Novák Attila ELLENÁLLÁS VAGY ÖNMENTÉS? Adalékok az 1944-es magyarországi cionista ellenállás problémájához* A második világháború után még oly evidensnek számító, és a kortárs történeti tudatba beágyazódó „ellenállás” történeti fogalma az utóbbi idõkben világszerte komoly jelentésváltozáson ment keresztül. A hagyományos hõs képét — aki általában „partizán” és fizikai erejével küzd a náci (vagy azokkal szövetséges) ellenséggel szemben — konkrétabb és a valósághoz közelebb álló megközelítések váltották fel. Különösképpen igaz ez a háború alatti cionista ellenállásra, melyrõl már igen sokan és sokat írtak, fõleg Izraelben. A legújabb felfogás szerint (ez Yehuda Bauer izraeli történészé) minden, a zsidók életét mentõ lépés ebbe a kategóriába tartozik, azaz: a bunkerek létrehozása, a tijul — a határokon át történõ „kirándulás” (határátlépés) —, a menekítés, a menekülés vagy a Palesztinába történõ kivándorlás, az alija céljával), a hamis papírok beszerzése és terjesztése, az arizálás (keresztény papírokkal való ellátás) mind-mind az ellenállás valamilyen formája, és csak a sor legvégén következik a fegyveres harc. Ez a jelentésmódosulás azért következett be, mert a varsói gettólázadáson és néhány más, kisebb felkelésen kívül a náci uralom alá került kelet-európai zsidóság nem viselkedett heroikusan, fõleg nem Magyarországon, ahol az asszimiláció igen elõrehaladt, és a zsidó sorsközösség máshol erõsebben élõ érzése elhalványult. Viszont még a hivatalos zsidóság (sõt a cionista vezetõk is) sokáig reménykedtek a magyar uralkodó elit „nagyvonalúságában”, abban, hogy ez a tragédia velük nem eshet meg. Ellenállónak lenni azt is jelentette, hogy az akkori „törvényességgel” kellett szembehelyezkedni – olyan körülmények között, amikor a törvények diszkriminatívak, s a természetjog szempontjából kifogásolhatóak voltak. Eme „törvényes törvénytelenség” elleni harc pedig közelebb hozta egymáshoz a Horthy-rendszer különféle dissent mozgalmait, a cionistákat és az egymással is „hadakozó” kommunista csoportokat. Írásunk arra tesz kísérletet, hogy néhány probléma felvetésével tegye érthetõbbé a cionista ellenállás mibenlétét. Ennek az ellenállási mozgalomnak — hasonlóan egyes kommunista csoportokéhoz — két jellegzetessége is volt: a cionista mozgalom széles nemzetközi kapcsolatrendszerrel rendelkezett, és a mozgalmi tagok erõs ideológiai elkötelezettséggel bírtak. E két tényezõ együttes jelenléte esélyt és célt adott a nehéz idõkben. * A kutatómunkát a City University of New York „J. & O. Winter Fund” és a Mazsihisz támogatása tette lehetõvé.
2
NOVÁK ATTILA
A magyar cionista ellenállásról több komoly munka született már. Kiemelendõ Asher Cohen haifai történész kiváló mûve,1 melynek azonban komoly fogyatékossága, hogy beszámolójában túlzott hitelt adott a túlélõk kései, az események után több évtizeddel keletkezett beszámolóinak. Ennél fogva alapvetõ kérdéseket meg sem vizsgál a szerzõ, ám — mivel az elsõ, a magyar cionista ellenállással foglalkozó szaktörténeti munkáról van szó — talán nem is várható ez el tõle. A másik ilyen jellegû összefoglaló munka Ávihu Ronéné, aki fõleg a baloldali cionista párt, a Hasomer Hacair szempontjából írta meg — egyébként bõségesen adatolt — mûvét. Erre a könyvre fokozottan érvényesek a Cohenrõl írottak, hiszen Ronén teljesen azonosult forrásaival, azok szemléletével, ami — bármennyire is dicséretes a fiatal cionista pionírok (chalucok) tevékenysége — nem szerencsés, mert a kutató egészen egyszerûen elveszti a távolságtartását.2 Ettõl függetlenül Ronén mûve is hozzájárult ahhoz, hogy többet tudjunk errõl a korszakról és szereplõirõl.
A TÁGABB KONTEXTUS A cionista mozgalom Magyarországon 1945 elõtt sohasem volt erõs, inkább egy kisebbség kisebbsége volt – maga is több tekintetben megosztott. A második világháború elõtti létszámuk pedig nem haladta meg az ötezret, ami a zsidóság összlétszámához képest elenyészõ volt. Mozgalmukat a neológia, az ortodoxia és az államhatalom sem nézte jó szemmel és ahogyan az ország fokozatosan közeledett a Harmadik Birodalomhoz, helyzetük tovább rosszabbodott. A cionista mozgalom története a magyar, sõt a közép- és kelet-európai zsidóság történetével egyre inkább „szinkronba” került. Magyarország egy ideig a zsidó menekültek kedvelt átmenõ vagy ideiglenes úti céljának számított és osztrák-német zsidók is gyakran menekültek ide. Lengyelország megtámadása után kezdtek el áramlani Magyarországra a lengyel menekültek, akik között sok zsidó és cionista is volt, és akik, ha „arizálódni” tudtak (tehát „árja” papírokat szereztek), a budapesti Lengyel Bizottságon, a lengyel menekültek szervezetén keresztül még magyar állami támogatásban is részesültek, így elkerülték azt, hogy internálótáborba kerüljenek. 1942 októberéig a magyarok általában visszaküldték Szlovákiába és Lengyelországba a nem „legalizált” zsidó menekülteket, ám miután Szlovákia — amely március végétõl kezdve deportálta zsidó lakosait, kb. 58 ezer embert — 1942 õszén leállította a deportálásokat, a magyar hatóságok visszautasították, hogy „átvegyék” a szlovákiai zsidó menekülteket, s internálótáborokba küldték õket. Ilyen internálótáborok Budapesten (Rumbach utcai, Szabolcs utcai és Páva utcai zsinagóga), és vidéken is egyaránt voltak (Ricse1 2
Asher Cohen: A haluc ellenállás Magyarországon 1942–1944. Budapest, Balassi, 2002. Ávihu Ronén: Harc az életért. Cionista ellenállás Budapesten – 1944. Budapest, Belvárosi, 1998.; Robert Rozett: Jewish and Hungarian Armed Resistance in Hungary. Jerusalem, Reprint from Yad Vashem Studies Vol.XIX), 1988. Uõ: Jewish Armed Resistance in Hungary: A Comparative View. New York, Berg, 1997.; Uõ: The Relationship Between Rescue and Revolt: Jewish Rescue and Revolt in Slovakia And Hungary During the Holocaust. (Doktori értekezés a jeruzsálemi Hebrew University számára, 1987.); Hava Eichler: Rescue operations of the Halutz Underground in Hungary. In: Zionist Youth Movements during the Shoa. Ed. Asher Cohen and Yehoyakim Kochavi. New York, Peter Lang, 1995. 265–289.
AZ 1944-ES MAGYARORSZÁGI CIONISTA ELLENÁLLÁS
3
Taba, Garany és Nagykanizsa). 1943 júniusáig kb. 5 ezer zsidót internáltak ezekre a helyekre. A táborokban sok cionista is volt s rajtuk kívül — természetesen — kommunisták is. Sokszor itt jöttek létre azok a kapcsolatok, melyek elengedhetetlenek voltak az 1944–1945. évi ellenálláshoz. A menekültek megjelenése — fõként a hivatalos cionista szervezeteken belül — persze vitákat is okozott, például abban, hogy melyik mozgalom kapjon több certifikátot (palesztinai bevándorlási engedélyt) vagy éppen nagyobb költségvetési támogatást, ami az isztambuli Szochnut (Jewish Agency for Palestine) képviselettõl érkezett. Magyarország területi megnagyobbodása következtében is újabb (fõleg magyar anyanyelvû) zsidó csoportok kerültek „be” az országba, úgy hogy nem õk mozdultak, csak a határ mozdult el alattuk, igaz, már korábban. De ezzel a magyarországi cionizmus is gyarapodott, gondoljunk csak az erdélyi baloldali Ichud szervezeteire, a kárpátaljai és felvidéki Dror (baloldali cionista ifjúsági szervezet) és Mizrachi-csoportokra,3 valamint a szintén felvidéki Makkabi Hacair-sejtekre.4 A jobboldali Betar pedig Kárpátalján és a Felvidéken volt erõs s ezzel erõsítette a „trianoni” Magyarország csekélyszámú revizionistáját,5 akik — mindenféle szempontból — abszolút kisebbséget alkottak. Az úgynevezett „legálisan” érkezett zsidókat a hitközség, míg az „illegálisan” érkezetteket fõleg a különféle cionista szervezetek, illetve a budapesti Palesztina Hivatal támogatták. A Palesztina Hivatal cionista intézmény volt, a Jewish Agency for Palestine (héberül: Szochnut) ugyanis a brit mandatárius hatalom által adott certifikátokat ezeken keresztül juttatta el (országos kvóta alapján) a helyi zsidó közösségekhez. Egyes források szerint a hivatalos zsidóság is szponzorálta az illegálisan érkezetteket, de nem legálisan. A hivatalos zsidóság megújult érdeklõdése annak köszönhetõ, hogy a zsidótörvények teljesen új helyzetbe hozták a magyar zsidóságot. Gondoskodni kellett az állás és munka nélkül maradt emberekrõl s nõtt a szimpátia Európa üldözött zsidóságával. A cionista mozgalmak ebben a periódusban, tehát 1939 és 1943 között, embereik elhelyezésével, legalizálásával voltak elfoglalva. Ugyanakkor azt le kell szögeznünk, hogy a pesti hitközség vezetése ambivalensen viszonyult a zsidó menekültekhez, általában a legalitáshoz ragaszkodtak. Feigenbaum Endre (Avri), a Hasomer Hacair mozgalom tagja késõbb így vall errõl: „Budapesten 1942 március közepén felkerestem küldetésem szerint Stern Samut, a pesti hitközség elnökét és elmondtam, hogy Szlovákiában megkezdõdött a depor3 Héberül „Mizrachi”-nak hívták a vallásos cionista szervezetet, amely 1902-ben alakult Vilnában. Itteni jelentése kettõs, hiszen — elsõdlegesen — „keletit” jelent, de valójában a „Merkaz Ruchani”, azaz a Szellemi Központ összevonása. A cionista mozgalom vallási aspektusát, a Palesztinára (Erec Jiszráélre, Izrael Földjére) vonatkozó tradicionális elõírásokat hangsúlyozta. A Mizrachi fontos szerepet játszott mind a cionista kongresszusokon, mind a jisuv (palesztinai zsidó társadalom) életében. Magyarországon a szervezett cionisták harmadát tömörítette, s ez az arány a 2. világháború után is ugyanaz maradt. 4 Makkabi Hacair: Baloldali cionista ifjúsági szervezet, politikailag a palesztinai baloldali Mapaj párthoz állt közel. Magyarországon az 1930-as évek második felében jelent meg, fõleg a felsõfokú zsidó tanintézményekben (Országos Izraelita Tanítóképzõ Intézet, Rabbiképzõ Intézet). Változást a terület-visszacsatolások hoztak, hiszen az elsõ bécsi döntés nyomán Magyarországhoz csatolt területen igen erõs volt a Makkabi Hacair. 5 Revizionistáknak nevezték magukat a jobboldali cionisták, Vlagyimir Zsabotyinszkij hívei. Ugyanis koruk általuk túl pacifistának tartott cionista politikáját akarták revízió alá venni s 1935ben elszakadtak a Cionista Világszervezettõl is.
4
NOVÁK ATTILA
táció és valószínûleg várható nagyszámú ember illegális érkezése Magyarországba. Kértem õ általa a magyarországi zsidó közösség segítségét. Zordan elutasított és többek között kijelentette, hogy nem fogja megengedni, hogy a „beszivárgók” veszélyeztessék a magyarországi zsidóság tûrhetõ helyzetét, ha nem tûnök el, értesíteni fogja a rendõrséget. Ez az élmény és késõbbi tapasztalataink azt bizonyította, hogy a magyarországi zsidóság vezetõi 1942-ben nem hittek a lengyel zsidók tragédiájában és a deportációk létezésében vagy ezeket a tényeket titkolták”.6 A magyar cionista tevékenységnek két fontos központi hivatalos szervezete volt: a már említett budapesti Palesztina Hivatal és az 1943 januárjában megalakult Vaadat Ezra Ve-Hacala (Mentõbizottság), melyet a cionista baloldal tartott a kezében.7 A Palesztina Hivatal (mely az Erzsébet krt. 26. sz. alatt, majd 1944 nyarától a svájci követség Szabadság-téri épületében mûködött) nagyon fontos szerepet töltött be a menekültgondozásban. Vezetõje, a kiváló kormányzati kapcsolatokkal rendelkezõ vallásos cionista (a Mizrachi tagja) Krausz Miklós (Mose) errõl késõbb így nyilatkozott: „Közbeavatkozásom eredményeként és fõként azon kötelezettség alapján, melyet írásban tett szlovákiai menekülteknek a Palesztina Hivatal arra nézve, hogy elsõbbségi jogot ad nekik az alija terén, megegyeztünk a belügyminisztériummal, hogy ezek a menekültek Magyarországon maradnak és fogságuk alatt a fogolytáborokban […] lesznek. Csak hónapok múltak el azóta, hogy a lengyel zsidók tömegei szöktek Magyarországra. Akkor a magyar kormány megegyezett a Hivatallal, hogy nem teszi át õket a határon, hogy lengyel vagy német kezekbe kerüljenek, hanem átmeneti táborokba zárja õket […] A menekült zsidók utáni éjszakai házkutatások megszûntek.”8 Ám még a cionista vezetõk véleménye sem volt mentes minden illúziótól. A Mentõbizottság 1943 júliusában, azt írta a genfi Hechalutz World Centernek,9 hogy 1943 februárja óta már nem fenyegeti közvetlen életveszély a magyar zsidókat.10 Ahogy írták, abban sem voltak biztosak, hogy bevonulnak-e a németek, és a zsidók megfelelõ kapcsolatokat ápolnak-e a vezetõ réteggel ahhoz, hogy megvédhessék magukat. Komoly Ottó 1943. augusztus 25-i levelében — melyet Chaim Barlashoz, a JA isztambuli fõmegbízottjához írt — szintén optimizmusának adott hangot, mondván, a „magyar nép többsége alapvetõen érett, s emellett józan és emberséges életfelfogású.”11 Még az isztanbuli politi6 A Cionista Mozgalmak Kutatásáért Alapítvány Gyûjteménye (Ramat Gan, Izrael – CMKAGy). E gyûjtemény magánarchívumként mûködik. 7 Cohen: A haluc ellenállás Magyarországon… I. m. 38. 8 Ayala Nedivi: The Palestine Office in Budapest in 1943–1944. (Héber nyelvû M. A. értekezés.) University of Haifa, Department of Jewish History, 1998. 26. 9 A Hechaluc a hachsarán lévõ cionista fiatalok közös szervezete. Az elsõ Hechaluc csoport 1917-ben alakult meg Oroszországban. Az 1920-as évek végén a Hechaluc felaprózódott a különféle cionista pártok között. A magyarországi Hechaluc baloldali szervezet volt s a Hasomer Hacair embereibõl állt. A ’30-as években több pártnak saját Hechaluc szervezete volt: Hechaluc (Hasomer Hacair), Hechaluc Haklal Hacioni (általános v. klálcionista csoport), Hechaluc Hamizrachi (vallásos cionista csoport). Romániában a Hechaluc birtokokat tartott fenn, de mivel ez Magyarországon nem volt lehetséges, a cionista fiatalok nyáron zsellérként, télen munkásként dolgoztak. 10 Idézi: Christian Gerlach – Götz Ally: Az utolsó fejezet. A magyar zsidók legyilkolása. Budapest, Noran, 2005. 58–59. 11 Uo. 59.
AZ 1944-ES MAGYARORSZÁGI CIONISTA ELLENÁLLÁS
5
kusok is osztották — egy ideig — ezt a vélekedést, hiszen Menachem Bader 1943. július 20-án még „kis édenkertnek” nevezte Magyarországot.12 A nagy optimizmus csak 1943 õszén kezdett fogyatkozni s csak ekkor utasította Menachem Bader arra a budapesti cionistákat, hogy esetleges invázió esetén ne mûködjenek együtt és ne hordják a megkülönböztetõ jelzést.13 Az európai zsidóság helyzete tovább romlott, a varsói gettót a nácik lerombolták, s további lengyelországi zsidó menekültek (köztük cionisták is) érkeztek az országba. Mindent egybevetve 1943 végén kb. 15 ezer zsidó menekült volt Magyarországon, ebbõl 6-8 ezer Szlovákiából, 3-4 ezer Németországból és Ausztriából és 1900–2.500 Lengyelországból érkezett. S ezek az emberek a kiteljesedõ munkaszolgálat miatt egyre inkább vezetõ pozícióba kerültek a cionista szervezetekben, hiszen a magyar cionistákat megtizedelte a munkaszolgálat, a menekült szlovákiai és lengyelországi zsidók pedig elfoglalhatták a megüresedett helyeiket. Õk — természetesen — „poggyászként” magukkal hozták a teljesen eltérõ társadalmi tapasztalataikat, amelyek egyébként sokszor inkább integrálódásuk gátját képezte, hiszen voltak köztük olyanok, akik egyszerûen csak imitálni akarták a lengyel cionisták akcióit, amely Magyarországon nem volt mûködõképes. A menekültek megjelenése és aktív mozgalmi élete nem kerülte el a hatóságok figyelmét, s a cionista szervezetekre fokozott nyomás nehezedett. Ám a presszió nem 1943-ban kezdõdött, hiszen a belügyminiszter 143.700/1940.VII.a B. M. sz. rendeletével már 1940. július 11-én feloszlatta a Magyar Cionista Szövetség (MCSz) helyi szervezeteit – a budapesti központ kivételével.14 A feloszlatás hivatalos indoka az volt, hogy az MCSz keretén belül mûködõ csoportok és intézmények „oly tevékenységet fejtenek ki, amely államrendészeti, és több esetben erkölcsi szempontból is súlyos kifogás alá esik”. A szövetség — a belügyminiszter álláspontja szerint — képtelen volt rendet tartani a különféle szakosztályok és csoportok között, s „azok meg nem engedhetõ üzelmek és tevékenységek fészkei lettek”. E „meg nem engedhetõ üzelmek” fõleg a cionista tevékenység különféle formáit, például a hachsarák és plúgák (a palesztinai munkára „felkészítõ” mezõgazdasági és ipari kommunák) fenntartását, a különféle mosavák (nyári táborok) tartását jelentette, melyet a hatalom nagy gyanakvással szemlélt és a kommunistákkal azonosított. Az MCSz elnöke, a nyilasok által 1944 legvégén agyonlõtt Komoly Ottó, állandóan kérvényekkel bombázta a magyar hatóságokat, hogy engedélyezzék szervezete mûködését. A kérvényekben sajátos cionista egyszersmind magyar nacionalista hangon szólalt meg, és a belügyminiszter, Keresztes-Fischer Ferenc némileg engedékenyebb hozzáállása következtében 1943. december 14-én ismét engedélyezték a szövetség szakosztályainak mûködését, illetve azt, hogy a feloszlatott helyi csoportok helyett az ország egész területén újakat alakíthassanak. Az engedélyezés természetesen nem volt független a magyar kormány akkori magatartásától, a háborúból való kiugrás szándékától. Közben persze a 12
Uo. 59–60. Uo. 61. 14 A belügyminiszter 143.700/1940. VII. a B. M. sz. körrendelete. Magyar Országos Levéltár (MOL), Belügyminisztérium, Általános uratok (K 150), 1944–VII–5., 162.334. sz. 13
6
NOVÁK ATTILA
különféle cionista csoportok sem tétlenkedtek, a „friss erõkkel” feltöltõdött mozgalmak, lengyel mintára bunkereket építettek, tagjaikat hamis papírokkal legalizálták és megpróbálták õket kiszöktetni az országból. Minden cionista csoport kiépítette a maga infrastruktúráját. A korszakban végig megfigyelhetõ volt a Mentõbizottság és a Palesztina Hivatal közötti versengés. A Vaada szervezte a tijulokat, azaz a kirándulásnak álcázott kivándoroltatási, illetve kimenekítési akciókat, s feladatai közé tartozott még a zsidó menekültek támogatása és a zsidó önvédelemre való felkészülés. A Mentõbizottságot Kasztner Rezsõ vezette, míg a kommunikációs és pénzügyi problémákkal Springmann Smuel foglalkozott, Joel Brand pedig a tijulokat szervezte. Ugyanakkor tévedés lenne azt gondolni, hogy kizárólag a baloldal szervezett ilyen akciókat. Sõt nem is csak a cionisták. Még az ortodox vezetõk (Blau Lipót, Brick Miksa, Deutsch Adolf, Freudiger Fülöp és mások) is megalakították a saját segélybizottságukat, majd 1943 novemberében õk és a cionisták megállapodtak a két bizottság kooperációjáról. Beleegyeztek abba, hogy együttmûködnek az anyagi források felkutatása, a pénzügyek lebonyolítása és a szervezés területén. A Vaadában Kasztnerék és a fiatal chalucok egyaránt jelen voltak, de más és más orientációt követtek; ezt õk „nagy” és „kis” vonalnak nevezték. Jelen tanulmányban az ún. kisvonal tevékenységével foglalkozunk. Nagyon nagy kérdés és már közvetlenül a második világháború után óriási vitákat váltott ki az, hogy ki és mikor értesült arról, hogy mi a nácik zsidópolitikájának a célja, és hogy errõl miért nem informálták a zsidóságot. Az biztos, hogy egyes cionisták már az Auschwitzi Jegyzõkönyvek „közkinccsé” válása (1944. április–május) elõtt tudták, mi vár a magyarországi zsidóságra. Fõleg a menekültek (köztük is a lengyelek) informálták a magyarországi cionista mozgalom tagjait. Sokan közülük a bêdzini, sosnowieci gettók túlélõi voltak. A különféle, pusztán személyes informálódáson kívül bizonyos mozgalmak vezetõi már 1943 decemberében tudtak arról, mi is fog történni. Grünwald Béla (Coca), a Hanoar Hacioni15 tagja így vallott errõl: „Mintegy 80 han-hac16 vezetõ elõtt itt ismertették elõször a lengyelországi chavérok a nácik lengyelországi zsidópolitikáját, a zsidó liquidálást. Elmondták sorrendben a Gestapo módszereit (sárgacsillag, összegyûjtés, deportálás, Vernichtungslager). Ezután elmondták a zsidó ellenállás lehetõségeit és módjait. Elõször fel kell világosítani a magyar zsidóságot a lengyelországi eseményekrõl és be kell vinni az emberek tudatába, hogy itt is bekövetkezhetnek ezek az események, meg kell ezután tanulni az illegális életre való berendezkedés módszereit (a bunkerkészítés, papírhamisítás-arizálás, fegyverszerzés). Tisztázták a hácálá17 és a hagana18 módjait. A lengyel havérok19 közlései [sic!] mély benyomást tettek ránk és ennek eredményeképpen sáliáchok20 széledtek szét az egész országban. Ekkor derült ki azonban, hogy milyen nehéz 15
Polgári, középutas cionista ifjúsági szervezet. Han-hac (Hanoar Hacioni, „Ifjú Cionista”): polgári, középutas cionista ifjúsági szervezet, mely Magyarországon a szervezett ifjú cionisták mintegy harmadát adta. 17 Mentés. 18 Önvédelem. 19 Chaver: (elv)társ, barát. Az itteni kontextusban az adott mozgalom másik tagját jelenti. 20 Sliach: küldött. Valamelyik palesztinai cionista „anyaszervezet” delegátusokat küldött a tagszervezetekhez az illetõ országokba — így Magyarországra is —, s õket nevezték sliachoknak. 16
AZ 1944-ES MAGYARORSZÁGI CIONISTA ELLENÁLLÁS
7
a magyarországi zsidóság megmentése, hiszen már a felvilágosító schlichut21 is ezer akadályba ütközött a magyar zsidóság struccpolitikája és egészségtelen szellemisége miatt. A sháliáchok [sic!] ekkor még nem beszéltek konkrétan a lengyelországi dolgokról, inkább csak céloztak azokra, azonban a felvilágosító munka így is nagy akadályokba ütközött. Sok helyen a hitközségi vezetõség gátolta meg a scháliáchok felvilágosító munkáját. A nyírmadai rabbi az e célból összehívott értekezlet megtartását meg akarta akadályozni. Az ellenállásra való lelki elõkészítés munkája csak lassan haladt elõre még a cionista körökben is 1944. január és február havában”.22 Mint ebbõl is világosan kitetszik, az érintett magyarországi cionista mozgalmak nem tájékoztatták a hallottakról a magyarországi zsidóság szélesebb tömegeit (ez a cionisták reputációja miatt nem is lett volna könnyen kivitelezhetõ), hanem a lengyel tapasztalatok alapján próbáltak meg felkészülni az események túlélésére. Ám e tapasztalatoknak és a belõlük logikusan következõ gyakorlatnak a maguk teljességében történõ magyarországi alkalmazása sokszor nem vezetett jóra. A baloldali Dror-Habonim szervezet23 például e módszerek kritikátlan átvételével nagy bajt okozott magának. Még 1944 januárjában volt egy Dror-gyûlés, melyen a mozgalom Lengyelországból menekült tagjai is részt vettek.24 A Mentõbizottság két vezetõje, Kasztner Rezsõ és Joel Brand is jelen volt e gyûlésen, amikor a csoport prominensei vázolták a szokásos programot: hamis papírokat szereznek, bunkereket létesítenek (ahol emberek rejtõznek és élelmiszert, gyógyszereket tárolnak), Isztambulból és Genfbõl pénzt kérnek és embereket küldenek át Tito partizánjaihoz. Két mozgalmi ember, Cvi Goldfarb és Joszef Korniansky meg volt gyõzõdve a bunkerek fontosságáról, s egyre-másra hozta létre ezeket. Kárpátalján például a falvakban és a hegyekben „építettek” bunkereket, míg Budapesten hat ilyen létesítményt alakítottak ki. De nem volt szerencséjük. Több bunkert is felfedeztek (például a Hungária körútit), vagy otthagyták õket, belátván, hogy nem ez az ellenállás megfelelõ módja Magyarországon. A Hanoar Hacioni is rajtavesztett a bunkerszervezéssel, hiszen — ahogy azt Mordechai Weisz vallomásából megtudjuk — az egyik bunkerükbe hiába küldtek le két családot, a nagy nedvesség és nyilván a vitaminhiány miatt is „az emberek fogai kihullottak és gyakorlatilag betegen jöttek fel”.25 Bár nagy felvilágosító kampányok nem voltak, szûkebb környezetüket azért felvilágosították a cionista fiatalok. Weiner Zoltánné szerint: az „1942–44-es években jöttek át Szlovákiából hozzánk a somer (cionista) fiúk. Ez alatt a két év alatt tudtuk meg, hogy mi történik a nagyvilágban (például Auschwitzban). Ez idõ alatt igyekeztek a somer fiúk felkészíteni minket arra, hogy a németek hozzánk is bejöhetnek.”26 * 21
Slichut: küldöttség. Általában a sliachok, azaz a küldöttek egész tevékenységét értették rajta. CMKAGy. 23 1939-ben két baloldali cionista ifjúsági szervezet, a Dror és a Hechaluc Hacair egyesült Magyarországon. 1944. január elején pedig a Dror–Hechaluc Hacair és a Habonim lépett egységre. 24 Dror Habonim Be-Hungaria 1944 (héberül). A Cfáti Magyar Nyelvterületrõl Származó Zsidók Emlékmúzeumának Gyûjteményébõl (CMNySzZsE), H 473.11451. sz. 25 Yad Vashem Archives (YVA), 03/1997. sz. 26 Weiner Zoltánné Apor Magdolna vallomása (1998. március 30.). CMNySzZsE, H 473.10515. 22
8
NOVÁK ATTILA
1944. március 19., Magyarország német megszállása után a zsidóság helyzete még tovább rosszabbodott, ami — paradox módon — az ellenállás különféle módozataiban már gyakorlatot szerzett cionisták számára elhozta a mozgalmi ideológia és gyakorlat próbája idejét. Április 6-án Baky László belügyi államtitkár a miniszter nevében rendeletet intézett valamennyi törvényhatóság elsõ tisztviselõjéhez és a kárpátaljai közigazgatási kirendeltség vezetõjéhez (167.089/1944/VII. b B. M.), mellyel ismét feloszlatta a Magyar Cionista Szövetséget, az ennek kötelékeibe tartozó összes fiókegyesületet, valamint minden más, „bármely néven mûködõ” cionista szervezetet. A rendelet indoklása szerint a szövetség „láttamozott alapszabályaiban lefektetett céljaival ellentétben az ország belsõ rendjének felforgatására és a hadviselés érdekei ellen irányuló titkos tevékenységet fejtettek ki, s ezzel az ország külpolitikai helyzetét válságos irányba terelni igyekeztek — állambiztonsági okokból — az egyesületek feletti fõfelügyeleti jogom alapján feloszlatom”.27 A német megszállás viszont helyzetbe hozta a cionistákat. A németek által indítványozott, országos hatókörû Központi Zsidó Tanács két osztályát (Vidéki és Információs Osztály) is cionisták vezettek. Ezek legalizálták a különféle mentõakciókat, de legalábbis segíthettek ezek kivitelezésében. Így például a Zsidó Tanácsban dolgozó cionisták, összejátszva a Zsidó Tanács nem cionista tagjaival (például Petõ Györggyel, Petõ Ernõ elnökhelyettes fiával) több ezer olyan levelet állítottak ki, amely egyfajta befogadó nyilatkozatot adott a vidéki zsidóknak. Ennek segítségével sokuk el is tudott jutni a vidéki gettókból Budapestre.28 Ez mindaddig folytatódott, amíg a rendõrségnek fel nem tûnt a sok zsidó, és be nem kellett szüntetni az egész akciót. A cionisták embereket küldtek vidékre, hogy a fõvárosba hozzák elvbarátaikat. Errõl így vall egyikük: „Amikor a csendõrség és Eichmann különítménye vidéken a gettókat szervezte, akkor mi már leküldtünk 15 embert mindenféle helyre hamis papírokkal, pénzzel és utasításokkal, hogy azok a fiatalok, akiket mi föl akartunk hozni a fõvárosba, ne kerüljenek be a transzportokba, a vagonokba, hanem jöjjenek fel Budapestre. Nem mondhatom, hogy nagy sikert arattunk…”29 A cionista mozgalmak törekedtek arra is, hogy embereiket Románián keresztül kiszöktessék Palesztinába, illetve védett helyre juttassák el õket. A tijulok hamar befejezõdtek, mert Jugoszláviában megerõsödött a partizántevékenység, ezért Magyarország megerõsítette déli határát. Amikor Románia 1944. augusztus 23-án kilépett a náci szövetségbõl, a magyar hatóságok a keleti határt is megerõsítették, ami nagyon megnehezítette az átjutást. Az 1944. augusztus–szeptemberi szlovák nemzeti felkelés, illetve az azt leverõ német hadsereg és az újra meginduló deportálások az északi irányú menekülést akadályozta. A nácik gyilkoló gépezete mûködésbe lépett: a gettósítást követõen egészen 1944. július 6-ig a magyar közigazgatási hatóságok aktív közremûködésével deportálták a vidéki zsidóságot. Horthy — nemzetközi nyomásra — július 27
A rendelet szövegét l. MOL, K 150, 1944–VII–5., 162.334. sz. Cvi Herman Federit vallomása (1960). YVA, 03–2418. sz. 29 Efra Agmon interjúját l. Benedek István Gábor – Vámos György: Tépd le a sárga csillagot! Budapest, Pallas, 1990. 110. 28
AZ 1944-ES MAGYARORSZÁGI CIONISTA ELLENÁLLÁS
9
6-án leállíttatta a deportálást. Ekkorra már csak Budapest kb. kétszázezres zsidósága maradt életben. A már említett Krausz Miklós (Mose) még a „múltból” 700 certifikáttal rendelkezett,30 1944. március 16-án Chaim Barlas küldött értesítést arról, hogy további 600 certifikát áll rendelkezésre. Krausz erre kapcsolatba lépett Jean de Bavier-val, a Nemzetközi Vöröskereszt Budapesten mûködõ fõmegbízottjával. A kivándorlási kérelmet a magyar külügyön keresztül eljuttatták Berlinbe, ahonnan nem jött válasz. Krausz ezek után fordult a svájci diplomatákhoz. Krausz a svájci követség Szabadság téri épületébe költözött, majd Weisz Artúr segítségével — aki élete és vagyona megmentését kérte cserébe — megszerezte a Vadász u. 29. sz. alatti épületet, ahová azután folyamatosan érkeztek a cionista csoportok emberei. Létrejött a „Svájci Követség Idegen Érdekek Képviselete Kivándorlási Osztálya”, pontosabban a Palesztina Hivatal e néven folytatta tovább tevékenységét. A német külügyminisztérium 1944. július 10-én értesítette a magyar kormányt, hogy elvben hozzájárul 8 ezer magyarországi zsidó család palesztinai kivándorlásához, ám ezt végül a németek, csakúgy mint az ún. gyereknyaraltatási akciót, megakadályozták. Szintén Krausz kezdeményezésére érkezett 1944. július 12-án Budapestre Raoul Wallenberg, aki követségi titkárként dolgozott a svéd követségen, s aki a kollektív útlevéllel szemben egyéni védõútlevelek kibocsátását kezdeményezte. Ez nagy könnyebbséget jelentett, hiszen a Sztójay-kormány nem mentesítette a védõlevelek tulajdonosait — ezek csak a külföldi állampolgárok számára voltak érvényesek —, ám a Külügyminisztérium közbenjárásával végül létrejött a megállapodás: a svéd követség igazolást adott a védlevelek tulajdonosainak a Külföldieket Ellenõrzõ Országos Központi Hatósághoz, amely ezután lemondatta a jelölteket a magyar állampolgárságról s elismerte õket svéd állampolgárként. A Lakatos-kormány beiktatása tovább könnyítette a svéd védõlevelek tulajdonosai életét. Amikor azonban Horthy sikertelen kiugrási kísérlete után, 1944. október 16-án a nyilasok átvették a hatalmat, a magyar zsidóság szó szerint életveszélybe került. A védõlevelekkel kapcsolatban Vajna Gábor nyilas belügyminiszter kijelentette: „Nem ismerek el semmilyen menlevelet, vagy idegen útlevelet, melyet magyar állampolgárságú zsidó bárhonnan, vagy bárkitõl kapott”.31 Mint már említettük, a svéd követség, Raoul Wallenberg titkár aláírásával olyan papírt adott ki, hogy a Schutzpass érvényes útlevél. Ezek után a semleges követségek végül is megállapodtak a Szálasi-kormánnyal és november 2-án hivatalos közlés jelent meg, melyben felszólították a nyilaskeresztes pártok vezetõit és tagjait, hogy a külföldi védleveleket ismerjék el. Wallenberg pedig 1944. november 7-én kiadott egy nyilatkozatot, mely szerint a svéd okmányokkal rendelkezõ zsidók sem katonai, sem polgári munkaszolgálatot teljesíteni nem tartoznak. Hogy egy kicsit részletesebben is beszéljünk a svájci mentõakcióról, el kell mondjuk azt, hogy amikor Carl Lutz svájci konzul elutazott Budapestrõl, szintén 30 Lévai Jenõ: Fehér könyv. Külföldi akciók magyar zsidók mentésére. Budapest, Officina, 1946. 105–148. 31 Lévai Jenõ: A pesti gettó csodálatos megmenekülésének hiteles története. Budapest, Officina [1946].
10
NOVÁK ATTILA
beleegyezett abba, hogy a korábbi, kollektív útlevelek helyett személyre szóló védõútleveleket bocsássanak ki. 1944. október 23-án kezdõdött meg az új okmányok kiállítása, melyeket a „Svájci Követség Idegen Érdekek Képviselete Kivándorlási Osztálya” bélyegzõjével láttak el. A védõútlevél igazolta, hogy tulajdonosa a svájci csoportos útlevélben szerepel, ezért „érvényes útlevél birtokában lévõ személynek tekintendõ”. A Szálasi-kormány azonban a megállapodás szerinti 8 ezer fõ helyett csak 800-nak engedélyezett védõútlevelet. Késõbb, az 1944. december 6-án — két nappal a Hitler–Szálasi találkozó után —, Bagossy Zoltán, a nyilas külügyminisztérium kabinetfõnöke közölte a svájciakkal, hogy mégis engedélyezik 8 ezer zsidó kivándorlását Svájcba. Mivel 200 útlevelet a svájci követség vett igénybe olyan zsidók számára, akiknek volt már svájci beutazási engedélye, maradt 7800. Két gettó volt Budapesten: az ún. „nagygettó” a nem „munkaképes” és a külföldi védettséggel nem rendelkezõ zsidók számára, valamint az Újlipótvárosban létrehozott ún. „nemzetközi gettó”, ahol a több tízezer, védett papírokkal rendelkezõ ember lakott. Ez utóbbi valójában kijelölt házak csoportja volt, ahová egy november 15-i rendelet értelmében kellett átköltözniük a védett zsidóknak. 7800 svájci, 4500 svéd, 2500 vatikáni, 700 portugál és 100 spanyol menlevél birtokosának, összesen 15 600 védett zsidónak kellett beköltöznie oda, ahol addig 3969 lakó élt. A nyilasok késõbb elrendelték a Nemzetközi Vöröskereszt gyermekotthonainak a nagygettóba való költöztetését is. A cionista mentõtevékenység legfontosabb színtere a Nemzetközi Vöröskereszt „A” osztálya lett, melyet szintén Komoly Ottó vezetett, decentralizáltan mûködött.32 A központ intézte a hatóságokkal való kapcsolattartást, míg a személyzeti osztály a gyermekek melletti személyzetet foglalkoztatta és még további két helyen mûködtek a Nemzetközi Vöröskereszt részlegei. A négy helyen mûködõ osztály kiváló lehetõséget nyújtott a hatóságok megtévesztésére. A katonai-fegyveres akciók nem túl nagy számban fordultak elõ, bár sikeresnek volt mondható például a Margit körúti fogolyszöktetés, december 24-én és 26-án. A tradicionális kánonnak megfelelõ egyetlen „ellenállási” esemény 1944. október 16-én történt, amikor fiatal lengyel cionisták — lengyel szociáldemokratáktól kapott fegyverekkel — rálõttek a budapesti Teleki-téren vonuló nyilasokra. A nyilasok és a németek erre Tigris-páncélosokkal tértek vissza.33 De általában is, bár minden mozgalom rendelkezett fegyverekkel, a helyzet miatt nem használták. A mizrachista Cadok Rab így vallott: „Csak veszélyt láttam benne. Tudtam, az a feladatunk, hogy embereket mentsünk meg Erec Jiszrael számára […] fegyvert használni az öngyilkossággal lett volna egyenlõ. Nekem személy szerint volt pisztolyom, de sohasem használtam.”34 A társadalom nagy része ugyanis nem állt az üldözöttek (zsidók, különféle baloldali csoportok tagjai, etc.) mögött aktívan, úgyhogy az ilyen akciók nem rendelkeztek azzal a társadalmi legitimációval, mely Lengyelországban megkönnyítette az ellenállási tevékenységet.
32
Lévai Jenõ: Szürke könyv: Magyar zsidók megmentésérõl. Budapest, Officina, 1946. 210–214. Az esetrõl Cvi Erez számol be. L. Benedek–Vámos: i. m. 34. 34 Naomi Blank – Chajim Genizi: Bne Akiba Be-Hungaria Be-Tkufat Hasoa. „A Bne Akiba a holokauszt idején”.) Bar-Ilan, 1993. 48. 33
AZ 1944-ES MAGYARORSZÁGI CIONISTA ELLENÁLLÁS
11
1. Ki kit segélyezett? Az alakuló történelmi helyzet nagyban megváltoztatta a hitközség viselkedését. Ezt jól mutatja, hogy 1938-ban a magyar zsidó establishment (a hitközség) által alapított zsidó szervezet, a Magyar Izraelitákat Pártfogó Iroda (MIPI) olyan feladatokat is magára vállalt, amelyeket korábban kizárólag a cionisták végeztek: például átképzési programokat indított útjára. Képviselõi tárgyalásokba kezdtek a Kereskedelmi Minisztériummal, melynek során a szervek kikötötték, hogy aki elvégezte a féléves átképzést (nyolcórás munkanappal), vándoroljon ki az országból.35 (Természetesen, amikor kitört a második világháború, és ez akadályozta a kivándorlást, az Iparügyi Minisztérium nem egyezett bele az átképzésbe.) A MIPI és az Országos Magyar Zsidó Segítõ Alap (OMZSA) a magyar zsidóság, és így a cionisták két legfontosabb intézményévé vált. Mind a két szervezet több ügyosztállyal rendelkezett. A MIPI Mezõgazdasági Osztálya például terveket készített arra, hogy a zsidó fiatalokat palesztinai munkára készítse fel. A visszacsatolt Felvidéken és Kárpátalján átképzési programokat támogattak. Megállapították, hogy 600 regisztrált haluc van, de csak 22-en (!) folyamodott átképzésre a MIPI-hez. „Az elhelyezések tekintetében a P. I. (Pártfogó Iroda – N. A.) akciója eredményeként, kiképzésre vállalkozott gazdaság eddig 250 személyre biztosít helyet, míg a cionista szervezkedés mintegy 350 helyre”.36 A szervezet megkülönböztette azokat, akik kivándorolnának, azoktól, akik nem. Javasolták, hogy a jövõbeni kivándorlók a talajmûveléssel foglalkozzanak, míg azok, akik Magyarországon maradnak, az állattenyésztéssel foglalatoskodjanak, illetve a szintén általuk létrehozott egzisztenciális alapból éljenek. Késõbb, cionista tanoncotthonokat és telepeket is támogattak, a tanoncotthonok sorában találjuk 1940-ben az ún. Cionista Tanoncotthont is. A MIPI szintén pénzügyi támogatásában részesítette a majdani kivándorlókat és a procionista Pro-Palesztina Egyesületet és a MIKÉFÉ-t (Magyar Izraelita Kézmûves és Földmûvelõ Egylet). A MIKÉFE Keresztúri utca 130. szám alatti kertészetén szintén voltak cionisták, akiket a palesztinai viszonyokra képeztek ki és akik között ott voltak a különféle cionista csoportok emberei is. A MIPI költségvetése világosan mutatja azt, hogy a cionista intézmények milyen nagy súllyal szerepeltek ebben. 1941-ben (november 1-jétõl 30-ig) a MIPI a kivándorlás általános céljaira adott összegeket, így kb. 141 ezer pengõt az aliják céljaira és az Erec Jiszraelbe történõ kivándorlásba, míg 110 ezer pengõt a tanoncotthonok fenntartására.37 1942 elsõ felében a büdzsé fedezte a haluc-konyha, a Pro-Palesztina Szövetség és a tanoncotthonok kiadásait. Szintén fizettek még 8300 pengõt a nem Palesztinába történõ kivándorlás céljaira és 315 ezer pengõt a menekültek ellátására. A menekülteknek adott összeg szintén nagyon magas volt, például 1939 decemberétõl 1940 júniusáig a MIPI 825 35 Beszámoló a Magyar Izraeliták Pártfogó Irodájának 1939 júniusától 1940. június végéig terjedõ egy évi mûködésérõl. Budapest, 1940. 36 A Pártfogó Iroda mezõgazdasági osztályának munkaterve (keltezetlen, valószínûleg 1939–1940). Magyar Zsidó Levéltár, I.5/2. sz. 37 1942 márciusában 1 dollár 7 pengõt ért, de 1943 szeptemberében már 25 pengõt.
12
NOVÁK ATTILA
ezer pengõt költött erre a célra. Bár az is igaz, hogy a Palesztina Hivatal is hitelezte a MIPI-t, így a MIPI-nek idõrõl-idõre vissza kellett fizetnie az összegeket. A MIPI egyik legfontosabb feladata a kivándorlás támogatása volt. 1940 júniusáig több, mint kétezren vándoroltak ki Magyarországról a MIPI segítségével. A legtöbben (529 személy) az Egyesült Államokba vándorolt ki, míg Palesztinába 461-en. Más országokba (így Jugoszláviába, Szlovákiába és Romániába) történõ kivándorlás szintén palesztinai kivándorlást jelenthetett, mivel ezek tranzitállomásokként mûködtek Magyarország (és más környezõ ország), illetve Palesztina között. 2. A gettó élelmezése A cionista visszaemlékezõk sokat beszélnek arról, hogy õk élelmezték a gettót, a gyermekotthonokat. Ezt természetesen nem úgy kell érteni, hogy a pesti gyermekotthonok élelmezését maguk a cionisták finanszírozták volna, hiszen ez más szervezetek feladata volt.38 A Nemzetközi Vöröskereszt „A” osztálya a Joint 3 millió pengõs adománya segítségével vásárolt élelmiszert39, de a Svéd Vöröskereszt is sokat segített, például 1944. november 10-én 9547 kg sertéshúst, 18 468 kg marhahúst és 100 ezer kg sertészsírt vásároltak, mivel a kóserságot nem tartották fontosnak), ezen kívül felvásárolták 3 pesti vásárcsarnok teljes raktárkészletét. A svéd illetékesek is arról beszéltek, hogy 8-10 ezer fõrõl kell gondoskodniuk.40 Ami meglepõ, hogy még a fõvárostól is jelentõs élelmiszerjuttatást kapott a gettó, s a Nemzetközi Vöröskereszt — mindenféle elõzetes feltétel nélkül — 1944. december 9-én jelentõs élelmiszer-szállítmányt juttatott a gettónak.41 A cionista mozgalmak emberei tehát valóban részt vettek az élelmiszer szétosztásában — és ez a nyilasok által uralt Budapesten nem kis bátorságra vallott —, de az anyagi hátteret nem õk biztosították. 3. Kiket mentettek? Fontos, azóta is gyakran felmerülõ kérdés, hogy kiket is mentettek a cionista mozgalmak aktivistái. A levéltári anyagok (így a Yad Vashemben találtak is) arra utalnak, hogy a cionisták — elvi és gyakorlati megfontolásokból is — mindvégig ingadoztak aközött, hogy vajon csak saját elvbarátaikat vagy, a realitás tekintetbe vételével, általában minden zsidót menteniük kell-e. Az elõbbi álláspont érvényesült, hiszen egészen a legvéresebb nyilas idõkig kizárólag a saját embereiket mentették. Joszef Schaffer, a Hasomer Hacair tagja azt állította, hogy Szálasi uralomra jutásakor 10-15 fõbõl álló csoport alakult a „legértékesebb emberanyag” megmentésére.42 Az a felfogás, hogy létezik egy „értéke38
Karsai László: „Lõni vagy túlélni.” Beszélõ 1999. 7–8. sz. 104–115. Lévai: Fehér könyv… I. m. 32. Lévai szerint Wallenberg tevékenységét is a Joint támogatta, mintegy 2,4 millió dollárral. Ld. Uo. 40 MOL, A Svéd Vöröskereszt gazdasági hivatalának iratai (P 1577). 41 Idézi: Karsai: i. m. 113.; Zsidó Tanács Naplója (1944. december 7., 9.) MOL, Jelenkor-történeti Különgyûjtemény, Magyar Izraeliták Országos Irodájának iratai (XXXIII., 5–c–1–d). 42 YVA, 03/1954. sz. Ezenkívül: „Megtanítottuk a magyar zsidóságot arra, hogy a határ, az országhatár, az formalitás, megtanítottuk mindarra, ami jogállamban idegen dolog, ami a becsületes ál39
AZ 1944-ES MAGYARORSZÁGI CIONISTA ELLENÁLLÁS
13
sebb” emberállomány, melyet meg kell menteni, mindvégig érezhetõ volt a cionisták gondolkodásmódján és cselekedetein. Ezt az álláspontot több tényezõ is indokolta; elsõsorban az, hogy a ténylegesen megmenthetõk száma korlátozott volt, mivel a cionisták — az „utóbbi” pár év sikerei ellenére — nem integrálódtak mélyen a magyar zsidóság szervezeti és „szellemi” infrastruktúrájába. Az is indokolta ezt az álláspontot, hogy a zsidóság avantgárdjának tartották magukat, akik mindenképpen elsõbbséget élveznek a többiekkel szemben. Az elitizmus és a reális helyzettel való kiegyezés eme kompromisszumos elegyét kissé felborította a Schutzpass-hamisítás tömegessége, ám ezekért az iratokért — mint késõbb látni fogjuk — sokszor pénzt kértek. A magyarországi Hasomer Hacair egyébként már megjárta egyszer a hamis papírokkal, hiszen Hunwald Szimcha, a Hasomer Hacair egyik vezetõje javaslatára még 1941–1942-ben mindenki beszolgáltatta a személyi igazoló papírjait a mozgalomnak, hogy szlovákiai társaikat ezek segítségével hozzák át a határon. „A magyar hatóságok azonban gyanút fogtak és kicserélték a határõrséget. Ennek következtében szinte az egész magyar mozgalom a garanyi és a ricsei internálótáborba került, ahonnan csak nagy nehezen és jelentõs anyagi áldozatok árán sikerült õket kiszabadítani” – emlékezett Cvi Hermann Federit.43 A baloldali cionista Drór-Habonim tagja, Aser Arányi így írt errõl: „Hamis papírokkal láttuk el haverjaink családtagjait és védõ igazolványokat juttattunk el azon havérjainknak, akik munkaszolgálatban voltak.”44 A mentés sem volt könnyû, amint arról Grünwald Béla is beszámolt: „Hazautaztam április 12-én [1944-ben – N. A.] a hamis papírokkal Vencsellõre a szüleimhez. Nyíregyházán már, ahol esetleg ismertek, feltett sárga jellel és zsebben a behívó jeggyel közlekedtem. Vencsellõn, a szüleimnél keserûen kellett tapasztalnom azt, ami az egész magyar zsidóságra jellemzõ volt, a halál torkában sem hittek a veszély lehetõségében. Szüleim nem fogadták el az illegalitásba való menekülést és haragosan megszidtak engem azzal, hogy »belehabarodtál azokba a lengyelekbe.« […] Szüleim azt gondolták, hogy csak a falvakat ürítik ki, de már a városi gettókat nem mozdítják el a helyükrõl, és õk Nyíregyházán maradhatnak.”45 A Hasomer Hacair hamispapír-gyártó üzemének koordinátora, a jelenleg az izraeli Ramat Ganban élõ legendás David Gur összeállította (14 forrásra támaszkodva) a vidéki látogatások jegyzékét.46 Az összeállításból világosan kitûnik a cionista mozgalmak önmentési szándéka. Bár a lista nem százszázalékosan megbízható, hiszen keverednek benne a figyelmeztetõ rokonlátogatások, a lampolgárnak visszataszító: hogy a törvény az nem törvény, a dokumentum csak egy darab papír. Lelki metamorphosis-on kellett átmennie a magyar zsidónak ahhoz, hogy menteni lehessen. Ami pedig a mozgalom magját, a kádert illeti, könyörtelen tanulságot kellett átvinni a gyakorlatba. Azt, hogy egyik zsidó nem egyenlõ a másikkal. Az a sokkal értékesebb ember, aki hajlandó másikat menteni, mert ilyen, aki akar és azonfelül, aki képes is erre, nem sok van. Ezért ha volt lehetõsége annak, hogy 3 zsidót megmentsek és kockáztatnom kellett egy olyan embert, aki az aktív belsõ körhöz tartozott, nem volt szabad a lehetõséghez hozzányúlni. Mert a legbelsõ koncentrikus kör embereit feltétlenül meg kellett élve tartani”. Mose Alpan vallomása (1960). YVA, 03/2408. sz. 43 L. 27. jegyz. 44 Aser Aranyi: Ajin achat bohe-ajin achat coheket. Kibbuc Dalia, 2002. 106. 45 Grünwald Béla (Coca) vallomása a cionista ellenállási mozgalomban kifejtett tevékenységérõl (1948. március.). CMNySzZsE, H 473.9088. sz. 46 Slichut a vidékre 1944-ben (héberül) 14 forrásra támaszkodva (2003. március 2.). CMKAGy.
14
NOVÁK ATTILA
mozgalmi társak önmentései és a tágabb zsidó közösség figyelmeztetésének az esetei, mégis arra utalnak, hogy a mozgalmak intenzív tevékenységet folytattak s szinte az egyedüliek voltak a magyarországi zsidóságon belül, akik aktív önmentést folytattak.47 S hogy hogyan folytak a kifejezetten mozgalminak nevezhetõ (ön)mentések? A kistarcsai internálótáborból például 16 mozgalmi társukat hozták ki a polgári cionista Hanoar Hacioni tagjai. Ez úgy történt, hogy a Honvédelmi Minisztériumba civilben bejárt egy zsidó. „Ez a zsidó megnyerte egy magas rangú tiszt bizalmát azzal, hogy közösen csináltak üzletet a bombázásból, a lebombázott épületek anyagát eladták építési vállalatoknak és rengeteget kerestek rajta. A magyar tisztnek volt egy barátja, aki ugyancsak szerette a pénzt. Ezzel állapodtam meg, hogy kihozza a kistarcsai internálótáborból az én névsorom szerinti 16 személyt” – idézte fel emlékeit Mordechai Weisz.48 Itt is még az elvbarátokról van szó és nem a tágabban vett közösségrõl. De a Schutzpass-hamisításoknál, illetve a nyilas álruhában végrehajtott szabadításoknál megfigyelhetõ a tágabb közösség mentésének célja. Aser Arányi így vall: „A Zirc melletti MUSZ tábor a bakonyi bauxit bányákba épített vasút vonalat. A táborba úgy jutottam be, hogy vittem egy hazai süteményt a Kovács(?) fõhadnagynak. Mivel nem tudták hol van a fõhadnagy beengedtek a táborba hogy megkeressem õt. Tíz komplett boríték volt nálam a szükséges összes igazolványokkal. Sikerült átadnom a borítékokat az egyik chavérunknak, aki azután szétosztotta a többi mozgalmi chavernak. Megbeszéltem vele hol találkozunk másnap és megmondtam mikor indul a vonat Pestre. Kértem, hogy néhányan a Zirc utáni állomáson szálljanak fel, hogy elkerüljék a feltûnést. Mivel a Kovács(?) fõhadnagyot nem találtam meg, a süteményt az õrnél hagytam. Hasonló módon jártam el más táborokban is..”49 Hava Ben Porat, a Hasomer Hacair tagja szerint már „három napja szedték össze a zsidókat Ungvárott, hogy a kijelölt gettóba vigyék õket, egyik utcát, egyik lakónegyedet a másik után, mikor megjelent a mozgalom küldötte, egy Becalel nevû haver Budapestrõl, aki azért jött, hogy családjától elbúcsúzzék és hozott nekem egy Horvát Róza névre szóló keresztény születési anyakönyvi kivonatot és budapesti rendõri bejelentõlapot. Nagynéném megfelelõ ruhákat adott, kalapot, kifestett, hogy gyanútlan külsõm legyen, meg azon az éjjel egy keresztény ismerõsömnél aludtam és másnap az éjjeli vonattal utaztam Budapestre”.50 A mentési akciók tehát szinte kizárólagosan a saját emberekre vonatkoztak. Errõl pedig egyedülálló, írásos anyag is rendelkezésünkre áll: a jobboldali cionista ifjúsági mozgalom, a Betar tagjai jegyzetekben, levelekben számoltak be ar47 A cionista ifjúsági mozgalmak emberei nagyjából három szakaszra oszthatóan jártak a vidéki közösségekben, majd a gettókban. A német megszállásig legalább 6 sliach látogatott meg 28 helységet, s ezek között nem szerepeltek azok a látogatások, amelyek a vidéki mozgalmak újjáélesztéséét célozták. 1944. március 19. és június vége között azért mentek le vidékre, hogy hamis papírokat vigyenek le a mozgalmi társaknak. Általában álruhában mentek le mint diák (pl. Efra Nadav), vasúti tiszt (Efra Agmon) vagy levente (Aser Arányi). Tájékoztatni kívánták a közösségeket a gettósításról vagy értesíteni a társak szüleit. Perec Révész és Baruch Rubenson Szlovákiába ment, hogy a Munkacsoportnak segítsen. 1944. december 23-ig harmadik szakaszban legalább 10 sliach látogatott el kb. 14 munkaszolgálatos egységhez. L. Uo. 48 Mordechai Weisz vallomása (1960). YVA, 03/1997. sz. 49 CMNySzZsE, H 473.9055 50 Hava Ben-Porat (Ausländer Kató) vallomása (1961). CMKAGy.
AZ 1944-ES MAGYARORSZÁGI CIONISTA ELLENÁLLÁS
15
ról, hogy hány és hol tartózkodó emberüknek kellenek hamis papírok. A konspiráció szabályait megtörõ revizionisták tehát neveket és helyszíneket írtak le.51 4. A pénz szerepe A cionista ifjúsági mozgalmak sok túlélõje Izraelben és Magyarországon is sokáig azt állította, hogy az általuk hamisított papírokért nem fogadtak el pénzt. Az utóbbi idõben azonban többen elismerik, hogy ez nem felel meg a tényeknek. Megerõsítette ezt a Hasomer Hacair-ban egykor aktív szerepet játszott Mose Alpan (Elefánt Márton) is, aki szerint egy-egy jobb papírért 4-5 ezer pengõt is elkértek. De mások, így a vallásos Ben Akiba mozgalom vonzásába tartozó Grossberger Gabriella is úgy emlékszik vissza, hogy az apja elõször arra figyelmeztette õket, ne hordják a sárga csillagot, majd papírt vásárolt mindannyiuknak.52 A papírokat jobbára valószínûleg pénzért árusították, de bizonyos fokig figyelembe vették az illetõ anyagi helyzetét is. Ezenkívül jelen volt a „másodlagos kereskedelem” is, ti. hogy az eredetileg ingyen kiadott védett papírokat az elsõdleges közremûködõk pénzért adták tovább. Ráadásul, mivel állandó pénzhiánnyal küzdöttek, arra is rákényszerültek a mozgalmak emberei, hogy beszálljanak a feketekereskedelembe. Grünwald Béla (Coca) szerint október 15-e után „egy igen csúnya eset sajnálatos üzérkedés kezdõdött, voltak olyanok, akiknek már volt Schutzpassuk és többször is befurakodtak és a megszerzett menleveleket ezresekért adták tovább. Ezen nem lehetett segíteni, mert csak úgy tudtunk volna, ha az egész akciót leállítjuk, ezt pedig nem lehetett. A munkaszázadoktól is jelentkeztek, fõképen a jómódúaknak volt megadva ez a lehetõség, hogy a keret egyik tagját megfizették és az jött számukra kérni. Mikor mi még adtunk mások számára is, a keret azokat is jól megzsarolta. Voltak századok, melyeknek teljes egészében kiállítottunk.”53 Ám dokumentáció is fennmaradt e sajátos adásvételrõl. Egy 1944. szeptember 5-én, a jobboldali cionista Betar szervezet egyik vezetõjéhez, Freimann Andráshoz írt levél tanúsága szerint: „2.) […] Két darab bejelentõért kaptam kétszáz pengõt, köteleztem azonban magamat, hogy azt, ha nem veszik át 4 napon belül visszaveszem. 3.) Egy darab szem. lapért átvettem 100 P.-t.”54 Nyilvánvaló tehát, hogy a különféle személyi okmányok bevételi forrást jelentettek egyeseknek. 51 CMKAGy. Egy 1944. szeptember 4-én „Andi”-nak — valószínûleg a kassai Betar egyik férfi tagjának — szóló levélben ezt írják: „6 órakor K.-nál légy […] Kérek engedélyt 10 garnitúra kiadására, mert Ickovits (Te ismered) utazik Mosonmagyaróvárra és 10 Betárit hoz magával a munkatáborból. Név szerint: 1.) Korn(?) György kisp(?) 2.) Rosenfeld Márton kispesti mifkada (vezetõség) 3.) Nikolsburg László kispesti mifkada 4.) Ferenci Endre 5.) Ungár Ottó 6.) Ungár Walter É.(?) Mifkada 7.) Kohn Gábor Dunaszerdahely 8.) Spitzer Huszt 9.) Weiss László Bp. 10.) Roth Ferenc Angyalföld.” (A kézzel írott dokumentum néhány helyen olvashatatlan.) A magyarországi jobboldali cionisták tevékenységérõl l. Novák Attila: Testvérharc. A revizionista-cionisták és a Magyar Cionista Szövetség viszonya a harmincas évek második felében. Múlt és Jövõ 1993. 4. sz. 51–56. 52 Nir Galim Levéltára, H/1–2. 5. sz. Nir Galim-ot olyan magyar zsidók alapították, akik korábban a magyarországi vallásos cionista ifjúsági és felnõtt szervezetekben vettek részt, így elég sok magyar vonatkozású anyagot gyûjtöttek össze. 53 L. 22. jegyz. 54 CMKAGy.
16
NOVÁK ATTILA
Tény azonban az is, hogy a kapott pénzbõl újabb mentõakciókat finanszíroztak, de nem beszélhetünk pusztán altruisztikus cselekedetekrõl. Jól tükrözi a helyzetet Perec Révész (Makkabi Hacair) vallomása, aki azt mondta, hogy talált egy pozsonyi menekültet, akinek „az volt az elve, hogy az elvbarátainak ingyen adja a papírokat. Ehhez viszont az kellett, hogy a privát kapcsolatának kétszeres összegért adja a megszerzett iratokat. Mert voltak zsidók, akik valóban adtak 100-150 pengõt egy-egy jó papírért”.55 Még az évtizedekkel késõbbi pesti magyar-zsidó folklór is arról számolt be — például Giorgio és Nicola Pressburger egyik, a korszakban játszódó novellájában —, hogy a papírokat „vették”, és nem csak úgy „adták”. A novellában szereplõ módos Grün Zelma a háború alatt — többek között — arra utasítja férjét, hogy „most menjen, és szerezzen pénzért hamis védlevelet a családtagoknak”.56 Bár olyan esetekrõl is van tudomásunk, amikor nem kértek pénzt a papírokért. 5. Használtak-e a védett papírok? (Carl Lutz példája) Tudvalévõ, hogy a legsikerültebb és a leghatékonyabb mentési akció a hamis papírok gyártása volt. Bár a papírokat a mentés szándékával hamisították, ám használatuk sok esetben inkább ártott, mint használt. Erre jó példát nyújt a svájci védlevelek esete. A svájci követséget úgy instruálta a brit kormány, hogy nyújtson védelmet az olyan magyar zsidóknak, akiknek érvényes bevándorlási engedélyük van Palesztinába. Ez mintegy 50 ezer embert jelentett, nevüket 20 ezer palesztinai certifikát tartalmazta, tehát egy certifikáton több név is volt. Fõként Krausz Miklós érdeme, hogy Carl Lutz svájci konzul olyan „prezumptív” dokumentumokat állított ki, amelyek igazolták, hogy az irat birtokosa palesztinai brit állampolgár.57 A magyar kormány — errõl már írtunk — 8 ezer (illetve 7800) ilyen engedély kiadását engedélyezték, a szelekciót viszont Krausz Miklós (Mose) végezte, aki 50 ezer ember közül válogatta ki a megfelelõ létszámot. A hatóságok 35-40 lakást bocsátottak a 7800 személy rendelkezésére, ezek voltak a késõbbi a svájci „védett házak” elõzményei. Azt, hogy valaki svájci védett házban jogosult lakni, a svájci követség levele igazolta. Ezeket a személyeket katonai munkaszolgálatra sem lehetett behívni, így viszonylag nagy szabadsággal rendelkeztek. A svájci követség 50 ezer ilyen levelet bocsátott ki és elkezdte szétosztásukat. Lutz visszaemlékezése szerint „magánszervezetek” (private agencies) további 50 ezret hamisítottak és pénzért árusították õket olyanoknak, akik nem lettek volna rá jogosultak. Lutzot idézve: „Ez a helyzet katasztrofális következményeket teremtett, mivel az összes ilyen levél birtokosa be akart nyomulni a védett házakba”.58 Lutz kényes helyzetbe került, mivel a magyar hatóságok õt vádolták a kialakult helyzetért és azt követelték, hogy 55
Benedek István Gábor – Vámos György: Tépd le a sárga csillagot! Budapest, Pallas, 1990. 175. Grün Zelma törvénytáblái. In: Giorgio Pressburger – Nicola Pressburger: Nyolcadik kerületi történetek. Budapest, Múlt és Jövõ, 2002. 67. 57 Carl Lutzcal készült interjú (1945 április). Central Zionist Archives (Jeruzsálem – CZA), S 6 4562. sz. 58 Uo. 56
AZ 1944-ES MAGYARORSZÁGI CIONISTA ELLENÁLLÁS
17
csak az eredeti levéllel rendelkezõk maradhassanak a házakban. Végül Lutznak nem maradt más választása, mint hogy 6 követségi személlyel és 20 rendõrtiszttel együtt a helyszínen ellenõrizzék a levelek valódiságát. Akiknek a menlevelét hamisak találták, kilakoltatták a házakból és betették õket az Ausztria felé induló gyalogmenetekbe, hogy késõbb munkatáborokban dolgoztassák õket. Közülük nagyon sokan — a hideg és a brutális bánásmód miatt — már útközben meghaltak. 1944 decemberében a svájci követség elkezdte az elõkészületeket arra nézve, hogy a 7800 embert kivándoroltassák. Ezért kollektív útleveleket bocsátott ki, melyek mindegyike ezer-ezer nevet tartalmazott. Két ilyen kollektív útlevélgyûjtemény el is készült, tehát összesen már kétezer ember rendelkezett ilyen útlevéllel. Mind a magyar kilépõ-, mind a német tranzit-vízumokat bepecsételték a kollektív útlevelekbe, végül azonban Budapest ostroma meghiúsította az elképzeléseket. Ekkor derült fény a hamisítások kétarcúságára. Míg az elsõ esetben inkább ártott a papírok hamisítása, a kollektív útlevelek esetében használt, mert nehezebbé tette az ellenõrzést. Ugyanis mind a magyarok, mind a németek ellenõrizni akarták, hogy ténylegesen ki a papír tulajdonosa. Mindez idõt vett igénybe, az oroszok pedig közeledtek Budapesthez, majd körbezárták a magyar fõvárost. Ezért még a haszon sem volt abszolút, hiszen a papírok birtokosai nem tudták elhagyni a fõvárost. Egyébként a papírok kettõs természetével a cionista fiatalok is tisztában voltak. Weiner Zoltánné szerint: „A cionista fiúk meg azt mondták, minél nagyobb a felfordulás, annál jobb. A papírokat elsõsorban a fiataloknak adtuk ki. A papírok adtak egy gyakran hamis biztonságérzetet. Sokszor csak a határozott és nyugodt fellépésen múlott valakinek az élete”.59 6. Kapcsolat a magyar politikai erõkkel A magyarországi cionista ellenállási mozgalom több évtizedes magyarországi és izraeli ignorálása azt eredményezte, hogy a még életben lévõ cionista ellenállók (fõleg Izraelben) az utóbbi idõkben azt állítják, hogy õk voltak az egyedüli magyar ellenállási mozgalom. Ez nem felel meg a tényeknek. Bár valóban sokat tettek, de a Joint, a hitközség, a Nemzetközi Vöröskereszt, a diplomaták tevékenysége nélkül sokkal kevesebbet tehettek volna. A Zsidó Tanács tagja, Geyer Artúr szerint: „Más mindenki fásult volt […] Nem tudok például arról, hogy akár a szociáldemokraták, akár a kommunisták embereket mentettek volna, de nagyon is emlékszem arra, hogy elhelyeztünk a Vadász utcában olyan szocialista és kommunista pártembereket, akiket üldöztek és akiket elrejteni ezek a pártok nem tudtak”.60 A mentés munkáját megkönnyítette a cionisták kapcsolata a széttagolt és nem túl nagy magyar ellenállási mozgalommal és — paradox módon — a volt nyilasokkal. A sómérok jó kapcsolatot hoztak létre például Rácz Kálmán, volt ezredessel, aki korábban nyilas volt, majd létrehozta a Magyar Szocialista Pár59 60
Weiner Zoltánné, Apor Magdolna vallomása (1998. március 30.). CMNySzZsE, H 473.10515. Geyer Artúr vallomása (1960). YVA, 13/1995. sz.
18
NOVÁK ATTILA
tot.61 Máskor egy nyilas újság szerkesztõje és a Nemzeti Számonkérõ Szék emberei — akiknek kiléte ekkor még nem volt ismeretes — voltak a segítségükre, akik idõrõl idõre tájékoztatták õket az egyes nyilas csoportok tevékenységérõl. Ugyanakkor a cionista mozgalmat is megosztotta a pártok és mozgalmak eltérõ politikai és katonai orientációja. A Hasomer Hacair egyik Jugoszlávia felé igyekvõ tagja (Mose Alpan) lebukott62 és a németek kezére került, majd egyenesen a budapesti Svábhegyen lévõ Gestapo-központba vitték és megkínozták. Ennek az lett a következménye, hogy a Mentõbizottságban azzal vádolták a sómérokat, hogy külön kommunista úton járnak és veszélyeztetik az „össz-zsidó mentési munkát”. A kommunista mozgalom minden irányzatának sokat segítettek, nemcsak a hivatalos „moszkovita” szárnynak, hanem Demény Pál „szakadár” antifrontos csoportjának is, ami a felszabadulás után gyanúba keverte a cionistákat. Kádár Iván, a kommunista ellenállás egyik tagja azt vallotta, hogy az ellenállási mozgalom számos vezetõje (nem csak a kommunisták) — Sólyom László (késõbb Budapest rendõrfõnöke, majd vezérkari fõnök), Pálffy György, Kiss Károly, Somogyi Imre, Fehér Lajos, Ortutay Gyula — a sóméroktól kapott papírokat.63 Más esetben élelmiszerrel látták el az illegális Magyar Kommunista Párt kõbányai csoportját, de a kommunisták többször is szereztek David Gur irathamisítónak helyiséget. Egyébként jellemzõ a kor hangulatára és az illegális kommunista vezetés habitusára az, hogy amikor egyszer David Gur és csoportja — önhibáján kívül — késlekedett a kért hamis papírok átadásával, azzal vádolták õket, hogy szabotálnak és hogy a felszabadulás után hadbíróság elé állítják õket. 1944 októberében, a Szálasi-puccs után sok cionistát helyeztek el olyan üzemekben, ahol a Demény-csoportnak voltak emberei, Futó-Galambos Dezsõn keresztül pedig egy kõbányai üzemben építettek ki bunkerhálózatot. Máskor éppen a kommunisták segítettek nekik például légójelvényeket szerezni. Az is elõfordult, hogy a cionisták nem kommunistákat, hanem magyar katonákat segítettek. A mátyásföldi reptéren egy egész alakulatot segítettek hamis papírokkal megszökni, cserébe pedig fegyvereket kaptak. Egy másik zászlóaljtól kézigránátokhoz, gyalogsági fegyverekhez és lõszerhez jutottak. 7. Kapcsolat a Hitközséggel és a Zsidó Tanáccsal Amellett, hogy a cionisták 1944 márciusában fontos pozíciókat is szereztek a pesti hitközségben, a viszony az egész korszakban feszült maradt, s ez még a legnehezebb idõkben is megnehezítette a mentési tevékenységet. A hitközségi életbõl sokáig kizárt cionisták és a Stern Samu — a Pesti Izraelita Hitközség és a Zsidó Tanács elnöke — vezette establishment közötti súrlódások még az 1940-es évek elején is megfigyelhetõek voltak. Például 1942. július 2-án Stern Samu válaszolt arra a levélre, amelyben Komoly Ottó, az MCSz elnöke közölte, hogy fegyelmi eljárást indított a szövetség fõtitkára, Buk Miklós ellen 1942. június 25-én szétküldött levele miatt.64 Komoly 1942. július 30-án leírta: 61 62 63 64
Megyeri-Mayer József vallomása (1960). YVA, 03/1947. sz. Mose Alpan vallomása (1960). YVA, 03/2408. sz. Kádár Iván vallomása. In: Benedek–Vámos: i. m. 213. YVA, P 31–39. sz. Komoly Ottó anyaga.
AZ 1944-ES MAGYARORSZÁGI CIONISTA ELLENÁLLÁS
19
„Midõn ezeket Méltóságod n.b. tudomására hozom, egyben megismétlem tiltakozásomat Méltóságod azon bejelentése ellen, hogy a Hitközség alkalmazottaira kényszert kíván gyakorolni oly irányban, hogy azok a Magyar Cionista Szövetség tagjai ne lehessenek”. Komoly szintén értetlenségét fejezte ki, amiért Stern megütközik azon, hogy az MCSZ vezetõje a magyar tudományos, politikai és „társadalmi közélet egyes vezetõ férfiait, valamint a hatóságok képviselõit idõnként felkeresi, hogy velük a cionizmus elgondolásait megismertesse, és igyekezzék õket egyidejûleg az egész zsidósággal szemben barátságosabb állásfoglalásra késztetni”.65 Válaszában Stern megelégedéssel nyugtázta, hogy Komoly nem akart konfliktust. A hitközségnek a „cionista agitációba vagy bármiféle politizálásba való bevonásával” kapcsolatban pedig utalt „arra az elvi álláspontunkra, amelynek alapján kívánatosnak tartjuk, hogy különösen a mai viszonyok között a hitközségi élettõl minden ilyen agitáció távol tartassék s bármely efféle mozgalom csak a hitközség vezetõségének elõzetes hozzájárulásával legyen megindítható, vagy folytatható. E tekintetben kétségtelenül magunknak kell fenntartanunk annak az eljárásnak követését, amelyet helyesnek tartunk.”66 Ugyanakkor fontos megbeszéléseket folytatnak, például 1943. szeptember 26-ra Stern „bizalmas megbeszélésre” hívja Komolyt a szobájába.67 Ezzel szemben a régóta meglévõ súrlódásokra utalt például Freudiger Fülöp 1942. március 27-i, Sternhez intézett levele, melyben az ortodoxok vezetõje szóvá tette a cionisták vallásellenességét, ti. azt, hogy a Pártfogó Iroda által is támogatott Nagybányai úti otthonban „egyszerûen disznózsírral fõznek, mire a végrehajtó bizottságnak i.t. cionista tagja kijelentette, hogy az otthon lakóitól semmiképpen sem követelhetõ, hogy a drágább kóser élelmezést vállalják, ellenben a két élelmezés közötti differentiát fizesse a Budapesti Orth. Hitközség. Azt hiszem az ilyen és hasonló állásfoglalások, — melyek ellen éppen levelem íródott —, sajnos igazolják állításaimat.”68 Valóban nem a kóserság (kasrut) betartása és betartatása volt a cionisták legfõbb gondja ezekben az idõkben. A múlt feszültségei 1945 után is jelentkeztek. Már a felszabadulás után Stöckler Lajos — aki 1944. október 15-e után a Zsidó Tanács helyettes vezetõje, egyben tényleges irányítója volt — és Kaufmann Sándor a magyar zsidóság hivatalos lapjában, az Új Élet-ben vádolták meg a cionistákat azzal, hogy csak saját mozgalmi társaikat mentették.69 A problémák gyökere nem csak az ideológiai-politikai szembenállásban rejlik, hanem abban is, hogy a pesti gettó vezetõi úgy érezték, a cionisták magára hagyták a pesti gettót és — modern Noé bárkájaként — kizárólag a túlélésre összpontosítottak. 1945. január 8-án Stöckler feljegyzést készített arról, hogy — bár Hans Weyermannal a Nemzetközi Vöröskereszt budapesti misszióvezetõjének, Friedrich Bornnak a helyettesével megállapodott —, a Wekerle Sándor (ma: Hercegprímás) u. 17. sz. alatti „raktárból sárga csillagot viselõ embereknek nem adták ki a gettó élelmezéséhez szükséges árukat.” Az ügyben érintettek, Groszmann Sándor és Benkõ Imre (Efra Agmon álneve) méltány65
Uo. Uo. 67 Uo. 68 Uo. 69 Stöckler Lajos: Válasz egy levélre. Új Élet 1947. március 20. 3.; Kaufmann Sándor: Egy mozgalmi füzet margójára. Új Élet 1948. február 5. 3. 66
20
NOVÁK ATTILA
talannak tartották és visszautasították a vádat, mivel — Stöckler szerint — „a gettó területén kb. 64.000 fõ ellátásáról kellett gondoskodni, és a meglévõ készletek alig 2-3 napra elegendõk, és a beszállítás a lehetõ legnagyobb nehézségekbe ütközik”. Stöckler ugyanakkor kétségbe vonta Agmon állítását, miszerint a fõ problémát az jelenti, hogy a sárgacsillagosok veszélyeztetik az épület biztonságát, amely egyébként is a Vöröskereszt birtokában volt.70 Stöckler a már említett Új Élet-ben megjelent cikkében tagadta, hogy „ennek a súlyos közösségi munkának úgynevezett oroszlánrészét” a Hitközség, a Vöröskereszt vagy a Palesztina Hivatal végezte volna el. Mint írta: „volt idõ, amikor mindenki a gettó 70.000 zsidójának sorsát már annyira reménytelennek látta, hogy csak az én akkori legerélyesebb fellépésem után tudtam megszerezni a szükséges pénzt, mely a gettólakók élelmezését szolgálta, noha nem egyes csoportok kapták ezt az anyagi segítséget, hanem a zsidóság egyeteme”.71 Kaufmann Sándor pedig 1948 februárjában még messzebbre megy, hiszen bírálja azt a Hasomer Hacair által kiadott kiadványt, melyben a gettó „drótkerítésérõl” írnak, pedig a gettót deszkapalánk választotta el a külvilágtól.72 Ahogy fogalmazott: „A mozgalmi tudósító nyilván csak álmában járt mifelénk. Mi viszont a palánkon belül voltunk és a borzalmakon is belül”. Majd így folytatja: „A gettó végleges lezárása elõtt a kívülállók valóban nekünk is hoztak még élelmiszert azokból a közös készletekbõl, amelyeknek védett helyen való õrizetére vállalkoztak. Késõbb azonban bizony már csak a sárga csillagot viselõ gettózsidók kilincseltek náluk élelemért. Azok, akik éhezõ testvéreik könyörgésére vállalták a kijárás minden veszedelmét és bizony elég sokan pusztultak el közülük, hiszen gyilkolt az ostromtûz és fegyverrel jártak a nyilas pribékek. Akik mégis túlélték ezt a sok veszedelmet, azóta hallgatnak, holott sok mindenrõl tudnának beszélni. Arról is, hogy ezekben az idõkben a védett raktárakban voltak jó szándékú emberek, de bizony akadtak olyanok is, akik nem szívesen látták az éhezõ gettó küldönceit. Akiknek fontosabb volt a maguk biztonsága… Minden elismerés illeti meg azokat az ellenálló ifjakat, akik akkor hamis papírokkal és álruhában járták a várost. Kár, hogy mifelénk nem jártak. A gettó megmentõit jól ismerjük. Nem õk voltak azok. Éppen ezért a mozgalmi füzet néhány meglepetéssel szolgál azokon a helyeken, ahol némi költõi szabadsággal a gettó-palánkon belülre helyezi ezeknek az ellenállóknak mûködését…”73 Szavai arra utalnak, hogy óriási távolság és feszültség volt a cionista fiatalok önképe és az átlag magyar zsidó róluk alkotott képe között, ráadásul az események percepciója is teljesen különbözõ volt. Stöckler elõbb említett, Groszmannal és „Benkõvel” foglalkozó levelét jótékony homály fedte volna, ha Karsai László egy 1999-ben, a Beszélõben megjelent, a cionista ellenállás problémáit taglaló cikkében nem idézte volna ezt a dokumentumot állításai alátámasztására.74 Ephraim (Efra) Agmon (vagyis „Ben70
CMNySzZsE, H 473.0767. sz. Eredetileg: MOL, XXXIII, 5–c–1–d. Stöckler: i. m. 3. 72 A Hasomér Hacair a zsidó ellenállási mozgalomban 1942–1944. Budapest, Hasomér HacairBorochow Kör, 1948. 73 Kaufmann Sándor: „Egy mozgalmi füzet margójára”. Új Élet 1948. február 5. 3. 74 Karsai: i. m. 104–115.; Válaszok: Avihu Ronén: Harc az életért. Beszélõ 1999. 11. sz. 106–110.; David Gur: Történelem – vagy kákán csomót keresni. Uo. 110–111.; Vámos György: Túlélni vagy átélni. Uo. 112–116.; Karsai László válasza. Uo. 117–120. 71
AZ 1944-ES MAGYARORSZÁGI CIONISTA ELLENÁLLÁS
21
kõ Imre”) „megjegyzéseiben” cáfolta Stöcklert s azzal érvelt, hogy Stöckler „mint a Zsidó Tanács vezetõ tagja és a »nagy gettó« gondnoka, állandó segítséget kapott az A Osztály beszerzési és szállítási osztagaitól. Õ azonban soha nem vált azok fölött mint diszponálási joggal bíró egyéniség. [sic!] Emiatt õ sokat protesztált, s az idézett feljegyzése is ebben a vonatkozásban értelmezendõ.” Agmon arra hivatkozott, hogy a Wekerle-utcai raktár a Palesztina Hivatalhoz, azaz a Svájci Követség Idegen Érdekeket Képviselõ Kirendeltségéhez tartozott (300 ember tartózkodott ott) és Weyermannak nem volt diszpozíciós joga, ezen kívül pedig, a nyilasok garázdálkodtak az utcákon. „Ilyen feltételek között, sárga csillagot viselõk által húzott kézikocsival élelmiszert szállítani a Wekerle S. utcából a gettóba – a biztos kudarcon kívül, minden bizonnyal a raktár felszámolásához vezetett volna. Ezt minden áron meg kellett akadályozni. Ugyanakkor gondoskodtunk a gettóba szállítandó lovas kocsik kíséretére, fõleg a Nyugati Pályaudvar melletti központi raktárunkból és a Paulay Ede utcai Somló bácsi raktárából…”75 8. A gyermekotthonok A cionista mozgalom tagjai azt is állították, hogy több ezer gyermeket õk élelmeztek és mentettek meg a különféle gyermekotthonokban. Igaz ugyan, hogy sok gyermekotthon ellátását megszervezték, de a kizárólagosság erõs túlzás, hiszen az otthonokat a Nemzetközi Vöröskereszten keresztül a Joint támogatta. A Nemzetközi Vöröskereszt „A” osztálya Komoly Ottó vezetésével felügyelte a gyermekotthonok mûködését, szervezte azok ellátását. Az otthonokba árva vagy félárva gyerekek kerültek be különféle úton-módon; szülõk vagy a mozgalmak emberei gyûjtötték õket össze, hogy megmentésük után alijáztassák õket. A gyermekotthonok mûködésérõl Weisz Rudolfnak, a Hasomer Hacair gazdasági szakemberének már a háború után keletkezett vallomásából tudhatunk meg érdekes részleteket. Õ a következõképpen vázolta fel az otthonok ellátásának logisztikáját: „A gyermekotthonok létszámainak megállapításaival, a könyveléssel, igénylések és szállítások kartotékrendszerben való feljegyzésével a Központban 4-5 ember foglalkozott állandóan, a több ezer létszámú otthonok ügyeinek rendben tartása csak ily módon volt lehetséges. Én magam éjjel és mindenki tudta nélkül, beleegyezést senkitõl sem kérve minden nap beírattam a fél-asztal nagyságú Pozíciós-könyvbe a napi tételeket. Az utolsó napig vezettem, és valahol a felszabadulás utáni zûrzavarban a könyv elveszett”.76 A Nemzetközi Vöröskereszt Mérleg utcában, majd Baross utcában mûködõ gyermekosztálya mindent megtett a gyermekek mentéséért. Kõrösy Ferenc így vallott errõl: „A központ egyre-másra küldte be az anyákat csecsemõikkel és néha nagyobbacska gyermekeikkel. Néhány szülõ nélküli kis gyerek is oda került. Nem volt egészen könnyû a rendet fenntartani, de azért nagyobb baj nem 75 Ephráim Agmon megjegyzései Stöckler Lajos 1945 január 8-i feljegyzéséhez (1999. március 3.). CMNySzZsE, H 473.0767. sz. 76 Weisz Rudolf vallomása (1960). YVA, O3/1989. sz.
22
NOVÁK ATTILA
volt. Ellátó központunk a Mérleg utcai 6. alatt V. K. (cionista) iroda volt, ahol a 18 éves somér, Ephra (Kibbutz Haogen) Benedek és még számos haluc ismerõsöm mûködött. Ephra adta a pénzt, neki számoltam el. Az élelmet Somló bácsihoz szóló utalványokra adta, Somló bácsi a Nagy és Eichner Szerecsen-utca – Vilmos császár-út sarkán lévõ helyiségeibõl”.77 A Hasomer Hacair egyik vezetõje, Grossmann Sándor azonban a sikerek mellett a kudarcokról is beszámolt: „a német megszállás alatt 24 hatóságilag elismert NVK gyermekotthonban kb. 4500–5000 gyermeket mentettünk át, kb. 300 felnõtt – nagyrészt chaluc és kb. 150 anya foglalkoztatásával”. A Jókai és a Munkácsy Mihály utcai kivételével lényegében intaktak maradtak az otthonok.78 „Ezeknek az otthonoknak a történetéhez tartozik az egyik kis csecsemõ-otthonban lezajlott tragédia is. Az otthon vezetõje egy hivatásos nem zsidó ápolónõ volt, aki ellopta az élelmiszereket, azokat eladta és nem ápolta a gyerekeket. Így a felszabadulás után az otthonba küldött chávérjaink hat 1–3 év közötti gyermeket halottan találtak meg, […] élve talált másik 6 kis gyermeket sikerült üvegbura kezeléssel az életnek megmenteni. A lelkiismeretlen ápolónõt nem sikerült felelõsségre vonni, mert rendõrségi köröztetés útján sem találtuk meg. Elszökött külföldre…”79 1944. december 11-én több, a Nemzetközi Vöröskereszt égisze alá tartozó gyermekotthon lakóját beköltöztették a gettóba, s a gettó élelmezési raktárából tápláltak õket. A Zsidó Tanács vezetõi ódzkodtak attól, hogy a gyerekeket a gettóba vigyék, mert jobban bíztak a különféle követségek és nemzetközi szervezetek „kinti” segítségében. Ezért megpróbáltak idõt nyerni, s ez olykor sikerrel járt, mint arra Komoly Ottó egy levele is utal, melyet a Nemzetközi Vöröskereszt Thököly út 160. sz. alatt álló otthon vezetõségének írt. Ebben közli, hogy „a Delegátus úrnak Solymossy Frigyes rendõrtörzs-felügyelõ úrral történt megállapodása szerint a Nemzetközi Vöröskereszt-bizottság védelme alatt álló otthonokban tartózkodó zsidó személyeknek a gettóba való beköltözésére megadott határidõ e hó 22-ig elhalasztatott”.80 Egyébként több gyermekotthon nagyon elzüllött, miután a nevelõk faképnél hagyták a gyerekeket.81 A Nemzetközi Vöröskereszt „A” osztályához hason77
Kõrösy Ferenc vallomása (1960). YVA, O3/1978. sz. A Munkácsy Mihály utca 5–7. sz. alá december 24-én betörtek a nyilasok, 6 embert lelõttek, a gyerekeket a budai Radetzky-laktanyába vitték. Ezek után a gettóba kerültek, ahol a Zsidó Tanács a Kazinczy u. 10-ben helyezte el õket. A Vilma királyné úti (ma: Városligeti fasor) gyermekotthon lakóit szintén a Radetzky laktanyába hajtották, majd a Bácskai utcai otthon lakóival együtt a Szív utcába kerültek. Ott a házmester feljelentette õket, mire a nyilasok egy fiút agyonlõttek, de késõbb mintegy harmincan meg tudtak szökni. Késõbb 110 gyermeket visszairányítottak a Vilma királynõ úti otthonba. L. Lévai: Fehér könyv… I. m. 163–166. 79 Grossmann Sándor vallomása magyarul (1973) CMNySzZsE, H 473.1035. sz. 80 YVA, 0.15 H/2. sz. 81 Lévai Jenõ a saját értékelése mellett egy hivatalos „jelentésbõl is idéz: „Egyes otthonok azonban lelkiismeretlen vezetõik miatt teljesen szétzüllöttek. Az odaadott gyermekek különbözõ járványok áldozatai lettek, csecsemõk egy része éhen halt. Különösen súlyos visszaélések történtek a Teleki Pál-utcai, Percel Mór-utcai és a Nagyfuvaros-utcai otthonokban: „A 2–14 éves gyermekek kiéhezve, lerongyolódva, csontvázzá soványodva bújtak össze a szobák sarkában, testüket kimarta a szenny, rühesek, tetvesek voltak és artikulálatlan hangokat hallattak félelmükben és végtelen nyomorúságukban. Napok óta nem ettek, napok óta nem volt senki, aki törõdött volna velük. Körülbelül 78
AZ 1944-ES MAGYARORSZÁGI CIONISTA ELLENÁLLÁS
23
lóan legalább olyan sikeres volt a „B” osztály (Sztehlo Gábor vezetésével), mely — 1944. december közepéig — legalább 30 gyermekmenhelyet létesített.82 Tanulságos a budapesti X. kerületi Kelemen utcai otthon sorsa, melynek közös vezetése volt a XIV. kerületi Bácskai utcai tanoncotthonnal és a Róna utcai gyermekotthonnal.83 Ezek vezetését 1944. november 14-én az a Nemes Lipót vette át, aki addig a MIPI otthonainak és a tanoncosztálynak volt az irányítója, mely a Felvidékrõl és Kárpátaljáról odamenekült mintegy 4 ezer tanoncot gondozott. Az otthonok támogatásáról, élelmezésérõl a Pártfogó Iroda és a Nemzetközi Vöröskereszt gondoskodott. Az otthonban nem csak gyerekek voltak, hanem itt rejtõzködött 40 felnõtt és 20 munkaszolgálatos is. December 12-én a rendõrség és a nyilasok körülvették a házat és elhurcolták a gyerekeket a gettóba, de ötvenen megszöktek, a többi 150 gyermek a Holló utca 14. szám alatti gettóházba került. Két nap múlva megvesztegettek két rendõrt, aki visszavitte õket a Róna utcába. Ám miközben Nemes Lipót december 24-én átment ellenõrzésre a Bácskai utcába, a nyilasok elvitték a gyerekeket „kivégezni” a budai Radetzky-laktanyába. A bombázás miatt azonban visszairányították õket Pestre, ahol egy Szív utcai házba kerültek. Másnap reggel visszamenekültek a Róna utcai otthonba, ahonnan december 28-án 10 nyilas elrabolta az élelmiszereket. Az otthont január 7-én szabadították fel a szovjet csapatok. Az otthonok nyomorult helyzete arra késztette Krausz Miklóst (Mose), hogy Harald Feller svájci ügyvivõhöz forduljon, aki december 23-án a Semleges Hatalmak budapesti követeit közös tiltakozó jegyzék elkészítésére szólította fel. Ezek után a nyilasok december 26-án megtiltották a gyermekotthonok további zaklatását, de szórványos esetek — mint az imént láttuk — még elõfordultak. De nemcsak a Nemzetközi Vöröskereszt, hanem a Svéd Vöröskereszt égisze alatt is mûködtek gyermekotthonok. Krausz Miklós (Mose) még 1944 májusában kérte, hogy Folke Bernadotte grófot, a Svéd Vöröskereszt elnökét küldjék Budapestre és állítsanak fel gyermekotthonokat. Carl Ivan Danielsson svéd követ vállalta a dolgot és azt is jelezte, hogy a felmerülõ költségeket (1 millió svájci frank) a külföldi zsidóság vállalja. Valdemar Langlet, a Svéd Vöröskereszt fõmegbízottja Jungerth-Arnóthy Mihály, a Sztójay-kormány külügyminiszter-helyettese kérése ellenére – védõleveleket bocsátott ki, október 15-ig több mint kétezret. November 15. után a Svéd Vöröskereszt védettjeinek is a nemzetközi gettóba kellett átköltözniük, december 13-án pedig a nyilasok betiltották a Svéd Vöröskereszt mûködését, annyi volt a hamis dokumentum az utcákon. Jegyzékváltás következett a svéd követség és a magyar külügyminisztérium között, majd Danielsson kijelentette, hogy amennyiben hat napon belül [nem – P.L.] rendezõdnek a kérdések, haza fogják rendelni a svéd követség embereit Budapestrõl. A magyar hatóságok végül eleget tettek a kéréseknek, de nemsokára a szovjet csapatok is megérkeztek. 6 hétig voltak ezek a gyermekek magukra hagyva. Hogy gondozóik hová lettek, mikor szökdöstek el tõlük, nem tudni.” L. Lévai: Fekete Könyv. A magyar zsidóság szenvedéseirõl. Budapest, 1946, Officina, 242–243. 82 Lévai: Fehér Könyv… I. m. 160. 83 Uo. 160–162.
24
NOVÁK ATTILA
ÖSSZEGZÉS Az elmondottak fényében nem meglepõ, hogy óriási vita alakult ki arról, hogy végül is hány embert mentettek meg a cionisták. A hamis papírokkal kapcsolatosan Carl Lutz svájci konzul, aki a Magyarországgal háborúban álló szövetségesek érdekeit is képviselte a svájci követségen, visszaemlékezésében 50 ezer valódi és ugyanennyi hamis papírról beszél. A cionista ellenállás vezetõinek nyilatkozataiban ezzel szemben a hamis dokumentumok száma 60 és 200 ezer között ingadozik, ami nagyon bizonytalanná teszi a becslést, mivel a „forrás”, amire hivatkoztak saját becslésük volt.84 A cionista mozgalmak veteránjai politikai okokból igyekeztek felnagyítani a számokat, míg kritikusaik csökkenteni akarták azokat – szintén nem minden politikai él nélkül. Miben állt tehát a magyar cionisták 1944-es tevékenysége? Elsõsorban abban, hogy átlépték a legalitás határait. Ugyanakkor más tényezõk, így a zsidóság hivatalos szervezetei és a különféle semleges államok képviselõi és egyéb személyek is mentettek embereket, s nélkülük nem maradtak volna annyian életben. A cionista ellenállási mozgalom eleinte önmentés volt, késõbb viszont, a Schutzpassok hamisítása révén a pesti, nem cionista zsidókat is mentették és sikeres kapcsolatokat építettek ki a kommunista ellenállás tagjaival. A menekült lengyel és szlovák zsidókkal a hitközség is foglalkozott, ráadásul a kivándorlás intézményeit is támogatták. Csak a háború utolsó szakaszában érkezett el az a pillanat, hogy az önmentésen túl tényleges ellenállási tevékenységrõl beszélhessünk, de a már meglévõ struktúrák nélkül a résztvevõk nem tudtak volna „mivel” és „kivel” ellenállni. A cionista ifjak tehát tényleg nagyon bátran viselkedtek, de az ellenállás történeti mitológiájának hamis burkainak lehántása után nem csak õk maradnak a színpadon.
84 David Gur 60-80 ezer papírról beszél. L. YVA, 03/10509. sz. A cionista ellenállásról készült izraeli filmben ugyanõ 120 ezer Schutzpasst említ. Egy másik beszámoló szerint a „Budapesten felszabadult mintegy 150000-160000 zsidó egyharmadát a cionista ellenállás közvetlen vagy közvetett tevékenysége mentette meg”. Cvi Erez Alexander Grossmann: Elsõ a lelkiismeret. Budapest, Cet, 2003. 16.
