Eine K. und K. Familie

.VÁRKONYI BENEDEK.

.Eine K. und K. Familie. Beszélgetés Nádasdy Ádámmal Várkonyi Benedek: Amikor egyszer beszélgettünk, és azt mondtam, hogy nagyon érdekes családod lehetett, és hogy biztosan nagy szellemi pezsgés volt nálatok, akkor azt válaszoltad, hogy ezt most hallod el√ször. Ez csak vicc volt, ugye? Nádasdy Ádám: Vicc volt, de ezt a kifejezést, hogy „szellemi pezsgés”, így nem használtam volna. Valójában polgári család voltunk, de anyám és apám m∫vészemberek voltak. ◊k tényleg szellemi pezsgést jelentettek és hoztak. De ennek nem a családban, hanem a munkahelyükön, az Operaházban, a színházakban, a Zeneakadémián volt jelent√sége. A családot családnak tekintették, ahová nem jött be az intellektuális vagy a közélet. Szemben más családokkal, ahol a lakásban is politizáltak, vagy nagy viták, társaságok voltak, estélyeket adtak, szerelmek szöv√dtek, szakítások zajlottak. A mi családunkban mindez nem így történt; nagyon konzervatív polgári család voltunk, ahová – ha egyszer az ajtó becsukódott – idegen sem nagyon lépett be vagy csak ritkán. Amikor mégis jöttek vendégek, a hallban fölgyújtották a nagyvillanyt, ami egyébként teljesen szokatlan volt, és olyankor a házvezet√n√, Mária néni keményített kötényt vett föl, fityulát tett a fejére, és felszolgált. Merev polgári légkör. Természetesen ugyanakkor apám rengeteget, mindenfélét olvasott, azt is, ami nem a munkájával függött össze. ◊ színház- és operarendez√ volt, nagyon szerette a népszer∫-tudományos m∫veket, a régészett√l kezdve a nyelvészetig mindent. V. B.: Ha népszer∫-tudományos könyveket olvasott, akkor voltak sorozatok a könyvespolcon? Emlékszel ilyenre?

N. Á.: Hogyne, hogyne. Az Élet könyvei például: a húszas–harmincas években jelentek meg nagyon szép szecessziós gerinccel. Aztán kés√bb, a kommunizmus alatt – hogy nevezzem, mi így hívtuk otthon – volt a Világjárók sorozat, talán emlékszel. V. B.: Színes papírborítása volt, alul-fölül egy-egy csík. N. Á.: Alul-fölül csík, középen kép, rajz. Nagyon nagy sorozat volt. Azokat például nagyon szerette. Az utazás nehézkes volt akkoriban még számára is, aki talán nagyobb szabadságot élvezett. Szerette, és sokat beszélt ilyesmir√l; lexikon volt a feje, reggeli közben is képes volt arról magyarázni, hogy a Stromboli egy véglegesen vagy csak id√legesen kialudt vulkán. Azt persze utólag nem tudom ellen√rizni, hogy ezek megalapozott és a kor tudományosságának megfelel√ megállapítások voltak-e, vagy pedig összekapart és félreértett dolgok a vasárnapi mellékletb√l. Freudot szerette, sokat emlegette, szerintem ismerte Jungot is. A középs√ bátyám fest√m∫vésznek készült, az is lett, nálam jóval id√sebb. Amikor kisfiú voltam, apám komoly vitákat folytatott vele a festészet lényegér√l. V. B.: Ezek szakmai viták voltak? N. Á.: Igen, esztétikai viták. Emlékszem, amikor kirándulni mentünk, akkor √k kicsit leszakadtak, és még ma is hallom hátulról, amint apám azt mondja: „A Giotto nagysága nem abban áll, hogy…” V. B.: Azt mondod, hogy a szakmai élet megállt az ajtónál. De akkor valahogy mégis beszüremlett ez az intellektuális légkör. N. Á.: Természetesen igen. A szakmai élet annyiban nem állt meg a küszöbön, hogy a szüleim otthon is tanultak, gyakoroltak, készültek az operai mun-

3

Várkonyi Benedek

rintem ismerte a kadétiskolából, de nem tekintette valami komoly tengerésznek. Majd elvégezvén a kadétiskolát, Kínába és Japánba hajózott mint osztrák–magyar tengerész. V. B.: Mit keresett Kínában és Japánban? N. Á.: Diplomáciai küldetés volt. A Monarchiának akkor még nem volt ott követsége, helyette mindig egy hajó állomásozott a Távol-keleten. Benéztek egy kicsit Kínába, kicsit Japánba, kicsit, mondjuk, Szingapúrba. Tulajdonképpen ez volt a nagykövetség. Talán volt is nagykövet a hajón, talán a hajóskapitány volt egyben meghatalmazva ezzel a joggal, mindenesetre √k leviziteltek ott. Azt hiszem, 1904-ben és 1906-ban járt Kínában és Japánban. Egyébként tagja volt a szingapúri pólóklubnak, mert ott is feküdtek – ahogy √ fogalmazott, wir sind gelegen. Ezt így mondták, néhány hónapig feküdtünk Szingapúrban. A póló természetesen lovaspólót jelentett, akkoriban még nem volt más, de erre nagyon büszke volt. Valami keveset és nagyon csúnyán tudott angolul is. De inkább a franciával boldogult. Ekkor még fiatal ember volt, azután Pola városában – ma Pula Horvátországban – állomásozott, ez nagy hadikiköt√ volt. Ott udvarolni kezdett Hartmann Karolinának, a nagyanyámnak, aki olasznak tekintette magát. Istenem, Hartmann Karolinának hívták, de ha egyszer valaki azt mondja magáról, hogy olasz, akkor olasz. Egyébként valamilyen okból Sári nagymamának hívta a család. Az √ apja, Hartmann János, újpesti sváb, az újpesti svábok sokan hajósok voltak. A Dunán végig voltak sváb települések, jól értettek a hajózáshoz. Ez a Hartmann János és fivére, Hartmann József vállalkozni akart a gründolás nagy id√szakában, és Szegeden g√zhajót üzemeltettek. Az volt a Tiszán az els√ g√zhajó. Ezt mindig elmondta a nagymamám, nagyon büszke volt rá, hogy az els√ g√zhajót az apja meg a nagybátyja, a Hartmann fivérek üzemeltették. Ám a g√zhajó elsüllyedt, és Hartmann János lement Polába. Talán mert a hajózáshoz értett, gondolta, ott kipróbálja a szerencséjét. Hartmann János elvette Polában Maria Widmart – aki ugyancsak olasz volt, természetesen, amint a nevéb√l következik… Nyilván valamennyien dalmátok voltak. Kár, hogy sosem kérdeztem, hogyan beszélhettek egymással, mert Si’ora Maria, tehát a dédnagyanyám, Maria Widmar egyáltalán nem tudott semmilyen nyelven megtanulni az olaszon kívül, németül is keservesen beszélt. Valószín∫leg az ifjú Hartmann megta-

kájukra, de ez már nem jelentett pezsgést a számomra. Bezárkóztak, zongoráztak. A nevelésünket nagyrészt az anyai nagyszül√k vállalták, akik mellettünk laktak, és √k egészen rendes, német nyelv∫ polgári család voltak. V. B.: Édesanyád Prágában született. Ez ugyanúgy az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozott, mégis egy kicsit messze van. Hogy került Magyarországra? N. Á.: Anyámnak a nagyszülei, a Hübnerék éltek ott. A nagypapa Prágában született, pontosabban Prága mellett egy Dobrzan nev∫ helyen, egy elmegyógyintézetben, ahol az apja gazdasági igazgató volt. Az elmegyógyintézet egy nagy parkban állt, a park félrees√ helyén volt egy szép ház, abban lakott a gazdasági igazgató, öt gyermekével és feleségével. A nagypapám ott, a bolondok házában n√tt föl. Úgy kerültek oda, hogy az apja, a dédapám, Eduard von Hübner halálosan szerelmes volt Kirsch Emiliába, az azonban nem fogadta az udvarlását. Eduard végezni akart magával, de valahogy elrontotta a dolgot. F√be l√tte magát, de a homloka közepére tette a pisztolyt, a golyó megállt benne, mert ott nagyon kemény a csont. Egy luk maradt ott, amit élete végéig egy kis b√rdarabbal takart el, egy b√rszíjjal elegánsan a fejére volt er√sítve. Én persze csak fényképen láttam. Úgy is hívták a családban, hogy Loch-Eduard, a lukas Eduárd, mert több generáción át ment az Eduard, vagyis Ede név. Miután volt ez a kis zavar, bekerült az elmegyógyintézetbe, ahol azután helyrejött, és mivel gazdasági végzettsége volt, valahogy ott maradt gazdasági vezet√nek. Emilia végül hozzáment, és öt gyermekük született. Én már nem ismertem √ket. Emiliát öregkorában lehozták Bécsbe, talán valamikor negyven körül halt meg. Prágában már nem maradtak rokonok. V. B.: Édesanyád hogy került akkor végül Magyarországra? Nyilván nem is tudott magyarul. N. Á.: Miért tudott volna? Csehül sem tudott. Inkább azt kell kérdezni, hogy miért született Prágában, holott √k akkor már nem laktak ott. A nagyapámat, ifjabb Eduard Ritter von Hübnert, tehát lovag Hübner Edét kilencéves korában fölrakták a vonatra szépen egy ládával, és leküldték Fiuméba a tengerésziskolába. Egy kilencéves gyereket, képzeld el. Akkoriban talán nem számított annyira kis gyereknek, mint most, de azért mégiscsak nagyon kisgyerek. Nyáron és karácsonykor ment haza, elvégezte Fiuméban az akadémiát, és tengerésztiszt lett bel√le. K. und K. Kriegsmarineur. Horthy Miklósról enyhe lekezeléssel beszélt, sze-

4

Eine K. Und K. Familie

rus clausus van; olyan értelemben, hogy meg volt határozva, hány tiszt lehet n√s, és hánynak kell n√tlennek lennie. Tehát várni kellett, hogy n√sülhessen, hogy egy id√s n√s kolléga nyugdíjba menjen vagy meghaljon. Tíz évig tartott, míg jegyben jártak. Azután kitört a háború. Ede nagypapa még tengeralattjárón is szolgált, ahol is a rossz nyelvek szerint els√sorban homárok összefogdosásával foglalkozott. Nem volt √ egy vitéz katona. Angyali, békés, nagyon szép, kedves ember volt, de valószín∫leg operettkatona. A Monarchiának három tengeralattjárója volt: az U1, az U2 és az U3. Az U2-on volt a nagypapa, tán √ is volt a kapitány, mert addigra már tiszt lett, és a homárokat fogdosta. Amiért meg is szólták, viszont a tisztikarban voltak patrónusai, akik szerették a homárt. Ezért ügyeltek arra, hogy soha ne vessék be igazi ütközetbe, mert akkor nincs homár–utánpótlás. Ezt csak a középs√ bátyámtól tudom, aki nagyon sokáig élt az öreggel, ott maradt abban a lakásban, ott volt a m∫terme. V. B.: ◊ Birkás Ákos, a fest√, ugye? N. Á.: ◊ az Ákos, igen. A végén ketten maradtak a lakásban, és az öreg a vénségére köpni kezdett ezekr√l a homáros dolgokról, vagy az Ákos kiszedte bel√le, nekünk err√l soha nem mesélt. V. B.: Mi történt Edével és Sári nagymamával a háború alatt? N. Á.: Tizenhatban az angolok és a franciák behajóztak az Adriába. Akkor volt megszületend√ anyám, és ezek között a körülmények között – mert Polát veszélyes területnek nyilvánították, szenzitív hadikiköt√ volt – a nagypapa a várandós feleségét, Sárikát fölpakolta szépen a vonatra, és fölküldte Prágába, az anyjához, Kirsch Emiliához. Mert ott békesség van. De Sári nagyanyám nem érezte jól magát ebben a szigorú germán vircsaftban. Mikor megszületett a lánya, anyám, akkor visszament Polába. Ámde 18-ban összeomlott a Monarchia, és onnan el kellett jönni. Ráadásul a nagypapa ott maradt fizetés nélkül. A K. und K. Kriegsmarine megsz∫nt. És egészen nem tisztázható okokból Pécelre költözött a család. A szingapúri pólóklub tagja nejével és gyermekével az Adria partjáról Pécelre. Pécelen élt egy nagybátyja, az Onkel Franz, az fogadta be √ket egy hátsó épületbe. Közben volt még a Kun Béla-féle z∫rzavar, az úgynevezett Tanácsköztársaság. Egyszer próbáltam kiszedni bel√le, hogy mi volt az a Tanácsköztársaság. Nem értette. Hát mondom, die Ratenrepublik. Ja, da Kun Béla,

nult olaszul. Megszülettek lányai, az egyik a Sári nagyanyám. ◊ az anyjával és a nagynénijével, a dadákkal – ahogy ez már volt, nyolcvanhatban vagyunk – olaszul beszél. Csak a helyi olasz dialektust tudta, az irodalmi olaszt nem. Otthon nyilván németül is beszéltek, az apjával németül kellett beszélnie. Majd ismét Szegedre költöztek, mert ott adódott lehet√ség, és így a nagyanyám az elemi iskolát magyarul kezdte. Ezért valamit tudott magyarul már gyerekkorában. Majd az apja meghalt, és visszaköltöztek Polába. Az ifjú özvegy a két kislányával visszament az anyjához, ott mégis volt egy rendes úri ház, bérházak, olyan polgári élet. V. B.: Honnan tudod te mindezt ennyire precízen? N. Á.: Onnan, hogy tavaly váratlanul horvát kárpótlási lehet√ség merült fel, és akkor át kellett nézni az összes adatokat, be kellett nyújtani Polára. Hat bérház, telek. A történetek egy részét amúgy is tudtuk már, mert ez a családi legendárium, de emiatt összedobtunk adatokat, iratokat az anyámmal és a bátyáimmal. Tehát az ifjú özvegy Hartmann Jánosné, Maria Widmar dédanyám Polában hozzáment egy id√s özvegy (vagy elvált?) emberhez, a „Cihaucekhez”. V. B.: Szintén olasz. N. Á.: A legnagyobb mértékben. Nem, √ ezt nem állította magáról. Úgy írta a nevét: Karl Rzihaucek, tehát végül is cseh volt, valószín∫leg „rzsihaucsek”nek kellett volna mondani, de mindenki csak „Cihaucek”-nek mondta. Zio Carlo. ◊ lett a nagyanyám mostohaapja. Anyám azt mondja, nagyon rendes, jó ember volt, de savanyú, mogorva és véghetetlenül fösvény. Emlékszik, hogy már nagylány volt, tizennyolc éves, és ha nyaranta leutazott hozzájuk Polába, filléreket kellett kikönyörögni a Zio Carlótól, hogy adjon mozipénzt – akkor már derogált neki kunyerálni. Az érdekesség az egészben az, hogy az a pénz, amib√l Olaszországba tudtunk utazni az ötvenes–hatvanas években, az a Rzihaucekt√l származott. V. B.: Tehát egész odáig elment az a pénz? N. Á.: Igen, ugyanis Rzihauceknek nem volt senkije, dolgozott egész életében, és amikor meghalt, akkor ráhagyta a pénzt a mostohalányaira, vagyis Sári nagymamára és a n√vérére. Onnan aztán szépen örököltük tovább. Áldassék az √ neve, Zio Carlo. De ott tartunk, hogy az ifjú Ede tengerésztiszt Polában fekszik, és udvarolgat Carlotta Hartmannnak vagy Hartmann Karolinának, Sárinak, és sokáig nem veheti el, mert kauciórendszer és nume-

5

Várkonyi Benedek

mondja erre. Ja, die sind auf einmal hereingekommen – mondta a nagypapa, √ akkor a Folyam√rségnél volt Újpesten, egyszer csak bejött két matróz, és azt mondta, hogy kapitány úr, itt most minden másképp lesz, átvesszük a hatalmat. Aber geh, mondta a nagypapa, és megittak egy pálinkát. Ebben maradtak. De én higgyem el, hogy √ nem állt bosszút ezeken a hülyéken. Az föl sem merült, hogy √t bánthatták volna, csak mindig arról beszélt, hogy √ milyen elnéz√ volt ezzel a fegyelemsért√, h√börg√ társasággal. Nem tudott magyarul, valószín∫leg nem nagyon értette, hogy azért itt elég csúnya dolgok történtek. Tehát Pécelen laktak, a tízes években Pécelen új „suburb” fejlesztésébe kezdtek, olyan volt, mint Mátyásföld, Sashalom, Érdliget, Albertfalva. V. B.: Ezek még akkor nem tartoztak Budapesthez. N. Á.: Nem tartoztak Budapesthez, de azért járt a vonat, elég rendszeresen. Szállodába nem mehettek, nem volt pénzük. Hónapról hónapra éltek. Prágába szerintem azért nem mentek, mert Sári nagymama azt mondta, √ nem akar Kirsch Emiliához menni. Talán úgy t∫nt, hogy Magyarország a lehet√ségek hazája. A Sári nagymama valamit tudott magyarul, hiszen Szegeden járt egy kicsit elemi iskolába. Egyébként nagyon hamar és szépen megtanult magyarul. Kicsit hibázott. V. B.: Volt akcentusa egyébként? N. Á.: Volt. Arra emlékszem, nem azt mondta, hogy „ne bosszants”, hanem „ne bosszantsd”. És akkor mi mondtuk, hogy kicsodát? De olvasott szívesen magyarul, megvoltak Erd√s Renée, Gárdonyi Géza összes m∫vei, ezüst virágos gerinccel. A rádiót is értette. V. B.: Az édesanyád operaénekes lett, és ez olyan mili√, amely inkább a kispolgársághoz húz. N. Á.: Ezt akarom mondani. Hogy mondtad? Kulturális pezsgés? Nem. Pezsgés az volt, de kultúra. V. B.: Igen, de édesapád részér√l egész más áramlat zúdult be, nem? ◊ tanult Bartóktól, Kodálytól, Nagy Endrét√l, itt azért nagy nevek vannak. N. Á.: Úgy van, de ennyi. V. B.: Ez azért nem ennyi. N. Á.: Ha tetszik, ebben az értelemben √k els√generációs értelmiségiek voltak. Kispolgárok meg középpolgárok, de ne felejtsd el, ma ez mást jelent. Az én id√mben még a szabómestert hívták kispolgárnak. A susztert, a f∫szerest. V. B.: Ez, persze, nem jelz√. N. Á.: Ez társadalmi vagy gazdasági pozíció volt. Kispolgár volt az, aki nem alkalmazottként dolgozott,

legföljebb nagyon kicsiben. Ehhez képest mi középpolgárok voltunk. Értem, hogy mit mondasz: kispolgár kulturálisan az Erd√s Renée meg a Gárdonyi Géza olvasása. V. B.: A szüleid hogy ismerkedtek meg? Külön-külön mentek az opera világába, és ott találkoztak? N. Á.: Igen, anyám jóval fiatalabb. V. B.: Tizenkét év van közöttük, ugye? N. Á.: Igen, és √ mint fiatal énekesn√ került az Operához, ott ismerkedtek meg. Anyám akkor már elvált. Birkásné volt, ezért hívják a fivéreimet Birkásnak, féltestvérek vagyunk. V. B.: Apád hogy került az Operába? Hogy került egyáltalán kapcsolatba ezekkel a nagy nevekkel? N. Á.: ◊ rendes self made man volt. Sváb √sökt√l származott, eredetileg Graffnak hívták. Az apja ügyvéd volt, igazi els√ generációs árvagyerek. Dr. Graff Ignác ügyvéd. ◊rá még homályosan emlékszem, 49-ben halt meg. V. B.: ◊k hová valósiak? N. Á.: Bakonyi svábok. Ez nagyon érdekes: a Náci nagypapa, tehát Graff Ignác ügyvéd egy egészen lehetetlen nev∫ kis faluban született, Szentbékállán. V. B.: Ez a Balaton-felvidéken van. N. Á.: Igen. És képzeld el, hogy anyám els√ férjének, a Géza bácsinak, Birkás Gézának az apja ugyancsak Szentbékállán született. Birkás Géza professzor. V. B.: ◊ nyelvész volt, nem? Csinált szótárt is. N. Á.: Francia nyelvész, szótáríró. A mamám hozzáment Birkás Gézához, és folyton hallotta, hogy Szentbékálla így-úgy, volt is arra, mert ott szép nagy házuk volt Birkáséknak. Elválik az egyikt√l, hozzámegy a másikhoz. Egyszer csak azt hallja az új férjét√l, hogy Szentbékálla. Kálmán, mondja neki, te hallottál err√l a faluról? Persze, az apám ott született!… A Náci nagypapa nagyon hamar elárvult. Komáromba került, mert az anyja Brauch lány volt, és Komáromban élt ez a nagy sváb dinasztia, a Brauchék: hentesek voltak, még Budapesten is volt Brauch hentes üzlet. Apám unokatestvére volt Lehár Ferencnek, akinek – ha jól tudom – ugyancsak Brauch lány volt az anyja. Ismerték is egymást. V. B.: Hogy került végül is az Operaházba? Mert √ elég fiatalon kezdte. N. Á.: Mire a papám megszületett, addigra már konszolidálódott család voltak, gimnáziumba járatták a cisztercitákhoz Budán. Leérettségizett; nagyon jó magyartanára volt, Brisits Frigyes, akit élete végéig dicsért. Az öreg pap néha jött hozzánk ebédelni még gyerekkoromban is. Modernül tanította az

6

Eine K. Und K. Familie

irodalmat. Képzeld el, hogy egy nap holtsápadtan bemegy a magyartanár, és azt mondja: fiúk, meghalt Ady Endre!… Apám már gimnazistaként jól tudott németül, olaszul is szépen tudogatott, és lefordított egy Puccini-egyfelvonásost, a Gianni Schicchi-t. V. B.: Csak úgy, kedvtelésb√l? Amit aztán kés√bb az Operában bemutattak? N. Á.: Nem kés√bb, hanem akkor rögtön. Lehet, hogy egyszer∫en csak úgy otthon, a maga gyönyör∫ségére. Nem hiszem, hogy megbízatásból fordította volna le, miért bíztak volna meg egy gyereket ezzel. Az is lehet, hogy pályázat volt, és √ beküldte, nem tudták, hogy kicsoda. Az iskolai házirend szerint engedélyt kellett kérnie ahhoz, hogy színházba mehessen. Az igazgató mogorván kérdezte, hogy miért akar √ az Operába menni. Szerénykedve megmutatta a színlapot, hogy ez az √ fordítása. Nagy nehezen elengedték, de igazán nem helyeselték. Mit kell egy komoly gimnázium tanulójának ilyen frivolságokkal foglalkoznia. Akkor felhívta magára ezzel a figyelmet. 1922-ben leérettségizett, és asszisztensként elhelyezkedett az Operában. Ott tanult, más fordításokat is készített, jól zongorázott, szép hangja volt, talán gondolt arra is, hogy énekes legyen. De nem lett. Így élt a zenei életben. 1929 körül elhatározta, hogy diplomát szerez, beiratkozott a Zeneakadémiára, mert rendez√ akart lenni. Mesélte, hogy rendez√i szak vagy képzés akkor nem létezett. Aki rendez√ akart lenni, annak vagy zenei, vagy vizuális oldalról kellett közelíteni. Tehát elmehetett volna fest√akadémiára vagy – ami még gyakoribb volt – építészmérnöknek. Oláh Gusztáv, apám jó barátja és rendez√társa például építész volt. Ez a szcenikához kellett. Mindig mondta apám róla csipkel√dve: partitúrát nem tud olvasni – persze nyilván jobban olvasott, mint te vagy én. Oláh meg nyilván azt mondta az apámról, hogy szeme nincsen. Tehát beiratkozott a zeneszerzés szakra Kodály Zoltánhoz. Megmondta Kodálynak, √ nem óhajt zeneszerz√ lenni, az Operánál van egy ígérete, hogy oda visszamehet. Állítólag Kodály ezért nagyon megszerette, és nem az elfuserált vagy a nem elég tehetséges zeneszerz√t látta benne, hanem a rokon szakembert. Közben, amikor még nem diplomázott, meghalt Márkus László, a f√rendez√ vagy igazgató, és hívták az Operába rendez√nek. Kodály maga tanácsolta, hogy szakítsa félbe vagy hagyja abba tanulmányait. Egy év hiányzott; végül sosem lett diplomája, mert Kodály azt mondta, azonnal fogadja el. Ez 1933-ban történt. Voltak jó

barátai, zenészek, énekesek, szerette ezt a világot, ott élt igazán. V. B.: Azt mondod, tulajdonképpen √ úgy belecsúszott ebbe a világba. Te érezted azt otthon, hogy itt nemcsak az Operaháznak a f√rendez√jér√l, azután igazgatójáról, a Színm∫vészeti F√iskola tanáráról meg igazgatójáról van szó? Érezted, hogy √ egy m∫velt középpolgár volt? Vagy gyerekként ezt egyáltalán nem is érzékelted? N. Á.: ◊ rendes m∫vészember volt. Fiatalon is csöppent bele. Ne felejtsd el, hogy nem igazán er√s háttérb√l jött. Az apja, anyja árvagyerek, kétségbeesetten igyekeztek polgári mili√t teremteni. Ez sikerült is, de azért ebb√l könnyebb a bohémségbe átlépni. V. B.: Akkor annál er√sebb lehetett benne a tehetség, nem? N. Á.: Igen, és a nagypolgáribb mili√ fékez√leg is tud hatni, azt hiszem. Annak megvan az értékrendje, megvannak a vágányai. V. B.: Be kell tartani a rendet. N. Á.: Be kell, vagy szinte óhatatlanul rácsúszol bizonyos vágányokra. Nehéz kilépni, nehéz kreatívan alternatívnak lenni. Olyan, mintha valaki egy bútorozott lakásba költözik be. A dolgok ott vannak, ahol vannak. V. B.: Akkor itt két dolog ütközik össze, ami egyébként klasszikus konfliktus: egyfel√l m∫vészalkat volt, másfel√l polgárságra törekedett. Ebb√l melyik hatott rád jobban? Melyiket érzékelted jobban? Persze öt- vagy tízéves gyerekként nyilván nem gondolkodtál azon, hogy én most polgárgyerek vagy m∫vészgyerek vagyok-e, de így utólag visszatekintve mit éreztél mindebb√l? Beszélgetettek például arról, hogy √ éppen mit csinál az Operában? N. Á.: Nem nagyon. Ne felejtsd el, hogy én kés√i gyerek voltam, és apámnak az energiáival valószín∫leg gazdálkodnia kellett. Amikor hazajött, fáradt is volt, és örült, ha pihenhetett. Behunyt szemmel hátrad√lt, és lemezeket hallgatott. Meg hát kicsi voltam. V. B.: És amikor nagyobb voltál? Amikor √ meghalt, te harminchárom éves voltál. N. Á.: Igen, de én azután eljöttem hazulról, a saját életemet éltem. V. B.: Hány éves korodban mentél el otthonról? N. Á.: Húsz-huszonegy. V. B.: És milyen távolság volt köztetek? N. Á.: Mint apa és fia között. Rendszeresen, nagyon szívélyesen találkoztunk, járogattam haza, ebédelni.

7

Várkonyi Benedek

V. B.: Mondtad, hogy hárman vagytok testvérek. A harmadik ki? N. Á.: A harmadik Birkás Balázs, a legid√sebb, √ külkeresked√ volt, most is részben ilyesmit is csinál, és gazdálkodik. Megörökölte az apja-nagyapja birtokát Szentbékállán. Nagyon szépen rendbehozta, fölfejlesztette. ◊k négyen vannak testvérek, mert az √ apjuknak volt egy második házassága. V. B.: Amikor te harminchárom lettél, már nyelvész voltál, nem? N. Á.: Igen, adjunktus voltam az anglisztikán. V. B.: Mindez hatott rád valamennyire abban, hogy te is írsz verseket, fordítasz? N. Á.: Biztosan, persze. V. B.: Beszéltetek ilyenekr√l? N. Á.: Az irodalomról igen, de arról soha, hogy én is próbálkozom versírással. Sokat volt szó fordításról. Ez iparszer∫en ∫zhet√, de talán m∫vészi szintre is emelhet√ tevékenység, jó vitatéma, itt sokat köszönhetek neki. Persze olyan sok emberb√l lesz költ√ és fordító, akinek a papája suszter volt, nehéz erre azt mondani, hogy ez azért volt. Ha nem t√le tudom meg, akkor megtudom a tanáromtól a gimnáziumban, hogy egy Goethe-verset hatféleképpen is le lehet fordítani. V. B.: Jó, de a családban van mondjuk öt ember: apád, anyád, meg a három testvéred. Két m∫vész, az egyik gyerek fest√, a másik költ√ meg nyelvész. Azért ez annyira nem lehet véletlen. N. Á.: A költészet azért nagyon kés√n jött. V. B.: Az szerintem mindegy. És annyira nem lehet véletlen, hogy a szüleid akár suszterok is lehettek volna. N. Á.: Igazad van, a fordítás más, mert azt valóban lehet tisztes iparként is ∫zni, ∫zzük is mindnyájan olykor-olykor. Például volt nekik egy öreg barátjuk, a Gábor Gyuri bácsi. Látod, inkább a közeg volt az, amibe engem belecsöppentettek. A Gábor Gyuri bácsi. V. B.: Aki a Gondolatok könyvé-t írta? N. Á.: Pontosan. ◊ a Nagyvilág cím∫ lapnak volt az egyik szerkeszt√je évtizedeken át. Szürke eminenciásként csinálta. Neki vittem a korai fordításaimat. Elég rendesen megbírálta, sokat tanultam t√le. És ez például nem lett volna, ha a szüleim nem ismerik. A Gábor Gyuri bácsit az apám onnan ismerte, hogy egy nagyon jó barátn√je, Gách Mariann újságírón√, aki a Film, Színház, Muzsika cím∫ lapnál dolgozott, √ volt a keresztanyám, és az √ férje volt a Gábor Gyuri bácsi.

V. B.: Mondtad, hogy inkább a környezet hatott. Kik voltak még, akikre emlékszel? N. Á.: Illyés Gyula. Voltam én is a házában Tihanyban, mert apám jól ismerte. Kiderült, hogy ezek is emberek, ahogy az egyik abból él, hogy szoprán, a másik abból, hogy koszorús költ√. V. B.: Téged nem érdekelt annyira az opera, vagy épp ellenhatás volt, hogy ha a szüleid ezt csinálják, akkor te inkább nem? N. Á.: Talán ez is. ◊k nem is ambicionálták. V. B.: Szó sem volt róla? N. Á.: Nem. Talán feszélyezte volna √ket, hogy én vagy akármelyik gyerekük odakerüljön. De talán jobb is így. Én beategyüttesben énekeltem, zongoráztam, szerettem a zenét. V. B.: Ez hányban volt? N. Á.: Hatvanhárom-négy-öt-hat. V. B.: A szüleid mit szóltak ehhez? N. Á.: Rémülettel vették tudomásul, de ez nem olyan család volt, ahol az ember beleszólt másoknak a magánéletébe. Jaj de rémes, mondták a szüleim, de ezt is csak úgy, diszkréten. V. B.: Békén hagytak? N. Á.: Igen. Nem volt szokás egymás életét min√síteni vagy akár fürkészni. V. B.: Nem is akartak befolyásolni? N. Á.: Nem. Ez talán nagypolgári vonás volt, ami együtt járt bizonyos hidegséggel is. Szervusz, drágám, jól vagy? Minden rendben? Igen, én is nagyon jól vagyok. V. B.: Ez már gyerekkorodban is így volt? N. Á.: Igen. V. B.: Ez amiatt volt, hogy √k sokat dolgoztak az Operában, és – ahogy mondod – inkább a nagyszüleiddel voltál sokat? ◊k neveltek inkább? N. Á.: Igen, de a nagyszül√k is hasonlóak voltak. Határozottan emlékszem, ezt sokszor emlegettük, a nagymama például egyszer nagyon keményen rám ripakodott. Megláttuk, hogy az el√szobában áll, és készül√dik. Kalapot tett, szépen felöltözködött, keszty∫, eserny√, és azt kérdeztük: wohin gehst du? Nagyon szigorúan nézett, és azt mondta: nie fragen. Ha valaki kilépni készül, soha nem szabad megkérdezni, hova megy. Vagy megmondja magától, vagy nem. V. B.: És ha nem mondja meg, akkor nem szabad megkérdezni? N. Á.: Nem. Azt a jogot rá kell bízni, menjen, ahova akar. Képes volt elmenni öregasszony létére. És nem mondta meg. Amikor hazajött, elmondta, hogy fodrásznál volt. De amikor valaki távozni ké-

8

Eine K. Und K. Familie

N. Á.: Igen, kérdezték is, hogy miért, ez mire való. V. B.: Mert a Monarchiában nem nagyon beszéltek angolul. N. Á.: Az olyan messze volt. De még az ötvenes években is különösnek számított; angol: jó, az is egy nyelv, Shakespeare. De hogy az ember bemegy egy szállodába, és angolul szólal meg – ez nem fordult el√. Nyilván az angol szállodában is tudnak franciául meg németül, mondták. Nekem meg romantikus vágyódás volt. V. B.: Édesanyád els√ férjével mi történt? N. Á.: Dr. Birkás Géza jogász volt, az Igazságügy-minisztériumban volt az ostrom el√tt, és még utána is. A Barankovics-féle Néppártnak volt prominens személyisége. Negyvennyolcban letartóztatták, és hat vagy hét évet ült. Én csak akkor láttam, amikor kiszabadult, ötvenhat karácsonyán. Nálunk voltak a fiai, ott is töltötte a karácsony estét. Nagyon ijeszt√ és egyben megrendít√ volt. Sápadt és sovány. Arra is emlékszem, hogy apámmal valami elég keser∫ politikai vitába keveredtek, akkoriban persze mindig és mindenki. Aztán leköltözött vidékre, erre a bizonyos Szentbékállára, ott halt meg. Az √ házát örökölték a gyerekei. De hát ez már az √ történetük. V. B.: Többször beszéltél a tradícióról, hogy az mennyire fontos volt az életedben. Gondolom, ez most is nagyon fontos. Ez ebb√l a családi leszármazásból ered? Ez azután beépült, nem? Most mi ennek a jelent√sége? N. Á.: Fontos itt a vallás. Mi katolikusok voltunk, és jártunk templomba. Apám soha nem jött, de általában a nagymama, a nagypapa, néha anyám is eljött. Ministráltunk is, mind a hárman fivérek. Ez is fontos volt, részben a vallásnak az öntartalma miatt, de a tradíció miatt is. Olyan korban n√ttem föl, amikor állandóan a veszteség volt az élmény. Meghalt a nagybátyám, a Vili bácsi, anyám bátyja; fiatal katonatisztként elesett, negyvennégyben meghalt. Meg hát egyáltalán, hogy mindennek vége, minden megszakadt. Oroszok, vasfüggöny. Az utcákat is másképp hívják, mint azel√tt. A templom meg az egyház nagyon fontos és lényeges tradíció √rzési mód volt. A német nyelv használata is furcsa módon valahogy ezt sugározta. Mintha a német nyelv is az ostrom el√ttr√l volna. V. B.: Akkor a német nemcsak nyelvészeti objektum számodra, hanem érzelmi dolog is, köt√dés? N. Á.: Persze. Csak nagyon kés√n, már feln√ttként vettem észre, hogy nem volt körülöttünk német nyelv∫ kortárs csoport. Ezért én a nagypapáék né-

szül, az szent pillanat, ez egyéni jog. ◊, persze, ilyen kifejezéseket nem használt, de látszott rajta, hogy ez az emberi szabadság igen kényes pillanata, abba nem szabad beleszólni. V. B.: Most más a szónak az értelme, de ez akkor liberális felfogás volt? Nyilván ennek nagyon kis köze van a mai liberalizmushoz. N. Á.: A liberális itt nem jó szó. Ez √skonzervatív felfogás. Az élet betartandó szabályairól. V. B.: De mégiscsak van benne valami, az egyénnek a szabadsága. N. Á.: Igen, de nem tudom, hogy ezt szabadságnak lehet-e nevezni. Inkább jog. Nehogy azt higgyük, hogy a konzervatív szemlélet a joggal ellentétes. S√t, nagyon is érzékeny rá. Hogy mit köteles t∫rni. Hogy eddig, és ne tovább. „Nie fragen” – fölöslegesen ne kérdezz, majd megmondja, ha akarja. Ez annyiszor eszembe jutott életemben, annyiszor segített. V. B.: De akkor √ sem kérdezett semmit, hogy hova mész, amikor elmentél? N. Á.: Amikor kisgyerek voltam, akkor persze igen, de kés√bb nem. Hogy „wohin gehst du” – az nem volt benne a szótárunkban. Természetesen azt rögtön hozzátette, hogy nagy neveletlenség nem megmondani, hogy hova megy az ember. De a labda a távozónak a térfelén van. V. B.: Ez a szüleiddel is megvolt? Kivel voltál egyáltalán szorosabb kapcsolatban akkor? Vagy ezt nehéz megmondani? N. Á.: Nehéz megmondani. Anyámmal nagyon szoros kapcsolatban voltunk. De volt úgy heteken át, hogy amikor reggel fölkeltem és iskolába mentem, akkor √k még aludtak. És mikor este lefeküdtem, akkor még nem jöttek haza. Csak szombat, vasárnap találkoztunk. Közben a nagymama vitte az életet a szomszéd lakásban, ott volt a f√zés. Mindenféle periódusok voltak. Nálunk is volt házvezet√n√; amikor a nagyfiúk, a bátyáim nagyok lettek, a nagymama megöregedett, bezárta a háztartást. Én még iskolás voltam, a házvezet√n√ f√zött, amikor hazamentem, √ adott ebédet. Kés√bb már nem mentem haza, a menzán ebédeltem. A szüleim sokat dolgoztak, hétközben keveset láttam √ket. De hát ilyen család sok van. V. B.: Szeretted ezt a légkört? Jó volt? N. Á.: Igen. És mindenféle nyelven beszéltünk, összevissza, németül, olaszul, kicsit franciául. Azért volt az angol olyan nagy szerelmem, mert angolul senki nem tudott. V. B.: Mert ez teljesen ismeretlen terület volt?

9

Várkonyi Benedek

N. Á.: Igen, ilyeneket mondtak. De ez természetesen nem igaz, mert Deák Ferenc és Andrássy Gyula is úriember volt. Az anyám els√ férje is úriember volt, és politizált. V. B.: De t√le ered az, hogy te nem foglalkozol politikával? N. Á.: Annyira reménytelennek is t∫nt ebben az országban a kommunisták alatt. Most beállni oda – ezt nem tudtam elképzelni. Talán a családi háttér vagy kívülállás miatt. Az angol politika például nagyon érdekelt, és ha újsághoz jutottam, mindig elolvastam a parlamenti tudósításokat. Amikor a rendszerváltás volt, még itthon is sokáig hallgattam a rádióközvetítést – mint gondolom, mindenki –, ahogy Szabad György azt mondja: „Miniszter úr, támogatja? Nem támogatja.” Mit lehetett volna csinálni? Baloldali, maoista sejteket szervezni – ez annyira távol állt t√lem. De nem a család miatt. Hány ember van, aki odahagyná a családját, éppen az ellenkez√jét csinálja. Err√l szól a fél világirodalom: a fiatalember fellázad, és szembekerül apjával. Lukács György is ezt csinálta. Ezt nem lehet a családra fogni, ez alkati kérdés. V. B.: Ez ügyben, meg általában, a nagyszüleiddel azonosultál inkább, vagy a szüleiddel? N. Á.: Itt nem volt különbség, abban mindenki egyetértett, hogy csak politikát ne. Apám is távol tartotta magát ett√l. Volt véleménye az egészr√l, és az lesújtó volt, de az emberek jobban érdekelték, mint a politika. A sorsok, az utak. Nyilván mint színházi embert, dramaturgiailag érdekelte, hogy alakulnak ki, hogy kerülnek szembe volt harcostársak, illetve egymás mellé volt ellenségek. V. B.: A te családod meglehet√sen tarka. Százféle hely, százféle származás. Ilyenkor szokott fölmerülni az identitás kérdése, hogy ki, mi is vagy. N. Á.: A család nemzetközi volt, ahogy ezt ma mondanánk. ◊k ezt persze nem mondták, International, ez a szó soha nem hangzott el, különösen, mert olyan politikai íze volt. Eine K und K Familie voltunk, az egyik rokon itt élt, a másik ott. Ez olyan rálátást biztosított a magyar kultúrára, Magyarországra, a magyar nyelvre, a magyar emberekre, ami nagyon megtermékenyít√ volt. Persze én úgy érzem, hogy magyar vagyok, mi más lennék, itt n√ttem föl, itt jártam iskolába, anyanyelvi szinten tudom ezt a nyelvet. De ugyanakkor nem volt olyan nyilvánvaló, hogy a világon mindenki magyar. Még az sem volt olyan nyilvánvaló, hogy mi azok vagyunk. Ez választás kérdése is volt.

metségét tanultam. Mint az emigránsok általában. Ha megyek Bécsbe vagy Berlinbe, mosolyognak rajtam, hogy miket mondok. V. B.: Akkor ez zárványvilág maradt a számodra? Mert ilyen már nem nagyon van. Ismersz még embereket, akik még ezt a világot √rzik? N. Á.: Az Esterházy. Azzal tudunk néha összeröhögni. Neki talán nem annyira a német, neki más okokból, de mégis zárványvilág. És érdekes módon úgy t∫nik, hogy apám, aki ebbe ben√sült, bizonyos értelemben támogatta vagy helyeselte ezt. Nem óhajtotta megbontani vagy szétzúzni. Pedig ezen mint egy hóeke, végigmehetett volna. V. B.: De ez értéket jelentett, nem? N. Á.: Szerintem is. Miközben √ a munkájában egy Mitfahrer kellett, hogy legyen. Egyszer a fülem hallatára mondta, hogy operaházat – bárhol a világon – mindig csak a hatalommal együtt, az uralkodó kegyéb√l lehet m∫ködtetni. Mert a operajátszás annyiba kerül. Ha ezek uralkodnak, ezeknek a kegyéb√l m∫ködtetem. Vagy el kell menni és mást csinálni, bezárni az Operaházat. Ezt mondta. Ez az √ választása volt. ◊ a legkevésbé sem volt valami ellenálló, közben meg lehet, hogy a maga módján a polgári családot valami ellensúlyként használta az életében. ◊ oda vissza tud vonulni. Mert mintha otthon egy kicsit megállt volna az id√ a ropogós kötény∫ cseléddel, a hallban a nagyvillannyal, a nie fragen-nel. A nagypapa kínai és japán tárgyaival, amelyekkel tele volt a lakás. És a trottyos öreg bácsik, akiket Herr Oberst-nek kellett szólítani, ezredes úrnak. V. B.: Érzel valami vágyakozást, valami nosztalgiát ez iránt a világ iránt? N. Á.: Hogyne. Már a mise sem ugyanaz, mint amikor ministráltam. Magyarul van, szemben az oltár. Nem vonom kétségbe a változatlan szakrális jelent√ségét, de bizony a küls√ségek. Belátom, hogy az egyház változik, és persze a saját elhatározásából változik. Mert végül is nem az a lényeg, hogy semmi se változzon, hanem hogy ne er√szakosan. A vatikáni zsinat úgy döntött, hogy másképp lesz, hát másképp lett. A f√városi elöljáróság 1938-ban úgy döntött, hogy a Lipót körutat Szent István körútnak fogja elkeresztelni, hát kérem. Én nem helyeslem, de nem vonom kétségbe. És nem csinálnám vissza, hiszen szabad akaratukból döntöttek. Ez nem olyan volt, mint hogy az Erzsébet körutat Lenin körútnak kellett hívni. V. B.: A nagymamád azt mondta egyszer, hogy a politika nem úriembernek való. Ezt hogyan fogadtad?

10

Eine K. Und K. Familie

V. B.: De ez nem volt evidencia? Mert neked most ez nyilván evidens. Ha megkérdezné valaki, hogy magyar vagy-e, akkor ez nem volna igazi kérdés. N. Á.: Igen, jó, de nemsokára megyek Berlinbe. Ha kinyitom a számat, azt fogják kérdezni: Sind Sie aus Wien?, és rájuk fogom hagyni, hogy igen. V. B.: De csak azért, mert bonyolult lenne elmagyarázni, hogy miért beszélsz így. N. Á.: Igen, de lásd be, hogy mégiscsak rájuk hagyom. Vagy hozzáteszem, hogy eigentlich aus Budapest. Szóval nem Érd, hanem Érd alsó. Otthon, ha valakir√l szó esett, mindig elhangzott, hogy sind sie Ungaren?, magyarok? Igen. Lehet kisebbségi létb√l nézni a magyarokat mint többséget. Ez nagyon érdekes volt, a nyelv értékeit is megmutatta. Ha úgy adódott, a szüleimmel bármikor át tudtunk váltani németre vagy kés√bb olaszra. Ha beülünk egy taxiba, anyámmal most is németül beszélünk. Mit hallgassa a taxis. V. B.: Természetes dolog, hogy németül beszéltek? N. Á.: Igen, de ok nélkül nem szoktunk németül beszélni. V. B.: Nem érzed ezt faxninak?

N. Á.: Nem. ◊ németül ringatott engem, azzal, hogy majd úgyis megtanulok magyarul. Igaza is lett. A nagypapa például a kutyával mindig magyarul beszélt, mert úgy érezte, hogy a kutya idevalósi. Az az országnak a része. Valami furcsa rituálé volt ebben, holott a kutya ugyanolyan jól értett volna németül is, mint magyarul. Ráadásul német juhász volt. De er√lködött a nagypapa, mert valamiért az nem volna helyénvaló. Mert most nem otthon vagyunk. Mi itt külföldön élünk. V. B.: Volt nekik egyáltalán valahol otthon? N. Á.: Látod, ezt így soha nem kérdeztem a nagypapától. Hogy az Prága lett volna vagy Bécs? Vagy Pola? Ráadásul három oka is lehetett. Egyrészt √t tényleg kidobták Polából, és ide kellett jönnie. Másrészt az elmagyarosodás, ami miatt el kellett jönnie a folyam√rségt√l. A harmadik a 45-ös összeomlás. Nem valószín∫, hogy lett volna még egy hely, ahová √ elvágyott volna. Idevalónak érezte magát. 1960-ban, a népszámláláskor én tolmácsoltam a kérd√ív kitöltésekor, mert nemigen értett magyarul. 13. kérdés, mondom neki: Muttersprache? Azt mondja: Ungarisch. Érted te ezt?

Nimfa szök√kút, Petrodvorec

11