Élet a sz*rban és azon túl

András Andrea

Élet a sz*rban és azon túl

András Andrea: Élet a sz*rban és azon túl

1. oldal

Tartalom 1. Bevezető

4

2. Köszönetnyilvánítás 7 3. Konkretizáljunk: mi is a szar?

10

4. A szenvedéssel teli,reménytelen életés annak kilátásai

14

5. A kilátások lehetőségei

17

6. Ha nem tudom nem fáj - A vak

17

7. Ki a felelős? - A dühöngő

18

8. Senki földje - Az áldozat

19

9. Belevágok - A harcos

20

10. Miért örüljünk a nagyon nehéz életnek?

23

11. Na de legyen könnyű!

25

12. A megálmodott és meg nem álmodott nagy célok

38

13. Az illúziók csapdája vagy inkább rögeszméje

41

14. Számító köcsögök vagyunk- A palimadár

45

15. A jól fizető munka illúziója

52

16. A jó pasi/csaj illúziója és a párkapcsolat csapdái

57

17. A tökéletes élet illúziója

61

18. A tökéletes/hülye gyerek illúziója

64

19. A gazdagság illúziója

68

20. A komplexusok illúziója

72

21. A tökéletes test illúziója

77

22. A betegségek illúziója

80

23. A szegénység illúziója

83

24. Önámítás, színlelt vakság, miért is?

88


2. oldal

25. Mi az igazság/szar és miért nem merünk belenézni?

93

26. Igen, de… nehéz… inkább bele sem fogok

97

27. A pozitív gondolkodás csapdája

102

28. Hogyan konvertáljuk a szart arannyá?

105

29. Az élet sója az igazság

109

30. Az élet sója a türelem

113

31. Az élet sója a HIT

117

32. Az élet sója az erő

121

33. Az élet sója a szeretet

124

34. Az élet lényege és a valódi cél

128


3. oldal

Bevezető Igen, jól olvasod a címet: ’Élet a sz*rban és azon túl’ Kicsit elegem lett… abból, hogy kövessem a trendeket, hogy mi az, amit ’esznek’ az emberek, mi az, amit elolvasnak, mi az, amivel hatni lehet rájuk, hogy megvegyenek. Elegem van a klisékből, mindenféle tuti gyakorlatból, sablonból, amik vagyonba kerülnek, hisz az igazság nem számít, kit érdekel… mondd azt, amit hallani akarnak, terelgesd őket, hiszen csak birkák, mást nem értenek, félnek, ezért is vannak a tömegben. Ehhez a könyvhöz kell némi bátorság, akárcsak hozzám. Aki már járt nálam az tudja, nem köntörfalazok, sokszor nem finomkodok, mert nekem fontos az eredmény és a tiszta lelkiismeret. Nem tudok hazudozni, megjátszani, ámítani. Amit mondok, azt mindig úgy gondolom… ezt pedig nagyon kevesen fogadják el… mert félnek, hogy mitől, azt ebben a könyvben leírom. Általában nagyon kedvesen, érthetően és könnyedén tálalom az igazságot és könnyebben átsegítek mélypontokon embereket, mint amire számítanak. Jé ez ennyi volt? Kérdezik. Van, amikor nehezebb, amikor ki kell préselnem az átalakulást, mert félmunkával senki nem mehet haza. Ezt természetesen nem mindenki bírja, annyira nem fontos az eredmény, mint nekem. De az az ő dolguk, én letettem azt a részt, amitől ez az én dolgom is lenne! Szabad vagyok és szabadon fogok könyveket írni szabad címmel, nagyon sokat! Érdekel a következő könyvem címe? Még nem tudom pontosan, de folytatom ezt a témát. A következő könyv már bővebben elmagyarázza a napi önismeret gyakorlatát, mire számíthatsz, mélypontok, hogyan tarts ki és ne add fel. Sokan itt szoktak elvérezni, pedig itt kell a keménység igazán. De a többi is izgalmas lesz… Neeeee, ne akard kitalálni, hogy miről szólnak, az elme csapdája, hogy mindent kategorizál, ne dőlj be neki. Nem arról fognak szólni, amit gondolsz. Ahhoz le kell majd ülni, emészteni, hogy megértsd az üzeneteket. Mindegyik tele lesz sok-sok mélyen szántó kulccsal, felismeréssel. Minden csak rajtad múlik majd, hogy mit hozol ki belőle. Szabad vagyok, szabadon szárnyalhatnak a gondolataim, nem félek semmitől, senkitől, élettől, haláltól, fájdalomtól, megpróbáltatástól, pont nem egy könyvcímtől. Hogy miért pont ez lett a címe a könyvnek? Egyszerű. Rájöttem, hogy az emberek elhozzák hozzám a szarukat, amikor már annyira fáj,


4. oldal

hogy nem bírják elviselni és nincs az a gyógyszer, terapeuta vagy barát, aki segíteni tudna… Na, akkor hajlandóak szembenézni az igazsággal, akkor fájhat, csak szabaduljanak meg a bajuktól. Ha nem fáj eléggé, akkor nem jönnek, nincs különösebb ok átértékelni az életet és változtatni… Ha picit jobban vannak, tipikus emberi tulajdonság, már megint nem fáj annyira, akkor itt abba is hagyhatjuk, túléléshez elég végül is, ugyanúgy vegetálhatok tovább kicsit másképp, de ott belül inkább hagyjuk békén a többi szart… Én ezt elfogadom, de azért kicsit fáj… Többen is dolgozhatnánk a nagy egészen. A Föld blokkjai, problémái, kollektív elcsúszásai a leggyengébb ellenállásokon keresztül törnek ki, olyan érzékeny és tudatos embereken, mint én is. A Föld, mint tudatosság is tisztul rajtunk embereken, legalábbis a serényebbeken keresztül, akik dolgoznak magukon. Én egy vagyok ezek közül és sokszor nagyon mély dolgok jöttek ki rajtam. Ez sok privilégiummal is jár. Egyre erősebb lettem, egyre többet bírok, szinte mindent. Már a mások által eltékozlott életeket is el tudom fogadni, de bízom benne, hogy ennek a könyvnek a megosztásával is kevesebb lesz az a lélek, aki az emésztőgödörben ’élvezi’ az életet, és úgy dönt, hogy inkább kiszáll, lemosva magáról a szart szépen fokozatosan. Jómagam itt 2016 derekán már 8.-ik éve mosom ki magamból a trutyit kíméletlenül, pedig menet közben nagyon sok minden próbált megállítani. Sokszor fogyott el a hitem, a pénzem, a türelmem, az erőm, az időm, az eszem, sokszor éreztem magam tébolyodottnak, de csináltam, mert valami hajtott. Már egyre kevésbé kell. Az élet szinte már tényleg csak ajándék, imádom, végre tényleg szabad vagyok benne és határtalan! Sokkal többet kapok, mint amit valaha is el tudtam képzelni, egyszerűen csodálatos! Most már tényleg élek, mindemellett folyamatosan nagyon bátor embereket hozok vissza az életbe, ami óriási hajtóerőt ad. Ajánlom ezt a könyvet nagyon sok szeretettel és őszinte tisztelettel, mert, bár itt-ott lehet, hogy fájdalmat fog okozni, kemény tükröket fog tartani, gombokat fog nyomkodni, de mindezt segítő szándékkal teszem és teszi a könyv. Megteszem azt, amit mások nem mernek, vagy már feladták, ezért átcsomagolták, mézesmázas felismerhetetlen tünci-bünci illúziófelhővé. Erről a Miami-i utam jut eszembe. Meglepődtem azon a városon. Az utcán is megcsapott a marihuana szaga, rengeteg drog, mindenki lebeg, mosolyog, vigyorog. Pénz van, a többi nem számít. A szar a pincében van, nem kell foglalkozni vele, inkább lazuljunk, legyen mindenütt béke és szeretet, vagy csak simán jó party. Szívjunk és lebegjünk, elvégre a fű, az természetes… már a kutatók is


5. oldal

bebizonyítottak számtalan jótékony hatását… Nos, láttam, hogy mit művel a fű és egyéb drogok. Az ember teljesen elrugaszkodik a realitástól, azt látja bele a világba, amit akar, aztán csodálkozik, hogy miért lelki beteg, rákos, vagy van romokban az élete. Hát igen… A lényegi változáshoz le kell menni a pincébe, rendet rakni és kilapátolni a szart, elengedni a múltat és telerakni olyan érzéssel, amiért szívesen nyúlunk vissza, ha bármi megteremtésére szükségünk van. A pincénkben is létre kell hozni azt a világot, amit fent akarunk látni, élni a jelenben és a jövőben, gyökereket kell ott is növeszteni. Ehhez hivatott ez a könyv egy jókora löketet adni! Nem számít az, hogy a könyv végére szeretsz, esetleg rajongsz, utálsz, esetleg tiszta szívből gyűlölsz, már ha ezt lehet tiszta szívből csinálni... Nekem attól nem lesz rosszabb. Én mindennek örülni fogok, mert megtettem azt, amitől sikerül felébredned. Én így is szeretlek! És, ha a dühtől eljutsz a megértésig és elfogadásig, belátod, hogy igazam van. Természetesen pazarolhatod önigazoló, vádaskodó bizonyítgatásra is az energiád. Mindent magadért és magad ellen fogsz tenni, mert én elvégeztem az én részem. Ölellek sok szeretettel! Andi


6. oldal

Köszönetnyilvánítás Jujj, ezt a részt azért gondoltam nem kihagyni, mert minden valamire való könyvben áhítattal teli szerepel, bár nem ettől lesz ez a könyv valamire való. Köszönetet mondunk mindenkinek, mert mi magunk annyira nem tudtuk volna egyébként megcsinálni, hogy még a könyv gondolata sem lenne. Akkor kezdeném, de természetesen ezt is olyan Andis módon. Először is köszönöm a családomnak, a szüleimnek és a nővéremnek első sorban, hogy oly keményen kiképeztek gyerekkorban a szeretet egy formájának kifejezéseként és ezért életem első pár évtizede főleg a fájdalomról, megalázásról és szenvedésről szólt a sok szeretet és gondoskodás mellett. Ugyanakkor köszönöm nekik azt, hogy vették a bátorságot és lélekként bevállalták ezt a szerepet, hogy engem így tanítanak, mert biztosan nem volt egyszerű, hisz ott legbelül, mélyen, nagyon sok fájdalom, bűntudat keletkezik bennük, amiért majd önmagukat vezekeltetik. DE! Minden kulcsot megadtak ahhoz, hogy kijöjjek ebből a kátyúból, hogy megoldjam a feladatokat és itt legyek, ahol most vagyok, mert ez nem akármilyen hely ám. Ezért tiszta szívből hálás vagyok nekik! Hálás vagyok az életnek a sok szenvedésért, fájdalomért, amiben részem volt, a szarért, amiben csücsültem, mert mindez leküzdése adta azt a sok erőt és bátorságot, kitartást, hitet, tudást, bölcsességet, hogy többek között ezt a könyvet is megírjam, hogy megtanuljam, nincs lehetetlen! Hálás vagyok azoknak az embereknek, akiken keresztül rosszat tapasztaltam főleg az elmúlt pár év során, mert nagyon sokat segítettek, hogy feldolgozzam a múltat. Ők csak a már létező gombjaimat mutogatták, segítettek, folyamatosan tükröt tartva. Hálás vagyok azoknak az embereknek, barátoknak, akik pozitív értelemben segítettek, erősítettek, segítettek lelket önteni belém egy-egy nagyon nehéz pillanatban az utam során. Hálás vagyok tanáraimnak, akik tanítottak, akiktől nagyon sokat tanultam, amik aztán megalapozták azt, hogy még tágabb szemekkel fedezhessem fel az Univerzumot. Hálás vagyok azoknak, akiknek az évek alatt segíthettem, akiket taníthattam, mert rajtuk és a hozott problémáikon keresztül mindig biztosított volt, hogy magamba nézzek, fejlődjek, elengedjek. Hálás vagyok a volt férjemnek, hogy sok éven át kísért, támogatott, tiszta szívből szeretett,


7. oldal

de sajnos nem bírta a tempót, így egy idő után akadályozott. Rengeteget kaptam tőle, amit sosem felejtek el. Hálás vagyok drága fiamnak, Dávidnak, aki most 4 éves, mert nagyon sok mindent kibírt mellettem. Általa tudtam feldolgozni a gyerekkorom és segített, hogy magamhoz képest a lehető legjobb anyjává legyek, minden elvárás és séma nélkül. Hálás vagyok azoknak a férfiaknak, akik a válásom után hol szeretettel, hol fájdalommal abban segítettek, hogy megértsem őket, hogy meglássam igazi lényüket, megszabaduljak a gyűlölettől, félelemtől, amit már oly sok ezer éve cipeltem, hogy tiszta szívből tudjam szeretni őket, bármilyenek is. Általuk váltam igazán nővé, természetesen, azzá, ami számomra a nőt jelenti. Hálás vagyok a vállalkozásomnak, és mindazoknak, akikkel együtt dolgozhattam, dolgozhatok. Akiket név szerint megneveznék, az Timi és Eszti. Ők voltak azok, akik végigkísérték változásaimat, vergődéseimet, mélypontjaimat, hitet öntöttek belém, máskor én beléjük, de akkor is, ha néha nehéz volt, kitartottak és hittek bennem. Nagyon sokáig ők voltak a családom, de már mindenki megalapította a sajátját és boldog. Hálás vagyok az Égieknek, akik számtalan formában segítettek, tanítottak, utat mutattak, mindig itt voltak, de sokszor olyan nehéz volt kinyújtani a kezem és kapcsolódni hozzájuk. A leghálásabb magamnak vagyok! Mert az adott helyzetem ellenére, sokszor vakon, sokszor erőtlenül, vásottan álltam fel, úgy is, hogy sokszor nem tudtam merre tartok, nem arra vitt az áramlat, amerre menni akartam. Nem tudtam, hogy valaha vége lesz-e a rémálomnak, számtalanszor kapartam a padlót a fájdalomtól. Hálás vagyok, mert használtam és éltem azzal a lehetőséggel, amivel oly sokan nem tudnak, nem mernek, pedig mindenki megkapja a kulcsokat a kiúthoz. Sokszor ugrottam vakon fejest az ismeretlenbe és ami hajtott, az csak a hitem volt. Nem sajnáltam az időt, pénzt, energiát a tanulásra, fejlődésre, akkor is, ha az eredménynek sokszor csak én voltam tudatában, vagy még én sem. Millió hitpróba vezetett el idáig, és számtalanszor be akart nyelni a sötétség, a saját poklom, a szar, a látszat vagy a tömegpszichózis. Milliószor éreztem azt, hogy nem vagyok normális, mert már szinte minden, amit hiszek, élek szembemegy a tömeggel, mert az, amit felfedezek az nincs sehol leírva, mert az, amit látok, az nem az, ami a könyvekben le van írva. Az eredmények tartották bennem a lelket, hogy nem tudom, mit csinálok, de működik. És így fedeztem fel a láthatatlant… Ha mindenki beletenne az életébe egy kicsit a saját kényelmi zónáján kívül, egy teljesen másik világban élnénk… Most pedig vettem a bátorságot, hogy megírjam ezt a könyvet, amiben kimondom, azt, ami fáj, amit sokan annyira nem akarnak meglátni, ami ugyanakkor átsegítené őket egy sokkal


8. oldal

szebb, igazabb, önbecsapástól mentes életbe. Tehát, biztonsági öveket kérem bekapcsolni! Kegyetlenül fogok gombokat nyomkodni, szembemegyek azzal, amit hallani akarsz, megteszem azt, amit mások nem mernek, mert annyira félnek az ítélettől, a szeretet elvesztésétől. Én már nem félek… egyáltalán! Sok sikert és kitartást, Andi


9. oldal

Konkretizáljunk: mi is a szar? Gondolom megkapó lehetett a könyv címe, vagy a személyiségem, azért is töltötted le és gondoltad, belenézel a tartalomjegyzékbe… Ha már itt tartasz, upsz, hát az jelent valamit… Vagy szkeptikusan, vagy inkább szarkasztikusan kíváncsi vagy és várod, hogy minden szavamba beleköthess, vagy tényleg bátor vagy és el akarsz jutni a könyv végéig. Hát, mindkét esetben nagyon sok sikert kívánok, izgalmas utazás lesz, számomra biztosan, hisz én is még az elején tartok, nem tudom, hogyan jutok a végére. Díszes irodalmi remekműre ne számíts, a nyelvezet spontán, hétköznapi, nem is ez a lényege a könyvnek és talán így, kicsit jobban át is jön. Együtt fogunk utazni… Nos, akkor vágjunk is bele a cím közepébe, vagyis a szarba. Nem mehetek tovább anélkül, hogy megmagyaráznám, miről is akarok papolni, vagy inkább hablatyolni… Nagyon egyszerűen definiálom tehát a SZART: aktuális igazságod, múltad, azon része, ami hátráltat, vagyis negatív viselkedésminták, rossz, fájdalmas emlékek, amik a személyiségedet, világképedet, gondolkodásodat, vonzásodat megformálták és egyben akadályozzák. Minden, ami miatt nem úgy alakulnak a dolgaid, ahogy szeretnéd, természetesen amik benned vannak. Mindaz, amit megtanultál hinni a világról, de nem működik előnyödre és mindenki javára. A félelmeid, a korlátaid, amik miatt nem mersz lépni, új dolgokba belevágni, változtatni. A gyűlöleted, haragod, amit cipelsz és ráhúzol helyzetekre, emberekre, akik a múltadra emlékeztetnek. A fájdalmaid, amiket újra és újra teremtesz, mert megszoktad, megtanultad, hogy az élet szenvedés, fájdalom, korlát, reménytelenség, igazságtalanság, ahol soha nem a jó győz, már ha így nőttél fel. Ha nem, akkor ’szerencsés’ vagy. Nos, azt hiszem, egy kicsit érthetőbb, hogy mi is a szar, de egy egész könyv áll a rendelkezésemre, hogy elmagyarázzam… Ezt szoktam én is pucolni az emberekből, eljönnek, mert már fulladoznak, én pedig könnyítek rajtuk kicsit. Nem egyszerű munka, tele van kihívással, de én szeretem, legfőképp, mert annyira látványos és olyan jó érzés segíteni. Amikor tréninget tartok és az embereknek elegük van belőle, hogy mennyi szart cipelnek -mert hát nem egyszerű meglátni az igazságot, bátorság kell hozzá- akkor megtanítom nekik a következő mondatot, amit soha nem felejtenek el: Szeretem a szaromat! András Andrea: Élet a sz*rban és azon túl

10. oldal

Igen, én konkrétan szarnak nevezem ezt a trutyit, blokkokat, szutykot, mert hát energiaként úgy is néz ki a testben. Miért is kell a szart szeretni? A következő fejezetben el is magyarázom részletesebben. Honnan jön a szar? Kezdjük az elejéről… Megfoganunk, és az első cafrangok már ott potyognak a pincénkbe, attól függően, hogy milyen körülmények között fogantunk, akartak-e, fiút vagy lányt. Mert, ha nem ideális szüleink légyottja, hát igencsak nagy galibát tud okozni egy életre… Aztán ott a magzati kor, ahol a személyiség java része elkészül, hisz anyánkon keresztül rengeteg trauma ér minket. Jön a születés, csecsemőkor, gyerekkor, kamaszkor, de vegyük úgy, hogy gyerekkorban már elkészül a mestermű, a többi már csak következmény, hiszen a vonzásunk, a váz már létrejött… Akkor most induljunk el kicsit visszafelé… A vérvonal, a család is akaszt ránk kakát rendesen, előfordul, hogy valaki sorsát az elődeink közül magunkra vesszük a terheivel együtt, vagy törlesztjük a család bűneit és büntetjük magunkat őseink bűneiért. Persze egyéb ínyencfalatok is akadnak itt bőven… Menjünk tovább… Hiszel a reinkarnációban vagy sem, én itt tényként kezelem meglétét, így írok róla, első sorban azért, mert több ezerrel volt dolgom eddig, másodsorban pedig láttam, hogy milyen átütő változást hoz az előző életes belső munka. Az előző életekkel hozott szar párhuzamban fut a vérvonallal és ezzel az élettel is, elvégre, olyan helyre születünk, ami segít megoldani azt, amit hosszú ideje görgetünk, hogy végre letudjuk a trutyit és boldogan éljünk, szó szerint! Magyarul az előző életekben fel nem oldott kaka miatt szenvedünk ebben az életben és fogunk is még sok életen át, egészen addig, amíg meg nem oldjuk a leckéket. Ez alapján választjuk meg a helyet is, ahova leszületünk. Igen, az élet tényleg a tanulásról szól, a fejlődésről, tisztulásról, szeretetről, teljességről, ami a ténylegesen elérendő cél, a többi csak kamu, vagy ezt szolgálja, de erről bővebben később írok. Ennél is mélyebben pedig ott van az Istennel való kapcsolat, nevezzük őt bárhogyan is. Az előző életes sérelmek miatt ez igencsak megsérül, ami természetesen kihat a teremtő erőnkre és a végén már saját magunkat akadályozzuk. Gondoljunk csak bele, hogy amikor a középkorban mondjuk megkínoztak, vagy megöltek


11. oldal

minket úgy, hogy senkinek semmit nem ártottunk, milyen érzelmek fűztek Istenhez az igazságtalanság miatt. Vagy éppen éhen haltunk, közben imádkoztunk és nem értettük, hogy Isten miért nem mentett meg minket… Mennyi düh halmozódhatott fel akkor bennünk, ami még most is velünk van. Sokan most is ezt tesszük, imádkozunk, kérünk és nem kapunk. Majdnem belerokkanunk a problémáinkba, aztán ujjal mutogatunk és bedurcizunk, beintünk az életnek, mindenki kapja be… Végül sajnos mi kapjuk be, hacsak nem teszünk valamit. Hát igen, sokunknak fogalmunk sincs, hogy tehetünk valamit… De én akkor itt és most szeretném megvédeni Istent, aki minden eszközt megad, hogy megváltsuk magunkat. Nagyon jó eszköz például a szar kilapátolása a pincénkből, tudatunkból, emlékeinkből, érzelmeink átmosása. Isten annyira szeretett minket, hogy megkaptuk a szabad akaratot. Mi emberek, szabad akarattal rendelkezünk, ami az angyaloknak például nincs. Tehát, dönthetünk arról, hogy megtartjuk a szarunkat, vagy tanulunk belőle, letesszük és fejlődünk, elérjük azt, amit szintén szabad akarattal tűzünk ki. A kaka ugyanis mágnesként működik és hasonlót vonz. A fájdalom fájdalmat, a düh dühöt. És akkor most álljunk meg egy percre! Gondolkodj el egy kicsit, hogy milyen negatív érzelmek gyakoriak az életedben. Szoktál-e dühöngeni, vagy inkább bosszankodsz, esetleg elfojtod és szorongsz, félsz? Esetleg érzelemmentesen, fagyosan kezeled az életet, mert már minden mindegy… Nos, ez azért van, mert ezt hozod, ezt működteted, így tanultál meg reagálni. Mindezt természetesen némi önmunkával, vagy terapeuta segítségével megváltoztathatod, ez már a te döntéseden múlik, hogy mire vagy hajlandó a változásért és mennyire akarod azt… Én itt a másik végről csak azt mondhatom, hogy nagyon megéri! Rengeteg elfojtott dühvel indítottam az életet, szorongtam, dacos voltam, féltem, természetesen fájdalmam is rengeteg volt, úgy éreztem, hogy az élet és a szüleim nagyon elbántak velem. Na de mindezzel mire megyek? Mutogathatok, de attól nekem nem lesz jobb. Így elkezdtem megbocsájtani, elengedni, máshogy látni dolgokat. Látnom kellett az igazságot ahhoz, hogy változtathassak az életemen. Sokan nem merik meglátni a szüleik hibáit puszta szeretetből és megfelelésből. Az elemzés nem az okolásról szól, hanem a meglátásról, mert, amit ő rosszul csinált azt én is rosszul csinálom és azért nem működik ez vagy az az életemben. Úgyhogy szerintem semmi baj


12. oldal

nincs a meglátással, bevallással. Nem vádaskodni kell, csak el kell engedni, át kell alakítani, na igen, erről is majd szó lesz… Remélem érted már, hogy mi is az a szar!


13. oldal

A szenvedéssel teli,reménytelen életés annak kilátásai Nos, így, hogy az elején belecsaptunk a lecsóba, egy kicsit nyugtatni kell a kedélyeket úgy érzem. Vagy inkább csiholni? Hm meglátjuk ebben a fejezetben mit sikerül… A leggyakoribb helyzet, amivel találkozom az a kilátástalanság, a leggyakoribb hozzáállás a változáshoz pedig az erőtlen, reménytelen fajta. Hát igen, sokunkat nem nagyon kímél az élet, sőt, egyenesen büntet. Okvetlen anyázunk, átkozódunk, dühöngünk, bosszankodunk tehetetlenségünkben, miközben a fájdalom szorítja a torkunkat, összeszorul a szívünk, a gyomrunk szorongással teli, miközben azon aggódunk, hogy a rezsit és a hitelt kifizessük. A boltokban pedig a termékek árát nézzük meg először nem az összetételét. Nem tudod beosztani a pénzed, olyan kevés, nincs egy göncöd sem, utálod a munkahelyed, de rettegsz, nehogy kirúgjanak, mert nehéz munkát találni. Az is lehet, hogy már kirúgtak és nem tudod hogyan tovább. A párkapcsolatod romokban hever, vagy épp teljesen padlón van az önértékelésed, mert úgy érzed, nem kellesz senkinek. Lehet mindenki csak beléd rúg, kihasznál, esetleg dühödben és elkeseredettségedben te teszed ezt velük. Olyan barátaid vannak, akik kihasználnak, vagy akikkel elmerülhetsz a felejtés poharaiban,egy-egy átbulizott hétvége utánpedig kezdődhet a mókuskerék előröl. Csak tengődsz, nem tudod ki vagy és mit akarsz, sosem tudtad igazán és irigykedve nézed azokat, akik élvezik az életet és azt teszik a mindennapjaikban, amit szeretnek. És ami a legrosszabb, felületesen nézel bele a tükörbe, de többnyire ott is a hibáidat veszed észre, hogy mi a ronda, nagy, dagadt, sovány rajtad. Gyűlölöd magad, ezért a direkt szemkontaktust inkább kerülöd is. Így pedig az élet is egy nagy rakás szar… Viszont! Maradt pár választás a túlélésre. Felteszed a szemellenzőt, nem nézel se jobbra se balra, csak éled a mindennapjaid, felrakod a fülest, elszívod a cigit, legurítod a felest, elvégre az tompít és segít elviselni a fájdalmat. Ez sok embernek bevállt… Dönthetsz úgy is, hogy magadat mentesítve és kezedet mosva, dühöngve másokat okolsz nyomorodért, ujjal mutogatva a családra, barátra, társra, társadalomra, kormányra, válságra. Végül is mindig akad valami jó kis bűnbak.


14. oldal

Dönthetsz úgy is, hogy változtatsz és elkezdesz válaszokat keresni a kérdésekre, a miértekre, elvégre nyom nyomot követ, így végre felgöngyölítheted életed szálait és korrigálhatod azt, ami nem tetszik… Ja, igen, tudom, sokan ezzel nincsenek tisztában, hogy lehetséges, vagy nem hajlandóak tisztába kerülni különböző felekezeti hovatartozás, illetve megrögzött életszemléletek miatt. Lettem én is boszorkánynak kitüntetve, de attól még embereket hozok vissza az életbe, amit pedig csinálok, működik akármennyire is durva és fura. És, bocsánat, maradt még a teljes feladás, letargia és depresszió, amikor az ember már nagyon nem akar élni és rendszeresen elgondolkodik a halálon. Van, hogy próbálkozik, kisebb-nagyobb sikerekkel, de van, hogy még ehhez sincs elég lelkiereje. Szép kilátások… Arra jutottam, hogy nem kezdek el ujjal mutogatni és okolni téged, hogy te balga kelj fel és kezdd el végre pozitívan látni az életet, örülj, hogy a fenekeden lyuk van és köszönd meg, hogy van levegőd. Ezt a rész nagyon sok nagynevű megtette már helyettem. Van, amikor beválik és van, amikor nem. Mivel én is a kaka legmélyéről kezdtem, tudom milyen benne lenni és tudom, hogy mit nem akarok olyankor hallani… vagy inkább, tudom, hogy mik azok az aranyköpések, amiktől legszívesebben bemosnék egyet a kedves aranyköpőnek… Inkább úgy döntöttem, hogy ebben a könyvecskében megismertetem az alapokat, hogy mik a lehetőségek, következmények. Amolyan ismeretterjesztő olvasmánynak szántam, egyedi és megismételhetetlen, ’szerény’ stílusommal ötvözve. Aztán ki-ki eldöntheti, hogy akar-e tőlem még valaha egy betűt is olvasni, valami hasonló gondolkodásmód mentén önmagát felfedezni, tanulni, fejlődni, boldognak lenni, vagy ragaszkodik eredeti életfelfogásához, biztonsági rendszeréhez és folytatja jól megszokott életét tovább… Itt kérem szépen, semmi nem kényszer, elvárás vagy ciki. Már túlvagyok ezen a részen és igyekszem segítő és megértő lenni. Erről eszembe jut egy nagyon kedves német kliensem, akinek a barátnőjét ismertem meg először egy tréningen, majd vele is szerencsém volt találkozni és mindkettejükön nagyon szép eredménnyel dolgozni. Képzelj el, egy nagydarab, agyontetovált, ősz hajú, kopaszodó embert, aki csontkovács, a térdére frissen tetoválva egy nyílt seb, kilógó izomkötegek, vér, és a bőr szögekkel kifeszítve(így néz ki a tetkó). Jobban mondva az egész teste tetoválva van, kivéve a háta, kisebb nagyobb, jobban és kevésbé sokkoló élettörténeteket képiesítve, fájdalmas és boldog emlékekkel tele.


15. oldal

Amikor az ember meglátja, óhatatlan ítélkezik, de aztán meglátja azt az óriási szívet, ami olyan megtört ott belül. Olyan féltve rejtegeti kedves tulajdonosa, hogy nagyra növeszti magát, nehogy azon az egy-két emberen kívül másvalaki is hozzáférjen. Látom az embert, látom a lelkét, a fájdalmát, értem őt, ő pedig elkezd megbízni bennem, pedig tudom, hogy ő maximum egy-két emberben bízik meg teljesen. Amikor elkezdenénk dolgozni, kérdezem, mi a skype neve, hogy fel tudjam venni, mert nem jött át az ő felkérése. Máris szabadkozott, hogy ne ítéljem el, ne nézzek csúnyán, de az ő neve Demon…. Már meg sem rebbenek rajta. Régen elítéltem volna, sőt, messziről elkerülöm, főleg a fejlődési stádiumok miatt, amiken keresztül mentem, ahol akadt démonka is bőven… Ma már semmi nem fekete vagy fehér. Sokszor a fehér feketébb, mint a fekete… És azóta nagyon szép eredményeket értünk el, nagyon sokat változott. Visszatérve, nem szeretnék a megmondó, nagyokos lenni, aki ledumál a pódiumról a pórnépnek. Tudom milyen lent, nagyon sok, sőt, túl sok időt töltöttem ott. Tényleg szeretnék egy utat nyitni felfelé, a magam kemény és őszinte, ugyanakkor szeretetteljes modorával. Tudom, ellentmondásos, de akkor is van benne logika… szerintem…


16. oldal

A kilátások lehetőségei Az előző fejezet első részében felvázoltam azt, ahogy reagálunk az életre és a hozott anyagra, a szarra. Van, aki nem vesz róla tudomást, van, aki ujjal mutogat, van, aki feladja, van, aki belekezd és végigcsinálja. Nézzük akkor szépen a lehetőségeiket egyesével:

Ha nem tudom nem fáj - A vak Ezek az emberek a legnagyobb játékosok. Nagyon elfogultak legfőképpen önmagukkal és közvetlen környezetükkel, vagyis mindennel, ami az érdekeiket szolgálja. Csak azt veszik észre, amit akarnak. Hajlamosak a világot átszínezni, olykor rózsaszín felhőben élnek. Ha szerencséjük van, akkor az élet majd lehozza őket a földre, de sokszor azt sem akarják észrevenni. Lehet ez betegség, baleset, veszteség, tragédia. Nagyon erős személyiségek és ez egyben a csapdájuk is, nem rugalmasak és nehezen változtatnak a gondolkodásukon, ugyanakkor szeretik követni a tömeget, azt csinálni, mint a többi, de mindig a legmenőbbek akarnak lenni. Sokan ezek közül az emberek közül megalomániásak, fontos a magamutogatás, a látszat fenntartása, hogy az emberek azt higgyék, ők tökéletesek. A családi idillt is oly hitelesen hiteltelenül láttatják. Ezek az emberek még önmaguk számára is előszeretettel hazudnak és megmagyarázzák, hogy a fű az kék. Büszkék, ezért az apróbb jelek általában nem hatnak, kell a földbe döngölés, hogy épüljön az élet iránti alázat, akkor majd hallgatnak a szép szóra, de sokan inkább belehalnak, akkor sem változtatnak/ változnak. Hogy ezekkel az emberekkel én mit tudnék kezdeni? SEMMIT! Ezek az emberek elítélnek, lenéznek, így nem is próbálom önismerettel traktálni őket, hiszen soha nem tudnám őket meggyőzni. Hiszen nekik az élet szép, tökéletes és semmi dolguk magukkal. A színfalak mögött pedig rettentően félnek a valóságtól és a változástól. Gyenge és törékeny jellemek. Igen, nagyon nehéz szembenézni a valósággal és nagyon fontos az, hogy az emberek mit gondolnak róluk… De, ha veszik a fáradtságot és a külvilág véleményéről a hangsúlyt átteszik a belső hangjukra végre, akkor elindulhat a változás. Nagyon nehéz, mert ezt látták András Andrea: Élet a sz*rban és azon túl

17. oldal

otthon, ezt tanulták, DE, meg lehet csinálni apránként, akár segítséggel, lépésről lépésre. Most mit szépítsek rajta, ez az igazság… Semmi nem felszabadítóbb annál, mint önmagadért élni és tenni, belső hangodat követve, minden korláttól mentesen.

Ki a felelős? - A dühöngő Ezek az emberek egy fokkal előrébb vannak, mint a vakok, talán innen könnyebb ugrani, de a sok düh, gyűlölet és fájdalom nagyon lenyomja őket az életben. Ezért kevesebb a pénzük, szegényebbek és kilátástalanabb az életük. Ezeket az embereket könnyű irányítani, mert csak rányomsz egy fájdalomgombjukra egykét szóval és már robbannak is. Mivel hinni akarnak, de emberismeret híján vannak és gyorsan felejtenek, ezért a választásokkor sok szavazatot lehet tőlük szerezni. Ők a megszállott rajongók. Legyen az politikai párt, focicsapat, sztár, tévécsatorna, énekes, nő, férfi, ők fanatikusan tudnak rajongani és ugyanennyire fanatikusan gyűlölni is. Ami erre a kategóriára még tipikusan jellemző, az a felelősséghárítás. Minden gondjukért, bánatukért, hiányukért, szomorúságukért valaki más a felelős. Az anyukám erre egy tipikus eset. Amikor gyerek voltam, akkor én voltam minden bajának, betegségének az oka, én tettem őt tönkre. Akkor ezt magamra vettem és mennyi bűntudatot csináltam magamnak belőle… Ők előszeretettel és elfogultan okolják a rendszert, a kormányt, a társadalmat, a férjet, feleséget, apát, gyereket, szomszédot, autóst, szolgáltatót, bárkit a gondjaikért. Ha valami balul sül el, biztosan mentesítik magukat a felelősség alól. Miért is? Mert velük is ezt tették. Hibásnak, felelősnek lenni bűn, akkor elvesztik a szeretetet, az értékelést. Ugyanakkor, ha vállalják a felelősséget tenni is tudnak a gondok ellen. Akkor változtatni kéne, cselekedni, mozgásba lendülni. Hogy erre miért képtelenek? Mert nincs rá szülői minta, magyarul nem ezt látták otthon, nem tudják, hogy kell. Márpedig, amire nincs minta, az komfortzónán kívül esik, az félelmetes, sőt elrettentő. Megoldás? Meg kell tanulni felelősséget vállalni lépésről lépésre. Most jött az ötlet, hogy erről is írjak egy könyvet… Igyekezni fogok… Felelősséget vállalni nehéz dolog, én is hárítottam régen. Tudom, hogy meredeken hangzik,


18. oldal

de minden, ami velünk történik, a bennünk levő hozott jó és trutyi vonzásának eredménye és következménye. Minél több szart számolunk fel a tudatalattiból, magyarul tudatosítjuk és megtisztítjuk, annál kevesebb rossz és annál több jó fog velünk történni. Az sem véletlen, hogy melyik buszra szállsz fel, melyik emberrel találkozol… A dühösek vonzzák egymást, a félősek vonzzák egymást, a tettes vonzza az áldozatát, zsák a foltját. Most erre a részre bővebben nem tudok kitérni, amúgy rengeteg könyv szól a vonzás törvényéről, de a speciálisabb elemeket, amik nincsenek publikálva ki fogom majd emelni. Ennyit tehát a dühöngő felelősséghárítókról… Ezeket az embereket az élet szokta kényszeríteni a változásra. Az életnek is igencsak meg kell próbálnia, egyre mélyebbre sodornia, hogy az ember alapjaiban rengjen meg és elkezdjen végre a helyes útra térni. Egyébként ők is vakok, akárcsak az első csoport és az első csoport is hárítja a felelősséget, akárcsak ők.

Senki földje - Az áldozat Ezek az emberek elvesztek, feladták, erőtlenek, nincs erejük, hogy felálljanak, de ami még rosszabb, hitük sincsen… Ezeket az embereket általában, valamelyik keményebb szülő betörte és önmagukat feladva, minden erejüket átadták a domináns félnek. Megszűnt saját akaratuk lenni, nem tudják mit akarnak, kik is ők valójában. Ennek a kategóriának azért nehéz felállni, mert, míg a dühöngőbe rengeteg erő szorult, még ha negatív is, addig itt minden elfogyott. Ezek az emberek előszeretettel kihasználtak, lelki szemetesládák, rászedettek, palimadarak. Megsavanyodott, örök pesszimisták, vagy önfeláldozó optimisták, de lelkesedésük tárgya általában egy másik ember, vagy egy nemes cél, hiszen ők már amúgy sem számítanak. Ők például az önfeláldozó anyák, az örök áldozatok, ennek minden jó és rossz oldalával együtt. Nekik biztosan szükségük van segítségre, mert kifejezetten akaratgyengék, nem tudják mi az önzőség és nagyon könnyen el lehet őket téríteni arról, hogy önmagukkal foglalkozzanak, törődjenek. A szart természetes dolognak tekintik, amivel együtt kell élni, nem lehet megváltoztatni, de leginkább azért is ragaszkodnak ezen képzetükhöz, mert így áldozatok maradhatnak. András Andrea: Élet a sz*rban és azon túl

19. oldal

Ezek az emberek úgy lettek nevelve, hogy az áldozati mintával kötik össze a szerethetőséget, figyelmet, magyarul, ők akkor vannak szeretve, ha feláldozzák magukat, így fontos is számukra, hogy mindennapi áldozatok legyenek. Kitartással és kemény munkával ebből is ki lehet jönni, de mindenképp szükséges hozzá a külső segítség, hogy ne adják fel.

Belevágok - A harcos Lehet kicsit elfogult vagyok, lehet nem, de részben a többi 3 vizesárkon is átverekedve magam sikerült ebbe a csoportba is eljutni és úgymond végigcsinálni. Bár az útnak korán sincs vége, hiszen a fejlődés folyamatos, de már jó elől tartok az úton és tudom, hogy a folyamatos változás, átalakulás természetes része a mindennapjaimnak. Az eleje egy jó darabig, sok-sok évig nagyon nehéz volt, de végre sikerült átlendülni a legnehezebb részeken, erről később bővebben fogok írni. Kicsit elfogultan és büszkén önmagam nevében is írom ezt a részt, mert én tényleg egy harcos vagyok. Azon, amin én átverekedtem magam, ahhoz tényleg nagyon sok erő, kitartás, hit kellett, mert olyan volt, mint egy katonai kiképzés hosszú éveken át lelki értelemben, ahol sokszor azt sem tudtad mikor lesz vége, vagy, hogy vége lesz-e, illetve mi is pontosan az irány. Ezek az évek megedzettek, nem kicsit, de minden verejtékcsepp megérte… Harcosok között is sokféle van. Vannak, akik hamar megfutamodnak és beállnak a sorba, visszalépnek feladásba, felelősséghárításba, vakságba, elvégre nem sikerült nekik. Ha nem sikerül elsőre, az már kudarc. A kudarcot pedig nem tűrhetik, mert maximalisták, nem veszthetnek, mert az ő szerethetőségük ettől függ. Ezeket az embereket leértékelték, elnyomták, alázták, ami dacossá nevelte őket, ugyanakkor a szeretethiány fájdalma is ott van bennük, így csaponganak. Egyik pillanatban feladnák, a másikban küzdenek. Ha vesztenek, akkor dühöngenek. Ők állnak a legközelebb ahhoz, hogy az élet nagy leckéit megtanulják, de az út számukra sem egyszerű, kicsit sem. Ha hajlandóak küzdeni, hinni, kitartani, megtalálni a belső hangjukat, a jót és csak arra hallgatni, azt követni, akkor jó eséllyel előbb vagy utóbb célba érnek. Ők sokszor magányos farkasok, ott van bennük a csoda, de sokan nem értik meg őket, közben természetesen tombol a bizonyítási vágy, amit az elnyomás és a kisebbségi komplexus táplál. Harcolnak a külvilággal és önmagukkal egyszerre, nagyon kemény kritikusai, zsarnokai önmaguknak, olyan elvárásokkal, amiket nem is lehet teljesíteni. De hát ezt látták otthon, így bántak velük is.


20. oldal

Mindenesetre ezek az emberek készen állnak a harcra önmagukért, szabadságukért, céljaikért boldogságukért. Vannak, akiket vak vágyai kisebb-nagyobb kerülőútra terelnek, sokszor ez egy életre szól… …de hát mindenki azt teszi, ami neki a legjobb, ugye, vagy azt hiszi, hogy neki a legjobb… Vannak azok a harcosok, akiknek sokat kell próbálkozni, nagyon nagy kitartás kell, hogy elérje, amit szeretne. Milliószor földbe döngöli az élet, de újra és újra feláll. Itt az ember hajlamos megkeseredni és túl nagy kompromisszumot kötni. Vannak olyan lehetőségek, módszerek, amivel az út elrövidíthető, megkönnyíthető, és itt most nem készülök semmilyen nyomulós dumára. A későbbiekben erről is írok. Ha én nem ezt az utat járom, akkor az, amit eddig megtettem, valószínű pár évtizeddel többet vett volna igénybe. De ugye, semmi nem véletlen, nem akartam túl sokat teketóriázni, megnyomtam az elejét, most már sokkal könnyebb az élet. Amit harcosként feltétlen tarts észben, hogy nem feltétlen olyan hosszadalmas és bonyolult a folyamat, vannak ösvények, amiken le lehet csapni az út hosszából és amiket majd szeretnék megmutatni. Remélhetőleg a könyv végéig nem felejtem el. A fejezet záróakkordjaként úgy érzem hathatósan sikerült összefoglalni a szarban ülők társaságát. Nem beszéltem viszont a patyolat népségről, akiknek elméletileg nincs szutyka. Érintőlegesen őket is kifejteném. Olyan nincs, hogy tökéletes élet. Mindenkinek van dolga magával és mindenkinek van olyan életterülete, ami nem működik jól. Ha valaki gazdag, attól még lehet túlsúlyos, vagy boldogtalan családi élete, lehet elmebeteg is… Viszont vannak azok az emberek, akiknek a szüleik eleve megtanítják az alázatot az élet iránt, ugyanakkor mindent megkapnak anyagiakban is. Ezeknek az embereknek is lesz előbb-utóbb mélypontjuk, ahol tényleg be kell építeniük az életbölcsességeket, de nekik ez könnyebb. Hogy mi a különbség a könnyű és a nehéz élet között? A nehéz élet előnyeit a következő fejezetben kifejtem bőségesen, de egy addig is biztos. A nehéz életnek jóval nagyobb a hajtóereje, mint a könnyűnek. Ha tudod milyen a szarban, akkor menekülsz onnan ezerrel, főleg, ha tudod hogyan, és biztosan nem is akarsz onnan visszakerülni a mélypontra. Aki jó életet kapott, annak le kell menni kicsit a mélybe, hogy megtanulja értékelni mi is az, amit kapott, hogy legyen viszonyítási alapja, mert minden viszonyítás kérdése. Nem tudod mi a jó addig, amíg nem kóstoltál bele a rosszba. Azt hiszed rossz havi 100150.000 forintból élni, de még mindig egy városban élsz, van víz a csapban, van normális WC


21. oldal

a fürdőszobában, van relatíve tiszta levegő, tudsz olvasni, írni, fészbukozni, azzal szemben, hogy mondjuk egy ázsiai kis faluban, tudatlanul, éhbérért, nyomorogva dolgoznál szalag mellett egy földalatti gyárban, ahonnan aztán hazatérhetsz a kíméletlen lakókörülmények közé. Az európai körülmények még mindig 100x jobbak sok helyen, mint némelyik elmaradott országban. Természetesen összehasonlíthatjuk mindezt egy igazgató cseperedő gyermekének helyzetével, aki mindent megkap, a legjobb ruhákat, körülményeket, nyaralást, telefont, autót, egyetemet. Valami mégis hiányzik neki, a törődés, figyelem, szeretet. Ezért lehet, hogy egy boldogtalan, dacos, világra dühös vagy önértékelési problémákkal teli ember nő belőle, aki elkezd drogozni, inni, bulizni, vagy az ellenkező illetve azonos nemen tombolja ki fájdalmát. Minden relatív. Nincs olyan, hogy alma-alma. Valami mindig jó, de van árnyékoldala is, mint ahogyan a fény sincs árnyék nélkül. És ez így van jól!


22. oldal

Miért örüljünk a nagyon nehéz életnek? Huh, kemény részhez érkeztünk… Mielőtt a kést a torkomnak szegezné bárki is, álljunk meg pár szóra… Khm… Pontosabban, ez a fejezet teljes egészében, az egész könyv elolvasásával fog értelmet nyerni és egyben ez is az egyik kulcsa az egész életnek. Ez a fejezet az, ami felhajtóerőt tud adni a munkához, a kitartáshoz, a mindennapos küzdelemhez a szar ellen, mert, hogy az jönni fog csőstül és kíméletlenül, főleg, hogy már lesz szemünk hozzá, hogy meglássuk. Eddig is ott volt, csak nem vettük észre, nem tanultuk meg látni. Most már ki fogja verni a szemünket és kénytelenek leszünk takarítani, hacsak nem akarunk tudatosan benne csücsülni. Egyre jobb lesz, de a feladatok egyre nehezebbek és egyre több. Mint a számítógépes játékoknál, azért, hogy izgalmas legyen. Na de nem elrettenteni akarok én most senkit, sőt rábeszélni, és ugye még mindig minden csak viszonyítás kérdése, tehát megnézzük ebben a fejezetben, hogy mit mihez viszonyítunk. Így mindjárt más lesz a leányzó fekvése, ki-ki pedig eldöntheti, hogy mit is akar magával kezdeni. Bárki előléphet harcossá, pusztán fel kell szívnia az arcát és beleállni a sorsába, vállalva érte a felelősséget. Igen, de hogyan? Hangzik el jogosan a kérdés. Érintőlegesen erről is fogok beszélni, DE, ennek a könyvnek nem az a célja. Per pillanat drága szívem rá szeretnélek venni, hogy elindulj és ne a hagyományos utakon botorkálj kilátástalanul. Lehet, hogy kilátásokkal teli a helyzeted most is, de így is tized gőzzel haladsz ahhoz képest, amire tudatosan képes lehetnél. Szeretném megmutatni, hogy van élet a szenvedésen, a kilátástalanságon és a túl nagy kompromisszumokon túl, azonkívül azt is, hogy honnan indulsz, mik a lehetőségek, mire számíthatsz. Erről a szülés jut az eszembe. Várandósan az ember gyűjti be az infót, hogy mire számíthat szülés alatt és után, milyen lehet egy csecsemőt nevelni… Hát, mivel mindenki mézes-mázasan próbálta előadni a dolgot, a védőnőtől az ismerősökig, a szakirodalomról nem is beszélve, így a szülés után sikeresen sokkot kaptam. Kaptam egy síró gyermeket, aki csak rajtam és az apján volt hajlandó aludni, két óriási mellet, amit rövid idő alatt sebesre szoptattam, amíg megtaláltuk a mellvédőt, kaptam hosszasan gyógyuló sebeket, hormonokat, miközben a rendelésre alvással kudarcot vallottam és az idegeim


23. oldal

darabokra estek. Egyszóval kimerültem testileg, lelkileg, a babasírásra mintha a szívemet tépték volna. Aztán ő volt és lett az első. Ez pedig az életben az első olyan döntés volt, amit nem lehetett visszacsinálni, tehát nem volt mese, felelősséget kellett vállalni a gyerekemért. Lehetőségeimhez képest igyekeztem neki a tőlem telhető legjobbat adni, így a lelkiismeretem tiszta, nem tudtam többet kihozni magamból önmagamhoz képest, és itt a hangsúly, nem más anyához képest. Tehát, visszatérve könyvem kedves témájához, én vagyok az a csúnya tündér, aki most megmutatja, mi is a helyzet valójában, de mindezt úgy, hogy megmutatja, van kiút.


24. oldal

Na de legyen könnyű! Anyukám, ne havazzunk már… Mindenki azzal tesz lóvá, hogy milyen könnyű lefogyni és milyen tartós, milyen könnyen okos lehetsz, milyen könnyen sok pénzt kereshetsz, milyen hamar tartósan eltűnnek a ráncaid, esetleg 30 évet fiatalodsz és Te ezt még mindig elhiszed! Mert el akarod hinni! Te tényleg még mindig ilyen naiv vagy? Nos, olvass tovább bátran, de a végére érve egyre kevésbé leszel az, az is biztos. Könnyen akarsz sokat, te kis mohó és közbenpénz- és nem lélekorientált cégek gazdagodnak meg rajtad emiatt. Csak ráírják a termékre vagy a szolgáltatásra a varázsszavakat és hopp, már kapkodják is: gyorsan, könnyen, azonnal- ezekkel mindent el lehet adni. Például vannak azok az önfejlesztő trénerek, akik ugyanúgy gyors és könnyű eredményt kínálnak… Hát továbbra is eldöntheted, hogy akarsz-e hinni nekik vagy sem, én nem ámítalak sem most, sem a tréningjeimen és nem foglak egy könyvemben sem. Számos ilyen tréner tréningjén voltam szerte a világban, de nekem nem sikerült egyik napról a másikra megváltani mindent, bár némelyik tréning rengeteget adott. Ez az igazság, aki pedig készen áll rá, az értékelni is fogja. Én már nem félek attól, hogy nem fogsz szeretni, az én szívecském tele van szeretettel, amiből bőven jut nekem is és neked is. Szóval, ha tényleg eredményt akarsz, akkor azért dolgozni kell, nincs mese… Na már most, az embereknek fogalmuk sincs mennyit lehet profitálni a nehéz életből és a fájdalmakból, már ha tudjuk, hogyan kell őket konvertálni. Mindenki sír a nehézségeken és én sem voltam jobb, de már áldásként fogadok életemben minden nehézséget, mert az mindig nagy és pozitív átalakulást hoz. Van, aki a pozitív gondolkodásba menekül, ebben a könyvben azt sem fogom szó nélkül hagyni, mármint a végleteit, amikor az már kicsit kóros és nem teremt… Akkor nézzük a nehéz élet áldásait, amiket meglátni, észrevenni és értékelni még nekem is évekbe telt. Bizony ám, pedig nem vagyok piskóta, na de az élet, az aztán tud játszani, csak keményen! Én sem születtem kis Buddhának, de mostanában egészen jól megy ez a szerep. Néha felveszem foglalkozásokon a kiképzőtiszt arcot, van, amikor szerető anyuka vagyok, amúgy hihetetlen nyugodt, békés, de lendületes ember, energiával teli. Engem nagyon nehéz kihozni a sodromból, annyi mindenen túlvagyok már, néha azért sikerül...


25. oldal

Hogy mi a nyugodtság titka, ezt is megosztom majd… Ajjajj, lassan már annyi mindent ígérgetek, hogy csak győzzem tartani… de ezek annyira izgalmas és számomra érdekes dolgok, hogy egyszerűen nem bírok leszakadni róluk.Jó sok könyvet fogok írni, az már biztos! Nézzünk egy átlagosan könnyű életet, ahol az ember mindent megkap, amire csak szüksége van. Van pénze, tanult, utazik, idilli család, anya gyereket nevel, férj dolgozik. Ez nekem olyan kopár és uncsi… a saját életem után legalábbis, amúgy nem lenne az… Ez a modell, ez a normális, ezt kell követni… Amikor ilyen embereket látok, ami megfog az az üres, üveges, felületes tekintet. Miért? Ezek az emberek fele annyit, de még tized annyit sem tudnak az életről, mint az, aki megjárta a poklot, majd feljutott a paradicsomba és kikaparta magának a gesztenyét, létrehozva magának egy ténylegesen teljes és boldog életet. Van erre egy kis történetem! Amúgy rengeteg történetem van… Épp Athénban voltam, hostelben megszállva gyakoroltam a hátizsákos feelinget, meg a hogyan barátkozzunkot, mert én nagyon nyitott ember vagyok, szeretem a történeteket és az érdekes embereket, sokat lehet tanulni ilyenkor. Mondanom sem kell, hat ágyas ventillált forróhostel szobában a kommunikáció kimerült a hellóban, illetve egy ausztrál lánytól kölcsön kértem egy szemöldökcsipeszt. Pedig gondoltam, milyen jó kis dumcsizások lesznek, hiszen az utazók mindig sokat tudnak mesélni. Hát nem jött össze… Mindenki jött, aztán ment, általában egy éjszakát szálltak meg. Ezzel szemben minden napra volt vacsorameghívásom, teljesen véletlen, bár azok ugye nem léteznek. Menet közben összetalálkoztam érdekes emberekkel, leszólítottak, volt amikor a hajam színe hatott. Hihi! Amikor véletlen rokon lelkekkel hoz össze a sors, olyankor nagyon tudsz örülni. Egyik este viszont nem vacsora, csak egy ital lett a vége, vagy lehet kettő, nem több. Egy iráni úriemberrel randiztam, aki az apjával nyaralt a városban. Ez a férfi 17 éves kora óta Amerikában él, mostanában a szilikonvölgyben, valami nagyon nagy hardver-szoftvergyártó és forgalmazó cég második embere. Komolyan hangzott, de nem estem hasra tőle, bár lehet jobb színben tüntetett volna fel. Szarkasztikus és fennkölt nevetések közepette elmesélte, hogy aplikációt fejleszt, amit majd Zuckerbergnek fog eladni. Előre is elnézést kérek, ha degradálóan hat a leírás, nem annak szántam, de a hangvétele igen magas lóról történt. Természetesen meghallgattam, bólogattam, bár csodálni nem tudtam érte, mint ahogyan azt gondolom várta. Nem vagyok jó színész, nem tudom megjátszani magam, a hozzá hasonló kaliberű emberekhez hozzászoktam.


26. oldal

A tengerparton találkoztam vele és az apjával, már befejezték a vacsit. A kedves papát hazakísértük, mert már késő volt, mi meg felmentünk a szálloda tetejére, ahová amúgy is invitálni akart, de én azt mondtam neki, nem tudom hol az a szálloda. Kiakadt, hogy mi az, hogy nem tudom hol van a szálloda, erre én is kiakadtam, hogy miért kellene tudnom, illetve miért lennék attól kevesebb, ha nem tudom. Miközben a tetőre mentünk, két alig ruhában levő, kidobott cicijű hölgyet faggatott a liftben, hogy hová is mennek rendelésre, azt hitte hozzá. Na jó, csak viccelt és a helyzet is mókás volt, én csak suttyomban nevettem. A tetőn, koktél társaságában, az úszómedence mellett bámultuk az Akropoliszt, amitől teljesen odavolt meg vissza. Jó párszor ismétlődött ez a jelenet. A kilencedikről gyönyörűen lehetett látni az Akropoliszt, de egyébként az én szállásom mellől is, ami konkrétan az aljában volt. Szóval ő nem tudott betelni a látvánnyal és azzal a tudattal, hogy ő milyen grandiózus helyen van a tengerpart és az Akropolisz között félúton. Közben beszélgettünk, vagyis inkább ő. Na, nem azért, mert nem vagyok beszédes, csak figyelem a másik felet, és ha beszélni akar, akkor hagyom, hiszen általában az emberek szívesen beszélnek magukról, nem figyelnek a másikra, én pedig szakmámból adódóan is szívesen hallgatok és meghallgatok. És így beszéltünk a volt barátnője műmelleiről, hallgattunk Metallica-t. Továbbra is csodáltuk a látványt, beszéltünk görögökről, nemzetekről, szokásokról. Egyszer csak eszébe jutott kérdezni! Én sosem szoktam erőltetni, hogy a dolgaimról beszéljek, amihez oly sok szeretetet és szenvedély köt, de, ha kérdezik és látom, hogy érdekes lehet, szívesen belemerülök, közben figyelem a reakciót, hogy meddig mehetek a részletekkel, meddig érdekes... És így röviden és tömören elmondtam, hogy én mit is csinálok, honnan indultam, mindez hogyan segített nekem megváltozni és ez az életem értelme. Tovább nem is feszegettem a dolgot, nagyon velősen össze tudom foglalni a mondandómat. Erre sóhajt egy nagyot és azt mondja: Húúúú, hát az nagyon mély lehet…szünet… elgondolkodik… hát nem irigyellek! Nem is tudom, hogy lehet ezzel együtt élni, fel sem foghatom. Az én életem közel sem ilyen mély… Es nagyjából ennyivel rövidre is lett zárva, témát váltottunk. Hajnali kettőig bírtam a Metallica-t, majd elhagytam a csodásan grandiózus hotel berkeit és visszavonultam, mint Pallasz Athéné az Akropoliszra, mert, hogy neki azt adtam elő nagyokat nevetve. Többet soha nem láttam.


27. oldal

Nekem az athéni utam volt az, ahol azt éreztem, hogy szabad vagyok és ha úton vagyok, otthon vagyok. Rengeteg emlékezetes pillanat volt, amit soha nem felejtek el… Például, amikor lejöttem a Múzsák hegyéről, a forgalmas sétányon beálltam afrikai dobosok közé táncolni. Először csak duzzogtam, hogy táncolni akarok, mert már fentről hallani lehetett a dobok kongását, mintha bennem szólt volna… Imádom a zenét, de senki nem táncolt, a fiúk pedig eszméletlen ritmusokat doboltak, velőmig hatolt. Aztán előkaptam némi aprópénzt, beledobtam a táljukba. Azzal a mozdulattal eldobtam a táskám a fal tövébe és abba nem hagytam a táncot, amíg abba nem hagyták a zenét. Maga volt a szabadság!Úgy tácoltam, hogy semmi nem érdekelt. Csak én voltam és az ütemek. Nem érdekelt, hogy néznek-e vagy sem, ciki-e vagy sem, nem számított semmi… Ez volt a beavatási táncom, már a hegyen ezt éreztem… Visszatérve a történetből, voltak előtte időszakok az életemben, amikor a sznobot játszottam én is és fontos volt a látszat, az anyagiak, a státusz, a hova tartozok, a mit mondhatok magaménak. Nagyon egyszerű, hogy miért. Kisebbségi komplexus dolgozott bennem, mert lentről jöttem és meg akartam mutatni, hogy különb vagyok. Amikor már végigjártam a végleteket rájöttem, mennyire korlátolt is vagyok és mennyi jótól fosztom meg magam, ha elkülönülök, felsőbbrendűség érzésbe szigetelem magam, ahogy ezt láttam is egyes embereken, akikkel randiztam. Sokan annyira belemerülnek a szegény vagy a gazdag szerepbe, hogy elfelejtik, mennyire bennük van a másik véglet is. Olyan jó érzés volt szabadon, szerepek nélkül járni-kelni, nem számítottak a címkék, a nevek, a pénz, közben a lelkem pedig végtelenül gazdag lett az út során… Nem féltem szóba állni vadidegenekkel, elmenni velük enni, beszélgetni egy jót, megtudni milyen az élet egy másik országban, egy másik szakmában, egy másik fejben. Ahogy írom ezt a könyvet 2016 augusztus vége van. Nem is olyan régen esett le, hogy én mennyire gazdag vagyok, bár nem abban az értelemben, amiben te azt gondolnád. Van egy kedves amerikai ismerősöm, ő a gazdag végletbe szorult bele, közben pedig nagyon elfoglalt, a sok pénze rabjává vált. Neki rendszeresen beolvasok, úgy, ahogy szerintem senki nem mer, de még mindig nem küldött el a francba. Szóval, amikor rájöttem, neki írtam le, hogy mennyire gazdag vagyok. Relatíve szegény parasztcsaládban kezdtem, keményen neveltek, konzervatív minták szerint. Gyerekkoromban kidolgoztam a belem. A kemény fizikai munkától atléta alkatom lett, férfiasan műveltem a földet, fejtem a teheneket, szinte mindenhez értettem apám és anyám mellett. Közben elvégeztem az egyetemet, tanultam külföldön, utaztam, férjhez mentem, gyereket


28. oldal

szültem, elváltam, pasiztam, hogy megismerjem a férfiakat, A randizással egyben rengeteg kultúrát ismertem meg. A magyar férfiak már szűkebben látták az életet, így velük nehéz volt egy idő után összhangot találni. Túl széles lett a látóterem… Rengetegféle munkát kipróbáltam, kerestem magam, és ez még mind semmi extra… Az elmúlt 7-8 évem mély önismerettel telt, megjártam a poklokat, nem egyszer, belenéztem a sötétségbe, a fájdalomba, a dühbe, a kegyetlenségbe, szintén nem egyszer. Felfedeztem a szaromat. Elkezdtem a gyerekkorom rendbetételét magamban, folytattam a családfával, az előző életek meg már maguktól jöttek. Mire észrevettem magam, benne voltam nyakig. Ilyen, amikor finomodik a rendszer, az ember egyre többet érzékel, egyre többet lát. Aztán mélyebbre mentem az Istennel való kapcsolatig, démonok, itt ragadt lelkek, halottak átkísérése. Ez már mind épp elég lett volna, de ezzel nem volt vége. Miközben kikerekedtek látnoki képességeim, elkezdtem fura dolgokat látni klienseken. Amikor egy emberen látsz furcsát, azt hiszed, hülye vagy, amikor már a másodikon látod ugyanazt, akkor elgondolkodsz, mi lehet az. Mire észrevettem magam, már bele is merültem a galaxis rejtelmeibe és a galaktikus háború közepén találtam magam, lelkeket mentve a sötétségből, visszahozva őket az életbe. Ugyanis a lelkünk sok síkon létezik ám, nem csak itt a Földön és a ciki az az, hogy ami ott kint történik, az bizony az itteni életünkbe is nagyon be tud kavarni… Közben tudatosult, hogy abban a sötétségben turkálok, amihez másnak nem volt mersze, azt fedezem fel épp és közben rendszeresen elgondolkodom azon, hogy normális vagyok-e. Végül kiderült, hogy igen, és ez mind létezik. Amit csinálok, az jó, de úttörőnek lenni a láthatatlan világban nem egyszerű, ezt bizton állíthatom. Menet közben szupererőt kaptam a tenyereimbe, rengeteg beavatást az Égiektől, ősi kultúrákba kaptam belső betekintést és sok tízezer év szutykát mostam át magamon földi és egyéb dimenziókban. A legnagyobb ajándék pár hónapja az volt, hogy már nem nekem kell kitisztítani magamból a trutyit. Ez azt jelenti, hogy amint észreveszem és tudatosítom a blokkot, már tisztítják is. Ez pedig egy igen nagy luxus! Hogy kik? Az nem ennek a könyvnek a témája, az egy teljesen másik világ, amit pár könyvvel fel kell még vezetnem. Képzeld el, amikor Harry Potter, A csillagok háborúja, a Mátrix, A gyűrűk ura többékevésbé életre kel és világok között ugrálsz, kitapogatva az ottani játékszabályokat. Mert, hogy azokat senki nem mondja el ám. Minden, amid van, az a belső hangod, a hited és az erőd, ami ezeken az utakon vezet és segít. Közben röntgenszemeim nőttek. Érzem az emberek gondolatait, érzéseit, múltját és igen sok mindent tudok csinálni, gyógyítani, tisztítani az erőmmel, mondhatni bármit. Nincs


29. oldal

olyan erő, amitől megijednék, a félelemérzetem nulla, mint egy jól képzett katona, bármibe belevágok. Közben annyira kitisztultam, hogy a sötétség már nem talál rajtam fogást. Ezért van az, hogy a reménytelen esetek előszeretettel találnak meg, ahol már semmi nem segít, vagy a probléma olyan mély, hogy nem látja más az okát. Olyankor kapóra jövök, az erőm, a tudásom, a meglátásaim, a bölcsesség, amit begyűjtöttem. Átlátok az emberi játszmákon, gyengeségeken, senki nem tud már megvezetni, nem tudnak manipulálni, ha akarnak sem, mindent kiszimatolok. Tudom, hogyan kell átmosni a múltat és ezáltal megoldani a jelent és a jövőt. Bárki bármit mond is a jövő kulcsai a múltban és annak megértésében vannak. Ez az egy mondat a te szempontodból is lényeges, mert, a jelen és a jövő az, amin sokan bosszankodunk, vagy az, hogy nem tudjuk elérni a céljainkat. Pedig mindezen változtatni lehet. Tudom ez a rész kicsit bonyolult, mégis annyira érdekes, vedd egyszerűen egy mesebeli világnak! Szeretném minél több embernek megmutatni, megtanítani, de maradjunk a földibb dolgoknál, ami már tényleg számodra is érthető és fontos lehet. Nincs olyan helyzet, ami meg tudna lepni, bármilyen tragédiából fel tudnék állni és bármit elvehetnek tőlem, akkor sem esek össze. Az évek során az elengedés mestere lettem és megtanultam iszonyat gyorsan alkalmazkodni az emberekhez, körülményekhez, bármilyen változáshoz. Nagyon gyorsan tanulok, nagyon kreatív és intuitív lettem. Hogy mi a jó a megérzésekben? Hát az, hogy míg a látszat megcsalhat, a megérzés nem fog. Ezen múlik kapcsolat, üzlet, pénz, önértékelés, nagy dolgok.Sokszor látom a szemfényvesztést, rászedést, mert az emberek hisznek a látszatnak, egy jó ajánlatnak, aztán pofára esnek… Hát a megérzés például ilyenkor is figyelmeztet és nálam mindig jó szolgálatot tett. Ha döntést kell hoznom, befelé figyelek. Valami vagy az utam vagy nem, a többi már csak részletkérdés. Végtelen életbe vetett bizalmam van, hogy vigyáznak rám, pont ezért ez így is van. Én beleteszem a részem és átdolgozom magamban, amit kell. Tudom, hogy minden az életemben értem, az én javamra, tanulásom céljából történik, ezért nem sajnálom tanulni a leckéket minden nap minden percében. Éberen figyelem, hogy mit mutat az élet, ez már egy készség, mint a légzés. Nem ítélkezek az emberek felett, elfogadom őket, ahogy vannak, közelről vagy távolról és feltétel nélkül szeretem őket.


30. oldal

Megértettem a férfiakat, egy lexikont tudnék róluk írni. Ennek egy hátulütője lett. Annyira feltétel nélküli szeretetet tudok adni nekik, hogy egyszerre látják bennem a női és az anyai elfogadó szeretetet, amiben önmaguk lehetnek, játszmák, hisztéria, vádaskodás nélkül. Ezzel csak az a baj, hogy páran soha nem felejtenek el és a végén megkapom, hogy ahogy én szeretek, nem hiszik, hogy más nő is tud szeretni. Pedig én csak a múltamat pucoltam minden egyes alkalommal, amikor valakivel találkoztam. Jó anya lettem értelmezésem szerint és annak ellenére, hogy elváltunk, egy nagyon kiegyensúlyozott és boldog gyereket nevelünk, vagyis nevelni annyira nem kell. Pusztán vállaltam a felelősséget és felszámoltam a múltam azon részét, amik miatt nem voltam jó szülő a kezdetekkor. Igyekeztem felnőni a feladathoz folyamatosan magamba nézve, az eredmény pedig maga a csoda. Megszerettem magam, nővé lettem, olyan igazi nővé. Ezt onnan is sejtem, hogy megnéznek az utcán, nem csak a férfiak és nem csak stírölve. Kapok mindenféle pillantást, irigykedőt, ácsingózót, elismerőt. Ez az út sem volt egyszerű, amennyire vad, nyers, igénytelen és férfias voltam, tele dühvel, önbizalomhiánnyal, szenvedésvággyal, szorongással… De megcsináltam, mert nincs lehetetlen. Csak a pár évvel ezelőtti önmagamhoz képest is hihetetlenül sokat változtam, mert megtanultam gyorsan változni. Hiszek abban, hogy bármire képes vagyok, bármit elérhetek. A vállalakozásom már az elején csődbe ment volna, ha nem kezdek el szart pucolni. Rabszolgasorsra neveltek, rengeteg önmegsemmisítő programmal. Kész kamikaze akció volt így vállalkozásba kezdeni. Rengeteget kellett magamon dolgozni, hogy idáig jussak és ne adjam fel már az elején, mert a múltam szinte agyonnyomott. Rengeteg féle emberrel, kultúrával találkoztam, sokat utaztam és még többet fogok, miközben nagy álmokat dédelgetek, mert bármi lehetséges. Mindennek csak a múlt szutyka szab határt és ezt az életem igazolja. Minél több szart pucoltam, annál jobb lett minden az életemben. Egy darabig nehéz volt, teher volt, csak bosszankodtam, de amikortól már a gyümölcsök messze enyhítik a meghozandó áldozatot, illetve megszokod, hogy az önismeret a mindennapjaid része, már sínen vagy. Hogy mindez mennyi idő? Felejtsd el az időt, mennyi idő van még a halálodig? 10 év? 50 év? Ki tudja… Hogyan akarod leélni? De most komolyan!!! Kell pár év, amíg átverekszed magad a nehezén attól függően, hogy mit kell feldolgozni, de hogyan hangzik, ha azt mondom, hogy tényleg bármit elérhetsz, cserébe visszakaphatod a


31. oldal

szabadságodat, az leszel és ott, ahol akarsz, azzal, akivel akarsz, mert már nem lesz határ. A teremtő erődet ugyanis még mindig a múlt fogja vissza. És, ha összeadjuk mindenki szarát ezen a bolygón, na ez adja ezt a sok szutykot, amiben sokan élünk. Mindenki kívül és másban akar takarítani, pedig a rendszer belülről rohad. De nehéz belenézni önmagunkba, tudom, nehéz, de kell!!! Sokszor érzékeltem, hogy egy-egy nagy oldásom, mint egy hullám végigvonult a környezetemen és mások is jobban lettek tőle, még távoli ismerősök is. Mindenki kihat mindenkire, mint egy csepp a tengerben. Olyanok vagyunk, mint egy háló. Nagyon nagy lecke megtanulni szeretni és elfogadni mindenkit magunk körül és az élet próbára tesz, keményen. Eléd rakja azokat az embereket, akiket nem tudsz kezelni, akiknek nem tudsz nemet mondani, akik bántanak, rászednek, gyűlölnek. Miért? Hogy gyűjts erőt, tanuld meg őket kezelni, légy szabad boldog, önálló, békés, szeretetteljes bármilyen emberrel vagy is körülvéve. Nekem például nagyon sokat segített az, hogy miután elkezdtem magamon dolgozni, mindig volt körülöttem egy nő, aki úgy zsarnokoskodott felettem, mint az anyám, irányítani akart, nem tudtam neki nemet mondani, egészen addig, amíg megtanultam a leckét. Mi ebben a jó? Addig kaptam szembe képletesen az anyám, amíg volt bennem nyomógomb, gyenge pont, fájdalom, félelem… Mindez egy folyamat volt és folyamatosan nyomkodták a félelem- és fájdalomgombjaimat én pedig padlót fogtam. Mit csináltam? Elkezdtem keresni hasonló érzéseket, helyzeteket, szituációkat a múltamból és átalakítottam őket magamban. És az anyám újra és újra visszatért valaki képében. De én elképzeltem, hogy erős vagyok, hogy kiállok magamért, hogy nem hat rám, hogy nem tud bántani, újra és újra. Közben egyre erősebb lettem, míg végül olyan erős, hogy az az ember, bár nem változott meg, de eltűnt az életemből. Jött a következő ember, aki magasabb szinteken, erősebben trénelt, nyomkodott gombokat, okozott fájdalmat, aztán ő is eltűnt. Senkitől nem tanultam annyit, mint azoktól, akik bántottak, földbe döngöltek. Megtanultam erősnek lenni és nem feladni, akkor sem, ha már minden erőm elfogyott. Olyan volt az egész, mint egy fejlődési létra, egyre erősebben, egyre magasabbról mentem egyre mélyebbre, mert egyre több volt az erőm.


32. oldal

Például az edzőteremben, ha az izmaid 10 kilós súllyal edzed és már jól bírod, nem fogsz 5 kilósra váltani, hanem nekimész a 12 kilósnak, hogy erősödj, fejlődj és tágítsd a határaid. Így van ez az életben is, a téged körülvevő jó vagy gonosz tanítómesterekkel, egyre magasabb szinteket kapsz, de ahhoz el kell kezdeni játszani, tanulni. Minden egy feladat, egy kihívás, csak meg kell tanulni másképp látni. Ugyanezt a fejlődési létrát jártam be anyaként, egyre nagyobb rejtvényeket kaptam, egyre nagyobb sebek jöttek fel és egyre jobb anya lettem. Ugyanezt a fejlődési létrát jártam be a válásom után, miután úgy döntöttem, most már jó lenne nőiesedni, elengedni a férfiakkal szembeni félelmet és gyűlöletet. Előtte ezért választottam csak gyenge, irányítható férfit, mert féltem tőlük. Hát jó nagy fejest ugrottam az ismeretlenbe, fel kellett hozni az önbizalmam, meg kellett erősödnöm, kivirultam, stílust váltottam, folyamatosan és fokozatosan, míg nem egész kifinomult lett. És egyre jobb kaliberű pasikkal randiztam. Egyre okosabb, egyre karizmatikusabb, egyre nagyobb érzelmi intelligenciával rendelkezőkkel. Míg nem teljesen véletlenül együtt ebédeltem egy amerikai üzletemberrel. Ő volt az első, aki zavarba tudott hozni, akinek a tekintete égetett és a vesémbe látott, aki vizslatta minden mozdulatomat, szavamat, gondolatomat, érzésemet. Ő volt az, akivel óriási összhang volt, akivel szinte ugyanolyanok voltunk, de még a kedvenc zenéink is megegyeztek, beszélek itt egy déli, fekete bőrű kék szemű 44 éves emberről, aki elérte, amit akart. Ezzel az emberrel beszélgetve, mintha egy másik dimenzióban lettünk volna, teljes flow élmény, nulla játszma, hiszti, taktika, ezen a szinten már nincs rá szükség. Számomra a vele való találkozás egy életre szóló élmény marad. Ha belegondolok honnan indultam, óriási a kontraszt. Itt is hibádzott ez az. A gazdag üzletemberek, akik 8000 km-re laknak elég elfoglaltak, nem mellesleg munkamániásak. Nem mindenki tud rugalmasan és gyorsan változni én meg nem ringathatom magam illúziókban, hogy majd megváltozik, ha látom, hogy nem fog… bár ennél kicsit összetettebb volt a helyzet. De menjünk tovább! Mi még a jó az egészben? Amikor valaki a fájdalmáról beszél, a reménytelen helyzetéről, tudom miről beszél, mert én is átéltem a negatív érzelmek cizellált skáláját és nem hagytam ki semmit. Ki is tudom onnan hozni azt, aki ki akar jönni. Nem hoz zavarba sem egy gazdag, sem egy szegény ember, mert mindkettőt megtapasztaltam. Ha bedobnak egy tanyára, nem rezelek be. Jó a szemem a piacon, hisz otthon évekig piacoztam, tudok festeni, burkolni, jól áll a kezemben a szerszám, de már nem hősködöm,


33. oldal

meghagyom ezt a részt a férfiaknak, viszont tudom milyen a jó munka, amikor átveszem tőlük. Mi ez, ha nem gazdagság? Mi ez, ha nem szabadság? Tudás, élettapasztalat, széles látókör… Persze számos dolgot nem tudok és értek, de ha akarom bármit megtanulok, mert minden alapképességem megvan, hogy bármilyen helyzetben feltaláljam magam, bármilyen érzelemből kihozzam magam. Ezek teszik számomra a legnagyobb szolgálatot, nem pedig az, hogy értek a kétkezi munkához. Amikor nekiindultam az életnek pénzt akartam, hírnevet, csillivilli autót, lakást, utazást és mit kaptam? Szabadságot! Bár ez is volt a legfontosabb, amire vágytam, csak nem fogalmaztam meg ennyire konkrétan, de az élet kiolvasta a gondolataim és vágyaim közül. Hogy meg tudom-e teremteni ezekkel az adottságokkal azt, aminek nekiindultam? Hát persze, bármit! Felszabadult a teremtő erőm és már jóval nagyobb célokat tűztem ki. Már nem sietek, nem vagyok türelmetlen, sem mohó, nincs bizonyítási kényszerem, mert, hogy ez mind volt. Egy komplexusos, sérült kis mitugrász voltam, akit jól elnyomtak. Hát feljöttem! Ezek után kérdés számodra, hogy meg tudod-e csinálni? Előbb vagy utóbb de igen. Lehet, kell pár év, igen, mert pár nap alatt nem lehet egy életet megváltani, de garantálom, hogy utána sokkal jobb lesz és egyre inkább élvezni fogod az iramot. Érdemes-e megmenteni magad? Bakker, ha ez fogós kérdés, hogy mennyit érsz, akkor ott nagy a baj… … ha erre sajnálod az időt, energiát, pénzt, arra, ami minden mást megalapoz az életedben… huh… az kemény… Én például most egész nyáron házi őrizetre lettem küldve. Én kényszerrehabnak neveztem. Nem akartam ezt, mert mindig csinálnom kell valami hasznosat, ez kényszeres volt, bár aztán felfogtam, hogy az elvonulás jár most a legnagyobb haszonnal. Éreztem, hogy valami


34. oldal

miatt muszáj, az Égiek is nyomatékosították bennem, hogy kell, fontos! Tudtam, hogy fejlődnöm kell, elengednem, megértenem és jobb, ha nem csinálok semmit, főleg nem írok, videózok, mert a nyár végére annyit változok, hogy minden kuka lenne. Így benyeltem, hogy valahogy kifizetem a számlákat, túlélek és itthon ásom a szart, olvasok. Csak, hogy bármit olvastam bekapcsolt valami blokkot, annyira sokdimenziósan látok már. Így minden nap jöttek a megoldandók, az érzések, a múlt. Az elengedésükkel egyre több erőt kaptam, jöttek a beavatások, emelkedtem. Még mindig nem tudtam mire megy ki a játék teljesen, de csináltam, bíztam, mint mindig. Közben, a több, mint 2 hónap alatt nagyon sok minden letisztult és az is, hogy augusztus 31-ig szól a rehab, utána gőzerővel előre. Még 9 napom van hátra, addig befejezem ezt a könyvet és ez már igazi luxus, hogy írhatok, látom mit kell tennem szeptembertől, mik jönnek, mert megláthattam a jövőt. Néha még kicsit nehéz elhinni azt, ami jön, de nagyon megdolgoztam érte, nagyon sok magot elültettem a nyáron és az elmúlt 7-8 évben folyamatosan. Eddig csapongtam, mindent azonnal akartam ezért fejest ugrottam és kicsit kaotikus volt a helyzet. Ez jellemezte az életem elég sokáig. Most már türelmes vagyok, kivárok, alaposan átgondolom, de még mindig gyorsan döntök, ezt megtanultam. Minden pillanat kínál egy lehetőséget, amit ha elmulasztasz, nem tér vissza. Teremtő erőm óriási lett, a gyógyító erőm is nagyon különleges, nagyon sok szinten tudok már segíteni, a személyiségem kiforrt, olyan nyugalommal teli erőt érzek magamban és azt, hogy készen állok a nagy dolgokra. Ami boldogsággal tölt el az az, hogy végre szabad vagyok és azt tehetem teljes gőzzel, amiért megszülettem és ami az egyik legnagyobb örömöt jelenti az életemben: segíteni, gyógyítani, tanítani, mindamellett, hogy boldog és teljes életet élek. Gazdagnak és áldottnak érzem magam, hogy ezt az utat járhatom tele kihívásokkal, nehézségekkel. Nem tudom, hogy átjött-e az a sokszínűség amiben létezem. Nincs szükségem tévére (nincs is), sem szivárványra, hogy színeket lássak, hogy valami történjen az életemben, hiszen minden nap olyan érdekes és színes még akkor is, ha olykor fáj. Már azt is szeretettel fogadom. Ha nem lentről kezdtem volna, nem lennék ilyen magasan, nem tudnék ennyit, nem lett volna, ami motiváljon. A szar igen kemény motiváló erő volt számomra. Különben nem láttam és tapasztaltam volna meg ennyi mindent. Olyan, mintha a 7 év alatt legalább 4 életet éltem volna le… Úgy képzeld el, hogy van egy skála -100-tól +100-ig. Nekem lehetőségem van végigszlalomozni a teljes skálán mindkét végletben. Le merek menni a legaljára, mert az visz


35. oldal

a legtetejére és, mert tudom, hogyan kell feljönni. Van, aki csak a mínuszos tartományban mozog és van, aki csak -10-től +10-ig, vagy lehet ez 20 is, de a különbség óriási. Hogy mi az akadály? Félelem, érdektelenség, közömbösség, mert csak a látszat számít, a pénz, a vagyon, a dekoráció, a csinos, okos társ és a gyerekek. Pedig a kettő nem zárja ki egymást. Valójában a múlt és a hibás alapok megtanulása korlátoz be mindent, a csordaszellem… Miért írom ezt? Tágítani szeretném a látóköröd, túl azon, amit az utcán, otthon, tévében és a neten látsz, mert a legérdekesebb részek azon kívül vannak. Mindenki bizonyítani akar, el akar adni neked valamit, ezért kimossa az agyad és megmagyarázza bárminek a jótékony, gazdagító vagy szépítő hatásait, hogy ne kelljen csinálnod semmit. Az élet tényleg arról szól, hogy ne csináljunk semmit??? Mi olyan rossz a cselekvésben, a felfedezésben, a folyamatos tanulásban??? Olyan, mintha egy babának azt mondanád, ne tanulj meg járni, beszélni, ne ismerd meg a világot, csak feküdj és várd, hogy a szádba repüljön a kaja. Gondolkodj!!! A francba is, tényleg ennyi lenne az élet??? Képzeld el, hogy most végre azért tanulnál, hogy megismerd magad, a téged körülvevő látható és láthatatlan világot a kulisszák mögül, ahol már nincs szemfényvesztés. Az ember elvégzi a 12 osztályt, aztán egyetem, fősuli, vagy nem, vagy több is egymás után, vagy egyszerre. De közben nem tud mit kezdeni a párkapcsolattal, szülőséggel, pénzzel, önbizalommal, torz az önképe, nem szereti magát és óriási korlátok között él. Ha őszintén, minden szinten rendben az életed, akkor ez nem neked szól, de ha bárhol is bibi van és akkor most légy nagyon őszinte magadhoz, (nem miattam, hanem magad miatt) akkor, lehet, hogy ideje lenne a lovak közé csapni. Milyen lenne egy érdekes világban utazni, ahol szépen lassan visszaszerzed igazi, boldog önmagad? Ez a fejezet némileg hosszúra sikerült, ideje rövidre zárni a végét. Lényeg a lényeg, kedves kakában csücsülő sorstársam, tedd össze a két kezed, hogy nem repül minden a szádba és van lehetőséged erősödni, szívósodni, hogy aztán tényleg értékeld a pozitív skála felsőbb oktávjait is. Olyan szar van a kezedben, amit ha konvertálsz, aranyat fog érni! Ha pedig még mindig kétkedve vakarod a fejed, akkor tüstént tedd le ezt a könyvet és menj


36. oldal

vissza a régi életedbe, mert feleslegesen koptatom neked az ujjbegyeim. Spóroljuk meg egymásnak a felesleges köröket és felejts el! Ha felkeltettem az érdeklődésed, állok a könyv további részében is szolgálatodra!


37. oldal

A megálmodott és meg nem álmodott nagy célok Ezzel a fejezettel szeretném felvezetni a következő fejezeteket, ahol kicsit bővebben taglalom a célokkal kapcsolatos elcsúszásokat. Sokan vágyunk nagy célokra, de nem hisszük el, hogy elérhetjük, sokan még álmodozni, vágyakozni sem merünk, mert úgy érezzük, hogy az a kiváltság nem jár nekünk. Sokan elkezdünk tenni a céljainkért kisebb-nagyobb tempóban, közben elbukunk, aztán vagy felállunk, vagy nem. Mindez függ az erőtől, hozzáállástól, hozott anyagtól, kitartástól, hittől. A ’szerencsések’ kitartanak egészen addig, amíg el nem érik azt, amit akarnak. Na de rengeteg cél nem feltétlen magasztos, nem feltétlen szolgálja önmagunk és mások javát és sok esetben valamilyen komplexust, hiányt kompenzál. Természetesen a legnagyobb célok is valamilyen hiányból táplálkoznak, de inkább mondok egy példát, úgy egyszerűbb megérteni. Valaki egy drága, mutatós autót tűz ki célnak, amivel villoghat az utcán, közben egy pici lakásban nyomorog. Sokat költ szép ruhákra, de közben a feje üres és nem érti, miért kerülik el a normális emberek. Tanulhatna is, vagy kitűzhetne olyan célokat, amik nem csak nagyzolási mániáját táplálják, hanem erősítik jellemét, erejét, állóképességét. Lehet ez egy vállalkozás, egy tanfolyam, ahol valami újat tanul, de legalább elkezd keresni, próbálkozni, hogy megtalálja a helyét a világban, ki is ő és mit is akar. A ruha, az autó, de még a szép ház is mind arról szólnak, hogy kifelé megmutassa, hogy ő ki, de közben belül nem foglalkozik magával, hogy képezze az elméjét, rendbe tegye a lelkét, új dolgokat tanuljon. Véleményem szerint például az utazás, aktív tevékenységek, mint tapasztalás, sokkal jobban gazdagítják a lelket, a látóteret, a lehetőségeket, készségeket, bátorságot adnak. Az ember elmerészkedik ismeretlen helyekre netán egyedül. Közben találkozik rengeteg érdekes emberrel, idegen nyelveken beszél, megismer más kultúrákat, helyeket, szokásokat, rengeteg hatás éri. Ez csak egy példa a sok közül. Én, ha nem beszélnék annyi idegennyelvet, biztos, hogy inkább valami külföldi intenzív nyelvtáborra spórolnék, mint egy szép autóra, biztosan tanulásra költenék, mint ingatlanra, magamba fektetném a pénzem, mint ahogy ezt eddig kitartóan tettem is. Hogy ez mennyi volt… nagyon sok… jóval több, mint egy drága egyetem tandíja lett volna. Nem nagyon áll meg 15 millió forint alatt csakaz, amit iskolán kívüli tanulásra költöttem. A tanulással magunkba fektetünk, amit aztán bármikor kamatoztathatunk. Ez a legjobb befektetés a világon, amit ha megfelelően forgatunk, akkor busássan megtérül, mert egy


38. oldal

életre szól Hogy mi kell hozzá? Az, hogy az ember a tanulás mellett megtalálja azt a valamit, amiben ő a legjobb. Mindenkinek van ilyen. Ehhez az kell, hogy a saját útját járja, a saját belső hangját kövesse, nem másokét, amihez némileg fel kell dolgoznia a múltját. Miért? Mert fel kell dolgoznia azokat a hatásokat, mintákat, amik miatt nem a saját érdekeit nézi, nincs önbizalma, nem elég erős, más kihasználja és még sorolhatnám. Fel kell dolgoznia a traumákat, amik érték, mert azok miatt sem tudja beengedni a jót. Egy-egy trauma miatt teljesen más irányokat vesz egy élet, főleg, ha nem sikerül feldolgozni és elengedni azt. El kell hinnie, hogy lehet boldog, élhet teljes életet, ahol a munkája a hobbija. Rengeteg összetevője van a boldog életnek. Van, akinek ezt könnyebb, segítőbb háttérrel egyszerűbb elérni. Aki küszködik, vagy akinek nehezebb, annak pedig bele kell néznie a múltjába, mert a kulcsok ott vannak elrejtve akármennyire fáj is… Merjünk nagyokat álmodni, de nézzük meg azt is, hogy mi motiválja bennünk azt a célt, mert az a nem mindegy. Így nagyon sok felesleges kört megspórolhatunk magunknak. Sokszor van az, hogy egy cél, ami igazán a javunkat szolgálná hátrébb kerül a sorban, mint egy másik, ami kevésbé, vagy egyáltalán nem. Miért? Valószínű azért, mert mi sem a saját javunkat szolgáljuk feltétlenül. Megtanultuk, hogy nem vagyunk elég fontosak, nem érdemeljük meg, nem számítunk, jobb egy kis kerülőút, bűnhődés az el sem követett bűnökért, mert már a szenvedés is egy szokássá vált. Ilyenkor a barátok is lehet egy nagy visszahúzó erő. Egyszerűbb elmenni találkozni, bulizni, múlatni az időt, mint fókuszáltan, nap mint nap tenni egy célért, ami eleve kiránt a régi környezetből. Kezdőknek lehet kezdeni kis célokkal, aztán növelni a tétet, de célokat kitűzni mindenképp kell. Erre engem otthon talán túlságosan is megtanítottak, állandóan terveztem, kalkuláltam, csak mindig túl sokat vállaltam be. Furcsálltam, hogy hogy lehet, hogy bizonyos embereknek nincsenek céljai, csak úgy élnek bele a nagy semmibe, sodródnak az árral. Nagyon sokan élnek így. Randikon egy idő után például nagyon szűrnöm kellett, hogy kivel ülök le, mert ha a céljaimról és a motivációimról beszéltem, a férfiak általában összementek kicsire. Fel sem bírták érni ésszel azt, amit én célnak tűztem ki. Azt ösztönösen megtanultam, hogy nagyon figyeljek arra, kivel múlatom az időt, kikkel veszem körül magam és azok az emberek hogyan viszonyulnak hozzám és ahhoz, amit csinálok. Valaki inspirál, erősít, lehúz, vagy csak csüng rajtad és csodál, de közben fényévekre vagytok


39. oldal

egymástól. Nekem mindig nagyon gyorsan bekövetkezett az, amit nagyon gyorsan meg is szoktam, a régi környezetben már nem éreztem jól magam, már nem találtuk a közös hangot és teljesen más energiaszinten rezegtünk. Ilyenkor nincs mese továbbállok, hiszen új energia új embereket hoz az életembe. Ennyit egyelőre a célokról, hiszen lesz rá jó pár fejezet, hogy tovább mustráljuk őket. Akkor csapjunk a lovak közé!


40. oldal

Az illúziók csapdája vagy inkább rögeszméje Jujj, hát egy elég érdekes fejezethez érkeztünk… Mostanában előszeretettel használom azt a szót, hogy illúzió, mert az ember előszeretettel kreál illúziókat, sőt a fejünk alapból tele van rengeteg illúzióval. Hogy mi számomra az illúzió? Minden ami nem igaz. Rengeteg féle illúzió van attól függően, hogy nagyságrendben mennyire akadályoz, térít el, ködösíti a tisztánlátásod az életed és önmagad fölött. Hogy meg lehet-e teremteni ugyanúgy, mint az igazságot? Hát persze, csak jó nagy plusz köröket futunk vele, mert illúziókat teremtünk, amikkel ámítjuk magunkat. De hát valahol el kell kezdeni. Mi van, ha valaki nem látja az igazságot? Kezdhetjük az illúziók megfejtésével. Szépen, folyamatosan kihámozzuk őket és közben egyre közelebb kerülünk az igazsághoz. Nézzünk rá példát! Az például egy illúzió, ha valaki abban reménykedik, hogy meg tudja változtatni a másikat, főleg úgy, hogy a másik nem is akarja. Az viszont még nagyobb illúzió, hogy egy nő eleve azt képzeli leendő párjáról, hogy ő önmaga már megváltozott mása, mintha nem akarná látni az igazságot. Közben a nem tökéletes férfi, aki, amúgy a fejében tökéletes, elkezd neki fájdalmat okozni, ő lázad és minden erejével próbálja megváltoztatni. A nők előszeretettel építik ezt az illúziót. Az is egy illúzió, ha valaki 85 kilósan 60 kilósnak képzeli magát és számára előnytelen ruhákat vesz fel. E mögött erős komplexusok vannak. Azt mutatom, magamból ami a legelőnytelenebb, mert én szépnek akarom látni. A férfiak is szeretik az illúziókat. Például sokan azt hiszik, hogy amit nem látnak az nem létezik, amikor pedig egyes természeti törvényekről beszélek, akkor teljes tagadásban vannak, hogy nem az nem úgy van. Közben teljesen természetesen beszélnek érzelmekről, amit szintén nem tudnak megfogni, tapintani, kifizetik az áram- és a gázszámlát, amit szintén nem tudnak megfogni. Mindezt természetesnek veszik. Beszélnek olyanról, hogy kimerült vagyok, nincs energiám, pedig nem tudják megfoghatóan bizonyítani az energiát, ami állítólag van vagy nincs bennük. El sem gondolkodnak mélyebben azon, hogy miről is beszélnek, pedig akkor lehet,


41. oldal

lerombolnának magukban egy-két illúziót és közelebb kerülnének a valósághoz. Sokan tapasztalnak a lakásukban ’kopogó szellemet’, aki önálló életet él, ajtót csukogat, tárgyakat ver le, mások tagadják létezésüket én meg hazaküldöm őket. Bármelyik lakásban ragadhat ott már halott tulajdonosa, aki egyszerűen nem hajlandó halála után átkelni a túlvilágra, annyira ragaszkodik tulajdonához és sokszor megkeseríti a benne élők életét. Sokan placebónak, kuruzslásnak hiszik a munkámat, szkeptikusak, elítélik, mert tele van a fejük olyan beidegződéssel, ami szűri a valóságot. Meg sem próbálják megismerni, megfosztják magukat a tanulástól, tudástól, pusztán mert félnek tőle, bár ezt mással is lehet magyarázni. Kitűnő illúziókat gyártunk: Kevés vagyok hozzá, pedig az az igazság, hogy mindig csak annyit kapok az élettől, amennyit meg tudok oldani. Csúnya vagyok, pedig sokan irigykednek a szépségemre. Dagadt vagyok, pedig kilógnak a bordáim. Én ehhez hülye vagyok- egyszerűbb ezt mondani, mint vállalni a felelősséget. Ő a hibás nem én- mivel az én vonzásom által is létrejött ez a helyzet, ezért ugyanolyan felelős vagyok, mint ő, csak nagyon félek, hogy mi lesz akkor, ha vállalom a felelősséget. Nem szeret- pedig az a helyzet, hogy én utálom magam, ő pedig csak visszatükrözi mindezt. Nincsenek munkahelyek- egy illúzió, ami igazolja magát, ami miatt nem merünk munkát váltani Áldozat vagyok- pedig más szerepben is megélhetném a helyzetet Mindenki csak bánt- mert ott van bennem a sok seb, beidegződés, ami ezt vonzza … és még sorolhatnám a végtelenségig Illúziókat kreálunk, ebből lesznek a problémák, megoldandó feladatok, amikből aztán, ha ügyesen vagyunk, akkor tanulunk, ha nem, elkövetjük ugyanazt a hibát újra és újra. És mi benne a legszebb??? Ha elhisszük, minden illúzió igazolja magát, csak éppen nem minket szolgál, vagyis igen, de mégsem. A baj nem azzal van, hogy az ember illúziókba lovalja magát és beteremti, létrejön az életében. Nyilván az igazság felfedezéséhez sokszor bele kell menni az illúzióba és meg kell azt tapasztalni át kell élni, hogy rájöjjünk, mennyire rosszul érezzük magunkat benne.


42. oldal

A baj azzal van, hogy az illúzió RÖGESZMÉvé válik és nem akarjuk elengedni. VAKokká válunk, mert annyira rögeszmésen vágyunk az illúzióra, ami egy belső hiányt, félelmet kompenzál. Például, nem akarjuk meglátni a szépségen túl a pasiban azt, hogy kihasznál és megcsal, ragaszkodunk ahhoz az illúzióhoz, hogy sok pénze van, okos és mutatós, de közben az önértékelésünk megy gallyra. Annyira benne tudunk ragadni valamiben, hogy bele is betegszünk, például egy hozzátartozó elvesztése, mérgező családi kapcsolatok, munka és nem vagyunk hajlandóak változtatni. Ragaszkodunk hozzá, hogy ne engedjük el a fájdalmat, hogy ne higgyük el, van élet egy másik munkahelyen, vagy teljesen más szakmában. Sokan utáljuk magunkat, de közben váltig állítjuk, hogy nem. Sokszor látom a korlátozó illúziókat lehetőségeknél, amikor lenne egy jó lehetőség, de azért áldozatot kellene hozni. Na ez az, ami az emberek nagy részének nem megy. Jó lenne ez a tanfolyam, vagy az a terápia, de nincs rá pénzem. Olyan hitelesen állítjuk, hogy el is hisszük, mivel elhisszük, nincs is. Én sokszor költöttem ilyenkor el a nem létező pénzemet, sokszor milliós összegeket, annyira akartam és már tudtam, hogy a pénz hiánya sem fog megakadályozni. Meghoztam a döntést, aztán megijedtem tőle természetesen, mint mindenki más. Aztán nem vesztegetve az időt elkezdtem oknyomozni, hogy mi az, amitől ez a pénz nincs nálam, vagy úgy érzem, hogy nem érdemlem meg ezt a dolgot. Amint elengedtem a belső akadályokat végül mindig meglett a pénz is. Az elme annyira képes korlátozni, hogy ha nagyon akarsz valamit, elébe kell menni, dönteni és kész tények elé állítani. Utána minden erővel fel kell dolgozni a belső akadályokat, azokat a tévhiteket, amik miatt nem tud bejönni a pénz. Ez a módszer mindig bejött. Én sosem összefelé megyek, hanem tágulok. Ha nincs pénzem csinálok valamit, hogy legyen, de nem fogom leadni az életszínvonalat. És ez eddig mindig növekedést hozott, de meg is dolgoztam érte rendesen. Ha az ember megtanulja megfejteni a saját rejtjeles kódjait, iszonyat hatalomra tesz szert az élete felett. Még ha itt-ott úgy is érzi, hogy elvesztette a fonalat és minden elveszett, egy kis szartúrás mindig meghozza az eredményét. Bármi probléma, megoldandó akad, én mindig ehhez nyúlok, ez a legjobb gyógyír mindenre. Még soha nem hagyott cserben. Szóval, véleményem szerint belemenni illúzióba lehet, kell, mert sokszor az ember nem tudja eldönteni, hogy mi a valóság és mi az illúzió, -ezt tapasztalatból mondom- egészen


43. oldal

addig, amíg belemegy, rájön, megoldja, aztán már felülről lát rá mindenre. A lényeg, hogy ne ragaszkodjunk rögeszmésen semmihez, se munkához, se karrierhez, se emberhez, se pénzhez, se barátokhoz, mert a gyors változás mindig újrarendezi az egész életünket. Valamit elengedünk, jön helyette egy sokkal jobb, természetesen, ha a sóvárgástól, fájdalomtól és traumától is megszabadulunk, különben csak várhatjuk a jobbat, az inkább csak egy illúzió marad… Viszlát a következő fejezetben!


44. oldal

Számító köcsögök vagyunk- A palimadár Mindjárt egy érdekes témával kezdeném az illúziók bontásának sorát. Lehet, hogy nem lesz kellemes olvasni… ezért előre is elnézést kérek. Legszívesebben smiley-kat használnék, mivel írásban nem tudom úgy átadni a hangsúlyt és a smiley ilyenkor sokat segítene, de megoldjuk. Sajnos ebben a könyvben vannak nehezebb részek, amik behatóbb emésztésre és hosszabb időre szorulnak, mint a zsíros étel, de szerintem túl lehet élni. Igyekszem kíméletlenül kíméletes lenni… Javaslom, hogy újra és újra olvasd el a könyvet, mert mindig mást és többet fogsz megérteni belőle. Ezen fejezet témája sokáig nekem is nagy bökkenő volt az életemben és be kell, hogy lássam én sem voltam jobb, mint bárki más. Számító kis dög voltam, aki sok pénzt akart, fényűzést, presztízst, státusszimbólumok tömkelegét, illúzióhegyeket. Az élet igazi lényege nem érdekelt… Szerencsére azzal, amim volt, nem kaphattam meg azt, amit akartam és az, amit akartam, nem egyezett azzal, ami számomra a legjobb volt. Így elkezdtem vakon bukdácsolni és anyázni az élet megpróbáltatásai közepette… Szivatva éreztem magam, hogy velem a legkeményebb az élet, és, míg más sokkal könnyebben megkap mindent, én csak kínlódok, lúzerkedek. Egy kis jelentéktelen senkinek éreztem magam, pedig tudtam, hogy sokkal több van bennem, mint amit meg tudok mutatni. Hát igen, én más voltam, mást akartam és azt, ami bennem volt több idő volt megmunkálni és kihozni. El kellett foganom, hogy én más vagyok, nálam máshogy működik és csak bíztam, hogy idővel meg fogom érteni azt is, hogy miért. Ez nem is lett másképp… Na de ennyit rólam, most inkább átlagosítsunk. Az emberek pénzt akarnak, sok pénzt, mert azt hiszik, azzal megvehetnek és megoldhatnak mindent. De ha több pénzed van, még több kell, meg még több, és, ha elég is lenne, akkor is millió egy problémád akad, a pénzen kívül. Aztán rájössz, hogy pénzzel nem tudod megvenni sem a boldogságot, sem a teljességet. Természetesen nem azt akarom mondani, hogy pénzt akarni, szerezni, felhalmozni bűn, sőt… Miért kéne nélkülözni? …csak közben azért legyünk észnél. Nagyon fontos a miért és a hogyan.


45. oldal

Nézzük csak meg! Manapság a pénz a mozgatórugója mindennek és a pénz teszi az embert. Bizonyos körök akkor néznek valamire, az adja a státuszod, mint az iráni úriember is, akiről korábban írtam. Egyszerűen nem tud elrugaszkodni a pénztől és attól, amit általa kap, ezért különlegesebbnek érzi magát. Erre vágyunk, különlegességre. A különleges árut, szolgáltatást drágábban el lehet adni,pont ezért. Különleges autó, étterem, hely, élmény… Aztán ott a szegény ember, aki általában lenézi magát és zavarba jön, ha egy karizmatikus gazdag emberrel kommunikál. Kevesebbnek érzi magát, mert nincs annyi pénze. Közben lehet, hogy gyűlöli a gazdagot, mert ő is arra vágyna, de valószínű, hogy magának sem meri bevallani. Szerintem az érzelmi intelligencia, kölcsönös megértés, elfogadás, szeretet sokkal fontosabb értékek, amelyek mentén kommunikálhatnánk, mert ez mindenkit egyenrangú szintre emelne, bármivel rendelkezik is. Jómagam bárkivel megtalálom a hangot és elbeszélgetek bármiről, de az alacsony rezgésű környezetet kerülöm, akárcsak a diszharmónikus energiákat, mint a gyűlölet, félelem, csordaszellem, ítélkezés, pletyka. Nem, mintha néha szartúrás közepette nem érezném azt, hogy most épp elvágnám valaki torkát a dühtől vagy a fájdalomtól, de olyankor mindig elvonulok és lerendezem magamban, mert nem szeretem cipelni sem továbbadni a negatívumokat. Visszatérve, eladjuk a lelkünket a pénzért. Az emberek inkább a pénzt nézik a munkahelyválasztásnál, mint azt, hogy mennyire szeretik az adott munkát végezni, mennyit tanulhatnak, fejlődhetnek. Aztán egyszer lehet, hogy leesik a tantusz, hogy mi a baj. Eljön az idő, amikor egy munkahelyen már a sok pénz sem boldogít és az ember kiüresedve érzi magát. Hogy mi ebben a szomorú? Az, amikor valaki úgy néz egyetemet, hogy azért választ egy adott pályát, mert ott sok pénzt fog keresni. Ott a szív hangja teljesen el van nyomva, és lehet egyszer, nagy későre leesik, hogy valami nagyon nincs rendben. Valami ott legbelül fáj, hacsak el nem nyomja kegyszer gyógyszerrel, alkohollal, drogokkal. Én olyan embert nem is veszek felhozzám dolgozni, akinek dollár jeleket látok a szemében, mert az az ember nem szívvel dolgozik, hanem csak azt nézi, hogy mennyit keres. Nem lelkes, csak elvégzi a munkát, sokszor nem is jól és, ha bármi van, csak mossa kezeit. Az az ember nem érzi magáénak a munkahelyet, ahol dolgozik, az ész és az ego elnyomja a szívét és a lelkét. Még idő kell számára, amíg felébred és kicsit átalakul az értékrendje. Most már megmosolygom mindezt. Nem szégyellem, én is voltam ilyen, pont azért, mert a


46. oldal

szüleim sem voltak különbek. Sokszor nagyon nehéz valami egyedit csinálni, ami szembemegy a tömeggel, legalább is nekem az volt, főleg, hogy az, amivel én foglalkozom, még spirituális berkekben is igen furcsa és különleges. Sokszor egyéni konzultáción fedezek fel valami teljesen új dimenziót, amire jön egy spontán megoldás, amire aztán végképp nincs kézikönyv. Nehéz volt ehhez hozzászokni, de megérte. Milyen lenne úgy élni, hogy az ember szép ruhát vesz fel, ami visszatükrözi a személyiségét, előnyös, önbizalommal teli hordja, de még sem függ a ruhától, nem a ruha teszi? Milyen lenne, ha az ember megteremti az anyagi jólétét, szabadnak érzi magát benne, de még sem függ tőle és bármilyen környezetben jól érzi magát, elfogadja ítéletmentesen. Ezt csak az tudja megtenni, aki minden végletet megjár. Egy ismerősöm szörnyedve mesélte, hogy valami puccos, azt hiszem diplomata állófogadáson, megrohanták az emberek az ételt és két pofára tömték magukba. Azt hiszem ez pár évtizeddel ezelőtt történt… Elmagyaráztam neki, hogy azok az emberek nincsenek ehhez hozzászokva, nekik ez luxus és ezért nem tudnak betelni vele. Lehet, hogy otthon a közelében sem járnak az ilyen kaliberű és minőségű ételeknek, ráadásul ingyen van, tehát tömik, ami fér. Mivel ő soha nem szűkölködött és mindig jómódban élt, ezért kis időbe telt felfognia, hogy miért, de az ítélkezést nem tudta elengedni maradéktalanul. Bizony én is estem már neki ingyen ételnek, voltam mohó, telhetetlen és pukkanásig tömtem magam. Ezen is át kellett esni, mert a hiány szülte a reakciót. Most egy gondolat ugrott a fejembe, lehet ezt itt fontos megírni, mert sok embernél látom problémának. Sokan szégyellik azt amilyenek, ahol tartanak, amit tudnak, vagy amit nem tudnak. Ezért nem mernek őszinték lenni magukkal és/vagy másokkal, mert félnek az ítélettől, a kiközösítéstől. Ez pedig általában akadályozza a fejlődést. Félnek megtudni, hogy mik voltak, nem voltak, mit csináltak velük, vagy ők másokkal, mik voltak előző életekben, vagy mit rontottak el a múltjukban. E nélkül viszont nem lehet fejlődni. Úgy kell tekinteni a múlt bármilyen eseményére, mint egy tapasztalat, egy lecke, amit azért kaptunk, hogy fejlődjünk. Nem leszünk tőle kevesebbek, csak ha nem alakítjuk át előnyünkre, akkor viszont sokkal többek leszünk általa. Sajnos egy ítéletekkel teli társadalomban élünk, ahol különböző embercsoportok fújnak egymásra attól függően, hogy ki hova tartozik. Aki bármennyire is nyitott az önismeretre, nagyon fontos megértenie az alábbiakat.


47. oldal

Teljesen mindegy, hogy hol tartasz, tartottál, mit csináltál vagy mit nem, gonosz voltál vagy jó, szent szűz vagy ribanc, pénzéhes vagy hippi. A LÉNYEG, HOGY ELFOGADD, AZÉRT ÉLSZ, HOGY TANULJ ÉS MINDENT AZÉRT KAPSZ, HOGY MEGTAPASZTALD, DE NE AZONOSULJ VELE. Ez a lecke! HA NEM AZONOSULSZ A HELYZETTEL, GYORSAN TUDSZ VÁLTOZNI, ELENGEDNI, NÖVEKEDNI, TOVÁBBLÉPNI. Mert nem ragaszkodsz hozzá, de az ott megtanultak már léptetnek is tovább egy magasabb szintre, ahol egyre nagyobb a kihívás és egyre több az erő. Gondolj bele abba, hogy a sok tízezer előző élet alatt már minden voltál, a jó és rossz összes árnyalata, de ahol túlságosan azonosultál a szereppel, azt nem tudtad elengedni. Így azt újra és újra megkapod ebben az életben is, egészen addig, amíg el nem engeded a haragot, fájdalmat, bűntudatot és nem marad más csak a tiszta szeretet és elfogadás. A peres ügyek például kitűnő példája az előző életes történetek újraélésének, újra megkapom a helyzetet és az embert. Bármilyen kisebb kaliberű viszály, intrika, nézeteltérés, fennakadás is visszavezethető előző életes konfliktusokra. Amint megoldjuk és megértjük a leckét, szinte magától oldódik meg a helyzet is. Vannak bonyolultabb és kevésbé bonyolult szituációk, de az önmunkát mindenképp megéri minden bonyodalom az életünkben. Nagyon sokféle életet elítélhetsz ebben az életben, pedig lehet, hogy te ugyanolyan voltál, ugyanazt csináltad egyszer egy másikban… Ez az élet lényege. Ha ezen a hullámon megtanulsz szörfözni, akkor az élet magasabb és magasabb szintekre emel, ahol mindent megkapsz, amire csak szükséged van ahhoz, hogy boldog és teljes életet élhess, aminek az anyagi bőség is természetesen része. Addig viszont, amíg nem tanulod meg a leckéket minden életterületen, addig újra és újra megkapod a szivatást és egy problémában természetesen benne csücsülhetsz akár egy életen át is. Ez már a te szabad akaratod… Lehet az egy rossz házasság, családi kapcsolatok, munka, elnyomás, félelemek, betegség, bármi… Remélem, hogy dereng az, amit annyira át szeretnék ebben a könyvben adni és kérem hozzá a legjobb szavakat a lehető legjobb sorrendben… Az életed a te saját kezedben van és döntéseid következtében fog alakulni minden. Dönthetsz úgy, hogy megérted a múltad. Ezáltal fogod igazán megérteni azt, aki vagy, amit hozol és a hátrányaidból előnyöket tudsz kovácsolni. Így alakítod át a hiányt, fájdalmat erővé.


48. oldal

Minden nagy trauma, fájdalom tanít egy életbölcsességre. Eldöntheted, hogy megkeresed a mély üzeneteket benne és haladsz, vagy siránkozol, gyűlölsz és benne ragadsz. Tipikus példa erre egy szeretett személy elvesztése. Nagyon-nagyon fáj, ha elveszítjük a családtagunkat, a magzatunkat, gyermekünket, főleg, ha egy szem gyermekünk. Ilyenkor az ember előszeretettel dühös tud lenni Istenre… Miért tett ekkora igazságtalanságot, miért vette el őt, miért tette ezt velünk? Nos, először is gondoljunk bele, hogy a halálnál nem őt sajnáljuk, hanem magunkat, a hiányát az életünkben, amit nem tudunk, vagy nem akarunk elengedni. Sokan ezért a halott szerettünk lelkét magunkhoz kötjük, nem tudunk továbblépni és csóró lélek is ide van láncolva, ahelyett, hogy folytatná az útját. Jópár olyan szülőt és gyermeket ismerek, akinek az életét pecsételte meg. A halál évfordulója és a halottak napja maga a kínzó gyász és a fájdalom számukra, de amúgy a napok is főleg túléléssel telnek. Egy szülőpár, aki elvesztette legszeretettebb gyermekét, aki kitűnő tanuló, kiváló sportoló, szép és kedves volt, helyette maradt a másik, aki kicsit a másik véglet. A szülők minden nap virágot visznek a sírhoz. Szomorúság, szívgyógyszer hegyek, daganatok, fájdalom, szenvedés. Mintha megállt volna az élet… Mintha a másik ember kezében lett volna a túlélő boldogsága is. Mintha csak az ő jelenléte tette volna őt boldoggá, elégedetté, teljessé, büszkévé. Igen nagy felelősség egy másik ember kezébe adni a boldogságunk kulcsát, még nagyobb hiba ezt egy emberhez kötni. Elvégre anya és apa ott van. Egymással már nem is boldogok? Nem tudják elfogadni a leckét, amit ez a leánygyermek hozott… Emlékszel, mikor azt mondtam, hogy tőlem bármit és bárkit elvehet az élet, bármiből felállok? Nos, akkor erre is értettem, bár keményen hangzik, de mindennel igyekeztem számolni, mivel nem akarok félelemben élni. Elvehetik tőlem bármelyik szerettemet, az életem akkor sem állhat meg. A másik nagyon erős történet, egy férjét gyászoló feleség és leánya. A feleség minden nap altatóval alszik pár órát, ha ránézek, csak a szenvedés ül rajta és körülbelül az az érzés, hogy miért kell nekem még itt élnem és szenvednem, nélküle nem akarok élni. Annyira makacsul ragaszkodik ehhez az ideához és fájdalomhoz, hogy nem is akar rajta változtatni. A leány pedig minden nap két órát edz legalább, mert nagyon fáj és nagyon dühös az életre, mindemellett nem képes normális párkapcsolatot létesíteni. Nem akarják elfogadni a sorsukat, sem a helyzetüket és élből rossznak címkézik fel a történteket, pedig nap mint nap rengetegen halnak meg és, ha senki nem tudna ezen túllenni,


49. oldal

az egész bolygó gyászolna… a háborúkról ne is beszéljünk… Egyikükkel sem dolgoztam, csak figyelemmel kísérem őket, mivel ismerősök, nem kértek segítséget és nem is fogadnák el. Akikkel együtt dolgozhatok, azok nagyon szépen átlendülnek ezen a fájdalmon és felépítik boldog életüket szerettük nélkül. Tudom és értem, hogy ezek nagyon nehéz dolgok. Közben ujjal mutogatunk az életre és Istenre mert igazságtalan. DE! Minden és mindenki tanulnivalót hoz, mint ahogy az én elvetélt magzataim is arra tanítottak, hogy valami nagyon nincs rendben a lelkemben. Nem bírták a sok terhet amit cipeltem. És igen, fájt őket elengedni… De nem orvoshoz rohantam, hanem megfejteni az akadályokat, amik miatt nem tudott összejönni a baba és láss csodát, egyszer csak gond nélkül fogant és maradt is a ma már 4 éves kisfiam. Amikor a Down-kór szűrés ideje lett volna, közöltem az orvossal, hogy én nem szeretném elvégezni, és azt sem szeretném, hogy tűt szúrjanak a hasamba. 31 éves voltam akkor, nem tudom mennyire veszélyeztetett, de nem is érdekelt. Azt mondtam, ha Down-kóros lesz a gyermekem azt is vállalom, akkor ezzel van dolgom és az élet biztosan megmutatja majd, hogy miért. Ezért nem fog meghalni senki, mert nem elég jó… Nem féltem és nem akartam kibújni sem a feladat, sem a felelősség alól. Az orvos elismerően mondta, hogy ez nagyon-nagyon ritka… A legnagyobb félelmeink általában szembejönnek velünk, akármennyire is bujkálunk előlük. Nem beszélve a félelmek óriási teremtő erejéről. A félelmeink mind fájdalomból és a múlt traumáiból táplálkoznak. Minden félelemnek van legalább egy gyökere. Ha valamitől nem félünk, azt az élet nem is fogja elénk rakni, mivel azt a leckét már megtanultuk. Mondhatnám, hogy szerencsém volt, de ez alapján a logika alapján, logikusan nem szültem beteg gyermeket, hanem egy 4.35 kilós egészséges kisfiút. Visszatérve fejezetünk konkrét témájára és az önző számító köcsögségre, úgy vagyunk nevelve, hogy a nehézségektől borzongjunk és azokat nagy ívben kerüljük, akkor is, ha az szerves része a fejlődésünknek. Mintha csak azért születtünk volna, hogy mindent megkapjunk és ne kelljen csinálnunk semmit. Most akkor ebbe gondoljunk bele, mert ez vicc… Ráadásul sokat akarunk és könnyen. Ez olyan, mintha egy egy éves gyermekkel akarnánk nevetve 50 kilós súlyokat emeltetni. Nincs meg hozzá sem a mérete, sem az izomzata, nem bírja el, csak belerokkan és akkor nem érti, hogy miért nem lehet, miért nem kaphatja meg. Először fel kéne hozzá nőni, edzeni, erősödni, felkészülni, dolgozni érte, és akkor


50. oldal

természetesen megkapja, de akkor még mindig nem tudja megemelni a 200 kilós súlyt. Remélem, ez így érthető. Nagy dolgokat akarunk és fel vagyunk háborodva, hogy miért nem kapjuk meg azonnal, minden erőfeszítés nélkül. Aztán jön valaki és elmagyarázza, hogy igen, megkaphatod, de ahhoz ezt és ezt kell tenned és kitartóan dolgozni mondjuk 4 éven át. Aztán jön egy másik ember, aki azt mondja, gyere el hozzám 3 napra és már meg is kapod. Az első igazat mond, a második hazudik, de mivel mi lusták vagyunk és félünk a nehézségtől, a kihívástól, illetve azonnali sikert akarunk és türelmetlenek vagyunk, ezért kidobjuk szinte az ablakon a pénzt a jelen példánkban második embernek. A végén pedig dühösen megvonjuk a vállunkat, hogy mi az, hogy nem kaptuk meg azonnal! Biztosan ő vert át, de NEM! Én vertem át saját magam, mert legbelül tudtam, hogy ő hazudik. Ugyanazt állította, amit én hinni akartam, ő egy volt a bennem lévő illúzióval. ÉN nem akartam látni az igazságot, sem vállalni a felelősséget. Egyszerűbb rámondani valakire, hogy szélhámos, átver, holott én már régen átvertem magam. Amit leírtam az most fáj??? Hadd fájjon, de legalább ébredezel… Én is álmodtam ilyeneket, fizettem szélhámosoknak és rengeteg pénzem ment így ki az ablakon, mert kergettem egy lehetetlen illúziót… Ez van! Szóval, ha továbbra is számító akarsz lenni, akkor számító emberek fognak megtalálni, akik majd az illúzióidat táplálják, te meg újra és újra huppansz egy nagyot. Kínálhatnék én is zsannamannát, meg is teszem, mert megkaphatod, de, hogy nem azonnal és nem pár nap alatt az is biztos. Szépen fokozatosan kapsz egyre többet, minél serényebben és kitartóbban dolgozol magadon. A határ valóban a csillagos ég. Lehet hangzatos idézeteket megosztogatni, az olyan okosan hangzik, de jobb, ha inkább azon dolgozol, hogy minden nap éld az igazságokat, nem beszélve arról, hogy sok kamu is van a nagy igazságok között. Ezt csak az önmagadban stabilan megépített életbölcsességek fogják megmutatni, hogy mi igaz és mi hamis. Akkor pedig már rég tudod, hogy ebben a világban és életben mi az igazi érték. Értéket akarsz magadban létrehozni, hogy a világnak is értéket teremts vagy csak sok pénz kell és habzsidőzsi üresség, amivel mindig vehetsz majd valamit, ami belső ürességedet kicsit elnyomja? Döntsd el, hogy bölcs leszel vagy palimadár! Folytassuk akkor az illúziók rombolását… Hadzsime!!!


51. oldal

A jól fizető munka illúziója Most egy picit álljunk meg és összegezzünk, hogy mennyire vagy ki a könyv eddigi tartalmától, mondanivalójától, tőlem, a stílusomtól, amihez szerintem nem szoktál hozzá… Megértem, bárhogyan érzel is, tudom… Nem vagyok egyszerű eset, de egyébként nagyon szeretetre méltó, mások szerint is. A tartalom kicsit formabontó, kicsit máshogy üzen, de gondoskodásnak szántam minden betűjét. Tudom, hogy az élet nagyon nehéz és olyan, mintha a mienk lenne a legnehezebb, de ki lehet jönni belőle. A legegyszerűbb módja ennek, hogy edzünk, hogy bírjuk a nagy súlyokat. Én most épp edzelek, hogy bírd és értsd az életed rád nehezedő súlyait. Addig, amíg gyenge izomzattal, gerincferdülésed van, nem tudod, hogyan kell építkezni, vagy az építkezés csak részleges. Addig nem tudod a tested teljesen összehangolva egyként használni, összehangolva minden életterületet, minden izomzatot, érzést, gondolatot. Így pedig jelentős benned levő potenciáltól esel el, amivel vállvetve tudnád megoldani minden problémád. Én egy edző vagyok a sok közül, néha kicsit kemény, néha nagyon kemény, néha nagyon lágy, idomulva a helyzethez, érzéshez, emberhez. A fókuszban mindig az erő és a potenciál növelése van. Ha bármivel is megbántottalak eddig, azt sajnálom. Lehet, hogy nem tetszik a hangnem, amit megengedek magamnak, ami néhol kicsit pimasz. Ez mind azért van, hogy kimozgassalak a megszokottból, mint ahogyan önmagam is le kellett választani a hagyományos sémákról és mindenről, ami normális és megszokott. Tudod, hogy mennyi munkámba van az, hogy ennyire szabadon merjem megírni ezt a könyvet? Tudod, mennyire nehéz teljesen szabadon megnyilvánulni, és tenni arra, hogy ki mit gondol és mi a véleménye? A tegnapi nap is erről kaptam beható leckét. Nekem már nem kell terapeuta, mert csak elindulok és minden jön magától. Most menj erre, most ezen gondolkodj el, most erre kéne választ találni, fejtsd meg, hogy miért érzel így… A tegnapi nap fő motívuma a figyelem volt. Volt nekem eddig minden, figyelemhiány, figyelemkényszer… Tudod, amikor az ember feltűnősködik, hogy észrevegyék, különben azt hiszi nem elég jó, vagy nem elég értékes. Ez sokáig motiváló erő volt, hogy elkülönüljek a tömegtől, mert minél inkább más vagyok,


52. oldal

annál inkább kitűnök. Annyira nem volt tudatos, de jó irányba vitt. Finomodott a személyiségem, a stílusom, erős lettem, határozott és mertem haladni egy teljesen másik irányba. A tudás, amit kaptam is feladta a leckét, mert ha valami, hát ez különleges. Egy idő után sem könyvben sem tanfolyamban nem kaptam visszajelzést, hogy amit látok vagy csinálok jó-e, így már csak magamra hagyatkozhattam. Ehhez pedig meg kell nem kicsit erősödni… Nem tudom feltűnt-e, de néha nem a tematika szerint haladok és sztorizásokba bocsátkozok. Igyekszem közvetlen kapcsolatot teremteni veled, illetve arra is figyelek, hogy amit írok és legfőképp amiről írok, azt egyre jobban megértsd, mint ahogy engem is, mert ezáltal önmagadhoz juthatsz közelebb. Szóval, tegnap a figyelem volt asztalon, egy séta a külvárosban, aztán a tömeg közepén, magamat figyelve, emlékeket szemezgetve, nyomokat követve, mérlegelve a helyzetemet, a párválasztási szempontjaimat és egy nemrégi kapcsolatot, már ha lehet annak nevezni. Ugyanakkor figyeltem az embereket, ki mit tesz a figyelemért és ez mennyire határozza meg őt. És amire jutottam, az döbbenet volt… Rengeteg ellentmondás bennem, akadályok, amiért még mindig nem 100%-osan csak magamra figyelek, amik gátolják azt, hogy teljesen önmagamként, minden befolyástól mentesen cselekedjek, gondolkodjak. Felgöngyölítettem egy történetet, aminek így vége lett és végre tovább tudok lépni. Hogy miért nem magyarázom el részletesebben, mert meghagyom neked a lehetőséget, hogy elgondolkodj azon, hogy: Te mit teszel az emberek figyelméért? Kik ezek az emberek? Mit adsz fel magadból, csak azért, hogy figyelmet kapj? Mennyire vagy önmagad így, hogy mások figyelméért tepersz? Mennyire járod így a saját utadat? Ha ezekre a kérdésekre őszintén választ adsz, már rengeteget megértesz a témából és önmagadból. Elkezdhetsz változtatni rajta, már ha szeretnél. Ha jó így, hogy mások vezetnek, sokszor pórázon, akkor sincs semmi baj, én csak megmutatok, amit csak tudok. Most, hogy egy kicsit oldottuk és csiholtuk is egyben a kedélyeket, úgy érzem nekifoghatunk a témának, ami pedig, ha jól emlékszem a jól fizető munka illúziója… Persze, hogy jól emlékszem, hiszen megnéztem. Néha úgy magával ragad egy-egy gondolat…


53. oldal

Szerintem feltűnt, hogy mekkora szenvedély és lelkesedés fűz ahhoz, amit csinálok, amit felfedezek nap mint nap. Egyszerűen imádom! A jól fizető munka illúziója Mit is írhatnék erről… Felnőttem, mind bárki más, azt akartam, hogy büszkék legyenek rám a szüleim, hogy legyek valaki. Márpedig, ha az ember valaki akar lenni, jól is kell keresni hozzá. Legalábbis a szüleim fejében ez így működött én pedig meg akartam felelni. Nagy hatással voltak rám a kortársaim. Akkoriban még nagyon könnyű volt hatást gyakorolni rám bármivel kapcsolatban. Én is arra mentem, amerre a tömeg. Tartott ez a szakközépiskola ideje alatt, aztán egyetemen, de még utána is. Jól akartam keresni, bár a szenvedélyem hogy segítsek az állatorvosi, majd az orvosi felé hajtott. Lett belőle agráregyetem, a magas tandíjak miatt, mivel itthon külföldinek számítottam akkor, a román állampolgárságommal. Mivel imádtam és serényen tanultam a nyelveket, és ami egyáltalán nem volt teher, biztos voltam benne, hogy sokra viszem. Amire vágytam, az valami utazós munka volt, ahol járhatom a világot, sokat keresek, szép ruhákat hordok, van szép autóm, tekintélyem, embereket vezetek. Ez hajtott sokáig. Ha csak tehettem utaztam. Ez az álom pedig valahogy nem akart összejönni, nem tudott megvalósulni és asszisztensként tengődtem egy menő irodában, hol itt, hol ott. Nem tudtam magasabb pozícióba kerülni. Türelmetlen voltam, mohó, pénzéhes, amilyen embereket már nem is vennék fel. És hát nem voltam lelkes munkaerő több helyen, bár a munkát elvégeztem. Tele voltam dühhel, daccal, félelemmel, szorongással, személyiségem igencsak kiforratlan volt, a kisebbségi komplexusomról nem is beszélve. Így már értem, miért nem jött össze, amit akartam. Nem is voltam annyira ez az ’álljunk be a sorba’ típus, nem szerettem, ha megmondják mit csináljak, főleg, ha láttam, hogy nem tudok felnézni arra, aki ezt teszi. De hát mit vársz egy félig falusi parasztlánytól a nagyvárosban? Az élet megoldotta, tudta mire volt szükségem. Mire mindez az én agyamig is eljutott, az jó pár évbe telt, de hát jobb később, mint soha. Az a halmozott szenvedés, ami az utamra kerülésem folyamataként rámzúdult a múltamból, nem volt kevés. Sokszor azt sem tudtam fiú vagyok-e vagy lány, de valahogy mindig sikerült kijönni a gödörből. Most pedig itt vagyok, és úgy érzem, már nagyjából mindent értek, azzal kapcsolatban, ami velem történt. Most már kívülről látom azokat az embereket, akik pénzért hajtanak, robotolnak, túlóráznak, güriznek. Azt mondják, hogy nincs más választásuk, hogy kell a pénz, a sok pénz, vagy, hogy megnyomnak pár évet, aztán vége. Van, aki ezért megy külföldre dolgozni, sokszor


54. oldal

nagyon alacsony beosztásban. A színötös tanuló évfolyamtársam évekig Dániában salátát válogatott és ha megkérdezted, hogy miért nem itthon van, azt mondta, nincs lehetőség. Hogy van-e fogalma arról ki is ő, ez egy jó kérdés… no comment. Azt mondom, hogy a könnyebb nehézséget választotta, homokba dugta a fejét, mert nem látott más megoldást, vagy félt felfedezni azt, ki is ő valójában és miért született. Vagy lehet inkább nem érezte magát elég erősnek ahhoz, hogy végigcsinálja? Lehet. Nem voltam ötös tanuló, bár utolsó években volt 4,5-ös átlagom is, de első félévben majdnem megbuktam. A jótanulókról megfigyeltem azt, hogy nem mernek hibázni és nagyon nagy a megfelelési kényszerük, főleg a szüleik felé. Rettegnek attól, hogy nem hozzák az elvárásokat, hogy nem kapnak elismerést, figyelmet, szeretetet, amitől függenek is. Ugye, hogy megint a figyelemnél lyukadtunk ki? Milyen érdekes… Imádok elemezgetni, szerintem feltűnt… de így annyi mindent megért az ember… Bár többet hibáztam, mégis hibázni megtanulni egy külön művészet volt. Beletörődni, hogy kudarcot vallottam, de ugyanakkor szétválasztani önmagam szeretetétől, értékességétől és nem szeretni magam kevésbé emiatt. Ez nagyon nehéz és sok gyakorlást igényel… Szeresd magad, akkor is, ha rossz döntést hozol, akkor is, ha kudarcot vallasz, mert ha mersz próbálkozni és hibázni, akkor tanulsz sokat igazán. Minél többet próbálkozol és hibázol, annál erősebb, stabilabb, tapasztaltabb leszel. Kis idő volt ebbe vállalkozóként is maradéktalanul belerázódni, de szerintem sikerült. Visszatérve, konstatálható az, hogy az emberek nagy része pénzért adja fel saját magát. Jól fizető állást akar és eszébe sem jut egy jó darabig, hogy meg kéne találni, hogy ki is ő valójában. Pedig lehet a kettőt együtt működtetni, bár tudom, a pénz hiánya igen nagy mozgatórugó… tudnék róla mesélni… Belőlem az élet valahogy kikényszerítette, hogy ne legyen más választásom. Így utólag hálás vagyok érte, de csak így utólag. Menet közben nem annyira díjaztam ezt a fajta ’gondoskodást’. Tudom, hogy nehéz, ismeretlen, de még mindig óriási ajándékot kap cserébe az ember. Visszakapja önmagát, az életét, a szabadságát és a pénzt is ugyanúgy megkapja. Talán azt hiszem ez mindent elmond: Akkora célokat tudsz megvalósítani, amekkora áldozatokat hajlandó vagy meghozni, amennyit mersz a biztonságodból és komfortodból kockáztatni. Ez most csak úgy jött, remélem segít, mindenesetre ez abszolút igaz az életemre. Rengeteg áldozatot hoztam, a gyümölcsök pedig most kezdenek beérni. Nem akarom megmondani a tutit, hogy mit csinálj, hogy hagyd ott a munkád és kezdj


55. oldal

önkeresésbe, nincs hozzá jogom. Én csak megmutatom, hogy mi van mögötte és azon túl. Az viszont biztos, hogy minden nap egy pici változtatás, egy pici önmagadért tett erőfeszítés előbb-utóbb eljuttat oda, ahol tényleg lenned kell…


56. oldal

A jó pasi/csaj illúziója és a párkapcsolat csapdái Akkor témát is válthatunk szerintem. Egy igen szaftos kis fejezethez érkeztünk, ami nem lesz mindenütt szívélyes. A saját életem, párkapcsolatom ihlette, illetve a társadalomban uralkodó témák és trendek. Van, ami szomorú, de annyira talán mégsem. Nem kis intenzív tanulás és tapasztalás után felhatalmazom magam a jártasság címkéjével ezen a területen, de akkor nézzük az elejétől. Első sorban, amit ebben a fejezetben ki szeretnék emelni és meg is teszek, az a társ, mint státusszimbólum. Teljesen mindegy, hogy az illető okos és azért nézünk fel rá, szép és azért kitűnő dekoráció, jóképű, ezért kitüntetve érezzük magunkat a kegyeiben, gazdag, ezért függünk tőle, mert nem hisszük el, hogy mi magunk is fel tudjuk építeni a saját egzisztenciánkat. Ugye vannak a jó partik, akikre a nők előszeretettel csapnak le, aztán foggal, körömmel kapaszkodnak beléjük saját értéktelenségüket kifejezvén ezzel. Félnek a veszteségtől, mert nem hiszik el, hogy ők elég jók és hogy legalább ilyen jót érdelemnek, ha nem jobbat. A férfi sok esetben vissza is él ezzel és kihasználja a nőt, belerúg, irányítja, esetleg nem tiszteli és megcsalja, mivel tudja, hogy kedves párja bármit elnéz neki a helyes pofijáért és/ vagy a bankszámlájáért cserébe. Szép kis szeretetkurvaság, huh, ezt most fel kellett címkéznem. Hátha így jobban fáj és az érintettek egy kicsit észhez térnek. Ugyanis hölgyek, urak egyaránt eladják magukat, az értéküket, önbecsülésüket elég olcsón. Miért is? Ez az otthoni minta, otthon sem voltak értékelve, vagy lehet, hogy anyuci, vagy apuci is ugyanezt tette. Igen, ebből is ki lehet mászni, de ehhez megint csak bele kell néznünk a múltba és foglalkozni magunkkal, különben egy életre bezárkózunk a nagy herceg, vagy a domina aranyrácsai közé. Annyira elhisszük, hogy mi kicsik vagyunk és jelentéktelenek, minden mozdulatunk és vágyunk a köré épül, hogy a másikat ne veszítsük el, mert nála jobbat biztosan nem találunk. Ezért mi nők sminkelünk, hajat szárítunk, öltözködünk órákig és senki nem lehet nálunk szebb, nehogy szívünk választottja szemet vessen rá. Az egész életünk közben görcsben, idegbajban telik, fokozatosan attól rettegve, hogy


57. oldal

mikor csal meg. De lehet, hogy úgy beszél, mint a kutyájával, esetleg mi árasztjuk el őt hisztériarohamokkal. Közben a fókusz bizonyos embereknél teljesen átmegy a külsőségekre, a presztízsre, a szép ruhákra, a státusszimbólumokra és kedves párunkat trófeaként mutogatjuk, ezzel erősítve ingatag önbizalmunkat. Ami még durvább az az érzelmi pokol, üresség, amiben mindeközben benne lebegünk, ezért jobb is, ha a külsőségek elvonják a figyelmünket, bele ne gondoljunk abba, hogy miben élünk. Ha mégis megtennénk, jobb, ha kéznél van egy üveg bor. Amit még érintőlegesen említenék, a ’nem válunk el, mert az rosszabb a gyermeknek’ illúzió. Azt hisszük, hogy ha együtt vagyunk, akkor egészségesebb lesz a gyermek, mert teljes családban nő fel. Hát, ha csak a szülőket nézem, akik 5-10-15 évet vártak a válással és rájöttek, mekkora marhák voltak, nem beszélve arról, hogy mekkora sérüléseket és mennyi hibás mintát tanultak így el a gyerekek, akkor javasolnám ezt is újragondolni. Igen, van az a helyzet, amikor az anya úgy érzi képtelen egyedül eltartani a gyerekeket, a férj pedig zsarol, pedig mindig van megoldás csak néha küzdeni kell az akadályokkal. Vagy, az anya nem hajlandó feladni azt az anyagi jólétet, amiben van és lehet, hogy tesz arra mi is a jó a gyereknek. Nem vádaskodás ez. Egyszerűen az anyát elnyomja a saját belső trutyija, ezért érzelmileg immunis lesz más fájdalmára. Sok ilyen példát látok. Az agyban olyan blokkok állnak egybe, mint egy csillagegyüttállás, ami érzéketlenné teszi tulajdonosát. A katonákat is így képzik ki, hogy aztán parancsra öljenek, csak nyilván más a módszer. Aztán jön a veterán szindróma… Komoly és súlyos dolgok ezek. Az ember annyira el tud merülni a saját szarában, hogy közben akaratán kívül tehetetlen a környezete fájdalmával szemben, akkor is, ha olyan emberekről van szó, akikért felelősséggel tartozik, nevezetesen a gyerekeiről. Lehet, hogy ez az ember már azt sem tudja eldönteni, hogy változtatni akar és csak reménykedhet abban, hogy az élet egy olyan helyzetet biztosít számára, ami felébreszti és cselekvésre készteti. …sorsok… Ha pedig belegondolunk így rengeteg gyerek nő fel, lesz belőle sérült felnőt, egy sérült gyermek sérült szülője. Hogy nálam mi a helyzet? Ez megint egy külön könyv témája lenne… Az én egyik nagy blokkom volt a túlzott felelősségvállalás, így abból nem volt hiány. Erőmön felül igyekeztem korrigálni az életem, másokét is magam körül és természetesen


58. oldal

nem akartam ugyanazokat a hibákat elkövetni, mint a szüleim. Ez egy kicsit erőmön felüli küldetésnek bizonyult, de elindultam, az erő pedig folyamatosan érkezett, erősödtem a kihíváshoz. Nem akartam, hogy a gyerekem boldogtalan legyen. A boldog anya mintáját akartam neki megmutatni, de az a házasságban már nem volt lehetséges, nekem kutatnom kellett tovább, rendberakni az életem így elváltam. Kerestem, randiztam, tanultam és közben egyre többet tudtam meg arról ki is vagyok és miért olyan, amilyen. Közben ez minden egyes nap változott, igyekeztem álomnőt faragni magamból az álomférfinak, akit oly nagy lelkesedéssel álmodtam meg. Megálmodtam a férfit, aki illik ahhoz a nőhöz, amilyen lenni szeretnék, aki úgy érzem igazán vagyok. Majd ez a férfi meg is jelent, de némi hiba csúszott a műveletben és a frigy így nem volt kompatibilis. Mily meglepő fordulat… Ugyanis még mindig volt egy minta, ami dolgozott és ez a férfi nagyon nagy volt, fontos, viszont ugyanakkor nagyon elfoglalt és a szeretetnyelve a hideg apámét tükrözte vissza. Nem volt mese, könyörtelenül töröltem őt az életemből, mert mindemellett ösztönösen gondoskodott arról, hogy ne érezzem magam elég jónak mellette. Szép nagy lecke volt… Most mondhatod, hogy mi értelme volt akkor az egésznek? Felrúgtam a házasságom, felelőtlenül hetyegtem, mindezt azért, hogy a végén itt álljak egyedülálló anyaként… Hát így is lehet nézni… Na de milyen anya lettem? Olyan nővé lettem közben, amilyen lenni akartam, vagyis amilyet a legelején el sem tudtam képzelni. Felszámoltam a férfiakkal kapcsolatos szaromat, felszabadítottam magam, önálló lettem, emancipált, de nem ez a lényeg. Úgy tudom szeretni a férfit, ahogy azt nem sok nő képes. Feltétel nélkül, ahogy van, ha pedig nem érzem magam jól egy kapcsolatban és menthetetlen, már túl értékes vagyok ahhoz, hogy benne szenvedjek, kilépek. Természetesen boldogságomnak a férfi megléte vagy hiánya nem szab határt és nem függök a férfi jelenlététől az életemben, ugyanakkor hiszem, hogy előbb-utóbb megtaláljuk egymást ideális társammal. Túl nagy kompromisszumot nem vagyok hajlandó kötni, túl értékes az életem. És igen, lehet, hogy most még egyedül vagyok, de lehet, hogy egy hét múlva belebotlok valakibe. Az élet már csak ilyen spontán. Azt érzem, hogy felkészültem egy harmónikus párkapcsolatra, ahol nem vetítem rá saját rögeszméimet, szeretet-, önbizalomhiányomat a férfira és az ehhez méltó társat kivárom.


59. oldal

Már nem türelmetlenkedek, sietek, sürgetek. Van még legalább 70 évem, ami sok mindenre elég lesz… Csak azt tudom javasolni, megfogadod vagy sem, hogy ne légy szeretetkurva. Építsd fel önmagad, az önbizalmad és ezt ne tedd a melletted levő nőtől vagy férfitól függővé, különben azt csinál veled, amit akar. Ha változtatnod kell, akkor hidd el, hogy képes vagy rá, ha pedig mindent beleteszel, akkor a dolgok meg fognak oldódni. A legjobb módszer erre pedig egy kis szarban turkálás és tisztogatás, hogy megváltoztassuk magunkban azokat a mintákat, amik miatt nem tudjuk beengedni a jót. Nekem most a kihívás, hogy az anyám szeretetteljes, kiáradó szeretetnyelvével az apám hideg, zárkózott szeretetnyelvét vonzottam a férfiakban, hiszen ez volt az otthoni minta. Most azon dolgozom, hogy a férfi szeretetnyelve bennem is ugyanolyan kedves és kiáradó legyen, én pedig be tudjam fogadni mindezt. Csiszolni, finomítani, azt mindig lehet…


60. oldal

A tökéletes élet illúziója Elnézegettem, hogy mi mindenről szeretnék még írni, akad még téma bőven. Bár csak úgy dől belőlem a szó, de valahol határt kell szabnom mondanivalómnak. A maradék a többi könyvben tud majd bontakozni. Annyi írnivalóm van, bár a lényeget már nagyjából sikerült közölnöm. Fejtegetni fogok apró történetek koszorújában, hogy segítsem a megértést azok számára, akiket érdekel a téma. Nem tudom, hogy mennyien jutnak el idáig, bár nagyon kíváncsi lennék rá és arra is, hogy miközben soraimat olvasod, milyen gondolatok röppennek fel a fejedben, mit érzel. (Várok visszajelzéseket) Mennyire fogadod el, amit olvasol, mennyire vált ki belőled ellenállást, hiszen csak a hozott anyagoddal és mintáiddal fogod értelmezni a leírtakat. Amit leírok, azok mind-mind hosszú élet és nagyon sok ezer, de lehet, hogy több tízezer blokk fejtegetése, oldogatásának eredménye. Nem kizárt, hogy rossz következtetésekre jutottam, bár az életem és annak alakulása azt mutatja, hogy az irány és a módszer az teljesen jó. Tehát nem vagyok dilis, vagy elmebeteg (ezt csak önmagam megnyugtatására szoktam konstatálni) Akkora lendület van bennem, úgy érzem, hogy lassan haladok, bár gyorsan pötyögnek az ujjaim. Mintha felgyorsult volna az idő, érezném a közelgő eseményeket, ezért is van bennem egy egészséges drukk. Miért érzem én ezt lassúnak? Nem tudom… Azt sem tudom még pontosan, hogy mi lesz a következő címe, majd csak jön a sugallat, ahogy ez is jött. Valahogy olyan érzés, mintha a testem alig tudná lekövetni a belsőm sebességét és kicsit tehetetlen lenne. Per pillanat ilyen problémáim vannak. Az idő dimenzióval állok kicsit hadilábon, bár már nem ellenségként tekintek rá, mint régen, mint aki ellenem dolgozik. Na de térjünk vissza a tökéletes élethez és annak viszontagságaihoz. Jómagam maximalista vagyok minden területen, ugyanakkor nagyon rugalmas és alkalmazkodó. Ami az életemet illeti, nem tűröm benne az elakadásokat, szutykokat, ezért mindig tisztítom, amit csak blokknak, akadálynak érzek. Azt sem viselem, hogyha nem működök harmóniában, ami a hozott anyaghoz és a kezdetekhez képest, amikor effektíve romokban volt minden, elég nagy kihívásnak tűnt. Minden ingott, instabil volt, egyszerre változott, mert minden kihatott mindenre. Én pedig csak győztem egyensúlyozni a nagy hurrikánok közepette. Természetesen nem kell ezt ilyen hűbele Balázs módjára csinálni és szétkapni magad, lehet mindezt lassabban, türelmesebben,


61. oldal

de türelemből nekem nagyon kevés volt. Mintha ment volna a buszom, amit el kellett érnem és mintha sokszorosított sebességgel pörgettem volna mindent. Most már nem vészes, de voltak nehéz időszakok. Mindenesetre fejembe vettem, hogy mindent korrigálok és megalkotom azt a tökéletes életet, amiben minden harmóniában tud együttműködni. Kiteljesítem az életterületeimet és önmagam a különböző szerepekben, amennyire csak lehet, illetve igyekszem egyiket sem elnyomni és mindegyikben jól érezni magam. Kihívásnak indult nőnek lenni, egzisztenciát építeni, bízni magamban, egyedül élni egy gyerekkel, élvezni az anyaságot, megbirkózni a spirituális fejlődéssel, a férfiakkal, karriert építeni, kihagytam valamit? Biztosan… Közben egyre többet láttam meg az igazságból és a hamisságból is, nevezzük továbbra is illúziónak. Történetesen az tűnt fel, hogy bizonyos emberek mekkora erőfeszítést tesznek annak érdekében, hogy a tökéletes család és pár illúzióját keltsék a környezetük számára. Nem egy ilyen párt látok, akik eljátszák a mintatársat, mintapárt, mintaszülőt első sorban fészbúkon. Közben belül minden ’rohad’ és a veszekedések, megcsalások megszokott elemei az életüknek. Ilyenkor elgondolkodom, hogy mindennek mi értelme van? Mi értelme begyűjteni a ’jaj deszép pár vagytok’, ’jaj de cukik’, ’milyen csodálatos’ elismeréseket valami olyanért, ami nem is igaz, vagy legalábbis nem teljesen igaz? Mi értelme egyáltalán benne maradni valami olyanban, ami rohad? Lehet, hogy a pénz az oka? A változástól való félelem? Birtoklásvágy a másik felett? Lelki sérülések? Nekik tényleg ez a normális? Tényleg elég nekik az, hogy mások elhiszik róluk a tökéletes képet és ezáltal megkapják a figyelmet és elismerést? De most komolyan… Tényleg ennyire gagyi? Akkor nézzük meg a másik oldalról… Mi lenne, ha megtörne az idill és más is meglátná róluk a valóságot. Kiderülne, hogy válnak, veszekednek, félnek, megcsalnak. Akkor az tényleg kudarc? Tényleg ennyire fontos, hogy más mit gondol rólunk, annyira, hogy tönkretesszük emiatt az életünket? Wooow… Mit is mondhatnék erre… Tényleg ekkora hatalmat adunk ismerőseinknek, hogy láncra verjük érte saját magunkat? Akkor mennyi hatalom van a mi kezünkben?


62. oldal

Jujj, ezt inkább válaszolja meg mindenki magának. Volt olyan kliensem, aki elmondta mennyire hideg a kapcsolatuk a férjével, nincs szex, de mindenki körülöttük álompárnak hiszi őket, bár ő belül szenved, sőt, már egy harmadik személy is színre lépett. Tényleg ennyit ér a figyelem, ennyire számít??? És már megint a figyelem energiájánál tartunk ugye??? Nagy téma, az biztos… Mit mondhatnék azon kívül, hogy aki eljátssza azt, ami nincs, az jó nagy szarban van és sokszor még önmagának is hazudik. Mentségére szolgáljon, hogy ezt a mintát látta otthon is: valami boldogtalanban lenni boldogtalanként, eljátszva a tökéleteset, az elég és normális. Oknak jó, de kifogásnak nem lehet elég. Na de most komolyan! Tényleg az lenne és az kell, hogy legyen??? Ha igen, akkor hajrá, üssünk a szarnak egy pofont! Ezt a fejezetet nem is kommentálnám tovább, inkább továbbra is csiszolgatom saját kis életemet, mert számomra a boldogtalanság még mindig túl nagy kompromisszum és minden nap, amit megélek, az túl értékes. Nem bánok semmit, amit teszek és nem csinálnám másképp főleg akkor, ha azt mondaná az élet, hogy egy hónapom van hátra… Na viszlát a következő fejezetben!


63. oldal

A tökéletes/hülye gyerek illúziója Egy újabb velős fejezethez érkeztünk és tény, hogy szülőként lehet róla véleményem. Amíg nem lettem anya, csak okosan papoltam, nem volt túl hiteles. 4 évvel a hátam mögött teljesen máshogy fest a szülőség. A véleményem nem minta, csak egy nézőpont, viszont szívesen megosztom, mert sokat lehet belőle tanulni. Ott volt a saját megtépászott gyerekkorom tele hibákkal, hiányosságokkal, nem véletlen lettem felnőttként dühös, vad és sokszor idegbeteg, komplexusokkal teli. Ez egy igen hathatós minta volt, ami anyaként nagy kihívások elé állított, amikor szülés után elkezdett csak úgy dőlni a szar belőlem és tényleg egy mániákus depressziós elmebeteg anyának néztem ki sokszor. A dolog pikantériája az volt, hogy tudtam mi történik, nagyon jól láttam a hozott mintát, ahogy összecsap bennem a tiszta anyai ösztönnel és azzal, amit tennem kellene, ami helyes. És a neheze eltartott egy darabig én pedig rendbe tettem a múltat, közben igyekeztem nem túl nagy kárt tenni a kisfiamban. Nagyon érdekes volt, hogy mindig az épp adott korhoz épp adott blokk jött fel. Például leesett, hogy nagyjából mikor emeltek rám kezet a szüleim először, mert akkor öntött el egy akkora düh, hogy azon kaptam magam, emelem a kezem. Ösztönösen jött, de meg tudtam állítani, bár a belső harcom önmagam ellen hatalmas volt. A tudatos Andi összecsapott magamban a szüleimmel és a belső gyermekkel. Minden reakcióját figyeltem a fiamnak. Előszeretettel nyomkodta rendszeresen a gombjaim, elősegítve ezzel a múlt felszámolását. Például volt kezelhetetlen, de én egy dolgot megtanultam, amit ki is hangsúlyoznék. Bármikor, amikor kezelhetetlen volt, dühös, rossz, hisztis, olyankor tudtam, hogy már megint bekapcsolt valami. Már megint nem jó a rezgésem és, mivel ő engem tükröz vissza, ezért csak megmutatja viselkedésével, hogy nem jól működöm. Ezen 1-2 bébiszitter el is csodálkozott. A gyerek egyik pillanatban őrjöngött. Aztán vettem a fáradtságot, magamba néztem, elengedtem a blokkot. Abban a pillanatban, mintha a gyereket kicserélték volna, kenyérre lehetett kenni. Ezt azért hangsúlyozom ki, mert sok szülő állítja, hogy a gyereke rossz, kezelhetetlen, hülye. Na de honnan hozza mindezt? Kitől tanulja, csak úgy pottyan a természete, vagy dacol valamivel, vagy esetleg egy az egyben visszatükrözi? Azok a szülők, akiknek sok elfojtott dühük és megoldatlan helyzetük van tele elfojtásokkal, azok ne lepődjenek meg, ha hiperaktív lesz a gyerek. Az a gyerek, aki ellenáll és nem fogad szót sem véletlenül teszi. Természetesen ott a


64. oldal

dackorszak, de ott is minimálisra csökken a lázadás. Az én fiam nagyon hamar együttműködő lett, bár van, aki azt mondja, hogy a dackorszak sohasem múlik el. Igenis vállalhatjuk a felelősséget, hogy a gyerek miattunk lesz tökéletes vagy tökéletlen hülye. Minden, amit mondunk neki az mélyen belevésődik, hisz akkora tekintéllyel rendelkezünk fölötte, mint Isten, tehát sokszor igazságnak hisz mindent, amit állítunk, akkor is, ha az nem igaz. Elhiszi, ha azt mondjuk hülye, lusta, semmirekellő, nem lesz belőle semmi, de aztán ne csodálkozzunk, ha nem is ér el semmit, hiszen milyen muníciót adtunk neki, amiből építkezhetne??? Nagyon nehéz nem elkövetni ugyanazokat a hibákat, amiket velünk is elkövettek, sokat észre sem veszünk… Na de ott a dédelgetett tökéletes gyermek is, akit mindenki csodál, hogy milyen gyönyörű és milyen tökéletes, jótanuló. Az a gyermek, akinél a külsőségekre kerül a hangsúly, megtanulja, hogy az ő szeretete a külsejétől függ, ezért lehet, hogy elveszi a figyelmet egyéb területekről, mint például a szellemi fejlődés. A testét és a külsejét fogja használni arra, hogy elérjen dolgokat, és ha egy jóképű kamasz után dőlnek a csajok, nem feltétlen fog az élete egyengetésére koncentrálni. Hiszen elég a jó test, helyes pofi és trendi rucik. Mire felébred, ha felébred, akkor már lehet késő. Közben érzelmi intelligenciája kimerül a ’megyünk dugni’-ban, aztán a ’dolgom van, menjünk haza’ -ban. Ott van az elit tanuló is, aki folyton azért pedálozik, hogy megveregessék a vállát, azt csinálja, amit mondanak neki, kreativitása nem feltétlen bontakozik ki, ami főleg élethelyzetekben mutatkozik meg. Sablon mintát követ és nem mer más utat járni, mint amit elvárnak tőle, mert akkor elveszti a figyelmet és a szeretetet. Ez az ’apuci és anyuci tökéletes és kedvenc gyereke’ szindróma. Mindezt tetézi, hogy a szülők vele büszkélkednek és a gyermek kötelességének érzi azt, hogy a szülei mindig büszkék legyenek rá, nyomja a felelősség a vállát. Nekem sem volt egyszerű megtörni ezt a kört. Miután elvégeztem az egyetemet, majd egyszer csak pályám nem abba az irányba vette az utat, amit anyám jónak gondolt, onnantól kegyvesztett boszorkány lett hirtelen belőlem… Nehéz volt feldolgozni, de sikerült. Amit szeretek, aki én vagyok azt továbbra sem adtam fel. Ők azt várták, hogy valami jó kis munkahelyen jól keresve családi idillben gyerekeket szülve boldogan élünk majd a férjemmel, míg meg nem halunk. Hát nem jött össze, de legalább tudom ki vagyok, mit csinálok, miért és boldog vagyok benne.


65. oldal

Tipikus felelősséghárítás a szülők részéről, hogy a gyerek sikere a szülő sikere, a gyerek kudarca viszont teljesen független a szülőétől. Tényleg ez lenne a logika??? Na de hölgyeim és uraim, ne csináljuk már. Ezt kinek akarják bekamuzni, mert én nem veszem be… A gyerek minden megnyilvánulása főleg kisgyerekkorban a szülő tükre. Milliószor láttam, hogy amint magamba nézek a gyerekem visszavált normálisra. Miért olyan nehéz ezt elhinni. A gyermek folyamatosan tanul, modellez, másol és az energiánkból táplálkozik. Születésre már a személyiség nagy része felépül az alapján amilyen érzelmi hatások a magzatot érték az anyuka hasában. Minden, amit érzékel és felfog, beépül mintaként a tudatába. A szép benne az, hogy fokozatosan lehet korrigálni a hiányosságokat. Lehet elrontottam valamit x hónapos korban, de 2 éves korban javítottam, akkor az felülíródik. Félreértés ne essék, nem akarok senkit mágián elégetni, halálra ítélni, hogy rossz szülő… Millió indokot találunk, hogy miért nem tudunk változtatni, változni, jobb szülőkké válni. Mi lenne, ha találnánk pár indokot, amiért megéri azt a pici erőfeszítést beletenni, csak egy picit minden nap, hogy jobbakká váljunk. Nekem a legnagyobb fájdalom volt látni a gyerekem szenvedését, mert tudtam, hogy miattam szenved. Ráadásul az élet ezt is megoldotta. Dávid hasfájós volt és ha nekem bekapcsolt egy blokk, neki beállt a hasa és szenvedett. Amint feloldottam magamban, azonnal elengedett a hasa is. Olyan volt, mintha valaki hajtott volna, sokszor végtelennek tűnt a szartúrás, de megérte, mert lett egy kiegyensúlyozott, magas érzelmi intelligenciával rendelkező, mindenre nyitott tüneményem, aki szinte mindig csak vidám, viszont még mindig tükröt tart, bár már sokkal kevésbé. Amit örömmel látok benne viszont, azok a jó tulajdonságaim, erősségeim, amiket eltanult minden nyomás nélkül. Nem bírtam volna végignézni, hogy félreneveljem a gyerekem annak tudatában, hogy lett volna lehetőségem többet tenni. Hát megtettem és továbbra is megteszem. Megszokta, hogy anya néha tisztít, van, hogy ő kéri, ha rosszat álmodik… Nálunk ez már életforma. És igen, inkább többet dolgozok, jobban kilépek a komfortzónámból, hogy megteremtsem neki anyagilag is a feltételeket ahhoz, hogy a lehető legjobbat kapja, gondolok itt per pillanat


66. oldal

az angol magánovira. Nálunk sokkal tehetősebb szülőknek nem fordul meg a fejében ilyen. Miért? Sokat utazok, szerintem ő is sokat fog, a nyelvtanulást pedig sosem lehet elég korán kezdeni. Ez az alapkoncepció, aztán meglátjuk mennyire válik be. Ennyit a gyerekekről…


67. oldal

A gazdagság illúziója Gondolom feltűnik, hogy mennyi információt osztok meg saját magamról. Nem állítom, hogy az életem tökéletes, de azt igen, hogy kihozom belőle magamhoz képest a maximumot. Tényleg zajlik és folyamatosan változik. Minél gyorsabban változik, annál nagyobb a sebesség. Ezt már megszoktam. Azért osztom meg, hogy eldönthesd, tetszik-e az, ahogy én látom a világot, akarsz-e tőlem bármit is olvasni tanulni, illetve megnyitok előtted egy másik látószöget, egy másik perspektívát, amin keresztül többet láthatsz a világról. Lehet, hogy a könyv végére mélyen elítélsz majd, nincsen ezzel sem semmi baj. Gondolj bele, hogy mekkora bátorság kell ahhoz, hogy magamról írjak. Mekkora bátorság kell ahhoz, hogy a hibáimról írjak, amiket elkövetek, elkövettem, hogy vállaljam a kockázatát annak, hogy tojást dobálj rám és elítélj. Mély betekintést nyújtok kicsi életembe és még mélyebbet fogok a többi könyvemen keresztül. Én vagyok az, aki semmit nem fog rejtegetni, bár bizonyos részeit az életemnek fel kell vezetnem, hogy az olvasó fel tudjon készülni a mélységekre, de nem azért, mert el akarnám rejteni. Sok olyan embert látok, illetve látok át, aki eljátssza az idilli életet, a tökéletes családot, üzletembert, előadót, ahol minden tökéletes. Egyszerűen messziről megszimatolom az ilyet, mivel belülről érzem az embert. Nekem nem lehet nagyon kamuzni, nem veszem be. Amit én szeretnék, az megmutatni azt, hogy milyen és mekkora utat jártam be a különböző életterületeken. Nem feltétlen az a célja, hogy eljátsszam, mekkora király vagyok, nem kell a megerősítés, tudom, hogy ki vagyok. Azért teszem, hogy mutassak egy ’így is lehet’ példát, amiből sokan inspirálódhatnak, ötleteket meríthetnek, amin keresztül egy jobb világban élhetünk majd. Lehet, hogy mindez álmodozón hangzik, de már azzal nagyon sokat tettem a nagy egészért, hogy magamat rendbe raktam, amennyire csak lehet. Érkezénk most a gazdagság becses témájához, ami igen csak nagy feladvány volt az én esetemben, hosszú évekig. Kezdjük ugye megint csak a saját példámmal, hogy dióhéjban min is mentem keresztül. Kezdeném ott, hogy egy gyarló, pénzéhes, kapzsi köcsög voltam, aki mindenben a pénzt és a hasznot nézte, hiszen ezt tanultam otthon. Azt is jól megtanították, hogy hasznos legyek, produktív, munkamániás, egy kis


68. oldal

rabszolgatudattal megspékelve. Nem kis időmbe telt egy olyan vállalkozást felépíteni, ahol nem dolgozom aktívan, ami azt jelenti, hogy nem járok be minden nap 8 órában dolgozni. El kellett hinnem, hogy úgy is megérdemlem a pénzt, hogy nem vagyok rabszolga, hasznos és épp nem csinálok semmit. Nem kevés bűntudat jött fel ezzel kapcsolatban. Bár rengeteget dolgoztam magamon és a pénzzel kapcsolatos mintáimon, az igazi bőség sosem jött el igazán. Hatványozva éreztem magam hátrányos helyzetűnek, miközben már szinte mindent kiveséztem, de mindig akadtak újabb és újabb akadályok. Szép kis palimadár voltam hosszú éveken keresztül, de valahogy a hit mindig hajtott, hogy egyszer csak megoldódik, a nagy számok törvénye alapján. Közben nulla körül éltem, folyamatosan kockáztattam a biztonságom, úgy, hogy bármelyik pillanatban a híd alatt köthettem volna ki, mert általában pont annyi jött be, amennyi kellett, sokszor annyi sem. Szép kis hitpróba volt, de közben egyre erősebb lettem, hittem és valahogy mindig sikerült megoldani a helyzetet természetesen szartúrással. Közben végigjártam a létrát a másik oldalon. Igyekeztem olyan helyeken lakást bérelni, amik presztízst jelentettek. Át akartam élni az érzést, hogy milyen drága lakásban élni. Azt akartam, hogy ez legyen a normális, mert az biztosan továbblendít majd befogadás szempontjából is. Utaztam, drága nemzetközi tréningekre jártam, a nem létező pénzemet költöttem és egyre menőbb pasikkal randiztam. Kicsit esztelennek tűnik, valahol az is volt… Mivel folyamatosan dolgoztam magamon szépen emelkedtem és egyre luxusabb dolgok tűntek normálisnak számomra, ami azt jelenti, hogy nem estem hasra pl. a korábban említett iráni úriembertől sem, sem az amerikai üzletembertől, aki úgy kezdte az elején, hogy gyűjt dolgokat és sok cégben van érdekeltsége. pl. szeret szaxofonozni, gyűjtő, van 70 szaxofonja. Természetes volt, ha egy elit étteremben ebédelek egy randi alkalmával, mert ehhez szoktam. Mondjuk az vicces volt, amikor Tinderen gondoltam, jó, ne legyünk magyar hím soviniszták, szóba állok egy magyar férfival is. Miután mondtam neki, hogy szerintem hova menjünk ebédelni, azt válaszolta, na azért ott még nem tartunk. Teljesen felháborodva eltűnt. Pedig nem lehúzni akartam, de ha beülök, egyedül is oda ülök be. Így lettem számító szőke p.csa, pedig pusztán más életszínvonalon éltem. Közben még mindig annyi pénz jött be, amennyiből jól éltem, voltak szép ruháim, kifizettem a lakást, az ovit és nem kellett megnézni mit és hol eszek. Nem voltam milliárdos, sem milliomos, sem nagyon gazdag, bár egy hétköznapi ember szemével annak számítok. Nincsen szép és drága autóm, de ültem bennük nem egyszer. Ha ismerkedtem, nem haraptam ezekre a dolgokra, de olyan emberrel igyekeztem találkozni, aki hasonlóan szabad életet él és megcsinálta magát, különben nem értené meg a nem kicsit szabad életszemléletem. Ha pedig nem értjük egymást, semmi értelme az egésznek. Bátor vagyok, hogy ezt itt most leírom, mert most sokan, lehet, a torkomnak szegeznék a kést, hiszen mennyi ember nélkülözik ott kint. Természetesen lehet ítélkezni, ez az én


69. oldal

döntésem volt. Követtem a belső hangomat. Olyan állomásokat jártam be pillanatok alatt, ami másnak évek, vagy egy élet. Más a szép lakást, házat, autót, egzisztenciát tűzi ki céljául, mert az által válik valakivé, tartozik valahová, felnéznek rá, vagy szóba állnak vele, vagy egyszerűen, mert egyszerűen a normális emberek ezt teszik. Igen átestem ezen a fázison, de nagyon gyorsan. Drága albérletet fizettem, hogy átéljem az érzést, de aztán mentem is tovább, mert természetessé vált és már nem tett senkivé, így már nem is számított, hol lakok. Idáig el kellett jutnom, de ahhoz meg kellett élnem az illúziót. Így váltottam dunaparti rezidenciából, dombi puritánabb lakásra, ami viszont természetközeli, mert most már ez a fontos. Itt lakni kisvárosi érzés, mégis pillanatok alatt a központban vagyok, elvégre vidéken nőttem fel. A poén, hogy ugyanúgy dombon lakok, mint gyerekkoromban és ugyanaz a számú busz visz le, mint ami Nagyváradon bevitt a városba… vicces… Évente kipróbálhattam valamit, de nem kötöttem le magam így mehettem is tovább. Így volt ez lakással, pasikkal, életstílussal, ruhákkal. Nagyon gyorsan változtam egészen addig, míg az egész már nem számított. Már nem az tett, amim van és amit mutatok, mert nem akartam tartozni sehová. Nem az tesz, hogy milyen nagy emberrel fotózkodhatok, milyen nagy ember oldalán állok. Kisebb erőfeszítéssel lehetne Al Pacino-s vagy Stallone-s fotóm, amivel menőzhetnék, de minek? Most tényleg az tesz valakivé? Én már nem tudok így helyezkedni, mert helyreálltak bennem a kusza dolgok. Eltűnt a kisebbségi komplexus, a nagyravágyás, már tényleg önmagamra, a feladatomra összpontosítok, nincs szükségem mások figyelmére. Nem tesz az, hogy mi van a számlámon, éppen ezért elkezdett hirtelen minden a helyére kerülni. A nyári rehab megtette hatását, elengedtem azokat a blokkokat, amik ezt akadályozták és kiderült, hogy az életemben egy meghatározó személy akadályozta még mindig mindezt. De olyan érzés volt, mintha addig tartanám magam a problémában, míg meg nem tanulom azokat a leckéket, amik nélkül nem léphetek tovább. Olyan az egész, mint egy piramis. Elkezded bontani, és ki kell hullnia bizonyos tégláknak, hogy hozzá tudj férni a többihez. Nekem a pénzügyi bőség tégláim nagyon mélyre lettek rejtve és mondhatni a pénz hiánya volt az egyik nagy hajtóerő az önfejlesztésben, mert ugye addig megyek, amíg meg nem oldódik. Most egy nagy szakasz végéhez értem, valami lezárul és már ez sem akadály, a többi a jövő titka. Összegezve a saját sztorimat, ha megfigyeled a fő mozgatórugó a szabadság és a tanulás volt, tudat alatt ennek rendeltem alá a többi tényezőt. Beáldoztam mindent a tanulás oltárán,


70. oldal

a nagy veszteségeket, kudarcokat, mindezt azért, hogy effektíve gyorsan végigjárjam azt a létrát, amiért emberek egy életen át tepernek. Már nem villanyozna fel az, ha a kacsalábon forgó palotám garázsában egy Ferrari parkolna, de a palota sem. Nem lennék tőle különb. Amire vágyom, az egy fehér ház türkízkék zsalugáterekkel egy zöld telkecskén, görög stílusban. Minden olyan tiszta és természetközeli, teljesen világos és fehér színekkel berendezve, kicsit olyan mesebeli. Egyszer ez is meglesz, pont, amikor itt az ideje. És akkor most térjünk vissza a társadalmi trendekhez. Az emberek számára a pénz és az otthon meghatározó, így életük jelentős részét felemészti. Meglesz az otthon, sokszor kínlódva, hitellel, amire néha rámegy a házasság, ami aztán röghöz köti, amihez foggal, körömmel ragaszkodik. Ez megint újabb jelentős éveket emészt fel az életéből, aztán lehet rájön, hogy változtatni kell, vagy majd az élet elintézi, hogy rájöjjön. Sokszor az otthon prioritás az önismeret és a boldogság felett, akárcsak a pénz és a presztízs. A fő motívumok a megszokás, a látszat illetve a tömeg követése, belső késztetések meg ami normális és általánosan elfogadott. Aztán jönnek a gyerekek, ott van egy nagy vízválasztó… Az ember közben álmodozik mindenféléről, sokan pedig nekiindulnak ennek az útnak, hogy meglegyenek a státusszimbólumok, amitől aztán elvileg kerek lesz az élet. Ha szerencséje van az embernek, miután meggazdagszik, észhez tér és misszióba fog, másokon segít, illetve igyekszik olyan dolgokból pénzt csinálni, ami mások javát is szolgálja. Akkor visszatér önmagához. Ha nem, akkor fut még pár kört a látszatéletben gondtalanul… Számomra még mindig tervben van a sok pénz, de már más okok miatt. A cél értéket adni, mert én már határtalan vagyok…


71. oldal

A komplexusok illúziója Az utóbbi fejezetekben nagyon elmerültem az illúziókban, ki sem látszok belőlük. A helyzet pedig az, hogy rengeteg féle illúzió van, de mindről képtelen vagyok írni ebben a könyvben. Csak eszembe jut, hogy még ez is fontos, meg ez is, meg ez is, és akkor még nincs is vége a mondandómnak… A komplexusok nagyon fontos tényezői az életünknek, sokunknál jópár komplexus kialakul. Én két komplexussal szeretnék behatóbban foglalkozni. Egyikük a kisebbségi komplexus a másik az anyakomplexus. Mindkettő szinte mindenkit érint és azt is megmutatom, hogyan. Mondanom, sem kell, hogy mindkettőben halmozottan érintett vagyok, de ha jól megnézem, lehet, még apakomplexusom is akad. Nézzük a komplexust, mint fogalmat. Nem hajtottam fel semmilyen szakszótárat, megint csak a józan eszemből és személyes tapasztalataimból táplálkozom. Igyekszem érthetően elmondani mi is lehet, mindenféle szakzsargon nélkül, amivel olyan okosnak tűnhetnék. Minden olyan szerep, vagy személyiségjegy, amiben, vagy aminek kapcsán az ember sérült, túl sokat, vagy túl keveset kapott, azt a hiányt igyekszik pótolni vagy azt a többletet leadni. Mindezt ösztönösen átvette, lemodellezte, megtanulta. Magyarul, ha valaki felett túlságosan anyáskodtak, az maga is anyáskodó lesz, vagy épp az ellenkezője, de aki felett nem anyáskodtak, az is működhet mindkét végletben, akár egyszerre is, a szituációtól, környezettől, embertől függően. Nézzük akkor az én anyakomplexusomat! Kezdjük a nagyanyámnál, aki nem szerette anyámat, ők harcban álltak. Hozzá kell azt is tennünk, hogy kiderítettem, a nagyit teherbe ejtette apja így az abortusz után nem fűzött túl kedves emlékeket saját gyermekéhez. Ez a minta meghatározó lett anyám testvéreinél is… Ezzel szemben anyám nagyon apás lett, mondhatni nagyapám anyáskodott felette. Anyám pedig a meg nem kapott szeretetet nekem próbálta megadni, szinte megfulladtam tőle. Aztán úgy hozta a sors, hogy az anyamintát az anyósán tudta pótolni és rá tekintett anyjaként. A dolog pikantériája rám nézve, hogy szinte megszólalásig úgy nézek ki, mint a az apai nagymamám, tehát az anyám a pótanyját is rámvetítette. Ráadásul a nagymamám sorsa mintha rajtam akarta volna behajtani a megoldásokat és ugyanazokat a stigmákat, problémákat hoztam, egyszer csak azon kaptam magam, hogy az ő félelme kapcsolt be, mintha az ő hibáit hoznám helyre.


72. oldal

Morfondíroztam ezen sokat, hogy törvényszerű volt-e az ő sorsát cipelni, szolidarításból vettem magamra, vagy az anyám és a nagyanyám összeesküdtek, anyám pedig szült egy lánygyereket, hogy megváltsa őt. Lehet mindegyik játszik… Kicsit úgy éreztem, mintha ez az egész rám lett volna kényszerítve és kiteljesítettem azokat a gátakat, hiányosságokat, amikre apai nagyanyám rossz döntései következtében nem volt képes. Na de térjünk vissza az anyámra. Ő egy kifejezettem anyáskodó, aggódó típus, mindemellett kontrolált, ledominált, rövid pórázon tartott és minden bajának is én voltam az okozója egyben. Természetesen büszke is volt rám és mindig különlegesnek látott, de mindemellett iszonyatos lelki tortúrának, energiarablásnak és játszmának voltam kitéve mellette. Mit volt mit tenni, én is anyáskodó lettem, domináns, kontroláló, áldozat, bár én megtanultam, hogy mindennek oka én vagyok és én is tudom helyrehozni a dolgokat az életemben. Lassan már mindenki fölött anyáskodtam magam körül, magam elé helyeztem őket és mindenki előszeretettel pakolta rám terheit, gondját, baját. Közben majd megszakadtam, mintha mindenkit magam körül húztam volna, de magamat sem engedtem túlságosan sikeresnek és boldognak lenni, mintha nem tudtam volna különválni és önző lenni. Ennek megfejtése egészen most nyárig váratott magára, amíg visszafejtettem azt a blokkláncot, ami miatt ez nem tudott másképp lenni. Természetesen mindezt rávetítettem a férfiakra is, akik felett szintén anyáskodtam. Mivel kitartóan dolgoztam magamon és korrigáltam a hiányosságaimat, ezért nagyon jól megkapták tőlem a gondoskodó és feltétel nélküli, önzetlen szeretetet, amire mindig is vágytak. Nem volt hisztéria, játszmák, energiarablás, csak összhang, elfogadás, szeretet, szenvedély és nagyon sok férfi erre vágyik. Az tény, hogy erre a szintre eljutni művészet, itt lenni pedig ajándék. Amikor eljutottam erre a szintre, a férfiaknak felejthetetlen élmény lettem, szerencsére mindenki messze lakott és nem igazán tudott megvalósulni az, hogy ebből komolyabb kapcsolat legyen. Míg nem rájöttem, hogy még mindig itt ez a ’férfi túl elfoglalt’ minta, amit most alakítok át éppen. Amit megfigyeltem, hogy a férfiaknak erre van szüksége, mert akaratlanul az anyjukat és a gyerekkori fájdalmaikat is hozzák egy kapcsolatba, ugyanakkor szükségük van a kiteljesedett, összhangban működő nőre, aki mellett boldogok lehetnek. Ez a vágy. Ha feltétel nélkül tudsz szeretni egy férfit nagyon nem lősz mellé, ezt megtanulni kihívás és a megfelelő férfit megtalálni is. Mert másik oldalról kell az a férfi, aki neked ugyanezt tudja adni, vagy közel van hozzá és át tudod lendíteni, ami elég ritka… Én úgy éreztem, hogy folyamatos kiképzés alatt vagyok. Pár nap idill egy férfival, óriási leckék önmagamról, róluk és már tovább is kellett lépni. Az a pár nap mindig álomszerűen csodálatos volt. Megért egy sokéves monoton kapcsolatot. Már érzem ez a kiképzés is a


73. oldal

vége felé közeleg és valami történni fog. Rengeteget tanultam magamról. Most sikerült központosulnom, végre magammal foglalkozom, azt nézem, ami nekem jó, már nem akarok ismerkedni, nem is teszem, nem akarok érzelmi viharokat, nyugalmat, békét szeretnék és megállapodni egyedül vagy társsal. Ez a kör is bezárulni látszik, egy időre biztosan, és jön egy új korszak, másik minőség, más energia. Mindent megtanultam, hogy harmóniában tudjak működni kapcsolatban, vagy kapcsolat nélkül, és belátom, nekem szükségem volt erre a sok kalandra és viszontagságra, legfőképp azért, mert végigjártam a teljes érzelmi skálát a párkapcsolat és a férfiak terén. A begyűjtött tapasztalataimmal most már tényleg segítenem kell másoknak. Ennyit az anyakomplexusról. Az apakomplexusomat rövidre zárnám néhány információval. Amit megfigyeltem, hogy a 40 év alatti férfiakkal nem tudok mit kezdeni. Ők még megvalósítanak, érzelmi intelligenciájuk nem elegendő számomra, valahogy hiányzik belőlük az az életbölcsesség, ami nem minden, de pár 40 fölöttiben megvan. A bizonyítási vágy miatt nehezen viselik az okos, érett nőt, mert riválisnak is tekintik egyben, ez a játszma pedig nagyon fárasztó. Senki kedvéért nem vagyok hajlandó butuska, gyenge, engedelmes alárendelt lenni. Betudom ezt a gyors átalakulásomnak és fejlődésemnek. A vicces az egészben, hogy a koromból jó pár évet letagadhatok, így lehet, hogy apakomplexusosnak tűnök egy negyvenes férfi mellett, de szerintem nem vagyok az. A túl nagy korkülönbséget már nem bírom, lehet akármilyen lehengerlő a férfi… De most evezzünk komolyabb vizekre. Itt van ez a csodálatos kisebbségi komplexus, ami aztán szinte minden emberre érvényes és valahogy működteti azt. Az az érzésem, mintha ez a komplexus természetes része lenne személyiségünk fejlődésének és egyben egy kihívás, amit fel kell számolnunk. A kisebbségi komplexus rengeteg féle formában, végletben és változatban tud megjelenni. Van, hogy az ember nagyzolási mániás lesz, van, hogy az ember annál is kisebbnek képzeli magát, ami, de lehet mindkettő egyszerre. Én elég sok árnyalatát produkáltam eme komplexusnak, a szüleim ugyanis gondoskodtak arról, hogy önértékelésem a béka feneke alá kerüljön. Általában mindenféle semmirekellőnek és hülyének lehordtak, azzal a szeretetteljes szándékkal, hogy még több erőfeszítésre motiváljanak. Gondolom ez a módszer tudattalanul az ő nevelésüknél is bevált, így akaratlan is így neveltek. Felszámolni ezt a sok önbizalomhiányt, kétséget, fájdalmat és dühöt már nem volt olyan


74. oldal

kellemes. Minden egyes fejlődési lépcsőnél, kisebb-nagyobb döntésnél bekapcsolt a kisebbségi komplexus. Ez azt jelenti, hogy megkérdőjeleztem a döntésem jogosságát, megalapozottságát, az erőmet, hogy képes vagyok rá, hogy elég jó vagyok, hogy megérdemlem. Mindez összecsapott a másik oldalról egy óriási, harcos bizonyítási vággyal, amit a düh táplált és a sok elnyomás. Meg akartam mutatni, hogy elég jó vagyok, hogy képes vagyok rá, hogy meg tudom csinálni. Emiatt sok esetben belevittem magam meredek helyzetekbe, ahol sikerült erőmet meghaladóan megszakadni szinte. Mivel nagyobb volt a falat jóval, mint a szám, ezért a számításaim és a dolgok tényleges alakulása nem találkozott és akkor el is érkeztünk a megalomániához, ami szerintem a kisebbségi komplexus egyik származéka. Ösztönösen többnek hittem, láttam magam, mint amit produkálni voltam képes, ezért úgymond kudarcokat értem el, bár a terv egy részét mindig sikerült megvalósítani. Most már tudom, hogy elnéztem a megvalósíthatóságot. Eleve lehetetlen célt tűztem ki, hogy igazoljam, hát persze, hogy nem vagyok képes a megvalósításra. Ettől aztán megint csak kisebbségi komplexusom lett, nem beszélve arról, hogy hülyének néztek és sokszor csináltam segget a számból, mert többet mondtam, mint amennyit el tudtam érni… Mindig tele voltam nagy, sőt óriás álmokkal, ez azóta sem változott. Most először érzem azt, hogy mindennek ellenére az erőm összhangban van a cél nagyságával és biztosan meg fogom tudni valósítani. Már nem kötöm határidőhöz a dolgot. Egyszerűen csak tudom, hogy meglesz, ez a hit pedig táplálja a teremtő erőt. Azt megtanultam az idők folyamán, hogy ne kössem időhöz a dolgok megvalósulását, mert nem tudhatom, hogy mikor van a legmegfelelőbb időpont, mikor állok én és minden érintett készen rá. Ha időhöz kötöm és nem lesz meg időre, kudarcnak fogom megélni, így viszont már biztos a győzelem. Na de nézzük, hogy úgy általában hogyan nyilvánul meg a kisebbségi komplexus. Az egyik tipikus megjelenése az a figyelemhiány. Az ember teper a figyelemért, nagy akar lenni, mert belül kicsinek hiszi magát. Ha figyelmet kap, energiát kap, amitől nagy lesz. Jelentkezhet önfeladásban is, amikor nekünk már mindegy, elhisszük, hogy belőlünk nem lehet senki, nem tudjuk megcsinálni. Ezekből az emberekből kiváló szurkolók lesznek. Mások sikereire fókuszálnak, egyesülnek velük, azt élik meg saját sikernek, ez feledteti velük saját kudarcaikat. Bizonyos kisebbségi komplexusosok kiváló elnyomók. Senki nem lehet több, nagyobb, szebb, jobb, mint ők. A nők előszeretettel marják egymást, hiúk, féltékenyek. Hát bennük elég nagy a kisebbségi komplexus.


75. oldal

Van, aki takargatja, rejtegeti magát, van, aki feltűnősködik, általában ruházattal. Lehet ez egy nagyon trendi, drága, vagy különleges ruci, de lehet egyszámmal kisebb cicikidobós póló is. A lényeg, hogy vegyenek észre, mert a nagy figyelem tesz valamivé. Már megint a figyelemnél tartunk, ugye? A kihívás minden esetben visszatérni önmagunkhoz, a belső hangunkat követni és nem a többiek után menni. Több komplexusba itt nem szeretnék, nem tudok belemenni, így sem tudom milyen hosszú lesz ez a könyv. Úgy érzem elég alapot adtam ahhoz, hogy tetszés szerinti komplexuson magadban elmélkedj, boncolgasd, fejtegesd. A fejtegetés lényege, hogy közben tudást és bölcsességet rálátást szerzel, ami hatalmat ad az életed felett, ez benne az egyik legcsodálatosabb.


76. oldal

A tökéletes test illúziója Egy újabb illúzióhoz érkeztünk, már nem sok van hátra. Így sem vagyok elég alapos… De ezt most nem hagyhatom ki. A szépségipar rengeteget kaszál ezen az illúzión, mi pedig újra és újra bedőlünk neki. Nézzük a tökéletes testet. A gond már itt kezdődik. Meg van fogalmazva, hogy mi a tökéletes. Csak ki kell nyitni egy divatlapot, hogy érezd, nem vagy elég sovány, nem vagy elég szép, elég divatos és a legújabb rucikat mindenképp be kell szerezned. Ha kinyitsz egy gyúrós magazint, megint csak az arcodba ugrik a tökéletes izmos, agyongyúrt test, amire minden férfi vágyik, ezért aztán sok mindenre képes is. A nőknek rengeteg módszert és étrendkiegészítőt eladnak a gyors és kíméletes, diétamentes fogyás reményében, aminek legnagyobb része kamu, mivel vagy nem éri el a kívánt hatást, vagy pillanatok alatt visszaröppen az a fránya fölösleg. Ott a műszempilla, hajhosszabbítás, ajakfeltöltés, sminktetoválás, botox, plasztikai műtétek hada, cicik, ráncok, mert semmi sem tökéletes. Van, akinek lefagy az arca, vagy úgy eltorzul, hogy nem lehet megismerni. Van, aki annyira beleesik az öntökéletesítés bűvkörébe, hogy vagyonokat költ rá, mindig talál magán valami megváltoztatni valót, hogy még tökéletesebb legyen. Közben elrugaszkodik a realitástól és a józan ítélőképességtől. Van, aki koplal, hánytatja magát, vagy zabál. Belenéz a tükörbe és teljesen mást lát, ami. A média pedig eléri a célját, elhiszed, hogy nem vagy elég jó, nem vagy elég tökéletes, mert akkor nem tudnánk eladni neked semmit, akkor pedig miből keresünk pénzt? Igen, gyantázószalonom van, ami az emberek szőrtelenítéséből él. Lehet én is torzítok? Lehet. Hihi! De a szőrt nem szeretem, nekem ez még belefér, meg a festett haj is. Már nem tudnék a barna hajammal azonosulni. Mintha a változásommal együtt az identitásom is megváltozott volna. Volt még ilyen mániám, hogy hullámos hajat akartam. Mondanom sem kell, hogy a hajam nagyon hamar kirúgja a hullámokat, szögegyenes. Néha azért jól esik egy kis hullám. Mi változtatás esett rajtam? Az alakomra nem panaszkodom, mindenem megvan, a helyén. Nem tudom, milyen lenne, ha más lennék. Izmos atlétikus alkat vagyok, könnyen építek izmot, a testem gyorsan reagál az edzésre. Ezt most élvezem is, mert sokat edzem. Leginkább az erő és az állóképesség nyűgöz le, a testem pedig nagyon gyorsan alakul át.


77. oldal

Életemben először halvány kockákat látok a hasamon! Eszméletlen ez így szülés után. Örülök magamnak, mint egy gyerek. Tudom, hogy van hová tágítani a határaim, de most kicsit olyan iron ladynek érzem magam, aki nagyon erős. Persze TRX-en mindig bebizonyosodik, hogy van még, hova fejlődni… Ezek a fránya divatlapok néha még velem is elhitetik, hogy túl vastag vagyok: ’nincs semmi bajom magammal, de lehetnék vékonyabb’ címmel. Olyan, mintha kis chipet ültettek volna az ember fejébe, ami eszébe juttatja, hogy nem modell alkat. Jah, gyerekkoromban én is modell, meg szépségkirálynő akartam lenni, bár Barbie babám nem volt… Dolgozni kellett, nem játszani, hogy hasznos legyek, ne lopjam az időt. Nem tervezek magamon semmilyen szépészeti beavatkozást. Újfent a körmeim is csak néha kapnak egy kis halvány körömlakkot. Pár hónapja még vesződtem a gél lakkal, itthon csináltam magamnak, mert sajnáltam az időt elmenni körmöshöz. Annyira nem fontos, hogy ma már itthon sincs rá idő. Smink? Korszakaim vannak. Nem okoz gondot, hogy smink nélkül kimenjek az utcára, nem vagyok tőle kevesebb. Általában, halvány smink, néha erősebb, bár nem szeretem, hogy mássá tesz, mint az eredeti, így azt meghagyom alkalmakra. A hajam direkt van olyan fazonra vágva, hogy pár perc alatt megszárítsam, ne legyen vele sok gond, nem vagyok az a bíbelődős fajta, így is kihívás beosztani az időmet. Inkább edzek, mint hajat szárítok… Nézzük az étkezést! Alapvetően sok gyümölcsöt és zöldséget eszek, egyszerűen szüksége van rá a szervezetemnek. Néha tisztítok, néha nem eszek húst, vagy tejterméket sem. Pár hét vegán belefér. Az utóbbi időben hektikusan ettem. Mintha az étellel kompenzáltam volna az érzelmi kilengéseim, mivel érzelmileg nagyon megterhelő időszakon vagyok túl. Ilyenkor nem akarom magam még egy stresszfaktornak kitenni, hogy szigorúan étkezzek, mert az csak még jobban kibillent érzelmileg. És így megy 1-2 kiló fel, aztán le, aztán fel, aztán le. Hízni, nem híztam, mivel sokat edzettem, bár pár kiló mínusz lett volna a cél. Amikor egyensúly van, akkor nem is kívánom az evést, nem jelent akkora élvezetet, máson van a hangsúly. Megfigyeltem, hogy, ha párkapcsolatban élek, lerepül rólam 5-8 kiló, ha egyedül vagyok, akkor meg fel. Mintha védeném magam és az adná azt a plussz védettséget. Most a plusszos korszak van épp. Nem mondom, hogy teljesen, de megbékéltem ezzel a dinamikával. Amikor beteljesíti küldetését, úgyis eltűnik majd. Nagyon sok szutyok jött fel a szépséggel kapcsolatban. Mintha féltem volna azt megélni,


78. oldal

kifejezni, főleg mert a vérvonalon is nőként veszélyes volt szépnek lenni, amit az előző életes traumák csak felerősítenek. Régen nem volt annyi joga a nőknek, mint manapság, a férfiak pedig nem tűrték az ellentmondást. Sok ilyen emlék feljött már. Egyre jobban vállalom, megbecsülöm és méltóképpen viselem a hozott anyagot, a testemet. Táplálékkiegészítők? Néha szedek vitamint, iszok teát. Nagyon csodatévő hatásban nem hiszek, hiszen a szervezetet sok más oldalról is támogatni kell. Ha mindent működtet az ember, mozgatja a testét, egészségesen táplálja, ápolja az elméjét és a lelkét is, akkor nagy dolgokat ki lehet hozni magunkból. Minden kihat mindenre, összefügg, mindenre szükség van, mindenre figyelni kell, vagyis érdemes. Vagy csináljuk, vagy megmagyarázzuk, hogy miért nem csináljuk, ezt mi döntjük el. Én sem vagyok tökéletes, van, amit még én is megmagyarázok, lehetnék még következetesebb. Én itt húztam meg a határt és a határok folyamatosan változnak. Ennyit a testről… ez nem volt túl izgalmas… Nem baj, uncsi is kell néha… Ez a része az életemnek nem volt olyan izgalmas és küzdelmes, bár kipróbáltam milyen 85 kilósnak lenni egyetemistaként. Szép kis megélés volt…


79. oldal

A betegségek illúziója Tartalmas mondanivalót hoztam ebben a témában is. Amit itt olvasol majd, az lehet hihetetlen lesz, lehet felháborító, lehet tudattágító, majd te eldöntöd, én csak elmondom, amit tudok. A betegség az emberek egyik nagy gyengéje, amivel halálfélelmet lehet bennük kelteni és amivel nagyon sok pénzt lehet keresni, óriási üzlet… Én jópár éve megnyugodtam és eltűnt az a halálfélelem, hogy valami rettenetes betegség, rák következtében meg fogok halni. Jó pár allergiám volt és kemény asztmás voltam. A lelki gyógyulással ez mind eltűnt. Nagyon sok embernek gyógyultak betegségei a közös munka segítségével, daganatok is, amit oly rémisztően ráknak neveznek. Aki tisztába akar kerülni a betegség mivoltával, javaslom tanulmányozza a Germány Új Medicinát. Akinek a munkásságát nagyra becsülöm és akitől én is tanultam az Barnai Roberto, aki nagyon sok munkát és energiát fektetett abba, hogy ezt minél érthetőbben átadja. Így nagyon sokan gyógyultak meg illetve nyugodtak meg a tudás által. Nem kért meg, hogy őt itt reklámozzam, már hosszú évek óta nem is beszéltünk, de mindenképp megérdemli, hogy ajánljam őt. Neki ez a szenvedélye. A Germán Új Medicina nagyon szépen leírja a betegségek lelki okait, szövettípusra, szervre lebontva. Maga a tudás óriási megnyugvást tud adni és eloszlatja azt a félelmet, hogy a betegség csak úgy a semmiből lecsap, mi pedig tehetetlenek vagyunk és nincs más megoldás, mint a kemény gyógyszerek, műtét és a kemo. Nekem az életem során bevált praktikává vált, hogy bármilyen elváltozás, tünet esetén a lelkemben kutakodok. Sok tünetet rutinszerűen azonnal be tudok azonosítani. Tudom, hogy minden elváltozás egy természetes reakciója a szervezetnek az energiahiányra, túltengésre, érzelmi kilengésekre. Gondoljunk csak bele, olyan viszonylag egyszerű tünetek, mint a magas vérnyomás, javarészt a stresszes élet miatt jönnek létre. De ugyanígy a gyomorpanaszok, emésztési zavarok mögött is meg lehet találni az érzelmi okokat. Milyen jól ki van találva a szervezet. Például egy-egy szerv a lelki ok kompenzációjaként szövetszaporulatot növeszt, hogy még több szövet még többet hormont, váladékot, szövetet termel alapon korrigálja az energiahiányt. Ez sokszor tartós megerősítésként is szolgál. Ilyen a petefészekben a ciszta, ami az önbizalomhiányt kompenzálandó, még több hormont termel, ami még nőiesebbé teszi a nőt. Vannak szervek, ahol a szervezet hozzáad, van, ahol elvesz, amikor pedig begyullad valami,


80. oldal

akkor már regenerálódik, kivéve, ha a belső konfliktus rendszeresen bekapcsol, mert akkor az egyén folyton visszaesik. Számomra egyértelmű, hogy a test nincs elválasztva az elménktől, a lelkünktől és minden kihat az egész rendszerre. A gondolataink, érzéseink kihatnak a testünkre, ahogy a testünk is visszahat a rendszerre, mint a jó kondíció és a lerobbant állapot, ahol esetleg nem vigyázunk a testünkre. Számomra fontos, hogy teljes egészként kezeljem a rendszerem: a testem, a lelkem, a szívem, az elmém és ez mind meghatározza a tetteim, az életem, a döntéseim, a világnézetem. Tudom, hogy, ha bármilyen elváltozás van a testemben, csak vájkálnom kell egy kicsit a lelkemben és általában rendbe is jön magától. Nem félek a ráktól, mert nem különb, mint egy gombás fertőzés vagy egy kis megfázás, csupán más az oka és más az érintett szerv. A test nem egy gép, amit be kell gyógyszerezni, le kell szedálni és hadd menjen, robotoljon… Vigyázni kell rá, hogy vigyázzon ránk. Sokan élnek a betegség illúziójában, egyszerűen, mert elhiszik azt, amit a tömeg állít, bár azért elindultak az újabb, nyitottabb szemléletmódok, irányzatok. Egyelőre még mindig pénzorientált, mohó, kapitalista társadalomban élünk, ahol a pénzszerzés és a kapzsiság, hatalomvágy, felülírja a morált, a helyest, a tiszta lelkiismeretet. Van, aki belesétál a csapdába, van, aki nyitott és ezért megtalálja a legjobb alternatívákat… Ki-ki miben hisz, mit programoz, teremt az életében, azt fogja kapni. A hit segít, mert hittel bármit meg tudunk valósítani. Lehet, hogy egy csodaszerben hiszünk maradéktalanul, akkor az fog segíteni. Ha tudjuk mi a bajunk, mi váltotta ki és azt is, hogy mindezt hogyan változtassuk meg, akkor nem betegségben fogunk meghalni, mert az élet mesterévé válunk és ily módon bármit helyre tudunk hozni, már ha akarjuk is. Mi a helyzet a balesetekkel? Természetesen ezek is logika mentén történnek. Mit kell megtapasztalni, milyen életterület terhelt, mi a probléma, ami megint csak gyengíti a szervezetet, az energiarendszert? Mindent meg lehet fejteni és minden történés magáért beszél. Még egy autós koccanás is sokat elmond. Hol ütöttem meg az autót? Elöl, hátul, oldalt, melyik oldalt? A bal lábam töröm, vagy a jobb kezemet vágom meg, esetleg beverem a fejem? Itt egy példát hoznék fel. A baleseteket kiválóan lehetett a fiamon leolvasni. Ha például az apja volt lelki válságban,


81. oldal

maga alatt, akkor folyton a jobb oldalát ütötte meg, mondjuk egy délután alatt háromszor. Máskor meg ugyanúgy előfordult, hogy a bal oldalán sérült, akkor tudtam, hogy velem van a baj. Mivel a gyermek még mindig a mi, azaz a szülők érzelmi állapotát tükrözi vissza, ezért ez számunkra egyértelmű lett. Ilyenkor az ember elkezd nyomozni, fejtegetni, ha elég nyitott, a feladvány is szépen megmutatja magát. Ezt a fejezetet elgondolkodtatónak szántam. Sokan nyitottak rá, sokan élik, sokan nem élik, sokan elítélik, de szerintem mindenképp érdemes rajta elgondolkodni. Nekem bejött és sokkal nyugodtabb az életem, mivel a halálfélelem eltűnt. Apropó halálfélelem, a nagy mumus, amivel kaszálnak a gyógyszergyárak, biztosítók, táplálékkiegészítősök, különféle ipari gyártók. Az emberek biztonságot akarnak, biztosat, mert nem akarnak meghalni, így inkább nem kockáztatnak. Én általában egyedül utazom, gond nélkül kószálok egyedül az éjszakában, mert sokszor érzem, hogy mennem kell, nem félek idegenekkel szóba állni, megbízni bennük. Valahogy ösztönösen érzem az embereket, így könnyebb. Hogy félek-e? Egyáltalán nem, szerintem szinte semmitől, a haláltól meg főleg nem. Mikor vakmerően nekiindulok, mindig az van bennem, hogy vigyáznak rám és az élet túl sokat tett belém, hogy most csak úgy bajom essen. Ha valaminek meg kell történnie, az vagy így, vagy úgy be fog következni, ha már meg van írva. Sokszor azon is lehet szartúrással korrigálni. Így jobb, ha nem menekülök és inkább azt teszem, amit érzem, hogy tennem kell. Gyerekkoromban anyám nagyon féltett. Ha 10 percet késtem, már biztosan megerőszakoltak valamelyik bokorban. Egyszer úgy értem haza, hogy már indultak a rendőrségre apámmal. Mindig a lehető legrosszabbat képzelte el. Mondanom sem kell, az összes mutogatós bácsi megtalált. Mintha ezt sugároztam volna, belém égette a félelmeit. Komolyabb bajom szerencsére nem lett belőle, de az anyám féltésével, ami szinte pecsétként vonzotta hozzám ezt az energiát, volt mitől tartanom az utcán. Megtanultam, hogy azt kapom, amit hiszek és amitől félek. Inkább nem félek és inkább jót hiszek, akkor nagy baj nem lehet, ha lesz, akkor pedig megoldódik valahogy. Én a leckére fókuszálok és tanulok. A halálfélelem és a kontroll elvesztésének félelme a pánikosokra jellemző, pedig némi változtatással nagyon hamar fel lehet számolni a rohamokat és mindenféle fóbiákat. Tényleg nem bonyolult, csak egy jó szakember kell hozzá, ha másképp nem megy… Ennyit a betegségekről, balesetekről, a többin lehet elmélkedni. Minden kérdésedet ha akarnám sem tudnám így látatlanban megválaszolni…


82. oldal

A szegénység illúziója Huha, érzékeny fejezethez érkeztünk. Mintha azt éreztetné velem a tömegtudat, hogy ’jobb, ha vigyázol, mit írsz ide, mert átharapom a torkod’. Sajnos jóval több a szegény ember, mint a gazdag és sokkal tehetetlenebbek is a szegénységben. Nehéz és kilátástalan érzés benne lenni és kijönni belőle a legtöbb esetben reménytelennek tűnik. Rengeteg szokás, hiedelem, belső törvény vési kőbe fejünkben és szívünkben a szegénységtudatot és igencsak fel kell kötni a nadrágunkat, ha ki akarunk törni belőle. Hogy voltam-e szegény, igen, de ha nagyon akartam volna keresni, lett volna nálam szegényebb akkor is. Éltem szegény korszakban Ceausescu idejében, amikor mindent csak adagra adtak, azt sem tudtam milyen ízű a narancs, banánt nem is láttam, hús és hasonló pedig nem volt a boltokban. Volt kenyér, tej, alapvető élelmiszer és kész. Akkor annyira nem hiányzott, mert nem tudtam mi kéne, hogy hiányozzon, nem voltam még olyan nagy, 5-6 éves. Alig láttam valamit a világból. Aztán jött a rendszerváltás, segélyek, ahol mindig sorban álltunk és anyám régimódi, elég ciki ízléssel olyan ruhákban járatott, ami miatt sor végén kullogónak érezhettem magam az iskolában, ahol ezek a dolgok már számítottak. Sokszor voltunk különböző okok miatt a nulla körül és nem tudtuk miből lesz pénz. Aztán természetesen ez a minta visszatért felnőttkoromban és hasonló helyzetben találtam magam számtalanszor. Volt természetesen jópár szokás, ami otthon épült be szintén és valahogy kihozott. Például a sose nézz hátra és ne menj össze, hanem terjeszkedj, erről már meséltem. Amikor nem tudtam miből fizetem ki a számlákat és elgondolkodtam azon, hogy megyek-e a híd alá, én nem kezdtem el spórolni és összébb húzni a takarót, hogy akkor most kenyéren és vizen fogok élni és minden költség helyett keressünk szűkösebb alternatívákat… Nem húztam össze az életszínvonalat sem, mert az visszafejlődés lett volna, inkább tágulni igyekeztem és megkeresni magamban azokat az akadályokat, amik a helyzetben tartanak, amitől nem tudok tágulni. Természetesen mindig bejött, különben lehetnék sokszoros hajléktalan. A vakmerő kockáztatni merés, na, az otthonról van, a soha nem adom fellel együtt. Mindig növekedni és nem zsugorodni. Ha az ember zsugorodik, az azt jelenti, hogy visszavonulót fúj, megadta magát, eluralkodnak a félelmek és vesztett. Harcos típus vagyok, az egyik legkitartóbb fajta és nem adom fel. Különben az életemet nem biztos, hogy túléltem volna.


83. oldal

Aki szegény és ki akar jönni belőle, annak ki kell fejlesztenie magában a harcost, mert ez egy harc lesz. Lépten-nyomon úgy fog majd tűnni, mintha az élet és a környezet azért lenne, hogy ellehetetlenítse az ő helyzetét és visszataszítsa a kilátástalanságba. Mintha minden ellene dolgozna… tudom milyen. Valójában, ami a nyakába zúdul, az tükrök tömkelege. A környezet visszatükrözi a félelmeit, fájdalmait, dühét, tehetetlenségét. Reménytelennek tűnik ugye??? Én is azt hittem egy darabig, hogy az… de NEM! Meg kell tanulni a környezet viselkedését következménynek látni. Azoknak a beidegződéseknek, otthoni mintáknak, emlékeknek, bevésődéseknek a visszatükröződése, ami bennünk van. Nem vagyok elég erős, nem érdemlem meg, az élet igazságtalan, akármennyire is kidolgozom a belem, nem jutok egyről a kettőre, mindenki szét akar szedni, nem tudok uralkodni a helyzet fölött; és még hosszasan sorolhatnám… Sokezerszer kellett magamba nézni, vizsgálódni, miután olyan vállalkozást igyekeztem létrehozni a semmiből, ahol nem én dolgozom, csak vezetek. Hogy menet közben mennyi belső minta és külső esemény próbált ettől napi szinten eltántorítani??? Arra visszagondolni, hogy mit küzdöttem nap mint nap… miután robotolós rabszolga életre lettem otthon nevelve… Egy fikarcnyi vállalkozói vérvonal nem volt a családfán, annak örültem volna, akkor nem lett volna ilyen nehéz… Amikor elindítottam a vállalkozást, hónapokig minden nap megkérdeztem magamtól, hogy jó ötlet volt-e és mi van, ha belebukok. Azzal nyugtattam magam, hogy legalább megpróbáltam. Aztán ott volt a másokban megbízni, jó főnökké válni, felelősséget bízni másokra, engedni magad megélni belőle, konkurenciát kezelni, megtanulni élvezni az életet, a szabadságot minden bűntudat nélkül, közben emelkedni a fejlődés létráján. Elengedni a türelmetlenséget, a bizonyítási kényszert, elhinni, hogy elég jó vagy, hogy megérdemled, hogy meg tudod csinálni, hogy a következő hónap is jó lesz, hogy kimászol az épp alkalmi mélypontból… … egy kőkemény harc önmagaddal, a múltaddal, a családoddal önmagadban és mindazzal, amire tanítottak, mármint ami jelen helyzetben akadályoz… Folyton résen, mert amint hiba csúszik a gépezetben, már nyomozhatsz is, hogy mi az… Amikor valakinek erről mesélek, hülyének néz…


84. oldal

Minek ez a sok keresgélés, elemezgetés, zárd le a múltat és nézz a jövő felé. De még mindig a múlt határozza meg a jövőt bárki bármit mond is és a jövő kulcsai a múltban vannak. Hogy hol lennék az elemezgetés nélkül? A vállalkozásom gyors mélyrepüléssel pillanatok alatt csődbe ment volna, annyira elnyomtak a félelmeim, fájdalmaim és a tehetetlenség érzések és annyira nem tudtam befogadni az élet e formáját. Át kellett formálnom magam… Történik ez számos vállalkozással, hogy lehúzzák a rolót, különböző okok miatt, én ezt így oldottam meg, megmentettem magam. Ha ők is elkezdenek vájkálni magukban, mi lett volna? Ez egy jó kérdés… Én biztos vagyok benne, hogy nem így végzik… mert ez a tapasztalatom. Tudom, ott van az alkalmazotti jogviszony, a munkahelyek. Ritka esetben az ember élvezi, amit csinál, de közben más osztja be az idejét az esetek nagy többségében, és lehet, hogy a munkáján kívül nem sok ideje van élni az életét. Gyakori esetben az ember kényszerből van egy munkahelyen, mert nincs más választása, vagyis azt hiszi, vagy elhiteti vele a környezet, a média, a főnök, a barát. Örüljön, hogy van hol dolgoznia. Ez utóbbit velem sosem tudták igazán elhitetni és nem féltem sosem elengedni egy munkahelyet egészen addig, amíg fel nem éledt a szabadságvágy, hogy ne legyen főnököm, mivel amúgy is egy vezető típus vagyok. Ahogy az embernek emelkedik az önbecsülése, kreativitása, erősödik a személyisége, egyre kevésbé tűri, hogy egy főnök megmondja neki a dolgokat, a cégen belül uralkodó bürokratikus rendszert nehezen viseli. Többet akar és ez normális is. Nekem nem adatott meg a: ’biztonságosan átfolyok az alkalmazotti létből a vállalkozóiba és egy darabig párhuzamosan csinálom együtt, majd amikor már minden tuti, szépen felmondok’ forgatókönyv. Valószínű, az én hozott anyagom nem tette ezt lehetővé, de nem is baj. Nekem nagy kockázattal jártak a döntéseim, ez pedig csak erőssé tett, így már tényleg nem félek, bármi jöhet, fel tudok állni belőle. Lehet a fejemben a biztonságos túl unalmas volt… amilyen kalandor vagyok… Igyekszem most pár jótanácsot összeszedni azoknak, akik kilátástalan anyagi helyzetben vannak.


85. oldal

Természetesen számtalan könyv kínálja, hogyan gazdagodj meg könnyen és gyorsan, én ezzel az ajánlattal nem szolgálhatok, de némi útravaló azért akad itt is: Hidd el, hogy ki tudsz jönni belőle, illetve próbáld meg elhitetni magaddal minden nap, mert ez az igazság. Ha elhiszed, kinyílik egy út ebbe az irányba, ha nem, akkor abba. Fejleszd ki magadban a harcost, aki küzdeni fog a szabadságáért, aki sosem fogja feladni, amíg el nem éri amit akar bármennyi időbe telne is Tegyél érte minden nap, szőj álmokat, tűzz ki célokat. Kezdj kicsiben és növeld a tétet. Ha látod, hogy működik kicsiben, nagyban sem fog másképp. Minden akadály menet közben azért jön, mert van benned egy hit, egy szabály, egy beidegződés, ami ezt létrehozza. Első emberek akiknél ezt kiderítheted, azok a szüleid. Hogy tanítottak téged, hogy bántak ők a pénzzel. Pl. a ’nem érdemelsz semmit’, ’túl hülye vagy hozzá’ mantrák bármikor visszaránthatnak. Figyeld a gondolataid, miken pörögsz naphosszat. Milyen félelmek, aggodalmak, görcsök kapcsolnak be. Azok gyökerét kell megtalálni és kiiktatni. Ezt jól jegyezd meg: MINDEN, AMI KADÁLYOZ, AZ CSAK EGY-EGY GONDOLAT ÉS HOZZÁ KAPCSOLT ÉRZÉSEK. Ezek hirtelen eluralkodnak rajtad és blokkolják a rendszered, de még a környezeted is ezt fogja visszatükrözni feléd. Ha félsz, akkor nyomkodják a félelemgombod. Engedd el a rossz érzést, ami visszahúz és fordítsd meg a gondolatot, hozz létre egy új érzést. Tudom, sok a kérdőjel. A fenti pontok informatívak inkább, mert ez egy külön könyv témája lenne, illetve személyesen is tanítom ezt a módszert. Természetesen számos technika van az érzelmek elengedésére. A lényeg, hogy megértsd a hatásmechanizmust, hogy tudsz zsonglőrködni a hozott anyaggal, meg tudod változtatni a helyzeted, az egész életed olyanná, amilyenné akarod. És igen, még mindig nem egy hét alatt és nem is könnyű az út. Ha nagyon köcsög akarok lenni, akkor mondhatnám azt is, hogy a gyávák biztosan nem ezt az utat választják. De nem címkézünk, ítélkezünk, mindenki maga dönti el, hogy milyen életre köt magában kompromisszumot. Jómagam nyolcadik éve taposom ezt az utat. Most érzem azt, hogy lezártam az elmúlt 35 évet és kinyílik egy teljesen új korszak. Nem volt könnyű az út, de az, ahol most vagyok… ezért az életért, így belegondolva, többet is szenvedtem volna, bár, aki látta mit csináltam végig, tudja, hogy amit lehetett, belőlem kifacsartak. Természetesen az az élet, amit megálmodtam magamnak nem középszerű és jóval többre


86. oldal

vágyik, mint egy ház, autó és boldog család, jó munkahely, kellemes bankszámla. És ezért nekem nagyon meg kellett dolgozni. Kevesebbért kevesebbet kell természetesen. A következő évek megmutatják majd, hogy miért is küzdöttem ennyit… A legnagyobb érték, hogy a helyemen vagyok, az utamat taposom és közben fülig ér a szám. Ez pedig nekem mindent megér! A szegénység illúzió, ami a fejünkben van és amitől bármikor megszabadulhatunk, mint ahogy az is illúzió, hogy az élet szenvedés, nélkülözés és áldozat kell, hogy legyen. Ha ügyes vagy, akkor a szenvedés, áldozat és nélkülözés leszűkül arra az időszakra, ami alatt megváltod magad és kijössz az aknamezőről. Utána már jön a teljesség és minden, amit szeretnél, a kihívásokat pedig boldogan oldod meg…


87. oldal

Önámítás, színlelt vakság, miért is? Most, hogy felsoroltam és bővebben kifejtettem a szerintem fontos illúziókat, itt az ideje, hogy adjak egy kis löketet, rávegyelek, hogy lépj ki a fátylak alól és tedd helyre az életed. Ehhez pedig elég nyomós okokkal és magyarázatokkal kell szolgálnom, ha a könyvben eddig megírtak még nem juttattak el erre az elhatározásra. Így osztani fogom a valamit ismét, egy másik szemszögből, lyukat írva a hasadba. Hogy ez nekem miért jó? Ez egy jó kérdés… Fontos számomra, hogy kifejezzem magam önmagamként, ami ezt a sajátosabb stílust hozta létre, mert úgy érzem, sok embert tud inspirálni a látásmódom és élettapasztalataim. Nem akartam ötszázadik lenni a piacon egy tömegkönyvvel, valami sablon maszlaggal, ami majd beáll a sorba, pusztán azért, mert az nem én vagyok. Én nem állok be a sorba, mert a sor azoknak való, akik nem igazán tudják kik is ők valójában. Hálás vagyok, mert én tisztába lettem vele, bár beletelt egy kis időbe. Szóval, ha már így van, ezt a világ- és életszemléletet szeretném átadni, amivel sokat tehetek bele a nagy közösbe. Kíváncsi leszek a könyv visszhangjára. Elvárásaim nincsenek. Valószínű pár olvasó kiköt nálam, valószínű, jópáran utálni fognak, jópáran szeretni és remélhetőleg nagyon sokan elgondolkodni legalább egy-két szösszeneten, gondolaton. És akkor már bőven megérte. Nem irodalmi remekmű létrehozása volt a cél és szándékosan írtam kajla mondatokat, így szoktam beszélni, ez így emberközeli és lesz, akit ez frusztrálni fog. Azokat, akik sémákhoz szoktak, nem tűrik a hibákat, nem szeretnek maguk sem hibázni, róluk már írtam, hát egészségükre. Itt az üzenet és a mondanivaló a lényeg, a stílust illetően pedig megengedtem magamnak a luxust, hogy ilyen legyen… Aki ezen fennakad, nos, nem is annak pötyögöm éjt nappallá téve a betűket, mert ő úgy sem fogja igazán megérteni a lényeget… Most jól megmagyaráztam a nagy semmit… A lényeg, adni akarok, minden formában, ahogy én tudok, annak, akinek kell, aki az én nyelvemet megérti, mert lesz, aki engem tud megérteni igazán. Hát neki írom ezt a könyvet és a többit is.


88. oldal

Most, hogy jó pár illúziót leromboltunk, legalább is ez volt a cél, most jön a hegyi beszéd rész. Túlságosan ismételni nem akarom a könyv első felében elhangzottakat, bár némileg kénytelen vagyok, azért igyekszem újakat is mondani. Ismétlés a tudás anyja és ez tényleg így van. Minél többször látsz egy reklámot, annál inkább beléd ivódik, mint ahogy az is, amit mondanak az adott termék kapcsán. Észre sem veszed és már el is hitted, a boltban pedig akaratlanul is azt a terméket választod, mert elhitted, amit mondtak róla, tehát bízol a termékben. Bennem nem kell bízni, nyugodtan lehetsz szkeptikus, megkérdőjelezhetsz mindent, amit csak mondok, írok. Bár elég sok munka és élettapasztalat van mögötte, ez még nem jelent semmit, hisz ez csak az én verzióm az életről. Ami nagy kincs és érték lehet számodra, az a belső hangod, ami megmondja a tutit. Na de nem arra a kis gonoszra gondolok, ami mindig lehúz, akadályoz, visszaránt és megállít a lendületben, vagy megkérdőjelezi az értékességedet. Arra a belső hangra gondolok, aki támogat, aki határtalan lehetőségeket mutat, aki szeret, aki csak a jót akarja neked és aki ösztönösen tudja, hogy mi az igazság, akinek a látszat nem tud hazudni. Mert ugye, a látszat sokszor tér el a valóságtól és az emberek sokszor mondanak mást, mint amit gondolnak. Néha én is kénytelen vagyok mást mondani, mint amit érzek azért, mert túl nagy kárt okoznék az embernek, vagy túl nagy ellenállást váltanék ki belőle, mert egyszerűen nem áll készen a valóságra és esze ágában sincs meglátni azt. Ha pedig én megmutatnám neki, akkor csak vita lenne, én pedig lehetnék a főellensség, aki egy másik világban él, vagy tuti hazudik. Ezek általában formális és felületes rövid párbeszédek az utcán és itt ez nem is számít. Amikor viszont konzultálok, akkor nagyon is fontos! Sok ember azzal nincs tisztában, hogy mi motiválja a gondolatait, érzéseit. Ő őszintének hiszi önmagát, de közben a kisebbségi komplexus és a figyelemhiány miatt épp lehet álszent és csak előadja magát, még önmaga számára is. Elhiszi, hogy ő mindent megtesz, mindenkinek csak segít, a legtisztább szándék vezérli, és közben nem kap cserébe semmit, csak belerúgnak az emberek. De lehet, hogy otthonról hozza ezt a mintát, hogy ha ad, akkor belerúgnak. Vannak emberek, akik azt hiszik, hogy amik ők, illetve az életük a világ közepe, az élet netovábbja és ez az ideális. A suli ahova járnak a legjobb és ők a legvagányabbak. A munkahely a céges autóval és a slimfit öltönnyel mindenkit levesz a lábáról, vagy a drága autóval, amiből hidegen kitekintenek bárkit megkaphatnak. Az emberek büszkék arra, amit elértek, addig nincs is semmi gond. Szerintem, és ez az én


89. oldal

véleményem, a gond ott kezdődik, hogy amit elértek, amik anyagi javak és pozíció -tehát abszolút materiális, anyagi- az teszi őket valamivé és végül ezzel az anyaggal teszik magukat egyenlővé. Na már most ennek az anyagnak státuszt, pozíciót is egy másik ember adott, mert azt mondta, ez a valami, ha ezt eléred, akkor vagy valaki. Na de milyen értékrend szerint kérem? Közben meg hol a belső, foglalkozunk a személyiségünkkel, a jellemünkkel, azok hiányosságaival, ápoljuk a lelkünket, harmóniában tudunk élni akkor is, ha elvonulunk egyedül és a saját belső hangunkat kell hallgatnunk és épp nem figyel ránk senki és nem veregetik meg a vállunkat? Mennyire stabil az egyéniségünk, vagy mennyire függ ez attól, amink van és azoktól, akik körülvesznek minket, hogy ők mit mondanak és mit gondolnak rólunk? Ez itt a nagy kérdés! Legyen meg mindened, de foglalkozz a belsőddel, mert az is ugyanolyan fontos. Nekem a mindennapjaim része az önvizsgálat, az önmagammal való munka, akárcsak az edzés, igyekszem figyelni az evésre, de ha nem is tenném a testem jelez. És rájöttem valamire: ha a lelkemmel foglalkozom, ha önmagamra figyelek, akkor az rendbeteszi az egész életem, minden életterületemre ösztönösen figyelek és nem csúszok el önámításban, mert az a bizonyos jó belső hang összecsap a rosszal. Nem engedem meg magamnak a belső konfliktust, mert az leszívja az energiám és kétségekben tart. Mint amikor a gyereknevelésben összecsapott a tiszta anyai ösztön a múlttal és s környezet hangjával. Vívódtam és miután letisztáztam magamban a miérteket, nem volt kérdés, hogy az anyai ösztönömre hallgatok, még akkor is, ha az öntelt egómnak fáj, hogy már megint neki van igaza. Döntéseidben számtalanszor összecsap a vágy és a múlt, a belédrögzült értékrend, hogy mi jár, mit érdemelsz, mire vagy képes, mi az, ami belefér, azzal szemben, amit kaphatnál és érdemelnél, ha mindez a korlát nem lenne benned, ha teljesen szabad lennél. Például amikor elkezdtem utazgatni, szinte csődbe vittem magam, anyagilag kezdtem mélyrepülni, de megfejtettem miért. Otthon anyámék pazarlásnak tekintették a pihenés e fajtáját, bűn volt nem dolgozni és arra költeni, amivel pusztán a kényelmed szolgálod és haszontalan semmittevés. Mondanom sem kell, nem voltunk soha nyaralni együtt. A másik pofon az volt, amikor beígérték, hogy megyünk a strandra együtt, ha ezt meg azt meg amazt megcsinálom, nyomós indokokat találva… és nem az volt a baj, hogy rendetlen a szobám… amikor pedig megcsináltam, megint csak nemleges volt a válasz és találtak egy másik indokot.


90. oldal

De összvissz voltunk párszor a strandon, még, amikor egészen kicsi voltam, 7 éves koromtól már sehol. Így már érthetőbb, hogy miért büntettem magam pénzmegvonással, amikor elkezdtem utazni… bűn volt… és jött a sok nem várt plusszkiadás, extra költségek én meg dolgozhattam a múlton. Igen, a minták még mindig ennyire meghatározóak, még annál is jobban. Az elme mintákat kreál, abból, amit maga körül lát, kivállóan modellez, a gyerekek pedig folyamatosan tanulnak, úgy is, hogy nem tanulnak. Minden, amit látnak, az egy minta, egy struktúra, ami kódként a rendszerük része lesz, hiszen fajfenntartás szempontjából a túlélés a cél. Magyarul, ahogy a szüleim túléltek, úgy én is túl fogok, legyen az boldog vagy boldogtalan élet. Aztán egy csomó mindent meg sem kérdőjelezünk, csak csináljuk, mondjuk, éljük és ugyanaz az eredménye, természetesen. Persze van, amin javítunk, mert észrevesszük, mert már nagyon nem jó benne, de van, amin javíthatnánk, de nem tudjuk, hogy lehet, azt sem tudjuk, hogyan. Ez a könyv pedig ezért készült, hogy minderről informáljon. Hogy miért önámítunk??? Lemegyek a tényleges gyökerekhez, az érzelmekhez. Az önámítás önigazolás, hogy igazam van, hogy jól csinálom, hogy az úgy jó, mert nem hibázhatok, nem tolerálták azt ha hibázok, én akarok lenni a legokosabb, legügyesebb. Végre én akarok lenni a főnök! Félek meglátni az igazságot, mert azzal összedől egy rendszer, amit oly nehezen építettem fel és nem akarom az elejétől újrakezdeni. Ez rugalmatlanság és változástól való félelem, amik szintén otthonról hozott minták; Kényelem, ami megint csak változástól való félelem, csak azért írtam külön, hogy láthatóbb legyen; Félelem, hogy nem vagyok rá képes; Félelem a fájdalomtól, belenézni abba, ami nem működik, beismerni a hibákat, megint csak azért írtam külön, hogy láthatóbb legyen; A tömeg húzóereje- félelem szembemenni a tömeggel, egyedi lenni. Ha valami olyan életet, státuszt kreáltunk magunknak, amit a tömeg elismer, abból nagyon nehéz kiszállni, akármennyire hamis is, mert a figyelemért nagyon sok mindent hajlandók vagyunk feladni magunkból. Valljuk be figyelemkurvák vagyunk. Az azért már más, mikor önmagadként kapsz figyelmet.


91. oldal

Én itt arra gondolok, amikor a figyelemért nem vagy önmagad, mást mutatsz. Szerintem ez a legnyomósabb oka az önámításnak, mivel nagyon nehéz egyedül kiválni a tömegből. Kaptam egy kis lendületet, hogy a 6. pontról behatóbban okfejtsek, mert ez nekem is nagyon sokszor feladta a leckét. Persze, hogy figyelemhiányos, figyelemfüggő voltam, erről már írtam is. Ami számomra a legnagyobb kihívás volt, kiszakadni, ráadásul olyan dolgok felé vitt az utam, amit aztán végképp nagyon kevesen értettek, láttak, vagy ismertek el. A mostani tudásom átadni, főleg, amit az utolsó fél évben szereztem meg, de ami életeket mentett, az egy külön feladvány számomra még mindig, de majd a helyzet adni fogja. Nagyon sokszor vágytak a normális, átlagos életre, aminek a luxusa nekem nem adatott meg. Arra is vágytam, hogy bárcsak ne látnék, tudnék ennyit, de onnan már nem volt visszaút. Aztán rájöttem, hogy ezek csak félelmek, amiket a múlt határoz meg és az a bevésődés, hogy azt kell csinálni, mint mindenki más és ezt a szüleim sem tették másként. Őket különösen befolyásolja például az, amit gondolnak róluk, vagy mond a média, ők azt készpénznek veszik és ez határozza meg döntéseiket, cselekvéseiket. Amit a nagy tekintélyű mond, az úgy van, legyen az politikus, tv műsor, ügyvéd, orvos, professzor vagy csak egy gazdag ember. Ebbe a csapdába pedig nagyon sokan belesétálnak még mindig. Az igazág nem odaát, hanem legbelül van, de még azt meghallani is művészet, annyira elnyomja a ránk erőltetett áligazság, múlt, elvárások. Amikor én leülök erről beszélgetni, mert épp kíváncsiak és elmondom mit csinálok, hogyan látom az embert, a világot, az még a szkeptikusokat is beszippantja. No, nem azért mert valami trükköt vetek be, hogy eladjam magam, nem is cél eladni, csak imádok erről mesélni. Aki velem beszélt, az tudja, hogy azt mondom, amit gondolok. A formális társalgásokat kivéve, amikor teljesen ráhangolódom az ember szintjére és csak annyit kommunikálok, amennyit be tud fogadni, ezekről szintén említést tettem. Ez az, amikor vigyázok, hogy ne romboljam szét az ember illúziófelhőjét. Amúgy, főleg, amikor konzultálok, akkor csak az igazság hagyja el a szám, akárcsak, amikor a dolgaimról mesélek. Nincs semmilyen ferdítés gondolat, érzés és szó között. Azt vettem észre, hogy ez beszippantja az embereket, elgondolkodnak, hihetővé válik számukra ez a világ, elkezdi őket érdekelni, holott soha nem hallottak róla előtte. Valamiféle olyan következtetésre is jutottam, hogy túl az én hitelességemen, mindaz, amit mondok az a belső hangjukkal rezonál, azzal a hanggal, aki legbelül emlékezik, ha nem is tudatosan és nagyon jól tudja mi az igazság, ez a hang belém lát és érez, ahogy én érzem őt. Ez mindig maga a csoda, igazi élmény…


92. oldal

Mi az igazság/szar és miért nem merünk belenézni? Egy átlagos fejezethez érkeztünk. Na jó, inkább egy valamilyen fejezethez és, hogy őszinte legyek a válaszok nagy részét az előző fejezetben már kifejtettem akárcsak a többi fejezetben. Sok ember számára a fájdalom fáj, ezért félnek tőle. Például félnek egy fájdalmas emlékbe belenézni, feltépni a sebet, mert az nagyon fájdalmas. Ugye? Már fáj is… érzem én. Ha viszont azt mondom, hogy van egy módszered, vagy segítséged, amivel már csak egyszer kell belenézni abba a fájdalomba, elengedni, megérteni a leckét és már mehetsz is tovább? Ha azt mondom, hogy utána már teljesen másképp gondolsz vissza ugyanarra az emlékre, béke lesz benned, elfogadás és megértés? Ráadásul ez a beugród ahhoz, hogy nagyságrendekkel jobb legyen az életed??? Így sem elég motiváló? Hmmm… pedig mindent megpróbáltam… De hát én sosem adom fel! Szóval az én olvasatomban van az ember, akivel megtörténik az élete, jó és rossz életesemények sorozata, legfőképp, ahogy neveltek. Ez az ember, ha eljön hozzám, megnézzük mit akar, ehhez mije van és mije nincs, illetve mi az, amije van, de mindezt akadályozza. Aztán fogjuk és szépen felgöngyölítjük a dolgot. Megnézzük az akadályokat, visszamegyünk a múltba és átalakítjuk őket erőforrássá. Megteremtjük azt az emléket, érzelmet, ami őt és a célját támogatja. Igen ám, de itt kiderül ez-az. Egy csomó minden nem tűnt fel, hogy hogyan neveltek, mit mondtak, tettek velünk, mi magunkkal és, hogy ennek mik lettek a következményei. Na, erre fény szokott ilyenkor derülniés ez nagyon fájdalmas tud lenni túl azokon a traumákon, amikről az embernek tudomása volt. Ettől rettegnek az emberek, ettől a fájdalomtól, a váratlan arculcsapásoktól és belenézni mindebbe. Tudom, nehéz és fel kell dolgozni, fel kell fogni, de ezt is meg lehet szokni, nem beszélve arról, hogy meg lehet tanulni ezeket szépen elengedni, különben csak galibát okoznak. Ha nem tesszük, bármikor ránkdőlhet a bili, egy-egy fájdalmas életesemény egyszer csak bekapcsol. Látunk valakit, akiről eszünkbe jut a múlt, látunk egy filmet, amiről szintén eszünkbe jut. És ez addig fog újra és újra megtörténni, mert, hogy a nyomógomb, a traumagomb ezt vonzza, amíg végre el nem engedjük és tovább nem lépünk.


93. oldal

Az, elásom a gondjaim a pincében technika nem működik, mivel attól az még ott van és teremti a jelenünkben és a jövőnkben a szutykot. Fel kell hozni a pincéből, feldolgozni és elengedni. Ha belegondolok, érthetetlen, hogy miért ragaszkodnak az emberek a szaraikhoz és oly féltve őrzött kincsekként tartogatják magukban. Ááááá, ez most nekem fájt… ez durva… rájöttem és ezért ezt a könyvet kell megírnom, de legalább közben felfedezek. Igen, tudom a történetek, amiket kreálunk magunk köré, de ebből a szemszögből még nem láttam ezt így. Szóval, akárcsak az anyagi dolgoknak, úgy a szarnak is nagy identitást adunk, ezáltal hatalmat az életünk felett. Ha jól következtetek, ez azt jelenti, hogy az események uralkodnak felettünk és a mi kezünkben nincs semmi, amivel irányíthatnánk az életünket, bár ezt hisszük, hogy mi irányítjuk. Meghatároz minket anyánk, apánk, a társadalom, a barátok, a munkahely, a pénz, de akkor hol a francban vagyunk ebben mi? Ki vagyok én? Miért vagyok itt? Mit akarok? Mit kell tennem? Ezek a válaszok már nagyon régen elhomályosultak a tudatunkban, de ott van még a reménysugár, hogy kideríthetjük. Akkor viszont átt kell evezni az óperenciás tengeren, megmászni az üveghegyet, aztán megküzdeni a hétfejű sárkánnyal és kiállni a próbákat. Mindehhez megtanultuk azt is, hogy felelősséget vállalni veszélyes, a tömeg erősebb, mint mi, ezért jobb, ha vele tartunk, lehet az család, vagy baráti társaság, bármi, aminek túl nagy hatalmat adunk a mi saját életünk felett. Most akkor tényleg jó bábunak lenni??? Ezen szerintem tényleg érdemes elgondolkodni… Természetesen tele vagyunk fájdalmas és félelmetes nyomógombokkal, a pincében tárolt szar miatt. Így bárki bármikor megránthatja a madzagot és kénye kedve szerint mozgat minket, csak a gyenge pontjainkat kell megnyomkodnia, ennyi elég is, mi pedig arra megyünk, amerre mondják és közben sokszor azt hisszük, hogy ez a mi döntésünk. Köss életbiztosítást, mert mi van, ha meghalsz. Oltasd be magad, mert jön a járvány. Ettől a tabitól 1 hét alatt 10 kilót fogysz. Ne válts munkahelyet, örülj, hogy megfizetnek és ki tudod fizetni a számláid.


94. oldal

Nem baj, ha nem tudod ki vagy, igyál egyet, menjünk bulizni, zajlik az élet, happy minden… A gyerekem rosszul teljesít, de a hiperaktivitásához semmi közöm, csak idegbajos vagyok a munkám miatt és folyton veszekszünk a férjemmel. De ez nem hathat ki rá… Áááá, dehogy… Csak szemezgettem, hirtelen ez jutott eszembe, de rengeteget fel tudnék sorolni. Még mindig ébreszteni szeretnék és nem újjal mutogatni, vádaskodni. Tényleg jó ez így? Jó bábunak lenni? Amíg nem tudod nem fáj! Na és ezért is félünk csak megint attól a fránya igazságtól. Struccpolitika, éljen! Ha viszont struccot játszunk, akkor ne vádaskodj, ne mutogass ujjal, ne háborogj az életed miatt, fogadd el úgy, ahogy van és próbáld meg élvezni, elvégre TE választottad, vagy mi. De most komolyan, vagy csinálod és kitartasz, vagy nem csinálsz semmit, de akkor törődj bele abba, amid van és ne akarj többet. Próbálj meg boldog lenni benne és ne kínozd saját magad fájdalommal, elégedetlenséggel. Ennyi! Most azon morfondírozok, hogy én miért úgy állok hozzá, hogy ide nekem a pofonokat, meg a szart az arcomba, tudni akarom, essünk túl rajta, csak haladjunk. De tény, hogy ez a hozzáállás hozott el idáig, hogy végre megváltottam a szabadságom és már nem vagyok bábu. Talán a sok nehézség a családban… Anyámnak nem nagyon volt félelemérzete, bár a felelősséget senki nem vállalta a családban, én meg sokáig mindenki helyett vittem. Legalább a vakmerőség mintája meglett. Amikor dolgoztam magamon, valahogy nem is érdekelt annyira, hogy ki voltam, mit csináltam, vagy mit csináltak velem, persze dühös voltam sokszor, fájt sokszor, de a legeslegfontosabb az volt, hogy szabad legyek végre, hogy önmagam legyek a saját életemben és azt tegyem és úgy, ahogy nekem a legjobb. Szóval FÉLÜNK FELADNI AZT, AMITŐL BÁBUK VAGYUNK, amitől bárki körülöttünk kénye-kedve szerint mozgat minket. Ja, hogy ezt nem tanítják az iskolában, pedig ez lenne a legfontosabb az életben? Nem adnak használati utasítást a boldog párkapcsolathoz, a szülőséghez, hogyan bánj a pénzzel, hogyan szeresd magad, értékeld magad? Miért? Azért, mert ezt otthonról megkapjuk? Elvileg??? Ha ezek nincsenek rendben, sok a nyomógomb, az pedig szépen eltart egy kapitalista társadalmat, elvégre nyomógombokból élünk. Nem? Én is részben, bár én abban segítek, hogy az embereknek egyre kevesebb legyen…


95. oldal

És az ember elkezd sok pénzt költeni, hogy túléljen, hogy megszerezze azt, amije nincs, de amit birtokolnia kell, hogy legyen valaki, mert az teszi őt valakivé. Rengeteg pénzbe vannak a komplexusok, az önámítások, az ígérete annak, hogy a dolgokat gyorsan és könnyen kapjuk meg. Az is költséges, hogy gyógyszerekkel, kegyszerekkel túléljük azt, hogy homokba dugjuk a fejünket, közben pedig ezerszer jobban fáj a lelkünknek az elnyomás, amit próbálunk oly keményen elnyomni, mintsem az fájna, hogy végre rendberakjuk az életünket. Jah, hogy ez is költséges??? Igen az, de ez már áldozat, ez már pénzkidobás, itt is azonnal kell az eredmény, pusztán mert a környezet nem azt sulykolja beléd különböző csatornákon keresztül, hogy tényleg nézz magadba, légy őszinte magaddal és tarts ki, hajts az álmaidért. Persze sokféleképpen megy ez a trend is, de a java része nem őszinte. Jó marketingfogás, pénz, ego építés, irányítás és sokszor hiteltelen emberek prédikálják a tutit. Szeretem még a: táplálkozz egészségesen és akkor már minden rendben. Tisztítsd a tested, de mi van a lelkeddel??? Csak ez vagy az a módszer a megváltás a bajodra? Mindenki máshogy működik, mindenkinek más hat. Van, hogy egy kiadós futás segít, van, hogy az, hogy kibeszélheted és valaki meghallgat, de van, hogy tényleg nem játék és el kell kezdeni komolyan ásni és feltérképezni a múltat. Félni a változástól: LEHET! SZABAD! NORMÁLIS! TERMÉSZETES!!! …én is betojtam! DE, AKKOR IS MENNI KELL ÉS CSINÁLNI, akkor egyre jobb lesz. Ez az a terület, ami szerintem a legnagyobb áldozatot és anyagi ráfordítást érdemli, közben az ember kirázódik a pénz bűvköréből és hatalmából, rájön az igazi értékekre, megtalálja elveszett önmagát. Ebben a fejezetben többet nem tudok ehhez hozzáfűzni…


96. oldal

Igen, de… nehéz… inkább bele sem fogok A változás egyik legfogósabb kérdéséhez és egyben legnagyobb akadályához érkeztünk, amiről már írtam és bővebben is tettem említést. Mindenesetre ez a téma és probléma egyben akkora, hogy megérdemel egy külön fejezetet, hátha ezzel is segítek az előrébb jutásban. Újat nem fogok tudni mondani, csak önmagam és másokat ismételni, de sokszor egy-egy mondat segít átkattanni, én pedig szívesen fejtegetem ezt is. Kezdjük ott, hogy először is beleélem magam az emberek nagytöbbségének helyébe, akik, mivel a változás nagy falat, ezért bele sem kezdenek. Elkezdett körvonalazódni bennem a következő könyv témája, ami jóval gyakorlatiasabb és segít továbblendülni azoknak, akik tényleg szeretnének elindulni. De az már a változóknak fog szólni, mert a változó kor sosem múlik el, mindig lehet változni. Mi az első, amikor az ember azt látja, hogy egy nehéz út előtt áll, ami jelen esetben érte van? Ha hosszú és nehéz, akkor inkább hagyjuk… úgy sem tudom megcsinálni… Bezzeg a járni tanuló baba nem gondolkodik még ilyeneken… Hosszú és nehéz eljutni a magatehetetlenségtől a focizásig, mégis tanul minden nap. Nem mondja el neki senki, hogy nehéz, vagy sokáig tart. Közben bánkódik, de bele sem gondol, mert a tanulás a lételeme, természetes része. Sok ember nekifut nehéz kihívásoknak, mert bizonyítani akar. Meg akarja mutatni, hogy képes rá és menet közben rengeteget fejlődik és változik. Sok ember viszont inkább neki sem fut nagy kihívásoknak, mert tudja úgy sem fog menni. Nos, ha ezt hiszi, ez is lesz, DE Ezt is meg lehet változtatni. Az az ember, aki így indul neki, kezdheti mindjárt önbizalom erősítéssel, erőgyűjtéssel, önmagába vetett hit megerősítésével. Kereshet magának példaképeket, akik hasonlóan indítottak és megcsinálták. Ezeknek az embereknek az önmagukba vetett hite gyenge, mert a szüleik beléjük vetett hite gyenge, és/vagy a szüleik önmagukba vetett hite is gyenge volt. Hát igen, így kapásból nehéz indítani. Ráadásul nem hibázhattak, a hibázásról ugye már beszéltem, hogy a fejlődés természetes része és velejárója… sokan pedig kudarcnak élik meg és vesztesnek címkézik fel magukat,


97. oldal

vagy mások őket. Vesztes az, aki az olimpián negyedik lesz, nem kap érmet, nem áll dobogóra, pedig jobban teljesített abban a sportágban, mint az emberek 99.99%-a, ami azt jelenti, hogy óriási dolgot vitt véghez. Kitartóan dolgozik, edz éveken keresztül, napi több órát, hogy idáig eljusson, de mégis csak egy vesztes, mert nem visz haza érmet. Vesztes, mert nem nyert, nem elég jó egy másik emberhez képest, ez pedig megbélyegezheti az egész életét. Ez a versenysport. Nyersz, vagy vesztesz, nekem túl szélsőséges… Máshoz hasonlítjuk a teljesítményt, ami, ha nem elég jó, személyes kudarc, hiába jobb önmagunkhoz képest… Ez természetesen az én személyes véleményem. Engem odavágott gyerekkoromban az, hogy más gyerekekhez hasonlítgattak, teljesen eltérő kritériumok alapján és mindig én maradtam alul, hiába voltam jobb bizonyos dolgokban. Csak azokat emelték ki szüleim, amikben rosszabb voltam, pedig elhiheted, annyira igyekeztem mindenben jó lenni... Úgy éreztem elégedetlenek, nem vagyok szeretetre méltó, értéktelen vagyok és ez meghatározta az egész eddigi életemet. Minden egyes döntésnél, fejlődési lépcsőnél ez mind feljött és át kellett rajta magam verekedni, nem beszélve arról, hogy mennyire vágytam a szüleim szeretetét… amit úgy éreztem, hogy sosem kaptam meg igazán. Nem éreztem azt, hogy maradéktalanul elégedettek lettek volna velem. Felnőttként is beleragadtam sokszor ebbe a gyermeki fájdalomba. Ezeket az űröket magamnak kellett a lelkemben betömni, hogy ne bénítsanak le egy életre. Megcsináltam, mert meg lehet csinálni és ki lehet jönni belőle, ez sem kifogás. Szóval azok az emberek, akik eleve úgy állnak hozzá, hogy túl nagy, túl nehéz, nem hiszik el, hogy elég erősek, elég jók, megérdemlik mindezt, különben más lenne a hozzáállásuk. Ezért ők elkezdenek kifogásokat gyártani, olyanokat, amikkel úgy általában takaróznak az emberek: Túl öreg vagyok, túl fiatal vagyok, nincs elég pénzem, gyerekeim vannak, egyedül vagyok, családom van, férjnél vagyok, elváltam, dolgozom, munkanélküli vagyok… Valójában mindegy a helyzet, az csak kifogás lehet.Sajnos sok ember már régen feladta, nincs ereje nekikezdeni. Nagyon sok ilyen embert látok, sajnos… Csak okoskodhatok, mert onnan kijönni tényleg nagyon nehéz nekirugaszkodni, de, még mindig javaslom elgondolkodni egy másik életen, amit sok ember nem mer megengedni magának, még azt sem, hogy elgondolkodjon rajta. Akkor egy perc néma csend azoknak, akik eddig ezen nem gondolkodtak el… …


98. oldal

Milyen lenne az az élet, amit szívesen élnél, amiben szabadnak éreznéd magad, ahol nem kéne az árcédulát nézni, ahol bármit tehetnél és bárhova eljuthatnál a világon, bárkivel együtt élhetnél? Mindezt boldogságban, teljességben, bőségben… Hmmm? … fél perc… Igen, ezen MOST el kell gondolkodni, most, és nem az olvasás végén. Kicsit hadd szárnyaljanak a gondolatok… Menni fog az gyerünk! Egyelőre még csak fantáziálunk, bizony… ez az első lépés… Be akarlak vinni a málnásba… Én mindig is nagy álmodozó voltam. Nagyokat álmodtam és hittem benne, hogy egyszer valóra válnak. Aztán az élet nagyobbakat álmodott helyettem és szépen lassan eljuttatott oda, ahol lennem kell. Igazán nagyvonalú velem az élet, csak mindent meg kell tennem nekem is érte. Segíts magadon és az Isten is megsegít! Tudom, ez gáz… de tényleg így működik. Nálam nem működött az ölbe pottyanós teremtés, lehet másnál igen, el is tudom képzelni. Nálam viszont minden egyes vágy és álom körbe volt aknázva tonnányi szarral, így kénytelen voltam keményen megdolgozni érte. Nálam amolyan szivatós volt a kiképzés, de már nem háborgok rajta… Visszatérve, az első, hogy elkezdesz álmodni. Következő a döntés, hogy elköteleződsz amellett, hogy kimászol a trutyiból és megcsinálod magad minden szinten. Igen, jól írtam, minden szinten. Nem csak pénzt kell csinálni, meg karriert, ott a család, párkapcsolat, a kerek egész személyiség, önbecsülés, hobbi, egészség, egyebek… Ha az ember elkezd kimászni, akkor az önmunka következtében ezek a területek folyamatosan elkezdenek átalakulni, mivel minden kihat mindenre, tetszik vagy sem. Közben lehet úgy érezzük, hogy a legborzasztóbb dolog történik velünk, omlanak össze az illúziók sorban, egészen addig, amíg rá nem jövünk, hogy mennyire jó az, hogy ez elment, az összeomlott, ő elhagyott, vele már nem értjük meg egymást, ha ott nem ér veszteség, az belevitt volna valami még rosszabba stb.


99. oldal

Néha kell egy kis idő, amíg összeáll a nagy kép és leesnek a dolgok, hogy, igen ez végülis egy jó dolog, ennél jobb nem is történhetett volna. Ha visszanézek az életemre, akkor azt érzem és értem, hogy mindennek meg kellett benne történni, minden értem történt és nekem ettől csak jobb lett, még akkor is, ha nagyon fájt. Ez pedig adott egy végtelen életbe vetett bizalmat, ami mellett természetesen ott a belső hangom is. Ez a belső hang az, ami alapján döntök, amire mindig hallgatok, mert még sosem hagyott cserben… Na de térjünk vissza megint! Az ember meghoz egy döntést, ami mellett el kell köteleződnie, magyarul bármi van is nincs visszaút, mert hogy az a másik alattomos kis belső hang milliószor megpróbál majd visszafordítani és ezért mindent meg fog tenni. Mi történik ilyenkor? Legyünk egy kicsit skizofrének, elvégre valahol mindenki az. Mindenkinek több hang van a fejében és amikor ezek összecsapnak, akkor jön a belső nemulass. Vívódások, szorongás, düh, félelem, az erősebb győz, az elején pedig a kis gonosz belső hang sokkal erősebb, hisz óriási hatalmat adtunk neki az életünk felett… Akkor most nézzük meg ezeket a belső hangokat. Van a, nevezzük gonosznak belső hang. Ő az egónk, aki védi azt, amit oly gondosan építettünk egész életünkön keresztül, a sok önámítás, traumák, tévhitek, tanult minták, amik jól vagy rosszul működek. Ő az automata pilóta, aki önműködőre kapcsol, ha veszélyt érez, és azt teszi, amit megtanult tenni. Na ő az, akit szépen lassan át kell programozni úgy, hogy kilapátoljuk a kakát a pincéből. Ha megfigyeled ez a hang sokszor ugyanazt mondja, ugyanúgy reagál, mint az anyád, vagy az apád tenné. Mert megtanulta, lemodellezte a reakciókat, mint egy papagáj. Már nem kell a szüleidnek fölötted tornyosulnia, ahhoz, hogy terrorizálva légy, ha ők ezt tették, mert aranyos kis robotod mindent lemásolt és az anyád, apád benned szekálnak tovább téged. Ez a belső hang az, aki vigyáz rád a maga sajátos módján a megtanult félelmek, fájdalmak, korlátok alapján. Ez a gonosz hang összecsap a másikkal, aki határtalan, aki ki akar teljesedni, boldog akar lenni, vannak vágyai, álmai, aki fejlődne és változna. Nevezzük ezt a hangot jó hangnak, aki jóindulatú, korlátlan. Nagyon sok belső konfliktusunk származik e két hang összecsapásából bennünk. Az


100. oldal

erőviszonyok nincsenek kiegyenlítve attól függően, hogy melyik hangnak adtunk több hatalmat, jogot, erőt. Lerövidítve az én történetem, volt egy gonosz hangom, aki nagyon hangos volt és volt egy jó hangom, aki azért lázadozott néha, de nagyon gyenge volt és halk. Amikor összecsapott a fejem fölött az élet, megláttam a szikrát, hogy le tudom győzni a gonosz, korlátokkal teli hangot és mindent megtettem annak érdekében, hogy átalakítsam, illetve a jó hangnak egyre nagyobb hatalma legyen bennem. Ennek például az az eredménye, hogy ha 3 éve akartam volna egy hasonló könyvet írni, nem mertem volna ilyen címet adni neki. Inkább lett volna simulós, alkalmazkodó tömegcikk, amiben nincs semmi különös, elnyomva ezáltal azt, aki vagyok. Nem beszélve arról, hogy 3 éve még messze nem voltam ennyire önmagam, mint amennyire most vagyok. Most már alig hallom a gonosz hangot, illetve kapott egy nem kis agymosást és átállt a sötét oldalról a fénybe. Most eljutottam oda, hogy amikor a fejembe ötlött a cím, nem volt bennem egy fikarcnyi kétely sem, hogy ez lesz a címe, természetesen megkérdeztem mások véleményét is, de annyira nem vetett sokat a lattba. Most, hogy a könyv vége felé közelítek, van a fejemben egy enyhe gondolatfuvallat, hogy biztosan jó lesz-e így, nem túl meredek-e, akárcsak az egész mondanivaló, illetve a stílus, amiben tálalom? Természetesen tudom, hogy ez egy gondolat, meg egy érzés és egy szemernyi félelem, amit pár mély levegővel útnak is eresztettem, így marad minden az eredetiben. Tudom, már leírtam, nem közlök vele újat, de megint csak nem a cél a lényeg. A cél csak elindít egy úton, amin az elején csak bukdácsol az ember, majd szépen lassan belejön és egyre bátrabban lépked, egyre határozottabban, egyre erősebb izomzattal. Mire a végére ér, akkora gyakorlatot szerez, hogy ugyanezt az utat az idő töredéke alatt képes végigjárni. Túl nagy luxus azt az életet élni, amiben nem önmagunk vagyunk, nem használjuk ki a velünk született tehetségünket, adottságainkat, amik menet közben el lettek nyomva. Túl nagy luxus tehetetlen bábuként végigvegetálni egy egész életet, mikor teljesen másképp, más minőségben is élhetnénk egy olyan életet, ahol szabadon szárnyalunk, mint a madár. Mit fűzzek még ehhez hozzá? Nehéz, időbe telik, de sokkal jobban fáj a kilátástalan élet… Indulj el! Szitkozódni, félni, panaszkodni közben ér, csak ne állj meg, menj tovább. Nem kell állszentkedni, csak őszintén, ami jön… úgy sokkal könnyebb! Uh, mennyiszer anyáztam menet közben, ha te azt tudnád…


101. oldal

A pozitív gondolkodás csapdája Jajj, azt hiszem az egyik kedvenc fejezetemhez érkeztünk, ahol kedvemre szapulhatok, vagyis megoszthatom a véleményem. Tévedés ne essék, nincs itt hiány pozitív hozzáállásban. Nálam pozitívabb embert… még, ha dühöngve anyázok is, tudom, hogy jobb lesz és tudom, hogy jó történik… Kérlek még ne rántsd ki a kardot és ne szegezd a torkomnak a szívemnek meg főleg ne. Amúgy is atompajzsom van. Szeretném, ha ez a fejezet kicsit elgondolkodtatna, igyekszem nem hülyeségeket írni. Úgy érzem, hogy az emberek bele vannak ragadva ebbe a fajta önámításba. Lássunk mindent pozitívan, vegyük észre csak a habos-babosat, a szépet szeretetteljeset. Térjünk vissza a kedvenc pincés metafórámhoz. Sok ember a nagy önámítás közepette azt csinálja, hogy a pincéjére ügyet sem vet, amíg az majd beomlik a sok szartól. Nem, ő a közelébe sem megy, csak fent lebeg, de ott is földtől elrugaszkodva és eljátssza, hogy minden happy, boldogságos. A fűimádók népes táborában is számos ilyen ember van, néhány ismerősömön végig tudtam követni a folyamatot. Az ember nagyon spirituális, nagyon tudatos, nagyon bölcs, előszeretettel osztja az észt, de közben muszáj minden nap szívnia egy kis füvet, vagy egyéb módokon elfojtania a belső feszültségét, mert azért az a trutyi ott belül dolgozik ám keményen. Közben nem érti, hogy miért nem sikerülnek a dolgai, pedig ő mindent megtesz és ő végtelenül pozitív. Figyelem fészbúkon, ahogy emberek rákattannak a pozitív idézetekre, megosztják, tele van vele az üzenőfal, csak éppen nem élik, de azt hiszik, hogy élik. Ezt onnan látni, hogy amikor eléjük raksz egy kis igazságot, ami nincs mézesmázas bundába öltöztetve, homlokegyenest rohannak az ellenkező irányba. Amikor ténylegesen megmutatnád nekik, hogy mi miért van úgy az életükben ahogy, mi az amit korrigálni kéne, mi az, ami akadályoz visszahúz… ááá… nem… az túl fájdalmas, nem is akarják érteni. És negatív címkét biggyesztve rá félretolják, mivel az nem kompatibilis a rendszerükkel. Hát akkor én most megmondom a tutit, az én tutimat, nem kell megfogadni, de érdemes elolvasni, bár az elején azt írtam nem fogok tutizni. De ha már az élet játszik, akkor én most játszom és ér csalni. Eldöntheted, hogy hamis pozitív gondolkodó leszel, vagy tényleg olyan pozitív életet élsz, ami mélységeiben is hiteles és működik.


102. oldal

Úgy érzem pozitív vagyok, még akkor is, ha nincs jó napom. Ha nincs jó napom megengedem magamnak a szomorúság luxusát, a fájdalom luxusát és a szenvedés luxusát. Nem akarom azt a látszatot kelteni, hogy minden oké, minden szuper és minden csillivilli. Ha elnyomom az érzéseim, azok kétszeres erővel próbálnak majd feltörni, ezt megtanultam. Szóval hitelesen, önmagamat adva, egyik oldalam megmosolyogja a változás eme folyamatát és kívülről szemléli a melankóliát, ami épp zajlik bennem. De ettől még nem vagyok depis. Ha a szar oldódik és fel akar jönni, megengedem, belenézek, nem bújok el előle, mert erősebb vagyok annál, semmint megfutamodjak. Lehet, hogy egy pillanatra magával ránt, de tudom, hogy hova is kell visszatalálnom, lehet, hogy egy pillanatra elvesztem a fonalat, de megengedem magamnak mindezt, mert erős vagyok és van HITem, hiszek magamban és az irányban, amerre tartok. Bármennyire vagyok is lent, az a tény soha nem kérdőjeleződik már meg bennem, hogy jó dolog történik. Tudom, hogy ez csak a múlt, egy kicsit kitombolja magát, és ha hagyom, akkor el is csendesedik, nekem csak a leckéket kell megtanulni és már vissza is tér a harmónia és a nyugalom. Aki a pozitív szemléletmódba menekül az egyenesen fél a belső sötétségtől, a múlttól, mert nem tudja, mit kell vele csinálnia, nem tudja, hogyan legyen úrrá felette, hogyan engedje el, hogyan alakítsa át. Fél, hogy benne ragad, mint amikor a szatír megtámad az utcán. Nem, ez nem az a szituáció. Ez tulajdonképpen sebgyógyítás. Olyan sebek, amik belül véreznek és gyengítenek, úgy, hogy fel sem tűnik, mert már régen megszoktuk. Van a másik véglete a pozitív gondolkodóknak, akik folyton a negatívra fókuszálnak. Tele vannak haraggal, dühvel, fájdalommal, félelemmel. Az anyám a sírba tudott szinte kergetni a régi történeteivel, ahol mindig valami rossz történt, valaki meghalt, sérült, elvesztett mindent. Ha emlékezni kellett is csak a fájdalmas emlékek jutottak eszébe és akkora átéléssel mesélte, hogy magába szippantott. Egy darabig próbáltam jó arcot vágni hozzá, aztán megelégeltem a dolgot, mivel neki a fájdalom újra és újra megélése volt a lételeme. Így hát azt mondtam neki, nem vagyok hajlandó hallgatni ezeket a történeteket tovább. Megkértem, hogy meséljen valamit, ami jó. Hát olyat nem tud. Kérdezem, tényleg nincsen szép emléke velem sem? Azt mondja nincs. Neki az egész élete csak fájdalom és szenvedés. És nekem ebből a mintából kellett kikecmeregni valahogy… Szóval van a másik véglet, aki mindenben csak a rosszat látja, a jót egyszerűen nem hajlandó észrevenni. Neki sincs stratégiája arra, hogy átalakítsa a negatívat, de nem is akarja, hiszen az adja megint csak az identitását, ez az önámítása része… Ha pedig jobban megnézzük, mindkét embercsoport egy tőről fakad. Az egyik azért nem


103. oldal

akar belemenni, mert fél, hogy beleragad, a másik azért megy bele, mert beleragadt és nem akar kijönni. A két véglete ugyanannak a dolognak. Talán kicsit tipizálni is tudom ezt a két emberfajtát, hogy milyen reakciót vált ki belőlük a könyvem. Aki mindenben a rosszat látja, az csak a hibákat fogja keresni és találni, közben elsiklik a lényeg fölött. A pozitív véglet pedig lehet kisem nyitja majd, nem fogja érdekelni, hiszen fúj, milyen mocskos lehet ez a könyv, ha ilyen a címe. Remélem, hogy néhányuknál azért a kíváncsiság ennél erősebb lesz, és ha más nem, talán egy picit belenéznek a tartalmába. Ha nem, az sem baj, nekem legalábbis. Akkor sem fogom önmagam feladni, hogy simulós legyek bárkinek is. Tudom, hogy ez a könyvecske meg fogja találni azokat, akiknek írtam, akiknek szólni fog, akik szeretnének változtatni, de lehet, még csak gondolatot tágítanak, barátkoznak inspirálódnak. Összefoglalóként a pozitívan gondolkodók szélsőséges csoportjáról, azokra az emberekre gondoltam, akik semmit nem hajlandóak meglátni, sem tudomásul venni, ami nem csillog, nem pozitív. Tapasztalataim szerint a tartósan pozitív változáshoz bele kell nézni a fájdalmakba és elengedni azokat. Ehhez kell stratégia, hogy ne ragadjunk bele, mert ha beleragadunk sem vagyunk sokkal előrébb. A szkeptikus pesszimistákat, akik realistának nevezik magukat és eljutottak eddig a mondatig, külön csókoltatom! Amúgy meg puszi mindenkinek!


104. oldal

Hogyan konvertáljuk a szart arannyá? Gondoltam bepróbálok egy kis Mídász királyos poént, hogyan csináljunk a szarból is aranyat. Csak meg kell érinteni, mint Mídász a mondák szerint… Nos, végül is a logika megállja a helyét, nagyjából… kis helyesbítéssel… Először is, a szar közvetve válik arannyá, mert először értéket hozunk létre, amivel aztán akár aranyat is tudunk szerezni, illetve, ami aranyat ér. Másodszor, a szart tényleg meg kell érinteni, de nem csak megérinteni, bele kell állni, úgy rendesen, átérezni, megszagolni, mert így lehet igazán és alaposan kipucolni. Harmadszor, beleállni nem elég, ki kell pucolni, amihez megfelelő takarítószerek szükségesek. Van, hogy zsíroldó kell, de van, hogy fertőtlenítő tömény sav, az is lehet, hogy csak langyos vízzel le kell öblíteni, blokkja válogatja. Mindenesetre ki kell takarítani. Akkor most legyünk kicsit konkrétabbak, de még mindig elméletben. Miért? Ez a könyv nem fog technikákra tanítani, ahhoz már túlságosan megtelt, illetve akkor aztán végképp katyvasz lenne. Ez a könyv egy kecsesen bájos monológ, diskurzus, ami arról hivatott a kedves olvasót meggyőzni, hogy ne adja fel a boldog és teljes életbe vetett hitét, már ha volt neki. Ha nem volt, akkor hozza létre. Arról is óhajt tájékoztatni, meglehetősen informálisan, hogy akármilyen mélyről fel lehet jönni, nincs olyan, hogy reménytelen. Továbbá számos indok és érv felsorolásával, szeretné nyomatékosítani a miértet, ami miatt ezt a változást érdemes véghezvinni. És ezzel ki is merítettem eme könyvecske rendeltetését, minden egyéb csak extra. Magyarul, nem fogunk túlságosan belemenni a gyakorlatba. Azért említőlegesen, illetve felsorolás szerűen érintjük, tájékoztatás végett, mivel ez az információ is sok embernek adhat támpontot. Tehát most már tényleg belemegyek a konkrétumokba. Hogyan is működik a folyamat? Van egy probléma, egy tünet az életedben, ami egyre csak dagad, nem oldódik meg. Lehet ez életed bármely területéről bármi.


105. oldal

Önbizalom, pénzügyi elakadás, munka, szex, párkapcsolat, táplálkozás, egészség, valójában mindegy, mert a visszakeresés és elengedés úgyanúgy zajlik. Van egy problémád, például szeretnél munkahelyet váltani. Ilyenkor jön ugye a rengeteg mi van ha. Ha te nem kezded el felsorolni, majd a környezeted megteszi helyetted és automata robotként ismétli a sok-sok ellenérvet. Te közben egyre jobban elbizonytalanodsz, a félelem egyre nagyobb lesz. Ha elég erős vagy, nem adod fel, ha viszont gyenge, akkor meghátrálsz. Ilyenkor vehetnénk a félelmeidet sorban. Mik azok az indokok, amik miatt félsz? Ezeket nagyon fontos visszafejteni. De én most egy kicsit másik oldalról közelítenék… Ha gyengeként reagálsz, de akkor is, ha sokat vívódsz, akkor emögött minták, blokkok vannak. Ezért reagálsz így, nem hiszel magadban, nem vagy elég erős. Na, és mik lehetnek ezek? Például, megszoktad, hogy sosem az van, amit te akarsz. A szüleid mindig megmondták mit csinálj, el is bizonytalanítottak rendesen, amíg el nem érték azt, hogy az legyen, amit ők akarnak. Ilyenek a jóakaró domináns szülők, mint az enyémek is… Ilyen háttérrel, ha az embernek önálló döntést kell hoznia, ahol róla és a biztonságáról van szó, esélyes, hogy meghőköl és inkább visszalép. Hiába dönt a biztonság mellett, közben bánkódik és szorong, mert az igazi, a jó belső hangja meg akarta volna lépni azt a változást, csak nem volt hozzá elég ereje. Na és hol az erő? Hát nem nála az biztos, azt már rég eladakozta, amikor beépültek a nyomógombok. Mit lehet ilyenkor tenni? Vissza kell keresni az emlékeket, ahol hasonló történt, más döntött helyette és átalakítani azt. Ez azt jelenti, hogy el kell képzelni azt, hogy ő döntött és az lehetett, amit ő akart, ráadásul mindez jól sült el. Ilyenkor szoktak nekem azzal jönni, hogy ez egy nagy baromság és csak saját magam hülyítem vele. Éppenséggel nem magam, hanem az elmémet, ami most épp megakadályoz abban, hogy azt tegyem amit akarok. Mindezt első sorban azért mert nincs rá modell, hogy azt csinálom, ami nekem jó és én magam dönthetek a sorsom felett. Nem csak modell nincs rá, valójában azt sem tudom, hogy milyen érzés az. Mit kell tehát csinálni? Készíteni kell egy modellt, el kell képzelni, át kell érezni, a régi modellt felülírni, semlegesíteni, kiengedni a gőzt.


106. oldal

Az elme nem tesz különbséget megélt és elképzelt esemény között, így az elképzelt emlék is tökéletesen megteszi ahhoz, hogy létrehozzuk a mintát, ami innentől kezdve dolgozik. Lehet, hogy ezt többször kell több emlékkel megcsinálni, egészen addig, amíg elérjük a holtpontot és át tud billenni az egész. Emlékszem, hogy régen rengeteg szorongás közepette mertem egyedül dönteni, de rengeteget rágódtam rajta és nagyon féltem. Ma már gyorsan és határozottan döntök. Minél nagyobb a felelősség, annál jobban tudom, hogy mit akarok. Jut eszembe, az étlapon sokkal jobban el szoktam bizonytalanodni, hogy éppen mit is akarok enni. Ez a probléma például nem foglalkoztat annyira, hogy változtatni akarjak rajta… Jöhet a kérdés: akkor most minden egyes problémánál a múltban kell mazsolázni az emlékeket? Azt kell, hogy mondjam, igen, de sokszor előbb beugrik az emlék, mintsem nekiállnál keresni. Az agy egy adott helyzetben mindig asszociál. Minden élethelyzetet társít egy múltbelivel, ahol hasonló történt és amit már túléltünk. Mintha fellapozná a használati utasítást és azt mondaná: Hm, amikor 6 éves voltam, nyáron kint játszottunk az udvaron, akkor ugyanez a felállás volt. Nézzük csak, akkor ugyanígy kell reagálni, mint akkor. Nekünk csak meg kell engedni, hogy beugorjanak az emlékek, mint ahogy ezt teszik is, amikor régi történeteket mesélünk… hiszen épp ahhoz van társítva a jelen, nekünk csak tudatosítani kell és egy kicsit átdolgozni, úgymond aktualizálni. Ezzel pedig le is vesszük a nagy stresszt, a nyomatékot, az akadály pedig már el is tűnik, az út pedig, mintha magától nyílna. Visszatérve példánkra, amikor munkahelyet akarunk váltani, több minta, félelem bekapcsol. Addig kell ezeket elemezni, visszakeresni, majd átalakítani, amíg azt nem érezzük, hogy most már semmi akadályunk nincs, nem félünk és nem kérdés, hogy váltani akarunk. Ha pedig kinyílt az út, az élet is nyitja a kaput és teljesen véletlen, könnyen találunk új munkát, ami valószínű sokkal jobb, mint az előző, csupán mert már be tudjuk fogadni és el merjük hinni. Ha nem tesszük meg a háttérmunkát, akkor viszont lehet, hogy meg kell küzdenünk az elemekkel és nagyon nehéz lesz új munkát találni… Így kell teremteni. Kitűzöd az irányt, mert érzed, hogy arra kell menned. Feldolgozod a belső akadályokat, átalakítod a benned élő mintákat és modelleket. Innentől pedig minden alakul magától.


107. oldal

Nem tudom, hogy szükséges-e külön elmagyaráznom, hogy minden belső akadályunk problémaként tünetel az életünkben, ettől érezzük magunkat annyira lekorlátozva, ezért érezzük kilátástalannak az életünket, mert nem látunk ki belőle. Először meg kell tanulnunk látni, belátni, átlátni, átformálni, a csodák pedig érkeznek majd maguktól. Természetesen sok más módja van annak, hogy hogyan tudunk még átalakítani belső akadályokat. Ami nem mindegy az a rálátás és önelemzés képessége, az, hogy megfigyeljük saját magunkat. Olyan ez, mintha kívülről néznénk magunkat és az életünket, folyamatosan figyelve, hogy mi az, amin javítani kell, mert megint nem működik valami. Így tudjuk minden nap egyre jobbá tenni az életünk minőségét. Közben egyre jobban átlátjuk mások életét is, hogy emberek mit miért tesznek, mit csinálnak jól, vagy rosszul. Így épül fel szépen fokozatosan belső bölcsességünk és külső teljességünk, ahol fokozatosan mindent megkapunk az élettől, amit csak szeretnénk. Kaptam már meg kérdésként, hogy nem fárasztó folyton magadat figyelni? Volt, aki rögeszmésnek hitt, mert én folyton figyeltem. Nos, azért nem fárasztó, mert egy idő után inkább lenyűgöző és érdekes, mintsem teher lenne, csak az érzelmi hullámokon kell átverekedni magunkat. Lehet, hogy rögeszmésnek tűnök és nyilván lehet ezt lassabb tempóban is, de az életem igazolta, hogy megérte fáradhatatlanul dolgozni magamon. Lassabban is lépkedhettem volna, ez már az én döntésem volt, nem szeretem vesztegetni az időt és az a szint, amire én vágytam elég messze volt onnan, ahonnan elindultam. Ezen nincs is mit vitatni, én nagyon boldog vagyok azzal együtt, ahogy az életem eddig alakult, azzal pedig végképp elégedett leszek, ami ezután következik. Aki utánam szeretne jönni, szívesen segítek!


108. oldal

Az élet sója az igazság Jajj de örülök végre, hogy elérkeztünk az élet sóihoz. Ez azt jelenti, hogy közeleg a könyv vége, illetve azt is, hogy a könnyedebb vizek felé evezünk, felfelé jövünk a mélyből. Muszáj levinnem az embereket a mélységekbe, akármennyire is nem ez a kedvenc elfoglaltságom, de egyszerűen meg kell mutatnom, hogy mi van ott lent. Ezt rendbe kell rakni, ahhoz, hogy még nagyobb magasságoknak rugaszkodjunk neki. Olyan ez mint a labda, minél nagyobb erővel csapódik a földbe, annál magasabbra tud pattanni, és igen, az egész kicsit olyan, mint a hullámvasút. Nincs fent lent nélkül. Mint az a skála, amiről az elején írtam, minél mélyebbre mész le, annál magasabbra tudsz feltörni, mintha felszabadítanád magad. Na de maradjunk egyik kedvenc mesémnél: Mint a sót az ételben. Ha most belegondolok, én is inkább só vagyok, mint cukor. Máshogy mutatom meg a dolgokat, úgy, ahogy sok ember azt nem tudja értékelni és félreértelmezi az üzenetet. Az én szeretetem sós, szinte semmilyen étel nincs meg nélküle. Az édes süteményekbe is szoktam mindig egy pici sót rakni, mert attól lesz az édesnek is olyan telt, kerek íze, a sós ételek pedig üresek a só nélkül. Szóval, az, ahogy én szeretek, az egy fájdalmasabb út, nincs mézzel glazúrozva, viszont sokkal nagyobb magaslatokba juttat el, egy másfajta Csodaországba, mint amilyenre az ember számítana, vagy amit mutattak neki. Ezen a helyen nincsenek hamisságok, illúziók, önámítások, csak a puszta valóság, erő, szabadság, teljesség, bőség, a lehető legcsodálatosabb formákban. Itt az ember stabil oszlopokat épít, amiket nem rántanak ki alóla alkalomadtán, mert felépül egy stabil jellem, felszámolódnak a félelmek, fájdalmak, düh, bűntudat, amikkel csak ingatag lábakon lehetne állni ideig-óráig, de a rendszer jelezne, hogy már megint meghibásodás van, már megint valami nem jó. Mi meg csak tákolnánk össze a tákoltat és sosem tudnánk, hogy meddig lehetünk nyugodtak, egyáltalán menthető-e még a dolog. Így maradjunk a sónál és a kicsit másképpnél, az útnál, ami felfedi az egyre nagyobb igazságokat, amin a bátrak lépkednek, akik már nem akarnak megvezetve lenni. Hol is tartunk? Igazság! Engem arra tanítottak, hogy legyek körmönfont, ne áruljam el az igazságot, mert azzal az emberek csak visszaélnek, átvernek, ugyanakkor ne bízzak senkiben, mert biztosan nem az igazat mondja. Ezt mondták a szüleim.


109. oldal

Ők ez alapján a filozófia alapján éltek. Furcsa, hogy ezek után bennem sem bíztak, megkérdőjeleztek, azt hitték hazudok. Óriási játszmák lettek ebből, én pedig belementem. Valahogy ez a hazudjunk dolog nem ment nekem, nagyon nagy és erős lett az igazságérzetem. Sosem éreztem helyesnek hazudni, ilyesfajta hamis szerepeket játszani meg egyáltalán nem ment. Mit volt, mit tenni, az igazság sok embernek fájt, főleg ha nem ismerték be. Ott már gyanús volt, hogy nem kéne mindent kimondani, hanem figyelni a másikat, hogy meddig mehetek el, elvégre nem is fontos, hogy tudja az igazságot, főleg, ha nem akarja… Olyan, mintha az igazságérzetem elégtételért sóvárgott volna, kényszeresen ki akartam mindig mondani. Aztán rájöttem, nem is számít. Nem számít az, hogy az ember mit hisz, mert azt hisz, amit akar és ehhez megvan minden joga. Mindenki olyan gondolatot tart a fejében, amilyet akar és nekem ehhez semmi, de semmi közöm. Beletörődtem hát és rájöttem, hogy az a fontos, hogy én az igazság szerint éljek, hű legyek önmagamhoz és az igazsághoz. Közben rájöttem, hogy az én igazságom java része illúzió, mert nem működik az életem, legalábbis nem úgy, ahogyan szeretném. Elkezdtem hát lebontani az illúziókat, ezáltal csak egyre mélyebben és egyre intenzívebben kezdtem meglátni az illúziókat és a valóságot. Mindig igyekeztem érzelemmentesíteni magam, kívülről nézni azt a helyzetet, csapdát, amibe épp beleragadtam. És ekkor hopp, már meg is mutatta magát az illúzió és az igazság. Messziről kiszúrtam a hazugságot, a színjátékot, az alakoskodást, kétszínűséget és ez ma sincsen másképp. Rengeteg olyan ember van, aki elakad a problémáiban, de nem mer tőlem segítséget kérni, mert fél az igazságtól. Amikor pedig egy okos, művelt, neves ember teszi ezt, akkor elgondolkodsz. Vajon tényleg így kell élni? Vajon tényleg végig lehet így csinálni? Nekem ehhez nincs gyomrom. Akkor inkább maradok szürke egér, de hű maradok önmagamhoz és az igazsághoz és ha nem is sikerül illúziómentesen élni, de alapvetően törekszem arra, hogy egyre jobban felfedjem az igazságot önmagamban és az életemben. Például a szüleimmel nem tudok elbeszélgetni az igazságról, sem az én verziómról, ahogyan én éltem meg a gyermekkorom. Annyi bennük a seb, hogy nem is figyelnek… Látni, ahogy a gombok egymás után kapcsolnak be: félelem, felelősség hárítás, áldozat. Őt nem érdekli igazán az, hogy én hogy éltem meg a gyerekkorom, mikben sérültem, szerintem mit kellett volna másképp csinálni, vagy az, hogy szükségem lenne arra, hogy megértsenek és meghallgassanak, semmi másra. Elvileg a szüleim és elvileg felelősséggel tartoztak értem, gondoskodtak rólam, elvileg önzetlenül, mégsem tudom ezt velük nyugodtan megbeszélni, mert támadásnak vennék, a torkomnak esnének. Tele vannak negatív érzelmekkel, így pedig szinte lehetetlen, hogy bármikor is készen lesznek az igazságra, hogy magukat is és engem is semlegesen, külső szemlélőkként


110. oldal

nézzenek, anélkül, hogy bármilyen címkét magukra akasztanának. Sok munkámba volt, de mindezt elfogadtam. Nem kérhetek tőlük olyat, amire nem képesek és nem is haragudhatok rájuk ezért. Minden joguk megvan ahhoz, hogy abban a világban éljenek, amit választottak. Viszont azt sem várhatják, hogy én bemásszak ebbe a világba és az legyek, akit ők akarnak. Inkább csak elfogadom őket, ahogy vannak, a többit pedig lerendezem magamban, elvégre az a fontos, hogy bennem mi van, én hogyan élem meg mindezt, én mit hiszek, mennyire tudtam kimászni az érzelmi csapdákból, a fájdalomból, bűntudatból, félelemből, mennyire tudok így is stabil és teljes egész lenni. Őket nem tudom megváltani, de magamat igen és ezt meg is tettem. Milliószor megkreáltam magamban az ideális helyzeteket, az ideális anyát és apát, hogy kivezessem, elengedjem a fájdalmat és sok más érzelmet, hogy mindez ne mérgezze meg a saját párkapcsolatomat, az anyát bennem, amilyen vagyok a gyermekemmel és a nőt magamban, ahogy látom és amennyire értékelem magam. Ha megfogalmazhatom, hogy mi az igazság, akkor nehéz dolgom van. Lehet ezen most sokan fennakadnak, de tudom miről beszélek. Vannak alapvető törvények amik az Univerzumban működnek, de sokszor amit igaznak hiszünk sem úgy igaz, ahogy. Ezt már sokszor eljátszotta velem az élet. Nézhetjük a helyzetet az illúziók szempontjából is. Szerintem az illúziók lebontása egy jó cél. Miközben a céljaidért teszel, minden nap rájössz, hogy mik azok az illúziók, amik miatt nem tudtad a célt eddig elérni, mik azok a korlátok, akadályok, illúziók, amik miatt nem vagy még ott. Vegyük a boldog életet. Nem tudok alapvető receptet írni rá, hiszen mindenkinek más jelenti a boldogságot. Azt hiszi, hogy boldog lesz, ha lesz háza, férje, gyereke, kutyája, de lehet az is csak egy illúzió és mire mindezt eléri, rájön, hogy az tenné inkább boldoggá, ha utazhatná a világot szabadon, de lehet aztán rájön, hogy az is egy illúzió…és kiderül, hogy olajmágnás akar lenni. Aztán azt is eléri, és rájön, hogy apáca akar lenni. Mielőtt belekeverednél, elmagyarázom, lehet kicsit fájni fog. A céljaink is illúziók, de szükséges illúziók. Azért akarok egy bizonyos célt, mert van ott valami rendezetlen sztorim, amit a múltból hozok, egy vagy rengeteg lecke, amit még meg kell tanulnom. Aztán elérem a célt, megkapok mindent, amit csak akarok és rájövök, hogy már mást akarok. Miért? Mert jön a következő rendezetlen történet, ami ki akarok teljesíteni, a lecke, amit meg kell tanulnom, egy hiány, aminek a sebét be kell gyógyítanom magamban.


111. oldal

És akkor nézzük csak meg, hogy mi is a lényeg igazán? Mi az örök igazság? Juj, de most nem akarom az utolsó fejezet poénját lelőni… így nem is fogom, és kérlek még ne lapozz előre, várd ki türelmesen a végét… De ez annyira izgalmas és ebből a fényszögből még én sem láttam, bár tudtam az elméletet és a gyakorlat is megvolt. Csak néha annyira magukkal ragadnak a hétköznapok… De most összeállt egy nagyobb kép és ezért hálás vagyok ennek a könyvnek. Szóval, a maradékot zárnám az utolsó fejezetben! … bár lehet, az okos kis buksiddal már meg is fejtetted. Remélem azért egy kicsit felvillanyoz ez a fajta rálátás, én most nagyon belelkesedtem! Nem mintha, eddig nem lett volna bennem némi lendület…


112. oldal

Az élet sója a türelem Türelem! Mondta ezt nekem az élet ezerszer és nekem nem volt még mindig elég türelmem. Persze elméletben mindenki nagyon jól ki tudott okítani. De az én fejemben élni az én szívemmel, az én múltammal nem élt senki. És nekem olyan nehéz volt türelmesnek lenni még mindig. Igyekeztem, mindig felfedeztem egy részletet a képletből, valami változott, de nem volt az igazi. Olyan ez, mint az életem többi nagy kérdése, a válaszok olyan mélyen voltak elrejtve, hogy sokszor úgy éreztem, az örökkévalóság nem lesz elég ahhoz, hogy megfejtsem. Hát, elég mélyen kellett bányászni, fel kellett hajtani érte a galaxist, lemenni a sötétbe és felmenni a fénybe végtelenszer, amíg végre megmutatták a válaszokat, vagyis képes lettem őket meglátni. Fél évvel ezelőtt nem tudtam volna hitelesen írni a türelemről, ami erősen összefüggött a bizonyítási kényszerrel. Mindig fel akartam gyorsítani az időt, hogy a dolgok gyorsabban történjenek és én gyorsabban érjem el céljaim, hogy végre megmutathassam a világnak, hogy mi van bennem, miután annyira el lettem nyomva minden szinten… Igen, lehet engem is elemezgetni hosszasan, meg is tettem ne aggódj, de ha jól esik gyengeségeimen lovagolni, itt a lehetőség. Még mindig emberből vagyok én is, sokszor hibázok, elesek, felállok, de lecketanulásban nem tudom, hogy bárki le tudna-e körözni… Na de térjünk vissza! Miután pörögtem a fejemen, hogy végre megmutassam azt, aki vagyok, több akadályba is ütköztem. Egyik akadály az volt, hogy nem mertem teljes mértékben felvállalni magam, ami gagyin hangzik ugye? Nos, már tavasszal sem a felszínt kapargattam spirituális vonalon. Olyan mélyre kellett lemenni, amire nem volt forgatókönyv. Nekem kellett azt is kidolgozni, menni egy olyan úton, amin más épeszűt nem láttam. De az emberek jöttek a problémákkal és muszáj volt egyre mélyebben kutakodni. Ez az én végzetem. Szóval nehéz lett mindezt megosztani az emberekkel, főleg amennyire távol állnak tőle és persze számos félelem is bekapcsolt. Aztán rájöttem, hogy nem tudok nem önmagam lenni és szétfeszülök abban, hogy próbálok önmagam lebutított, emészthető formája lenni, aki próbálja kicsit úgy csinálni a dolgokat, mint bárki más, mert ugye vannak trendek és bevált technikák. Hát nekem nem váltak be, mert nem tudtam igazán szívből adni, akkor pedig megette a fene… Ez körvonalazódott a nyár elejére, akárcsak az is, hogy most jobb, ha elvonulok egy


113. oldal

kicsit tetszik, nem tetszik, mert át kell alakulnom. Jah és ne is próbálkozzak bármiféle anyaggyártással, írással, mert pár hét múlva már annyira más leszek, hogy az egész csak kuka lenne. És a türelem leckéje masszívan elindult… Én, aki szenvedélyes munkamániás vagyok, alkotás- és bizonyításkényszerrel, le lettem állítva, hogy otthon malmozzak és lapátoljam a szaromat minden nap. Nem volt egyszerű, sem a semmittevés része, sem az áskálós, megfejtős része. Ki sem kellett tennem a lábam, ahhoz, hogy annyi inger és impulzus érjen, hogy kiverje a biztosítékot napi szinten többször. Hullámvölgyek követték egymást nap mint nap. Egyik nap ez volt, másik nap borult minden, harmadnapra megint más és sokszor már nem tudtam, hogy akkor most mi van. De az a jó öreg belső hang mindig visszahozott… És így szakadtak fel bennem a türelmetlenség és teljesítménykényszer okai, sebei, fájdalmai, miértjei. Megnyugodtam, elfogadtam, türelmesen elkezdtem kivárni a dolgokat. Kicsit furcsa volt ez az elején, de ha az ember megnyugszik és elfogad, akkor még a jövőjét is elkezdi érezni, látni, mert felkészült rá, már amit láthat belőle. Természetesen vannak egyszerűbb okai a türelmetlenségnek, azokat már rég kioldottam. Például, anyám mindig türelmetlen volt velem. Valamit vagy azonnal tudtam és gyorsan csináltam, vagy béna voltam és hülye. Sosem volt idejük várni, semmit tenni meg főként. De aztán azt is megértettem, hogy a teljesítménykényszer fontos volt és szükséges eddig, mivel az segített ilyen óriási sebességgel végighajtani az elmúlt pár évet, hogy idáig jussak. Most már elengedhetem, már nem kell. Ezzel pedig arra is rájöttem, hogy minden akadály addig szolgál, amíg szükséged van rá és akkor tudod elengedni, amikor készen állsz rá. Addig nem fogod tudni elengedni, ha akarod sem. Ez akkor tud csalódást okozni, amikor az ember programoz. Például: november 30-ra lesz egy millió forintod. Hát, nem biztos, mert nem biztos, hogy az téged szolgál. Lesz egy millió forintod, akkor amikor készen állsz rá, amikor neked a legjobb, amihez megint csak TÜRELEM kell! A türelem nagy erény. Na de vannak a túl türelmes emberek. Ők aztán nem sürgetik az időt, nem sietnek sehová, nem lesz izomlázuk, sőt, inkább lassítják, nehogy valami változzon. Vannak a beletörődő emberek, akik nem túl nagyravágyók, nem sietnek sehová, tudják, hogy ez lesz vagy az, majd egyszer, nagyjából és ez a tudat elég nekik, közben boldogan élnek. Túl sok minden az életükön kívül nem foglalkoztatja őket. Hagyományos normák és életritmus szerint élnek. Ekkor végzek, aztán elhelyezkedem, majd előléptetnek, vagy váltok, aztán a saját lábamra állok, közben kb. ekkor megnősülök, aztán ennyi gyerekem lesz. Addig is buli az élet és


114. oldal

nincs semmi gondom. Ez most egyébként egy konkrét példa volt, de sok ilyen szaladgál kint. Ez a nyugati felső középosztály modellje, bár több ilyen közelkeleti példát is láttam. A saját lábra állás nem törvényszerű, van, aki jól érzi magát jól megfizetett közép- vagy felsővezetőként. Elvégre a pénz nagy biztonságot és jómódot ad, megéri érte beáldozni a szabadságot és az időnket. Most eszembe jutott, hogy randiztam egy vezérigazgatóval (CEO) aki egy nagy multinacionális telekommunikációs céget igazgatott. Ő volt a piramis csúcsán, felette már csak a részvényesek. Egyedül volt, bár volt sofőrje, saját monogrammos ingje, megkapott mindent, amire vágyott. Ő volt a legnagyobb, de volt egy, illetve több nem kis bökkenő. Ráment egy házasság, folyton úton van szinte, két országban él, de sok más helyre utazik, a munkanapja nem merül ki 8 órában, a felelőssége neki a legnagyobb, nincs kivel megosztania ha baja van, mert mindenki alatta az ő pozíciójára vágyik. Nem tud alacsonyabb pozícióba visszalépni, sem elhelyezkedni. Kérdeztem, miért nem vonul vissza. Erre a válasz: Á, ahhoz még kell gyűjteni kb. 10 évig! Mondta ezt 43 évesen, megfáradtan, kiégve. Pedig szerintem, mivel minden költségét a cég fizeti, ezért ideje sincs elkölteni, amit keres… ahhoz, hogy saját vállalkozásba fogjon, ahhoz már túlságosan elfáradt, nem akar küzdeni, sem kockáztatni. Ő már csak vegetál. Van, akinek jók ezek a kilátások, én inkább kockáztatok és vagyok szabad, mint a madár. De jó volt látni, hogy miről maradtam le… Az élet tényleg vigyázott rám és kegyes velem. És a türelem és a türelmetlenség tökéletes egyvelege kellett mindehhez. Hogy mi kell az önmegvalósításhoz? Most így visszanézve türelem és türelmetlenség. Kell az akaraterő és a kitartás, a hajtóerő és a nagyravágyás, mert az emel ki a helyzetből, amiben vagy, mozgásba lendít, akkor is, ha ezen sokan vitatkoznak. Kell a türelem, főleg ehhez az úthoz, mert nem tudod, hogy milyen hosszú, így jobb, ha megtanulod élvezni minden napját. Egykis türelmetlenség nem árt, de nem túl sok, csak annyi, hogy ne add fel. Ha nem adod fel, akkor is lehet, hogy bekavar egy kicsit, de akkor is segít, mert gyorsabban hajtod a vizet. Az pedig az én egyéni véleményem, hogy minél előbb jutsz el a holtponthoz, ahol már könnyebben viseled az utazást, annál jobb. Mondhatnám azt is, hogy légy menet közben minden nap kis buddha, de azt nagyon nehéz


115. oldal

kivitelezni. Ha még külön annak is meg akarsz felelni, csak szétszeded magad. Légy inkább önmagad és élj meg minden napot olyannak, amilyennek tudsz, hozd ki belőle a maximumot, akkor pedig nagy baj nem lehet. Ennyit a türelemről…


116. oldal

Az élet sója a HIT Most megint írhatnám, hogy különleges fejezethez érkeztünk és ez valóban így is van. Minden egyes fejezet különleges valamilyen formában, ezek szerint. Ezt a fejezetet jellemezzük inkább úgy, hogy különösen fontos. Szerinted igaz lehet az a kijelentés, hogy hit nélkül elvesztél? Szerintem igen… A hit az, ami irányt ad, bármiben hiszel is. A hit az, ami hajtóerőt ad. Vannak grandiózus idézetek a hitről, fogalmam sincs ki írta, én ezeket nem szoktam számon tartani, nem szeretek eféleképpen hangzatos lenni és szeretem az igazságaimat magamnak összerakni. Az okos emberek szoktak okosakat írni, mondani, kétségtelen. Bizonyos állítások pedig, csak bizonyos környezetben állják meg a helyüket. Szóval, ha hiszel a célban eléred azt, ha nem hiszel benne, akkor pedig nem. Valami ilyesmi… legalább is én így fogalmaztam meg magamnak azt, ahogy a hitről szoktam beszélni. A hit utakat nyit, kapukat, lehetőségeket, akkor, ha működésben van. Mit jelent ez? Neki fogsz egy új célnak, hiszel benne, akkor azok az ajtók fognak megnyílni, azok a lehetőségek fognak eléd tárulni, amik ezt igazolják. Ha csak nekifogsz, de nem hiszel benne, akkor olyan utak nyílnak meg, amik a kudarcot szolgálják. Attól, hogy nem hiszel a célban, attól még hiszel valamiben, ez pedig a kudarc. Ezért is hívjuk hitrendszernek azt a sok-sok állítást és szabályt az életről, amiben hiszünk, mert mindenféle hiteink rendszere. Poén, de még a hitetlen is hisz valamiben, abban, hogy nem hisz semmiben, vagy a dolgok ellenkezőjében, hiszen lehet szkeptikus, lehet lázadó, teljesen mindegy. Hite mindenkinek van, ami óriási teremtő erőt képvisel. Amiben hiszel, amire irányítod a hitedet, az fog megvalósulni, arról fog téged igazolni az élet. Ha hiszel abban, hogy nem lehet jobb életed, akkor azon az úton jársz, ha hiszel abban, hogy lehet sokkal jobb életed, akkor új kapuk nyílnak meg, de ahhoz hogy be tudj rajtuk lépni, fel kell számolni azokat a hiteket, amiket hiszel és ellentétesek az új hiteddel. András Andrea: Élet a sz*rban és azon túl

117. oldal

Ilyenkor szoktak jönni a pofonok. Trükkös ugye? Elkezdesz programozni egy célt, hiszel, hinni akarsz benne, de hitetlen vagy, mert a hiteid valami teljesen másról vagy teljesen ellentétesről vannak benned felépítve. Például hiszel benne, hogy kereshetsz havi 50.000 Ft-al többet, de közben ott van benned a hit, hogy nem érdemled meg, hogy nem vagy elég jó hozzá, hogy nem fog menni, hogy bizonyos körülmények ezt nem fogják lehetővé tenni. Ezért van az, hogy hiszek egy célban, de első körben csak próbálok hinni benne, mert van egy csomó hitem, ami mindezt kiüti és mindezen át kell verekednem magam. Ezek a hitek szinte minden áron meg próbálnak engem akadályozni abban, hogy változtassak, változzak. Amikor eldöntöttem, hogy nem leszek többé alkalmazott, nagyon nehéz volt. Fél évig azt tanultam, milyen érzés, ha nem robotolsz minden nap, dolgoztam fel a bűntudatot, hogy haszontalan vagyok, tanultam azt a fajta új szabadságot. El kellett hinnem, hogy így is értékes vagyok, azt is, hogy megérdemlem és azt is, hogy így is meg tudok élni majd. Furcsa volt, mert mindenki dolgozott körülöttem és mintha a tömeg vissza akart volna szippantani. Pont ezért is rengetegszer kérdőjeleztem meg a döntésem, de elhatároztam, tudtam, hogy ezek belső akadályok. Így mindig észhez térítettem magam és nem hagytam visszautat. Igen, ilyenkor esélyes, hogy az ember meghátrál, ezért nagyon észnél kell lenni és tartani magad az eredeti elhatározáshoz, különben visszakerülsz oda ahonnan indultál. Ez pedig komoly belső feszültséget fog okozni… Mert legbelül tudod, hogy meg tudtad volna csinálni, képes lettél volna rá. Elkezdesz magadra haragudni, mert feladtad magad, mert gyáva voltál és meghátráltál és egy örök vágy marad a szabadság vagy az a cél, sosem fogod elfelejteni. Ráadásul ott a régi élet fájdalma, ami elől oly motiváltan menekültél egyszer, amit el akartál engedni, de visszarántott. Összegezve, a hit nagyon fontos, mindenkinek van hite. Kérdés az, hogy miben hisz, abban, ami őt támogatja, vagy abban, ami őt korlátozza, akadályozza? Felteheted magadnak a kérdést, hogy mire fordítod a hitenergiádat…. Ha elindulunk egy cél felé, bármi legyen is az, függően attól, hogy mennyire ütközik jelenlegi életünkkel, nem feltétlen tudunk 100% hittel nekiindulni, és ez természetes. Először fel kell számolni azokat a hiteket, amik a célt akadályozzák, amik miatt jön szembe az ellenkezője. Az alapján, hogy mi jön szembe, nagyon szépen láthatjuk, hogy mit működtetünk, milyen programok futnak bennünk. Azokat pedig egyesével felszámolva napról napra erősebb lesz az a hitünk, ami minket támogat. Amikor pedig semmi akadályozó tényező nincs már és készen állunk arra, hogy befogadjuk


118. oldal

a célt, amiben hiszünk, akkor meg tud érkezni életünkbe, hőn áhított vágyunk tárgya. Természetesen vannak olyan emberek, akiknek nagyon erős a hite, de nincs akkora ereje. Ők nem tesznek semmit azon kívül, hogy hisznek, és semmi olyanba nem néznek bele, ami akadályozza őket, mert az fúj, az negatív. Ők a pozitív felhő, kicsit elrugaszkodott lebegői. Éppen ezért nem tudják leföldelni hitüket, mert az akadályokat nem számolják fel. És ők csak várják pozitívan a pozitívat, de az azóta is csak jön és jön… csak nem érkezik. Természetesen azért jönnek a pozitívumok, de csak azok, amiket a hitük be tud engedni. Ez az a csapda, amit a Pozitív gondolkodás csapdája fejezetben kifejtettem bővebben, és remélem el is olvastad, ha itt tartasz. HIT HIT HIT A másik fontos dolog a hittel kapcsolatban, ami egy nagyon fontos összetevője a lendületes fejlődésnek és a belső egyensúlynak, az az alapvető életbe vetett hit. Nevezhetjük Istennek, gondviselésnek, sorsnak, Univerzumnak. Ez pedig az a hit, hogy: Mindig biztonságban vagyok, mert vigyáznak rám Mindig az történik velem, aminek történnie kell és egyszer meg fogom ezt érteni Mindig azt kapom, ami számomra a legjobb, még ha nem is úgy látszik Én ez alapján élem az életem, nevezhetjük egységesen Gondviselésbe vetett hitnek. Ha ebben hiszek, nagy baj nem érhet. Ez a hit megment rengeteg szorongástól, kényszeres kontrolltól, amikor valami, ami már nem működik az életemben, próbál szétesni és ez nagyon fáj. Ez a hit bátorrá tesz az életben, nem félek egyedül járkálni, utazni, emberekben megbízni, sokszor vadidegenekben. Még soha nem volt rossz tapasztalatom. Ez a hit segít a mélypontokon, hogy akkor is, ha épp anyázok, de legbelül tudom, hogy ez az egész miattam és értem történik és nemsoká jobb lesz. Ez a hit hajt, hogy gőzerővel tanuljam és figyeljem a leckéket minden nap. Óriási lendületet ad. Sok embert látok, aki kényszeresen próbálja kontrollálni az életét, közben majd megszakad benne, próbál önigazolással túlélni és olyan dolgoktól fél, mint a baleset, betegségek, halál, szerettek, munka, vagyon elvesztése egyszerűen azért, mert úgy érzi, minden veszélynek ki van téve és bármi megtörténhet vele, de főleg a legrosszabb. Hát igen, ő ebben HISZ, ezért nagy eséllyel a hite be is hoz neki pár ilyen dolgot az életébe, de a szorongás mindenképp felemészti rengeteg életenergiáját, amivel rengeteg értelmes dolgot tudna létrehozni. Ezért sok ember nem mer boldog lenni, mert fél, hogy jön valami


119. oldal

rossz. Nos, hát az is egy hit…


120. oldal

Az élet sója az erő Húha, már nagyon közeleg a könyv vége, én meg kicsit izgulok, hogy mi jön utána. Mi fog történni ezzel a könyvvel. Olyan, mintha a gyerekem lenne. Legjobb tudásom szerint megírom, szeretem, beleteszek mindent, amire úgy gondolom, hogy szükség van, aztán útjára bocsájtom és figyelem, hogy mi fog vele történni. Onnantól kezdve már nem tudok beleavatkozni, nem fogom megmásítani, átírni, engedem hadd hozza létre maga körül azt, amit létre kell hoznia. Történjen meg vele az, és általa velem, aminek meg kell történnie. Ez már most izgalmasan hangzik… Elérkeztünk egy kulcsenergiához, ez pedig az erő. Természetesen ez is nagyon fontos, de azt mondanám, hogy az erő a hit származéka. Akkora erőt tudsz megmozgatni, amekkora hited van és akkora hited van, amennyire támogatja a rendszered azt az adott dolgot, amihez hited fűződik. Minél erősebb a hited, annál nagyobb az erőd. Az erő pedig a hittel együtt épül. Minél többet dolgozol a hiteden, minél közelebb vagy a célhoz, annál nagyobb erőket tudsz megmozgatni annak érdekében, hogy létrejöjjön a cél, hogy megérkezzen az életedbe. Amikor nekiindulunk egy vadi új célnak, ami mondhatni ellentétes azzal, amiben élünk, erőtlenek vagyunk. Nincs erőnk, amit meg tudnánk mozgatni, nincs túl sok hitünk sem. Az elején akarjuk hinni, akarjuk a célt, de erő helyett csak erőlködünk. Minél több számunkra pozitív célt valósítunk meg, annál inkább a saját javunkra tudjuk fordítani az erőnket, mert egyre több erő épül be a megvalósítás közepette. És igen, az ember először csak kínlódik, kapálózik. Ilyenkor nem árt némi erősítést beszerezni, aki tartja bennünk a lelket, különben elég egy rossz lépés és már csúszunk is vissza, mintha sziklafalat másznánk. Megcsúszik a lábunk, ki vagyunk függesztve, de zuhanhatunk és akkor már csak a kötél tart. Vagy visszacsúszunk, vagy segít egy másik ember újra felkapaszkodni. Persze lehet hősködni is, hogy majd én egyedül… És így telik el sok hosszú év rengeteg kudarccal, mélyponttal, tehetetlenséggel, a megfelelő pillanat pedig azóta is csak jön és jön, csak épp elfelejt ideérni. Természetesen mindenki más a hibás és nem mi… Mint ahogy a nagy súlyok felemeléséhez, vagy egy maraton lefutásához is keményen és kitartóan kell edzeni, hogy a szervezet, a váz, az izmok, a szív, a tüdő bírja az igénybevételt, úgy a célok eléréséhez is edzeni kell erőre: lelki erőre, teremtő erőre, közben bontani le a belső korlátokat sorra.


121. oldal

És megint csak oda lyukadunk ki, hogy kivé is válsz, amikor elérsz egy célt, aztán egy másikat, aztán egy másikat. Nem kell megállni. Spirituális berkekben van az a tévhit, hogy az egó mohósága az újabb és újabb célok elérése, a nyughatatlanság, elégedetlenség: elérsz egy célt, örülsz neki egy kicsit aztán mész is tovább… Hát akkor egy csecsemő sem túl spirituális, mert megtanul valamit, örül neki egy kicsit aztán megy tovább. Nem ujjong még 4 évesen is azon, hogy jééé, tudok járni, mert már mást tanul és másnak örül. 10 évesen pedig nem ragad le 4 éves szinten, hanem tanul és tanul és újabb célokat tűz ki, küzd, közben egyre jobban gondolkodik, érez, érzékel, mozog, fog fel. Nincsen semmi baj a folyamatos mozgásban léttel, de az elcsendesedni tudás és belső béke is természetes része kell, hogy legyen ennek az önvizsgálattal együtt. Mert közben egyre stabilabb a személyiség, egyre nagyobb az erő, amit meg tudunk mozgatni, és egyre nagyobb erővel egyre nagyobb célokat tudunk elérni. Már jobban értem a nyári kényszerrehabomat is. Rengeteg erőt tudtam mozgósítani, rengeteg lépcsőfokot léptem meg és most ezzel az erővel tudok majd alkotni, létrehozni, mert a kihívás már főleg ezen a téren fog érkezni. Alapvetően erős ember vagyok, nagyon erős, ugyanakkor sokszor, mintha félnék használni az erőmet. Természetesen még tudok szemezgetni az okok között. Mivel félek erős lenni, ezért az emberek az utóbbi időben próbáltak erőtlenné tenni, szívni, elnyomni, hogy kicsinek érezzem magam, egészen addig, amíg ösztönszerűen el nem mentem egy városi sétára, amiből mély belső utazás lett. Nyilván az erőnek is vannak fokozatai, az ember lehet még erősebb és csak a nálad erősebb tud elnyomni, vagy az, aki meg tudja nyomkodni a gombjaidat. Hogy mi az erő? Sokféle képpen meg lehet fogalmazni. A jelentés amit adtam neki és ami átsegített az éveken az az, hogy merni gyengének lenni, merni megengedni azt, hogy sebezhető légy, merni kimerészkedni ismeretlen terepre, helyzetbe, emberek közé, ahol újra kell kezdened mindent és gyengeként indulsz. Vannak emberek, akik az erő illúziójában élnek. Csak ismert terepen mernek mozogni, ismert környezet, jól bejáratott élet, mert abban erősek. Azért nem mernek változni és változtatni, mert akkor hirtelen előjönnének a gyengeségek, hiszen újra meg kell tanulni járni, fel kell mérni az új helyzetet. Ilyenkor pedig az elején az ember még gyenge és sebezhető. Ezek az emberek előszeretettel nyomtak el és támadtak például engem, aki elég sokszor gyengült el az évek során, mivel egyik mélyvízből röpültem a másikba. Sokszor levegőt venni nem volt időm. Mindenütt megküzdöttem az elemekkel, feljöttem, megcsináltam,


122. oldal

túléltem, kihoztam belőle a maximumot. Hogy ki az erősebb??? Elgondolkodtató. Sok ember fél a saját erejétől, ezért mások erejétől is. Olyan, mintha tudatalatt a halálfélelem kapcsolna be, ők kapásból ellenségesek. Megpróbálnak lenyomni, bűntudatot kelteni, vagy csak simán megvetnek, pusztán azért mert neked megvan az, amitől ő fél és egyben az, amire ő vágyik. Régebben még belém kötöttek emberek, ma már sehol nem szoktak, pedig néha direkt rájátszok, főleg, amikor tömegközlekedek. Lehet azért nem mernek szólni, mert érzik az erőmet, így inkább nem kekeckednek. Sokszor tudom, hogy reagálnék rá, sokszor kíváncsi lennék egy ilyen szituációra. Elfogadom és viselem az erőmet, a jellememet, nem fogom eljátszani azt, aki nem vagyok. Erre mondhatod azt is, hogy öntelt vagyok. Az egyik edző mondta és több férfi is megjegyezte, hogy nem vagyok túl szerény, bár önteltnek nem neveztek. Előtte hosszú időn keresztül szarul éreztem magam, mert erősebb voltam, mint a férfi és megvolt az önbizalmam. Úgy éreztem, hogy ez nem normális, így visszafogtam magam, lemondva az erőmről és teret engedve a másiknak, hogy ne érezze kisebbnek magát. Már nem vagyok effajta jótékonysági egylet. Erős vagyok, erős jellem, és edzőteremben is kihozom magamból, amit csak tudok. Tisztában vagyok a határaimmal és óvatosan feszegetek, nem akarok sérülni, de tény, hogy elég sokat sikerül kihozni a fizikai testemből is. Mondtam az edzőmnek, ha szerény lennék, fele ennyit nem tudnék magamból kihozni, mert nem merném megélni azt, aki vagyok. Nem értem. Nem magyarázok bele többet, mint ami, egy pozitív mondattal pedig önmagamat erősítem, hogy még többet tudjak kihozni. Tisztában vagyok az adottságaimmal fizikailag, lelkileg, mint nő, mint ember. Tudom mik a gyengéim és hol vannak a határaim. Tisztában vagyok az emberi elmével, az emberek mozgatórugóival, de nem leszek akkor sem más, mint aki vagyok. Épp eleget bújtam egész életemben a szőnyeg alá, elég volt… az erőm velem van és ez van, akinek tetszik, van, akinek nem… Jut eszembe, csak akkor mondok bármit is, ha kérdeznek… kivéve, ha könyvet írok…hihi Az ERŐ legyen veled is!


123. oldal

Az élet sója a szeretet Nehéz fejezethez érkeztünk, hiszen ez az egy fejezet maga egy külön könyv témája lehetne, de igyekszem a legfontosabbakat említeni, amit úgy általában nehéz az embereknek működtetni. Kezdjük ott, hogy mindannyian szeretetkurvák vagyunk. Ez azt jelenti, hogy mindent az életünkben a szeretetért teszünk. Emlékezz, több helyen említettem, hogy szeretetért, figyelemért cserébe feladjuk magunkat, és a többi. De szeretetért az erőnkről is előszeretettel lemondunk. Tettem én ezt hosszú évtizedekig. Mivel szeretet nélkül meghalunk, ezért cselekvéseink irányát a szeretet határozza meg. Magyarul azt tesszük és azért, hogy szeretve legyünk. Az egyik nagy csapda, amibe majdnem mindannyian belesétálunk az elején, az az, hogy azt akarjuk, mindenki szeressen minket. Így leginkább azok szeretetéért teperünk, akik a legkevésbé szeretnek. Belemegyünk játszmákba, megfelelünk. Lehet, hogy tízen szeretnek, de ha egy is nem szeret, akkor már nem vagyunk jól, nem vagyunk elég jók. Ez egy elég húzós lecke a személyiség fejlődése során. A másik, hogy ahogy neveltek minket ahhoz torzult a szeretetünk. Magyarul, ha anya jeges volt és szigorú, igazságtalan, akkor mi így kódoljuk a szeretetnyelvünket. Ez azt jelenti, hogy ez a fajta személyiség mindig jelen lesz az életünkben és még, ha szenvedünk is, de tudatalatt ez jelenti a szeretetet számunkra. Felnővén mi is előszeretettel válunk ilyenekké, vagy választunk magunk mellé ilyen embert. Ez a szeretetnyelv kérem. Felül lehet és felül is kell írni, különben az ember csak hánykolódik és nem találja a helyét. Tehát, még egyszer elismétlem, ha szerettek minket gyerekkorban, ha nem , számunkra az lesz maga a szeretet és ezt fogjuk kapni, ha felnövünk, amíg el nem kezdünk rajta változtatni. Ami pedig szintén nagyon fontos a feltétel nélküli szeretet. Visszatérve a szeretetnyelvhez, ezért torzul el az a szeretet, amit adunk és amit kapunk. Amit pedig az egyik szeretetként ad, a másik nem feltétlen él meg szeretetként. Nekem most az a szeretet egy kifejezési formája, hogy megírom ezt a könyvet, ami egy kicsit kemény. Igen velem elég kemények voltak a szüleim, de a maguk módján szerettek. Nekem fontos az igazság, nekik nem volt az. Ők segítettek abban, hogy most kemény és őszinte tudjak lenni önmagamat adván. Talán azért, mert annyi hamisság és játszma volt az életemben… nem akarom cifrázni, bonyolítani, csomagolni, megfelelni, félni. András Andrea: Élet a sz*rban és azon túl

124. oldal

Ezt a könyvet is rengetegféle képpen lehet értelmezni. Lesz, aki értékelni fogja és sok elemózsiát talál benne, olyanokat, amiket mások nem fedeztek fel vagy nem mertek közölni, esetleg nem mertek így közölni. Lesz, akiből ez a szeretetnyelv fájdalmat, dühöt, ellenállást fog kiváltani. Lehet annyira, hogy azt nem fogja tudni szó nélkül hagyni. És ez így van jól! Ha elég tudatos feldolgozza az érzéseit, ha nem, akkor sosem látom többet, ha pedig kötekedni fog, hogy kioktasson és rámerőltesse a saját igazát, akkor igencsak messze van még a tudatosságtól és sokat kell még tanulnia… Feltétel nélkül szeretni nagyon nehéz, de elmondok nektek egy példát. Legyen egy pár, két ember, aki nagyon szereti egymást. Mindenki hozza a lelki sérüléseit, fájdalmas múltját. Egyik, vagy mindkettő szeretethiányos, figyelemhiányos és nem tud betelni a másikkal, szimbiózisban él vagy akar élni vele. A másik lehet, hogy próbál neki mindent megadni, szeretni, még annál is jobban, csak, hogy szeretett párja ne érezze azt a fájdalmat, amit gyerekkorában. Igen ám, de mi történik? Elkezdik egymás feneketlen lyukait tömködni, mert mindkét ember tele van sebekkel, amik végtelen fekete lyukként nyelik el a szeretetet, közben nem enyhülnek, nem gyógyulnak, mert nem gyógyítjuk őket. Szeretetről szól ez a kapcsolat? Nem igazán. Lyukakat tömködnek és mivel a másik félnek ez sem elég, belül lázadnak, mert nem tudnak megfelelni, nem tudnak elég jók lenni, nem tudnak mindent megadni, képtelenek, hisz minden eltűnik pillanatok alatt. Ebből aztán játszmák épülnek, kényszeresen adnak és ugyanakkor rabolnak, mert ők is tele vannak sebekkel. Közben a kapcsolat is elkezd több sebből vérezni, aztán a felek eldönthetik, hogy maradnak, vagy feladják. Ha feladják, jön a következő áldozat és ők is megint áldozatokká válnak, egészen addig, amíg el nem kezdenek sebeket gyógyítani, szart pucolni, magukat rendbe rakni. Akkor lesznek képesek feltétel nélkül szeretni és szeretve lenni. Párkapcsolatban millió gombot be tudunk egymásnak nyomkodni. Ebből lesznek a veszekedések, viták, játszmák. Megbántottál- mondja az egyik. Nem én csak benyomtam azt a sebedet, amit az apád ejtett rajtad. Amit mondtál az most nagyon fájt- mondja Nem, csak amit mondtam az emlékeztetett arra amit és ahogy az anyád mondott, amikor épp


125. oldal

neked esett. És így vetítjük rá múltunkat szépen folyamatosan a kedves párunkra, mi pedig hol tettesek vagyunk, hol áldozatok, de legfőképp vakok és nem látunk ki belőle, de nem is akarunk. Biztos, hogy még mindig nem akarsz kilátni belőle? Biztosan jó megoldás a veszekedés? Ezen érdemes elgondolkodni… A feltétel nélküli szeretet úgy szeret, hogy elfogad olyannak, amilyenek vagyunk. Nem száll bele a játszmába, mert tudja, hogy a másik csak kivetíti ránk a múltját. Úgy fogad el, ahogy vagyunk, nem akar megváltoztatni. Ha nem tudunk közelről szeretni valakit, úgy, hogy ne változtassuk meg, akkor még mindig szerethetjük őt távolabbról, mint én a szüleimet. Minden, ami a másikban zavar, az bennem van, kivetítem rá a múltamat, a hitrendszeremet. Én mindent fel szoktam oldani magamban, ami zavar másokban, ez nagyon jó és intenzív lehetőség a fejlődésre. Sokszor úgy szeretünk feltétel nélkül, ha valakit hagyunk szenvedni, mert szenvedni akar, vagy mert ezen keresztül tud és fog majd erőt gyűjteni ahhoz, hogy változtasson magán és az életén. Magunkra venni mások terheit nem szeretet, csak álszeretet, mivel megfosztjuk a másikat attól, hogy ő maga oldja meg az életét, a helyzetét és ezen keresztül átalakítsa hiteit és erősödjön. Ha ezen nem akar változtatni, az már az ő döntése és felelőssége. Sok ember cipeli családtagjai sorsát, közben ő is beleragad az életébe és mindenki csak éppen túlél, senkinek nem lesz jobb, ahelyett, hogy mindenki feszívná az arcát, magával törődne és rendbe tenné az életét. A kebelbarátokat én mindig fenntartásokkal figyelem. Engem valahogy az élet önállóságra nevelt, leszoktatott a szimbiózisról. Amikor közeli barátod van, akivel össze vagy nőve, főleg, ha sok, olyankor mindig szolidarítasz. Ez azt jelenti, hogy feladsz magadból egy jó nagy darabot, hogy megfelelj a kapcsolatotoknak. Ha ő kevesebb, te is kevesebb vagy, ha te mennél tovább, miatta nem mész. Az ideális az, ha egymást segítve fejlődtök, motiváljátok, inspiráljátok egymást. Ez, ahogy elnézem nehézkesen megvalósítható, mert két egyforma növekedési ritmusú embert találni nehéz. Vannak az élősködő barátságok, ahol az egyik a másik lelki szemetesládája. Szeretetnyelv, no comment.


126. oldal

Visszatérve a könyvhöz és a stílusomhoz, most megálltam egy pillanatra és elgondolkodtam, hogy én hogy is szeretek valójában. Úgy tudom megfogalmazni, hogy úgy szeretek, kapcsolódok és tekintek egy másik emberre, mint egy spirál, amit emelkedésre ösztönzök. Van, amikor ölelek és van, amikor kemény vagyok, mikor mi zökkenti ki és emeli az embert. Az úgy igazán odamondós könyvek hiánycikk a piacon. Minden szépen, habos-babosan be van csomagolva, nem annyira azért, hogy emeljen, inkább azért, hogy a szerző emelkedjen és szeretve legyen, mert azt hiszi ez az egyetlen út van csak, nem is akar meglátni másikat, és ezen bátran lehet vitatkozni. Sok szerzőre igaz, tisztelet a kivételnek. A stílusomat azok fogják elítélni, akikben gombokat nyomkodok, akik félnek ettől. Pedig igen, önmagadat is sokszor keményen kell motiválni, sokszor meg lágyan babusgatni. Ez az egyensúly. Miért baj az, ha az ember kemény. Attól még nem gonosz és lehet, hogy sokkal jobban szeret. Nem magát nézi, hanem a másikat és azt, ami a másikat emeli. Köszönöm, én nem csatlakozom a lyuktömködők táborához, vannak éppen elegen, én így szeretek és aki hagyja, hogy szeressem, az emelkedik, nem is akárhogy. Igyekszem minden nap feltétel nélkül szeretni és nem ítélkezni, természetesen minden folyamatos tökéletesítés alatt van. Aki tökéleteset akar, az rossz helyen jár, menjen oda, ahol ezt elhitetik vele, mert ezt akarja hinni. Senki nem tökéletes… Ennyit a szeretetről…


127. oldal

Az élet lényege és a valódi cél Most, hogy zártam a sókat, amikből csak a fontosabbakat emeltem ki, akárcsak az illúziókból, elérkeztünk ahhoz a ponthoz, hogy mindent masszába gyúrjunk és megkapjuk a lényeget, az esszenciát. Nem feltétlen fogok tudni teljesen újat írni megint csak, hiszen a könyv eddigi tartalmából bőven kikövetkeztethető a végkifejlet! De nem is ez a cél, nincs szenzációhajhászás, gondosan kigondolt trükkök, amiket alkalomadtán bevetek, hogy kapós legyen a mű. Mindent úgy írok, ahogy jön, mintha valaki diktálná, közben már érzem, az ujjbegyeim kicsit kikészültek, mert alig bírom leírni a fejemből kiáradó gondolatokat. Elérkezett a vég és nekem zárni kell soraim egy nagyon mély üzenettel, amit sokan nem akartok meghallani, látni, észrevenni… Mi is az élet lényege? Ugye sokan kitűznek egy célt, álmodnak és jó esetben mindent megtesznek, hogy azt elérjék. Aztán sokan itt ragadnak és abban a státuszban, amit ez a cél ad a számukra. Sokan félnek célokat kitűzni, vagyis nem fejlődnek, növekednek, inkább túlélnek. Én ezeken a ’gagyi’ szemszögeken túl szeretnék mutatni, amit már részben meg is tettem. Elérsz egy célt, aztán egy nagyobbat tűzöl ki. Kérdés, hogy miért azt a célt választod. Ha figyelsz, a végén megtudod, ha nem, akkor lehet, hogy beleragadsz és azonosítod magad vele, trófeaként mutogatva a sikert. Közben te magad is meg tudod figyelni a lényeget. Egyik cél jön a másik után, egyre erősebb vagy, egyre bölcsebb, egyre többet látsz, mint aki sokat utazik, az sokat lát és már máshogy nézi a világot. Egyre kerekebb ember leszel, egyre nagyobb egész, már, ha szorgosan tanulod a leckéket és van benned kellő alázat. Egyre nagyobb kihívásokkal küzdesz, közben egyre kevesebb a gyenge pontod, egyre boldogabb vagy, egyre inkább az vagy, akinek lenned kell. Közben szépen lassan megérted életed nagy kérdéseit, szépen fokozatosan felgöngyölíted a múltat, óriási válaszokat találva. Egyre kevesebb embertől függsz, egyre stabilabb a személyiség, egyre kevésbé számít, hogy ki mit gondol rólad, egyre kevésbé vagy befolyásolható. Egyre jobb a kapcsolatod a jó belső hangoddal, tudod, hogy mit kell tenned, mikor, miért. Képes vagy boldog és teljes párkapcsolatban élni, boldog szülője lenni egy, vagy több boldog gyereknek.


128. oldal

Képes vagy megvalósítani bármit, már nem félsz élni, hanem két kanállal falod az élet minden egyes percét, mert élvezed, hogy nincsenek korlátaid, szabad vagy. El is gondolkodtam, hogy sok ember sok célt valósít meg és mégsem jut el idáig. Lehet én vagyok túl naiv? Akkor most hozzáteszem, hogy mindez elérhető kellő alázat és önvizsgálat mellett hosszabbrövidebb idő alatt. Olyan belső egyensúlyt tudsz magadnak felépíteni, amiből aztán nehéz lesz bárkinek is kizökkentenie. Mert már te határozod meg önmagad, kerek egész vagy, más nem befolyásolhat, maximum szerethet és te is szereted őt. Én valahogy így látom az életet. Rengeteg szutykot hozunk a saját életünkből, az elődeink életéből, előző életekből. Nagyon öregek vagyunk, a hosszú idők alatt sok mindent megéltünk. Amit nem tudtunk feldolgozni, elengedni, megbocsájtani, az teherként nyomja a vállunkat, sebként vérzik bennünk rajtunk, nem látjuk, csak érezzük, hogy nem az igazi, lehetne jobb is. Hát ezért… Történhetett az bármikor, ami velünk történt és nem dolgoztuk fel az bennünk van, velünk van és akadályoz. Eldönthetjük, hogy rendberakjuk végre teljes lényünket, vagy vakot színlelve cipeljük tovább és láncra vert rabként ’vegetálunk’ a magunk módján. Ezen most ki lehet akadni, de a túróba is… lehet, hogy eteted magad azzal, hogy veled minden rendben, de közel sem hozol ki magadból annyit, amennyit ki tudnál hozni, ha bele mernél nézni ezekbe a mélységekbe. Lehet önámítani, hogy á, nekem ez elég, nekem ez jó, de valójában tele vagy félelemmel, hogy megcsináld azt az utat, azzá válj, akivé mindig is akartál válni, amit lehet, még fel sem tudsz fogni, mert a százas skálán, csak 10-es mélységig merészkedsz. És igen, ezért élünk egy nagy kompromisszumokkal teli vegetáló társadalomban, ahol az okosabbak kényükkedvük szerint mozgatják a többit. Beszedik a pénzt és élnek boldogan… Hogy ez a boldogság milyen fajta minősége, arról megint szép kis diskurzust lehetne folytatni. Mindannyian sérültek vagyunk, sérüléseket hozunk, de képesek vagyunk ezeket begyógyítani. Ha mindenki elkezdi magát gyógyítani, egyre kellemesebb környezetben tudunk majd élni egyre teljesebben.


129. oldal

Ennek a könyvnek az a célja, hogy megmutassa neked azt, mit nem hozol ki magadból és mit hozhatnál ki magadból és az életedből, hogy akármilyen lent vagy is, meg tudod csinálni, képes vagy megváltoztatni az életed. Természetesen dönthetsz úgy, hogy NEM a válasz. Én megtettem, ami ebbe a könyvbe futotta. Nagyon sok munkám van abban, amit itt leírtam, megosztottam, nekem már megérte, remélem valamennyire neked is. Most így a könyv vége felé gondolkodtam el azon, hogy hogyan is promótáljam, osszam meg a könyvet. Az már biztos volt, hogy az online verzió ingyenes lesz, a nyomtatott verzió nyilván nem. Először gondoltam hírlevélre feliratkozásért cserébe adom, de aztán úgy döntöttem, nem akarok a könyv terjedésének efféle korlátot szabni, így bárki le tudja majd egyszerűen tölteni. Nem túl okos marketing fogás nem megkaparintani a kedves leendő olvasók email címét, de hadd döntsék el ők szabadon, hogy akarnak-e még rólam bármilyen formában hallani és hadd felejtsenek el, ha akarnak. Olyan szabadon szárnyaló lesz, mint amilyennek én érzem magam. Most eszembe jutott Palya Bea- Szabadon c. dala, amit nagyon szeretek. Egész életemben a szabadság volt számomra a legfontosabb. Végre érzem és tudom, hogy az vagyok. Ez a könyv olyan lesz, mint a madár, elrepül azokhoz, akiknek nagy szükségük van rá. Ezzel a szabadság érzéssel fogom nyilvánossá tenni ezt a könyvet, hogy szárnyaljon a szélrózsa minden irányába. Nagyon hálás vagyok érte, hogy megírhattam, hogy amit tapasztalatként osztottam meg átélhettem, mert főleg életem utolsó éveiben éreztem azt igazán, hogy élek. Erről eszembe jut az, amit a hozzám eljövő emberek mondani szoktak miután konzultálunk: Most esik le, hogy eddig nem is éltem, végre élek! Remélem egyre többen fogtok igazán élni, bármilyen oknál fogva. Szeretettel, András Andi www.andrasandrea.hu Hamarosan jövök a többi könyvvel!


130. oldal

András Andrea: Élet a sz*rban és azon túl A könyv nyomtatott verziója megrendelhető! További információ: www.andrasandrea.hu Minden jog fenntartva. A mű egészének vagy egyes részleteinek megosztása a szerző kizárólagos beleegyezésével és a forrás megjelölésével lehetséges.


131. oldal

Élet a sz*rban és azon túl

Recommend Documents