. Te pedig jó politikus leszel, úgyhogy kénytelek lesznek felvenni téged is. Arról nem is

beszélve, hogy te vagy az egyik legokosabb a végzős évfolyamban. Te mondod majd a búcsúbeszédet a ballagáson, nem igaz? -

De, igen - bólintott Toby, miközben összehúzott szemmel meredt a

levélre. - De... de hát ez mégiscsak a Harvard! -

Te pedig, Toby vagy - vontam meg a vállamat. - Még ha nem is

jutsz be, legalább egymillió olyan suli van, ahol két kézzel kapnának utánad. Persze, ez nem számít, mert én tudom, hogy bejutottál. Légy olyan kedves, és nyisd már ki azt a levelet! Megállt a menza kellős közepén, majd elmosolyodott. -

Látod - kezdte -, éppen ezért szerettem volna, ha itt vagy velem,

amikor kinyitom. Tudtam, hogy te... A szavába vágtam: -

Ugyan biztos vagyok benne, hogy a következő néhány szó, ami

elhagyja a szádat, hihetetlenül kedves lesz, de száz százalékig biztos vagyok benne, hogy most csak az időt húzod. Nyisd ki a levelet, Toby! Még az elutasítás is jobb annál, mint amin most keresztülmész. Jobban érzed majd magadat, ha elolvastad. -

Tudom. Én csak...

-

Most!

Feltépte a borítékot, és rájöttem, hogy milyen különös helyzetben is vagyunk. Toby hozzám jött egy ilyen személyes üggyel kapcsolatban. A támogatásomra vágyott. A bátorításomra. Januárban még eszembe sem jutott volna, hogy arra utasítom Toby Tuckert, hogy nyissa ki a felvételi értesítőjét. Eszembe sem jutott volna, hogy egyáltalán beszélni fogok vele. Pont. Nahát, nahát, változnak az idők. A lehető legjobb irányba, természetesen. Remegő ujjakkal húzta ki a papírt a feltépett borítékból, majd elkezdte olvasni a levelet. Láttam, amint ide-oda mozog a szeme, majd tágra

nyílik. Boldogság vagy fájdalom az oka? Esetleg sokk? Azért döbbent meg, mert bejutott, vagy azért, mert nem? -

Na?

-

Engem... felvettek. - Elengedte a papírt, majd hagyta, hogy

kecsesen a földre hulljon. - Bejutottam a Harvardra, Bianca! Megragadta a vállamat, majd magához rántott, és hirtelen átölelt. Ez is olyasvalami volt, amire még csak gondolni sem mertem januárban. -

Mondtam, hogy így lesz - viszonoztam az ölelést.

Toby

válla

felett

megpillantottam,

amint

Casey

és

Jessica

keresztülvágnak a menzán. Épp rám néztek, miközben kerülgették az összesereglett diákokat - meglátták, hogy Tobyt ölelgetem. De valamiért nem azt a boldogságot láttam viszont az arcukon, amit én éreztem. Jessica egy kicsit szomorúnak tűnt, Casey pedig... hát, ő egyenesen utálkozó pillantást vetett rám. Miért? Mégis mi baja, mindkettőjüknek? Toby magához szorított, mielőtt elengedett volna, majd letérdelt, hogy felkapja a földön lévő levelet. -

Alig hiszem el! A szüleim el sem fogják hinni!

Elkaptam a tekintetemet a barátaimról, akik időközben eltűntek egy csapat elsős mögött, majd visszafordultam az előttem álló, boldogságtól ragyogó fiú felé. -

Ha egy kicsit is ismernek, akkor biztosan el fogják hinni, Toby -

jelentettem ki. - Mind régóta tisztában vagyunk azzal, hogy nagy jövő áll előtted. Én már évek óta tudom. Toby meglepettnek tűnt. -

Évek óta? De hát csak néhány hete kezdtünk el beszélgetni.

-

De már első óta voltak közös óráink - emlékeztettem. - Nem kellett

beszédbe elegyednünk ahhoz, hogy tudjam, milyen okos vagy! -

Vigyorogtam, majd megpaskoltam a hátát. - És most bizonyítottad is az igazamat. Felharsant a csengőszó, én pedig a parkolóba vezető ajtók felé fordultam. -

Később találkozunk, Toby! Gratulálok!

-

Oké. Köszi, Bianca!

Miközben kiléptem az ajtón, azon gondolkodtam, hogy nem árultam-e el túl sokat. Vajon úgy hangzott, mintha valamennyire odáig lennék érte? Jóságos ég, remélem, nem! A legkevésbé sem szerettem volna elijeszteni a srácot azután, hogy egy hónapja már emberhez méltó kapcsolatot sikerült létesítenünk. Mekkora lúzer lennék! Már éppen ki akartam nyitni az ajtót, amikor egy hangos „khmm”-re lettem figyelmes. Megpördültem, és megpillantottam Casey-t, aki összefont karral dőlt neki a majdhogynem üres, iskolai díjak számára odaállított szekrénynek. Azonnal felment bennem a pumpa, amikor megláttam összehúzott szemét. -

Mi van? - vetettem oda.

Haragos tekintettel meredt rám, majd egy erőteljes mozdulattal leengedte a karját. -

Semmi - morogta. - Hagyjuk!

-

Casey, mégis mi...?

-

Ne most, B! - Megfordult, majd dübörögve elindult a másik irányba.

- Edzésem van! Automatikusan csípőre tettem a kezemet. -

Mi a fene bajod van már? - követeltem választ. - Hülye picsa

módjára viselkedsz! Megtorpant, majd hátrapillantott a válla felett. -

Én vagyok a hülye picsa? Te vagy az, aki tudomást sem vesz

rólam, és én vagyok a hülye picsa? Most komolyan, Bianca?! - Megrázta

a fejét. - Mindegy. Nem vagyok hajlandó erről most vitát nyitni. Mégpedig azért, mert tíz perccel ezelőtt kellett volna megbeszélnünk ezt az egészet, ahogyan azt megígérted Jessnek. De nyilván túlságosan lefoglalt, hogy azzal a stréberrel haverkodjál, úgyhogy... -

Az, hogy elkezded Tobyt szidni, igenis hülye picsás dolog! -

szakítottam félbe. Hogy mer ilyet mondani? Tudja, hogy tetszik nekem Toby! Tisztában van vele, hogy az, hogy végre odafigyel rám, igenis nagy dolog! Nagyon jól tudja, és mégis beszól miatta? - Olyan vagy, mint egy beképzelt, sznob pomponlány! Megvillant a szeme, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha rám akarná vetni magát. Komolyan azt hittem, hogy mindjárt belekeveredek egy vad, hajhuzigálós,

valóságshow-hoz

méltó

csetepatéba

a

legjobb

barátnőmmel, ott helyben, a parkolóba vezető ajtó előtt. De aztán Casey fogta magát, és faképnél hagyott. Nem szólt egy szót sem. Egyetlen hangot sem hallatott. Elhúzott a tornaterem felé, én pedig ott maradtam dühösen és teljesen összezavarodva. Nem ez volt az első eset, hogy összevesztem Casey-vel; megesik az ilyesmi, ha olyan régóta barátkozik két ember, mint mi ketten. De ez a vita most tényleg nagyon felidegesített. Leginkább azért, mert nem tudtam, mi baja. Átviharzottam a parkolón, és közben próbáltam rájönni, hogy mégis mit tettem, amivel kiérdemeltem ezt a drámát. Valamivel csak fel kellett csesznem az agyát. A baj, természetesen, csőstől jön. Nem indult be a kocsim. Újra és újra megpróbáltam, de meg sem mukkant. Teljesen lemerült az akksi. -

Bassza meg! - ordítottam a kormányt csapkodva. Erre aztán

igazán nem volt szükségem! Hát nem elég borzasztó már a napom? Hát nem elég borzasztó már az életem? Mintha egyszerűen soha semmi sem jönne össze. - Picsába! A francba! Pokolba is! Gyerünk már, te

rohadt... -

Gond van az autóddal, Duffy?

Félbehagytam az őrjöngést, hogy rábámulhassak az idegesítő árnyékra. Kinyitottam az ajtót, majd közöltem Wesley-vel, mi a helyzet: -

Nem indul ez a kibaszott kocsi.

Aztán megpillantottam a lányt, aki mellette állt. Vékony. Nagy mellek. Nem Louisa Farr. Ez a lány sokkal helyesebb volt nála. Kerek, kedves arca volt, barna loknik hullottak alá a vállára, és hatalmas, szürke szemekkel pislogott rám. Sokkal szebb volt nálam, természetesen. Valószínűleg egy elsős, akinek csupán egyetlen pillantást kellett vetnie Wesley szexi mosolyára és csili-vili autójára, mielőtt elolvadt. Megint eluralkodott rajtam a borzalmas féltékenység. Csak a menstruációs dolog az. -

Szeretnéd, ha hazavinnélek? - kérdezte.

-

Nem - vágtam rá gyorsan. - Majd felhívom...

De kit is hívok fel? Anya Tennesseeben van. Apa dolgozik. Casey-nek most kezdődött el az edzése. Nem mintha számított volna. Dühös volt rám, és Jessicával egyetemben a szülei furikázták őt - vagy én. Ki is jönne el értem? -

Ugyan már, Duffy - biztatott Wesley vigyorogva. - Ismerd be, hogy

el akarsz jönni velem egy körre! - Lehajolt, hogy belenézhessen a szemembe. - Szerinted mi a legrosszabb, ami történhet? -

Megoldom egyedül.

Nincs az az isten, hogy beszálljak ugyanabba az autóba, amiben Wesley és legújabb hódítása is tartózkodik. Nem. De még mennyire, hogy nem! -

Ne nevettess már! Majd később felhívsz valakit. Tényleg semmi

értelme itt maradnod sötétedésig. Kiteszem Amyt, aztán hazaviszlek. Amy, gondoltam. Hát így hívják a kis ribit!

Aztán hirtelen kattant valami az agyam hátsó részében. Édes istenem! Amy! Hiszen Amy a húga! Ismét a lányra vándorolt a tekintetem, és azon kezdtem el agyalni, hogy mégis hogy nem jöttem rá előbb. Hullámos, barna haj, sötétszürke szem és nagyon vonzó külső. Hát persze! Jó, hogy nem szúrta ki a szememet a hasonlóság. Hihetetlen, hogy mekkora balfék vagyok! Wesley benyúlt mellém a kocsiba, majd kihúzta a slusszkulcsot a gyújtásból. -

Jól van - feleltem. Máris sokkal jobban éreztem magamat.

Kikaptam a kezéből a kulcsot, és bedobtam a táskámba. - Hadd szedjem össze a cuccaimat! Amikor mindent magamhoz vettem, amire szükségem volt, bezártam az ajtót, majd követtem Wesley-t a kocsijához, amit nem volt nehéz kiszúrni, tekintve, hogy az volt az egyetlen Porsche a parkolóban. - Szóval, Duffy - szólalt meg Wesley, miközben bemászott a kormány mögé. Én hátra ültem, hogy a csendes típusnak tűnő Amy a bátyja mellé ülhessen. - Ez azt jelenti, hogy be kell ismerned: néha én is szoktam rendesen viselkedni. -

Sosem mondtam, hogy nem szoktál - közöltem vele, miközben

próbáltam elhelyezkedni a szűkösnek bizonyuló hátsó ülésen. Istenem, ahhoz képest, hogy a Porschék milyen drága járművek, alig volt hely a lábamnak. Oldalvást kellett ülnöm, a térdemet a mellemhez húzva. Nem valami kényelmes. - Szoktál. De csak akkor, amikor valami hasznod származik belőle. Wesley felhorkantott. -

Hallod ezt, Amy? Hihetetlen, hogy miket gondol rólam!

-

Biztos vagyok benne, hogy Amy is tudja, milyen vagy.

Wesley erre elhallgatott. Amy felnevetett, de idegesnek tűnt a kacagása.

Nem sokszor szólalt meg az út során, bár Wesley többször is megpróbálta bevonni őt a társalgásba. Először azt hittem, hogy miattam van, de nem kellett sok idő, hogy rájöjjek, egyszerűen csak félénk típus. Ráfordultunk egy hatalmas, régimódinak tűnő ház feljárójára, majd Amy hátrafordult, és halkan így szólt: -

Szia! Örülök, hogy megismerhettelek.

Aztán kiszállt. -

Aranyos - mondtam,

-

Jobb lenne, ha kijönne a csigaházából. - Wesley felsóhajtott,

miközben figyelte, ahogy a húga felszalad a bejárati ajtóhoz. Miután elnyelte a hatalmas ház (ami ugyan nem minősült majdnem- villának, de egyértelmű volt, hogy a nagymamának is van pénze), Wesley hátrapillantott: - Előreülhetsz, ha gondolod. Bólintottam, majd kiszálltam. Kinyitottam a jobb első ajtót, és behuppantam az ülésre, amit nemrég még Amy foglalt el. Éppen akkor, amikor becsatoltam az övemet, meghallottam, hogy Wesley felmordul. -

Mi bajod? - pillantottam fel.

De már azelőtt rájöttem a válaszra, hogy megszólalhatott volna. Egy hatvanas éveiben járó asszony lépett ki a házból, és a kocsi felé tartott. Wesley nagymamája volt az, ehhez kétség sem férhetett. Az a nagymama, aki utálja Wesley-t. Nem csodálom, hogy legszívesebben elbújt volna. Egy kicsit ideges lettem, miközben néztem, ahogy a csinos, drágának tűnő lazacszínű pulóvert és élére vasalt nadrágot viselő nő felénk tart. Amikor hallótávolságon belülre ért, Wesley letekerte az ablakot. -

Szia, nagymama! Hogy vagy?

-

Ne szórakozz velem, Wesley Benjamin! Dühös vagyok rád.

De nem tűnt dühösnek. Magas, dallamos hangja volt. Selymes. A lehető legkedvesebb idős hölgynek tűnt, csakhogy szavai nem

illettek ehhez a benyomásomhoz. -

Most mit tettem? - kérdezte Wesley egy sóhaj kíséretében. -

Rossz cipő van rajtam? Vagy nem elég tiszta ma az autó? Mégis milyen apróságot fogsz a szememre vetni ma délután? -

Azt javaslom, hogy változtass a hangnemeden, ha velem beszélsz

- mondta a lehető legkevésbé félelmetes hangon, amit csak el lehet képzelni. Akár még vicces is lehetett volna a jelenet, ha Wesley nem tűnik olyan nyomorultnak. - Te úgy éled az életedet, ahogyan akarod, de Amyt ne keverd bele! -

Amy? Mit tettem Amyvel?

-

Most komolyan, Wesley - sóhajtott fel drámaian a nagymamája. -

Miért nem hagyod, hogy Amy busszal jöjjön? Nem helyeslem, hogy a... egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta: - ...barátaid is ott vannak a hátsó ülésen, amikor hazahozod, Átnézett Wesley-n, majd egy pillanatra a szemembe nézett, mielőtt visszapillantott az unokájára. -

Nem akarom, hogy rossz hatással legyenek a húgodra.

Egy pillanatig nem értettem, miért mondja ezt. Hiszen kitűnő tanuló vagyok! Soha életemben nem keveredtem bajba. És ez a nő mégis úgy gondolta, hogy rossz hatással lennék a drágalátos unokájára. Aztán rádöbbentem az igazságra. Azt hitte, én is Wesley egyik lotyója vagyok. Azt hitte, hogy egy repedtsarkú cafka vagyok, akivel az unokája éppen akkor hetyeg. Hallottam már Wesley-től, hogy a nagymamája nem helyesli az „életvitelét”. Hogy utálja, hogy az unokája mindenkivel összefekszik. És amikor meglátott a hátsó ülésen, nyilván azt feltételezte, hogy csak egy újabb könnyűvérű lány vagyok, akit Wesley felszedett. Elfordítottam a tekintetemet, és kinéztem az ablakon, hogy ne kelljen látnom az idős asszony arcára kiülő undort. Úgy éreztem, megbántottak,

és dühös voltam. Leginkább az zavart, hogy tudtam, hogy igaza van. -

Semmi közöd hozzá - morogta Wesley. Még sosem hallottam,

hogy bárki is így feldühítette volna. - Nincs jogod ahhoz, hogy beletaposs a barátom lelkébe, és a legkevésbé sem a te döntésed, hogy mit csinálok a saját húgommal. Ismerhetnél már eléggé ahhoz, hogy tudd, sosem tennék olyasmit, amivel árthatok neki, hiába tömöd ennek ellenkezőjével a fejét. Nem vagyok egy szörnyeteg, mint aminek előtte beállítasz. -

Azt hiszem, mostantól én fogom Amyt hazahozni iskola után.

-

Ahogy gondolod - bólintott. - De nem tilthatsz el tőle! Amy a

húgom. Anya és apa kiakadnának, ha elmondanám, hogy próbálod szétzilálni a családunkat, nagymama. -

Attól tartok, hogy a családod már így is szét van zilálva,

kedvesem. Zúgást hallottam, ami azt jelentette, hogy Wesley felhúzta az ablakot, majd felbőgött a motor. Néztem, amint az idős hölgy visszasétál a házába. Aztán Wesley csikorgó kerekekkel kitolatott a feljáróról, és megindult az utcán. Odapillantottam - aggódtam, és nem tudtam, mit is mondhatnék. Szerencsére ő szólalt meg először: -

Ne haragudj! Nem tudtam, hogy ki fog jönni. Nem lett volna

szabad így viselkednie veled. -

Semmi baj - feleltem.

-

Igenis baj! Vén szipirtyó!

-

Erre én is rájöttem.

-

És az a legrosszabb, hogy igaza van.

-

Mivel kapcsolatban? - kérdeztem.

-

A családunkkal - válaszolta. - Igaza van. Már így is szét van

zilálva. Jó ideje ez a helyzet. Anya és apa sosincsenek itthon,

nagymama pedig sikeresen közém és Amy közé állt. -

Amy még mindig szeret téged.

-

Lehet - motyogta. - De már nem tisztel. Nagymama meggyőzte,

hogy egy semmirekellő rohadék vagyok. Látom, hogy hogyan néz rám Amy. Szomorúnak tűnik. Csalódottnak. Azt hiszi, hogy borzalmas ember vagyok. -

Sajnálom - mondtam halkan. - Ha tudtam volna, nem vicceltem

volna azzal, hogy csak akkor teszel bármit másokért, ha... ha előnyöd származik belőle. -

Semmi baj. - Egy kicsit már lassabban hajtott. - Ami azt illeti,

igazad van. És a nagyanyámnak is. Egyszerűen csak nem akartam, hogy Amy is ilyennek lásson. Képtelen voltam ellenállni a vágynak: a sebváltó felé nyúltam, majd Wesley kezére tettem a kezemet. Meleg és puha volt a bőre, és éreztem, amint a tenyerem alatt lüktet az ereiben a vér. El is felejtkeztem a hülye Satumról, meg arról, hogy összevesztem Casey-vel. Semmi mást nem akartam, csak azt, hogy Wesley ismét elmosolyodjon. Még egy beképzelt vigyor is megtette volna. Gyűlöltem, hogy a húga tiszteletének elvesztése ilyen fájdalmat okozhat neki. Meg akartam vigasztalni. Fontos volt nekem. Édes istenem! Wesley tényleg fontos lett nekem?

17. FEJEZET

T -

íz

PERCCEL KÉSŐBB

a Porsche ráfordult a feljárónkra. Felkaptam a

cuccomat, és a kilincs felé nyúltam. Köszi, hogy hazahoztál. - Visszapillantottam a vállamon keresztül,

és láttam, hogy Wesley még mindig duzzog. Ó, a fenébe is már! Miért is ne? - Bejöhetsz, ha van kedved. Apa még nincs itthon. Wesley elvigyorodott, miközben leállította a motort. -

Milyen rossz kislány vagy, Duffy! Csak nem meg akarsz rontani?

-

Azzal már réges-régen elkéstem - biztosítottam.

Kiszálltunk a kocsiból, és egymás mellett sétáltunk végig a feljárón. Kibányásztam a kulcsot a táskámból, majd kinyitottam a bejárati ajtót, és hagytam, hogy Wesley lépjen be elsőként. Figyeltem, amint tekintetét végigjáratta a nappalinkon, és én is kritikus szemmel pillantottam körbe. Nyilván

összevetette

az

ő

majdnem-villájukat

a

házunkkal.

Természetesen szó sem lehetett összehasonlításról. Én nem egy olyan „fogasos” házban éltem, mint Jessica. -

Tetszik - közölte Wesley, majd visszapillantott rám. - Meghitt.

-

Ez a politikailag korrekt kifejezés a kicsire, igaz?

-

Nem. Komolyan mondom. Kényelmesnek tűnik. A miénk túl nagy,

még négy embernek is, és mivel legtöbbször egyedül vagyok otthon... Jobban tetszik a tiétek. Ahogy mondtam, meghitt. -

Köszi.

Lenyűgözött a válasszal. Nem mintha érdekelt volna, hogy mit gondol, de azért... -

A te szobád merre van? - kacsintott rám.

-

Tudtam, hogy rögtön ezzel jössz majd! Egészen pontosan ki ront

meg kit?

Megragadtam a könyökét, majd felvezettem a lépcsőn az emeletre. -

Ez az - mutattam az első ajtóra. - De előre figyelmeztetlek, hogy

kábé akkora, mint egy cipősdoboz. Kinyitotta az ajtót, és belesett. Aztán a szokásos vigyorral nézett vissza rám. -

Lesz elég hely.

-

Elég hely mire?

Még mielőtt felfoghattam volna, hogy mi is történik, Wesley megragadott a csípőmnél, és belökött a szobámba. Berúgta mögöttünk az ajtót, maga felé fordított, aztán nekivágott a falnak. Olyan hevesen kezdett el csókolni, hogy attól féltem, leesik a fejem a helyéről. Meglepődtem, de amikor elmúlt a sokk, én is megmozdultam. Átöleltem a nyakát, majd visszacsókoltam. Szorosabban ölelte a derekamat, majd addig húzta lefelé a nadrágomat, ameddig csak kigombolás nélkül lehetett. Ezután a bugyim gumis része alá csúsztatta a kezét, és ujjaival végigsimított forró, bizsergő bőrömön. Néhány perc múlva elhúzódott tőlem. -

Bianca, kérdezhetek valamit?

-

Nem! - vágtam rá. - Nem foglak orálisan kényeztetni! Szó sem

lehet róla! Maga a gondolat is visszataszító, lealacsonyító és... Nem! Soha! -

Nos, ez igazán kiábrándító - felelte Wesley -, de nem ezt akartam

kérdezni. -

Ó. - Hmm, ciki. - Akkor mit?

Kihúzta a kezét a bugyimból, aztán gyengéden megérintette a vállamat. -

Mégis, mi elől menekülsz most?

-

Tessék?

-

Tudom, hogy az exed már hetek óta nincs itt - magyarázta. - De

látom, hogy még mindig van valami baj. Bármennyire is szeretném azt gondolni, hogy én vagyok az oka - hogy egyszerűen nem tudsz betelni velem tudom, hogy ennél többről van szó. Mi elől futsz, Bianca? -

Nem futok semmi elől sem.

-

Ne hazudj!

-

Semmi közöd hozzá, jó? - Ellöktem magamtól, és visszahúztam a

farmeremet a helyére. Automatikusan letérdeltem az ágy végénél heverő tiszta ruhákhoz, és elkezdtem összehajtogatni őket. - Beszéljünk valami másról! Wesley leült mellém a padlóra. -

Rendben - felelte.

Éreztem,

hogy

ez

most

a

várok-amíg-úgy-nem-döntesz-hogy-

elmondod hangja volt. Ahogyan az ember a kisgyerekekhez szokott szólni. Hát, Wesley így járt. Sosem fogom elmondani neki. Végül is csak a szexuális vágyaim kielégítésére használtam, nem lelki tanácsadásra jártam hozzá. Miközben hajtogattam, az iskoláról kezdtünk el beszélgetni. Amikor minden ruha gondosan formázott oszlopokban sorakozott, felálltam, aztán leültem az ágyra. -

Nem rakod őket el? - érdeklődött Wesley.

-

Nem - válaszoltam.

-

Akkor minek hajtogattad őket össze?

Felsóhajtottam, majd hátradőlve kinyújtóztam, és lerúgtam magamról a Converse cipőt. -

Fogalmam sincs - ismertem be. Fejemet a párnára hajtottam, és a

plafont kezdtem el bámulni. - Szokásommá vált, vagy valami ilyesmi. Minden este összehajtom őket. Jobban érzem magamat tőle. Ellazít, és kiszellőzteti a fejemet. Másnap széttúrom őket, hogy kiválasszam, mit veszek majd fel aznap. Összevissza állnak, úgyhogy este megint

összehajtom őket. Olyan ez, mint valami körforgás. Az ágyam megreccsent, amint Wesley rám mászott, és beférkőzött a térdeim közé. -

Tudod - pillantott le rám -, ez egy elég fura szokás. Mondhatni,

mániákus vagy. -

Én? - nevettem fel. - Te akarsz megint bejutni a bugyimba, kábé

tíz másodperccel azután, hogy lelkizni akartál. Szerintem mindketten eléggé elcseszettek vagyunk. -

Mennyire igazad van.

Ismét csókolózni kezdtünk. Ezúttal becsúsztatta a kezét a pólóm alá, és kikapcsolta a melltartómat. Nem voltunk bővében a helynek az én kis egyszemélyes ágyamon, ám Wesley-nek mégis sikerült rekordidő alatt megszabadítania a felsőmtől, illetve kicipzároznia a farmeremet. Én is elkezdtem leszedni róla a nadrágját, de megállított. -

Ne - lökte félre a kezemet. - Talán te nem vagy odáig az én orális

kényeztetésem gondolatáért, de van egy olyan érzésem, hogy ez tetszeni fog. Kinyitottam a számat, hogy vitába szálljak vele, de gyorsan be is csuktam, amikor elkezdte a hasamat csókolni. A térdem felé húzta a farmeremet és a bugyimat, majd egyik kezével egy pillanatra megszorította azt a csikis pontot a csípőm felett, aminek következtében vihogva megmoccantam. Ajka egyre lejjebb és lejjebb csúszott, és meglepett, hogy mennyire várom már, hogy célba érjen. Hallottam már Vikkit, sőt, még Casey-t is, amint arról beszélnek, hogy a pasijuk ugyanezt csinálta velük, és hogy mennyire jó volt. Hallottam, de sosem hittem el igazán. Jake és én sosem csináltunk ilyet, úgyhogy undorítónak és furának tartottam a dolgot. Eleinte fura is volt, de aztán ez az érzés elszállt. Fura volt... de jó értelemben. Mocskos, rossz, de ugyanakkor eszméletlen is volt. Ujjaimat

a lepedőbe vájtam, erősen magamhoz szorítottam az anyagot, és a térdem iszonyatosan remegett. Olyasmit éreztem, amit még azelőtt soha. -

Áh... óh... - nyögtem élvezettel, meglepetten, és...

-

Ó, bassza meg!

Wesley leugrott rólam. Ő is hallotta, hogy becsapódik a kocsi ajtaja. Ami azt jelentette, hogy apa hazaért. Gyorsan felhúztam a bugyimat és begomboltam a farmeremet, de beletelt egy percbe, mire megtaláltam a melltartómat. Amikor már teljesen felöltöztem, lelapítottam a hajamat, és megtettem minden tőlem telhetőt, hogy ne úgy nézzek ki, mint egy cukorkalopáson kapott gyerek. -

Menjek? - kérdezte Wesley.

-

Ne - feleltem, bár alig kaptam levegőt. Láttam, hogy nem akar

hazatérni az üres majdnem-villába. - Maradj még egy kicsit. Semmi gond. Apát úgysem érdekli majd. Csak... azt nem csinálhatjuk. -

Mégis mi mást lehet csinálni?

A következő négy és fél órában igazi lúzerek voltunk: előszedtük a Scrabble-t. Nem sok hely volt aprócska szobám padlóján, és egy olyan magas srác, mint Wesley, nem nagyon tudta kinyújtani a lábát, de azért megoldotta a dolgot. Én vele szemben foglaltam helyet, a tábla pedig közénk került. Olyan szavakat raktunk ki, mint extravagáns és hegemónia. Nem a világ legizgalmasabb péntek esti elfoglaltsága, de én sokkal jobban élveztem, mintha a Fészekben vagy valami hülye Oak Hilli partin ücsörögtem volna. Kilenc körül, miután már háromszor elvertem - végre valami, amiben jobb vagyok! -, Wesley felállt. -

Azt hiszem, ideje hazamennem - sóhajtotta.

-

Oké - álltam fel én is. - Lekísérlek.

Olyan jó kedvem volt, hogy apáról teljesen el is felejtkeztem... egészen addig a pillanatig, amíg bele nem futottunk a nappaliban. Már azelőtt

megéreztem a whiskyt, mielőtt megláttam volna a dohányzóasztalra állított üveget. Az arcom szégyentől égett. Kérlek, ne vedd észre, fohászkodtam magamban, miközben a bejárati ajtóhoz kísértem Wesleyt. Akkor kellett volna elkezdenem aggódni, amikor apa hazajött, de nem nézte meg, hogy kinek a Porschéja áll a feljárónkon. Azért mégsem volt az mindennapos esemény, hogy egy csili-vili autó álljon a házunk előtt. Lehet, hogy Wesley sem gondolt semmi rosszra. Mégiscsak péntek este volt. Az apák szoktak whiskyt inni hétvégenként... mármint, azok, akik nem küzdöttek alkoholizmussal, de Wesley erről mit sem tudott. Amíg apa normálisan viselkedik, lehet, hogy nem lesz feltűnő a dolog. Nekem, persze, sosincs ilyen szerencsém. -

Méhecském! - szólalt meg apa.

Azonnal rájöttem, hogy már a pohár fenekére nézett. Szuper. Kibaszottul fantasztikus. Talpra kecmergett, és a bejárati ajtó felé pillantott, ahol Wesley-vel álltunk. -

Szia, Méhecském! Nem is tudtam, hogy itthon vagy. Ki ez? - Húzta

össze a szemét Wesley-re pillantva. - Egy fiú? -

Ööö... apu, ez itt Wesley Rush - feleltem nyugalmat erőltetve a

hangomba. - Egy barátom. -

Egy „barát”... hát persze. - Felkapta a whiskysüveget, mielőtt

néhány bizonytalan lépést tett volna felénk. Még mindig hunyorogva meredt Wesley-re. - Jól érezted magadat a kislányom szobájában, fiam? -

Nagyon is - felelte Wesley, és egyértelműen arra játszott, hogy

olyannak tűnjön, mint valami ártatlan fiúcska egy ötvenes évekbeli tévéműsorból. - Három parti Scrabble-t is játszottunk. A lánya nagyon jól bánik a szavakkal, uram. -

Scrabble? Nem most jöttem le a falvédőről! Nyilván ez az új szleng

a... az orális szexre! - vicsorgott apa. Biztos, hogy elvörösödtem. Mégis honnan tudta? Olvasott a

gondolataimban? Nem, hiszen az lehetetlen. Csak részeg volt, és vaktában vádaskodott, viszont az, hogy bűnösnek tűntem, csak rontott a helyzeten. Úgyhogy felnevettem, mintha nevetséges lett volna, amit mondott. Mintha csak viccelt volna. Wesley követte a példámat. -

Hát persze, apu - válaszoltam. - A kockapóker meg a közösülés,

mi? -

Nem viccelek! - vágta rá apa, majd meglóbálta az üvegét,

kiloccsantva a whiskyt a szőnyegre. - Tudom, mi folyik itt! Láttam, hogy hogyan öltöznek a kurvás kis barátnőid, Bianca. Már te is kezded átvenni ezt, mi? Képtelen voltam tovább kényszeríteni magamat a nevetésre. -

A barátnőim nem kurvásak - suttogtam. - Teljesen berúgtál, és azt

sem tudod, mit beszélsz! Hirtelen jött bátorsággal előrenyúltam, majd kikaptam a kezéből az üveget. -

Nem kéne többet innod, apu!

Egy pillanatig jól éreztem magamat. Ezt kellett volna tennem eddig is. Kézbe venni az irányítást, és elkobozni az üveget. Erősnek éreztem magamat. Igenis helyre tudom hozni a dolgokat! -

Én inkább megyek - szólalt meg mögöttem Wesley.

Hátra akartam fordulni, hogy elköszönjek tőle, de nem tudtam kiejteni a szavakat. Éreztem, amint az üveg kicsúszik a kezemből, majd hallottam, hogy széttörik a földön. Elestem, azonban egy pillanatig fel sem fogtam, mi történt. Aztán a fájdalom dermesztett meg, ami végül elérte a halántékomat. Mintha nekem ütődött volna valami. Méghozzá erősen. Valami tompa dolog. Leginkább az apám tenyeréhez hasonlított. Döbbenten dörgöltem a fejemet, és szinte nem is éreztem magát a fájdalmat. -

Látod! - üvöltötte apa. - A fiúknak nem kellenek a kurvák, Bianca.

Otthagyják őket. És én nem fogom hagyni, hogy te is egy kis kurva legyél! Az én lányom ugyan nem! A te érdekedben teszem. Épp akkor pillantottam fel, amikor lehajolt, hogy megragadja a karomat. Összeszorítottam a szememet,

és

vártam,

hogy rám

kulcsolódjanak az ujjai. De nem történt meg. Először egy hatalmas csattanást hallottam, majd apa fájdalmas nyögését. Kipattant a szemem. Wesley épp elhúzódott apától, aki sokkos arckifejezéssel masszírozta az állkapcsát. -

Te kis szarcsimbók!

-

Jól vagy? - térdelt le elém Wesley.

-

Te megütötted az apámat?

Vajon csak képzelődöm? Tényleg megtörtént mindez? Annyira bizarrnak tűnt az egész. -

Igen - ismerte be Wesley.

-

Hogy mertél hozzám érni?! - kiabált apa, de nem volt annyira

magabiztos a járása, hogy ismét odajöjjön hozzánk. - Hogy mered megbaszni a lányomat, aztán megütni engem, te kis rohadék?! Sosem hallottam még apámat így káromkodni. -

Gyerünk - segített talpra Wesley. - Elmegyünk innen. Te most

szépen velem jössz! Körém fonta egyik karját, és szorosan magához ölelt, miközben kitessékelt a nyitott ajtón. -

Bianca! - üvöltötte apa a hátunk mögött. - Be ne merj szállni abba

a kibaszott autóba! Ki ne merd tenni a lábadat a házból! Figyelsz rám, te kis kurva?

Egyetlen szót sem szóltunk a Wesley-ék felé vezető úton. Több alkalommal is kinyitotta a száját, mintha mondani akart volna valamit, de

végül mindig hang nélkül becsukta. Én túlságosan is sokkos állapotban voltam ahhoz, hogy bármit is ki tudjak nyögni. A fejem nem fájt olyan nagyon, viszont képtelen voltam elhinni, hogy apa ezt tette. A legrosszabb azonban a szégyen volt. Miért? Miért kellett, hogy Wesley is ott legyen? Vajon mit gondol most rólam ezek után? Mit gondol apáról? -

Még sosem történt ilyesmi - törtem meg végül a csendet, amikor

ráfordultunk a majdnem-villa feljárójára. Wesley leállította a motort, majd odafordult hozzám. - Apa még sosem ütött meg... még csak nem is kiabált velem így. -

Jól van.

-

Csak szeretném, ha tudnád, hogy ez nem normális dolog nálunk

sem - magyaráztam. - Nincsen szó családon belüli erőszakról, vagy ilyesmi. Nem akarom, hogy azt hidd, az apám egy pszichopata. -

Azt hittem, hogy nem érdekel, mit gondolnak mások - felelte.

-

Rólam. Nem érdekel, hogy mit gondolnak rólam. - Amíg a szavak

el nem hagyták a számat, nem is tudtam, hogy hazudok. - De a családom és a barátaim más lapra tartoznak... Apám nem pszichopata. Csak rossz passzban van. Éreztem, hogy gombóc nő a torkomban, és megpróbáltam lenyelni. Meg kell magyaráznom valahogy. Meg kell értenie. -

Anyám épp most adta be a válókeresetet, és... és nem tudja,

hogyan kezelje a dolgot. A gombóc nem akart eltűnni, sőt, egyre csak nőtt. Ez volt az a pillanat, amitől rettegtem, és egyszerűen már képtelen voltam tovább palástolni a félelmemet. Nem tudtam tovább magamba fojtani. Könnyek folytak le az arcomon, és mielőtt észbe kaphattam volna, már zokogtam is. Hogy történhetett ez? Olyan volt, mint valami rossz álom. Az én apukám a legkedvesebb, legdrágább ember a világon. Naiv és törékeny lelkű. Ez nem ő volt. Még ha tudtam is, miért nem ivott éveken át - még

akkor is, ha tudtam, hogy veszélyessé válik, ha iszik - egyszerűen nem tűnt valóságosnak. Lehetetlennek tetszett. Végül mégiscsak kicsúsztak a dolgok a kezeim közül. És ez alkalommal ezt nem is tagadhattam le. Nem tehettem úgy, mintha nem lenne igaz. És ami a legfontosabb, nem menekülhettem tovább. Wesley egy árva szót sem szólt. Csak ült velem csendben. Észre sem vettem, hogy megfogta a kezemet, csak miután már elapadtak a könnyeim. Amikor végre ismét lélegzethez jutottam, és kisöpörtem az utolsó néhány sós könnycseppet is a szememből, kinyitotta az ajtaját, majd megkerülte a kocsit, hogy az enyémmel is ugyanígy tegyen. Segített kiszállni - nem mintha szükségem lett volna rá, de igazán kedves volt tőle -, és magához szorított, míg a bejárati ajtóhoz értünk, épp olyan védelmezően, mint akkor, amikor kiléptünk a mi házunkból. Bent megkérdezte, hogy kérek-e valamit inni. Megráztam a fejemet, aztán felmentünk az emeletre, ahogy máskor is. Leültem az ágyára, ő pedig mellém telepedett. Nem nézett rám, de úgy tűnt, mintha a gondolataiba merült volna. Végig azt találgattam, hogy vajon milyen borzalmas dolgokat gondolhat most. De nem kérdeztem. Nem is akartam tudni. -

Jól vagy? - kérdezte végül felém fordulva. - Kérsz jeget, vagy

valami? -

Nem - feleltem. A torkom kiszáradt a sírástól, és ettől reszelős volt

a hangom. - Már nem fáj. Felém nyújtotta a karját, és kisimította a tincseket az arcomból, közben pedig gyengéden végighúzta az ujját a halántékomon. -

Hát - szólalt meg halkan -, legalább most már tudom.

-

Mit?

-

Hogy mi elől menekülsz.

Nem reagáltam.

-

Miért nem mondtad, hogy apádnak alkoholproblémája van? -

kérdezte. -

Mert nincs jogom hozzá, hogy ilyesmit mondjak másoknak -

válaszoltam. - És elmúlik majd. Nagyon rossz passzban van most. Már tizennyolc éve nem ivott egy kortyot sem. Akkor kezdte, amikor megérkezett a válókereset... Hamarosan jobban lesz. -

Beszélned kéne vele, amikor józan. El kellene mondanod, hogy

kezd átlépni egy bizonyos határt. -

Hogyne - vágtam vissza. - Hogy azt higgye, én is ellene

fordultam? Anyám csak most adta oda neki a válásról a papírokat! -

Nem fordultál ellene, Bianca.

-

Mondd csak, Wesley, te miért nem beszélsz a szüleiddel? -

kérdeztem. Micsoda képmutató alak! - Te miért nem mondod el nekik, hogy magányos vagy? Hogy azt akarod, hogy hazajöjjenek? Nem akarod kiakasztani őket, nem igaz? Nem akarod, hogy téged okoljanak a szenvedéseik miatt. Ha elmondom apának, hogy nem helyes, amit csinál, akkor azt fogja gondolni, hogy utálom. Mégis hogyan okozhatnék neki fájdalmat? Nemrég elvesztett mindent! Wesley megrázta a fejét. -

Nem mindent. Téged nem veszített el - jelentette ki. - Legalábbis

egyelőre még nem. Ha nem mondod el neki, akkor el fog marni maga mellől, és akkor aztán még rosszabb lesz neki. -

Lehet.

Tovább simogatta a halántékomat. -

Nem fáj, ugye?

-

Egyáltalán nem.

Ami azt illeti, kifejezetten jólesett ez a masszázsféle. Felsóhajtottam, majd a kezéhez nyomtam az arcomat.

-

Amit mondott, az sokkal jobban fájt - motyogtam, és az ajkamba

haraptam. - Még soha senki sem nevezett kurvának, és ma két különböző ember is utalt rá, hogy az vagyok. A legszebb az egészben, hogy tulajdonképpen igazuk is van. -

Ez egyáltalán nem így van - mormolta Wesley. - Nem vagy kurva,

Bianca. -

Akkor mi vagyok? - csattantam fel. Hirtelen elfutott a méreg.

Ellöktem magamtól a kezét, majd felpattantam. - Mi vagyok? Egy olyan sráccal dugok, aki nem a pasim, és hazudozom miatta a barátnőimnek... Ha még egyáltalán annak mondhatom őket. Most már el sem gondolkodom azon, hogy ez vajon helyes-e így! Kurva vagyok. A nagymamád és az én apám is azt hiszi, és igazuk is van. Wesley is felállt. Arckifejezése komoly és szigorú volt. Megragadta a vállamat, és erővel kényszerített, hogy rá figyeljek. -

Ide hallgass! - szólalt meg. - Nem vagy kurva. Figyelsz rám,

Bianca? Tudod mi vagy? Egy intelligens, pimasz, szarkasztikus, cinikus, mániákus, hűséges és érző szívű lány. Ez vagy te! Nem vagy ribanc, kurva vagy bármi hasonló. Csak azért, mert van néhány titkod, és elcsesztél pár dolgot az életben... Csak össze vagy zavarodva. .. mint ahogy mi is. Döbbenten meredtem rá. Igaza lenne? Vajon a többi ember is épp olyan elveszett alak, mint én? Vajon mindenki másnak is megvannak a titkai és elhibázott döntései? Nyilván. Arra már rájöttem, hogy Wesley élete éppen olyan hatalmas katyvasz, mint az enyém, de nyilván a körülöttünk lévőké sem tökéletes. -

Bianca, a kurva csak egy könnyen odavethető szó, amivel má-

sokat leszólnak - folytatta gyengédebb hangon. - Jobban érzik magukat tőle az emberek a saját hibáikkal kapcsolatban. Egyszerűbb ilyenekkel dobálózni, mint szembenézni a saját életükkel. Hidd el nekem, hogy nem

vagy kurva. Odapillantottam rá, belenéztem érzelmekkel teli, szürke tekintetébe, és hirtelen megértettem, hogy mit is akar ezzel mondani. Olvasni tudtam a sorok között. Nem vagy egyedül. Mert Wesley megértett. Értette, hogy milyen érzés egyedül lenni. Értette, hogy milyen az, amikor ilyesmivel sértegetik az embert. Megértett engem. Lábujjhegyre álltam, és megcsókoltam - igazi csók volt. Többet jelentett, mint a szex felé vezető első lépés. Nem volt csókcsata. A csípőm könnyedén simult az ágyékához, nem erőszakosan nyomódott egymáshoz a testünk. Ajkunk gyengéden, tökéletes harmóniában mozgott. Ez a csók ezúttal jelentett is valamit. Hogy pontosan mit, azt akkor még nem tudtam, de azt igen, hogy valódi kapcsolat szövődött közöttünk.

Gyengéden

végigsimított

a

hajamon,

és

végighúzta

hüvelykujját az arcomon, ami még mindig nedves volt az elhullatott könnyektől.

Nem

éreztem

betegesnek,

furának

vagy

természetellenesnek. Ami azt illeti, a lehető legtermészetesebb dolognak tűnt a világon. Lecsúsztattam róla az ingét, ő pedig levette rólam a felsőmet. Aztán az ágyra fektetett. Nem siettünk. Ezúttal minden lassan történt és jelentéssel bírt. Nem arról szólt, hogy egérutat nyerjünk valami elől. Ez most róla szólt. Rólam. Őszinteségről, együttérzésről, és minden egyébről, amiről úgy gondoltam, sosem találnám meg Wesley Rushban. Ezúttal nem éreztem mocskosnak vagy helytelennek azt, hogy egymásba fonódik a testünk. Ijesztően helyesnek tűnt minden mozdulat.

18. FEJEZET

A

ZONNAL TUDTAM,

hogy valami nem stimmel, amint másnap reggel

kinyitottam a szememet.

Az ég szürkének és hidegnek tetszett Wesley ablakán keresztül, ám

én mégis kellemes meleget éreztem. Annyira jó volt! Wesley átkarolt, magához szorított, és lágy, ritmikus lélegzetvételei melegítették a nyakam hátulját. Olyan békés volt. Olyan tökéletes. Biztonságban éreztem magamat, és boldog voltam. És itt volt a kutya elásva. Megakadt a pillantásom egy rózsaszín pulóveren, ami félredobva hevert a szoba egyik sarkában. Egy névtelen lányhoz tartozott. Egy a sok közül, akiket Wesley felhozott a szobájába. Amint megláttam, hirtelen ráébredtem, hogy kinek az ágyában is fekszem. Hogy ki ölel éppen magához. Sem a biztonság, sem pedig a boldogság szónak nem lett volna szabad eszembe jutnia. Itt, Wesley mellett legalábbis nem. Helytelen volt. Undorodnom kellett volna. Visszataszítónak kellett volna találnom. Másra sem lett volna szabad gondolnom, mint hogy ellökjem magamtól. Mégis mi a fene folyik itt? Mi bajom van? Épp ezekkel a kérdésekkel bombáztam magamat, amikor arcon csapott a valóság. Egy erőteljes, csattanós pofon, amitől tágra nyílt a szemem, és sokkos állapotba kerültem. Féltékeny vagyok a többi lányra, akivel szóba áll. Bármit megtennék, hogy újra mosolyogni lássam. Biztonságban érzem magamat, és boldog vagyok, amikor a karjaiban tart. Jóságos ég!, kezdtem pánikba esni. Szerelmes vagyok belé.

Akkor aztán megráztam a fejemet. Nem, nem, nem! A legkevésbé sem szerelem ez. A szerelem túl komoly szó volt ide. Túlságosan fontos. Ahhoz, hogy igaz szerelem alakuljon ki, évek kellenek... nem igaz? Nem vagyok szerelmes Wesley Rushba! De igenis éreztem iránta valamit. És nem utálatról vagy undorról volt szó. Nem csak belezúgtam. Ez sokkal mélyebb volt annál, mint amit az elmúlt három évben Toby Tucker iránt éreztem. Talán még annál is, mint ami évekkel ezelőtt Jake Gaitherhez fűzött. Ez most valódi volt. Szédítő. És rettenetesen félelmetes is. Ki kell jutnom innen! Nem maradhatok itt. Nem sétálhatok bele önként és dalolva ebbe a csapdába. Nem számít, hogy én mit érzek, Wesley sosem fogja viszonozni az iránta táplált érzelmeimet. Mert ő Wesley Rush. Én pedig a Duff. És nincs az az isten, hogy ilyen szenvedést okozzak saját magamnak. Megtanultam a leckét, amikor Jake-kel voltam. Ha túlságosan közel kerülsz valakihez, akkor az fájni fog, Wesley-nek pedig igazán könnyű dolga lenne. Életemben nem voltam még annyira elesett, mint előző este. Hagytam, hogy az életem részévé váljon. Megnyíltam előtte. És ha most nem zárom be ezt az ajtót, súlyos árat fizetek majd. Nem számít, hova mész, vagy hogyan próbálod meg elterelni a figyelmedet, a valóság előbb-utóbb utol fog érni. Anya fogalmazott így, amikor saját magáról és apáról beszélt. Keserű mosolyra húzódott a szám, miközben vonakodva kimásztam Wesley karjai közül. Anyának igaza volt. Wesley volt az én egér- utam. Neki kellett volna eltüntetnie az érzelmeket. A drámát. És tessék... most elárasztanak az érzelmek. Lábujjhegyen

jártam,

hogy

hangtalanul

felöltözhessek.

Miután

felhúztam a pulóveremet és a farmeremet, felkaptam a telefonomat, és kisurrantam az erkélyre. Azonnal tárcsáztam Casey számát, még mielőtt lebeszélhettem volna magamat, vagy esetleg elhittem volna, hogy úgysem fogja felvenni. Tudtam, hogy még mindig dühös rám, de egyszerűen nem volt más választásom. Nem számít, éppen mennyire mérges rám, Casey úgyis segíteni fog. Bárkinek segítene. Egyszerűen ilyen volt a természete. -

Mmgen? - motyogta álomittasan két csörgés után.

Basszus, suttogta egy vékonyka hang az agyam hátsó részében. Hihetetlen, hogy ennyi idő után így fogja megtudni a nagy titkot. De tudtam, hogy ez a helyes döntés. Ha most nem megyek el innen, akkor sosem teszem meg. Tökéletesen tisztában voltam ezzel, ám mégsem akartam. Nem akartam azt érezi, amit. És nagyon nem akartam, hogy Casey - vagy akárki más - megtudja. -

Halló! Bianca?

Milyen kár, hogy én sosem kapom meg, amit szeretnék. -

Szia, Casey! Ne haragudj, hogy felkeltelek, de meg tudnál tenni

nekem egy hatalmas szívességet? Kérlek! -

Jól vagy, B? - csapott le. Kótyagossága kezdett teljesen eltűnni. -

Mi van? Mi a baj? -

El tudnád hozni anyukád autóját, és felszedni? Haza kell mennem.

-

Haza? - Hallottam, hogy össze van zavarodva. Ha ehhez

hozzáadjuk

az

aggodalmat,

abból

semmi

jó

nem

sülhet

ki.

Szerencsétlennek tuti gyomorfekélye lesz egyszer miattam. - Azt akarod mondani, hogy nem otthon vagy? Nem otthon éjszakáztál? -

Nyugi, Casey. Semmi bajom - jelentettem ki.

-

Kurvára ne mondd, hogy nyugodjak meg, Bianca! - fakadt ki. -

Hetek óta furán viselkedsz, és minden egyes alkalommal levegőnek nézel, amikor beszélni akarok veled. Most meg felhívsz hajnalban, hogy

szedjelek össze valahol, de azért nyugodjak meg?! Istenem, hol vagy egyáltalán? Ettől a kérdéstől rettegtem csak igazán, úgyhogy vettem egy nagy levegőt, mielőtt válaszoltam volna. -

Wesley-nél vagyok... Tudod, az a hatalmas ház a...

-

Aha - fojtotta belém a szót. - Wesley Rushnál? Igen, tudom, hogy

hol lakik. Kíváncsi volt, de próbálta haraggal leplezni. Ő sem sokkal jobb színész, mint én. -

Jól van, tíz perc múlva ott leszek - rakta le a telefont.

Leraktam a telefont, majd belecsúsztattam a farzsebembe. Tíz perc. Tíz rövidke perc. Felsóhajtottam, majd nekidőltem az erkélyt szegélyező korlátnak. A dögunalmas Hamilton innen nézve hátborzongató szellemvárosnak tűnt. Ilyen korán teljesen üresek voltak az utcák (nem mintha amúgy tömegnyomor lett volna), és az összes kis szürketetős bolt is be volt zárva. Az sem segített, hogy az ég sötét volt, napsugarak sehol. Mintha egy réteg búskomorsággal vonták volna be a környéket. Fénysugár nincs, csak búskomorság. Milyen meglepő, mi? -

Lehet, hogy nem tudsz róla, de az emberi lények szeretnek sokáig

aludni szombatonként. Megpördültem, és láttam, hogy Wesley az ajtóban áll. Álmosan dörgölte a szemét, ajkán pedig egy halovány mosoly játszott. A kinti metsző szél ellenére rajta csak egy fekete boxeralsó volt. Istenem, hihetetlenül nézett ki... De nem gondolhattam erre. Véget kellett vetnem ennek az egésznek. -

Beszélnünk kell.

Próbáltam nem a félmeztelen, őrülten vonzó Wesley-t nézni, és a saját lábaim tűntek a legjobb megoldásnak erre a problémára.

-

Hmm - nyögte Wesley, miközben végigfuttatta egyik kezét kócos

haján, - Tudod, apám mindig azt mondogatja, hogy ez a két legfélelmetesebb szó, amit egy nő kiejthet a száján. Szerinte soha semmi jó nem kezdődött még azzal, hogy „Beszélnünk kell.” Kezdek aggódni, Duffy. -

Jobb, ha bemegyünk.

-

Ettől nem lett jobb.

Követtem a szobájába, és közben végig a kezemet dörzsöltem. (Az izzadt tenyér, ugye, annyira szexi.) Lehuppant az ágyára, és azt várta, hogy én is ugyanígy teszek majd, de inkább állva maradtam. Nem helyezhetem magamat kényelembe. Casey nyolc és fél perc múlva értem jön - számoltam, úgyhogy gyorsan és kedvesen kell lerendeznem a dolgot. Vagy inkább maradjunk csak a gyorsnál. Merthogy a legkevésbé sem lehetett ezt kedvesen előadni. Zavartan megvakartam a nyakam hátulját. -

Figyelj! - szólaltam meg. - Te tényleg nagyszerű vagy, és igazán

értékelem, amit értem tettél. Miért hangzott úgy ez az egész, mintha épp szakítanék vele? Ahhoz nem kellett volna konkrétan járni is? -

Tényleg? - kérdezte Wesley. - Mégis mióta? A szemétládánál

pozitívabb jelzőt még nem kaptam tőled. Tudtam, hogy idővel megkedvelsz majd... de valami mégis bűzlik itt nekem. -

De - folytattam, és próbáltam tudomást sem venni arról, amit mond

-, ez nem mehet így tovább. Szerintem jobb lenne, ha többet nem... ööö... feküdnénk le egymással. Jaja. Nagyon úgy hangzott, mint valami szakítás. Már csak hozzá kellett volna tennem, hogy „nem te vagy az oka, hanem én”, és akkor aztán tökéletesre sikeredett volna.

-

Miért?

Nem tűnt úgy, mintha megbántottam volna, inkább csak meglepődött. Nekem viszont nagyon fájt, hogy őt nem érinti érzékenyen a dolog. -

Mert nekem ez már nem jó így.

Egy újabb klisés mondat, amit már ezer filmben hallottam. Nem véletlenül használták őket olyan gyakran. -

Nem hinném, hogy ez - mutattam rá, majd magamra - állna az

én... bármelyikünk érdekében is. Wesley összehúzta a szemét. -

Bianca, ezt most azért mondod, ami előző éjjel történt? - kérdezte

komolyan. - Ha igen, akkor szeretném, ha tudnád, hogy nincs miért... -

Nem azért.

-

Hát akkor? Semmi értelme annak, amit mondasz.

Lebámultam a cipőmre. A Converse gumirésze már kezdett leválni, de az élénkvörös szín egy kicsit sem fakult meg az idők során. Élénkvörös. -

Olyan vagyok, mint Hester - suttogtam, sokkal inkább magamnak,

mint Wesley-nek. -

Mi van?

Felpillantottam, csodálkozva, hogy meghallotta egyáltalán, amit mondtam. -

Olyan vagyok... - Megráztam a fejemet. - Semmi. Végeztünk

egymással. Végeztem veled. -

Bianca...

Két rövid dudaszó mentett meg, ami a feljáróról szűrődött be. -

Most... most mennem kell.

Csak az járt a fejemben, hogy el kell tűnnöm onnan, így nem is hallottam, hogy mit kiált Wesley utánam. Hangja a messzeségbe veszett, és reméltem, hogy ott is marad örökre.

19. FEJEZET

C

ASEY FELBŐGETTE A MOTORT,

miközben bemásztam az anyja ősrégi

terepjárójába. Miss Wallernek (egykor Mrs. Blithe; visszavette a

leánykori nevét a válás után) lehetett volna sokkal jobb autója is. Amikor még együtt volt Casey apjával, rengeteg pénzük volt. Mr. Blithe felajánlotta, hogy vesz neki egy Lexust, ám ő elutasította az ajánlatot. Casey anyukája szerette a rozoga Chevyt, amit még a középiskola harmadik osztályában kapott. Casey viszont gyűlölte ezt a csotrogányt. Leginkább azért, mert más kocsihoz nem jutott hozzá. Az biztos, hogy a barátnőm nem mondott volna nemet a Lexusra, amit az apja ajánlgatott. De sajnálatos módon Mr. Blithe nagylelkűsége a válás kimondása után nyom nélkül elpárolgott. Casey a majdnem-villát bámulta a szélvédőn keresztül, miközben bekapcsoltam a biztonsági övét. Kabátja alatt rózsaszín pizsamát viselt, amit zöld békák díszítettek, haja pedig a szélrózsa minden irányába ágaskodott.

Velem

ellentétben

Casey-nél

nem

számít,

milyen

borzalmasan is fest éppen, ő akkor is aranyos és szexi. Még csak próbálkoznia sem kell. -

Szia - köszöntem.

Odapillantott felém. Tekintete végigsiklott az arcomon - már kereste is rajta a válság jeleit -, és összeráncolta a homlokát. Néhány pillanatig farkasszemet néztünk egymással, majd elfordult, és nagy nehezen sebességbe tette a váltót. -

Oké - szólalt meg, miközben legurultunk a feljáróról. - Mi a

helyzet? És nehogy azt mondd, hogy nincs semmi bajod, mert reggel hétkor ki kellett másznom miattad az ágyból, és könnyen előfordulhat, hogy megfojtalak, ha nem válaszolsz normálisan.

-

Hát persze, mert a fenyegetéssel mindig eléred nálam, amit

akarsz. -

Ne szórakozz már! - morogta Casey. - Megint próbálod másra

terelni a szót, és ez most már kezd rendszeressé válni. Lehet, hogy Jessnél működik a taktikád, de rohadtul ismerned kéne már annyira, hogy tudd, engem nem versz át. Úgyhogy magyarázd meg, hogy mégis miért kellett Wesley-nél összeszedjelek. -

Mert ott éjszakáztam.

-

Igen, erre magamtól is rájöttem.

Az ajkamba haraptam. Nem voltam benne teljesen biztos, hogy miért titkolózom még mindig. Nem mintha sokáig elhallgathatnám az igazságot ezek után. Hamarosan úgyis összeáll a fejében a kép, szóval miért ne avassam be? A Wesley és köztem lévő dolognak már úgyis vége. Vajon a hazudozás - vagyis inkább az információ visszatartása - most már ösztönös reakció volt? Ennyi hét titkolózás után már egyszerűen megszokottá vált? És ha így van, akkor nem itt lenne az ideje annak, hogy változtassak rajta? Casey felsóhajtott, majd lelassított egy kicsit. -

Mondd el az igazat, Bianca, mert eléggé össze vagyok zavarodva.

Nem értem, mi folyik itt, és ideges is vagyok. Legutóbb még arról volt szó, hogy gyűlölöd Wesley Rusht. És ezt úgy értem, hogy gyűlölöd. -

Így is volt - feleltem. - És még mindig így van... nagyjából.

-

Nagyjából? Jézusom, ne játssz már a szavakkal! Hetek óta folyton

lerázod Jesst meg engem. Alig látunk, mert már semmit sem vagy hajlandó közösen csinálni velünk. Jess nem mondja, de komolyan azt hiszi, hogy már nem kedvelsz minket. Ő kiborult, én pedig dühös vagyok, mert kizártál minket az életedből. Sosem figyelsz oda, folyton el vagy merülve a gondolataidban. És állandóan játszol azokkal a kurva

szavakkal! Bassza meg, Bianca, válaszolj már... kérlek! - A hangjában csendülő düh átadta a helyét a kétségbeesett könyörgésnek. Halkabban folytatta; - Kérlek, mondd el, hogy mi történik veled az utóbbi időben! A bűntudat óriáskígyóként fonta körbe a szívemet, amire az egyre hevesebb dobogással reagált. Nagy levegőt vettem, aztán kifújtam, és közben tudtam, hogy nem hazudhatok tovább. Erről legalábbis nem. -

Összejártunk.

-

Kivel? Wesley-vel?

-

Aha.

-

Mégis mióta?

-

Január vége óta.

Egy hosszú pillanatra elhallgatott. Miután felfogta, amit mondtam, ezt kérdezte: -

Ha annyira utálod, akkor mégis miért feküdtél le vele?

-

Mert... jobban éreztem magamat tőle. Folyton ment a dráma

otthon, aztán Jake is felbukkant, és... el kellett terelnem valahogy a figyelmemet. Meg akartam szabadulni ettől az egésztől... és olyan megoldásra volt szükségem, ami nem önpusztító. Akkoriban jó ötletnek tűnt lefeküdni Wesley-vel. Kibámultam az ablakon, mert nem akartam látni Casey arckifejezését. Tudtam, hogy csalódott bennem. Vagy, valamilyen nyakatekert módon, még talán büszke is rám. -

Akkor... ezzel töltötted az elmúlt hónapot? - kérdezte. - Ezért ráztál

le minket? Wesley-vel voltál? -

Igen - motyogtam. - Minden egyes alkalommal, amikor már nem

tudtam elviselni az életemet, ő ott volt. Levezethettem a stresszt anélkül, hogy kiakasztottalak volna téged vagy Jessicát. Jó ötletnek tűnt. Aztán rákattantam a dologra... de persze jól megjártam, és most rosszabb az egész, mint valaha.

-

Úristen, terhes vagy?

Fogcsikorgatva fordultam felé. -

Basszus már, Casey, nem, nem vagyok terhes! - Ezt most

komolyan gondolta? - Édes istenem, hát van annyi eszem, hogy óvszer nélkül ne csináljak semmit, és már vagy három kibaszott éve fogamzásgátlót is szedek! -

Jól van, jól van - csitított Casey. - Nem vagy terhes... hála

istennek! De ha nem az, akkor hogy lett rosszabb a helyzet? -

Hát, egyrészt haragszol rám... másrészt meg kedvelem Wesley-t.

-

Nem mondod! Hiszen lefeküdtél vele jó néhányszor...

-

Nem, úgy értem...

Megráztam a fejemet, majd ismét kinéztem az ablakon. Hamilton aprócska, egyszerű és rendezett kertvárosi házai suhantak el mellettünk. Makulátlan léckerítések szegélyezték az épületeket, ölni tudtam volna azért, hogy én is olyan egyszerű és rendezett legyek, mint ezek a házikók. Ehelyett úgy éreztem, bonyolult, mocskos és romlott vagyok. -

Nem kedvelem őt - próbáltam megmagyarázni. - Az esetek

kilencvenhat százalékában az agyamra megy, és néha legszívesebben megfojtanám. Ugyanakkor viszont... azt akarom, hogy boldog legyen. Sokkal többször eszembe jut, mint szabadna, és... -

Szerelmes vagy belé.

-

Nem! - kiáltottam fel, miközben Casey felé fordultam. - Nem, nem,

nem! Nem vagyok belé szerelmes, jó? A szerelem ritka, nehéz rálelni, és évekig tart, mire kialakul. A tizenévesek nem szerelmesek. Nem vagyok szerelmes Wesley-be! -

Jól van - engedett Casey. - De érzel valamit iránta, nem igaz?

-

De igen.

Félig vigyorogva pillantott rám, mielőtt visszafordította volna tekintetét az útra.

-

Tudtam. Mármint... csak cukkoltalak azokkal a viccekkel, de

azután, hogy megcsókoltad, egyszerűen tudtam, hogy lesz még folytatása a dolognak. -

Hagyjál már - motyogtam. - Borzalmas ez az egész!

-

Miért?

-

Mit miért?

-

Miért rossz dolog ez? Na és akkor mi van, ha érzel iránta valamit?

Ennek nem valami nagyszerű, izgalmas dolognak kéne lennie, amitől pillangók kergetőznek az ember gyomrában, vagy valami ilyesmi? -

Nem - jelentettem ki. - Nem nagyszerű vagy izgalmas. Szörnyű!

Kínzó. -

De miért?

-

Mert ő sosem fog ugyanúgy érezni irántam! - Istenem, hát nem

egyértelmű? Nem képes összerakni? - Nem fogom úgy érdekelni, Casey. Már az is időpocsékolás, hogy elgondolkodom rajta, hogy megtörténhete. -

Miért ne érezhetne ugyanúgy? - kérdezte.

Volt legalább egymillió kérdése, amit fel akart tenni, vagy mi? -

Ne!

-

Komolyan kérdezem, B - erősködött. - Ha jól tudom, se

gondolatolvasó nem vagy, se a jövőbe nem látsz, úgyhogy tényleg nem tudom, miért vagy benne olyan biztos, hogy nem viszonozza majd az érzelmeidet. Miért ne történhetne meg? -

Te sem vagy épp odáig értem - mutattam rá a nyilvánvalóra.

-

Majd túlteszem magamat rajta - vágta rá. - Idővel. De most

komolyan, mégis miért ne szerethetne beléd Wesley? -

Én vagyok a Duff.

-

Tessék? Hogy mi?

-

Duff.

-

Van ilyen szó?

-

Van. - sóhajtottam. - Designated Ugly Fat Friend. A legkevésbé

vonzó lány egy társaságban. Ez vagyok én. -

Ez hülyeség.

-

Tényleg? - kaptam fel a vizet. - Tényleg az lenne, Casey? Nézz

csak magadra! Nézd meg Jessicát! Olyanok vagytok, mintha most ugrottatok volna ki egy ifjúsági magazinból! Nem versenyezhetek veletek. Szóval igen, én vagyok a kibaszott Duff. -

Ez nem igaz. Ki mondta neked, hogy így van?

-

Wesley.

-

Most szórakozol velem?

-

Nem.

-

Azelőtt, hogy lefeküdtél vele, vagy utána?

-

Előtte.

-

Hát, akkor nem gondolta komolyan - jelentette ki Casey. - Hiszen

lefeküdt veled, nem igaz? Úgyhogy nyilván vonzónak tart. Felhorkantottam. -

Gondolj már bele, hogy kiről beszélsz, Casey! Wesley nem valami

válogatós, ha szexről van szó. Ha úgy néznék ki, mint egy gorilla, akkor sem habozna egy pillanatig sem, hogy megdugjon-e, de az, hogy járjon velem... az teljesen más tészta. Még a Csontkollektívából sem járna senkivel... -

Utálom, amikor így hívsz minket.

-

...hát még velem! Sosem lenne egy Duff pasija.

-

Komolyan mondom, Bianca - ismételte Casey -, nem te vagy a

Duff. Ha valamelyikünkre ráillik ez, akkor az én vagyok. -

Nagyon vicces.

-

Nem viccnek szántam - kötötte az ebet a karóhoz. - Még mindig

haragszom rád, úgyhogy mégis miért hazudnék, hogy te jobban érezd

magad?

Olyan

vagyok,

mint

az

a

kibaszott

nagylábú!

Már

száznyolcvanöt centi vagyok! A legtöbb pasinak fel kell néznie rám, és senki sem szeret alacsonyabb lenni egy csajnál. Te legalább cuki és kicsi vagy. Mit meg nem adnék, hogy olyan magas legyek, mint te! És a szemed... Sokkal szebb szemed van, mint nekem. Nem reagáltam semmit. Nyilván teljesen megbolondult. Mégis hogy lehetne ő a Duff? Még a brekis pizsamájában is úgy nézett ki, mintha a Topmodell leszek! egyik adásából keveredett volna ide. -

Ha Wesley nem látja, hogy milyen imádnivaló vagy, akkor meg

sem érdemel - közölte Casey. - Tovább kell lépned. Elfelejteni őt. Hát hogyne. Mégis hogyan lépjek tovább? Ki akarna engem? Senki. De ezt nem mondhattam Casey-nek. Valószínűleg csak egy újabb hülye vita kerekedett volna belőle, és még az elsőn sem voltunk túl, úgyhogy inkább csak bólintottam egyet. -

Szóval... mi van ezzel a Tuckerrel?

Döbbenten pillantottam rá. -

Toby? Mi lenne vele?

-

Már ezer éve odáig vagy érte - emlékeztetett. - És láttam, hogy

teljesen egymásba gabalyodtatok tegnap a menzán... -

Megölelt - szakítottam félbe. - Azért az enyhe túlzás, hogy

egymásba gabalyodtunk. Casey forgatni kezdte a szemét. Jézusom, tényleg kezd olyan lenni, mint én! -

Lényegtelen. Kezdesz összemelegedni Tobyval, aztán hirtelen

kijelented, hogy bele... Figyelmeztető pillantást lövelltem felé. -

...hirtelen kijelented, hogy megkedvelted Wesley-t - fejezte be a

mondatot.

-

Mire akarsz kilyukadni? - kérdeztem.

-

Nem tudom - sóhajtotta. - Csak... úgy érzem, annyi mindent

eltitkoltál előlem. Mintha egyik pillanatról a másikra rengeteg dolog megváltozott volna körülötted. Olyan, mintha a sötétben tapogatóznék. Még több bűntudat. Szuper. Nem fogta vissza magát, de hát végül is megérdemeltem. -

Nem igazán változtak meg a dolgok - bizonygattam. - Még mindig

odáig vagyok Tobyért... nem mintha számítana. Csak barátok vagyunk. Azért ölelt meg tegnap, mert felvették arra az egyetemre, ahová menni akar, és nagyon boldog volt. Bárcsak többről lett volna szó, de nem így van. A Wesley-dolog meg... Hülyeség az egész. Vége van. Ezentúl nyugodtan úgy tehetünk, mintha meg sem történt volna. Jobb is lenne, ami azt illeti. -

És mi van a szüleiddel? A válással? Valentin-nap után szóba se

került többet. -

Minden rendben - hazudtam. - Még mindig válófélben vannak. De

nincs velük semmi. Szkeptikus pillantást vetett rám, mielőtt visszafordította volna a tekintetét az útra. Tudta, hogy egyetlen szavamat sem lehet elhinni, de ez egyszer nem erőltette. Hosszú hallgatás után ismét megszólalt. Hála az égnek, már másról beszélt. -

Na jó. Hol a francban van a kocsid?

-

A suliban - feleltem. - Lerobbantam.

-

Szívás. Akkor hívnod kell majd apukádat, hogy megjavítsa.

-

Aha - motyogtam.

Már ha képes lesz tíz másodpercnél tovább józan maradni. Csend telepedett ránk. Néhány perc múlva úgy döntöttem, hogy felülemelkedek a maradék büszkeségemen is. -

Sajnálom, hogy hülye picsának hívtalak tegnap.

-

Sajnálhatod is! Beképzelt, sznob pomponlánynak is neveztél.

-

Ne haragudj! Még mindig dühös vagy?

-

Igen - felelte. - Mármint, már nem annyira, mint tegnap, de...

tényleg rosszul esett, Bianca. Jess-szel annyira aggódtunk miattad az utóbbi időben, és gyakorlatilag egyikünkkel sem beszéltél. Folyton hívogattalak, hogy menjünk el valahova, te meg leráztál. Aztán láttam, hogy Tobyval dumálsz, amikor úgy volt, hogy velem fogsz beszélni, és... féltékeny voltam. Nem úgy, tudod, de... mégiscsak én vagyok a legjobb barátnőd, nem? És úgy éreztem, hogy egyszerűen csak ellöktél magadtól. És most az is zavar, hogy inkább elkezdtél Wesley-vel dugni, ahelyett, hogy elmondtad volna, mi bánt. -

Sajnálom - mormoltam.

-

Ne mondogasd ezt! Ne csak sajnálkozz! - korholt. - A

sajnálkozástól semmi sem lesz jobb. Legközelebb majd gondolj rám is egy kicsit! És Jessre. Szükségünk van rád, B. jusson eszedbe, hogy itt vagyunk, és fontos vagy nekünk... bár isten tudja, hogy miért. Ezen még egy kicsit el is mosolyodtam. -

Eszembe fog jutni.

-

Ne lökj el magadtól még egyszer, kérlek! - Halkan, motyogva

ejtette ki a szavakat. - Még ha Jess mellettem is volt, annyira magányos voltam nélküled... És nem volt normális sofőröm sem! Tudod te, hogy milyen borzalmas Vikkivel utazni? Valamelyik nap majdnem elütött egy biciklis tatát! Mondtam már, hogy mi történt? Egy ideig csak fel-alá furikáztunk Hamiltonban; pazaroltuk az üzemanyagot, és elmeséltük egymásnak, amiről a másik lemaradt. Casey belezúgott egy kosarasba. Én a legjobbak között voltam irodalomórán. Csak ilyen felszínes apróságok. Casey megtudta, mit titkoltam előle - vagy legalábbis egy részét -, és már nem haragudott rám... vagy, hogy egészen pontosan fogalmazzak, már nem haragudott

annyira. Arra azért felhívta a figyelmemet, hogy sokat kell még pedáloznom nála, hogy megint minden a régi legyen. Addig kocsikáztunk, amíg az anyja fel nem hívta tízkor, hogy mégis hová lett a terepjáró, és akkor Casey hazavitt. -

Elmondod majd Jessicának is? - kérdezte halkan, miközben

befordultunk az utcánkba. - A Wesley-dolgot? -

Nem tudom. - Vettem egy mély lélegzetet, és közben rájöttem,

hogy a titkolózás nem biztos, hogy sok jót szül. Eddig csak rosszabb lett tőle minden. - Elmondhatod neki. Nyugodtan mesélj el mindent, amit jónak látsz. De én nem akarok róla beszélni. Legjobb lenne, ha mindent elfelejthetnék. -

Megértem - válaszolta Casey. - Szerintem tudnia kéne. Mármint,

mégiscsak a legjobb barátnőnk... de majd megmondom, hogy szeretnél túllépni rajta. Merthogy így van, nem igaz? -

De - motyogtam.

Nem tudtam legyűrni az idegességemet, amikor Casey ráfordult a feljárónkra. Csak bámultam a tölgyfa bejárati ajtót, a nappali spalettákkal ellátott ablakait, és az egyszerű, rendezett kertet, amelyet léckerítés határolt. Eddig észre sem vettem az álarcot, amely mögé a családom bújt. Ekkor eszembe jutott apa. -

Hétfőn találkozunk - köszöntem el, de nem néztem Casey-re,

nehogy meglássa az arcomra kiülő aggodalmat. Kimásztam a terepjáróból, és elindultam a házunk felé.

20. FEJEZET

M

ÁR A BEJÁRATI AJTÓ ELŐTT ÁLLTAM,

amikor rádöbbentem, hogy

nincs nálam a kulcsom. Wesley olyan gyorsan kimentett a házból

előző este, hogy még a táskámat sem tudtam felkapni. Úgyhogy végül kopognom kellett a saját otthonom bejárati ajtaján, és reménykedtem, hogy apa ébren van, és be tud engedni. Féltem, rettegtem, és az emlékekkel küzdöttem. Hátraléptem, amikor elfordult a kilincs és kinyílt az ajtó. Ott állt előttem apa. Szeme vörös és karikás volt a szemüveg mögött. Rettenetesen sápadt volt, mintha beteg lett volna, és láttam, hogy a kilincset szorító keze remeg. -

Bianca.

Nem éreztem whiskyt rajta. Kiengedtem a levegőt, amiről idáig nem is tudtam, hogy visszatartom. -

Szia, apu! Én... ööö... itthon hagytam a kulcsomat tegnap este,

szóval... Gyorsan mozdult, mintha csak attól félne, hogy elszaladok. Körém fonta a karjait, magához húzott, és a hajamba temette az arcát. Egy hosszú percig csak álltunk ott, majd végül megszólalt. Zokogva ejtette ki a szavakat: -

Annyira nagyon sajnálom.

-

Tudom - motyogtam az ingébe.

Én is sírtam.

Többet beszélgettünk apával azon a napon, mint az azt megelőző tizenhét évben. Nem mintha addig nem lett volna jó a kapcsolatunk, csak

egyikünk sem az a kitárulkozós fajta. Nem volt szokásunk azt ecsetelgetni, hogy mit gondolunk, mit érzünk, vagy bármi egyéb hasonlót, aminek a fontosságára közérdekű közleményekben szokták felhívni az ember figyelmét

a

Nickelodeonon.

Általában együtt

vacsoráztunk, mindig a tévé előtt ülve, és természetesen egyikünk sem akarta volna béna, felszínes csevegéssel félbeszakítani a műsort. Egyszerűen ilyennek születtünk. De aznap beszélgettünk. Beszélgettünk a munkahelyéről. Beszélgettünk a jegyeimről. Beszélgettünk anyáról. -

Tényleg nem jön vissza, igaz?

Apa levette a szemüvegét, majd mindkét kezével dörgölni kezdte az arcát. A kanapén ültünk. Most az egyszer nem szólt a tévé. Csak a mi hangunk hallatszott a helyiségben. Egyszerre volt jó és félelmetes ez a félig csendes állapot. -

Nem, apu - feleltem, majd bátran kinyújtottam a kezemet, hogy

megszorítsam az övét. - Nem jön vissza. Nem jó már itt neki. Bólintott. -

Tudom. Régóta tudtam már, hogy nem boldog... talán már azelőtt,

hogy ő rájött volna. De abban reménykedtem, hogy... -

Hogy meggondolja magát? - fejeztem be helyette a mondatot. -

Szerintem ezt akarta. Ezért ment el, majd jött vissza újra és újra. Nem akart szembenézni a valósággal. Nem akarta elfogadni, hogy... Elhallgattam, mielőtt kiejtettem volna a következő szavakat. - ...el akar válni. A válás véglegesnek tűnt. Sokkal inkább, mint egy veszekedés, egy különválás vagy egy hosszú körút. Azt jelentette, hogy a házasságuk és a közös életük - tényleg, igazán véget ért.

-

Hát - sóhajtott apa, majd megszorította a kezemet -, azt hiszem,

mindketten másképpen menekültünk. -

Hogy érted?

Apa megrázta a fejét. -

Anyádnak Mustang kellett, nekem pedig whiskysüveg. - Felemelte

a kezét, majd megigazította a szemüvegét. Önkéntelen mozdulat volt, amit olyankor csinált, amikor valami fontosat mondott. - Annyira kiborított az, amit anyád tett, hogy el is felejtettem, milyen borzalmas, amikor iszom. Elfelejtettem a dolgok jó oldalát nézni. -

Apu - szólaltam meg -, nem hinném, hogy a válásnak lenne jó

oldala. Bárhonnan is nézem, elég nagy szívás. Bólintott. -

Lehet, hogy így van, de igenis vannak jó dolgok az életemben.

Élvezem a munkámat, jó környéken van egy szép házam, és van egy csodálatos lányom. Forgatni kezdtem a szememet. -

Istenem - motyogtam. - Ne csinálj már úgy, mintha valami családi

filmben lennénk! Most komolyan. -

Ne haragudj - mosolyodon el. - De tényleg így gondolom. A

legtöbb ember ölni tudna azért, hogy olyan élete legyen, mint nekem, és eddig még csak eszembe sem jutott ez. Természetesnek vettem az egészet, beleértve téged is. Annyira nagyon sajnálom, Méhecském! El akartam fordítani a tekintetemet, amikor megláttam a szemében csillogó könnyeket, de kényszerítettem magamat, hogy ránézzek. Már túlságosan régóta fordultam el a valóságtól. Többször is bocsánatot kért mindenért, ami az elmúlt néhány hétben történt. Megígérte, hogy megint járni fog minden héten az Anonim Alkoholisták gyűlésére, újrakezdi a programot, és felhívja a szponzorát is. Aztán minden egyes whiskysüveg tartalmát közösen beleöntöttük a

lefolyóba. Mindketten nagyon szerettük volna már tiszta lappal újrakezdeni. -

Nem fáj a fejed? - kérdezte legalább egymilliószor.

-

Semmi bajom - feleltem minden alkalommal.

Csak megrázta a fejét, és ismét bocsánatot kért, amiért megütött. Azért, amit mondott. Aztán megölelt. Komolyan mondom, hogy ez legalább egymilliószor megtörtént aznap. Éjfél körül csatlakoztam a kis rituáléhoz, és együtt kapcsoltuk le a lámpákat. -

Méhecském - szólalt meg, miközben sötétbe borult a konyha. -

Szeretném, ha megköszönnéd a barátodnak, amikor legközelebb találkozol vele. -

A barátomnak?

-

Igen. Annak a fiúnak, aki itt volt veled tegnap este. Hogy hívják?

-

Wesley - mormoltam.

-

Értem - felelte apa. - Nos, megérdemeltem, amit kaptam. Bátor

dolog volt tőle. Nem tudom, mi a helyzet veletek, de örülök, hogy van egy olyan barátod, aki hajlandó kiállni érted. Úgyhogy kérlek, köszönd meg a nevemben. -

Rendben.

Megfordultam, hogy felmenjek a szobámba, és közben azon imádkoztam, hogy lehetőleg ne mostanában kerüljön erre sor. -

De Bianca - rándult meg az arca, majd dörgölni kezdte az

állkapcsát. - Legközelebb írjon előbb egy felháborodott hangvételű levelet. Nem kevés erő szorult abba a fiúba! Érzelmeim dacára elmosolyodtam. -

Nem lesz legközelebb - jelentettem ki, majd megtettem a szobám

felé vezető utolsó néhány lépést. Mindkét szülőm hajlandó volt végre szembenézni a valósággal, és

lemondtak a menekülést jelentő szokásaikról. Most rajtam a sor, és ez azt jelenti, hogy többet nem mehetek Wesley-hez. Csakhogy az én szenvedélyem leküzdéséhez nincs heti gyűlés, szponzor és tizenkét lépcsős program.

21. FEJEZET

B

IZTOS VOLTAM BENNE,

hogy Wesley nem fog odajönni hozzám az

iskolában. Miért is tette volna? Nem hiányzom neki... még akkor

sem, ha nagyon-nagyon szeretném, hogy így legyen. Ő nem veszített semmit. Rengeteg lány ég a vágytól, hogy betöltse az esetleges űrt, amit Wesley naptárában hagytam. Ebből kifolyólag tehát nincs szükségem külön tervre, hogy elkerüljem őt hétfőn. Csakhogy én látni sem akartam őt. Ha minden egyes nap őt kell néznem, akkor esélyem sincs arra, hogy elfelejtsem. Sosem fogok továbblépni. Ebből kifolyólag tehát mégiscsak kellett egy terv, amit ki is dolgoztam: Első pont: máshova figyelek, ha esetleg elmegy mellettem a folyosón. Második pont: elfoglalom magamat irodalomórán, és sosem nézek oda, ahol ül. Harmadik pont: délután azonnal elhúzok a parkolóból, nehogy összefussak vele. A harmadik pont nem jöhetett volna létre apa segítsége nélkül, aki vasárnap megcsinálta a kocsimat, úgyhogy biztos voltam benne, hogy el tudom majd kerülni Wesley-t. Néhány hét múlva el is felejthetem a kapcsolatunkat - vagyis inkább annak hiányát. Ha mégsem megy, akkor még mindig ott van a májusi ballagás, és onnantól kezdve soha többet nem kell látnom azt a beképzelt vigyorát. Elméletben legalábbis így működött volna a dolog. Mire megszólalt aznap az utolsó óra végét jelző csengőszó, már tudtam, hogy az egész terv egy hatalmas baromság. Az, hogy nem nézek Wesley-re, még nem azt jelenti, hogy nem is gondolok rá. Ami azt illeti, egész nap arra koncentráltam, hogy ne nézzek rá. Aztán

felsoroltam magamnak az összes indokot, hogy mégis miért nem szabad rá gondolnom. Végeláthatatlannak tetszett az egész. Úgy tűnt, semmi sem képes elvonni a figyelmemet. És ez így volt egészen kedd délutánig. Épp ebédelni indultam egy kibírhatatlanul hosszú társadalomismeretóra után, amikor történt valami, ami megfelelő figyelemelterelésnek bizonyult. Valami hihetetlen és döbbenetes. Valami eszméletlenül jó. Toby felzárkózott mellém a folyosón. -

Szia! - köszönt.

-

Szia! - Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy legalább nagyjából

kellemes társaságnak lehessen titulálni. - Mi a helyzet, Harvardi Elvigyorodott, majd lesütötte a szemét, és csoszogni kezdett mellettem. -

Semmi extra - felelte. - Csak próbálom eldönteni, hogy miről írjam

a házi dolgozatot. Mr. Chaucer nem fogalmazott valami konkrétan. Te miről írsz majd? -

Még nem tudom pontosan - vallottam be. - Arra gondoltam, hogy a

melegek házasodási joga jó téma lenne. -

Mellette vagy ellene érvelnél?

-

Mellette, természetesen. Mármint, a kormánynak nincs joga

hozzá, hogy megmondja, ki az, aki kinyilváníthatja a másik iránt érzett szerelmét, és ki az, aki nem. -

Milyen romantikus álláspont - jelentette ki Toby.

Felhorkantottam. -

Nem éppen. Egyáltalán nem vagyok romantikus alkat, ezt logikai

alapon mondom. Ha nem engedik meg a homoszexuális embereknek, hogy házasodjanak, azzal megsértik a szabadsághoz és egyenlőséghez való jogukat. Elég durva dolog. -

Én is pont így gondolom - értett egyet Toby. - Úgy tűnik, sok közös

van bennünk. -

Igen, azt hiszem.

Néhány másodpercig néma csendben lépkedtünk, majd Toby ismét megszólalt: -

Tudod már, mit csinálsz a Végzősök bálján?

-

Igen - válaszoltam. - Nem megyek. Miért költsék el kétszáz dollárt

a ruhára, harmincat a jegyre, negyvenet a frizurámra és a sminkre, aztán még egy csomót a vacsorára, ahol csak öntet nélküli salátát ehetek, nehogy összemaszatoljam a fodros-bodros ruhát? Nevetséges az egész. -

Értem - mondta Toby. - Ez szomorú, mert... abban reménykedtem,

hogy esetleg van kedved velem jönni. Oké, erre nem számítottam. Egyáltalán. Soha. Toby Tucker, a srác, akibe évek óta bele vagyok zúgva, elhív a bálba? Uramisten! Uramisten! És képes voltam mindennek elhordani a középiskolai bálokat, mint valami minden lében kanál idióta. Gyakorlatilag anélkül utasítottam vissza, hogy egyáltalán akartam volna. Ó, bassza meg! Mekkora barom vagyok! Egy igazi vadbarom. Meg sem tudtam szólalni. Mit mondjak? Kérjek bocsánatot, vagy szívjam vissza, vagy... -

Nem gond, ha így érzel - folytatta Toby. - Mindig is úgy gondoltam,

hogy a bál csak egy felesleges hagyomány, amin egyszer át kell esni, úgyhogy legalább ugyanúgy állunk hozzá. -

Ööö... aha - nyögtem szerencsétlenül.

Ó, bárcsak most azonnal fejbe lőne valaki! -

A sima randikat is ellenzed esetleg? - Nem hagyta annyiban a

dolgot. - Ahol nem kell fodros-bodros ruhát viselni, meg ízetlen salátát enni? -

Nem. Azokkal semmi bajom.

Forogni kezdett velem a világ. Toby randira hívott engem. Randira! Azóta nem volt igazi randim, hogy... Basszus, hiszen sosem volt még

igazi randim. Kivéve, ha randinak számítom azt, hogy Jake-kel a moziban az utolsó sorban ülve smároltunk. De nem számítom annak. Miért? Miért akar Toby velem randizni? Én vagyok a Duff. A Duffokat nem hívják randira. Legalábbis nem igazira. Toby azonban áthágta a szabályokat. Lehet, hogy ő felülemelkedett ezen a felszínes dolgon. Épp olyan, mint amilyennek az idétlen, kislányos álmodozásaim során képzeltem a tanórákon. Toby nem sekélyes. Nem öntelt. Nem beképzelt, nem hiú. Hanem tökéletes úriember. -

Nagyszerű - felelte. - Ebben az esetben...

Láttam rajta, hogy ideges. Elvörösödött, a cipőjét bámulta, és közben a szemüvegével játszadozott. -

Péntek? Lenne kedved eljönni velem valahová pénteken?

-

Nagyon...

Aztán jött az elkerülhetetlen gondolat. Az a seggfej. A playboy. A szoknyapecér. Az egyetlen olyan ember, aki el tudta rontani ezt a pillanatot. Igen, régóta odáig voltam már Toby Tuckerért. Hogyne lettem volna? Kedves volt, vonzó, okos... de a Wesley iránt táplált érzelmeim ennél sokkal komolyabbak voltak. Nála kihagytam az „odáig vagyok érte” táblával ellátott gyerekmedencét, és azonnal fejest ugrottam az érzelmek mély, cápáktól hemzsegő tengerébe. És elnézést a drámai metaforáért, de nem vagyok valami jó úszó. Viszont Casey azt mondta, hogy tovább kell lépnem, és Toby idedobta nekem a mentőövet, nehogy megfulladjak. Hülye lennék nem elfogadni az ajánlatát. Isten tudja, mikor téved erre egy másik felmentő sereg. Arról nem is beszélve, hogy Toby imádnivaló. -

Nagyon örülnék neki - feleltem abban a reményben, hogy nem

tántorította el a hezitálásom. -

Nagyszerű! - Láthatóan megkönnyebbült a válaszom hallatán. -

Péntek este hétkor elmegyek érted. -

Szuper.

A menzánál elváltunk egymástól, és ugrabugrálva - igen, pontosan úgy, mint egy kisgyerek - folytattam utamat az asztalunkhoz. Teljesen magam mögött hagytam a rossz kedvemet. És a lelkiállapotom nem változott a későbbiekben sem. A hét hátralévő részében nem azon agyaltam, hogy miért nem kéne Wesley-re gondolnom. Eszembe sem jutott Wesley. Egyszer sem. Folyton olyan kérdések jártak a fejemben, mint például a Mit vegyek fel? és a Milyen legyen a frizurám? És egy csomó más dolog, ami miatt addig egyáltalán nem aggódtam. Elég szürreális volt az egész. De szerencsére Casey és Jessica igazi szakértők voltak ezen a téren, úgyhogy péntek délután hazajöttek velem, és legszívesebben azonnal rám vetették volna magukat, mintha csak egy új Barbie babát kaptak volna. Ha nem lettem volna annyira ideges a randi miatt, akkor megrémültem volna tőlük. A feminista énem kiakadt volna ennyi tollászkodás és visítás után. Legalább

húsz

különböző

összeállítást

rám

kényszerítettek

(mindegyiket utáltam), mire végül eldöntötték, mit vegyek fel. Egy fekete, térdig érő szoknyánál és egy kivágott türkiz blúznál állapodtak meg - a felső épp csak annyira volt mélyen dekoltált, hogy kivehető legyen aprócska mellem vonala. A többi időt azzal töltötték, hogy kezelésbe vették rakoncátlan tincseimet a hajvasalóval. Két órába telt - nem túlzok, halál komolyan hogy rendesen kiegyenesítsék a hajamat. Már hat óra ötven perc volt, amikor végre odaállítottak a tükör elé, hogy szemügyre vehessük a munkájukat. -

Tökéletes - jelentette ki Casey.

-

Csini! - helyeselt Jessica.

-

Látod, B - szólalt meg Casey ismét. - Az egész Duff-szarság

nevetséges. Ellenállhatatlanul dögös vagy most. -

Miféle Duff sza... ööö... dolog! - érdeklődött Jessica.

-

Semmi - vágtam rá.

-

B azt gondolja, hogy ő a legrondább közülünk.

-

Mi van? - kiáltott fel Jessica. - Bianca, te komolyan ezt gondolod?

-

Nem nagy ügy.

-

Ezt gondolja - felelt helyettem Casey. - Ő maga mondta.

-

De hát nem így van, Bianca - bizonygatta Jessica. - Mégis hogy

gondolhatod ezt? -

Semmi gáz, Jessica - feleltem. - Nem nagy...

-

Hát persze - vágott közbe Casey. - Hülyeség az egész. Bianca jól

néz ki, nem igaz, Jess? -

Baromi jól.

-

Na látod, B! Baromi jól nézel ki!

Felsóhajtottam. -

Köszi! - Ideje volt, hogy témát váltsunk. - Szóval... ööö... hogy

mentek haza? Nem tudlak elvinni titeket, mert Toby tíz perc múlva itt lesz. Jönnek a szüleitek? -

Ó, nem - felelte Jessica. - Nem megyünk sehova.

-

Mi van?

-

Itt leszünk, amikor visszaérsz a randidről - közölte Casey. - Aztán

egy übercsajos, minden-részletről-tudni-akarunk ittalvós buli lesz a mi Biancánk első randijának tiszteletére. -

Bizony - csicseregte Jessica.

Döbbenten bámultam rájuk. -

Ezt nem mondhatjátok komolyan.

-

Úgy nézünk ki, mint akik viccelnek? - kérdezte Casey.

-

De mit csináltok, amíg nem vagyok itthon? Nem fogtok unatkozni?

-

Nálatok is van tévé - emlékeztetett Jessica.

-

Más nem is kell - tette hozzá Casey. - Már felhívtuk apukádat.

Nincs választási lehetőséged. Mielőtt tovább vitatkozhattam volna velük, megszólalt a csengő, és a barátnőim gyakorlatilag letuszkoltak a lépcsőn. Amikor már a nappaliban voltunk, elkezdték a szoknyámat simítgatni, meg a blúzom nyakát igazgatni, hogy kihozzák a maximumot a dekoltázsomból. -

Annyira jól fogod magad érezni - sóhajtott Casey boldogan,

miközben a fülem mögé simított egy tincset. - Egykettőre túl leszel Wesley-n. Erre összeszorult a gyomrom. -

Csss... Casey... - motyogta Jessica.

Tudtam, hogy Casey mindent elmondott már neki, de Jess egy szót sem szólt, amit nagyra értékeltem. Próbáltam a lehető legtávolabb tartani a gondolataimat Wesley-től. Azóta nem beszéltem vele, hogy eljöttem tőlük aznap reggel. Ö mondjuk megpróbált odajönni hozzám egyszer vagy kétszer irodalom után. Nem figyeltem rá, elkezdtem beszélgetni Jessicával vagy Caseyvel, és olyan gyorsan kimenekültem a teremből, ahogy csak a lábam bírta. -

Basszus, bocsi! - harapott Casey az ajkába. - Nem gondolkoztam.

Zavartan megköszörülte a torkát, aztán megvakarta a tarkóját, amivel összeborzolta rövid haját. -

Érezd jól magad! - csivitelte Jessica, amivel elhessegette a

kellemetlen csendet. - De azért ne túl jól. A szüleim nem lesznek annyira odáig érted, ha ki kell hozzalak a dutyiból. Felnevettem.

Csak

Jessica

tudta

ilyen

idétlenül

elegánsan

megmenteni kis csapatunkat a feszült pillanatokban. Odapillantottam

Caseyre,

és

félelmet

láttam

megcsillanni

a

tekintetében. Szerette volna, ha túllépek Wesley-n, de tudtam, hogy

aggódik. Amiatt, hogy megint egyedül hagyom őt. Hogy Toby átveszi majd a helyét. De az égvilágon semmitől nem kellett aggódnia. Ez egy teljesen másfajta kapcsolat,

mint

ami Wesley-vel

volt.

Most

már

nem

menekültem. Se a valóság, se a barátaim, se semmi más elől. Rámosolyogtam, hogy őt is biztosítsam erről. -

Gyerünk már, gyerünk! - visította Jessica, és lófarokba kötött haja

ide-oda hintázott az ugrabugrálástól. -

Igen - biztatott Casey, miközben viszonozta a mosolyomat. - Ne

várakoztasd meg a srácot! Előrelöktek, majd kacarászás és suttogás kíséretében eltűntek az emeleten. -

Idióták - motyogtam a fejemet rázva, és közben én magam is a

nevetéssel küzdöttem. Mély levegőt vettem, majd kinyitotta az ajtót. Szia, Toby! Ott állt az ajtóban, és épp olyan helyes volt, mint mindig. Tengerészkék blézert és világos nadrágot viselt. Úgy festett, mint egy Kennedy, akinek gombafrizurája van. Hatalmas, kisfiús mosollyal köszöntött, és kivillantotta fehér fogait, -

Szia - lépett oldalra, hogy szembe kerüljön velem. Az ajtó mellett

várakozott. - Ne haragudj! Úgy döntöttem, várok egy kicsit. Nevetést hallottam. -

Ó - pillantottam hátra a vállam felett. - Hát, igen. Bocsi!

-

Hűha. Gyönyörű vagy, Bianca!

-

Nem is - vágtam rá zavarodottan.

Apán kívül még soha, egyetlen pasitól sem hallottam ezt. -

Dehogynem - felelte. - Miért hazudnék?

-

Nem tudom.

Hú, de béna válasz! Miért nem tudom elfogadni, ha bókolnak? Mi van,

ha még a randi kezdete előtt megrémítem, és felhúzza a nyúlcipőt? Istenem, milyen borzalmas lenne... Megköszörültem a torkomat, és próbáltam úgy festeni, mint aki nem éppen saját magát ostorozza gondolatban. -

Mehetünk? - kérdezte Toby.

-

Persze.

Kiléptem az ajtón, és gondosan becsuktam magam mögött. Toby belém karolt, majd odavezetett az ezüstszínű Ford Taurushoz. Még ki is nyitotta előttem az ajtót, mint ahogyan a régi filmekben csinálták a férfiak. Nagyon lovagias. Ismételten azon kezdtem el gondolkozni, hogy vajon miért is érdeklem én őt. Becsúsztatta a helyére a slusszkulcsot, majd mosollyal az arcán odafordult felém. Határozottan ez volt benne a legvonzóbb, így hát én is visszamosolyogtam, és közben éreztem, amint mozgolódni kezdenek a pillangók a gyomromban. -

Remélem, éhes vagy - szólalt meg.

-

Majd’ éhen halok - hazudtam, bár tudtam, hogy egy falat sem

menne le a torkomon, olyan ideges vagyok.

Mire kiléptünk a Giovanni nevével fémjelzett aprócska, Oak Hill-i étteremből, valamelyest oldódott a feszültségem. Kezdtem megnyugodni, és még egy kis tálkányi hús nélküli spagettit is le tudtam nyomni. Nevetgéltünk és beszélgettünk. Annyira jól éreztem magamat, hogy szerettem volna, ha még nem ér véget a randi, amikor Toby kifizette a számlát. Szerencsére ő is ugyanígy érzett. -

Tudod - szólalt meg, amikor az ajtó fölé elhelyezett csengettyűk

megszólaltak

mögöttünk

-,

még

csak

fél

tíz.

Még

nem

kell

hazamennünk... Persze, ha már indulni szeretnél, akkor semmi gond, természetesen. -

Nem - feleltem. - Nem sietek haza. De mit szeretnél csinálni?

-

Sétálhatunk - ajánlotta Toby, és végigmutatott a forgalmas út

mellett húzódó járdán. - Nem valami izgalmas, de nézegethetjük a kirakatokat, vagy beszélgethetünk, vagy... Rámosolyogtam. -

Remek ötlet a séta!

-

Csodás!

Egymásba karoltunk, és elindultunk a jól kivilágított járdán. Néma csendben haladtunk el néhány aprócska bolt mellet. Szerencsére ő szólalt meg először, mert bár nem voltam már annyira ideges, fogalmam sem volt, mit mondhatnék, ami nem hangzana teljesen idétlenül. -

Nos, mivel te már tudsz arról, hogy én hol tanulok majd tovább, mi

lenne, ha te is elmesélnéd, hogy mit tervezel? Jelentkeztél már valahova? - érdeklődött. -

Igen. Beadtam már a jelentkezésemet egy-két helyre, de még nem

választottam. Azt hiszem, halogatom a dolgot. -

Tudod már, hogy mit szeretnél tanulni?

-

Újságírást, valószínűleg - válaszoltam. - De nem tudom. Mindig is

a New York Times riportere szerettem volna lenni. Úgyhogy jelentkeztem néhány helyre Manhattanben. -

A Nagy Alma - bólintott. - Ambiciózus.

-

Ja, majd végignézheted, hogy úgy járok, mint az a lány Az ördög

Pradát viselben - feleltem. - Egy hatalmas lúzer, aki valami hülye divatmagazinnak dolgozik, amikor másra sem vágyik, csak hogy világraszóló eseményekről tudósítson, vagy forradalmi gondolatokkal előálló képviselőkkel készítsen interjúkat... mint amilyen te is leszel. Ragyogó tekintettel nézett rám. -

Nem leszel hatalmas lúzer!

-

Nem számít - nevettem fel. - El tudod képzelni, hogy divatról írjak?

Egy olyan világról, ahol a négyes méret felett mindenki kövérnek számít?

Szó sem lehet róla. Még a végén öngyilkosságot követnék el. -

Valami azt súgja, hogy mindenben jó lennél, amibe csak belefogsz

- bókolt. -

Valami azt súgja, hogy hízelegsz, Toby.

Vállat vont. -

Lehet, de nem nagyon. Nagyszerű vagy, Bianca! Kimondod, amit

gondolsz, nem félsz önmagad lenni, és demokrata vagy. Mindezek alapján nálam fantasztikusnak számítasz. Oké, erre tényleg elpirultam. Hát hibáztathat érte bárki is? -

Köszönöm, Toby!

-

Igazán nincs miért köszönetet mondani.

Hűha. Hát tökéletes ez a srác? Helyes, udvarias, vicces... és valami különös okból kifolyólag ő is kedvel engem. Mintha egymásnak teremtettek volna bennünket. Mintha nála lett volna az a puzzle darabka, ami az enyémhez illett. Lehetek még ennél is szerencsésebb? Hűvös márciusi szellő fújdogált, és kezdtem bánni, hogy Casey-re és Jessicára bíztam az öltöztetésemet. Sosem voltak képesek az évszaknak megfelelő ruhákat kiválasztani. Csupasz lábam majd megfagyott (nem hagyták, hogy harisnyát húzzak), és a blúzom vékonyka

anyaga

a

legkevésbé

sem

védett

meg

a

széltől.

Megborzongtam, és átöleltem magamat, hogy felmelegedjek egy kicsit. -

Ó, tessék - szólalt meg Toby. Lehúzta a blézert, mint ahogyan azt

a fiúknak tennie kell, és odatartotta. - Szólnod kellett volna, hogy fázol. -

Semmi bajom.

-

Ne butáskodj! - Segített belecsúsztatni a karomat a blézer ujjába. -

Hogy őszinte legyek, nem szívesen járnék egy jégkrémmel. Járni? Mármint, oké, épp randizunk, de már járunk is? Még sosem jártam senkivel, szóval nem lehettem benne biztos. A lényeg, hogy rettenetesen boldog lettem a szavai hallatán... ám ugyanakkor különös

idegesség is a hatalmába kerített. Toby elfordított, majd megigazította a blézert a nyakamnál és a vállamon. -

Köszi! - motyogtam.

Épp egy régiségbolt előtt álltunk. A kirakatot elegáns, régimódi lámpák világították meg - éppen olyanok, mint amilyenek a nagypapám nappaliját is díszítették. A fény rávetült Toby szögletes arcára, és megcsillant a szemüveg keretén. Kihangsúlyozta mandulavágású szemeit... amelyekkel épp engem figyelt. Ujjai még mindig a blézer gallérján időztek. Aztán egyik kezét a vállamról az állkapcsomra csúsztatta. Hüvelykujjával végigsimított az arcomon, majd újra és újra megismételte a mozdulatot. Lassan hajolt oda felém, hogy megállíthassam, ha akarom. Na persze! Mintha bármikor is eszembe jutna ilyesmi! És aztán megcsókolt. Nem smárolás volt, de nem is csak egy szájrapuszi. Valódi csókról volt szó. Gyengéd, édes és hosszú csókról. Az a fajta, amiről már tizenöt éves korom óta álmodoztam, ha Tobyra gondoltam, és éppen olyan érzés volt, mint amilyennek képzeltem. Ajka puha és meleg volt, és a gyomromban szálldosó pillangók megkergültek az érintésétől. Jól van, tudom, tudom! Nyilvános helyen csókolózni undorító és gyerekes, de akkor is! Nem tudtam azon gondolkozni, hogy ki néz minket, ahhoz túlságosan el voltam foglalva. Úgyhogy igen, félretettem az elveimet egy percre, és a nyaka köré kulcsoltam a karomat. Ráérek holnap reggel visszatérni a nyilvános csókolózás ellen vívott harcomhoz.

Tizenegy körül értem haza, és apa a kanapén ülve várt. Elmosolyodott, majd levette a hangot a tévéről. -

Szia, Méhecském!

-

Szia, apu! - Becsuktam és bezártam a bejárati ajtót. - Milyen volt a

gyűlés? -

Fura - ismerte el apa. - Különös volt újra visszatérni... de majd

hozzászokom. És te? Milyen volt a randid? -

Nagyszerű - sóhajtottam.

Istenem, képtelen voltam abbahagyni a vigyorgást! Apa valószínűleg azt fogja hinni, hogy lobotómiát hajtottak végre rajtam, vagy ilyesmi. -

Az jó - felelte apa. - Kivel is mentél randizni? Ne haragudj, de

elfelejtettem a nevét. -

Toby Tucker.

-

Tucker? - ismételte apa. - Chaz Tucker fia? Nahát, ez nagyszerű,

Méhecském! Chaz nagyszerű pasas. Ő az egyik belvárosi cég műszaki igazgatója, úgyhogy gyakran bejön hozzánk. Nagyszerű család. Örülök, hogy a fia is rendes srác. -

Az - helyeseltem.

Neszezés hallatszott az emeletről,

és mindketten a plafonra

pillantottunk. -

Ó. - Apa megrázta a fejét, majd visszanézett rám. - Szinte el is

felejtkeztem róluk. Gyanúsan csendben voltak egész este. -

Aha - válaszoltam. - Jobb lesz, ha felmegyek, még mielőtt Casey

agyvérzést kap. Holnap találkozunk, apu! -

Rendben. - Kezébe vette a távirányítót, majd felhangosította a

tévét. - Jó éjt, Méhecském! Már félig feltáncoltam a lépcsőn, amikor apa utánam szólt. -

Te, Méhecském!

Megtorpantam, majd a korlátra hajolva lepillantottam a nappaliba. -

Igen?

-

Mi történt Wesley-vel?

Megdermedtem, és úgy éreztem, nem kapok levegőt.

-

M-mi?

-

A barátod. Az, aki... ööö... veled volt aznap. - Felpillantott a

kanapéról, majd megigazította a szemüvegét. - Nem nagyon beszélsz már róla. -

Már nem vagyunk jóban - közöltem olyan hangon, hogy

egyértelmű legyen apa számára, jobb, ha nem kérdezősködik erről többet. Minden tizenéves lány tud és gyakran szokott is így beszélni az apjával. És az apukák általában engedelmeskednek is a ki nem mondott utasításnak. Apa szeret engem, de mindig is több esze volt annál, mintsem hogy beleüsse az orrát a középiskolai életemben kialakult drámába. Okos egy apukám van. -

Ó... csak úgy eszembe jutott.

-

Bianca! - vágódott ki a szobám ajtaja, majd a rikító narancssárga

pizsamába öltözött Jessica kiugrott a szobából. Lesprintelt a lépcső feléig, és megragadta a karomat. - Ne várass már tovább minket! Gyere, és mondj el mindent! Jessica arcának ragyogása majdnem el is feledtette velem apa megjegyzését Wesley-vel kapcsolatban. De csak majdnem. -

Jó éjt, Mr. Piper! - kiáltotta Jessica, miközben felráncigált a

szobámba. Néhány botladozó lépés után ismét rendesen tudtam használni a lábamat, és emlékeztettem magam, hogy épp most jöttem haza a lehető legtökéletesebb randevúról, és álmaim pasijával töltöttem az estét. Éreztem, amint magával ragad a túláradó öröm, amiben a legjobb barátnőim részesítettek, amikor beléptem a szobába. Sikítozás, ugrabugrálás, éljenzés...

Igenis jogom volt boldognak lenni aznap este. Még mi, cinikus emberek is megérdemlőnk egy szabadnapot, nem igaz?

22. FEJEZET

A

JÓKEDVEM EGÉSZEN HÉTFŐ DÉLUTÁNIG

kitartott. Mégis mi ronthatta

volna el? Az égvilágon semmi. Otthon minden visszatért a régi

kerékvágásba. A barátnőim már hetek óta nem rángattak el a Fészekbe. Ó, és jut eszembe, nemrég randiztam a tökéletes pasival. Ki panaszkodna a helyemben? -

Szerintem még sosem láttalak ilyen boldognak - közölte Casey,

miközben kigurultunk a parkolóból. Hangja élénk volt, ami sajnálatos mellékhatása a pomponlányedzésnek, és beszéd közben fel-le ugrált az anyósülésen. - Annyira üdítő! -

Istenem, Casey, úgy csinálsz, mintha amúgy depressziós lennék,

vagy valami. -

Nem az - felelte. - Csak mostanában nem vagy olyan keserű, mint

amúgy. Jó irányba változtál. -

Nem voltam keserű.

-

Dehogynem. - Kinyújtotta a kezét, majd megpaskolta a térdemet. -

De semmi gond, B! Része a személyiségednek. Elfogadjuk. Viszont most nem vagy keserű, és ez baromi jó! Ne vedd sértésnek! - Aha. Azért persze elmosolyodtam. -

Látod? - kiáltott fel Casey. - Vigyorogsz. Képtelen vagy

abbahagyni, mi? Mint azt már említettem, még sosem láttalak ilyen boldognak. -

Oké, lehet, hogy van valami abban, amit mondasz - ismertem be.

Végül is igaza volt. Visszakaptam Casey-t és Jessicát. Apával ismét normális volt a kapcsolatunk. Mi miatt kellett volna panaszkodnom? -

Nekem mindig igazam van. - Előrehajolt, majd átkapcsolta a rádiót

valami nyomi Top 40 adóra. - Szóval mi a helyzet veled és Tobyval? Van valami, amit érdemes kipletykálni? -

Nem igazán. Délután átjön.

-

Óóó! - Hátradőlt, majd rám kacsintott. - Ezen pedig van mit

megvitatni! Vettél extra méretű gumit, ugye? -

Jaj, hallgass már! - torkolltam le. - Semmi ilyesmiről nincs szó, te

is tudod. Azért jön át, hogy közösen dolgozzunk a társadalomismeret házi dolgozaton. Csak... A mobiltelefonom csörgése félbeszakított. A pohártartóban tárolt kütyü rezegni kezdett, és hangos zene csendült. Azonnal megmarkoltam a kormányt. Tudtam, kinek állítottam be ezt a csengőhangot, és már néhány ütem is elég volt ahhoz, hogy elrontsa az egész délutánomat. -

Britney Spears? A Womanizer6 a csengőhangod? Most komolyan?

Istenem, B, ez utoljára nem is tudom... 2008-ban volt menő - nevetett fel Casey. Nem feleltem. -

Nem veszed fel?

-

Nem.

-

Miért nem?

-

Mert nem akarok beszélni vele.

-

Kivel?

Nem feleltem, úgyhogy Casey felkapta a telefonomat, és megnézte, ki hív. Hallottam, amint megértőén felsóhajt. Néhány pillanattal később elhallgatott a zene, ám ennek ellenére sem tudtam ellazulni. Feszültnek és idegesnek éreztem magamat, és az sem segített, hogy Casey végig rám szegezte a tekintetét. -

6

Nem beszéltél vele? Womanizer: szoknyavadász

-

Nem - motyogtam.

-

Azóta, hogy felszedtelek náluk?

-

Ühüm.

-

Ó, B! - sóhajtott fel.

Csend telepedett az autóra - leszámítva a tehetségtelen popénekes idegesítő vinnyogását a rádióban, de őt túlságosan lefoglalta a félrelépő pasija ahhoz, hogy érdekelje, mi van velem. -

Mit akarhat? - kérdezte Casey, amikor véget ért a dal.

Egy kicsit keserű volt a hangja. -

Wesley-t ismerve... valószínűleg egy légyottra vágyik - morogtam.

- Ennél többről nála nem lehet szó. -

Hát, akkor jó, hogy nem vetted fel - dobta vissza a mobilt a

pohártartóba, majd összefonta a karját. - Nem érdemel meg téged, B. És most már Tobyval jársz, aki tökéletes számodra, és úgy bánik veled, ahogy megérdemled... nem úgy, mint az a szemétláda. Egy részem legszívesebben leállította volna Casey-t. Meg akartam védeni Wesley-t. Valójában nem bánt velem rosszul. Mármint, oké, folyamatosan

Duffynak

hívott,

ami

idegesített

és

bántott,

de

összességében csak jót kaptam Wesley-től. Ezt persze nem említettem Casey-nek. Egyáltalán nem reagáltam arra, amit mondott. Nem tudott arról az estéről, amikor Wesley tizenkét hosszú órán át a barátom volt. Fogalma sem volt arról, hogy apa visszaesett, illetve arról, hogy Wesley kiállt mellettem. Ezek olyan dolgok voltak, amelyekről sosem akartam beszámolni neki. Azért szapulta Wesley-t, mert félt. Attól, hogy visszamegyek hozzá, és megint otthagyom őt és Jessicát. Nem segített volna félretennie ezt az aggodalmát, ha védelmembe veszem a srácot. Toby néhány nap alatt stréberből hőssé lépett elő Casey szemében. Méghozzá azért, mert nem vont el a barátaimtól. Nem töltöttem vele

minden egyes délutánt, mint ahogy Wesley-vel tettem. Néha ijesztő volt ez az egész, de úgy gondoltam, hogy ez a normális. Ez egy egészséges, nem csak a menekülésről szóló kapcsolat volt - nem úgy, mint Wesleyvel. És nagyon is élveztem, hogy több időt tölthetek a barátnőimmel. Ráfordultam Casey-ék felhajtójára, majd megnyomtam a gombot, ami kinyitotta az ajtókat. -

Ne aggódj miattam. Igazad van. Toby nagyszerű, és sokkal

könnyebb így továbblépni. Már meg is tettem. Minden jól alakul most, úgyhogy nincs mitől félned. -

Oké - felelte. - Jól van akkor. Holnap találkozunk, B!

-

Szia!

Kimászott az autóból, én pedig elhajtottam, és közben azon agyaltam, hogy vajon hazudtam-e neki. Tényleg fogalmam sem volt róla. Hazafelé Wesley ismét hívott. Tudomást sem vettem róla. Mert igenis jól alakultak a dolgok. Mert igenis továbbléptem. Mert egyszerre vezetni és telefonálni nem biztonságos. Amikor megpillantottam Toby kocsiját a feljárónkon, elhessegettem a Wesley-vel kapcsolatos gondolatokat. Apa még nem ért haza, úgyhogy Toby könyvvel a kezében üldögélt a lépcsőnkön. A nap sugara megcsillant a szemüvegkeretén, amitől a szokásosnál is jobban ragyogott. Mintha Toby igazi főnyeremény lenne. Kiszálltam, majd odasiettem hozzá. -

Szia! - köszöntem. - Ne haragudj, haza kellett vinnem Casey-t.

Mosolyogva nézett fel rám. Nem féloldalas vigyorral... Meg kellett ráznom magamat. Nem fogok Wesley-re gondolni! Nem fogom hiányolni őt! Hiszen itt van nekem Toby. A kedves, normális,

mosolygós Toby. -

Semmi gond - nyugtatgatott. - Élvezem a jó időt. A tavasz olyan

kiszámíthatatlan. Bedugta a könyvjelzőt a kezében tartott regény lapjai közé. -

Jót tesz egy kis napfény - tette hozzá.

-

Bronté? - kérdeztem, amikor megpillantottam a könyv borítóját. -

Üvöltő szelek? Nem túl lányos ez, Toby? -

Olvastad?

-

Hát, nem - ismertem be. - A Jane Eyre-t olvastam, az tele volt

korai feminista gondolatokkal. Nem mintha ez gond lenne. Én személy szerint igazi feminista vagyok, de nem biztos, hogy egy tizenéves fiúnak ilyesmi való. Toby megrázta a fejét. -

A Jane Eyre-t Charlotte Bronté írta. Az Üvöltő szeleket Emily.

Nagyon, nagyon különbözőek. Igaz, hogy az Üvöltő szelekre általában azt mondják, hogy romantikus történet, de én nem értek ezzel egyet. Olyan, mint egy kísértettörténet, és több benne a gyűlölet, mint a románc. Minden karakter kegyetlen, elkényeztetett és önző... Olyan, mintha egy Gossip Girl-epizódot nézne az ember, ami a tizenkilencedik században játszódik. Leszámítva, hogy nem olyan nevetséges a történet. -

Érdekes - motyogtam, és közben azon bosszankodtam, hogy én

bizony titokban rendszeresen nézem a Gossip Girlt. -

Nem ez a korombeli fiúk kedvence, nyilván - szólalt meg újra. - De

érdekes. El kellene olvasnod! -

Lehet, hogy el fogom.

-

Olvasd el, tényleg!

Elmosolyodtam, majd megráztam a fejemet. -

Bemehetünk végre?

-

Természetesen. - Összecsukta a könyvet, majd talpra kecmergett.

- Menjünk! Kinyitottam az ajtót, majd hagytam, hogy ő menjen be elsőnek. Azonnal levette a cipőjét. Nem mintha disznóólban élnénk, de soha senki nem teszi ezt nálunk. Egyszerűen lenyűgözött Toby viselkedése. -

Hol tanulunk majd? - érdeklődött.

Hirtelen rájöttem, hogy bámulom, úgyhogy elkaptam a pillantásomat. -

Ó - igyekeztem lazának tűnni. - Ööö... a szobámban? Jó ott?

Úristen, remélem, nem hiszi, hogy mániákusan odáig vagyok érte, amiért így bámultam. -

Ha neked nem gond - válaszolta Toby.

-

Nem, semmi gáz. Gyere!

Követett felfelé a lépcsőn. Amikor odaértünk a szobámhoz, résnyire nyitottam az ajtót, hogy bekukucskálhassak, és megbizonyosodhassak róla, hogy nem hevernek nemkívánatos ruhadarabok (melltartó, bugyi, stb.) a padlón. Szerencsére nem volt semmi gáz, és reménykedtem, hogy nem volt teljesen egyértelmű, hogy mit is csináltam egy pillanattal ezelőtt. Szélesre tártam az ajtót, majd be tessékeltem Tobyt a szobámba. -

Bocsi, egy kicsit rendetlenség van - szabadkoztam.

Lepillantottam az összehajtatlan tiszta ruhákra, amelyek mindig az ágyam végénél hevertek a földön, és próbáltam nem gondolni arra, hogy amikor utoljára felhoztam egy fiút a szobámba, kinevetett a hajtogatási mániám miatt. Vajon Toby mit gondolna? -

Ugyan már. - Felemelt egy rakás lejárt könyvtári könyvet a

székemből, és az íróasztalra rakta őket. Ezután leült. - Tizenhét évesek vagyunk. Rendetlenségnek kell lennie. Nem is lenne természetes, ha nem így lenne. -

Gondolom, így van. - Felmásztam az ágyra, és törökülésben

helyet foglaltam. - Csak nem szeretném, ha zavarna. -

Semmi sem zavar veled kapcsolatban, Bianca.

Minden erőmet össze kellett szednem, hogy eltekintsek attól, mennyire nyálasán hangzott, amit mondott. Elmosolyodtam, majd lenéztem az ágyat borító lila takaróra. Még sosem bókolt nekem ennyit egyetlen ember, és nem igazán tudtam, hogyan reagáljak. Leginkább azért, mert általában túlságosan lefoglalt az, hogy kritizáljam ezeket a csöpögős megszólalásokat. De már rajta voltam az ügyön. És az az igazság, hogy valamelyest el is pirultam. Észre sem vettem, hogy Toby megmozdult, amíg oda nem ült mellém. -

Ne haragudj! - szólalt meg. - Kellemetlen helyzetbe hoztalak?

-

Nem... vagyis, igen, de jó értelemben.

-

Amíg jó értelemben, addig semmi gond.

Előrehajolt, és adott egy puszit az arcomra, de nem hagytam ennyiben a dolgot. Elfordítottam a fejemet, majd nekinyomtam a számat Tobyénak, éppen akkor, amikor visszahúzódott volna. Nem ment olyan simán a dolog, mint terveztem: egy kicsit nekem nyomódott a szemüvege, de úgy tettem, mintha észre sem venném. Annyira puha volt a szája, hogy elgondolkoztam, vajon ajakbalzsamot használ-e. Most komolyan, nincs olyan ember, akinek alapból ennyire tökéletes lenne az ajka. Nyilván undorodott az enyémtől, ami valószínűleg durvának és recésnek tűnhetett számára. De ha így is volt, nem mutatta ki. Kezét végigfuttatta a karomon, majd a vállamnál fogva gyengéden magához húzott. Néhány percig csak ültünk az ágyamon, és csókolóztunk, de aztán a telefonom csörgése tönkretette a pillanatot. Bassza meg! És természetesen ugyanaz a Britney Spears-dal csendült - az, amit a legkevésbé sem szerettem volna hallani abban a pillanatban ami olyan volt, mintha rám ordított volna valaki. Toby elhúzódott, majd a padlóra

nézett, ahová a táskámat dobtam. Amikor látta, hogy nem mozdulok, felhúzott szemöldökkel pillantott vissza rám. -

Csak nem kerülsz valakit? - kérdezte.

-

Hát... ööö... de.

-

Biztos vagy benne, hogy nem kell felvenned?

-

Tuti.

Mielőtt még több kérdést tehetett volna fel, ismét megcsókoltam. Erőteljesen. És bár egy pillanatig hezitált, végül viszonozta. Ügyetlenül levettem róla a szemüvegét, és az éjjeliszekrényre raktam. Mindeközben egymásba gabalyodtak a karjaink, és csókunk egyre hevesebbé vált. Odahúztam magam mellé a párnákra. Egyszemélyes ágyamban nem volt elég hely mindkettőnknek, úgyhogy félig rám kellett feküdnie. Egyik keze a hajamnál volt, a másik pedig a könyökömnél. Nem próbálta megfogni a mellemet, nem csúsztatta a kezét a pólóm alá, és nem igyekezett lehúzni a farmerem cipzárját. Ami azt illeti, Toby az égvilágon semmivel sem próbálkozott, ami kifogásolható lett volna. Úgy éreztem, nekem kell megtennem az összes nagyobb lépést, mint például az ingének a kigombolását, ami meg is történt. Egy pillanatra eszembe jutott, hogy vajon azért hezitál-e, mert rólam van szó. Mert én vagyok a Duff. Mert igazából nem is vonzódik hozzám. Hiába az a sok bók, mégsem éreztem úgy, hogy igazán vágyik rám. Nem úgy, mint Wesley. Nem. Tudtam, hogy nincs igazam. Nem arról van szó, hogy Toby nem vágyik komolyabb dolgokra - mégiscsak egy tizenéves fiúról van szó -, hanem arról, hogy ő úriember. Türelmes és tisztel, nem akarja feszegetni a határokat. És még csak néhány napja jártunk. Most akkor lotyóként viselkedtem? Még csak kábé négy napja vagyunk együtt, és máris itt fekszem vele aprócska ágyamon. Vajon

Wesley hibájából teljesen kitekert gondolataim vannak a szexszel kapcsolatban? Vagy minden lány olyan, mint én? Vikki lefeküdt a legtöbb pasijával már az első randin. Mondjuk az is igaz, hogy az egész suli azt gondolja, hogy Vikki egy ribanc. Casey-nek csupán egy hét kellett, hogy lefeküdjön Zackkel. Tizenöt éves volt, és Zack volt az első igazi barátja. Naiv és idióta volt, és nem esett nehezére elismerni, hogy hatalmas hibát követett el. De tudtam, hogy én nem éreznék így Tobyval kapcsolatban. Hiszen én kezdeményeztem. Én akarok komolyabb dolgokat csinálni. Mert tetszik nekem. Mert kedves, aranyos srác. Mert nem szégyelli, hogy velem jár. Egyetlen jó indokot sem tudtam felhozni, hogy miért ne feküdjek le vele. Istenem, de jó lett volna elhallgattatni a gondolataimat! Még szenvedélyesebben

csókoltam,

közelebb

húztam

magamhoz,

és

próbáltam ismét előhozni azt az agyzsibbasztó érzést, amit régen... Wesley-vel. De nem működött a dolog. Képtelen voltam nem agyalni. Kigomboltam a többi gombot is Toby ingén, majd segítettem neki a földre dobni a ruhadarabot. Elég vézna volt, semmi izom - Casey tutira azt mondta volna rá, hogy gebe, vagy valami hasonlót. Bizonytalanul elkezdte felemelni a pólóm szegélyét. Lassú volt minden mozdulata, hátha meg akarom állítani. Éppen úgy, mint amikor megcsókolt, most is attól tartott, hogy átlépett valamilyen határt. Lábaimmal átöleltem a derekát, és közel húztam magamhoz. Nincsenek határok. Talán egyáltalán nincsenek. Lehet, hogy soha nem is voltak. Isten tudja, mennyi ideig smároltunk ott az ágyamon, miközben csigalassúsággal szabadultunk meg a ruhadaraboktól. Már akkor ki voltam fulladva, amikor végre összeszedte a bátorságát, hogy levegye rólam a felsőmet. Bár részben értékeltem a türelmét, mégis ez járt a

fejemben: Elég sokáig tartott! Éreztem, amint a jobb keze a melltartóm felé araszol - sebessége egy teknősével vetekedett. Ha ilyen tempóban haladunk, éjfél is lesz, mire leveszi végre. Valamiért ideges voltam, és nagyon sietős lett volna számomra a dolog. Azt akartam, hogy vegye le. Érezni szerettem volna, hogy vágyik rám, hogy vonzónak talál. Nem akartam többet gondolkodni. Úgyhogy ellöktem magamtól, és felültem, bár a lábamat még mindig köré fontam. Zihálva meredtünk egymásra. -

Biztos vagy benne? - suttogta Toby.

-

Nagyon is.

Hátranyúltam, hogy kikapcsoljam a melltartót, de éppen abban a pillanatban, hogy megérintettem a kapcsot, kopogtak a szobám ajtaján. -

Bianca?

Mindketten felugrottunk. Pont akkor fordultunk oda, amikor kivágódott az ajtó. Wesley Rush földbe gyökerezett lábbal bámult vissza ránk a folyosóról.

23. FEJEZET

-Ú

RISTEN – MOTYOGTAM.

Tobyval őrült gyorsan próbáltunk elszakadni a másiktól.

Lemászott az ágyról, majd felkapta az ingét a padlóról. Rákvörös volt az arca. Lehajoltam, és felvettem a pólómat. -

Mégis hogy kerülsz ide, Wesley? - dörögtem.

-

Nyitva volt az ajtó - felelte. - És nem jöttél oda, amikor kopogtam...

De most már értem, miért. Sötétszürke szemei tágra nyíltak, gondolom, a sokktól, ami gyorsan undorba csapott át, és egyenesen Tobyra bámult. Sokkolta, amit látott? Mert azt gondolta, hogy más nem lenne hajlandó megfektetni a Duffot? -

De mit keresel itt? - kérdeztem.

Hirtelen elöntött a düh. Áthúztam a fejemen a pólómat, és felálltam. -

Nem vetted fel a telefonodat - motyogta Wesley. - Aggódtam, de

úgy tűnik, semmi bajod. Egy pillanatra ismét Tobyra bámult, majd vissza rám. -

Bocs.

Most ő tűnt dühösnek. Dühös volt, és mintha megbántottam volna. Nem értettem. Odafordultam Tobyhoz. Már felvette és begombolta az ingét, és épp zavartan bámulta a lábát. -

Figyelj csak! - szóltam oda neki, mire felpillantott. - Mindjárt

visszajövök, jó?

Bólintott. Egyik kezemmel kilöktem Wesley-t a folyosóra, a másikkal pedig behúztam magunk mögött az ajtót. -

Istenem, Wesley - sziszegtem dühösen, miközben letaszigáltam a

lépcsőn. - Mindig is tudtam, hogy egy perverz disznó vagy, de még leskelődsz is? Ez aztán tényleg kiborító! Gondoltam, erre majd visszaszól valamit. Odavág valami arrogáns, beképzelt szöveget. Vagy húzza az agyamat, ahogyan máskor is. Azonban Wesley komoly kifejezéssel az arcán meredt rám. Egyáltalán nem úgy viselkedett, mint ahogy azt tőle vártam volna. Csend telepedett ránk. -

Szóval - szólalt még végre valahára. - Együtt vagy Tuckerrel?

-

Igen - feleltem zavartan. - Együtt.

-

Ez mégis mikor történt?

-

Múlt héten... nem mintha bármi közöd lenne hozzá.

Még egy beszólás. Hátha ezúttal sikerül normális mederbe terelni ezt a beszélgetést. De nem harapott rá a dologra. -

Értem. Bocs.

Szerencsétlennek tűnt. Annyira különbözött attól a megnyerő, magabiztos Wesley-től, akihez hozzászoktam. Ismét zavart csend következett. -

Miért vagy itt, Wesley?

-

Már mondtam - válaszolta. - Aggódtam. Múlt hét óta kerülsz az

iskolában, és amikor ma hívtalak, nem vetted fel a telefont. Gondoltam, történt valami apukáddal. Úgyhogy eljöttem, hogy lássam, minden rendben van-e. Az ajkamba haraptam, és közben elöntött a bűntudat. -

Ez igazán kedves tőled - mormoltam. - De semmi bajom. Apa

bocsánatot kért a múltkori miatt, és most már jár a gyűlésekre, úgyhogy... -

És nem gondoltad, hogy el kellene mondanod?

-

Miért kellett volna?

-

Mert érdekel, hogy mi van veled! - üvöltötte Wesley. Szavai

mellbevágóak voltak, és egy pillanatra megdermesztettek. - Azóta aggódom, amióta elmentél tőlünk egy héttel ezelőtt! Még csak azt sem mondtad meg, miért lépsz le, Bianca! Mit kellett volna tennem? Feltételezni, hogy minden rendbe jön magától? -

Istenem - suttogtam. - Ne haragudj! Én nem...

-

Én itt aggódom miattad, te meg összefekszel azzal az öntelt kis...!

-

Hé! - kiáltottam fel. - Ne keverd bele Tobyt!

-

Miért kerülsz? - kérdezte.

-

Nem kerüllek.

-

Ne hazudj! - vágta rá Wesley. - Megtettél minden tőled telhetőt,

hogy a közelembe se gyere. Nem nézel rám órán, és gyakorlatilag elrohansz, ha meglátsz a folyosón. Még akkor sem viselkedtél így, amikor gyűlöltél. Lehet, hogy megfenyegettél, hogy le fogsz szúrni, de soha... -

Még mindig gyűlöllek! - vicsorogtam. - Megőrjítesz! Úgy csinálsz,

mintha tartoznék valamivel. Sajnálom, hogy aggódtál, Wesley, de nem lehetek többet veled. Segítettél elfutni a problémák elől egy darabig, és ezért hálás is vagyok, de ideje, hogy szembenézzek a valósággal. Nem menekülhetek örökké. -

De hát most is pontosan azt teszed - sziszegte Wesley. -

Menekülsz. -

Tessék?

-

Ne játszd meg magad, Bianca! - csattant fel. - Okosabb vagy te

annál, de én is. Rájöttem, hogy értetted, amit mondtál, amikor elmentél.

Azt mondtad, olyan vagy, mint Hester. Már értem. Amikor először átjöttél, hogy megírjuk a beadandót, azt mondtad, hogy Hester menekülni próbált. De végül utolérte őt a végzete, nem igaz? Hát, valami téged is utolért, de te csak rohansz tovább. Csakhogy most ő - mutatott a szobám ajtajára - a te egérutad. Közelebb lépett hozzám, amivel kényszerített, hogy még inkább hátrahajtsam a fejemet, ha a szemébe akartam nézni. -

Ismerd el, Duffy!

-

Mit?

-

Hogy most előlem menekülsz - jelentette ki. - Rájöttél, hogy

szerelmes vagy belém, és elrohantál, mert halálra rémített a gondolat. Felhorkantottam, mintha csak nevetséges lett volna, amit mond bárcsak nevetséges lett volna -, és forgatni kezdtem a szememet. Hátrébb léptem, hogy megmutassam, nem félemlíthet meg, és nincs igaza. -

Édes istenem! Ne legyél már úgy elszállva magadtól! Kurvára

túldramatizálod

a

helyzetet,

Wesley.

Ez

nem

egy

kibaszott

szappanopera! -

Te is tudod, hogy igazam van.

-

Még ha így is van - üvöltöttem -, mit számít? Bárkit megkaphatsz,

Wesley. Mi van akkor, ha én leléptem? Mi van, ha érzek irántad valamit? Hiszen csak megdugtál! Sosem lennél hajlandó elkötelezni magadat mellettem. Soha senki mellett nem köteleznéd el magadat, Duffy mellett meg aztán főleg nem. Még csak nem is tartasz vonzónak! -

Baromság - morogta, majd felém lépett, és közben végig rajtam

tartotta a szemét. Annyira közel volt. A hátam a falnak préselődött, és Wesley csak néhány centiméternyire volt tőlem. Csak egy hét telt el, de mintha évezredekkel ezelőtt lett volna az utolsó alkalom, hogy ilyen közel

kerültünk egymáshoz. Megborzongtam, miközben eszembe jutott, hogy milyen az, amikor hozzám ér. Mindig azt éreztem, hogy kíván, akkor is, ha Duffnak hívott. Így volt? Tényleg vonzónak talált, akkor is, ha így csúfolt? Hogy lehet ez? Miért? -

Akkor miért hívsz így? - suttogtam. - Van fogalmad róla, hogy

mennyire bánt? Tudod te, hogy milyen szar érzés, amikor Duffynak hívsz? Wesley arcán őszinte döbbenet tükröződött. -

Mi van?

-

Minden

egyes

alkalommal,

amikor

kiejted

ezt

a

szót

-

magyaráztam -, azt mondod, hogy mennyire semmibe veszel. Hogy mennyire rondának tartasz. Istenem, mégis hogyan vonzódhatnál hozzám, amikor folyton leszólsz? Az utolsó szavakat már összeszorított fogaimon keresztül sziszegtem. -

Én nem...

Lesütötte a szemét, és egy rövid ideig csak a cipőjét bámulta. Láttam rajta, hogy bűntudat kínozza. -

Ne haragudj, Bianca! - nézett a szemembe ismét. - Nem

akartam... Felemelte a kezét, hogy hozzám érjen. -

Ne! - csattantam fel, majd elhúzódtam tőle. Oldalra csúsztam, és

elléptem a faltól. Nem fog sarokba szorítani! Nem hagyom, hogy fölém kerekedjen! - Hagyd abba, Wesley! Nem számít, ha egy kicsit vonzónak talál. Attól még nem változik semmi. Csak egy lány vagyok, akit ágyba vitt. Egy a sok közül. -

Semmit sem jelentettem neked - közöltem vele.

-

Akkor miért vagyok itt? - fordult oda felém. - Mi a fenének vagyok

itt, Bianca? Felpillantottam rá, és láttam, hogy megkeményedett az arca.

-

Megmondom én neked, hogy miért! A szüleid egyedül hagytak,

úgyhogy semmitmondó kis hetyegésekkel töltőd ki az űrt. Soha nem lesz egyetlen lánnyal sem komoly kapcsolatod - pedig gyakorlatilag istenként imádnak téged -, mert félsz, hogy aztán elhagynak. És az egyetlen oka annak, hogy ma itt vagy, az az, hogy képtelen vagy elviselni a gondolatot, hogy nem te hagytál ott valakit. Az a hatalmas egód képtelen elfogadni, és könnyebb engem hiányolni, mint hazahívni a szüleidet! Szóhoz sem jutott. Néhány pillanatig csak az állkapcsát megfeszítve bámult rám. -

Talált, Wesley? - fröcsögtem. - Ismerlek én is téged annyira, mint

amennyire szerinted te ismersz engem? Néhány percig csak bámult rám - néhány hosszú percig -, aztán hátralépett. -

Jól van - motyogta. - Ha azt akarod, akkor elmegyek.

-

Jó - vágtam rá. - Tégy úgy!

Megfordult, majd kiviharzott a házból. Hallottam, hogy becsapódik mögötte a bejárati ajtó, és ez azt jelentette, hogy Wesley eltűnt. Örökre. Vettem néhány gyors, ám mély lélegzetet, hogy kiszellőztessem a fejemet, majd visszamentem a szobámba, ahol Toby várt rám. -

Ne haragudj! - sóhajtottam, és leereszkedtem mellé az ágyra. -

Nagyon sajnálom ezt az egészet. -

Mi történt? - érdeklődött. - Nem hallgatóztam, de elég sokat

kiabáltatok. Jól vagy? -

Semmi bajom - válaszoltam. - Hosszú és bonyolult történet.

-

Hát, ha szeretnél róla beszélni valamikor - igazította meg Toby a

szemüvegét, majd idegesen rám mosolygott -, akkor van időm, hogy végighallgassam. -

Köszi - mondtam. - De jól vagyok. Mindenkinek van valami

szennyese, amit nem szívesen teregetne ki, nem igaz?

Vagyis mindenkinek, téged kivéve, Toby. -

Dehogynem - helyeselt. Odahajolt, majd gyengéden megcsókolt. -

Sajnálom, hogy félbeszakítottak. -

Én is.

Ismét az enyémnek nyomta az ajkát, de képtelen voltam élvezni a csókot. Folyton Wesley járt a fejemben. Tényleg úgy tűnt, hogy fájt neki, ami történt. De hát valahol erre vágytam, amikor otthagytam, nem igaz? Hogy

hiányoljon.

Próbáltam

elhessegetni

a

gondolatot,

és

legszívesebben elvesztem volna Toby ölelésében. De nem ment. Nem úgy, mint Wesley-vel. Elhúzódtam. Undorodtam magamtól. Mégis hogy gondolhatok Wesleyre, amikor egy olyan sráccal csókolózom, mint Toby Tucker? Mégis mi bajom van? -

Minden rendben? - kérdezte Toby.

-

Persze

-

hazudtam.

-

Csak...

talán

nekiláthatnánk

a

kutatómunkának, a házi dolgozathoz. -

Igazad van.

Nem tűnt úgy, mintha bosszús lenne, vagy úgy érezné, hogy megsértettem vagy visszautasítottam. Tökéletes úriember. Tökéletes mosoly. A tökéletes pasi. Akkor hát miért nem voltam teljesen és tökéletesen boldog?

24. FEJEZET

A

KÖVETKEZŐ NÉHÁNY NAPBAN

folyton Wesley járt a fejemben, amitől

nagyon ingerlékennyé váltam - vagyis ingerlékenyebbé, mint

amilyen általában lenni szoktam. Nem akartam Wesley-re gondolni. Azt szerettem volna, hogy Toby körül forogjanak a gondolataim, aki határozottan túl jó volt hozzám. Rájött, hogy nincs jó hangulatom, ám ahelyett, hogy az okát kutatva csesztetni kezdett volna, egyszerűen csak megszorította a kezemet, adott egy puszit az arcomra, és édességet vett nekem, hogy újra mosolyogni lásson. Mégis, hogy vagyok képes egy másik pasira gondolni - egy idegesítő, egoista szoknyapecérre -, amikor egy ilyen nagyszerű fiú áll mellettem? Talán rám férne egy nagy pofon, esetleg sokkterápiás kezelésnek kellene alávetni, mint ahogyan az őrülteket szokták a filmekben. Hátha attól megjönne az eszem. Úgy tűnt, Wesley mindenhol ott van. Mindig épp akkor szállt be a kocsijába, amikor odaértem a parkolóba, vagy épp fél méterrel előttem állt a menzán a sorban. Hogy milyen nehéz elfelejteni egy adott ember létezésének a tényét, amikor folyamatosan szem előtt van! Rohadt nehéz. Egy pillanatra elmerengtem, hogy vajon szándékosan csinálja-e, hogy követ-e vagy valami, de elhessegettem a gondolatot, amikor rájöttem, hogy még csak oda sem pillant felém. Mintha annyira dühös lenne amiatt, amit mondtam, hogy még csak észre sem akar venni. Meg kellett volna könnyebbülnöm, hogy nem bámul azzal a kiakasztó tekintetével, de a legkevésbé sem erről volt szó. Szenvedtem attól, amit történt. Érzelmek áradata öntött el minden egyes alkalommal, amikor megpillantottam Wesley-t. Düh, bánat, fájdalom, bosszúság, megbánás,

vágy, és ami a legrosszabb: bűntudat. Nagyon is tisztában voltam azzal, hogy nem kellett volna a képébe vágni, hogy mennyire ragaszkodik hozzám és ez miért baj - még ha igazam is volt. És bár legszívesebben bocsánatot kértem volna, lakatot tettem a számra. Az az igazság, hogy szívesebben éltem abban a tudatban, hogy egy szívtelen dög vagyok, mintsem hogy végig kelljen szenvednem még egy kellemetlen beszélgetést Wesley-vel. Azonban úgy tűnt, a húgával való beszélgetést nem kerülhettem el. Épp a könyvtárban voltam valamelyik délelőtt, és próbáltam egy olyan könyvet találni, amiben nincsenek romantikus vámpírok vagy sárkányok hátán lovagló kölykök, amikor Amy odajött hozzám. Olyan halkan lépdelt, hogy komolyan mondom, esélyem sem volt elmenekülni. Az egyik pillanatban még egyedül voltam, a következőben meg ott állt mellettem. Lesből támadott. -

B-Bianca - dadogta.

A kezét tördelte, és lesütötte a szemét, mintha a velem való beszélgetés akár végzetes következményekkel is járhatna számára. -

Ó! Ööö... szia, Amy! - Visszanyomtam az eddig nézegetett

könyvet a polcra. - Mi a helyzet? Nem néztem rá, inkább úgy tettem, mintha még mindig az előttem sorakozó művek címeit olvasgatnám. Nem akartam látni. Egyrészt azért, mert túlságosan is hasonlított a bátyjára, és én próbáltam elfelejteni őt - bár esélyem sem volt erre. Másrészt pedig azért, mert nem szerettem volna a szemébe nézni, amikor megkapom tőle a magamét, pedig most nyilván ez következik. Persze nem hibáztathattam. Na jó, nem mintha konkrétan el tudtam volna képzelni, amint a félénk kis Amy épp kioszt valakit, de akkor is. -

Én... ööö... szeretnék mondani valamit - szólalt meg, igyekezve

megőrizni eltökéltségét. Az is lehet, hogy felzaklatta a tény, hogy részese voltam Wesley „életvitelének”. Talán engem hibáztatott a kettejük közötti távolság miatt. Szerettem volna védelmembe venni Wesley-t. Elmondani Amy-nek, hogy a nagymamájuk félreérti a bátyját. Nem rossz fiú ő - és határozottan nem rossz testvér. De tudtam jól, hogy nem keveredhetek bele. Nem az én dolgom megoldani Wesley családi problémáit. Már semmi közünk egymáshoz. -

Oké. Mondd csak!

Na, hadd halljuk!, gondoltam magamban. Bármit is mond, nehogy elbőgd magad! -

Szeret... szeretném... - Vett egy mély lélegzetet. - ...megköszönni.

-

Mi? - fordultam oda hozzá.

Nyilván rosszul hallottam, amit mondott. Ennek semmi értelme. -

Köszönöm - mondta ismét. - Amit Wesley-ért tettél. Nagyon...

nagyon megváltozott, és tudom, hogy miattad történt. Igazán... igazán nagyra értékelem, úgyhogy meg szerettem volna köszönni. Még mielőtt megkérhettem volna, hogy magyarázza el részletesen - és lassan, hogy én is megértsem, miről van szó -, Amy megfordult és elsietett. Barna loknijai minden lépésnél jobbra-balra táncoltak a hátán. Földbe gyökerezett lábbal álltam a könyvtár közepén, és teljesen össze voltam zavarodva. Aztán kicsit később még rosszabb lett a helyzet. Épp a füzeteimet szedtem ki a szekrényemből ebéd után, amikor Wesley befordult a sarkon. Nem voltam túlságosan meglepve, hiszen, mint azt már mondtam, mindenhol ott volt. Vikki lépdelt mellette, belecsimpaszkodott Wesley-be, és úgy dobálta a haját, mintha valami samponreklámban lenne. Nevetgélt, de le mertem volna fogadni, hogy bármit is mondott Wesley, az nem lehetett olyan nagyon vicces. Csak

próbálta fényezni Wesley egóját... nem mintha erre olyan nagy szükség lett volna. -

Gyere! - vihorászott, és közben behúzta Wesley-t egy beugróba,

körülbelül három méterre tőlem. - Beszélni akarok veled. Beszélni?, gondoltam. Ja, hát persze. Esküszöm,

próbáltam

nem

odafigyelni.

Tudtam,

hogy

csak

felidegesítene az, ahogyan ott flörtölgetnek, de Vikki sivítása messziről is hallatszik, és nagyon közel álltak hozzám. És ja, az sem segített, hogy előtört a mazochista énem. Elkezdtem rendezgetni a szekrény alján heverő könyveket, hátha elég nagy zajt csapok ahhoz, hogy ne halljam, miről beszélnek. -

Mit tervezel a bálra? - kérdezte Vikki.

-

Még nem tudom - válaszolta Wesley.

Hangosan zörögtem a papírokkal, és reménykedtem, hogy még ha nem is tudom teljesen elnyomni a hangjukat, talán észrevesznek, és máshol folytatják az enyelgést. Jó, végül is még nem másztak rá egymásra, de őket ismerve nem kell majd sokáig várni rá. -

Hát - folytatta Vikki, aki vagy nem hallott meg, vagy csak nem

érdekeltem. - Arra gondoltam, hogy mehetnénk együtt. Nem kellett odanéznem ahhoz, hogy tudjam, épp végigfuttatja hosszú, fényesre lakkozott körmét Wesley karján. Vikki ugyanúgy flörtölt minden sráccal. -

És talán a bál után együtt tölthetnénk egy kis időt... nálatok,

esetleg. Legszívesebben elhánytam volna magamat. Felkaptam a könyveimet, becsaptam a szekrényajtót, aztán felkészültem, hogy eliramodok a következő órámra, még mielőtt Wesley igent mond. Legyenek csak együtt!, gondoltam keserűen. Még több nemi betegség! A pokolba is az egésszel! De Wesley még azelőtt kibökte a választ, hogy akár csak

egyetlen lépést is tehettem volna. -

Inkább ne, Vikki!

Megdermedtem. Mi van? Mi van? Tekerjünk csak vissza egy pillanatra! Wesley komolyan visszautasított egy lányt? Egy olyan lányt, aki hajlandó lett volna azonnal ledobni a bugyiját? Nyilván csak álmodom. Úgy tűnt, Vikki is éppen annyira megdöbbent, mint én. -

Mi? Ezt hogy érted?

-

Nem szeretném - felelte Wesley. - De biztos vagyok benne, hogy

van egy csomó másik srác, aki kapna az alkalmon. Bocs. -

Ó - lépett ki Vikki sértett arckifejezéssel a beugróból. - Hát... ööö...

oké. Nem gond. Csak gondoltam, megemlítem. Egy pillanatra elhallgatott. -

Hát, akkor majd később találkozunk. Mennem kell órára. Szia!

Aztán végigtrappolt a folyosón. Láthatóan össze volt zavarodva. Ezzel nem volt egyedül. Erről a változásról beszélt volna Amy? Wesley hirtelen kevésbé akart hímringyóként viselkedni? És ha igen, akkor mégis mi köze ennek hozzám? Tágra nyílt szemmel bámultam, amint Wesley is visszalép a folyosóra. Aztán napok óta először rám pillantott. Egymásba fonódott a tekintetünk. Halovány mosoly játszott a szája szélén, de képtelen voltam olvasni a szemében. Az biztos, hogy nem volt dühös. Ettől aztán azonnal elernyedtek megfeszülő izmaim. Az a tény, hogy nem haragudott rám, határozottan enyhítette a bűntudatomat... de nem tüntette el teljesen. Hiszen jó néhány dolgot a fejéhez vágtam, és ott, abban a pillanatban, miközben egymást néztük, arra gondoltam, hogy talán bocsánatot kérek. Tépelődtem egy kicsit, ám végül egy szót sem szóltam.

Tett egy lépést felém, én pedig hirtelen rádöbbentem, hogy ki vagyok én - és hogy ki ö. Bár az, hogy Wesley visszautasította Vikkit, tagadhatatlanul meghökkentő volt, de nem változtatott a tényen, hogy semmi esélyem nála; sosem akarna járni senkivel... velem meg aztán főleg nem. Arról nem is beszélve, hogy én Tobyval vagyok. Azt is tudtam, hogy ha szóba állok Wesley-vel, akkor a határozottan javuló tendenciát mutató életem ismét bonyolulttá válik. Nem büntethetem magamat ezzel. Megpördültem, aztán futólépésben indultam meg a folyosón, és úgy tettem, mintha nem hallottam volna meg, hogy utánam kiált. Amikor befordultam a sarkon, lelassítottam, mert megpillantottam Tobyt (a barátomat? Mégis hogy működik ez?), aki a régi, elromlott csokiautomatáknál

várt

rám.

Elmosolyodott,

és

megigazította

a

szemüvegét; tényleg örült annak, hogy láthat. Vajon én is éppen ilyen boldog voltam ettől? Az voltam. Hát persze hogy az voltam. Mégsem éreztem őszintének a mosolyomat. Toby átkarolta a vállamat, amikor odaértem hozzá. -

Szia!

-

Szia! - sóhajtottam.

Lehajolt, és megcsókolt, mielőtt megkérdezte: -

Elkísérhetlek órára?

Hátrapillantottam az üres folyosóra. -

Hát

persze

-

mormoltam,

miközben

ismét

előrefordultam.

Ráhajtottam a fejemet a vállára. - Az... nagyszerű lenne.

Néhány nappal később Jessica a matekterem előtt várt, amikor kijöttem a harmadik órámról. -

meg.

Szeretnék beszélni veled, amíg átmegyünk irodalomra - szólalt

Lépteiből hiányzott a szokásos lelkesedés, és a haját sem dobálta, mint máskor. Abból, ahogy az alsó ajkát harapdálta, láttam, hogy valami nincs rendben. -

Ööö... oké - feleltem, miközben megigazítottam a jobb hónom alá

csapott könyveket. Aggodalommal töltött el, hogy az én örökké bohó barátnőm most ennyire komoly. - Valami baj van? -

Olyasmi... de nem igazán.

Átvágtunk a tömött folyosón, és próbáltunk nem folyton mások lábán taposni. Vártam, hogy Jessica ismét megszólaljon, ám közben kíváncsiságom

és

idegességem

egyre

nőtt.

Legszívesebben

ráüvöltöttem volna: „Gyerünk már! Ki vele!” Szerencsére még azelőtt kibökte, hogy kifogytam volna legendásan kevés türelmemből. -

Rólad és Tobyról van szó. Nem hiszem, hogy illenétek

egymáshoz. Olyan gyorsan hadarta a szavakat, hogy először nem voltam benne biztos, hogy jól hallok. -

Sajnálom, Bianca - nyögte. - Semmi közöm hozzá, de egyszerűen

nem látom a szikrát közöttetek. Casey tökre nem ért egyet velem. Azt mondja, jobb neked Tobyval, és lehet, hogy igaza van, de... nem is tudom. Mintha nem önmagad lennél mellette. Kérlek, ne sértődj meg! Megráztam a fejemet, és próbáltam leküzdeni feltörő nevetésemet. Ennyi? Emiatt aggódott? Már azt hittem, valaki haldoklik, de minimum azt, hogy az anyukája megtiltotta, hogy eljöjjön a bálba. Ehhez képest csak miattam aggódott. -

Egyáltalán nem sértődtem meg, Jessica.

-

Ó, akkor jó - sóhajtott megkönnyebbülten. - Tényleg aggódtam,

hogy ki fogsz rám akadni. Hűha! Hát ennyire borzalmas lennék? Az egyik legjobb barátnőm már el se meri mondani a véleményét, mert fél, hogy dührohamot kapok,

vagy valami? Te jó ég, hogy milyen borzalmasan éreztem magamat ettől a gondolattól... -

Nem az, hogy nem kedvelem Tobyt - folytatta Jessica. -

Kedvelem. Kedves, jól bánik veled, és tudom, hogy szükséged is van erre azután... azután, ami a bátyámmal történt. Lehet, hogy kihagyott egy ütemet a szívem abban a pillanatban. Megtorpantam, és némi döbbent csendet követően Jessica felé fordultam. -

Honnan...? - sikerült kinyögnöm.

-

Jake elmondta - magyarázta. - Épp a barátnőimről meséltem neki,

amikor szóba kerültél, és elmondta, hogy mi történt néhány éve. Borzalmasan érzi magát miatta, és szerette volna, ha bocsánatot kérek helyette, de nem akartam felhozni. Annyira sajnálom, Bianca! Nyilván nagyon nehéz lehetett velem barátkozni az után, amit Jake tett. -

Nem a te hibád.

-

Hihetetlen, hogy egy szót sem szóltál! Nyilván ez járhatott a

fejedben, amikor Jake hazajött. Miért nem mondtad el? -

Nem akartam, hogy rosszat gondolj a bátyádról - feleltem. -

Tudom, hogy sokra tartod, és nem akartam összetörni a benned élő képet. Erre nem válaszolt. Lépett egyet előre, majd körém fonta karjait, és olyan szorosan megölelt, amennyire ez emberileg lehetséges. Először egy kicsit fura volt, főleg, hogy Jessica hatalmas melleitől alig kaptam levegőt, de aztán végül elengedtem magamat. Karom a derekára csúszott, és viszonoztam az ölelést. A világ egyik legszerencsésebb emberének éreztem magamat, hogy van valaki, aki így ölel, anélkül, hogy bármi haszna származhatna belőle. -

Szeretlek, Bianca.

-

Ööö, hogy mi?

Jessica eleresztett, majd hátrébb lépett. -

Szeretlek. Téged és Casey-t is. Ti vagytok a legjobb barátaim a

világon, és nem tudom, mi lett volna velem, ha nem ismerlek meg titeket másodikban. Valószínűleg hagytam volna, hogy azok a beképzelt lányok kihasználjanak. - Lesütötte a szemét. - Ti ketten mindig próbáltok megvédeni, például azzal, hogy nem mondtátok el, hogy milyen szemét volt a bátyám. És szeretném ezt viszonozni. -

Ez igazán kedves tőled, Jessica!

-

Éppen ezért mondtam azt, amit - folytatta. - Tudom, hogy Toby

kedves, és szeret téged, de nem látom a szikrát közöttetek. Mármint, örülök, hogy megint több időt töltesz Casey-vel és velem, és szerintem szuper, hogy néha Toby is ott van, de nekem az a fontos, hogy te boldog legyél. Lehet, hogy annak tűnsz, de szerintem valójában nem vagy az. Vett

egy

mély

levegőt,

majd

elkezdte

igazgatni

virágmintás

szoknyájának szélét. -

Nem szívesen hozom fel, de... hallottam mostanában egy-két

pletykát Wesley-ről. -

Ó - haraptam bele az ajkamba.

-

Nem flörtöl annyit az utóbbi időben. Nem láttam mostanában

senkivel sem, és eszembe jutott, hogy... - Csokoládébarna szemével rám pillantott. - Eszembe jutott, hogy talán tudni szeretnéd. Mármint, tudom, hogy érzel iránta valamit, és... Megráztam a fejemet. -

Nem - vágtam rá -, ez nem ilyen egyszerű.

Bólintott. -

Oké - felelte. - Csak gondoltam, elmondom. Ne haragudj!

Felsóhajtottam, majd elmosolyodtam. Kinyújtottam a kezemet, és megragadtam Jessicáét, hogy a terem felé húzzam. -

Semmi baj. Nagyra értékelem, hogy így aggódsz miattam - és ezt

komolyan mondom. És lehet, hogy igazad van... Tobyval kapcsolatban. De középiskolások vagyunk. Csak randizgatunk. Nem férjet keresek, vagy ilyesmi. Szerintem egyelőre nem kell emiatt aggódnod. Semmi bajom. Casey azt mondja, hogy általában hazudsz, amikor ezt mondod -

-

közölte Jessica. Hmm, tényleg?

-

Elengedtem Jessica kezét, és elhatároztam, hogy nem válaszolok erre a vádra. Ami azt illeti, nem is volt nehéz dolgom. Azt tettettem - na jó, annyira nem igényelt nagy színjátékot a dolog -, hogy elvonja a figyelmemet az asztalomon heverő papírdarabka. Leültem, majd felkaptam, arra számítva, hogy Casey-től jött. Mégis, ki más írhatott volna? De Casey mindig mosolygós arcocskát rajzolt a nevemben lévő i betű fölé, és most nem láttam mosolygós arcot a papírra írt apró, dőlt betűk felett. Értetlenül hajtottam szét a papírt, majd elolvastam azt az egyetlen mondatot, amit a lap tetejére firkantottak. Wesley Rush nem fut a lányok után, de én most igenis futok utánad.

25. FEJEZET

R

ÉGEN ÚGY GONDOLTAM, hogy

ha az ember Duff, akkor az azt jelenti,

hogy nincs szerelmi dráma. Egyértelmű, hogy tévedtem. Mégis,

hogy történhetett ez meg? Hogy kerültem én, a csúnya lány, egy szerelmi háromszög kellős közepére? Nem vagyok romantikus típus. Még csak járni sem igazán akartam senkivel. Mégis ott tépelődtem, képtelen voltam dönteni két vonzó srác között, pedig őszintén szólva, döbbenetes volt, hogy bármelyiküknél is volt bármiféle esélyem. (Egyébként nem olyan csodás dolog ez, mint amilyennek hangzik.) Az egyik oldalon ott van Toby. Okos, helyes, vicces, udvarias, érzékeny és gyakorlatias. Toby mindenféle szempontból tökéletes. Egy kicsit stréber ugyan, de ettől olyan imádnivaló. Szeretek vele lenni, és mindig én vagyok nála az első. Tisztel, és mintha sosem veszítené el a türelmét. Egyetlen rossz szavam sem lehet Toby Tuckerre. A másik oldalon Wesley áll. Egy barom. Egy seggfej. Egy arrogáns szoknyavadász, akinek mindennél fontosabb a szex. Igen, lenyűgözően jól néz ki, de sokszor az agyamra megy. Kiakasztó, hogy mennyire vonzó, és az őrületbe kerget azzal a cuki vigyorgással. De Wesley láttán hevesebben dobog a szívem, és forogni kezd körülöttem a világ. Mellette nem félek szemét dög lenni. Nem szívesen ismerem be, de megért engem. Amikor vele vagyok, önmagamat adom, míg Toby mellett igyekszem elrejteni a neurotikus hajlamaimat. Istenem, mennyivel könnyebb volt, amikor még észre sem vettek! Wesley üzenete legalább fél tonnát nyomott a farzsebemben, miközben kiléptem a parkolóba aznap délután. Az nem kifejezés, hogy teljesen össze voltam zavarodva. Egyetlen mondatocska milliónyi különböző kérdést vetett fel bennem, ám egy kiemelkedett közülük:

Mégis mi a francért akar engem Wesley? Most komolyan. Lányok tucatjai akarták őt, és ölni tudtak volna, hogy vele lehessenek. Akkor miért én? Hát nem ő hívott Duffnak a kezdet kezdetén? Mi a fene van már? Amikor hazaértem, csak még rosszabb lett. Toby ajánlására elkezdtem olvasni az Üvöltő szeleket. Be kell vallanom, hogy annyira felidegesítettek a főhősök, hogy nagyon nehezen haladtam vele. Már épp azon voltam, hogy becsukom, és soha többet a kezembe sem veszem a regényt, amikor megakadt a szemem egy részleten. „Linton iránti szerelmem olyan, mint a fa lombja: az idő, tudom jól, meg foga változtatni, amint a tél is megváltoztatja a fákat. Heathcliff iránti szerelmem olyan, mint sziklaréteg a föld alatt; kevés látható örömöt nyújt, de nem lehet mással helyettesíteni. ”7 Bármilyen hülyén hangzik is, ez a kiragadott pár mondat gyökeret vert bennem, éppen úgy, mint ahogy azok a dalok, amiket hiába utál az ember, mégis folyton énekli őket. Próbáltam tovább olvasni, de állandóan ezek a szavak jártak a fejemben. Visszalapoztam, hogy újra és újra elolvassam ezt a néhány sort. Igyekeztem rájönni, hogy mégis miért zavarnak ennyire, amikor hirtelen félbeszakított a csengő hangja. -

Hála a jó égnek! - motyogtam.

Megkönnyebbültem, hogy végre van okom becsukni a könyvet. Leugrottam az ágyról, majd lerohantam a földszintre. -

Jövök! - kiáltottam. - Egy pillanat!

Kinyitottam a bejárati ajtót, és arra számítottam, hogy Tobyval találom majd szemben magamat, aki azt mondta, lehet, hogy át fog ugrani később. De egy duci, vörös hajú pasi állt ott, aki az ötvenes éveit 7

Sőtér István fordítása.

taposta. Határozottan nem a fiúm. Béna, zöld egyenruhát viselt, és egy sapkát, ami nem igazán állt jól rajta. Névtábláján a JIMMY betűk álltak. Jobb kezében egy csokor virágot tartott, hóna alatt pedig egy táblát szorongatott. -

Miss Bianca Piper? - kérdezte.

-

Ööö... igen.

Hunyorgó szeme felvillant, miközben elmosolyodott. -

Itt írja alá, kérem - nyújtotta oda a csiptetős táblát egy tollal

egyetemben. - Gratulálok! -

Ööö... köszi - feleltem, miközben visszaadtam a táblát.

Átadta a csokrot, és most már láttam, hogy az tele van valódi vörös rózsákkal, aztán előhúzott egy fehér borítékot a hátsó zsebéből. -

Ez is az öné. Igazán szerencsés. Nem gyakran van alkalmam

ilyesmit kiszállítani egy ilyen fiatal hölgynek. - Elmosolyodott. - Milyen szép is, amikor a fiatalok szerelmesek! Amikor a fiatalok szerelmesek? Úristen, hogy milyen nehéz volt visszafognom magamat, nehogy vitába szálljak vele! Legszívesebben előadtam volna a hosszú monológomat, mely szerint a tizenévesek nem szoktak szerelembe esni. De a férfi tovább folytatta. -

A barátja nagyszerű fickó lehet. Nem sok srác ilyen figyelmes

ennyi idősen. Lebámultam a rózsákra, majd így szóltam: -

Igaza lehet.

Vajon Toby még mindig próbált felvidítani? Istenem, olyan kedves fiú! Milyen kár, hogy nem érdemlem meg ezt a kedvességet. Miután megköszöntem a csokrot a férfinak, becsuktam az ajtót. Bűntudat ébredt bennem, amiért szerelmi háromszögként értelmeztem a helyzetemet. Hiszen csak rólam és Tobyról volt szó, Wesley pedig valahol az alvégen ugrál csak, jó messze tőlünk... legalábbis így kellene

lennie. Toby ezt érdemelte volna. Leraktam a csokrot a konyhaasztalra, majd kinyitottam a borítékot. Azt vártam, hogy egy nyálas, ám hibátlanul megfogalmazott levelet kapok majd az én tökéletes barátomtól. Olyasmit, amin általában kiakadok, de Tobynak elnézem. Igazán jól tud fogalmazni, ha akar. Kapóra fog jönni neki, amikor híres politikus lesz. De a kézírás egyezett a farzsebemben lévő cetlin szereplővel. Ezúttal azonban sokkal több mindent kellett feldolgoznom. Bianca! Mivel az iskolában folyton elmenekülsz előlem, és ha jól emlékszem, a hangom öngyilkosságra késztet, rájöttem, hogy a levél a legjobb módja annak, hogy elmondjam, hogyan érzek irántad. Kérlek, olvasd végig! Nem tagadom, hogy igazad volt. Mindenben, amit aznap mondtál nekem. De nem az egyedülléttől való félelmem miatt vágyom rád. Tudom, hogy milyen cinikus vagy, és hogy megpróbálsz majd előállni valamilyen epés megjegyzéssel, amikor ezt olvasod, de az az igazság, hogy azért futok utánad, mert komolyan úgy gondolom, hogy kezdek beléd szeretni. Te vagy az első lány, aki átlátott rajtam. Az egyetlen olyan

lány,

aki

nem

hagyta,

hogy

baromságokat

beszéljek. Helyre teszel, ha kell, ám ugyanakkor sokkal inkább megértesz, mint bárki más valaha is. Te vagy az egyetlen, aki elég bátor ahhoz, hogy kritizáljon. Talán az egyetlen, aki hajlandó elég alaposan szemügyre venni ahhoz, hogy rájöjjön a hibáimra - és egyértelmű, hogy

nem csak egyet találtál. Felhívtam a szüleimet. Hazajönnek a hétvégén, hogy beszéljenek Amyvel és velem. Először féltem megtenni, de erőt merítettem belőled. Nélküled sosem szántam volna rá magamat minderre. Sokkal többet gondolok rád, mint azt bármely magára valamit is adó férfi hajlandó lenne beismerni, és őrülten féltékeny vagyok Tuckerre - ez pedig valami olyasmi, amire álmomban sem gondoltam volna. Képtelen vagyok túllépni rajtad. Nincs más, aki ennyire izgalmassá tenné az életet számomra, mint te. Senki más miatt nem AKAROM azzal égetni magamat, hogy ilyen nyálas levelet írok, mint ez itt. Csak és kizárólag te vagy rám ilyen hatással. De azt is tudom, hogy igazam van. Tudom, hogy szerelmes vagy belém, még akkor is, ha most épp Tuckerrel jársz. Hazudhatsz magadnak, ha azt akarod, de egyszer szembe kell nézned majd a valósággal. És én ott leszek, amikor ez megtörténik... akár tetszik, akár nem. Szeretlek, Wesley u.i.: Tudom, hogy épp a szemedet forgatod, de nem érdekel. Ami azt illeti, mindig is beindított, amikor ezt csináltad. Hosszú ideig csak bámultam a levelet, és végre megértettem, hogy

miért mondott köszönetet Amy. Wesley próbálta helyrehozni a dolgokat... mégpedig miattam. Amiatt, amit mondtam. Tényleg sikerült eljuttatni az üzenetemet a keményfejű Wesley agyáig. Ez rettenetesen sokkoló volt. Eltelt még egy-két másodperc, mire a többi meglepő dolgot is felfogtam. Szinte kiugrottak a lapról az olyan szavak, mint a szerelem és a csak te. Ez volt életem első szerelmes levele - nem mintha bármikor is vágytam volna ilyesmire, de akkor is -, és még csak nem is attól jött, akivel épp jártam. Nem a megfelelő srác küldte. Nem a megfelelő srác akart engem. Wesley nem volt megfelelő számomra. Vagy inkább pont, hogy ő volt a megfelelő? Annyira belemélyedtem a gondolataimba, hogy ugrottam egyet ijedtemben, amikor megcsörrent a telefon. Végigsiettem a linóleumon, hogy még időben fel tudjam venni. -

Halló!

-

Szia, Bianca! - szólt bele Toby.

Hirtelen hevesebben vert a szívem, és éreztem, amint bűntudatot pumpál az ereimbe. Még mindig a kezemben tartottam Wesley levelét, és a papír égette a jobb kezem ujjait. Ennek ellenére sikerült normális hangon válaszolnom: -

Szia, Toby! Akkor jössz ma?

-

Nem - sóhajtotta. - Apának kell ügyeket intéznem, úgyhogy nem

tudok átmenni ma délután. Nagyon sajnálom. -

Semmi gond. - Nem lett volna szabad megkönnyebbülnöm, mégis

így történt. Ha Toby átjön, akkor el kellene rejtenem a virágokat, és valószínűleg elkezdtem volna hazudozni, és mind tudjuk, hogy mennyire nem megy az nekem. - Ne aggódj emiatt. -

Köszönöm, hogy ilyen megértő vagy. Igazán szerettem volna

együtt lenni veled. Nem sok időt tudunk együtt tölteni az iskolában. Elhallgatott. - Ráérsz holnap este?

-

Persze.

-

Van kedved elmenni valahova? Lesz egy koncert a Fészekben,

gondoltam, megnézhetnénk. A barátnőid is jöhetnek, persze. Lenne hozzá kedved? -

Jól hangzik.

Na, tessék, az ilyen aprócska füllentések még nekem is mentek. Gyűlöltem az élőzenét, viszolyogtam a Fészektől, de Tobyt boldoggá teszi, ha azt tettetem, hogy nem így van, és Casey is odáig lesz a gondolattól, hogy velünk jöhet. Akkor hát miért ne? A kegyes hazugságokkal nincs gond, de ha valami nagyobb dologról van szó, akkor nekem annyi. -

Szuper - vágta rá Toby. - Nyolckor érted megyek.

-

Oké. Szia, Toby!

-

Holnap találkozunk, Bianca!

Leraktam a telefont, ám képtelen voltam megmozdítani a lábamat. A levél még mindig égette a bőrömet, és hirtelen azon kaptam magam, hogy ismét a csábító szavakat bámulom. Miért ilyen nehéz ez? Miért kellett Wesley-nek közbeavatkoznia, hogy miatta mindent megkérdőjelezzek? Úgy éreztem, mintha minden egyes mondat elolvasásával elárulnám Tobyt. Mintha megcsalnám. Ugyanakkor tudtam, hogy akárhányszor Tobyt csókolom, fájdalmat okozok Wesley-nek. -

Ááááá!

A kiáltás robbanásként indult a mellkasomból, és végigkaparta a tüdőmet. Apró gombócba gyűrtem a levelet, majd olyan erősen elhajítottam, ahogyan csak tudtam. Lassan átszelte a levegőt, elegánsan nekiütközött a virágmintás tapétának, majd lebucskázott a földre. Végül égő torokkal a földre csúsztam, és a tenyerembe temettem az arcomat. Elismerem: elsírtam magam. Frusztráció és zavarodottság volt

az oka, de leginkább azért bőgtem, mert ilyen helyzetbe kerültem - olyan voltam, mint egy önző kisgyerek. Eszembe jutott Cathy Earnshaw, az Üvöltő szelek elkényeztetett, önző hősnője, és felidéztem azt a pár mondatot, amit a csengő megszólalása előtt olvastam. De amikor végiglibbentek a szavak az elmémen, egy kicsit másképp hangzottak, mint eredetileg. „ Toby iránti szerelmem olyan, mint a fa lombja: az idő, tudom jól, meg fogja változtatni, amint a tél is megváltoztatja a fákat. Wesley iránti szerelmem olyan, mint sziklaréteg a föld alatt; kevés látható örömöt nyújt, de nem lehet mással helyettesíteni. ” Örült módjára kezdtem rázni a fejemet. Kedvelés, javítottam ki magamat. Wesley iránti kedvelésem olyan, mint a bla, bla, bla. Megtöröltem a szememet, aztán felkászálódtam, és közben próbáltam csillapítani zihálásomat. Végül sarkon fordultam, és felmentem az emeletre. Hirtelen nagyon kíváncsi lettem, hogy végződik a regény.

26. FEJEZET

E

GÉSZ ÉJSZAKA FENT MARADTAM,

hogy olvassak - közben legalább

tízszer összehajtogattam a ruháimat és végül rájöttem, hogy az

Üvöltő szelek nem végződik happy enddel. Az idióta, elkényeztetett, önző Cathy miatt (jó, jó, tudom, nekem nincs jogom kritizálni ezért, de akkor is) mindenki nyomorult sorsra jut. Döntéseivel tönkreteszi azoknak az embereknek az életét, akiket a legjobban szeret. Mert előrébb helyezte az érdekeit az érzelmeinél. A fejét követte, nem pedig a szívét. Lintont választotta, és nem Heathcliffet. Tobyt, nem pedig Wesley-t. Ez nem egy jó ómen - döbbentem rá, miközben fáradtan elvonszoltam magamat az iskoláig másnap. Nem hiszek az ómenekben, jelekben, vagy bármi ilyen végzetszerű baromságban, de túlságosan ijesztő volt a hasonlóság Cathy Earnshaw élete és a saját helyzetem között. Egyfolytában azon agyaltam, vajon a könyvnek különleges üzenete vane számomra. Nagyjából tisztában voltam vele, hogy olyat is belelátok a történetbe, ami nincs benne, de az alváshiány és a rám nehezedő nyomás miatt érdekes elméleteket gyártottam. Érdekesnek ugyan érdekesek voltak, de nem túl hasznosak. Egész nap zombiként járkáltam, viszont matekóra közepén végre történt valami, ami felrázott. -

Hallottad, mi van Vikki McPheevel?

-

Arra gondolsz, hogy felcsinálták? Jaja. Ma reggel hallottam.

Hirtelen felkaptam a fejemet, és már nem figyeltem a matekpéldára, amit eddig félgőzzel próbáltam megoldani. A két lány egymás mellett ült az

előttem

húzódó

padsorban.

Az

egyiküket

felismertem:

egy

harmadikos pomponlány volt. -

Jóságos ég, micsoda ribanc - jelentette ki a pomponlány. - Ki

tudja, ki a gyerek apja. Vikki mindenkivel összefekszik. Nem szívesen ismerem be, de a legelső reakcióm a lehető legteljesebb önzőségből fakadó félelem volt. Azonnal Wesley jutott eszembe. Igen, visszautasította Vikkit a folyosón néhány napja, de mi van, ha valami megváltozott azóta? Mi van, ha a levelet csak viccnek szánta? Ha csak szórakozik velem? Mi van, ha ő és Vikki... Kényszerítettem magamat, hogy másra gondoljak. Wesley óvatos. Mindig használ óvszert. Arról nem is beszélve, hogy a lánynak igaza van - Vikki tényleg mindenkivel összefeküdt. Nem sok esélye van annak, hogy

Wesley

legyen

az

apa.

És

egyébként

sincs

jogom

aggodalmaskodni emiatt. Wesley nem a pasim. Még akkor sem, ha tulajdonképpen kinyilvánította irántam érzett szerelmét a levélben. Tobyval járok, és bármit tegyen is Wesley, semmi közöm hozzá. Aztán Vikkin agyaltam. Tizenhét éves, hamarosan leérettségizik, és ha igaznak bizonyulnak a pletykák, akkor állapotos. Micsoda rémálom! És mindenki tud róla! A folyosón is erről dumáltak, hallottam, amikor kiléptem a matekteremből. Egy ekkora iskolában, mint a Hamilton gimi, nem tart sokáig, hogy elterjedjen egy pletyka. Mindenki Vikki McPheevel foglalkozott. Én is. Úgyhogy amikor néhány perccel irodalomóra előtt bementem a mosdóba, és megpillantottam a mosdókagyló előtt álló Vikkit, aki épp egy újabb réteget kent ajkára sötétrózsaszín rúzsával, nagyon nehezen álltam meg, hogy ne kezdjem el bámulni. Azonban muszáj volt mondanom valamit. Nem az, hogy olyan jó barátnők vagyunk, vagy valami, de mégiscsak együtt ebédelünk mindennap.

-

Szia - motyogtam.

-

Szia - fogadta köszönésemet, és közben tovább igazgatta alsó

ajkán a rúzst. Odafordultam a csaphoz, és belebámultam a tükörbe. Nagyon igyekeztem, hogy ne lessek feléje. Vajon hányadik hétben jár? Tudják már a szülei? -

Ugye tudod, hogy nem igaz?

-

Mi?

Rápattintotta a kupakot a rúzsra, majd beledobta a táskájába. A tükörben figyelt, és most láttam, hogy egy kicsit vörös a szeme. -

Nem vagyok terhes - mondta. - Mármint, azt hittem, hogy az

vagyok, de negatív lett a teszt. Két napja csináltam. Valaki nyilván meghallotta, amikor elmeséltem Jeanine-nek és Angélának, és... mindegy. De nem vagyok terhes. -

Ó! Hát ez jó hír.

Hát igen, valószínűleg nem a legmegfelelőbb válasz volt, de eléggé meglepett, hogy így kitárulkozott. Vikki bólintott egyet, majd meghúzta egyik vörösesszőke tincsét. -

Megkönnyebbültem. Nem tudom, hogy álltam volna ezzel oda a

szüleim elé. És a srác sosem lett volna jó apa. -

Ki az?

Annyira önző volt a kérdésem. -

Nem ismered... Ericnek hívják.

Hála istennek, gondoltam. Aztán persze azonnal elöntött a bűntudat. Most nem magammal kellene foglalkoznom! -

Egy idióta egyetemista srác, akinek az a szórakozása, hogy

középiskolás lányokat dug. Lesütötte a szemét, így már nem láttam a tekintetét a tükörben. -

És még csak nem is érdekelt. Hagytam, hogy kihasználjon, és

eszembe sem jutott... aztán, amikor kilyukadt a gumi... - Elhallgatott, majd megrázta a fejét. - Mindegy, a lényeg, hogy negatív lett a teszt. -

Igen.

-

Elég félelmetes volt azért - folytatta. - Rettenetesen kiakadtam,

amikor az eredményre vártam. Egyszerűen csak képtelen voltam elhinni, hogy ide jutottam... -

Elhiszem - feleltem.

De nem igazán lepődtem meg. Mégiscsak Vikkiről volt szó. Már jó ideje várható volt, hogy egyszer megtörténik, nem? Összefeküdt olyanokkal, akik iránt nem érzett semmit. És eszébe sem jutott, hogy milyen következménnyel járhat ez. Pont úgy, mint én... Na jó, az én esetemben nem olyanokról volt szó. Egyedül Wesley-ről. És igenis éreztem iránta valamit... most, hogy már nem feküdtünk le többé egymással. De az csak... hát, nem is tudom, minek nevezhetném. Nem mondanám, hogy szerencse. Talán inkább véletlen, hogy így alakult? Mindenesetre abban azért biztos vagyok, hogy nem túl gyakran történik meg az ilyesmi. De nekem se jutott eszembe, hogy milyen következményekkel jár az, amit teszek. Hirtelen rádöbbentem, hogy milyen könnyedén kerülhettem volna Vikki helyzetébe. Akár én is lehettem volna az a lány, akiről most mindenki dumál. Én is retteghettem volna, hogy véletlenül teherbe estem. Vagy még rosszabb. Oké, szedtem a fogamzásgátlót, és Wesleyvel mindig használtunk óvszert, de néha ezek is csődöt mondanak. És akár velünk is megtörténhetett volna. Ennek ellenére mégis elítéltem Vikkit, pedig gyakorlatilag ugyanazt tette, mint én. Mekkora képmutató barom voltam! Nem vagy kurva. Hirtelen eszembe jutott, hogy mit mondott Wesley aznap este a szobájában arról, hogy ki is vagyok én. Hogy a többiek is

éppen annyira össze vannak zavarodva, mint én. Hogy nem vagyok kurva, és nem vagyok egyedül. Nem ismerem Vikkit annyira. Nem tudom, milyen a családi háttere, vagy hogy van-e valami egyéb problémája a fiúkon kívül. És amint ott álltam a mosdóban és hallgattam őt, felvetődött bennem, hogy talán ő is menekül valami elől. Egészen idáig elítéltem őt, és ribancként gondoltam rá, holott a valóságban nagyon is hasonlítunk egymásra. Ribancnak vagy kurvának nevezni Vikkit pont ugyanolyan, mint azt mondani valakire, hogy ő a Duff. Bántó és gonosz dolog, és egy olyan elnevezés, ami csak táplálja azokat a gondolatokat, amelyek minden lány fejében megfordulnak időről időre. Ribanc, kurva, prűd, szűzkurva, hülye picsa. Mind ugyanolyan. Nincs olyan lány, aki ne érezte volna már valamikor, hogy egy szexista jelző nagyon is illik rá. Szóval lehet, hogy végül is minden lány úgy érzi, hogy ő a Duff? -

Jó ég, el fogok késni - szólalt meg Vikki, amikor megszólalt a

jelzőcsengő. - Megyek is. Néztem, amint felkapja a táskáját és a könyveit a pultról, és azon töprengtem, hogy vajon mit gondolhat most. Vajon ráébredt, hogy milyen következményekkel járnak az eddig döntései? A döntéseink. -

Később találkozunk, Bianca - indult meg az ajtó felé.

-

Szia - köszöntem.

Aztán anélkül, hogy végiggondoltam volna, mit mondok, hozzátettem: -

Hé, Vikki... Sajnálom, hogy ez történt. Nem normális, hogy

mindenfélét összehordanak veled kapcsolatban. Tudod, hogy nem számít, mit mondanak. - Ismét eszembe jutott Wesley, és az, amit a szobájában mondott. - Akik ilyenekkel dobálóznak, csak saját magukat próbálják jobb színben feltüntetni. Ők is elcseszték már párszor. Nem te vagy az egyetlen.

Vikki döbbentnek tűnt. -

Köszi - felelte.

Kinyitotta a száját, mintha mondani akarna még valamit, de aztán inkább meggondolta magát. Egyetlen további szó nélkül megfordult, aztán kiment a mosdóból. Akár az is lehet, hogy Vikki megy, és összefekszik ugyanazzal a sráccal ma este. Lehet, hogy az égvilágon semmit sem tanult abból, ami történt. De az is előfordulhat, hogy teljesen megváltozik - vagy legalább óvatosabb lesz. Talán sosem tudom meg. Az ő döntése. Az ő élete. És nekem nincs jogom ítélkezni felette. Sosem volt jogom ítélkezni. Öt perc késésben voltam már, amikor elindultam a folyosón, és elhatároztam, hogy kétszer is meggondolom, mielőtt ismét kurvának hívom Vikkit - vagy bárki mást. Mert ő is pont olyan, mint én. Mint mindenki más. Ez mindannyiunkban közös. Ribancok, kurvák, prűdök és Duffok vagyunk mind. Én Duff vagyok. És ez egy jó dolog. Mert aki nem érzi úgy, hogy az, annak valószínűleg egyetlen barátja sincsen. Minden lány szokta magát csúnyának érezni néha. Miért tartott ilyen sokáig, hogy rájöjjek erre? Miért stresszeltem ezen a nyavalyás szón ennyi ideig, amikor annyira egyszerű a válasz? Büszkének kellene lennem rá, hogy Duff vagyok. Mert van két nagyszerű barátom, akik úgy gondolták, hogy mellettem ők a Duffok. -

Bianca - üdvözölt Mrs. Perkins, amikor beléptem a terembe, és

helyet foglaltam. - Végül is jobb később, mint soha. -

Igen - feleltem. - Sajnálom, hogy ennyit késtem.

Amikor délután hazaestem, olyan fáradt voltam, hogy már nem volt erőm felmászni az emeletre: levágódtam a kanapéra, és elnyomott az álom. El is felejtettem, hogy milyen jó szundítani egy kicsit a nap kellős közepén. Az európaiak igazán okosak, hogy sziesztáznak. Amerikában is jó lenne felvenni a napi teendők közé, mert hihetetlenül frissítő hatású - főleg, ha olyan drámai dolgok történnek az emberrel, mint velem aznap. Már majdnem hét óra volt, mire felébredtem, úgyhogy nem sok időm maradt készülődni a randi előtt. A hajam úgy nézett ki, mint valami szénaboglya, nem tett jót neki a kanapén való fetrengés. Legalább egy órába telik majd, hogy megcsináljam. Csodás... Amióta Tobyval jártam, egyre több figyelmet fordítottam a külsőmre. Nem mintha őt érdekelte volna az ilyesmi. Valószínűleg akkor sem szólt volna egy árva szót sem, ha bohócruhát öltök, szivárványszínű parókával meg mindennel együtt. De folyamatosan késztetést éreztem arra, hogy lenyűgözzem. Úgyhogy kiegyenesítettem a hajamat, magas lófarokba kötöttem, majd a fülemre csippentettem egy fülbevalót (túl nyuszi vagyok ahhoz, hogy kilyukasztassam a fülemet), és megtaláltam a felsőt, amit Casey-től kaptam a tizenhetedik szülinapomra. Fehér volt, selymes tapintású, és bonyolult, ezüstszínű minták díszítették. A mellrészénél a testemhez tapadt, amitől aprócska melleim valamivel nagyobbnak tűntek. Már majdnem nyolc óra volt, mire leszenvedtem magamat a földszintre a telitalpú szandálban - hajlandó voltam kockáztatni a testi épségemet, csak hogy magasabbnak tűnjek. Szándékosan nem néztem a konyha irányába, amikor elhaladtam a helyiség mellett, mert apa - aki nyilván azt hitte, hogy Tobytól kaptam a rózsákat - egy antik vázában az étkezőasztal közepére állította a csokrot tegnap este. Kedves volt tőle, de a virágok látványa csak ismét előhozta az idegesítő kérdéseket. Úgyhogy elbotorkáltam a nappaliig, és lehuppantam a kanapéra, hogy

ott várjam Tobyt. Mindeközben megfogadtam, hogy a hétvégén már tényleg kibogozom ezt az érzelmi zűrzavart. Mivel nem volt jobb dolgom, felkaptam a dohányzóasztalon heverő tévéújságot, és átfutottam a műsort. Hirtelen felfigyeltem egy sárga öntapadós jegyzetlapra, amit két oldal közé csúsztattak, és odalapoztam, hogy megnézzem, mit jelöl. Apa mintegy könyvjelzőként használta a lapocskát: kiemelte a jövő vasárnapi Családi kötelékek-maratont. Elmosolyodtam, és előhúztam egy tollat a táskámból, hogy ráfirkantsam a lapra: Csinálok pattogatott kukoricát. Majd észreveszi, ha hazaér a gyűlésről. Abban a pillanatban, hogy leraktam az újságot az asztalra, megszólalt a csengő. Amilyen gyorsan csak – orraesés nélkül - tudtam, feltápászkodtam, és odamentem az ajtóhoz. Arra számítottam, hogy Toby áll majd ott, arcán egy hatalmas mosollyal, amit valójában meg sem érdemlek. De a fehéren villanó mosoly egy teljesen más emberhez tartozott. -

Anya? - Gyakorlatilag felsikkantottam, mintha csak egy fiatal lány

lennék egy szappanoperában, aki épp most tudta meg, hogy a gonosz ikertestvére életben van, vagy valami hasonló. Zavartan megköszörültem a torkomat, majd így szóltam: - Mit csinálsz itt? Azt hittem, Tennesseeben vagy. -

Ott

voltam,

de

eljöttem,

hogy

meglátogassalak

-

felelte

édesanyám. Filmsztárként billentette oldalra a fejét. Platinaszőke haját összefogta hátul, és egy piros-fekete, térdig érő ruhát viselt. Épp olyan jól nézett ki, mint mindig. -

De hát az vagy hét órára van innen - nyögtem.

-

Ó, tudom én azt, hidd el! - sóhajtott fel drámaian. - Hét és fél, ha

nagy a forgalom. Szóval... bemehetnék esetleg?

A táskája pántját csavargatta, és ebből tudtam, hogy ideges, hogy ismét beteszi majd a lábát ebbe a házba. -

Ööö... persze - léptem oldalra. - Gyere csak. Bocsi. De... izé... Apa

nincs itthon. - Tudom. - Körülnézett a nappaliban, és hirtelen sajnálni kezdtem őt. Úgy nézte a fotelt és a kanapét, ami egykor az övé volt, mintha azon tanakodna, hogy leülhet-e vagy sem. - Péntekenként van az anonim alkoholisták gyűlése. Mondta. -

Beszéltél vele?

Ez újdonság volt számomra. Amennyire én tudtam, a szüleim szóba sem álltak egymással azóta, hogy anya a múlt hónapban felbukkant Hamiltonban. -

Beszéltünk kétszer telefonon.

Elszakította a tekintetét a bútoroktól, és rám pillantott. Hirtelen mintha súlyos teher nyomta volna a vállamat. -

Bianca, drágám... - Hangja gyengéd és szomorú volt. Szinte fájt

hallani. - Miért nem mondtad, hogy újra inni kezdett? Megmoccantam, és próbáltam eltűnni anya tekintete elől. -

Nem tudom - motyogtam. - Abban reménykedtem, hogy elmúlik

majd. Nem akartam, hogy semmiségek miatt aggódj. -

Megértem, Bianca, de ez komoly dolog - jelentette ki. - Most már

remélhetőleg te is tudod. Ha újra megtörténik, nem tarthatod magadban. El kell mondanod. Megértetted? Bólintottam. -

Helyes - sóhajtott fel, és úgy tűnt, nagyon is megkönnyebbült. - De

nem ezért jöttem. -

Akkor miért jöttél?

-

Mert apád valami mást is megemlített - cukkolt. - Egy Toby Tucker

nevű fiúval kapcsolatban.

-

Hét és fél órát kocsikáztál, mert randim lesz?

-

Más dolgom is van Hamiltonban - felelte. - De ez a legfontosabb.

Szóval igaz? Az én kislányomnak barátja van? -

Ööö, igen - vontam vállat. - Olyasmi.

-

Mesélj róla! - sürgetett anya, és végre úgy döntött, hogy leül a

kanapéra. - Milyen? -

Kedves - válaszoltam. - Hogy van nagypapa?

Gyanakodva húzta össze a szemét a reakcióm hallatán. - Jól van. Mi a baj? Szeded a fogamzásgátlót, ugye? -

Úristen, anya! Hát persze! - nyögtem fel. - Nem erről van szó.

-

Hála a jó égnek! Még túl fiatal vagyok ahhoz, hogy nagymama

legyek. Na ne mondd, gondoltam, miközben eszembe jutott Vikki. -

Akkor mi a baj? - erősködött anya. - Azért jöttem, mert úgy

hallottam, randid lesz ma, és szerettem volna, ha nekünk is kijut abból az anya-lánya pillanatból, ami ehhez kapcsolódik. De ha baj van, akkor elláthatlak bölcs tanácsaimmal is. Két legyet egy csapásra, nem igaz? Így már aztán tényleg megérte ennyit utazni. -

Kösz szépen! - morogtam.

-

Jaj, édesem, csak viccelek! Mi a baj? Mi nem stimmel ezzel a

fiúval? -

Semmi. Toby tényleg tökéletes. Okos, kedves, és nagyon is illik

hozzám. De van egy másik srác... - Megráztam a fejemet. - Hülyeség az egész. Egy idióta vagyok. Csak kell egy kis idő, hogy végiggondoljam a dolgot. Ennyi. -

Hát - szólalt meg anya, miközben felállt. - A saját boldogságodat

tartsd szem előtt, jó? Ne hazudj magadnak csak azért, mert azt hiszed, úgy biztonságosabb. A valóság nem így működik... Szerintem ezt már említettem egyszer.

Valóban így volt. De én már olyan régóta menekültem, hogy abban sem voltam biztos, mit is akarok egész pontosan. -

Viszont - folytatta anya -, hoztam neked valamit a randidra, és

talán segít majd, amikor átgondolod a dolgokat. Enyhe félelemmel figyeltem, amint kihúzott egy rózsaszínben és sárgában pompázó dobozkát a táskájából. Ami ilyen színekbe van csomagolva, az nem lehet túl jó dolog. -

Mi az? - kérdeztem, miközben kinyújtott tenyeremre fektette a

dobozkát. -

Nyisd ki, és meglátod, te kis butus!

Felsóhajtottam, majd lehúztam a borzalmas masnit a dobozról, és leszedtem a tetőt. Egy vékony ezüstlánc volt benne, amin egy B alakú medál függött. Olyan, amit a lányok általános iskola felső tagozatában hordanak, nehogy elfelejtsék a saját nevüket, vagy valami. Anya előrenyúlt, és kiszedte a láncot a dobozból. -

Megláttam, és eszembe jutottál - mondta.

-

Köszi, anya!

Lerakta a táskáját, majd megkerült, és megállt mögöttem. Oldalra söpörte a hajamat, hogy a nyakamba akaszthassa a láncot. -

Lehet, hogy érzelgősen fog hangzani, amit mondok, úgyhogy ne

forgasd a szemedet, jó? Lehet, hogy ez a lánc majd emlékeztet, hogy ki is vagy te valójában, amikor megpróbálod kibogozni a dolgokat. Visszaigazgatta a hajamat a helyére, aztán odalépett elém. -

Tökéletes - jelentette ki. - Csodásán nézel ki, drágám!

-

Köszönöm - válaszoltam, és ezúttal komolyan is gondoltam.

Most, hogy itt volt, rájöttem, mennyire hiányzott nekem az én anyukám. Abban a pillanatban megszólalt a csengő, és tudtam, hogy nem lehet

más, mint Toby. Miközben a kilincs felé nyúltam, anya felvette a megfelelő pozíciót, és készen állt arra, hogy mindent magába szívjon. Nagyszerű... -

Szia! - köszöntem, amikor kinyitottam az ajtót, majd elkaptam a

pillantásomat Toby vakító mosolyáról. -

Szia! - szólalt meg. - Hűha! Gyönyörű vagy.

-

Hát persze hogy az - szólt közbe anya. - Mégis mit vártál?

-

Anya! - sziszegtem, majd sötét pillantást lövelltem felé a vállam

felett. Megvonta a vállát. -

Szia, Toby! - integetett. - Gina vagyok, Bianca anyukája. Tudom,

inkább a nővérének gondoltál, mi? Csikorgatni kezdtem a fogamat, Toby pedig felnevetett. -

Érezzétek jól magatokat - nyomott anya egy puszit az arcomra. -

Összepakolok néhány dolgot, amit itt hagytam, de vasárnap egy nyugdíjasotthonban

tartok

majd

előadást,

úgyhogy

a

hétvégére

megszállok egy hotelben. Holnap majd együtt ebédelünk, hogy mindent elmesélhess! Még mielőtt vitába bocsátkozhattam volna vele, kilökött az ajtón, és hirtelen egyedül találtam magamat Tobyval a verandán. -

Anyukád vicces - jelentette ki.

-

Inkább őrült - motyogtam.

-

Milyen előadást tart? Azt mondta, hogy egy nyugdíjasotthonba

megy, nem? -

Ó, írt egy könyvet az önbecsülésről. - Hátrapillantottam, és láttam,

amint anya elhalad az ablak mellett. A hálószoba felé tartott, ahol régebben aludt, hogy összeszedje azt a pár holmit, amit itt hagyott. Egészen idáig bele sem gondoltam, hogy milyen ironikus ez az egész. Az elmúlt néhány hónapban folyamatosan a saját önbecsülésem miatt

szorongtam, miközben az édesanyám azt magyarázta másoknak, hogy hogyan javítsanak a sajátjukon. Talán ha megpróbáltam volna beszélni vele, nem tartott volna ennyi ideig rájönni, hogy mi a helyzet. - Az egész országban előadásokat tart arról, hogy hogyan fogadjuk el önmagunkat. -

Szuper munkának hangzik - mondta Toby.

-

Lehet.

Elmosolyodott, majd átölelte a derekamat, és levezetett a verendáról. Felsóhajtottam, aztán elhúzódtam tőle, hogy beüljek a kocsiba.

27. FEJEZET

J

ESSICA

És

CASEY

MÁR

OTT

ÜLTEK

a Taurus hátsó ülésén.

Mindkettejük arcán huncut mosoly terült el, amikor bemásztam az

anyósülésre. -

Valaki nagyon szexi - ugratott Casey. - Kilenc hónapja kaptad

tőlem ezt a felsőt. Ez az első alkalom, hogy felvetted? -

Ööö... igen.

-

Hát, jól áll - jelentette ki. - Úgy tűnik, ma este én vagyok a Duff.

Köszi szépen, B! Rám kacsintott, és nem tudtam elfojtani a mosolyomat. Casey az utóbbi

időben

magáévá

tette

a

Duff

szót,

és

folyamatosan

belecsempészte a beszélgetéseinkbe. Először zavart egy kicsit a dolog, hiszen mégiscsak egy beszólásról volt szó. Borzalmas érzések társultak hozzá. De miután átéltem Vikkivel azt a felismerést a női mosdóban, igazán értékeltem Casey viselkedését. Ez a szó most már a miénk volt, és amíg nem hagyjuk, hogy kicsússzon a kezeink közül, addig uralni tudjuk az általa okozott fájdalom mértékét is. -

Nem könnyű munka - viccelődtem. - De hát valakinek muszáj

felvállalni! Ígérem, következő hétvégén majd én leszek a Duff. Casey elnevette magát. -

Push-up melltartót vettél fel? - szaladt ki Jessicából, aki nyilván

nem figyelt oda arra, amiről beszéltünk. - Mintha nagyobb lenne a melled. Egy hosszú pillanatra elhallgattunk, aztán hirtelen rádöbbentem, hogy jobban jártam volna anyával. Casey-ből kipukkadt a nevetés, miközben én porig alázva a tenyerembe temettem az arcomat. Toby egyáltalán nem reagált. Hála

istennek! Ha mondott volna valamit, akkor lehet, hogy ott helyben öngyilkosságot követek el. Addig verem a fejemet az ablakba, amíg az agyam olyan lapos nem lesz, mint egy palacsinta. Toby nem kezdett el kuncogni, és nem pillantott oda a mellemre sem, hogy vajon igaza van-e Jessicának. Ehelyett úgy tett, mintha meg sem említettük volna a dekoltázsomat. Bedugta a slusszkulcsot a gyújtásba, majd legurult a feljárónkról. Emlékeztető, jegyeztem fel gondolatban. Gyilkold meg Jessicát, amikor nincsenek tanúk! Ugyanakkor fura módon zavart az, hogy Toby egy szót sem szólt. Wesley biztos elkezdett volna poénkodni. Természetesen azonnal odanézett volna a mellemre, de aztán mondott volna valamit. Megnevettetett volna. Nem hagyta volna figyelmen kívül a jelenetet, mint Toby. Istenem! Ennek aztán tényleg nem lenne szabad zavarnia. -

Amúgy - szólalt meg Casey, amikor végre abbahagyta a nevetést -

, tök jó, hogy minket is elhívtatok. Rám mosolygott, és láttam, hogy tényleg örül, hogy itt lehet velünk. -

De azt tudjátok, hogy teljesen elrontjuk a randitokat, ugye?

-

Mégis miért? - érdeklődött Toby.

-

Mert a gardedámjaitok vagyunk! - közölte Jessica túlságosan is

lelkesen. -

Ami azt jelenti, hogy a mi feladatunk megakadályozni mindenféle

pajzánkodást - tette hozzá Casey. - És örömmel ellátjuk majd a feladatunkat! -

Jaja!

De semmi okunk nem volt az aggodalomra. Abban a pillanatban, hogy beléptünk a Fészekbe, a barátnőim elrohantak a táncparkett felé, és a szokásos módon dobálták a hajukat, illetve rázták a hátsójukat.

-

Úgy látom, inkább nekik van szükségük gardedámra - kuncogott

Toby, miközben odavezetett egy üres bokszhoz. -

Ez általában az én feladatom - világosítottam fel.

-

Gondolod, hogy kibírják, ha kiveszel egy szabadnapot?

-

Meglátjuk.

Elmosolyodott,

majd

megérintette

az

egyik

fülbevalómat

az

ujjhegyével. -

Még egy fél óra, mire kezdődik a koncert - mondta, miközben

végigfuttatta ujját a nyakamon, hogy végül megállapodjon a vállamnál. Az égvilágon semmilyen hatása nem volt annak, amit tett. De ha Wesley csinálta volna ugyanezt, ha ő húzza végig az ujjait a bőrömön így, akkor egész biztosan... -

Szeretnéd, ha hoznék valamit inni, mielőtt túl sokan lesznek a

pultnál? -

Persze - vágtam rá, miközben próbáltam elhessegetni a Wesley-

vel kapcsolatos gondolatot. - Egy Cher... Cola Lightot kérek. -

Oké - felelte. - Mindjárt visszajövök.

Adott egy puszit az arcomra, majd elindult a bárpult felé. Egyre több ember áradt be a Fészek ajtaján. Mindig nagy volt a tömeg, ha koncertet adott egy banda este. Néhány nyolcadikos lány elfoglalta a mögöttünk lévő bokszot, aztán hangosan kérkedtek azzal, hogy középiskolásnak adták ki magukat, és így sikerült bejutniuk a szórakozóhelyre. Egy harmadikos oldalgott el mellettem a haverjai társaságában. Bő kabátja alól kilógott a sörösüveg, nem rejtette el valami ügyesen. Aztán egy röpke pillanatra megakadt a szemem a sötéthajú elsősön, akit Jessicával néztünk a kosármeccsen néhány héttel ezelőtt. Egy helyes fiú kezét fogta, de nem ismertem fel a srácot. Épp akkor lépték át a küszöböt, ám még ilyen távolságból is láttam a lány arcán elterülő mosolyt. Gyönyörű volt, és tudtam, hogy az egyik

beképzelt szőke barátnője kényszerült aznap a Duff szerepébe, hiszen az elsős nem velük töltötte az idejét. Aztán eltűntek a szemem elől, elsodorta őket a tömeg, én pedig megmagyarázhatatlan mosollyal az arcomon üldögéltem tovább. Gőzöm sem volt, hogy milyen zenekar lép majd fel, de mivel rengeteg lila hajú, ajakpiercinges kölyök jött befelé, arra tippeltem, hogy valami emo zene lesz terítéken ma este. Ennyit a jókedvemről. Szuper! Vinnyogó fiúkák gitárokkal. Pont az én stílusom! Elgondolkodva bámultam az embertömeget, amikor hirtelen felbukkant ö. Először szinte észre sem vettem. Harrison Carlyle-lal volt, és dumálgattak, miközben a bárpult felé igyekeztek. Olyan egyszerű volt szemmel tartani őt. Pár centivel magasabb volt a többségnél, és sokkal több önbizalom csillant a tekintetében, mint az osztálytársaink nagy részének. Sokkal elegánsabban vágott át a tömegen, mint amire bármelyik másik tizenéves képes lett volna, és szemem az agyam beleegyezése nélkül követte minden mozdulatát. Amikor félúton járt, Wesley hirtelen odafordult felém. Sötét pillantása egy másodpercre az enyémbe fúródott. Bassza meg! Elkaptam a tekintetemet, abban reménykedve, hogy nem vett észre, bár tudtam, hogy igen. -

Istenem - motyogtam, miközben ökölbe szorítottam a kezemet az

asztal alatt. - Mintha mindenhol ott lenne. -

Ki van ott mindenhol? - kérdezte Toby, miközben helyet foglalt

velem szemben, és felém csúsztatta az italomat az asztal sima felületén. -

Senki. - Belekortyoltam a Cola Lightba, és próbáltam nem

elfintorodni. Az üdítőben nem volt cukor, és így rossz ízt hagyott a számban. Nyeltem egyet, majd azt kérdeztem: - Melyik együttes is játszik ma este?

-

A Fekete Könnyek - válaszolta Toby.

Ja. Tuti, hogy valami emo szarság. -

Szuper.

-

Még sosem hallottam egyetlen számukat sem - ismerte el Toby,

miközben végigfuttatta ujjait szőke gombafrizuráján. - De úgy hallottam, tehetségesek. És kábé ők az egyetlen zenekar Hamiltonban. Úgy tűnik, az összes többi banda Oak Hillből szokott jönni. -

Aha.

Kényelmetlenül mocorogni kezdtem, mert magamon éreztem Wesley tekintetét. Megőrjített, ahogyan végigfuttatta pillantását a bőrömön, és reméltem, hogy Toby nem veszi észre a mozgolódásomat. Valószínűleg azt hinné, hogy bedrogoztam, vagy ilyesmi. -

Befejeztem az Üvöltő szeleket - szólaltam meg.

Kétségbeesetten szerettem volna beszélgetni valamiről, csak hogy eltereljem a gondolataimat Wesley-ről. Beletelt egy percbe, mire rájöttem, hogy ez talán nem a legmegfelelőbb téma volt, tekintve, hogy mit akartam elérni vele. -

Tetszett? - kérdezte Toby.

-

Hát, eléggé elgondolkodtató volt.

Legszívesebben felpofoztam volna magamat. Hát nem az a nyavalyás könyv borított ki? Mégis minek kellett szóba hoznom? De már túl késő volt ahhoz, hogy témát váltsunk. Toby már át is kattant könyvkritikusba. -

Tudom. Rengeteget töprengtem már azon, hogy vajon miért

formált Emily Bronté ilyen bosszantó karaktereket. Úgy értem, végig azon járt az eszem olvasás közben, hogy mind Heathcliff, mind pedig Linton igazi rohadék, és Cathy... Elkezdtem kevergetni az italomat a szívószállal, és csak fél füllel hallgattam, amit Toby mondott. Minden egyes alkalommal, amikor kiejtette a Heathcliff nevet a száján, automatikusan odapillantottam

Wesley-re a válla fölött. Ezúttal is lenyűgözően nézett ki, mint mindig: farmer volt rajta, és egy feszesen a testére simuló fehér póló, ami fölött a kelleténél egy kicsit bővebb fekete kabátot viselt. Egyedül ült a bárpultnál, kinyújtotta a lábát, és mindkét könyökével a pulton támaszkodott, teljesen laza testtartásban. A francba, még Harrison is lelépett! Joe volt az egyetlen ember, aki lefoglalhatta volna, őt viszont elárasztották a szomjas goth kölykök rendelései. Wesley egész végig engem bámult. Nehéz volt ilyen messziről bármit is kiolvasni a tekintetéből, de egy pillanatra sem kapta el rólam a szemét. Igen, idegesítő volt, de tudtam, hogy csalódott lennék, sőt, talán még fájna is, ha elfordulna. Ami azt illeti, néhány perc elteltével mindig odapillantottam, hogy még mindig engem néz-e. -

Bianca?

Döbbenten fordítottam Toby felé a figyelmemet. -

Hmm?

-

Jól vagy? - kérdezte.

Ujjaim önkéntelenül játszadozni kezdtek a nyakamban lógó B alakú medállal, és én észre sem vettem. Azonnal leeresztettem a kezemet. -

Semmi bajom.

-

Casey figyelmeztetett, hogy valószínűleg hazudsz, amikor ezt

mondod - közölte. Csikorgatni kezdtem a fogamat, és tekintetemmel keresni kezdtem a táncparketten az úgynevezett barátnőmet. Ö is felkerült a listára Jessica mellé. -

És úgy gondolom, igaza is van - sóhajtotta Toby.

-

Mi?

-

Bianca, látom, mi folyik itt. - Hátrapillantott a válla felett Wesley

felé, mielőtt visszafordult volna felém, majd bólintott egyet. -

Azóta bámul, hogy ideért.

-

Tényleg?

-

Látom a szemközti tükörben. És te is őt nézed - mondta Toby.

-

De nem csak a ma estéről van szó. Láttam, hogy néz rád az

iskolában. A folyosón. Tetszel neki, nem igaz? -

Nem... nem tudom. Lehet.

Édes istenem, milyen kellemetlen! Ide-oda pörgettem a szívószálat az ujjaim között, és figyeltem, amint apró hullámok keletkeztek az ital tetején. Képtelen voltam Toby szemébe nézni. -

Én biztos vagyok benne - jelentette ki. - Elég egyértelmű. És

abból, ahogyan visszanézel rá, úgy gondolom, hogy te is szerelmes vagy belé. -

Nem! - kiáltottam fel. Elengedtem a szívószálat, és felnéztem

Tobyra. - Nem, nem, nem! Nem vagyok szerelmes belé, jó? Toby halványan elmosolyodott, majd így szólt: -

De érzel iránta valamit.

Nem láttam, hogy fájdalom csillanna a tekintetében, inkább mintha szórakoztatta volna a helyzet. Ettől aztán sokkal könnyebb volt őszintén válaszolnom: -

Hát... igen.

-

Akkor menj oda hozzá.

Anélkül kezdtem el forgatni a szememet, hogy akartam volna. Automatikusan jött a mozdulat. -

Jézusom, Toby! - nyögtem fel. - Mintha valami rossz filmből

szedted volna ezt a mondatot. Megvonta a vállát. -

Lehet, de komolyan mondom, Bianca. Ha így érzel iránta, akkor

oda kellene menned hozzá. -

De mi van...?

-

Miattam ne aggódj - válaszolta. - Ha Wesley-vel akarsz lenni,

akkor vele kell lenned. Attól, hogy velem jársz, nem szűnnek meg az iránta táplált érzelmeid... Én már csak tudom. Miattam aztán tényleg nem kell aggónod, Bianca. Ami azt illeti, én magam is hasonló helyzetben vagyok, mint te. Csak nem akartam beismerni. -

Hogy érted?

Most Toby kezdett el játszadozni az üdítőjével, és idegesen igazgatta a szemüvegét. -

Még nem tettem túl magamat Ninán.

-

Nina? A volt barátnőd?

Bólintott. -

Több mint egy hónapja szakítottunk, de még mindig rengeteget

gondolok rá. Tényleg nagyon kedvellek, és úgy gondoltam, hogy ha együtt lennénk, talán elfelejteném őt. Egy ideig ez működött is, de... -

Hát, akkor fel kéne hívnod - tanácsoltam. - Ahelyett, hogy itt

nyavalyogsz, hívd fel, és mondd el, mit érzel! Még ma este. Ismét felpillantott, hogy belenézzen a szemembe. -

Nem haragszol? Nem érzed úgy, hogy kihasználtalak?

-

Rettenetesen képmutató dolog lenne részemről, mert én is

ugyanúgy kihasználtalak téged. Még ha tényleg nem akartam, akkor is. Kicsusszantam a bokszból, aztán megtorpantam, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat a telitalpú szandálban. - És csak hogy tudd, ha Nina nem hajlandó

újrakezdeni,

akkor

egy

idióta.

Szerintem

te

vagy

a

legkedvesebb, legudvariasabb srác, akivel valaha is találkoztam, és nagyon durván beléd voltam zúgva éveken át. Komolyan azt kívánom, bárcsak te lennél számomra az igazi. -

Köszi - felelte Toby. - És ha Wesley összetöri a szívedet, akkor

megígérem, hogy... Hát, mondanám, hogy szétrúgom a seggét, de mindketten tudjuk, hogy erre fizikailag képtelen lennék. - Összehúzott szemmel pillantott le vékonyka karjára. - Úgyhogy ez esetben írok neki

egy felháborodott hangvételű levelet. -

Oké - horkantottam fel. Ráhajoltam az asztalra, és adtam egy

puszit Toby arcára. - És köszönöm. Még egyszer rám villantotta tökéletes mosolyát, amire tudtam, hogy egész életemben emlékezni fogok, és így szólt: -

Húzod az időt. Gyerünk, indulj már!

-

Igaz. Oké. A suliban találkozunk, Toby!

-

Szia, Bianca!

Vettem egy mély lélegzetet, hogy megnyugtassam az idegeimet, és belenéztem Wesley szemébe. Aztán halovány mosollyal az arcomon elkezdtem átvágni a zsúfolt szórakozóhelyen, miközben magam mögött hagytam a világ legrendesebb pasiját. Az ismerős technozene elhallgatott, és a táncparketten mindenki arra várt, hogy végre a színpadra lépjen a zenekar. Kénytelen voltam kerülgetni a mozdulatlan fiatalokat, mert senki sem volt elég udvarias ahhoz, hogy akár csak a másodperc törtrészére is odébb lépjen. Kiszúrtam Casey-t a tömeg közepén - szőke fejével az összes többi fiatal fölé magasodott, leszámítva azt a kosarast, akivel már hetek óta szemezgetett -, és tudtam, hogy nem fog tetszeni neki a döntésem. Az ő fejében Wesley hibája volt, hogy elhanyagoltam őt. Ki fog majd akadni. Talán még haragudni is fog rám. Azt fogja gondolni, hogy ismét elhagyom őt. Be kell majd bizonyítanom neki, hogy nem így van. Megmagyarázni, hogy az általa imádott Toby nem a megfelelő választás számomra. Amikor már kevesebb, mint háromméternyire voltam a bárpulttól, hirtelen működésbe léptek a hangszórók, de nem az emo zene hangzott fel, amire számítottam. Éles hang harsant, amitől megfájdult a dobhártyám - és majd összecsináltam magamat ijedtemben. Annyira megriadtam, hogy ugrottam egyet, ami nem lett volna nagy ügy, ha

másik cipő van rajtam. Végül

a

szandál

talpának

szélén

landoltam,

amitől

teljesen

elvesztettem az egyensúlyomat. Még mielőtt helyrehozhattam volna a baklövést, a bokám beadta a kulcsot, és - természetesen arccal előre zuhanni kezdtem a fából készült padló felé. Kibaszottul fantasztikus! Nem tudtam visszafojtani a nyögésemet, amikor belenyilallt a fájdalom kificamodott bokámba. -

Bassza meg! - szitkozódtam. - Au, au, au! Istenem, utálom ezt a

rohadt cipőt! -

Akkor minek vetted fel?

Bizseregni kezdett a bőröm, miközben egy-egy kezet éreztem a két könyökömnél, amelyek álló helyzetbe húztak. Mivel rájött, hogy képtelen vagyok megállni a lábamon, Wesley átölelte a derekamat, és odakísért egy bárszékhez. -

Jól vagy? - kérdezte, miközben segített felkászálódni az

ülőalkalmatosságra. A mosolyából láttam, hogy legszívesebben elnevette volna magát. -

Igen - motyogtam, és közben én is elmosolyodtam egy pillanatra.

Nem igazán éreztem úgy, hogy megszégyenültem. Wesley előtt nem. Ha bárki másról lett volna szó, futva - vagyis bicegve - indultam volna kifelé a klubból, de Wesley előtt nem volt ciki a helyzet. Együtt nevethetünk a bénázásomon. Azonban mosolya helyét komoly arckifejezés vette át. Egy hosszú pillanatig csak bámult rám, és a némaság miatt már majdnem a falat kapartam, amikor végre megszólalt: -

Bianca, én...

-

Bianca! Istenkém! - jelent meg hirtelen Jessica mellettem. Arca

kipirult volt az izgalomtól és a tánctól. Mögötte a zenekar belekezdett (vagy legalábbis megpróbálták) egy Johnny Cash-dal emo verziójába.

Iszonyatos volt, de Jessicának sikerült túlkiabálnia a hangzavart: - Ó, Bianca, végre megvagy! Láttad? Harrisonnal táncoltam! Szerintem el fog hívni a bálba. Ugye, milyen szuper? -

Nagyszerű, Jessica!

-

El kell mondanom Angélának is! - Ekkor észrevette Wesley-t.

Mindentudó mosoly terült el az arcán, majd így szólt: - Később találkozunk, srácok. Összefogott, szőke haja lebbent egyet, majd ott sem volt. Wesley mosolyogva figyelte, amint Jessicát elnyeli a tömeg. -

Ugye tudja, hogy Harrison a saját nemét kedveli?

-

Hadd reménykedjen - feleltem mosolyogva.

Ismét rám fordította a figyelmét. -

Igen. A remény jó dolog. Bianca, én... - Komisz vigyorra húzódott

a szája. - Tudtam, hogy előbb-utóbb beadod a derekadat. A térdemre tette a kezét, majd végigsimított a combomon. -

Végre hajlandó vagy beismerni, hogy szeretsz, igaz?

Rácsaptam a kezére. -

Először is - kezdtem bele a mondókámba. - Nem szeretlek.

Szeretem a családomat, talán még Casey-t és Jessicát is, de a szerelemhez sok-sok év kell. Úgyhogy nem szeretlek. De azt hajlandó vagyok beismerni, hogy sokszor gondoltam rád az utóbbi időben, és határozottan érzek valamit irántad... és nem feltétlenül a gyűlöletre gondolok most. És lehetséges, hogy... majd egyszer valamikor... beléd tudnék szeretni. Egy pillanatra elhallgattam, mert megijesztettek a szavak, amelyek elhagyták a számat. -

De még mindig legszívesebben agyoncsapnálak.

Wesley vigyora őszinte mosollyá változott. -

Istenem, mennyire hiányoztál!

Lehajolt, hogy megcsókoljon, de felemeltem a kezemet, hogy megállítsam. -

Mi a baj? - kérdezte.

-

Ma este nem szeded le rólam a bugyit - jelentettem ki, felidézve

Vikkit, és azt a rémületet, amiben része volt. Nem az, hogy hirtelen apáca lett belőlem, de mivel rádöbbentem, hogy milyen könnyen kerülhettem volna ugyanabba a helyzetbe, tudtam, hogy néhány dolognak változnia kell. - Ha tényleg ezt akarjuk, akkor rendesen fogjuk csinálni. Egy normális középiskolai párkapcsolat sebességével haladunk majd. Felemelte a kezét, és megérintette az aprócska, fehér B betűt, ami éppen a két kulcscsontom között pihent. Szinte szórakozottan kezdte forgatni az anyától kapott medált a mutató- és a hüvelykujja között. -

De hát egyikünk sem normális.

-

Ez igaz - ismertem el. - De ez igenis normális lesz. Nézd, nem azt

mondom, hogy nem juthatunk el oda, ahol voltunk. Csak... kell egy kis idő hozzá. Wesley elgondolkodott egy pillanatra, mielőtt ismét megjelent az arcán a szokásos öntelt vigyor. -

Oké - felelte, majd előrehajolt, hogy a szemembe nézzen. -

Rendben. Egyéb dolgokat is csinálhatunk. Elengedte a nyakláncomat, végigfuttatta ujjait a kulcscsontomon, majd le a karomon, amitől borzongás futott végig a gerincem mentén. -

Van egy befejezetlen ügyünk, ha jól emlékszem. Legutóbb... a

hálószobádban... megzavartak bennünket, de folytathatjuk. Alig várom, hogy folytassuk. Mély levegőt vettem, hogy figyelmen kívül tudjam hagyni ezt a megjegyzést, és az izgatottságot, ami elöntött a szavak hallatán. -

Elviszel majd randizni - folytattam a torkomat köszörülve. - Meghitt

randevúkat akarok. És soha, de soha többet nem hívsz Duffynak. Wesley arcáról mintha lemosták volna a vigyort, és az ajkába harapott. -

Bianca - szólalt meg halkan. Alig hallottam a dübörgő zenétől,

hogy mit mond. - Sajnálom. Nem tudtam, hogy ennyire bánt. Soha nem lett volna szabad Duffnak hívjalak. Nem ismertelek akkor. Nem... Megráztam a fejemet. -

Ne magyarázkodj - vágtam közbe. - Időpocsékolás, mert az a

helyzet, hogy tényleg én vagyok a Duff. De mindenki más is az. Mind kibaszott Duffok vagyunk. -

Én ugyan nem vagyok Duff - jelentette ki Wesley magabiztosan.

-

Ez így van, mert neked nincsenek barátaid.

-

Ó, igaz.

-

És - folytattam -, valószínűleg hülye picsaként fogok viselkedni.

Garantálom,

hogy

mindennap

találok

majd

valamit,

ami

miatt

üvöltözhetek veled, és ne lepődj meg, ha időről időre rajtad landol majd az innivalóm. Ilyen vagyok, és ezt el kell fogadnod. Mert nem fogok megváltozni sem miattad, sem más miatt. És... Wesley lecsúszott a bárszékről, majd az ajkamhoz nyomta a sajátját, mielőtt befejezhettem volna a mondandómat. Hevesen dobogott a szívem, miközben egyesével tűntek el a gondolatok a fejemből. Egyik karjával átölelte a derekamat, és olyan közel húzott magához, amennyire csak tudott. Másik kezét pedig arra használta, hogy tenyerébe fogja az arcomat, miközben a hüvelykujjával végigsimított az arccsontomon. Olyan szenvedélyesen csókolt meg, hogy attól féltem, lángra lobbanok. Mindkettőnknek szüksége volt némi levegőre, és egészen addig, amíg el nem húzódott, képtelen voltam normálisan gondolkozni. -

Te

barom!

-

üvöltöttem,

miközben

ellöktem

magamtól.

-

Megcsókolsz, csak hogy befogd a számat? Istenem, hogy te milyen idegesítő vagy! Legszívesebben most azonnal hozzád vágnék valamit!

Wesley hatalmas vigyorral az arcán visszazuttyant a bárszékre, és hirtelen eszembe jutott, hogy azt mondta, szexi vagyok, amikor haragszom rá. -

Elnézést, Joe! - kiáltott oda a bárpultosnak, - Szerintem Bianca

szeretne egy Cherry Coke-ot. Képtelen voltam visszafojtani a mosolyomat. Wesley nem tökéletes, sőt, ami azt illeti, még csak a közelében sem jár, de hát én sem dicsekedhetek ezzel. Mindketten eléggé elcseszettek vagyunk. De ettől valahogy még izgalmasabb lett az egész. Igen, beteges és kitekert ez a dolog, de hát ilyen az élet, nem igaz? Nem menekülhetek el, úgyhogy miért ne vessem bele magamat? Wesley megragadta a kezemet, és egymásba fűzte ujjainkat. -

Gyönyörű vagy ma este, Bianca.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

K

ÖSZÖNÖM AZ ÖSSZES CSODÁLATOS EMBERNEK, akivel

volt szerencsém

együtt dolgozni. A szerkesztőmnek, az utolérhetetlen Kate

Sullivannek, akinek gondossága és meglátásai ezerszer jobbá tették ezt a könyvet, mint amennyire egyáltalán lehetségesnek gondoltam. Az egész Poppy-csapatnak, akik hihetetlenül lelkesek voltak. És az én fantasztikus

ügynökömnek,

Joanna

Stampfel-Volpe-nek

-

aki

vitathatatlanul a legnagyobb rajongója ennek a könyvnek, hogy mindig pontosan tudta, mit szeretnék. Köszönöm, hogy segítettétek valóra váltani az álmomat! Külön köszönet az én pomponlányaimnak: Hannak Wydey, Linda Ge és Krista Ashe, akik ennek a regénynek a legelső verzióját olvasták, és még úgy is képesek voltak szeretni. Amy Lukavics, aki az én „online legjobb barátnőm”, és mindenféle szempontból rendkívüli nő; köszönöm, hogy már az első fejezettől kezdve támogattál - a sors valóban egymás útjába vetett minket! Illetve, Kristin Briana Otts, Kirsten Hubbard és Kristin Miller, akiknél jobban senki sem támogathatott volna. Remélem, egyszer elindulhatunk egy K4 Könyves Turnéra. És általánosságban köszönöm mindenkinek a Teens Writing for Teens, a YA Highway és az Absoiute Write szervezeteknél. Nélkületek nem ment volna. Hálám örökké üldözni fogja barátaimat, akik ösztönöztek: Shana Hancock, Molly Troutman, Stacy Timberlake, Aja Wilhite, Kyle Walker, Cody Ogilby és Allison Austen. Köszönöm, hogy elviseltetek, amikor ezt a könyvet írtam, pedig minden valószínűség szerint az őrületbe kergettelek benneteket! És leginkább a családomnak köszönöm: anya, apa és Chelle. Biztosak voltatok benne, hogy író leszek, még akkor is, amikor én azt hittem,

lehetetlen vállalkozás. Sehova sem jutottam volna a bátorításotok, türelmetek és szeretetetek nélkül. Nem mindenki büszkélkedhet olyan családdal, ami ennyire támogatná a művészi hajlamokat. Nagyon köszönöm, hogy hittetek bennem! Szeretlek titeket!