Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2014

Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2014

Írta: Jus Accardo A mű eredeti címe: Toxic - A Denazen Novel Book Two A művet eredetileg kiadta: Entangled Publishing, LLC Fordította: Sipos-Lánc Brigitta A szöveget gondozta: Szakái Gertrúd Copyright © 2012 by Jus Accardo Cover design by Liz Pelletier A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája. © Katona Ildikó, 2014

ISSN 2060-4769 ISBN 978 963 373 802 3 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2014-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: [email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: Katona Ildikó Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor Korrektorok: Gera Zsuzsa, Schmidt Zsuzsanna Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában - akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást - nem sokszorosítható.

A legjobb barátomnak... Szeretlek, anya.

, hogy leküldj néhány JellA O shotot, mielőtt felmászol egy kilenc méter magas darura. LEGTÖBBEN VALÓSZÍNŰLEG NEM JAVASOLNÁK

És én? Hát, nekem jó ötletnek tűnt. Főleg, mert a Jell-O shot a kedvencem. A vodkával megbolondított, lágy, eper-banán ízű zselédarabka könnyedén csúszott le a torkomon. Talán azért, mert ez a zselés cucc szuper finom... de az is lehet, hogy annak a négynek köszönhetően, ami előtte már leszaladt. Letettem az üres műanyag poharat a földre, és végignéztem a tömegen. Az új barátaimon. Hatosok. Egytől egyig. Nem mintha bármi baj lett volna a régi barátaimmal; sőt, őrülten hiányoltam őket. A régiek ugyan nem ismertek olyan lenyűgöző trükköket, mint az a srác a tömegben, aki tudott vízen járni. Vagy az a csaj, aki víz alatt tudott lélegezni. Ám az új barátaim között egyelőre biztonságosabb volt. Ezek a srácok mind tudtak Kale képességéről. Tudták, hogy kell távolságot tartaniuk tőle úgy, hogy közben éreztessék vele: szívesen látják. Nagyjából tizenketten lehettünk az építkezési területen. A daru mellől láthattam saját, személyes villámhárítónkat - azt hiszem, Davidnek hívták -, ahogy egyetlen érintésével beindít néhány járművet. Az ő különleges képessége az volt, hogy át tudta vezetni az áramot a testén. Az ujjai végén szikrázó elektromos áram működésbe hozta a gép motorját, melyet a többiek elragadtatott tapsviharral dicsértek meg. Fogalmam sincs, miért vannak oda a srácok annyira a nagy gépekért! Csikorgó hang töltötte be a levegőt, ahogy az egyik dömper billenőplatója felemelkedett, törmeléket szórva a földre. Néhány másodperccel később egy óriási darab beton lőtt ki az ég felé, amit egy ké-

kesfehéren pulzáló fénygömb követett, csillámló fénycsóvát hagyva maga után az éjszakai égen. A kettő fülsiketítő robajjal ütközött össze, a betondarab megrázkódott, és a fejünk felett apró darabkákra omolva aláhullott az égből. Ujjongva, hisztérikus nevetéssel fogadtuk a látványt. Hatos vagy sem, a pusztítást minden részeg tinédzser fantasztikusan szórakoztatónak tartotta. Legalább van az életben valami, ami sosem változik. Még jó, hogy Paul velünk volt, különben valaki meghallhatta volna a hangzavart. Adottságának köszönhetően, mellyel el tudott rejteni embereket, helyeket és tárgyakat, a többi ember csak az új parkview-i bevásárlóközpont leendő otthonát láthatta. Egy csendes és üres építkezési területet a sötétben. Bizony. Nem volt itt semmi látnivaló. Millió meg egy dolgot tehettem volna abban a pillanatban. Gyötrődhettem volna a szegényes iskolai ruhatáram miatt. Vagy ellenőrizhettem volna, hogy nem állnak-e zord külsejű, hamis Armani öltönyös férfiak a hátam mögött, akik másra sem vágynak, mint hogy elkapjanak. Vagy aggódhattam volna amiatt, hogy durván öt hónapom sőt, inkább kevesebb - maradt, mielőtt megőrülök. Ez egy új és rossz szokás volt. Aggódás, aggódás, aggódás. Ehelyett mit műveltem? Amihez a legjobban értek. Örült baromságot. -

Az utolsó esélyed, hogy visszalépj, Dez - kiáltott át integetve egy

lány a daru másik oldaláról. Barna szeme és hosszú lila haja volt, mely bonyolult fonatban tekergett a hátán. Visszalépni? Valaki nagyon durva anyagot szívhatott. Megmarkoltam a daru korlátját, és meghajlítottam a hátam. Recsegés-ropogás. -

Ne is álmodj róla, bébi!

Kiernan még meglehetősen új volt Ginger Hatos maffiájában. Nyáron találtunk rá az alapján a lista alapján, amelyet az unokatestvérem,

Brandt adott, mielőtt elment a városból. A lány adottsága lehetővé tette, hogy beleolvadjon a környezetébe úgy, hogy egyfajta buborékot vont maga köré, ami láthatatlanná és hallhatatlanná tette. Apa bármit megadott volna, hogy megszerezze. Meg is próbálta. Ahhoz, hogy elnyerjük a lány bizalmát, Kale-lel elvittük a

vidámparkba.

Apa

emberei,

kihasználva

a

lehetőséget,

mindhármunkat el akartak kapni. Majdnem katasztrófa lett belőle, de végül bebizonyítottuk, hogy a jó és a gonosz harcában kinek az oldalán állunk, így Kiernan eljött velünk a Menedékbe. Nyers volt és rámenős, ráadásul jó eséllyel még nálam is őrültebb, valamiért mégis kedveltem. Kale hozzám hajolt, ahogy újból megfeszítettem a derekam, hogy megszabaduljak egy makacs görcstől. Gyűlölte, ahogy ropogtattam az ízületeimet. Tekintete köztem és a daru teteje között cikázott, majd megkérdezte: -

Ennek meg mi a neve?

-

Gerillamászás.

-

És miért csinálod?

-

Azért, mert nem szabad. Ettől olyan átkozottul jó.

Kale ezután, ahelyett hogy visszalépett volna a tömegbe, mellém állt. -

Én is felmegyek.

-

Nem lesz semmi baj - magyaráztam neki.

Felettünk mennydörgés zaja hallatszott, hideg szél süvített át a társaságon. Borzongás futott végig a testemen. Imádkoztam, hogy ne essen az eső, mert a múltkori menetet Kiernan nyerte. Ki akartam egyenlíteni. Kale a szemét forgatta - ez teljesen új dolog volt nála. -

Persze hogy nem lesz. De azt mondtad, jó buli. Szeretném ki-

próbálni. Elszorult a szívem. Mély, sötét hang. Pipa. Kifejező szemek. Pipa.

Izmos karok, amiktől elgyengül a lányok lába, ráadásul vágyik a veszélyre. Istentelenül nagy pipa. Lehet egy srác ennél tökéletesebb? -

Mindketten felmásztok? - Kiernan kétszer belerúgott a daruba,

mire az megkondult, és finom rezgés futott végig a fémszerkezeten. -

Ne feledjétek, semmi csalás!

-

Nem kell csalnom - kiáltotta oda Kale, majd féloldalas mosolyt

villantott felém, és bemászott a fémszerkezet belsejébe. Átdugta a fejét a rácsok között, és megcsókolt. Nem csak egy gyors puszit nyomott az arcomra! Kale csókjaitól még egy pornósztár is elpirult volna. És ez csak egy volt a pasim fantasztikus tulajdonságai közül. Az én szuperdögös, különös módon ártatlan-de-képes-megölni- tégedegy-darab-szappannal pasim. - Majd meglátjuk, Nindzsa Fiú! - nevetett Kiernan. Azóta hívta így, hogy először találkoztak, és valahogy ráragadt. Múlt héten még egy fekete, „Nindzsa vagyok” feliratú pólót is vásárolt neki. Kale úgy tett, mintha idegesítette volna, de - bár a póló rövid ujjú volt - biztos voltam benne, hogy titkon nagyon tetszik neki. Miután Kiernan megfogta a korlátot, megfordult, és odabiccen- tett Kirknek, egy apró termetű fiúnak, aki faidomár volt. -

Gyerünk! - kiáltott fel valaki.

Kale rám kacsintott. -

Találkozunk a tetején.

Azzal eltűnt. Egy pillanatig döbbent, buta képpel figyeltem, ahogy fokról fokra feljebb mászik, mint valami szteroidot szedő majomember. Egy normális srác nem tudna így mozogni. Hoppá! Kale nem volt normális srác. Ha a bőröd legfinomabb érintése elpusztíthat egy pankrátort is, rettentő gyorsan elfelejted, mi az, hogy normális. -

A francba! - bosszankodtam, amikor eltűnt a szemem elől. Mássz!

Másznom kellett. Megragadtam a hűvös fémet, és elindultam felfelé. Először lenyűgöző iramban haladtam. Kétszer is megpillantottam Kale-t, Kiernan pedig mélyen alattam volt. De minél magasabbra jutottam, annál jobban elfáradt a karom. Ráadásul a szél sem könnyítette meg a dolgomat. Hirtelen annyira felerősödött, hogy megálltam, és a fejemre húztam a kapucnit, mert már úgy csapkodott, hogy nem tudtam tőle koncentrálni. A daru teteje felé félúton minden síkossá vált. Néhányszor rosszul is léptem,

ezért

majdnem

lecsúsztam,

az

ujjaim

pedig

kezdtek

megdermedni. Kiernan még mindig mögöttem volt, de Kale-t már sehol nem láttam. Az egyik karomat a legközelebbi fémrúd köré fontam, amikor megálltam, hogy levegőhöz jussak. Odalent valaki felkiáltott, majd mindent elsöprő nevetés következett. Hallottam a nevemet is, de a mennydörgés kakofón moraja minden más hangot elnyomott. Majd ezután, talán mert nyilvánvalóan elkövettem valamit, hogy feldühítsem az anyatermészetet, zuhogni kezdett. -

Ó, ugye, csak szórakozol velem? - Egy normális ember ekkor már

feladta volna, de nem én. Ezekért a pillanatokért éltem. A homlokomat megtörölve hátratoltam az eső áztatta kapucnimat, majd tovább másztam. -

Feladod? - hallottam Kiernan ordítását a viharban. Elmoso-

lyodtam. A hangjából hallatszó remegésből ítélve ő volt az, aki fel akarta adni. -

Ne is álmodj róla! - kiabáltam vissza.

Mondott valami mást is - nem tűnt boldognak -, de szavai elvesztek a süvítő szélben. Mikor végre felértem a daru tetejére, Kale már ott volt, lábát a

fémszerkezetbe akasztotta, hogy el ne veszítse az egyensúlyát. Eső áztatta arcán megsemmisítő mosoly villant fel. -

Lassú vagy - szólalt meg, és felém nyújtotta a kezét.

Ujjaink összekulcsolódtak, a testemet azonnal melegség öntötte el. Vicces, hogy egyetlen érintése ezt okozza. Hagytam, hogy segítsen az utolsó néhány centiméteren, majd követve a példáját, átdugtam a lábamat két egymáshoz közel lévő rúd között. -

Azt hiszem, Kiernan feladta.

Kale felsóhajtott, és kisimított egy fekete hajtincset a szeméből. Az eső időközben lecsendesedett, már csak enyhén szitált. De a vihar még nem vonult el. A távolban villámok cikáztak az égbolton, és néha-néha hangos dörgés hasított a levegőbe. -

Az időjárási körülmények nem voltak ideálisak a mászáshoz.

Egy ilyen kijelentés után másoknak annyit mondtam volna, hogy tényleg?!, vagy nem mondod?!, de nem Kale-nek! Ha a srác azt közölte volna, hogy az almának almaíze van, akkor is a hetedik mennyországban éreztem volna magam, ha másért nem, hát azért, mert hallottam a hangját. -

Most már bevallhatod! Félig majom vagy. Igaz?

Kale pislogott. -

Természetesen nem. - Néhány másodperc múlva kissé legörbült a

szája. - A mászótudományom miatt mondtad, ugye? -

Bizony! Veszettül jó voltál!

Kale elmosolyodott, de ez csupán árnyéka volt a rendes mosolyának. -

Ha kell, bármilyen épületre felmászom. Ez is része volt a ki-

képzésemnek. A kiképzésének. Persze hogy az volt. Ez megmagyarázza a kevésbé lelkes reakcióját. -

Van ennek valami neve?

-

Azt hiszem, parkour-nek hívják.

Parkour! Ez az! -

Láttam róla videókat a Youtube-on - vigyorogtam, majd közelebb

hajoltam hozzá, és finoman beleharaptam a felső ajkába. - Nagyon dögös! Ennyi utalás elég is volt neki. Egyik karját még mindig a daru fémváza köré fonva átkarolta a derekamat, közelebb húzott, és száját az enyémre tapasztotta. Hihetetlenül izgató dolog - torokszárítóan izgató - egy vihar közepén, a magasban egyensúlyozva csókolózni. Meleg ujjak siklottak a trikóm alá, könnyedén végigsimítva a gerincem vonalát. Hihetetlenül, tényleg hihetetlenül izgató! Kale pihekönnyű érintése hatásosabb volt bármilyen adrenalinlöketnél. Kiszabadítottam az egyik karomat, és végigfuttattam az ujjam a pólója alatt rejtőző vékony hegen. A kulcscsontjától a lapockájáig húzódott. Tíz centivel lejjebb egy másik is volt. Egyszer azt mondta, egy rosszul végződött gyakorlat eredménye. Ismertem azoknak a napoknak és eseményeknek a részleteit, amelyek végül a szabadulásához vezettek. A legtöbbről beszámolt nekem, de még mindig volt néhány homályos folt az életében. Volt olyan történet, amit nem akart elmesélni. Sosem erőltettem, bár nagyon szerettem volna hallani. Majd úgyis elmondja, ha készen áll rá. Ujjai nyomában lángolt a bőröm, ahogy a gerincemet simogatta; az egész világ megszűnt létezni körülöttem. Nem volt vihar. A Denazen nem létezett, és lent az új barátaink nem ránk vártak. Nem nyomott az utolsó év terhe, nem szorult össze a gyomrom minden egyes alkalommal, amikor a Felsőbbrendűség projektre gondoltam, és arra, mi fog történni, amikor betöltőm a tizennyolcat. Csak én és Kale léteztünk, a világ tetején.

Felvillanyoztuk egymást. A csók lassú, mindent felemésztő és nyers volt. Szárnyaltam. Forróság kúszott fel a gyomromból végig a gerincemen, majd le a lábamba; mintha intravénásan kaptam volna adrenalint. A lélegzetem elakadt, de mintha egyúttal új élet is költözött volna belém. - Szeretem megérinteni a nedves bőrödet - súgta Kale a számba, miközben az eső újult erővel kezdett zuhogni. Kicsit elhúzódott, és cirógatni kezdte az államat, majd ujjait végighúzta a trikóm kivágása mentén. - De a nedves ruha nagyon bosszantó. Megnehezíti, hogy hozzád férjek. Bólintottam, és megrángattam a vállán a csuromvizes pólóját. Kicsit előrehajoltam, és a számmal végigsimítottam a fülét, majd azt suttogtam: - Azt hiszem, ezt csak úgy orvosolhatjuk, ha megszabadulunk a ruháinktól. Kale egy szempillantás alatt levette a pólóját, majd a biztonság kedvéért az egyik övbújtatójába dugta. - Rendben! Nem éppen erre gondoltam, de nem ellenkeztem. Kale-nek gyönyörű, izmos teste volt. Már nyitottam a számat, hogy szóljak, vissza kellene mennünk a szállodába, de ő újra megcsókolt, mire minden gondolat elszállt a fejemből. Testem minden centimétere életre kelt és bizsergett - majd hirtelen fájdalom nyilallt belém. Mintha valaki egy gumikötelet tekert volna a mellkasom köré; képtelen voltam lélegezni. Mindent megtettem, hogy levegőhöz jussak, de ehelyett csak fulladoztam, a folyamatos köhögéstől rázkódott a testem. Az ujjaim hegye égett, mintha egy vörösen izzó kályhához nyomtam volna, az izmaim pedig majdnem szétpattantak. Maga volt a pokol.

Szent ég! Villám csapott belénk! Ez logikus lett volna, ha David nem állt volna odalent, hogy elvezesse az áramot. Lehet, hogy elment? Sóhajtva elhúzódtam Kale-től, és majdnem szívrohamot kaptam, mikor a lábam kiszabadult a fokok közül. Kale tágra nyílt, kék szemében zavarodottság tükröződött, ahogy utánam nyúlt. -

Dez, mi történt?

-

Nem tudom. - A határozottan hűvös, szeptemberi levegő ellenére

a homlokomon izzadság gyöngyözött. A szívem dübörgött, ahogy az izmaim össze-összehúzódtak. Minden üresnek és nyirkosnak tűnt körülöttem. Néhány másodperc múlva a légzésem visszatért a normális kerékvágásba, és a levegő is hűvösebb lett. A hideg fémnek dőltem, és lehunytam a szemem, ahogy Kale közelebb vont magához. Két karját szorosan körém fonta, én pedig nagy levegőt vettem. -

Hirtelen olyan volt, mintha...

Teljesen új érzés - erős szédülés - tört rám a semmiből, melyet vad szélroham követett. Megcsúsztam a sima fémen, a lábam úgy remegett, mintha pudingból lett volna. A másodperc törtrésze alatt térdre estem a fémrácson, mielőtt még az egész világ a feje tetejére állt volna. Kale egyszer csak eltűnt a záporesőben és az égen fényes szalagként villódzó villámok között. Ahogy a daru is. Egy pillanat erejéig nem létezett semmi. A világ elfeketedett, miközben a karommal hadonásztam, hogy megragadjak valamit, bármit. Az ujjaim súrolták a daru oldalát, de az esőnek köszönhetően könnyedén lecsúsztak róla. A zuhanás hirtelen rántással megszakadt, de a lendülettől a testem

erőteljesen a daru oldalának csapódott. A fejem fülsiketítő kondulással a fémnek verődött, minden elmosódott a szemem előtt, és eltelt egy kis idő, míg végre újra összpontosítani tudtam. -

Megvagy! - lihegett Kale valahol a fejem felett. Elkapott, meg-

akadályozva, hogy lezuhanjak. Keze satuként tapadt a csuklómra, és próbált felhúzni, de a lába megcsúszott. A fémen csikorgó gumitalp hangja katasztrófával fenyegetett. Halk átkozódás csúszott ki a száján, amikor néhány centiméterrel lejjebb csúsztunk; abban a pillanatban biztos voltam benne, hogy lezuhanunk. Mikor már nem himbálóztam, oldalra fordultam, és lenéztem a vállam fölött. Nagyon messze volt a talaj, de nem is a távolság zavart, hanem a leérkezés. Bíztam benne, hogy Kiernan rendben leért. Felhallatszott a többiek hangja - néhányan huhogtak, mire mások hangosan felröhögtek. Fogalmuk sem volt, mi folyik idefent. - Várj, meg kell támasztanom a lábam! - kiáltott oda Kale. Magabiztosan csengett a hangja. A lábszárát a két legközelebbi létrafok közé dugta, majd letérdelt, és egyik lábát a másik alá ékelte. Nem osztoztam a magabiztosságában. A szorító érzés visszatért, egyre nehezebb volt bármit tennem, csupán rövid, erőtlen sóhajokra voltam képes. Az izmaim égtek, a torkom rettentően fájt. Mint- ha sikítottam volna. Szörnyű gondolat ébredt bennem. Egy elképzelhetetlen dolog, amitől még a vér is megfagyott az ereimben. -

Kale - szólaltam meg, és próbáltam nyugodt maradni. Zajt hal-

lottam, valami különös morajlást, ami egyre hangosabb és hangosabb lett. Minden forogni kezdett körülöttem, és úgy tűnt, ez a zaj minden egyéb hangot elnyom. - Azt hiszem... Ekkor előbukkant Kale arca, hajáról az esőcseppek a fejemre hullottak. -

Foglak, nyugi! Készülj, felhúzlak!

Erősen megmarkolta a csuklómat, aminek hatására mintha tűz mart volna belém, majd mint valami robbanás, a fájdalom az ujjaimon keresztül a vállamba hatolt, onnan a mellkasomba, majd le, végig a lábamon. Olyan volt, mintha valaki feltépte volna a húsomat, máglyát gyújtott volna a bensőmben, majd egy rozsdás tűvel durván összefércelt volna. Rugdalózni kezdtem, hátha sikerül beakasztanom a tornacipőm sarkát két fémrúd közé, és megkapaszkodnom, de mindig lecsúszott a lábam. Annyira kepesztettem, hogy mindketten beleremegtünk, így Kale szorítása meglazult a csuklómon. -

Dez, ne mozogj! - Enyhe ijedtséget éreztem a hangjában. Ez épp

elég volt ahhoz, hogy én is pánikba essek. Kale sosem pánikolt. Válsághelyzetekben ő volt Mr. Köarcú. Ez is része volt a kiképzésének. Normál esetben semmi gondja nem lett volna azzal, hogy megtartson azok az izmok nem mutatóban voltak a karján -, de az eső és a folyamatos ficánkolásom miatt jobb keze lecsúszott a csuklómról, majd a hüvelykujjamról is, végül teljesen elengedett. Végtagjaimban azonnal elkezdett kihűlni a tűz. Nem annyira, hogy elűzze a fájdalmat, de éppen eléggé ahhoz, hogy észrevegyem. Éppen eléggé ahhoz, hogy beigazolódjon az elképzelhetetlen. -

Kale, engedj el!

Villám cikázott át az égen. Közel volt. A nyakamon felállt a szőr, mintha konnektorba dugtam volna az ujjam. Újabb kínzó fájdalom hullámzott át rajtam. A morajlás felerősödött. A szél alábbhagyott, az esőcseppek kopogva záporoztak a fémfelületre. Lent a barátaink elcsendesedtek, úgy tűnt, még a távolban is megállt a forgalom. Még Kale is elhallgatott, pedig eddig folyamatosan beszélt kétségbeesésében. Elszántan próbáltam a fém köré fonni a lábam, de hasztalan. A

tornacipőm folyton lecsúszott róla. -

Kérlek! - könyörögtem, és arra gondoltam, vajon hallja-e a han-

gomat ebben a különös zajban. - Engedj el! Mivel nem tette meg, így én húztam ki az ujjaimat a kezéből. Újabb centiméterek. Elborzadva igyekezett még szorosabban tartani, a másik kezével is próbált elkapni, de az eső miatt ez lehetetlen volt. Nem segítettem neki, így az ujjai lecsúsztak a csuklómról. Sikerült elkapnia a másik kezemet, de szinte azonnal csúszni kezdtem. Láttam, hogy mozog a szája, azt hiszem, az én nevemet suttogta. Erőlködve nagy levegőt vettem. A fájdalom szörnyűbb volt mindennél, amit valaha el tudtam képzelni. Mintha törött üvegszilánkokat lélegeztem volna be. Nem bírtam tovább. - Kale, megölsz. ENGEDJ EL! Megtette.

, másrészt nem tudtam elhinni, hogy E elengedett. Ezt egyszerűen nem hagyhattam figyelmen kívül. Francba! GYRÉSZT MEGKÖNNYEBBÜLTEM

Hogy is szól a zuhanás első szabálya? Lazíts! Lazítsd el az izmaidat, és ne fejts ki ellenállást! Ez a trükk nem volt ismeretlen azok számára, akik túléltek egy nagyobb zuhanást egy épület tetejéről vagy egy repülőből. Előfordult ilyen már korábban is. Behunytam a szemem, felkészültem a becsapódásra, majd... A szél elcsendesedett. A hajam, amely másodpercekkel korábban még összevissza csapkodott, most az arcomra hullott. Visszatartottam a lélegzetemet és megfordultam, hogy lássam a talajt - csupán néhány méterrel alattam volt -, de már nem közeledett olyan eszeveszett sebességgel. Eltelt néhány súlytalan pillanat, majd újra zuhanni kezdtem, de legalább nem az a hirtelen, csontzúzó becsapódás várt rám, amire kilencméternyi szabadesés után számít az ember. Ehelyett alig érezhető zökkenéssel érkeztem meg. Erős, meleg karok kaptak el. -

Dez, meg kell mondanom, ez teljesen új szintre emeli az adrena-

linfüggőséget. - Alex letett. A többiek körénk gyűltek. Nem tudtam válaszolni. A szám kiszáradt, minden idegvégződé- sem görcsösen táncolt és ugrált, ahogy kedvenc sztárom, Spider One is tette a színpadon. Mennydörgés robbant, majd másodpercekkel később fényesen izzó villám cikázott végig az égen. Újfent égnek állt az összes apró kis szőrszál a karomon és a nyakamon. A villám megvilágította Kale gyorsan mozgó sziluettjét, ahogy leugrott a daruról, és rohanni kezdett felém - szerencsére már visszavette a pólóját. Valaki megbökte a hátam. Alex.

-

Dez? Jól vagy?

-

Te... mit művelsz...

Furcsán nézett rám. -

Miért ugrottál le a daruról, Dez?

-

Én nem...

Kale üvöltése belém fojtotta a szót. -

Dez! - Semmivel nem törődve rohant a tömegbe. Az emberek még

épp idejében utat engedtek neki. Néhány lépéssel előttem meg- állt. Egyikünk sem mozdult. -

Mi történt? - kérdezte Kiernan, és előrébb lépett. Csípőre tett

kézzel állt, Kale-t és engem bámulva. Alex válaszolt. A szemem sarkából láttam, hogy felfelé mutat. -

Valamilyen okból kifolyólag Dez úgy döntött, hogy leugrik a daru

tetejéről. Mindenki egyszerre kezdett el beszélni, de nem hallottam őket. Nem igazán. Összevissza beszéltek. Háttérzajok egyvelege. A helyeslések és az elmebajomra vonatkozó sutyorgások egyetlen elmosódott, fehér zajjá olvadtak össze. Az univerzum végül benyújtotta a számlát. Tudtam, hogy bekövetkezik. Daun, az a Hatos, aki a Sumrunon történt harc után megmentette Kale-t, többször is figyelmeztetett minket. Ne bízzátok el magatokat! - ezt mondta. Akkor következik be, amikor a legkevésbé várjátok. Igaza volt. Kale előrébb lépett. Én is. Centiméterekre álltunk egymástól, de nem nyújtottuk ki a kezünket egymás felé. Láttam a szemében. Gyötrelem. Bűntudat. Ő is megértette. -

Dez... - Fel akarta emelni a kezét, de azután inkább csak ökölbe

szorította, és megálljt parancsolt magának.

Daun hangja visszhangzott a fejemben. Kellemetlen volt, de kitartó. Mellékhatás. Valamit valamiért. Nem lehet előre megmondani, mi lesz az. És mellette ott volt a válaszom is. Bármit megadnék érte. Tettem hátrafelé egy lépést, és majdnem elbotlottam a saját lábamban, annak ellenére, hogy hirtelen fájdalmasan tisztán láttam mindent. -

Ne! Mind a ketten tudtuk, hogy ez fog történni. Ilyen az üzlet.

Kaptam valamit, és tudtam, hogy cserébe elveszítek valamit. Kale összeszorította a száját, majd hátrébb lépett. -

Semmi nincs elveszve. Ez csak átmeneti. Helyrehozhatjuk. Meg-

tanulhatom irányítani a képességem, Ginger azt mondta. - A hangja remegett egy kicsit, de nem tudtam biztosan, hogy engem akar-e meggyőzni, vagy saját magát. Nem tehettem róla, de elnevettem magam. Keserű hang volt, nem illett hozzám. Az a fajta mániákus vihogás, ami az őrület velejárója, és ami pont akkor tör rád, amikor komolynak kellene maradnod. A többiek félkörbe álltak körülöttünk, és minket néztek. Bámultak. Senki nem értette, mi folyik itt. Nem tudták, mit tettem. Végignéztem az arcokon. Az érzelmek teljes skáláját látni lehetett, az őszinte aggodalomtól egészen az ingerültségig, és mind felém irányult. Ez a feszültség már túl sok volt nekem. Szó nélkül megfordultam, és elrohantam. Egy darabig hallottam magam mögött a sárban csattogó lépteket, valaki megpróbált utolérni. Túl nehézkesnek tűnt ahhoz, hogy Kale legyen. Ha ő követett volna, biztosan nem hallottam volna meg, vagyis feltételeztem, hogy Kiernan az. Szerencsére feladta, amikor az építkezési terület határához értem. Átvágtam az úttesten, majd a sarkon gondolkodóba estem. Hova a

pokolba menjek? A szállodába? Hiszen valószínűleg az az első hely, ahol Kale keresni fog. De most nem bírnék találkozni vele. A szemében tükröződő bűntudat olyan érzés volt, mintha kést döftek volna a légcsövembe. Bóklászhatnék a környéken, de ez elég rossz ötletnek tűnt. A nevem legelöl szerepelt apa halállistáján. Sosem könnyítettem meg a dolgát, semmi okom rá, hogy most megtegyem. A nyári szünet utolsó estéje volt. Másnap újból elkezdődött az iskola, ami azt jelentette, hogy aznap még utoljára bulikat rendeztek. Legalább három nagyobb rave parti van: egy Curdnél, mivel a szülei megint Párizsban vannak, egy másik a Putnam-hegység erdeiben, egy harmadik pedig a Brandt régi háza mögött elterülő réten. Normális esetben bármelyik bejött volna nekem, de pillanatnyilag nem lett volna jó ötlet emberek közé menni. Egyedül akartam maradni. Vagyis, hova mehetnék? Az egyetlen helyre, ahol mindig egyedül voltam. Haza. A kulcs még mindig egy kilazult borítópanel alá volt szigszalagozva, a ház sarkánál. Fogadok, az egyetlen oka, hogy még megvan, az az, hogy apa nem tudott róla. Tavaly dugtam el, amikor a mindent elveszítettem időszakomat éltem. Parkview-ban négy kulcs várta, hogy megtalálják őket. Vagyis három. Mert az egyik a Milford-tó fenekén landolt, miután szörnyen félresikerült a gumiabroncshintán bemutatott produkcióm. Az ajtó könnyedén kinyílt - most az egyszer nem ragadt be -, és én beléptem a házba. Egy részem csodálkozott, miért vártam ennyit, hogy visszajöjjek ide, míg a másik részem el akart tűnni, és soha többé nem akart visszatérni. Olyan sok minden történt, de igazság szerint mindegy, milyen rossz dolgok történtek apa és köztem, ez volt mindig is az otthonom. Egy részem hiányolta.

Az emlékek mégiscsak emlékek, függetlenül attól, hogy jók vagy rosszak. Csodálkozó tekintettel csuktam be az ajtót. A házat teljesen kipakolták. Eltűnt a nagy bőrkanapé, amire apa mindig mondta, hogy ne tegyem fel rá a lábam, a puha bézs karosszék, amire aznap este, amikor először tartottam bulit, ráömlött a rumpuncs, sőt a folyosón még a szőnyeget is felszedték. Csupán a fa szegőlécek maradtak meg a falak mentén, és egy kevés por. Büdös volt a levegő. Nem penészszagú, inkább poshadt. Mintha hónapokig nem szellőztettek volna - ami igaz is volt. Most, hogy én már nem voltam a képben, apának semmi oka nem volt fenntartani a látszatot. Az itthoni élete a kezdetektől egy nagy süketelés volt. Anyával sosem házasodtak össze. A pokolba is! Nem voltam több egy kísérletnél! A Denazen Felsőbbrendűség projekt új generációjának egyik tagja. Egy művelet, aminek egyetlen célja az volt, hogy erősebb, jobb adottságokkal rendelkező szolgákat állítsanak elő a Denazen számára, akiket majd marionettbábuként rángathatnak. Hétéves koromban változtattam át először egy tárgyat. Már akkor tudtam, hogy más vagyok. Különbözök a többiektől. Legalábbis ami a társadalmi elvárásokat illeti. Így titokban tartottam. Ahogy kiderült, jó ötlet volt. Néhány hónappal ezelőtt nem elég, hogy kiderült, apa gyilkosokat közvetít, és felhasználja az olyan embereket, mint én, a Hatosokat - a rendellenes hatos kromoszóma miatt neveztek el így minket -, hogy borzalmas dolgokat tegyenek, még arra is rájöttem, hogy valami vegyi anyagot fecskendezett anyámba a terhessége idején, hogy felerősítse az adottságomat. De nem én voltam az egyetlen. A nagyvilágban még létezett egy maroknyi, szupererővel rendelkező korombeli fiatal, akik hamarosan tizennyolc évesek lesznek... és valószínűleg megkergülnek.

A felhasznált vegyi anyag miatt? Igen. Ugyanis komoly mellékhatásai vannak. Megborzongtam a hidegtől, majd befordultam a folyosóra. Lassan fellopóztam a régi szobámba. Bár ismertem apámat, és az ő végtelenül gonosz természetét, reméltem, hogy valamit meghagyott a cuccaim közül. Egy pólót vagy egy könyvet, vagy - a fenébe is - legalább az egyik cipőmet! Bármit, ami az enyém volt. Jobban is tudhattam volna. Minden emlékem, minden olyan tárgy, amihez érzelmek fűztek, és amiket hosszú évek alatt gyűjtöttem össze, eltűnt. Egy akasztó sem maradt a szekrényben, vagy egy porcica a sarokban. Az antik fiókos szekrény, amit még Brandt segített hazacipelni egy garázsvásárból néhány évvel ezelőtt, a fejtámla, amibe Alexszel együtt belevéstük a nevünket, sőt még a Powerman 5000 lökhárító matricák is, amelyeket azért ragasztottam a falra, hogy apámat felidegesítsem, mind eltűntek. Mintha az egész életemet eltörölték volna. -

Ó, rohadj meg! - rúgtam bele az ajtó sarkába, mire az tompán

visszhangozva a falnak csapódott. Nem kellett volna, hogy bosszantson mindez. Csak tárgyak voltak, de akkor is felfordult a gyomrom, a torkomban pedig gombóc nőtt. Mert az én dolgaim voltak. Az életem darabkái. Fülsiketítő hangon felordítottam. -

Rohadék!

Már majdnem összetörtem valamit - ez a valami az ablak lett volna, mivel más nem maradt a szobában -, de egy zaj a földszintről megállásra késztetett. Nem hangos robaj vagy dörömbölés volt, hanem valami halk. Egy apró nyikorgás. Mintha valaki osonni próbálna, de nem nagyon jön össze neki. Az elmúlt évek alatt eleget lopakodtam ebben a házban ahhoz, hogy kívülről ismerjem minden nyöszörgését és jajongását. Ezt a

szokatlan hangot a konyhaajtó adta ki. Valaki más is volt a házban. Egy másodpercre elgondolkodtam, hátha mégis Kiernan követett. De ezt igen gyorsan elvetettem. Ő kiabált volna. Semmiképp nem lapult volna meg a sötétben. Három héttel ezelőtt hátulról megijesztett, mire én keményen szájon vágtam. Tanult a leckéből. A fal mellé lapulva kikukucskáltam a folyosóra, és hallgatóztam. Semmi. Már kezdtem megnyugodni, és a paranoiám számlájára írni a történteket, amikor a földszintről két alak indult el a lépcsőn felfelé, torz árnyékot vetve a falra. Visszasurrantam a szobába. A szívem olyan hangosan dobogott, hogy majd’ kiugrott a mellkasomból. Apa természetesen figyeltette a házat. Ki az az idióta, aki nem gondolt erre? Nyilvánvalóan én. Az epe keserű íze marta a torkomat, a szobán a félelem jeges hulláma söpört végig. Hova bújjak? A szekrény kilőve. Még ha apa nem szedte volna ki a zárat évekkel ezelőtt, amikor rájött, hogy Alex benne bujkál, akkor is letéphették volna az ajtaját, ha bele akartak volna nézni. A bejárati ajtóról szó sem lehetett. Semmi esélyem nem lett volna leosonni a lépcsőn. Ha jól láttam, kettőnél többen is lehettek. Még én sem voltam annyira jó. Körbenéztem a szobában, és úgy döntöttem, csupán egyetlen járható út maradt. Az ablak. Végiglopakodtam a szobán, és kipattintottam a zárat. Lassan feltoltam az ablakot, és összerezzentem, amikor az éles hangon tiltakozva felnyikordult. Nagy levegőt vettem és benntartottam, azt figyelve, vajon észrevettek-e. De a lépcső felől sem nyikorgást, sem lépéseket nem hallottam. Átlépve a párkányon kilógattam az egyik lábamat és elgondolkodtam.

Egyszerű lenne leugrani az udvarba, és lelépni, de akkor nem kapnék választ a kérdéseimre. Tudni akartam, kik ezek az emberek, biztosan tudni szerettem volna, hogy apámnak dolgoznak-e. A ház nyilvánvalóan üresen állt már egy ideje. Lehet, hogy illegális házfoglalók, vagy valami ilyenek. Vagy partiszervezők. Curd, a haverom rendszeresen elküldte az embereit, hogy keressenek elhagyott házakat, ahol rave partikat lehet szervezni. Átvetettem a másik lábamat is, megragadtam a tölgyfát, hogy egyensúlyozni tudjak, és majdnem egészen becsuktam magam mögött az ablakot, mielőtt azok az emberek beléptek volna a szobámba. Az ág elég vastag volt ahhoz, hogy oldalazva eltávolodhassak az ablaktól. Ha ki is hajolnak, nem vesznek észre. Legalábbis ebben reménykedtem. -

Biztosan láttad... - hallottam meg egy srác hangját. Fiatalnak tűnt,

de nehéz volt megállapítani anélkül, hogy láttam volna. Közelebb hajoltam az ablakpárkányhoz. -

Bejönni? Igen - fejezte be a másik a mondatot. Legalábbis azt

hiszem, a másik volt, úgy hasonlított a hangjuk. Az ablak néhány centiméternyire nyitva volt. Egyre közelebbről hallottam a hangjukat. Egy pillanattal később egyikük többször megütögette az ablaküveget. -

Cross tudta, hogy visszajön.

-

Végül is... igen. De akkor most hol van?

-

Nem úgy tűnik, mintha kimászott volna az ablakon. Lehetséges...

-

Hogy kisurrant mögöttünk? Naná. Kétlem, de azért nézzük meg a

bejáratnál, biztos, ami biztos. Cross szétrúgja a hátsónkat, ha rájön, hogy itt járt, mi meg hagytuk meglógni. Oké, ez alátámasztja az apa-elméletet. De mi ez az oda-vissza eszmecsere? Komolyan irritáló!

Néhány áldott, csendes pillanat múlva kihasználtam az alkalmat, közelebb mentem az ablakhoz, és bekukucskáltam. A szoba újra üres volt. Mivel nem tudtam, hova mentek, jobbnak láttam, ha eltűnök. Apa küldte őket. Ha még sokáig a környéken maradok, személyesen is megtapasztalhatom, mit akartak. De nem igazán érdekelt. Előrehajoltam, és lélegzet-visszafojtva körbenéztem az udvaron; biztos akartam lenni benne, hogy tiszta a levegő. Eddig minden rendben volt. Erősen megragadtam a fát, és leereszkedtem a fűre. Az erős tölgyfa az elmúlt években mindig nagy segítségemre volt a társasági életem és titkos éjszakai kalandjaim során. Hosszú ágai és erőteljes illata nyugalmat sugároztak, sosem fogom elfelejteni. Ahogy leugrottam a nedves fűbe, lábszáramra apró vízcseppek csapódtak. Még egy utolsó pillantást vetettem a fára, és végigfuttattam az ujjaimat az egyenetlen kérgen. Valószínűleg soha többé nem jövök ide vissza. Semmi okom rá. Ez a hely csupán külsőség volt. Egy üres könyvborító, amely mögött régen egy bonyolult, kitalált történet bújt meg. Mikor elindultam, hűvös légáramlat zúgott végig a kerten. Csupasz karom libabőrös lett, de igyekeztem nem reszketni. Mintha csak búcsút intene, az öreg tölgy ágai megremegtek, néhány levele pedig a földre hullott. Felkaptam egyet, és megpörgettem, mire esőcseppek repültek a szélrózsa minden irányába. Ropogást hallottam, mintha valaki lépkedett volna az elszáradt leveleken. Megdermedtem. Mielőtt megfordulhattam volna, erős karok ragadták meg a vállamat. Nem gondolkodtam. A pánik hatására azonnal cselekedtem. Tökéletesen célozva hátrarúgtam és megfordultam. Cifra káromkodás, és szőkére szívott, tüsi haj. -

Dez, mi a franc...!?

Alexet megpillantva kibuktam. Elkapott, mikor lezuhantam a daruról, ami miatt hálásnak kellett volna lennem, de csak fortyogott bennem a

düh. Most, hogy már kitisztult a fejem - legalábbis egy kicsit -, legszívesebben bevertem volna a képét. A Sumrun éjszakája óta nem találkoztunk. Kale felett állt. Az ujjai közül kicsúszó véres penge..., a zaj, ahogy földet ért..., a tekintete. .., düh..., az árulása - újra megrohantak az emlékek. Úgy törtek rám, mint derült égből a villámcsapás. -

Kötélből vannak az idegeid, hogy egy méteren belül meg mertél

közelíteni - taszítottam meg erősen. Megbotlott, de nem is próbált megállítani. - Mi a fenét keresel itt? Válaszra nyitotta a száját, de végül csak a házra mutatott a fejem felett. Az ablakból két egyforma srác nézett minket. -

Van ennél fontosabb kérdés is. Mi a fenét keresnek ők itt?

! - F . Átrohantam a pázsiton, és A éppen befordultam a ház sarkánál, amikor a bal lábam kicsúszott FENÉBE

ELGYORSULT A SZÍVVERÉSEM

alólam. Elveszítettem az egyensúlyomat, az egyik kezemre érkeztem, ahogy a csukám megcsúszott a sárban és a nedves füvön. Néhány kétségbeesett

próbálkozás

után

végre

sikerült

felállnom

és

továbbmennem anélkül, hogy újra a földre kerültem volna, de még így is sok időt veszítettem. A nyomomban nehéz léptek dübörögtek. Közel. Túlságosan közel. Félve hátrapillantottam a vállam felett. Egy másodpercig tartott - sőt, csupán a másodperc töredékéig. Egy lihegő, szuszogó szőke és fekete elmosódott foltot pillantottam meg - Alexet -, majd újra előre néztem. De ez a rövidke pillanat elég volt ahhoz, hogy elveszítsem az előnyömet. Valami nagy és sötét dologba ütköztem, még az agyam is belerázkódott. Az egyik srác volt a házból. -

Ostobaság volt. Meg akart...

Alex a másik srácba rohant. -

Szökni? Igen.

Miközben hátrafelé araszoltam, magamra erőltettem egy mosolyt, remélve, hogy elrejthetem a rettegést, amitől majdnem összepisiltem magam. Általában nem könnyen ijedek meg, de miután személyes bepillantást is nyerhettem a Denazen poklába, mondjuk úgy, hogy nem kerestem a lehetőséget, hogy még egyszer elmerüljek benne. A korábban az ablakból bámuló, rettentő Csodaikrek tetőtől talpig feketébe burkolózva állták el az utunkat. Két egyforma gót-klón volt, az elmosódott fekete szemfestéküktől a kapkodva felkent körömlakkjukig.

Mind a kettőjüknek felemás színű szeme volt - az egyik kék, a másik barna -, csak éppen ellentétes oldalon. Széles mozdulatokkal gesztikulálva beszéltem hozzájuk. -

Sok randit beszéltek le így? Csak mert komolyan mondom, leg-

szívesebben letépném a fülem. Az egyik összeszorított szájjal felém villantott egy mosolyt, és megbökte képzeletbeli kalapját. -

Aubrey vagyok. Ő pedig az öcsém... Able. Igen, ez vagyok én - fejezte be a mondatot a másik. Alig- alig,

de hallottam egy kis különbséget kettőjük hangja között. Able-nek furcsa hangja volt, mintha akcentusa lett volna. Nem jól ejtette ki a zé-t. Úgy hallatszott, mintha zsé-t mondott volna. Alex oldalról rájuk pillantott. Ahogy a srácok végigmérik a konkurenciát. -

Crossnak dolgoztok?

Able olyan mozdulattal biccentett, mint egy bólogató kutya. Alex körül körözött, összehúzott szemmel figyelve őt, de meglepetésemre nem próbálta visszatartani. -

Te nem a 98-as vagy.

-

Bocsi, ez itt nincs megszámozva. A nevem Alex Mojourn.

Aubrey a szemöldökét ráncolva összefonta a karját. Engem sem próbált feltartóztatni. Idegesített, hogy semmi jelét nem mutatták agressziónak. Valami nem volt rendben. -

Ez...

Úgy tűnt, Able nem osztozik bátyja rosszallásában. Mosolygott, és rám kacsintott, mintha valami nagy, közös titkunk lenne. A felünk fölül mennydörgés hangja hallatszott. -

Kiábrándító? Igen. De attól még lehet vicces.

-

Ha jól sejtem, Hatosok vagytok. Ez a ti adottságotok? Halálra

idegesítitek az embert a szájtépésetekkel? Alex megdörzsölte a fülét, és elfintorodott. -

Skacok, a csajszinál a pont. Ez az egész fura oda-vissza kommu-

nikálás már kiment a divatból. Egy pillanatig senki nem szólalt meg. Ott álltunk négyen, és egyszerűen csak egymást bámultuk. Vihar előtti csend. Az utolsó, idegfeszítő pillanatok, mielőtt a madarak nekiütköznek az épületnek. A szívem dübörgött, izmaim futásra készen megfeszültek. A ténytől, hogy még egy mozdulatot sem tettek, olyan feszült voltam, mint egy drogos, de tudtam, hogy ennek mindjárt vége. Valamit tervezlek. Láttam a szemükben. Előnyben voltak, mert nekünk fogalmunk sem volt, mit akarnak tenni. Az én adottságom nem volt veszélyes, és bármiben fogadtam volna, hogy ezt ők is tudják. Ha almára vágysz, de csak narancsod van, én segíthetek. Ezenkívül eléggé haszontalan voltam. Ebben a pillanatban mindenképp.

Állítólag

a

Felsőbbrendűség

gyógyszer

hatásaként

előfordulhat, hogy gonosz képességeim lesznek, de néhány furcsa eseményen kívül - melyet inkább a kevés alvás számlájára írtam egyelőre semmi jele nem volt a felsőbbrendűségemnek. Alex azonban nem volt ennyire hasznavehetetlen. Az ő adottsága a telekinetika volt, ami azt jelenti, hogy az elméjével tárgyakat tudott mozgatni. Ez talán kihívást jelenthet az ikrek számára, de valószínűleg nem eléggé aggasztó. Biztosan komoly arzenállal rendelkeznek, ha apa őket küldte annak reményében, hogy elkapnak egy olyan embert, mint Kale. Egy örökkévalóságnak tűnő idő után Alex tette meg az első lépést. Időm sem maradt bosszankodni, mivel megragadta a karomat, majd elvezetett az ikrek mellett. -

Mi most elmegyünk. Mondjátok meg Crossnak, hogy bekaphatja,

oké? Négy lépést tett, majd sarkon fordult, és az utca felé iramodott. Majdnem kitépte a kezemet a helyéről. Mögöttünk az egyik iker magas hangon sikított, amit duplán hátborzongató nevetés követett. Ó, igen. Apa mindig kifogja az őrülteket. Kiviharzottunk a kapun át, majd átrohantunk az utcán. Az öreg Philben postaládája melletti mozgásérzékelős lámpa hunyorogva kigyulladt, reflektorfénybe borítva előttünk az utat. Nagyjából akkor tette oda azt a lámpát, mikor azt kezdte mesélni a szomszédoknak, hogy elrabolták az űrlények. E. T.-t nyilvánvalóan az ő piros-fehér- kék színű, madár formájú postaládájának a tartalma érdekelte. Alex eszeveszetten hadonászott a kezével. Mögöttünk a szomszédok szemeteskukái az öreg ház felé repültek, ahol Able és Aubrey épp a kapu felé rohant. A kukák az ikreknek ütköztek, majd fémes csattanás kíséretében a földre döntötték őket. Körülöttük átható szemétszag terjengett. Meg akartam állni, de Alex csak taszigált előre. -

Ez nem sokáig tartja fel őket. Gyerünk tovább!

A következő sarkon befordultunk, és rohantunk, mint az őrültek. Mikor már a harmadik háztömb felénél jártunk, bevillant. Valami nem stimmelt. Megtorpantam, és beugrottam Marlow ékszerboltja mögé, magammal vonszolva Alexet is. -

Miért voltál az építkezésen?

-

Mi van? Ez meg mi az ördögért érdekel most téged?

-

Miért voltál ott? Hónapok óta nem láttalak - ami amúgy okos húzás

volt -, majd egyszer csak megjelensz? Még jobb, miért követtél? böktem durván mellkason. A félelmetes ikrek túlságosan lazán kezelték a helyzetet. Mintha lett volna egy ütőkártyájuk. Egy Alex formájú ütőkártyájuk. - Azokkal a srácokkal vagy?

Alex kinézett az épület mögül. Mikor újra rám nézett, szemei kikerekedtek. -

Azt kérdezed, hogy az apád megbízásából akarlak-e elkapni?

beszívtál? Sosem bánt... Szorosan ökölbe szorított kézzel megütöttem. A csontos állát találtam el, amitől minden egyes ujjamba fájdalom nyilallt, de megérte. Azt akarta mondani, hogy sosem bántana engem. Tehát azt gondolta, hogy nem bántott azzal, hogy kibelezte Kale-t? Mégis, még ezek után is, annak a lehetősége, hogy apámmal - apámnak - dolgozik, kiborított. Voltak közöttünk nézeteltérések, sőt, hazugságok és félreértések is bőven, de egyszer valaha sokat jelentettünk egymás számára. Azután megpróbálta megölni a barátomat. Alex megrázta a fejét, és megérintette az arcát. -

Oké. Megérdemeltem. De épp most...

-

Kapd be! - Most nem volt időm alaposan elagyabugyálni, de a

gondolataim egyfolytában visszakanyarodtak a Sumrunon történtekhez. A kép, ahogy Alex Kale felett állt, beleégett az agyamba, és bármennyi idő is telik el, azt már semmi nem törli ki onnan. Ráadásul épp akkor bukkant fel, amikor lezuhantam a daruról? Túlságosan átlátszó. Agyam egy apró, logikusan gondolkodó része azt súgta, lehetetlen volt tudnia, hogy elveszítem az immunitásomat Kale-lel szemben - azt meg végképp nem tudhatta, hogy ez melyik pillanatban történik meg. De akkor sem bíztam benne. Volt itt még valami, amiről nem tudtam. -

Ez is a terv része? Bevezetsz egy sötét sikátorba, megvárjuk őket,

ők meg simán felnyalábolnak? Alex a magasba emelte a kezeit, majd az épület falába rúgott. -

Te húztál be engem a sikátorba!

Ellenségesen méregettem, de nem mondtam semmit. -

Segíteni próbálok neked. - Úgy bámult rám, mint aki mindjárt

felrobban. Néhány alkalommal már tanúja voltam, hogy Alex elveszítette a higgadtságát, és nem volt szép látvány, de most lerítt róla, hogy egészen megtébolyodott. Az arca kivörösödött, ökleit olyan erősen szorította össze, hogy szinte világítottak a sötétben, és rázkódott a csalódottságtól. - Ginger szólt, hogy menjek az építkezésre, jó? Azt mondta, szükséged lesz rám. -

Baromság! - csattantam fel. - Miért kérne meg téged bármire?

Meg akartad ölni az unokáját. -

A franc... Nem így történt!

A sikátor másik végében valami megmozdult, majd gonosz röhögés duettje hangzott fel. Alex késlekedés és mentegetőzés nélkül az utca felé tolt. De nem is kellett kétszer mondania. Lehet, hogy a hátam közepére sem kívántam, de ha választhatok, hogy vele legyek, vagy meglátogassam apámat, nagy fölénnyel ő nyer. -

A Parker sugárút felé menjünk, az üzleti negyedbe! - ziháltam. -

Ott lerázhatjuk őket. Átrohantunk a Mill Streeten, majd a Food Smart parkolóján át- vágva a Parkerre értünk, amikor az ég csatornái újra megnyíltak. -

Mozgás! - förmedt rám Alex két zihálás között. - Gyorsabban!

Miért? Most talán nem a lehető leggyorsabban futok? Hülye! Egész nyáron nem jártam az üzleti negyed szívében. Hétvégenként a régi társaságom eljárt ide az épületeken ugrálni. A negyed szélén álló házak - az a néhány alacsony bérleti díjú apartman és irodaház egymáshoz közel épültek. Könnyű volt ugrálni rajtuk. Repülőrajt, így neveztük. A központban álló épületek, a gyárak és nagykereskedelmi raktárak kissé távolabb voltak egymástól. Nagyobb kihívás volt. Utoljára, amikor itt voltunk, Gillman esküdözött, hogy a központi épületeken is ugrálni fog. Azon gondolkoztam, valóban megtette-e. A Janseck gyár sarkánál megálltam, hogy kifújjam magam, de Alex

nem hagyta. A karomnál fogva az út túloldalán álló magas, ismerős épület felé tuszkolt. -

Gyere! Abban az épületben, ahol régen laktam, általában nyitva

hagyják a tetőajtót. Beosonunk, és bent már el tudunk bújni. Sötétedés után a forgalom gyér volt, nem mintha az üzleti negyed bármely napszakban Parkview legforgalmasabb része lett volna. Átrohantunk az utcán, és Alex régi háztömbje mögé siettünk. A tűzlétra nem volt leengedve, nem értük el, de könnyedén megoldottuk a helyzetet. Alexnek elég volt intenie egyet, és a létra csikorogva-nyikorogva megindult felénk. Miért nem lövünk fel egy jelzőrakétát, vagy ordítjuk bele egy hangosbeszélőbe, hogy itt vagyunk? A létrára felkapaszkodva odasziszegtem Alexnek: - Ennél óvatosabb már nem is lehettél volna. Nem gondolod? Felhúztam magam a peremre, majd bemásztam a tetőre. A szél a hátamat korbácsolta, a gerincemen végigfutott a hideg. Már bántam, hogy levettem a pulóveremet, amikor felfelé másztam a darura. -

Ott van! - Alex szinte repült a tetőajtóig, majd lenyomta a kilincset.

- Öhm... -

Öhm... Ez nem hangzik túl jól. Miért „öhmözöl”? - léptem előre. -

Ne mondd, hogy öhm! Valaki belepisilt a karma gabonapelyhébe, majd rám fogta. Ma este minden rosszul sikerült. Alex még egyszer, erősen megrángatta a kilincset. -

Zárva van.

Fémes csattanás ragadta meg a figyelmemet. Nem volt bátorságom lenézni a tetőről. -

Mennünk kell. - Alexszel a nyomomban futni kezdtem a tetőn,

amikor Able hangja csendült fel:

-

Bújócskázunk? Igen?

-

Hu-húúú! - üvöltött dermesztő hangon a bátyja, miközben hangos

lábdobogással utánunk eredt. -

Ugorj! - kiáltotta Alex, majd sprintelni kezdett, és elugrott a tető

széléről. Megtorpantam, épp időben, hogy lássam, ahogy átrepül a két épület között, majd nekicsapódik a szomszéd ház oldalának. De elkapta a tető peremét, és sikerült feltornásznia magát. Sav bugyogott fel a gyomromban, miközben hátráltam, hogy lendületet vegyek. -

Ugyan már! Nem akarsz...

Alex erősebb és magasabb volt. És hosszú lábai voltak. Ha ő nem érte el a tetőt, jó esélyem volt rá, hogy én sem fogom. -

Játszani velünk? - fejezte be a mondatot a másik.

Már majdnem átszelték a tetőt, gyorsan mozogtak. Túl gyorsan. A francba! Megpróbálok szembeszállni a gravitációval. A jobb lábammal elrugaszkodva nekifutottam. Az eső áztatta tetőn azonban megcsúszott a cipőm, ami visszavett a sebességemből. Ahogy a tornacipőm orra a tető peremét érintette, amilyen erősen csak tudtam, elrugaszkodtam, és átszárnyaltam a házak közötti szakadék felett. Eddig a vizes ruháim és a fagyasztó szeptemberi szél miatt kellett fáznom, most viszont már idegességemben kezdtem izzadni, és ettől lett nedves a bőröm. Ugrás közben már tudtam, hogy nem fog sikerülni. Nem sikerült elég nagy lendületet vennem. És a gyorsulásom közel sem volt megfelelő. Ahelyett, hogy egyre közelebb kerültem volna a tetőhöz, zuhanni kezdtem. Más körülmények között bosszankodtam volna. Komolyan, nagyon bénán ugrottam, sokkal jobban is csinálhattam volna. De most?

A fülemben dobogó pulzusom visító hanggá változott. Ezen az estén már másodszorra zuhantam le a magasból. Vagy a végzet próbált közölni velem valamit, vagy az univerzumnak volt igencsak beteg humora. Szerencsére a telekinetikának is megvolt a maga haszna. Az egyik percben az épület teteje felfelé kúszott, miközben én zuhantam, ám a másik percben már lefelé haladt, én meg felfelé repültem. A levegő egyetlen, fájdalmas süvítéssel kiáramlott a tüdőmből, ahogy a kátránnyal borított tetőre zuhantam, egyenesen Alex lába elé. Zihálva hagytam, hogy felrántson. Amikor elindultunk, az ikrek közül az egyik bosszantó kecsességgel földet ért mögöttünk. Másodpercekkel később a testvére is megérkezett mellé. Nem volt időnk betojni se. Mielőtt egyet pislogtunk volna, azok ketten, mint két buldózer, ránk vetették magukat, elválasztva minket egymástól. Az egyik - gőzöm sincs, melyik - hátulról megragadta Alex nyakát, majd belelökte valamibe, ami úgy nézett ki, mint egy óriási légkondi. Borzalmas csattanás hallatszott, majd a tüdejéből jól hallhatóan minden levegő kiszökött. Még egy jól irányzott ütés a gyomrába, és Alex úgy feküdt ott, mint egy összegyűrt, nedves papír zsebkendő. A gyomrom felkavarodott. Már nem éreztem iránta semmit, de azt látni, hogy valaki frizbiként dobálja Alexet, kezdett feldühíteni. Talán azért, mert tudat alatt én szerettem volna ugyanezt tenni. A másik iker mosolyogva tornyosult fölém. Furcsa, de észrevettem, hogy az egyik metszőfoga le volt törve, és az orra enyhén el volt ferdülve. Egyszer biztosan eltörte. A csont olyan, mint a papír. Ha egyszer meggyűrődött, bárhogy simítgatod, már soha nem lesz olyan, mint régen. Ha nem beszéltek - és az nem gyakran fordult elő -, talán csak erről lehetett megkülönböztetni Tutyit és Mutyit. -

Nem értem, mi ez a nagy felhajtás. Hiszen elég aprócska vagy,

ugye? A hideg kátrány és a salak nadrágon keresztül is szúrt, az egész testem bizsergett tőlük, ahogy a fenekemen ülve toltam magam hátra, míg el nem értem a tető széléhez. Able - igen, Able volt az - előrébb hajolt, és még szélesebben elvigyorodott. Egyik kezével megmarkolta a jobb vállamat, a peremhez szorított és kuncogott. -

Ezt szeretni fogod.

Felemelte a másik kezét, kinyújtotta az egyik hosszú, fekete körmű ujját, és a kulcscsontomra helyezte. A tekintete olyan volt, mintha kiszállt volna a testéből, és valaki - vagy inkább valami - más lépett volna a helyére. Valami őrült. Tekergőzve próbáltam kiszabadítani magamat, de nem sok sikerrel. A vállamat fogva erősen tartott. Mozgott az ajka, miközben ujját végighúzta csupasz bőrömön, végigsimítva a vállamat, majd néhány félkört rajzolt, mielőtt megállt volna közvetlenül a hónaljam felett. Már így is teljesen eláztam és szétfagytam, de érintése nyomán az egész testem megborzongott - de nem jó értelemben véve. Egészen a velőmig hatolt, lezsibbasztva a testemet. Az érintése rossz volt. Beteges. Háborgott tőle a gyomrom, a karomon egy egész hadseregnyi libabőr menetelt fel-alá. Hányinger tört rám, majd szörnyű fejfájás következett. Arcának körvonala először hullámozni kezdett a szemem előtt, majd hirtelen élessé vált. Mintha valaki túlságosan kiélesítette volna körülötte a világot. Minden túlságosan élénk volt, szinte fájdalmasan élénk. Újabb villanás, miközben ujjával erősen megbökte puha bőrömet, majd minden visszatért a normális állapotába. Ahogy Able kiegyenesedett és felröhögött, megszűnt a nyomás a jobb vállamon.

Jólesett?

-

Pislantottam, és behajlítottam az ujjaimat. -

Mi a...

Ekkor Able leguggolt elém, és túlzó mozdulatokkal egy csókot dobott felém. -

Kicsit csalódott vagyok. Nem tűnsz baj...

Előbb hátra, majd oldalra gördültem, és óriásit rúgtam. Mindkét cipőm hatalmas erővel csapódott a gyomrába, hátrataszítva a fiút. -

Bajkeverőnek? Igen. Az vagyok.

Able káromkodva megtántorodott és összegörnyedt. Már majdnem visszanyerte az egyensúlyát, de végül eldőlt. A tekintetéből sugárzott, hogy ezért még megfizetek. Talpra ugrott és rám támadt. Oldalra gurultam, így elhibázta, csak a levegőbe markolt. Ekkor Alex hangja harsant fel: -

Dez!

Egy másodperccel az előtt, hogy újra lecsaphatott volna, Able felrepült és a néhány méterrel távolabbi oszlopnak csapódott. Alex talpon volt. Jobb karját szorongatva az épület oldalának dőlt. Az ikerpár másik tagját sehol nem láttam. Nem álltunk le vitatkozni, és nem vártuk meg, hogy vajon visszajön-e. Rohantunk, mint az őrültek.

-E

LMONDANÁD, MI TÖRTÉNT AZ ÉPÍTKEZÉSEN?

Alex a szó szoros értelmében kétszer is megmentette az életemet. Vicces, de egy kicsit sem éreztem hálát iránta.

-

Nem húznál el a francba?

-

Ne már, Dez! Ha nem lettem volna ott, már halott lennél. Mi a

franc történt? - állt meg a Blueberry Bean kirakata előtt. A kávézóban sötét volt. Régebben éjjel-nappal nyitva tartottak, de a múlt hónaptól fogva éjfélkor bezártak. Basszus! Tényleg ilyen késő van? Nagyjából három sarokra voltunk a Menedéktől. Minden nyugodt volt. A kirakatüvegnek dőltem. Az eső megint elállt, és úgy tűnt, végre az ikrek is feladták. Bárcsak Alex is ezt tenné! Valószínűleg nem segít, ha könyörgök neki, de kétségbe voltam esve. Nem maradt energiám, hogy újból megüssem, ráadásul elviselhetetlenül fájt a fejem. -

Elmennél, kérlek?

Összefont karral nézett rám. Fred - ezt a nevet adtuk a nevető arcú ajakpearcingjének - ide-oda mozgott, ahogy Alex a nyelvével piszkálta. Ez nyilvánvaló jele volt annak, hogy valami zavarja. Túl nagy kérés volt, hogy hagyjon magamra? Talán maradt még tartalékban egy kis energiám. Viszketett a tenyerem; ha nem megy el, szívesen beverek neki még egyet. Amilyen szerencsém van, még eltöröm az egyik ujjamat azon a kemény koponyáján, ettől lenne csak igazán kerek életem legrosszabb éjszakája. Mindezek tetejébe anya és Ginger szét fogja rúgni a hátsómat. Kale-re és rám szigorú kijárási tilalom vonatkozott a Denazen miatt. Megtiltották,

hogy éjszakai bulikra járjunk, de egy olyan rövidke szó, mint a „tiltás”, nem állíthatott meg, ha valamit meg akartam tenni. Lehet, hogy nem mehettem el a hivatalos, csak Hatosoknak tartott rave bulikra, de néhanapján, mint ma este is, néhány srác szervezett egy kis tanulmányi kirándulást. Én meg nem olyan vagyok, aki elutasít egy meghívást. Tényleg jó volt tudni, hogy van, ami nem változik. A legrosszabb az volt, hogy Kale nem igazán értette a kilopódzás fogalmát. Nélkülem gondolkodás nélkül betáncolt volna a főbejáraton, és lebuktatott volna mindkettőnket. Alex megköszörülte a torkát. Még mindig itt volt. Úgy tűnt, betűznöm kell. Rendben. -

Te tényleg ilyen ostoba vagy? - csattantam fel. Az égbolton villám

cikázott át. A viharnak nyilvánvalóan még tervei voltak velünk. - Miféle seggfej vagy, hogy itt álldogálsz és beszélni akarsz velem azok után, amit tettél? -

Azok után, amit tettem? Megmentettem a bőrödet!

Előreléptem, és mellkason taszítottam. -

Ez most komoly? Ez komolyan komoly?

-

Nem tudom, mit mondjak, Dez - simított végig nedves, szőke

tüsihaján. - A „sajnálom” nem elég jó, ami jogos. Megértem. De nem próbáltam őt megölni. -

Pedig onnan, ahol álltam, egészen úgy nézett ki. Még szép. Mert soha nem a valóság talaján állsz - morgott Alex. -

Hogy utálom-e? Igen, utálom. Mert az útjában áll annak, amit akarok. A Sumrun éjszakáján a szabadságod útjában állt, és engem csakis ez érdekelt. Emlékeztetnem kellett magam, hogy csukjam be a szám. Még belerepülnek a legyek, mondogatta Brandt, ironikus módon legtöbbször

akkor, amikor Alexről volt szó. -

A szabadságom útjában? Mert apa valóban hagyta volna, hogy

kisétáljak veled? -

Megígérte, hogy igen. Hülyére vernélek, ha nem lenne nyilvánvaló, hogy valaki már

megtette. Dühösen sétálni kezdtem. Megborzongtam, ahogy a hűvös szél átfújt a nedves ruháimon. A dörgésekből és villámokból ítélve csak idő kérdése volt, és hamarosan újra elered az eső. -

Honnan tudhattam volna, hogy hazudott? - morogta Alex, utánam

baktatva a járdán. Lehet valaki ennyire ostoba? Alex már hamarabb tudott apámról, mint én. Éveken át hazudott nekem. A pokolba is, még a hazudozásnál is többet tett. Randizott velem, hogy szemmel tarthassa apámat. Ez épp elegendő lett volna, hogy óvatosságra intsen, még akkor is, ha nem akarta volna kibelezni a barátomat. Azon, hogy megcsalt valamikor -, biztosan túljutok. De azon, hogy kihasznált? Esély sincs rá. Alex soha nem hagyta annyiban a dolgokat. Most is megtorpant, megragadta a karomat és visszahúzott. -

Tudom, hogy kedveled azt a furcsa szerzetet, és sajnálom, hogy

megszúrtam. De meg kell értened, miért tettem. Kirántottam a karomat a szorításából, és ellöktem Alexet. Ekkor fejünk felett különösen hangos mennydörgés csattant. Másodpercekkel később eleredt az eső. -

Pontosan tudom, miért tetted - üvöltöttem túl az eső kopogását. -

Mert egy önző rohadék vagy, aki képtelen elviselni, hogy nem megy minden úgy, ahogy ő akarja. Alex - bizonyítva az éretlenségét - toppantott egyet a lábával, amitől az egyre nagyobb tócsából vízcseppek fröccsentek mindenfelé.

-

Én... Te... hihetetlen vagy!

Feladta, majd karját a derekam köré fonva szorosan magához rántott. Mielőtt belegondolhattam volna, hogy mit akar tenni, vagy akár megállíthattam volna, Alex, a körülöttünk tomboló viharral nem törődve, a számra szorította az ajkait. Fred hideg fémfelülete nekinyomódott az államnak, miközben az arcomon folyt az eső, és Alex a szájával felfedezte az enyémet. Meleg, ismerős és enyhén fűszeres ajkának érintésétől elernyedtek a végtagjaim. Egy fél másodpercig. Behajlítottam az ujjaimat, majd a körmeimet - szerencsére nyáron volt időm egy kicsit megnöveszteni - az alkarjába mélyesztettem, a térdemmel pedig, amilyen erősen csak tudtam, megrúgtam. Alex összegörnyedt, és zihálva odébb botorkált. Ekkor a hátunk mögül rettentő dühös hang hallatszott. Megpördültem, és láttam, hogy Kale rohan felénk, bőrig ázva és tombolva. A köztünk lévő távolságot hihetetlen gyorsasággal, egy szempillantás alatt szelte át. -

Állj! - üvöltöttem, széttárva a karomat Alex előtt. Nem az ő vé-

delmére, hanem Kale-ére. Mindegy, milyen mérges, akkor is bűntudatot érezne, ha megölne valakit. Talán... Kale-nek gyors reflexei voltak. Úgy öt centiméterre állt meg tőlünk, vízcseppek fröccsentek körülötte mindenfelé. -

Mit keres ez itt? - A hangjából áradó düh összhangban volt re-

megő ajkával és szikrázó szemével. De most ahelyett, hogy pattogtatta volna az ujjait - Kale esetében ez olyan volt, mintha remegett volna idegességében -, ökölbe szorította a kezét, készen állva arra, hogy üssön. Talán most mégsem érezne bűntudatot.

A

tenyeremet

óvatosan

a

nedves

pólójára

helyeztem,

és

megtaszítottam. Először ellenállt, gyűlölettel teli hideg, kék szemeit Alexre szegezve. De kis idő múlva éreztem, hogy alábbhagy a dühe, és hátrébb lépett. -

Magyarázd el, mielőtt megérintem!

Ennyit arról, hogy egy meleg és száraz helyre menjünk. Kale addig nem moccan a járdáról, míg ki nem deríti, mi folyik itt. Hála istennek, a felhőszakadás kezdett lecsillapodni. -

Követett, mikor eljöttem az építkezésről.

Kale arckifejezése bizonytalanná vált. -

Ő volt az, aki elkapott.

Annyira lefoglalta az, ami a darun történt, hogy akkor még fel sem tűnt neki, hogy Alex ott volt. Ami, ha úgy vesszük, nagy szerencse. Különben Alex talán ki sem jutott volna az építkezésről. Ha már itt tartunk, lehet, hogy a járdáról sem fog. Csak azt nem tudtam, melyikünk fogja megölni. Kale... vagy én. -

Még jó, hogy ott voltam, Kaszás. Valakinek meg kellett akadá-

lyozni, hogy lezuhanjon. Mert az nyilvánvaló, hogy neked nem sikerült. Valami felrobbant Kale szeme mögött. Igen, düh, de ez több volt annál. Bűntudat. Megrándult, mintha Alex minden pofonok legnagyobbikát keverte volna le neki. De csak néhány másodpercig tartott, utána torz mosoly terült szét az arcán. Megfeszült válla ellazult, és összefonta a karját. -

Deznek semmire sincs szüksége tőled.

Alex még sötétebb mosollyal válaszolt. -

Ma este úgy tűnt, valamire mégiscsak szüksége volt tőlem. Kí-

váncsi lennék, mi más kellhet még neki. Talán olyasvalami, amivel te nem szolgálhatsz?

Nyomást éreztem a tenyeremen. Kale újra megindult ökölbe szorított kézzel. Ha valaki képes volt próbára tenni a türelmét, az csak Alex lehetett. -

Nem ér annyit - súgtam oda neki elszántan. Eltökéltem, hogy távol

tartom őket egymástól. Most legkevésbé arra vágytam, hogy két dühöngő, tesztoszteronnal teli fiú közé szoruljak. - Egyáltalán nem. Nem úgy tűnt, hogy ez meggyőzte volna Kale-t. -

Láttam, hogy megcsókolt.

Megfogtam a kezét. Érintés. Kapcsolat. Egyike azon kevés dolgoknak, amelyek lenyugtatták őt, és engem is. Már ösztön volt. Nem is gondolkoztam el rajta. Ujjaimmal végigsimítottam az ujjperceit, de a megnyugtató, ismerős melegség, ami nekem az otthont, a biztonságot jelentette, eltűnt. Helyébe pedig valami fájdalmas, gyomorszorító érzés költözött. Egy egyre növekvő nyomás, amit a gyomromban lassan terjedő forróság követett, az agyam pedig eltompult. Próbáltam, de nem sikerült visszatartanom. Halk zihálás tört fel a torkomból, ahogy a vállam és a karom megmerevedett. Kale elszörnyedve húzta el a kezét, majd hátralökött, egyenesen Alex karjaiba. -

Mi a... - Alexnek sikerült elkapnia, mielőtt a földre zuhantam volna.

Megdöbbenve felsegített, míg én levegőért kapkodtam. A feszültség kiszállt belőlem, a fülzúgásom apránként beleolvadt Kale kétségbeesett bocsánatkérésébe. -

Dez, sajnálom! - A hangjában megbújó fájdalomtól elszorult a

szívem. Ő kér bocsánatot? Hiszen nem tett semmit. Én voltam olyan hülye, hogy meg akartam őt érinteni. Megérinteni a saját barátomat. - Miattad zuhant le... - Alex hangjában felismerés csendült, felém lépett, és közvetlenül Kale elé került.

Bár tudtam, hogy ezt még a vihar okozza, de olyan volt, mintha a fejünk felett cikázó villámok a fiúk vállából kipattanó szikrák lennének. Az ellenséges Titánok készen álltak a halálos viadalra. -

Már nem tudod megérinteni, igaz?

Köhögtem, továbbra is próbáltam levegővel megtölteni a tüdőmet. Megragadtam Alex pólójának az ujját. Olyan erővel húztam, ahogy az ujjaim csak bírták, de csupán gyengécske próbálkozás volt. Alig érezte. -

Alex, fejezd be!

-

Majdnem megölted - folytatta, ügyet sem vetve rám. Hangjából

árnyalatnyi rémületet hallottam ki, de egyúttal mintha élvezte volna. Elégedett volt. Egyáltalán nem törődött vele, hogy majdnem meghaltam. Öt kizárólag az érdekelte, hogy rámutasson, Kale hibája volt. Annyira tipikus! Kale hallgatott, de láttam a szemén, hogy számol. Egyenként megmozdította minden ujját. Egész nyáron ezt gyakoroltuk. Minden egyes alkalommal, amikor úgy érezte, szeretne valakit megbüntetni, el kellett számolnia tízig. Legtöbbször már nyolcnál megnyugodott. De ezúttal lehet, hogy húszig kell számolnia. Vagy ötvenig. Talán még a száz sem lenne túlzás. Általában apróságok dühítették fel. Vagyis másnak talán apróság. De neki nagy dolog. Még mindig nem értette, mi szükség van a füllentésekre és a titkolózásra. Kale fekete-fehérben látta a világot, nála a szürkének nem volt helye. De ez most más volt. Személyes. Számára ez újfajta érzés volt. Mikor Kale újra megszólalt, a hangja nyugodtan csengett, de én ismertem őt. A gyűlölet most jobban forrt benne, mint korábban valaha. -

Nem tévedsz. Nem tudom megérinteni, ahogy te sem.

Alex ajka megrándult. Összefűzte a karját, kidüllesztette a mellkasát, és egy kicsit kihúzta magát. Jól ismerem ezt a pózt. Provokál.

-

Akarsz fogadni?

-

Igen - felelte Kale hűvösen. - Ha még egyszer megpróbálod, én is

megérintelek. Utána már csak a szelet érintheted majd, ahogy szétszórja a hamvaidat a világban. Alex nem válaszolt. De mindenesetre ahhoz azért elég okos volt, hogy néhány lépést hátráljon. Összefontam magam előtt a karomat, próbáltam nem remegni. Ez tökéletes befejezése volt a történelem legrosszabb napjának. Csak az tehette volna rosszabbá, ha földönkívüliek támadnak meg minket, hogy olyan áldozatokat keressenek, akiken kísérleteket végezhetnek. -

Tűnj innen, Alex!

-

Biztos vagy benne? Ha gondolod...

Kale felmordult. -

Menj!

Alex gyorsan felém biccentett, majd hátrálni kezdett a járdán, miközben egy utolsó, félelmetes mennydörgés harsant fel az éjszakában. Végül rám kacsintva megszólalt: -

Hamarosan találkozunk, Dez!

E

GY RUGÓ KIJÖTT A HELYÉRŐL.

Átszúrta a kanapé matracát, és

beleszúrt a combom hátuljába. Kale a szoba másik felében üldögélt egy kétszemélyes kanapén. Azóta le sem vette rólam a szemét,

hogy anya behozott minket a társalgóba. -

Tudjátok, hogy sötétedés után nem hagyhatjátok el a szállodát -

mondta. A dohányzóasztal szélén ült, minket nézett. Egy tollal játszott, amit a múlt heti fogorvos kongresszus résztvevői hagytak itt. Kapcsolgatta. Be és ki. Be és ki. Mercyre, a begyöpösödött Denazenes kihallgatóra emlékeztetett, aki becsapott, hogy azt higgyem, a mi oldalunkon áll. Válaszként szótlanul megvontam a vállam, és közben a plafont bámultam. Egy hajszálvékony repedést láttam, ami közvetlenül a fejem felett kezdődött. Tekintetemmel követtem végig a falon, észrevettem, hogy szinte kettészeli a szobát. Épp köztem és Kale között. Hát nem ironikus? Ha babonás lennék, rossz jelnek tekinteném. -

Mindketten jól vagytok? - próbálkozott anya újra. A hangjából

fájdalom érződött, amit a stresszel hoztam összefüggésbe. Anyának, ahogy Kale-nek is, általában nem hétköznapi helyzetekkel kellett szembenéznie. Üvölteni akartam. A pokolba is, nem, nem voltam jól! Megtörtént a legrosszabb, ami csak történhetett. És semmi esélyünk sem volt helyrehozni. Ehelyett azonban bólintottam. -

Biztos vagy benne? - nógatott anya. Nem hibáztathattam. Bárki

ránk nézett, akinek szeme van, az láthatta, hogy ez hazugság. Kale olyan volt, mint egy feszes gitárhúr, ami mindjárt elszakad. Jobb kezével a szék karfáját markolta, bal kezével pedig a kispárna csücskét,

de úgy, hogy elfehéredtek az ujjpercei. A szoba azon a végéből, ahol ő ült, csak egyetlen hang hallatszott: a nadrágja szárából a földre csepegő esővíz kopogása. Valószínűleg én sem néztem ki jobban. Az izmaim fájtak, mióta megérintettem Kale-t, a fejemben pedig mintha egy heavy metal együttes dobosa szólózott volna. Testem minden négyzetcentimétere vizes volt, a bal karomon pedig egy sötét folt virult, emlékeztetve arra, hogy a tetőnek csapódtam. Reggelre csodás kis zúzódás nyoma lesz ott. A jobb vállam fájt, azóta, hogy Able megragadta, a balban pedig olyan... furcsa érzés volt. Nem fájt, csak bizsergett. Apró tűszúrásokat éreztem, olyat, mint amikor elzsibbad a lábad, vagy leég a napon. Mikor anya megértette, hogy egyikünket sem tudja szóra bírni, ideges pillantásokat vetett hol rám, hol Kale-re, hol meg az ajtóra. Szinte öt perc is alig telt el - bár én három órának éreztem -, de mire Ginger, Kale vér szerinti nagymamája, és a Hatos Maffia Don Nagyija, ahogy én neveztem őt, belépett az ajtón, én már közel álltam az összeomláshoz. Általában egy csapat fiatal, félmeztelen fiú vette körül, de a ma esti kísérete másként nézett ki. Ez a kísérő vörös, göndör hajával, veszélyes domborulataival és egy Orbit reklámba is beillő mosolyával jelentősen gömbölydedebb volt, mint a korábbiak. Ginger megállt a szoba közepén, kezében tartott műanyag poharában a szokásos vörös folyadékkal - gyümölcspunccsal -, és mosolygott. -

Ajándékom van a számodra, Kale.

A vörös hajú lány magasra tartott fejjel kilépett Ginger háta mögül. Tekintetét azonnal Kale-re szegezte, és le sem vette róla. Nem kedveltem őt. -

Ő itt Jade. - Ginger felhajtotta a pohara tartalmát, majd rám

mutatott és megszólalt: - Ő Deznee Cross, Sue lánya. Ő pedig... bólintott Kale felé, mire a fiú felállt a kanapéról - ...Kale. Miatta vagy itt.

-

Elég, állítsd le magad, és hátrébb az agarakkal! - szólaltam meg. -

Egy vöröskét adsz a barátomnak ajándékba? Ez nem szép, nem beszélve arról, hogy illegális. Kale a szemöldökét ráncolva Jade-ről rám nézett. -

Nem kedveled őt.

Nem kérdés volt. A nyilvánvalót közölte. Vagy azt, amiről úgy gondolta, nyilvánvaló, ami ebben az esetben épp az igazság volt. Még mindig azon dolgoztunk, hogyan döntse el, mikor van itt az ideje kimondani a dolgokat. Ez egyike volt a legnagyobb akadályoknak, amelyeket még le kellett küzdenie. Kale nem hitt benne, hogy bármit is el kell titkolni. Ha valamire gondolsz, mondd ki! Ha az igazság az, folytasd csak! A társadalmi elfogadás veszett ügy volt nála. -

Nem ismerem őt, ezért nem utálhatom. - Nyomasztott a kényszer,

hogy még mást is hozzáfűzzek, de befogtam a számat. A személyiségemből fakadóan mindenkivel jól kijövök, kivéve, ha úgy bámulod a pasimat, mintha egy nagy szelet szaftos rostélyos lenne, mellette mentás, csokoládédarabkás fagylalttal. És, ha bárkiben kétség támadna efelől, ő úgy nézett rá. -

Azért hoztam ide Jade-et, hogy segítsen Kale-nek megtanulni

irányítani a képességét - mondta rosszallóan Ginger. - De a ma esti eseményeket figyelembe véve azt hiszem, már elkéstem. Jade előrelépett, és míg én próbáltam összeszedegetni az állam darabkáit, Kale felé nyújtotta a kezét, aki megbotlott, és felborította a kanapé mellett álló kisasztalt, annyira igyekezett, hogy megmaradjon köztük a távolság. Ijedt tekintettel Ginger felé fordult, és megkérdezte: -

Ez a lány meg akarja öletni magát?

-

Minden rendben, Kale. Bízz bennem!

Jade, akinek még mindig ott volt a képén az a bosszantó mosoly, megint előrébb lépett, majd megrázta Kale kezét - anélkül, hogy

összeszáradt és elporladt volna. -

Örülök, hogy végre találkozom veled, Kale. Hónapok óta erre az

alkalomra várok. Kale nem felelt semmit, csak a tenyerébe csapott aprócska női kezet nézte. A gyomromban pezsgést éreztem. Már nagyon régen nem éreztem ehhez hasonlót. Olyan voltam, mint egy üveg szénsavas üdítő, ami épp most bucskázott le tíz lépcsőfoknyi magasságból. Ha felnyitnak, felrobbanok. Rohadt nagy robbanással. Le akartam törölni a mosolyt az arcáról, sőt, szerettem volna szétfeszíteni a kezüket. Mert még mindig fogták egymás kezét, pedig ez elvileg képtelenség kellett hogy legyen. Eddig a pillanatig egyetlen ember létezett, aki megérinthette Kale-t, és túlélte. Én. Vagyis néhány perccel ezelőttig. Erre „a család kicsi kincse” idejön, és egyszerűen megfogja? A „nem kedvelés”elfelejtve. Rettentően gyűlöltem ezt a lányt. Jade kuncogott, és beharapta az ajka szélét. Ezt a mozdulatot csak kevés liba tudja úgy kivitelezni, hogy ne nézzen ki hülyén. A világ összes lányának szerencsétlenségére Jade-nek tökéletesen összejött. -

Meglepettnek tűnsz.

Kale nem válaszolt. Keze még mindig a lány kezében feküdt. Hát, ez már kezd bosszantóvá válni. Valakinek közbe kell lépnie, mert ha hamarosan nem engedik el egymást, jó esély van rá, hogy felrobbanok. Vagy letépem a végtagjaikat. Gingerhez fordultam. -

Hogy tudja megérinteni?

-

Jade igazán különleges. - Ginger intett anyának, aki könnyes

szemmel úgy nézett Kale-re, mint egy olyan mitikus teremtményre, amilyet korábban még sosem látott. -

Egész életedben arra vártam, hogy ezt megtehessem.

Újra lefagyott a rendszerem, ahogy anya Kale köré fonta a karját, és

megszorította - az eredmény ugyanaz volt, mint Jade esetében. Semmi. Néhány pillanatnyi döbbent csend után Kale is erősen megölelgette anyát. -

Hogy...

Ginger önelégülten mosolygott. -

Jade képes rá, hogy egy négy és fél méter sugarú körben semle-

gesítse a veszélyes adottságokat. -

És még ilyet is tudok! - Jade - hála istennek - elvette anyától a

tollat, majd erősen a nyakába döfte. Egy másodpercig senki nem szólalt meg. Aprócska műanyag darabok repültek szét, majd hullottak a földre, a lány nyakán tinta csörgött lefelé. Mikor elvette a kezét, zavaróan elefántcsontszínű bőre teljesen sértetlen volt. Ahol a tollal megszúrta magát, a bőre ép volt, még egy vörös folt sem látszott. Elismerem, ez nagyon menő volt. Kezdtem magam kissé haszontalannak érezni. Én csak arra voltam képes, hogy átváltoztassak tárgyakat, főleg kisebb tárgyakat. Egy almát körtévé. Egy tízcentest egycentessé. Sima papírt pénzzé - oké, ez kapóra jött, mikor szemet vetettem egy új csukára. Néha magamat is át tudtam változtatni. Sőt, még valaki mást is, de az kész katasztrófa volt. Ráadásul kellemetlen, fájdalmas mellékhatásokkal járt. -

Jade érzéketlen a káros dolgokra - mondta Ginger -, ráadásul

olyan aurája van, ami semlegesíti a veszélyes adottságokat. Az egyetlen hátránya, hogy mindenkinél más tempóban, de egyre csökken a hatása. -

Csökken a hatása? - kérdezte Kale, miközben engem nézett,

tudtam, mire gondol, mert én is ugyanarra gondoltam. Korábbi tapasztalatok alapján, ameddig Jade a közelben van, féken tudja tartani Kale adottságát, aki így biztonságban át tud sétálni egy zsúfolt termen. A hatás személyes érintkezés vagy ütközés során kezd el csökkenni. Minél többször érintkezik egy személy fizikailag Kale-lel,

Jade aurája annál kevésbé hat rájuk. - Azzal rosszallóan rám nézett. Ez a legtöbb ember számára nem nagy ügy Kale elsápadt. -

Tehát egy kis idő múlva Dez az aura ellenére sem tud majd egy-

általán megérinteni? -

Ez nem fog megtörténni. - Ginger Jade-ről rám nézett. - Nem

hisszük. Jade újra megfogta Kale kezét, és megszorította. A nyelvembe kellett harapnom, nehogy valami kacskaringós csússzon ki a számon. Kale épp ezt a pillanatot választotta arra, hogy felnézzen. Pislantott néhányat, majd bocsánatkérő tekintettel kihúzta a kezét Jade kezéből. Nem igazán tudtam hibáztatni. Elsöprő érzés lehetett rájönni a módjára, hogyan kaphatja meg azt, amire mindig is vágyott. Mégis, kimondva bármilyen betegen hangzik, azt kívántam, inkább az anyámra tette volna a mancsát, mert kiborított ennek a csajnak a tenyérbe mászó vigyora minden alkalommal, amikor Kale-re nézett. Jade rám nézett, a szemeit forgatta, de szemrebbenés nélkül folytatta: -

Régebben azoknak az embereknek, akik lényegében telítődtek az

aurámmal, csupán egy kis időre volt szükségük. Nagyjából egy nap múlva már minden újra jól működött. -

És mi történik, ha valaki telítődik az auráddal? Megérinti Kale-t,

és? Meghal? -

Úgy gondolom, különösen erős fájdalmat érezne, még mielőtt az

bekövetkezik. Remélhetőleg az, aki megérinti őt, elég okos lesz ahhoz, hogy elengedje. Nagyon erős a képessége. Még én is érzem. - Jade kuncogott, és flörtölve Kale-re mosolygott. - Mintha csikizne. Úgy képzelem, hogy bárki, aki érintkezik Kale bőrével, érez valamit. Még ha egy csípésnél nem is többet. - Önelégült mosollyal folytatta: - Legyen rövid az az érintés, és akkor nem esik bajod.

Minden másodperccel, amit ezzel a csajjal töltöttünk, egyre kisebb és kisebb lett a szoba. Ginger anyához fordult. -

Éreztél valamit?

Anya Kale-re pillantott és habozott. Kale kővé dermedve várta a feleletet. Ezen a földön rajtam kívül még egy ember volt, akiért Kale inkább meghalt volna, mint hogy fájdalmat okozzon neki, és az ő volt. Anya nevelte őt a Denazenben. -

Éreztem... valamit. De nem fájdalom volt. - Felbátorodva folytatta:

- Inkább egy kis szúrás. Hasonló, mint amikor akupunktúrás tűvel szúrnak meg. -

Kiváló - mondta Ginger, az üres műanyag poharat gyűrögetve a

kezében. A szoba sarkában álló televízióhoz húzta anyát, majd halkan beszélgetni kezdtek. Normál esetben próbáltam volna hallgatózni, de most másfelé fordítottam a figyelmemet. Jade együtt érző mosolyt villantott Kale felé. Ó, igen. Ügyes volt. A srácok valószínűleg megőrülnek ezekért a hosszú szempillákért és durcás ajkakért. -

Elképzelni sem tudom, milyen lehetett, hogy nem tudtál érintkezni

más emberekkel. Milyen borzalmas! Kale kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de én közbevágtam. -

Tudott érintkezni másokkal. Ott voltam neki én.

Jade gúnyolódva ráncolta a homlokát. -

Voltál. Múlt időben. Ginger mesélte, hogy most már olyan vagy,

mint mindenki más. Jézusom! Azt tervezik, hogy kiadnak valami közleményt? Feladnak egy hirdetést a Hatosok Hetilapjában? -

Hát, egy órával ezelőtt még meg tudott érinteni.

Jade önelégült arckifejezésétől majdnem megőrültem. Azon tűnődtem,

hol áshatnám el a hulláját, és milyen gyorsan. Nyáron találkoztunk egy olyan Hatossal, aki földidomár volt. Az ő képessége jól jönne egy rögtönzött sírásáshoz. Jade összefonta a karját. -

De már nem tud, igaz? Vagyis akkor nem, ha én nem vagyok ott.

-

Megtaníthatsz, hogyan irányíthatom a képességemet - lépett

közénk Kale. - És akkor újra megérinthetem Dezt. -

Megpróbálhatom - válaszolta Jade. - Azt, hogy utána kit fogsz

meg, az a te dolgod. A szobában tartózkodó személyeken kívül egy egész világnyi ember él odakint! A szobában tartózkodó személyek. Rám gondolt! Jade-ről a dohányzóasztalra esett a pillantásom. Talán megsebezni nem lehet, de attól még érezhet kínt. Ha belevágnám a fejét abba a bútordarabba, az én feszültségem mindenesetre csökkenne. Nem! Rossz Dez! Mélyet lélegeztem. A számon keresztül. Ha véres húspéppé verném ezt a lányt, azzal nem segítenék Kale-nek. Fel kellett állítanom egy sorrendet. Meg kellett húznom a határokat, hogy a helye - és az enyém is - kristálytiszta legyen. -

Most, hogy itt vagy, már képes lesz rá. - Kale felé fordultam,

próbáltam elhessegetni az önkéntelen elbizonytalanodást, amit a darun töltött utolsó pillanataink emléke okozott. - Igaz? Kale közelebb lépett hozzám. Senki nem vette észre, csak én. A keze enyhén remegett, ahogy az arcom felé nyújtotta. Önuralom. Egy olyan tulajdonság, amire a közelemben sosem volt szüksége. Kétségeit félredobva végigsimította az arcomat, ujjai nyomán tüzes érzés kelt. Tűz... és enyhe szúró fájdalom. Visszahúzta a kezét. -

Fájt?

Megráztam a fejem, és rámosolyogtam. -

Egy cseppet sem.

Kale kifújta a levegőt, amit eddig benn tartott, majd előrehajolt. Karját a derekam köré fonta, közelebb húzott magához, arcát az enyémhez szorította. Enyhe bizsergést éreztem az apró szőrszálak között ott, ahol arca az arcomhoz ért. Valószínűleg így maradt volna, rám támaszkodva, de elhúzódtam. Máskor nem érdekelt volna. A közönség nem zavart sem engem, sem Kale-t. Ő így érzett, és ennyi. Nem volt semmi rejtegetnivalónk. Akkor miért engedtem el? Azzal, hogy itt állok, és kétségbeesetten szorítom magamhoz Kale-t, azt üzenhetem Jade-nek, hogy nincs esélye. Átkaroltam Kale-t, és őt ez láthatóan boldoggá tette. De volt egy aprócska probléma. Minél tovább öleltük egymást, annál rosszabb lett. A fájdalom már nem finom tűszúrások formájában jelentkezett, inkább olyan volt, mint egy éles döfés. Össze sem lehetett hasonlítani azzal a fájdalommal, amit az építkezésen éreztem, de attól még jelen volt. Egy részem azon tűnődött, vajon gyorsabban csökken-e az ereje, mint kellene. Lehetséges, hogy már most telítődtem Jade aurájával? Úgy tűnt, valami nincs rendben. Jade csak nemrég érkezett, Kale és én pedig csak most létesítettünk fizikai kapcsolatot. Mondanom kellett volna valamit. Akkor és ott ki kellett volna nyitni a számat, és megkérdezni, mennyi ideig tart, míg a hatás csökkenni kezd, de képtelen voltam rá. Kale olyan megkönnyebbültnek látszott. És annyira nem is volt fájdalmas. Ez nem igaz... -

És mi a helyzet veled? - kérdezte Jade búgó hangon. - Vagy... te

nem Hatos vagy? A csuklóján lévő nőies, arany karkötőre mutattam.

-

Nagyon csinos.

Előretartotta a karját, és finoman megrázta. A karkötő fel-le ugrált, visszaverve a plafonról érkező fényt. Jade vidáman megszólalt: -

Franciaországból van.

Megérintettem a hűvös fémet, majd a másik kezemmel megérintettem a műanyag, fekete Silly Bandz karkötőket a csuklómon. A halántékom lüktetett, erős hányinger tört rám, de hamarosan el is múlt. Minél többet foglalkoztam átváltoztatással, annál egyszerűbb lett. És egész nyáron gyakoroltam. Naponta legalább két apróbb dolgot átváltoztattam. A mellékhatások már nem voltak olyan rosszak, és már közel sem tartottak annyi ideig, mint régebben. Mikor lenéztem, a fekete anyag felragyogott, majd átváltozott, és végül mind a kettőnk kezén ugyanaz a karkötő tündökölt. Bevallom, nekem nem állt olyan jól, mint neki. A fényes arany nem igazán illett a túl világos bőrömhöz. -

Az enyém a Targetből.

Jade nevetett. A hangja olyan volt, mintha ezernyi apró csengő szólalt volna meg. Finom, bájos... és pokolian idegesítő. -

Hát nem aranyos?

Aranyos? Ó, adok én neked aranyos...! Ginger ebben a pillanatban nézett ránk, és megláthatta az arckifejezésemet, mert abbahagyta a sutyorgást anyával, és közénk lépett. Sajnos épp még mielőtt kárt tehettem volna Jade-ben. -

Azt hiszem, ideje ágyba bújni. Holnap nagy nap vár rátok.

-

Nagy nap? - zsémbeskedtem és hátrébb léptem.

-

Holnap kezdődik az iskola.

-

Iskola? - kérdezett vissza Kale, rémült tekintettel. - Én nem

mehetek iskolába. Ginger mosolygott.

-

Már mindenről gondoskodtunk. Esküszöm, mindent eltervezünk,

mindenki számára biztonságos lesz, és Jade minden lépésednél melletted lesz. Tévedtem. Ez a nap most lett hivatalosan is borzalmas. Fan - rohadtul - tasztikus.

ÖRBENÉZTEM A SZŰK SZÁLLODAI SZOBÁBAN,

K

és elcsüggedtem.

Ez nem fog működni. -

Melyik ágyat szeretnéd? - Anya ezt minden áldott este

megkérdezte, mintha mindennap mást választanék. A fürdőszobából fehér trikóban és rózsaszín, kis kék pingvinekkel díszített pizsamanadrágban jött ki. Nem igazán ezt várnád egy hidegvérű gyilkostól. Nem igaz? Anya, ahogy Kale is, a Denazen Vállalat rabja volt, már azelőtt, hogy én megszülettem. Rettentő dolgokat kellett elkövetnie, parancsra. Úgy nőttem fel, hogy azt hittem, belehalt a szülésbe, és mindvégig arra vágytam, bárcsak egyszer találkozhatnék, beszélhetnék vele. És most itt volt, és nem csak beszélhettem vele, de egy szobában is aludtunk. Egy nagyon kicsi szobában. A szállodában töltött első hetekben anya mindenkivel távolság- tartó volt. Egy szobában laktunk, de jórészt így is magának való volt. Nem evett velünk együtt, és sosem csatlakozott hozzánk, mikor a társalgóban pókereztünk vagy tévéztünk. Úgy tűnt, maximum tizenöt percig képes elviselni a társaságot. Ezután már idegesen mozgolódott, és keresett valami kifogást, hogy el tudjon menni. Az egyetlen kivétel - idővel Ginger és én voltunk. És természetesen Kale. Órákat töltöttek beszélgetéssel. Mindenki mással szemben csendes volt, nem sokat beszélt, hacsak nem akart valami fontosat mondani. Egy kis idő múlva már beszédesebb lett, de nem hittem volna, hogy valaha olyan emberré válna, akit Brandt dumagépnek szokott nevezni. Megvontam a vállam, mintha mindegy lett volna, de jeleztem az igényemet azzal, hogy lerogytam az ablakhoz közelebb lévő ágyra. Arra,

amelyik fölött egy régi csűrt ábrázoló förtelmes festmény lógott. Nem szerettem az ajtó közelében aludni. Túl sokszor volt olyan rémálmom, hogy a Denazen apa vezetésével rám tör, hogy elkapjanak, miközben alszom. -

Ginger mondta, hogy Kale-t átköltöztették egy másik szobába.

Tudod, melyikbe? Megyek, megnézem, mi van vele. Ez igaz is volt. Látni akartam, mi van vele. Nehéz éjszakánk volt mindkettőnknek. Nem tudtam volna elaludni anélkül, hogy megnézzem, minden rendben van-e vele. De ki is akartam jutni ebből a szobából. Szerettem anyát. Boldog voltam, hogy biztonságban van, és része az életemnek. Ám ez a helyzet kezdett elkerülhetetlenül kínossá válni. Azok után, ami történt, nem tudtam volna aludni, és diós, mályvacukros csokifagyit eszegetni, vagy fiúkról diskurálni vele szóba sem jöhetett. Mit mondhatnál valakinek, aki az elmúlt tizenhét évben bezárva élt, úgy bántak vele, mint egy állattal, és arra használták, hogy halálos csapdába csalja az embereket? Hé, gyere, nézzünk meg egy filmet! Most jött ki egy új Ben Barnes mozi. Várj... nem tudod, ki az a Ben Barnes, igaz? A nyár eleje óta ismerkedtünk egymással, de lassan haladtunk. Az első este több mint egy órán át a szobámban üldögéltünk, és beszélgetni próbáltunk. Ötletünk sem volt, hogy mit mondjunk egymásnak. Vagy hol kezdjük. Egész életemben külön éltünk. Úgy tűnt, ez egy lassú folyamat. Különös módon anya rosszabbul viselte a fogságot, mint Kale. Kale-hez hasonlóan neki is megvoltak a saját rögeszméi. Semmi vörös nem lehetett a szobában, és valahányszor zuhanyozni ment, nyitva hagyta az ajtót, valamint megígértette velem, hogy minden lámpát égve hagyok a helyiségben. Még az elemlámpa alkalmazást is be kellett kapcsolnom az új telefonomon. De a kis rögeszméknek számító dolgok mellett nagyobb gondjai is voltak. Semmi elasztikusat nem tűrt meg háromméteres körben maga

körül. Hajgumik, befőttesgumik, a fenébe, még attól is kiborult, mikor meglátta a Silly Bandz-gyűjteményemet. Sőt, odáig ment, hogy a ruháiról is leszedett minden nyúlékony anyagot. Második együtt töltött éjszakánkon, pont az előtt, hogy Kale-lel elindultunk figyelmeztetni a többi Hatost, akik Brandt listáján szerepeltek, rajtakaptam, amint épp a gumis részt vágta le az alsóneműiről. Mondhatjuk erre azt, hogy kínos? Anya a két ágy között álló éjjeliszekrényen ketyegő óra felé fordult. -

Már majdnem hajnali egy óra.

Az ajtó felé hátráltam. -

Tudom. Hála istennek, még elég korán van, nem igaz?

-

Dez! - Ahogy rám nézett, láttam, hogy kényelmetlenül érzi magát.

Jó volt tudni, hogy nem csak én vagyok így vele. - Azt hiszem, van néhány dolog, amit meg kellene beszélnünk. -

Megbeszélnünk?

-

Van néhány dolog, amit jobb lenne, ha kimondanánk.

Ez nem hangzott jól. Le akar szidni, amiért kiszöktünk a bulira. Pokolian nehéz lehetett neki anyaként viselkedni. -

Tudom, hogy Kale-lel közel álltok egymáshoz...

-

Kale-ről akarsz beszélni? - Elutasítóan legyintettem, és hátráltam

még néhány lépést. - Bízz bennem, az a hajó már elment. -

Dez - szólt újra, de ezúttal élesebben.

Lefagytam. Olyan volt a hangja, mintha pöröllyel térdre kényszerítettek volna. -

Pillanatnyilag veszélyes egyedül lenned Kale-lel. Mit gondolsz,

hogy érezné magát, ha valami bajod esne? - Egy kis gondolkodás után hozzátette: - Ráadásul holnap iskola. Nem mehetsz. -

Nem mehetek? Csak figyelj!

Azonnal megbántam a szavaimat. Nem azt akartam sugallni, hogy

teszek rá. Inkább csak megszokásból mondtam. Nem szoktam hozzá, hogy bárkire hallgassak. Apa nem igazán mutatott érdeklődést az életem iránt, de ha mégis beleszólt, akkor csak azért, hogy megtiltson valamit. Általában nem vettem róla tudomást, csak mentem tovább vidáman az utamon. -

Sajnálom - dőltem a falnak. - A szokás hatalma. Nem kedvelem a

felügyeletet. -

Igen, hallottam róla - válaszolt kényszeredetten.

-

Nézd, ne vedd a szívedre, de hosszú időn keresztül magamról

kellett gondoskodnom, mindenféle szülői beavatkozás nélkül. Apa beszélt, én oda sem figyeltem. Túl késő már, hogy valaki megmondja nekem, hogy csináljam meg a házimat, jól mossam meg a fülem mögött is, és tíz óra előtt feküdjek le. -

Ez nagy kihívás mind a kettőnknek. A Denazenben én neveltem

Kale-t, de idekint anyának lenni... - Anya körbenézett a szobában, olyan tekintettel, mint amilyen Kale-nek volt, mikor először lépett a házunkba. Kába és zavarodott volt. Anya előrehajolt, felkapta a Sprite-os dobozt, amit az éjjeliszekrényen hagytam, és megrázta. - Minden olyan más. Tudom, hogy nem értheted... -

Igazad van. Soha nem fogom egészen megérteni, hogy milyen

neked, de elég időt töltöttem el Kale-lel ahhoz, hogy tudjam, a ti szemetekben ez a világ olyan, mint egy földönkívüli civilizáció. -

Az anyád vagyok, én felelek érted. - Letette a dobozt, majd kö-

zelebb lépett, de látszott rajta a bizonytalanság. -

Légyszi, kérlek, ne vedd rossz néven, de hosszú idő óta senki

nem felel értem. Odahajoltam hozzá, és megpusziltam a homlokát. Összerezzent. .. beléptem a személyes terébe. -

Ígérem, nem maradok sokáig. Csak biztosan szeretném tudni,

hogy jól van. Esélye sem maradt ellenkezni. Anélkül, hogy visszanéztem volna, kiszaladtam az ajtón, majd végigsiettem a folyosón. Mikor megnyomtam a liftben az első emelet gombját, eszembe jutott, hogy anya végül nem árulta el, hogy Kale melyik szobába költözött. Ezért lementem a recepcióra, ahol - micsoda meglepetés! - Rosie üldögélt kis tévéje előtt. Kezemmel legyezgettem az orrom előtt, majd megdörzsöltem. -

Még senki nem mondta neked, hogy a parfüm nem helyettesíti a

szappant? - Mindennap más-más, felháborítóan átható illatú parfümöt fújt magára. Elképzeltem, hogy Rosie házában plafonig álltak a válogatott formájú és színű kis üvegcsék, rajtuk különböző címkékkel és árcédulákkal, amiken hihetetlenül magas összegek álltak. Néha olyan rossz illata volt, hogy azt gondoltam, több parfümöt is összekevert, hogy megalkossa saját, undorító szagát. De Rosie csak megvonta a vállát. -

Ez azt jelenti, hogy nincs ízlésed. Ezt törvényileg büntetni kellene.

Mindent elkövettem, hogy a számon át tudjak lélegezni. Nem mintha sokat segített volna. A számban is éreztem a parfümjét. -

Sosem alszol?

-

Nincs szükségem alvásra - válaszolta.

Nem tudtam volna megmondani, hogy vajon viccel-e vagy sem. Ennyi idő után sem voltam képes rájönni, hogy Rosie-nak mi a képessége. -

Kale-t másik szobába költöztették. Meg tudod mondani, hogy most

hol van? Rosie válasza más esetben tízpercnyi köntörfalazás, majd ötpercnyi alkudozás lett volna egy többértelmű válasz és egy gúnyos kacaj kíséretében, amivel kisgyerekeket lehetne ijesztgetni. Ezúttal azonban lassan széles mosoly terült el az arcán, miközben a szobanyilvántartó könyv sarkával játszadozott.

-

Ó, hogyne! A mellé az édes, vörös hajú lány mellé költöztették.

Hogy is hívják? Jade? Találkoztál már vele? Igazán gyönyörű! Ez a Kale fiú nagyon szerencsés, hogy vele töltheti az idejét. Százhatvan- kettes szoba. Lenyeltem egy gúnyos megjegyzést. Nehezen ment, ehhez a levegőben terjengő szag is hozzátett. Nem akartam, hogy lássa: zavar, amit mondott. Bólintottam, majd rekordidő alatt kirohantam az előtérből, végig a folyosón. Az új információ jó motiváció volt. Persze hogy Jade mellé tették. Az a lány olyan volt, mint egy kozmikus kapcsoló. Mikor az ajtó kinyílt, Kale fáradtnak tűnt, de abban a pillanatban, ahogy a pillantásunk találkozott, az arca kivirult, mint odakint a viharos égbolt. Már pusztán a látvány, ahogy ott állt, és rám nézett, elég volt ahhoz, hogy

félresöpörjön

minden

jelentéktelen

bizonytalanságot,

amit

korábban Hogyishívják miatt éreztem. -

Dez.

Ellépett az útból, és a falhoz simult, hogy legyen helyem bemenni. Amint bezárult mögöttem az ajtó, a telefonhoz mentem és így szóltam: -

Négy és fél méter. Ugye?

Kale szája pajkos mosolyra húzódott, de azonnal mellettem termett, és villámgyorsan beütötte a telefonba a szomszéd szoba számát. Hallottam, ahogy a mellettünk levő szobában ötször kicsöng a készülék, mielőtt Jade felvenné. Álmosan motyogott bele a kagylóba. -

Kérlek, maradj a szobádban! - mondta Kale. - Meg fogom csókolni

Dezt. Nem tehettem róla, kitört belőlem a nevetés. Fogadok, Jade nem hitte, hogy Kale ezt mondja majd neki, amikor felhívja. Kale mosolyogva letette a telefont. -

Ez az egész kezd bosszantó lenni. - Próbáltam szigorúan nézni,

de lehetetlen volt, ahogy Kale mellettem vigyorgott.

Néhány percig nyugodtan viselkedett, mielőtt belőle is kitört volna a nevetés. -

Mi olyan vicces? - De hogy őszinte legyek, nem is volt fontos.

Addig nem, amíg őt nevetni láttam. Álmomban minden éjjel hallottam ezt a nevetést. Mély és egy kicsit komor, de a szívverésem felgyorsult tőle, és a hasamban tanyázó pillangók őrült repkedésbe fogtak. Ez volt a kedvenc hangom a világon. -

Ilyen érzés volt, mikor dühös voltam Alexre? - Könnyedén beszélt,

de Alex nevének említésére a tekintete enyhén elsötétedett. Féltékenység. Féltékeny voltam Jade-re. -

Az aranyos volt - vallottam be, majd szépítettem egy kicsit. - De ez

azért nem ugyanaz. Kale oldalra döntötte a fejét, és jobb szemöldökét finoman felhúzta. -

Nem vagy dühös azért, mert Jade képes megérinteni?

-

Biztosan állíthatom, hogy nem. - Ez csupán félig volt hazugság.

Sokkal dühösebb voltam azért - abban a pillanatban mindenképp -, hogy a közelünkben kellett ólálkodnia ahhoz, hogy meg tudjam érinteni őt. Semmi bajom nem volt azzal, hogy műsort adjak, de a leskelődés már kicsit sok volt nekem. Kale újra felnevetett, és magához húzott. -

Szeretem ezt. Jó érzés.

-

Fogadok, hogy ez sokkal jobb érzés - suttogtam közelebb hajolva.

Két oldalról megragadta az arcomat, hogy ne tudjak megmozdulni. Majdnem kitört belőlem a kuncogás. Mintha legalábbis el akarnék szökni! Ez elől? Mindenhol, ahol hozzám ért, forróság robbant. Mohó ujjak simították csupasz vállamat, majd becsusszantak a még mindig nyirkos trikóm vállpántja alá, éhesen vándorolva a nyakamon fel és le. Melegség. .. és valami más. Finom bizsergés. Olyan, amilyet akkor éreztem, mikor Jade

is ott volt, de ez kicsit agresszívebb volt. Néhány pillanat elteltével a fejem is morajlott. Halk hang volt, amitől a fülem viszketni kezdett, a gyomrom pedig kissé felfordult. Mindez csupán halvány utánzata volt annak, amiből a darun ízelítőt kaptam, de így is elég volt ahhoz, hogy felboruljon az egyensúly. Nem is törődtem vele, ellöktem magam a faltól. Ez az. Ezért jöttem ide. Igen, látni akartam, mi van vele. Igen, ki akartam jutni az anyával közös szobánkból. De mindenekelőtt érintkezni akartam Kale-lel.

A

mentőkötelemmel.

Az

adrenalinbombámmal.

Érezni

akartam, hogy még élek. Hogy mind a ketten élünk. Tudnom kellett, hogy Jade megjelenése és állandó nyomulása semmit nem változtatott meg közöttünk. De nem... mert semmi nem lenne rá képes. Néhány gyönyörűséges pillanat után Kale elhúzódott. -

Mi a baj? - kérdeztem. Nem akarok fájdalmat okozni neked. - Láttam a szemében, hogy

őrlődik. Rettentően meg akart érinteni, ugyanakkor rettegett, hogy fájdalmat okoz nekem. Nyaka köré fontam a karom, és újra közelebb húztam. -

Nem éreztem mást, csak boldogságot - suttogtam a csókjaim

közben. - Esküszöm. Néhány másodpercig tartó belső csata után megadta magát. Lassan hátrálva, ajkát az ajkamra szorítva, Kale az ágyához vezetett. Egymásba gubancolódva az ágyra rogytunk, miközben egy pillanatra sem engedtük el egymást. A zúgás a fejemben minden érintéssel egyre hangosabb lett. Ahogy a fájdalom életre kelt bennem, a finom csípések állandó döfésekké változtak; az ujjbegyemtől indulva végighaladtak az egész testemen. De figyelmen kívül hagytam őket. Nem érdekelt. Ezen kívül semmi más nem

érdekelt. Rajtunk kívül. -

Nem akarok... - lehelte a csókok között - ...túl messzire menni. Ha

árt neked... Közelebb vontam magamhoz, megragadtam a pólója szegélyét - már átvett egy szárazat -, és áthúztam a fején. Kale gondolkodás nélkül a trikómért nyúlt, hogy ugyanígy tegyen, de megfogtam a karját, és a hátam köré fontam. -

Bízz bennem! Érzek valamit, de nem fájdalmat.

-

Veled minden sokkal jobb. - Jégkék tekintete az enyémbe fúródott.

Amikor Kale így nézett rám, könnyedén elfeledkeztem a világ többi részéről. Ujjait az övbújtatómba fűzte, arra használva, hogy újra magához húzzon. - Csakis veled, Dez. Nem az ámokfutó tinédzser hormonjai vagy az, amit mondott; persze, mindez tök király volt, de nem ez indított be. Hanem Kale intenzitása. A szinte állatias és birtokló szikra a szemében. A mély, sötét hangja. Teljesen megőrjített. Nem foglalkoztam a halk, aggódó hanggal, lehámoztam magamról a nedves pólómat és a földre ejtettem. Kezek, ajkak és csípők. Izzó végtagjaink összekuszálódtak. Egyik percben még az államon lefelé haladtak puha csókjai, másikban már az ujjaival dühösen rángatta a farmerem gombját. Kacagni akartam ezen a hevességen, de rosszul sikerült. A kuncogás helyett ziháltam. Majd újra. Menny és pokol. Fény és sötétség. Milliónyi érdekes kifejezéssel leírhatnám. De ezek közül egyik sem közelítené meg azt, amit valóban éreztem. A zúgás a fejemben felrobbant, így ezúttal már nem zárhattam ki. A gumiszalag, ami ki akarta szorítani a levegőt a tüdőmből a daru tetején, visszatért - és magával hozta a barátait. Jó sokat.

De még így sem voltam képes eltolni Kale-t magamtól. Ha most eltolnám, soha többé nem lenne ebben részem. Azt pedig nem tudnám elfogadni. Erősen az ajkamba haraptam, hogy visszatartsam a sírást, de hasztalan volt. Halk sikoly szökött ki összeszorított ajkaim között. Kale elbizonytalanodott, de átöleltem a vállát. Szorosabban. Közelebb. Nem akarom elengedni. Nem akarom ezt elveszíteni. Nem veszíthettem el. -

Dez?

Remegtem. Minden porcikámban. Keményen próbáltam legyűrni az egyre növekvő fájdalmat - hogy Kale ne lássa, milyen hatással van rám a bőre -, de értelmetlen volt. Sehogy nem tudtam volna elrejteni. -

Én... - elhúzódtam tőle, és végigdőltem az ágyon. Abban a pil-

lanatban, ahogy elváltam tőle, a fájdalom csökkenni kezdett. Olyan érzés volt, mint egy friss légfuvallat az amúgy fojtogató levegőjű szobában. - Nem bírom. Kale letaglózva állt. -

Fájdalmat okoztam, igaz? - Felült az ágyon, majd felállt. Átment a

szobán, és háttal a szemközti falnak támaszkodott. Olyan messzire ment tőlem, amennyire csak tudott. Kinyitottam, majd becsuktam a szám. Bármit mondanék, attól minden csak rosszabbra fordulna. A szemembe nézett, egy hosszú pillanatig csak bámultuk egymást. Maga volt a pokol. Olyan volt, mintha valaki az orrunk előtt meglengetett volna valamit, amire mindketten vágyunk, de nem kaphatjuk meg. Kale törte meg a csendet. -

El kell menned.

Megrándultam, mintha megütött volna. Ez nem történhetett meg. -

Elmenni? Komolyan azt kéred tőlem, hogy menjek el?

Kale elfordult, ökölbe szorított kezét maga mellett lógatva. Az átélt fizikai kínok eltörpültek az arcára kiülő fájdalommal szemben. Ez felemésztette őt, ami viszont engem tett tönkre. -

Az, hogy itt vagy... veszélyes. Képtelen lennék tovább élni, ha

veled... - felém fordult. - Vissza kell menned a szobádba. Lecsusszantam az ágyról, visszavettem a trikómat, majd egy szó nélkül elhagytam a szobát. Azért mentem oda, hogy mindent jóra fordítsak. De csak minden rosszabb lett. ••• Újra az építkezési területen voltunk. Kale-lel a daru tetején álltunk, a szél összekócolta a hajunkat. Már nem esett az eső, de néha-néha még áttáncolt egy villám a fejünk felett. -

Mit tennél, ha megcsókolnálak, Dez? Hagynád?

Elmosolyodtam, de nehezemre esett. Erőltetnem kellett. -

Természetesen.

Kale egy kicsit közelebb hajolt. -

Szereted, ha megcsókollak?

A nyelvemet nehéznek és ragacsosnak éreztem. Tudtam, hogy igazat mondok, de valahogy mégsem tűnt helyesnek. -

Tudod, hogy igen.

-

Nem kéne hagynod, hogy megcsókoljon - szólalt meg egy hang a

daru túloldalán. Megfordultam, és megláttam az unokatestvéremet, Brandtet, aki jelenleg Sheltie testében élt. Annak a srácnak a testében, aki meggyilkolta. Különös kérdésnek tűnt, mégis feltettem. -

Miért?

Brandt megvonta a vállát. Kale a térdével megbökte az enyémet. -

Szóval akkor? Megcsókolhatlak?

Elfordultam Brandtől. -

Mióta kell ezt megkérdezned?

Kale hozzám hajolt, ajkával végigsimította az ajkamat. Hideg volt. Egyáltalán nem olyan, mint Kale. És nem is volt jó illata. Áporodott szag terjengett a levegőben. Mintha rothadt volna. De még így sem toltam el magamtól. Jeges csókokkal haladt végig az arcomon, majd le a nyakamon. Félrehúzta a trikóm pántját, és letolta a bal vállamra; hideg szánkázott végig a gerincemen. -

Ketyeg az óra, kislány.

Megtántorodtam, majdnem elveszítettem az egyensúlyomat. Kale eltűnt, helyette az egyik hátborzongató iker állt ott. Az, amelyiknek el volt ferdülve az orra. Able. -

Jó utat! - vihogott, majd hirtelen előrenyújtotta a kezét, és meg-

érintette a vállamat. Ennyi kellett az amúgy is ingatag egyensúlyomnak. A gyomrom mintha felrobbant volna, a világ pedig egy színtelen folttá vált. Egyik pillanatban zuhantam. Egyre gyorsabban a talaj és a biztos végzet felé. A másikban viszont már Brandt / Sheltie - mellett álltam. -

Jézusom! - botladoztam hátra. Tekintetemet a daru tetejére sze-

geztem. A vér a fülemben lüktetett, a tarkóm verejtékben úszott, ahogy megragadtam a darut, hogy megtámaszkodjak. -

Mondtam, hogy ne csókold meg!

-

Köszi - válaszoltam kényszeredetten, levegő után kapkodva.

-

Jaj, ne csináld már! Ez a te álmod.

Alaposan megnéztem Brandtet. Ugyanaz a kifakult farmer és Strokes

póló volt rajta, mint akkor, amikor utoljára találkoztam vele a Menedékben. Egy szobában várt rám, hogy mielőtt még elmegy, elárulja, ki és mi volt ő. -

Hogy micsoda? Egy álom?

Brandt vállat vont. -

Olyasmi.

-

Olyasmi? - Tipikus Brandt-féle válasz. - Ez az olyasmi nem sokat

segít. Újra vállat vont. -

Te valóban itt vagy?

-

Olyasmi?

-

Br...

Brandt a homlokát ráncolva összpontosított. -

Layne Phillips.

-

Mi?

-

Layne Phillips. - Úgy tűnt, mintha még mást is szeretett volna

mondani, de ehelyett a sárba taposott, és a daru tetejére mutatott. - Sok minden történik. Figyelj, Dez! -

Figyeljek? - Tekintetemmel az ujja vonalát követtem. De csak a

daru tetejét láttam. Nem volt sem fent, sem a környéken senki. - Mire? Hirtelen az arcomba mászott, ujjaival a vállamat szorongatva megismételte: -

Figyelj!

Érintése alatt fehéren izzó fájdalom robbant, térdre kényszerítve engem. A talaj lesüllyedt és megingott alattam, mintha minden hullámzott volna körülöttem. -

Figyelj! - üvöltötte Brandt még egyszer utoljára. Hangja őrült

visszhangként pattogott az agyamban. Zihálva riadtam fel, teljesen beletekeredtem a takarómba, és az

összegyűrt párnámat szorongattam, amikor anya ébresztőórájából idegesítő countryzene harsant fel. Egy álom. Brandt próbált elmondani nekem valamit. Hirtelen mindenre emlékeztem. Valami éles szúrt a bőröm alatt. Annyira igyekeztem félrehúzni a felsőmet, hogy szétszakadt. -

Figyelj!

De nem tettem. A bal vállamon volt egy mérgesvörös folt. Ha hozzáértem, forró volt és őrülten viszketett. Able. Able ezen a helyen érintett meg Alex régi házának a tetején. Az álmomban ezen a helyen időzött Able ajka. -

Az óra ketyeg, kislány!

A fenébe! Bajban voltam.

ITAKARÓZTAM,

K

ÉS

NAGYOT

CSAPTAM

AZ

ÉBRESZTŐÓRÁRA,

hogy

elhallgattassam a zenét. Egy dolog úgy ébredni, mint akit most tettek turmixgépbe püréfokozatra, és más dolog úgy ébredni, mint akit

most tettek turmixgépbe püréfokozatra, miközben countryzene szól. Ha ez így folytatódik, nem lesz zökkenőmentes az együttélésünk anyával. Gyorsan körbepillantottam a szobában, és tudtam, hogy most még le sem szidhatom. Sehol nem láttam. Lefirkantottam a nevet, amit Brandt mondott, és mindent megtettem, hogy ügyet se vessek a nyilvánvaló problémára. A vállamra. Ha bárkinek elmondtam volna, kiborultak volna. Ez az egész katasztrófára volt ítélve. Ráadásul tudtam, hogy Kale bármennyire ideges is volt, ha emberek közé kellett mennie, amint suliba megy, imádni fogja. Ez a fiú szivacsként szívta magába az új információkat. És ezt nem vehettem el tőle. Ha anya és Ginger tudomást szerez a vállamról, tuti, hogy nem engednek minket iskolába. Nem. Még várok egy kicsit. Különben is, ki tudhatja biztosan, mi fog történni? Talán nem is olyan rossz, mint ahogy kinéz. Csak egy allergiás reakció. Egy kis fájdalom és viszketés eddig még soha nem ölt meg senkit. Kiválasztottam egyet a néhány új öltözékem közül - egy sötétkék farmert és egy szűk fekete pólót, enyhén veszélyes V kivágással -, majd lezuhanyoztam és felöltöztem. Hátrafogtam a hajam - még mindig barna volt az emlékezetes Lara Croft szerepem miatt a Sumrun jelmezes báljáról -, gyorsan befontam, és a fiókomba rejtett gumival összefogtam. Hamarosan újra be kell festenem a hajam, mert ez a tehénbarna nem az igazi. És egész nyáron

nem festettem, ezért a tövében már látszott a szőke alapszín. Már múlt héten el akartam intézni, de végül elnapoltam. Ha nem foglalt volna le az a sok hülyeség, amin épp keresztülmentem, még ahhoz is túl elgyötört lettem volna, hogy elgondolkozzak azon, milyen ruhában megyek iskolába. Apa egyszer azt mondta, ahogy idősebb leszel, megváltoznak a prioritásaid. Ez volt az egyetlen bölcsesség, amit valaha megosztott velem. Kisminkeltem magam, majd még egy utolsó pillantást vetettem a végeredményre a tükörben. Elszörnyedtem. Eddig még sosem voltam képes kevesebb, mint egy óra alatt kikelni az ágyból, beugrani a zuhanyzóba és elkészülni, de most nem volt más választásom. Zuhanyzás közben eszembe jutott, hogy nem csak én és Kale készülünk az iskolába. Az új, lerázhatatlan legjobb barátnője is velünk jön. Pontosan negyvenhárom perccel az után érkeztem az előcsarnokba, hogy lekapcsoltam az ébresztőórát. Újabb rekord. Erre sem voltam büszke. Kale és Jade már ott várt. Jade vörös haja kiengedve terült szét a hátán, vastag loknijai úgy ugráltak, amikor megmozdult, mint egy lelassított felvétel egy Pantene reklámban. Egy lazára engedett övét csatolt a derekára kötött méretes, fekete pulóver fölé, ami leért egészen a térdéig, majdnem a magas szárú fekete szarvas- bőr bakancsáig. Újra elkapott a féltékenység. Ő nyilvánvalóan időben kelt fel. -

Sziasztok! - köszöntem Kale-re nézve. Nem is foglalkoztam a

lánnyal, és úgy viselkedtem, mintha semmi gond nem lenne, így talán elmegy. Mondjuk elássa magát, vagy ilyesmi. -

Dez... - Kale hangja meglepettnek tűnt.

De miért tűnt meglepettnek? Jade kedves volt és válaszolt: -

Jobban érzed magad? Azt hittük, ma ágyban maradsz. - Majd

közelebb hajolt, és látványosan Kale karjára tette a kezét. - Hallottam, mi történt. Úgy sajnálom! Úgy tűnik, máris telítődtél az aurámmal. Hallotta, mi történt? Kale mesélte neki? Mivel senki nem akart felébreszteni, valószínűleg mindenkinek elmondta. Tényleg azt várják, hogy otthon fogok maradni? És elengedem Kale-t Jade-del? Miss Tapizóssal? Ezek biztosan beszívtak! Kale felé nyújtottam a kezem, de ő kitért előlem. Azok után, ami tegnap este történt, ez érthető volt, de ettől még nem fájt kevésbé. -

Beszélnem kell veled.

Boldog lettem volna, ha ezt a beszélgetést a zuhany alatt ejtjük meg, de ahogy itt álltunk, és Kale engem figyelt, ez az álom semmivé foszlott. Csak arra tudtam gondolni, hogy megfogjam a kezét. Megfogtam a pulóvere ujját, és magam után húztam Rosie pultja mögé. -

Hallottad, mit mondott Jade. Úgy egy nap múlva újra meg tudlak

érinteni. Nem válaszolt azonnal. De amikor megtette, szavai hallatán forogni kezdett körülöttem a világ. -

Nem tudom, hogy ez jó ötlet-e.

-

Mi?

Halkan beszélt. Szomorúan. Az ujjait is pattogtatni kezdte. Mutató-, középső, gyűrűs- és kisujj. -

Olyan gyorsan történt, Dez! Tegnap éjjel alig értünk egymáshoz,

és te máris telítődtél, ahogy Jade nevezi. Kihívó vigyort erőltettem az arcomra. -

Ha jól emlékszem, tegnap elég sokáig fogdostuk egymást...

Nem viszonozta a mosolyomat. -

Betörtem az ajtót.

-

Mi van?

-

Miután elmentél... nagy fájdalmaid voltak. Jade-del egybenyíló

szobáink vannak. Először arra gondoltam, hogy Jade kiment a szobából, ezért romlott olyan gyorsan az állapotod, ezért betörtem az ajtót. -

Ácsi! - Ilyen nincs. Valami hiba kerülhetett a gépezetbe. - Egy-

benyílnak a szobáitok? Ezt most komolyan mondod? Az arcáról lerítt, hogy nem érti, mi a baj. Persze hogy nem. Mert ő biztosan soha nem gondolt arra, hogy meglátogassa Jade-et azon az ajtón keresztül. De fogadjunk, hogy Jade-nek már eszébe jutott! Kale tett még egy lépést hátrafelé, majd megkerülte Rosie pultját, hogy az kettőnk közé kerüljön. -

Sajnálom, hogy tegnap este fájdalmat okoztam neked. Nem

tudtam... Feltartottam a kezem. Már a gondolatától is rosszul voltam, hogy bocsánatot akar kérni. -

Nem a te hibád volt. Én tisztában voltam vele, mégis erőltettem.

Kale elsápadt, ujjpercei elfehéredtek, ahogy megszorította az asztal szélét. Életem leghosszabb pillanata volt, amíg rám függesztette a tekintetét. -

Tudtad, hogy rosszabb lesz, mégsem állítottál le?

Meg akartam fogni a kezét, de elhúzta. Haragosan így szóltam: -

Az én döntésem volt. Az enyém. Egy kis fájdalmat el tudok érted

viselni. -

Nem! - felelte Kale, eltolva magát a pulttól. Ez volt az első alkalom,

amióta találkoztunk, hogy bosszúsan nézett rám. - Nem hagyom, hogy olyat tégy, ami fájdalmat okoz neked. Én nem leszek a fájdalom okozója. Az arckifejezése. A hangja. Bevillantak neki a Denazenben töltött napok. Hogy miként mentek a dolgok, mielőtt találkoztunk. A Denazen egyedülálló motivációs módszerei. A fájdalomról Kale elég sokat tudott.

Készen álltam a vitára, de Jade megköszörülte a torkát, majd mintha divatbemutatón lenne, keresztülvonult az előcsarnokon, és megfogta Kale vállát. Az ő kezét nem söpörte le magáról. -

Ne késsünk el! Dez, biztosan készen állsz rá?

Ennyit a normális viselkedésről! Az a ribanc jobb, ha tudja, hol a helye. Magamra erőltettem egy mosolyt, és megrántottam a vállam. -

Jól vagyok, Jade. Köszönöm, hogy aggódsz értem.

Meg akart fordulni, de megragadtam a karját. Azt, amelyikkel nem a pasimat tapizta. Megismételtem, amit Kale mondott Alexnek múlt éjszaka. -

Csak figyelmeztetlek, hogy én nem tudom megérinteni Kale-t -

egyelőre -, de téged igen. Meglebbent a haja, ahogy feldobta a drágának tűnő táskáját a vállára. -

Jól áll neked a zöld, Dez.

A nyelvembe haraptam, és követtem Kale-t az előcsarnok bejáratához. Egyik lábam már az ajtón kívül volt, amikor éles füttyszó harsant. -

Ne mozdulj!

Megfordultam. Az előtér közepén Ginger állt lila csíkos pongyolában és hozzá illő papucsban, kiragyogva az előcsarnok vörös és arany színvilágából. Keze tele volt papírokkal, vállán egy vászontáska lógott, úgy tűnt, mindjárt a földre húzza Gingert. -

Mit képzeltek, hova a pokolba mentek?

Visszaléptem, és becsuktam az ajtót. -

Ez valami... beugratós kérdés?

Haragos tekintettel Rosie-hoz fordult. -

Nem felejtettél el megemlíteni nekik valamit, Rosie?

Rosie anélkül, hogy levette volna a tekintetét a tévé képernyőjéről, megvonta a vállát, és összefüggéstelenül mormogott valamit. Ginger felsóhajtott, majd megigazította a táskáját a vállán.

-

Azok alapján, amit a nyár elején megtudtunk, és néhány újabb

információ

miatt

megegyeztünk,

hogy

nem

lenne

biztonságos

visszamenned a régi iskoládba. Megmakacsoltam magam. - Megegyeztünk? Ki egyezett meg? Mikor volt az az egyezkedés? Forgott körülöttem a világ, a Menedék egyszer csak icipicire zsugorodott. - Engem ugyanis senki nem kérdezett meg. - Tegnap este azt mondtad, hogy ma kezdődik az iskola - szólalt meg Kale. - Hangjából félreérthetetlenül kihallatszott a csalódottság. Igazam volt. Aggódott, mégis nagyon várta. - Azt mondtad, kitaláltatok valamit. - Pontosan - mosolygott Ginger, és intett, hogy kövessük. - Erre! Visszamentünk az előcsarnokon át a folyosóra, majd egy kisebb konferenciaterembe értünk. Nem mintha a szállodában olyan sok lett volna. Hogy pontos legyek, kettő volt. Bár a másik nagyobb volt, de az a konyha mellett helyezkedett el, és mindig romlott sajtszag terjengett benne. Ginger egyenként bevezetett minket a terembe, és intett, hogy foglaljunk helyet az ovális asztal mellett. Ezután ledobta a táskáját, és megszólalt: -

Üdvözöllek titeket a középiskolai évetek első napján.

-

Viccel, ugye? Ez valami béna földalatti beavatási dolog? - Ez nem

történhet meg. Nem kuksolhatok a négy fal között a hét minden napján reggeltől estig. - Mi a helyzet a régi iskolámmal? A barátaimmal? Az idősebb, nagyi típusú nők könnyű ellenfelek voltak. Gondoskodóak, barátságosak, szimpatikusak. Rád mosolyogtak és cukorkával kínáltak. De nem Ginger. Tenyerével az asztalra csapott, és a védjegyének számító halálos Ginger-pillantást vetette rám. -

Kíváncsi lennék, Dez, vajon hány barátoddal találkozhatnál,

miközben Cross egyik cellájában üldögélsz? Kinyitottam a szám, majd becsuktam. Nem tudtam, mit válaszoljak, mert igaza volt, és ettől dühös lettem. - Mindjárt jövök - fordult az ajtó felé, majd tétovázva megállt. - És Deznee, maradj a helyeden! Sértődést színleltem. -

Mintha meg akartam volna szökni! - Ha nem tudom az ellen-

kezőjét, azt mondtam volna, hogy az öregasszony még kiváló gondolatolvasó is, mert épp arra gondoltam, hogy az első adandó alkalommal fogom Kale-t, és lelépek vele. -

Nem lesz olyan szörnyű - hallatszott egy hang az ajtóból. - Leg-

alább a társaság jó. Vagyis a nagy része. Kale egy szempillantás alatt felpattant, és megkerülte az asztalt. -

Mit keresel itt?

Kettőjük közé rohantam, és felemeltem a kezem. -

Ne! - Majd az újonnan érkező felé fordulva megszólaltam: - Alex?

-

Úgy döntöttem, szeretnék kezdeni valamit a jövőmmel. - Szívére

helyezte a kezét. - De ehhez megfelelő oktatásra van szükségem. Ezt a baromságot! -

Mióta? Két évvel ezelőtt abbahagytad a sulit!

-

Beláttam, mekkorát hibáztam.

-

Oké, akkor gratulálok! - csattantam fel. - Tudod, hol van a kö-

zépiskola, igaz? Vagy rajzoljak egy térképet? Alex megvonta a szemöldökét, majd színpadias mozdulattal kihátrált. Fontolgattam, hogy rácsapom az ajtót. -

Tényleg így akarod megköszönni, hogy tegnap este megmentet-

tem a hátsódat? - Most már Kale-t bámulta. - Mert nekem lennének jobb ötleteim is. Kale közelebb lépett hozzá.

-

Még van egy kis elintézetlen dolgunk - morogta. Nem tudtam

eldönteni, hogy arról beszél, ami a Sumrunon történt, vagy az előző napi csókról. Mindegy is, ha Alexről volt szó, Kale értékítélete csődöt mondott. Alex nem foglalkozott vele, besétált a terembe, és leült a velem szemben álló székre. Majd Jade felé bólintott, és megkérdezte: -

Te ki vagy?

-

Ő itt Ginger szakértője - ültem vissza a helyemre. - Állítólag azért

van itt, hogy megtanítsa Kale-nek irányítani a képességét. Egyik szemöldökét felhúzta. Elvis. Alex hátradőlt a székében. -

Állítólag, mi? És mégis, milyen képesítésed van?

Örülök, hogy megkérdezte, mert erre én is kíváncsi voltam. Azon kívül, hogy célba lövéshez remek hosszú szempillájú gyakorlóbábu lenne, és csökkenteni tudja Kale adottságának hatását, nem tudtam semmiről, ami alkalmassá tenné arra, hogy segítsen. Jade elutasítóan nézett rá, majd mosolyogva Kale felé fordult. -

Mindenféle dologra van képesítésem.

Ó! Igen! Verekedni fogunk. -

Te vagy az ex, igaz? - dőlt hátra Jade, és Alexre vigyorgott. - Te

és Dez aranyos pár vagytok. Tökre szikrázik köztetek a levegő. -

Bizony! - feleltem, fejemet az asztalra ejtve. - Csak remélni tudom,

hogy lángra lobbantja Alex fejét. -

Áú! - sóhajtott fel Alex, és ököllel az asztallapra vágott. - Brutális

vagy, Dez! Kale vicsorgott. -

Nincs semmi Dez és Alex között.

Talán mégis ágyban kellett volna maradnom. Mi négyen egy szobába zárva heti öt nap, hat órán keresztül? Ebből döbbenetesen nagy katasztrófa lesz.

M

IRE AZ ÖTÖDIK ÓRÁHOZ ÉRTÜNK,

képtelen voltam koncentrálni.

Kizárólag Kale-re tudtam gondolni. És Jade-re. És Alexre. Olyanok lesznek a hétköznapjaink, mint valami átkozott szappanopera. És valószínűleg egy mocskos vérfürdő. -

Kaptok harminc perc szünetet. Nyújtóztassátok ki a lábaitokat és

igyatok valamit! - Ginger rám mutatott. - De maradj a szállodán belül! A francba! Semmi kétség, itt ragadtam. Kale-hez fordultam. -

Hozok egy kávét a konyhából. Találkozzunk a társalgóban?

Tétovázott egy kicsit, de bólintott, majd Jade-hez fordult, aki kétségbeesetten próbálta felhívni magára a figyelmét azzal, hogy arról csevegett, ami Kale-t leginkább érdekelte. Hogyan kontrollálhatja a képességét. Már alig várja, hogy kezdjenek, és tudja, hogy Kale gyorsan tanul majd. Bla, bla, bla. Az ajtóban állva egy pillanatra elnéztem kettőjüket. Figyeltem. Megfigyeltem a barátomat. Mikor váltam én is ilyen lánnyá? Egyrészt, a helyzetet tekintve érvelhetnék azzal, hogy ez csupán biztonsági intézkedés volt. Valami nem stimmelt nekem Jade-ben, és nem csak az, hogy túl dögös volt. Ha épp nem Kale-en legeltette a szemét, úgy tekintgetett körbe, mintha vizsgálna valamit. Vagy kívülről meg akarná tanulni a szálloda alaprajzát. Másrészt ez már rögeszme volt, amit főleg Jade és a látványos nyáladzása indított be. Komolyan. Ennek a lánynak egy átkozott előkére és egy vödörre lenne szüksége. Féltékenység. Soha nem voltam féltékeny senkire. Ott volt az a lány Alexszel a Roudey-ban, de amiatt fájdalmat éreztem, nem félté-

kenységet. A féltékenység bizonytalanságból fakad, én pedig sosem voltam bizonytalan. Kimentem, mielőtt még valami hülyeséget tettem vagy mondtam volna. Mikor áthaladtam az előcsarnokon, Rosie a pultjánál állt összefont karral. Gyorsan megrázta a fejét, majd a konyha irányába mutatott. Mi van? Azt hitték, hogy meg akarok szökni? Miattam őrzik a kijáratot? Istenem! Ennyit a bizalomról! Bár tény, hogy elég rossz hírem volt. Ügyet sem vetve rá, bementem a konyhába. Rosie úgy bűzlött, mint egy parfüm egy olcsó áruház parfümtárolójának legalsó polcán, és lehet, hogy nem ő volt a legbarátságosabb emberi lény a földön, de legalább kávéfüggő volt. A jó kávét szerette. A mosogató alatt rejtegette a cuccot egy régi Folgers üvegben. Ahogy beléptem a konyhába, önkéntelenül is mosolyogni kezdtem. A hátborzongatóan idegesítő viselkedéséért cserébe ott várt rám hívogatóan egy kancsó, tele dugikávéval, mellette pedig az XtreamScream 2010 csészém. Töltöttem magamnak kávét, beszívtam nyugtató aromáját, majd előhalásztam a mobilomat. - Istenem, mielőtt eljöttem a suliba, hallottam a nagy hírt. Rosie mesélte. Az a nő a rosszlányok mennyországában érezte magát zúdította rám Kiernan a telefonban, mielőtt megszólalhattam volna. Teljesen odavan, hogy Kale végre talált magának egy rendes lányt. A pultnak dőlve a csészém fölé tartottam a cukorszórót, miközben igyekeztem nem felhorkanni. Rosie rohadt jól tudta, hogy Kiernan elmondja nekem, amit hallott. -

Nekem mondod? Kész rémálom. Az a nagy tudású, akit Ginger

hozott? Bolondul Kale-ért. -

Komolyan mondod?

-

Ó, igen.

-

Kérlek, mondd azt, hogy egy lóarcú!

-

Nem megy. Tök dögös.

-

Áú!

-

Tudom.

-

És mit csinál? Csepeg Kale-re? - suttogta Kiernan a telefonba.

-

Nyáladzik - fújtam egyet. - Mint egy hülye boxer.

-

Az gáz! És mit akarsz tenni?

Az ajtót néztem, alig vártam, hogy végre lemehessek a társalgóba, de ki kellett eresztenem a gőzt. Ha ezt magamban tartom, Jade jó eséllyel nem éli túl ezt a napot. -

Mit tehetnék? Azért jött, hogy Kale-nek segítsen.

-

Na, persze! Én meg Ke$ha vagyok!

-

Bízom Kale-ben.

-

Ó, abban nem is kételkedem, kiscsaj! Az a fiú azt hiszi, te találtad

fel a levegőt! Tudtam, hogy Kale csak értem van oda, de attól, hogy más is mondja, jobban éreztem magam. -

Csak össze kell szednem magam egy kicsit.

-

Tudod, hogy én mindenben támogatlak. Ugye?

-

Tudom. - A számhoz emeltem a bögrét, és belekortyoltam a ká-

vémba. Nincs benne elég cukor. Újra felfordítottam a cukorszórót, és néztem, ahogy a fehér kristályok eltűnnek a sötét színű folyadékban. De van ennél rosszabb is. Alex itt van. -

Hogyhogy ott? A szállodában?

A cukormennyiséggel immár elégedetten, a folyosón át az előcsarnokba mentem. -

Igen, itt. Előadott valami hülye magyarázkodást, hogy be akarja

fejezni a középsulit, és Ginger megengedte, hogy beüljön az órákra. -

Hűha! - suttogta Kiernan. - Képes volt erre azok után, ami a júniusi

partin történt? És Kale mit szól hozzá?

Elmentem Rosie pultja előtt, és belevetettem magam az egyik kanapéba a bejárat mellett. -

Nem lesz jó vége.

-

Francba! - szisszent fel Kiernan. Fémes zörgés és papírsusogás

hallatszott. -

Hol vagy?

-

Láttam, hogy te hívsz. Besurrantam az egyetlen működő klotyóba

a kampuszon - nyöszörgött. Felkuncogtam. -

Nem is olyan király ez a főiskolai élet?

-

Ez a kampusz egy rakás kaka. Otthon a tanárok is sokkal

dögösebbek voltak. Ezek közül egyiknek sem könyörögnék extra kreditért. - Újabb zörgés hallatszott. - Ne haragudj, hogy lerázlak, Dez, de el fogok késni az óráról. -

Persze, menj csak! Ne aggódj!

-

Légy óvatos Alexszel, jó? Nem bízom benne.

-

Akkor már ketten vagyunk.

Miután felhörpintettem a maradék kávémat, megkérdeztem: -

Iskola után azonnal hazajössz? Ki kell jutnom innen egy kis időre.

Hangok. Biztosan kiment a folyosóra. -

Bocsi! Bejöttek a papírért. Három után találkozunk.

-

A papírért? - nevettem. - Biztos egy srác.

Kiernan kuncogott. -

Hé, már mondtam, hogy gyér a felhozatal! Addig kell rávetnem

magam, amíg van mire. Ma este talizunk. Ígérem. A vonal elnémult. Sóhajtva az előttem álló asztalra tettem az üres bögrémet, amikor valami elhaladt a bejárati ajtó előtt. Egy pillanatra az egész előcsarnok elsötétült.

-

Te is láttad?

Rosie mormogott valamit a pultja mögül, amit nem értettem, de le nem vette a szemét a tévéről. Felálltam, és az üvegajtóhoz mentem. Sütött a nap, a szálloda előtt csak az üres parkoló látszott. Ha már most képzelődöm, mi lesz itt egy hét múlva? A bezártság és én nem vagyunk túl jóban. Elhessegettem a gondolatokat, és elindultam a társalgóba. Alex a heverőn terpeszkedett, és kérődzött, mint egy tehén. Egyik kezében egy szétázott hamburgert, a másikban a távirányítót tartotta. Olyan gyorsan pattogtatta a csatornákat, hogy kedvem lett volna felkapni az üdítősdobozát és összelapítani a fején. Mindig kiborított, ha ezt csinálta, és ezt ő is jól tudta. Jade és Kale a helyiség másik végében, a kártyaasztalnál ült. Jade feszülten figyelt, bármit mondott Kale. Mindezt kiegészítette azzal, hogy a hajtincseit dobálta, és a szempilláját rebegtette. Néha pedig előrehajolt, és úgy nevetett, hogy a válla is rázkódott. Ugyan! Ezeket a mozdulatokat én fejlesztettem ki. Egy ötvencentes vidéki lotyó nem taszíthat le a trónomról azzal, hogy a láthatóan felpolcolt cicijeit mutogatja. Mély levegő. Egyenes háttal, felemelt fejjel beléptem a szobába. Itt én voltam az uralkodó királynő, nem ő. Nem állíthat ide, hogy harc nélkül csak úgy félreállítson. -

Na, miről maradtam le?

-

Sokáig maradtál. - Kale felállt, de nem jött közelebb. Ez egyre

nevetségesebb lesz. Lehúztam a pólóm ujját a kezemre, és Kale felé nyúltam, de Jade eltolta a kezem. -

Ne menj túl közel! - mondta Kale-nek. - Egyelőre mérgező vagy a

számára. Ne kockáztassunk!

A hátam mögött Alex lenémította a tévét, és befejezte az evést. Minden elcsendesedett. Mérgező? Micsoda ostobaság ilyet mondani! Ez az idióta még nem fogta fel, hogy Kale mindent szó szerint vesz? -

Jade, bármit is tesz a bőre, Kale nem mérgező. Senkire nézve.

Világosan beszéltem? - Jéghideg hangommal akár a poklot is befagyaszthattam volna. Nem úgy tűnt, mintha Jade-t izgatta volna. Megvonta a vállát, és rám villantotta legédesebb mosolyát. -

Bocsi! Tudod, hogy értettem.

-

Azanyja! - kiáltott fel Alex, újra felhangosítva a tévét. - Ezt fi-

gyeljétek! Levetettem magam a kanapéra, Kale pedig követte a példámat. A pólóm még mindig a kezemre volt húzva, így fogtam meg a kezét. Először ellenállt, de néhány pillanat múlva látta, hogy semmi nem történik, ezért megnyugodott. A tévé képernyőjén egy tudósító jelent meg egy kis viktoriánus ház előtt. A nő neve alatt ez a felirat állt: Morristown. Ez a városka Parkview mellett volt. -

Élőben jelentkezem a New York állambeli Morristown városából, a

Stanton Streetről. Már csak egy óra van hátra, hogy elkezdődjön a virrasztás Layne Phillipsért. A nőnek mozgott a szája, de a szavai elszálltak. Egyedül a lány nevét hallottam. Layne Phillips. Ezt a nevet mondta Brandt. Jade felsóhajtott. -

Ó, istenem! Emlékszem, egy hónappal ezelőtt hallottam erről az

esetről. Országos hír lett belőle. A szülei júliusban találtak rá az ágyában, a két szeme között egy lőtt sebbel. Épp a szülinapi bulija kellős közepén. Júniusban a Sumrunon apa mondta, hogy a Felsőbbrendűség projekt

második generációjának első tagjai júliusban töltik be a tizennyolcat. Layne volt az első? Ezt próbálta Brandt elmondani? Hogy elkezdődött? Nem tudtam, hogy pillanatnyilag merre járt - nem hívtuk egymást már egy ideje -, de nyilvánvalóan hallott a lány haláláról, és összefüggésbe hozta a Denazennel. Nyilván ezért említette meg nekem a lány nevét. -

Hány éves volt?

Jade megdörzsölte az orrát, és szipogott. -

Nem hiszem, hogy fontos lenne, de csak most lett tizennyolc éves.

Bingo! Biztosan a Felsőbbrendűség kiválasztottjai közé tartozott. Alex a szájába tömte a hamburger maradékát. -

Milyen kár! Dögös csaj volt.

Jade tágra nyílt szemmel bámult rá. -

Ismerted őt?

-

Személyesen nem - fordult hozzám -, de néhány évvel ezelőtt

láttam a folyónál egy rave partin. Tuti emlékszel rá. Ő az a lány, aki tele volt tetoválásokkal. Neki volt az a gyilkos ribancrendszám a derekára varrva, ami felnyúlt egészen a melléig. Igaza volt. Emlékeztem rá. Ott villogtatta mindenkinek azt az ijesztő tetoválást. -

Neki volt az a vonalkódos tetkója is. Emlékszel? - mosolygott Alex,

majd Kale felé fordult. - Azzal szórakoztunk, hogy valakinek a tulajdona a kiscsaj. -

Alex - figyelmeztettem. Mindenki tudta, hová akar ezzel kilyukadni.

De rám se bagózott. Kale felé biccentett, és megkérdezte: -

Veled mi a helyzet? Neked is van egy Denazenes vonalkódod?

Kale ökle elmosódott foltként suhant el előttem. Ezúttal nem számolt. A csapás tisztességesen eltalálta Alex állát, aki hátrarogyott, és mint a képregényekben, fejjel lefelé repült le a heverőről. Kale, rémülettel az arcán, felpattant a kanapéról. A heverő másik

végén Alex is felállt, és kissé sápadtan az arcát dörzsölgette. Egy percbe telt, míg felfogtam, miért. Ő nem tudta, Jade mire képes. Ő csak annyi változást vett észre, hogy én többé már nem voltam immúnis Kale képességére. De úgy tudta, Kale érintése azonnali halált okoz. Kale arcán látszott, hogy nem is gondolt arra, ott van-e Jade, vagy sincs. Elvesztette az önuralmát. Lassan ugyan, de rádöbbent erre. Alexről a kezére nézett. Új, fekete kapucnis pulóverének az ujja felcsúszott, és előbukkantak hosszú, fehér ujjai. Jade ott volt. Hozzáért Alexhez. És Alex még életben volt. Csak másodpercekkel előbb fogtam fel, mint Alex. Valami megcsillant Kale szemében, majd ajka torz - torz, de annyira, annyira dögös vigyorra húzódott. Hangja halk és fenyegető volt, a gerincemen fel-alá futkosott tőle a hideg, és elakadt a lélegzetem. Agyam egyik része azt üvöltötte, hogy tegyek valamit, a másik része azonban túlságosan le volt nyűgözve ahhoz, hogy elforduljak. -

Tartozom neked.

Ha pislogtam volna, lemaradok róla. Kale jobb tenyerével a kanapé karfájára támaszkodott, és egyetlen ugrással átvetette magát rajta. Alex orra előtt ért földet, aki kissé zavarodottan hátrébb lépett, miközben Jade és én feltápászkodtunk. -

Hogy a pokolba...

-

Miattam. A képességem elnyomja az övét - szólalt meg Jade a

kanapét megkerülve, de túl lassú volt. Kale ökle újból lesújtott, ezúttal Alex gyomrát találta el. A fiú köhögve botladozott, egy percig úgy tűnt, mindjárt elesik. Csak megjátszotta. Egy másodperccel később már előre is vetette magát. Kale megfordult, és a másik irányba kezdett rohanni. Alex egy kicsit még tántorgott, de követte őt, elhatározva, hogy a földre viszi. Kale

felszökkent az ajtó melletti falra. Jobb lábát egy méter magasra fellendítette,

majd

egy

lenyűgöző

hátraszaltóval

megfordult,

és

közvetlenül Alex mögött ért földet. Nem jöttem rá, hogy Alex miért nézett olyan meglepetten. Mindent tudott a Denazenről, ahogy azt is, mivé változtatták Kale-t. Hiábavaló volt küzdenie ellene, még úgy is, hogy bevetette a képességét. De Alex nem adta fel. Repkedtek a tárgyak. A kanapé párnái, lámpák, a vezeték nélküli telefon a sarokasztalról. A fejünk felett zúgtak el, Kale-re vadászva a szobában. Könnyedén ugrált el előlük, mintha a Mátrix játszódott volna le előttünk élőben. Volt, ami tőle messze csapódott be, míg más tárgyakat alig tudott elkerülni. -

Próbálkozz erőteljesebben! Kezdek unatkozni - nevetett fel Kale.

Rettentően élvezte a helyzetet, de ki hibáztatta volna ezért? Kale megérdemelte, hogy úgy igazán leszámolhasson Alexszel. Nem csak a Sumrunon történt események miatt, de ez volt a természetes rendje annak, hogy az új fiúm leszámoljon a régivel. Főleg, ha a régi akkora pöcs, hogy a „nem” szót nem fogadja el válasznak. Kale elegánsan oldalra lépett, hogy kitérjen a porcelánlámpa elől, ami mögötte zúzódott össze a falon. Ezután nekilendült, elkapta Alexet a hajánál fogva, majd a falba verte a fejét, amikor Rosie hirtelen megjelent az ajtóban. -

Mi a fene folyik itt? - sikoltott fel, amikor meglátta, hogy Alex a

földre rogy. De sem Alex, sem Kale nem figyelt rá, ezért újra eltűnt. Valószínűleg rohant megkeresni Gingert. Alex összeszedte magát, és állatias mordulással talpra ugrott. -

Még csak most kezdek belelendülni, 98-as.

Ezután kinyújtotta a kezét, mire a kanapé előrelódult. De az önelégült kifejezés nem sokáig maradt Alex arcán. Kale, anélkül hogy megfordult

volna, egy meglepően tökéletes hátraszaltóval a levegőbe emelkedett, majd biztonságban földet ért a kanapé túloldalán. Alex már nem volt ilyen szerencsés. Most, hogy Kale már nem volt az útban, a kanapé nekiütközött, hozzászorítva őt a falhoz. Jade hülye mosollyal az arcán figyelte, hogy mi történik. -

Kale tökéletesen hozza a Harcosok Klubja feelinget! - sikítozott,

miközben Alex feltápászkodott, és újra belevetette magát a bunyóba. Jade néha-néha próbált közbelépni, de amikor a fiúk a közelébe értek, apró sikkantással elugrott, és bebújt a kanapé mögé. Szerencsétlen hülye! Kale megérdemelte, hogy néhány percig péppé verhesse Alexet, de most már ideje volt véget vetni ennek, mielőtt valaki vérezni kezdene. Ez a valaki persze Alex lett volna. A képességét használva ő is bevitt néhány ütést, de a verekedés nagy részében Kale volt fölényben. A jóból is megárt a sok. Kész csoda, hogy amekkora zajt csaptak, még nem gyűlt itt össze az egész szálloda. Mi tart Rosie-nak ilyen sokáig? -

Fejezzétek be! - kiáltottam.

Parancsoló hangom és félelmetes hírnevem természetesen azonnal felkeltette a figyelmüket. Megmerevedtek, majd meghunyászkodva bocsánatot rebegtek egymásnak. Dehogyis. - Nem vagy jó ember - mennydörgött Kale hangja, miközben ellépett egy repülő tányér elől, ami a falnak ütközött. Apró darabjai csak úgy repkedtek mindenfelé. -

De te igen? Én legalább sosem büntettem meg senkit! - nevetett fel

Alex, majd lecsapott az öklével. Az ütés célt tévesztett. Kale felegyenesedett, és megmozgatta a vállát. -

Árulj el valamit, Kaszás! Számoltad őket? Van egy papírod, amire

felírod a pontjaidat? Nekem elmondhatod az igazat! Szeretted csinálni,

nem igaz? Ami önkontrollja volt Kale-nek, az mostanra mind elpárolgott. Ezt Alex is látta. Mosolygott, és felém biccentett. -

Nem tudod már megérinteni, mi? Ne aggódj, bratyó! Majd én

beugrom helyetted! Kale Alexre vetette magát, amitől mind a ketten elveszítették az egyensúlyukat. A falnak ütköztek, leverték az állványról a tévét, ami hangos robajjal a földre zuhant. Műanyag és üvegdarabok robbantak szerteszét, majd magas, csengő hangon a padlóra záporoztak. Kale talpra ugrott, és Alexet is felrángatta. -

Nem vagy jobb nálam! És tartsd távol magad Deztől!

Alex ellökte őt magától. -

Vagy mi?

Kale megragadta a pólójánál fogva. -

Vagy megkereslek. Egyedül.

És ekkor elszabadult a pokol. Ginger - végre - teli torokból kiabálva bebicegett a szobába. Kale - egy pillanatra megzavarodva - megfordult. Alex sosem hagyta ki az övön aluli ütéseket, ezt a helyzetet is az előnyére fordította. Hátradöntötte a fejét, majd nekicsapta Kale fejének. Úgy hallottam a reccsenést, mintha velem történt volna meg. Mind a két fiú megtántorodott, de sikerült állva maradniuk. Félretoltam Jade-et, majd közéjük vetettem magam, mielőtt tovább folytatták volna. Kale újra rá akarta vetni magát Alexre, de az útjában álltam. Csak arra maradt ideje, hogy a levegőbe bokszoljon. Úgy bámultak rám, mintha megőrültem volna. -

Mi az ördög bajod van? - csattant fel Alex, vállon taszítva engem.

Nem lökött meg erősen, szinte csak megérintette a vállam és megbökött, de ez is épp elég volt. Kale félretolt, és Alexre vetette magát.

Ezúttal azonban Jade tett valamit. Megmarkolta Kale pulóverét, és hátrarángatta őt. De ezzel sem tudta megállítani. Egyetlen könnyed mozdulattal térdre ereszkedett, és kibújt a pulóveréből, ami most Jade kezében lógott. Már újabb lendületet akart venni, amikor egy sikoly szelte át a levegőt. Mindenkiben meghűlt a vér. A félelemmel teli hang mintha az előcsarnok felől jött volna. De a legrosszabb, hogy ismertem ezt a hangot. -

Anya!

K

ALE RÁM ÜVÖLTÖTT, HOGY VÁRJAK, DE NEM HALLGATTAM RÁ.

Hogy

tehettem volna? Anyám bajban volt. Kifutottam az ajtón, és befordultam a folyosóra. Most hosszabbnak tűnt, mint általában - mintha minden lépéssel visszafelé haladtam volna, nem előre. Rekordidő alatt értem az előcsarnokba, ahol Rosie a helyiség közepén állt, rémült kifejezéssel az arcán. -

Mi történt? - kérdeztem ingerülten, és körbenéztem. Csak mi

voltunk ott. Rosie megrázta a fejét, és az ajtó felé mutatott. -

Nem... vagyok biztos benne, hogy...

Hirtelen megállt az idő. Az üvegablakon túl egy sötétkék furgon csikorogva fékezett le. Az ajtaja kinyílt, és három, szabadalmaztatott kék Denazen öltönybe bújtatott pasas próbálta betuszkolni anyát az autóba. Hallottam, hogy Kale megint kiabál valamit a hátam mögött, de nem álltam meg. Kirohantam az ajtón, majd át a parkolón és a területet övező sövényen. Nenenene! -

Anya!

A szívem a torkomban dobogott, agyam utasította a lábamat, hogy gyorsabban mozogjon. Hogy nagyobbakat lépjen. Néhány méterre lehettem tőlük, amikor a férfiaknak sikerült anyát berakniuk a furgonba, majd elindultak vele. Abban a pillanatban képtelen voltam logikusan gondolkodni. Ösztönösen cselekedtem. Gyors imát mormolva a furgon még mindig nyitott ajtaja után vetettem magam. Anya után vetettem magam. Az utóbbi pár napban most először sikerült valami - úgy-ahogy. A sebességem tökéletes volt, a célzás pedig pontos. Berepültem a nyí-

láson, egyenesen neki anyának. Valójában átrepültem anyán. Miért? Mert anya tulajdonképpen ott sem volt. Egy másodpercnyi késéssel jöttem rá erre. Két erős kar tekeredett a csípőm köré, és rángatni kezdett a kocsi belsejébe, miközben én vergődtem, hogy kijussak onnan. Ellenálltam, belekapaszkodtam az ajtó szélébe, miközben az egyik férfi próbált betolni. Keményen küzdve sikerült az egyik lábamat kidugni a kocsiból, és megakadályozni, hogy az ajtó becsukódjon. Az agyam egy apró szegletében valami dühöngött. Ha bezárják az ajtót, mindennek vége. Viszlát, napfény, viszlát, világ! Viszlát, szabadság! Egyik kezemmel még mindig a fémperemet fogtam, a másikkal a centiméterekkel arrébb, a földön heverő takaró felé nyúltam. Abban a pillanatban, ahogy megfogtam a szúrós anyagot, becsuktam a szemem és visszatartottam a lélegzetemet. Kacifántos átkozódás töltötte be a teret, amit hűvös szeptemberi fuvallat és fényár követett. Kinyitottam a szemem, épp időben ahhoz, hogy lássam, ahogy az ajtóból lett takaró leválik, és elszáll a furgon oldaláról. Az egyik férfi az ajtónak dőlve ült, hogy elzárja előlem az utat. De most, hogy már nem volt ott az ajtó, elveszítette az egyensúlyát, oldalra dőlt, majd kizuhant a forgalomba. Jó. Eggyel kevesebb miatt kell aggódnom. -

Kötözzétek meg a kezét! Ha semmihez nem tud hozzáérni, nem

tudja megcsinálni a kis abrakadabra átváltoztatós trükkjeit! - kiabálta az, amelyik fogott. Vonaglottam, tekeregtem, de túl erős volt a szorítása. -

Mi lenne, ha ezentúl... - hátravetettem a fejem, ahogy egyszer

Kale-től láttam, de csak a levegőt találtam el - tizenhét éves lányként kellene leélned az életed? Ettől elengedett. Csak az volt a gond, hogy a furgon másik vége felé taszított, ami messze volt az ajtótól.

A vezetőülés felől ismerős kuncogás hallatszott. Óvatosan, Wayne! Ez a kislány tartogat néhány meglepetést,

-

igaz? Able. Épp szóra nyitottam a számat, hogy megtudakoljam, mi mindent tud a meglepetéseimről, de a fejünk fölül fülsiketítő robaj hallatszott. A furgon kifarolt, Able pedig elkáromkodta magát. -

Mi az ördög...

A válasz Kale személyében érkezett, aki beugrott az ajtónyíláson, épp a két megmaradt öltönyös közé. Összeszorított ajkai közül halk morgás szűrődött ki. Szó nélkül az egyik férfi felé nyúlt, jobb keze annak fedetlen csuklója köré záródott. Szemeiben egy pillanatra rémület ébredt, majd jött a nagy semmi. Az utolsó öltönyös Kale és közém lépett, amikor Able erősen jobbra tekerte a kormányt. Kerekek csikorgása és hangos dudaszó hallatszott, Kale elveszítette az egyensúlyát, és oldalra esett, veszélyesen közel a nyíláshoz.

Aubrey

felemelkedett

az

üléséből,

és

még

mielőtt

megszólalhattam volna, vállával félretaszította az öltönyöst. Amint Kale felegyenesedett, Aubrey elkapott. - Vigyázz, 98-as! - morgott Aubrey. - Szívás lesz, ha felém nyúlsz, ő pedig véletlenül kiesik egy mozgó járműből. Láttam a csalódottságot a szemében. Aubrey-nak igaza volt. Mindannyian túl közel egyensúlyoztunk most a nyíláshoz. Ha Kale elindul felénk, Aubrey megpróbál kitérni az útjából, és akkor csúnya dolgok történhetnek. Tizenhét évesen nem vágytam arra, hogy kilapulva végezzem az úttesten. Able elöl nevetgélt. -

Kislány, be kell vallanom, tévedtem. Azt mondtam a többieknek,

hogy úgysem veszed be ezt az egészet, de te bebizonyítottad, hogy

tévedtem, igaz? Miattad veszítettem húsz dolcsit. -

Carley - háborgott Kale. Fenyegető arckifejezése mögött forrt a

düh, készen állt bármikor lecsapni. - Carley-t használtad fel, hogy Sue-t lássuk. -

Carley-t? - kérdeztem, és próbáltam kiszabadítani magam Aubrey

acélos szorításából. De ő csak mosolygott, és még jobban összepréselte a karomat. Ha nem enyhít egy kicsit a szorításon, hamarosan leáll a vérkeringésem. -

Az egyik Bentlakó. Képes illúziót sugározni egyenesen az elméd-

be. - Aubrey dobbantott egyet a lábával. - Bumm! Csak így. Bármire megesküdnél, hogy valós, amit látsz. Kint várt az épület mellett, a parkolóban. Ahogy a kocsi lassított, Kale előrébb araszolt. A város központjába értünk, egy útkereszteződéshez. Ez a hely híres volt arról, hogy itt egy örökkévalóságig tart, míg vált a lámpa. Talán, ha jól időzítünk, kihasználhatjuk ezt. Természetesen, ahogy megálltunk volna, a lámpa valószínűleg zöldre váltott, mert a furgon meglódult, enyhén balra fordulva, ahogy rákanyarodtunk a Daughten Avenue-ra. A jármű rövid idő alatt felgyorsult, Able láthatóan nem igazán aggódott a közlekedési kihágások miatt. Miközben Aubrey és a Denazen öltönyös pasi Kale-lel küzdött, elmosódva láttam elsuhanni Parkview utcáit. -

Szállj le Dezről! - csattant fel Kale.

-

Miért nem jössz ide és veszed el?

Majdnem elértük a város határát, amikor halk káromkodást hallottunk az első ülés felől. Szörnyűséges hangok - fogaskerekek recsegése és fém sikítása - hallatszottak. Minden rázkódott, oldalra zuhant - a gravitáció megszűnt. Valami a földre döntött, majd a bal oldalamra. A nyakam tövénél éles fájdalom robbant. Egy pillanatra hullámozni kezdett

előttem a világ. Tompán hallottam a hangokat: ordítozást és valami mást. Kaparászást. Mint a görbülő fém hangja - de majd, ha kitisztul minden, pontosan tudni fogom, mi az. A furgon valahogy az oldalára fordulva ért földet, a dobozában testek feküdtek mindenfelé, mint a szétdobált hulladék. Az első dolog, amit kínkeservesen észleltem, a jobb térdem agyzsibbasztó fájdalma volt. Egyszer, egy kimondottan durva lökhárítószörfözés után kificamítottam, ezért már minden sérülés tízszeresen jobban fájt. A másik dolog, amire felfigyeltem, a szag volt. Füst. Megpróbáltam felülni, de csak félig sikerült. -

Mi a...

A ragasztószalag, amit a Denazen ügynöke a csuklóm köré tekert, beleakadt valamibe, ami most megakadályozta, hogy felüljek. Párszor jó erősen megrángattam, de nem segített. Csapdába estem. Jobbra tőlem, az ügynök az ajtó helyén tátongó lyukon lógott kifelé. Úgy tippeltem, hogy az ütközésnél oldalra dőlt, majd beszorult az ajtósínbe, amikor a furgon az oldalára zuhant. Szája széléről vékony vörös csík szivárgott, amitől megborzongtam. Ha a furgon a másik oldalára pördült volna, most mind halottak lennénk. Kale mellettem hevert, a pulzusom egészen felgyorsult, mikor rájöttem, milyen közel van hozzám. Még néhány centiméter, és a kezével eltalálja az arcomat. Csendben feküdt, szeme zárva volt, de mellkasának folyamatos emelkedéséből és süllyedéséből biztosra vettem, hogy jobb állapotban van, mint az ügynök. Legalábbis egyelőre. A furgon hátuljából beszűrődő füst kis lánggá változott, és miközben figyeltem, egyre közelebb került hozzám. -

Kale! - köhögtem. A maró füst egyre erősebb lett, egyre jobban

csípte a szememet és a torkomat. - Kale, meg kell mozdulnod!

Az autó elejéből az egyik iker nyögése hallatszott. Felemeltem a fejem, hogy lássam Able-t, aki még mindig a vezetőülésben ült, a szélvédőre tapadva. Nem mozgott. Közöttünk, a padlón Aubrey tápászkodott fel. Vissza Kale-hez. A kis tűz egyre csak nőtt - és egyre közelebb volt -, de Kale még mindig nem mozdult. Egy éles tárgy felsértette a kézfejemet, amikor oldalra akartam fordulni. Mély lélegzetet vettem, visszafojtottam egy sikolyt, majd a jobb lábamat Kale vállának feszítve, meglöktem őt. Arrébb tudtam tolni a tűz útjából, így már közelebb volt az ajtóhoz is. -

Able? - motyogott Aubrey elölről, és próbálta elérni a testvérét, de

elveszítette az egyensúlyát, magával rántva Able-t. Újra megrángattam a ragasztószalagot, de semmi nem történt. Kale megmenekült a lángnyelvek elől, de így most én kerültem az útjukba. A pánik szirupként tapadt a torkomra. Az összes halálnem közül az élve elégés

szerepelt

utolsó

helyen

a

listámon,

közvetlenül

az

összeroncsolódás mellett. -

Kale! - Semmi válasz. Az autó eleje felé fordultam. - Aubrey, állj

fel! Beragadtam! De nem törődött velem, Able-t próbálta magához téríteni, nem sok szerencsével. Kale megmozdult. -

Dez?

-

Kale! Beragadtam! Siess!

Nagy nehezen felkelt, átbotorkált a fülkén, de kétszer is térdre zuhant, ahogy próbálta megtartani az egyensúlyát. -

Hajolj előre! Megnézem.

Amennyire csak tudtam, előrehajoltam, hogy legyen helye kiszabadítani. Egy pillanat múlva Kale halkan káromkodni kezdett. Próbált sietni, de egyben igyekezett nem hozzám érni. Nem jött össze. Tőlünk

nem messze Able mozgolódott. Aubrey kétségbeesetten próbálta felfeszíteni az anyósülés melletti ajtót, és kilökdösni rajta Able-t, de a testvére segítsége nélkül úgy tűnt, ez nem fog sikerülni. -

Siess! - nógattam Kale-t.

Éreztem, hogy Kale próbálja feltépni a ragasztó szélét. Minden egyes alkalommal, ahogy az ujjai majdnem megérintették a bőrömet, önkéntelenül megrándultam. Sajnálatos módon ez csak rontott a helyzeten. Mindig, mikor megfeszültem, Kale lefagyott, megrémülve attól, hogy majdnem hozzám ért. Aggodalmában felordított, amikor a lángnyelvek közelebb értek. -

A kötés egy meghajlott fémdarab alá szorult. Nem tudom ki-

szabadítani, ha nem érek hozzád! Mivel Jade nem volt ott, kockáztatnunk kellett. A darun intenzív fájdalommal kezdődött. De mi van akkor, ha már olyan vagyok, mint mindenki más? Ha megérint, meghalok. Egy halom hamuvá porladok. Bár, ha már itt tartunk, ha nem érint meg, akkor egy halom hamuvá égek. Olyan ez, mint egy kétélű kard. Épp lenyeltem a torkomat szorongató gombócot, amikor egy árnyék vetődött a furgonra. Mikor felnéztem, egy pillanatig csak egy férfi alakja formálódott ki előttem, amelyet megvilágított a nap. Úgy nézett ki, mintha dicsfény ragyogná körül. Egy angyal jött el, hogy megmentsen. Alex szótlanul taszította arrébb a halott ügynök testét, mintha ott sem lett volna, majd beugrott a furgonba. Így, hogy árnyékba került, már láttam, milyen borzalmasan néz ki. Arca jobb oldalán egy friss vágás éktelenkedett, a homloka feletti részről, ahol szőke hajának nagy része vörösre színeződött, vér csepegett, és folyt le vékony csíkban a bal szeme mellett, ami úgy bedagadt, hogy kinyitni sem tudta. Tudtam, hogy megsérült, amíg Kale-lel verekedtek, de azt nem, hogy ennyire. Egy pillanatra úgy ledöbbentett a látvány, hogy elfeledkeztem az

ikrekről, a tűzről és arról a tényről, hogy valószínűleg az út közepén álltunk fejre. -

Mi a franc történt veled?

-

Mozgás! - csattant Kale-re. Másodpercek alatt leszedte a csuk-

lómról a ragasztószalagot, pont az előtt, hogy a lángok átterjedtek volna arra a helyre, ahol az imént még feküdtem. - Minden rendben? Hagytam, hogy felhúzzon, csak akkor görnyedtem össze egy kicsit, mikor a bal lábamra helyeztem a testsúlyomat. Gyorsan végigpillantottam a furgonon, és észrevettem, hogy Able és Aubrey eltűnt. -

Megmaradok. Veled meg mi történt?

Miközben az ajtó felé vonszolt, Alex halvány mosollyal az arcán a furgon eleje felé biccentett. -

A barom még vezetni sem tud!

G

INGER A SZOBA TÚLSÓ VÉGÉBŐL NÉZETT MINKET.

Az asztalon át

odacsúsztatott egy doboz papír zsebkendőt Alexnek. -

Nehogy összevérezd az átkozott padlómat!

Az ikrek nem követtek minket. Sőt, igazándiból felszívódtak, ami szerintem elég különös volt. Alex úgy nézett ki a Kale-lel folytatott harc látható emlékeinek köszönhetően - véres orr, felszakadt száj, a jobb állán végighúzódó zúzódás -, mint akin tízszer végigrobogott egy elefántcsorda. A pólója elszakadt a nyakrészénél, a bal szeme pedig úgy feldagadt, hogy ki sem tudta nyitni. De volt valami, egy nagyon csúnya vágás és a még mindig vérző fejsebe, ami visszatartott, hogy megfojtsam, amiért belekötött Kale-be. Amikor kimásztunk a furgonból, majdnem elhánytam magam. Alex autója az oldalán feküdt, az utasrész teljesen behorpadt. A szélvédő betört, és az első gumi lapos volt. Megelőzte vele a furgont, majd bevágott elé, hogy ne tudjon továbbhajtani. Hősies tett volt - mármint hősiesen nagy hülyeség -, de ha nem rohantam volna el, mint egy idióta, neki sem kellett volna ezt tennie. Alexhez képest Kale úgy nézett ki, mint aki épp csak megizzadt egy kicsit. Az alsó ajka feldagadt, de nem szakadt fel, és az állán is csak halványan

látszódott

a

zúzódás,

amit

akkor

szerzett,

amikor

belerohantunk Alex kocsijába, és megütötte az állát. Gingerrel szemben Kale ült, elégedetten és bosszúsan bámulva Alexet. -

Valaki elárulná nekem, ki indította el ezt a fiaskót? - nézett rám

Ginger. - Azt, amelyik még az előtt történt, hogy eszement idiótaként kirohantál volna az ajtón.

-

Idióta? - csattantam fel, pedig tudtam, hogy száz százalékig igaza

van. - Azt hittem, elhurcolják anyát. Kérdezd meg Rosie-t! Ő is ott volt. Ugyanazt látta, amit én. - Majd körbemutattam az asztal körül üldögélő Kale-en, Alexen és Jade-en. - Mindenki hallotta a sikítozását. -

Hű! - szólalt meg Jade, kezeivel az arca előtt hadonászva. - En-

gem ne keverj bele! Nem láttam és nem hallottam semmit. -

Tényleg azt gondoltad, hogy ilyen könnyen be lehet jutni a szál-

lodába? Ez a hely jobban le van zárva, mint egy béka feneke. - Ginger összehúzta a szemét, és rám villantotta azt a híres tekintetét, amit csak „Ginger bosszús pillantásának” hívtunk. - Sue nincs is a szállodában. Már kora reggel elment. -

Hogy van lezárva? - erőszakoskodtam.

Nem sok hiányzott, hogy kifejtsem: ha szeretsz valakit, akkor vannak dolgok, amiken nem gondolkozol. Csak cselekedsz. De rávilágítani arra, hogy a józan észre hivatkozva feláldozta a családját azért, amiben hitt, nem tűnt jó ötletnek. Ráadásul igaza volt. Gondolkodás nélkül cselekedtem, de ha újra meg kellene tennem, nos, ugyanígy cselekednék. De attól még nagyon sajnáltam. Ginger felnevetett, és a földhöz vágta a botját. -

Attól, hogy te nem látsz valamit, az nem jelenti azt, hogy az nincs

ott. Ez a szálloda a legbiztonságosabb hely egy Hatos számára. Ide senki nem léphet be, ha mi nem akarjuk beengedni - köszörülte meg a torkát. - Most pedig utoljára kérdezem: mi a fene okozta ezt a káoszt? Senki nem szólalt meg. -

Nos? - érdeklődött újra Ginger. - Ne akarjátok, hogy megtán-

coltassam a botomat! Kale felsóhajtott. Nem védekezett, és nem sajnálkozott. Csak a tényt közölte:

-

Nem kedvelem Alexet.

Ginger Kale-ről Alexre nézett, majd így szólt: -

Én sem szeretem a káposztát. De láttál már engem összeverni a

zöldséges pultot egy élelmiszerboltban? Önkéntelenül is felnevettem. Elképzeltem, ahogy Ginger lever egy csapatnyi káposztát, miközben réparajok ereszkednek alá ejtőernyővel egy repülőről, és beleállnak a fejembe. Kale összehúzta a szemét. -

Bosszantó - állt fel, majd felhúzta a pólója szegélyét. - Ráadásul

megszúrt. Alex a szemét forgatta. Fogott még egy zsebkendőt, és megtörölgette vele a homlokát. -

És még mindig életben vagy. Ideje túltenned magad rajta.

Kale Ginger felé nyújtotta a kezét. -

Rendben. Adj valami hegyeset! Ha megszúrhatom, kvittek le-

szünk. Az idős nő lehunyta a szemét, majd mély levegőt vett. -

Többet nem akarok ezzel foglalkozni. Elzárást kaptok. Mind a

négyen. -

Mind a négyen? - nyafogott Jade. - De én nem tettem semmit!

Még el sem hagytam az épületet! -

Elzárást? Hiszen ez nem is egy rendes iskola! - kiáltottam.

Ginger nem reagált Jade megjegyzésére, engem nézett. -

Ó, de még mennyire az! - mondta. - Ahogy az elzárás is. Neked

pedig... - fordult Alexhez - ... szívességből megengedtem, hogy itt légy. De tettél róla, hogy megbánjam. Ezért azt javaslom, hogy a nap végére hurcolkodj ki a szállodámból, különben még véresebbre verlek a botommal. Alex nem vitatkozott. Felállt, belehajította a véres papír zsebkendőt a

Kale melletti szemetesbe, majd kiviharzott a teremből, anélkül, hogy bárkihez egy szót szólt volna. Jade felhorkant. -

Szép munka, Dez. Nem telhet el úgy egy nap, hogy nem okozol

valami problémát? Rábámultam. Viccel velem? -

Mennyi ideje vagy itt? Úgy huszonnégy órája? Legszívesebben

már most kinyírnálak. -

Csalódott vagy, mert nem körülötted forog a világ? Itt vagyok, és

nem megyek sehova. Békülj ki ezzel! Tettem felé egy lépést. -

Akarsz fogadni?

-

Elég! - bukott ki Gingerből. - Vagy láncoljalak titeket a terem külön

sarkaiba? - Néhány pillanatnyi csend után megkérdezte: - Megsérült valaki? -

Sajnos nem - motyogta Kale karba tett kézzel, miközben duzzogó

tekintettel az ajtót bámulta. - De legközelebb már ügyesebb leszek. ••• A sötétben üldögéltem, amikor anya belépett a szobába. -

Ginger mesélte, mi történt - mondta, és leült az ágyam szélére.

-

Mégis, mit gondoltál?

-

Kérlek, ne tarts nekem kiselőadást! Én...

-

Ez nem kiselőadás - válaszolt halkan. Felkapcsolta a villanyt, én

meg összerezzentem a hirtelen támadt világosságtól. - Csupán néhány egyszerű utasítás, amit - történjen bármi - be kell tartanod. Pislogtam, hogy a szemem hozzászokjon a fényhez. Anya hangja ijesztő volt. És a tekintete? Ha apa bármikor ilyen arckifejezéssel

cseszett volna le, kétszer is meggondoltam volna, hogy átlépjem-e a határokat. -

Figyelmesen hallgass, mert soha többé nem ismétlem meg! Tartsd

magad távol minden Denazenes dologtól! Vagyis tartsd magad a kijárási tilalomhoz, amit Ginger vezetett be a szállodában, maradj távol minden ismeretlen Hatostól, és soha többé ne kezdj ostoba mentőakciókba! Eltartott egy darabig, mire szóhoz jutottam. Tudom, nemrég óta ismertük egymást, de anya még sohasem mutatkozott meg erről az oldaláról. Hivatalosan beszélt, valamivel megfűszerezve. Valami veszélyessel. -

Azt hittem, valóban te vagy az. Nem állhattam csak ott, és...

-

De igen. És legközelebb meg is teszed. Mindegy, hogy rólam van

szó, vagy Kale-ről. Mély levegőt vettem, és bent tartottam. Túl könnyű lett volna valami nagyon gonoszat felelni. Egyrészt anya naiv volt. Másrészt -

pedig mindenekfelett szerettem őt - kíváncsi voltam, mikor fog

robbanni. A Denazen vasmarkától megszabadulva ő nem állta meg olyan jól a helyét, mint Kale. Anya könnyen felidegesítette magát, vagy elszomorodott egészen jelentéktelen dolgokon. Az egyik percben még igazi konyhatündér volt - múlt héten megpróbált rávenni, hogy süssek vele sütiket -, a másikban pedig úgy járkált fel-alá a szobában, mint egy ketrecbe zárt, bedrogozott gepárd. A rémálmai pedig? Legyen elég annyi, hogy az ágyunk között álló éjjeliszekrényt már háromszor kellett kicserélnünk. -

Miért üldögéltél a sötétben?

-

Ez sokkal hasznosabb elfoglaltságnak tűnt, mint aranyhalakat

tanítani úszni. Anya értetlenül oldalra hajtotta a fejét. -

Azt mondták, ne zavarjam Kale-t és Jade-et. - Már este nyolc óra

volt, de azóta nem beszéltem Kale-lel, és nem is láttam őt, hogy otthagytam Jade-del a konferenciateremben. Vacsoránál Rosie bevitte nekik az ennivalót, de előtte vidáman megállapította, hogy túlságosan elfoglaltak, ezért nem jönnek le. -

Ó! - Anya tétován babrálta az ágytakarója szélét. - Akarsz róla

beszélni? -

Nincs mit mondanom. Komolyan.

Az arcán elterülő megkönnyebbüléstől majdnem elnevettem magam. Anya nem az a fajta volt, aki kifejezi az érzelmeit. - Azt hiszem, most nekem illene mondanom valamit... -

Valamit?

-

A verekedésről?

-

Gyakorlatilag én nem verekedtem.

Anya arckifejezése elsötétült. Egy szívdobbanás alatt újra a veszélyes anya állt előttem. -

Hagyd ezt a baromságot, Dez! Komolyan beszélek.

Felálltam és összerándultam. -

Áú!

Az arckifejezése megenyhült egy kicsit, de hangjának továbbra is éle volt. -

Adj egy kis időt! Még hosszú út áll előttem, hogy én legyek az Év

Anyukája, és te nem könnyíted meg a dolgomat. -

Sajnálom, ami ma történt. Butaság volt ezt tennem, de megláttalak,

és... - Nehéz volt szavakba önteni az érzéseimet. Többé már nem voltunk idegenek egymás számára, sőt, én teljes szívemből szerettem őt. Néha, amikor észrevettem, hogy engem figyel, és zavarodottság meg félelem ült a tekintetében, eltűnődtem, vajon ő is így érez-e. - Ráadásul ez a Jade-ügy kiborít, és... -

Jade-ügy?

-

Tudod... már maga az istenverte létezése. Folyton Kale-lel van,

és... -

És te féltékeny vagy? Azt hiszem. Eddig különleges voltam, én voltam az egyedüli ember

ezen a világon, aki meg tudta érinteni, de most már olyan vagyok, mint bárki más. Sue felállt. -

Még mindig különleges vagy. Az a fiú megőrül érted. Ha más oka

nincs is rá, de ezért megtanulja irányítani a képességét. A végére minden rendbe jön. Meglátod. Lecsusszantam az ágyról, és belebújtam a tornacipőmbe. Ez inkább lehangoló beszélgetés volt. Nem lelkesítő. -

Kávét szeretnék. Te kérsz?

Anya grimaszolt. Semmi meleg ital. Másik fura szokás. -

Nem.

-

A te bajod. Mindjárt jövök.

Lifttel mentem az első emeletre. Kale utálta betenni a lábát az efféle szerkezetekbe, de így, hogy most nem volt velem, nyugodtan használhattam. A lábam hálás volt érte. Miután lehajtottam egy pohár kávét, töltöttem egyet az útra is, majd elindultam vissza a szobába. De az utolsó pillanatban gondoltam, mégis teszek egy kis kitérőt. Már magától a gondolattól, hogy ott üljek anyával, kikészültem. Kicsit túl sok volt, hogy eddig nem volt anyám, most meg mindig ott van velem. Nem láttam Kiernant a vacsoránál, és nem válaszolt, mikor üzenetet küldtem neki, hogy emlékeztessem a randinkra. Esténként, mielőtt lefeküdt volna, a szálloda edzőtermébe ment. Jó tervnek tűnt egy korombelinek panaszkodni egy adag mentás, csokoládés fagyi felett. De Kiernan helyett Kale-lel találkoztam.

És Jade-del. Még a folyosón a falhoz lapultam, hogy ne lássanak meg. Kale az egyik futópad szélén ült, Jade előtte állt, és egy növényt tartott a kezében. -

A lényeg, hogy koncentrálj és irányítsd! Ürítsd ki az elmédet, és

gondolj a növényre! De ne túlozd el! A kép legyen zöld és szép! Kale megdörzsölte az orrát, és elhúzódott. -

De ez nem szép. Olyan, mint egy gyomnövény. Ráadásul büdös.

Jade nevetett. -

Ugyan, ne gyerekeskedj már! Csak fogd meg!

Kale tétovázott, de végül a kis cserépért nyúlt. Nem kerülte el a figyelmemet, ahogy Jade előrehajolt, és kezével véletlenszerűen végigsimította Kale kezét. De Kale figyelmét sem kerülte el. -

Még mindig nem tettem túl magam ezen - szólalt meg, és tágra

nyílt szemmel a kezére nézett. Arra emlékeztetett, ahogy Curd alagsorában rám nézett aznap éjjel, amikor találkoztunk. Milliónyi érzelem kavargott bennem, versenyezve a figyelmemért. -

Arra gondolsz, hogy megérinthetsz másokat?

-

Rendkívüli érzés - válaszolta.

Jade mosolygott. Sugárzóan boldog vigyora valószínűleg minden hímnemű figyelmét megragadta volna egy nyolc kilométeres sugarú körben. -

Gyerünk, próbáld meg újra! Kikapcsolom az aurámat. Koncentrálj,

és érintsd meg a növényt! -

Kikapcsolod?

-

Még nem említettem? Képes vagyok irányítani - mosolygott, és

játékosan Kale karjába bokszolt. Kale mélyen elgondolkozva figyelte egy darabig. Amikor megszólalt, a

hangja legalább olyan komor volt, mint az arckifejezése. -

Tudod irányítani? És kikapcsoltad? Aznap este, amikor Dezzel

voltam? -

Nem! - válaszolta a lány gyorsan. - Dehogyis! Kale, én sosem

tennék ilyet! - Kale arca kissé megenyhült, mire Jade folytatta: - Tudom, hogy Dezzel nem vagyunk egy hullámhosszon, de fizikailag sosem bántanám. Mert tudom, hogy ezzel csak téged bántanálak... - Értem - mondta Kale vontatottan. Legszívesebben jól fejbe kólintottam volna. Ez komoly? Valóban ilyen könnyen elhiszi neki? De nem is tudom, hogy miért lepett ez meg. Kale számára az jelentette a legnagyobb akadályt, hogy megértse, az emberek mikor és miért hazudnak. Jade a növény felé biccentett, ami még mindig Kale-nél volt. -

Megpróbáljuk?

Kale kinyújtotta az ujját, és bizonytalan kifejezéssel az arcán megérintette a növény csúcsát. Egy másodpercig semmi nem történt, ami igazán reménykeltő volt. De az aprócska remény hamarosan elszállt, mikor a levelek összezsugorodtak és elporladtak. Másodpercek múlva már csak a kis műanyag cserép maradt, tele száraz, szürkés porral. Jade elvette a cserepet, és egy élő növényt nyújtott át Kale-nek. -

Ez az első estéd. Ne csüggedj! Próbáld meg újra! - Leguggolt,

hogy azonos magasságban legyen Kale-lel, egyik kezét pedig a fiú térdére helyezte. - Tényleg ki kell ürítened az elmédet. Egy zöld képet képzelj magad elé! Gondolj az életre! Ezen múlik, hogy az elméddel győzni tudj. Kale sóhajtva megérintette az új növényt, de ugyanaz lett az eredmény. Lesöprögette a port a nadrágjáról, és ledobta a cserepet. Az egyszer visszapattant, majd elgurult, a belsejéből por szállt fel. -

Ginger miért téged választott, hogy segíts nekem? A te képessé-

gedet nem kell irányítani. Jade felsóhajtott, majd leült a szemközt álló súlyzópadra. -

Az enyémet nem, de a kishúgom, Gabriella is majdnem olyan,

mint te vagy. Innen is láttam Kale arckifejezését. Döbbent volt és szomorú. -

Mint én?

-

Majdnem olyan - helyesbített. - Gabi képessége nem halálos, mint

a tied, de nagy gond volt, ha nem voltam vele. Ha ideges lett, vagy megijedt, vagy félt, elégette a tárgyakat. Minél idősebb lett, annál rosszabb lett a helyzet. - Felszedegette a földről a növény maradványait, amit Kale elejtett, és felállította a cserepet. - Anya mindent megpróbált, amit csak tudott, de semmi nem segített. Gabi végül szinte rabként élt, csak akkor hagyhatta el a házat, ha én is vele voltam. -

Ez szomorú. - A hangjából hallatszódó együttérzés egy kicsit

összeszorította a mellkasom. Fogadni mertem volna, hogy a Denazenre gondol. Jade megvonta a vállát, majd felvett egy maréknyi elporladt növényt, és lepergette az ujjai közt. -

Nem úgy indult, hogy segítek neki... mármint szerettem volna, de

sosem gondoltam, hogy tehetek érte bármit. De egy idő múlva elkezdtünk kísérletezgetni. Kikapcsoltam az aurámat, és hagytam, hogy megérintsen. Az ő adottságát - és Ginger úgy gondolja, hogy a tiédet is az érzelmek táplálják. Ha megtanulod a befolyásod alatt tartani őket, a képességedet is tudod majd irányítani. -

Mennyi ideig tartott?

-

Gabival? - Jade egy pillanatig töprengett. Száját lebiggyesztette,

de látszott, hogy mindez csak műsor. Az a fajta grimasz volt, amivel az ember az öntelt vigyorát szeretné leplezni. - Nyolc hónapig. -

Az hosszú idő - felelte Kale nagy szemeket meresztve.

Jade-en látszott, hogy nem bánja. -

Nem igazán. De ne aggódj, végig melletted leszek! Egyszer neked

is sikerülni fog. -

Sziasztok! - köszöntem. A még mindig meleg kávéval a kezemben

beléptem a terembe. Különös volt figyelni őket a folyosóról. Mintha valami rosszat tettem volna. De nem akartam többet hallani Jade szomorú, szánalmas családjáról. Nem akartam sajnálkozást érezni iránta. -

Dez! - Kale arca azon nyomban felderült. Felállt, és három nagy

lépéssel átszelte az edzőtermet, majd úgy egy lépéssel előttem megállt. - Kávéra volt szükségem - lengettem meg a bögrét. - És gondoltam, megnézem, hogy mennek a dolgok. Kale, anélkül hogy levette volna rólam a tekintetét, az ajtóra mutatott. -

Jade, most kérlek, menj el! Egyedül akarok lenni Dezzel.

Jade elvörösödött. Szegénykém azt sem tudta, mit mondjon. Kiöntötte a vérző szívét Kale-nek, erősen próbálkozott kapcsolatot találni kettejük között, erre Kale kirúgja. Kale nem akart durva lenni. Csupán nem tudta, hogy kell a kéréseit udvariasan megfogalmazni. Ebben az esetben ez még jól is jött. Jade gyorsan letörölte az arcáról a bosszúságot, és mézesmázos mosolyt villantott, ahogy elment mellettünk. -

Ne menj túl közel! Az emeleten leszek. Tényleg nem kedvelem - csaptam be az ajtót, majd lecsúsztam a fal

tövébe. Kale ugyanezt tette, csak néhány méterrel arrébb. Az eszemmel tudtam, hogy aggódik amiatt, hogy árthat nekem. Érzelmileg azonban csak az elutasítás fullánkját éreztem a szívemben. -

Meséld el, miért!

Rábámultam.

-

Még kérdezed? Csak az alkalmat lesi, hogy lecsaphasson rád.

Kale-nek elkerekedett a szeme. Komoly arccal előrehajolt. -

Emiatt aggódsz?

-

Hát, igen. Ő meg tud...

A pasim kuncogva közelebb araszolt. -

Ez nevetséges. Ő nincs kiképezve.

Kiképezve? Szent szar! Néha a falba tudnám verni a fejem, amikor Kale-lel beszélek. -

Nem erre gondoltam - ráztam meg a fejem. - Tudod mit? Mindegy.

Hogy érzed magad? -

Azért kérdezed, mert verekedtem Alexszel.

Bólintottam. -

És úgy tűnt, a furgonban is elég keményen beütötted a fejed.

-

Jól vagyok - gondolkodott el egy percre. Majd behajlította a karját,

és megszólalt: - Ezért megégettek volna a Denazenben. Felállt a hátamon a szőr. -

Megégetni? Miért?

-

Még a furgonos ügy előttiért. Mert verekedtem Alexszel. Bün-

tetésből. Azokat, akik rosszul viselkedtek, arra kényszerítették, hogy forró fémet szorítsanak a bőrükhöz. Kis híján elájultam, de összeszedtem magam, hogy ne lássa, milyen mélyen érintett, amit elmesélt. A legfőbb oka annak, hogy a Denazenben történteket titokban tartotta, az volt, hogy nem akart felidegesíteni engem. De elhatároztam, hogy bebizonyítom, tudom kezelni a helyzetet. -

Nem hagyják, hogy elveszítsd a fejed - mosolygott rám szomor-

kásan. - Korábban még sosem éreztem ilyet. Arra tanítottak, hogy vigyázzak a környezetemben lévőkre. Legyek óvatos. De ma csak az Alex iránti dühömet éreztem. Teljesen elborult az agyam. Nekidőltem a falnak.

-

Néha elveszítjük a fejünket. Ez mindenkivel előfordul.

-

Nekem ez nem kell, köszi. Először jó érzés volt, de végül...

-

Kimerítő?

Megint az a szomorú mosoly. -

Igen.

-

Ez jól hangzik.

Egy ideig hallgatott, majd újra megszólalt: -

Nem fog olyan sokáig tartani. Igyekezni fogok.

-

Mi nem fog sokáig tartani?

-

Jade megtanít, hogyan tudom irányítani az erőmet. Nem fog nyolc

hónapig tartani, mint a húgánál. Tudja, hogy ott voltam. Persze hogy tudja. Kale-nek semmi nem kerüli el a figyelmét. -

Hogyhogy nem szólaltál meg?

Zavarodottan oldalra billentette a fejét. -

Tudod, hogy odakint álldogáltam.

-

Nem akartál bejönni. Biztos megvolt rá az okod.

-

Tudom, hogy nem tart olyan sokáig - mondtam, remélve, hogy a

szavaim sokkal meggyőzőbben hangzanak, mint azt éreztem. - Neked nagyon megy az irányítás. Kale keze megrándult. -

Nagyon erős motivációm van. Meg akarlak csókolni.

-

Tudom, hogy érzel.

-

De egyelőre tényleg nem kellene a közeledben lennem - mondta

magában őrlődve. - Nem szeretek ilyen közel lenni hozzád, mikor tudom, hogy árthatok neked... de a gondolat, hogy távol kell magam tőled tartani... fájdalmas. Eltoltam magam a faltól, és felé fordultam. Négykézláb odamásztam hozzá, és leültem vele szemben, hátamat egy futópadnak vetve.

-

Csukd be a szemed!

Megtette anélkül, hogy bármit kérdezett volna. Első kézből voltak infóim, mire képes Kale bőre. Akkor láttam először, mikor Curd házában megérintett egy Denazen alkalmazottat, hogy elszökhessünk, és most is néhány perce, amikor megérintette a növényt. Pontosan tudtam, milyen halálos az érintése. De nem törődtem vele. -

Csak tartsd csukva! - Ráhúztam a pólóm ujját a kezemre, és

megsimogattam az arcát. Kale megmerevedett. -

Dez, ne...!

-

Psszt! - Vicces csiklandozást éreztem a gyomromban. Szöges

ellentéte volt a torkomat szorító fájdalmas görcsnek. - Képzeld el az ujjaimat a bőrödön! Csak egy kis ideig. Halk hang hagyta el a száját. A pólóba burkolt kezemet végighúztam az arcán, majd a nyakán. Kale, még mindig csukott szemmel, lenyúlt és megfogta a pólója szélét. Egyetlen mozdulattal le is vette, majd a jobb kezével megmarkolta. Másik kezével a nadrágját szorongatta. Úgy véltem, már most telítődtem Jade aurájával, ezért Kale bőréhez fájdalmas - ha nem halálos - lesz hozzáérnem, még akkor is, ha a lány a közelben van. De miután hallottam, mit mondott a képessége kikapcsolásáról, ráadásul Kale kiküldte a teremből, már biztos voltam benne, hogy szándékosan tette. Ginger szerint néhány napon belül minden újra rendbe jön, de addig nincs más választásom, hinnem kell a szavának. De hogy addig ne is találkozzak Kale-lel? Nem tudnám megtenni. Nem akarom megtenni. A nyakvonalát végigsimítva eljutottam a mellkasáig, ahol egyenként finoman végighúztam az ujjamat a sebhelyein. A reakciója ösztönzően

hatott rám, még akkor is, ha tudtam, hogy meg kellene állnom. Kale torkából apró nyögések szakadtak fel, lába megrándult. -

Dez...

-

Ssss - súgtam újra, és a biztonságos távolságon belül odahajoltam

hozzá. Ilyen volt Kale-lel lenni. Ilyen könnyű volt elveszíteni az eszem. Bontsunk le minden falat, és feledkezzünk el mindenről! Számomra ő volt minden. A kezdet és a vég. Egyre lejjebb és lejjebb haladva eljutottam a nadrágja derekáig. Adrenalinhullám söpört végig a testemen. Amikor kidugtam a kezem a pólóm ujja alól, hogy kigombolhassam a nadrágját, már tudtam, hogy túl messzire mentem.

K

ALE MEGMEREVEDETT.

A szeme felpattant, ujjai a karom köré

fonódtak. -

Be kell fejezned.

Igaza volt. Mégsem tudtam megtenni. Egy ízig-vérig adrenalinfüggőnek ez maga a csúcs. Kale plusz veszély. Ez a kettős kísértés elvette a józan eszemet - bár sokak szerint amúgy sincs sok -, és a racionális gondolkodás máris a múlté volt. Óvatosan megfogtam a cipzár húzókáját, és egy centire lehúztam. Az ajtó nem volt zárva. Legalább fél tucat nevet fel tudtam volna sorolni azok közül, akik lefekvés előtt beugranak a szálloda edzőtermébe. Bármelyik pillanatban ránk nyithatott volna valaki. Néhány partin enyelegtem nyilvánosan, de ez most egészen más volt. Egy újfajta érzés, amitől vadul verni kezdett a szívem, és az adrenalinszintem új magasságokba tört. -

Rendben, én...

Egy fél szívdobbanásnyi idő alatt a hátamon találtam magam, felettem Kale-lel. Éreztem a bőréből sugárzó forróságot. Veszélyesen közel volt az enyémhez. Megdöbbentően kék szeme rám tapadt, sötét haja az arcomat csiklandozta. -

Ez veszélyes - nyögte. - Őrültség lenne folytatni.

-

Tudom.

Meglepetésemre nem mozdult, amitől engem is mintha a félelem enyhe fuvallata érintett volna meg. -

De...

-

Tudom... - sóhajtottam.

- Különös érzés - húzódott hátrébb egy kicsit. Most már az egész arcát láttam, nem csak az igéző kék szemét. Zavarodottnak tűnt. -

Különös?

-

Néha a lélegzetem is elakad, ha a közeledben vagyok. Kiszorul a

levegő a tüdőmből, ha belegondolok, hogy nem érhetek hozzád. Fáj, és nem tudok semmi másra gondolni. De ez... - Újra előrébb hajolt, szája csintalan mosolyra húzódott. Ezúttal közelebb volt. Éreztem a samponját és lélegzete csábító csokoládéillatát. - ...ez elfeledteti velem. Forog tőled a fejem. Mint a sörtől. Néhány lányt talán zavart volna ez az összehasonlítás, de engem nem. Kale a sörrel azonosította az önkontroll elvesztését. Tulajdonképpen imádtam ezt tenni vele. -

Tudom, hogy érzel.

-

Vagyis ilyen érzés? Függőnek lenni?

Próbáltam nem nevetni, amikor Kale egy szövegösszefüggésből kiemelt szót használt, de néha lehetetlen volt megállnom. -

Adrenalinfüggőnek- - helyesbítettem halkan vihogva. - És igen.

Annak, és szerelmesnek lenni. Kitisztult a tekintete. -

De veszélyes elveszítenem a fejem, ha a közeledben vagyok. Túl-

ságosan sokat kockáztatunk. Fájdalmas lenne. Lenyeltem a torkomban növekvő gombócot. -

A szerelem néha fájdalmas.

Kale megdörzsölte az orrát, szemöldökét alig láthatóan felvonta. -

Ennek semmi értelme.

-

De van értelme - biztosítottam. - Az első naptól kezdve minden

összeesküdött ellenünk, de túljutottunk rajta. Mindig túljutunk mindenen. Tudni akarod, hogyan? -

Hogyan?

Amíg nem találkoztam Kale-lel, fogalmam sem volt, hogyan lehetséges ennyire beleszeretni valakibe. Hogy nem tudod, hol végződik ő, és hol kezdődsz te. És ez minden nappal egyre nagyobbra és nagyobbra nőtt, és

a

lelkem

legmélyén

tudtam,

hogy

folyamatosan

nőni

fog.

Folyamatosan akadályok gördültek az utunkba: a Denazen, Kale múltja, Jade... De ezek soha semmin nem fognak változtatni. Még sosem voltam valamiben ennyire biztos. -

Mert ami köztünk van, az különleges. Olyan, mint amiről a

könyvekben írnak, és filmet forgatnak. Márpedig a hősöknek mindig nehéz dolguk van, Kale. Vér, izzadság és könny jut osztályrészükül, de ők kitartanak. Kale egy pillanatig hallgatott. -

De te mégis attól tartasz, hogy beleszeretek Jade-be csak azért,

mert őt meg tudom érinteni. Valaki mással bonyolult lett volna. Ha kimondom az igazságot, kétségbeesettnek és szánalmasnak tartottak volna. De Kale nem. Ő nem ugyanazon a frekvencián működött, mint mások. Egyrészt ő sokkal veszélyesebb volt, mint bárki más, akivel eddig találkoztam. Képes volt besurranni egy szobába, egy spatulával megölni valakit, majd eltűnni a városból, mielőtt felfedezték volna, amit tett. Másrészt viszont ő volt a legtisztább, legszeplőtlenebb lelkű ember, akihez valaha szerencsém volt. Kale különös keveréke volt ennek a kettőnek, és én semmire nem cseréltem volna el ezen a földön. Ő volt az egyetlen személy, aki mellett egészen önmagam lehettem. Kale mellett esélyem sem volt arra, hogy amit mondok, azt nyüszögésnek vegye, vagy szánalmasnak tartsa. Sosem forgatta a szemét, sosem legyintett elutasítóan, ha mondtam neki valamit. De a legjobban azt szerettem, hogy sosem kellett elrejtenem előle az érzéseimet.

Csak magamat adtam. A bal vállam épp ezt a percet választotta ki, hogy szúrni kezdjen, tompa fájdalmat sugározva a karomba. Francba! Próbáltam figyelmen kívül hagyni, bíztam benne, hogy egyszerűen elmúlik. Kit akartam becsapni? El kellett mondanom neki. Úgyis rájön, hogy valami baj van. Kale mindenkinél jobban ismert. Néha még jobban, mint én magam. Kinyitottam a szám, hogy elmondjam az igazat, de nem azok a szavak buktak ki rajta, amiket terveztem. -

A szívem mélyén tudom, hogy sosem fog megtörténni, de akkor is

ez a legnagyobb félelmem. Elgondolkodott egy pillanatra, kék szemei szinte lyukat égettek az enyémbe. Meg is volnánk. Kíváncsi volt, és követelte, hogy mondjam el, mi a helyzet. Tulajdonképpen megkönnyebbültem. Kale kisvártatva felsóhajtott. -

Ez csak egy ostoba félelem. Meg kell értened.

Egy hajtincse a szemembe hullott. Kicsit csalódottan, rosszallóan elfújtam onnan. -

Mondja ezt az a srác, aki nem tudja megérinteni a barátnőjét.

-

Ez csak átmeneti.

Megfordultam, és az edzőterem másik végében sorakozó halott növények felé biccentettem. A legyőzött zöld hadsereg. Egy kép villant az agyamba: Kale és én, öregen és őszen egy hintaágyon ülünk a tornácon, mögöttünk Jade áll megkötözve és némán. -

Tudom... - De akkor is kíváncsi voltam, milyen károk keletkeznek

addig, míg mindezt helyrehozzuk... ••• A következő néhány nap komolyabb történések nélkül telt el. Kale, Jade és én továbbra is iskolába jártunk. Mint kiderült, az elzárás a

rabszolgaság fedőneve. Úgy tűnt, Ginger minden apróbb, a ház körül végzendő munkával egy esős napra várt, mert nem akart vége szakadni a tennivalónak. Mindent elvégeztünk, az ablakpucolástól a tűzhely kisuvickolásáig. Alex visszatért, de a háttérben maradt. Ebédszünetben elment a szállodából, és mosolyszünetet tartott velem szemben. Lehetséges, hogy felfogta, Kale nem viccelt a fenyegetéssel, vagy csak megtanulta a leckét: ne szórakozz egy volt bérgyilkossal. Mindegy, béke volt, és most erre volt szükségünk. Nekem volt erre szükségem. A folt a vállamról nem tűnt el. Sőt, valójában még nagyobb lett. Pokolian viszketett, néha pedig, mindig a legrosszabb pillanatban, fájt is. Gyakran szinte sírva ébredtem fel, lüktető fájdalom és hirtelen nyilallások követelték maguknak a figyelmemet, de én úgy döntöttem, inkább gyógyszert veszek be, és nem törődöm vele. Minél tovább halogattam, hogy szóljak róla valakinek, annál rosszabb ötletnek tűnt. Végül már maga a gondolat, hogy elmondjam az igazat, majdnem olyan rémisztő volt, mint a Denazen. Dühös voltam, hogy ilyen sokáig vártam, de tudat alatt még mindig ott bujkált egy halvány remény, hogy majd magától elmúlik. Ez hülyeség volt, és valahol én is tudtam ezt, de képtelen voltam kibökni. Megpróbáltam. Csak nem jöttek ki a szavak a számon. Jade és Kale közelebb kerültek egymáshoz. Legalábbis nekem úgy tűnt. Valahányszor rájuk néztem, egymással sugdolóztak. Kétszer is előfordult, hogy amint beléptem a helyiségbe, elhallgattak. Kiernan esküdözött, hogy csak beképzeltem magamnak, és állította, hogy Kale csak azért tölt olyan sok időt Jade-del, mert tanulni akar, hogy visszajöhessen foglalkoztattak.

hozzám.

Ennek

ellenére

sötét

gondolatok

Ginger mindennap egy órát adott nekik gyakorolni, közvetlenül az ebédszünet előtt. Ilyenkor elvonultak a társalgóba, meditáltak, virágokon gyakoroltak. Ez idő alatt engem és Alexet a konyhába küldtek, hogy készítsük el az ebédet. Ginger fura elképzelése a háztartástanról. A harmadik napon Alex végre megtörte a csendet. -

És mi a helyzet a vörössel?

Még egy kis mustárt kentem az egyik kenyérre, majd a tálalóra tettem. -

Mit értesz azon, hogy mi a helyzet?

Alex odaadta a sajtot. Ez volt a mindennapi rutin. Ezután vékony réteg majonézt nyomtam egy másik szelet kenyérre, majd három sajtot tettem a két szelet közé. Kale odavolt a sajtért. -

Úgy tűnik, hogy a Kaszással jól összebarátkoztak.

Megszorítottam az orrnyergemet. Alex tudta, hogy bosszant engem ez a név, mégis úton-útfélen ezt használta. -

Kérlek, ne hívd őt így!

Egy szelet kenyér a tányérra, majd egy nagy darab pulykahús, végül pontosan három darab pepperóni és mustár. Alex étkezési szokásaitól mindig felfordult a gyomrom. -

Dobott miatta?

Csak rosszabb lesz, ha belemegyek a szurkálódásba, de nem tudtam megállni. -

Még együtt vagyunk - feleltem fogcsikorgatva.

Alex egy darab pepperónival felém intett, és csodálkozást tettetett. -

Ez olyan, mint egy nyitott kapcsolat? Dez, te sosem voltál az az

osztozkodó típus. Meg vagyok lepve. -

Ők csak barátok. - A válaszom kissé csípősre sikeredett. Ha egy

kicsit erősebben nyomtam volna a majonézes flakont, biztosan felrobbant volna. - Jade megtanítja neki, hogyan irányíthatja az erejét. Alex a szemöldökét mozgatta. A jobb szeme feletti kis ezüst ékszer

táncolni kezdett. -

Irányítani? Manapság ezt már így hívják a fiatalok?

-

Seggfej vagy - feleltem, és a tálalón keresztül hozzávágtam a

kenyeret. A szállodában dolgoztatni engem kegyetlenség volt. Hogy ráadásul Alexszel együtt kellett dolgoznom, az már kész embertelenség. Tudtam, hogy a hallgatása nem fog örökké tartani. Mozgás támadt az ajtónál, majd másodpercekkel később Kale sétált be, Jade-del az oldalán. -

Te meg egy idióta vakegér vagy - morogta Alex, és felkapta a

szendvicsét. - Én léptem! Sietségében majdnem elsodorta Gingert. -

Nézz a lábad elé! - csattant fel a nő. - És ma időben gyere vissza!

És szerezz be mindent, ami a listán szerepel! -

Milyen volt a gyakorlás? - Tessék. Látjátok? Tudok udvarias is

lenni. Ráadásul a kérdés nem is hangzott gúnyosnak. -

Ne törődj most ezzel! - mondta Ginger, és odaadott egy csomagot.

- Szeretném, ha elszaladnál vele a postára. Most. És gondoskodj róla, hogy a legnagyobb figyelemmel kézbesítsék! -

Én? - Elvettem tőle a kis dobozt, és jól megráztam. Üresnek tűnt. -

Megengeded, hogy kitegyem innen a lábam? -

Nincs más választásom. Ezt el kell küldenem. Kale-nek gyako-

rolnia kell, Alex meg épp egy fontos küldetést teljesít. -

Rosie? - Tudom, fogjam be a szám. Annyira ironikus volt ez az

egész! Néhány nappal ezelőtt bármit megtettem volna, hogy kiszabaduljak a szállodából, de ez most olyan gyanúsnak tűnt. Mi folyik itt? Odaültette Rosie-t, hogy őrizze a kijáratot, erre most kinyitja nekem az ajtót, és kitessékel? -

Rosie a saját ügyeit intézi. Csak késő este ér vissza.

-

Nem tartasz tőle, hogy nem jövök vissza estig? - kérdeztem. -

Vagy hogy a Denazen lecsap rám, ahogy kilépek az ajtón? Ginger rám, majd Jade-re nézett, és elmosolyodott. -

Valami azt súgja, hogy amilyen hamar csak lehet, visszajössz.

Ami a Denazent illeti, garantálom, hogy semmi rossz nem történik veled. Semmi rossz? Ez volt az egyetlen utalás arra, hogy Ginger valamit észrevett. Valószínűleg meg akart nyugtatni, de nem sikerült neki. Ginger a tányér szendvicsre mutatott, amit Alex és én készítettünk, majd Kale-hez fordult. -

Te és Jade használjátok ki ezt a plusz időt, és gyakoroljatok!

Szükséged van rá. - Nekem csak ennyit mondott: - Mozogj! Ezen pufogtam végig, amíg a kocsihoz értem, ami elég vicces dolog. Most, hogy lehetőségem nyílt élvezni a viszonylagos szabadságot, mérges voltam. Nem beszélve arról, hogy úgy fájt a vállam, hogy majdnem belehaltam. Az elmúlt huszonnégy órában több Advilt vettem be, mint egész évben, de nem sokat segített. Kínzott a gondolat, hogy meg kellene nézetni, de nem tudtam rávenni magam. Általában nem szerettem halogatni a dolgokat - rohanjunk fejjel a falnak, ez volt a mottóm -, de ha beismerném, hogy gondom van, az azt jelentené, hogy foglalkozni kell vele. Nemcsak hogy nem álltam készen rá, de fogalmam sem volt, hogy mit tegyek. Az agyam egy eldugott zugában egy vékony, halk hang azt mondta, szóljak Kale-nek. Ezt titokban tartani előtte hülyeség volt, sőt mi több: önzés. Ő sosem titkolt volna el előlem valami hasonlót. Ezért nem volt szép tőlem, hogy nem szólok neki. Elhatároztam, hogy amint visszaérek a szállodába, félrevonom, és bevallok neki mindent. A posta a város másik felében volt, ezért Ginger odaadta a Toyota kulcsát. A rozsdás, kék tragacs, amelyben azonosíthatatlan eredetű bűz terjengett, csodák csodájára azonnal indult. Még ki sem értem a

parkolóból, de már Kiernannel beszéltem telefonon. -

Esküszöm. Azt akarja, hogy összejöjjenek.

-

Ezért elküldött a postára? Hogy feladj egy csomagot? Mi van

benne? Gyógyszer egy szegény, haldokló, kanadai kölyöknek? -

Ugye? Mi az ördögért kell most elmennem? És miért volt olyan

sürgős elküldenie engem a szállodából? Néhány nappal ezelőtt gyakorlatilag elbarikádozta a bejáratokat. -

Talán meg akarja akadályozni, hogy összeugorjanak Alexszel?

-

Dehogy! Már az ebédidőben sincs velünk. Az isten tudja, hova

szokott menni. -

De akkor miért nem vele küldte el azt a nyamvadt csomagot?

-

Ginger azt mondta, épp valami ügyet intéz neki.

-

Milyen ügyet?

-

Ez jó kérdés. De valószínűleg nem kaptam volna rá egyenes vá-

laszt - sóhajtottam. - Mennem kell. Ebédidő van, biztos hosszú sor lesz. Iskola után átjössz hozzám? -

Mindenképp, szivi!

-

De most ne ültess fel! - tettem hozzá, mielőtt letettük volna.

A forgalom kész rémálom volt. Majdnem húsz percbe telt eljutnom a postahivatalba. Mire végre odaértem, a sor már az ajtó előtt kígyózott. -

Ez valami vicc! - csaptam be a vezetőülés felőli ajtót, majd a

csomaggal a kezemben átvágtam a parkolón. A hosszú sor gyorsan haladt, rövid időn belül elértem az első ajtóig. Az előttem álló nő kinyitotta a másik ajtót, és belépett a helyiségbe. Hagytam, hogy bezáródjon mögötte, és vártam, hogy egy kicsit távolabb menjen. Fájt a fejem a parfümjének a szagától, ráadásul a vállamban is tompa fájdalmat éreztem. Nagyon nem kellett ez nekem. Az üvegben láttam a parkolót tükröződni. Egy sötét színű szedán hajtott be, majd leparkolt egy frissen felszabadult helyre, Ginger tragacsa

mellé. A vezető kiszállt a kocsiból, és lezseren átbaktatott a parkolón. Csak az arca körvonalát láttam, nehéz lett volna részleteket kivenni, de a tökéletesen feszülő öltöny és a sötét napszemüveg olyan szembeötlő volt, mint egy villogó neonreklám. Ahogy a férfi belépett, az ajtó halkan felnyüszített. De lehet, hogy én voltam. -

Szia, Deznee.

Elhatároztam, hogy hűvösnek mutatkozom, bár a szívverésem kritikus magasságokba szökkent. Hanyagul válaszoltam: -

Apa. Szívesen mondanám, hogy jó téged látni, de...

-

Majd én örülök kettőnk helyett is. Jól nézel ki. Látom, jót tesz

neked, hogy anyáddal élsz. -

Kétlem, hogy azért jöttél, hogy bókolj. A hízelgés nem a te stí-

lusod. - Körbenéztem, és láttam, ahogy a tetterős duó kiszáll a kocsi hátsó üléséről. Az egyik az anyósülés felőli ajtónak támaszkodott, míg a másik a kinti lépcsőknél helyezkedett el. -

A Denazenről szeretnék veled beszélni - mondta apa, rajtam

tartva a szemét. - Azt hiszem, korábban rosszul indult ez az egész. Az egyetlen magyarázat arra, amiről azt gondoltam, hogy egy pillanattal korábban hallottam, az volt, hogy megőrültem. Vagy a hallójáratomat teljesen eldugaszolta a fülzsír. -

Rosszul? Egy állat vagy!

Apa levette a napszemüvegét, és a belső zsebébe dugta. -

A 98-as egy állat, nem én. Azt hiszem, nem igazán érted, mit

csinálunk a Denazenben. Komolyan beszél? Azt akarja bemesélni, hogy az emberiségnek segítenek? Hogy nekem segítenek? -

Kale, seggfej! Az ő neve Kale - csattantam fel. Két ajtó között

álltam, ezért bent senki nem hallhatta a beszélgetésünket, de valaki már

beállt apa mögé a sorba. A nő bosszankodó hangon fejezte ki rosszallását a szóhasználatommal kapcsolatban, és befogta a kisfia fülét. Remek! Most még egy kisgyereket is elrontottam. Átfurakodtam a nő mellett, bocsánatkérő mosolyt villantottam felé, majd lesiettem a lépcsőkön. -

Tökéletesen értem, mire törekszik a Denazen.

Ahogy leértem, a lépcsőn üldögélő iker felállt, és apa nyomába eredt, aki mellettem lépegetett. Az a fiú, amelyik az autó mellett állt, rám kacsintott, és kinyitotta a kocsi ajtaját. Ó, a pokolba! Ne! Irányt változtattam. Ginger hülye csomagja még mindig a kezemben volt. Jobbra fordultam. Sajnos ez az út az épület növényekkel benőtt, sötét oldalához vezetett. A parkolóból nem lehetett idelátni. Apa a legkedvesebb mosolyát villantotta rám. Régebben azt hittem, ezzel nyugtatja meg az ügyfeleit és a bírákat. -

Talán azt gondolod, hogy megszelídítetted, de jobb, ha nem

felejted el, hogy a 98-as egy gyilkos. Irányítani kell. Lövésed sincs, hogy az a fiú mire képes. -

Szerintem összetéveszted magaddal. - Észrevétlenül körbenéz-

tem, hátha találok a közelben valamit, amit szükség esetén fegyverként használhatok. Ginger csomagja pillekönnyű volt, ezért védekezésre nemigen használhattam. -

Nem ellenségek vagyunk, Deznee. Lehetőséget kapsz, hogy ré-

szese legyél egy nagyszabású eseménynek. Valaminek, ami igazán fontos. Ha visszajössz velem, megmutatom. Apa mögött az ikrek összefont karral álltak, arcukon hátborzongató vigyorral. Ekkor döbbentem rá, hogy nem lesz szükségem fegyverre, és arra is, hogy Ginger tudta, biztonságban vagyok, ha eljövök. Ezek nem

azért jöttek, hogy elkapjanak. Ha azt akarták volna, elbújhattak volna az autóm mellett, hogy lesből támadjanak. Itt valami másról volt szó. De ettől sem éreztem magam sokkal jobban. -

Én nem vagyok egy olyan agyatlan balfék, akit megfuttathatsz az

épület körül, mint valami idomított egeret. - Eszembe jutott a beszélgetésem Finnel, akivel a Denazenben töltött első napomon találkoztam, a kávézóban. - Tudom, mi az igazság. De nem moshatod át az agyam, hogy megváltoztasd a gondolkodásom! Apa rideg kifejezéssel az arcán közelebb lépett és megszólalt: -

Talán majd átgondolod a döntésedet. A Felsőbbrendűség csoport

három tagja már halott. Talán már hallottad a legújabb híreket. Layne Phillips? - Azt mondod, hogy az a morristowni lány Hatos volt? - Már rég tudtam az alapján, amit Brandt mondott, és amit a híradóban láttunk, de apa szájából akartam hallani. Ő csak elmosolyodott. A postahivatal oldalában álltunk, egy magasra nőtt fa alatt. A levelek között átszűrődő halvány fény szinte földöntúlivá varázsolta apa arcvonásait. Testhezálló. -

Emlékszel Finre, igaz?

Összeszorult a gyomrom. - Fin halott? - Rossz volt a többiekről is hallani, de mivel ismertem Fint, mert együtt jártunk óvodába és középiskolába, ez az egész dolog sokkal valóságosabbnak tűnt. Közelibbnek. - Még nem - mondta apa. - A többieken négy-öt hónappal ezelőtt jelentkeztek a tünetek. Először felerősödött a képességük. Néhány hónappal

az

előtt,

hogy

teljesen

beszámíthatatlanná

váltak,

mindannyiuknak fokozódtak a tüneteik. Majd, ahogy a tizennyolcadik születésnapjuk közeledett, labilissá váltak. Erőszakossá. Olyan dolgokat hallottak és láttak, amik nem léteztek. Paranoiásak lettek, téveszméik

voltak. Finnek egy hét múlva lesz a születésnapja, és négy nappal ezelőtt megjelentek nála is ezek a tünetek. Sokkal később, mint a többieken - eddig egy héttel korábban volt a rekord -, ezért nem tudhatjuk biztosan, mi fog történni. Bizakodóak vagyunk, de majd az idő eldönti. Kínzó gondolatom támadt. Eszembe jutott, mikor a körömlakk színét változtattam át Vince Winstead házánál, még a nyár elején. Fájdalom nélkül sikerült az átváltoztatás. Sőt, nem is próbáltam. Azóta nem fordult elő, és nem neveztem volna túl erős késztetésnek, de ahhoz elég volt, hogy elbizonytalanítson. -

Túlélte valaki?

Másodpercek teltek el. Mikor már biztos voltam benne, hogy nem válaszol, megszólalt: -

Tulajdonképpen igen. Egyvalaki. Egy igen kivételes lány, akinek a

képességét szerintem nagyra fogod tartani. Főleg a jelen helyzetedben. -

És mi a... Várj! A helyzetemben?

A két ikertestvér felröhögött, majd folytatták az őrködést. Apa szélesen elmosolyodott, majd csettintett a nyelvével, mintha az együttérzését szeretné kifejezni. -

Igen. Nagyon szomorú. Hallottam, mi történt veled meg a 98-assal.

-

Honnan tudod... Tudod mit? Nem érdekel. Mi van azzal a lánnyal?

Mi olyan különleges benne? Mennyi ideje töltötte be a tizennyolcat? Hihetetlen volt, hogy értelmes, udvarias beszélgetést próbálok folytatni ugyanazzal az emberrel, aki elkábította az anyámat, majd tizenhét évre börtönbe zárta. Inkább meg kellett volna fojtanom. Ehelyett azonban kérdezz-feleleket játszottunk. -

Oltóanyagot kapott. A gyógyulásotok reményében fejlesztettük ki.

Majdnem eldobtam Ginger dobozát, hogy odamenjek apámhoz, és erőszakosan megrángassam a drága öltönye hajtókájánál fogva.

-

És használt? És mi az ördögért nem adtatok belőle a többieknek

is? -

Egy nagyon ritka összetevő szükséges hozzá, amit csak mosta-

nában fedeztünk fel. Nincs belőle sok, és egyelőre lehetőségünk sincs szerezni belőle. Nem láttam okát, hogy elpazaroljuk. - Ujjaival ugyanazt a ritmust verte az ajtófélfán. - Mondd csak, Deznee! Mit lennél hajlandó feláldozni a gyógyulásért? Hát erről volt szó. -

Végeztünk? Mert rohadtul biztos vagyok benne, hogy nem fel-

tételezted rólam, hogy belemegyek ebbe. - Megpróbáltam elsietni mellette, de az utamba állt. -

Valójában, de. - Apa felém nyújtotta a kezét.

Bevallom, pánikba estem. Kale egyszer a Denazen ördögének hívta, és ez volt az igazság. Ennek az embernek nem volt lelke, és nem gondolta meg kétszer, hogy a vonat alá lökje-e az anyját, ha azzal elérheti, amit akar. Satuként ragadta meg az alkarom, majd erősen megszorította. A válla felett az ikrek felé biccentett. -

Korábban már találkoztál velük, igaz?

Libabőrös lettem, de úgy tettem, mintha nyugodt volnék. Brandt intése visszhangzott a fülemben: Figyelj! Kihajoltam apa mögül, és a lehető leggonoszabb pillantást vetettem az ikrekre. -

A magas, bosszantó gót fiúkkal, akiknek borzalmas a stílusér-

zékük? Egyikük - azt hiszem, Able volt az - bemutatott nekem, míg a másik túlzó mozdulattal egy puszit dobott felém. -

Elismerem, szánalmas másolatai csak a 98-asnak, de legalább

könnyen kezelhetők. Árulj el valamit, Deznee! Az utóbbi időben hogy érzed magad?

Megfagyott a levegő. A francba! Lebuktam. Hirtelen úgy éreztem magam, mint a húsrácsra dobott csülök. Megint éreztem a bal vállamban lüktető fájdalmat, a karomon végighaladó szurkálást, amitől az ujjaimban futó izmok folyamatosan rángatóztak. Ne mondd ki! - könyörögte az agyam. Ne mondd el! Ha nem tudok róla, továbbra sem kell rá figyelnem. Apa elmosolyodott. Az arckifejezésem mindent elárult. -

Aubrey és Able érdekes példányok. Nem annyira, mint a 98-as, de

igencsak ügyesek. Egyikük érintése megmérgez téged. A méreg lassan és fájdalmasan a véráramba jut, majd eredményesen elfolyósítja a szervezetedet. Láttam már ilyet. Elég gusztustalan. -

Csábítóan hangzik. - Egy pont nekem. Igyekeztem, hogy ne re-

megjen a hangom, de nagyon szorosan kellett markolnom a csomagot a kezemben. Reszkető ujjaim valószínűleg elárulták volna, hogy érzem magam. -

Amilyen egyszerűen megmérgez az egyik, a másik meggyógyít.

Csak egyszerűen meg kell érintenie. -

Ezt miért mondod el nekem?

Mielőtt megállíthattam volna, szabad kezével félrehúzta a pólóm nyakát, szabaddá téve a vállamat. -

Mert az órád hivatalosan is ketyeg. Gondolkozz el rajta!

Elengedett, hátralépett és megigazította a zakóját. Az iker, aki az előbb puszit dobott, most integetett. -

Az egyik gyógymódot megkapod, ha visszajössz velem a

Denazenbe, a másikat meg akkor, ha őrizetbe vettük a 98-ast. Majd fogták magukat és leléptek.

M

IUTÁN RÁVETTEM MAGAM, HOGY MEGMOZDULJAK,

feladtam Ginger

csomagját, majd kábultan kocsikáztam egy kicsit a városban. Vissza kellett volna mennem a szállodába, de most, hogy már tudtam az igazságot, a gondolat, hogy a többiek szeme elé kerüljek - hogy Kale szeme elé kerüljek -, úgy húzott lefelé, mintha egy tégla lett volna a nyakamba akasztva. Ha igaz, amit apa mondott, hamarosan alulról szagolom az ibolyát. Gondolkodnom kellett egy ideig. Hogy eldöntsem, mit tegyek. A szállodától egy háztömbnyire bementem egy kávézóba, és egyenesen a mosdóba siettem. Mély levegőt vettem, lecövekeltem a tükör előtt, és félrehúztam a pólómat. Híres voltam arról, hogy a gyomrom még a vasszöget is megemészti. Az iskolában

is,

amikor

filmet

vetítettek

az

ittas

vezetőkről

-

összeroncsolódott autók, lefejezett holttestek és vér mindenhol -, én kibírtam. Disznóboncolás? Semmi gond. Sőt, még a Sloppy Joe Napot is túléltem. De most, ahogy megláttam a méregvörös foltot és az újabb tüneteket - a minden irányban szerteágazó, hosszú, vékony fekete vonalakat -, kiadtam az ebédemet. És az előző esti vacsorámat. De az is lehet, hogy mindent, amit a héten ettem. A gyulladt, vörös, zúzódásszerű folt, amivel néhány nappal korábban felkeltem, most már lángolt, és sötétlila volt. A közepe még sötétebb volt - nem egészen fekete, de majdnem -, és a fekete indák, amelyek abból nőttek ki, lüktettek, mintha éltek volna. Kétszer is pislogtam, mert biztos voltam benne, hogy tekeregtek és vonaglottak a bőröm alatt. Hirtelen nehézséget okozott levegőt venni. Megigazítottam a pólómat. Ne nézd! Ha nem látod, nem gondolsz rá. Újabb mély lélegzetet vettem,

majd az ajtó felé fordultam. Vissza kell mennem a szállodába, mielőtt kíváncsiskodni kezdenének, merre jártam. A legfontosabb az volt, hogy ne csináljak ebből nagy ügyet. Titokban tartom. Nyugodt maradok. Pókerarc. Kimentem az ajtón, elhaladtam a pult előtt, és már kint is voltam, anélkül hogy kávét rendeltem volna. Miközben a kocsi felé sétáltam, a kezemet a zsebembe dugtam. El akartam rejteni minden bizonyítékot, amiből kiderülhet, hogy rettegek. Az nem segít, ha mindenki aggódni kezd. Már így is kiakadtak ettől a Felsőbbrendűség dologtól. Ha rátennék még egy lapáttal, minden borulna, mint egy rossz Jenga-partiban. Felkészültem, hogy elmondjak mindent Kale-nek. A terv megváltozott. Kulcsot elfordítani. Motort beindítani. Lábat a gázra. Indulj el az autóval! Remek és könnyű. Gondolkodni. Csak egy kis időre volt szükségem, hogy gondolkodjak. Egyedül is kitalálom a megoldást. Leleményes csaj vagyok. Ez nem halálos ítélet. Apa hazudott. Mindig is hazug ember volt - most sem volt ez másképp. Ez a műsor a postahivatalnál csak a megfélemlítés részét képezte. Egy próbálkozás, amivel rá akart kényszeríteni, hogy besétáljak a Denazen főbejáratán. Nem működött. Parkolj le az autóval! Szállj ki belőle - a kezeket zsebbe. Egyik láb a másik után. Bal. Jobb. Bal. Jobb. Be az ajtón és végig az előcsarnokon. Viselkedj természetesen! Beléptem a konferenciaterem ajtaján. A többiek egy könyv fölé görnyedtek, Gingert sehol nem láttam. Jade vigyorogva felnézett. Csak én képzelődöm, vagy a széke valóban közelebb van Kale székéhez, mint amikor elmentem? -

Nem vártalak vissza ilyen hamar.

Szavai úgy hangzottak, mintha az univerzum kólintott volna fejbe egy kozmikus ütővel. Lefagytam, még a vállamról is elfeledkeztem. Ó,

istenem! Tudtam, hogy valami nem stimmel vele. Apa tudott rólam és Kale-ről, és nem véletlenül jelent meg a postahivatalnál. Valaki elárulta neki, hogy ott leszek. Jade árulta el neki, hogy ott leszek. Nem sok ideje volt rá, de megcsinálhatta. Csak annyit kellett tennie, hogy kisurran, gyorsan telefonál, és bumm! Apa megtalál. Az asztal fölé hajoltam. -

Vagy talán azt vártad, hogy egyáltalán nem jövök vissza?

Megvonta a vállát. Próbált lazának tűnni, de nem jött össze neki. Találkozott a tekintetünk, és Jade rám vigyorgott. -

Hol adtad fel a csomagomat, Deznee? A kínai negyedben? - Ginger

bicegett be az ajtón, majd egy könyvet csúsztatott elém az asztalon, ami pont előttem állt meg. -

Ebédidő - szólaltam meg, még mindig Jade-et figyelve. Szükségem

lesz egy kis ravaszságra. Már most is leleplezhettem volna, de nem volt bizonyítékom. Sőt mi több, valószínűleg azt állítanák, hogy féltékeny vagyok. Nem. Rideg, kőkemény tényekre volt szükségem. Valamire, ami azt bizonyítja, hogy ez több, mint egy szerelmi háromszög blues. Ráadásul, ha most megszólalnék, rájönnének, hogy gond van a vállammal. Rossz terv volt. Hátrébb léptem, és Gingerhez fordultam. -

Az ajtón kívül állt a sor.

Leültem Jade-del szemben, és kinyitottam a könyvet. Teljesen logikus volt. Apának szüksége volt valakire, hogy szemmel tudjon tartani. Meg akart kaparintani engem, és vissza akarta szerezni Kale-t. Valamint szerette volna, ha Ginger és a földalatti mozgalom többi tagja kikerül a képből. Nem jöttem rá, hogyan, de valahogy elintézte, hogy Jade Ginger látókörébe kerüljön. -

Elég a fecsegésből! - csattant fel Ginger. - Olvassátok el a kettes,

hármas és négyes fejezetet, és írjatok egy négyoldalas összefoglalót! -

Egy pillanatra megállt az ajtónál, mintha arra számítana, hogy tiltakozni fogok. De mikor senki nem emelt szót a feladat ellen, kilépett, és hamarosan eltűnt a folyosón. Fejemet a hűvös asztallapra hajtottam, de nem nyitottam ki a könyvet. Apa hazudott. Biztos voltam benne, de egy halk hangocska az agyam hátsó szegletében azért azt tanácsolta, hogy vizsgáljak meg minden lehetőséget. A lehetőségeim azonban korlátozottak voltak. Valójában csupán három volt. Elfogadjam apa ajánlatát; szóba sem jöhetett. Még abban a valószínűtlen esetben sem akartam belemenni, ha igaza volt. A felét sem ismertem azoknak a dolgoknak, amiket a Denazen tett Kale-lel az évek során, de az a kevés, amit elmesélt, valamint mindaz, amit közelebbről és személyesen is láttam, elég volt ahhoz, hogy komolyan elgondolkodjak, megásom-e inkább a saját síromat, mielőtt átadnám magam neki. Elmondhatnám Kale-nek, ahogy eredetileg terveztem, de akkor anya, Ginger és a földalattiak mindenre rájönnének, és mindenkinek az égbe szökne a stressz-szintje. Különben is, mit mondana Kale? Hogy csak apa tudja rendbe hozni? A kéz- és lábujjaimra fogadtam volna - a pokolba is, ráteszem az egyik tüdőmet is -, hogy bemasírozott volna a Denazenbe, hogy üzletet ajánljon nekik. Felajánlotta volna saját magát a gyógyulásomért cserébe. Apa azt akarta, hogy én menjek vissza előbb, de valami azt súgta, hogy nem utasítaná el Kale ajánlatát. Sőt, ahogy apámat ismertem, valószínűleg erre számított. Az utolsó lehetőség, ami legjobban tetszett, az volt, hogy hagyom az egészet. Tudtam, apa milyen leleményes hazugságokat képes kitalálni, hogy megszerezze, amit akar - az ördögbe is, elég, ha végignézünk az életemen! -, és ez is pontosan erről szólt. Újabb kitaláció, hogy megkapja, ami kell neki. Ébernek kellett lennem. Ha esetleg sokkal rosszabb lesz a helyzet, majd fontolóra veszem, hogy elmondjam

valakinek. Egyelőre egy óra teljen el. A fejem tompán dübörgött, a lüktetés a vállamban szúró fájdalommá változott. Lehunytam a szemem, és mindent megtettem, hogy kizárjam. Úgy tűnt, mintha egy órája ülnék így, de amikor kinyitottam a szemem, és ránéztem a mobilomra, kiderült, hogy csak öt perc telt el. A szobában mindenki a maga módján próbálta elütni az időt. Ez senkinél nem jelentette azt, hogy olvasgatott, ahogy Ginger meghagyta nekünk. Jade elővett egy vakítóan pink körömlakkot, és a körmeit festegette. Alex a mennyezetet bámulta, miközben a jobb bakancsa levált gumitalpát piszkálta. Amikor Kale felé fordultam, ő épp engem nézett. -

Valami baj van - mondta.

Nagy levegőt vettem, és felemeltem a fejem az asztalról. -

Tegnap éjjel nem aludtam. Fáradt vagyok. Különben is, a francia

forradalomról kellene olvasnunk - csaptam rá a könyvre. - Rém unalmas. Kale kisvártatva megszólalt: -

Értem... - Az arcán mosoly suhant át. - Eljössz velem az öregdiákok

táncára? -

Randevúra hívsz? - Nem voltam biztos benne, hogy tudja, kik azok

az öregdiákok, de pluszpontot érdemelt azért, mert Jade és Alex füle hallatára hívott el. - Hogy az ördögbe fog ez sikerülni? - csattant fel Alex. Egy tollat reptetett körbe a teremben, ami mögöttem a falnak csapódott, majd a földre zuhant. - Egy érintés, és már el is párologtál. Ezt valószínűleg te sem élveznéd annyira! Jade próbálta elrejteni a mosolyát, de nem sikerült. -

Egyetértek Metálpofával. Nem tudnátok egymással táncolni, meg

ilyenek.

-

Nem mintha számítana - fordultam Kale felé. - Gyakorlatilag ez

nem iskola. Nem lesz öregdiákok tánca sem. - Majd rámordultam Jadere: - De tényleg! Hogy lehetsz ilyen szemét? -

Nem az én hibám, hogy nem tudsz szembenézni a valósággal - állt

fel Jade. - Nézz szembe vele! Kale mérgező rád nézve. Fogadd el! -

Jó. Ez már a második alkalom, hogy ezt mondtad - álltam fel én is.

- Még egyszer meghallom tőled, és kifektetlek. -

Mit akarsz tenni? Lemásolod a ruháimat? - mutatott be nekem

Jade. - Csináld csak! Rajtam akkor is jobban állnak. -

Kis buta liba! Arra célzol, hogy varázserőre van szükségem ahhoz,

hogy szétrúgjam a hátsód? Jobban kedvelem a régimódi stílust. Jade csípőre tett kézzel kuncogott. -

Legyőzhetetlen vagyok. Tessék, mutasd a legjobb formádat!

-

Kíváncsi vagyok, mennyire vagy legyőzhetetlen, ha egy dinamitot

dugok a seggedbe! Az asztal túlsó felén Alex köhögni kezdett, hogy elfojtsa a röhögését. -

Kérlek, Dez - szólalt meg Kale -, szükségem van a segítségére.

Hogy rendbe hozzuk a dolgokat. Kale-re néztem. Arckifejezésétől elállt a lélegzetem. Ugyanaz a Kale volt, aki mindig. Komoly és pokolian dögös. De más is volt az arcára írva. Olyan érzelem, amit eddig csak egyszer láttam. Félelem. -

Teszek rád! - köptem egyet, majd leültem a székre. - Amúgy pedig

nem bízom ebben a lányban. Jade a legédesebb mosolyát villantotta felém. -

Neked nem is kell. Kale bízik. •••

Miután Ginger elengedett minket - meglehetősen korán, köszönhetően

annak, hogy Alex és Kale megint majdnem halálosan összekapott azon, hogy az előbbi rám nézett -, félrevontam, hogy Jade-ről kérdezősködjek. -

Egyelőre ki kell egyezned vele. Azért van itt, hogy Kale-nek se-

gítsen. Felhorkantam. -

Folyton csak ezt hallom, de egyelőre nem látok előrelépést.

Követtem őt a társalgóba. Ginger leült a székre. Valaki feltakarított, és új televíziót hozott. Ginger minden délután a Jake és a kövér ember, vagy valami hasonló című, furcsa műsor ismétléseit nézte. Nem volt boldog, hogy megzavarom a tévénézésben. Bármelyik pillanatban megtáncoltathatta volna rajtam a botját. -

Csak néhány napja van itt - pillantott rám. - Tudom, hogy ide-

genkedsz ettől, de légy türelemmel! -

Jó, csak azt mondd el, hogy találtál rá!

-

Hogy találtam rá?

-

Igen. Talán ismerted a családját? A szüleit? Feladott egy hirdetést

az újságban? Hogy találtad meg őt? -

Ajánlották nekem.

Csak pislogtam. -

Ajánlották? Kicsoda?

-

Valaki, akiben megbízom. Valaki, akiben te is megbízol- felelte,

majd félrehajolt, hogy lássa a tévét. - Rendben. - Összefontam a karomat, és néhány centit balra araszoltam. - Ki? Ginger a szemét forgatta. -

Mégis, miről beszélgetünk? Most komolyan, te is tudod, miért

kérdezősködöm. Azt is tudod, mit kérdezek. Miért nem hagyod a mellébeszélést, és mondod a szemembe? Nem szeretem egyedül hagyni Kale-lel. Nem bízom benne.

Ginger lemondott a tévénézésről, majd nagyot sóhajtott. -

Tudom, azt gondolod, hogy kegyetlen vagyok. De ez nem ilyen

egyszerű. Igen. Tudok sok mindent. Tudom a választ arra a kérdésre is, amit feltettél. De ahogy korábban is mondtam, tanultam Miranda Kale... Már megint ez? -

Ó, kérlek! Hogy tanultál a hibáiból? Az a nőci már több mint száz

éve halott! Az egyetlen hibája az volt, hogy rossz emberben bízott meg. Higgy nekem, ilyen bármikor előfordulhat! - Az ajtó felé mutattam. - Még a lányokkal is előfordul. A legjobb példa rá Jade. Rossz ötlet bízni benne. Érzem, Ginger. Nem azért jött, hogy segítsen. Ginger a fejét rázta. -

Megértem, miért tűnik így neked, de nem így van. Beleavatkozni

valakinek a sorsába szükségtelen hullámokat kavar. Nem vagyok hajlandó felelősséget vállalni emiatt. Tudod, mi történt, amikor Miranda is közbeavatkozott. Ginger szerint őse, Miranda Kale - róla nevezték el Kale-t - volt az első látnok. Ő beleavatkozott a férje életébe, megakadályozta a halálát, de ez olyan események láncolatát váltotta ki, aminek következtében létrejött a Denazen. Legalábbis ez a feltételezés. Ginger arra használta ezt az ismeretet, hogy egy kőbe vésett szabályt alkosson. Bármi történt is, ő ezen szabályok szerint élt. A szabályok miatt állt félre, hagyta meghalni a saját lányát, és engedte, hogy az egyetlen unokáját fogságban tartsák, és állatként bánjanak vele élete első időszakában. Egyszer megkérdeztem Kale-t, hogy haragszik-e rá. Úgy nézett rám, mintha megőrültem volna, majd kijelentette, hogy Ginger azt tette, amit a legjobbnak gondolt. És ez igaz is volt; Ginger őszintén hitt ebben. De ettől még nem volt helyes. -

Honnan tudod, hogy nem ennek kellett volna történnie? Lehet,

hogy Mirandának az volt a sorsa, hogy megmentse a férjét. Talán a

Denazennek is létre kellett jönnie. Te meg minden átkozott nap beleavatkozol mások sorsába! Egyre hangosabban és hangosabban beszéltem, de úgy tűnt, Ginger észre sem veszi. -

Nem így van - felelte higgadtan. - Minden pontosan úgy történik,

ahogy történnie kell. -

Dehogynem! - ragaszkodtam a véleményemhez. - Pusztán azzal,

hogy szállást adsz a Hatosoknak, vagy megparancsolod, hogy ezt és ezt tegyük, máris alakítod a sorsunkat. -

Mindenkinek, aki a Menedékbe jön, ez volt a sorsa. Ez egy meg-

álló a személyes útjukon, mint ahogy a Menedék megalapítása is egy állomás a saját személyes utamon. Az elzárás, amit magadnak köszönhetsz, vagyis a házimunkák, szintén a személyes utad egyik állomását képezik. Ginger a vállamra tette a kezét. A nyelvembe kellett harapnom, hogy ne mondjak valami baromságot. Hiába akarta, nem hitethette el velem, hogy sorsom egyik állomása a szárító szűrőjének a tisztítása - ami a büntetésem volt. - Amikor rád nézek, születésedtől a halálodig látom az életed kulcsfontosságú történéseit. Tudom, hogy neked vagy másoknak szinte lehetetlen ezt megérteni, de ha nem az lett volna a sorsod, hogy itt legyél, nem nyújtottam volna számodra menedéket. Nem avatkoztam volna közbe. Csak azokkal a tervekkel dolgozom, amiket kapok. A dolgokkal, amiket előre látok. Leráztam magamról a kezét, és arrébb léptem. Igaza volt. Nem értettem. -

Ez úgy hangzott, mint valami bő lére eresztett bocsánatkérés.

-

Sajnálom, Deznee - állt fel, ráncos kezét újra a vállamra helyezve.

- Valakinek beleavatkozni a sorsába nem választás kérdése. A

kulcsfontosságú események alakítanak minket azzá az emberré, akinek a sorsunk szánt. Ha azokat megváltoztatjuk, megváltozik maga az ember is. Ezután szó nélkül megfordult és kiment a szobából, otthagyva az ostoba tévéműsort is. A délután hátralévő része fájdalmasan lassan telt el. Kale és Jade behúzódott a szálloda egy félreeső zugába, nekem meg szóltak - kétszer is -, hogy hagyjam őket békén. A tudat, hogy ott vannak lent, én meg egy pillantást sem vethetek rájuk, komolyan felőrölte az idegeimet. Valami nem volt kerek azzal a lánnyal. Minden idegszálammal éreztem. Mindenféle forgatókönyvet elképzeltem, kezdve attól, hogy elkábítja Kale-t, majd kivonszolja az öntudatlan fiút egy Denazen furgonba, egészen addig, hogy a fogaival tépi le róla a ruhát. Mire este tíz óra lett, nagyon elfáradtam, de túl izgatott voltam ahhoz, hogy elaludjak. Nem akartam bóklászni a termekben, és kávéra sem vágytam. Megfordultam az ágyamban, és feltartottam a kezem, hogy megnézzem, néhány estével korábban hogy sikerült a sebtében felkent lakkozás. Rezes aranyszínűre festettem a körmeimet, ami nagyon nevetségesen nézett ki a fakó bőrömmel. Ideje volt megszabadulnom tőle. Nemrég még elképzelhetetlen lett volna számomra, hogy a péntek estét egyedül, körömlakkozással töltsem. Mindig volt valamilyen buli vagy más elfoglaltság. És most tessék! A biztonságom érdekében bujkálok. Jó esélyem volt arra, hogy sokkal előbb megfulladjak, mint hogy a Felsőbbrendűség őrülete kitörne rajtam. Felültem, és kihúztam az éjjeliszekrény fiókját. Általában csak egy hajkefe volt benne meg néhány Silly Bandz karkötő, amiket anya elől dugtam el, valamint a körömlakklemosóm. De ez utóbbit most nem láttam sehol.

- A francba! - Most, hogy újra alaposan szemügyre vettem, valóban nagyon le akartam mosni a körömlakkot. Ha kell, akár lekapargatom ezt a baromságot a körmeimről. Minden egyes ocsmány rétegét. Aztán eszembe jutott valami. A szoba sarkában halomban hevertek anya ruhái. Azt gondoljátok, hogy a countryzene rossz? Próbáljatok együtt élni egy kis szobában egy trehány felnőttel! Ha én hagytam szanaszét a cuccaimat, nekem volt rá mentségem. Tizenhét éves voltam. A kupac tetején ott hevert anya egyik pólója. Egy mohazöld. Lehunytam a szemem, és magam elé képzeltem a pólót, majd a körmeimre koncentráltam. Néhány pillanat elteltével kinyitottam a szemem. Az undormány rezes színt - tökéletes! - mohazöld szín váltotta fel. A nyakam tövében enyhe szúrást éreztem, és szédültem egy kicsit, de semmi más, semmi fájdalom. A szám kiszáradt. Más körülmények között talán ez lett volna a legkirályabb dolog a világon. Nem csak azért, mert úgy változtattam át valamit, hogy egyszerűen ránéztem, hanem azért is, mert tudatosan változtattam át magamon valamit. Mindenféle fájdalom nélkül! A lehetőségek végtelenek voltak! De a Felsőbbrendűség kardja itt lebegett a fejem felett. A lelkesedésem nem tartott sokáig. Amikor néhány perccel később a hallójárataimat dübörgés hangja töltötte be, biztos voltam benne, hogy a szívemet hallom. Szívmegállás. Az őrjítő fejfájás helyett szívpanaszaim lettek. Jellemző. Beletelt néhány másodpercbe, mire rájöttem, hogy az ajtó felől jön a hang. Kopkopkop. Átosontam a szobán, és kinéztem a kukucskálón. Kiernan volt az. -

Helyzet? - kérdeztem, miután kinyitottam az ajtót.

Kiernan besurrant mellettem, majd anya ágyára vetette magát.

-

Micsinász? - Körülnézett. - Anyukád még nem jött vissza?

-

Egész nap nem láttam.

A barátnőm feltette a lábát az ágyra, és jobbra döntötte a fejét. -

És...?

-

És mi?

-

Még nem válaszoltál. Mit csinálsz itt egyedül?

-

A házi feladatomat.

Kiernan széttárta a karját, és homlokráncolva megkérdezte: -

Hol vannak a könyveid?

-

Eltettem, mikor meghallottam a kopogást.

Felhúzott szemöldökkel válaszolt. -

Tehát? Epekedés ától cettig? - Mielőtt visszavághattam volna, ő

már le is ugrott az ágyról, és a kezébe kapta a cipőmet. - Tessék! Vedd fel, és menjünk! Siess! Engedelmeskedtem. Hogy megtartsam az egyensúlyomat, egyik lábamról a másikra ugráltam. -

Miért?

-

Mert még túl fiatal vagy ahhoz, hogy a szobádban duzzogj valami

srác miatt. -

Én nem... Teszek rá. Egy szíverősítőre van szükséged. És véletlenül épp tu-

dok valami nagyszerűt! -

Ami miatt bajba kerülünk, igaz?

Kiernan belém karolt, és huncutul rám mosolygott. -

Csak, ha szerencsénk van.

IERNAN KEDVEMRE VALÓ LÁNY VOLT.

K

Mint kiderült, szíverősítő alatt egy

belvárosi partit értett. Miután sikeresen elterelte Rosie figyelmét olyasmivel, amit az nem tudott figyelmen kívül hagyni (azt mondta

neki, hogy valaki összetörte a tévéjét), Kiernan kijuttatott a szálloda hátsó bejáratán, és már úton is voltunk. A Shannon Lane-en álló utolsó ház már több mint négy napja üres volt. Lezárták, és elfeledkeztek róla, így tökéletes helyszín volt egy „vissza a suliba” banzájra. Mellette egy tejgazdaság, a másik oldalán pedig az Emlékpark állt, ami azt jelentette, hogy senki nem hívja majd a zsarukat. Legalábbis egy ideig még biztosan nem. Mikor megérkeztünk, meglepődve láttam, hogy Luke is ott van. Ő is azok közé tartozott, akik a Menedékben laktak. A lépcső alján ült, szájából cigaretta lógott, a kezében egy üveg sört tartott. A nyár folyamán érkezett a szállodába, miután egy csapat Denazen ügynök lerohanta az apartmanját. Kedves srác volt, nyugodt, az volt a képessége, hogy beszélni tudott az állatokkal. Ami ráadásul jól is jött. A Menedék alagsora mostanra már rágcsálómentes volt, köszönhetően annak, hogy Luke máshova irányította az egereket. Például az egy háztömbbel arrébb található hamburgereshez. -

Szia! - köszöntem oda, miközben felmentünk a viktoriánus ház

öreg lépcsőin. A fa recsegett a talpam alatt, ahogy kikerültem az első lépcsőfok előtt egy gyanús pocsolyát, amiben halvány fehér foltok úszkáltak. Luke felém biccentett, és belehörpintett az üvegbe. -

Éjszakánként nem szabad elhagynod a szállodát.

Körbenéztem. Mivel nem ismertem fel senkit a többiek közül,

megkérdeztem: -

Ez egy...

-

Hatos buli? Dehogyis! Ginger nem szervez házibulit. Ez a Semmik

egyik bulija. -

Inkább ide jöttél a szokásos buli helyett? - Nekem megvolt rá az

okom; szobafogságban voltam. De Luke? Ő imádta használni a képességét. Hallottam róla, hogy néhány héttel ezelőtt összehívta a környék vadon élő állatait, és rögtönzött állatsimogatót szervezett, hogy szórakoztasson néhány Hatos srácot. A srác csak megvonta a vállát. -

Néha érdekes látni, hogy buliznak a többiek. - Kiernanre nézett,

majd kacsintott. - És hol van az állandó testőröd? Nem mintha gondom lenne a mostani kísérőddel... Már válaszra nyitottam a szám, de nem maradt időm megszólalni. -

Á, ott is van! - Luke füttyentett egyet. - És ki az a dögös csaj vele?

Amikor megfordultam, hogy lássam, miért fütyült, majdnem elhánytam magam. Az úton egymásba karolva Jade és Kale közeledett. -

Dez! - szólalt meg Jade a szokásos, édeskés mosolyával az

arcán, - Te meg mit keresel itt? Kiernan, a „mindig melletted állok” ígéretéhez hűen, oldalba bökött a könyökével. -

Ez meg mit csinál itt? - Majd Kale-hez fordult, és erősen mellbe

taszította. - Követtetek? Kale a szemöldökét ráncolta, látszott rajta, hogy összezavarodott Kiernan hanghordozásától. Válaszra nyitotta a száját, de Jade megelőzte. -

Követni téged? Nem is tudtuk, hogy itt lesztek. Bár azt sem tudom,

te ki vagy. Ez igaz volt. Jade és Kiernan eddig még nem találkoztak. Nem mintha

ez lett volna a legjobb alkalom a bemutatkozásra. Ráadásul, ha rajtam múlt volna, Jade nem sokáig maradt volna a városban. Átfurakodtam Kiernan mellett, veszélyesen közel kerülve Kale-hez. A szavak kibuktak, mielőtt befoghattam volna a szám. Tisztában voltam vele, milyen rosszul hangzik,

amit

mondok.

Milyen

szánalmasan!

De

nem

tudtam

megakadályozni. -

Ha nem követtetek minket, miért vagytok itt?

Kale újra kinyitotta a száját, de Jade megint volt oly’ kedves, és megelőzte. Szegény srác szóhoz sem juthatott. -

A barátod, Curd telefonált, hogy szóljon neked erről a partiról. Arra

gondoltam, ha már úgyis itt leszek egy ideig, nem ártana barátkoznom. -

Curd telefonált a szállodába? - A Sumrun óta nem beszéltem

Curddel. Amikor rosszra fordultak a dolgok, úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha távol tartom magam mindenkitől, amíg biztonságos nem lesz. Curd megsérült, amikor elvittem Kale-t a házába. Nem volt súlyos, de akkor is. -

De nem is tudta, hogy hol lakom.

-

Ó, még mindig nem tudja - nyúlt Jade a zsebébe, majd előhúzott

egy telefont. - Ezt a konferenciateremben hagytad. Megtapogattam a zsebem. Tényleg üres volt, ezért kikaptam a kezéből a mobilomat. -

Felvetted a telefonomat?

Önelégült vigyorral válaszolt: -

Csak segíteni szerettem volna. Mikor elmondtam Kale-nek, hogy

buli lesz, volt olyan kedves és elkísért. -

Elkísért? - Kale-re bámultam. A fejem zúgni kezdett, és a

vállamban is felerősödött kicsit a fájdalom. A dolgoknak rosszabbra kell fordulniuk, hogy javulni tudjanak, mondogattam magamnak. A növekvő fájdalom, bármi is volt az, csak azt jelentette, hogy gyógyul. Mély levegőt

vettem, majd így szóltam: -

Kiszöktél a szállodából, hogy elhozd ezt a ribit a buliba?

-

Nem volt helyes? - Kale őszintén zavarodottnak tűnt. - Te is

kiszöktél. Jade látni akarta a bulit. -

Igen, Dez - szólt közbe Jade éneklő hangon. - Te is kiszöktél.

Miért nem baj ez a te esetedben, és miért baj, ha Kale teszi? Nem irányíthatod őt. Kale szabad ember. Csak tátogtam. Bármit mondtam volna, azzal csak olajat öntöttem volna a tűzre. Megfordultam, majd Luke és Kiernan mellett felsiettem a lépcsőn, be a házba. Valakivel elszaladt a ló a világító játékokat illetően. A helyiségben vaksötét volt, csak a csillogó festékkel és csillámkövekkel díszített himbálódzó és ugrándozó formákat lehetett látni. A bejáratnál egy Coleman lámpás állt egy óriási papírdoboz mellett. Az alján maradt még néhány világító karkötő. Felkaptam őket, majd bementem a szobába. A szoba közepén fiatalok ugráltak és táncoltak a zene dübörgő ritmusára. A fejfájásom felerősödött tőle, de nem foglalkoztam vele. Legalább elterelte a figyelmemet a zsigereimben fortyogó dühről. A tánctéren túl a folyosó tele volt neonba burkolt testekkel. A sötétbe meresztve a szemem egy csókolózó párt figyeltem a sarokban. Körülöttük tombolt a buli, de ők csak egymásra koncentráltak. Féltékenyen elfordultam. A helyiség távolabbi sarkában egy nagy, fehér hűtőedény és egy rózsaszín italokkal teli asztal állt. Ott a pont! Lehajtottam egyet, majd még egyet, és a tánctér felé vettem az irányt. A szélén megálltam, és mindkét kezemben egy pohár itallal Kale-t vártam. Nem mehetett el nélkülem. De megtette. Tíz perccel és két itallal később valaki megérintette a vállamat. Megfordultam, remélve, hogy Kale-t pillantom meg, de Curd volt az, aki

üdvözlésképp egy rózsaszín italt nyújtott felém. -

Dez, baby! Örülök, hogy megkaptad az üzenetemet. Hol voltál? -

Curd körém fonta a karját, italából néhány csepp a pólóm hátára fröccsent. Ha nem lettem volna olyan boldog, hogy látom, bosszantott volna. -

A nénikémnél töltöttem a nyarat. - A régi életemben mindenki úgy

tudta, hogy anyám a születésemkor meghalt. Ha azt meséltem volna, hogy vele töltöttem a nyarat, sokan csodálkozva vonták volna fel a szemöldöküket. Megbeszéltük, ha bárki kérdezi, egyelőre azt mondjuk, hogy anya Sue nénikém. Egy párocska sétált el mellettünk, itallal a kezükben. Curd kinyújtotta a kezét, és kikapta a srác kezéből a poharat. -

Ne nézz így rám! Fel akartok menni a lépcsőn. Ott nem lesz rá

szükséged. - Majd újra felém fordult, és megszólalt: - Egy csaj azt terjeszti, hogy magántanuló lettél. Mondd, hogy nem igaz! -

Tartok tőle, hogy igaz.

-

Komolyan szívás. Még mindig azzal a sráccal vagy? Azzal a fur-

csával? Gondolkodtam egy percig, mielőtt felkaptam volna a poharat, és felhajtottam volna az egész tartalmát. -

Curd! Üres poharat adtál!

Kacsintott egyet, és széttárta a karját. -

Ezen segíthetünk!

Amikor Kiernan végül rám talált, Curddel a lépcső alján ültünk, és a Fenyőember - egy helyi favágó cég - dalát énekeltük hamisan. - Téged kereslek - szólalt meg Kiernan, majd befurakodott Curd és közém. -

Pedig pont itt voltunk - böktem vállba Curdöt. - Kiernan, ő itt Curd.

Majd vele visszamegyek.

- Szia, bébi! - köszönt Curd. El volt ázva. Amióta ott ültünk, egész szép kis halmot szedett össze a műanyag poharakból. Próbálta a fejére tenni őket, de mindig leestek. - Imádom a hajad. Milyen durva lenne, ha a szőnyeg illene a függöny színéhez! Menjünk fel az emeletre, ott megmutathatod. Kiernan felállt, és a szemét forgatta. Már megszokta, hogy kell bánni a túlságosan forróvérű srácokkal. Morgan, az egyik Hatos, aki nyáron rövid ideig a szállodában lakott, nem sokkal az után, hogy Kiernan is megérkezett, azt állította, hogy a lány a lelki társa. Egészen addig, míg össze nem ismerkedett Lisával, aki szintén Hatos volt, és az volt a képessége, hogy utánozni tudta mások hangját. -

Vagy foghatnám Dezt, és elhúzhatnánk innen. - Kiernan a ke-

zemnél fogva erősen felhúzott. Először kicsit bizonytalanul, de talpra álltam. A szoba enyhén forgott körülöttem. Curd a szemöldökét mozgatta, és megpróbálta még egyszer feltenni a pohár-kalapját. De most sem sikerült. -

Neki megmutatod?

Kiernan kacsintott, és átölelte a vállamat. -

Természetesen.

-

Azt hiszem, szerelmes vagyok! - kiáltott fel Curd, és a szíve felett

megdöngette a mellkasát. A barátnőm megragadta a vállamat, és feltolt a lépcsőn, Curdre pedig vetett egy utolsó, elutasító pillantást. -

Jézusom, Dez! Mennyit ittál?

Kissé bizonytalanul lépkedtem, ezért eltévesztettem az utolsó lépcsőfokot, és majdnem hátrazuhantam. Kiernan épp időben kapott el. -

Nem túl sokat, de ma este még nem ettem semmit.

Segítőm kinyitotta az első ajtót, majd betolt rajta. Korán volt, ezért még senki nem tartott igényt erre a szobára. Az undorító bűz és a sarkokban

tanyázó porcica seregek dacára néhány órán belül egy csomóan fognak szexelni itt. -

Miért?

Egy új dal tompa ütemei hangzottak fel, és a földszinten valaki felüvöltött. -

Mert elfelejtettem?

-

Elfelejtetted? Csajszi, nem szabad tovább gyötörnöd magad!

- És mit kellene tennem? - Az ajtónak dőltem, és lecsúsztam a poros fapadlóra. Csupán néhány bútordarab maradt a szobában: egy törött komód és a szoba másik felében egy régi matrac a földön. Sötét volt, de látszott, hogy néhány helyen foltos, és az oldalát átszúrták a rugók. -

Mivel kapcsolatban? - Kiernan leült mellém. - Jade-del vagy Kale-

lel? Elfújtam egy hajtincset az arcom elől. Nyáron nagyon hosszúra nőtt a frufrum. Most éppen abban a kellemetlen köztes fázisban volt. Túl hosszú, hogy ne zavarjon, de túl rövid, hogy bármit kezdjek vele. -

Láttad őket? Megpróbálta már a csaj ledugni Kale torkán a nyel-

vét? Vagy átadni őt a Denazennek? Kiernan felsóhajtott. -

Persze hogy nem. Élvezi, hogy játszhatja a társasági dámát. A

legrosszabb, hogy úgy cipeli körbe Kale-t, mint egy darab húst. -

De ő az én hússzeletem! - siránkoztam, amikor odafentről hangos

csattanás hallatszott. Kiernan felhúzta a szemöldökét. -

Tudod, mire gondolok.

-

Minden rendben, Dez. Kale egyáltalán nincs oda érte. Ha ettől

jobban érzed magad, utánad akart menni, amikor elviharzottál, de az a csaj nem engedte. -

Nem engedte?

-

Beadott neki valami dumát arról, hogy mi a megfelelő eljárás, ha

egy lány elrohan. Kale meg bekajálta. Megfelelő eljárás? Ó! Jade nagyon ügyes. Felhasználja Kale tudatlanságát saját maga ellen. És ellenem! -

Gyűlölöm őt! - A zúgás felerősödött a fejemben, majd egy pil-

lanattal később a lüktetés is erősebbé vált a vállamban. Döntésre jutottam. -

Valamit el kell mondanom neked.

-

Kérlek, mondd azt, hogy valami szaftos pletykáról van szó, és

semmi köze a földszinti, két lábon járó gandzsagyárhoz. Behajlítottam a bal kezem ujjait. Éles, szúró fájdalom hasított mindegyikbe. -

Curdhöz? Ööö, nincs. Apámról és a Denazenről van szó.

A szemem sarkából láttam, hogy Kiernan engem figyel. Ó, igen. Felkeltettem a figyelmét. -

Tényleg...? - Csalódottság... és félelem. Ha a Denazen szóba

került, Kiernan kicsit bepánikolt. Kinyitottam a szám, de ekkor valami keményen az ajtónak csapódott. Mind a ketten felugrottunk, amikor pillanatokkal később egy szőke kecskeszakállas, fekete tüsihajú srác bedugta a fejét az ajtón. -

Bakker! - kiáltott torkaszakadtából, majd a saját arcába csapta az

ajtót, és továbbment a folyosón. A mellettünk levő szobába is benézhetett, mert újra hallottam az üvöltését. Felsóhajtottam. -

Ma találkoztunk. Apával.

Kiernan szeme elkerekedett. -

Komolyan beszélsz? Hol? Mikor? Nem szóltál róla senkinek?

Megráztam a fejem. A kótyagosság kezdett kitisztulni a fejemből, és egy másodpercig azt fontolgattam, hogy iszok még egy ilyen rózsaszín

löttyöt, bármi is volt az. Ugyanis minél józanabb voltam, annál jobban fájt a vállam. -

Egyszer csak megjelent a postánál. És nem, nem mondtam el

senkinek. Nem lehet... megijedtem, mert... Megbíztam Kiernanben, azzal vágtam bele a beszélgetésbe, hogy elmondok neki mindent a vállamról, de hirtelen belém villant egy másik gondolat. Nem akartam, hogy ne a megfelelő embernek - vagyis bárkinek - adja tovább, csupán azért, mert segíteni akar nekem. Végül inamba szállt a bátorságom, és egy kevésbé érzékeny témára váltottam. A Felsőbbrendűségre. -

A Felsőbbrendűség projektbe bevont gyerekek... hát, nincsenek

túl jól. - Nem tudtam elmondani. Nem tudtam elmondani neki, hogy hullanak, mint a legyek. Vagy hogy pontosabban fejezzem ki magam, a Denazen rásegít, hogy hulljanak, mint a legyek. - Apa azt mondta, megtalálták rá a gyógymódot, amit nekem is biztosít..., ha feladom magam. -

Te most át akarsz verni? - kérdezte. Ebben a pillanatban izgatott

sikítás

hallatszott

odalentről,

amit

őrült

röhögőkórus

követett.

Másodpercekkel később egy lány - a hangja elég ismerősnek tűnt kiabált, hogy halkítsák le a zenét. Új dal kezdődött, és kezdtem egy kicsit jobban érezni magam. Ez volt a kedvenc dalom, szerettem rá táncolni. Ehelyett azonban itt ültem fent a sötétben. Bujkáltam. Tökéletes példa volt arra, hogyan változott meg az életem az elmúlt néhány hónap alatt. -

Jó lenne.

Kiernan elgondolkodott egy percre, majd megrázta a fejét. Összefont copfjából pici lila hajtincsek szabadultak ki. -

Szó sem lehet róla!

-

Mi?

-

Csak gonosz tréfát űz veled.

Lehet, hogy mégsem józanodtam ki még egészen. -

Hogyhogy gonosz tréfát űz velem?

-

Honnan tudod, hogy valóban létezik gyógyszer? Honnan tudod,

hogy azok a gyerekek meghaltak? És komolyan, Dez! Ha megkapod tőle a gyógyszert, életben maradsz, ugye? Akkor miért engedne szabadon? Ennek a Felsőbbrendűség izének nem az volt a célja, hogy szuperkatonákat vagy miket hozzon létre? Kiernannek voltak jó gondolatai. Méghozzá több is. -

Nem tudhatom biztosan, hogy van-e rá gyógymód, de azt hiszem,

a többiek valóban haldokolnak. Az egyik lány a hírekben is szerepelt. Layne Phillips. -

Az a morristowni lány, akit holtan találtak a szobájában. Igaz?

-

Biztos vagyok benne, hogy ő is Felsőbbrendű volt. Apa azt

mondta, ők iktatták ki. -

Ő mondta? Ezt az alkohol számlájára írom, mert nem hiszem el,

hogy ennyire ostoba vagy. Ezzel egy időben odalent valaki elüvöltötte magát: -

Még sört!

-

He?

A barátnőm finoman megveregette a vállam - hála istennek, az egészségeset. -

Gondolj bele! Természetes, hogy ezt mondta. Mert gondolkodóba

estél. Aggódni kezdtél? Küldetés teljesítve. Magára vállalta egy másik elmebeteg tettét, ettől betojsz, és félelmedben azt teszed, amit ő akar. Klasszikus rosszfiú húzás. Képtelen voltam megszólalni. Egy pillanatig sem hittem el, hogy ez csak beijesztés volt. Először Brandt említette ezt a nevet, és a zsigereimben éreztem, hogy igazat mondott.

-

Lehetséges - feleltem. Vonakodtam beavatni őt a további in-

formációkba. Brandtet ki akartam hagyni a beszélgetésből. Így biztonságosabb volt neki. A világ számára ő halott volt. Eltemették, és amíg rajtam múlik, ez így is marad. -

És mi a helyzet azzal a hippi csajjal? Vele próbáltál már beszélni?

-

Kivel?

-

A Daun lánnyal. Azzal, amelyik megmentette Kale-t. Ő talán tudna

neked segíteni. Szent szar! Daun. Sosem gondoltam volna arra, hogy őt felkeressem. Nem sok esély volt rá, hogy bármit tudna kezdeni ezzel a Felsőbbrendűség dologgal, de fogadni mertem volna, hogy tud segíteni Able mérgével kapcsolatban! Még mindig nem hittem el, hogy halálos, de nagyon fájt. -

Kész zseni vagy! - mondtam, majd magamhoz húztam, hogy

megöleljem. -

És gyilkos hajzuhatagom van.

Hosszú, lila haja felé biccentettem. -

Kale imádná ezt

a színt.

Arra gondoltam,

hogy ilyenre

melíroztatom a hajam. Kiernan nem mondott semmit, csak tágra nyílt szemmel elhúzódott tőlem. A folyosóról léptek hallatszottak, egy lány halk kacagását hallottam, de a szobában csak mi voltunk. -

Mi a baj?

Fel-alá ugrált, mint egy kétéves, aki egy doboz cukros sutit kapott. -

Ó, édes istenem! Ez annyira tuti! Miért nem mondtad, hogy ilyet is

tudsz? -

Milyet?

Megragadta a vállam, és a falon függő, poros tükör felé fordított. -

Ilyet!- Az ajtón valaki kopogott. - Foglalt! - kiáltotta Kiernan, még

mindig engem bámulva. A por és a gyenge fény ellenére is láttam a tükörképemet. Valami nem volt egészen rendben. Közelebb hajoltam, és megpillantottam a hajamat: a korábban unalmas tehénbarna sörényemet most ragyogó, lila csíkok dobták fel. -

Ömmm...

-

Ez annyira szuper! Gondolj csak bele, mennyi pénzt megspórolsz

a hajfestésen! Kiernan tovább ámuldozott, de a gyomromban óriási jégtömb kezdett kialakulni. A fülemben apa szavai visszhangzottak: „Először felerősödött a képességük. Néhány hónappal az előtt, hogy teljesen beszámíthatatlanná váltak, mindannyiuknál fokozódtak a tünetek." Visszagondoltam arra, amikor a körömlakkom a mohazöld póló színére váltott. Anélkül változtattam át azt is, hogy megérintettem volna, de legalább szándékos volt. Ezúttal azonban egészen magától történt, fejfájás vagy izomgörcs nélkül - éppúgy, mint Vince Winsted házánál a lakk -, és ez a frászt hozta rám. -

Gondolj csak bele, milyen lehetőségeid lesznek az öltözködés

terén! - folytatta Kiernan. - Soha többé nem kell ruhákra költened! Besétálsz egy boltba, lecsekkolod a kínálatot, és BUMM! Instant ruhatár. Ó, és a katalógusok! Beszerzel egy csomó divatmagazint, és te leszel Parkview modelldívája! - Megrángatta a pólója alját. - Próbáld meg ezzel! -

Próbáljam... mivel?

Kiernan a szemét forgatta, és színpadiasan sóhajtott. - A pólómmal. Próbáld meg a pólódat ilyenné változtatni! Egy pillanatra a Denazen villant be. Ahogy Rick utasított, hogy vezényszóra változtassak át dolgokat. Húsos, izzadt ujjai a bőrömön, és

ahogy mohó szemeivel szinte felfalt. Mély lélegzet. Ki és be. Már el is múlt. Becsuktam a szemem, és koncentráltam. Ki sem kellett nyitnom, hogy tudjam, működött. Nem az enyhe kimerültség érzése miatt, ami elkapott, vagy a hűvös fuvallattól, ami a most már pőre derekamon végigsimított. Kiernantól tudtam, aki nyilvánvalóan sokkal izgatottabb volt, mint én. -

Ó, azt a kicseszett atyaúristenit!

-

Azt hiszem, igazad van - szólaltam meg, miközben próbáltam

elnyomni az egyre növekvő rossz érzést. - Ez kiváló hatással lehet a ruhatáramra. Hirtelen hangos dübögést hallottunk. Másodpercekkel később valaki felsikított. Hamis és kétségbeesett hang volt. Mikor meghallottuk a rendőrautók szirénázását, már tisztában voltam vele, mi következik. -

A fenébe! - Feltápászkodtam, és az ablakhoz siettem. A rózsaszín

lötty már nem kavargott a fejemben. A ház bejárata előtt négy járőrautó sorakozott. - Ez nem jó... Miután Kiernan felrántotta az ajtót, megdermedt, majd visszalökdösött a szobába, amikor megpróbáltam kikukucskálni a folyosóra. -

Rossz ötlet! Már a házban vannak - csapta be kétségbeesetten az

ajtót. - El kell mennünk. Meg akarta ragadni a karomat, de elléptem előle. -

Szó sem lehet róla! Kale itt van. Nélküle nem megyek sehova.

Kiernan morogva a szoba másik felébe mutatott, ahol az ablak is volt. -

Ott menj ki! Megnézem, hátha megtalálom Kale-t.

Mielőtt bármi ellenvetésem lehetett volna, már el is tűnt. Nem sokkal később az ajtó újra kinyílt és bezáródott. Kiernan majdnem ugyanolyan lobbanékony volt, mint én. Használhattuk volna a képességét arra, hogy elsurranjunk a rendőrök mellett, majd ki a bejárati ajtón, de ehhez

gondolkodnunk kellett volna egy pillanatig. Ugyanabból a fából faragtak minket. Először cselekedtünk, és csak utána gondolkodtunk. Sikerült leugranom az ablak alatti ponyvatetőre. Amikor a vijjogó szirénák hangja elnyomta riadt kiáltozásukat, az emberek kiözönlöttek a házból a gyepre. Az autóknál néhány srác állt megbilincselve. A zsaruk azokat próbálták elkapni, akik késve szaladtak ki a buliból. Amikor már úgy láttam, tiszta a levegő, leereszkedtem a földre. De alábecsültem a távolságot. A lábam kibicsaklott, ahogy a harmattól nedves fűbe érkeztem. A vállamat ütöttem be, a szemem előtt csillagok táncoltak a szédítő fájdalomtól. De nem volt időm ezen gondolkodni. Átkozódva leráztam magamról a fájdalmat. Fel akartam állni, hogy beszaladjak az erdőbe, amikor egy pár kopott, fekete bakancsot pillantottam meg. -

Csak nem máris elmész? Hiszen a buli még csak most kezdődött,

nem igaz?

-M

ICSODA MEGLEPETÉS!

- Felálltam, és lesöpörtem a farmeromat. A

zsaruknak elég dolguk volt a bejáratnál, ránk ügyet sem vetettek. Elvegyültél? Able vigyorgott. -

Olyan nehéz elhinni, hogy veled akartam találkozni?

Ez hihető volt, tényleg. Tudnom kellett volna, hogy az a baromság, amiről apa beszélt, vagyis, hogy dönthetek, csak mesebeszéd. Able közelebb lépett. -

Mivel én is itt vagyok, meg te is itt vagy, mit szólnál, ha elmennénk

valahova? Együtt. Nos? Épp akkor nyújtotta felém a kezét, amikor Curd kiszáguldott a házból, majd befordult a sarkon, nyomában az igencsak póló nélküli Vicki Donnorral. A lány úgy pattogott, mint egy elszabadult gyümölcszselé; a melle majd’ kiugrott zebracsíkos melltartójából, és bárkit felborított, aki szerencsétlenségére az útjába került. De megértettem a sietségét. A legutóbbi parti után az apja megfenyegette, hogy apácazárdába küldi, ha megint rajtakapja valakivel. Able rám koncentrált, ezért nem látta, hogy ők ketten közelednek. Egy kicsit oldalra léptem, hogy elkerüljem az ütközést. Vicki, aki eltökélte, hogy őt aztán nem kapják el a zsaruk, hátulról csapódott Able-be. A meglepetésszerű ütközés kibillentette a fiút az egyensúlyából, ezért oldalra botladozott. A lány motyogva elnézést kért, Able pedig káromkodott, én viszont nem teketóriáztam. Futva a ház eleje felé indultam. A bejárat előtti füves területre nem mehettem, mert a járőrkocsik még ott álltak. A hátsó udvarba sem mehettem. Az erdőbe azért nem tudtam beszaladni, mert Able elzárta

előlem az utat. Az egyetlen esélyem a ház volt. Néhány bulizó fiatal még mindig próbált elszivárogni. Egyesek a bejárati ajtón át, míg mások a hátsó udvar felé. Szerencsére a rendőröket annyira lefoglalta, hogy begyújtsák őket, hogy észre sem vették, amikor bementem a házba. Elővettem a mobilomat, majd a világító képernyőjét a földre irányítottam, hogy lássam, hova lépek. A hangszóróból egy ismerős dal kezdő ütemei hangzottak fel. A sarokban a hordó az oldalára dőlve hevert. A csepegő aranyszínű folyadék egyre növekvő tócsába gyűlt a földön. Az összecsukható asztal, amin korábban a koktélok álltak, szintén felborult, a rózsaszín folyadék a szoba közepe felé tekergőzött. Mindenfelé szétszórt, világító ékszerek feküdtek, olyan lett tőlük a szoba, mint egy apró neontemető. A lépcső aljánál megálltam és hallgatózni kezdtem. Minden csendes volt. Úgy tűnt, mindenki lelépett. Telefonomat a folyosó felé irányítottam, azzal világítottam be a konyha felé vezető utat. Kívülről még mindenféle zaj hallatszott. Halk beszédhang és kocsiajtók csapódása. A parkview-i rendőrség küldetést teljesített. Néhány héttel ezelőtt a helyi újság cikket írt az éjszakai életről, és arról, hogy a Parkview-i Rendőrkapitányság nem tesz eleget - vagyis semmit - annak érdekében, hogy felszámolja azt. A rendőrök ezért most elhatározták, hogy bizonyítanak. Ahogy hallottam, simán végighajszolják az embert az erdőn, egészen a következő városig. Semmi kedvem nem volt kipróbálni, vajon igaz-e ez a híresztelés. Félrehúztam a régi csipkefüggönyt, hogy leellenőrizzem a hátsó udvart. Ha tiszta a levegő, előbújok, hogy megkeressem Kale-t és Kiernant. De sajnos nem volt tiszta a levegő. Az átlátszó függöny mögött Able bukkant fel az üvegajtó túloldalán. Úgy vigyorgott rám, mint egy macska, amely épp most evett meg egy egész rajnyi kis madárfiókát. A meglepetéstől majdnem hanyatt estem.

A zárral ügyetlenkedtem, de a fiú gyorsabb volt. Kicsapta az ajtót, és benyomakodott a szobába. -

Már azt hitted, elveszítettél, nem igaz?

Az első gondolatom az volt, hogy elszaladok, de ez balul sült el. Megbotlottam egy összecsukható fémszékben, és elestem. Ahogy a bal könyököm a földhöz csapódott, kiszaladt a levegő a tüdőmből. Ezernyi apró szúrás nyilallt belém a karomtól egészen a nyakamig. Able már bent volt, nem volt időm elszaladni. Jöhet a B terv. Feltápászkodtam, megfogtam a széket, és hátráltam néhány lépést. Annyira azért nem könnyítem meg a dolgát. A srác felkuncogott. -

Azzal az összecsukható székkel akarsz megütni? Igen? - Megállt,

és széttárta a két karját. - Csináld csak! Tessék, még hagyom is magam! Nem kellett kétszer mondania. Ujjaimat a szék lába köré fontam, majd amilyen erősen csak tudtam, a feje felé csaptam a székkel. Az utolsó pillanatban, gondolatban keresztbe tettem a mutató- és középső ujjamat, és magam elé képzeltem a Menedék előcsarnokából az egyik nehéz faszéket. Cseresznyefa, mélyvörös bársony ülőpárna és díszes háttámla. Rettenetesen ízléstelen, de borzasztóan nehéz. A hirtelen súlyváltozástól kibillentem az egyensúlyomból, de előtte még elégedetten nyugtáztam a csattanást, ahogy a szék eltalálta Able-t. A szék és a fiú is a földre zuhant, én pedig rohantam az ajtó felé. A lépcsőn akartam lemenni, gondoltam, kimegyek a bejárati ajtón, de az ebédlőből Aubrey lépett ki, épp elállva az utamat. Csak egy irányba mehettem. Felfelé. Irányt váltottam, végigcsúsztam a piától nedves padlón, és kettesével szedve a lépcsőfokokat, elindultam felfelé. Amint felértem, felharsant Able üvöltése. Azt a kis humorérzékét is elveszítette. Régen nem követtem már el akkora agyatlanságot, mint most azzal, hogy visszajöttem a házba. Behátráltam egy sarokba.

-

Hé! - suttogta meglehetősen hangosan valaki, ahogy elhaladtam

egy szoba előtt. Ismertem ezt a hangot. Olyan volt, mint amikor az ember végighúzza a körmét a táblán. Jade állt egy üvegezett tolóajtónál, ami egy apró, második emeleti erkélyre nyílt. A piszkos üvegen elegendő holdfény szűrődött be ahhoz, hogy kivehessem azt a bosszantó képét. - Mit keresel még itt? - Gyors pillantást vetettem a folyosóra. Tiszta. Biztosan újrarendezik a soraikat, vagy ilyesmi, különben már itt kellene lenniük. - De ami ennél is fontosabb: hol van Kale? -

A tömegben elszakadtunk egymástól.

Csak bámultam. -

Elszakadtatok? Megőrültél? Tudod, hogy egy ilyen zűrzavarban

véletlenül milyen sokat árthat, ha nem vagy vele? Jade a szemét forgatta. - Nyugi! Amikor meghallottuk a szirénákat, mondtam neki, ha elszakadunk egymástól, menjen vissza a szállodába. - És ő beleegyezett? - Megkönnyebbültem, de zavart is a tudat, hogy Kale elment anélkül, hogy meggyőződött volna, biztonságban vagyok. Jade úgy olvasott a tekintetemben, mint egy könyvben, ajka kegyetlen mosolyra húzódott. -

Természetesen. Csak tudnod kell, hogyan kérd meg. - Közelebb

hajolt. - Nem egy másik pólót viseltél? És mi van a hajaddal? -

Nem érdekes. Miért rejtőzködsz itt? A zsaruk könnyedén el-

kaphattak volna. Az eltolható üvegajtó felé biccentett. -

A fürdőszobában voltam, amikor a zsaruk bejöttek. Ideszaladtam,

hogy elbújjak. Az volt a terv, hogy majd kijövök, és lemászom a földszintre, de az ajtó beragadt.

Félretoltam Jade-et, megragadtam a kart, és megrángattam. Igen. Beragadt. -

Erre. Nem igaz? - Able hangja a folyosó végéről jött. - Az egyik

szobában lesz. Nem juthatott messzire. Lábujjhegyen visszamentem az ajtóhoz, és kilestem rajta. Aubrey és Able a folyosón közeledett, útközben minden szobába benéztek. Már csak két szoba volt köztük és köztünk. Csak egy választásom maradt. -

Szeretném azt mondani, hogy sajnálom, de valójában nem igazán.

Jade megdörzsölte az orrát, majd keresztbe fonta a karját. -

Sajnálod? Mégis mit...

Felgyorsultam, amennyire csak tudtam ezen a kis távon, és Jade-hez rohantam. Megragadtam a vállát, és az eltolható üvegajtóba ugrottam vele. Ezernyi apró darabra tört, egy-kettő megkaristolta a nyakamat és az arcomat, de a legtöbb elkerült engem, hála az én kis édi-bédi emberi pajzsomnak. Másként is kijuthattunk volna? Talán. Mondjuk, berúghattam volna az ablakot, ahelyett hogy beledobom Jade-et, mint valami kosárlabdát, de az korántsem lett volna ilyen kielégítő. Vagy vicces. Az volt a terv, hogy leereszkedünk a kis teraszra, majd lemászunk a kertbe, de elszámítottam az erkély méretét. Sokkal keskenyebb volt, mint amilyennek bentről látszott. És kevésbé stabil. A korlátnak ütköztünk, majd átestünk rajta. Jade üvöltött, ahogy átbuktunk a korláton, majd a földre huppantunk. Nem estünk magasról úgy három méter lehetett -, de számomra csúnya véget érhetett volna, ha Jade nem lett volna olyan kedves, hogy a testével felfogja a becsapódás erejét. -

Te ribanc!- dühöngött, és megtaszított.

Levegőért kapkodva legurultam róla. Az eséstől minden levegő

kiszorult a tüdőmből, és a jó vállam is megfájdult. Egy pillanatra biztos voltam benne, hogy eltört. Az ujjaimat nem tudtam mozgatni, a nyakamtól a könyökömig húzódó éles fájdalom miatt pánikba estem. Ebben a pillanatban egy törött csont nem jött volna igazán jól. De ahogy csökkent a fájdalom, és az ujjaim mozogni kezdtek, tudtam, hogy nincs semmi bajom. Még épp jókor pillantottam az ablakra, hogy meglássam az elmosódott fekete foltot. Az ikrek! Seperc alatt leszaladnak a lépcsőn, és megkerülik a házat. Gyerünk! Fel kell állnunk, és el kell tűnnünk. Feltápászkodtam, de hirtelen megtántorodtam. Szédülés fogott el. -

Neked meg mi bajod van? - nyafogott Jade. Ő már állt, és lát-

hatóan sokkal jobb formában volt, mint én. Ezzel meg mi az ördög történt? Mintha meg sem sérült volna. Sajnos. A ház jobb sarkánál az ikrek kiléptek a holdfénybe, a tekintetünk találkozott. Aubrey gonosz mosolyt villantott rám, mielőtt mind a ketten elindultak volna felénk. -

A fenébe! - káromkodtam, és a másik irányba vetettem magam.

-

Ne mozogj! - kiáltott valaki.

Tőlünk balra két rendőrtiszt kanyarodott be a ház mellett. Amikor a vállam mögött hátranéztem, az ikrek a fák takarásába húzódtak. Másodpercekkel később teljesen beleolvadtak a sötétségbe, de tudtam, hogy még mindig ott vannak. Figyelnek, és várják a megfelelő alkalmat. A mérgező ikrek vagy egy rázós út egy járőrkocsi hátsó ülésén. Nem volt kérdés. -

Erre! - kiabáltam, a karommal integetve. Jade felé biccentettem,

majd újra odakiáltottam a rendőröknek: - Ő itt fiatalkorú! És részeg! Amint betuszkoltak minket a rendőrautóba, Able kilépett a sötétségből. A feje vérzett ott, ahol a székkel eltaláltam, tekintetében gyűlölet égett.

Az ajka mozgott, és bár sötét volt, a holdfény megvilágította annyira, hogy le tudjam olvasni róla, mit mondott. -

Még nincs vége.

ROHADT ÉLETBE, EZT NEM HISZEM EL!

-Aletartóztattatsz?

Kicsit

túl

Kilöksz az ablakon, majd

messzire

mentél

a

nagy

fél-

tékenykedésedben. Nem gondolod? Felhúztam a lábam, előredőltem, és a fejemet a falnak támasztottam. A bal vállamban a lüktetés kétszer olyan erőssé vált a rögtönzött repülésünk óta, a viszketés pedig egyenesen az őrületbe kergetett. Rá kellett ülnöm a kezemre, hogy ne vakargassam. És még ott volt Jade hangja is. Minden szavával mintha kettévágta volna az agyamat. Próbáltam figyelmen kívül hagyni, de őt nem lehetett olyan könnyen elijeszteni. -

Ez nagyon önző volt.

A rendőrök voltak olyan udvariasak, és elszállítottak minket a partiról a gépkocsijuk hátsó ülésén. Sőt, egy lépéssel tovább mentek a vendéglátás terén, hiszen amíg felhívták anyát és Gingert, saját, különleges várótermet biztosítottak nekünk. Úgy bűzlött, mint az egyhetes kaka, szép fémrácsok díszítették, a padlóján pedig jó pár rémisztő folt éktelenkedett. Behunytam a szemem, és a fogamat a nyelvembe mélyesztettem. -

Mi az ördögnek nyüszögsz emiatt?

-

Ahelyett, hogy meggyőződtél volna arról, hogy Kale jól van,

megpróbáltál megölni. Mikor nem jött össze, szóltál a rendőröknek, hogy tartóztassanak le. Így akartál visszavágni, mert megjelentem a partin. -

Legyőzhetetlen vagy. Nem emlékszel? Nem tudlak megölni,

bármennyire

is

szeretnélek.

-

Kinyitottam

a

szemem,

majd

bosszankodva folytattam: - És hogy önző lennék? Ennek most semmi

köze a piti kis hülyeségekhez meg a bosszúálláshoz. Valójában átkozottul nagy szívességet tettem neked. Jade feldühödött. Szívességet? Te elmebeteg vagy! Épelméjű az az ember, aki

-

kidob valakit az ablakon? Vagy, ami azt illeti, elintézi, hogy letartóztassák? Komolyan sérült a személyiséged! Nem tudom, Kale mit lát benned. Mély levegőt vettem. Egy cellában voltunk. Egyedül. Senki nem tarthat vissza, hogy kiverjem a szart ebből ribiből. Valójában nem tudtam volna ártani neki, de már a próbálkozás valódi örömet okozott volna. -

Csupán jók a túlélési ösztöneim. Majdnem lecsaptak ránk.

-

Hmm? Mi? A zsaruk már rég ott voltak.

-

A zsaruk? Nem! Én a Denazenre gondoltam. Amíg te azzal fog-

lalatoskodtál, hogy az arcomba dörgöld Kale-t, egy csapat Denazenpojáca tartott felénk. Vagy te tudtál erről? Jade haragos tekintettel elfordult. Előrébb léptem. -

Hogy tudtak odatalálni? Van valami ötleted?

Jade megfeszített vállal, elvörösödve fordult felém. Egy percig csak bámult rám, már azt hittem, lekever nekem egyet. Vagy legalábbis megpróbálja. -

Ezzel meg mire célzol?

- Arra célzok, hogy megjelensz egy partin, és a nyomodban feltűnnek a Denazen emberei is. Nem gondolod, hogy ez furcsa? Főleg a postai mutatvány után. Jade szeme kikerekedett, és látszólag meglepett tekintettel nézett rám. -

Postai mutatvány? Te komolyan kötözni való bolond vagy. Tudsz

róla? -

Ne add nekem az ártatlant! Tudom, hogy mit tervezel! Most

komolyan! Elrángatod Kale-t a szállodából egy olyan buliba, amit a Denazen emberei lerohannak? Miféle látszatot akartál ezzel kelteni? -

Talán azt, hogy azzal a sráccal akarok lógni, aki tetszik nekem.

-

Aki tetszik neked? - Leesett az állam. Elismerésem. Tökösnek

kellett lennie, hogy ezt kimondja. Vagy így van, vagy teljesen hülye. - Az a srác, aki világossá tette, hogy már van barátnője? Az a fiú? Bosszús arckifejezését most önelégült vigyor váltotta fel. -

Ha még nem vetted volna észre, Kale szeret velem lenni. Elkép-

zelhető, hogy a barátnő státuszod nem olyan erős, mint gondoltad. -

Kale-t kényszerítik, hogy veled legyen. Ez azért nagy különbség!

Jade karba tette a kezét, és újra leült. Hátradobta a haját, és így szólt: -

Régebben nem érezte kényszernek. Ginger felajánlotta neki, hogy

vagy velem van és gyakorol, vagy csinál valami mást. Találgathatsz, hogy mit választott. Felhorkantam. -

A gyakorlást. Persze hogy azt választotta. Ginger azt mondta

neki, hogy segíteni jöttél. Ő meg elhiszi. Kale csak meg akarja tanulni irányítani a képességét, és túl akar lenni ezen az egészen, hogy végre minden visszatérjen a normális kerékvágásba. Hallottam a szavaimat, és sikerült azt is elérnem, hogy magabiztosan csengjenek, de az agyam legmélyén megszólalt egy aprócska harang. Ha együtt voltak, az olyan meghittnek tűnt. Közelinek. Lehet, hogy Kale valóban élvezte a Jade-del együtt töltött időt. Nem. Ez őrült gondolat. -

Hé, beszéld csak be magadnak! Nekem úgy tűnik, Kale-nek bejön

az új kerékvágás is. -

Duguljatok el! - csattant egy nyűgös hang.

Amikor megfordultam, Ginger állt a cellaajtó előtt, az egyik tiszt társaságában, aki behozott minket. Az asszony összeszorította a száját,

majd kétszer a földhöz ütötte a botját, végül megütögette vele a rácsokat. A rendőr elfordította a kulcsot a zárban, majd szélesre tárta az ajtót és félreállt. -

Köszönöm, Larry! Átadnád az üdvözletemet Lilliannek?

Ginger ezután hozzánk fordult, és ránk mordult: - Menjetek ki a kocsihoz! Most azonnal! A koromból fakadóan este hétkor már ágyban kellene lennem. Ehelyett két bajkeverő kölyköt szabadítok ki a börtönből. Szó nélkül eloldalogtam mellette, majd az ajtóhoz szaladtam. Ginger leginkább csak ugatott, de ha kellett, harapott is, ami miatt az olyanok, mint én, igazán aggódtak. Nem az az ember volt, akit szerettél feldühíteni. -

A Denazen volt - szólaltam meg, miután Sira (ő is a Menedékben

lakó Hatosok közé tartozott) kihajtott a rendőrségi parkolóból. - Láttam őket. Fogadok, hogy ők hívták ki a rendőröket, hogy eltereljék magukról a figyelmet. -

És pontosan emiatt mondtuk neked, hogy sötétedés után ne hagyd

el a szállodát. - Ginger hátrafordult. - Nem hangzik ismerősen? Felsóhajtottam. Máskor ösztönösen visszaszóltam volna, hogy csak túlreagálja. Egy buli volt. Milyen kára származhat egy tininek abból, ha kiszökik egy buliba? De a mostanában történtek miatt óvatosabbnak kellett volna lennem. Résen kellett volna lennem. Nem tudtam, hogy Kiernant elkapták-e, ezért róla nem kérdeztem, de Kale más tészta volt. -

Kale-lel minden rendben?

- Visszament a szállodába. - Ginger Jade felé fordult. - Belegondoltál, mi történhetett volna amiatt, hogy szétváltatok? Jade elsápadt. -

Ő nem...

-

Nem történt semmi - csattant fel Ginger. Még egy pillanatig rajta

tartotta a tekintetét a vörös hajú lányon, majd visszafordult az ülésében, és a válla felett odavetette: - De könnyen katasztrófa történhetett volna. Az út hátralévő részében hallgattunk. Amint az autó megállt a szálloda előtt, Alex barátja, Dax, anya és Kale kirohant elénk. -

Mi a baj? - kérdezte Ginger, lassan kikászálódva Sira kocsijának

első üléséről. A rendőrségen nem vettem észre, hogy a világoskék papucsa orrát egy pár gombszem és egy világossárga csőr díszíti. A legkisebb Angry Bird képe. Dax elgondolkodott, majd végig engem figyelve megrázta a fejét. -

Most kaptam egy üzenetet Alextől. Ő is ott volt a partin. - Meg-

nyomott egy gombot az autókulcsán, amire a parkoló túlsó végéből egy fehér Chevy fényszóróvillanással és két pittyegéssel válaszolt. - Az Emlékparkig vadásztak rá. Gombóc nőtt a torkomban. -

Vadásztak? Kik? A rendőrök? - Alexnek rossz volt a híre a helyi

rendőrök körében. Még egy kihágás, és nagy kutyaszorítóban találja magát. -

Nem. A Denazen emberei.

K

ALE ELÖL ÜLT

DAXSZEL, anya, Jade és én pedig bemásztunk a hátsó

ülésre. Azt hittem, Ginger veszekedni fog, amikor szó nélkül átrohantam a parkolón Dax kocsijáig, de ő nem tiltakozott. A következő pillanatban már el is tűnt a szállodában. Fogadok, azért viselkedett így, mert valamit látott. Mindannyiunknak a parkba kellett mennünk. Ha nem így lett volna, sosem jutottunk volna ki a parkolóból. Kényelmesebb lett volna, ha nem ismerem ennyire jól Gingert. Ha közülünk valakinek az lett volna a sorsa, hogy meghaljon, még akkor is minden további nélkül hagyta volna, hogy menjünk, mert ennek így kellett történnie. Amikor megérkeztünk a parkba, Dax maga köré gyűjtött minket. Szemöldökét felvonva anyára nézett, de nem mondott semmit. Furcsa volt. Anya bólintott, majd finoman a csípőjére csapott. Ajkán halvány mosoly suhant át. Szétváltunk, abban reménykedve, hogy így könnyebben megtaláljuk Alexet. Anya velem és Jade-del tartott, míg Dax Kale-t vitte magával. Biztos voltam benne, hogy ha nem Alexről lett volna szó, Dax azt javasolta volna, hogy ő és Kale külön menjenek, de szerintem most aggódott, mit tenne Kale, ha ő találná meg Alexet. Először meglepődtem, hogy szétváltunk. Közülünk csak Kale-nek volt támadásra alkalmas képessége, vagyis több értelme lett volna együtt maradnunk. Lehet, hogy lassította volna a keresést, de biztonságosabb lett volna. Most mondhatjátok, hogy Jade legyőzhetetlen volt, anya pedig legalább annyira tökös, mint Kale, de úgy tűnt, mintha fegyvertelenül indultunk volna a csatába - egészen addig, míg meg nem láttam egy enyhe kidudorodást anya pólója alatt. Fel volt fegyverkezve. Menet közben anya éberen pásztázta az úttól jobbra eső területet.

-

Nem találkoztál vele a partin?

Azt sem tudtam, hogy ott volt. -

Nem sokat voltam ott, ráadásul sötét volt.

-

Ó, édes istenem! - suttogta Jade pánikba esve. Megragadta és

megrángatta a karomat, majdnem elveszítettem az egyensúlyomat. Valami mozgott a bokorban. Eltoltam magamtól, és mosolyogva a földre mutattam. A bokor alól egy hosszú fülű, apró barna foltokkal pettyezett fej bukkant elő. -

Ja, egy nyuszijelmezbe öltözött Denazen-öltönyös. Mit gondolsz,

hova rejtette a fegyverét? De az is lehet, hogy nincs is rá szüksége. Elképzelhető, hogy a seggszétrúgás harcművészetének mestere. -

Lotyó! - morogta Jade, és elfordult.

Jó tíz percig gyalogoltunk anélkül, hogy Alexnek, a többieknek vagy a Denazennek a nyomára bukkantunk volna. Sajnálatos módon az Emlékpark rettentően nagy területen fekszik. Van benne hét túraútvonal, két tó és egy medence, egy kosárlabda-, egy tenisz- és egy raketballpálya. Fia Alextől nem érkezik semmi jel, egész éjszaka kereshetjük, mire megtaláljuk a rejtekhelyét. -

Egymillióba fogadok, hogy a Metálpofa csak megpihent itt, és már

rég elhúzott - torpant meg Jade, és összefonta a karját. - Csak az időnket vesztegetjük. -

Nem - válaszolt anya, és megállt mellette. - Dax megírta neki, hogy

maradjon ott, ahol van. -

És ez azt jelenti, hogy ott is maradt. Mi? - csattant fel Jade, szavait

drámai kézmozdulattal kísérve. Anya lehunyta, majd megdörzsölte a szemét, végül nagyot sóhajtott. -

Deznek igaza van. Kimondhatatlanul bosszantó vagy.

Ezt a mondatot inkább Kale-től vártam volna, nem anyától. Ő általában megtartotta magának a véleményét, és inkább visszavonulót fújt, mint

hogy belekeveredjen valamibe. -

Hát, ez már hivatalos. Nekem van a legkirályabb anyám az egész

univerzumban. Jade kinyitotta a száját - feltételezem, azért, hogy túlharsogjon egy szalonkát -, de lemerevedett. Majd hadonászni kezdett, de úgy, hogy a felsőteste is beleremegett, miközben sikítozott. -

Nemnyuszi! Nemnyuszi!

A Nyugati Tó kapun túl, az ösvény vége felől négy öltönyös rohant felénk. Anya a háta mögé nyúlt, előkapta a fegyverét, majd térdre vetette magát és célzott. Egy lövés. Egy ügynök a földön. A golyó a térdén találta el, és most elkínzottan felüvöltött. -

Menjetek innen! - kiáltott rám anya. Tétováztam, nem akartam

egyedül hagyni, de újra rám üvöltött: - Most rögtön! Nem vitatkoztam vele. Megragadtam Jade pólóját a hátán, majd néhány lépés után berángattam egy széles fenyőfa mögé. Még több lövés hallatszott, majd anya káromkodása. Az egyik ügynök ordított valamit, azután minden elcsendesedett. Anya a fenyőfa másik oldalán bukkant fel. -

A négyből hármat leszedtem. A negyedik elmenekült, úgyhogy

esetleg... Majdnem telihold volt, az éjszakai ég kitisztult. Az ügynök azt gondolta magáról, hogy igen trükkös, és amíg nem figyelünk, anya háta mögül ránk támadhat. De az árnyéka elárulta, még mielőtt odaért volna a fához. Rákiáltottam anyára, épp akkor, amikor az ügynök kinyújtotta a kezét, hogy hátrarántsa. Anya ellökött, de nem vettem a szívemre. A Sumruni harcban már láttam őt akció közben. Nagyon hasonlított Kale-hez. Egészen átadta magát a feladatnak, kizárólag arra koncentrált. És most az volt a feladata, hogy ártalmatlanná tegye a Denazen egyik emberét.

Kidugtam a fejem a fa mögül. Még két ügynök jelent meg. -

Társaságot kaptunk.

Anya bekapott egy ütést, de azonnal vissza is adta, egyenesen az ügynök gyomrát találva el. -

Menjetek az erdőbe! - zihálta. - Hamarosan én is jövök!

Szétszéledtünk. Én beszaladtam az erdőbe, ahogy anya mondta, míg Jade a másik irányba indult. Megálltam a fák vonalánál. Azon gondolkodtam, hogy vajon kövessem-e őt, de ekkor az egyik közeledő ügynök megszólalt: -

Te kapd el a vörös hajút! Én majd megyek Cross kölykéért.

Cross kölykéért? Mi az ördög? Tejesdobozon közzétették a képem? Ezek az őrültek már látásból felismernek? Sötétben? Az aszfaltúton léptek dobogtak a nyomomban. Nem volt időm megvárni anyát, vagy megkeresni Jade-et. Le kellett ráznom ezt a pasast. Vagy legalábbis egy kis előnyre kellett szert tennem. Amikor közelebb ért hozzám, megtorpantam, és a földre vetettem magam. Megütöttem a csuklómat és a térdemet, ami az ablakos balesetnél már lehorzsolódott. Nem volt túl elegáns, de annál hatékonyabb. A pasas képtelen volt időben megállni, ezért átbukfencezett rajtam, és elvágódott. Nem vesztegettem az időt. Ahogy földet ért, felpattantam, és a fák felé rohantam. Az utolsó pillanatban azonban meggondoltam magam. Ahelyett, hogy az erdő felé mentem volna, a játszótér irányába futottam. Át a homokozón, el a mászóka alatt, a mérleghinta és a csúszda mellett. Végül újra kiértem az útra, és a piknikező terület felé vettem az irányt, ahol nagyon sűrűn álltak a fák, ezért ott elég biztonságosnak tűnt megállni és egy kicsit kifújni magam. Egy vastag törzsű juharfa mögé bújtam el, majd az ujjaimat meg-

mozgatva kinyújtottam a bal karomat. Minden egyes mozdulatnál le kellett nyelnem a feltörni készülő üvöltést. A fájdalom egyre fokozódott. A lövöldözés abbamaradt, a park csendes volt, eltekintve a tücsköktől és a levelek ropogásától. Anya és Kale tudtak magukra vigyázni, ahogy Dax és Alex is, de akkor is aggódtam. Jade pedig... Sajnos neki sem esik baja. Hajlandó lettem volna fogadni is rá, hogy apának dolgozik, vagyis őt idekint nem fenyegette semmilyen veszély. Kis idő múltán, amikor valamelyest lelassult a szívverésem, kiléptem a fa mögül. Úgy tűnik, a Karma folytatja a „Szúrjunk ki Dezzel!” című programját, mert ugyanebben a pillanatban egy Denazen ügynök sétált be a területre. Találkozott a tekintetünk. Visszaugrottam a fa mögé, de nem voltam elég gyors. A férfi utánam vetette magát, és a legközelebbi fához szegezett. A jobb kezem furcsa szögben csapódott a fa törzséhez. A férfiban semmi kedvesség nem volt, ahogy mind a két karomat hátracsavarta, a könyökét pedig a hátamba döfte, hogy meg tudjon fékezni. A számba harapva szipogtam. Ahogy a fának szorított, meg sem bírtam mozdulni. Minden súlyával rám támaszkodott. Még ha mindent bevetve erőlködtem volna, akkor sem tudtam volna kiszabadulni. Ideje volt taktikát váltani. -

Kérem...

-

Maradj csendben! - morgott, és szorosabban fogta a karomat.

Azon sem csodálkoztam volna, ha letépi. Pontosan azt tettem, amire kért. Újabb szipogás és halk nyöszörgés - ez már nem taktika volt. A bal karom égett. Finoman megráztam a vállam, és lassan kihúztam magam alól a jobb kezem. Pokolian fájt, a szám belsejét harapdáltam, hogy ne sikítsak fel. -

Ó, kölyök, ne játszd meg magad! Nem bántottalak. - De a hangja

nem tűnt magabiztosnak. Tökéletes. Most egy kicsit erősebben ráztam meg a vállam, de a biztonság kedvéért most hanggal is kísértem. A pasas bevette. -

Hé, figyelj! Minden rendben lesz. Senki nem akar bántani. - Nem

voltam biztos benne, hogy valóban elhiszi, amit mond, vagy csak ennyire jól hazudik, de nem is számított. Megzavarodott, és nekem épp ez volt a célom. A jobb kezem kiszabadult. A csípőmtől balra egy ág hevert. Csupán néhány centiméter, és már a kezemben is lesz. -

Maguk meg akarnak ölni! - nyüszítettem. - Kísérletezgetni akarnak

velem, hogy kiderítsék, hogyan működöm! Zavarba hozhattam, mert habozott. -

Kísérletezgetni? Ohm, kölyök, mi nem olyanok vagyunk, mint az

51-es körzet. Mi segíteni szeretnénk. Segíteni. Ja. Én meg a Dalai Láma vagyok, női ruhában. Tovább szipogtam. -

De..., de megígéri?

Még... ...pár... Engedett a szorításán. -

Igen.

...centiméter. Ujjaimat az ág köré zártam, majd erősen megtekertem. A fadarab letört a törzsről, én meg arra a fémcsőre koncentráltam, amit Ginger utasítására a büntetés részeként Alexszel a szálloda alagsorában kellett megtisztítanunk. A durva fakéreg kisimult és egyenletessé vált, érintése hűvös lett. A felhők közül kitáncoló hold fényében megcsillant a botból

lett vékony fémcső. -

Hazug! - bukott ki belőlem, ahogy megfordultam. Felemeltem a

csövet, majd minden erőmet beleadva megcéloztam a fejét. A nyelvembe kellett harapnom, hogy ne üvöltsek fel, amikor valami természetellenesen megfeszült bennem, és éles fájdalom hasított a karomba a könyökömtől egészen a nyakamig. A fém hangos kongással ért célba, amitől Mr. Mitsemsejtő hátrabukott. A földre zuhant volna, ha valaki nem állt volna ott, hogy segítsen neki. Kale kapta el a férfit, csupasz ujjait szorosan a nyaka köré fonta, majd egy elegáns mozdulattal a mögöttük álló fához vágta. A férfi teste becsapódáskor elporladt, a milliárdnyi hamuszerű szemcsét elfújta a szél. Kale lesöpörte a férfi porának maradványait a pulóveréről, és közelebb jött hozzám, egészen addig, míg már csak tizenöt centi választott el minket egymástól. Talán még annyi sem. Jégkék írisze látóterem minden centiméterét betöltötte. -

Megsebesített?

A hangja nyugodt volt, de éles. Feszült. Vállait is mereven tartotta, karját megfeszítette, tekintetét rám szegezte. És megesküdtem volna, hogy az ujjai remegtek. -

Jól vagyok - suttogtam, és eldobtam a csövet. A fém kongva egy

kőnek ütődött, majd hang nélkül leesett közénk a földre. Ironikus módon tökéletes vízszintes vonalban állt meg. Az utóbbi időben az univerzum szeretett mindenfélét az utunkba dobni. - És te? Kale közelebb jött. Nem megfelelő a felszerelésük, ha velem akarnak egyezkedni. Semelyik nem visel biztonsági ruhát. Nagyot nyeltem. A gondolataimban egy óriási neonfény villogott Kale feje felett: Ne Nyúlj Hozzá! Mondjuk, most majdnem megtettem. Egy

pillanatra nem foglalkoztam vele, mi történhetne. Csak érezni akartam a bőrét, ahogy az enyémhez simul. Még akkor is, ha ez volt az utolsó dolog, amit életemben teszek. -

Dax?

Kale a kezére húzta a pólóját, majd kisimította a hajam az arcom elől. -

Aggódom, ha nem vagyok melletted. Otthagytam, hogy meg-

keresselek. El akartam neki magyarázni, hogy nem volt helyes magára hagynia Daxet, de nem lett volna értelme. Ha egészen őszinte akartam lenni magamhoz, én is ugyanezt tettem volna mindenki mással, kivéve az anyámat. A piknikasztalok mögött a bokorban valami megmozdult. Kale - a kabátujját még mindig a kezére húzva - megfogta a karomat, majd sétálva elindultunk a sziklák felé. -

Meg kell találnunk Alexet és a többieket. Jelenleg hét Denazenes

ember van a parkban, és valószínűleg még többen jönnek. Ha megtudják, hogy itt vagyok, kétségem sincs afelől, hogy jobban felkészülnek. -

Hét? Biztos vagy benne? Honnan tudod?

Megvonta a vállát. -

Láttam őket. Heten vannak.

Valaki épp előttünk kilépett az ösvényre. -

Hét Denazenes fickó. De ebben nincsenek benne a...

Majd megint valaki. -

Hatosok. Nem igaz?

-

Esküszöm - morogtam, miközben megtorpantam -, előző éle-

temben én voltam Hasfelmetsző Jack, ezért bűnhődöm most. -

Örülök, hogy újra találkozunk, kislány! - szólalt meg Able. A fején

ejtett sebet már kitisztították, de nem ragasztották le. A vágás a füle csúcsától indult, és a jobb szeme felett, a hajas fejbőrön ért véget. A

büszkeségtől dagadt a mellem: jól elbántam vele! Able észrevette, hogy figyelem, ezért megérintette a fejét, majd a szokásos gunyoros nevetés nélkül megszólalt: -

Ezért még tartozom neked.

Kale elém lépett. A szája sarka felfelé kunkorodott. Pillantása a két fiú között cikázott, végül Able-en állapodott meg. A baleset előtt nem sok ideje volt tanulmányozni az ikreket, de valahogy mégis meg tudta őket különböztetni. -

Te vezetted a furgont.

Able kacsintott. - Végre! A híres-nevezetes 98-as, nemde? Korábban nem volt alkalmunk rendes körülmények között találkozni. Emlékszel, amikor összetörted a furgonomat? A pulóverénél fogva vissza akartam húzni Kale-t, de ő ellenállt. -

Csupán a tetejét horpasztottam be. Az igazi pusztítást Alex vé-

gezte. Örömmel megadnám neked a címét - mondta Kale nyugodt hangon -, ha épp nem akarnálak megérinteni - tette hozzá kuncogva. Majd könyékig feltűrte a pólóját, és Able felé nyújtotta a kezét. A gót fiúk drámai mozdulattal megadást színleltek. -

A helyedben nem tenném, 98-as. Szerintem feldühítené a csajo-

dat. Egyébként nem azért jöttünk, hogy téged cseszegessünk. Ezzel hátrébb lépett, helyet adva Aubrey-nak. Kale szeme összeszűkült. -

Akkor miért vagytok itt?

-

Csupán be akartunk köszönni - vigyorgott Aubrey, és a vállam felé

biccentett. - És megnézni, hogy van a barátunk, Dez. Az ikrek rám bámultak, mintha pillantásukkal mondani akartak volna valamit. Aubrey megmozdult, hogy elkapja a kezemet. Kale abban a pil-

lanatban reagált. -

NE! - Eszembe sem jutott, hogy Kale véletlenül engem is meg-

érinthet. Egyedül csak az járt a fejemben, hogy megérinti Aubrey-t. Nem őt akartam védeni, hanem magamat. Ha az, amit apa mondott, igaz volt - véleményem szerint csak „ha” -, egyedül Aubrey volt képes meggyógyítani engem. Ha ő meghal, én is meghalok. Odébb toltam Kale-t, és közéjük álltam. Mind a hárman engem figyeltek. Aubrey és Able derűs arckifejezéssel, míg Kale inkább zavarodott volt. Egy pillanatig rám meredt, majd visszafordult az ikrekhez. -

Úgy látszik, nem akarja, hogy meghaljatok. De ha nem tűntök el

azonnal, lehet, hogy nem hallgatok rá. -

De nem küldöd ránk a lázadócsapatot, ugye? Már megyünk is. -

Megfordultak, és elindultak visszafelé az ösvényen, miközben Aubrey vihogott, majd a válla felett visszaszólt: -

Biztos vagyok benne, hogy hamarosan ismét összefutunk.

Amint látótávolságon kívülre értek, Kale felém fordult. Az arcára gyanakvás ült ki. -

Azt, amelyiknek sebes volt az arca, te ütötted meg?

Mivel Kale egy rövid ideig ájultan feküdt a furgonban, gondoltam, egy próbát megér. Pedig tudhattam volna. -

A furgonban ütöttem meg, amikor elájultál.

Egy pillanatig hallgatott. -

A seb friss volt.

Ismertem ezt a pillantását, mégis tovább folytattam: -

Ez túl bonyolult.

-

Dez! - figyelmeztetett Kale, és közelebb lépett. - Van valami, amit

nem mondasz el nekem. -

Én...

-

Mi az ördögöt álldogáltok itt nyílt terepen? - bújt elő Dax a fák

árnyékából. Kezében a mobiljával átlopakodott a füves területen, majd ráförmedt Kale-re: - Különben is, te meg hova a francba tűntél? Kale nem is pislogott. -

Elindultam megkeresni Dezt. Te egyedül is jól megvoltál.

Dax, akit általában lehetetlen felingerelni, most úgy nézett ki, mint aki mindjárt üvöltözni kezd. -

Azt beszéltük meg, hogy mindenki a társával marad.

-

Te nem vagy a társam - felelte Kale. Hangjában nyoma sem volt

vitatkozásnak. Csupán Kale egyszerű, sallangmentes logikája köszönt vissza. - Dez a... Dax vitatkozni akart volna, de a telefonja rezegni kezdett. Előbb a kijelzőre pillantott, majd felénk intett. -

Alex az. A karbantartó raktárban van, a park déli végében.

Megsérült. -

Megsérült? Hogyhogy megsérült?

Dax idegesnek látszott. Zsebre vágta a mobilját, és a medence felé vezető ösvény felé biccentett. -

Sietnünk kell.

A

DOMBRÓL LEFELÉ MENET FÉLÚTON TALÁLKOZTUNK ANYÁVAL,

aki a domb

aljára érve Denazenessé változott. Hogy pontos legyek, apává. Volt benne valami hátborzongató, hogy anya apaként állt ott köztünk. Nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. Vagy fussak. Jade akkor talált ránk, amikor áthaladtunk a déli kapun. Úgy tűnt, jól van, de folyamatosan a háta mögé tekintgetett, mintha attól tartott volna, hogy valaki bármelyik pillanatban rátörhet az erdőből. Most már újra együtt, a karbantartó raktár felé vettük az utunkat, ahol Alex bujkált. Néhány méterre az épülettől elrejtőztünk a bokrok mögött. A kis ház előtt két férfi állt, az egyik a bejáratnál, a másik pedig az ablaknál sétálgatott a fülére tapasztott telefonnal. -

Mi a terv? - kérdeztem, átkukucskálva a bokrok felett. Dax még

mindig nem árulta el, hogyan sérült meg Alex, de komoly lehetett a baj, ha Alex az első adandó rejtekhelyre behúzódott. -

Shanna odamegy, és eltereli az őrök figyelmét. Amint ezzel

megvan, Kale elintézi őket. Shanna? Dax becézi az anyámat? Mi az ördög...? Azzal megfordult, és anyára kacsintott. -

Készen állsz, Shanna?

Anya kacér mosolyt villantott felé - ami igencsak zavaró volt, figyelembe véve azt, hogy kinek a testét viselte éppen -, majd kilépett a fák közül. -

Mi folyik itt? - kérdezte apa mély, személytelen hangján, amitől

végigszaladt a hideg a hátamon. A legrosszabb rémálmaimban jött elő ez a hang.

-

Uram, bekerítettünk egy telekinetikus Hatost - válaszolt az,

amelyik az ajtónál állt. - Hívtunk erősítést és szállítóeszközt. -

Erősítést? Az isten szerelmére, ez csak egy telekinetikus!

Nyugtatózzák le, aztán vigyék! A férfi elővette a nyugtatópisztolyát. -

Kifogytunk a lövedékből. Támadólag lépett fel. Minden egyes

alkalommal, amikor beléptünk az épületbe, repülő tárgyakkal támadt ránk. Apává változott anya rájuk mordult: -

Támadólag? Elfogadhatatlan a hozzá nem értésük.

Istenem, pokoli jól csinálta! Annak ellenére, hogy az elmúlt tizenhét évet bezárva töltötte a Denazenben, jobban ismerte apát, mint én. Tökéletesen utánozta a mesterkélt modorát és hangszínét. A mozdulatai és a tartása is ugyanolyanok voltak, mint apáé. Ha nem tudtam volna, hogy anya az, sosem vettem volna észre a különbséget. -

Megsebesült - szólt közbe az ablaknál álló.

Az ajtónál őrködő pasas gyorsan rávágta: -

Bieder meglőtte, uram. Nem tudjuk, mennyire súlyos az állapota,

de egy ideje már odabent van. Az ablaknál posztoló öltönyös - Bieder, ha találgatnom kellene meghajolt. -

Halálos fegyvert használt egy Hatos ellen, aki a hasznunkra lehet,

majd képtelen volt bemenni hozzá és elkapni? -

Mentségemül szóljon, hogy egy telekinetikusról van szó - véde-

kezett Bieder. - Barnest és Farbert már kinyiffantotta. - Ezzel apához lépett, és elé tartotta a mobiltelefonját. - Vessen rá egy pillantást, uram! Anya, aki most apa volt, a telefonért nyúlt. Ő nem ugyanúgy változtatott át dolgokat, mint én. Míg én molekuláris szinten változtattam át az anyagok szerkezetét, ő csupán illúziót keltett, amit kezének legkisebb

legyintésével is megszüntethetett. És most is pontosan ez történt. -

Mi a...

Anya elhajolt, amikor Kale felugrott és kiviharzott a bokorból. Úgy rohant előre, és száguldott a mezőn át anya felé, mint egy gyorsuló Mack kamion. Az ajtónál álló őr látta, hogy közeledik, és megpróbált elugrani előle, de anya egy jól irányzott ütéssel a földre küldte. Dax nyílegyenesen a telefonos pasas felé indult, amikor meglátta, hogy az hátulról rátámad anyára. Mindenki másra figyelt, ezért az épülethez siettem, és besurrantam. A dohos levegőbe enyhe klórszag vegyült. -

Alex? - A magas dobozhegyek felett próbáltam átkukucskálni. Az

épület leginkább egy túlméretezett pajtára emlékeztetett, amit csak az egyetlen, mocskos ablakon beszűrődő halvány holdfény világított meg. Helyhiánnyal küzdve a park dolgozói istentelenül sok limlomot hordtak be ide. A raktárban pokoli zűrzavar uralkodott. Három lépést tettem befelé, majd össze kellett húznom magam, hogy elférjek két óriási polc között, amelyek rogyásig voltak pakolva poros dobozokkal, majd ki kellett kerülnöm egy fűnyírót, ami olyan állapotban volt, mintha a hatvanas évek óta itt lenne. Amikor végre átjutottam az akadályokon, sötét foltokat vettem észre a földön, melyek a raktár hátuljába vezettek. -

A francba! Alex?

Követtem a nyomokat, így találtam rá Alexre, aki lehunyt szemmel a sarokban görnyedt egy rakás furnérlemez mögött. A felsőteste csupasz volt, a pólóját a combjára csomózta, hogy elállítsa a vérzést. Odahajoltam hozzá, és megragadtam az arcát. -

Alex! - kiáltottam rá. - Nyisd ki a szemed! Ha valaki megöl, az csak

én lehetek! A tudatalattimban sikoltozó kis hang harcba szállt a gyomromban

növekvő, nyomasztó érzéssel. Ez itt Alex, mondta a gyomrom. Alex. Mialatt egy vékony hang a fejemben emlékeztetett arra, amit Kale-lel tett a Sumrunon. Vagy amit velem tett Roudey-nál. Felnyögött, és egy pillanatra kinyitotta mogyoróbarna szemét. -

Dez?

Hangja hallatán lerepült a nyomasztó, kéttonnás súly a vállamról. -

Mi történt?

-

Aggódtam, hogy elkaptak téged - válaszolt, még mindig lehunyt

szemmel.

-

Láttam...

láttam,

hogy

Kiernannel

bementetek.

Visszamentem, hogy megkeresselek titeket, és... -

Jól van? - jelent meg Kale mögöttem. Jade-del a nyomában.

Szokás szerint. -

Nem t’om - válaszoltam. - Rosszul néz ki.

Alex lába alatt félkör alakban vértócsa gyűlt. A jobb oldala tiszta vér volt, a farmerje és a pólója egészen átázott. Kale Ms. Idegesítő jelenlétének köszönhetően le tudta fejteni Alex kezét a combjáról anélkül, hogy elporlasztotta volna, majd megvizsgálta a sebet. -

Az emberi szervezet rengeteg vért veszít, mielőtt leáll. Úgy látom,

a golyó nem érte a combverőeret. Életben marad. -

Ne legyél ilyen lelkes! - motyogta Alex, miközben a fejét oldalra

billentette, és résnyire nyitotta a szemét. Kale megvonta a vállát. -

Csak csalódott vagyok. Ez megfelelő megoldás lett volna a

problémára. Alex önelégült mosollyal az arcán megmozdította a fejét. -

Probléma?

Kale pillantása hűvös maradt.

-

Te.

-

Vigyük ki innen, mielőtt valaki megjelenik! - Dax rohant be az

ajtón, majd félrelökött, megragadta Alex kezét, és talpra segítette. Tudsz járni? Alex a szeme sarkából engem figyelt, majd mély levegőt vett, és bólintott. -

Tudok járni. •••

Már szombat reggel volt, mire visszaértünk a szállodába, befoltoztuk és lefektettük Alexet. Mialatt mindenki Alex körül sürgölődött - a golyó roncsolás nélkül haladt át a lábán, és a vérzést is sikerült megállítani -, én kiosontam az előcsarnokba, és Rosie számítógépéből kikerestem Daun szobaszámát. Ezután kávéval a kezemben elindultam megkeresni. -

Deznee - köszöntött mosolyogva, majd kitárta az ajtót, és intett,

hogy lépjek be. - Nagyon korán van. Minden rendben? -

Ó! - Hű, de barom vagyok! Az éjszakai események adrenalindús

káoszában teljesen elfeledkeztem róla, hogy még reggel hét óra sincs. Egy normális ember ilyenkor még alszik. - Azt sem tudom, hány óra van! Annyira sajnálom! Daun csak mosolygott, és még szélesebbre tárta az ajtót. -

Gyere be! Kérlek!

Nagy kockázatot vállaltam, de kifogytam a lehetőségekből. -

Kérni szeretnék valamit. Egy szívességet. De először szeretném,

ha megígérnéd, hogy amit mondok, az köztünk marad. Bármi történjék. Ha gyanakodott is, nem mutatta. Sőt, valójában semmi nem látszott Daunon. Mindig annyira könnyed és kedélyes volt, hogy az ember általában késztetést érzett arra, hogy ellenőrizze a pulzusát, vajon életben van-e még. Csak ritkán beszélt, és nem igazán keveredett a

többi szállóvendéggel. -

Két nap múlva elmegyek. Bármit mondasz, viszem magammal.

-

Elmész?

Daun elmosolyodott, és végigsimította a paplanját. -

Ideje továbbállnom. Mit tehetek érted?

Már az előtt tudtam, hogy az első kérésemre nemmel fog válaszolni, mielőtt előálltam volna vele. Anya és Ginger már gondoltak rá. Mégis, azért, hogy kiverjem a fejemből, saját fülemmel akartam hallani. -

Ismered a Felsőbbrendűség projektet, igaz?

Megértés csillant a szemében, majd rosszallóan nemet intett a fejével. -

Sajnálom, nem tehetek érted semmit.

Bólintottam. Hát, legalább most már biztosan tudom. De így legalább nem kellett azon agyalnom, mi lett volna, ha. -

Gondoltam. De nem került semmibe megkérdezni. Viszont van itt

valami más is. Számított rá, hogy a Felsőbbrendűségről fogom kérdezni. De felkészületlenül érte, hogy mást is kérdeznék tőle. -

Ó?

-

Most jön a titkos része. - Felálltam a székből, és félrehúztam a

pólómat a vállamról. - Ebben tudnál segíteni? Mindent megtett, hogy leplezze a meglepettségét, de nem sikerült. -

Mi a...

Megigazítottam a pólómat, és visszaültem a helyemre. Az elmúlt néhány órában megváltozott a fájdalom, ami nagyon zavart. A tompa fájdalom és szúró érzés helyett immár forró és hideg volt. Az egyik percben reszkettem, mintha az Északi-sarkvidék közepén álldogáltam volna, a másik percben viszont majdnem meggyulladtam. Minden végtagom úgy égett, hogy szinte biztosra vettem, hogy meggyulladok. Most éppen a hidegrázás tért vissza. Kezdtem rádöbbenni, hogy apa

talán mégis igazat mondott. Átkaroltam magam, és felsóhajtottam. -

Egyfajta méreg okozza. Hülyeséget csináltam, és apa egyik al-

kalmazottja ezt tette velem. -

Egy Hatos tette ezt?

Bólintottam. Daun odalépett hozzám, félrehúzta a pólómat, és a csupasz bőrömre tette a kezét. Az érintése meglepően hűvös volt. Összerándultam, mert olyan érzésem támadt, mintha egy orvosi sztetoszkóppal érintett volna meg. -

Maradj nyugton! - suttogta lehunyt szemmel.

Néhány pillanat múlva kinyitotta a szemét. -

Csak őszintén, doki! - viccelődtem. Kénytelen voltam. Talán a

tekintete miatt? Nem volt túlságosan biztató. -

Sajnálom, Dez. Nem tehetek érted semmit.

-

Egyáltalán?

-

Ez meghaladja a képességeimet. Ráadásul nagyon súlyos. Va-

lószínűleg halálos. Mintha egy lufi durrant volna szét a mellkasomban. Mintha csúfot akarna űzni belőlem, forróság és éles nyilallás száguldott végig a bal karomban, egészen az ujjam hegyéig. Valószínűleg halálos? Nem ezt akartam hallani. Felálltam, és így szóltam: -

Értem. De legalább megpróbáltam.

-

Megkérdezhetem, miért nem akarod elmondani másnak?

-

Ez a két Hatos apámnak dolgozik. Az egyik megmérgez az érin-

tésével, a másik meggyógyít. Azt mondta, semmi akadálya, hogy meggyógyítsanak, ha átadom magam nekik. Daun a homlokát ráncolta. -

Attól tartasz, hogy Kale felajánlja magát helyetted?

Újra bólintottam. -

Nem engedhetem meg, hogy visszamenjen oda. Nagy valószí-

nűséggel amúgy sincs értelme. A Felsőbbrendűség projektből azok, akik betöltötték a tizennyolcadik életévüket - egy kivételével -, mind halottak. Tessék. Halottak. Végre hangosan is kimondtam. Nem is volt annyira nehéz, mint gondoltam. Halott. Halott. Halott. Jóformán én is halott voltam. -

A helyzeted nem irigylésre méltó. Azt javaslom, meséld el a töb-

bieknek! -

Te ne...

-

Nem fogom. De úgy gondolom, neked el kellene. Talán van olyan

lehetőség, ami még eszedbe sem jutott. Egy kívülálló talán olyan tanácsokkal is szolgálhat, amikre eddig nem is gondoltál. -

Ne haragudj, de ez úgy hangzott, mint valami szerencsesüti-

szöveg. Nevetve válaszolt: -

Ez az első alkalom, hogy valaki ilyet mondott nekem. Azt hiszem,

erre egész életemben emlékezni fogok.

M

IUTÁN ELJÖTTEM

DAUNTÓL, újratöltöttem a kávéscsészémet, és

bementem a szobámba pihenni. Nyolc harminc körül feladtam, és bekapcsoltam a tévét. Anya is biztosan tévézett korábban, mert

amikor bekapcsoltam, a negyvenkettes csatornán, a helyi adón állt. Anyát valamilyen okból teljesen lenyűgözte Markus Clamp, egy helyi újságíró műsora, aki imádta az összeesküvés-elméleteket. Amilyen szerencsém volt, épp az előző napi adás ismétlésének az elején kapcsoltam be a tévét. -

Sid Frentonnal beszélgetek, a néhai Layne Phillips barátjával.

Markus Clampet óriási pöcsnek tartottam, de most az egyszer valóban felkeltette a figyelmemet. A képernyőn Sid fészkelődött a székében. -

Én is, mint sokan mások, úgy gondolom, hogy sok minden van

ebben a sztoriban, amiről még nem tudunk. Mondd csak, Sid, a Layne halála előtti napokban történt valami különös? Sid tétovázott, mire Markus letámadta. -

Rendben. Megértem, hogy ideges vagy, de beleegyeztél, hogy

eljössz a műsorba, vagyis kell, hogy legyen valami, amit hozzá akarsz fűzni. Valami, amit szeretnéd, ha mások is megtudnának. -

Nem véletlenről volt szó, ahogy a rendőrség állítja - bökte ki Sid

néhány pillanattal később. Eddig ideges arckifejezése most dühössé vált. - És nem is a drogok tették, ahogy a szülei mondják. Igen, Layne néha drogozott, de most történt vele valami. -

Gondolom, ezt nem szeretnéd bővebben kifejteni.

Sid csak bámult. Markus bólintott.

-

Értem. Mi lenne, ha megpróbálnánk másképp? Mondok egy szót,

és te elmondod, hogy jelent-e számodra valamit, és ha igen, akkor mit. Mit szólsz hozzá? Sid tisztában volt azzal, hogy csapdába csalják, látszott a tekintetén, de csak bólintott. Feltettem a lábamat az ágyra, és kényelembe helyeztem magam. -

Banda.

Sid elnevette magát. -

Dehogyis! Layne egyetlen bandának sem volt a tagja, és ami

történt, annak egyetlen bandához sincs köze. Az isten szerelmére, ez itt Parkview! -

Labilis.

Erre a szóra Sid elbizonytalanodott. -

Nem mondanám, hogy labilis volt. Az utóbbi néhány hónap durva

volt a számára, de nem volt annyira kibukva, ahogy a szülei beállítják. Azt akarták bemesélni a zsaruknak, hogy valami szarságba keveredett. Megpróbálták befeketíteni. De ez baromság! -

Mi a helyzet a... Denazennel.

Sid lefagyott, én meg majdnem kiestem az ágyból. Sid nem mondott semmit, de nem is volt rá szükség. A rémület kiült az arcára. Ez Márkus figyelmét sem kerülte el. -

Mi a helyzet a Denazennel, Sid?

Sid összeszedte magát, és kiegyenesedett. -

Az egy ügyvédi iroda, ami a nyár elején leégett. Mi köze lehetne

Layne-hez? Markus megértően mosolygott. -

Azt reméltem, hogy te majd elárulod.

Sid fészkelődött. Markus hátradőlt. Abból, hogy úgy vigyorgott, mintha ő találta volna fel

a spanyolviaszt, látszott, hogy tudja, Sid titkol valamit. A pokolba is! Ezt mindenki láthatta. Sid nem tudta, hogy kell pókerarcot vágni. - Egy forrásom szerint Layne megemlítette a szüleinek, hogy naplót vezetett. Abban talán lehet valami, ami megvilágítaná a történteket. Véletlenül nem tudod, hol lehet ez a napló? -

Layne nem vezetett naplót - válaszolta Sid gyorsan. - Szerinte ciki

volt. -

Szerintem hazudsz, Sid. Szerintem az a napló rávilágítana, mi köze

a barátnőd halálának a Denazenhez. Ez a forrásom... -

Ki az?

Markus nemet intett az ujjával. -

Egy jó újságíró sosem fedi fel a forrását.

Sid felállt. Vörös fejjel, fenyegetően Markus felé indult. De a keselyű nem hátrált. - Maga csak egy bajkeverő firkász, nem újságíró! - Bemutatott Markusnak, majd kisétált a képből. Nem volt ebben semmi új. Néhányszor ért csak olyan bosszúság, hogy elkaptam egy kis részletet a műsorból,

de

számtalan

vendéget

láttam,

amint

bemutatott

a

műsorvezetőnek. Bizony, nagyon sokszor előfordult. Addig húzd az embereket, amíg be nem pöccennek, majd csinálj viccet abból, hogy robbannak! -

Hát, ennyi volt, emberek. Mi történt valójában Layne Phillips- szel,

és mi köze van ehhez a Denazen ügyvédi irodának? - Markus felállt. Létezik az a rejtélyes napló? És ha igen, hol lehet? Azt, amit ezután mondott, elnyomta egy vékonyka hang a fejemben. Az, amelyik jóval többször kevert bajba, mint ahányszor segített. Egy napló. Ha írt benne a Denazenről, talán lesz benne valami hasznos. Valami a Felsőbbrendűségről, vagy a gyógymódról. Nem volt túlságosan valószínű. De utána kellett járnom.

••• A Google segítségével kiderítettem, hova kell mennem, és tízre már el is készültem. Nem voltam napsugaras kedvemben. Fájdalmaim voltak, nem beszélve a fekete és kék foltokról, melyeket tegnap szereztem, amikor repülni próbáltam, ráadásul a vállam is egyre rosszabb állapotban volt. Minden egyes alkalommal, amikor megmozdítottam, fokozódott a fájdalom, amihez állandóan váltakozó hidegmeleg hullám társult. És mindezek tetejébe rendszeresen émelygés tört rám. Sosem tartott sokáig, de kétszer is meggondoltam, hogy vízen kívül mást is magamhoz vegyek-e. Még a kávé is rossz ötletnek tűnt - ami nyomasztó volt. A testhőmérsékletem megemelkedett, úgy éreztem, mintha legalább ezer fokos lennék. Lehámoztam magamról a pulóveremet, majd trikóra vetkőztem, hiába mondta a meteorológus, hogy csak tíz fok körül lesz. Ettől a folyamatos oda-visszától majdnem megbolondultam. Rosie nem volt a pultjánál, így senki nem figyelte a bejárati ajtót. Ettől igencsak elképedtem. Rosie sosem hagyta el a pultot. De talán ez azt jelentette, hogy végre megfordult a szerencsém. Az biztos, hogy jókor jöttem. Most kisurranhatok, mielőtt bárki észrevenné, hogy eltűntem... -

Azt hittem, még alszol.

.. .vagy mégsem. Amikor megfordultam, Kale állt ott, Rosie pultjának dőlve. Egészen új fájdalom hasított mélyen a mellkasomba. -

Ezt én is mondhatnám. - Körbenéztem. Csak mi ketten voltunk. -

Mi van? Hol az árnyékod? Kale eltolta magát a pulttól, átvágott az előcsarnokon, majd biztonságos távolságra tőlem megállt. -

Hova indultál?

-

Mit érdekel? - A szavak kicsúsztak a számon, mielőtt átgondol-

hattam volna, amit mondok, de a vállfájásomat okoltam érte. Mert gátolta az agyam és a szám közötti kommunikációt. Általában. Kale szeme elkerekedett. -

Mérges vagy. Rám?

-

Nem - feleltem, és arrébb mentem. - De. Valahogy úgy. - Háttal

álltam az ajtónak, és a hűvös üvegnek dőltem. A forróság kezdett alábbhagyni, újra fázni kezdtem. Felvettem a pulóveremet, és rángatva megigazítottam az ujját. - Nézd, sajnálom. Nem érzem jól magam, ráadásul volt ez a tegnap esti buli... -

Mert Jade-del mentem.

-

Igen. És utána elmentél. Nélkülem. - Mérges voltam rá, ez volt az

igazság. El akartam mondani neki, mi történt. Apával. Az ikrekkel. De féltem. Ha ott lett volna velem, rájött volna, és most nem lenne mit rejtegetnem. Nem volt igazán túl megalapozott a gondolatmenet, hogy olyanért hibáztattam, ami felett nem volt hatalma, de nem érdekelt. -

Jade azt mondta...

Felemeltem a kezem, és kinyitottam az ajtót. -

Ne fejezd be ezt a mondatot!

-

Kidobtad őt az ablakon?

Agyam racionális fele egy egyszerű kérdést hallott. Az érzelmeim azonban egy keserves vádat. -

Megmentettem a seggét... és az enyémet is!

Kale összehúzta a szemét. Óvatos, kimért léptekkel kissé közelebb jött. -

Mitől?

A nyelvembe haraptam. A francba! Saját, átkozott csapdámba estem bele. Mi az isten bajom van ma? Most már sehogy sem szabadulok Kale-től.

-

Dez - szólalt meg, miközben közelebb jött. - Mitől mentetted meg?

Meséld el, mi történt tegnap éjszaka! Valami köze van azokhoz a Hatosokhoz a parkban. Ott ütötted meg Able-t, nem igaz? Ö is ott volt a bulin. Az ajtó felé hátráltam. -

Dez.

-

Igen ott volt. Szerintem azért hívták ki a zsarukat, hogy eltereljék a

figyelmet, és a Denazenesek besurranhassanak a buliba. Kale pislogott. -

De honnan tudták egyáltalán, hogy ott leszünk? Ez nem Ginger

bulija volt. -

Pontosan, Kale. Gondolj bele! Honnan tudták? - Vártam egy kicsit,

de miután nem mondott semmit, folytattam: - Onnan, hogy valaki elárulta nekik. -

Valaki?

A szememet forgattam. -

Azt hiszed, Jade volt az?

-

Azt!

Kale a fejét rázta. -

Nem. Tévedsz.

Ezen felhúztam magam. Nem tudtam biztosra, hogy a mérgezés miatt váltam dühöngő libává, vagy azért, mert védelmébe vette Jade-et. -

Nem érdekel. Mennem kell.

Meg akarta ragadni a karomat, de visszafogta magát, és újra hátrébb lépett. -

Hova?

Megvontam a vállam, próbáltam laza maradni. -

Dolgom van.

-

Veled megyek. - Ellépett mellettem, és kinyitotta előttem az ajtót.

-

Nem szükséges.

-

Nem vagyok hülye! - tárta szét a karját, majd folytatta: - Ez még

elég új nekem, de van szemem, és ismerlek. Tudom, hogy titkolsz valamit. És kerülsz engem. Sosem kerültél engem. -

Nem téged kerüllek, hanem az árnyékodat. - Kale mondani akart

valamit, de közbevágtam: - Nem tudok megbékélni vele. Most nem. - A hangom elvékonyodott, de megráztam magam. - Bárhova megyek, ott van. Veled. Rád telepszik. Ha meg akarlak érinteni, neki ott kell lennie. -

De most nincs itt.

-

De ha jól tudom, ez azt jelenti, hogy nem tudlak megérinteni. Vagy

gyötrelmes fájdalmaim és borzalmas hányingerem lesz. Vagy, tudod... meghalok. Kale összerezzent, de nem szólt semmit. Átnéztem a válla felett, azt várva, hogy Jade kiugrik a pult mögül, vagy megjelenik az ajtóban. Tökélyre fejlesztette a rossz időzítést. Miután az előcsarnok továbbra is csendes volt, felsóhajtottam, és belerúgtam a szőnyegbe. Hülyeség volt ráförmednem Kale-re. Ez nem az ő hibája volt. -

Sajnálom!

-

Veled akarok menni.

-

Még azt sem tudod, hova megyek.

-

Nem érdekel. - Kale lehúzta a kezére a pólója ujját, hogy meg-

foghassa a kezem, de én elrántottam. Kedves gesztus volt, ezért a tudatalattimban a vékonyka hang őrjöngött. Miért vagy mérges? Mi az ördög bújt beléd? Ez Kale! Sóhajtva előhúztam Ginger kulcsait, és meglóbáltam őket az orra előtt. -

Csinálj, amit akarsz, de szólok, hogy mostantól hivatalosan is a

bűntársam vagy.

-M

ÉG NEM ÁRULTAD EL, HOVA MEGYÜNK.

Ginger ősrégi autójával leparkoltam az út szélén, két háztömbnyire Phillipsék házától. Az idefelé vezető úton azon rágódtam, mit mondjak Kale-nek. Már az is elég kemény volt, hogy titkolóztam előtte, de hogy még hazudozzak is? Azt már nem! Átlátna rajtam. Már tudta, hogy valami történt, amikor Able-lel találkoztunk. Úgy döntöttem, az, amit elmondok, a lehető legközelebb lesz az igazsághoz. -

Azért jöttünk, hogy átkutassuk a házat, ahol Layne Phillips lakott.

Kale kikapcsolta a biztonsági övét, majd kényelmesen elhelyezkedett az ülésben. -

Ez a lány szerepelt a hírekben?

Bólintottam. -

Miért?

-

Szerintem Felsőbbrendű volt. Úgy vélem, a Denazen áll a halála

mögött. -

Miből gondolod, hogy bármi köze volt a Denazenhez?

-

Érzem a zsigereimben - feleltem, és kinyitottam a kocsi ajtaját. -

Sietnünk kell. A szülei a városházán dolgoznak, ami szombaton csak egyig van nyitva. Azt hittem, további magyarázatokat fog követelni, de szerencsére nem erőltette. Néhány hónappal ezelőtt még simán elintézhettem volna azzal, hogy névtelen tippet kaptam. Kale még nem régóta élt a szabad világban, és ahogy ő tudta, ilyen dolgok bármikor előfordulhatnak. Most pedig? Megkérdőjelezné. Vagy úgy tekintené, hogy ez egy Dez-féle dolog- így magyarázta azokat a dolgaimat, amelyeket a világon mindenki

más hihetetlen őrültségnek tartott -, vagy, hogy nincs rá magyarázat. Néhány percig szótlanul baktattunk egymás mellett. Majd a kezére húzta a pulcsija ujját, és megfogta a kezem. -

Már alig várom a hétfőt.

-

Én is - feleltem. Az ujjaim remegtek a pulcsija vastag anyagába

burkolva. Amikor Kale elhívott az öregdiákok táncára, csalódott volt, hogy valódi iskola híján valódi tánc sem lesz. Úgy érezte, az ő hibája, hogy kihagyom az utolsó évet, ezért elhatározta, hogy amennyire csak lehet, hitelessé varázsolja számomra. Rosie szerint órákat töltött kutatással, sőt, még Gingertől is kért segítséget. A bál tiszteletére még asztalt is foglalt a Flavourben, Parkview vacsora- és táncklubjában, és meghívót küldött minden Hatosnak, akik a Menedékben laktak. Vagyis Kiernan is eljön. Amiért hálás voltam, mert tudtam, hogy Jade Kale után fog koslatni - ráadásul valószínűleg valami ribis ruhában. Így lesz, aki lefog, ha meg akarom ölni. Az út további részét csendben tettük meg. Néhányszor rápillantottam Kale-re. Vállait mereven tartotta, a tekintete előremeredt, és nem szólt egy szót sem. Kétszer észrevettem, hogy az ujjait pattogtatja, és a szája is alig észrevehetően mozgott, ahogy számolt. Tudtam, hogy ez az én hibám, de nem tehettem ez ügyben semmit. Legalábbis most nem. -

Itt is vagyunk - szólaltam meg egy sötétszürke farmház előtt. Az

aprólékos gonddal nyírt pázsiton visszataszító rózsaszín flamingók és fiókáik álltak. A ház utcafrontját egészen a pázsit széléig egy hatalmas fenyőfa árnyékolta. -

Biztos vagy benne, hogy senki nincs itthon?

Az üres kocsifelhajtóra mutattam, majd a ház háta mögé mentem. -

Egy autó sincs itt.

-

Hogy jutunk be?

Megálltam, és előreengedtem. -

Azt a szakértőre bízom.

Mivel Kale-ről volt szó, feltételeztem, hogy bevet valami nindzsa módit, vagy feltöri a zárat. Általában így is tett. Szupertitkosan, egy kis félelmetes beütéssel. Ehelyett felsétált a hátsó ajtóhoz, és könyökkel betörte az üveget. -

Édes istenem! - A lélegzetem is elakadt. Gyorsan körbenéztem.

Csilingelő hangok hallatszottak, ahogy az üvegdarabkák a földre záporoztak. Nyugodt környéken voltunk. A házak relatív közel álltak egymáshoz. Ha valaki a hátsó kertjében tartózkodott, könnyedén meghallhatott vagy megláthatott minket, és már ugorhatott is, hogy hívja a polgárőrséget, vagy bárkit, aki ezt a szerepet töltötte be. -

Megőrültél?

-

Nincs itt senki. Biztonságban vagyunk. - Kale átnyúlt a lyukon,

kinyitotta a zárat, és belökte az ajtót. Követtem. -

De lehet, hogy van riasztó.

-

Semmi jele riasztónak.

-

Semmi jele?

A szemét forgatta. Istenem! Imádtam, mikor ezt csinálta. -

Egyik ablakon sincs matrica, és néhány házzal arrébb gyerekek

játszanak a ház előtti füvön. Ez egy nyugodt környék, ritkán történik errefelé bűncselekmény. Semmi szükségük riasztóra. Becsuktam magam mögött az ajtót, és a lépcsőre mutattam. - Siessünk! Csupán néhány óránk van, amíg Mr. és Mrs. Phillips hazaérkezik. Az emeletre érve megtaláltuk Layne szobáját. Az állapotából ítélve a szülei képtelenek voltak betenni ide a lábukat a buli éjszakája óta. A

földön ruhák hevertek, a sarokban egy asztalon félig megevett szendvicset láttunk. Számos légy keringett fölötte, várva, hogy ők is leszállhassanak és vacsorázhassanak. -

Tied ez az oldal - mutattam a szobának arra a részére, ahol az

ablak is volt. A párkányon egy bögre állt, aminek olyan formája volt, mint a Kengyelfutó Gyalogkakukk feje. A szekrényt és az asztalt én akartam átkutatni. - Az enyém meg az. -

Mit keressek? - hajolt előre Kale, és belenézett a bögrébe.

-

Azt beszélik, volt egy naplója. Abban reménykedem, hogy valahol

itt dugta el. Kale nem volt erről meggyőződve. -

De akkor nem találták volna már meg? Nem itt ölték meg? A

rendőrség biztosan átkutatta a szobát. Megvontam a vállam. -

Attól függ, milyen ügyesen rejtette el.

Munkához láttunk, csendben kutakodtunk. Úgy tűnt, órákon át. Néha, amikor felpillantottam, észrevettem, hogy Kale különös kifejezéssel az arcán engem figyel. Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de én gyorsan elfordultam. Ő meg nem erőltette. Amikor ránéztem a telefonomra, majdnem tizenkét óra volt. Átrúgtam egy üres cipősdobozt a szobán, és felsóhajtottam. Már majdnem végeztem a szekrénnyel, de még semmit nem találtam. -

Ez szívás.

Kale kidugta a fejét az ágy alól. -

Nem hiszem, hogy hátrahagyott egy írásos nyilatkozatot, amiben

bevallja, hogy benne volt a Felsőbbrendűség projektben. Eltoltam magam a szekrénytől, és nagy nehezen felálltam. A lábam elzsibbadt, ezért meginogtam, majdnem elveszítettem az egyensúlyomat. Megragadtam a legközelebbi tárgyat - egy akasztót, tele

ízléstelen tarisznyákkal -, hogy ne essek el. Nem jött össze, és a táskákkal teli akasztót meg néhány mellette lógó pulóvert lerántottam a földre. Bevertem a fejem az ajtókeretbe, és a jó karomban meghúzódott az izom, de megérte. -

Akarsz fogadni? - Kiszabadítottam magam a ruhahalom alól, és

előrehajoltam. A szekrény falán egy M.C. Escher festmény posztere lógott. Az első és legnyilvánvalóbb tény, ami felkeltette a gyanúmat, az volt, hogy a szekrényben lógott. Escher fantasztikus volt. Miért rejtette volna el valaki a szekrényben? A másik gyanús dolog egy apró, piros folt volt a sarokban. A poszter elrejtette a foltot, de amikor elestem, az egyik pulcsi lejött az akasztóról, beakadt a kép sarkába és letépte. Visszafojtott lélegzettel odanyúltam, és letéptem a posztert a falról. Mintha megszáradt vérrel írták volna fel újra és újra azt a szót, hogy „Felsőbbrendűség”. Nagy betűkkel. Kis betűkkel. Macskakaparással és kacskaringós vonalakkal. -

Ez nagyon ijesztő.

Kale mögém lépett. Nem látszott izgatottnak. -

Nem túl sok, csupán alátámasztja a sejtésedet.

Jó meglátás. Nem nagy ügy? Azt eddig is tudtuk, hogy Felsőbb- rendű volt. Ez az írás nem volt túl hasznos. Kale lehajtotta a fejét és mellém térdelt. -

Lehet, hogy a fal mögött lesz valami.

-

Hmm?

Kale felnyúlt, és levett egy drótakasztót a rúdról. Kiegyenesítette a kampóját, behajolt a szekrénybe, és beleszúrta a fémet a falba. Néhány erősebb szurkálás után előtűnt az illesztés helye. Még pár döfés, és a tapéta elvált a faltól, felfedve egy kis titkos zugot. -

Ez érdekes lehet - szólalt meg Kale, és kivett egy kis bőrkötésű

könyvet.

Elvettem tőle, és felcsaptam. Ahol véletlenszerűen kinyílt, az első szó a „Felsőbbrendűség” volt. -

Bingó! Volt még valami...

Kale megmerevedett. -

Psszt!

Fojtott hangokat hallottunk, majd valaki hangosan megszólalt: -

Söpörjétek tisztára a hálószobát! Senki nem megy el innen, amíg

meg nem találjuk a naplót. -

A fenébe! - Az ablak felé indultam, de Kale megelőzött.

-

Csapdába estünk. - Félelem csendült ki a hangjából. - Ezt...

-

Elszúrtuk - folytattam, amikor három, jellegzetes kék Denazen

öltönybe öltözött gorilla rontott be a szobába.

K

ALE ELÉM LÉPETT, MAJD HOSSZÚ IDEIG SENKI NEM MOZDULT.

- Ez

alaposan megkönnyíti a dolgomat - szólalt meg az, aki elöl állt. Közben úgy bámult rám, mint egy túlméretezett arany libatojásra, amit valaki az útjába lökött. - Fogadok, hogy Cross előléptet, ha hazaviszem a kicsikéjét. Kale felnevetett, és kibújt a pulcsijából. Ettől a hangtól borzongás futott végig a hátamon. -

Tudod, hogy ha közelebb jössz, megöllek.

A férfi felsóhajtott és félrelépett. Mögötte feltűnt egy társa, nyugtatópisztollyal

a

kezében

-

még

Kale

mesélte,

hogy

ez

a

szabványfelszerelés része -, amivel egyenesen ránk célzott. -

Pont ezért nem fogsz közelebb jönni.

Halk pukkanást hallottam, ahogy a nyíl kilőtt. Kale fojtott morgással lökött el az útjából. A nyíl az ablakot találta el. Az üveg megrepedt, de nem tört be. Kale a férfiak felé lendült, és félresöpörte őket, mint egy tökéletes gurítás után a bowlinggolyó a bábukat. Egyikük azonnal térdre zuhant. Tágra nyílt szemekkel próbált elmászni Kale útjából, de nem volt elég gyors. Kale a puszta kezével megérintette az arcát. Erősen meglökte, mire a férfi botladozni kezdett, és elporladt, mielőtt a falnak ütközött volna. A többiek közül az egyik kitört, és elkapta Kale-t. Ő megingott, majd a földre zuhant - de nem egyedül. Megpördült, majd körkörösen rúgott egyet, és elegáns mozdulattal eltalálta a pasas térdhajlatát. Eközben az utolsó öltönyös rám támadt. Felkaptam a nyilat az ablak

alól, és felé rohantam. Torkon ragadott, de előtte még sikerült belevágnom a nyilat a nyakába. Ujjaival megszorította a nyakam. Egyszer, kétszer, háromszor. Végül elengedett, és eltámolygott. Kitépte a nyilat a nyakából, majd nyögve a földre dobta. -

Ezért még megfizetsz! - átkozódott.

-

Ezt sokszor hallom - válaszoltam a legédesebb mosolyommal, és

elugrottam előle, amikor újra felém indult, bár most kevésbé elegánsan. A nyíl hegyében lévő altató kezdte kifejteni a hatását. Nem volt más dolgom, mint addig ugráltatni, míg térdre nem esett. Újra nekilendült, de ettől elveszítette az egyensúlyát, és oldalvást az asztalra zuhant. A szék megbillent és felborult, épp jókor, hogy a Kalelel verekedő ügynök felbukjon benne. Elkövettem azt a hibát, hogy néztem, ahogy elesik, így nem figyeltem az én pasasomra, akinek időközben sikerült feltápászkodnia. De csak lagymatag próbálkozásra futotta neki. Az ügynök fogása gyenge volt, mozgása pedig lassú. Sikerült fellöknöm, és arrébb lépnem, még mielőtt felfogta volna, hogy mi történt. Kinyitotta a száját, de hang nem jött ki rajta. A szeme fennakadt, teste a halványkék szőnyegre zuhant. Néhány másodpercig a művemet csodáltam. Nagy hiba volt. Újra meghallottam a nyugtatópisztoly pukkanását, és a szemem sarkából láttam,

ahogy

egy

tűhegynyi

elmosódott

folt

száguld

felém.

Lehetetlennek tűnt félrelépnem az útjából. Valahogy mégis sikerült. Vagy valakinek sikerült félrelökni. Kale-nek. Jobbról vágódott nekem, amitől mind a ketten felborultunk. Az ütközés olyan erős volt, hogy a távolabbi falnak zuhantam, messze kerülve tőle. Kale egy szempillantás alatt újból talpon termett, szemben az egyetlen megmaradt Denazenessel. -

Ez értelmetlen - szólalt meg. - Engem nem tudsz elkapni, a

lányhoz pedig nem fogsz hozzányúlni. A férfi nem szólt semmit, csak mosolygott, és a hátához nyúlt. Egy pillanattal később előhalászott egy kis kést, majd hallható suhintással meglengette Kale orra előtt. Ő könnyedén kitért előle, majd a férfi felé nyúlt, a gond csupán az volt, hogy ez a pasas más volt, mint a többiek. Ügyesen félreugrott, közben bonyolult köröket leírva hadonászott a késével. Kale forgott és pörgött, a férfi pedig tökéletes hozzáértéssel forgatta a kését, és igyekezett jóval kezelhetőbb darabokra aprítani Kale-t. Ő is haladt előre, de a férfi újra kisiklott a kezei közül. Mintha egy egzotikus táncot figyeltem volna. Költőiség és kecsesség rejtőzött a halálos szándék mögött. Egyszer megpróbáltam segíteni neki, de aztán meggondoltam magam. Kale precíz volt és halálos. Nem akartam gyengíteni az esélyeit azzal, hogy véletlenül az útjába kerülök. Halk káromkodás hagyta el Kale száját. A kés eltalálta a vállát. Először nem volt több egy kis szakadásnál a pólóján, ám nem sokkal később a vágás szélei elszíneződtek, ahogy a seb vérezni kezdett. Kale kissé megdöbbenve odanézett, hogy megvizsgálja. Fel kellett volna ismernünk a veszélyt. De én is csak akkor vettem észre, amikor a férfi lazán összefonta a két karját, és felnevetett. Kale vállából hátul az a nyíl állt ki, amit a férfi előzőleg rám lőtt ki. Kale is csak akkor figyelt fel rá, amikor én. A szeme egészen elkerekedett, amikor kitépte a lövedéket a vállából. A nyíl a földre esett, kétszer visszapattant a szőnyegről, majd a lába előtt állt meg. -

Jóval a szer hatása előtt megöllek.

Nem hangzott túlságosan magabiztosnak. Sőt, a hangja remegett. Fogadni mertem volna, hogy a férfi észre sem vette - az emberek többsége nem ismerte annyira Kale-t, mint én -, de nyilvánvaló volt. A legkeményebb, legdurvább kiképzést kapta, amit a Denazen csak nyújtani tudott, de végeredményben mégiscsak ember volt.

És az emberek nem viselik túl jól a nyugtatólövedékeket. A férfi előrelendült, és hátulról egyenesen Kale térdébe rúgott. Ö a szervezetében szétáramló nyugtató miatt nem tudott idejében reagálni, és a földre zuhant. Oda akartam rohanni, hogy segítsek neki, de megdermedtem, mikor láttam, hogy a férfi rám fogja a nyugtatópisztolyt. -

Maradj nyugton, kölyök! - Majd visszafordult a földön heverő Kale-

hez, cipőjét Kale állának támasztotta, és felnevetett. Ezután meglóbálta a fegyverét, és így szólt: - Crossnak igaza volt. Te csak egy állat vagy, akit a megfelelő eszközzel könnyedén meg lehet fékezni. Végigtapogattam

magam

mögött

a

párkányt.

A

Kengyelfutó

Gyalogkakukkos bögrét kerestem, amit akkor láttam meg, amikor beléptem a szobába. Amint az ujjaim végigsimították a hűvös, különös formájú porcelánt, megkönnyebbülten felsóhajtottam. Attól tartottam, hogy a nagy kavarodásban valaki leverte. Megragadtam a bögre fülét, előrébb léptem, és nagy erővel az öltönyös

halántékához

vágtam.

Erre

elejtette

a

fegyvert,

és

megtántorodott. Átfutott az agyamon, hogy valami hasznosabbá változtatom a bögrét, mert az ütésem hatásos volt ugyan, de attól csak elszédült. Egy csővel valamivel több kárt okozhattam volna benne. De nem akartam kockáztatni, hiszen Kale eléggé magánál volt ahhoz, hogy felfigyeljen rá. Ugyanis fogalma sem volt róla, hogy a képességem felerősödött. Az ügynök felnyögött, hátrált egy lépést, és a fejét dörzsölgette. Nem hagytam, hogy felegyenesedjen. A nyomába eredtem, gyomron rúgtam, amitől elveszítette az egyensúlyát, és így könnyedén a szekrénybe taszíthattam. Becsaptam a szekrény ajtaját, elé húztam a kis éjjeliszekrényt, majd Kale-hez rohantam. Kale próbált felülni, de szédült. Egyáltalán nem az az éber srác volt, amilyennek megszoktam. Megpróbáltam a hóna alá csúsztatni a kezem,

de eltolt magától. -

Ne! - motyogta. - Ne érints meg! Meg...

A szekrényajtó megreccsent. Nem foglalkoztam Kale tiltakozásával, felkaptam a szőnyegről a pulóverét, a csupasz karjára tekertem, és megpróbáltam felállítani. Nem mentem sokra. Nem voltam az a törékeny alkat, de Kale kifejezetten nagydarab volt. És nagyon izmos. Ez lefordítva annyit jelent, hogy most legalább egy tonnát nyomott. -

Kale, segíts! Mennünk kell. Most. - A szekrényajtó újra meg-

reccsent. Tudtam, nem tart ki sokáig, én meg nem akartam ott lenni, amikor az öltönyös kijön. - Vagyis, már öt perce is késő volt. Kale valahogy feltápászkodott, de állni még nehezebben tudott. Két lépést tett meg az ajtó felé, és újra térdre esett. Megragadtam és talpra rángattam, de eközben a pulóvere ujja felcsúszott, az ujjaim pedig hozzáértek a csupasz bőréhez. Ezúttal a hatás azonnal jelentkezett. A bizsergés, a szurkálás és a döfködés most kimaradt, egyből az agybénító fájdalom és a légszomj jelentkezett. Lerogytam mellé. Csillagokat láttam, és csak nagy erőfeszítések árán tudtam levegőt juttatni a tüdőmbe. És ha ez még nem lett volna elég, a szekrényajtó ebben a pillanatban kirobbant, festékdarabkák és faszilánkok repkedtek mindenfelé. A férfi vicsorogva, kinyújtott kézzel rohant felénk. Kale képtelen volt felállni a padlóról, ezért a férfi bokája felé nyúlt. Az öltönyös tompa puffanással elterült a földön. Arrébb mentem, botladozva felálltam, majd megkerültem őket, hogy ha úgy adódik, ki tudjam húzni Kale-t a szobából, de nem írtam le elég nagy kört. A lábam beleakadt valamibe, és a férfihoz hasonlóan én is a földre zuhantam. Keményen. Igyekeztem lábra állni, de valami átrángatott a szobán. Vagyis inkább valaki. A pólóm kicsit felcsúszott, és a durva

szőnyeg felhorzsolta a bőrömet. Nem ez a legvidámabb módja, hogy leégjen az ember... -

Dez - nyögött Kale, és az oldalára fordult. Többszöri próbálkozás

után épp akkor sikerült feltérdelnie, amikor a Denazenes elkapta a karomat. Néhány méterre tőlünk Kale a pulcsiját rángatta. Rendben, nekem úgyis csak egy kevés bőrfelület kell. Erősen megrúgtam a férfi vállát. Erre ő elengedte a bokámat, én meg Kale-hez siettem. Ahogy a pasas is. Nagyjából fél másodperccel előbb értem oda, megragadtam a ruhával fedett karját, és felrángattam a pulcsi ujját, hogy szabaddá tegyem a kezét. A férfi túlságosan nagy lendülettel közeledett, ezért nem tudott megállni. Ujjai végével Kale kézfejébe ütközött. Egy gyötrelmesen hosszú másodpercig a férfi szeme tágra nyílt, aztán vége lett. Nem maradt belőle más, csak a levegőben keringő porfelhő. Miután felálltam, felsegítettem Kale-t. Dülöngélt, de sikerült megállnia. -

Mennünk kell. •••

A szombat hátralevő része lassan telt. Elindultunk vissza a naplóval a szállodába, a Denazennek nyoma sem volt, bár szinte vártam, hogy útközben valahol leselkednek ránk. Ginger megesküdött, hogy a szálloda biztonságos, de én ezt nem éreztem. Szerencsére, amikor visszaértünk, senkivel nem találkoztunk. Segítettem Kale-nek felmenni a szobájába, ahol azonnal ledőlt. Amíg aludt, bekucorodtam az ágya melletti karosszékbe, és átolvastam a naplót. Layne Phillips tudta, hogy kiskorában örökbe fogadták. Ahogy megállapítottam - és ő is -, a szüleinek fogalmuk sem volt a képességéről, sem a Denazenről. Tízéves korában rájött, hogy idomítani tudja

a vizet. Öt hónappal ezelőtt a képessége megváltozott. Nemcsak a vizet volt képes irányítani, hanem a hőmérsékletét is befolyásolni tudta. Bejegyzésről bejegyzésre újabb kísérletekről számolt be - katasztrofális végeredménnyel. Megpróbált befagyasztani egy kád vizet, de végül az egész ház csővezetékrendszerét befagyasztotta. Anélkül, hogy rájött volna, mit tett, próbálta felmelegíteni a vizet, de a csövek felrobbantak, és az egész házat elárasztotta a víz. Egy másik alkalommal bekapcsolta az öntözőt az udvaron, és megpróbálta irányítani a vizet, ekkor betört négy ablakot és összetörte anyukája kocsijának az oldalát. A vége felé nyilvánvalóvá vált a mentális hanyatlása. A kísérletek egyre furcsábbak és kevésbé átgondoltak lettek. Az egyik során teletöltötte a komódja fiókjait vízzel. Amikor kifolyt, a képességét használva megpróbálta visszacsinálni, de egyre idegesebb lett, amikor újra és újra kifolyt. Az utolsó dokumentált kísérletében azt részletezte, hogy ment el sötétedés után az Emlékparkba, ahol a tóból szerette volna eltávolítani a vizet. Minél tovább olvastam, annál kevesebb értelme volt annak, amit írt. Layne egyre paranoiásabb lett. Ahogy a szavaiból kivettem, a Denazen hivatalosan sosem vette fel vele a kapcsolatot. Másnap korán reggel kimentem Kale szobájából, hogy valami kaját keressek. Előtte bóbiskoltam néhány órát, de az nem volt túl sok. A fejemben kavarogtak a gondolatok, nem bírtam pihenni. Az émelygés alábbhagyott, de mivel az utóbbi napokban semmi táplálót nem ettem, éhes voltam. Szorosan a vállamra tekertem a pulcsimat, és az egyik konyhai székbe süppedve próbáltam legyűrni egy tál zabpelyhet. Amikor nekiálltam, még farkaséhes voltam, de néhány falat után a cukros golyócskák már nem voltak étvágygerjesztőek, és poshadt ízük lett. Félretoltam a tálat, majd a

naplóra és az ajtóra bámultam. Jade kétszer is bekukucskált, hogy lássa, Kale ott van-e. Arra gondoltam, ha még egyszer benéz, jó eséllyel megfojtom. Kale még mindig mélyen aludt, én meg egyre nyugtalanabb lettem. A napló kicsit összezavart. A Denazennek nem az volt a célja, hogy ezek a srácok higgyenek az egekig magasztalt baromságukban? Abból azonban, amit olvastam, úgy tűnt, Layne Phillipsnek fogalma sem volt arról, hogy kik ők, vagy mit akarnak. Ellenben tudott a Felsőbbrendűségről. Ez valahogy zavaró volt számomra, egészen addig, míg a napló végére nem értem. A születésnapja előtt három héttel rémálmok kezdték gyötörni. Álmában egy férfi jelent meg, és közölte vele, hogy ő nagy dolgokra hivatott. Mesélt neki a Felsőbbrendűség projektről, és arról, hogy Layne egy kiválasztott. Szegény lány meg volt győződve róla, hogy nemsokára bolondokházába viszik. -

Szia!

Félretettem a naplót, és felnéztem. Kale állt az ajtóban, kócos hajjal és csipás szemmel. Ahhoz képest, hogy eddig aludt, nyomorultul nézett ki. -

Szia! - álltam fel. - Hogy érzed magad?

Kale a fejét dörzsölgetve beljebb jött. -

Pityókásan. Mintha beütöttem volna a fejem. Beütöttem a fejem?

Elmosolyodtam, és felé nyújtottam a tál zabpelyhet, amit nem ettem meg. Kale elvette. -

A nyugtató miatt érzed így magad, ami a nyílban volt. El fog múlni.

Ígérem. Egy falat után elfintorodott. Nem volt elég édes. Kale volt az egyetlen ember ezen a földön, aki több cukrot evett, mint én. Mindenre tett belőle. Néhány héttel ezelőtt megláttam, hogy még a pirítóst is megszórta vele. -

Jól vagy?

-

Nagyszerűen.

Félretolta a tálat, és közelebb hajolt. -

Fogod a vállad.

A fenébe! A fájdalom mostanra már állandósult. A hőmérséklet ingadozás továbbra is fennállt, de mind a gyakorisága, mind az ereje lecsökkent. Jól akartam érezni magam emiatt, remélve, hogy ez azt jelenti, apa hazudott, és segítség nélkül is meg tudok gyógyulni. -

Ó, igen, mert rosszul aludtam. Az éjszakát a karosszékedben

töltöttem. Egy pillanatig biztos voltam benne, hogy nem hiszi el ezt a baromságot, de csak bólintott. -

Találtál valamit a könyvben?

Felhorkantam, és felkaptam a könyvet az asztalról. -

Semmi használhatót. - Mosolyogva legyezgettem magam a nap-

lóval. Vasárnap volt. Ramatyul éreztem magam. Arra gondoltam, hogy egy kis Kale-lel töltött idő mindent szebbé tenne. Csókolózni ugyan nem lehetett, de a semminél minden jobb. Előző éjjel gondolkodtam, és a végére összeszedtem a bátorságom, hogy elmondjak neki mindent. Meg akartam tenni, mielőtt teljesen kikészülök. -

Szökjünk ki a szállodából, és menjünk túrázni! A ház mögül több

útvonal is indul. Ideges vagyok, végre kiengedhetném a gőzt. Beszélhetnénk... Kale nem válaszolt azonnal. De amikor megszólalt, közben a homlokát ráncolta. -

Néhány perc múlva találkozom Jade-del.

-

Találkozol Jade-del? - Önkéntelenül is felemeltem a hangom.

Hülye kérdés volt, tudtam, de attól még megkérdeztem. - Mi az ördögnek találkozol vele? -

Ginger kérte, hogy iktassunk be még pár óra gyakorlást.

-

Persze hogy ezt akarja - mondtam. - Tudod, ahhoz képest, hogy

esküdözött, hogy nem avatkozik bele mások életébe, nekem úgy tűnik, hogy folyton azt teszi. -

Megzavartam valamit? - Jade tűnt fel az ajtóban, a tinifiúk ál-

mának öltözve. Szűk farmerszoknyát és egy topot viselt, ami olyan volt, mintha egy ovisé lett volna. Valaki nem nézett utána, milyen idő lesz odakint. -

Te mindig megzavarsz valamit - morogtam, majd Kale mellé

álltam. - Sok sikert a gyakorláshoz! Utána találkozunk? Kale elmosolyodott. -

Tudod, hogy igen.

Átkaroltam a vállát, és közelebb húztam magamhoz. Mohón és félelemmel telve nézett rám. Tudta, hogy mire készülök. Akarta is, meg félt is tőle. Tudtam, mert én is pontosan így éreztem. Abban a pillanatban, hogy az ajkunk összeért, szúrást éreztem. Gyengén kezdődött - nem volt több zsibbasztó kis bizsergésnél -, de minden másodperccel, amíg nem húzódtam el, egyre élesebb és durvább lett. Néhány másodperc múlva Kale a derekam köré fonta a kezét, és közelebb húzott magához. Reméltem, hogy Jade veszi az adást. És megérti, hogy ezt soha nem kaphatja meg. Kale volt az, aki félbeszakította a csókolózást. -

Fájt, nem igaz?

Akartam mondani neki, hogy ne menjen, hogy beszélni akarok vele, de nem tudtam megtenni. A pillanatokkal ezelőtt érzett eltökéltség, hogy elmesélem neki, amit Able tett, mostanra eltűnt. Sosem voltam határozatlan, de ezen az apróságon többet rugóztam, mint egy gumilabda. -

Egyáltalán nem - hazudtam. Hogy bebizonyítsam, végigsimítottam

az arcán. - Látod? Minden rendben.

A szája széle megrándult, majd erőltetetten elmosolyodott. Tudta, hogy hazudok. Ahogy megfordult, hogy kövesse Jade-et, ökölbe szorítottam a kezem, és az ajkamba haraptam, nehogy feljajduljak. Jade jelenléte szinte egyáltalán nem volt rám hatással. Mennyi idő kell hozzá, hogy Kale érintése azonnali halált jelentsen a számomra? Még akkor is, ha Jade velünk van?

K - . Amikor anya feljött a A szobába, szólt, hogy ne is várjam, mert Ginger túlórát rendelt el nekik. ZNAP ESTE MÁR NEM TALÁLKOZTAM

ALE LEL

Ginger kezdett feldühíteni. A másnap sem hozott semmi jót. Újra késésben voltam, ráadásul az a hangos, vacak countryzenés ébresztő keltett. Anyát sehol nem láttam. Mire leértem a konferenciaterembe, Alex, Kale és Jade már a könyvüket bújták. Ginger ha-még-egyszer-elkésel-vécét-fogsz-súrolni pillantással illetett. A kedvem egészen kora estig nem javult. Rámosolyogtam a lányra, aki a párás fürdőszobatükörből nézett vissza rám. Hosszú szőke haját mélyburgundi tincsek csíkozták, laza loknikban fedve a csupasz vállát. Váll nélküli, spagettipántos ruhája, amely derékban szűkült, a szoknyarésze viszont finoman ki- szélesedett, és épp a térde felett ért véget, tökéletesen illett a hajához. Nem tudtam volna ehhez hasonló ruhát viselni, de néhány pillanatig csodálni akartam magamon. Egyszerű. Lenyűgöző. És mutat egy kis bőrt is, amin Kale legeltetheti a szemét. Miközben belebújtam az egyszerű pamutboleróba, amit a ruhához vettem, a kedvenc felsőmre gondoltam. Egy fekete szatén parasztblúzra, amit tavaly vásároltam, mert beleszerettem az ujjába. A felső már rég eltűnt. Isten tudja, hova vitték, a többi cuccommal együtt, de tökéletesen magam elé tudtam képzelni. Mély lélegzetet vettem, lehunytam a szemem, és koncentráltam. Tényleg, ezt már korábban meg kellett volna próbálnom, de lehetetlenség volt egyedül lennem. Ginger, hogy távol tartson Kale-től és Jade hajától, iskola után is ugráltatott. Múlt héten már az agyamra ment

a sok házimunka és különféle megbízás. A bőr a vállamon és a karomon viszketett, ahogy a boleró ide- oda csúszkált. Amikor végre ki mertem nyitni a szemem, elmosolyodtam. Nem volt tökéletes - megszoktam, hogy több szabad testfelületet mutatok -, de édes, kicsit szexi módon valóban csinos volt. A képességem inkább a látványra, mint az érzékekre támaszkodott. Amíg valamit láttam, át tudtam változtatni. Ezáltal lehetőségem volt megváltoztatni a vállpántot, és az egyszerű fekete boleró a ruha meghosszabbítása lett. Az unalmas ujj így már olyan volt, mint a kedvenc blúzomé, csupán mélyburgundi vörös színben. Ez befedte a karomat, és ami a legfontosabb, a vállamat is. Ugyanis lehetetlen lenne kimagyarázni a gusztustalan, gyulladt foltot, amit Able hagyott. A seb már kétszeresére nőtt, és a közepéből kinyúló indák is vastagabbá váltak. A nyakkivágás még mindig veszélyesen mély volt - voltak bizonyos dolgok, amiket még a biztonságért cserébe sem áldoztam volna fel -, és a ruha még mindig elég rövid volt, de az ujjak miatt anya is jobban érzi majd magát. Amikor hallott a rendhagyó bálunkról, igazán aggódni kezdett. Kissé nyersen közölte, hogy Kale és én nyilvánvalóan képtelenek vagyunk békén hagyni egymást, és ennek katasztrófa lesz a vége. Biztosítottam, hogy minden rendben lesz, de Kale arcát elnézve észrevettem, hogy ő is aggódik. Belebújtam a pántos magas sarkúmba, összeborzoltam a hajam, és kinyitottam az ajtót. Anya odakint várt rám. -

Ez még mindig nem tetszik - mondta, szemügyre véve a ruhámat.

Igyekeztem óvatos lenni, hogy ne lássa meg, amikor bevittem a szobába. Kiernanen kívül senkinek nem meséltem még a tovább-

fejlesztett átváltoztató képességemről. Valószínűleg nem aggasztotta volna őket, hiszen nem meséltem nekik, hogy találkoztam apával a postánál, sem azt, hogy mit mesélt a Felsőbbrendű Hatosok fejlődéséről, de minek falra festeni az ördögöt? -

Minden rendben lesz. Óvatosak leszünk. - Megpördültem. - Mit

szólsz hozzá? Anya a homlokát ráncolva kissé hátrébb lépett. -

Ez vörös. Neem. Burgundi. Egészen más szín. - Küldetésemnek tekintettem,

hogy kigyógyítsam a vörös színnel szemben mutatott ellenérzéséből. Az egyik kedvenc színem volt, és nem is terveztem lemondani a viseléséről. Valaki kopogtatott az ajtón. Egy pillanattal később anya bevezette Kale-t a szobába. Kale, miközben le nem vette volna rólam a szemét, közelebb lépett, és felém nyújtott egy nagy csokor mélybíbor színű rózsát. Curd azt mondta, ez majd megpecsételi a szerelmünket. Elvettem

-

a virágokat, és próbáltam nem elnevetni magam, mikor megláttam anya arckifejezését. -

Mióta fogadsz el randizási tanácsokat Curdtől? Vagy még ennél is

lényegesebb, hogy miért fogadsz el randizási tanácsokat Curdtől? Kale csodálkozva bámult a virágokra. -

Valami baj van vele?

Hátranéztem a vállam felett, miközben anya elvette tőlem a csokrot, és elment keresni valamit, amibe beletehetné. -

Nem, tökéletes - vigyorogtam. - Szóval, mi van Curddel?

-

A partin beszélgettünk. Megkérdezte, hogy eljöhet-e Jade-del.

Felvihogtam. Ez annyira jellemző Curdre! -

És mit válaszoltál neki?

Kale zavartnak tűnt.

-

Azt mondtam neki, hogy persze. Amint végeztem vele.

Bosszús lehettem volna, de tényleg fogalma sem volt róla, hogy mit mondott. -

A jobb karomat tenném rá, hogy ezzel elnyerted Parkview leg-

hírhedtebb nőcsábászának a tiszteletét. -

Elégedettnek tűnt. - Ezután felém nyújtotta a kezét, és észre-

vettem, hogy fekete kesztyűt visel. - Nagyon csinos vagy. -

Te is.

-

Curd mondta, hogy ezt mondjam - vonta meg a vállát. - De nem

tetszett, ahogy ő mondta. -

Ó?

Szabad kezével végigsimított az arcomon. A szatén anyag hűvösen és puhán siklott a bőrömön, és hirtelen őrülten vágytam meleg, kérges tenyerének érintésére. -

Csodálatos. Csodálatosan nézel ki.

-

Jobban tetszik, ahogy te mondod.

Kale arcáról eltűnt az aggodalom, helyét nagyon elégedett mosoly vette át. -

Az jó.

Ebben a pillanatban minden Jade miatt érzett feszültségem elillant. Hogy vonhattam kétségbe Kale érzéseit? Nem nagy ügy, hogy nem érinthetjük meg egymást. Csupán átmeneti. Apró csekélység. Valami, ami nem állhat közénk. Különösen addig nem, amíg úgy néz rám, mint most. Mintha én lennék az egyetlen fényforrás a koromsötét világban. Újra kopogtattak az ajtón. Bár nem akartam, elengedtem Kale kezét, és kinyitottam. Lenyűgözően nézett ki pánt nélküli, ragyogó zöld, veszélyesen felsliccelt estélyi ruhájában az az ember, akit a legkevésbé szerettem. -

Kale itt van? - kérdezte mosolyogva, a szempilláját rebegtetve.

Vörös haját laza kontyba fogta, csupán néhány vékonyabb tincset hagyva szabadon. Jade úgy nézett ki, mintha a párizsi kifutók világában élne, nem Parkview utcáin. Én is jól néztem ki, de szükségből jóval konzervatívabbra sikerült az öltözékem, mint általában. Legyőzött a nyálcsorgatásért vívott versenyben. -

Hol máshol lehetne?

-

Úgy volt, hogy öt perccel ezelőtt az előcsarnokban találkozunk. -

Jade félrehajolt, amikor Kale odajött az ajtóhoz. - Kész vagy? - ragyogott a pasimra. Olyan gyorsan fordultam meg, hogy egy kicsit megszédültem. -

Mit akar azzal mondani, hogy készen vagy-e?

Jade válaszolt helyette: -

Védett terület? Vagy az a bajod, hogy ezt a csodás ruhát viselem?

- Majd kicsit késve hozzátette: - A tied is csini. Hosszú ujjal biztonságosabb, mi? Ekkor belém villant a felismerés. - Egy másik lányt is elhozol az első hivatalos randinkra? Kale egy pillanatig zavarodottan nézett, majd a homlokát ráncolva megkérdezte: -

Ez rossz, ugye?

Értettem, Jade miért jön velünk. Tényleg megértettem. Valójában már az előtt tudnom kellett volna, hogy megjelent. Kale számára katasztrofális lehetett volna, ha nem jön velünk. Egy véletlen simogatás vagy egy egyszerű hiba elegendő lehet, hogy valaki meghaljon. De hiába voltam mindezzel tisztában, akkor is zavart. Megfogtam Kale kezét, és kihúztam az ajtón. -

Mondjuk, hogy emiatt nehezen nyered meg az „Év Pasija” címet.

Az autóút is furcsára sikeredett. Nagyjából olyan volt, mint egy felsős első rémálom-randija. Rosie vitt minket az étterembe a furgonjával. És

ha ez még nem lett volna elég, Jade óriási ügyet csinált abból, ki hol ül. Közölte velem - bosszantóan józan stílusban -, hogy nekem kell az anyósülésre ülnöm. Hogy biztosan nem akarok már a tánc előtt túltelítődni az aurájával, és különben is, így biztonságosabb. Igen. Számára mindenképp. Jó esélye volt rá, hogy még az éjszaka folyamán kinyírom, és elásom a hulláját az étterem mögött. Beléptünk a Flavourbe, és megkerestük a lefoglalt helyünket. A táncparketten párok ölelkeztek és ringatóztak a helyiség végében játszó együttes zenéjének lágy dallamaira. Elegáns volt, de nem épp így képzeltem el egy partit. Bemondtam a nevünket a hosztesznek, aki a tömegen keresztül az étterem hátsó részébe vezetett bennünket, ahol már Kiernan várt ránk. Ahogy észrevett, rögtön felállt. -

Szia, beszélhetünk két másodpercet?

Kale-re és Jade-re néztem, akik már leültek az asztalhoz. Egymás mellé. -

Azt hiszem - morogtam.

Kiernan a sarokba vezetett. Az arca kivörösödött, látszott rajta, hogy mindjárt kiborul. -

Szeretnék kérni egy szívességet.

-

Miért van az az érzésem, hogy nem arra akarsz megkérni, hogy

segítsek levinni egy bútort a szűk lépcsőn? -

Néhány nappal ezelőtt találkoztam egy sráccal az egyetemen.

Elkezdtünk flörtölni, de olyan kis szégyenlős, ezért megkérdeztem, hogy eljön-e velem. -

Tehát mostanában ezért látlak olyan ritkán, te komisz nőszemély!

- Ez legalább megmagyarázza, miért hanyagolt. Nem esett jól, hogy nem mondta el, de legalább volt rá valami oka. - Szóval, megkérted, hogy jöjjön el... Vagyis ide, ma estére hívtad?

-

Igen. Mivel Ginger meghívott az öregdiákok báljára, arra gon-

doltam, elhívom őt egy próbamenetre. Remélem, nem baj. -

Ez szuper! Hol van? Dögös?

-

Kiment a mosdóba, mielőtt megérkeztetek. De most már bármelyik

pillanatban visszajöhet. -

És mit akartál kérni?

-

Szeretném, ha jól érezné magát. Azt hiszem, igazán kedvelem.

Órákat tudunk beszélgetni telefonon, egy csomó közös van bennünk. Ez az egyik legjobb dolog, ami azóta történt velem, hogy... Hogy meggyőztük, hagyja el az otthonát, és mindent, amit ismert. Bűntudat söpört végig rajtam. Kiernan kívülről vagánynak tűnt, ezért néha elfelejtettük, milyen nehéz is neki. Egyet nagyon gyorsan megtanultam, mégpedig azt, hogy sok mindent elrejt. Nem mutatta ki az érzelmeit, ezért tőle rettentő nagy dolog volt, hogy mesélt nekem arról a fiúról. Megfogtam a kezét, és elhatároztam, mindent megteszek, hogy a pasija úgy érezze magát, mint egy rocksztár. Elindultunk vissza az asztalhoz. -

Természetesen. És most mesélj! Hogy hívják? Hogy néz ki?

Kiernan elvörösödött, de közben csak úgy sugárzott az arca. Az ajtó irányába mutatott. -

Nézd! Ott van!

Követtem a tekintetét, de ekkor mintha kiszippantották volna a levegőt az étteremből. A barátnőm elvezetett az asztal mellett, majd keresztül az egyre sűrűbb tömegen, alig várva, hogy odaérjünk a pasijához. Minden egyes lépésnél úgy éreztem, hogy kiszáll a lábaimból az erő. Odaértünk a sráchoz, aki teli szájjal mosolygott. Száznyolcvan centiméternyi tömény vonzerő és szenvedély.

De ez csupán illúzió. -

Dez, ő itt Able.

. A teremben valószínűleg mindenki hallotta a -A szívverésem. A hőmérséklet lezuhant, ennek ellenére izzadni kezdtem. BLE

ISMÉTELTEM

Able a régebben kócos, meglehetősen hosszú haját hátrasimította, és a körméről is eltűnt a lepattogzott lakkozás. Nyom nélkül eltüntette. A szeme alatt nem éktelenkedtek sötét foltok, és ma este a szeme átlagos barna színű volt. Kontaktlencse. A rohadék még erre is képes volt, csak hogy elcsábítsa a barátnőmet. Kiernan odavolt a barna szemű fiúkért. -

Örülök, hogy találkoztunk, Dez.

Ajka olyan széles vigyorra húzódott, amikor a kezemért nyúlt, mintha el akarna nyelni. Eszembe jutott a tetős találkozás, az azt követő álom és hideg ajkainak érintése a vállamon. Végigfutott a hátamon a hideg. Elrántottam a kezem, mielőtt még hozzám érhetett volna. Able kuncogott, és Kiernanre kacsintott. -

Ne aggódj! Nem vagyok fertőző, hacsak nem akarok az lenni.

Nem igaz? Kinyitottam a szám, de egy szó sem jött ki rajta. Közben úgy bámult, mintha a pillantásával közölni akart volna valamit. -

Szia! - szedtem össze magam, de a torkom kiszáradt. Ez igazán

bátor tett volt. Hogy magyarázza meg majd Kiernannek, ha Kale felismeri és megtámadja? Nem gondolhatja komolyan, hogy leléphet innen. Gyorsan körbenéztem a helyiségben. Able rémisztő ikertestvérének nyoma sem volt. Apa nem azért küldte ide, hogy engem elvigyen. Arra jobbat találna ki. Talán csak rám akar ijeszteni. Felcseszni az agyam. Apa minden bizonnyal ezt tenné, ha bizonytalanságban akarna tartani

minket. -

Szabad? - Kiernan belekarolt Able-be, majd ragyogó mosolyt

villantott felém. - Kimegyünk, hogy szívjunk... - kacsintott rám - ...egy kis friss levegőt. Mit tegyek? Állítsam meg? Azzal csak jelenetet rendeznék, és valami azt súgta, hogy Able épp ezt szeretné. -

Jó ötlet.

Ezután megfordultak, és végigvonultak a tömegen. Kiernan biztonságban van. Able nem érte jött. Engem figyeltek. És Kale-t. Amikor visszatértem az asztalunkhoz, Kale és Jade élénk beszélgetést folytatott a salátavilla fontosságáról. Jade mosolygott és bólogatott, de biztos voltam benne, hogy nem figyel oda. Hogy mi árulta el? Amikor a közelükbe értem, előrehajolt, és önelégült mosollyal átölelte Kale vállát. Tudta, hogy figyelem. - Tökéletes ez a szám. Kale, akarsz táncolni? - kérdezte Jade, és felállt. Közben egy látványos műsor keretében megigazította a ruháját és a hasítékot, ami szinte az egész lábát felfedte, majd lejjebb húzta ruhájának a derekát, így elegendő dekoltázst villantott ahhoz, hogy még a holdat is elhomályosítsa. Kale rámosolygott, amitől megrepedt a szívem. Az, hogy láttam, ahogy más látványa felderíti, több volt, mint amit el tudtam viselni. De ahelyett, hogy elvitte volna Jade-et körbeforgatni a táncparketten, felém

fordult,

kesztyűs

kezét

felém

nyújtotta,

ujjaival

hívogató

mozdulatot tett. -

Az asztal közelében maradunk.

Arra gondolt, hogy Jade közelében. Nem várta meg, hogy válaszoljak. Összefűztük az ujjainkat, majd a táncparkett szélére húzott, épp akkor, amikor az együttes rákezdett a Rolling Stones „Wild Horses” című lassú, érzelmes dalára. Ezután egyik

kezével átkarolta a derekamat, és közelebb húzott magához. -

Csodásan nézel ki.

Elmosolyodtam. Valószínűleg el is vörösödtem. Az, hogy itt álltam vele, szinte el is feledtette, hogy Kiernan odakint van Able-lel. -

Ezt már mondtad.

Megvonta a vállát. -

Megéri ismételgetni. - Kisimított egy hajtincset a szemem elől. -

Más lett a hajad. Ez volt a tökéletes alkalom, ilyen közel hozzá, kényelmetlen magas sarkú cipőben billegve. Szabad utat adott, hogy meséljek neki a képességemről, de valami megállított. -

Igen. Tudom, egyszer azt mondtad, szereted a barna hajat, de... Szeretem - mosolygott rám, majd hozzám hajolt, és puha csókot

nyomott a homlokomra. Végül a fülembe súgta: - Hiányzol. Amikor felegyenesedett, csak a szemeire tudtam koncentrálni. Kifejező, jégkék szemétől a szívem mindenről elfeledkezett. -

Itt vagyok - feleltem.

A másik kezével felemelte az államat. -

Biztos?

-

Persze! - Majdnem folytattam, de végül nem tettem. Ereztem

magunkon Jade tekintetét. Ha a pillantásával ölni tudott volna, már rég a föld alatt lennék, a sírom pedig fel lenne szántva. Néhány lépéssel arrébb egy idős pár táncolt, a férfi kipörgette a feleségét, majd egy drámai mozdulattal bedöntötte. Arra az alkalomra emlékeztetett, amikor Kale és én először táncoltunk. Kale újra közelebb hajolt, de ezúttal tétovázott. -

Úgy érzem...

Visszatartottam a lélegzetem, reménykedtem... valamiben. Nem tudom, miben. Talán azt akartam, hogy Able besétáljon. Lehet, hogy

arra vágytam, hogy Kale egyenesen színvallásra kényszerítsen. Tényleg nem akartam mást, mint azt, hogy rávegyen, mondjam el neki az igazat. A lelkem mélyén tudtam, hogy ez az egyetlen módja, hogy kibökjem. -

Hogy érzed?

Kale a fejét rázta. -

Nem is tudom. Valami nincs rendben. Idegesnek tűnsz.

Felsóhajtottam. Persze hogy annak tűnök. Az új legjobb barátnőm jelenleg a parkolóban van, és nagy valószínűséggel egy sorozatgyilkossal smárol, ráadásul csak pár hónap választ el attól, hogy elveszítsem az eszem, és meggárgyuljak, ja, és egy idegesítő kis méreg munkálkodik a szervezetemben. De mindezt titokban tartom, hogy megvédjem azokat, akiket szeretek. Idegesnek tűnök? Csoda, hogy még nem kaptam szívinfarktust. Ha mindezt valamiképp túlélem, húszéves koromra egészen meg- őszülök. A dal elhalkult, majd egyenesen egy másikba olvadt, ami már valamivel gyorsabb volt. Megszorítottam Kale kezét, és mély lélegzetet vettem. -

Mostanában minden a feje tetejére áll.

-

Van valami, amit nem mondasz el nekem.

Igen! Nem. Francba. -

Nem, nincs semmi.

-

De igen - felelte, majd enyhén jobbra vezetett. Túl messzire

kerültünk az asztaltól, és besodródtunk a táncparkett közepére. - Mindig olyan messze vagy tőlem. És kerülsz. Úgy érzem, nem talállak. -

Esetleg, ha Jade már nem lesz útban, sikerülni fog. - Azonnal

megbántam a szavaimat. Úgy beszéltem, mint egy ötéves. -

Csak segíteni próbál.

-

Magának, lehet - suttogtam.

-

Mi lenne, ha adnál neki egy esélyt? Kedves lány. Kedvelem őt. Ő

a... barátom. Leesett az állam, és fegyelmeznem kellett magam, hogy ne hagyjam ott, és tűnjek el. Nem tehettem róla. -

A barátod? Kale, ő nem a barátod akar lenni. Ő ennél jóval többre

vágyik. -

Még mindig azt hiszed, hogy őt akarom, mert megérinthetem.

-

Ő megtehet olyat, amire én jelenleg képtelen vagyok, és ami

létfontosságú a normális élethez, te meg egyszerűen csak ember vagy. Végignéztem a táncparketten. Tele volt párokkal, akik ölelkezve, elbűvölve, fesztelenül táncoltak, és ettől féltékeny lettem. Kale tekintete megkeményedett. -

Egyszerűen csak ember? Ennyire tartasz engem? Hogy az irántad

táplált érzelmeimet elsöpri az egyszerű testi érintkezés? Bármit válaszolok, totál őrültnek tűntem volna. Egyébként pontosan erre gondoltam. Eddig nem sok szerencsém volt, ha a szeretetről volt szó. Alex, az apám - mind a ketten átvágtak. Ezután találkoztam Kale-lel. És beleszerettem. Rettentően. De az agyam legrejtettebb zugában vártam az elkerülhetetlent. Azt a pontot, amikor rájön, hogy nem az vagyok, akire vágyott, vagy hogy nem vagyok neki elég jó. Amikor Ms. Mindig Tökéletesből Ms. Egyszer Tökéletes Volt leszek. Miközben a zenére táncoltunk, Kale - tekintetét az enyémbe fúrva közelebb húzott magához. -

Te vagy az életem. A normális életem.

-

Vagyis azt mondod, hogy nem tüzel fel az a tény, hogy hozzá-

érhetsz az emberekhez anélkül, hogy megölnéd őket, ha az a lány a közeledben van?

Kale felhúzta a szemöldökét. Felsóhajtottam. -

Szereted, hogy hozzáérhetsz az emberekhez, nem?

Elfordította rólam a tekintetét, és csodálkozva nézett végig az emberekkel teli termen. Igazából ez volt az első alkalom, hogy tömegben volt, mégsem kellett aggódnia amiatt, hogy véletlenül valakinek baja esik. -

Ó, igen, szeretem. - Majd mosolyogva újra rám nézett. - De ehhez

nem lesz mindig szükségem rá. Megtanulom irányítani a képességemet. -

Elgondolkodtál már azon, hogy mi lesz, ha mégsem sikerülne?

-

Természetesen nem. - Ahogy elhalkult a zene, Kale megállt, és

maga mellé húzott. A DJ egy évfordulót jelentett be. - Nem hiszed, hogy képes vagyok rá? Nem a tekintete árulta el - épp most gázoltad el a kiskutyámat, majd elloptad az összes cukorkámat arckifejezés volt -, hanem a hangja. Mint akit megbántottak. Mint akit visszautasítottak. Úgy beszéltem, mintha nem bíznék benne, de ez nem így volt. Jobban bíztam Kale-ben, mint bárki másban ezen a földön. Én csak a természetben nem bíztam. És az univerzumban. Lehet, hogy ezen már nem lehet változtatni. A lelkem mélyén kíváncsi voltam arra, hogy ha megtanulja irányítani a képességét, vajon az univerzum visszaenged-e hozzá? Mindent kockára tettem az életéért, és nyertem. De ára volt, amit meg kellett fizetnem. Mindig mindennek megkérik az árát. -

Sajnálom - mondtam. - Ha bárki képes rá, az te vagy. Csak ez a

sok minden gúzsba köt. Kale megfogta a kezem, és amikor a zene újra elkezdődött, lassan körbeforgatott. -

Gúzsba?

-

Ez egy kifejezés. Tehetetlen. Tehetetlen vagyok. - Eldöntöttem. Ez

az Able-ügy kezdett nagyon ijesztő lenni a számomra. Meg voltam győződve róla, hogy ez az egész csak egy trükk, hogy abba az irányba kényszerítsenek, amerre apa akarja, de miután beszéltem Daunnal, már nem voltam benne annyira biztos. - Nézd, ez az egész annyira bonyo... -

Én jövök - szólalt meg mögülünk egy hang. Jade állt ott, és

káprázatosan nézett ki a smaragdszínű alig-ruhájában. - Nem vall jó modorra magára hagyni egy lányt az asztalnál. Azt hiszem, tartozol egy tánccal. Kale Jade-ről rám nézett. Mondhattam volna nemet. Megtarthattam volna magamnak, és folytathattam volna azt az átkozott beismerést. Ez lett volna a legokosabb dolog. De ez úgy tűnt volna, mintha tartottam volna Jade-től. Pedig nem. Nem igazán. Ráadásul még Able-t is el kellett intéznem. Minél tovább maradt odakint Kiernannel, annál idegesebb lettem. -

Rendben - feleltem erőltetett mosollyal. - Amúgy is szerettem

volna inni valamit. Kale bólintott, és kézen fogta Jade-et, amitől kicsit felfordult a gyomrom. Azért reménykedtem benne, hogy nemet mond, és úgy dönt, velem marad, de ez nem volt tisztességes. Azt mondtam, nem zavar. Hazudtam. Ez olyan dolog volt, amit Kale nem igazán értett, ezért nem is hibáztathattam érte. Néztem, ahogy bevonulnak a táncparkettre, sokkal messzebb, mint ahová mi merészkedtünk. De miért kellett volna a szélén maradniuk? Jade úgy tekeredett rá, mint egy óriáskígyó, tehát mindenki a legnagyobb biztonságban volt. Körülöttük számos ismerős arcot láttam. Barge összebújva táncolt egy hasonló korú, karcsú, barna lánnyal, aki lila koktélruhát és alacsony sarkú cipőt viselt. Édesen néztek ki. Minden alkalommal, amikor a lány

elnevette magát, a srác felragyogott, mint a nap. Nem sokkal messzebb Panda ropta Sirával, akin látszott, hogy feszélyezi ez a helyzet. Fogadok, hogy Ginger gardedámnak küldte ide. Panda pedig, jó úriember módjára, felkérte őt táncolni. Mindent egybevéve, ez az egész jelenet csak üres buborék volt. Már el akartam indulni az ajtó felé - hogy megnézzem Kiernant -, amikor valaki megütöget- te a vállamat. -

Most már lekérhetlek, nem igaz?

Mély levegőt vettem, és kétségbeesetten körbenéztem. Kale és Jade a táncparkett legtávolabbi végén csörögtek. A tömegben alig lehetett látni őket. -

Hol van Kiernan?

Able gonoszan vigyorgott. -

Kiszaladt a mosdóba, aztán úgy volt, hogy kimegy a kocsiba el-

szórakoztatni Aubrey-t a hátsó ülésen. -

Rohadt alak vagy!

Megragadta a kezemet, és a táncparkettre rángatott. -

Óóó, annyira édes vagy!

A bőre hűvös és nyirkos volt. Hogy a pokolba nem vette észre Kiernan, hogy ez mennyire nem stimmel? A zene ritmusára kezdtem táncolni, elhatároztam, hogy Able mellett maradok. Azt akarta, hogy jelenetet rendezzek, és felhívjam magamra a figyelmet. Nem akartam megadni neki ezt az örömet. -

És ki az a lány a fiúddal?

Nem válaszoltam, de követtem a tekintetét. Kale-t és Jade-et nézte, akik veszélyesen közel táncoltak egymáshoz. Kale a válla felett nézelődött, feltételeztem, hogy engem keres, miközben a vörös hajú kizárólagos figyelmet szeretett volna magának. -

Nagyon meghitten táncolnak.

Piszkál. Able piszkált, hogy valamilyen reakciót csikarjon ki belőlem.

Ehhez a játékhoz két ember kell. -

Fogd be! Tudok Jade-ről, nem vagyok hülye. Azért vitte Kale-t

olyan messzire, hogy ne lásson meg téged. A srác felröhögött. -

Ezt egyedül találtad ki? Igen?

-

Igen - csattantam fel. - Tudni akarod, mit tudok még? Hogy a mai

este után leszállsz Kiernanről. - Kicsit sokat akarsz, nem igaz? - nevetett, majd megpörgetett. - Mi lenne, ha velem jönnél, és én soha többé nem beszélnék Kiernan- nel? Így megvédheted a barátodat a nyilvánvalóan rossz befolyásomtól, téged meg meggyógyíthat a bátyám, és nem kell pusztító kínok között meghalnod. Mindenki nyer vele. Nem igaz? -

Mi a helyzet Kale-lel?

-

Miatta ne aggódj! Cross tudja, hogy amint eltüntetünk téged,

rohanva jön ő is. - Able elhallgatott, és oldalra döntötte a fejét, majd vigyorogva a terem túlsó vége felé biccentett. A tömeg kissé eloszlott. Jade Kale-hez tapadt, két karját a nyaka köré fonta. Arcuk olyan közel volt egymáshoz, hogy ha egy bizonyos szögből nézem, úgy tűnt volna, mintha csókolóznának. -

Csak ismétlem: talán már nem te vagy az ő univerzumának a

kezdete és a vége. Nem igaz? Hirtelen meggondoltam magam azzal kapcsolatban, hogy Kale meglásson-e minket. Figyelj! Fordulj erre! De a dalnak vége szakadt, és Jade levezette őt a táncparkettről, vissza az asztalunkhoz. A pincér akkor tette le az asztalra az italainkat. Kale követte a lányt, még hátra sem

pillantott.

Nyilvánvalóan

elfelejtett.

Émelyítő

gombóccal

a

torkomban figyeltem, ahogy mindketten felemelnek egy poharat, majd a tömegen keresztül az ajtó felé indulnak. -

Nem megyek veled - mondtam Able-nek.

-

Apád elmagyarázta, nem igaz? Én is ott voltam. Tudod, hogy mi

fog történni? - Végighúzta az ujját a nyakamon, majd a vállamon félresimította a ruhát. - Azta! Keményen odacsaptam, nem igaz? Nincs sok időd, kislány. Már kezded érezni, nem igaz? Hirtelen hidegrázás. Hőhullámok. Tompa fájdalom, ami addig fokozódik, míg könnyezni nem kezdesz? Apád néhány dolgot kihagyott. A hallucinációk megkezdődtek már? -

Ha nem veszed el a kezed, letépem. - Nem remegett a hangom,

de őszintén szólva, már az ujjai érintésétől felfordult a gyomrom. És a szavai? Azok még rosszabbak voltak. A frászt hozta rám. Hallucinációk? -

Innentől átveszem - szólalt meg egy hang.

Able elengedte a kezem, és arrébb lépett. -

Számnélküli Alex! Hogy vagy, ember?

Ha a fehér paripán érkező lovagra gondolok, elsőként nem Alex jut az eszembe, de ebben a pillanatban ez nem érdekelt. Még Salt, a húgyszagú hajléktalant is elfogadtam volna az Ötödik és a Mesher sarkáról. -

A kelleténél tovább maradtam, nem igaz? Semmi gond. - Able

Alexhez fordult, és rákacsintott. - Kérdezd meg tőle, hogy elkezdődtek-e már a fájdalmak! - Majd futó pillantást vetett rám, és felsóhajtott. Mielőtt megmozdulhattam volna, rácsapott a bal vállamra, majd erősen megszorította.

Akaratlanul is könnyek

szöktek

a szemembe.

-

Hamarosan találkozunk, kislány! Amint Able eltűnt a szemem elől, Alexhez fordultam. A teremben tapsvihar tört ki, amikor a zenészek elkezdtek játszani a sarokban. -

Mit keresel itt? Nem a szállodában laksz.

-

Hogy én mit keresek itt? Ő mit keresett itt? - húzta össze a szemét.

- Dez, kezd kicsit idegesítő szokássá válni, hogy megmentem a segged, te meg úgy viselkedsz, mint egy ribanc.

-

Úgy néztem ki, mint aki halálos veszélyben forog? Csak be-

szélgettünk. -

Ő várt rád a házatokban, és a Denazennek dolgozik. Ó, igen, és ő

vezette azt a pokoli furgont. Vagy már elfelejtetted? Nem azért volt itt, hogy felszedjen valakit. -

Valójában Kiernannel randizik.

-

De ő...

-

Fogalma sincs róla, ki ez a srác.

Az énekes, egy nyúlánk lány káprázatos fekete ruhában bejelentette, hogy az elkövetkezendő egy órában kéréseket teljesítenek, majd visszalépett a színpadra, a gitáros pedig belecsapott az új dal első akkordjaiba. -

El kell mondanod neki! - kiabálta túl Alex a zenét. - Ha nem

mondasz neki semmit, veszélybe fogod sodorni! - Körbenézett a teremben, tekintete az asztalra esett. - És az Őrült Srác mit mond? Hogy lehet, hogy ő... -

Kale nem látta. Valaki folyamatosan lefoglalja.

Fred, az ajakpiercing, megremegett Alex ajkán. -

Kiernan a barátod! Mióta hagyod cserben a barátaidat, Dez?

-

Apát jelenleg nem ő érdekli - vágtam vissza. Bár őszintén szólva,

Alexnek százötven százalékban igaza volt abban, hogy nem szóltam Kiernannak arról, hogy Able veszélyes. Apa most rám koncentrált, de egyébként nem szalasztotta volna el a lehetőséget, hogy elkapjon egy Hatost, aki a hasznára lehet. Vagy tisztáznom kell Kiernannel a dolgokat, vagy ki kell találnom valamit, hogy miért tartsa magát távol a fiútól. -

Csak mondd el neki a francos igazságot! - morgott Alex.

Hátralépett, de le nem vette volna rólam a szemét. Félrenéztem valószínűleg ez volt a legrosszabb, amit tehettem. Alex sajnos túl-

ságosan is jól ismert. Ő bármikor képes volt hazudni nekem, de én sosem tudtam átejteni őt. -

Titkolsz valamit! - mondta. - Mi az... - kerekedett el a szeme.

Meg kellett volna mozdulnom. Hogy kartávolságon kívül kerüljek. Meg kellett volna fordulni, és mint egy őrült, átrohanni a tömegen át az ajtóhoz. De nem tudtam. Az arckifejezésétől földbe gyökerezett a lábam. Követtem a tekintetét; a vállamat bámulta. A ruhám ujja kicsit elcsúszott arról a helyről, ahol Able ujjai megérintettek. Mielőtt arrébb vonszolhattam volna a fenekem, Alex odanyúlt, és félretolta a ruhát. Nem kellett volna nagy ügyet csinálni belőle. Amikor eljöttem a szállodából, a gyulladt, vörös folt és a fekete, pókhálószerű nyúlványok a kulcscsontom csúcsáig nyúltak. De a mérgezés mostanra továbbterjedt. És úgy tűnt, felgyorsult. Mielőtt megállíthattam volna, Alex megragadta a kezemet, és közelebb húzott magához. Hihetetlenül gyorsan odanyúlt, és sápadt arccal lehúzta a ruhát a vállamról. A fekete vonalak már túlnyúltak a kulcscsontomon. -

Dez, mi az ördög ez?

N

AGY VOLT A KÍSÉRTÉS, HOGY FAKÉPNÉL HAGYJAM,

de Alexet ismerve

tudtam, hogy egyenesen Gingerhez rohanna, csupán azért, hogy felbosszantson. -

Emlékszel arra az éjszakára az épület tetején? Amikor Able meg-

érintett? Ez valamilyen méreg. Úgy tűnt, Alex mindjárt rosszul lesz. Többször is kinyitotta, majd becsukta a száját. Remek halimitátor vált volna belőle. -

Daun - nyögte ki végül, és az ajtó felé fordított. - Vissza kell

mennünk a szállodába. Eltoltam magam tőle. -

Daun elment. Egyébként miből gondolod, hogy még nem be-

széltem vele? Megpróbálta, de sajnos semmit nem tehet. Alex arcába kezdett visszatérni az élet. - Jézusom, ahogy viselkedtél... Egy pillanatra azt hittem, senki nem tud róla. -

Nem is. Egyedül te tudod. És persze Daun, de ő elment, ezért

nem számít. -

Megőrültél? Jól megnézted már ezt az izét?

-

Ez bonyolult. Van rá gyógymód.

-

Ami nyilvánvalóan nincs nálad.

-

Hát, nincs. De tudom, hogy van. És ennyi egyelőre elég.

Lehet, hogy Alex egy pöcs, de általában vágott az esze. -

Apádnál van, igaz?

-

Ahogy mondod.

-

Mi történik, ha nem kapod meg?

A szememet forgattam.

-

Nem tudom biztosan.

Alex dobbantott egyet a lábával. A mellettünk lévő asztalnál ülők közül többen ránk néztek. Néhány embert felismertem közülük. Mind a Menedékben laktak. -

Nem tudod biztosan? Viccelsz velem?

-

Apa el akarja hitetni velem, hogy halálos - vallottam be.

-

Te komolyan nem vagy százas, tudod? Először elengeded

Kiernant egy sráccal, akiről tudod, hogy az apádnak dolgozik, most pedig rejtegetsz egy halálos kiütést? Hadd találgassak! Apád azt a seggfejet akarja, cserébe a gyógymódért. - Alex hátrébb lépett, a felismerés futótűzként terjedt szét az arcán. - Szent szar, Dez! Ezért nem mondtad el senkinek. Azt az őrültet véded. Ő sem tud róla, igaz? -

Nem. És ez így is marad. Különben is, ez már nem Kale-ről szól.

Apa azt mondta, odaadja a gyógyszert, ha én feladom magam. Ráadásul, ahogy már említettem, csak el akarja hitetni velem, hogy ez a folt halálos. Ez még nem jelenti azt, hogy igazat beszél. Alex megfordult, és az ajtó felé indult. -

Ez ostobaság.

Utánarohantam, és elé ugrottam. -

Ez az én döntésem.

-

El kell mondanod nekik. Szólnod kell Gingernek. Ő biztosan tehet

valamit. -

Mi a franc történt? Most hirtelen vakon megbízol Gingerben? Mégis

mióta? - Mély levegőt vettem, megragadtam a karját, és minden erőmmel húzni kezdtem visszafelé. - Alex, kérlek, könyörgök, ne szólj róla senkinek! Csak adj még egy kis időt! Ki kell találnom, hogy mit tegyek. Eltolta magát tőlem. -

Nem úgy tűnik, hogy sok időd lenne gondolkodni.

-

Gondolkodni? Miről? - Kiernan jelent meg a hátunk mögött.

-

Hol van Able? - kérdeztem, mielőtt Alex válaszolhatott volna.

Kiernan megvonta a vállát. -

Telefonon hívták és lelépett. Elég furcsa volt. Mint valami pasi-kód,

érted? Hívj fel ekkor és ekkor, és ha nem kerek a dolog, lesz kifogásom, hogy lelépjek. -

Talán nem is olyan nagy baj. Dez azt mondta, elég őrült a srác -

fordult felém Alex. - Igaz? Kiernan csodálkozva nézett rám. -

Neked nem tetszett?

Remek. Szép dolog Alextől, hogy rám irányította a figyelmet. Azt hiszem, így akart rávenni, hogy beszéljek Kiernannel. Tényleg? Nos, engem senki nem kényszeríthet. Majd a magam módján megoldom. Amikor én akarom. -

Nem erről van szó - feleltem, és a vállára tettem a kezem. - Ő

csak... kikezdett egy csajjal a bárban, amíg vécén voltál. Kiernan szeme elkerekedett. -

Komolyan mondod?

Bólintottam, és kerültem Alex tüzes tekintetét. -

Tudom. A csajszi is nemrég ment el. Fogadok, hogy az a hívás

azért jött, hogy találkozhasson vele. -

Mekkora ribanc! - káromkodott Kiernan.

Szörnyen éreztem magam, hogy összetörtem a szívét, de inkább biztonságban legyen, mint hogy sajnálnom kelljen. Biztosra kellett mennem, hogy később ne akarjon kapcsolatba lépni vele. Kiernan átkarolta Alex derekát. -

Te egyedül jöttél, igaz? Az este hátralévő részében leszel a part-

nerem? Alex úgy nézett ki, mint aki nemet akar mondani, de aztán erőltetett

mosollyal az arcán így szólt: -

Szerencsés estének nézek elébe!

-

Hű, nem semmi kijelentés, Dez! - Jade jelent meg mögöttünk. A

vigyorgása miatt elkapott a vágy, hogy egy mozgó kamion elé lökjem. Persze hogy most idejött. Able elment. Tiszta volt a levegő. Biztonságos. Kale mellette állt, és nem tudtam nem észrevenni, hogy a keze a lány hátán nyugszik. -

Öhm - nézett körbe Alex. Majd megragadta a kezem, és az ajtó

felé kezdett rángatni. - Azt hiszem, el kell mennünk. Most rögtön! A vállam felett Kale-re pillantottam. Tekintetében zavarodottság és meglepődés keveredett. -

Mikor csináltad ezt?

-

Micsodát? - kérdeztem, amikor Alex megfogott, és kituszkolt a

főbejáraton át a hallba. Onnan kirohantunk a lépcsőre, és meg sem álltunk, míg az épület oldalához nem értünk. Kiernan és a fiúk úgy néztek rám, mintha három fejem lenne, Jade pedig úgy vigyorgott, mint a gonosz lány a suliban, amikor az osztály strébere hasra esik a folyosón. -

Elmagyaráznátok, hogy mi folyik itt? - néztem végig az arcukon.

Semmi. - Valaki? Kale megfogta egy hajtincsemet, és balra döntötte a fejét. -

Befestetted?

-

Idióta! - csattant fel Alex, mielőtt válaszolt volna. - Mikor lett volna

ideje befesteni? Az utolsó dal és a között, hogy ezzel a lotyóval befejezted a smárolást? Kale elfordult tőlem, és Alexhez lépett. -

Pontosan tudom, hogy ez mit jelent, és ha újra kimondod, meg-

érintelek! -

Bocsi, haver - mondta Alex integetve, és gúnyos pillantást vetett

Kale-re. - Nem mondtam semmit! -

Emberek, ide figyeljetek! - kiáltottam.

-

Dez - kezdte Kiernan a homlokát ráncolva, majd felnyúlt, és

mielőtt még megállíthattam volna, kivette a csatot a hajamból. - A hajad, öhm... zöld. -

Tökéletesen illik a ruhámhoz - fűzte hozzá Jade ördögi mosollyal. -

Tudom, hogy már mondtam, de komolyan, Dez, nagyon jól áll neked a zöld. Ujjaimmal beletúrtam a hajamba, majd előrehúztam, hogy jól lássam. Bizony, az előrefésült tincsek hideg árnyalatú, smaragdzöld színben pompáztak. Alex önelégülten nézett. Ő sem tudott a felturbózott képességemről, ezért fogadni mertem volna, azt hiszi, hogy ez Able mérgével hozható összefüggésbe. Mert annak lett volna értelme, mi? Méreg, ami bezöldíti a hajadat? Hülye... -

Tehát, van valami ötleted, mitől változott meg a hajad színe?

„Most segíts!” pillantással Kiernanre néztem, de ő csak megvonta a vállát, jelezve, hogy oldjam meg magam. -

Én...

Alex karba tette a kezét. -

Nekem van egy elméletem. Lehet... - Ekkor sikító, szaggatott hang

szólalt meg, azt üzenve az embereknek, hogy kövessék a hangot, és mészárolják le azt, akinél a telefon van. Kiernan mobilja megmentett. Amíg ő a tárcájában kotorászott, Alex engem bámult. Másodpercekre volt attól, hogy mindent kikotyogjon. Ez is egy olyan helyzet volt, amikor azt kívántam, bárcsak az átváltoztatásnál hasznosabb képességem lenne. Mondjuk, a tudat irányítása fantasztikus volna.

-

Le kell lépnünk - mondta Kiernan, majd összecsukta a telefonját,

visszatette a tárcájába, és a parkoló felé mutatott. - Rosie volt. Valami gond van a szállodánál.

, A - és egyedül. H Felvetettem, hogy menjünk vissza, és szedjünk még össze pár embert, ÁLA ISTENNEK

LEX A BÉRELT KOCSIJÁVAL JÖTT

de Kiernan sürgetett minket, hogy nincs rá idő. Teljesen kiborult attól, amit Rosie mondott a telefonban. Egész úton előre-hátra tekintgetett, miközben a cipője pántját babrálta. Amikor lefékeztünk a főbejárat előtt, és Alex lekapcsolta a motort, minden sötét volt. Ez nem volt valami jó jel. A kocsiból nem sok mindent lehetett kivenni. Az egyetlen dolog, amit láttunk, a vészkijáratot jelző lámpa fénye volt a bejárat fölött. -

A szállodában elment az áram - nyafogott Kiernan, miközben

kiszállt a hátsó ülésről. Becsapta maga mögött az ajtót, majd dobbantott egyet. - Rosie szerint ez akkora dráma? -

Mit mondott pontosan, amikor felhívott? - kérdeztem az első

ülésről. Nem akartam hátul ülni Jade-del, nehogy megfojtsam. Egész úton rosszindulatú megjegyzéseket tett a hajamra, ami még mindig zöld árnyalatban pompázott. Ha nem lettek volna ott a többiek, leüvöltöttem és kiütöttem volna, nem mintha ez olyan sokat segített volna. Szétrúgni valakinek a hátsóját úgy, hogy sok kárt nem tudsz benne tenni, felesleges dolog. De képes lettem volna mindent beleadni. Nagyon eltökélt voltam. Alex zsebre tette a kulcsát, és az autót megkerülve az anyósüléshez jött. Kiernan csípőre tett kézzel válaszolt: -

Nem sokat. Rosie-ról beszélünk. A titokzatosság és a bosszantás

királynőjéről. Csak annyit mondott, hogy valami baj van, és azonnal jöjjünk vissza. De rémült volt a hangja.

-

Valami nincs ezzel rendben. - Lehúztam a cipőmet. Kiernan rávett,

hogy magas sarkúban menjek, de kész csoda, hogy kótyagos fejjel és bizonytalan egyensúlyozásommal még nem estem orra. De most már nem is akartam esélyt adni ennek. A cipőm finom koppanással a betonra esett. Elindultam az ajtó felé, de Alex megállított. -

Nem gondolod, hogy itt kint kellene várnod?

Körbenéztem. Kale gyilkos pillantásokat vetett Alexre, aki úgy bámult rám, mintha elveszítettem volna az eszem. Jade úgy legeltette Kale-en a szemét, mint valami szerelmes kölyökkutya, miközben Kiernan őt figyelte, készen arra, hogy szétrúgja a fenekét. Komolyan. A legrosszabbkor jött ez a dráma. -

Mi a francnak kellene itt maradnom, kint?

-

Mi lenne, ha szétválnánk? Páran az épület háta mögé mehetnénk

- fordult hozzám Kiernan. -

Ginger odaadta neked a szemétprés kulcsát, nem? Te és én meg-

próbálhatnánk onnan, a többiek meg a szeméttároló felől. -

Igen, de...

-

Együtt maradunk - vette át Kale az irányítást.

Senki nem vitatkozott vele, még Alex sem. A tényekkel nem lehet vitatkozni. És a tény az volt, hogy Kale-t ilyen helyzetekre készítették fel. Betörésre és behatolásra. Besurranó támadásra. Mindenféle nindzsa dologra. Alex minden alternatív együttesnek fel tudja sorolni a nevét a kilencvenes évekből. Kale pedig szét tudja rúgni az összesnek a hátsóját. Ez volt a lényeg. A főbejáratot nyitva találtuk, ami bárhol máshol csupán különös lett volna, de a Menedékben? Rettentően félelmetes. Mivel a Denazen állandó fenyegetést jelentett, Ginger a biztonságot illetően nagyon messzire ment, ráadásul biztos voltam benne, hogy a furgonos eset után még inkább feljavította a biztonsági intézkedéseket. A szálloda általában

jobban be volt zárva, mint Dagobert bácsi széfje. Kale belépett az ajtón, és mozdulatlanná dermedt. -

Mi a helyzet? - suttogtam.

Néhány pillanat elteltével Kale megszólalt: -

Valami nincs rendben.

-

Hűha! - sziszegett Alex. - Erre teljesen egyedül jöttél rá?

-

Hol vannak a többiek? - Kiernan siránkozva megragadta a kezem.

- Ez komolyan idegőrlő! Kiernan keze! Megvan! Bár nagyon ellenemre volt, megragadtam Alex kezét. -

Bármilyen nyálasan hangzik, mindenki fogja meg a másik kezét!

Alex az arcomról az összekulcsolt kezünkre nézett, és önelégülten vigyorgott. -

Bevallom, nagyon tetszik, de azt hiszem, nem most kellene el-

énekelnünk a „Kumbaya” című dalt. Kale felnyögött. -

Idióta! Kiernan láthatatlanná tesz minket. Végigmehetünk és

körbenézhetünk a szállodában anélkül, hogy meglátnának minket. Kiernanhez fordultam. - Jó lesz így? Vagy túl sokan vagyunk? Rám kacsintott. Amióta a Menedékbe érkezett, Kiernan képessége egy kicsit erősebb lett. Mikor a nyár során először találkoztunk, csak akkor tudott beleolvadni a környezetébe, ha nyugton volt, vagy lassan mozgott. Most azonban már sokkal nagyobb volt a mozgástere. -

Dehogy! Annyira fantasztikus vagyok! - Megfogtuk egymás kezét,

enyhe fodrozódás látszott a levegőben, és Kiernan elmosolyodott. - Most már mehetünk. Miközben áthaladtunk az előcsarnokon, és megkerültük Rosie pultját, majd végigmentünk a folyosón, próbáltam nem arra gondolni, hogy Kale Jade kezét fogja. A szükség vitte rá, ennyi volt az egész. Sokkal

fontosabb dolgokra kellett összpontosítanunk. Mint például a fény teljes hiányára és a teret betöltő, hátborzongató csendre. Szerettem volna azt gondolni, hogy csak túlreagáljuk. Csupán elment az áram. Rosie csak azért hívott fel minket, hogy tönkretegye az esténket. Majd rátalálunk a konyhában egy csésze kávéval és egy képes újsággal a kezében, és közli velünk: Bocsi, téves riasztás volt! Ilyen bármikor előfordulhat, Rosie ugyanis azért élt, hogy mindig újabb és újabb módját találja ki a bosszantásomnak. Valahogy úgy, ahogy én is imádtam felidegesíteni apát. Ez több volt egy hobbinál. Ez volt az életem. De a lelkem mélyén tudtam, hogy ez nem így van. Elértünk a folyosó végére, ahonnan a társalgó nyílt, és kővé dermedtünk. A földön végighúzódó vészfényeknek köszönhetően láthattuk, micsoda pusztítást vittek itt véghez. A tévé a földön hevert, összetörve már

megint.

fenntarthatnánk

Kész a

őrület

volt.

Samsungot.

Ilyen A

átlag

mellett

dohányzóasztal

egyedül is

is

összetört,

szilánkdarabkák hevertek mindenfelé. A klubfotelt az oldalára borították, a kanapét pedig a távolabbi falhoz állították. A párnákat szétszórták a szobában, mint a kiszuperált játékokat. Tízszer rosszabbul nézett ki, mint amikor Kale és Alex egymásnak ugrott - és ez sokat elmond az ott uralkodó állapotokról. Kale felsóhajtott. -

Dez?

Nagyot nyeltem. A hangjában bujkáló komorság idegessé tett. -

Igen?

-

Kérlek, lépj hátra!

Ekkor elszabadult a pokol. Kale elengedte Jade kezét, megszakítva az összeköttetést Kiernannel, így láthatóvá vált. Lehajolt valamiért a padlóra - egy törött asz-

tallábért -, majd suhintott vele egyet a sötétbe. Csontrepesztő csattanás visszhangzott a szobában, ahogy a fa nekiütközött valaminek. Valakinek. Alex is kivált a csapatból. Ez nagy szívás volt Jade-nek, mivel a másik kezét ő fogta, így most, hogy Alex láthatóvá vált, ez történt vele is. Az ellenség nem vesztegette az idejét, a sötétből kinyúlva erőteljes ütést mért rá. Alex kezének egy intésére a kanapé előrelendült, kiütve a sötét alakot. Jade felsikoltott és félreugrott, amikor az idegen elveszítette a gravitációval szembeni csatát, és elénk zuhant a földre. A férfi megpróbált talpra állni, de Kale azon nyomban ott termett, és tökéletes ütést mért a fejére. Egy nyögést hallottunk, és a pasas elterült, mint egy mázsás liszteszsák. A folyosó végén valaki felsikoltott. Másodpercekkel később hangos robbanás rázta meg az emeletet, a polcrendszer pedig a falnak csapódott. A vezeték nélküli telefon leesett az asztaláról. Minden megrázkódott. Nem láttam, hogy Alex és Kiernan melyik irányba ment, de Jade a konyha felé szaladt. Kale még viselte a kesztyűt, így meg tudta fogni a karom, és visszamentünk a folyosón az előcsarnok irányába. -

A Denazen az - mondtam, a falnak lapulva. Boldog voltam, hogy

az autónál hagytam a cipőmet. Kale felém fordult, és felvonta a szemöldökét. -

Természetesen.

-

Ez nem kérdés volt - csattantam fel. Kikukucskáltam a fal mellett,

majd kihúztam a karom Kale kezéből, és beléptem az előtérbe. -

Várj! - súgta oda Kale.

Nem törődtem vele, és kúszva megkerültem Rosie pultját. A telefon a sarokban volt, a tévé mellett. Sajnos, amikor a fülemhez emeltem, kiderült, hogy nincs vonal. Visszatettem, nem foglalkoztam azzal, hogy a

helyére tegyem. -

Süket. Minden vezetéket elvágtak.

-

Ez az eljárás. Az első dolog, amit támadás előtt tesznek.

-

Ezt a baromságot! - dünnyögtem. - Az első randevúnk, és apa

tönkretette. Komolyan gyűlölöm ezt az embert. -

Meg kell... - Kale megállt. Oldalra döntötte a fejét, ónixfekete

hajfürtjei a szemébe hullottak, majd elfordult. Egyik pillanatban ott állt mellettem, mereven, mint egy szobor, a másik pillanatban pedig már meg is pördült, amikor a hátunk mögül egy alak rontott ránk. Elegánsan és gyorsan a földre vetette magát, majd az asztallábbal oldalra vágott. Visszataszító reccsenéssel ütközött a férfi térdének. Kale ebben a pillanatban lehúzta a jobb kezéről a kesztyűt, és ujjait a férfi torka köré fonta. De semmi nem történt. A másodperc egy töredékéig arra gondoltam: Huh!Hihetetlen! Van más hozzám hasonló is. Mennyi ennek az esélye? De aztán eszembe jutott... -

Jade. - Kale a falhoz verte az ügynök fejét. A férfi egy hang nélkül

a földre rogyott. Átkutattuk a szobát, de Jade-nek nyoma sem volt. Szinte biztos voltam benne, hogy ha az egyik asztal alatt vagy egy cserepes növény mögött lapulna, most már előugrott volna, hogy nedves csókot nyomjon a hőse arcára. -

Akkor is útban van, ha nincs itt - morogtam.

Kale vagy nem hallott, vagy nem figyelt oda a morgásomra. -

A közelben kell lennie.

Megráztam a fejem, és hátráltam egy kicsit. -

Rosszindulatú lennék, ha azt mondanám, hagyjuk itt?

Szája szélén apró mosoly jelent meg. -

Ilyet csak egy rossz ember tenne.

-

Attól függ, honnan nézzük.

Sikítás szelte át a levegőt, Kale arcáról eltűnt a mosoly, tekintete elkomorodott. -

Jade! - kiáltott fel, majd nagy levegőt vett, és a konyha felé ira-

modott. Követtem, és közben inkább az aktuális katasztrófára gondoltam, amit a Denazen küldött az otthonunkra, nem arra a tényre, hogy a pasim most hagyott faképnél, hogy megmentse a lányt, aki őrülten szerelmes belé. Nem volt könnyű. Befordultunk a folyosóra, és megpillantottunk egy újabb kapucnis alakot, aki az ajtó felé tartott. Jade mozdulatlanul lógott a vállán. Amikor a férfi megfordult, hogy szembenézzen velünk, a lány haja úgy szállt és csapkodott, mint egy Barbie baba haja, karja kecsesen himbálózott elrablója hátán. Mint veszélybe került leányka a tündérmesékben. Istenem! Még ájultan is idegesített. Valahol a világon kell, hogy legyen ez ellen egy törvény. Kale akcióba lendült, úgy rohanta le az embert, mint egy elszabadult vonat. A pasas ledobta Jade-et, és megpróbált félrelépni a támadás elől, de már túl késő volt. Kale nekicsapódott, és mind a ketten a földre zuhantak. Két lépést tettem előre, alapvetően azért, hogy segítsek Jade-nek egy vékonyka hang azt súgta, hogy rugdossam be a testét az asztal alá, reménykedve, hogy Kale elfeledkezik róla -, amikor valaki megmarkolt hátulról. -

Hiányoztam, csajszi?

A hang jeges hullámként száguldott felfelé a gerincemen, libabőrt hagyva maga után. Able az egyik karjával satuként szorította a nyakamat, a másik kezét arra használta, hogy befogja a számat, miközben bevonszolt az árnyékba. Ki Kale látóteréből. Figyelemelterelés.

Jade halottnak tettette magát, hogy kivonják Kale-t a forgalomból. Már megint. Úgy működött, mint egy átkozott bűbáj. - Apuci szeretetét küldi - suttogta Able a fülembe. Olyan illata volt, mint a Mountain Dew-nak, amitől igyekeztem nem elhányni magam. A Mountain Dew-nak volt a világon a legrosszabb szaga. Még a megégett pattogatott kukoricánál is rosszabb. -

Talán szeretnéd viszonozni? - Minden egyes szavával felborzolta a

hajam, tincseim fel-le lobogtak, a bőrömet csiklandozva, miközben erősen szorított. Mintha a közelségére reagált volna, a vállam lüktetni kezdett. A fájdalom

rendszertelen

ritmusban

kalapált,

gyötrelmes

kínokat

sugározva szét az egész testemben. A hirtelen felerősödött fájdalom nem volt jó hatással az egyensúlyomra, és a szívem is hevesebben vert miatta. Bár nem voltam olyan kiképzett fenegyerek, mint Kale, azért nem voltam teljesen gyámoltalan sem. Teleszívtam a tüdőmet levegővel, majd hátrafelé rúgva a sarkammal rátapostam Able lábfejére. Egyáltalán nem ártottam neki ezzel, mivel vastag csizma volt rajta, én meg mezítláb voltam, de megállt, hogy kinevessen. Ami nagy hiba volt. Miközben ő azzal volt elfoglalva, hogy halálra röhögje magát a kiszabadulásomra tett szánalmas kísérleten, előrehajoltam, kibillentve őt az egyensúlyából. A fogása így annyira meglazult, hogy ki tudtam szabadulni, és a szobán átiramodva Kale irányába futottam. Kale tornádóként forgott a szobában, elvitt mindent, ami az útjába akadt. Halálos volt szembeszállni vele, de túlságosan lenyűgöző ahhoz, hogy levegyük róla a szemünket. Még az egyik ügynök is leállt bámulni őt. Mikor az utolsó pasas is a földre került, Kale átvágott a szobán Jade-

hez, aki még mindig játszotta a halottat. Őrülten vágytam rá, hogy rákiáltsak, de most nem volt alkalmas. Kale a vállára emelte, majd az ajtó felé biccentett. -

Meg kell találnunk a többieket.

Nem ellenkeztem. Minél kevesebb időt töltünk itt a sötétben egy halom Denazen rohadékkal szétszóródva a lábunk körül, annál jobb. Hátrapillantottam a vállam felett. Able már rég eltűnt. Az előcsarnokon keresztül visszaosontunk a folyosóra, megkerülve Rosie pultját, majd az ajtón át a lépcsőházba mentünk. Minden csendes volt. -

Nem kutathatjuk át az egész épületet a család kicsi kincsével a

válladon - súgtam oda. A korlátnak dőlve, felemelt fejjel hallgatóztam. A csendben még a földre szálló tollpihét is lehetett volna hallani. Nem jó jel. Hátborzongató érzés volt. Az épületben Denazenesek voltak. Küzdelem hangjait kellett volna hallanunk.

Verekedését.

Lehet,

hogy

már

mindenkit

kiiktattak?

Iszonyatos volt elképzelni, ahogy a Denazen ügynökei a hátsó bejáratnál várakozó furgonhoz kísérik ki a Hatosokat. Visszatartottam a lélegzetemet, és még jobban füleltem. Miután még mindig csak a rémítő csendet hallottam, eltoltam magam a korláttól, és Kale-hez fordultam. Ő épp Jade-et tette le a lépcsőpihenőben, vigyázva rá, nehogy beüsse a fejét a falba. -

Ha gondolod, megpofozgatom - ajánlottam félig viccesen, és

megmozgattam az ujjaimat. Jó, nem csak félig. - Megpróbáljuk felébreszteni? Kale letérdelt, majd közel hajolt Jade arcához. Egy őrülten hosszú pillanatig úgy tűnt, mintha meg szeretné csókolni. Nem tudtam, hogy üvöltsek-e, vagy inkább sírjak. Az én mesebeli királyfim más hercegnőt készült felébreszteni.

-

Szerintem ébredezik - szólalt meg.

Karba tettem a kezem, és a falnak dőltem. -

Talán, mert nem is aludt.

Az idegesítően hosszú szempillákkal keretezett, folyékony csokoládé színű szemek rebegve kinyíltak. Feje épp annyira billent oldalra, hogy néhány rakoncátlan tincs az arcába hulljon. -

Mi... mi történt?

-

Elszaladtál, hogy mentsd a bőröd. Emlékszel? Nem jutottál túl

messze, ugyanis elkaptak. Istenre esküszöm, hogy Kale a szemét forgatta, miközben nagyot sóhajtott. Majd odanyújtotta a kezét, hogy felsegítse. -

Mi az utolsó dolog, amire emlékszel?

Félretoltam Kale-t. -

Fogadok, hogy az a telefonhívás, amikor közölte apával, hogy

beküldheti a második csapatot. Jade tökéletesen játszotta a meglepettet, de én nem vettem be. -

Te meg miről hadoválsz?

-

Ez a hely jobban le van zárva, mint egy apáca erényöve. Segítség

nélkül senki nem juthat be. Jade elkerekedett szemmel közelebb lépett. -

Arra akarsz utalni, hogy szerinted én tettem? Hiszen itt sem vol-

tam. Veletek töltöttem az estét! A

másodperc

egy

törtrészéig

majdnem

hittem

neki.

Ez

a

szemmeregetős, ártatlan arcocska igazán meggyőző lehetett volna, ha nem tudom, mi a helyzet. Belső információim voltak. A fejemben visszhangzott, amit apa mondott: -

Túlélte valaki? Tulajdonképpen igen. Egyvalaki. Egy igen kivételes lány, akinek a

képességét szerintem nagyra fogod tartani. Főleg a jelen helyzetedben.

Jade apa kéme volt. És nem csupán egy egyszerű kém. 0 volt a Felsőbbrendűség túlélője. Most, hogy végre összeállt a kép, minden értelmet nyert. A legyőzhetetlensége. Az immunitása Kale képességével szemben. Apa azt mondta, nagyra tartom majd a képességét. És mi volt a terve? Elcsábítani Kale-t, majd egyenesen leszállítani apának. Milyen csajos megoldás! Elkábítani és meghódítani. Nem tudtam, hogy ez elviselhetőbbé tette-e, hogy gerjed a pasimra, vagy csak rontott a helyzeten. Ökölbe szorított kézzel eléálltam. -

Én nem utalok semmire. Te voltál. Felsőbbrendű vagy.

-

Felsőbbrendű? Ez valami béna deszkás szleng? - Megtaszított. -

Már mondtam, hogy itt sem voltam. Kale-lel voltam. -

-

Akkor még a bál előtt szóltál nekik. Nagy rohadék vagy, de tudod mit? Azt hiszed, hogy megszaba-

dulhatsz tőlem, ha őrült vádakat vágsz a fejemhez? Egyedül te hiszed el ezeket az ökörségeket! Kale megérintette a karom. -

Dez...

-

Az, hogy egyedül nekem tűnt fel, még nem jelenti azt, hogy té-

vedek. Tudom, ki vagy. -

Jade... - próbálkozott Kale újra. A szemem sarkából láttam, hogy a

lépcsőházat figyeli. Jade most az egyszer nem csüngött rajongva minden szaván. -

Ki vagyok? - emelte fel a hangját. - Nos, én vagyok az a lány,

akinek elege van a szarságaidból. Az eszedbe sem jutott, hogy valaki más csepegteti az információkat? Hogy talán az egyik haverod az áruló? Valóban ennyire bizonytalan vagy, hogy ezt is rám kell kenned? Bizonytalan? Az ujjaim megfeszültek, nem tudtam türtőztetni magam. Mondjuk, szívességet tettem neki azzal, hogy korábban még sosem

tettem ilyet. Pofon vágtam. Régebben rúgtam, haraptam, térdeltem, sőt, a fenébe is, már volt olyan, hogy fejeltem. De pofozkodni? Isten ments! Az olyan csajos dolog. Jade össze sem rezzent. Hoppá! Legyőzhetetlen. -

Ribanc! - mordult rám, és meglendítette az öklét. Az ütés a bal

vállamat találta el. Felsikoltottam és hanyatt estem. Ebben a pillanatban azt kívántam, bárcsak halott lennék! A találati pontból a végtagjaimba kisugárzó fájdalom gyötrelmes volt. Ahogy feltápászkodtam, akaratlanul is könnyek szöktek a szemembe. Semmi értelme nem lett volna, de rá akartam vetni magam, amikor őrült röhögés töltötte be a lépcsőházat. Egyszerre fordultunk meg. A lépcsőn Fin sétált lefelé ráérősen. Jó néhány őrültséget láttam már azóta, hogy az életem áttért a Szürreális élet pályájára, de a pálmát ez a pillanat vitte el. Fin minden lépésénél füstölgő, szenes lábnyomot hagyott maga után. Szürke füstgomoly örvénylett felfelé meztelen lábai alól, a linóleum pedig összezsugorodott alattuk. Ahogy rám nézett, megint felnevetett. -

A lábamat nézed? A cipőim nem kedvelnek már. A levegő beléjük

mart, kicseszett velük, és véreztek tőle, ezért sikítozva elmenekültek. Az utolsó lépcsőfokról apró fordulattal leugrott, és egy elegáns tánclépéssel ért földet. Ezután a fejére csapott, előreugrott, és megszólalt: -

Bummbummbumm! Nagy idebent a baj. Tűz, kénkő és rémisztő

lelkek csatáznak a legnagyobb falatért. -

Jézusom, Fin... - Nyilvánvalóan most lépett túl azon az állapoton,

amikor megjelennek a tünetek, és megérkezett a totális őrület szintjére.

Tudtam,

hogy

el

kellene

rohannunk,

de

a

lábaim

nem

en-

gedelmeskedtek. A látványától kővé dermedtem. Ez történik majd velem is? Elveszek az erő és az őrület homályában? Ez a sors várt volna Layne Phillipsre is? Valahol mélyen az a beteg kérdés fogalmazódott meg bennem, hogy a Denazen vajon szívességet tett-e neki? Ha már nincs gyógymód, amikor ebbe a stádiumba jut, nagyobb kegyetlenség lenne magára hagyni. Nem igaz? -

Jézus nem vásárol sós kekszet, Dez. Sőt, ő egyáltalán nem vá-

sárol. Ezt tudnod kellene. Neked és minden embernek, akinek ilyen furcsa haja és világos bőre van. Én most a legjobb helyen vagyok. Harapj egy falatot a halhatatlanságból, és jól rágd meg! - Fin felemelte a jobb kezét, és felénk intett. Apró lángok keltek életre, majd pörögveforogva labdává álltak össze. A gömböt Fin egy csettintéssel kilőtte ránk, amitől szétrebbentünk. Kale engem oldalra lökött, Jade pedig balra ugrott. -

Le a földre!

A kis teret fanyar füst és égő haj szaga töltötte be. Jade sikoltozott, és őrjöngve csapkodta ruhája vállpántját. Az apró láng kialudt. Fin újra felnevetett, és néhány lépéssel közelebb jött hozzánk. -

Mindig is el akartalak kapni, Dez. De azt hiszem, most inkább

nézlek, ahogy a csini kis lángban elégsz. - Félúton megállt, dobbantott egyet, ajkai közül hisztérikus nevetés tört fel. - Elvégre forró kis nőcske vagy! Annak a területnek a közepén, ahol Fin állt, ragyogó fény kezdett formálódni. A fiú két nyitott tenyere között ugrált, önálló életre kelt, és egyre nagyobbra nőtt. Nagyjából egy méterre álltunk tőle, de én még az épület fűtését is nehezen viseltem el. -

Dez, van számodra egy ajándékom. Leégeti rólad a nadrágot, és

egyben elnyel. - Maga elé tartotta a lángoló golyót. - Ha kilenc életed

lenne, akkor sem menekülnél, te lotyó! Nagyon csinos leszel megpörkölődve. Mit tett volna velünk az a golyó, ha még mindig ott lettünk volna, amikor kilövi? Kale a ruhaujjamnál fogva rángatott el, másik kezével Jade kezét szorongatta. A talaj megrázkódott, mögöttünk a fal felrobbant. Nem volt időnk bámészkodni. Végigrohantunk a folyosón, majd bekanyarodtunk az előcsarnokba. Újabb robbanás következett, a hőmérséklet pedig érezhetően megugrott. Összetört üveg hangja és fülsiketítő üvöltés hallatszott. Majd néhány percre csend lett. Mintha valaki levette volna a hangot, de a filmet hagyta volna tovább pörögni. Öt lépést tettünk meg, amikor a talaj újra megrázkódott, mi pedig elveszítettük az egyensúlyunkat. Kale ujjai már nem szorították a karomat. Tapogatóztam a füstben, hogy megtaláljam, de hasztalan volt. Egyedül maradtam. Ahogy a tűzvédelmi filmekben láttam még alsóban, térdre ereszkedtem, és a fal mentén elindultam abba az irányba, amiről úgy gondoltam, hogy a kijárathoz vezet. Néhány méterrel arrébb bekanyarodtam az előcsarnokba. Mindenhol állt a füst, a friss levegőt mocskos, égető felhő szorította ki. A távolabbi sarokban Rosie pultjának a sarka lángolt, majd lángra lobbant az a stósz papír is, amit aprólékosan összerendezett. A miniatűr pokol egyre közeledett a kávéscsészéjéhez, amit a pulton hagyott. Reccsenés hallatszott, ez volt az első hang a robbanás óta, majd az üvegcsésze apró darabokra robbant. -

Kale? - üvöltöttem, de a szó el sem hagyta a számat. Köhögtem.

Megállás nélkül köhögtem. Az állandó köhögésrohamtól rázkódott a testem, tiltakozva a szennyezett levegő ellen. Valamilyen okból kifolyólag az első ivászatom emléke jutott eszembe. Az égető érzés,

ahogy az alkohol lecsúszott a torkomon. Olyan volt, mintha smirglit nyeltem volna. A kupica Goldschläger, amit egy raktárban tartott partin ittam. Azelőtt történt, hogy Alexszel járni kezdtem. Ö mondta nekem, hogy úgysem bírom meginni. Sosem hátráltam meg a kihívások elől. A vastag füstből, valahonnan előlem, egy lány sikolya hallatszott. Egy másik hang - biztos voltam benne, hogy Kale-é - a nevemet kiáltozta, de túl messze tőlem. Lehetetlen volt megtalálni. Ösztönösen is lélegezni próbáltam. Nagy hiba volt. Újabb, de a korábbinál jóval erősebb köhögés rázta meg a testem. A szemem szúrt, a mellkasom fájt. Halálra égek. Ez a legrosszabb módja a halálnak? Nem végezhetem így. Ostoba halál. Szánalmas. A pokolba is, nem! A falnak támaszkodva megpróbáltam felállni. Nem adhattam fel. Amint talpon voltam, rohanni kezdtem. Az ajtó. A helyiség közepén voltam. A biztonság csupán néhány méterre volt tőlem. Csukott szemmel is képes lettem volna megtalálni. Mit nekem egy kis füst? Mögöttem a lángok üvöltve

faltak

fel

mindent.

Mint

a

tüzes

élősködők,

mindent

felemésztettek, ami az útjukba került. Vége. Mindennek vége. Elnyelt a szürkeség. Valaki ordított. Egy hangfoszlány volt, nem tudtam megállapítani, hogy férfi- vagy női hang. Valami hűvös markolta meg a karomat, és én újra mozgásban voltam. Gyorsabban. Egyenesen előre. A törött üvegű ajtón át ki az éjszakába. A tiszta, éjszakai levegőre. -

Nyugodjon meg, kisasszony! - nyugtatott meg egy ismeretlen

hang. - Ne kapkodja a levegőt! Szépen, nyugodtan. Így, ni. Jó néhányszor próbálkoztam, hogy a tűz lecsillapodjon a tüdőmben. A mély, ritmikus légzésnek köszönhetően a mérgezett levegőt tiszta

váltotta fel. -

Dez! - Kale perdült elém. Felém nyújtotta a kezét, de Jade, aki

folyton a nyomában volt, ellökte. Kale-nek volt annyi esze, hogy ezúttal legalább vetett rá egy metsző pillantást. -

Minden rendben?

Válaszolni akartam, de az égető érzés a torkomban megakadályozott, ezért csak bólintottam. Mögötte Ginger, Kiernan, Alex és sokan mások figyelték, ahogy a tűzoltók harcoltak az otthonunkat elpusztító lángokkal. Örültem, hogy Daun elment. Neki vajon sikerült volna kijutnia? Hányan tudtak kijönni? Még annyi arc hiányzott körülöttem. Olyan sokan hiányoztak... Ó, istenem! Újra végignéztem a tömegen. Nem volt itt. -

Anya!

M

ÁR MAJDNEM VISSZAÉRTEM AZ ÉPÜLETBE,

amikor az egyik tűzoltó

feltartóztatott. Megfordított, vissza a tömeg felé, és megkérdezte: -

Kölyök, nem őt keresed?

Anya kétségbeesetten rohant felénk. Félúton találkoztunk. Olyan erősen szorított, hogy ennél még a füstben is könnyebb volt levegőt vennem, de nem is foglalkoztam vele. Jól volt. Én is jól voltam. Nem veszítettük el egymást. Csatlakoztunk a tömeghez, és gyászos hangulatban figyeltük, ahogy a tűzoltók munkájának végén a Menedék szállodájából nem maradt más, mint egy halom parázsló hamu és szürke füstfelhő. A romok alól két holttestet húztak ki. Rosiét és egy nőét, akinek nem emlékeztem a nevére. Láttam már korábban is, tigrissé tudott változni. Négy ember még hiányzott. A tűzoltók biztosítottak minket, hogy senki nem maradt az épületben. Azt mondták, hogy hasonló esetekben az emberek pánikba esve elrohannak, és csak később kerülnek elő. De mi tudtuk az igazságot. Nem fognak előkerülni. A Denazen emberei elvitték őket. -

Fin volt az. Csak ő lehetett - szólalt meg anya, amikor megállt

mögöttem. A tűzoltóautók elindultak, és Ginger már szervezkedett, hogy mindenkit el tudjon ideiglenesen helyezni, amíg helyre nem jönnek a dolgok. -

Ő volt - suttogtam, és eszembe jutott a fiú arckifejezése. Teljesen

elveszítette az eszét. Hamarosan kivonják a forgalomból, még akkor is, ha sikerült kijutnia élve az épületből. Semmit nem tehettem érte. - Honnan tudod? - hunyorgott anya, majd hátrált egy kicsit. - És miért zöld a hajad?

Nem foglalkoztam a hajkérdéssel - fogalmam nem volt, hogy mit mondjak -, csak Finre koncentráltam. -

Láttuk őt...

-

Dez? - Kale jelent meg anya mellett.

Anya egy pillantást vetett Kale arcára, majd gyorsan visszavonult, nyilvánvalóan azért, hogy kettesben lehessünk. -

Elengedtél. Odabent. Elveszítettelek.

Hátrébb léptem. -

Valójában te engedtél el engem.

Érdekesen nézett rám. Nem dühösen, nem szomorúan, valahogy a kettő között. -

Megsérült a vállad?

-

Nem.

-

De dörzsölöd.

Lemerevedtem. -

Viszket. Hol az árnyékod?

Figyelmen kívül hagyta a kérdést, és szomorú tekintettel megszólalt: -

Nem érinthetsz meg, ahogy régebben. De attól még beszélhetsz

velem. - Közelebb lépett. - Szükségem van rá, hogy beszélgess velem, Dez! Nem kaptam levegőt. Minden porcikám vágyott rá, hogy tiszta vizet öntsek a pohárba. -

Kale...

-

Valami baj van. Veled. És nem értem, miért nem akarod elmon-

dani. Titkolsz valamit. De képtelen voltam rá. Attól minden csak rosszabbra fordulna. -

Én... néha vannak olyan dolgok, amiket az emberek nem mon-

danak el egymásnak. Összefonta a karját, látszott rajta, hogy nem tudtam eltántorítani.

-

Egy csapat vagyunk. Te és én. Mindent együtt csinálunk. Te

mondtad. Ezért most mesélned kell. Ez így működik. -

Ez... - Körbenéztem a tömegben, és megláttam Jade-et az egyik

mentőautó mellett. Minket nézett összeszorított szájjal és dühös tekintettel. Láttam a gyűlöletet a tekintetében. A gyűlöletet, ami miatt apám könnyen manipulálhatta. A gyűlöletet, ami lerombolta a szállodát, és megölte a barátainkat. Megölte Rosie-t... Látszott, hogy szívesen idesietne, hogy megzavarja a beszélgetésünket, de a mentős, aki őt ápolta, nem engedte el. El kellett vonnom Kale figyelmét. -

Tudom, hogy azt hiszed, Jade jó ember, és kedveled őt, de ő

rossz ember, Kale. - A szálloda romjaira mutattam. - Ez az ő hibája. Tudom. És nem csak azért mondom, mert le akarja nyúlni a barátomat. ••• - Hogy vagy? - huppant le mellém Kiernan. Nagy levegőt vettem, és körbenéztem. Ginger velem, Kiernannel és anyával együtt a barátja, Meela házába költözött be. Anya és Ginger a vendégszobában szállt meg, míg Kiernan és én a nappaliban. -

Kicsit félek. Fin olyan...

-

Régebben egy iskolába jártál vele. Igaz? Amíg anyukáddal be-

széltél, Kale elmesélte, mi történt. Nagyon rossz volt? -

Még annál is rosszabb! - A szemem elé hulló hajtincsek közül

Kiernanre néztem. - Mintha nem lenne elég, hogy aggódnom kell az alattomos Jade miatt! Most már láttam, milyen rettenetes jövő vár rám, ha én is megőrülök. Kölcsönpárnáját magához szorítva Kiernan felsóhajtott. -

Szívesen szétrúgnám helyetted Jade hátsóját. Az segítene?

Kényszeredetten felnevettem. -

Azt hiszem, azt inkább magam tenném meg. De először is bi-

zonyítékot kell találnom arra, hogy ő engedte be a Denazent a szállodába. Kale bizonyítékokat akar. Kiernan rosszallóan nézett. -

Dez, utálom azt a lányt. Ezt te is tudod. Igaz? De ott volt velünk a

bálon. -

Az csak színjáték volt.

-

Ne sértődj meg, de azt hiszem, most túlzol. Azt akarod, hogy ő

legyen, de őszintén... Nem hiszem, hogy ő tette. -

De igen - erősködtem. - Minden egybevág. Egyedül ő tudta, hogy

a postára megyek. -

Dez, én is tudtam. Felhívtál. Emlékszel?

Bólintottam. Ezt teljesen elfelejtettem. -

Vagyis te szóltál apának?

Kiernan a karomba öklözött, gúnyolódva felemelte a kezét, mintha megadná magát. -

Elkaptál - sóhajtott, és a kanapénak dőlt. - Én csak azt mondtam,

hogy lehet, hogy valaki más volt. Valaki, akire nem is gondolsz. Talán kihallgatta a beszélgetésedet Gingerrel. -

Nem, mert csak Kale, Ginger és én voltunk ott. Még nem jöttem

rá, hogy mik a tervei, de tudom, hogy igazam van. -

Értem - felelte Kiernan vontatottan. - De Dez, egész este Kale- lel

volt. Együtt táncoltak. Van alibije. Egyszerre nem lehetett két helyen. -

És amikor én táncoltam Kale-lel?

Kiernan a fejét rázta. -

Az asztalnál ült. Alexszel beszélgetett. Hogy csinálta volna?

Üzenetet küldött apádnak az agyából? -

Ki tudja? - Körbenéztem. A nappali emlékeztetett a Martha

Stewart-féle rémálomra. Minden alatt kis horgolt térítők voltak, és annyi művirág, amitől egy ménes is megfulladt volna.

Meela Hatos volt, aki a fiát veszítette el a Denazen miatt. Azonnal ugrott, hogy segítsen nekünk, amikor meghallotta, mi történt. Ruhákat kaptunk tőle - divatjamúlt és rossz szabású, de legalább tiszta ruhákat -, és megengedte, hogy nála lakjunk, amíg szükséges. Kale és Jade Paullal és Pandával együtt Daun közeli rokonaihoz került. Alex pedig elvitte a többieket Dax lakásába, a belvárosba. Szerencsére ő nem volt a szállodában, de felajánlotta a lakását, ha a szükség úgy hozza. Nem tudom, hogy a többiek hova mentek, de Ginger mondta, hogy biztonságban vannak. Nagyot sóhajtottam, és igyekeztem nem émelyegni. Vagy Meela fújta be valamivel a virágait, vagy a légfrissítőnek volt olyan illata, mint Rosie parfümjeinek. Fájt rá gondolni. Az első naptól kezdve döcögős volt a kapcsolatunk Rosie-val, de a barátom volt, még akkor is, ha ezt semelyikünk nem ismerte volna el. Most pedig nincs többé. De félresöpörtem a bánatot, és a tényekre koncentráltam. Jade nem úszhatja ezt meg. -

Szerintem Jade Felsőbbrendű. Ahogy én is. Ebben biztos vagyok.

Ez azt jelenti, hogy rendkívüli képességekkel kell rendelkeznie. Kiernan kételkedve figyelt. -

Nem is tudom, Dez. Agysugárzás? Nem hiszem. Szerintem te

csak azt akarod, hogy ő legyen az, akit keresel. -

Én csak el akarom kapni azt, aki mindezért felelős. És Jade az a

személy. Kiernan megvonta a vállát, de nem válaszolt. Ehelyett felkapott egy takarót a kanapéról - egy rózsaszínű, fehér virágos borzadályt -, és a kempingágyára terítette. - Melletted állok, Dez, de azt hiszem, ebben tévedsz. Megvártam, míg bebújik a takarója alá, majd felálltam, és kimentem a

hátsó kertbe. A csípős levegő szinte arcon csapott. A nap néhány óra múlva felkel, és én még mindig ébren leszek. Gondolkodva. Aggódva. Tervezgetve. Jade le fog bukni. De csak a holttestemen át viheti el Kale-t a Denazennek. Ami ebben a helyzetben nagyon is valóságosnak tűnt. A fájdalom a vállamban újra felerősödött. Vicces, hogy ez mindig akkor történt, amikor Jade-re gondoltam. Ez egy jel volt. A fejemet tettem volna rá. Felhúztam a kölcsönkapott, borzalmas púder rózsaszínű, felnőtt méretű, „Hello Kitty szeret téged” feliratú alvópólóm ujját, és lenéztem a foltra, amit Able hagyott rajtam. Az eredeti foltot már alig lehetett kivenni, sötét közepéből vékony indák kúsztak minden irányba. A közepéből kinyúló pókhálószerű vonalak már túlhaladtak a kulcscsontom végén. Ha ilyen gyorsan terjed tovább, a nap végére már le fognak nyúlni a karomon, sőt még a könyökömön is túl. Nem beszélve a tarkómról. Kezdtem kifutni az időből. A méreg hamarosan kijut a fiolából, ami azt jelentette, hogy megoldást kell találnom. Azonnal. A kijárati ajtó felnyikordult, és valaki kilépett a verandára. -

Nagyon késő van - szólalt meg mögöttem Ginger.

Nem fordultam meg. Ha nem veszek róla tudomást, talán észbe kap, és visszamegy a házba. Az utolsó dolog, amire most szükségem volt, egy kiselőadás, hogy mindennek a szokásos mederben kell tovább haladnia. -

Nem kellene aludnod?

-

És neked? De most komolyan, hány éves vagy? Kilencven? Nek-

tek, öregeknek, szükségetek van egy kis szunyókálásra. Ginger felhorkant. -

Ez szánalmas volt. A szokásos dühöngésednek még csak a nyo-

mába sem ért. Bánt valami, Deznee? Felsóhajtottam.

-

Miért kérdezed? Úgyis tudod a választ. Valószínűleg a pontos

idejét is tudod, amikor kitör rajtam. Nem? Kérlek, legalább azt áruld el, mikor dobom fel a bakancsomat! Remélem, valami őrültség közepette. Nem békésen, mondjuk, alvás közben. A hátam mögött álló pad megreccsent, ahogy Ginger leült. -

Tudod, hogy ez nem így működik.

Ekkor megfordultam. -

Te nyilvánvalóan tudod, mi fog történni.

Gyűlöltem, hogy ilyen kétségbeesett a hangom, de bármennyire igyekeztem, nem tudtam elrejteni. -

Áruld el! Áruld el, hogy visszaviszik-e a Denazenbe! Áruld el, hogy

meghal-e...! Egy pillanatig azt hittem, válaszolni fog. Arckifejezése ellágyult, szemöldökét együtt érzőén ráncolta. Tekintete a vállamra tévedt, majd másfelé nézett. Ó, igen. Határozottan tudta. Tudta, de a legrosszabb, hogy ő volt az egyetlen ember, aki miatt nem kellett aggódnom, hogy elárul. Nem azért, mert olyan megbízható volt, hanem azért, mert ha meg kell halnom, a kisujját sem mozdítja majd, hogy megmentsen. Nem sokkal később az öregasszony megrázta a fejét. -

Ismerem a célját és az útját. Kale útja, csakúgy, mint a tied, sosem

volt könnyű. És Kiernan még azt hitte, hogy Rosie titokzatos? -

Tudod, hogy ki a felelős azért, hogy a szálloda leégett. Ugye?

Hogy ki engedte be apa embereit. -

Igen.

Ez feldühített. Vagyis tudtam, hogy tudja - legalábbis sejtettem, hogy igen -, de az, hogy még be is vallja, nagyon kikészített. Talpra ugrottam, és elé toppantam. -

Tudom, hogy tartod magad a hülye kis szabályaidhoz, de emberek

haltak meg. Jó emberek. A barátaid. Hagyod, hogy Jade belülről bomlasszon minket? -

Az ilyen dolgokba nem lehet beleavatkozni. Minden úgy történik,

ahogy a sors akarja. Ha máshogy alakítanánk, káosz alakulna ki. Ezt már nagyon sokszor átbeszéltük, Deznee. -

Nem! Ma este alakult ki káosz. Leégett egy épület. Emberek ra-

gadtak bent. Olyan történt, amit megelőzhettél volna. Ez a káosz. Gyerekek is voltak odabent, Ginger. Kisgyerekek. -

Ez a sors.

-

Ez baromság.

Nem válaszolt. -

Tudod, hogy Jade az, mégis elengedted vele Kale-t.

Ginger elgondolkodva az égre emelte a tekintetét, és felsóhajtott. -

Jade... kivételes helyzetben van.

-

Kivételes helyzetben? És ez felhatalmazza arra, hogy elpusztítson

minket? -

Lehet, hogy érdemes lenne elgondolkodnod azon, hogy te és Kale

nem egymásnak vagytok teremtve. Hogy ez a ragaszkodás mind a kettőtöket elpusztíthatja. Leesett az állam. -

Micsoda?

Ginger nem válaszolt. -

Kapd be! - vetettem oda. A levegő szinte megfagyott. - Most lett

elegem. Ezért volt ez az egész Jade-es baromság? Komolyan össze akarod hozni őket? Mert volt valami rohadt látomásod, hogy Kale és én nem illünk össze? És erre az a válaszod, hogy visszaküldőd a Denazenbe? Kezdett kicsúszni a lábam alól a talaj. Mintha egy bomba robbant volna az agyamban. Tetőtől talpig, sőt egészen az orrom hegyéig mindenem

elzsibbadt. Mindenem, kivéve a vállamat. A fájdalom hirtelen villanással berobbant. -

Tévedsz... - Inogva próbáltam megtartani az egyensúlyomat. A

hangom furcsán csengett. Szaggatott és mély volt. - Ha azt hiszed, hogy Kale és én nem illünk össze, akkor tévedsz. Ginger felállt, elfehéredett ujjaival a botját szorongatta, és szomorú szemmel így szólt: -

Sajnálom. Tudom, hogy ez nehéz, és most azt gondolod, hogy

nem vagyok jobb az apádnál. -

Ez a gondolat már többször átfutott az agyamon - ismertem el

keserűen. -

Melletted állok, Deznee. Tudom, hogy nem úgy tűnik, és azt

hiszed, nem szeretem az unokámat, és nem törődöm ezekkel az emberekkel, de ez nagyon messze áll az igazságtól. - Ginger megpihent egy percre. A hűvös szeptemberi szél feltámadt, meglobogtatva az asszony

világoskék

otthonkáját.

-

Minden,

ami

történik,

eleve

elrendeltetett. És attól tartok, hogy sajnálatos módon, a végén te és Alex fizetitek a legnagyobb árat.

.N . Miután Ginger végre visszament a házba, Iaz éjszaka hátralévő részét a verandán töltöttem. Vagyis a nagy részét. GAZAM VOLT

EM ALUDTAM

Nagyjából egy órán át fel-alá mászkáltam a kertben, a nedves fű csiklandozta a talpamat, miközben azon gondolkodtam, hogyan tudnék bizonyítékot szerezni arra, hogy Jade áll az események mögött. És ez az egész ügy Kale-lel és velem? Nem akartam ezzel foglalkozni. A történelemben nem létezett ennél tévesebb állítás. Néha Kale volt az egyetlen, aki miatt épelméjű maradtam. Amíg ő az életem része, semmi nem pusztíthat el. Soha. Alexre visszatérve pedig úgy döntöttem, hogy itt is más oldalról veszem szemügyre a dolgokat. Alex saját döntéseket hozott. Általában rosszakat. De ez az ő felelőssége volt. Az utóbbi időben gyakran csináltam ezt. Hogy nem vettem tudomást a dolgokról. Az agyamban egy vékonyka hang azt suttogta, hogy ez rossz - rám nem jellemző módon -, de úgy döntöttem, hogy ezt is figyelmen kívül hagyom. Amikor a nap felkelt a Meela háza mögötti hegyek közül, és én visszaosontam a házba, már kész tervem volt, hogyan húzzam Jade- re a vizes lepedőt. - Haragszol rám. - Kiernan jelent meg az ajtóban, kezében egy gőzölgő ajándékkal. Kávéval. Elvettem tőle a csészét, és igyekeztem nem nevetni. Narancssárga seprűszoknyát viselt rózsaszín blúzzal, aminek csúnya, fodros gallérja volt. Jézusom! Meela láthatóan odavolt a rózsaszínért. -

Rájöttem, hogy haragszol - folytatta, és végigmutatott magán. -

Ezért tettem olyat, amit csak egy igaz barát tesz meg. Megmentettelek ettől.

-

Erre...

-

Nincsenek szavak? Igen. Tudom. - Ezzel visszament a konyhába,

és kihúzott egy széket. - Meela? Nos, így nem fog a közeljövőben divatbemutatókon dolgozni. A másik ruhában sem hívnak majd el randizni, de az mégsem olyan szörnyű, mint ez. Leültem Kiernannel szemben. -

Arra gondoltam, ha megbocsátasz nekem, akkor ezt is rendbe

hozhatnád. -

Bárcsak megtehetném! De hogy magyaráznánk meg? Még senki

nem tudja, hogy megváltozott a képességem... Kiernan a homlokát ráncolta, de bólintott. -

Igaz. Látom, újra szőke lett a hajad. A bálon nem vörös csíkok

voltak benne? Mert most kékek. Odanyúltam, és megfogtam egy tincset. Szőke hajamba mélykék csíkok keveredtek. A nagy káoszban egészen elfeledkeztem erről. Nem tudatosan változtattam vissza. És zöldre sem tudatosan változtattam. Erre sürgősen kell találnom valami megoldást. -

Hú, ez sokkal jobb, mint az a zöld!

Kiernan megrángatta a pólóját. -

A tegnap estére visszatérve... Nem azt akartam mondani, hogy

szerintem Jade makulátlan, és csak arra gondoltam... -

Felejtsük el! Ha akarod, már meg is bocsátottam.

Kiernan mosolyogva rám nézett. -

Igazán?

-

Szükségem van rád.

-

Már ne is haragudj, de nem vagyok oda a szőkékért. Ráadásul... -

lengette meg a bögréjét - a hiányos izomzatod nem igazán felel meg az én ízlésemnek. -

Az adottságodra. Szeretnék egy kis kutatást végezni.

-

Kémkedni akarsz Kale és Jade után?

-

Kale után nem. Csak Jade után. Kiernan, tudom, hogy apának

dolgozik. Tudom. De szükségem van bizonyítékra, hogy Kale és a többiek meghallgassanak. -

Sosem mozdul el Kale mellől. Tényleg azt hiszed, hogy akkor is

magával cipeli Kale-t, amikor apádhoz megy, hogy beszéljen vele? -

Nem lehet vele a nap minden percében. Egyszer egyedül kell

hagynia Kale-t. És amint ez megtörténik, még akkor is, ha csupán telefonálni megy, meglesz a bizonyíték, amire szükségem van. Miután megittam a kávémat, megnéztem, Meela milyen ruhát készített elő nekem. Kiernannek igaza volt. Ez az öltözet korántsem volt olyan rossz, mint a másik. Egyszerű fekete melegítő és a Marist Főiskola pulóvere. Épp végeztem az öltözködéssel, amikor kopogtattak. Amikor kijöttem a fürdőből, Kale és Jade állt a konyhában Kiernannel és Paullal, Alex és Dax pedig anyával beszélgetett a nappaliban. -

Hű! - nevetett Jade. - Srácok, fantasztikusan néztek ki.

Ez a te világod. A tré humorérzék. Jade még mindig azt a csillogó estélyit viselte, amit a bálon is. Azt várta volna az ember, hogy egy épülettűz után, és miután feltételezhetően ebben a cuccban aludt, katasztrofálisan néz majd ki. Tudod, mint egy normális ember. De nem. Lófarokba fogta a haját, és a ruha, ami azért enyhén hamufoltos volt, még mindig csodálatosan állt rajta. Olyan volt, mint egy fotómodell egy katasztrófa helyszínén történt fotózáson. Kale figyelt. Amióta a konyhába lépett, egy szót sem szólt, és le sem vette rólam a szemét. Néhány nappal ezelőtt ettől minden bajomról elfeledkeztem volna. De ma reggel? Jobban fájt, mint a vállam, ami pedig már majdnem megőrjített. Kész csődtömeg voltam. Az életem apró darabokra hullott körülöttem, és csak egyetlen dologra vágytam: hogy mindent bevalljak Kale-nek.

De nem tudtam megtenni. Nem mondhattam el neki, hogy apa meglátogatott, mert azzal a végzetébe küldtem volna. És nem mesélhettem volna el neki az új információmat sem a Felsőbbrendűségről, ha nem beszélek neki arról, hogy találkoztam apával. És mi a helyzet ezzel az Able-üggyel? Bizony, ha elmondom neki, képes, és feladja magát a gyógymódért cserébe. Általában büszke voltam arra, hogy megállok a saját lábamon, de az életben most először nagyon zavart, hogy magamra vagyok utalva. -

Ma nagyon sok dolgunk lesz - szólalt meg Ginger, botjával a

konyha kövezetét kopogtatva. - A ma esti bulin lesz egy találkozó. A tegnap történtek miatt a helyszínt nem hozzuk nyilvánosságra a Craigslisten. Tátva maradt a szám. -

Ez komoly? Bulizni fogunk? Az az átkozott szálloda csak most

égett le. Emberek haltak meg. Rosie is meghalt. És te bulizni akarsz? -

Deznee, minden este van Hatos buli. Ha eltérünk a szokásos

rendtől, az emberek idegesek lesznek. Most semmi szükség arra, hogy pánikhangulat alakuljon ki. Minden a megszokott kerékvágásban halad tovább, mi pedig kihasználjuk ezt a lehetőséget, hogy összegyűljünk, és terveket szőjünk. Ginger kék otthonkájának a zsebébe nyúlt, ahonnan egy maroknyi apró, színes cédulát húzott elő. -

Személyesen értesítitek a többieket. Senki nem megy egyedül.

Csapatokba osztalak be titeket. Egész idő alatt a társatokkal maradtok. Sem a listátokat, sem a rajta szereplő utasításokat nem oszthatjátok meg senkivel - beleértve az itt jelenlévőket is -, csak a társatokkal. Ginger anyához fordult. -

Sue, te Daxszel mész.

Anya bólintott, és felmarkolta az összehajtogatott kék papírt. Csak

képzeltem, vagy valóban mosolygott? Ginger ezután Paulhoz fordult, aki az ajtóban álldogált. Átnyújtott neki egy kis narancsszínű cetlit, és így szólt: -

Te és Barge ezt kapjátok.

Addig osztogatta a papírlapokat, míg a végén csak én, Kale, Kiernan, Jade és Alex maradtunk. Páratlan szám. -

Jade - szólt Ginger, és átnyújtotta a pink lapot. - Te Kiernannel

leszel. - Ezután hozzám fordult. - Te meg Kale-lel. Jade felpillantott a lapból, és csodálkozva Kale-re nézett. -

Ez tényleg jó ötlet? Ha nem vagyok vele, Kale még véletlenül

árthat valakinek. Deznek is fájdalmat okozhat. Ginger megragadta a vörös hajú vállát, és az ajtó felé fordította. -

Évekig jól elvolt úgy, hogy nem lógtál folyton a nyakában. Sze-

rintem meg tudja csinálni. -

De jó! Így majd rajta tarthatom a szemem - súgta oda Kiernan.

Majd rám kacsintott, és követte a durcás Jade-t. Néhány pillanattal később az ajtó hangos csattanással bezárult. -

És mi lesz velem? - kérdezte Alex.

Ginger vöröslő ajkakkal rámosolygott. Már megint Mobol gyümölcspuncsot ivott, mert csak az hagyott ilyen nyomot a szája körül. -

Te velem leszel, Alex.

Ezután szó nélkül eltűntek. Napok óta ez volt az első alkalom, hogy Kale és én egyedül maradtunk. -

Nem akarsz velem lenni. - Kale egy lépést tett felém.

Nem vele lenni? Hiszen másra sem vágytam! -

Nem erről van szó.

-

De nem akarod, hogy Jade-del legyek?

-

Persze hogy nem!

-

Mérges vagy rám?

-

Miért lennék mérges?

Kale egészen összezavarodott. -

Nem tudom. Azért kérdezem.

-

Neki kellene állnunk annak a listának. - Hátrébb léptem, és

széthajtogattam a papírt. Néhány másodperc, és kitálalok mindent. Hazudni Kale-nek, ez volt életem legnehezebb feladata - nem beszélve arról, hogy én szívtam miatta. -

Oké - mondta lassan. - De még nem végeztünk.

-

Nem, még nem végeztünk. Sosem fogunk végezni. - Ráhúztam a

pulcsim ujját a kezemre, és megszorítottam a kezét. - A lista szerint az első feladatunk, hogy értesítsük Prias Sheent a buli helyszínéről. -

És mi a helyszín?

-

Öhmm - néztem bele a papírba -, úgy tűnik, a Rockiesban lesz.

-

Rockies?

-

Ez egy beltéri sziklamászó-pálya volt. Néhány hónappal ezelőtt

zárták be. A város szélén található. -

Hogy lehet beltéren sziklát mászni?

-

Nem igazi sziklákon mászol, hanem műanyag sziklákon. Fel kell

venned egy beülőt, és van egy vezető, aki figyel téged. Kale rémültnek tűnt. -

Műanyag sziklák?

-

Felejtsd el! •••

Megadtunk minden információt Priasnek, egy növényidomító nőnek, a parti helyszínéről, majd tovább haladtunk a listán. Hét név. Délután egy órakor már éheztem. -

Nem írnak semmit azon a listán a rágcsálnivalókról?

Kale begyűrte a papírt a zsebébe.

-

Éhes vagy?

-

Meg tudnék enni egy fél disznót!

Kale egy pillanatig aggódva nézett rám, majd bólintott. -

Ez egy szólás?

Mosolyogtam. -

Igen, egy szólás.

-

Ginger azt mondta, ne térjünk el a listától.

Most szálltunk le a buszról, ez volt Kale kedvenc közlekedési eszköze, így épp a Főutca sarkán álltunk, a Shaker’s Pizza előtt. Tucatnyi hely volt, ahova bemehettünk volna bekapni valamit. Egy szempillantás alatt meg lettünk volna, és már mehetünk is tovább dolgozni. Már csak két dolog szerepelt a listánkon. Ellenőrizzük le Ginger postafiókját, és értesítsünk még egy embert. Volt időnk enni. - Biztos vagyok benne, hogy nem akarta, hogy éhezzünk. Mihez lenne kedved? -

Sajtrudacskákhoz - felelte, és közelebb hajolt. Mohóság világított a

tekintetében, de nem rántott sajtra vágyott. Ha találgatnom kellene, azt mondanám, hogy visszaemlékezett, mikor utoljára ilyet ettünk. Mielőtt ez az egész elkezdődött. Ő harapta az egyik végéről, én meg a másikról. Édesek voltunk. Egy valódi Susi és Tekergő pillanat, ami egy, hát nem igazán Disney-s pillanattal végződött. De már ez is megérte, hogy együtt lógjunk egy kicsit. A szívverésem felgyorsult, és hátrébb kellett lépnem, hogy ne érintsem meg. Nem tudtam normálisan gondolkodni, ha így nézett rám. -

Szerintem jobb ötlet lenne, ha ennénk valami gyorskaját, aztán

visszatérnénk a listához. Kale megint közelebb lépett. Én megint hátráltam. Ezt addig csináltuk, míg el nem értem az épület faláig. -

Ez a legrosszabb dolog, amit a Denazen valaha tett velem. Ilyen

közel vagyok hozzád, mégis annyira távol. Tudom, hogy fájdalmat okozhatok neked, vagy még rosszabb is történhet, mégis annyira vágyom rá, hogy megérinthesselek. -

Tudom, hogy érzel.

Csak centikre volt tőlem, meleg lélegzete az arcomat simogatta. -

Tudom, hogy van valami, amit nem mondasz el. És... ez nagyon

zavar. Nem tagadhattam. Főleg most, hogy így nézett rám. És ilyen közel állt hozzám. -

És van, amit te sem mondasz el nekem - mondtam lélegzet-

visszafojtva. Kale elkomolyodott. -

Az nem ugyanaz.

-

Valóban?

-

Igen. Az, amit én nem mondok el, az a múltamhoz tartozik.

Visszataszító dolgok. -

Múltban vagy sem, de akkor is hatással vannak rád. Mind az

életed része. Kale kinyújtotta a kezét, a fejem mellett két oldalról a falnak támaszkodott. -

Nem

akarom,

hogy

azon

gondolkodj,

hogyan

éltem

a

Denazenben. Arra, hogy mit tettek velem. Hogy mit kellett megtennem miattuk. Azért nem mondom el, hogy téged védjelek. -

Ha eddig még nem vetted volna észre, nem az a lány vagyok,

akinek védelemre van szüksége. - Megragadtam a karját ott, ahol takarta a ruha, és néhány centivel arrébb toltam. - Egyébként az, amit én nem mondok el neked, hasonló. Azért nem akarom elmondani, hogy megvédjelek. -

Ez nem tetszik.

-

Sajnálom - feleltem. - Mi lenne, ha kompromisszumot kötnénk?

Elmondom a felét. Kale kételkedve nézett rám, de bólintott. -

Rendben.

Az épület hátához húztam. Szerencsére aznap már kiürítették a kukákat. Amikor meggyőződtem arról, hogy egyedül vagyunk, végigsimítottam a hajamon, és magam elé képzeltem azt a barna színt, amilyen a Sumrun után néhány nappal volt. Kale ujjai közé fogta egy hajtincsemet. -

Akkor múltkor így lett zöld a hajad. Már meg tudod változtatni.

-

Nem tűnsz meglepettnek.

Megvonta a vállát. -

Tegnap este, amikor elmentél, zöld volt a hajad. Mikor ma reggel

megláttalak, szőke volt, kék csíkokkal. Ahogy Alex múlt este olyan segítőkészen rámutatott, nem volt időd átfesteni. Ó, ne! Persze hogy észrevette. Ami újabb kérdést vetett fel: ki más vette még észre? Természetesen mindenki. Lehetett nem észrevenni? Múlt éjszaka anya is rákérdezett. Nem foglalkoztam vele, és ő sem erőltette, de valószínűleg nem ő volt az egyetlen, akinek feltűnt. Az isten szerelmére, hiszen zöld volt! Komolyan, mi baj van velem? Korábban mindig megvolt a magamhoz való eszem. Persze, furcsa volt, hogy senki nem mondott semmit, de azt hittem, annyi minden történt, hogy elsősorban nem a váltakozó hajszínemmel voltak elfoglalva. -

Kicsit kicsúszott az ellenőrzésem alól, ezért lett zöld. Nem aka-

rattal csináltam, csak valahogy megtörtént - simítottam végig újfent a hajamon. Újra szőke lett, kék csíkokkal. - Többé már nem kell semmit megérintenem. Elég, ha rá gondolok. Látod? Így is át tudom változtatni. -

Nem tudod irányítani?

A főúton, a sikátor előtt egy hosszú kamion haladt el, ezért várnom

kellett, míg elér az utca végéig, hogy Kale hallja, amit mondok. -

Meg tudom csinálni, ha akarom, de néha akkor is megtörténik, ha

nem próbálkozom vele. -

Az rossz lehet.

-

Nekem mondod?

Egy ideig hallgatott, majd a homlokát ráncolta. -

Meg tudod változtatni egy testrészedet?

-

Nyugtalannak tűnsz - mondtam, amikor a Shaker ajtaja fölé

akasztott csengő újra megszólalt. Bár az épület háta mögött voltunk, minden alkalommal, amikor valaki kinyitotta az ajtót, pizzaillat szállt ki rajta. Összefutott a nyál a számban. -

Olyannak szeretlek, amilyen vagy.

Ez mosolyt csalt az arcomra. A régimódi Kale. Egyszerű és lényegre törő. -

Ígérem, nem változom meg. A ruháim azonban... - Kikémleltem,

hogy még mindig tiszta-e a levegő. A sikátor előtt egy pár sétált el, pizzásdobozzal a kezében. Megvártam, míg elmennek, majd megfogtam a kölcsönkapott tréningnadrágomat. Az anyag megfeszült és szorosan rásimult a combomra. Nyár elején felpróbáltam egy farmert, ami fantasztikusan állt a fenekemen. -

Sokkal szebb, nem? És nem csak magamat tudom átváltoztatni,

azt hiszem. Egyik tenyeremet a mellkasára helyeztem. Jó érzés volt megérinteni őt, még akkor is, ha egy réteg ruha volt köztünk. Lehunytam a szemem, és a sötétlila színre gondoltam. Nem tudtam, hogy fog-e működni, de úgy gondoltam, érdemes megpróbálni. Amikor kinyitottam a szemem, Kale hosszú ujjú pólójának megváltozott a színe. Így barátságosabb lett. Lehet, hogy ennek is hasznát vehetjük még. -

Ráadásul, és ez a legjobb benne, nincs több fejfájás vagy

agyzsibbasztó émelygés! Kale egy pillanatra elmosolyodott, de ez nem tartott sokáig. -

Nem akartad elmondani, hogy tökéletesedett a képességed? És

mi köze ennek ahhoz a sráchoz? Able-hez? -

Semmi - válaszoltam. Kezdtem elhinni, hogy apa az igazat mondta

Able mérgével kapcsolatban, ezért még inkább nem volt kedvem mesélni róla Kale-nek. Tudtam, hogy mit mondana, és hogyan reagálna. Tudtam, hogy mit tenne. -

Vagyis nem mondtad el, amit tudni akartam. Történt valami, és

ehhez neki is köze van. -

Ő csak egy újabb Denazenes csicska, aki apának dolgozik. Nem

történt vele semmi. -

Dez...

-

Kale, meg kell bíznod bennem. Mindent kézben tartok.

Hátrált néhány lépést, és felsóhajtott. Nem vette be, amit mondtam, de békén hagyott. Úgy éreztem, én vagyok a legrosszabb barátnő a világtörténelemben.

, ami Ginger listáján szerepelt, a lap alján A volt még egy utasítás, miszerint pontosan öt óra öt perckor legyünk a MIKOR MINDENNEL VÉGEZTÜNK

Bellában, egy újonnan nyílt olasz cukrászdában. Az ajtótól számítva a negyedik asztalnál ültünk, és kávét rendeltünk. Tíz perc múlva anya és Dax ült le velünk szemben. -

Valami gond van? - kérdezte anya. Tekintete rólam Kale-re siklott.

-

Nada - válaszoltam, majd a bal kezemmel a cukorért nyúltam, de

összerándultam. Kale mindig mindent észrevett. -

Tudtam, hogy tegnap este megsérült a vállad - fordult felém a

széken ülve. -

Csak meghúzódott. Ezért még nem kell mentőt hívni.

Kale vitatkozni akart. Látszott abból, ahogy megfeszítette az állát, de ekkor

olyasvalaki

sietett

a

segítségemre,

akire

a

legkevésbé

számítottam. Jade. -

És? Mit hagytunk ki? - Elvett egy széket az egyik asztaltól, majd

betuszkolta Kale és Dax közé. Kiernan anya mellé ült. Mindketten átöltöztek. -

Épp most akartunk kiszavazni a szigetről - válaszoltam a kávémat

kavargatva. -

Az én szavazatomat megkapod! - szólalt meg Kiernan lelkesen,

Jade-et bámulva. Dax elővett egy kék cetlit, majd az asztalon át Kale elé csúsztatta. -

Te és Jade elmentek erre a címre gyakorolni. Valaki majd értetek

megy, amikor ideje elindulni a buliba. Jade vigyorogva felállt, belekarolt Kale-be, és gyakorlatilag felrángatta

őt a székről. Nem tudtam elrejteni a mosolyomat, amikor Kale kiszabadította magát a szorításából, és a székem fölé hajolt. -

Mi a helyzet Dezzel?

-

Deznek és Kiernannek vissza kell mennie Meela házába, és ott

várni, amíg el nem indulunk. Shanna és én találkozunk Alexszel és Barge-dzsal. Kiernan Jade-re nézett. -

Dez és én miért nem lazulhatunk Kale-lel és Jade-del?

Anya Jade-re, majd rám mutatott. -

Öt percig nem tudtok megmaradni egy helyiségben úgy, hogy ne

ugorjatok egymásnak. Hogy együtt legyetek egész este? Nem! Tartjuk magunkat Ginger utasításaihoz. -

Csak útban lennétek - vágott vissza Jade. - Egész idő alatt

sóvárgó ölebtekintettel bámultad őt... Kész csoda, hogy a srác eddig nem fulladt meg. -

Dez nem úgy bámul, mint egy kutya - sietett Kale a segítségemre.

- Csak szeret engem nézni. - Azzal megfordult, és úgy nézett rám, hogy összeszorult a szívem. - Én meg szeretem őt nézni. Jade felhorkant. -

Miért? - morogta közben.

Már felálltam, de anya megragadta a karomat. -

Még mielőtt mindenki elindulna a maga dolgára: maradjatok a

kijelölt helyeteken addig, míg valaki értetek nem megy! -

Mehetünk? - Dax felállt, és anya felé nyújtotta a kezét, aki szem-

rebbenés nélkül megfogta. Ó, igen! Semmi kétség, van köztük valami. Az utóbbi időben észrevettem, hogy anya megváltozott. Kezdtem azt hinni, hogy Dax ebben nagy szerepet játszott. Volt köztük egy kis korkülönbség, de ha boldoggá teszik egymást, akkor ki vagyok én, hogy

ítélkezzek? Dax ekkor összehúzott szemmel rám nézett. -

Nem fogsz bajba keveredni?

Nemet intettem. -

Mondd ki!

Egyenesen a szemébe néztem, és édesen elmosolyodtam. Tudnia kellett, hogy ez baromság, de reméltem, hogy nem árulja el senkinek. Tudtam, hogy ő nem utálja annyira Jade-et, mint én, de legalább ő sem bízott benne. -

Természetesen nem.

Dax tétovázott egy kicsit, én meg visszafojtott lélegzettel vártam. Végül bólintott, és anyával együtt elment. Kale felsóhajtott. -

Kérlek, egyenesen menj vissza Meelához!

Ártatlan mosolyt villantottam rá. -

Hogyne. Hiszen azt mondták, oda kell mennem.

Kale habozott egy kicsit, mielőtt megfogta volna az arcom. Már elég idő telt el. Így, hogy Jade itt volt, a fájdalom nem volt olyan szörnyű, de érezni lehetett. Mivel nem kifogásoltam - jobban mondva nem húzódtam el tőle sikítozva -, a számra tapasztotta a száját. Egy rövidke időre elfeledkeztem a gyomromban pezsgő savról, és arról, hogy az ujjai alatt egyre forróbb volt a bőröm. Az ajkam kezdett elzsibbadni, és az állkapcsom is megfájdult. Tűszúrások táncoltak - a fenébe is, inkább pogóztak - a bőröm alatt, ösztökélve, hogy váljunk szét. Oscar-díjat érdemelnék, mert úgy viselkedtem, mintha semmilyen hatással nem lenne rám. Felemeltem a kezem, ujjaimmal beletúrtam a hajába. Ha Kiernan nem rugdos meg, isten tudja, milyen messzire mentem volna el, hogy bebizonyítsam neki - és megmutassam Jade-nek -, meg tudom csinálni.

Megpróbáltam húzni a dolgot, de mielőtt túl messzire jutottam volna, Kale megállított. -

Jól vagy?

A szívem száguldva vert, a testemben majdnem minden izom lüktetett, de az arcomra erőltettem egy mosolyt. -

Viccelsz velem? Egy ilyen csók után? Jobban nem is lehetnék!

Kale nem mosolygott. -

Kérlek, légy óvatos! - Majd Jade-hez fordult. - Menjünk!

Amint hallótávolságon kívül kerültek, Kiernanhez fordultam. -

Történt valami gyanús?

A barátnőm a szemét forgatta. -

Igen. Megkért, hogy várjam meg a sarkon, hogy négyszemközt

tudjon beszélgetni apáddal. -

Komolyan kérdezem.

-

Semmi gyanús nem volt. - Kiernan kacsintott, és az út felé bic-

centett. - De lássuk, hátha találunk valamit! -

Gondolatolvasó vagy. •••

Könnyedén utolértük Kale-t és Jade-et, mert a lány ragaszkodott hozzá, hogy fagylaltot vásároljanak. Mégis mi a fenét gondolt, hová mennek? Randizni? Végignéztük, ahogy besiet egy fagyizóba a Harbor Drive-on, maga mögött húzva a vonakodó Kale-t. Amíg leadták a rendelésüket, mi várakoztunk. -

Akció indul! - mondtam, majd megragadtam Kiernan kezét, és az

épület felé vonszoltam. Kale-ék a fagyizó leghátsó részében ültek. Szerencsére a mögöttük lévő székek üresek voltak. Kiernan képességét kihasználva oda tudtunk lopózni

hozzájuk,

hogy

közvetlen

közelről

kihallgassuk

a

beszélgetésüket. -

Öhm, Dez, és mi van, ha valaki ide akar ülni? Senki nem lát vagy

hall minket, de ha valaki ránk ül, hidd el, észrevesznek! Az üres széksor felé mutattam. -

Ott még van néhány szabad szék. Mennyi az esélye, hogy valaki

épp ide fog leülni? Most pedig psszt! Hallani akarom, amit mondanak. -

Senki nem tudja meg, ha lopunk magunknak egy kis élvezetet -

mondta nevetve Jade. -

Ahonnan én jövök, rossz ötlet megszegni az utasításokat - vetette

oda Kale mellékesen. A falnak támaszkodva ült, tekintete Jade és a bejárati ajtó között ugrált. Vendégek sokasága állt sorba fagyiért, de csak kevesen ültek le. -

Mármint a Denazennél? - Jade átnyúlt az asztal fölött, és meg-

fogta Kale kezét. - Milyen volt ott? Milyen volt ott? Ki a fene kérdezi meg egy hadifogolytól, hogy milyen volt a tábori kaja? Ez a lány nagyon szemét alak volt. Kale szomorú szemmel nézett maga elé. -

Dez nagyon sokszor kérdezi ezt tőlem.

-

És mit szoktál mondani neki? - Jade hátradőlt, amikor a pincérnő

visszajött, és letett elé egy hatalmas fémpoharat, egy kanalat és egy extra hosszú szívószálat. Kale elé csak egy üdítőt tett. -

Nem sok mindent. Nem szeretek vele a Denazenről beszélgetni.

-

Miért nem?

Kale elvette a kezét az asztalról, de Jade még akkor is fogta. -

Kisebb a kezed, mint az övé. Más érzés.

-

Más? Ez most jó vagy rossz?

Kale elmosolyodott. Ezt neveztem akksival-indítsátok-újra-a-szívem mosolynak. Melegség öntött el, míg rá nem jöttem, hogy nem rám mosolyog. Hanem Jade-re.

-

Máshogy jó - felelte Kale, majd elengedte a lány kezét, hogy ki-

csomagolja a szívószálat. Nem kellett látnom Jade arcát, hogy tudjam, sugárzik. -

Anyám...

-

Psszt! - sziszegte Kiernan, és megbökött a vállával. - Nem hallom!

-

Tényleg annyira rossz volt? A Denazenben? - érdeklődött Jade,

majd belekortyolt a turmixába. - Ó, istenem! Ezt meg kell kóstolnod! Kale, udvariasan, mint mindig, elutasította, amikor Jade egy egész kanál krémes, barna fagylaltot tolt az arcába. -

Miért vagy kíváncsi rájuk?

Végre! Egy kis józan ész. Most már talán belátja, hogy Jade információt akar szerezni. Jade felsóhajtott, és a saját szájába tette a kanál fagyit. -

Apa régebben nekik dolgozott. Nem ebben a városban. Seattle-

ben. Kale feszültté vált. -

Meghalt?

-

Természetesen nem. Kiszállt.

-

Senki nem szállhat ki - vonta össze a szemöldökét Kale. -

Azoknak végük. Én személy szerint négy korábbi alkalmazottal végeztem. -

Apa az éjszaka közepén hazajött, fogta anyát, engem és a hú-

gomat, és eljöttünk. Nem pakoltunk be semmit. Nem köszöntünk el senkitől. Csak eljöttünk. Nem akarja elárulni, hogy miért. Azt sem tudtam, hogy mi az a Denazen, amíg Ginger nem mesélt róluk. -

Ha! - suttogtam, amikor a kasszánál egy kiskölyök üvölteni

kezdett. Úgy tűnt, a vaníliafagyija vaníliásabb volt, mint akarta. - Látod? Megmondtam! Kiernan a szemét forgatta.

-

Mit mondtál meg? Ez nem bizonyít semmit.

-

Ha én Seattle-ben lettem volna, apád nem jutott volna ki élve -

mondta Kale őszintén. Lehet, hogy Jade meglepett arcot vágott. Vagy könnyekben tört ki. Bármi is volt, Kale a homlokát ráncolta. -

Bocsánatot kérek. Erre semmi szükség nem volt. Dez már

mondta, hogy kevésbé legyek őszinte. -

Úgy veszem észre, Dez meg akar változtatni.

-

Meg akar változtatni?

-

Nem szeret olyannak, amilyen vagy. Azt szeretné, ha másképp

viselkednél. Ha olyasvalaki lennél, aki nem vagy. Emlékszel arra, amit meséltél? A számolásra? Tökéletes példa rá. Kale belekortyolt az üdítőjébe. -

Mert az rossz?

-

Nem, ha azt akarod, hogy ő irányítson. - Jade előrehajolt, tö-

kéletes betekintést engedve mélyen kivágott pólójába. -

Engem senki nem irányíthat. Már nem. - Nyugodt volt a hangja, de

mélyen hallottam benne a komorságot. A veszélyt. - Dez csak segíteni akar, hogy beilleszkedjek. Nem irányít. -

Csak mondom, mert szerintem így vagy jó, ahogy vagy - hízelgett

Jade, és a kanalával Kale felé integetett. - Ez a vérmérséklet, amit olyan erősen el akarsz nyomni, ez vagy te. -

Nem! Nem igaz. A Denazen akarta, hogy olyan legyek.

-

Semmi baj azzal, ha egy srác heves vérmérsékletű. Véleményem

szerint az annyira szexi! -

Szent ég! Ez a csaj gyakorlatilag tövig benyal neki - szisszent fel

Kiernan, majd fészkelődött egy kicsit, hogy közelebb kerüljön a párocskához. Jade hátradőlt.

-

Végül nem mondtad el. Miért nem beszélgetsz Dezzel a De-

nazenről? -

Nem akarom, hogy megváltozzon rólam a véleménye.

A kanál borzalmas hangot adott ki, ahogy Jade a pohara alját kapargatta. -

Miből gondolod, hogy megváltozna?

Visszafojtott lélegzettel előrehajoltam. Bűntudatot kellett volna éreznem amiatt, hogy kihallgatom - azért voltam itt, hogy Jade után kémkedjek, nem Kale életébe akartam beleütni az orromat -, de nem éreztem. -

Szörnyeteg voltam. Nem tehetem semmissé azokat a dolgokat,

amiket elkövettem, tehát még mindig az vagyok. Dez szerint nem, de téved. Ő nem tudja. Miután kikapargatta a legutolsó csepp turmixot is a pohár aljáról, Jade félretolta a poharat, és az asztalra hajolt. -

Miből gondolod, hogy szörnyeteg vagy?

Kale a pohárra nézett, majd csodálkozva fejre állította. -

Már végeztél is vele?

Jade válla rázkódott, és bosszantó kuncogás hallatszott. -

Annyira finom volt! Nem beszélve arról, hogy az egészséges ét-

vágy az szexi. Nem? Kale bólintott. -

A nyár folyamán Dez kihívott egy hamburgerevő versenyre. Ő

nyert. Nyilvánvaló volt, hogy Jade-et zavarta, ha Kale megemlítette a nevem. Szemmel láthatólag elcsüggedt, vállai megfeszültek. -

Tehát, szörnyeteg?

-

Mióta betöltöttem a tizenkettőt, ötvenkét embert büntettem meg.

Negyvenhárom férfit. Nyolc nőt. Egy gyereket. -

Hogyhogy megbüntettél?

-

Megöltem.

Néhány pillanatnyi csend támadt. Jade valószínűleg próbálta felszedni az állát a földről. -

Ó, Kale, ne érezd magad rosszul a történtek miatt!

Ne érezd magad rosszul? Nem elég, hogy egy bosszantó kis szutyok, ez a liba még tisztára idióta is! Kale most mesélte el neki, hogy megölt ötvenkettő embert, és ő ennyit mond? Ne érezd magad rosszul? -

Ők kényszerítettek, hogy megtedd. Igaz?

-

A kényszerítő módszereik igencsak meggyőzőek.

-

Basszusbasszus - kántálta Kiernan, beszorítva engem a boksz

sarkába. A hely tele üres asztalokkal, ennek a Volvo méretű pasasnak meg épp ide kell betuszkolnia magát? A férfi nagy puffanás kíséretében ledobta magát a bokszba - ami háttal volt Jade-nek, és amiben Kiernannel mi is ültünk -, a két gyereke pedig a szemben lévő székre kapaszkodott fel. Az egyiknél egy dobozos üdítő volt, a másik pedig egy fejetlen Barbieval hadonászott, ami úgy nézett ki, mintha végigvonszolták volna a sárban. A falhoz préselődtünk, néhány centi választott el minket a boksz terjedelmes új bérlőitől. -

És most?

A két gyerek kiabálva, az asztalt verve és a székeket rugdosva követelte a fagylaltját forró csokiöntettel. -

Mi ez a szag? - fogta be Kiernan az orrát.

Válaszként a mellettünk ülő férfi feltűnés nélkül a folyosó felé dőlt, és elsütötte a világ legkellemetlenebb szagú bélgázát. -

Ó, istenem! - Undorító volt. Őrülten legyezgettem magam a

kezemmel, hogy friss levegőhöz jussak, miközben próbáltam közelebb hajolni, hogy halljam, mit mond Kale. De a gyerekek dobolása mellett ez

lehetetlen volt. Láttam, hogy mozog a szája, de nem tudtam kivenni a szavakat. -

Menjünk! - tolt fel Kiernan az asztalra. - Megint durrantani fog!

A nagy sietségben Kiernan feldöntötte az egyik kissrác üdítősdobozát, ami legurult az asztalról, bele a kisebbik gyerek ölébe, újabb hisztirohamot kiváltva. -

Gyorsan! Jade a mosdóba megy. - Még le sem szálltam az asz-

talról, de Kiernan úgy rángatott, hogy megcsúsztam az üdítőben, és a földre zuhantam, magammal rántva őt is. Természetesen itt még nem volt vége a káosznak. A Lucy és Ethel klasszikus barátságának Hatos verziója, azaz Kiernan és én, elterültünk a földön, és időnk sem maradt megmozdulni. Egy ceruzaszoknyát és ízléstelen blúzt viselő nő - apa pincsije, Mercy viselt ilyen ruhákat - közeledett sietve. El akartam húzni előle a lábamat, de szűk volt a hely, nem volt hova mászni. Valahogy megoldottuk, hogy ne engedjük el egymást, ezért Kiernan képessége még mindig elrejtett minket. A nő lába beleakadt a térdembe, ő pedig repülve Kale felé zuhant, aki épp abban a pillanatban állt fel az asztaltól. A nő kétségbeesésében utánakapott, de Kale visszaült a székébe, elállva az útjából. A nő sikítva zuhant a földre, a szoknyája pedig felhasadt. Nem vesztegettem az időmet. Segítettem felállni Kiernannek, kikerültük az átkozódó nőt, és beszaladtunk a mosdóba. -

Ah, én ezt nem értem - hallottuk Jade dünnyögését. - Mostanra

már meg kellett volna oldanom. „Ugye megmondtam neked” pillantást vetettem Kiernanre, majd lehajoltam, hogy megnézzem, melyik fülkében húzta meg magát Jade. Jobbra az utolsóban. -

Gyere!

A fülkében Jade motyogott valamit, amit nem hallottam, majd

hangosabban folytatta: -

Ígérem. Elkapom.

Besurrantunk a mellette lévő vécébe, és óvatosan becsuktuk az ajtót. -

Gyere! - Az elválasztófalra támaszkodtam, majd egyik lábammal a

vécécsésze szélén egyensúlyozva Kiernanhez fordultam. - Fogd meg a lábam! -

Fogjam meg a lábad? Mit akarsz csinálni? Végignézed, ahogy

kakál? A szememet forgattam. -

Mobilon beszél.

Kiernan felsóhajtott, és megragadta a bokámat. Lábujjhegyre állva felhúzódzkodtam. -

A francba! Pár centi kellene csak. Várj!

Megfordultam, jobb lábamat a vécépapírtartóra helyeztem, és felugrottam. -

Ne mozogj! - csattant fel Kiernan. - Majdnem elengedtelek.

Nem törődtem vele, felkapaszkodtam a fülkéket elválasztó fal szélére, és előretoltam magam. -

Fogadok, ha tudnám én is ezt a parkour-t, nem lenne ilyen át-

kozottul bonyolult - morogtam. Mire végül sikerült megpillantanom Jade vörös feje búbját, valami megreccsent. -

Öö, Dez? Mi volt...

A jobb lábam alatt a vécépapírtartó kitört a falból, és a földre zuhant. Vele együtt én is. Hangos zajjal értem földet, bevertem a fejemet a vécécsészébe. Valami az arcomba csapódott. Ujjak. -

Áú!

Kiernan felsikított. -

Ó, istenem! Azt hiszem, pisiben ülök!

-

Jesszusom! - csattant fel Jade a szomszédban. Többször rácsa-

pott a fém elválasztóra, majd nagyot sóhajtott. - Mit műveltek odabent? A fogasba kapaszkodva próbáltam felállni. -

Nyugi, az szerintem csak víz.

-

Most nagyon nem szeretlek - zihált Kiernan, miközben próbált

felállni. Majd kinyitotta a zárat, és kitárta az ajtót. - És ne fészkelődjél már! Meghallott minket, mert már vagy kétszer elengedtelek! Mellettünk Jade lehúzta a vécét, majd kinyitotta az ajtót. Megigazította a szoknyáját, és a mosdókhoz sétált. Közben gyors pillantást vetett a fülkébe, ahol eddig voltunk, majd a lengedező ajtó háta mögé is, végül megvonta a vállát. -

Lehet, hogy fura - mondta a tükör felé fordulva -, de ez a srác

tökéletes anyag a végjátékhoz. - Ezzel megnyitotta a csapot, és beszappanozta a kezét. A pasim nem fura. Ő tökéletes. Átrángattam Kiernant a helyiségen, majd erősen a mosdó alatti csőbe rúgtam. Pontosan háromszor kellett belerúgnom ahhoz, hogy szétessen, és szanaszét fröcsköljön a víz. Mikor eljöttünk, Jade a vízzel harcolt, és sikítozott, mint egy ötéves.

-J

ÓL VAGY?

- hallottam Kale kérdését, amikor Jade végre kijött a

mosdóból. Haját hátrasimította, pólója csuromvíz volt.

A lány motyogott valamit, kifizette a számlát, majd követte Kale-t, ki az ajtón. A cím, amit Ginger adott, nem volt túl messze, megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy úgy döntöttek, gyalog teszik meg az utat. Így lehetőségem nyílt Kale mellett haladni, és figyelni. Nem mintha bármi érdekes történt volna. Jade próbálta belevonni a beszélgetésbe, de Kale, rá jellemző módon, csak egyszerű, egyszavas válaszokat adott. Nem durva vagy elutasító akart lenni, csupán magát adta. Ha a lány ismerné, tudta volna, hogyha azt akarja, hogy beszédes legyen, egyszerű dolgokról kell vele beszélgetni. Olyanokról, amiket az emberek, mint például Jade, magától értetődőnek tekintenek. Viharról és hóesésről. Kerékpározásról és állatkertről. Brandt listájáról egy nő, Andrea Durham, a Bronxi Állatkert alkalmazottja volt. Nyáron találkoztunk vele, hogy figyelmeztessük a Denazenre. Bár Kale-nek nagyon nem tetszett, hogy az állatok ketrecekben élnek, egyszerűen beleszeretett az állatkertekbe. Azóta már négyszer mentünk vissza. És melyik állat volt a kedvence? A medve, természetesen. Mire odaértek a házhoz, úgy tűnt, Jade mindjárt felrobban. Benyúlt egy kis porcelánbéka szobor alá, ahonnan egy kulcsot húzott elő, majd bevezette Kale-t az ajtón. Az épület üres volt. Nem voltak benne bútorok, és a szagból ítélve egy ideje már nem is lakott itt senki. Kíváncsi lettem volna, hogy Ginger

ismerte-e a tulajdonost, vagy szimplán betörtünk ide. Az idő lassan haladt. Két órán keresztül figyeltük, hogyan dolgozik Kale, miközben Jade-et hallgattuk, ahogy provokálja, hogy választ bármilyen választ - kapjon. Szexin rebegtette a szempilláit, és Kale-hez dörgölőzött. A pasim válasza az volt, hogy mennyire vágyik rá, hogy én is ott legyek. Jade nem volt boldog ettől, nyíltan bosszankodott, és duzzogott, mint egy gyerek. Továbbgondolva az elméletét, amiatt aggódott, hogy én csak irányítani akarom Kale-t, ahogy apa is tette. Kale egyszerűen megköszönte a törődést, és biztosította a lányt, ha megismer engem, rá fog jönni, mekkorát téved. Jade próbált szemétkedni is, azzal fárasztotta, hogy Kale nyissa ki a szemét, és lépjen tovább. Sőt, azt is mondta, hogy azzal, hogy már nem tudom megérinteni, az univerzum akar üzenni valamit. Ez egy kicsit összezavarta, amitől Jade is összezavarodott. A lotyónak gőze sem volt Kale agyának működéséről. Este nyolc óra körül minden cserepes növény, amit valaki kedvesen felsorakoztatott a fal mellé, elszáradt és megszürkült. Kale-ék semmit nem haladtak. -

Menjünk ki a hátsó kertbe! - fogta meg Jade Kale kezét. - Cso-

dálatos az éjszaka, és rengeteg zöld növény van odakint. Kale ideges volt. Látszott azon, ahogy járt. Feszülten. Kiernannel követtük őket a hátsó kertbe. -

Hazudik nekem - morogta Kale fel-alá járkálva.

Jade lehajolt, és egy alacsonyan lelógó ágról letépett egy juharlevelet. Átnyújtotta Kale-nek, és megkérdezte: -

Ki?

Kale elvette a levelet, és összegyűrte a tenyerében. A por az ujjai között hullott a földre.

-

Dez. Valamit titokban tart előttem. Ő maga mondta korábban.

Jade túlozva sóhajtott. -

Ezért nem haladsz egyről a kettőre. Mondtam, hogy az érzelmeid

hatással vannak rá. Tisztítsd meg az elmédet! Engedj el mindent! -

Azt mondta, azért, hogy megvédjen - folytatta Kale, mintha meg

sem hallotta volna Jade-et. A lány a szemét forgatta. -

Megvédeni téged? Aligha! Egy olyan embert, mint te, nem kell

védeni. Én személy szerint úgy vélem, itt valami másról van szó. Ez már megragadta Kale figyelmét. -

Valami másról?

-

Szörnyen rossz barát lennék, ha nem hívnám fel rá a figyelmedet.

Most komolyan! Nem látod, hogy néz Alexre? Közös múltjuk van. Nyilvánvaló, hogy a srác még érez iránta valamit, és láttam, hogy néz rá Dez. Ő is ugyanúgy érez. -

Tévedsz. Az a fiú fájdalmat okozott neki.

Jade tekintete ellágyult. -

Ahogy te is. Majdnem megölted.

Kale úgy nézett, mintha gyomorszájon vágták volna. Nagyon kévésen múlt, hogy nem lepleztem le magam. -

Én nem... Az nem az én hibám volt. Én soha nem...

Jade megfogta a kezét. Azt vártam, hogy Kale eltolja magától, de nem tette. -

Nem hiszem el, hogy beveszi ezt a baromságot - szisszentem fel.

Kiernan kezét fogva közelebb mentem. Most már csak egy méterre álltunk tőlük. Minden szó, minden arckifejezés világos volt. -

Tudom, hogy nem akartad - folytatta Jade -, de Dezt az érzelmei

irányítják. Ő egy mindent vagy semmit típusú lány. Nem érinthet meg, ami lehet, hogy már túl sok neki. Alex elérhető, érdekes, és őt meg tudja

érinteni. -

Esküszöm, megölöm azt a ribancot! - El akartam engedni Kiernan

kezét, de ő erősen szorította az enyémet. Jade áskálódását eddig mocskos trükknek tekintettem, de hogy Kale képébe dörgöli Alexet? Ezzel már egészen új mélységekbe merült. -

Várj! - suttogta Kiernan. - Kíváncsi vagyok, meddig megy el ez a

ribi. Utána szétrúghatjuk a seggét. Kale a fejét rázta. -

Te nem ismered őt.

-

Kiszabadított a Denazenből. Értem. Teljesen természetes, hogy

emiatt kötődsz hozzá... -

Szeretem Dezt - mondta Kale. A hangjából áradó megszállottság

enyhítette bennem a feszültséget, de a hideg is végigszaladt tőle a gerincemen. -

Biztos vagy benne? Talán egy kis szünetet kellene tartanod. Ki-

szakadnod ebből a földalatti mozgalomból, és világot látnod. Hogy megismerd magad. Nem akarlak összezavarni, Kale, de ha eddig csak vele lehettél, honnan tudod, hogy nem létezik más is, aki képes megérinteni téged? Kale hátrált egy lépést, nekem pedig a lélegzetem is elakadt. Láttam rajta. Felismerés csillant a szemében. -

Dez is mondta már egyszer.

Jade elégedett arckifejezésétől, hogy Kale is igazolva látta az állítását, felkavarodott a gyomrom. -

Látod? Ezt ő is tudja.

De Kale nem válaszolt, hanem az ég felé fordította az arcát. Minden feszültség elszállt belőle. Az előbb még görcsös válla, az ujjai, amiket eddig pattogtatott, mindene ellazult. Ő volt a nyugalom élő szobra. És az elfogadásé.

Olyan volt, mintha lassítva látnád, ahogy egy vonat beléd száguld. Látod, hogy közeledik feléd. Egy csomó időd van, hogy elsétálj onnan. De nem tudsz. Mintha odaragasztottak volna. Várod a vérontást. Jade megint megfogta a kezét. -

Szerintem figyelembe kellene venned...

-

Megcsókolhatlak?

És meg is érkezett. A vonat. -

Dez, menjünk - mondta lágyan Kiernan. Húzni kezdett, de nem

akartam megmozdulni. Nem bírtam. A lábaim hirtelen tonnás súllyá változtak, a szívem meg közel állt ahhoz, hogy leálljon. De akkor is látnom kellett. Legszívesebben kinevettem volna az agyamat elködösítő félelmet. Ez Kale. Soha nem tenne ilyet. Sosem csókolna meg valaki mást. Egy részem viszont drukkolt neki. Bizonyítsd be, hogy igazam volt! - kiabálta. - Tudtam, hogy megtörténhet. Megmondtam. Rohadtul megmondtam. -

Tessék? - kerekedett el Jade szeme. Elengedte Kale kezét, és

hátrébb lépett. -

Megcsókolhatlak? - ismételte meg Kale.

-

Dez - próbálkozott újra Kiernan. - Nem kellene ezt látnod.

Nem tudtam összefüggő szavakat mondani, pedig csak annyit akartam, hogy igenis, ezt látnom kell. Nem lennék képes elhinni vagy elfogadni, ha nem a saját szememmel látom. Kale Jade-hez lépett, és átkarolta a derekát. Nem húzta az időt drámai hatással,

vagy azzal,

hogy szeretettel végigcirógassa a bőrét.

Egyszerűen rávetette magát, és úgy éreztem, hogy a vonat teljes sebességgel áthajtott rajtam. Halott. Halott voltam. Üres. Hideg. Csupán a saját hangomat hallottam. Újra és újra. Megmondtam. Megmondtam. Megmondtam. Eltartott egy pillanatig, de aztán Jade is belelendült. Kuncogva át-

karolta Kale vállát, közelebb húzva őt magához. Megkapta. És már semmi áron nem engedi el. A kert félelmetesen csendes volt. A tücskök, az elhaladó autók, sőt még a fülemben dobogó szívem hangja is megszűnt. Csak Jade-et és Kale-t hallottam. A csók romantikus neszeit. A filmekben az ilyen titokzatos részeknél lágy háttérzene hallatszik, majd minden elsötétül. A valóságban azonban szívó, szörcsölő, nyammogó hangok hallatszottak. Jade ráadásul vagy nagyon nyálasan csókolt, vagy csak nagyon rákapcsolt. Az agyamban egy vékonyka hang figyelemért kiáltozott. Próbáltam logikusan gondolkodni. Jade nem szerelmes belé. Nem igazán. A Denazennek dolgozik. Apának. Ez is a cselszövés része volt, hogy behálózza Kale-t. Ez a tény minden alkalommal megvigasztalt, amikor láttam, hogy vesd rám magad! tekintettel bámulja a pasimat, ám mégsem változtatott azon a tényen, hogy Kale bevette. Megcsókolta őt. Nem akartam megtenni. Csak valahogy megtörtént. Az egyik pillanatban még Kiernan kezét fogtam, de a következőben már nem. Először észre sem vettek. Gondolom, azért, mert annyira egymásra voltak tapadva. Jade látott meg először. -

Hoppá! - suttogta, és eltolta magát Kale-től.

J

ADE A KÉZFEJÉVEL MEGTÖRÖLTE A SZÁJÁT,

és legalább annyi tisztesség

volt benne, hogy néhány centire elhúzódott Kale-től. Mielőtt

elfordította

volna

a

fejét,

észrevettem,

hogy

egész

halványan

elmosolyodott. Felnevettem. A borzalmas hang még az én fülemet is sértette. Reszelős volt. Rossz. Mintha valami összetört volna. -

Mint valami nindzsa, mi? Már húsz teljes másodperce itt állok.

Kale először nem mondott semmit. Nem tűnt meglepettnek. Vagy sajnálkozónak. Aztán rádöbbent, mit tett. -

Dez, én...

Feltartottam a kezem, jelezve, hogy hallgasson. Nem bírtam hallani a hangját. Azt a hangot, ami megígérte, hogy sosem hazudik nekem. Sosem csap be. Piedesztálra állítottam Kale-t - ami nem volt tisztességes, valóban -, és most lezuhant róla. -

Ne! Komolyan. Semmi gond, jó? Srácok, remekül illetek egy-

máshoz. Tudjátok, mert tapizhatjátok egymást halál, fájdalom meg ilyen szarságok nélkül. Hátraléptem. Kale előrelépett. -

Várj! Dez, ez...

Újra elnevettem magam. Most hangosabban. És hosszabb ideig. Egyszerűen képtelen voltam abbahagyni. Összeomlottam. Nem találtam más magyarázatot erre az őrületre, mint azt, hogy ez a nyomasztó élmény öt hónappal előrébb hozta a Felsőbbrendűség őrületét. Nem Dez Cross. Ms. Szedd Össze Magad. Ez a helyzet arra emlékeztetett, amikor Fin leugrott az utolsó lépcsőfokról: őrült módjára nevetett, és értelmetlen dolgokat hordott össze.

Nem voltam a szabályok rabja, de azért betartottam néhányat. Sose hagyd, hogy sírni lássanak. És soha, de soha ne engedd, hogy lássanak kiborulni. Igyekeztem, de nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Így hát, mivel megszegtem az első számú szabályt, a kettes számú sem volt többé érvényben. -

Nem az, aminek látszik? Ezzel fogsz most jönni? Tudtad, hogy

Alex is ezzel próbálkozott? Vagy azt akartad mondani, hogy ez csak valami megrendezett jelenet? Hogy megvédj engem valami nagy és gonosz dologtól? Tudod mit? Alex is ezt mondta nekem. Ami azt illeti, a köztetek lévő összes feszültség ellenére pokolian sok közös vonásotok van. Mind a ketten egy olcsó ribanc miatt vertetek át. Jade felnevetett. -

Látod? Észrevetted, hogy megint Alexről beszél?

Minden elvörösödött. Előrevetettem magam, és minden erőmet beleadva megütöttem. Jade megtántorodott, elveszítette az egyensúlyát, és tompa puffanással a nedves fűre zuhant. Tudtam, hogy semmit nem érzett, mégis elégedettséggel töltött el. Dühtől szikrázó tekintetünk egy pillanatra összetalálkozott. Majd elrohantam. A hátam mögött Kiernan kiabált, de nem foglalkoztam vele. Tér. Távolság. Kilométerek. Azt akartam, hogy Kale és köztem hatalmas távolság legyen. Városok. Bolygók. A fenébe is, még az sem lett volna elég. Már vagy egy kilométerre lehettem a háztól, amikor megálltam, hogy kifújjam

magam.

Ezúttal

semmi

hülye

lépés.

Utoljára,

amikor

elrohantam, Aubrey-ba és Able-be ütköztem. Nem mintha a dolgok még jobban elcsesződhetnének, de miért kockáztassak? Kerestem egy sötét zugot, és kisírtam magam. Öt hónappal ezelőtt senki nem mondta volna, hogy tökéletes az életem, de véleményem szerint elég jó volt. Készülődtem a suli utolsó évére, hobbit űztem abból,

hogy új magasságokba emeljem apám vérnyomását, és hajnalig buliztam. Voltak barátaim, tombolhattam és szabad voltam. Aztán találkoztam Kale-lel. Korábban senkiben nem bíztam meg ennyire. Semmilyen téren. Vad. Hűséges. Tiszta. Ez volt Kale. Azt éreztette velem, hogy különleges vagyok. Kerek egész. Most a kerítés másik oldalán üldögéltem. Elveszve és magányosan. A mérgezés egyre rosszabb lett. Az állandó fájdalom miatt már alig bírtam összpontosítani. És rendszertelen időközönként a gravitációval dacoló, egyre erősebb szédülés tört rám. Az evés gondolata pedig? Fúj! Lejárt az időm. Elő kell állnom az igazsággal, legkésőbb holnap reggel, mert utána már nem rejtegethetem tovább. Attól kezdve, hogy megláttam Kale-t és Jade-et, addig, míg elértem a sikátorba, a méreg majdnem elérte a könyökömet, és szinte biztos voltam benne, hogy már a nyakamat is. Kale talán észre is vette volna a kertben, ha nem lett volna annyira sötét. És, persze, ha nem azzal lett volna elfoglalva, hogy Jade-del smároljon. Jeges félelem szorította össze a gyomromat. Eddig volt mivel foglalkoznom, és azzal lefoglaltam az agyam. Be kellett bizonyítanom, hogy Jade apának dolgozik. Most, hogy már megvolt a bizonyíték - nem láttuk, hogy beszél a telefonon, de hallottuk a beszélgetést, és ez ugyanaz -, már csak a méregre tudtam gondolni, és arra, menynyire szeretnék Kale-lel lenni. De ez nem történhetett meg. Kale most már Jade-hez tartozott, a méreg pedig egyre gyorsabban terjedt. Volt ebben egy üdvözítő dolog. A Felsőbbrendűek megőrülése engem már nem érinthet. Addig nem húzom ki. De volt egy másik lehetőség. Az, amelyikről eredetileg azt gondoltam,

hogy szóba sem jöhet. Megadni apának, amit kér. Magamat, a gyógymódért cserébe. Most már semmi akadálya. Nem? Egyrészt nyilvánvalóan nem akartam magam ezüsttálcán felkínálni apának, hiszen tudtam, mit tesznek az olyanokkal, mint én, másrészt azonban a fő akadálya már elhárult. Ha Kale beleszeretett Jade-be, talán már nem fog utánam jönni. Valami azt próbálta súgni, hogy ez így nem biztos, hogy teljesen igaz, de félresöpörtem. A csók még élénken élt az emlékeimben. A látvány pedig örökre beleégett az agyamba. A hangok. Az illatok. Kale tekintete. Szánalom. Szánalom volt a hangjában. Most már minden értelmet nyert. Kale attól a pillanattól kezdve, hogy Jade megérkezett, kezdett kiszeretni belőlem. Gingernek igaza volt. Mi nem egymásnak voltunk teremtve, mivel Jade és Kale vannak egymásnak teremtve. A suttogás újra elkezdődött - rosszrosszrosszrossz -, de ezek voltak a tények. Nem lehetett tagadni. Fel kellene hívnom apát. Rögtön a parti után. Megmondani neki, hogy kész vagyok üzletet kötni. Nem tökéletes megoldás, de talán ez lesz a legjobb esélyem, hogy megérjem a tizennyolcat. Lehet, hogy ez lesz az egyetlen esélyem. Hagytam egy üzenetet anyának és Gingernek is, amiben elmondtam, hogy elszakadtam Kiernantől, és majd a buliban találkozunk. Ezután elindultam a városba. Három háztömbbel arrébb bementem a Negyedik utcai McDonald’sbe. A törött tükörrel szemben állva megmostam az arcomat. A szemem vörös és duzzadt volt, az arcom pedig kipirult. Egyértelmű volt, hogy nem vagyok partikész. Mély lélegzetet vettem, előretartottam a kezem, és megmozgattam az ujjaimat. A buliban jól kell kinéznem. Ez lesz az utolsó fellépésem. -

Ideje megnézni, mire képes ez a csajszi!

Megérintettem a bőrömet a szemem alatt, miközben a mosdó szélére tett magazinra koncentráltam. A címlapon csillogó szemmel és széles mosollyal Drew Barrymore virított. Makulátlan bőre puha, sima, bár egy kicsit túl sápadt volt. Miközben néztem, a duzzanat lelohadt, a vörösség eltűnt, és a bőröm visszanyerte egészséges csillogását. Ezután valami jóval különlegesebbet próbáltam. Sminkelni. Nem is olyan egyszerű, mint gondoltam. Átlapoztam a magazint, drámai smink után kutatva. Igen, elkészíthettem volna a szokásos sminkemet, amit már vagy ezerszer feltettem, de ez egy különleges alkalom volt. Egy búcsúparti, még akkor is, ha a többiek ezt még nem tudták. Tökéletesen kellett kinéznem. Találtam egy hirdetést, ami nagyon tetszett. A modellnek feketével vastagon kihúzott szeme volt és füstös szemhéja, a szeme sarkában pedig rácsos mintázatú erezet díszelgett. Enyhén gótos, mégis rettentően király. Ezzel biztosan sikert érhetek el. A kísérlet katasztrofálisan indult. Az első próbálkozásra, ahelyett hogy a szememet húztam volna ki, az egész szemhéjamat erős feketére változtattam. Egy hardcore gót buliban fantasztikusan néztem volna ki vele, de nem éppen ez volt az, amire most vágytam. A következő próbálkozás már jobb volt, de még mindig nem az igazi. Az íriszem lett fekete. Halloweenre tökéletes lett volna, de ma estére nem. Mikor végre sikerült jól kifesteni a szememet, a szám következett. A felső ajkam vérvörös, míg az alsó ajkam fehér lett. A következő még vadabb eredményt hozott. A barna és sárgásbarna színek árnyalataiban pompázó, szinte batikolt hatású lett a szám. Cirkuszi ajkak. Más színnel és egy vörös orral elmehettem volna Bozo menyasszonyának. Miután megvolt a smink, ruhát kellett választanom. A fekete farmernek mennie kell. Remekül nézett ki, de most nem ilyen külsőt céloztam meg.

A modell, akit a sminkelés során követtem, egy gyilkos, vörös bőrszoknyát

és

szuperszexi

csizmát

viselt,

de

most

nadrágos

hangulatban voltam. Könnyebb volt benne mozogni, és nem kellett aggódnom, hogy egy Paris Hilton-féle villantást mutatok be. Végiglapoztam a magazint, majd csalódottan becsuktam. Már épp a régi ruháim közül akartam választani, amikor megláttam. A lány a hátsó borítón. A tökéletes partiruhában. A Shocking the House nevű helyet reklámozták vele. A tenyeremet a combomra tettem, és a borítóra koncentráltam. A nadrágot két színben lehetett kapni: feketében és barnában. A barnára összpontosítottam. A nadrág rásimult a combomra, a térdemre, majd lefelé haladva egyre szűkült. A fenekem íve felett fűzőben végződött, amit bonyolult masnival kötöttek meg. A derékrész elöl V alakot formázott, aminek a csúcsa centiméterekkel a köldököm alá nyúlt. És ekkor jött a szívás. Általában egyenesen szívtipróra veszem a figurát, és felveszek valami szűk felsőt, ami veszélyesen sokat mutat az a fűző, amit a modell viselt, kifogástalan volt -, de a méreg már túlságosan látszott. Volt egy ötletem, de nem tudtam, hogy sikerül-e kiviteleznem. Ha igen, nagy jövő elé nézek a divattervezésben. Magam elé képzeltem a kedvenc piros selyemfelsőmet; éreztem az anyag érintését a bőrömön. Sima és csúszós volt. Ahogy redőződött a vállamon, és finoman fodrozódott, valahányszor megmozdultam. A hátán volt egy keskeny szalag, amivel feszesebbre lehetett húzni. Ez a szalag volt mindig is a kedvenc részletem. Most pedig egy kis szerencsével valami sokkal jobbat csinálok belőle. A modell fűzőjére koncentráltam, elképzeltem, hogy a szalag a csuklómhoz van kötve, és onnan kezdve tekeredik finoman vastagodva felfelé a bal karomon. A nyakamnál megint elkeskenyedik, rátekeredik a nyakamra, majd átlósan végigsiklik a mellkasomon, megmutatva a

dekoltázsomat. A jobb oldalamon a cipőfűző vastagságúra vékonyodó szalag cselesen bonyolult mintában kúszik le a karomon, majd megkötődik. A blúz derékrésze varrás nélkül kapcsolódott a szalaghoz, és a derekam alatt végződött. Az alja és a csípőszabású bőrnadrág közötti rés csak annyi testfelületet mutatott, amitől szexinek tűntem, de nem olcsónak. Rámosolyogtam a tükörképemre. Még egy utolsó dolog. Megfogtam a hajam végét, és becsuktam a szemem. Amikor kinyitottam, elállt a lélegzetem. Épp az ellenkezője volt annak, mint amikor találkoztam Kale-lel. Fekete, szőke tincsekkel. Eddig még nem festettem be teljesen a hajam, kivéve egyszer barnára, amikor elmentem a Sumrunra. Mindig szőke voltam, néhány színes tinccsel. Ez a változás kicsit drasztikus volt, és kicsapta a biztosítékot, de nekem tetszett. Drámai volt, szinte kínzó érzés. Sötét. De illett a hangulatomhoz. És a jövőmhöz. ••• Kifelé zsebkendőket változtattam át, hogy gyorsan hozzájussak némi készpénzhez. A Rockies nem volt messze, de úgy döntöttem, hogy enyhén magas sarkú cipőben jelenek meg - aminek semmi köze nem volt az öregdiákok bálján viselt cipőkhöz -, és arra gondoltam, a lábam hálás lesz, ha busszal megyek. Valamint a vállfájásom már szétterjedt. Mindenem fájt. És ez kiszívta az energiámat, amitől az olyan egyszerű dolgok is nehezemre estek, mint a séta. -

Ginger nem túl boldog - szólalt meg Paul, ahogy az épület felé

közeledtem. A szórakozóhely külsejét balul sikerült sziklák díszítették, a The Rockies reklámtábla mindkét oldalán egy-egy bábu mászott fölfelé. Jártam már itt néhányszor Alexszel, de mindig rettegtem, hogy azok a

hülye izék rám esnek, amikor belépek a helyiségbe. Megvontam a vállamat. -

Ez nem újdonság. Van már itt valaki?

-

Sue és Ginger öt perccel ezelőtt érkezett. A pasid már itt van egy

ideje. Nem javítottam ki. Kale többé már nem igazán volt a pasim, ugye? Ahogy elhaladtam, Paul megragadta a karomat. Ujjai mélyen a bőrömbe nyomódtak, az ajkamba kellett harapnom, nehogy felüvöltsek. -

Széttépnek majd, hogy megnézzék, hogyan működsz.

A szívem majdnem megállt. -

Mi?

Paul felállt, és közelebb húzott. -

A Denazen. Be fognak zárni, majd felvágnak. Kiveszik a

zsigereidet, és közszemlére teszik. Kirángattam magam a szorításából, és megtántorodtam. -

Mi az ördög ez?

Paul hunyorgott. Újra a lépcsőkön ült, a keze pedig nem volt a közelemben. -

Azt kérdeztem, hogy jól vagy-e.

Lenyeltem a gombócot a torkomból, és az arcomra erőltettem egy mosolyt. Elkezdődtek a hallucinációk. -

Persze. Miért?

Megvonta a vállát. -

Sápadtabbnak tűnsz, mint általában. Biztos a hajad miatt. - Rám

kacsintott. - Amúgy nagyon dögös! Mosolyt villantottam rá, majd elindultam befelé. A helyiség szokás szerint parti mennyország volt. A falakon villódzó fények táncoltak, a terem közepén pedig emberek ringatóztak és pogóztak a zene ütemére. Még sosem kérdeztem meg, de kíváncsi lettem volna, hogy ki szereli be

ezeket a dolgokat. Minden este más helyen volt a buli, mégis mindegyik ugyanolyan frenetikus volt, mint az előző. -

Te sosem figyelsz, ugye? - Alex lépett az utamba. Alaposan

megnézett. Az álla leesett, mogyorószínű szemével tetőtől talpig végigmért. -

Hiszen te...

-

Csodálatos vagyok? Természetesen! Szar lehet most neked, mi?

Ki kell maradnod egy ilyen csodából. -

Azt akartam mondani, hogy borzalmasan nézel ki. - Tekintete

elidőzött rajtam egy kicsit, mielőtt hátrébb lépett, és a fejét csóválta. Mögötte a táncparkett tele volt emberekkel. Sokukat ismertem, kit jobban, kit kevésbé. - Ginger olyan dühös, hogy már tajtékzik. -

Nagyon túlreagálta? Egy kis időre volt szükségem. Tűnj el!

Úgy nézett rám, mintha vitatkozni akart volna, de végül védekezően felemelte a kezét. -

Hol van? El akarom mondani neki, mire jöttünk rá Kiernannel.

Jade az apámnak dolgozik. Kihallgattam, amikor a mobilján beszélt vele. -

Mikor?

-

Néhány órával ezelőtt.

-

A mobilja a szállodában maradt. Hallottam panaszkodni. Most

nincs nála. -

Akkor van neki másik. Hallottam, ahogy apával beszélt. Majd azt

mondta, Kale a végjáték. És hogy már majdnem elkapta. -

Szent ég! - morogta Alex meglepetten, majd karon ragadott, és

elindult a lépcső felé. - El kell mondanunk Gingernek, mielőtt elkezdődik a találkozó. Bólintottam és követtem, de a helyiség egyszer csak észveszejtően forogni kezdett. A zajok és a színek elmosódtak körülöttem, és térdre zuhantam. Alex talpra rángatott, majd a sarok felé vezetett, ahol a falhoz

nyomott. Forgott körülöttem a világ. Alex dühösnek látszott. Megragadta a bal karomat, és könyékig letolta a ruhát. -

Basszus!

-

Csúnyábbnak látszik, mint amilyen - próbálkoztam.

-

Azt kétlem. - Arckifejezése bosszús, majd dühös lett. - Mi a franc

van veled? Kaptál esélyt, de lejárt az időd. Magam hívom fel Crosst. Csak rosszul hallottam. Megpróbáltam eltolni, de a kezeim mintha pudingból lettek volna. -

Mi van?

Ujjai durván a karom puha részébe mélyedtek. Pár lépésre tőlünk valaki kacagott. A lány a Roudey-ból. Az, amelyikkel megcsalt. Majd eltáncolt mellettünk, a csípőjét tekerte és az ajkát nyalogatta. Kacsintott, majd birtokolva átölelte Alexet, és bólintott. -

Cross az egyetlen, aki segíthet neked. Egyedül ő törődik veled

annyira, hogy megmentsen. -

Azt akarod, hogy...

Alex ujjai a csuklóm köré zárultak, majd elhúzott a faltól, és elindult velem a lépcső felé. A terem már nem forgott, és mire elértünk a lépcső tetejére, megszűnt a homály is. A lány a Roudey-ból pedig eltűnt. Amikor berobbantunk az ajtón, Ginger épp a többieket kérdezgette, hogy sikerült-e elintézniük a listájukon szereplő dolgokat. Anya a terem másik végében állt, gyanúsan közel Daxhez. Kale anya másik oldalán állt karba tett kézzel és összeszorított szájjal. Észrevettem, hogy Jade a terem túlfelén áll, az ajtó mellett. Dühvel és félelemmel vegyes tekintettel bámult Kale-re. Amikor Alex a karomnál fogva berángatott, mindenki felénk fordult. -

Kedves tőled, hogy végre csatlakozol hozzánk, Deznee - szólalt

meg Ginger. - Ahogy már mondtam, újabb problémát fedeztünk fel a Denazennel kapcsolatban.

Alex megmerevedett. Dez - szólt oda, miközben próbált betuszkolni a terem közepére.

-

Ginger folytatta: -

Amellett, hogy megtámadták az otthonunkat, és elhurcolták a

barátainkat, a forrásom szerint új projekten is dolgoznak. Egy új Felsőbbrendűségi projekten. -

Dez! - Alex most már felemelte a hangját.

Megráztam a fejem, tekintetem könyörgött neki, hogy nyugodjon le. Eldöntöttem, hogy feladom magam, de nem álltam készen, hogy elmondjam nekik. Várni akartam. De Alex most mindent tönkretesz. -

Dez! - üvöltötte. A szoba visszhangzott, a hangja úgy pattogott a

szobában, mint egy elszabadult raketlabda. - Mondd el nekik! Most! Mivel még mindig nem mozdultam, megragadta a karomat, és a szoba közepére rángatott. A szemem sarkából láttam, hogy Kale elindult felé, de Alex felemelte a kezét. -

Vissza, seggfej! Szívességet teszek neki. - A ruhám ujja elszakadt,

ahogy Alex a könyököm fölé tolta. - Haldoklik.

, , hogy a tekintetem azt sugallja F Alexnek, megöllek. Bár hazugság volt, így kezdtem: ELSÓHAJTOTTAM

ÉS BÍZTAM BENNE

-

Enyhe túlzás, hogy haldoklom.

-

Mi ez? - zihált anya. Úgy látszik, az fel sem tűnt neki, hogy vörös

ruha van rajtam. Félretolta Alexet, és megfogta a karomat. Kikényszerítették. Mondhatjuk úgy is, hogy kiböktem az igazat. Ennyit arról, hogy ma este jól fogok szórakozni. -

Méreg.

-

Méreg? - ismételte meg elsápadva. - Milyen méreg? Hogy került

beléd? Mögötte Kale bámult kikerekedett szemmel. Aggodalommal teli jégkék tekintetétől elakadt a lélegzetem. Még mindig engem akar. Persze hogy még mindig engem akar. Miért gondoltam azt, hogy könnyedén lemond rólam? Emlékeztem, hogy a csókolózás után a sikátorban sírtam, és egy mosdó tükre előtt álltam, de mintha másnak az emlékei lettek volna. Mintha egy ismétlést látnék a tévé képernyőjén. Válaszoltam anyának, de még mindig Kale-t néztem. A jelenléte adott elegendő erőt ahhoz, hogy hangosan is kimondjam. Furcsa érzés volt, hiszen csupán egy órája még eltökéltem, hogy túlteszem magam rajta. Meg voltam győződve róla, hogy készségesen hagyja majd, hogy a Denazen karjába vessem magam. Már a gondolat is nevetséges volt. Tudtam, hogy nevetséges, mégis elhittem. Úgy, ahogy azt is, hogy az ég kék, a macskák meg nyávognak. -

Aznap este, amikor lezuhantam a daruról, visszamentem a régi

házunkba. Összefutottam apa embereivel. Hatosok voltak. Az egyik

megérintett. -

Ö ült a furgonban is - mondta Kale. A hangja halk volt, az ujjait

pattogtatta. Félrenéztem. -

Igen. Able.

-

Fel kell hívnunk Daunt - szólalt meg Dax, anya vállát átkarolva.

Kissé hátrébb húzódtak, hogy legyen elég levegőm. Alex megrázta a fejét. -

Dez már beszélt Daunnal, mielőtt elment. Semmit nem tehet.

Nagyot nyeltem. Talán jobb, ha egészen kitárulkozom. -

Van más is. Amikor elmentem a postára, apa ott várt.

Jade-re néztem, de ő elkapta a tekintetét. Miért ne kapcsoljam fel az Én tettem neonfényt a feje felett? -

Valaki elárulta neki, hogy ott leszek. Azt mondta, van rá gyógy-

mód. - Remegő lábbal folytattam: - A méreg ellen. És a Felsőbbrendűség mellékhatásaira. Mindenki egyszerre kezdett el beszélni. Miközben néztem, ahogy egymással vitatkoztak, két dologra figyeltem fel. Kiernan még nem érkezett meg, Jade pedig kijött a sarokból, és most az ajtó felé araszolt. -

Duguljatok el! - bődült el Ginger néhány perc elteltével. - Ekkora

zűrzavarban nem tudok gondolkodni. - Felém fordult. - Tehát Crossnál van az ellenszer. Gondolom, üzletet ajánlott. Ginger volt az egyedüli, aki nem rémült meg a vallomásom után, mert végig tudott a méregről. -

Ha feladom magam, megkapom a méreg elleni gyógyszert.

Ginger bólintott. Erre számított. -

És a Felsőbbrendűség mellékhatásai? Mi a helyzet azzal a gyógy-

móddal? Ebben

a

pillanatban

legszívesebben

megvertem

volna

az

öregasszonyt. Miért tesz fel kérdéseket, ha már valószínűleg tudja a választ? De a verés helyett inkább Jade-hez fordultam. -

Mit gondolsz, Jade? Valóban van gyógyszer a Felsőbbrendűség

mellékhatásai ellen? Jade lefagyott. -

Én? Miért engem kérdezel?

Az ajtóhoz siettem, kétségbeesetten küzdve a rám törő émelygés ellen, és háton taszítottam Jade-t. -

Mert te vagy az egyetlen túlélő. - Megböktem a vállát, majd

folytattam: - Jade apának dolgozik. Ő mondta, hogy ez itt Felsőbbrendű. Tizennyolc múlt, és még életben van. Az egyetlen, aki megkapta a gyógyszert. Tompa sikoly szakadt fel Jade torkából. -

Ezt mondta? Még sosem találkoztam azzal az emberrel!

-

Hallottalak. A fagyizóban. Telefonon beszéltél vele a mosdóban.

Jade rémülete haraggá változott. -

Te! Ti voltatok azok Kiernannel? Hogy merészeltetek kémkedni

utánam? Jade felemelte a kezét, mire elnevettem magam. -

Gyerünk! Tönkreteszlek. Lehet, hogy képes vagy semlegesíteni az

ártó képességeket, de az enyém ártalmatlan. De, hacsak felém legyintesz, átváltoztatlak azzá a hájas, gusztustalan törpévé, aki a Negyedik utcán él. -

Elég ebből! - csattant fel Ginger. - Deznee, válaszolj a kérdé-

semre! Mit kért Cross a másik gyógyszerért cserébe? Kinyitottam a számat, de nem jöttek ki a szavak. Kale-nek nem volt ilyen gondja. Abbahagyta az ujjai pattogta- tását. -

Engem. Cross azt mondta neki, amint újra a Denazenben leszek,

megkapja a gyógyszert.

Felém fordult, hogy megerősítsem, amit mondott, de én elfordultam. -

A másik gyógyszer nem létezik - csattant fel Alex. - Cross

összevissza beszélt, csak hogy megkapja, amit akar. Lehet, hogy Jade Cross egyik embere, de nem Felsőbbrendű. Ki van zárva! -

De az első gyógyszer létezik? - kérdezte Kale.

Alex bólintott. -

Akkor hívd fel! Mondd meg neki, hogy visszamegyek, cserébe a

méreg elleni szerért. Ginger bólintott, és Daxhez fordult. -

Lennél olyan kedves, és elintéznéd...

Mindenki felzúdult. -

Teljesen meglágyult az a szenilis agyad? Kale nem megy vissza!

-

Dez, ez az én döntésem - mondta Kale lágy hangon.

-

Egyáltalán nem. Ez az én életem. Nekem kell telefonálnom, és én

azt mondom, hogy nem! -

Közelítsük meg a kérdést logikusan, Kale! - lépett előre Jade, és

kettőnk közé furakodott. - Mondjuk, visszamész, és ez a Cross be is tartja az ígéretét. Odaadja a lányának a gyógyszert. És utána? A csaj néhány hónappal később elpatkol, mert ez a Felsőbbrendűség izé nem is létezik. Ő meghalt, te meg a semmiért mentél vissza a pokolba. -

A Felsőbbrendűség gyógymódja létezik! - kiáltottam, és Jade

hajába markoltam, majd magam felé fordítottam a fejét, hogy a szemébe nézhessek. - Te is megkaptad! Jade sikoltott, Alex pedig odaugrott, hogy szétválasszon minket. -

Nekem kell döntenem! - ordítottam. - És már megtettem. Feladom

magam. Ezen a ponton nincs mit veszítenem. Néhány másodpercnyi csend után kitört a káosz. Anya és Dax kiabált, Jade mosolygott, Kale pedig előttem termett. -

Nem mész el - ismételte újra és újra.

-

Neked meg mi a franc jár az eszedben? - üvöltött velem Alex,

félrelökve Jade-et. Felém nyúlt, de ellöktem a kezét. -

Mi van? Most mondtad, hogy hívjam fel apámat!

Elkerekedett a szeme. Mint egy képregényszereplőé, amikor élete nagy meglepetése éri. -

Sosem mondtam...

-

De igen! - erőszakoskodtam. Éles fájdalom nyilallt a halánté-

komba. A hajamba túrva megszorítottam a fejem, hogy enyhítsem a nyomást. - Az előbb! Mikor még a földszinten voltunk! Azt mondtad, Cross az egyetlen, aki segíthet nekem! Alex megsebzett tekintettel nézett rám. -

Dez, én soha...

Éles füttyszó szelte át a termet. -

Mindenki fogja be a száját! Ez az én partim, úgyhogy figyelmet

követelek! Az emberek döbbenten elcsendesedtek. Ginger boldogan, hogy újra a figyelem középpontjában lehet, hozzám fordult. -

Deznee, azt állítod, Alex tanácsolta azt, hogy fogadd el Cross

ajánlatát? Kérlek, áruld el, milyen tüneteket vált ki a mérgezés! Alex sosem tanácsolta, hogy menjek el apához. Csak beképzeltem ezt az egész dolgot. -

Erős fájdalom... és hallucinációk - válaszoltam kissé maflán.

Ezt mondta Able az étteremben. Mi más nem volt még valós? Jade hál’ istennek - már bevallotta, hogy a fagyizós történet az volt. De mi a helyzet a csókkal, amit láttam? Természetesen sosem történt meg. Kale sosem tenne ilyet velem. Így már összeállt a kép. Az elmosódott, kellemetlen érzés, ami azelőtt fogott el, hogy megtörtént volna. Hasonló volt ahhoz, ami akkor tört rám,

amikor Alexszel beszélgettem. Ez az egész egy hatalmas, szörnyű hallucináció volt. Ginger bólintott, és az ajtóra mutatott. -

Kifelé mindenki! Kale, Deznee és Sue maradjon!

Amint az ajtó becsukódott, Kale-hez fordult. -

Nem mész vissza arra a helyre.

Kale vitatkozni akart, de Ginger csettintett, és felém fordult. -

És te sem fogsz.

Kale hangosan felsóhajtott, és a falnak dőlt. -

Megegyezünk Cross-szal. Deznee megmondja neki, hogy haj-

landó feladni magát, ha meggyógyítja, de magával kell hoznia a gyógyszert. Mi elbújunk, és lesből lecsapunk rá. -

A gyógymód egy ember. Able fivére, Aubrey. Able mérgez, Aubrey

gyógyít. -

Még jobb. Sokkal könnyebb megtalálni, mint egy kis fiolát.

- És mi a helyzet a Felsőbbrendűség gyógyszerével? - kérdezte Kale, miközben Ginger az ajtó felé tartott. - Kale, egyszerre csak egy ajtón menjünk be! Ha Deznee nem éli túl a mérgezést, a Felsőbbrendűség mellékhatásai lényegtelenek. Azzal anyával együtt elment, egyedül hagyva engem Kale-lel. Kale megfogta a karomat, ügyelve arra, hogy a felsőm anyaga visszacsússzon a bőrömre. -

Ő tudott róla, én meg nem.

Alexre gondolt. -

Igen.

-

Mert fájdalmat okoztam neked. Mert tudtad, hogy ezzel fájdalmat

okozhatsz nekem? -

Valahogy úgy. Vagyis... nem igazán. Ez elég bonyo...

Kale engem nézett.

Majd leesett, amit mondott. A gyomrom felfordult, és az új, törékeny reménysugár elporladt. -

Várj! Fájdalmat okoztál?

-

Amikor megcsókoltam Jade-et. Fájdalmat okoztam.

Nem válaszoltam azonnal. Képtelen voltam rá. A nyelvem elnehezedett, a torkom kiszáradt. Olyan volt, mintha újra megtörtént volna. Csak most lassítva. Felfogta, miért habozok. Elkínzott arckifejezéssel megszólalt: -

Azt gondoltad, ez is hallucináció volt.

-

De gondolom, nem. - Mély levegőt vettem, és válaszoltam a

kérdésére. - Igen, fájdalmat okoztál, de én nem azért mondtam el Alexnek, hogy én is megbántsalak. Valójában el sem mondtam Alexnek. Saját magától jött rá. Néhány nappal ezelőtt, amikor még nem volt ilyen csúnya, meglátta. Kale tekintete elsötétedett. -

Meglátta? Hogy látta meg? Te...

Beletelt egy percbe, mire rájöttem, mire utal. -

Ó, istenem! Nem! Hogy kérdezhetsz ilyet? - Aztán leesett. - De,

hé! Mi ez a reakció? Azok után, ami Jade-del történt, nem igazán állja meg a helyét. Tudod, az a dolog, ami nem hallucináció volt. Kale egy pillanatra elhallgatott, ezért úgy döntöttem, folytatom, mielőtt inamba száll a bátorságom. -

Vagy az egyik, vagy a másik. - Nagyot nyeltem. A fájdalom fel-

erősödött, szédülés tört rám. Forróság, majd sarki hideg söpört rajtam végig, melyet tompa, mindenre kiterjedő fájdalom követett. - Próbáltalak figyelmeztetni, hogy ez megtörténhet. Hogy egyszer képes leszel megérinteni... Felmordult, és arrébb lépett. -

Legszívesebben üvöltenék. Nagyon különös.

-

Csak úgy, mint én.

Ellágyult a tekintete. -

Nem érzek semmit Jade iránt.

-

Megcsókoltad. A francba, ráadásul te akartad! És a fagyizóban...

Jade keze. Azt mondtad, hogy más. Máshogy jó. Kale elmosolyodott. -

Pontosan. De közelébe sem ért annak az érzésnek, ami akkor önt

el, mikor a te kezedet fogom. Megcsókoltam Jade-et, hogy többé ne aggódj. Miattam. Miattunk. Miatta. Egyáltalán nem akartam eltitkolni előled. Megállt az idő. A levegő mozdulatlanná vált, a földszinten lehalkult a zene. -

Te...

Kale óvatosan megfogta a kezem, és a szíve fölé helyezte. -

A szívem csak érted dobog így. Ezen egyetlen érintés és egyetlen

lány sem változtathat. Tudom, hogy nem hittél nekem. Azok után, ami a darun történt, vagy amikor Jade a konferenciateremben megfogta a kezem. Láttam a szemedben. Kételkedtél. Nehéz volt megbirkóznom vele. Nem akartalak bizonytalanságban tartani. Azt akartam, hogy annyira biztos legyél bennem, mint amennyire én vagyok benned. Úgy éreztem, mintha egy egész zsák vattát a számba gyömöszöltek volna. -

Azt gondoltad, ha megcsókolod, akkor minden kétségem elszáll?

Kale hátrébb lépett. -

Természetesen. Megcsókoltam, de nem vágyom rá, hogy újra

megtegyem. Ezzel minden el van intézve. -

Azt mondod, hogy rossz csók volt?

-

Rossz? - töprengett el. - Nem volt rossz. Sőt, valójában élvezhető

volt. Annak ellenére, hogy nagyon nyomulós. Egyik este le akarta venni

a felsőjét is. -

Nem igazán győztél meg ezzel az érveléssel...

-

Azért csókoltam meg, hogy bebizonyítsam, senki más nem szá-

mít. Sokat voltam vele együtt. Megfogtam a kezét. Most már van összehasonlítási alapom, de ez nem változtat semmin. Kale logikája. Egyedi és teljesen ártatlan. Nagy seggfej voltam, hogy nem jöttem rá már az elején. -

Vagyis nem akarod őt?

-

Azt gondoltad, hogy igen? Ezért kerültél engem?

-

Azzal, hogy elveszítettem az immunitásomat, minden a feje te-

tejére állt. Aznap este elrohantam, mint egy őrült, és beástam magam egy óriási lyukba - csak nem vettem észre. Majd megérkezett Jade, és nyilvánvalóvá vált, hogy téged akar. Ráadásul, amikor rájöttem, hogy komoly bajban vagyok, olyan meghitté vált a kapcsolatod Jade-del. Higgy nekem, el akartam mondani! Mindennél jobban akartam, hogy megölelj, és azt mondd, minden rendbe fog jönni. De nem szóltam. Ehelyett rémülten és magányosan rohangáltam összevissza. Kale lehúzta a pulóvere cipzárját, és levette. A kapucniját a fejemre tette, a pulóverrel pedig beterített, majd szorosan átölelt. - Minden rendben lesz - suttogta, lélegzete a fülemet csiklandozta. Megesküdtem, hogy soha, semmi nem vehet rá, hogy visszamenjek arra a helyre. De hazudtam. Garantálom, hogy meggyógyulsz, mindegy, mibe kerül. Mindegy, mit kell tennem érte.

, Jade a folyosó végén várt. ATetőtől talpig végigmért. Mikor észrevette, hogy Kale pulcsija van MIKOR VÉGRE KIJÖTTÜNK A HELYISÉGBŐL

rajtam, felcsattant. -

Mi tartott ilyen sokáig?

Beledugtam a kezem a pulcsi ujjába, majd szorosan összehúztam magamon. Tudtam, hogy legalább 21 fok van idebent, de a belső hőmérőm szerint nem lehetett több 4 foknál. -

Nem tudtam, hogy be van osztva az időnk. Péntek van és buli-

zunk. Hétfőig nincs suli. -

Teszek rá! - Jade Kale-hez fordult. - Akkor?

Kale csak nézett. -

Akkor mi?

Jade láthatóan nem értette a helyzetet. -

Mehetünk? Arra gondoltam, lemehetnénk a földszintre. Iszunk

valamit, meg táncolunk egy kicsit, mielőtt elindulunk oda, ahol meghúzzuk magunkat éjszakára. -

Ma nem gyakorolok. Dezzel maradok.

-

Dezzel maradsz? Nem értem.

Ha nem éreztem volna magam ennyire vacakul, kinevettem volna. Megráztam volna a bőr csípőnadrágba bújtatott fenekemet, átkaroltam volna a pasimat, miközben elballagunk onnan, faképnél hagyva a nyáladzó Jade-et. A pokolba is! A halál szó szerint az ajtómon kopogtatott, én meg még mindig bámulatosan néztem ki! Csak az zavart, ahogy éreztem magam. -

Ez komoly? Azt hitted, azért maradt bent velem kettesben, hogy

szakítson velem?

Kale visszanézett az ajtóra. -

Szakítani?

-

Hogy megmondd nekem, őt akarod, nem engem - magyaráztam. -

Hogy végleg le akarsz lépni. Kale megrázta a fejét. Kissé bűnbánónak látszott. -

Nem. Sosem akarnék lelépni Dez mellől.

-

De a fagyizóban... a kezem. És olyan dolgokat mondtál el, amiket

neki soha! Megbíztál bennem. Megcsókoltál! Kale zavarodottan lehajtotta a fejét. -

Ha megkérdezi, bárkinek elmondom, amit neked is. Azért van,

mert nem törődöm vele, hogy mit gondolsz rólam. És nem miattad csókoltalak meg, hanem Dez miatt. Jade-nek leesett az álla. -

Hát itt vagytok! - Anya épp akkor jelent meg, amikor Jade sarkon

fordult és elmasírozott. Próbálta elrejteni a mosolyát, amikor látta, hogy a lány elmegy. - Feltételezem, már rendben vagytok. -

Most, hogy végre helyretettük Miss Pornósztárt, igen.

-

Remek. Kale, visszavinnéd Dezt Meelához? Nem néz ki túl jól.

Ginger úgy véli, a stressz csak felgyorsítja a méreg terjedését. Kale bólintott, én meg elnevettem magam. -

Nagyszerű! Ez annyira anyukás mondat volt. Látod? Kezdesz

belejönni. Sue tétovázott, de aztán ő is elmosolyodott. -

Van itt még egy kis elintéznivalónk. Amint végeztünk, hazafelé

Dax kitesz nálatok. -

Szóval, Dax? - kérdeztem, amikor anya már nem hallhatta.

-

Korábban már fogta a kezét. Sue mosolygott miatta.

-

Azt hiszem, akkor jól érzik magukat. Te is Meelánál maradsz?

Kale elkomorodott.

-

Azt akarod, hogy máshol töltsem az éjszakát?

-

Nem! - böktem ki. - Én csak... az elmúlt néhány este nem nagyon

törted magad, hogy a közelemben légy... -

Először is, Ginger úgy gondolta, nem biztonságos, ha a köze-

ledben maradok. Azt mondta, nem tudnánk megállni..., hogy ne érjünk egymáshoz. Felnevettem. -

Ott a pont!

-

Meg azt mondta, szeretné, ha Jade mellett maradnék, hogy biz-

tonságban emberek közé mehessek. - Kale megvonta a vállát. - Azt mondta, hogy rengeteg időt töltöttem veled, mégsem tanítottad meg, hogyan viselkedjek az emberekkel, ráadásul sok rossz szokást vettem fel. Felhorkantam. Kale átkarolt, és elindultunk a lépcső felé. -

Sue-nak igaza van. Pihenned kell. Hogy érzed magad? -

Óvatosan a vállamra helyezte a kezét, majd rosszallóan megjegyezte: Melegnek tűnsz. Lázad van. -

Most épp lázam van? Remek. Hullámokban tör rám

Lementünk a lépcsőn. A tömeg szétnyílt, hogy utat engedjen Kale-nek. Mikor a lépcső aljára értünk, a terem falához húzódtunk. A táncparkett tele volt a zenét élvező emberekkel. A távolabbi sarokban néhány srác a sziklamászást gyakorolta. Valaki jéggel borította be a felületét, így azok, akik másztak, kénytelenek voltak a képességüket használni, hogy felérjenek a szikla tetejére. Tudtam, hogy mennünk kellene, de egy kis ideig még nézni akartam őket. Egyiküknek könnyen ment. Nem emlékeztem a nevére, de tudtam, hogy alakváltó, aki egyes testrészeit állati testrészekké tudja változtatni. Elég félelmetes. Most a kezeit mancsokká változtatta, így könnyedén

átvette a vezetést. Egy másik, akit korábban talán még nem láttam, az alakváltó srác mögött haladt. Hatalmas izmai voltak, így képes volt lyukat ütni a jégbe, és megmarkolni alatta a fogantyúkat. A harmadik... hát, róla nem is tudtam, kicsoda. Na, az ő képessége bizonyára haszontalan volt ilyen helyzetben, hiszen csak állt odalent, és a másik kettőt bámulta. Minden egyes alkalommal, amikor meg akarta vetni a lábát a csúszós felületen, társai hangos nevetése közepette visszacsúszott. Már meg akartam fordulni, és az ajtó felé indulni, amikor megláttam, hogy Alex tör át a tömegen. Elindultam, de nem voltam túl gyors. -

Mentek?

-

Úgy tűnik. Nem?

Alex lenézően Kale felé intett. -

Vele! Nemrég rajtakaptad, ahogy ki akarta szippantani Pornósztár

Barbie manduláját. Zavart, hogy a csók híre már nyilvánvalóan körbeért - a Hatosoknak nagy tehetsége volt ehhez -, de csak a szememet forgattam. Alex megvonta a vállát. -

Mindegy. Ne is foglalkozz vele, mekkora szarban vagy! Várj,

hozom a kabátomat! Megfogtam a karját. -

Ohm, miért?

-

Mert veletek megyek.

-

Nem, nem jössz.

Gonoszul ránk vigyorgott, és kitépte a karját a szorításomból. -

De igen. Ginger ragaszkodott hozzá.

-

Baromság!

Alex elkomorodott.

-

Figyelj, én nem akarok veszekedni veled és ezzel a nőcsábásszal,

bár imádom felcukkolni. De amióta a Denazen titeket akar megkaparintani, biztonságosabb, ha valaki még van veletek. Tudod, ha szükség lenne rá. Kale meg sem próbálta leplezni a megvetését. -

Azért akarsz jönni, hogy védelmet biztosíts nekünk?

Alex kihúzta magát, majd mosolyogva közelebb lépett Kale-hez. -

Nem. Csak azt akarom, hogy ő biztonságban legyen. Érted egy

lyukas garast nem adnék, pajtás. Kale is kihúzta magát. -

Itt vagyok én, hogy megvédjem.

-

És ki védi meg tőled? Vagy már rájöttél, hogy simogathatsz kis-

kutyákat anélkül, hogy kinyírnád őket? -

Gyere csak közelebb! - morgott Kale. - Majd megtudod.

Eltoltam Alexet, és megragadtam Kale pólóját. -

Velünk akar jönni. Tőlem! Csak menjünk már!

Kellemetlen érzés volt a barátom és a volt pasim közé ékelődve elhagyni a partit. Egész úton Meela házáig egymást kóstolgatták. Egy pillanatra sem hagyták abba. Mielőtt még elértünk volna az első háztömbig, elgondolkodtam azon, hogy megérintem Kale-t, mert akkor végre csend és nyugalom lesz. -

Alex, ha tovább piszkálsz, megérintelek. Már elszámoltam há-

romszázig. Kétszer. Alex röhögött. -

Elszámoltál háromszázig? Ez meg mi a fészkes fenét akar je-

lenteni? -

Azt, hogy fogd már be végre! - Kale-re néztem. - Mind a ketten

fogjátok be!

-

Tény és való, hogy én tisztában voltam vele, mi a helyzet. Te nem.

Neked nem mondta el, pajtikám! Mond ez valamit? Kale megállt. Már Meela háza előtt voltunk. A házban már nem égett a villany, de a bejárati ajtó felett valaki égve hagyott egy lámpát. -

Azt... - felelte Kale a maga komor, megtévesztően nyugodt stí-

lusában -, hogy te csak egy zavaró tényező vagy. És én nem viselem jól a zavaró tényezőket. De nagyon egyszerű a megoldás. Senkinek nem fogsz hiányozni. A te fajtád olyan, mint egy élősködő. -

Nem hiszem. Szerintem Deznek hiányoznék - kacsintott Alex. -

Nagyon. Az én fajtám? Haver, mi egyformák vagyunk. Kale összeszorított ököllel közelebb hajolt hozzá. -

Semmiben nem hasonlítunk.

Alex már nem vigyorgott. Megfeszített állal felém biccentett. -

Teljesen egyformák vagyunk. Mind a ketten fájdalmat okoztunk

neki. -

Hűha! Témánál vagyunk. Most kiütközött, mekkora seggfej vagy. -

Hátat fordítottam nekik, és elsétáltam. Sikerült bedugnom a kulcsot a zárba, és lenyomnom a kilincset anélkül, hogy kinyírtam volna valamelyiküket. Ahogy beléptem az ajtón, meghallottam, hogy valaki fojtott hangon beszél. -

Nem érdekel. Csupán idő kérdése. Végeztem. Vigyetek ki innen a

francba! -

Ez úgy hangzik, mint...

Alex a számra tette a kezét. Tágra nyílt szemmel megcsóválta a fejét, majd a hall felé mutatott. A fal mentén csendben a szobához lopakodtunk. A kanapén Kiernan ült, a lábát feltette az asztalra, és telefonált. -

Nem mindegy, melyiket kapod el előbb? Ha az egyik megvan,

garantálom, hogy a másik is meglesz. Bízz bennem! Annyira szánalmas! -

Ez nem az, aminek hangzik... - suttogtam.

Kale a vállamra tette a kezét, hogy visszahúzzon. -

Dez.

Kiernan, nem tudva, hogy ott vagyunk, tovább beszélt: -

Nem. Ma nem volt buli. Az öreg hölgy azt mondta, elmarad.

Tehát ezért nem volt ott a Rockiesban. Nem értesítették a partiról, mert Ginger tudta, ki ő. Gondolkodtam, hogy ő és Jade miért nem kapott listát azokról, akiket értesíteni kell. Erre mondta Jade azt, hogy csak az idejét vesztegeti. A találomra kiadott feladatokkal. Ginger lefoglalta és eltüntette őket az útból. -

Oké. Rendben. Még egy éjszaka. - Szünet. - Oké. Jó éjt!

Alex megérintette a vállam, és az ajtóra mutatott. Megráztam a fejem, és a nappali felé mutattam. -

Semmi esetre sem! - formázta a szájával. - Mennünk kell.

Megadóan feltettem a kezem, majd az ajtó felé indultam, mintha a kijárathoz mennék, és közben odasúgtam neki: -

De előtte lenne még valami.

Mielőtt bármelyikük megállíthatott volna, berohantam a szobába, és Kiernanre vetettem magam. A kanapé háttámlájához szorítottam. -

Hadd találjam ki: pizzát rendeltél?

Elejtette a mobilját, ami lecsúszott az ülőpárnáról és a padlóra zuhant. -

Dez, ez nem az volt, aminek hangzott. Meg tudom magyarázni!

-

Ó, vagyis nem a Denazennel beszéltél?

-

A Denazennel? Azokkal a bábokkal? Természetesen nem. Apá-

mat hívtam fel. Kihasználva a figyelmetlenségemet, belém rúgott. Oldalra estem, így már könnyedén felugorhatott a kanapéról. -

Aki történetesen a Denazennek dolgozik. Ó, várj! Azt hiszem,

mégiscsak az történt, aminek látszott. -

Ostobaság lenne azt hinned, hogy mind a kettőnket le tudsz

győzni - lépett mellém Kale, majd kuncogva hozzátette: - Ostobaság lenne azt gondolnod, hogy legyőzheted Dezt. Engem meg... hát, az vicces lenne. A szememet forgattam. Szegény fiúnak fogalma sem volt, ez milyen sértőn hangzott... -

Legyőzni téged? Nem kell legyőznöm téged. - Azzal Kiernan

csettintett az ujjaival, csupán a show kedvéért, majd eltűnt. - Mert képes vagyok erre. -

A francba!

Valami a bal oldalamnak csapódott, amitől a földre zuhantam. A kicsorduló

könnyektől

a

látásom

elhomályosodott,

és

minden

lélegzetvételért küzdenem kellett. Néhány másodperccel később a bejárati ajtó kicsapódott. -

Ó, és Dez? Valóban van gyógyszer Felsőbbrendűség mellékha-

tásaira. És működik. Nekem adták be először. Apa mindig jobban szeretett engem.

-D magunkat.

AX NEGYEDÓRÁN BELÜL ITT LESZ ÉRTÜNK.

Nála fogjuk meghúzni

Összerándultam, és mindkét karomat magam köré fontam. Újra rám jött a hidegrázás. Majdnem elég volt ahhoz, hogy ne gondoljak a fájdalomra, ami az elmúlt pár órában sokkal rosszabb lett. -

Dax lakásán? Ez őrület. Ott nem lesz hely mindenki számára.

Alex megrázta a fejét. -

Nem a lakásán. A házában.

Pislogni kezdtem. -

Van egy háza?

-

Ami azt illeti, legalább négy háza van.

-

Ha négy háza van, akkor minek neki az a lepukkant lakás azon a

rossz környéken? Alex megvonta a vállát, és félrehúzta a függönyt, hogy kikémleljen. -

A lakás egy régi barátjáé.

Belesüppedtem a kanapéba, szorosabbra húzva magamon Kale kapucnis pulcsiját. -

El sem tudom hinni. Elég aggasztó tendencia kezd kialakulni.

Kale előttem térdelt, a kezeit a térdemen nyugtatva. Azt kívántam, bárcsak a farmernadrágom lenne rajtam. Ujjainak melege nem hatolt át a bőrnadrágon. -

Micsoda?

-

Ennyire könnyű engem megvezetni? Nem is tudom, hány évig

éltem egy házban az apámmal, anélkül hogy tudtam volna, ki is ő, és milyen rémes dolgokat művel. És most ugyanaz történik meg velem. Kiernan és én nagyon közel álltunk egymáshoz. Hogyhogy nem láttam

át rajta? -

Egyikünk sem számított erre - mondta Alex.

-

De a saját nővérem? Hogy lehetséges ez egyáltalán?

Alex felsóhajtott. -

Nos, ha egy férfi és egy nő igazán szeretik egymást...

Elég volt ránéznem, és elhallgatott. A hidegrázás kezdett elmúlni, így levettem a pulcsit. Hőség vette át a hideg helyét, és a kettő közül ez volt a rosszabb. A hidegrázás valamennyire enyhítette a fájdalmat, mindent elzsibbasztott valahogy. De a hőség... A hőség csak még intenzívebbé tett mindent. Minden apró lüktetést,

a

fájdalom

legkisebb

hullámát

is

felnagyította.

Összeszorítottam a fogam, hogy jobban elviseljem a kínt, és így szóltam: -

Úgy érzem magam, mint Lois Lane. Abszolút tudatlannak.

Alex hátrapillantott az ablak melletti őrhelyéről. -

-

Lois Lane? Hát persze. Úgy értem, ő a naivitás példaképe. Clark Kent és

Superman - ugyanaz a fickó, csak az egyiken nincs szemüveg! Ugyan már! -

Superman? - kérdezte Kale.

-

A legnagyobb képregényhős - válaszolta Alex, majd visszafordult

az utca felé. Felhorkantottam, és megpróbáltam behajlítgatni az ujjaimat. Nem mozdultak. -

Szó sincs róla - nyögtem ki. - Ő annak köszönhette a szuper-

erejét, hogy földönkívüli volt. Ő abszolút nem számít. Frank Castle - na, ő a képregényhősök királya. Alex újra hátrafordult. Bosszúsnak tűnt. Tudhattam volna. Ezt a vitát már vagy ezerszer lefolytattuk.

-

A Megtorló? Most komolyan? Az a fickó egy nyúlbéla! Mikor

fogadod már el végre? Látszott, hogy Kale kényelmetlenül érzi magát. -

Hát erre célzott Jade? A közös múltatok?

Alex elégedetten felnevetett, majd visszafordult Dax érkezését lesni. -

Olyasmi - mondtam, miközben a hőhullám alábbhagyott. Újra

felvettem a levetett pulcsit, és átadtam magam a hidegrázásnak. Ügyelve arra, hogy elég hangosan mondjam, ezzel zártam le a dolgot: - De ne agyalj túl sokat ezen! A közös múltunknak Alexszel nincs kihatása a jövőnkre. Alex válla megfeszült. Begörbítette az ujjait, majd így szólt: -

Menjünk! Megjött Dax.

Amikor kiléptünk az épületből, Dax már a kocsifelhajtón volt egy éjfekete színű Hummer kormánya mögött ülve. Lázasan integetett nekünk, hogy siessünk. -

Szedjétek a lábatokat! Kétlem, hogy Cross ideküldené az embe-

reit, de ne kockáztassunk! Alex előreült, Kale pedig segített beülni a hátsó ülésre. -

Dax! Te loptad ezt a Hummert?

Dax a visszapillantó tükörből nézett rám. -

Ezen most meg kéne bántódnom. Anyád is pontosan ugyanezt

kérdezte tőlem. Hátratolatott, majd nagy gázt adva belerepültünk a sötét éjszakába, végig az úton. Nyilván elbóbiskoltam, mert amikor legközelebb magamhoz tértem, egy földúton robogtunk. Amikor kinéztem a hátsó ablakon, a Hummer által felvert porban táncoló apró kavicsokat láttam, amelyeket a féklámpa vörös fénye világított meg. A fény mintha a végtelenbe nyúlt volna. Amikor elértünk az út végéhez, egy apró faházat pillantottunk meg.

-

Hol vagyunk?

-

Úgy tizenöt kilométerre a várostól. Itt biztonságban vagyunk. A

ház valaki más nevén van, nem lehet visszanyomozni. - Dax leállította a motort, és kiszállt a kocsiból. Mi is követtük. Pár másodpercig az egyetlen hang, amit hallottunk, a szél játéka volt a levelekkel és a cuppogás, amit a sarat dagasztó cipőnk adott ki. Úgy három méterre a háztól Kale megragadta a karomat, és megtorpant. Visszarántott, majd közém és a bokrok közé állt. -

Valaki van ott.

Dax Kale vállára tette a kezét. -

Semmi baj. Shanna?

-

Itt vagyunk - válaszolt anyu kilépve a ház oldala mellől, az ár-

nyékból. Mögötte Ginger bicegett elő, az oldalán Jade, Paul és mások álltak. -

Könnyen idetaláltatok?

Anyu bólintott, miközben Dax előhalászott egy kulcscsomót a zsebéből. Ahogy kitárta az ajtót, Dax elmosolyodott. -

Isten hozott nálunk.

Beléptünk egy diszkréten bebútorozott nappaliba. Jobbra egy apró konyhafülke volt, a bal oldalon pedig valószínűleg egy kisebb folyosó. A ház külsejéből ítélve itt legfeljebb két szoba lehetett. -

Ez nagyon szép, de egy kicsit kicsinek tűnik az egész társaság

számára. Alig nagyobb, mint a lakásod. -

Így van. Ezért is fogunk odalent lakni, ahol egy kicsit több hely

van. Gyertek! Mindenki rendezkedjen be, hogy aludhassatok néhány órát! Dax előreindult, majd elkanyarodott, mi pedig követtük az első szobába jobbra, ahol kinyitotta a beépített szekrény ajtaját. Kivett az ajtó

mellől néhány tömött nejlonzacskót, majd meghúzta a fogason lógó egyetlen ruhadarab, egy citromsárga pulóver ujját. Huncut mosollyal nézett anyura, majd megszólalt: -

Ezt imádni fogod.

Anyu az apró beépített szekrényt méregette, és nem látszott rajta, hogy le lenne nyűgözve. Pár másodperccel később egy kattanás hallatszott, majd a szekrény hátulja eltűnt, a helyén pedig egy nagy fehér lift jelent meg. -

Szálljatok be!

Akárcsak anyu, Kale sem volt oda az ötletért, hogy beszálljon a liftbe, de Dax biztosította őket, hogy nem tart sokáig. Nem is mentünk sokat, talán két, legfeljebb három emeletet. Amikor az ajtók újra kinyíltak, a fenti nappali jóval nagyobb verziójában találtuk magunkat. -

Valaki biztosan tett valamit az italomba az esti bulin, nem igaz? -

suttogtam. -

Három évvel ezelőtt vágtam neki ennek, engedve Ginger noszo-

gatásának. A legtöbb munkát én magam végeztem. - Dax a tőlünk jobbra eső folyosóra mutatott. - A közös helyiségek még nincsenek teljesen készen, de a konyha már használható, és fel is van töltve, és a hálószobák is mind be lettek fejezve. Van némi tornafelszerelés a folyosó végén lévő szobában, ha ki akarnátok ereszteni a gőzt, és a hét végére kész lesz az úszómedence is. -

Úszómedence? - kapkodott levegő után Jade.

-

Olyan vagy, mint Bruce Wayne, Dax. - Körbejárattam a tekintetem

a szobán. Egy nagy tévé volt felszerelve a szemközti falra. Előtte két jókora, kényelmes, bézs színű kanapé állt, és egy színben hozzájuk illő hintaszék. Kétoldalt egy-egy faltól falig érő polc állt, az egyik teli DVDkel, a másikon pedig CD-k sorakoztak. Átfutottam a címeket, és minden volt köztük, a Hupikék törpikéktől a Kutyaszorítóbanig. A CD-kkel

ugyanez volt a helyzet, a Disney dallamoktól a Metallicáig minden volt itt. Dax elmosolyodott. -

Reggel majd elbeszélgetünk. Azt hiszem, most mindenkire ráfér

egy kis alvás. A szobák arra vannak, minden ajtóra kitettem egy kis cédulát a nevekkel, hogy tudjátok, ki hol alszik. - Felém fordult, miközben a többiek elindultak a folyosón. - Nem nézel ki túl jól. Hozzak neked valamit? -

Lehet, hogy valami tabletta jól jönne. Mindenem nagyon fáj, alig

tudok koncentrálni. Bólintott. -

Rendezkedj be, én pedig körülnézek, mi van itthon.

Kale és én követtük az egyre fogyatkozó társaságot, mindkettőnk szobája a folyosó végén volt. Egy kicsit megkönnyebbültem, hogy az ajtón csak az én nevem szerepelt, mert közös szobában lakni anyuval az elmúlt hónapokban egy kicsit fárasztó volt. Belöktem az ajtót, nem vesztegettem az időm azzal, hogy felkapcsoljam a lámpát. A folyosóról beszűrődő vékony fénycsík elég volt ahhoz, hogy megvilágítsa az utat az ágyig a szoba másik végében. Tíz lépés. Ennyi volt eljutni az ajtótól az ágyig. Tíz gyötrelmes, kényszerű lépés. A fájdalom mostanra már állandósult. Nem volt túl intenzív, de kimerítő. A bőrnadrágban alvás nem tartozott a legokosabb dolgok közé, amit valaha műveltem, de nem volt elég erőm, hogy emiatt aggódjak. Túl fárasztó lett volna átöltözni vagy levenni. Az ajtó becsukódott, és nem sokkal később valaki csendben bejött. Kale a vállamig felhúzta a takarót. -

Mennem kéne. Szükséged van a pihenésre.

Átöleltem a párnám, a szemem lecsukódott, bár mindent megtettem, hogy nyitva tartsam.

-

Nem maradsz itt?

-

Itt leszek addig, amíg el nem alszol.

Elfintorodtam a sötétben. Egy láthatatlan kéz kezdett lefelé húzni. -

Az elég hamar bekövetkezik.

Ha válaszolt is, már nem hallottam, mert hirtelen újra az építkezésen találtam magam. Kezdtem megutálni ezt a helyet, de most legalább közelebb kerültem az épülőfélben lévő házhoz, mint a daruhoz. A darut még nézni is fájdalmas volt. -

Aggódom miattad.

Brandt egy jókora betonlapon ült a jobbomon. Az építkezés melletti ház most már romokban állt. Már nem emlékeztem rá, milyen volt, csak arra, hogy pár hete ki volt jelölve a bontásra. Furcsának találtam, hogy a körülöttünk lévő rengeteg törmelék és törött üveg ellenére Brandt és én is mezítláb vagyunk. -

Haldoklom. - Ez úgy hangzott, mintha valami olyan bagatell ügy

miatt panaszkodnék, mint, mondjuk, a matek házi. De legalább jól néztem ki: régóta nem volt alkalmam így kiöltözni. Mivel ez egy álom volt, biztosra vettem, hogy ezzel a tudatalattim szeretne üzenni nekem valamit. Meela rémes pulcsija helyett a kedvenc padlizsánszínű, spagettipántos felsőm és a koptatott farmerem volt rajtam. Meg az a nyaklánc, amit Brandt adott nekem a tizenhatodik születésnapomra, és a körmeim is gonosz francia manikűrrel voltak festve, ahogy Kiernan elnevezte. Feketére, a legvégén fehérrel. -

Az a dolog ott, a válladon?

Bólintottam, az ujjaimmal a nyakláncot babrálva. -

Nem hiszem, hogy sok időm lenne hátra.

-

Jó kezekben vagy. Majd ők kihúznak a csávából.

-

Félek. - Brandt volt az egyetlen ember Kale-en kívül, akinek ezt

bevallottam. - Van ugyan megoldás, de abból sem jövök ki jól. -

Majd megoldod. Mindig sikerül megoldanod. - Úgy tűnt, még

szeretne valamit mondani, de aztán elfordult. -

Bárcsak velünk lennél! Sokkal jobban érezném magam.

Még mindig háttal állt nekem, a vállai megfeszültek. -

Szeretnék visszajönni, Dez, de nem lehet. Még nem. Benne va-

gyok éppen valamiben. Kicsit fájt a válasza. -

Benne vagy éppen valamiben? Miben mesterkedsz, Brandt?

Amikor visszafordult felém, a szája nyitva volt, az ajka mozgott, de hang nem jött ki a torkán. Sóhajtva mutatott az épületre. Anya a ház előtt állt, mindkét oldalán egy-egy nő volt, akiket nem ismertem. Egy férfi lépett az egyik mellé, és egy injekciót adott be neki. -

Következő állomás - mondta Brandt. Zavarosan és erőltetetten

beszélt, de azért megértettem. Az épületre mutatott, anya mögött. A második emeleten egy férfi állt egy hordó mellett. -

De utálom ezt a megfejthetetlen vackot!

Minden elhomályosult, és hirtelen egy liftben voltunk. Brandt megragadta a kezem, és többször is nekiütötte az egyik gombnak. Amikor ránéztem, már nem az emelet számát mutató gomb volt, hanem két szó. Következő szint. ••• Kinyitottam a szemem a vaksötétben. Körbetapogatózva végül megtaláltam a lámpát, amit még akkor vettem észre, amikor beléptem. A szoba szép volt, sokkal nagyobb, mint amiben a Menedékben laktam, és furcsa módon a személyiségemhez is jobban illett. A falak sötétszürkék voltak, a földön a szőnyeg pedig királykék. Eltűnődtem rajta, hogy vajon

véletlen egybeesésről van-e szó, vagy Ginger keze van a dologban. Az ágyból kikászálódva egy üzenetet vettem észre a lámpa alatt. Két szem Advil volt egy papírtörülközőn. Mellette a Kale kusza írásával körmök üzenet: Dax hozta ezeket. Bár egy kicsit jobban éreztem magam, a biztonság kedvéért bedobtam mindkét pirulát. Egyszerű, fából készült komód állt a sarokban, a fiókjai üresek voltak. A fürdőszoba mellett egy csukott ajtó, nyilván egy beépített szekrényé. Amikor kinyitottam, kicsit meglepődtem. A komód fiókjaival ellentétben a szekrény nem volt teljesen üres. Az egyik oldalon több farmernadrág lógott a fogasokon, mindegyik hatos méretű, míg a másik oldalán egy kisebb gyűjtemény blúzokból és pólókból. Amikor az egyiket levettem, elmosolyodtam. Fekete pamut sztreccs felső volt, Hot Topic lógóval az alján. Megfogtam egy farmert és a pólót, és sietve kibújtam a bőrnadrágból. Teljesen átöltözve - és jóval kevésbé kimerülten - elindultam a folyosón. Mivel elveszítettem a mobilom, nem tudtam volna megmondani pontosan, de úgy hittem, nem telt el sok idő. Egy hang hallatszott ki valamelyik szobából. Tompa, ismétlődő puffanások zaja. Amikor elindultam a folyosón, hogy megkeressem a forrását, Kale-t pillantottam meg. Elszántan összpontosított egy nagy, mennyezetről lelógó fehér bokszzsák püfölésére abban a szobában, ami nyilván az edzőterem volt. Egy percig csak bámultam. Olyan volt, mint egy megszállott démon. Vad és halálos. Gyönyörű. Ezt az oldalát nem láttam túl sokszor. A Denazen oldala, ahogy egyszer nevezte. Az összes dühét és a benne lévő sötétséget egyetlen cél érdekében gyűjtötte össze. A túlélésért. Annyira csak a zsákra figyelt, mintha az lenne személyesen felelős a szabadsága elrablásáért, és hagyta, hadd üvöltse minden ütés ugyanazzal a hátborzongató tisztasággal az üzenetet: Soha többet!

Egyenként öli meg mindet, ha csak egy ujjal is hozzáérnek - vagy harc közben hal meg. Nem engedhetem, hogy ez valaha is megtörténjen. Annyira elvesztem a gondolataimban, hogy észre sem vettem: engem néz. Megállította a bokszzsákot, és elmosolyodott. -

Hát felébredtél.

Beléptem az edzőterembe. -

Meddig voltam kiütve?

-

Nem túl sokáig. Én csak két órája vagyok itt.

-

Nem is aludtál semmit? - Láttam rajta, hogy fáradt. A szeme körüli

fekete karikák olyanok voltak, mint a betongyűrűk, a testtartása pedig enyhén görnyedt volt. Apró jelek voltak ezek, amikre más fel sem figyelne, de nekem nagyon is feltűntek. Megmerevedett. - Alvás nélkül is hatékonyan funkcionálok. -

Most nem a Denazennél vagy, Kale. Senki sem várja el tőled,

hogy alvás nélkül funkcionálj. Leült, hátát a falnak támasztotta. -

Kihallgattad, ahogy Jade-del beszélgettem.

-

Esküszöm, hogy nem utánad kémkedtem. Ha ettől jobban érzed

magad, amikor azokról a dolgokról meséltél a Denazennél, bűntudatom támadt. Oldalra hajtotta a fejét. -

Bűntudatod?

-

Te nem akartad, hogy én tudjak erről az egészről.

-

Jade kérdezgetett. Hallottad a válaszomat?

Ahelyett, hogy válaszoltam volna a kérdésére, leültem vele szemben, és felsóhajtottam. -

Brandt egész életemben ott volt nekem. Ő mindig kiállt mellettem.

Bármi történt is. Ha a dühömet kellett kiadnom, ott volt. Ha sírnom kellett, ott volt. Ha hülye voltam, vagy valami irdatlan nagy hülyeségre készültem, Brandt ott volt, hogy megállítson, vagy, ha kellett, elráncigált a sürgősségi osztályra. - Megböktem a cipőjét a meztelen lábammal. És aztán találkoztam veled. Te minden vagy, ami Brandt, és még annál is több. Érted, amit mondok? -

Mindig el foglak vinni a sürgősségi osztályra, ha megsérülsz.

Felsóhajtottam. -

Úgy értem, te vagy a legjobb barátom, Kale. A bűntársam. Csak

te meg én, szemben az egész világgal, emlékszel? Nincs semmi az életemben, amit ne akarnék megosztani veled, és azt szeretném, ha te is ugyanígy éreznél. Tudom, hogy nem meséltem a méregről, és most már rájöttem, hogy milyen ostoba voltam. Próbáltalak megvédeni, és ez butaság volt. Jade-nek igaza volt. Téged nem kell megvédeni, ahogy engem sem. Mostantól semmit sem fogok elrejteni előled, de neked is meg kell ígérned ugyanezt. Nem tűnt úgy, mintha sikerült volna meggyőznöm. -

Szeretem, ahogy rám nézel. Tisztaság van a tekintetedben, és

nem akarom ezt tönkretenni. -

Nem tudod tönkretenni. Semmi, amit valaha tettél, vagy tenni

fogsz, nem változtat ezen. -

Azt hiszem, alábecsülöd a Denazent.

-V folyosón a nappali irányába.

AN SZÁMODRA VALAMIM

- mondta Kale, ahogy elindultunk a

Még egy kicsit beszélgettünk, de mindketten túlságosan is izgatottak voltunk, tehát úgy döntöttünk, megnézzük, más is osztozik-e az álmatlanságunkban. A zsebéből elővette Kiernan mobiltelefonját, és átnyújtotta nekem. -

Ezt elejtette.

-

Hű! Erről teljesen elfeledkeztem. - Emlékeztem rá, hogy Kiernan

leejtette, de aztán a nagy kavarodásban el is feledkeztem róla. -

Nem kéne aludnotok? - kérdezte Dax, aki az egyik szobából lépett

ki. -

Túl idegesek voltunk - mondtam, miközben az ujjaimat csa-

vargattam a bal kezemen. Amikor elaludtam, szúrni kezdtek. Most már alig éreztem őket, ami egyfajta áldás volt. Amikor elzsibbadtak, akkor a fájdalom is elviselhetőbb volt. Felsóhajtott, és a folyosó vége felé mutatott. -

A többiek már a konyhában vannak. Kale, adnál nekünk egy

percet? Kale habozott. Kedvelte Daxet, de amikor ránézett, néha megesküdtem volna, hogy újra hallja azokat a dühös szavakat, amiket Dax akkor mondott, amikor megtudta, hogy Marshall Cross lánya vagyok. Nem hibáztattam érte Daxet. A Denazen vette el tőle az unokahúgait, és bármit megtett volna azért, hogy visszakapja őket. Pár másodperc múlva Kale bólintott, majd eltűnt. -

Beszélnem kell veled. - Dax a falnak támaszkodott. - Nyilván

észrevetted, hogy...

-

Ha ez az egész anyuról szól, akkor nem kell aggódnod. Mind-

ketten felnőttek vagytok. Bólintott. -

Nem. Én tudom, de van köztünk egy kis korkülönbség, és nem

szeretném, ha emiatt furcsán éreznéd magad, vagy valami. -

Nem is tudom. Talán tényleg furcsán érezném magam, ha nem

lenne ez a sok szarság, ami miatt aggódnom kell éppen. Keresztbe fonta a karját. -

Tényleg fel akartad adni magad, nem igaz?

Kinyitottam a számat, aztán becsuktam. A csend ugyanúgy megerősítené a gyanúját, mint a beszéd, ami felfedné előtte a szándékaimat. Ebből sehogy sem jönnék ki jól. -

Gyere! Már dolgozunk egy terven. Senki sem fog visszamenni a

Denazenhez. Amikor beléptünk a konyhába, láttam, hogy nem Kale és én voltunk az egyetlenek, akik nem tudtak aludni. Ginger az asztalnál állt, mellette két fiatalabb srác, és most az egyszer mindkettőn rajta volt az inge. Anya a középen lévő konyhaszigetnél ült, az egyik kezében egy kólát, a másikban egy cigarettát tartva, Alex pedig szemben vele ült, és papírszalvétákat pörgetett a levegőben a fejük felett. Kale az ajtóban állt. -

Jól vagy?

-

Mint akin átment az úthenger.

Összeráncolta a homlokát, de nem kérdezett semmit. -

Bármi legyen is a terv - mondtam a többiekhez fordulva -, minél

hamarabb meg kell csinálnunk. - Kinyújtottam a karom, és igyekeztem nem öklendezni. A pókhálószerű fekete vonalak már majdnem túlnyúltak a csuklómon. Mielőtt kijöttem a szobából, belenéztem a tükörbe, és láttam, hogy a nyakamon is továbbterjedtek. Bármelyik percben

elkezdhetnek felkúszni az arcomra. -

Milyen gyorsan tudjuk összeszedni az embereket? - kérdezte anyu

kicsit sápadtan. -

Hívd fel Crosst! - fordult hozzám Ginger. - Szervezz le egy ta-

lálkozót vele! Hadd válassza meg ő a helyet és az időpontot. Higgye azt, hogy most ő diktálhat; hogy kétségbe vagy esve. Előhúztam Kiernan mobilját, és az asztalra dobtam. -

Kétségbe vagyok esve, el sem kell játszanom.

-

Mondd azt, hogy az egyetlen feltételed, hogy Aubrey-t is magával

kell hoznia. -

Kicsit kevés emberünk van, Ginger. - Alex csettintett az ujjával, és

a papírszalvéták leestek az asztalra. - Nem gondolod, hogy Cross is elhozza az embereit? -

Deznee nagyon gyenge, és ezt ő is tudja. Ha jól játssza a szere-

pét, Cross elhiszi majd, hogy fél és kétségbe van esve. Nem látja majd a csapdát. Alex elfintorodott. -

Nekem úgy hangzik, alaposan alábecsülöd az ellenfelünket.

-

Mindenkit magunkkal viszünk. Bízz bennem, Alex! Ez most

működni fog. Volt valami a hangjában, amitől kirázott a hideg. Mintha nem fejezte volna be a mondatot. Ez most működni fog - pontosan úgy, ahogy a sors akarta. Nem mintha nem bíznék benne, de azt is tudom, hová húz a szíve. Az adottságához és az ahhoz kapcsolódó bizarr kódrendszerhez. Nem mintha lett volna más választásom. Azért volt egy B tervem, ha itt lyukra futnánk. Felvettem a telefont az asztalról, és átfutottam Kiernan kontaktjain, amíg meg nem találtam apám számát. A hívás gombot lenyomva azt reméltem - nem is tudom, pontosan miért -, hogy valaki más veszi majd fel a telefont.

-

Hello, Deznee.

Felsóhajtottam. Ennyit a reménykedésről. -

Gondolom, a másik lányod már elmesélte, hogy elveszítette a

telefonját, ugye? -

Csodálkozom, hogy ilyen sokáig vártál. Mostanra már biztosan

mindened fáj. Körbenéztem a szobában. Ginger bátorítóan bólintott felém. Dax, aki eddig anyu széke mögött állt, most mellém lépett, és közel hajolt, hogy hallhassa apám hangját. -

Nem akarok meghalni.

Apám felnevetett. -

Mit akarsz ezzel mondani?

-

Megteszem. Feladom magam. Csak esküdj meg rá, hogy meg-

gyógyítasz, és én feladom magam. -

Nem is tudom, Deznee. Bár Kiernan közölte velem, hogy a ké-

pességeid sokat fejlődtek, nem vagyok benne biztos, hogy valóban szükségünk van rájuk. És, hogy őszinte legyek, még nem döntöttem el, hogy rád pazaroljam-e az utolsó adag Felsőbbrendűség gyógyszert. Nem lenne értelme, hogy hagyjunk szenvedni, ha végül úgy döntünk, hogy másnak adjuk be. Nem vagyok olyan kegyetlen. A szoba forogni kezdett velem. Visszatért a hidegrázás, és a vállamba apró tűket szúrt a fájdalom, majd lüktetve terjedt szét a karomon át. -

Kérlek...

-

Ha felajánlanád a 98-ast nekem, akkor megköthetnénk az üzletet.

Akármilyen hasznos is a képességed, nem alkalmas támadásra. Ebből a szempontból a 98-asnak jelenleg sokkal több hasznát venném. -

Nem! - hördültem fel. Rá kellett harapnom az ajkamra, hogy ne

üvöltsek fel. - Akkor maradok, ahol vagyok, és lassú halált halok, és akkor mindkettőnket elveszítesz. Vagy én, vagy semmi.

Másodpercek teltek el, de úgy éreztem, mintha órák lennének. Esetleg napok. Végül felsóhajtott. -

Azt hiszem, megegyezhetünk. Végtére is, az az állat annyira

odavan érted, hogy nem kell hozzá sok idő, amíg valami ostobaságot csinál. -

Mikor és hol?

-

Jövő hétfőn a Parkview Fielden.

-

A jövő héten? Addig nem húzom ki, és ezt te is tudod. Most.

Ennek most kell megtörténnie. Szinte láttam magam előtt, ahogy az a gazember vigyorog. -

Holnap este tizenegykor.

-

Nem tudom, hogy...

-

Holnap. Este tizenegykor találkozunk. - Kis szünetet tartott. - Isten

segedelmével. És letette a telefont. A méreg hatása most tetőzött. Éreztem, hogyan halad tovább a véremben és a bőröm alatt. Megcsapolta minden energiámat, elrabolta az időmet. Amikor magamhoz tértem, dél körül járt, és biztos voltam benne, hogy

nem

fogom

kibírni

másnap

este

tizenegyig.

Minden

idegvégződésem lángolt, és kétszer is sikoltozni kezdtem, mert azt hittem, hogy ott áll apám az ágyam mellett. Mivel a tabletták már nem igazán segítettek, a nap nagy részét azzal töltöttem, hogy az álom és az ébrenlét között sodródtam. -

Hogy érzed magad? - A sarokban Alex ült, azon a széken, ahol

mindig Kale-t láttam, valahányszor csak visszatértem az élők világába. -

Majd emlékeztess rá, hogy soha többet ne tegyek ilyet!

A mosolya nem volt őszinte. -

Hol van Kale?

Kicsit habozott.

-

Ginger rávette Jade-et, hogy kábítsa el.

-

Micsoda?

-

Meg kell hagyni, ennek a fickónak aztán van állóképessége. Nem

hiszem, hogy az elmúlt négy napban akár egyszer is lehunyta volna a szemét. De most kezdett ingerült lenni, és Ginger szerint nem kockáztathattunk, így megkérte, hogy ugyan, aludjon már egy kicsit. Amikor nemet mondott, Ginger elvette tőle a választás lehetőségét. -

Jézusom!

-

Ami azt illeti, elég mulatságos volt. Neked is tetszett volna. Jade-et

küldték rá - nyilvánvaló okokból. A srác totál kiakadt. Meg akarta fojtani. -

Hát persze. Mindig lemaradok a legjobb részekről. És meghalt? --

Biztos voltam benne, hogy észreveszi a hangomban a reménykedő tónust. El fintorodon. -

Legyőzhetetlen, ha elfelejtetted volna.

Csend állt be. -

Szeretnék mondani neked valamit - tört ki belőle hirtelen. - És nem

lesz könnyű, és az egész egy nagy szívás, és remélem, hogy végighallgatsz, rendben? Bólintottam. Nem láttam értelmét elmondani neki, hogy akár a kacsatáncot is eljárhatná előttem egy szál tangában, én nem tehetnék ellene semmit. -

Sajnálom. Ami azzal a lánnyal történt Roudey-nál pár éve. És azt

is, ami a Sumrunon történt. Hajlamos vagyok a kirohanásokra. Nem mindig gondolok át mindent. A Sumrunon Kale-t akartam bántani. Meg akartam mutatni neked, hogy gyenge, és én vagyok az erős. Hogy meg tudlak védeni. - Felsóhajtott, és a mennyezetet kezdte nézni. - De hidd el nekem, hogy nem állt szándékomban megölni, bárhogy is nézett ki akkor.

-

De át akartad adni apámnak?

Lehajtotta a fejét, és rám nézett. -

Feltétlenül. És ezért nem kérek bocsánatot. Meg voltam róla

győződve, hogy a te érdekedben cselekszem, Dez. Mert csakis te számítottál. - Kicsit kihúzta magát, és hozzátette: - Most is csak te számítasz. -

Alex...

-

Értem én. Őt szereted. És tudod mit? Látom rajta, hogy ő is szeret

téged. Ahogy végig melletted maradt, amíg aludtál, a tekintete, amikor rájött, mit tett Jade - bármit megtenne érted. De szeretném, ha tudnád, hogy én is bármit megtennék érted. - Felállt, és tett két lépést az ajtó felé. - Nem azt kérem, hogy válassz közülünk. Már döntöttél, és én képes vagyok ezzel együtt élni. De tudnod kell, tényleg tudnod, hogy minden, amit valaha is éreztem irántad, száz százalékig valódi.

-M

INDENKI PONTOSAN TUDJA, MI A FELADATA, IGAZ?

- Ginger a Hummer

előtt állt élére vasalt kék otthonkájában és hozzá illő ortopéd cipőben. Előre sajnáltam azt a szerencsétlent, aki az utcán összetéveszti egy tehetetlen, öreg nénikével. Parkview Field egy játszótér volt, amit már három éve folyamatosan építettek. A park egy domb tetején terült el, és az egyik oldalon sziklák határolták. Egy kétméteres kerítéssel készültek körülkeríteni az ingatlant, hogy nehogy lezuhanjon róla valami kisgyerek, aki a focilabdája után rohan. A terv az volt, hogy Kale és én bemegyünk a főkapun, egyenesen át a másik végéhez. A sziklákhoz. A park elrendezése megkönnyítette Ginger és a többiek számára, hogy egy biztos helyről nézzék végig az egészet, majd kellő pillanatban közbeavatkozzanak és körülvegyenek minket, amikor meglátják, hogy apa és Aubrey megérkezett. A tökéletes „szűk csapda” forgatókönyv. Eredetileg úgy volt, hogy egyedül megyek be, ami őszintén szólva, kicsit megijesztett, de abszolút logikus volt. Miért sétálnánk be oda pont azzal a két dologgal, amit apám a legjobban akart? De Kale, aki nem volt hajlandó egy cseppet sem engedni, megtagadta, hogy egyedül engedjen el. A saját szavaimat használta ellenem. Egy csapat vagyunk. Mi az egész világ ellen. Egy idő után nyilvánvaló volt, hogy Kale nem fog engedni. Ginger lehetőségei korlátozottak voltak. Vagy elengedi velem, vagy újra elkábítja. A végén, azt hiszem, azért egyezett bele, mert tudta, hogy másodszorra nem tudná rászedni. Kale azóta mindenki mástól távol tartotta magát - különösen Jade-től -, ami egy kicsit boldoggá tett.

Úton a park felé folyton ki- és besodródtam az álmok világába. Elmosódott képek és furcsa hangok lebegtek a tudatom határán. Brandt megint ott volt. A kezemet fogta, miközben Kale arról beszélt, milyen nagy emberbarátok a Denazen alkalmazottai. Egy ponton apa is ott volt, átölelte anyát a karjával, nevetett és mosolygott, úgy, hogy ettől eltűnt minden, ami rossz volt az életemben. A gyerekkori vágyam vált valóra. Egy boldog család képe. Mire megérkeztünk, és kikecmeregtem a Hummer hátsó üléséről, nem tudtam biztosan, mi a valóság, és mi a hallucináció. Minden túl hangos volt. Túl éles. A lábaim gumiszerűek voltak, és minden izmom úgy fájt, mintha átment volna rajtam egy busz. Izzadság gyöngyözött a homlokomon, majd lecsorgott a tarkómra, de nem tudtam elég szorosra húzni a kapucnit. A földet vastagon borította a hó. Ez már önmagában is elég furcsa volt, figyelembe véve, hogy csak szeptember volt, de még furcsább volt a hó színe. Zöld és egy kicsit ruganyos. Hó-fű. -

Készen állsz? - Kale mellém lépett.

A fejemre húztam a kapucnit, és az ujját ráhúztam az ujjaimra, aztán bólintottam. A szavak fájdalmasak voltak, és túl sok erőfeszítést követeltek.

Borotvapengéket

szopogattam.

Ez

volt

az

egyetlen

magyarázat. Kényszerítettem magam, hogy nyeljek, megízlelve a fémes mellékízt. Olyan volt, mint az a furcsa utóíz, ha a sárgarépa nem egészen érett, csak ehhez járt a borotva éle is. Ginger előttem állt. A szeme mintha nagyobb lett volna, mint máskor, és a hangja is visszhangzott egy kicsit. -

Jade mögöttetek lesz. Ha bármi történne, tudnotok kell, hogy ott

lesz ő is. Ha bármi történne. Nyilván arra gondol, ha nem élném túl. Szerettem volna vitatkozni vele, hogy Kale is könnyedén ki tudná hozni a

holttestemet, aztán rájöttem, hogy ez mégsem igaz. Nem igaz, ha valamit el is akarnak temetni belőlem. Valahogy nem tűnt igazságosnak, hogy egy marék hamut adjanak át belőlem anyunak. Itt van a lányod, Sue. Bocs, hogy csak ennyi maradt meg belőle, talán kellett volna szereznünk valami dobozt is. Ahogy elképzeltem a jelenetet, önkéntelenül is kuncogni kezdtem. Mindenki megbámult. -

Sietnünk kell - mondta anyu, és az arcom felé nyúlt. Ellöktem a

kezét. Ki akarta tépni a hajam. Tudom, hogy ezt akarta, de nem fogok kopaszon meghalni. -

Dez, tudsz járni? - Ez Kale hangja volt.

Valami megmozdult mélyen bennem. Kale nem akarta ellopni a hajam. Nem akart borotvapengével megetetni. Bólintottam, hagytam, hogy átkarolja a vállam, és rávezessen az ösvényre. A séta le a dombra valamiért teljesen szürreális volt. Lehet, hogy azért, mert a furcsa, iszapszerű hó-fűben próbáltam meg járni, vagy azért, mert volt egy olyan érzésem, hogy ez igazából nem is én vagyok. Mintha ott lennék, tenném, amit teszek, mégis nézőként figyelném az egészet. Mint egy film, amit a legrosszabb szögből vettek fel. A lábam többször felmondta a szolgálatot. Kale ügyesen elkapott, mielőtt eldőltem volna a hó-fűben. Hálás voltam érte. A hó-fű büdös volt, és biztos voltam benne, hogy foltot is hagyna. Nem akartam tönkretenni Meela pulóverét. Hamar leértünk a dombról a sziklákig, ami egy kicsit csalódás volt számomra. Ahogy ott álltam, valami birizgálni kezdett. Valami, amire emlékeznem kellett volna. Itt és ott megcsillant, ahogy jöttünk lefelé az ösvényen,

de

akármilyen

erősen

koncentráltam,

nem

tudtam

megragadni, mi is az, kicsúszott a kezeim közül. Ráncos kezek. Zöld tinta. Sürgős fogak. Nem. Ez nem stimmel. Nem a fogak sürgősek. Sürgős utasítások. Várj, míg oda nem értek! Aztán nézd

meg! Remegve csúsztattam be a kezem a pulóver zsebébe, és egy apró, összehajtogatott papírdarabot vettem elő, amit Ginger tett oda, mielőtt elhagytuk volna a faházat. Amint Kale elfordult egy másodpercre, kihajtottam a papírdarabot. Először nem tudtam elolvasni. A szavak a papíron elmosódtak és ugrándozni kezdtek. Amikor végül egy pillanatra egy helyben maradtak, két egyszerű szót láttam. Ez volt minden. Két szó, amitől a pulzusom az egekbe szökött, és a vér az ereimben jéggé fagyott. Nagyon sajnálom. -

Kale - suttogtam, egy valószínűtlenül nagy gombócot nyelve le. A

hangom furcsának tűnt. Vékonynak, zavarosnak. Reméltem, hogy azért így is megérti. - Szeretsz? Kale teste megfeszült. -

Tudod, hogy szeretlek.

Egy pillanatig visszatartottam a lélegzetemet, hogy ne essek pánikba. A valóság most már nemcsak a tudatom legszélén lebegett, hanem elárasztott mindent. Ki kellett tartanom. Csak még egy kicsit. -

Ha szeretsz, akkor megteszel értem valamit, nem igaz?

Kale óvatos maradt, gyanakodva méregetett. -

Bármit megtennék érted.

Bólintottam. -

Meg foglak kérni valamire, amit meg kell tenned értem. Valamit,

ami nem lesz az ínyedre. Elengedte a kezem, és hátrált egy lépést. Potyogni kezdtek a könnyeim. Nem tudtam visszatartani őket. Lecsorogtak az arcomon, perzselő, talán még füstölő nyomot is hagyva maguk után. Alattam a hó-fű is megborzongott. Az ég megremegett. Az idő megállni készült. Most vagy soha.

Annyira koncentrálnom kellett minden egyes szóra, hogy azt hittem, az agyam is fel fog robbanni. -

Ez olyasmi, amire megesküdtél, hogy soha nem fogod megtenni,

de most mégis arra kérlek, hogy tedd meg. Annak ellenére, hogy nehéz lesz. Borzalmas lesz. Meg kell, hogy tedd. Az arcára kiült a felismerés. -

Nem fognak eljönni. Az erősítés, amit Ginger ígért, nem jön el.

-

Micsoda meglepetés! - mondta az apám.

Megfordultam, és láttam, ahogy ott áll az ösvényen mögöttünk, Aubrey az egyik oldalán, Kiernan a másikon. Valahogy ez alkalommal tudtam, hogy nem hallucináció, amit látok. Ez most igazi volt. -

Ne jöjjön közelebb! - zihálta Kale.

-

Azt szeretnéd, hogy miattad haljon meg, 98-as?

Visszahúztam Kale karját. -

Emlékszel, mire akartalak kérni pár perce? - Sápadtan bólintott.

Kiengedtem a levegőt, amit már ki tudja, mióta tartottam vissza. De az is lehet, hogy ez a levegő tartott engem össze. Apámhoz fordultam. -

Az üzlet az üzlet. Ha megengeded, hogy Aubrey meggyógyítson,

veled megyek. -

Nem! - üvöltött fel Kale. Kék szemei vadul csillogtak, megragadta

az arcom, és maga felé fordított. Tudtam, hogy ez nem a valóság - nem is lehetett valódi -, de az érzés elkábított. - Én! Én fogok vele menni. Ezt kérted tőlem. Tudnom kellett volna, hogy nem értett meg. Túlságosan könnyen ment bele abba, amit tőle kértem. -

Nem ezt kértem. Azt kértem, hogy engedj elmenni.

Apám megköszörülte a torkát. -

Ez a kis vita teljesen értelmetlen.

Kale ajkai eltorzultak, és felnevetett. Legalábbis azt hiszem, hogy az nevetés volt. Ezzel az erővel akár bégethetett is volna. Minden tompán és elmosódottan hallatszott. Szinte lehetetlenné vált továbbra is a saját lábamon állnom. Az egyetlen dolog, ami megtartott, az idegenkedés volt a furcsa hó-fűtől. Úgy tűnt, hogy közben egyre vastagabb lett. És mélyebb is. Az biztos, hogy a szaga is rosszabb lett. Mint a halál és a pusztulás szaga. Az a szag, ami egy elütött állatból árad, miután napokig perzselődött a nyári napon. -

Nem érhet hozzám - mondta. - És ha megpróbál hozzáérni

Dezhez, megölöm. Apám, akit nem hatott meg Kale fenyegetése, elmosolyodott. -

Úgy tűnik, késik az erősítésetek.

Mindent tudott. Sose próbálj egy hazugnak hazudni! Ebben apám volt a legjobb. A fenébe is! Tizenhét éven keresztül elhitette velem azt is, hogy csak egy átlagos ügyvéd. -

Hol vannak? - sikerült kinyögnöm. A fülemnek ez úgy hangzott,

mintha azt mondtam volna „hozsanna”, de reméltem, tudják, mit akarok mondani. Apám felnevetett. Hát persze hogy megértette. -

Jól vannak, ne aggódj! Az alkalmazottaim megakadályozzák őket

abban, hogy a park területére lépjenek. - Aztán hozzátette: - Nagyon is békés módon. Azt is mondhatnám, hogy ez igazán nagylelkű gesztus a részemről, figyelembe véve, hogy milyen a hangulatom éppen. Nézd, Deznee, meggondoltam magam. Tudom, hogy amennyiben csak veled távoznék, a 98-as nem nyugodna addig, amíg ki nem szabadítana. Végül úgyis kudarcot vallana, és akkor mindketten az enyémek lennétek. De ez így túl egyszerű lenne, és különben is elveszítettem azt a kevés türelmemet is veled szemben, amim volt. - Keresztbe fonta a kezét. - A 98-as velünk jön, Aubrey pedig meggyógyít téged. Ezek a feltételeim. Ha

pedig úgy döntenél, hogy szeretnéd megkapni a Felsőbbrendűség gyógyszert, keress meg valamikor, és megbeszéljük a feltételeit. Kinyitottam a számat, hogy tiltakozzak, de eget-földet rengető köhögésroham rázta meg az egész testem. Annak ellenére, hogy undorodtam a hó-fűtől, összeroskadtam. Egy nagy fenét volt puha. Nagy puffanással értem földet, a rothadás bűzétől pedig önkéntelenül is öklendezni kezdtem. -

Fegyverekre van szükségem, Deznee. Hogy megvívjam azt a

háborút, amit te kezdtél el. Ha nem kurválkodtál volna a környéken azon az éjszakán, amikor a 98-as megszökött, mindez nem történt volna meg. Boldogan beírattalak volna valamilyen egyetemre, megszabadultam volna tőled, és élhettem volna tovább az életem. Ez most két problémát is meg fog oldani. Visszakapom a kedvenc fegyverem, és te meg fogod tanulni, hogy nem szarakodhatsz velem. - Apa közelebb lépett. - Ez az a lecke, amit meg kell tanulnod, ha azt reméled, hogy megkapod a Felsőbbrendűség gyógyszerét. -

Nincs üzlet - vicsorogtam, és megragadtam Kale karját, hogy fel

tudjak állni. - Menjünk! Találunk majd valami más módot. - Hazugság, keserű, rothadó hazugság. De bármit hajlandó lettem volna mondani, csak jussunk ki innen. Hogy Kale-t távol tartsam az apámtól. Ahhoz, hogy megszabaduljak ettől a szagtól. Bármit. De apám nem engedett el minket. Soha nem engedne el. -

Az egyetlen, aki megállíthatja a méreg elterjedését, és megfordít-

hatja ezt a folyamatot, az Aubrey - folytatta apám. A mérgező ikrek. Apám bizarr módon a megszállottjává vált ennek a témának. Sikerült egy újabb rosszul időzített kuncogást megeresztenem. A kezét az arcom előtt lóbálva apám is felnevetett. -

Dez nem néz ki túl jól. Ha nem kapkodod magad, 98-as, már túl

késő lesz. Egy újabb halálesetért leszel felelős. Apám mellett állva Aubrey is felvillantott egy gonosz mosolyt. -

Szóval, mi legyen, 98-as? Dez...

-

Vagy a Denazen? - Kiernan elmosolyodott, és láttatni engedte több

sorban álló, csorba, halálosan fenyegető fogait. Az álkapcsa hosszabb volt, mint amire emlékeztem, és a bőre is furcsán csillogott. Mintha pikkelyei lettek volna. Hallucináció. Ez is csak hallucináció volt, nem a valóság. Nemavalóság. Nemavalóság. Nemavalóság. A gyomrom felfordult, és ezúttal nem a méreg hatására. Ezért nem meséltem róla eleve Kale-nek. Természetesen nem akartam meghalni, de nem volt az az isten, hogy hagyjam visszamenni a Denazenbe. Kale engem nézett. Közelebb hajolt, és a legpuhább csókkal illette az ajkam. A hüvelykujjával megsimította az arcom, letörölte a tűzkönnyeket.

Újabb

hallucinációk,

de

ezzel

a

fajtával

boldogan

kiegyeztem. A memóriám dicséretet érdemelt. Majdnem olyan jó volt, mint az igazi. -

Szeretlek, Dez - suttogta. Apám felé fordult, és azt mondta: -

Gyógyítsa meg! -

Akkor megegyeztünk?

-

Bármibe beleegyezem, ha meggyógyítja.

-

Ne! - Jade érkezett futva az ösvényen. Bosszantott, hogy gond

nélkül tudott előrejutni a vastag hó-fűben. Egy újabb ok, hogy utáljam. -

Jade Banna - mondta apám. - Elképesztő. Feltételezem, hogy

elbántál az alkalmazottammal. Jade apám és Kale közé állt. -

Egy telekinetikussal próbált megállítani? Valaki nem tanulta meg a

házi feladatát. Vajon hogyan intézte el az ellenfelét? Halálra szekálta? Lehet, hogy

alábecsültem. Apám felnevetett. -

Igazad van. Mit mondanál, ha egy állást ajánlanék neked, ked-

vesem? Jade nem válaszolt azonnal. Amikor végre döntött, a fejemben pörgő filmen kezet rázott apámmal, majd lepacsizott Kiernannel és Aubrey-val, mielőtt győzelmi köröket futott volna körülöttük. A valóságban egyszerűen nemet mondott apámnak. -

Biztos vagy benne? - kötötte apám az ebet a karóhoz. - Többet

tudnék kínálni, mint amit el tudsz képzelni. Soha nem lenne szükséged semmire. A családod is előjöhetne a rejtőzésből, szabadon élhetnének normális életet. -

Nem, köszönöm.

-

A te döntésed... Egyelőre. - Apám csettintett egyet, mire Kiernan

egy lépést tett Kale felé. Felvett egy fekete kesztyűt, az övéről pedig fényes, ezüstszínű bilincs lógott. Kale felkapta a kezét. Egy lépést hátrált, dühödten nézve apámat és Kiernant. -

Előbb gyógyítsa meg! - követelte.

-

Ennél már jobban kéne, hogy ismerj, 98-as! - csettintett apám a

nyelvével, majd Kiernan és Aubrey felé intett. - Lássuk! Mind tudjuk, hogy ezt a kettőt simán lenyomnád. Megkockáztatom, még Ms. Banna is megdolgoztatná őket. Nem vagyok olyan ostoba, hogy alábecsüljelek. Ha rendesen meg leszel kötözve, Aubrey segíteni fog Deznee-n. -

Magának nincs becsülete. Honnan tudjam, hogy állni fogja a

szavát? Forogni kezdett velem a világ, de most nem buktam fel, és Jade karjába kapaszkodva sikerült állva maradnom. -

Ne csináld ezt, Kale!

De Kale hajthatatlan volt. -

Egy szavát se hidd el! - Bár éreztem, ahogy a méreg egyre gyor-

sabban terjed az ereimben, a legnagyobb félelmem most mégis az volt, hogy apám elveszi tőlem Kale-t. - Ne dőlj be neki! Találunk valami más módot rá. -

Biztos, hogy ezt akarod? - Jade halkan beszélt, de mégis olyan

volt a hangja, mintha a fülembe ordítana. Istenem! Még így, a halál küszöbén is azt kell látnom, hogy ez a ribanc a pasimat győzködi. -

Kérlek, vigyázz rá! Ne hagyj cserben! - Kale a tekintetét Jade- re

szegezte, és nem volt hajlandó rám nézni. És én? Én nem tudtam másfelé nézni. - Nagyon vigyázz rá! Apám felé biccentve Kale előretartotta a kezét. Hallottam a fémes kattanást, a fülsiketítő zajt, ahogy a bilincs a csuklójára zárult. Kiernan Kale-ről rám pillantott. Mintha sajnálkozott volna. Ez is biztosan csak egy hallucináció volt. - Aztán semmi trükközés! Ha nem érünk el biztonságban az autóig, Aubrey nem fog segíteni rajta. -

Nem fogok harcolni - mondta Kale, és elfordult tőlem.

-

Kérlek! - könyörögtem. - Ne csináld ezt! Nem éri meg.

Kale megdermedt, és visszafordult. Ez biztosan a méreg hatása volt. Az arckifejezése nem stimmelt. Boldog volt. Magasztos. -

A tudat, hogy te jól leszel, mindent megér, amin át kell mennem.

Kérlek, ezt ne feledd! Egy pillanatig állta a pillantásom, mielőtt Kiernan elvezette Aubrey mellett az ösvényen. Apám egy árva szó nélkül követte őket. Mikor eltűntek a szemünk elől, Aubrey egyet hátralépett. -

Ha valakinek, hát neki tudnia kellett volna, hogy Crossnak nincs

becsülete. Jade sápadt volt. Ami azt illeti, a bőre kissé zöldes volt. Mintha

meghempergett volna a hó-fűben, és az egész arcát és ajkát is bekente volna vele. -

Szóval nem fogod meggyógyítani, ugye?

Aubrey egy pillanatig minket nézett, majd elfintorodott. -

Azt az utasítást kaptam, hogy élve vigyem magammal, vagy

hagyjam meghalni. Hát ennyi volt. Mindazok után, amin keresztülmentem. Mindazok után, amit láttam. Itt fogok kipurcanni egy hideg, üres mező közepén, a két legbosszantóbb ember társaságában, akiket valaha a hátán hordott a föld. Most komolyan. A karma nagyon pipa lehet rám. Minden egyre hidegebb lett. A levegő, amit úgy kényszerítettem ki a tüdőmből. A hó-fű, ami átáztatta a farmernadrágom. Annyira hideg volt, hogy már nem éreztem a karomat. Ami azt illeti, nem igazán éreztem semmit. A fájdalom elmúlt, és bár ettől boldognak kellett volna lennem, a dolog megijesztett. A fájdalom igazi volt. Megfogható. Valami, amiben meg tudtam kapaszkodni, miközben körülöttem minden a darabjaira tört. Enélkül elveszítem a kapcsolatot a valósággal. Nem tudom, honnan jött, de Able jelent meg előttem. Az egyik lábáról a másikra ugrált, azt kántálta: túl messzire mentél, hogy érezd, nem igaz? Elfordultam, nem akartam látni az önelégült arcát. Homályos folt jelent meg előttem, aztán valami melegséget éreztem a nyakamon és a fülemen. Aztán újra Able hangja. -

Crossnak nincsen becsülete. Nekem viszont van.

Nem. Ez nem Able. A hanghordozás hasonlított, de a szavak nem stimmeltek. Able furcsa, majdnem felismerhetetlen akcentusa is hiányzott. Aubrey. Kinyújtotta a karját, az arcomat a kezébe rejtette. Valami eltört

bennem. Bármilyen biológiai vagy kémiai fal is volt az, ami a mérget kordában tartotta. Az, ami eddig oly hatékonyan zsibbasztotta el a fájdalmat, végre megadta magát, megrázkódott, hogy a gyötrelem végigsöpörjön rajtam, mint egy elszabadult cunami. Kiugrottam egy mozgó autóból, elvesztettem az egyensúlyomat, miközben egy vonaton szörföltem, és most elvesztettem Kale-t. Ebben a pillanatban azonban mindez a fájdalom még egy tíz mérföldes sugarú körébe sem érhetett annak az agóniának, amely most széttépni készült. Sikoly tört fel a torkomból. Nem hallottam, de éreztem, ahogy útjára indul a testemen át, és kirobban a számon. A hang - ahogy minden más is - éles volt. Mint minden más zaj, ez is olyan volt, mintha ezernyi, a fejem felé irányított erősítőből érkezne a fehér zajjal együtt. Az izmaim megfeszültek, a vérem forrt. És akkor, amikor biztos voltam benne, hogy megölt, a fájdalmas köd kitisztult. Mintha valaki csettintett volna az ujjával, vagy felkapcsolt volna egy lámpát. Az egész egy csapásra csak úgy... eltűnt. Amikor kinyitottam a szemem, Aubrey kifejezéstelen arccal térdelt előttem. -

Miért...

Felállt. -

Hiszek mindabban, amit a Denazen képvisel. Szeretnék az

adottságaink segítségével jobbá tenni a világot. Jade felhorkant. -

Ha ezt elhiszed, akkor lefogadom, hogy Cross bármit el tud hitetni

veled. Aubrey kinyújtotta a kezét. Megfogtam, és hagytam, hogy felsegítsen a földről. A keze nyirkos volt és hideg, mint Able keze, de ezt most nem bántam. Jó volt érezni. -

Cross nem egy Teréz anya. A módszerei szokatlanok.

Most én horkantam fel. -

Ha szokatlannak nevezzük azt, hogy hagyja meghalni a saját

lányát. -

Ezen - mondta Aubrey enyhe fintorral - én is alaposan elgon-

dolkodtam. - Megfordult, és elindult felfelé az ösvényen. -

Várj!

Megállt, de nem fordult vissza felénk. -

Úgy volt, hogy engem is visszaviszel, most viszont üres kézzel

mész el. Meg fogja tudni, hogy még mindig élek. Nem fogsz emiatt bajba kerülni? Aubrey megfordult, és megvonta a vállát. -

Beleegyeztél, hogy velem jössz. A bátyám csúnyán elbánt veled,

így nyilvánvaló volt, hogy az autóig sem bírnád ki, így nem volt más választásom, mint előbb meggyógyítani itt. Aztán elindultunk a kocsi felé, amikor rajtunk ütöttek. Szerencsém volt, hogy egyáltalán megúsztam. Aztán elindult, lépett párat, majd visszafordult, és találkozott a tekintetünk. - Vigyázni fogok kilencven... szóval Kale-re.

H

AT NAP TELT EL AZÓTA,

hogy Kale az életemet választotta a

szabadság helyett. Eleinte nem éreztem semmit. Újra teljesen zsibbadt voltam. Egy jeges lyuk volt ott, ahol eddig a szívem dobogott. Fekete űr fedte be minden napom minden óráját. Aztán beköszöntött a gyász öt stádiuma. Először jött a tagadás. Kelj fel! Kezdd el a reggeli előkészületeket! Kopogj Kale ajtaján, és várd meg, amíg kinyitja! Ki fogja nyitni az ajtót. Nem tűnt el. Ez csak két napig tartott. Aztán jött a harag. Összetörtem az összes bútort a szobámban, Dax föld alatti házában, addig sikítva, amíg a hangom el nem ment. Dax szent volt. Másnapra mindent egy szó nélkül kicserélt. Az alkudozási szakasznak már akkor majdnem vége volt, mielőtt még elkezdődött

volna.

Órákig

sírtam

és

könyörögtem

bármilyen

felsőbbrendű teremtménynek, aki hajlandó lett volna meghallgatni. Egyszer már megtettem az elképzelhetetlent, és sikerült beszivárognom a Denazenhez és kihoznom Kale-t. Újra meg tudnám tenni. Bármit megtennék, bármit odaadnék, ha tudnám, hogy ez még egyszer megtörténhet. De ahogy teltek az órák, már olyannak láttam a helyzetet, amilyen valójában volt. Lehetetlennek. Ekkor kezdett lassan átvérezni a depressziós szakasz. Apám arra számít, hogy fejjel megyek a falnak. Várni fog rám. Ebben reménykedik. És bár úgy tűnt, hogy szereztem egy kis lendületet, és egyre inkább ellenőrzésem alatt tartottam az adottságomat, magamat nem tudtam becsapni - ahogy a többieket sem , hogy azt higgyem, sikerülne észrevétlenül bejutnom és kihoznom őt. Az

nem segítene Kale-en, ha a Denazen egyik ketrecébe vetnének, ahogy a földalatti mozgalomnak se jönne jól. Most elsősorban apámat kellett kiiktatnunk. És ez az, ahol megrekedtem. Bent ragadtam valahol az alkudozás és a depresszió között, mert a következő stáció az elfogadás lett volna, és az soha nem fog megtörténni. Ezzel képtelen lettem volna együtt élni. Biztos voltam abban, hogy amint a fejem kitisztul, a dolgok meg fognak változni. Hosszú órákon át aludtam Kale ágyának közepén összekucorodva, arra várva, hogy Brandt kapcsolatba lépjen velem. Vissza fog jönni értem. Amint megtudja, mi történt. Mindent otthagy, bármit is csinált, hogy eljöjjön segíteni. Ez így működik. De soha nem jött el. -

Gondoltam, hogy itt talállak - morogta Jade, miközben letelepedett

mellém. - A sötétben üldögélni Kale szobájában nem fog megváltoztatni semmit, ugye tudod? Amikor felkapcsolják a villanyt, ugyanígy nem lesz itt. -

Tök mindegy. - Ez béna válasz volt, tudom. De mi mást mond-

hattam volna? A tényekkel nem lehet vitatkozni. Ami azt illeti, lehet vitatkozni, de az sem visz előre egy tapodtat sem. Az csak valaki más szobájába juttat a sötétben. Olyasvalaki szobájába, aki úgysem jön vissza. -

Tőlem eltekintve, mert szerintem gonosz vagy és egy őrült ribanc,

mindenki más aggódik érted. -

És téged küldtek, hogy átadd ezt az üzenetet?

-

Önként vállalkoztam. Bármennyire is jó érzés látni, milyen nyo-

morultul érzed magad, ez most már nevetséges. És ezt Kale sem akarná. Általában békén hagytak. Még anya is. Az ételt ott hagyták egy

tányéron a konyhapulton, rajta a nevemmel. Rejtélyes módon kávésbögrék jelentek meg Kale szobája előtt éjszaka, mellette sajtos rudak tűzforró marinara mártással egy tálon. Ez elég nehéz volt. A barátaim csak azt tudták, hogy mi a kedvenc ételem, de azt nem értették, hogy mit jelent a számomra, vagy milyen emlékeket idéz fel bennem. De Jade-nek igaza volt. Ez már nevetséges. -

Tévedtél.

Felvonta a szemöldökét. -

Miben is?

-

Azt mondtad, Kale mérgező hatással van rám, és másokra is... De

tévedtél. Nem Kale a mérgező, hanem én vagyok az. - Eszembe jutott Brandt, és hogy hogyan állt az egész élete a feje tetejére, csak mert nekem segített. És Curd, aki jókora agyrázkódást kapott, amikor ez az egész elkezdődött. Mark Oster, Rosie, Alex... - Az én életemben mindenki megsérül. Ez az én hibám. Jade felhorkant. -

Bármennyire is szeretném ezt az egészet rád kenni, nem igazán

értem, miben is lennél hibás. Mert nem láttál át Kiernanen? Senki sem látott át rajta. Mindenkit az orránál fogva vezetett... De ettől még elég vaskos bocsánatkéréssel tartozol nekem. -

Ezt... - sóhajtottam fel - .. .még mindig nem értem. Hogy nem

jöttem rá... De még csak nem is gondoltam rá. Ha azon az estén nem megyek vissza a régi házba, Able sosem lett volna képes megérinteni. És akkor nem lett volna mivel megzsarolniuk Kale-t. -

Ez badarság! - bökte ki. - Hogy lehet valaki, aki ilyen okos, ennyire

ostoba, he? Ha nem azon az estén történik, akkor valamikor máskor. Miközben az utcán sétálsz. Vagy egy étteremben ülsz. Te voltál az egyetlen, akit felhasználhattak ellene, ami fordítva is igaz, és ezt pontosan tudták.

Bár valószínűleg igaza volt - és ettől a gondolattól, bármennyire is nyomasztó volt, legbelül elmosolyodtam -, képtelen voltam ezt elfogadni. -

Szeretnék pár percet egyedül tölteni Deznee-vel, Jade - mondta

Ginger, aki váratlanul jelent meg az ajtóban. Jézusom, ez a nő olyan, mint egy nindzsa nagymama. Sok mindent örökölhetett tőle Kale. Jade küldött felém még egy félig-meddig undok pillantást, majd felállt, és átadta a helyét Gingernek. Tudtam, hogy bocsánatkéréssel tartozom neki - és pár jól megérdemelt pofonnal, amiért le akarta nyúlni a pasimat -, de erre még várnia kellett egy kicsit. Ginger nem vesztegette az idejét. -

Ezzel nem jutsz semmire.

-

Nem mondhatnám, hogy izgat.

-

Pedig izgatnia kellene. Tudom, hogy ezt fájdalmas lenne beis-

merned, de itt többről is szó van. -

Többről van szó? - mondtam megdöbbenve. - Maga most ugrat.

Kale az unokája. Tudta, hogy ez fog történni vele. Maga tette azt a nyavalyás üzenetet a zsebembe, és hagyta, hogy besétáljunk abba a csapdába. Hagyta, hogy elvigyék a Denazenbe. Újra. -

Ezt már egyszer megbeszéltük, Deznee. A sorsot nem hívhatjuk ki

magunk ellen. Mindent annak kell elfogadnunk, ami. -

Nekem ez úgy hangzik, mint egy kifogás.

Nem válaszolt. Ehelyett egy ideig csak csendben ültünk, és kezdett hatalmába keríteni a kétségbeesés és a tehetetlenség. Az a bizonyos éjszaka jutott eszembe a darunál, ami valamiért arra az éjszakára emlékeztetett, amikor megismertem Gingert. - Amikor először találkoztunk, azt mondta, sajnálja. Azt, ami be fog következni. Erre gondolt, nem igaz? Ginger felállt, és ráncos kezét a vállamra tette. -

Tudtam, hogy ez be fog következni, de nem, nem ezért kértem

bocsánatot. A gyomromat görcsben tartó bánat helyét átvette valami más, valami sokkal rosszabb. Eszembe jutott, mit mondott azon az első estén Meelánál. Alex és én fogjuk a legnagyobb árat fizetni. Megszorította a vállam, és kibicegett az ajtón. Anélkül, hogy hátranézett volna, azt mondta: -

A legrosszabb még hátravan.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

/smúzolás bekapcs Legelőször is - mindent köszönök a családomnak. Az ő végtelen szeretetük és támogatásuk tette lehetővé, hogy azzal foglalkozhatok, amit úgy szeretek. Köszönöm a férjemnek, aki a legtürelmesebb és legfigyelmesebb férfi a világon, és a szüleimnek, akik, hogy tömören fogalmazzak, totálisan elképesztőek. Imádlak titeket. A bűntársaimnak, Heathernek, Katynek és Christának - köszönöm a gondolataitokat, ötleteiteket és a barátságotokat. Nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy az életem részei vagytok! Liznek, a szerkesztőmnek az Entangled Kiadónál... soha nem tudom neked eléggé megköszönni, hogy kockáztatni mertél velem. Alig várom azt a rengeteg jó dolgot, amiket közösen fogunk megélni. Az ügynökömnek, Kevannek... Annyira köszönöm, hogy hittél bennem! Hatalmas köszönet neked, Dani, a publicistámnak, aki csodákra vagy képes, hogy az én zakkant ötleteimből valami kézzelfoghatót varázsolj. Csodás vagy, nélküled elvesznék - és, ha te nem lennél akkor két lábbal kéne a földön járnom! És végül (de messze nem legesutoljára - igen, itt most egy saját, kitalált nyelvet használok), az olvasóknak és bloggereknek. Ti tettétek az első könyvem, a Touch - Érintés megjelenését egy megvalósult álommá. Örökké hálás leszek a támogatásotokért, és mindig lenyűgöz a szeretetetek és odaadásotok Dez és Kale iránt. Ti édesítitek meg minden egyes napomat! /smúzolás kikapcs

J

ADE

És

ÉN VISSZAMENTÜNK

A

HÁZBA,

ahogy utasítottak minket. Nem

szívesen hagytam egyedül Dezt, de bíztam abban, hogy Ginger

tudja, mi a legjobb mindenkinek. Különben is, így kicsit gyakorolhattam a képességem irányítását. Már elég régóta gyakoroltunk, de eddig minden eredmény nélkül. Kezdett elfogyni a türelmem. -

Erre - mondta Jade, a kezében egy másik növénnyel. Nem tudom,

honnan szedték őket, de valaki egy rakás cserepes növényt hagyott itt nekünk. Mostanra már csak néhány darab maradt. - Próbálkozz ezzel! Kivettem a növényt a műanyag tartójából, és azon tűnődtem, hogyan értette azt, hogy „ezzel”. Ennek a növénynek fehér virágai voltak. Vajon azt gondolja, hogy ettől más lesz? Amikor bólintott, kinyújtottam az ujjam, csak egy pillanatig haboztam, mielőtt hozzáértem az egyik finom, fehér sziromhoz. Csak egy egész röpke pillanatig éreztem az ujjammal a puhaságát, és Dez selymesen sima bőrére emlékeztetett. Aztán a szirom elpárolgott, és csak egy kis halom por maradt utána. Eldobtam a cserepet, és úgy belerúgtam, hogy átrepült a szobán. Ez olyan, mint ő. Dez. Semmi több, csupán emlékek és por, mert nem tudom megcsinálni. -

Hé! - mondta Jade, és mögém lépett. Egészen közel állt hozzám.

Éreztem az édes parfümjét; valami gyümölcsös illata volt, amitől Deznek megfájdult volna a feje. - Nézz rám! Meg tudod csinálni. Szembefordultam vele. Még közelebb húzódott hozzám, és már majdnem hozzám ért. A szempillái rebegtek, ami érthető is volt, hiszen a ház teli volt porral.

-

Belement valami a szemedbe?

Úgy tűnt, hogy meglepte a kérdésem. Hátralépett, és furcsán nézett rám, majd megszólalt; -

Én nem is... te...

Felsóhajtottam, és nekidőltem a falnak. -

Talán, ha Dez is velünk lenne, képes lennék koncentrálni.

-

Épp ellenkezőleg - csattant fel Jade. - Különben is, azt hiszem, ez

a hely jó neked. Esélyt ad arra, hogy megtudd, ki vagy, anélkül hogy bárki megmondaná. Sajnos pontosan tudtam, hogy ki vagyok. És nem örültem neki. Jade nem értette, hogy mindez csak akkor elviselhető számomra, amikor Dez is velem van. Amikor rám néz. Az ő szemében tökéletes voltam és tiszta. Nem az a sötét valami, aminek magamat ismertem. Ez a lány nem kedvelte Dezt. Ennyit láttam, és azt is, hogy az érzés kölcsönös volt. Mulatságosnak tartottam, hogy bár egyikük sem vallotta volna be, de sok közös vonásuk volt. Mindkettő makacs volt és erős, és egészen fiatalon kellett szörnyű dolgokkal szembenézniük. -

Soha nem jutott még eszedbe, hogy az, hogy nem érintheted meg

Dezt, egy üzenet az univerzumtól? -

Az univerzumtól? Az valami olyasmi, mint Isten? - Ez aggasztott.

Nem voltam biztos benne, hogy hiszek-e egy magasabb értelemben, ahogy Ginger fogalmazott, de ha létezik, akkor biztos nem kedvel túlságosan azok miatt a dolgok miatt, amiket korábban tettem. -

Menjünk ki a hátsó kertbe! - mondta Jade, és megfogta a kezem.

A bőre meleg volt és puha, de nem hasonlított Dezére. Mégsem húztam el a kezem, mert féltem, hogy ezzel megbántanám az érzéseit. Csodálatos az éjszaka, és rengeteg zöld növény van odakint. Igaza volt. Az éjszakai levegő hűvös volt, és kicsit enyhített a bennem felgyülemlett feszültségen. Csalódott voltam, és semmilyen módon nem

tudtam koncentrálni. Nem, mert tudtam, hogy Dez rejteget valamit előlem. Biztosan köze volt azokhoz az ikrekhez - főleg Able-hez -, és ez aggasztott. -

Hazudik nekem.

Jade letépett egy levelet az egyik fáról tőle jobbra, és elém lépett. A levelet felém nyújtotta, és azt kérdezte: -

Ki?

Tudtam, hogy mi fog történni, mégis elvettem tőle a levelet. Abban a pillanatban, hogy az ujjaim - a hüvelyk és a mutató - rázárultak a vékony szárra, az összetöppedt, és apró darabjait elfújta a szél. Néhány beleakadt Jade hajába. -

Dez. Valamit titokban tart előttem. Ő maga mondta korábban.

-

Ezért nem haladsz egyről a kettőre. Mondtam, hogy az érzelmeid

hatással vannak rá. Tisztítsd meg az elmédet! Engedj el mindent! Miért nem érti meg, hogy ez lehetetlen? Dez ilyen. Hogyan is engedhetném el ezt az egészet, amikor olyan nyilvánvalóan valami baj van? -

Azt mondta, azért, hogy megvédjen.

Jade bosszúsnak látszott. -

Megvédeni téged? Aligha! Egy olyan embert, mint te, nem kell

védeni. Én személy szerint úgy vélem, itt valami másról van szó. -

Valami másról? - Eltartott egy darabig, de rájöttem, hogy mire

céloz, még mielőtt hangosan kimondta volna a szavakat. És bár tudtam, hogy nem igaz, dühbe gurultam. -

Szörnyen rossz barát lennék, ha nem hívnám fel rá a figyelmedet.

Most komolyan! Nem látod, hogy néz Alexre? Közös múltjuk van. Nyilvánvaló, hogy a srác még érez iránta valamit, és láttam, hogy néz rá Dez. Ő is ugyanúgy érez. Pattintgatni kezdtem az ujjaimat. Mutató. Középső. Gyűrűs. Kisujj.

Hüvelyk. Aztán elszámoltam ötig. Mindig is érdekelni fogja Alex. Dez tagadta, de tudtam, hogy így van. Láttam, amikor ránézett. Még egy futó pillantása is rengeteget mondott el, de itt az egész véget is ért. Azt mondta, hogy én vagyok a jövő, és Dez soha nem hazudott nekem. -

Tévedsz. Az a fiú fájdalmat okozott neki.

Jade lebiggyesztette az ajkát, és nem tetszett nekem az, amit a tekintetéből kiolvastam. Szánalmat. -

Ahogy te is. Majdnem megölted.

Minden levegő kiszorult a tüdőmből, mintha belém rúgtak volna. -

Én nem... - Hirtelen nem kaptam elég levegőt. Tudtam, hogy mit

tettem. Ezerszer újra átéltem azt a pillanatot azon az estén a darun. - Az nem az én hibám volt. Én soha nem... Jade közelebb lépett, és megfogta a kezem. -

Tudom, hogy nem akartad, de Dezt az érzelmei irányítják. Ő egy

mindent vagy semmit típusú lány. Nem érinthet meg, ami lehet, hogy már túl sok neki. Alex elérhető, érdekes, és őt meg is tudja érinteni. Tévedett. -

Te nem ismered őt.

-

Kiszabadított a Denazenből. Értem. Teljesen természetes, hogy

emiatt kötődsz hozzá... -

Szeretem Dezt - mondtam. Az elmúlt pár napban számtalanszor

elmondtam már ezt Jade-nek. Nem voltam vak. Nyilvánvaló volt, hogy vonzódik hozzám. De világosan jeleztem neki. -

Biztos vagy benne? Talán egy kis szünetet kellene tartanod. Ki-

szakadnod ebből a földalatti mozgalomból, és világot látnod. Hogy megismerd magad. Nem akarlak összezavarni, Kale, de ha eddig csak vele lehettél, honnan tudod, hogy nem létezik más is, aki képes megérinteni téged? -

Ezt Dez is mondta már egyszer.

Kezét a vállamra tette, és bólintott. -

Látod? Ezt ő is tudja.

Szerettem Dezt. Teljes szívemből, a testem és a lelkem csak őrá vágyott. De valahányszor az utóbbi időben ránéztem, láttam rajta a kételyt. Észrevettem, amikor engem figyelt, ahogy Jade-del beszélgettem, és felismertem a pillantást, ami ott csillogott a szemében. Felismertem, mert ugyanaz volt, mint amit akkor éreztem, amikor Alexre nézett. Féltékenység. Hirtelen elmúlt belőlem minden feszültség. Váratlanul világossá vált számomra, hogy mit kellene tennem. Hogy mit kell megtennem. Kezdetben Dez kételkedett a kapcsolatunkban. Aggódott, hogy ha valaha is meg tudok érinteni valakit, talán rájönnék, hogy nem akarok vele lenni. Hogy csak azért maradok vele, mert muszáj. Jade újra megfogta a kezem, és éreztem, hogy elvigyorodom. -

Szerintem figyelembe kellene venned...

-

Megcsókolhatlak?

-

Tessék? - kérdezte, amivel összezavart, hiszen erre vágyott. Úgy

tűnt, az egész lényem irritálja. Minden, amit mondtam, zavarta, a viselkedésem minden jel szerint bántotta. Mégis meg akart csókolni, és nyilván mást is akart tőlem. A meglepett arckifejezésétől majdnem elnevettem magam. -

Megcsókolhatlak? - kérdeztem újra. Talán nem hallott jól, hiszen

elég halkan beszéltem. Régi rossz szokás. Lámpaoltás után a Denazenben szigorúan vették, hogy csendben maradjunk. Közelebb léptem, átöleltem a derekát, és az ajkam az övéhez szorítottam. Más volt, mint Dezzel. Először is magasabb volt. Neki nem kellett lábujjhegyre állnia, hogy elérjük egymást, és ez valahogy hiányzott. Másrészt, ő valahogy kevesebb volt. Jade gyönyörű volt és finom. Mint egy porcelánszobor, amit félsz, hogy összetörsz. Dez, vele

ellentétben, erős volt. Egy gyönyörű harcos. Méltó párom. Aggódtam, arra gondolva, hogy talán valamit rosszul csináltam, hogy csak úgy odahajoltam és belevágtam, mert Jade először nem reagált. De egy pillanat múlva pezsgő nevetés tört fel belőle, majd megragadott, és

még

szorosabban

húzott

magához,

míg

egymáshoz

nem

préselődtünk. A csók nem volt hosszú. Ötvenhét másodperc, hogy pontos legyek. Tudom, mert számoltam. Amikor elhúzódott, az arca kipirult, arckifejezése önelégült volt. -

Hoppá!

Követtem a pillantását. Dez és Kiernan állt néhány lépésnyire tőlünk, Dez arckifejezése pedig olyan volt, amilyet még sosem láttam. Szörnyű hang hagyta el az ajkát. -

Mint valami nindzsa. Mi? Már húsz teljes másodperce itt állok.

Ki volt bukva - ez világos volt és meg is értettem, miért. De amint mindent elmagyarázok neki, újra boldog lesz. Soha nem kell az ilyen dolgok miatt aggódnia. -

Dez, én...

-

Ne! Komolyan. Semmi gond, jó? Srácok, remekül illetek egy-

máshoz. Tudjátok, mert tapizhatjátok egymást halál, fájdalom meg ilyen szarságok nélkül. Hátrálni kezdett, ahogy közeledtem felé. Ekkor jöttem rá, mekkora hibát követtem el. -

Várj, Dez, ez...

Nevetett, miközben könnyek csorogtak végig az arcán. Az állán összegyűltek egy pillanatra, mielőtt lecsöppentek volna a kölcsönzött ingre. -

Nem az, aminek látszik? Ezzel fogsz most jönni? Tudtad, hogy

Alex is ezzel próbálkozott? Vagy azt akartad mondani, hogy ez csak

valami megrendezett jelenet? Hogy megvédj engem valami nagy és gonosz dologtól? Tudod mit? Alex is ezt mondta nekem. Ami azt illeti, a köztetek lévő összes feszültség ellenére pokolian sok közös vonásotok van. Mind a ketten egy olcsó ribanc miatt vertetek át. Jade elfintorodott. -

Látod? Észrevetted, hogy megint Alexről beszél?

Minden csepp önuralmamra szükségem volt, hogy ne üssem meg Jade-et abban a pillanatban. Azért csókoltam meg, hogy bebizonyítsak valamit Dez számára. Félt, hogy eddig még nem voltam senkivel. Most már voltam. Ez egy olyan élmény volt, amit soha nem fogok elfelejteni. Egy élmény, ami tökéletesen jelentéktelen volt. Valami, ami a közelébe sem ért annak, amit akkor éreztem, amikor Dezzel voltam. Számomra ez volt a legésszerűbb módja elcsitítani a félelmeit. De néha könnyű volt elfelejteni, hogy a többi ember nem úgy látja a dolgokat, ahogy én. Alex pontosan ugyanezt tette vele évekkel ezelőtt. Az ő szemében én most pontosan ugyanazt csináltam. Utánanyúltam, próbáltam elérni őt, de túl lassú voltam. Sarkon fordult, és nekiiramodott a sötétségnek.