Első fejezet. Mohamed: A háború prófétája. Tudtad? • • •
Mohamed nem a „békéről és toleranciáról” tanított. Mohamed egy hadvezér volt, és megparancsolta, hogy öljék meg az ellenségeit. Az iszlám hagyomány a tárgyalásos megállapodást csupán az iszlám hódítás végső céljának szolgálatában engedi meg.
Miért érdekel bennünket manapság Mohamed, az iszlám prófétájának élete? Tizennégy évszázad telt el születése óta. Muszlimok milliói éltek azóta, és sok vezető született, beleértve magának a prófétának a leszármazottait is, hogy vezesse a hívőket. Egészen biztos, hogy az iszlám, más vallásokhoz hasonlóan már megváltozott az elmúlt 1400 év alatt. Ez az, amiért Mohamed élete számít: Ellentétben azzal, amit sok szekularista szeretne elhitetni velünk, a vallásokat nem csupán a hívők alakítják (vagy ferdítik el) az idő előrehaladtával. A vallásalapítók élete és üzenete központi marad, függetlenül attól, hogy milyen régen éltek. Az elképzelés, hogy a hívők formálják a vallást, a 60-as évek divatos dekontrukcionista filozófiájából származik, mely azt tanítja, hogy az írott szónak nincs más jelentése, mint az, amit az olvasó ad neki. Ugyanilyen fontos, ami ebből következik, hogy ha az olvasó saját maga talál valami értelmet, akkor nincs olyan, hogy igazság (és egészen bizonyosan vallásos igazság sincs). Valaki igazsága egyenlő másvalakiével. Végső soron, a dekonstrukcionizmus szerint, mi mindannyian a saját magunk „igazságait” hozzuk létre, és egyik sem jobb vagy rosszabb, mint bármelyik másik. Mégis a vallásos ember számára Chicago, Róma, Jeruzsálem, Damaszkusz, Kalkutta és Bangkok utcáin, Jézus, Mózes, Mohamed, Krisna, Buddha szavai valami sokkal többet jelentenek, mint bármely személy egyéni olvasata róluk. És még a kevésbe hívő olvasónak is ezeknek a nagy vallástanítóknak a szavai egyértelműen nem azonos jelentésűek. Ez az, amiért minden fejezetben elhelyeztem egy „Mohamed kontra Jézus” melléksztorit, hogy kihangsúlyozzam a téves következtetéseit azoknak, akik azt állítják, hogy az iszlám és a kereszténység – és ami azt illeti, minden más vallási hagyomány- alapvetően azonosak a jóra és rosszra való ösztönzésük képességét illetően. Ezzel azt is ki szeretném hangsúlyozni, hogy a Nyugatot, mely a kereszténységre épül, érdemes megvédeni, még akkor is, ha egy ún., postkeresztény korban élünk. Továbbá Jézus és Mohamed szavain keresztül különbséget tehetünk azon alapvető elvek között, melyek egy hívő keresztényt és muszlimot vezetnek. Ezek az elvek fontosak. Mohamed követői olvassák szavait és utánozzák cselekedeteit, mely a hit egy olyan megnyilvánulásához vezet, mely igencsak különbözik a keresztényekétől. Nem kell túl messzire menni, ahhoz, hogy lássuk, hogy az élet egy iszlám országban különbözik attól, ami az USA-ban vagy Nagy Britanniában van. A különbség Mohameddel kezdődik. Manapság, amikor oly sokan idézik fel Mohamed szavait és cselekedeteit annak érdekében, hogy igazolják az erőszakot és vérontást, fontos, hogy megismerkedjünk ezzel a kulcsfigurával. Nyugaton, sokak számára, Mohamed sokkal titokzatosabb, mint bármely más meghatározó vallásos alak. A legtöbb ember például tudja, hogy Mózes a Sínai hegyen megkapta a Tízparancsolatot, hogy Jézust megfeszítették a Golgotán és feltámadt a halálból, és talán még azt is hogy Buddha leült egy fa alá és elérte a megvilágosodást. De keveset tudunk Mohamedről, és még az a kevés is vitatott. Így az, ami majd következik az kizárólag iszlám szövegekből származik. Az első alapvető tény: Mohamed ibn Abdallah ibn al-Mutalib (570-632), az iszlám prófétája, a háború embere volt. Azt tanította a követőinek, hogy harcoljanak az ő új vallásáért. Azt mondta, hogy az istenük, Allah, megparancsolta nekik, hogy fegyvert
fogjanak. És Mohamed, aki nem egy karosszékben ülő hadvezér volt, számtalan ütközetben harcolt. Ezek a tények elengedhetetlenek azok számára, akik igazán meg akarják érteni, hogy mi volt az oka a keresztes hadjáratoknak évszázadokkal ezelőtt, vagy manapság mi vezetett a globális dzsihád mozgalom feléledéséhez. Ezen csaták során Mohamed számtalan elvet fogalmazott meg, melyeket a muszlimok a mai napig követnek. Ezért fontos, hogy megmutassuk Mohamed csatáinak néhány jellemző vonásait, melyek segítségével megérthetjük a manapság megjelenő újságok főcímeit - olyan betekintést nyerhetünk, mely sajnos sok elemző és szakértő figyelmét továbbra is elkerüli.
Mohamed a fosztogató. Mohamednek már akkor volt tapasztalata a harcolásról, mielőtt magára vette volna a prófétai szerepet. Két helyi háborúban is részt vett, melyek a saját qurajs törzse és a szomszédos rivális Banu Hawazin törzs között folyt. De egyedülálló harcos-próféta szerepe később következett. Miután 610-ben kinyilatkoztatásokban részesült Allahtól, Gábriel arkangyal közvetítésével, kezdetben csak a saját törzsének prédikált az Egy Isten tiszteletéről és a saját prófétai pozíciójáról. Azonban Mekkában qurajs testvérei nem fogadták őt túl kedvesen, megvetően tekintettek profetikus hívására és visszautasították, hogy feladják a saját isteneiket. Mohamed frusztrációja és haragja kézzel foghatóvá vált. Amikor saját nagybátyja Abú Lahab is visszautasította az üzenetét, Mohamed durva szavakkal megátkozta őt és a feleségét, melyet az iszlám szent könyve, a Korán, is megőrzött: „Pusztuljon el Abú
Lahab mindkét keze! És pusztuljon [ő maga]! Mit használt neki a vagyona, és amit szerzett? Lángoló tűzben fog égni feleségével, a tüzifahordóval együtt, akinek a nyakán pálmarost-kötél lesz.” (Korán: 111:1-5). Végső soron, Mohamed erőszakos szavaiból erőszakos cselekedetek lettek. 662-ben elmenekült szülőföldjéről Mekkából, Medinába, egy közeli városba, ahol egy törzsi harcosokból álló banda elfogadta prófétának, és hűséget esküdött neki. Medinában ezek az új muszlimok elkezdték a qurajs törzs karavánjait fosztogatni. A portyázások közül sokat maga Mohamed személyesen vezetett. Ezek a fosztogatások fizetőképesen tartották a születő muszlim mozgalmat és segítettek kialakítani az iszlám teológiát - mint például abban a közismert esetben, amikor a muszlimok egy csapata kifosztott egy qurajs karavánt Nakhlánál, Mekkához közel. A banditák a Radzsab szent hónapja alatt támadták meg a karavánt, amikor a harc tiltva volt. Amikor zsákmánnyal megrakodva visszatértek a muszlim táborba, Mohamed visszautasította, hogy osztozzanak a zsákmányon, vagy hogy bármit is tegyenek vele, és csak azt mondta, hogy „Nem engedtem meg, hogy harcoljatok a szent hónapban.”1 De ezután egy új kinyilatkoztatás jött Allahtól, melyben elmagyarázza, hogy a qurajs törzs ellenszegülése Mohamednek nagyobb vétek volt, mint a szent hónap megtörése. Másképp szólva, a fosztogatás igazolva volt. „Kérdeznek téged [a hívők] a szent hónapról, [arról, hogy megengedett-e] akkor a harc? Mondd: Harcolni akkor [valóban] súlyos dolog. Ám távol tartani [a többieket] Allah útjától, nem hinni benne, [távol tartani a hívőket] a Szent mecsettől, elűzni annak lakóit – még súlyosabb Allah előtt. Az eltántorítás súlyosabb [an esik latba,] mint az ölés.(Korán 2:217). Bármilyen bűntettet is követtek el a nakhlai fosztogatók, azt háttérbe szorította az a tény, hogy a qurajs törzs elutasította Mohamedet. Ez egy nagy jelentőségű kinyilatkoztatás volt, mely egy olyan iszlám elvhez vezetett, melynek a későbbi korokban is hatása volt. A jót azzal azonosították, ami hozzájárul a muszlimok jólétéhez, nem törődve azzal, hogy ez morális vagy más törvényeket sért. Az abszolút erkölcsi értékek, melyeket a Tízparancsolatban, és az iszlámot megelőző nagy vallások tanításaiban őriztek, félre lettek söpörve a célszerűség elvének boltíve alatt.
Napjainkhoz hasonlóan: Civilek ölése. Amikor Osama bin Laden 2001. szeptember 11-én a World Trade Center-nél ártatlan civileket ölt, és később, amikor a hittestvérei civil túszokat tartottak fogva és fejeztek le Irakban, akkor az amerikai muszlim szóvivők udvariasan azt állították, hogy az ártatlan emberek ilyenfajta célbavétele tilos az iszlámban. Ez vitatható volt, mivel néhány iszlám jogi szakértő megengedi a nem harcoló emberek megölését, ha azok látszólag segítik az iszlám ellenségeit a háborúban. Ugyanakkor, még ha az elv helyes is, egy másik elvnek is érvényesülnie kellene, mely a Nakhla fosztogatás alkalmával született: „Az eltántorítás súlyosabb [an esik latba,] mint az ölés.” És ezért, bármilyen szükséges eszközzel harcolni a muszlimok üldöztetése ellen a legnemesebb dolog.
A badri ütközet. Nem sokkal Nakhla után következett az első fő ütközet, amiben a muszlim harcoltak. Mohamed meghallotta, hogy egy nagy pénzzel és áruval megrakodott qurajs karaván, jön Szíriából. „Ez az a qurajs karaván, mely tartalmazza a vagyonukat” mondta a követőinek. „Menjetek és támadjátok meg, talán az Isten zsákmányként odaadja.”2 Elindult Mekka felé, hogy vezesse a rablást. De ekkor a qurajs törzs fel volt készülve. Közel ezer emberrel mentek, Mohamed háromszáz embere elé. Mohamed úgy látszik nem számított ekkora túlerőre és kétségbeesetten Allahhoz fordult, „Ó Istenem, ha ez a banda ma elesik, senki sem fog többet imádni Téged.”3 Hatalmas túlerejük ellenére a qurajs törzset megfutamították. Néhány muszlim hagyomány azt mondja, hogy Mohamed maga is részt vett a harcban, mások azt állítják, hogy oldalról irányította őket. Bármelyik eset remek lehetőség volt számára, hogy megbosszulja saját törzse iránt, akik elutasították őt, az évek során felgyülemlett frusztrációját, neheztelését, és gyűlöletét. Az egyik követője később visszaemlékezett egy átokra, amit Mohamed mondott a qurajs törzs vezetőire: „A próféta mondta: Ó Allah! Pusztítsd el a qurajs törzs vezetőit, Ó Allah! Pusztítsd el Abú Dzsahl bin Hishamot, Utba bin Rabi’a-t,Shaiba bin Rabi’a-t, Uqba bin Abi Mu’aitot, Umaiya bin Khalafot (vagy Ubai bin Kalaf).”4 Mindnyájukat elfogták, vagy megölték a badri csata során. Az egyik qurajs vezető, akit megemlítettek az átokban, ’Uqba, könyörgött az életéért, „Ki fog gondoskodni a gyermekeimről, Ó Mohamed?” „A pokol” válaszolta az Iszlám Prófétája, és elrendelte Uqba megölését.5 Egy másik qurajs törzsfőnököt, Abú Dzsahlt (ami azt jelenti, hogy „a tudatlanság apja”, amit muszlim krónikások adtak neki; valódi neve ’Amr ibn Hisham volt) lefejeztek. Az a muszlim, aki levágta a fejet, büszkén vitte a trófeát Mohamedhez: ”Levágtam a fejét, az apostolhoz vittem, és így szóltam: Ez az Isten ellenségének, Abú Dzsahlnak a feje.” Mohamed örült. „Istenemre, Akinél nincs különb, valóban?” felkiáltott és megköszönte Allahnak ellenségének halálát.6 Azoknak a testét, akiket az átok megemlített egy gödörbe dobták. Egy szemtanú a következőképpen emlékezett vissza: „Később láttam, ahogy a badri csata alatt mindegyiket megölték, és a testüket beledobták egy kútba. Kivéve Umaija vagy Ubai testét, mivel ő kövér volt, és amikor felemelték, a teste szétszakadt, mielőtt még a kútba dobták volna.”7 Ezután Mohamed „a gödör embereinek” gúnyolta őket, és felvetett egy teológiai kérdést: ”Igaznak találtátok azt, amit az Isten ígért nektek? Én úgy találtam, hogy amit az Uram ígért az igaz.” Amikor megkérdezték, hogy miért beszélt a holttestekhez, azt válaszolta:” Nem hallhatjátok jobban, amit mondok, mint ők, de ők nem tudnak válaszolni nekem.”8
A badri győzelem volt a legendás fordulópont a muszlimok számára. Mohamed még azt is állította, hogy angyalok serege csatlakozott a muszlimokhoz, hogy legyőzze a qurajs törzset.és ugyanez a segítség fog eljönni, azoknak a muszlimoknak, akik hűek maradnak Allahhoz: ”Bizony, Badrnál [is] megsegített benneteket Allah, amikor [ugyancsak] nyomorúságosak voltatok. Féljétek [hát] Allahot – talán [majd] hálásak lesztek [neki]. [Emlékezz arra], amikor azt mondtad a hívőknek: „Vajon nem lesz elegendő nektek az, hogy a ti Uratok háromezer angyallal segít benneteket, akik az [égből] küldetnek le [hozzátok]?” Bizony, hogy igen! Ha állhatatosak és istenfélők vagytok, jöjjenek ők akár nyomban ellenetek, a ti Uratok [akkor is] megsegít benneteket ötezer angyallal, akik [elsöprő rohammal] zúdulnak [az ellenségre]! (Korán 3:123-125) Egy másik kinyilatkoztatásban Allah kihangsúlyozza, hogy Badrnál a vallásosság, nem pedig a katonai képesség, segített győzelemhez: „Volt pedig jeletek nektek a két seregben, amelyek összecsaptak. Az egyik sereg Allah útján harcolt, a másik hitetlen volt. [A hívők] úgy látták, hogy [a másik sereg] szemlátomást kétszer akkora, mint az övék, [ám] Allah azt erősíti meg segítségével, akit akar. Intő példa ez azoknak, akiknek van szeme.” (Korán 3:13). Egy másik Korán idézet azt állítja, hogy a muszlimok csupán passzív eszközök voltak Badrnál: „És nem ti öltétek meg őket, hanem Allah ölte meg őket.„ (Korán 8.17) És hogy Allah hasonló győzelemhez segíti az istenfélő muszlimokat, még akkor is, ha az esélyeik még kilátástalanabbak, mint azoké, akik Badrnál harcoltak: ”Ó Próféta! Buzdítsd a hívőket a harcra! Ha akad közöttük húsz állhatatos, azok kétszáz fölött is győzelmet aratnak, és ha akad közöttük száz, akkor azok ezer hitetlen fölött is győzelmet aratnak, mivel olyan nép az, amely nem ért [semmit].”(Korán 8:65). Allah megjutalmazta azokat, akiket győzelemre segített Badrnál. Nagy zsákmány volt valójában olyan nagy, hogy vita tárgyává vált. Ez annyira megosztóvá vált, hogy Allah maga beszélt erről a Korán egyik fejezetében (szúrájában), amelyet teljesen a badri csatáról való elmélkedésnek szentelt. A nyolcadik fejezetet, mely az Al-Anfal „ A Zsákmány” címet viseli. Allah figyelmezteti a muszlimokat, hogy a zsákmányt, melyet Badrnál nyertek ne tekintsék máshoz, mint Mohamedhez tartozónak. „Kérdeznek téged a zsákmányról. Mondd: A zsákmány Allahot és a prófétát illeti meg. Féljétek hát Allahot és törekedjetek békességre egymás között! Engedelmeskedjetek Allahnak és a küldöttének, ha hívők vagytok!” (Korán 8:1). Végül, Mohamed egyenlő részben szétosztotta a zsákmányt a muszlimok között, ötödét megtartva magának. „És tudnotok kell, hogy ha valami zsákmányra tesztek szert, akkor annak az ötödrésze Allahot illeti és a küldöttet, és az [ő] rokonait és az árvákat és a nincsteleneket és azokat, akik úton vannak – ha hisznek Allahban és abban, amit leküldtünk a mi szolgánknak a különbségtevés napján, azon a napon, amikor összecsapott a két sereg” (Korán 8:41). Allah kihangsúlyozta, hogy ez jutalom volt azért, mert engedelmeskedtek neki: „Élvezzétek hát azt, amit zsákmányoltatok, amennyiben megengedett és jó! És féljétek Allahot! Allah megbocsátó és kegyes.”(Korán 8:69).9 Egy maroknyi, megvetett közösségből, a muszlimok most már egy olyan erővé nőtték ki magukat, mellyel Arábia pogányainak számolniuk kellett. És a muszlimok elkezdtek terrort kelteni az ellenség szívében. Mohamed állítása, hogy az Egy, Igaz Isten utolsó prófétája a túlerővel szembeni győzelem jóvoltából megerősítésre talált. Ezzel a győzelemmel, bizonyos attitűdök és követelmények ültetődtek el a muszlimok tudatában, amelyek a mai napig sokukban megmaradtak. Ezek a következők: • •
Amíg hűek maradnak a parancsaihoz, Allah győzelemre segíti a muszlimokat a túlerőben levő ellenségeikkel szemben. A győzelem felhatalmazza a muszlimokat, hogy zsákmányként eltulajdonítsák a legyőzöttek javait.
• • • •
Az ellenségekkel szembeni véres bosszú nem csupán az Úrra tartozik, hanem azokra is, akik a Földön alávetik magukat az akaratának. Ez az iszlám szó jelentése: alávetés, behódolás. A foglyokat, akiket a muszlimok elleni csatában elfognak, a muszlim vezetők megítélésétől függően meg lehet ölni. Azok, akik elutasítják az iszlámot „a teremtmények közül a legrosszabbak” (Korán 98:6) és ezért nincs kegyelem a számukra. Bárki aki inzultálja vagy akár ellenszegül Mohamednek vagy az embereinek, megalázó halált érdemel - ha lehetséges, akkor le kell fejezni. (Ez összhangban van Allah parancsával, hogy „vágjátok el a hitetleneknek nyakát” (Korán 47:4).
Mindezeken túl, a badri csata volt az első gyakorlati példája annak, ami később a dzsihád iszlám dogmájaként vált ismerté - egy dogma, mely a kulcsa annak, hogy megértsük mind a kereszteshadjáratokat, mind napjaink konfliktusait.
Politikai gyilkosság és megtévesztés. Győzelemtől lelkesen, Mohamed fokozta a rabló hadjáratait. Azokkal a zsidó törzsekkel szemben is keményített a hozzáállásában, akik megtartották a hitüket és visszautasították Mohamedet, mint Isten prófétáját. Ezzel az elutasítással Mohamed profetikus felszólításai a zsidókra vonatkozóan kezdtek erőszakos formát önteni, kihangsúlyozva a földi büntetést. A banu quynuqa - egy zsidó törzs, akivel fegyverszünetet kötött - piacterének központjába lépdelt, miközben a tömeggel közölte, hogy, „Ó zsidók, vigyázzatok, nehogy az Isten bosszút álljon rajtatok, mint ahogy azt a qurajs törzsön tette és legyetek muszlimok. Tudjátok, hogy egy próféta vagyok, akit küldtek - ezt megtaláljátok a szentirataitokban és Isten Ibn Warraq az iszlámról: veletek kötött szerződésében.”10 A zsidókat „A dzsihád elméletét és gyakorlatát nem a nem győzte meg, mely még jobban Pentagonban találták ki… A Koránból, a frusztrálta a Prófétát. Addig ostromolta őket, Hadiszból és az iszlám hagyományból ered. amíg feltétel nélkül meg nem adták A nyugati liberálisoknak, és különösen a humanistáknak nehéz ezt elhinni… magukat. Mohamed haragja még ezután sem Elképesztően sok azoknak az embereknek a enyhült. Új célpontra lelt egy zsidó költő, száma, akik szeptember 11-éről írtak K’ab bin Al-Ashraf, személyében, aki anélkül, hogy egyszer is említették volna az Mohamed első élettörténet írója, Ibn Ishaq iszlámot. Komolyan kell vennünk azt, amit szerint, „sértő szerelmes verseket alkotott a az iszlamisták mondanak, azért, hogy muszlim nőkről.”11 Mohamed megkérdezte megértsük a motivációjukat, hogy minden a követőit, „ Ki hajlandó megölni K’ab bin muszlimnak Isten által elrendelt Al-Ashraf-ot, aki megsértette Allahot és az kötelessége, hogy harcoljon, -szó szerint, addig, amíg az ember által alkotott ő apostolát?”12 Talált egy önkéntest egy fiatal muszlim törvényeket Isten törvényével, - a Sáriával, személyében, Muhhammad bin Maslama-t: az iszlám joggal, - nem helyettesítik, és „Ó Allah Apostola! Szeretnéd, ha amíg nem ez uralja a világot. … Minden megölném?” miután a Próféta válaszolt, szöveggel szemben, amit a liberális hogy „Igen,” Muhammad bin Maslama muszlimok bemutatnak, a mollahok [iszlám engedélyt kért, hogy hazudhasson azért, hit és jogtudós] tucatnyi ellenpéldát fognak hogy törbecsalhassa K’ab bin Al-Ashraf- használni, melyek szövegértelmezés ot.13 A Próféta megadta az engedélyt és szempontjából, filozófiailag és Muhhammad bin Maslama illendően történelmileg sokkal legitimebbek.” becsapta és meggyilkolta K’ab-ot.14
Mohamed kontra Jézus. „Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, a kik titeket átkoznak…„ Jézus (Máté 5:44) „És készítsetek fel ellenük ami [fegyveres] erőt és csatamént csak tudtok, hogy félelmet keltsetek általuk Allah és a ti ellenségeitekben és rajtuk kívül másokban, akiket ti nem ismertek, de Allah ismeri őket!” Korán 8:60
K’ab meggyilkolása után, Mohamed kiadott egy általános parancsot: „Öljetek meg minden zsidót, akit elfogtok.” Ez nem egy katonai utasítás volt: Az első áldozat egy zsidó kereskedő, Ibn Sunayna volt, akinek „társadalmi és üzleti kapcsolata” volt a muszlimokkal. A gyilkost, Muhayissát, a bátyja Huwayissa, aki még nem volt muszlim, megszidta, azért, amit tett. Muhayissa dacos volt. Azt mondta a bátyjának, „Ha az, aki azt az utasítást adta, hogy megöljem őt, arra utasítana, hogy megöljelek téged, akkor levágnám a fejed.” Huwayissára ez mély benyomást tett: „Istenemre, az a vallás, amely képessé tesz téged arra, hogy ez megtedd, csodálatos!” Így muszlimmá vált.15 A világ a mai napig szemtanúja a hasonló csodáknak.
Bosszú és ürügy. A Badr-i megaláztatás után a qurajs törzs szeretett volna bosszút állni. Háromezer fős sereget gyűjtöttek össze Uhudnál, ezer muszlimmal szemben. Mohamed két páncélinget viselt és kardot suhogtatott, így vezette a muszlimokat a csatában. De ez alkalommal megfutamodtak. A Próféta arca vérzett és az egyik foga kieset. A harctéren még az a pletyka is terjengett, hogy megölték. Amikor vizet talált, hogy lemossa a vért az arcáról, Mohamed busszút esküdött: „Isten haragja heves azzal szemben, aki megsebesítette az Ő prófétájának arcát.”16 Amikor Abú Szufian, a qurajs vezér, kigúnyolta a muszlimokat, Mohamed hajthatatlan volt és kihangsúlyozta az éles, iszlámra jellemző különbséget a hívők és hitetlenek között. Azt mondta a főhadnagyának Omárnak, hogy válaszolja ezt: „Hatalmas és Napjainkhoz hasonlóan: Ürügyek. Egy újabb séma lett elültetve Uhudnál, mely az évszázadok során végig szerepelt: a muszlimok minden támadást ürügyként használnak a bosszúra, nem foglalkozva azzal, hogy azt ők provokálták ki. Azzal a ravasz megértéssel, hogy hogyan befolyásolhatják a közvéleményt, a dzsihadisták, és a PC szövetségeseik az amerikai baloldalról, napjaink eseményeit ürügyként használják arra, hogy igazolják azt, amit tesznek. Újra meg újra úgy állítják be magukat, mint akik csak az iszlám ellenségeinek súlyos provokációira reagálnak. Ezáltal új tagokat szereznek és befolyásolják a közvéleményt. Ma a közgondolkodás meglepően széles politikai spektrumon azt tartja, hogy a világméretű dzsihád mozgalom válasz valamiféle provokációra vagy másra. Irak inváziójára, Izrael megalapítására, az iráni Mohammed Mossadegh uralmának megdöntésére, vagy egy még általánosabb sérelemre, mint amilyen az „amerikai neokolonizmus,” vagy „az olaj utáni vágy.” Azok, akik különösen feledékenyek a történelemmel kapcsolatban, mindezt újonnan kiagyalt jelenségekre kenik, mint amilyen az Abu Gharib börtön botrány, mely 2004-ben árnyékot vetett Amerika iraki jelenlétére. Azonban a dzsihadisták már jóval Abu Gharib, Izrael, vagy az amerikai függetlenség előtt is harcoltak. Valójában már a hetedig századtól kezdődően harcoltak, és harcos prófétájukat utánozták, a cselekedeteiket az ellenségeik gazságaira való válaszként felróva, azóta hogy Mohamed megtalálta a bácsikája megcsonkított holttestét.
Dicsőséges az Isten!. Nem vagyunk egyenlők. A mi cselekedeteink a paradicsomban vezetnek; a tiétek a pokolban.”17 Mohamed ismét bosszút esküdött, amikor megtalálta nagybátyja, Hamza, holttestét. Hamzát Uhudnál ölték meg, és a testét borzasztóan megcsonkította egy asszony, Hind bint Utba. Levágta az orrát és a füleit és evett a májából. Mindezt bosszúból tette, az apja, testvére, nagybátyja és a legidősebb fia megöléséért Badrnál. A Prófétát csöppet sem hatotta meg az a tény, hogy ezeket a szörnyű tetteket bosszúból tette. „Ha a jövőben Isten győzelemre segít a qurajs törzs fölött,” ordította, „harminc férfit fogok megcsonkítani közülük.” Szomorúságtól és haragtól eltelve, a követői hasonló fogadalmat tettek: „Istenemre, ha a jövőben Isten győzelemre segít minket felettük, akkor úgy megcsonkítjuk őket, mint ahogy arab nem csonkított még meg senkit.”18
Győzelem és kudarc, még több iszlám Mindazonáltal az Uhudnál történt vereség, nem törte meg, a muszlimok hitét, vagy csökkentette a szenvedélyüket. Allah azt mondta nekik, hogy ismét győztek volna, ha engedelmeskedtek volna neki: „Allah pedig már megtartotta nektek az ígéretét. [Emlékezzetek arra], amikor az ő engedelmével pusztító csapásokat mértetek rájuk, egészen addig, amíg csüggedtség vett rajtatok erőt, összekülönböztetek a parancsot illetően és lázadoztatok – mindezt az után, hogy [Allah] megmutatta nektek, amit kívántatok.” (Korán 3:152) Itt ismételten egy minta lett elültetve: Amikor a dolgok rosszra fordulnak a muszlimok számára, az büntetés azért, mert nem voltak hűségesek az iszlámhoz. 1984-ben, Sayyid Qutb, a Muszlim Testvériség, - mely az első modern iszlám terrorista csoport címmel büszkélkedhet - nagy teoretikusa kihirdette az iszlám világnak: „Csak ki kell nyitni a szemünket, hogy lássuk, hogy a szociális helyzetünk olyan rossz, amilyen csak lehet.” Ugyanakkor, „folyamatosan félredobjuk a spirituális örökségünket, az összes intellektuális vívmányunkat, és mindenfajta megoldást, melyeket ha egy pillantást vetnénk ezekre a dolgokra meg lehetne találni. Félredobjuk a saját alapvető elveinket és dogmáinkat, és ezek helyébe a demokráciát, szocializmust, vagy kommunizmust tesszük.”19 Másképp mondva, egyedül az iszlám a siker garanciája, és ha felhagyunk vele, az kudarchoz vezet. A teológiai kapcsolat a győzelem és engedelmesség, illetve a vereség és engedetlenség között megerősödött az „árok csatában” való győzelem után 627-ben. Mohamed ismét kapott egy kinyilatkoztatást, mely a győzelmet Allah természetfölötti közbelépésének tulajdonította. „Ti hívők! Emlékezzetek Allah kegyére, melyet irántatok tanúsított! [Emlékezzetek arra,] amikor csapatok jöttek hozzátok, mi pedig [pusztító] szelet és [égi] csapatokat küldtünk rájuk, melyeket ti nem láttatok.” (Korán 33:9) Napjainkhoz hasonlóan: Cunami még több iszlámot igényel. Miután 2004. december 26-án egy cunami letarolta Dél-Ázsiát, Ausztrália és az Egyesült Államok több mint egy milliárd dollár segélyt ajánlott fel. Az olajjal átitatott arab országok – Szaúd-Arábia, Katar, Egyesült Arab Emirátusok, Kuvait, Algéria, Bahrain és Líbia- együttesesen is ennek az összegnek kevesebb, mint a tizedét ajánlották fel. Ennek egyik oka: az iszlám tanítók a cunamit az erősen iszlám Indonéziában élő muszlimok, és a hitetlenek által elkövetett bűnöknek tulajdonították. Ahogy azt az egyik szaúdi hitszónok mondta, „Karácsonykor történt, amikor a paráználkodók és erkölcstelen emberek szerte a világból eljönnek azért, hogy paráználkodjanak és különféle szexuális perverziót kövessenek el.”
Politikailag korrekt (PC) mítosz: Tárgyalhatunk ezekkel az emberekkel Egy újabb iszlám alapelv alakult ki a Hudaybiyyai megállapodást övező események következtében. 628-ban Mohamednek volt egy víziója, melyben zarándokútra ment Mekkába. Ez egy pogány szokás volt, melyet az iszlám részévé akart tenni, de sokáig képtelen volt erre, mivel a várost a qurajs törzs irányította. Arra utasította a muszlimokat, hogy készüljenek fel a mekkai zarándokútra, és 1500 férfival elindult a városba. A qurajs törzs a városon kívül találkozott vele, és a két fél egy 10 éves megállapodást kötött (hudna), a Hudaybiyya-i szerződést. A muszlimok beleegyeztek, hogy visszatérnek anélkül, hogy megtennék a zarándokutat, a qurajs törzs pedig megengedte nekik, hogy a következő évben megtegyék. Mohamed sokkolta az embereit azzal, hogy egyességet kötött olyan további intézkedésekről, melyek elég előnytelennek tűntek a muszlimok számára. Azoknak, akik megszöktek a qurajs törzstől és menedéket kerestek a muszlimoknál, vissza kellett térniük a qurajs törzshöz, míg azoknak, akik megszöktek a muszlimoktól, és menedéket kerestek a törzsnél, azoknak nem kellett visszatérniük a muszlimokhoz. A qurajs tárgyalófél, Suhayl bin Amr, még arra is rákényszerítette Mohamedet, hogy ne hívja magát úgy, hogy „ Mohamed, az Isten apostola.” Suhayl azt mondta, hogy „Ha szemtanúja lettem volna annak, hogy te Isten apostola vagy, akkor nem harcoltam volna ellened. Írd le a saját neved és az apád nevét.” Társainak megdöbbenésére Mohamed így is tett. Mindezek ellenére, egy új kinyilatkoztatásban Allahtól, azt állította, hogy a muszlimok győztek: „Nyilvánvaló győzelmet adtunk neked,”(Korán 48:1) Megígérte, hogy a követői nagyobb zsákmányt fognak szerezni: „Allah tetszését lelte a hívőkben [akkor], amikor hűségesküt fogadtak néked a fa alatt. Ő tudta, hogy mi volt a szívükben. Sakinát (megújult önbizalom békéje) küldött le rájuk és közeli győzelemmel jutalmazta meg őket, és azzal, hogy sok zsákmányra tesznek szert. Allah hatalmas és bölcs. Allah megígérte néktek, hogy sok zsákmányra tesztek szert. És ezt [a zsákmányt] sietve adta néktek és távoltartotta tőletek az emberek kezét – hogy [csodá] jel legyen a hívőknek, és hogy az egyenes úton vezessen benneteket.”(Korán 48:18-20) Ha valaki a követői közül még mindig kételkedett volna, akkor annak nem kellett sokáig aggódnia. Egy qurajs törzsbeli nő, Umm Kulthum, csatlakozott a muszlimokhoz Medinában. Két testvére odament Mohamedhez, és kérték, hogy Kulthum térjen vissza, „a Hudaybiyai megállapodás értelmében, mely Mohamed és a törzs között köttetett.”20 Mohamed visszautasította, mivel Allah megtiltotta. Egy újabb kinyilatkoztatást adott Mohamednek: „Ti hívők! Ha hívő nők jönnek el hozzátok, elvégezvén a hidzsrát, vessétek alá őket próbának! Allah az ő hitük legjobb ismerője. Ha úgy tapasztaljátok, hogy hívők, akkor ne küldjétek őket vissza a hitetlenekhez!” (Korán 60:10) Azzal, hogy elutasította Umm Kulthum visszaküldését a törzshöz, Mohamed megtörte a megállapodást. Bár a muszlim hitvédők a történelem során azt állították, hogy a qurajs törzs szegte meg a megállapodást először, mégis ez az incidens még azelőtt volt, hogy a qurajs bármiféle szerződést megtört volna. Továbbá, a megállapodás megtörése megerősítette azt az elvet, hogy csak az helyes, ami előnyös az iszlámnak és csak az rossz, ami akadályozza azt. Mivel a megállapodást hivatalosan felbontották, később az iszlám jogászok kihirdették azt az elvet, hogy általában a megállapodásokat tíz évnél rövidebb időre kötik, és csak azért mennek bele, hogy lehetősége legyen a meggyengült muszlim erőknek a megerősödésre. A későbbi események szemléltették ennek az elvnek a sötét következményeit.
1
A. Guillaume, The Life of Muhammad:A Translation of Ibn Ishaq’s Sirat Rasul Allah, Oxford University Press, 1955, 287-288. 2 Cf. ’Umdat al Salik o9.10; al-Mawardi, al-Akham as-Sultaniyyah, 4.2 3 Ibid., 300 4 Muhammed Ibn Ismaiel Al-Bukhari, Sahih al-bukhari: The Translation of thr Meanings, translated by Muhammad M. Khan, Darussalam, 1977, vol. 4, book 58, no. 3185 5 Ibn Ishaq, 308. 6 Ibid., 304 7 Bukhari, vol. 4, book 58, no. 3185. 8 Ibn Ishaq, 306. 9 Ibid., 308. 10 Ibid., 363. 11 Ibid., 367. 12 Sahim Muslim, translated by Abdul Hamid Siddiqi, Katib Bhavan, revised edition 2000, vol. 3, book 17, no. 4436. 13 Bukhari, vol. 4, book 56, no. 3032. 14 Bukhari vol. 5, book 64, no. 4037 15 Ibn Ishaq, 369. 16 Ibid.,382. 17 Ibid.,386. 18 Ibid 387. 19 Sayyid Qutb, Social Justice in Islam, translated by John B. Hardie and Hamid Algar, revised edition, Islamic Publication International, 2000, 19. 20 Ibn Ishaq, 509.
