Előjáték Megérkezett a női szakasz Pestre is. A XXI. század a nők évszázada, mondják sokan. Egy epés megjegyzés szerint a mai, modern nők anyái még úgy főztek, mint a nagyanyák, ők meg úgy isznak manapság, mint az apáik meg a nagyapák. A szingli lét erőssé és önállóvá tette a nőket. Anyagilag, egzisztenciálisan függetlenné. A hagyományok a homályba vesztek, a nemi szerepek felcserélődtek, a pesti kávéházakat, pubokat, kocsmákat, szórakozóhelyeket meg laz ítani,feltöltődni vágyó lányok, asszonyok lepték el. Könyvem három szereplője szintén független, látszatra erős nő. Három merőben eltérő karakter. Egy valamiben hasonl ítanak: vágynak egy stabil, bensőséges, meghi tt kapcsolatra, hiszen mélyen legbelül magányosak. Ildikó fotóriporter, aki külsejében is tükrözi korunk nőideálját: sportos, atletikus, viszont ismer minden trükköt, amivel nőiességét hangsúlyozni tudja. Vica reklámfilm rendező, molett, lágyan testesül meg benne minden, ami a nagybetűs Nő. Szakmájában sikeres, célja világos: jól akarja magát érezni a világban. Piroska könyvkiadó, látszatra csöndes, befelé forduló. Magas, vékony alakját akár a kifutókon is csodálhatnánk, ha Piroskát valaha is érdekelte volna a kifutók világa. De sokkal inkább az agyafúrt üzleti élet érdekelte. Három modern, trendi nő, egyformán sikeresek. Mindhárman Louis Vuitton táskára vágynak és olyan orgazmusra, aminek reggel nincs vége. Történetük áradó, gyakran egymásba mosódó. Mintha a három nő egybeolvadna, amikor kitárulkoznak egymásnak. A férfiak azt szokták mondani, kalandokkal úriember nem dicsekszik. A nők? Nos, mint tudjuk: titoktartók, szemérmesek, gátlásosak. Csak a nagy horderejű élményeiket osztják meg egymással, azt is csak akkor, ha képtelenség róla hallgatni, ha már a hallgatás szétrobbantja őket. A nőkben abszolút meg lehet b íni, z ebben egyetértenek mindhárman. Vica, Ildikó és Piroska csak egymással tárgyalja meg életük fontosabb szereplőit, egyébként hallgatnak, mint a s ír. Hallgatásuk okát pedig mély titok fedi: mindhárman – természetesen kizárólag a siker érdekében – éltek már a szexuális korrumpálás eszközével. Történeteikben politikusok, ügynökök és maffiózók bukkannak elő a félhomályból. Hiszen Pesten vagyunk. Közép-Európában, nem New York-ban. Ahol a szex akkor a legfontosabb, ha hoz valamit a konyhára.
Kiflik a kemencében – Mit gondoltok, mivel tömködi Guszti a fejem? – kérdezte Ildikó a barátnőitől: az alacsony, molett, viszont piciny füle mellett göndörödő hajfürtjeitől dögös Vicától és a látszatra karót nyelt, de titkos gondolataiban vad vágyakat kergető Piroskától heti rendes találkozójukon. Forralt bort rendeltek sok fahéjjal, citromkarikákkal, hogy minden kalandjukat kibeszéljék, ahogy szokták. – Azt mondta a héten – Ildi kissé az orrába tolta az egyébként kedves, gurgulázóan nőies hangját, hogy eljátszhassa Guszti fontoskodó monológját barátnőinek –, hogy hálátlan vagyok! – A férfi modorában folytatta, miután barátnői figyelmét felkeltette játékos hangjával: – Hálátlan vagy, pedig igazán nem vagyok nyomulós. Nagyjából tíz éve várok arra, hogy veled tölthessek egy éjszakát. Te hitegetsz, én pedig próbálok hinni. Úgy csinálok, mintha hinném, amit mondasz. Viszont örülök, hogy már hozzám sem vagy őszinte. Mert ha hozzám nem vagy, akkor máshoz sem vagy, és ez a te életbiztosításod. Jegyezd meg, amit mondok neked, kétszer nem fogom elismételni: senkihez ne légy őszinte. Még saját magadhoz sem. – A lányok nevettek. Ildikó pedig folytatta: – Tizenöt éve tanítalak, és egy nyomorult hétvégét nem vagy képes rám áldozni. Mi vagyok én? Fakír? Egy frászt vagyok fakír! Mazochista? Az sem vagyok. De te beteggé teszel. Mert minden szaros, hazudozó maffiózó megkapott téged, csak én nem, aki viszont többet teszek érted, mint anya a gyermekéért. – Apa a fiáért – vágott közbe Vica hahotázva. – Azt szokta mondani. – Jó, legyen igazad – engedett Ildikó, majd folytatta a magánszámát Gusztiról, a pocakos pesti svihákról, aki a nyolcvanas években még farmert és kvarcórát csencselt Bécsből, aztán persze őt is beszervezték, mert sok volt a rovásán, amiért egyébként ülnie kellett volna. Újra a férfi hangján beszélt, megnevettetve ezzel barátnőit. – Sem apád, sem anyád nem vagyok, de azt nem mondhatod, hogy nem virágoztattam fel az életedet. Kiszíneztem, ez a minimum. És kapok tőled egy kis figyelmet? Nem. Pedig nem nyomulok, nyugton vagyok, várok. Ha egy kicsit őszinte lennél hozzám, akkor megmondanád, hogy tulajdonképpen kikre buksz. Ne gyere nekem az alkoholista barátoddal, az avítt macsóval, mert felrúgom az asztalt! – Ilyenkor szokott ásványvizet rendelni – vágott közbe Piroska. Ildikó történetét a Bécs, Budapest és Tel-Aviv között ügynökösködő Gusztiról minden héten meghallgatják. Ildikó mindig ugyanolyan szemléletesen és árnyalva parodizálja nekik a fickót, mégis mindig jókedvre derülnek tőle. – Mit gondolsz, én mindent beveszek? – folytatta Ildi ismét Guszti orrhangján. – Ne gyere a maffiózóval sem, az már egy éve visítva menekül előled. Jegyezd meg! Az alvilágban a rend az úr. Te zavaros nőszemély vagy. Egyszerre akarsz szabad lenni és igában vergődni. – Azt mondtam neki egyszer, hogy cinikus – zárta le a magánszámát immár a saját hangján Ildikó, miközben nagyot kortyolt a borából. – Erre mit válaszolt? – kérdezte Vica elgondolkodva. – Azt, hogy persze, cinikus. Az ő korában már megengedheti magának ezt a pimaszságot. És azt, hogy én egy passziókat kergető úrinő vagyok. A kávézó zaja elnyelte a hangos női nevetést. – Hol az igazság? – kérdezte Piroska mosolyogva. – Na hallod! A fene tudja. Ő rám vágyott már a kezdetektől, én meg mások ágyában kerestem a boldogságot. Tizennyolc éves voltam, amikor megismertem. Ő engem akart, ezért okított, formált, én meg fiatal, szellemes és stílusos pasik után vágyakoztam. Vágyakoztam! Ez fontos. A házasságaim csupa álmodozással teltek. Az első azzal, hogy egyszer végre asszony leszek. Amikor a nagyanyám megkérdezte, hogy miért megyek férjhez húsz évesen, akkor azt válaszoltam: mert asszony akarok lenni. Lettem is. A második praktikus döntés volt. De belefér, az ember néha szívvel, másszor ésszel dönt. Volt ilyen is, olyan is. Guszti meg ott lihegett az életem minden pillanatában. De annyira okos volt! És valójában szórakoztató. Olyan volt a pasas, mintha egy XIX. századi ponyvaregényből lépett volna elő.
– Persze mindig ott lebegett az a kis szócska: esetleg – szólt közbe Piroska finom mosollyal a szája szegletében. Mindhárman elgondolkodtak. – Ez a szó mindig ott lebeg a levegőben. Mert nem jár alanyi jogon semmi senkinek. Még a férjnek sem, teszem hozzá – mondta Vica, akinek a tapasztaltsága, a higgadt véleménye mindig helyrebillentette a lányokat. – Látod, ehhez képest egy dumagép kész főnyeremény. Eltelnek az órák, a napok, néha hárítani kell, de a világ vicces és színes lesz. – Ildikó elgondolkodott, aztán ismét elváltoztatta a hangját, utánozni kezdte Gusztit, mert arra vágyott, hogy a lányok önfeledten kacagjanak: – Aranyom, látod, mindenemet odaadtam már – kezdődik általában a nagyjelenet, tette hozzá Ildi a saját hangján, majd visszaváltott: – Mindent elmondtam neked, amit tudtam. Te már sokkal okosabb vagy, mint én, mert te nem csak hallomásból ismered azokat az embereket, akikről én beszélek, hanem láttad is őket. Sőt testközelből is tapasztaltad, hogy milyen a pesti alvilág, babám. – Ildikó kis szünetet tartott. Elgondolkodva emelte ajkához a forralt boros csészéjét, és saját hangján szólalt meg újra. – Általában ezzel a dumával próbálta kipuhatolni, hogy éppen kihez van közöm. Mert nem hitte el, hogy senkihez nincs közöm. – Fotós vagy, nem is hihette, hogy nincs minden aszfaltbetyárhoz telefonszámod. – Ja. – Tényleg van? – kérdezte Vica nevetve. – Volt alkalmam arra, hogy megismerkedjek emberekkel. – De mivel szent vagy, kihagytál minden lehetőséget! – évődött Piroska. – Mindent… Mindent írj le egyszer! – tette aztán hozzá. – Feltéve, ha emlékszel mindenre – nézett Ildikóra kérdőn Vica, kicsit irigykedve. – A lényegre emlékszem. Például arra, amikor egy művészlakásban reggelre megtalálták a G pontomat. – Nem mondom, engem is megleptek egyszer a lépcsőházban. Fájdalmas felismerés: mi a túróért éltünk korábban, ha még a G pontunkról sem tudtunk? – Vica, ha formában volt, mindig megnevettette barátnőit. Most is hatalmas kacajjal nyugtázták: fogytán a forralt bor, rendelniük kell. – El voltam tévedve folyton a világban. Valahogy lebegtem a valóság és az álmok között – folytatta Ildikó, miután kihozták az újabb forralt borokat. – Volt egy filmszemle, vártam egy pasit, aki nem jött. Muszáj volt felvidítani magam egy kicsit. Néhány pohár vörösbor után kezdtem magam jól érezni. – Ismerős – vágott közbe Vica. – Ha iszol, rögtön oldódsz. Ami persze jó dolog, mert eldobod a prűd reflexeidet, másrészt kínos, ha valami olyasmit csinálsz vagy vállalsz be, amit másnap megbánsz. – Nem tudom, nekem kell néhány pohár bor ahhoz, hogy egy pasit komolyan tudjak venni. Mármint férfi mivoltában… – gondolkodott el kicsit Ildi. – Ezek szerint még egyetlen krapekra sem tudtál felnézni csak azért, mert hímnemű? – kérdezte Piroska. Vica válaszolt. – Tulajdonképpen nem arról van szó, hogy fel tudsz-e nézni bárkire, hanem arról, hogy oda tudod-e magad adni. Úgy, hogy semmilyen előítélet, önvédelmi reflex nem kapcsol be nálad. Az az igazság, hogy túl sokat tudok már túl sok mindenről. Ez néha kiborít és elborzaszt – gondolkodott el Vica, aki tudta, milyen érzés, ha a pasikon kívül a nők is buknak rá. Előnyös, puha nőiességét sokan és sokféle aspektusból csodálták már. – Nem tudom magam gyakran elengedni. – Na hogy volt az a filmszemle? – térítette vissza a társaságot kis szünet után Piroska. – Vártam egy hónapok óta kapcsolatot lebegtető férfire, de nem jött. Tolta, csak tolta a találkozásunk időpontját, én meg úgy gondoltam, nem várom – igazított finoman haján Ildi egy nőies mozdulattal. – És belebotlottál valami kozmopolitába? – nevettek össze a lányok. – Egy spanyolba! – vágta ki a rezet Ildikó. – Azok azért tudnak valamit! – jegyezte meg Vica kicsit irigykedve.
– Tudnak – nyugtatta meg Ildi. A lányok nevettek, mert elképzelték Ildikót egy álmos reggelen az idegen pasas ágyában. A történeteit mindig olyan szemléletesen tudta elmesélni, hogy szinte ott érezték magukat ők is. Ott vacogtak vagy kuncogtak Ildikóval, aki hármójuk közül a legvizuálisabban tudott mesélni. Történeteinek minden képkockája megelevenedett. – Nem kellene megfosztanod minket attól, hogy megtudjuk, a kis spanyolt hová vitted – feszegette a történetet Vica. – Ő vitt. Borozgattunk, aztán taxit hívtunk. Egy festőművész lakásán találtam magam. Nem lepett meg a látvány, voltam modell pár évvel ezelőtt, lefestették a hátamat. Szanaszét heverő festékek és vigyázzban álló állványok, mintha vitorlák lennének a rájuk feszülő vásznak. – Csak a hátadat festették? – kérdezte pikírten Piroska. A forralt bor jól fogyott, és a lányok kíváncsian várták a folytatást. – Na jó, egyszer voltam modell bugyiban és melltartóban is – vallott színt Ildikó. – De tényleg nem vetkőztem senkinek. Eleve fázós vagyok. – Szóval bevezetett a csodák birodalmába a művész úr. Elhiszem, hogy tudott valamit, ha nem rohantál el rögtön. Ismerlek már. Ha valami kellemetlen, te rögtön lelépsz – idézte fel Vica Ildikó egyik komolyabb szökési jelenetét a régmúltból. Tizenhét éve voltak barátnők, számtalan történetet meséltek már el egymásnak. – Persze, volt olyan is – merengett kicsit Ildikó. – Arra gondolsz, amikor a vécéablakon át távoztam, mert nem akartam magyarázkodni? – Mondjuk. – Á, itt maradnom kellett. Halk zene szólt, és a fények beborítottak. Csak ültünk, és hallgattuk a zenét. – Valahogy reggelre csak összejöttetek! – türelmetlenkedett Piroska. Szerette volna már hallani a szaftosabb részeket. Közben az jutott eszébe, hogy hármójuk nevének kezdőbetűjéből jó kis mozaikszó alkotható: Vica, Ildikó, Piroska, azaz VIP. – Később felmásztunk a galériára, és azonnal egymásba csúsztunk. Ő volt felül, kicsiket sóhajtott. Így aludtunk el. – Semmi előjáték? – reklamálta a részleteket Piroska. – Nem tudom, valahogy nem igényeltem, hogy tovább izgasson. Azt akartam, hogy az este testesüljön meg bennünk, olvadjunk eggyé. Reggel arra ébredtem, hogy a kezével keres. Közelebb húzódtam hozzá, hogy érezze, mellette vagyok. Átölelt hátulról, erősen magához húzott, és egy pillanat alatt belém hatolt. Olyanok voltunk, mint két kifli a kemencében. Ildikó elgondolkodott, folytassa-e a lányoknak a kalandját a festőművésszel. Rájuk nézett, és érezte, nem kerülheti ki a lényeget. Már csak azért sem, mert Vica és Piroska is mesélni akarnak. Beszélgetéseik szertartásszerűen zajlottak. Felébresztették egymásban a kíváncsiságot olyan intim részletekre is, amikről egyébként az ember legfeljebb a terapeutájának mesél. A bortól, esetleg a kellemes bevezetőtől, de az is lehet, hogy a közeledő teliholdtól a lányok gyorsan oldódtak egymás társaságában. – Kellemes állapot – nézett Vicára és Piroskára. – Micsoda? A nagykifli a paplan kemencében? – kérdezte Piroska, és nagyot nevetett saját vicces beszólásán. – Nem. Úgy elengedni magad, hogy semmi következményük nincs a dolgoknak. – Ildi igyekezett komolyabban megfogalmazni a pillanatot. – Az, hogy mi itt ülünk és teljesen természetesen beszélgetünk egymással a saját orgazmusainkról, több, mint kellemes. Egyszerűen szabaddá tesz, ha megoszthatom veletek az élményt. Gondolkodott, hogyan fejezze be a történetet, de inkább azt szerette volna, ha más is beszámol a heti kalandjáról, és egy kicsit elterelődik róla a figyelem. – Na gyerünk! Ne kímélj minket! – biztatta Ildikót Vica. – El is mondanám, tényleg. De csak utánad. Mert nem fejezted be a múltkor, hogy mi volt a törökkel – nézett Vicára Ildi.
– Na, hát mi lett volna. Mondtam, hogy összejöttünk. – Igen, de nem derült ki, hogy a fiúhoz végül is hogyan került a fű, amit elszívtatok – vette fel a múltkori beszélgetés fonalát Piroska, aki maga is kíváncsi volt Vica történetének a végére. – Halkabban egy kicsit. Még a végén idehívják a kommandósokat, és letepernek minket a földre – sóhajtott Vica. – Te most félsz vagy álmodozol? – nézett rá kérdőn Piroska. – Rendben, de aztán botránkozás ne legyen a fülledt-Psyché jellememen! – idézte Vica hibátlanul „Az én daemonomat”.
A drogdíler szenvedélye – Mikor néztél ki magadnak? Ez volt az első kérdésem a fiúhoz, aki az anyósülésen kornyadozott, és egykedvűen várta, hogy megérkezzünk a lakásához. „Amikor beléptél az ebédlőbe. Még tavasszal”, válaszolta. Lánnyal voltál – vetettem oda neki. „Jó, de tudod, azóta mi a történet, nem?” – kérdezte kissé tettetett indulattal a hangjában Abdal. Török neve volt, ő maga sem tudta pontosan, miért. Vica kicsit merengett, próbálta felidézni a fiú arcát. – Talán a szülei kurdok voltak. De szerinte inkább cigányok. Szerb cigányok. Anyja táncosnő volt, korán meghalt, apja cirkuszi zsonglőr, hamar eltűnt. Szerteágazó rokonságából anyja második unokatestvére vette magához. A rokonsági fokban nem volt biztos, de azt tudta, jobban nem is alakulhatott volna az élete. Amióta az eszét tudta, szabad volt. Soha senki nem kérdezte tőle, mit csinál, hová megy, kivel kószál, mikor érkezik. Nem aggodalmaskodtak, evett-e, ivott-e, volt-e széklete, tanult, készült, ment-e iskolába vagy sem. Egyébként ment. Magától. Ilyen volt. Magától bármit. Parancsra semmit. Ekkor már jól ismertem. Igaz, nem volt közöttünk látszólag semmi, még barátság sem. Egy pókhálóvékony érzelem fűzött össze minket: a szeretet magányossága. Első találkozásunkkor még kissé félszegen, de inkább féltékenyen pillantgattam oda Abdal asztaltársaságához, és figyeltem a fiú látszólag nyugodt arcát, mégis vibráló tekintetét. És fürkésztem a lányt mellette, akit jelentéktelennek ítéltem. Abdal karja a vállán nyugodott. Meg voltam róla győződve: összetartoznak. Egy reklámkonferencia nyitóeseménye volt a közös vacsora és iszogatás. Később összetoltuk az asztalokat, nyolc-tíz fős vidám társaságok alakultak. Igyekeztem keveset beszélni, inkább figyeltem. Néhány embert ismertem, leginkább arcról és a munkáikról. – Persze, tudom, hogy nem jártatok együtt, engem mégis feszélyezett az az este – mondtam Abdáinak. „Még mindig feszélyez?” – kérdezte Abdal kissé értetlenkedve tőlem. Minden megnyilvánulásában, még a legapróbb kérdéseiben is volt valami teátrális. Olyan műbalhészerű. A kérdésében benne volt a lehetőség: ha hülyeségeket válaszolok, megállíttatja a kocsit, és kiszáll. – Nem szúrhattad el! – szólt közbe Piroska. – Nem. Az kudarc lett volna – válaszolt Vica. – Rá kellett hangolódnom a lelkivilágára. Átcsúsztattam a sebességváltóról jobb kezemet a fiú baljára. Mosolygott. Ismerős kerület felé autóztunk. A külvárosba. – Ismerted az utat a külvárosi lakótelepre? – kérdezte kíváncsian Piroska. Lekötötte Vica beszédmódja, hanghordozása, lassú előadásmódja. Még a forralt borából is elfelejtett kortyolni. – Igen. Gyakran jártam erre tizenvalahány éve. Hallgattunk. Már majdnem mesélni kezdtem Abdalnak, ahogy az ismerős utcák kanyarulatainál az emlékek megrohantak. De aztán jobbnak láttam hallgatni. A fiú is pihent mellettem. Egész nap talpalt, dolgozott, viselkedett, tartotta magát. A meleg is elviselhetetlen volt. Éjfél pedig rég elmúlt már. Az egyik négy sugárutat összekötő felüljáró alatt haladtunk, amikor majdnem befordultam a Pacsirta utcába. Talán tizenhárom éve nem jártam erre, de élesen láttam magam előtt egykori szerelmem, Tamás kacsázó lépteit, amint kilép a lépcsőház kapuján, és elindul felém. – Ezt nem hiszem el! – kiáltott fel Ildikó. – Abdal arra lakik, ahol Tamás annak idején? – Igen. Magam előtt láttam Tamás akkurátus mozdulatait, ahogy kulcsaival több zárszerkezettel is bíbelődött, mielőtt elhagyta a házat. Az idősíkok ide-oda ugráltak bennem. Ekkor hirtelen megszólalt Abdal: „Mindjárt megérkezünk!” Kértem, hogy onnan, ahol befordultam, mondja az utat. Idejében szóljon, hogy be tudjak sorolni. A következő saroknál jobbra irányított. „Aztán majd megint szólok!”, mondta tömören, ellentmondást nem tűrő hangon. Láttam rajta, hogy gondolkodik. „Tudod, hogy minden lány féltékeny lett rád, amikor ma megjelentél?” – kérdezte végül. Nevettem a felvetésén. Aztán az ismerős környék miatt megint Tamás lassú, komótos járását láttam magam előtt a fülledt utcán. Eszembe jutott az utolsó beszélgetésünk. – Arra emlékszem. Telefonon bonyolítottátok – bólogatott Ildikó, és eszébe jutott, hogy barátnője nemes egyszerűséggel „féregnek” nevezte szerelmét. Ezt most fel is idézte. – Igen, igen, minden indulat nélkül eme kellemetlen állatcsoport, törzs vagy mifene nevét emlegetted,
amikor szakítottatok – rémlett Piroskának is Vica tizenhárom évvel ezelőtti fergeteges szerelmi drámája. – Miért is érdemelte ki szegény Tamás, hogy így beszélj róla? – Sok oka volt ennek. Tamás állami gondozásban nőtt fel. Alkoholista volt az anyja, ezért tizenkét évesen egy gyermekotthonba került. Ott szépen szakmát tanult, asztalos lett. Aztán felkarolta egy tanárnő, aki később, a rendszerváltás idején az akkori kormánypárt egyik háttér alapítványának vezetője lett. Irdatlanul sok pénz ment át rajtuk. Gyakorlatilag egy komplett várost fel lehetett volna annyi pénzből építeni, amennyi Tamás jótevőjének a kezén átment. Persze ebből a pénzből Tamás is részesedett, kapott egy lakást. Éppen a külvárosban, Kispesten, a piac mellett. Két szoba összkomfort, kezdésnek éppen jó. A tanárnő pedig cserébe először apró dolgokat kért tőle. Jótékonysági bál szervezésébe vonta be, aztán könyvárusításba. Később kötelező színházlátogatásokra vette rá, ahol figyelnie kellett bizonyos embereket: ki kivel megy előadásra. Mindig megmondták neki, hogy kit tartson szemmel. Így sikerült elterjeszteniük egy politikusról, hogy kiskorú cigánylány a szeretője, azzal jár színházba. Utóbb kiderült, a napbarnított lányával volt. – Miféle szervezet volt az, ami Tamást kihasználta? – kérdezte Ildikó elgondolkodva. – Szerintem a titkosszolgálat, mert később a tanárnőről kiderült, hogy ügynök volt. Úgyhogy amikor szakítottunk, én már mindent tudtam róla. De addigra nem voltak indulataim. Azokat már kikönnyeztem, kiszenvedtem magamból az átkínlódott hónapokon át. A szakításkor mondott szavaktól kellemes bizsergés lett úrrá rajtam. Jólesett őt féregnek nevezni. Ilyen egyszerű – gondolkodott el Vica. – Szimplán a közérzetemnek tett jót. Emlékszem, Tamás motyogott valamit a vonal túlsó végén megértően… – Tudom, letettétek a telefont. Szakítottatok. Minden héten kétszer, két éven keresztül – emlékeztette Ildikó Vicát. – Jó. Kanyarodjunk egy kicsit vissza a törökhöz. Túl fájdalmas nekem Tamás históriája. A beszervezett állami gondozott, aki szinte gyerekfejjel politikusok után kémkedik. És még a nemi vonzódása sem biztos – tette hozzá Vica. – Akkor, ott, az útelágazásnál persze jó lett volna Abdáinak beszélni arról, hogy mi minden kavarog bennem, de úgy gondoltam, untatnám vele. Egyébként meg fogalmam sincs, hogyan is lehetne egy hosszú, fájdalmas szerelmi históriát elmesélni egy érzékeny művésznek. – Talán úgy, ahogy egy nem érzékeny művésznek – szúrt oda Piroska. Mindig is tudta, hogy a barátnője sznob, a „művész” szó nála az adu ász. – Á, minek beszéltem volna róla? Egyszer már belefogtam egy kacifántos szerelmi történetbe, meg akartam osztani vele éppen annak az emlékezetes bulinak a történéseit, de Abdalt nem érdekelte, csak legyintett: „Marhaság. Te többet érdemelsz, mint fantomokat.” – Jó szövegei voltak a pasasnak! – ismerte el Ildikó. – Jól esett, amit mondott. – Vica elgondolkodott, majd folytatta: – Ebben a válaszban azt éreztem, ez a fiú mindent tud a szeretetről. Arról, mennyire fájdalmas érzés átélni, dédelgetni dolgokat. Aggódni és tudni, a semmiségek mindig csak az egyént nyitják meg, de a világ förtelmein nem változtatnak. A szeretet is ilyen semmiség. Szuverén, tökéletesen magánügy. – Igazad van, Vica! – Piroska hosszasan, elmélázva bámulta az utca forgatagát. Barátnője gondolatai megérintették. – Most már igazán nem is a vége érdekel a történetnek. Azt magamtól is kitalálom. – Együtt néztünk egy filmet Abdallal. Áradó, harmonikus alkotást egy emberről, aki a művészetre tette föl az életét, és még az égiek is kegyesek voltak hozzá. Álmodozó film volt egy valószínűtlenül tökéletes életről. A szememből patakokban folyt a könny. Abdal mellettem ült, meg sem rezdült. A film végén vidáman odaszólt: „hallottam, nagyokat sóhajtoztál itt nekem.” Akkor már taknyam-nyálam egybefolyt, kicsit undoknak éreztem a beszólását, de meg is nyugodtam tőle, mert kizökkentett. A „vége” főcím után visszaérkeztem a valóságba. – A ridegbe és érdektelenbe. Elfogyott a forralt borom – Ildikó a szemével a pincért kutatta. Vica gondolkodott, milyen hosszúra nyújtsa az Abdal ágyáig vezető útról szóló bevezetőjét. Barátnői szemmel láthatóan jól érezték magukat, egyre vidámabbak lettek. – Abdal nem tudta, hogy előző este a film rendezőjének szobájában voltam – bökte ki Vica váratlanul. – Mit kerestél te ott? – váltotta vissza hirtelen a pincérről a figyelmét Vicára Ildikó.
– Valahogy fölkeveredtem… Így alakult. – Vica hatásszünetet tartott, és önelégülten bezsebelte barátnői elismerését. „Na igen! Ez már valami!” Ilyesmit látott a tekintetükben. – Szóval Abdal nem tudta, hogy a rendező maga is nagy hatással volt rám. Aztán jött ez a film, ami összemosta az alkotót az alkotásával. A valódi érzéseket a képzeltekkel. A rendező fiatal volt, a vetítés előtti éjszakán együtt jártuk a város szórakozóhelyeit, talán öten indultunk el az ismeretlen város zsibongásában. Abdal mindenáron biliárdozni akart. Kocsmáról kocsmára jártunk, mindenütt ittunk valamit, de biliárdasztal nem volt sehol. Abdal nem nyugodott, taxit intett a társaságunknak, és a külvárosba hajtatott. Biztos volt benne, ott lesz biliárdasztal. Volt. – Sután tartottad a dákót, kinézem belőled – pillantott szeme sarkából cinkosán Piroska Vicára. – Szóról szóra így volt. Éreztem Abdal forró leheletét a tarkómon. Folyton dicsérte a játékom, még akkor is, amikor a golyó kiugrott az asztalról, és valahol a szennyes kocsmakövön kellett négykézláb keresgélni. A fiatal rendező csak figyelt minket. Nagyon keveset beszélt. Tetszett nekem. Minden keveset beszélő emberben legyőzhetetlen westernhőst látok. A rendező kezében a dákó puskacsőnek tűnt. A szájában fityegő cigaretta pedig még ellenállhatatlanabbá tette. Igaz, az ismerkedésünk sem volt jelentéktelen. Egy prezentáción kiosontam a teremből. Egy férfi botorkált utánam a kábeleken és függönyökön át. Majd a csapóajtóval odacsukta a kezem. „A szentségedet!” – sziszegtem rá az ismeretlenre fájdalmasan. A mutatóujjam ugyanis elvágtam még otthon, a seb nehezen gyógyult, érzékeny helyen volt. A kötést már levettem róla, de a pasas lerendezte. Megint vérezni kezdett. „Ne haragudj, nem akartam” – mondta a férfi, és mivel a szeméből őszinte sajnálat és megbánás áradt, hát megbocsájtottam neki. „Nem történt semmi. Csak egy hete majdnem amputáltam magamnak otthon, főzés közben. Baromira fáj. De ne aggódj, van nálam ragtapasz, majd bekötöm.” Ilyesmit motyogtam neki, és próbáltam mosolyogni, miközben menekültem a vetítő előteréből. A férfi utánam szólt: „Nem szokásom dicsérgetni, de a te reklámod nagyon tetszett!” „Örülök neki. Köszi” – vetettem oda, és már mentem is a lépcsőn lefelé, hogy valami félreeső helyen rendbe tegyem a vérző ujjam. A közös kocsmázással és biliárdozással eltöltött estéig ennyit beszélgettünk. Az ötfős társaság éjjel két óra felé megcsappant. Abdal javasolta, keressünk másik helyet. Én már nagyon nyűgös voltam, vissza akartam menni a szállodába. Gyalog elindultunk, és nem nagyon beszéltünk semmit. Egy szórakozóhelyről cigányzene szűrődött az utcára. Igazi romabál volt. Abdal kérlelt minket, hogy menjünk be. Az alkoholtól és a fáradtságtól holtponton voltunk, Abdal lelkesedése viszont átbillentett minket. Öt perc múlva Abdal átölelt valami lassú számnál. Magához húzott, egyre jobban ölelt, én viszont toltam magamtól. Pár pillanat múlva lekértek, amitől émelyegni kezdtem. Levegőtlen volt a helyiség, izzadtak az emberek, mint a lovak. Az én westernhősöm, az ujjamat majdnem amputáló rendező viszont nem táncolt. Azt mondta, soha nem tenne ilyet. Kimentem hozzá a kocsma előterébe, utánam egy felajzott cigánygyerek. Nem volt más választásom, rámutattam a rendezőre: „a pasim”, mondtam a srácnak rezzenéstelen arccal. Lekopott. „Húzzunk a terepről, de gyorsan!” – mondtam a néma lovagomnak, aki engedelmesen a karját nyújtotta. – Abdalt otthagytátok? – kérdezte Ildikó érdeklődve. Ezt a történetet még nem hallotta. – Persze. Már három cigánylány ajnározta. – Megszólalt a fószer legalább egyszer is? – kérdezte Piroska. – Igen. Azt kérdezte, miután eljöttünk a bálból, hogy fáj-e még az ujjam. – Fájt? – szúrta közbe Ildikó. – „Nincs jelentősége”, valami ilyesmit válaszoltam. Hallgattam én is. A hallgatásom és az érdeklődésem hiánya megnyitotta a zsilipeket a férfiben. Csöndben sétáltunk a kihalt utcán. Tíz perc alatt mindent elmesélt magáról. A terveiről, a munkáiról, a vágyairól. Összefüggően, logikusan beszélt. – Mintha egy kortyot sem ivott volna, igaz? – vágott közbe Ildikó, és kortyolt a forralt borból. Ismeri az ilyen típusú embereket. Isznak, de nem annyit és nem úgy, ahogy a társaság többi tagja. Színjózanok maradnak, miközben mások matt részegre isszák magukat. Aztán csak figyelnek. – Pontosan. Elmondta, hogy ő egy nagy reklámcég igazgatója, csak hobbiból rendez néha. Majd felajánlotta, van még behűtött söre, igazán megihatnánk a szobájában. Nem volt ellenemre. Meleg volt és örültem, hogy
