I. évfolyam
Nemzeti
ünnep
VÉRTESI GYULA:
BEKSICS GUSZTAVNE Kairói
mese.
IFJ. APÁTHY ISTVÁN Apró
képek.
PALÁGYI LAJOS: Múzsám
ELŐFIZETÉS: Egész évre Félévre . . Negyedévre
10 frt — kr. 5 „ — „ 2 „ 50 „
Egyes szám ára 20 kr
Hornyánszky Viktor Budapesten
Akadémia-utcza
4.
"Gróf óBercIjtcld ¿Sarolta
szám.
Koller
tanár fényképe
után.
TAN- ÉS NEVELŐINTÉZET
A „budapesti kereskedelmi és iparbank
nyolcz g y m n á z i u m i osztálylyal. a nm. vallás és közoktatásügyi minisztérium által engedélyezve és ezzel kapcsolatban
részvény-társaság"
B U D A P E S T , Andrássy-út 6. sz.
négy oszt, nyilvánossági jogú algymnázium
elfogad t a k a r é k b e t é t e k e t a legelőnyösebb visszafizetési feltételek mellett, l e v o n á s n é l k ü l i 4 7 a % - o s kamatozásra. Igen előnyös hiteleket nyújt 2 0 , 0 0 0 f r t n y i magasságig a t á r c z a - és s z e m é l y h i t e l ü g y l e t e k b e n , valamint b e k e b l e z é s mellett.
államérvényes bizonyítványok kiadási jogával,
Bpesten, I., Krisztinaváros, Attila-u. 58. A főváros legegészségesebb pontján, szabad téren, a budai hegyek ózondus légkörében, kiterjedt keritett árnyas udvarral, különálló parkszerű épületben 20 tágas, nagy, egészséges szobával. Nagy áldozattal választám e helyett intézetem részére, mert a növendék testi fejlesztése egészséges légkörben a nevelés első kelléke. Főczélom a vallás-erkölcsi nevelés és tanítás mellett a tanulmányaikban elmaradt növendékeket is visszavezetni a jó útra és megkedveltetni velük a tanulást, mert helyes vezetés mellett alig lehet rossz tanuló. Intézetem előkészítő és 8 gymnáziumi osztályból áll, államilag megvizsgált tanárok tanítanak benne s az intézet a törvény által előirt minden szükséges taneszközzel, gyűjteményekkel, ifjúsági könyvtárral dúsan el van látva. Intézetem növendékei az érettségi vizsgát is mind sikeresen tették le. Az árák igen mérsékeltek, az osztályokhoz képest havi 40 írttól 65 frtig, teljes ellátással, még pedig a legegészségesebb magyaros házi-koszttal. A beirások augusztus 26-án kezdődnek. Levélbeli megkeresésekre bérmentve küldök bárkinek részletes programmot és bővebb felvilágosítást.
Értékpapírokra előleg-et a
F E K E T E JÓZSEF ny.
fó'gymn.
tanár, intézet-tulajdonostanigazgató
B U D A P E S T , I., K r i s z t i n a v á r o s , A t t i l a - u t c z a 5 8 . szám. " " " l !
i A New-York •
I -• •
életbiztosító-társaság. Alapíttatott
1 8 4 5 - b e n
-»c
s tisztán kölcsönösségen alapul.
"
1889. január l-jén az aktívák 484 millió frankra rúgtak. — Felosztható nyereményi többlet 36.703,761 frank. A tőkeletétek jövedelme 22 millió frank, a mi az aktívák 5 %-ál meghaladja és a tartalék ö 1 /, % -át teszi. F e n n á l l á s a óta, 1889. j a n u á r l - i g a társaság kifizetett: Esedékes biztosításokért . . . 300.693,49» frk. Nyereményekért és visszváltásokért 306.814,310 „
B
•
Az 1889. évi jelentésből:
Vagyon 544 millió frank (60 millióval több mint 1888-ban). • Bevételek Összege 1 5 1 millió frank (20 millióval • több mint 1888-ban). Az aktívák többlete a passivák fölölt 38 millió frank (2 millióval több mint 1888-ban). L j biztosítások 18S9-ben 7S3 millió frank (135 millióval több mint 1888-ban). F e n n á l l ó b i z t o s í t o t t t ö k e 2568 millió f r a n k (392
millióval több mint 1888-ban). A társaság Európa fővárosaiban, épugy mint Ázsiában, Afrikában, Amerikában fiókokat állított fel. Miután tisztán kölcsönösségen alapul és miután nincsenek részvényesei, a töke és nyeremény a biztosítottak kizárólagos t u l a j d o n a
marad.
Referenciák Magyarországon: A magyar általános hitelbank. A pesti m a g y a r k e r e s k e d e l m i bank. Közelebbi felvilágosításokat ad
A „New-York" életbiztosító-társaság igazgatósága,
Budapest, Koronaherczeg-utcza 20. •••••••!'
I. Évfolyam. MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. Előfizetési föltételek :
Egész évre . . . .
frt 10.—
Fél évre
» 5.—
Negyedévre . . .
» 2.50
E g y e s szám á r a 20 kr.
1890.
33. szám.
A HÉT
TÁRSADALMI, IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI KÖZLÖNY SZERKESZTI K I S S
Szerkesztöség: BUDAPEST VIII., József-körút 44. szAm. Kiadóhivatal: V., Akadéniia-utcza 4. szám. ' Kéziratok v i s s z a adatnak.
nein
JÓZSEF.
B u d a p e s t , a u g u s z t u s 17.
"<3^=^-.
trójai háború is, — a rútak szemérmesek lettek, a törpék elbújtak, a nagyok lemondtak, a kövér nem pályáNemzeti ünnep. zott, a sovány párbajsegédekkel járt-kelt, az okos mind Kimondták a jelszót pár éve: István király évnap- otthon maradt, bolondnak pedig ki-ki saját magát tarjából legyen nemzeti ünnep. A mi az éjszakamerikainak totta, a miért eljött erre a «nemzeti» ünnepre. a május 7, mikor a szabad státusok függetlensége kikiálAzóta megértünk még vagy két gyönge kísérletet tatott, — a mi a svájczinak a július 10, mikor a Rütli- az István-nap polgári megünneplése dolgában, de a hagyoconfoederatió létrejött, — a mi a francziának a július 18, mányos ökörsütésen kivül egyéb ezúttal se bírt sikerülni. mikor a forradalom a Bastillet ledönté s a németnek a A vállalkozó rendezőségnek a kivándorlásra már nem szept. 4, mikor Szedánnál piros vérfolyóból kelt ki a maradt ideje: állítólag a honi föld nyelte el őket, elsühatalmas Germánia: az lenne a magyarnak aug. 20, egy lyedtek röstelkedésükben. ezredévvel daczoló magyar államlét alapvetése emlékeül. Már hiába, ezzel a kérdéssel leszámolhatunk. PompaSzép volt gondolatnak nagyon. A vérmes reményűek kedvelő, dáridózó, mulató nép a magyar, de az ünneplés már látták a fellobogózott Budapestet, megszállva nép- művészetéhez nem ért. Oly festivitásokat, minők Németsokaság százezreitől; a különvonatokat a külföldről egy- ország minden módosabb városának hagyományai közé más után robogni; a várban a szent jobb körmenetét a tartoznak, a milyenben az olasz városok úttörők, a frankirályi udvar jelenlétében; a vérmezőn egy hadtest fel- cziák mesterek: a magyar génius nem bír alkotni még. vonulását ; a Dunán egy flotilla harczjátékát; a körútakon Hiányzik hozzá az ötlet, az ízlés iskolája, a gyakorlat s történeti díszmenetet; a városligetben népmulatságot; a a tömegek arra való temperamentuma. Kezdők vagyunk Margitszigeten gyermekunnepet; a Rákoson bika-hajszát benne, multunk nincs, vagy a legendái távolságban enyész s lóversenyt; a sziget mögött regattát; a vásártéren ün- el. Négyszáz esztendő választ el az utolsó alkalomtól nepi bazárt, kiállítással; este a korzón s a ligetben séta- mikor a magyar igazán örülhetett s szivéből ünnepelt. hangversenyeket, általános kivilágítást; minden köztéren Azóta háborúk förgetegei, idegen járöm, forradalmak és katastrophák pusztítottak ki a magyar szellemből minden bált; a kettős Dunasoron tűzijátékok csodáit . . . A practikus érzékűek már számítgatni is kezdték e ünnepi kedvet. Tenger keserűség és gyász után eltespedbűvös látványosságok hasznát a nemzetgazdaságra, befo- tünk ; hétköznapi lélekállapotunkból csak olykor ragadnak lyását a művészetekre, felvillanyzó hatását a közszellemre, ki a mult borongó emlékei, a jövő méla sejtelmei törerkölcsi súlyát a külföld véleményében. Gyönyörű álom, téneti évfordulók napjain. Ilyenkor délczegen viseljük a nemzeti öltönyt s tartunk egy-egy szónoklatot; a többit mélyet is alusznak rája azóta, a kik megálmodták. Akadt mégis néhány, a ki ébren maradt s próbál- a czigányra bizzuk, kinek rívó hegedűje mellett borközi kozott az eszme megtestesítésével. Ezek meg utána ki- hangulatban sírva vigadunk. vándoroltak Amerikába. Másféle ünneplésről a magyar véralkat századok óta Emlékezetes az ő dolguk nagyon. Kezdődött har- nem tud, kitanult belőle, elfeledte. Csak akkor hevül újra sányszavu plakátumokkal, melyek a néhai Lehel kürtjét s adja ki erejét rögtönzött, fejletlen, nyers műsorozatban, is túlriadták, hogy a jó magyar vidéki nép tömegesen ha — tüntetni kell. Ehhez megvan a hajlam, a tehetség, vándorolt fel a hivó szózatra a fővárosba. Végződött pe- az ötlet, finta és erő szittyáinkban 111a is. Ha nincs hozzá dig a dolog belépő díjaknak tömeges eltűnésével s egy ok és alkalom, veszteg maradunk s hallgatjuk a czigányt. sötét idézéssel a fenyítő járásbíróság pecsétje alatt, mely Bort iszunk, a népnek ökröt süttetünk, a lelkesedés s a azonban már nem vala kézbesíthető. jó vér egyik legfőbb mérő foka, ha éjfél után beverjük a A mi e két piéce közé esett, az állt egy kordonnal szomszéd ablakát vagy jól elverjük egymást. elzárt városligetből, melyen belül kengyelfutásnak, póznaDe tán így volt ez mindig, a boldog hajdankorban mászásnak, szamárversenynek, s díjért mérkőzésnek szé- is. Őseink csak úgy tettek akkor az ünnep művészetével, pek és rútak, törpék s hórihorgasok, kövérek és sová- a hogy mi teszünk a zenével. Muzsikáltatunk magunknyak, okosok és bolondok között kellett volna megesni. nak, de a hangszert nem veszszük kézbe: mert a magyar De a kengyelfútó már délben leitta magát, a póznamászó ember úr, fejedelem a födél menyezete alatt, szeret föladta az életuntat, a szamár nem akart futni, a jelentke- derülni, de maga nem játszik. Az ősök is idegen művézett szépek közt már régen eldűlt minden verseny, sőt a szeket hoztak az országba, mikor nagy stylban, európai A HÉT. 1 .
66
98
hirű ünnepeiket tartották: rendelkeztek a világ legelső alkotó tehetségei fölött, pazarul fizették őket s rájuk bizták a mulattatást. így támadt a régi királyok fényes udvartartása, tőlök tanulták el a pazar életet a magyar oligarchák. Az Anjouk ragyogó palotáit olasz mesterek építették, az udvari szertartások, az etiquette kérdései fölött importált ízlés döntött, mely kiterjedt a jelmezekre, a konyhára, az életrendre s főleg az ünnepekre. Az idegen mester jól érezte magát klímánk alatt, kitanulta természetünket s alkalmazkodott hozzá alkotásaiban. így keletkezett volna idővel általuk önálló magyar ízlés, nemzeti művészet s ennek hagyományai díszítik vala nemzeti ünnepeinket. De ezt a fejlődést eltaposták a zivataros századok s nyomában a kimerültség, tespedtség pocsolyái maradtak, melyekben nem működik termékeny élet, nem fakad ki' a virág. A sár ellensége a dísznek. Lemondani mégse birunk arról a becsvágyról, hogy a magyarnak is legyen nemzeti ünnepe esztendőnkint, mely megnyissa szivünket, megnyilatkoztassa géniuszunkat s ide vezérelje közénk vendégül az idegent, megismerni és megbecsülni ezt a királyi fajt erényeiben, melyek akkor csillannak ki legszebben, mikor ünnepel. Folytassuk úgy, a hogy őseink kezdték s hol a mohácsi vész megszakította fejlődését. Ünnepeljünk úri mivoltunk szerint: legyünk ott az alkalomnál mulatók gyanánt, de bízzuk a mulattatást kész művészre, a ki mester benne s meg tudja alkotni, a mit nála megrendelünk. Az idegen kenyeret kap mulattatásunkért, megtelepszik, gyermekeit már magyarokká neveli s neveltjei, tanítványai magyar művészet gyanánt űzik tovább az importált mesterséget. Ne féljünk megszeretni mását az idegen ünnepeinek, formáinak s tanulni belőle: a mi egünk alatt át fog az úgyis formálódni, alkalmazkodik testi és lelki mivoltunkhoz, fölveszi magába természetünket, hogy tetszesse mamit s megéljen földünkön. °
°
>
R
P
A bit. Feszület-e symboluma avagy kettős tábla, félhold vagy majomkoponya, kőmives-kalapács vagy harisnyakötő — az tökéletesen egyre megy. Mózes-e prófétád vagy Krisztus, Darvin vagy saját magad, az is mindegy. Az utolsó esetben még hivőket is gyüjthetsz s ha te hiszesz magadban, megérdemled, hogy mások is higyjenek. «A mit nem ismerünk és nem látunk, abban könnyebb hinnünk, mint a mit látunk és megismerünk.» Ezt egy bölcs mondta valamikor, és ráfogták, hogy istentagadó eretnek, kínpadra vonták és máglyán elégették. Száz esztendő múlva cannonizálták — és mind a háromnak igazsága volt: a ki máglyára tétette, a ki szentté avatta és neki magának, a ki ki merte mondani, mit igaznak vallott! K—s. *
Nagyság és szerencse : két egészen különböző dolog; s mégis a sokaság e kettőt rendszerint összetéveszti. *
Két erő tart fölül a sokaságon : ítélet és akarat ereje. E kettő nélkül ismereteid csak eltanult ismeretek, tetteid csak alárendelt tettek lehetnek. • Kölcsey. *
Régen azt tartották : «Észnek hódol az érez.» Ma: éreznek hódol az ész. Henrik.
Múzsám. Ne légy féltékeny a múzsára, hívem, Addig szerellek, míg múzsám szeret, Mint egy halottal, úgy tekint a szivem, Ha dalra többé már nem ihleted. Mi e világon szép, vonzó, magasztos, Ml lelkemet bíibdjjal tölti meg, Oh dall kell irnom, himnusl irnom ahhoz, Hogy remekebbé legyen a remek. Sok nőt öleltem én már élelemben, Eltékozoltam szenvedélyt, erőt, De óh azokról dall még sohse zonglem, Mert elpirultam vön múzsám elölt. Kit ö szeret, az méltó szerelemre, Mert tiszta, szűzi, milyen ö maga, Oh szebbé lelt az olyan nö teremtve, Kit díszbe foglal a költő dala. Járhat körültem a föld minden szépe Vérem gyújthatja lángra sok szirén,
i
Sülyedhelek gyönyörnek gyönyörébe, De dall csak rólad, rólad irok én. Palágyi
A. b e c s ü l e t e s
Lajos.
ember,
— Elbeszélés. — Irta: VÉRTESI GYULA.
—• Azt a három barna cserepet vedd ki fiacskám. Úgy ni. A rojtokat fésüld ki szépen — az írást erre felém fordítsd . . . És ott lengett a nagy, eziistrojtos háromszinű zászló, a magas tetejű úrilak homlokzatán. Béldesy Ákos mosolyogva öleli át a mellette álló magas, szőke leányt. — No Irmus, meg vagy velem elégedve ? A leány átöleli apja nyakát, megcsókolja, s úgy mondja: — Te jó, te édes apa! Az öreg úr bemegy a házba, Irma pedig kint marad, s mosolygó nyájas arczczal nézi a lassan fújdogáló esti szellő által ide-oda himbált zászlót. A nagy, aranyos nyomású betűk hatalmasan emelk'ednek ki a háromszinű mezőn, a hosszú karcsú rúd meg-meghajlik a nehéz szövet terhétől. Akár csak ez a karcsú leány, a ki néha úgy érzi, mintha a lelke el se birná azt a nagy boldogságot, a mi rajta fekszik. A szeme, lázasan ragyog, míg halkan ismételgeti magában a zászlóról leolvasott nevet: — Verpeléti Lajos'. . . Lassú, halk hangon ejti utána: — Én egyetlenem, boldogságom! — Hét óra, mehetünk a vasúthoz — ébreszti fel álmodozásából az öreg úr. A kocsi ruganyos ülésén hátradőlve, a leány tele tüdővel szívja magába a rétekről feléje szálló tiszta, édes
99 illatot, a renden heverő sarjú illatát, melyből ki-kiérzik a kakukfű izgatóbb, erősebb szaga. A nagyobb csoportokban haza felé menő munkások alázatos «Dicsértessék a Jézus»-ait szívélyes, kedves fejbólintással viszonozza, s a daloló jókedvű parasztleányok nótáit utána dúdolgatja, halkan, magában. — Óh apám, milyen szép, milyen kedves minden. Csak egy pillanatra borul el az arcza, mikor a családi sírbolt előtt hajtatnak el. A kis domboldalon, a magas gesztenyefák közül szelíden fehérlik ki a kripta feletti nagy márványkereszt. A tiszta nyári levegőben élesen válnak ki az épület körvonalai, középen a nagy sötét négyszöggel: a kriptaajtóval. A leánynak eszébe jut az a szomorú téli nap, mikor a nagy vasajtók becsukódtak a drága, a jó édes anya után. S olyan jól esik annak a boldogsággal túltelített szívnek az az egy pár köny, mely végigpereg a szép arczon. Az apa keblére vonja a leányt, s úgy mondja neki: — Szegény anyád ha élne, milyen boldog lenne most . . . Azután más hangba csap át: — Csak nem fogadjuk Lajost ilyen szomorú arczczal? Még azt hiszi, hogy nem is örülsz neki. És az az egypár kö'nycsepp csak még üdébbé, még nagyobbá tette a leány lelke boldogságát. Miként a júniusi nap permetező esője után még szebben, még jobban ragyog a nap — úgy derült ki a szép könyező szem is, s nem ragyogott ki abból egyéb, mint a végtelen boldogság előérzetének s reményének fénye. Odakint azután a kis állomás perronján fel s alá járva, miről is beszélgethettek volna egyébről, mint a várva-vártról. — Vájjon megsápadt-e egy kicsit ? Az ügyvédi vizsga ugyancsak megviselhette. —• Inkább az utána való lumpolások — évődik az öreg. — Lajos nem lumpol. — Honnan tudja a kisasszony. No bizony az a maga Lajosa talán valami szent, vagy micsoda? Olyan mint a többi. Dehogy olyan. Nemesebb, jobb, okosabb a többinél. — Hát papám, más fiatal embert huszonnyolcz éves korában megválasztanak képviselőnek? Hát más ember tud annyit mint ő, van olyan mint ő ? — Még nem olyan bizonyos, hogy megválasztják — évődik az öreg úr. — De bizonyos. Muki bácsi mondta. Ls még ha nem választanák is meg, feltéve, de meg nem engedve, — mint te papa szoktad mondani — Lajos megélne az ügyvédi praxisából is, még ha nem lenne is a te fiad — és az én aranyos, drága, jó testvérem. Az öreg úr nem szól semmit, hanem eszébe jutnak azok a keserves évek, a miket mint kezdő ügyvéd töltött el. Szegénység, nyomorúság követte minden léptennyomon, és évekig kellett fillért fillérre rakosgatni, míg elvehette azt, a kinek egyszeri-egyszeri látása erőt adott a hosszú évek küzdelmeihez. Minek is mondaná ezeket el. El sem hinné ez a két boldog gyermek, a kiknek az élet eddig csupa öröm, csupa gyönyörűség volt. És Isten segítségével ezutánra is csak az marad. Hadd élvezzék ezek egész teljességében az ő küzdelmes élete gyümölcsét. Ezek boldogságában lesz az ő boldogsága is. És az a fiú, az a kedves jó gyerek, a kit ő is jobbnak tart a többi embereknél, az ő minden szívességét kamatostól fizeti vissza, mikor boldoggá teszi ezt a mellette álló bájos gyermeket. És ha nem restelné az öreg úr, örömébe sirva fakadna, mikor leányát átölelve odalép eléje az a szép magas szőke fiatal ember, s megcsókolja a kezét: — Kedves apám!
Hazafelé menet, a sok kérdésre alig tud felelni Lajos. — Mit csinált mióta nem látták? Tanult-e sokat? Lumpolt-e? mert a papa nem hiszi, hogy nem szokott. Talán beteg volt, mert sápadtnak néz ki egy kicsit. Vagy a sok tanulás, éjjelezés? Mikor azután meghallja Irmuska, hogy a sok tanulásban erőltette meg magát Lajos, erélyesen kikel az ostoba jogi könyvek ellen, mint a melyek nélkül — legalább az ő véleménye szerint — nagyon szépen meg lehet élni. — A kis professorleány nem sajnálja-e, hogy eljött ? Hallja Lajos, de mondja meg igazán, ne füllentsen, nézzen a szemembe, hadd látom, elpirul-e ? így ni. Most beszéljen! A fiatal ember ajkaihoz emelte a leány kezét s ez érezte is, hogy reszket a férfi keze, mikor az övéhez ér. Hogyne reszketne, hisz ő is úgy érzi, mintha villamáram futna rajta keresztül, ha Lajoshoz ér. A holdat egy kis sötét felhő takarta el s a leány nem láthatta jól a fiatal ember arczát, de talán, ha látta volna is, nem vette volna rajta észre azt az átvonuló felhőt, a mit egy kellemetlen gondolat kergetett oda. Hirtelen jött, hirtelen ment. S kezében tartva a kis puha kacsot s nézve a bájos arcz lágy körvonalait, könnyelmű lelkéből pehelyként tűntek tova a borús gondolatok. Mosolyogva felel: — A kis Förster Melaniet kérdezi Irmus ? — Azt. — Bizony az nem sajnál. Tudja ki kurizál neki ? Pataki Józsi, az a sánta szigorló orvos, a kit apáéknak bemutattak, mikor nálam voltak — Az a csúnya kis ember, annak a szép leánynak ? — kérdi az öreg úr. — Az bizony. Különben igen derék, becsületes fiú. Jól jár vele Melanie, ha elveszi. A csöndes esti levegőben harsányan cseng a fiatal ember hangja. Az utolsó szavakat úgy érzi, mintha azok folytonosan a fülében csengenének, harsányan, bántó visítással. Azután egy más hangot hall megcsendülni, kedves, panaszos hangot: — Hát odaadsz másnak? Neked nem kellek? S ott látja maga előtt azt a. sugár barna leányt, kivánatos termetével, ragyogó fekete szemével, átkarolja, az ajkát csókra nyújtja . . . '— Lajos mi lelte ? — kiált fel ijedten Irma, mire a kényelmesen szunyókáló öreg úr is felébred. A fiatal ember végigsimítja forró homlokát, s a kalapját leveszi a fejéről, hogy a hűvös esti levegő hűtse le égő fejét. — Vértolulásom van, hirtelen iszonyúan megfájult a fejem. Az öreg úr nem szólt semmit, újra hátradűl az ülésben s elgondolja, hogy lám, milyen ez a mai elkényeztetett fiatalság. Az ő korában hire sem volt a vértolulásnak — no bizony mitől is lett volna. De persze most már az «Angol királynő »-ben, meg Isten tudja hol eszik nap nap után a töltött gombát, rákokat meg ilyeneket — szóval nem csoda, hogy sok a vérök. Azután még egyszer végig néz az izmos, erőtől duzzadó fiatal emberen, a ki a magas szőke, csontos arczú leány mellett valóságos óriásnak látszik — s mosolyogva jut az eszébe, hogy milyen pompás pár lesz ezekből. Hogy magához fog jönni az ő kis penészvirága is e mellett az erős férfi mellett . . . Az öreg úr ismét elalszik, Lajos pedig magához öleli a sugár szőke leányt, s a fülébe sugdossa a lángoló szerelmes szavakat, s mikor oda hullanak arczára a puha selymes fürtök, s az ifjú test melegét ott érzi a keblén, s csókolja a reszkető ajkakat, nem is hazudik, mikor azt mondja, hogy: — Szeretlek! 69*
Abban a perczben valóbán érzi, hogy nagyon szeret. De mikor annak a másiknak mondta, akkor is érezte! S mikor késő éjjel szobájába tér aludni, kétségbeesetten ül az asztal mellé, fejét lehajtja a tenyerébe, s míg a megszégyenítő önvád könyeket kerget a szemébe, lassan mondogatja magában: — Nyomorult, gazember vagyok! Egy perezre úgy érzi, mintha mindkét szerelem egyenlő erővel tartaná fogva a szivét, mintha mind a kettőt szive egész teljességével, lelke egész odaadásával szeretné — de azután, a mint emlékezetében kibontakozik a két leány alakja, s ott látja maga előtt a mellett az ingerlő, égi boldogságot igérő, bűbájos, fekete hajú, lángoló szemű leány mellett ezt a magas, sugár, sápadt arczú leányt, úgy tetszik neki, mintha erre a sápadt arezra csak gyűlölettel tudna nézni. Azután megint eszébe jut neki, hogy mi mindent köszönhet ő ezeknek a derék embereknek. Hogy neveltette, taníttatta ki őt, a szegény árva gyereket, ez a távoli rokona: Béldesy Ákos bácsi. Mennyi szeretettel, gyöngédséggel vette körül ez a jó leány. Jobb volt hozzá, mint a legjobb testvér. Szerette gyermekkora óta, abban a gondolatban nőtt fel, hogy az övé lesz, szereti őt az első szerelem teljes tisztaságával, teljes nagyságával. Es ő most gyalázatosan elhagyná ezt a szegény leányt! Nem, nem soha. Becsületes ember akar maradni! II. — . . . És a mi kedves képviselőnket, Verpeléti Lajost, éltesse az atya úr isten az emberi kor legvégső határáig . . . végzi be a tisztét Tatrangi Muki bátyánk. Rá zúg az éljen, tusst búz a czigány s a fiatal képviselő ragyogó arczczal, ékes beszédben fejezi ki a legnagyobb báláját a lelkes hazafiak iránt, a kik őt érdemetlent, bizalmukra méltatni kegyeskedtek. A pezsgő már egy kicsit a fejébe szállt, s látva maga körül a lelkesedett, kipirult arezokat, büszkeség tölti el a keblét, úgy érzi, mintha polgártársai bizodalma most nyitotta volna meg előtte azt az útat, a melyen dicsőség fogja őt kisérni lépten-nyomon. Széles melle kitágul, a szeme lázas fényben ragyog, a mint szinezgeti a jövőt. Látja magát, a mint elmondja első beszédét, a ministerek összenéznek, sugdosnak, beszéde végén a ministerelnök odajön hozzá, megszorítja a kezét: pompás volt, nagyszerű volt. Másnap a lapok vezérczikkeznek a jövő politikusáról. Pár év és megkínálják valamelyik tárczával. Saját erejéből, tehetségével fog emelkedni lépésről lépésre, elvekért, eszmékért fog küzdeni, egy czél fog előtte mindig lebegni: a haza java, s e szent czél szolgálatában állva gyűjti homlokára a hervadhatatlan babérokat. — Esküszöm önöknek, hogy csak egy czél fog vezetni egész életemen keresztül s ez a haza java, polgártársaim boldogítása... Az ünnepélyesen kiejtett szavak méltóságteljesen hangzanak el a nagy teremben, s Muki bátyánk sorra járja az embereket, s mindenkinek sugdossa a fülébe, hogy ez ám az ember, ez fogja ám igazán a mi képünket viselni, nem úgy, mint az a pökhendi grófocska, a ki választás előtt nyalta-falta az embert, azután pedig szóba se akart vele állni. Bizony csúnya dolog is volt a gróftól, jiogy azt a rongyos ötezer forintos váltót sem akarta aláírni. Végre az egyik asztalnál ülve marad a vén kortes. Letelepszik régi kenyeres pajtása: Viczándi Gerő mellé, a kivel körülbelül négy évtizeden keresztül együtt csinálták a választásokat.
Vége van már azoknak a híres választásoknak, mikor tizenöt, húsz embernek is beverték a fejét egy-egy szép délután, ma már a választásokról legfeljebb egy elkényszeredett zsebtolvajt kisérnek be a dutyiba. Szépen, rendben megy minden. És ez se sokáig. Muki bácsi nem szeretné ugyan megérni, de fél, hogy megesik vele az a csúfság, hogy kinevezett megyei hivatalnokok és kinevezett képviselők bankettjein kell neki toastirozni. Elbúsul a két öreg, a tenyerökbe hajtják a fejőket, s úgy hallgatják a czigányt. Ez is máskép szól már, mint azelőtt. Operákat meg miket nyomorgat a rongyos, mintha nem tudnák, hogy vályogvetés mellől szedték őket elé. Es az a szemtelen Zsiga prímás, olyan begyesen búzza, mintha ő lenne a legnagyobb úr a világon. Hej, ha az ő idejűkben ilyen pofával állt volna ki valaki a banda, elé, de lehúzatták volna a tíz körmiről. De most ? Úr lett már mindenki, csak az igazi urak lettek koldusok. És míg a két öreg a szép múlt képeit emlegetve szidja, gáncsolja a jelent, az asztalfőn az apja mellett ülő magas, szőke leány halvány arczát rózsás pirosság futja keresztül, mikor eléje tárul minden fényével, minden boldogságával a jövő. Megelevenül emlékében az egész tegnapi este, a mint a holdfény ezüstös sugarával beragyogta a park fáit, érzi újra azt az édes, illatos meleg levegőt, a mi nyári estéken akáczvirágnyiláskor bódítólag hat az ember minden idegére, hallja újra azt a kedves kérő hangot, a melyen az imádott férfi esküszik neki örök hűséget, örök szerelmet. Lázban égő szemmel tekint mellette ülő jegyese férfias szép arczára, s a boldogság legnyugodtabb érzetével fűzi tovább azokat az édes, kedves gondolatokat, melyek el szokták tölteni egy-egy boldog kis menyasszony szivét, agyát. Lajos is ránéz, s tekintetéből annyi jóság, szelídség sugárzik ki, hogy a leány meg nem állja, hogy balkan oda ne súgja neki, közel, egész közel hajolva az arczához, hogy «te édes, te drága!» És a fiatal ember visszasuttog, lángoló ajkai csak úgy szórják a vallomások szikráit, melyek berepülnek egyenesen abba a gyermekes, naiv szivbe s felgyújtják azt olthatatlan lángra. És Lajos míg mondja azokat a szerelmes szavakat, úgy érzi maga is, hogy azok igazak, valódiak. Tegnap este is olyan lázas remegéssel szorította a karjaiba ezt a leányt, a minővel csak azt szoktuk, a kit szeretünk, s most is. a mint itt ül mellette kipirult arczczal, fehér homlokára omló szőke bajával, rózsaszín ruhájában, melynek duzzadó epaulettjei s ránezos, bő selyembetétei elfedik gyermekes, sovány teste körvonalait, s egész alakjának olyan nőies bájt kölcsönöznek, a fiatal férfi úgy érzi, hogy valóban szeretni fogja, sőt már most is szereti ezt a kedves gyermeket. Lábaik véletlenül egymáshoz érnek, s erre az érintésre láng borítja el a lányka szűzi arczát, a férfi pedig úgy érzi, mintha villanyfolyam czikkázna át erein. Ellenállhatlan vágyat érez magához szorítani a kedves piruló gyermeket és ebben a perczben szentül és igazán érzi azt a vallomást, a mit vadul forrongó vére ajkaira hajt: — Boldog leszek, ha bírhatlak ! A czigány egy szép régi nótába kezd: «Kidőlt a fa mandulástól, Elszakadtam a babámtól, Úgy elszakadtam szegénytől, Mint őszszei fa levelétől Elválik.
, 101 Fájdalmasan, szomorúan törtek elő a nóta édesbús dallamának hangjai, s ez az egész ábrándos, fájó melódia olyan sirva, panaszkodva hangzott fel, mintha azokból a kopott komisz hegedűkből, fájdalomban, boldogtalanságban megtört szivek szólanának. Lajos hallgatja, hallgatja a bánatos dallamot, s annak hallatára emlékében újra feltűnik az elhagyott szép leány alakja. Nem az az ingerlő, észtvesztően szép alak, a minőnek máskor látta, hanem a szegény kis elhagyott szomorú leány; s mintha az ő kedves hangját hallaná kizokogni a hegedű hangjai közül, s mintha az ő könyekben úszó szép szemét látná felcsillámlani maga előtt.
Ebből a thémából azután egy hatalmas dictiót akart volna kiszorítani, — de minden jó lelkek örömére, tovább nem tudott menni, minthogy: — Mindent meg lehet venni, csak a nép szeretetét nem . . .
Egy perezre úgy érzi, mintha őrületes fájdalom szorítaná össze a mellét, s a kínzó gondolatok ólomsúlyukkal össze akarnák nyomni az agyát, de ez az egész nem sokáig tart, egy aljas, nyomorult gondolat fészkelődik be a lelkébe, abba a könnyelmű gyönge lélekbe. — Hátha mind a kettőt bírhatná ! Ez lenne a felesége, és amaz . . . . ? S míg ő erről gondolkozik poharak csengése között, a megindulástól reszkető hangon köszönti fel a vén tiszteletes, a legbecsületesebb, a legigazabb emberek egyikét, Verpeléti Lajost, a ki «mocsoktalan jellemével kiáltó ellentétet fog képezni a politika aljas, mocskos hullámaitól körülnyaldosott önérdekek szigetével szemben s a kinek a mai szent napon kettős eljegyzési ünnepélyét ülik, mert ma jegyezte el magát nem csak a politika istennőjével, de a nagyságos Béldesy Ákos úr kedves leányával, az ő legkedvesebb, legdrágább tanítványával: Irma kisasszonynyal is! Az ég minden áldása kisérje ezt a kettős jegyváltást !» És a legbecsületesebb, legigazabb emberek egyike még csak el sem pirúl, mikor jegyesének odasúgja: — Téged áldjon meg az Isten minden boldogságomért ! Az asztal végén Muki bácsiék már nagyon elbúsulták magukat. Lassan pereg már az öreg nyelve, de azért sok bolondot beszél össze, nem, is hallgatja más, csak Viczándy Gerő. — Bizony, Gerő pajtás,- ezudar világ ez, — csak úgy lehet benne avancirozni, mint a mi kedves követünk. Hej, csak fiatal volnék, majd kapnának -rajtam is. Majd szert tennék én is egy jó rokonra, a ki kitaníttatna, képviselőnek választatna, azután elvétetné velem a penészvirág leányát. De én tán még sem venném el — isten úgyse nem venném —, mert én magamat nem adnám el, nem én, hunezut legyek, ha eladnám . . .
BEKSICS GUSZTÁVNÉ.
Gerő pajtásnak eszébe jut ugyan, hogy Muki pajtás most egy esztendeje a keszegi vén molnárnét kérette meg, mert hallotta, hogy van vagy öt-hatszáz pengő forintja — s csak azon múlt a dolog, hogy még az ördögök nagyanyja se akart Muki pajtáshoz menni, s ez azóta hajtogatja annyira, hogy ő nem eladó, — de hát minek juttassa ezt neki az eszébe. Úgy látszik azonban, az öregnek magának is eszébe jutott: — Látod, a keszegi molnárné is megfogott volna tavaly, ha hagytam volna magamat. Pedig hát az még szemrefőre nem is olyan kivetni való. Olyan hatalmas, gömbölyű karja van, mint annak a rendje, nem olyan, mint a meszelőrúd, meg hál' Istennek, meg is van teremve, nem kell felpüffedni a ruháját, hogy mutasson benne valamit. Czudar világ biz ez pajtikám, ezudar. Mindent meg lehet venni. Csak . . . •Azt akarta mondani, hogy csak «engemet nem», de ezt mégis soknak gondolta már maga is Gerő pajtás előtt emlegetni. — Csak a nép, a felséges nép szeretetét nem lehet.
(Vége következik.)
Kairói
mese.
Irta :
Midőn Kairóban felrándultunk a czitadellában levő szép mecsetbe, hol Mehemed Ali fényes sírboltjában piheni álmát, nem fogadtunk bérkocsit, hanem Krisztus lovára ültünk. Egész kis karavánt képezett a mi társaságunk. Mindenkinek szép szamara volt, de legszebb volt az én kis, fehér szamaram. Vígan kapkodta apró lábait. Csörgött, büszkélkedett szerszámával s talán velem is. A nyakán collier volt. Törökpénzekből állott e nyakék és a sok rézarany-moneta úgy zörgött, mint a gazdag bankár zsebében az arany, ha pöffeszkedve babrál ujjaival közöttök. Úgy rohant velem, fejét kis szürkés üstökével magasan hordva és hamisan pislogatva a járókelők szemei közé. Persze hogy ő vezetett. Utánam komoly prófétai arczával nyargalt Zumbusch a nagy szobrász. Sötétes öltönye alig különbözött sötétszürke szamarától, s midőn utánam poroszkált, úgy tetszett, mintha a szamár hat lábon futna, oly hosszú szürke lábai voltak a művésznek is, mint vivőjének. Hosszú cavalcade-ot képezett kirándulási csapatunk. Minden szamár után bottal kezében futott, rongyos burnusban érdekes látványt nyújtva, egy-egy arabs. Á szamarak gazdái, kiki a maga szamarára csapva botjával és éktelenül ordítva, úgy hogy nemcsak szamarunk rúgott hátra, de mi is a kengyelvasba szorított sarkainkkal szerettünk volna nekik egy kis emléket adni. A míg a népes utczákon rohantunk a tarka, zsivajgó sokaság között, addig nem tünt fel annyira nekünk a szamaraink után futkosó arabsok kiabálása. Gyönyörködtünk a fényes fogatokban, az angol egyenruhában s a festői rongyos tömeg keverékében, a boltok ritkaságaiban, a szüntelen változó kép színhullámaiban. Hol bámulat fogott el, hol undor a szerint, a mint a kép változott. Hol egy karcsú épület gyönyörködtetett, egy festői tájrészlet a Nilus partján, hol pedig egy döglött ló húsán lakmározó kutya undorított el. Hol a titkolódzó burnus mögül kandikált ki reánk egy-egy pár remek vágású, fekete szem, hol pedig szánalmas érzést keltettek bennünk a sok trachomás arabs vörös, passepoilos szemei. Kergettük a legyeket, nehogy a beteg szemről a mienkre szállva, minket is inficiáljon. Sötétszürke kis csacsim mérgesen pislogott, ha a légy felénk repült. Nagyot ugrott, ha egy-egy mosquitó megszúrta s én is neki lódultam, kis bambus nádammal egyet-egyet csaptam a légy helyett az ő szép fejére. Midőn kiértünk a bazárok utczájából, tágasb terekre, megmutatta vezető, izzadó s utánunk rohanó arabsunk a temetőt furcsa kis sírköveivel. Ok halottjaikat alig két lábnyira ássák be a földbe. Innét van talán az, hogy keleten, hol ez a szokás dívik, a hiénák olyan szépen megélhetnek. De hagyjuk a temetőt. Hisz egész Egyptom nem egyéb, mint az ő régi műveltségének temetője! Kiértünk az országútra. Remek, széles út vezet föl a czitadellába. Szamaram üget. Vezetőm utána. Kompániánk versenyfuttatást rendez, s mi kiizzadva felérünk a mecset külső falkerítésé-
102 hez, hol szépen leszállítanak csacsiaink hátáról ezek nagy örömére. Ok czukornádat kapnak, egy koszton lévén gazdáikkal, mi pedig lábainkra nagy mamuszokat kapunk, olyan nagy papucsokat, hogy két emberi láb is bátran meglakozhatnék egy-egyben. Becsoszogunk a mecset előcsarnokába. Znmbusch magyarázni kezdi az épület köveit, faragványait. Őt érdekli a márvány színe, eredete — ő szobrász! Engem gyötör a kíváncsiság, hogy a mecset belsejét láthassam. Engem nem a részlet, az egésznek összhangja, a szépség érdekel. Nem szeretem, nem tudom kutatni mi miért szép, hogy alkották össze, hanem az tetszik, a mi szép. Vezetőm észre veszi, hogy hová kacsintgatok. Tudván olaszul, kézen fog és azt mondja: «Jöjj! megmutatok én neked mindent. Én velem tarts! Hagyd itt az angolokat.» Arczszínem után legalább is aféle törökbe ojtott olasznak tekintett. Belépünk. Megilletődve állok meg az áhitatra keltő mystikus világításban, melyet XIII. századbeli arab ornamentikával díszített színes ablaküvegek terjesztenek. A mecset nagy, remek márványfaragásaival, karzatával, aranyos rácsaival, az ő nagyszerű egyszerűségében meghat. Érzem, itt imádkozni kell. Vezetőm arczra borul és én is imádkozom a magam Istenéhez otthon hagyott kedveseimért. S midőn imám végeztem, szokás rabjaként a bejárat felé indulok, hogy a szentelt víztartóban megmártva ujjaimat, keresztet vessek magamra. Ott fekszik egy muzulmán, mellette áll egy korsó tiszta nilusviz, kis bádogpohárral ad belőle. Azután megyünk. — T e mégis igazhivő vagy 1 szól egész bizalmasan vezetőm. Imádkoztál Allah-hoz 1 lm fogd, adok neked egy amulettet... — Köszönöm, de minek az nekem ? — Hát nem tudod te azt, hogy a kinek amulettje nincs, azon fog minden átok, nyavalya, szerencsétlenség? De a kinek van, az meg sem botlik ? — Azt hiszed? — Hiszem ám. Elmondok neked egy történetet, akkor majd te is elhiszed. Leültünk künn a fris pázsiton. Vezetőm iszákjából valami lepényfélét vett ki és engemet is megkínált vele. Fehér búzalisztből készült és a mi lángosunkhoz hasonlított. Majszoltam belőle és ő históriáját mondta el. — Látod ugy-e, hogy Affim (a fehér szamár) nyakán is van amulette ? Ez azon szentelt aranyos pénzekből álló nyakék, a mi úgy csörög és minden szembejövő ember szemeit lefegyverzi. Affim sohasem botlott még meg, se gazdáját, se mást soha le nem vetette. S miért? Mert Affimnak amulette-je van és a rossz szem nem ronthatja meg. — Én azt hiszem Affi azért nem botlik, mert még fiatal, erős, bokája még nem rokkant meg! — Úgy, te nem hiszesz ? No, no, ügyelj, mindjárt meggyőzlek. Mindjárt máskép fogsz gondolkozni. Ls a szamárhajtsár beszélt: — Élt itt ezelőtt sok száz évvel egy kegyetlen pasa. Vitéz volt, hős volt, de szörnyen elbizakodott. Szerelmes volt, mint egy arabs csődör és vén, mint egy ős krokodilus, féltékeny, mint egy kutya és csapodár, mint a majom. A Nílustól a vöröstengerig neki voltak a legszebb rabnői. Az Ibis madár ártatlan fehérszinével biró hableánytól kezdve az ében hajú és fekete szemű, gyöngyfogsorú felláhleányig mindenféle szépség volt háremében. De a legszebb közöttük egy arabs leány volt. Egy szabad arabsnak tevehátán növekedett virágszála, a szép Hanna Jo. Őrizte a pasa, mint a szeme világát és félt tőle, mint
Eblstől. Nem merte neki oda dobni kendőjét, de csúszvamászva nyújtotta a sorbetet és úgy esdekelt Hanna Jo kegyeiért, de hiába. Epedni hagyta. Szemeivel leigázta a pasát. Összenőtt szemöldei voltak és bátor szive. Hiába fenyegetődzött a pasa, hogy ma.-. . holnap letöri a szép virágszálat; a mint a hárembe lépett és Hanna Jo reátekintett, a babona lefegyverezte. És társnőit is megigézte Hannah Jo. «Gonoszszemű»nek hívták. De nem csak ezeket. Volt a pasa udvarában egy fiatal szerecsen. Rabszolga, de előkelő származású. Ennek az volt a kötelessége, hogy a háremhölgyek szép, fehér szamarait gondozza. Ha a háremhölgyek rabnőik és eunuchok kíséretében a pusztába kirándultak, Ramali, a szerecsen mindig követte őket. Valahányszor Ramali, a ki pedig jó lovas volt, megközelítette Hannah Jo szamarát, s Hannah Jo reánézett burnusából kivilágoló, fekete szemeivel, Ramali szamara mindig megbotlott, térde megcsuklott és Ramali a szamár fején átbukott, nagy hahotájára az asszonyoknak. A deli Ramali fekete bőrén a veríték gyöngyözött kínjában, szégyenében, szerelmében. Mert ő is beleszeretett Hanna Joba. A szép Hannah Jo észrevette. Valahányszor lebukott szamaráról Ramali, mindig mellé ügetett szamarán és oda súgta neki: «A tied íeszek, ha szamarad soha meg nem botlik, ha kezed oly biztos lesz, hogy a két személyt hordó szamárt megfékezed 1 Akkor majd elszöktetsz 1» S Ramali minden nap erősen fonta át az izgatottságtól remegő erős térdeit fehér szamarán, hogy Hannah Jo előtt bátor és biztos lovagot mutasson. De alig villámlott Hannah Jo szeme, Ramali szive őrülten vert, lábai eleresztették a szamarat és' lankadtan ejté ki a gyeplőt kezéből, úgy, hogy az állat megérezve gazdája gyámoltalanságát, nyomban lebuktatta. Egyszer Ramali így szólt urához, a pasához : — Ereszsz el engem kegyelmes pasa pár hétre a pusztába. Meg akarok tanulni nyargalni. — Ne bocsásd 1 — sugá Hannah Jó. De a pasában hirtelen felébredt a féltékenység dzsinje és elbocsátotta. A szép Hannah Jó duzzogott. — Csókolj meg 1 — kérte a pasa s Ramalit visszahívom. De Hannah Jó nem csókolta meg, mert félt, hogy az egy csókból kettő lesz s Ramalit még sem láthatja meg. Ramali pedig ment, ment a pusztába. Rabként kisérték. Tevehátán nyargaló katonák vigyáztak rá, a mint ballagott szamafán szomorúan, tűnődve. Szamom kerekedett, mindenki leszállt az állat hátáról és beásta arczát a sárga homokba, — csak Ramali nem. Ő nem félt a számumtól. Jött a viliám, lecsapott a karcsú pálmafába épen az oáz közepén, hol Ramali szamara ivott, s a szamár meg sem nyikkant, mert Ramali iilt rajta. Jött a pusztai oroszlán és Ramali szamara hátáról lenyilazta s a szamár nem vesztette el hidegvérét. A katonák, kik tanúi voltak e jeleneteknek, dicsőítették Ramalit: — T e hős vagy Ramali. A számum, a villám, az oroszlán nem ingatott meg! Csak a gonosz-szemű Hannah Jó előtt nem tudsz megállani. S vándorolt á csapat tovább. Estére egy szent kúthoz értek, a hol egy dervis lakott. Annak elmondta Ramali minden baját és tanácsot kért tőle. S a dervis egy amulettet adott neki, alamizsnapénzekből fűzött nyakéket. — Kössed ezt szamarad nyakába s a gonosz szemnek elvész a hatása, nem fog rajta többé.
103 Visszatért teljes önbizalommal. Hannah Jó, a mint a nyargaló és szép kösöntyűs szamarat meglátta, könyekre fakadt. A Ramali szamara nem botlott meg többé és a szép Hannah Jó szemlesütve esengett: — Ramali! Micsoda szép asszony ruházta fel így szamaradat? Nem szeretsz engemet többé? S Ramali nem fogódott el és nem remegett többé, hanem büszkén, diadalmasan ragadta karjaiba szép szerelmesét s elvitte magával messze . . . messze . . . mesze . . . — Nos, gyaur asszony, hiszesz-e már a talisman erejében ?
K r ó n i k a . .
.
'
— aug. 14.
Pyrrhon, a nagy skeptikus, a ki ép oly kevéssé hitt Zeüszben, mint önök vagy én, mikor az élisziek papjuknak kérték fel: habozás nélkül elvállalta a főpapságot; s tisztét, mint derék emberhez illik, kifogástalanul általános megelégedésre látta el. Ez a látszólagos inconsequentia voltakép igen következetes gondolkodás eredménye volt, mert a skepticzizmus, mely szerint minden dolog egyformán bizonytalan és vitatható, sohase tagadta, hogy a társadalmi szokásokhoz alkalmazkodni üdvös és helyén való. Ilyen látszólagos inconsequentiák, melyek valójában a legkövetkezetesebb elmék tényei, gyakoriak a philosophusoknál és a költőknél, a kiknek az esze néha épp olyankor jár a legjobb úton, mikor letér az országútról. S ilyen látszólagos inconsequentia volt az is, hogy Ábrányi Emil, kit trón hajolni nem látott soha, s ki egykor szép versben mondotta el, hogy a vas-embernél is hatalmasabb a csontember, vulgo a halál, tehát hogy Ábrányi Emil halálos ellensége minden autokratának, meglátogatta, meginterview-olta, s nyájas, gyöngéd,' udvarias szókkal illette a XIX. század legnagyobb autokratáját: Bismarckot. Mert hisz nem a zsarnokot látogatta meg, hanem az elbukottat. A zsarnokra ő csak mennydörögni tudott, ellenben a száműzöttet fölkeresi magányában s gyöngéden társalog vele. S van-e hivatás, mely méltóbb a költőhöz, mint fölemelni és vigasztalni az elbukottakat ? A költő nagy, mikor villámot szór, de még nagyobb, mikor letörli a szenvedők könyeit. S ne legyünk felületes szemlélők: ez a látogatás, mely a lefolyt héten országszerte a legnagyobb sensátiót tette: nem a politikus Ábrányi, hanem a költő Ábrányi látogatása volt. Ne ejtsen tévedésbe az, hogy Ábrányi Emil, mint egyszerű képviselő jelentette be magát Bismarcknál. Latoljuk meg a beszélgetés minden szavát (a mi annál gyümölcsözőbb, mivel az interview-er majdnem érdekesebb, mint 'maga a vallatott) s könnyű belátnunk, hogy ehhez az egész dologhoz Ábrányi Emilnek, a forradalmár-politikusnak semmi köze. Az az urbánus férfi, a ki gyöngéd tapintattal hangsúlyozza a «herczegséged» czímzést, s enyhe szókkal környékezi a kissé nyers vén junkert, nem a szélsőbal Desmoulins Camilleja, hanem maga az édes szavú költő, testvérje minden szenvedőnek, a ki a faragatlan öreg teutonban csak az elesettet látja. S bizony a szilaj politikus, különösen a várható s tényleg elért kétes értékű eredményért, nem igen tette volna meg azt a hosszú és fárasztó utat, melyre Ábrányi Emil vállalkozott. De igenis, kész volt ezt megtenni a költő, a ki nem ismer fáradtságot, ha cserébe az örök hálátlanságért, gyöngéd lehet valakihez. A költőnek soha se hosszú s fáradságos az az út, a mely egy szenvedőhöz vezet.
A schönhauseni útra bizonyára csak egy költő vállalkozhatott, olyan fáradalmas és kellemetlen lehetett, az interview-er közlése szerint. Ábrányi Emil valóságos megpróbáltatásokon ment át, míg a. schönhauseni jószágigazgató lakába eljuthatott. E megpróbáltatások közt nem a legutolsó volt az, hogy operánk bájos Angélájának, mikor a schönhauseni járóműről leszállott, elszakadt a ruhája, s a toilette-et egy helyi szabó-tehetségnek kellett «tönkre-reparálnia». S ez volt a legemlékezetesebb dolog, a mi ama nevezetes napon Schönhausenben történt. Mert Ábrányi Emilnek közlése szerint a nevezetes találkozás részletei köznapiabbaknak tűnnek fel, mint a hogy előre elképzeltük, midőn az interview terve legelőször fölmerült. Bismarck nem volt oly áradozó kedvében, mint aznap, mikor a Novoje Vremja levelezőjét fogadta, s mikor a «nagy fecsegő» nevét szerezte meg magának. Átalában a fogadtatás nem ment úgy, mint a parancsolat. Mindenekelőtt, az interviewer türelme próbára volt téve még akkor is, mikor már néhány óra óta Schönhausenben ült. Noha előre be volt jelentve, a jószágigazgató ablakából kellett néznie, hogyan kocsizik ki, hogyan falatozik s hogyan pöfékel az illetlen vén germán, a másik két nagy száműzöttnek: Herbertnek, meg az ex birodalmi kutyának a társaságában. Végre Bismarck kiült a pitvarra s rászánta magát, hogy elfogadja a költőt. Tehát valahára ott voltak egymással szemben. De mily csalódás! Bismarck nem ivott vért, Herbert nem csörgetett lánczokat s Tyras olyan volt, mint akármilyen más kutya. Sőt mintha valami operette-derü lett volna rajtuk. Bismarck, a lelánczolt Prometheus, nevetett, mint egy közönséges studens; Herbert mosolygott, Tyras pedig vidáman kaffogott s tátogatta a száját, mintha ő is nevetni iparkodott volna. Az interview kezdetét vette. A hires fecsegő beszélt, de a nagy úthoz képest, melyet Ábrányi tett, meglehetős röviden. A költő elmondhatta, a mit Knabe Farkas Jeremiás mond A miniszterelnök előszobájában: «Oly hosszú várakozás és ilyen kurta felelet!.. .» . . . . Vagy Ábrányi Emil egyszerűen csak elhallgatja azt, a mit Bismarck mondott s mégis csak a politikus látogatta meg a schönhauseni remetét ? ! . . Egy szélsőbali diplomatától minden kitelik. * Addig is azonban, míg ki nem derül, hogy mit hallgatott el Keczel rokonszenves képviselője e nevezetes beszélgetésből: azt kell hinnünk, hogy Fortuna istenasszony ez egyszer nem volt a költővel s ha rámosolygott is, legfeljebb malicziózusan mosolyoghatott rá. Hát azért kellett annak a bájos, kedves kis Fekete Dominonak a schönhauseni virányokon végig kalandoznia, hogy aztán a faragatlan vén titán a politika apró pénzeivel kínálja meg az «egyszerű képviselőt» ?!! Nem, ez sok volt, még egy porosz junkertől is! Mert az efféle politikai nyilatkozat, hogy: «nyáron átalában meleg szokott lenni, de ezt ujságirónak nem szívesen mondja meg az ember» — az eféle politikai nyilatkozat, bizony, Schönhausenben is csak: «nesze semmi, fogd meg jól.», Es ha, mint a lapok irták, kivételesen szerencse volt, hogy Ábrányi Emil Bismarckkal találkozhatott, ez párja lehet annak a másik kivételes szerencsének, a melylyel valaki az állatkérti sorsoláson megnyeri a vizilovat. Ez a kivételes szerencse tudvalevőleg vagy húsz forint ellátási költségbe kerül naponkint s enyhébb szerencsének voltakép csak azért mondható, mert a tapintatosabb rhinoczeroszok sietnek minél hamarább elszenderedni. , Mai napság már az is ugyanilyen szerencseszámba jön, ha valaki a kis lutrin nyer. A mi lotto-igazgatóságunk bizonyára a legkedélyesebb hivatal a kerek világon,
104 mert ott mindennap olyan vígjátékokon lehet mulatni, a minőket majd csak a magyar Palais lloyalban fognak játszani. A legújabb komédia például a következő. Valami jámbor férfiú, a kinek jókora illúziói lehetnek, véletlenül egy kis ternot csinál. Eleinte nem akar hinni a szemének. Elogyan ? Az ő számai kijöttek ?!! Hisz ha kijöttek, akkor bizonyára bent is voltak ama bizonyos gépben! Furcsa ! Mert hisz az köztudomású, hogy oda csak olyan számokat tesznek be, a melyek ha kijönnek is, sebaj! De hát a kérdéses számok valósággal künn vannak; s a mennyire ember bizonyos lehet valamiről, bizonyos, hogy a három szám nem ördögi káprázat, hanem krétával irt, s másnak nem olvasható numerus. Még egy darabig kétségeskedik, de a dolog annyira rendben levőnek tűnik fel, hogy végre rászánja magát, felzónázik Pestre, hogy itt majd elmulassa azt a kis pénzt, minthogy ebül szerzett jószágnak ebül kell elvesznie. Csap egy kis dáridót a nyereség kontójára, s aztán beállít a hivatalba, fölvenni a pénzét. Itt aztán megmondják neki, hogy mégis csak az ördög mókázott vele. Mert a számok kijöttek ugyan, de nem voltak megtéve. Hát a reskontó?! A reskontó csupán khiméra, de nem közokirat. A lutri-ivek nem érkeztek meg kellő időben, bár rendes módon adódtak postára, de az illető postai alkalmazott egy kicsit hevertette asztalán a csomagot, s így most az a számtenger csak «pengő érez és zengő czimbalom». Emberünk kölcsön kérte a Pulszky Eerencz orrát, s kölcsön kért útiköltséget, aztán haza ment eltemetkezni. Mellesleg, alighanem gondolt magában egyet.
A z utolsó fejezet. — ITaitczia beszély. — Langlade, a birneves iró, akadémiai taggá választásakor azon előnyben részesült, hogy neve sok ezer ember előtt, kik eddig mitsem tudtak róla, ismeretessé vált. Langladenak csak a hatodik választási kísérlet adta meg a szükséges tizenhét szavazatot. Míg az akadémia tagjai azon fáradoztak, hogy új halhatatlant vegyenek föl körükbe, azalatt Langlade nagy léptekkel és roppant izgatottságban sétált kiadójával karöltve a pont des ártson. Hirtelen kinyik a Mazarin-könyvtár egyik ablaka. Az ablakban egy kéz mutatkozott, mely zsebkendőt lobogta-tott; Langlade arczára fátyol borult s úgy érzé, mintha ólom szállt volna lábaiba. .
— Milyen a zsebkendő, fehér vagy koczkás ? — kérdé kiadójától. — A zsebkendő fehér, — viszonzá a kiadó, kiadói éles tekintettel. — Megválasztottak ! Az institute tagja vagyok, kiáltott fel Langlade és a szépművészetek hídján keblére borult kiadójának. — Akadémiai tag! — ismédé a kiadó. — Mily szerencse ! Ezentúl érdeklődni fog ön iránt a közönség és végre valahára elkelnek nálam beverő művei. Uj czímlapokat készíttetek műveihez s odabigygyesztjük a neve Igazán, az ember gondol magában egyet. Mert vájjon azoknak, a kik a posta mulasztása miatt a mi emberünk- alá: «a franczia akadémia tagja.» Az igaz, sok pénzembe kel egyetemben akaratuk ellenére nem játszottak, vissza- fog kerülni ez a mulatság, mert 22 kötetnek megváltoztérítette-e az állam a tétjeiket?! Vagy az államot nem tatni a czímlapját nem kicsiség; de hajlandó volnék a czímeket egészen megváltoztatni, az sem kerülne sokkal kötelezi az, a ml magán-embert kötelez? többe. Szó sincs róla, nagyon idején érkezik a hír, hogy — Ön műveim czímeit akarja megváltoztatni ? Wekerlc minister, a ki semmi esetre se tartozik a kraj— Igen. Az ön czímei elijesztik az embert, ezért czároskodó financier-k közé, combinatióba vette a kis lutri megszüntetését. Ez az üzlet olyan szégyenünk volt, nem is kelnek a könyvei. «Phocylide erkölcsi költeménye, a melyet az utilitarismusnak semmiféle okoskodásával nem «A X V . század szerelem-dalnokai», «Beauvais Vincze ur lehetett legitimálnunk. S még így is félő, hogy azon az apró történetei», «A kelták költészete», «Érzékiség és állam-sorsjátékon, mely eleinte hivatva lesz a kis lutri szellemiség» stb. stb. Mindez bizony legkevésbbé sem jövedelmét biztosítani, ott fog lebegni a kis lutri fatuma, vonzó czím! Hja, uram, a czím! a czím! Az emberek nem ez a vigyorgó kölyök-manó, mely nemzeti czimerünk- ismerik a jó czím hatalmát. Az ön művei közül csak egy ben, a hármas balom mögül, csúfondárosan öltögette ránk kelt el nagy számban, mert czíme, «Helois és Abailard», kitűnő volt, sokat igért... «Ab, ah! Helois és Abailard!» ocsmány nyelvecskéjét. Aialcos mondogatták a kíváncsiak és megvették a könyvet. T e r mészetesen keserűen csalódtak a jámborok. Az egész műben kevés szerelmet találtak és sok philosophiát, de hagyján, csakhogy túladtam rajta! Lássa, én csak kétféle Gróf Berchtolcl Sarolta. könyvet ismerek. Vannak jó könyvek, tudniillik azok, a melyek elkelnek, és rosszak, a melyek nem kelnek el. Meg a szépek között is szépség. Szebb a többinél, mert nemcsak bámuljuk vonásait, hanem meg is értjük. Elmúlt, diadalmas idők — Ön kegyetlen, — mormogá Langlade. asszonyainak vonásait látjuk fehtjulni arczélén. — De igazat szólok, — folytatá a kiadó. — HallEgyik-másik bálban megjelenni látva, úgy véltem régi pengő gasson rám, a mit mondok. .¡Bontakozzék ön ki ebből a Görögországból. írjon, olyan könyvet, a mibe kissé botvergina hangja mellett történeti dallamok zendülnek meg: egy rányos jelenetek fordulnak elé, egy kis p i k a n t é r i a . . . . Rákóczy nótáját, Tinódi Sebestyén valamelyik dallamát hallom. Ódon Szóval, belátja ön, hogy csak két tárgy kelendő: egy kis várkastélyok logvagtermci elevenülnek fel előttem: történelmi idők szerelem. . . egy kis atheismus . . . hangulatát érzem. Akár csak a magyar történelem valamelyik híres — Atheismusban sohse dolgoztam . . . Monseigneur nőalakja lépkedne ei mellettünk . . . Dupanloup szintén rám szavazott. Önkénytelenül a Rozgonyi Cziczellék, a Piroskák, a Gara — De választás után ezt nem kell önnek tekintetbe Máriák jutnak arczéléről eszünkbe . . . s emlékezünk azokra a hires szép asszonyokra, a kik szintén abból a fejedelmi s kihalt fajból, vennie . . . — Igaz, igaz . . . de mégis bántana a lelkiismeretem. az iktári Bethlen nemzetségből származtak, mint ő : a hajdani Bánffy — Tehát hagyjuk az atheismust. Maradjunk a szeés Korniss grófnőkre, a fiatal grófnő édesanyjára és nagynénjeire. relemnél. Az aztán az örökké kifogyhatatlan tárgy! Ennek Racc-a teszi széppé : bájossá az — a mit érez. mindig lesz kelete a könyvkereskedésekben! Fontolja meg, Első perezben az entber azt hiszi királynő, ki csak parancsolni uram: irjon egy könyvet, mely tele van izzó szenvedélylyel! tud, aztán mosolyogni kezd, s az, a ki elébb még meghajtotta fejét, — Korábbi tanulmányaim . . . virágokat hint lábai elé . . . A — Ne szóljon ön korábbi tanulmányairól. Ön valaha fiatal is volt, nemde ?
io5 — Én? Nem emlékszem. De alaposan értem a görög anthologiát. Tán lehetne valamit faragni Macedonius, Asklepiades, Agathias és a silenti Paulus epigrammáiból. — O az a görög nyelv ! Regényt irjon nekem, mely napjainkban és Párisban játszik. — Napjainkban . . . Párisban . . . Ez hatáskörömön kivül fekszik. Mindazáltal nem bánom, ha székfoglalómmal elkészültem, keresni fogok olyan tárgyat, a minőt ön kiván . . . csakugyan . . . — Szavánál fogom önt. Azalatt elkészíttetem az új czímlapokat. * *
*
Mr. Langlade lelki nyugalmát csak egy dolog zavarta, az t. i., hogy emlékbeszédet kellett elődje, de Chantenay úr fölött tartania. Chantenay úr siralmas halott volt; öszszes irói vagyonát Anakreonnak versben fordított ódái és egy tanulmány Ossián költeményeiről képezte. Főérdeme abban állott, hogy nőül birta Chantenay asszonyt, ki nagy művészettel politikai-irodalmi kört alakított Chantenay úr termeiben. E kör húsz éven át meglehetős nagy befolyással birt. Egy hónappal megválasztatása után Langlade elődje özvegyénél tisztelgett. Chantenay asszony hajdan igen szép hölgy volt s még most is, 48 éve daczára, némi hatást csinál este, gyertyafénynél. Langladeot a legszivélyesebben fogadta. — Biztosítom önt — mondá —, hogy engem az akadémia választása boldoggá tesz. Ön méltóan tölti be Chantenay úr helyét és dicsérni fogja, a mint illik. — Dicséretem soha sem fogja megközelíthetni Chantenay úr érdemeit, — viszonzá Langlade. Anakreon ódái és a tanulmány Ossián költeményei fölött, mindkettő finom kötésben, Chantenay asszony keze ügyébe estek. Chantenay asszony meghatottan szemlélte a két művet. — Páratlan munka! — mondá Langlade. — Ön ismeri Chantenay urat mint irót, de szeretné mint embert is ismerni, nemde ? Megismertetem önt vele. Lelkiismeretesen gyűjtögettem leveleit. Tudom, mi egy székfoglaló beszéd. Ossian és Anakreon nagy szolgálatot tesznek önnek, azonban kell, hogy néhány adomát, egy pár bizalmas részletet is birjon ön Chantenay úr ifjúkorából. Szivesen szolgálok ezekkel. Sokat, sok csodálatos, sőt fölötte mulattató dolgot fogok önnel közölni, a mit eddig soha senkinek sem beszéltem el, mert csak ez alkalomra akartam azokat hagyni. Férjem nem egyszer mondá nekem szeretetreméltó derültséggel: «Jegyezd meg, kedves Adél, a mit most mondok s beszéld el később annak, ki emlékbeszédet fog tartani fölöttem az akadémiában . . . Érdekes kis részlet lesz ez az emlékbeszédben . . . » Az ő kedveért teljesítém parancsát; most önnek jogos igénye van jegyzeteimhez. A finom hölgy kétségkívül finom akadémiai érzékkel birt. Tudta, hogy már a hires halott érdekében is jó vért fog szülni, ha az emlékbeszédet apró történetkékkel tarkítják, melyek folytonos kíváncsiságban tartják a hallgatókat és mulattatják. Elbeszélte Langladenak, hogy Chantenay úr sokszor whistezett Talleyrand herczeggel, hogy piquettirozott Molé úrral, hogy igen kedvelte a kutyákat, s egy nagy fehér macskát ajándékozott Perry herczegnőnek stb. stb. Chantenay asszony fölkelt és fölnyitotta Íróasztala fiókját. — Itt vannak kincseim: férjem levelei! Csodálatos levelek! Én falun szerettem tartózkodni, Chantenay úr nem: azért különválva töltöttük az év bizonyos részét. Chantenay úr gyakran irt nekem s én válaszoltam leveleire. Önre bizom most a leveleket, melyekben Chantenay úr nemes lelke tükröződik. Magával viszi e levélcsomagot A H É T . 1.
ugy-e ? Itt-ott tőlem is fog néhány levélkére bukkanni, de föl se vegye. Langlade magával vitte a csomagot. Mintegy száz levelet tartalmazott. Langlade, szegény, nem tudott hova lenni ámulatában, midőn este a levelek átnézésénél azt tapasztalta, hogy az évfolyam Chantenay úr 50 jelentéktelen rövid leveléből, ellenben Chantenay asszony 50 borzasztó hosszú leveléből áll. Chantenay asszony minden levele tizenkét oldalra volt sűrűen irva, tág, szigorú irálylyal, telve igazi akadémikus szenvedélylyel. Chantenay asszony utasítást adott bennök férjének, mit tegyen és mit szóljon, a jövő választásra nézve. — Hisz akkor Anakreont is Chantenay asszony fordította — gondolá Langlade — s voltaképen nem férje, hanem ő volt az akadémia tagja stb. stb. Langlade csakhamar hozzászokott, hogy naponkint Chantenay asszonyhoz menjen újabb és ujabb informatióért. Az értekezések után Langlade rendesen nagyobb csomag levéllel hagyta el Chantenay asszony házát. Egy hónap múlva már annyira ment Chantenay asszonynyal, hogy kisebb-nagyobb fűzeteket ragadtatott ki kezéből, melyek általa összeállított adatokat tartalmaztak «annak számára, ki emlékbeszédet volt mondandó Chantenay ur felett». Hasonló jegyzet minden fűzet élén volt olvasható. Langlade gyakori hosszú látogatásai nem maradtak észrevétlenül s voltak, kik azt állították, hogy Chantenay urnák nemcsak az akadémiában lépett helyébe. A dolog tévedésen alapult, mert jó szívvel lehet mondani, hogy sohasem létezett viszony, mely annyira. tisztán irodalmi és anyagtalan lett volna, mint épen Langlade és Chantenay asszony viszonya. Chantenay asszony urában nemcsak a férjet, hanem az akadémikust is veszté el. A férjet megsiratta eddig annak rendje és módja szerint. Az akadémikust újra feltalálta Langlade személyében és eszeágában sem volt, hogy valaha túladjon rajta. Szándéka volt Langlade fölött ép oly játszva uralkodni, mint hajdan férje fölött. Ez által, gondolá, föntarthatja termeinek befolyását és tekintélyét, nemkülönben viszonyát az akadémiához. Langlade örömben úszott, hogy ily ház nyílt meg látogatásainak, mely a kis irodalmi cselszövények és a kis politikai összeesküvésekre fölötte alkalmas volt. Eddig elszigetelten búban élte napjait, a negyedik emeleten fény és kényelem nélkül, görög tudományával, bölcsészetével és vén gazdasszonyával, ki igen rosszul főzött. Kitüntetésnek tartotta, hogy majdnem- naponta Chantenay aszszonynál ebédelhet és kiveheti részét a pompából és kényelemből. Szóval ő a kis Récamier asszony kis Cháteaubriandja lett. Nyolcz vagy tíz hóval megválasztatása után Langlade Bossuet és Éénelon szobrai előtt tartotta dicsbeszédét Chantenay asszony fölött. A zuglapok tréfából kiszámították, hogy az emlékbeszédben Chantenay ur neve tizenhétszer, Chantenay asszonyé huszonhétszer fordult elő. Chantenay asszony Pingard ur karján jött a terembe és a nélkül, hogy megzavarodnék, végighallgatta az egy órahosszat tartó beszédet. *
*
*
A kiadó nem valami ünnepélyesen fogadta Langladeot, midőn ez másnap a beszéd kéziratát elvitte hozzá. — Hát ezt is nyomassam ki — kiáltott fel. Hisz ötven példány sem fog elkelni belőle. Azonban hagyján, kinyomatom ; fájdalom, kötelességem, ön akadémiai tag. De mennyire van már ama művel, melyről múltkor szóltunk, melyben csak szerelemnek szabad előfordulni ? Csak előre ! Hallottam, hogy nem él többé barlangjában, hanem sokat forgolódik az emberek között... Pompás! írja le ön azt, a mit lát és hall. írjon ön valamit Rousseau szellemében, 67
io6 de aztán víg ós mulattató legyen. Olvassa el a «Vallomások»-at. Lássa, azoknak még ma is akad vevője. Langlade lakására tért vissza és egy szuszra elolvasta nagymohón a «Vallomások» első kötetét. Este tiz órakor felhúzta fekete frakkját, felkötötte fehér nyakkendőjét és Chantenay asszonyhoz ment. Chantenay asszony egyedül volt. Kezet nyújtott hangiadénak. Langlade az özvegy közvetlen közelébe álló karszékbe ült és pillanatokig nem ereszté el kezét, miközben igen mélyen tekintett szemeibe. — Mily kipirult az ön arcza, — mondá Chantenay asszony. — A vér fejébe szállt, beteg ön? — Nincs semmi bajom, de az imént olvastam el Jean Jacques Rousseau «Vallomásainak» első kötetét s most Warens asszonyra gondolok. Ah, ha ön akarná . . . ha ön akarná . . . — Ugyan mit ha akarnék? — Ha ön az én kis mamám akarna lenni, tán én is irnék akkor remekművet. — Kedves barátom, Jean Jacques Rousseau tizenhat éves volt, midőn először találkozott Warens asszonynyal, virágvasárnapon, kis patak és kis fal között. Tizenhat éves, gondolja meg, Warens asszony pedig huszonnyolcz éves volt. Chantenay asszony inasa meglehetős nagy zörejjel jelenté, hogy Malgagne úr kiván tisztelegni, később Chateaubrun asszony, d'Anbevoye úr és még később a kis d'Estilly grófné érkeztek . . . szóval negyedóra múlva a teremben mintegy húsz vendég gyűlt össze. ' Langlade a fehér kis márványoszlopra támaszkodott, mely a háziasszony édesatyját, báró de la Pacardiére tábornokot ábrázolá. Tartásában mondhatni tudós fájdalmat mutatott, alig válaszolt a hozzá intézett kérdésekre; szemeit le nem vette Chantenay asszonyról. Chantenay asszony végre észrevette és kíváncsian közelgett Langladehoz, Langlade nem engedé szóhoz jutni. — Ne, kérem asszonyom, ne szóljon. Szenvedek . nagyon szenvedek. Isten önnel, kedves Adélem, isten önnel. Holnap levelet irok önnek. Ezzel fogta kalapját és távozott. Távozása annál is feltűnőbb volt, mivel Chantenay asszony néhány pillanatig mozdulatlanul, bámulva állt egy helyben, mintha meg akarna fuladni. Langlade soha sem nevezte őt eddig kedves Adélének. Langlade, mikor az utczára ért, kezeit dörzsölé. — Megvan! — mondá. — Regény levélalakban!... Chantenay asszony felelni fog leveleimre. A férjhez intézett levelekben itt-ott sok csinos dolgot olvastam. Pedig nem is szerette őt! Már miért ne írhatna ő nekem is csinos dolgokat? Másnap Chantenay asszony kezében volt Langlade úr szerelmi vallomása, melynek a másolatát természetesen híven őrizte. «Ez az ember megőrült!» — mondá Chantenay asszony az első perczben és befogatott. «Meg kell látogatnom és látnom, mi baj érte Langladeot.» Az alatt a negyedóra alatt, a míg befogtak, Chantenay asszony még egyszer elolvasta a levelet. De a mikorra be volt fogva, mást gondolt. — Fogasson ki — parancsoiá az inasnak — nem fogok kimenni, — s még harmadízben is végig olvasta a levelet, melyet immár csodálatosnak tartott. — Miért ne szerethetne engem Langlade ? kezdé most fontolgatni. — O eddig távol élt a szenvedélyektől s ezek most rohamosan törnek ki belőle. Igen, Langlade nevetséges egy imádó . . . . de az imádó sohasem nevetséges, ha ily irálylyal bir. Itt az alkalom, hogy gyönyörű levélgyűjteménynek juthassak birtokába . . . Felelni fogok Langladenak. Chantenay asszony szobájába zárkózott. Nem telt bele egy nap és Langlade húsz oldalra terjedő levelet
kapott tőle. Chantenay asszony azón négy vagy öt hölgy közé tartozott, kiknek nevét az emberek bizonyos körökben egymás fülébe sugdossák, ha a «Revue de deux mondes» valamelyik számában névtelen beszély jelent meg. A beszélyt, úgy szól a krónika, a Revue levélszekrényébe rejtélyes női kéz dobta. Én, megvallom, sokszor töprenkedtem azon, mikép tudhatják az emberek, 'hogy ama rejtélyes kéz egy nő keze, mikor nem ismerik; no de ez csak mellékes dolog. Tény az, hogy Chantenay asszony élethalálra versenyzett Langlade-dal a levélírásban. Kezdetben a levelek általános, határozatlan szenvelgés jellegével birtak, később eszményített személyek, kigondolt helyzetek és események is kerültek beléjök. A dolog ekkép életet és alakot nyert, a levelek egy a XVIII. század modorában és Ízlésében irt regényfélévé fejlődtek. Albertnek Clementinehez és Ciementinenak Alberthez intézett levelei már egy hó óta vándorolnak szünet nélkül az akadémikus negyedik emeletéből a Chantenayhőtelbe és megfordított úton megint visszafelé, midőn egy vasárnap délután fél kettőkor Clementine, ki Aquinói szent Tamás templomában a misét hallgatta s most gyalog ment haza, a Grenelle-utcza sarkán Alberttel találkozott. Albert megindultnak látszott. — Ugyan, akadémikus uram, — szólítá meg Chantenay asszonv, — mondja csak, miféle komédiát játszunk mi ketten? Én ugyan nem panaszkodom, az egész dolog rám nézve igen mulattató, hanem hanem, végre is ön nem szeret engem és nem is szeretett soha. Ugy, jöjjön most hozzám s magyarázza meg nekem a rejtélyt. Langladenak a szilárdság nem tartozott erényei közé. Elárulta az egész dolgot Chantenay asszonynak. Zavartan és egész testében remegve, a következő nevetséges szavakat mondá s azt is nagynehezen: — Regényt akarok irni s nem volt anyagom hozzá. Kiadóm szenvedélyes szerelmet rendelt meg nálam . . . — Lám, lám! Hát miért nem mondta ezt mindjárt ? — feleié Chantenay asszony. — Ön ma nálam vacsorál, nemde? Együtt fogunk dolgozni, műve így hamarább elkészül. — Madame, tökéletesen osztom nézetét, annál is inkább, mivel kéziratom már körülbelül négyszáz oldalra terjedő kötetet tesz ki . . . Ez egyelőre elég . . . Csak a vége hiányzik . •. . — Azt majd vacsora után csináljuk meg. Hozzá is láttak vacsora után a dologhoz, jobbat azonban nem gondolhattak ki, mint hogy Albertet két éven át a föld körül utaztatják. A válás percze szívszaggató volt, de Clementine mindazonáltal tiszta maradt erényében. Mindketten közös akarattal kötötték ki, hogy Ciementinenak tisztának kell maradnia. Szerencsétlenségre a kiadó nem osztá a véleményt és fönhangon tiltakozott az ellen. * *
*
— Olvastam kéziratát, — mondá Langladehoz, — csinos, meg kell vallani, különösen Clementine levelei igen gyönyörűek. Egészben véve nem rossz az egész és ki is fogom adni. Csak a vége hiányzik . . . — Hogyan, nincs vége ? — Persze, hogy nincs. Mit gondol, ilyen nagy szerelem, mely a szűziesség korlátain belül mozog és utazással végződik a föld körül Ezt ön megoldásnak nevezi? . . . . Albertnek vagy győznie kell vagy megöli magát. Jobb szeretném, ha győztes lenne, mert a szerelmesek tragikus halála kissé elcsépelt dolog. A közönség nem is szereti azt, hanem annál inkább ujjong, mikor a hős győzedelmeskedik. Tessék, vegye vissza kéziratát; akarom, hogy Albert diadalmaskodjék.
107 Langlade Chantenay asszonyhoz ment. — Regényünk vége úgylátszik nem sokat ér — mondá. — Kiadóm azt kívánja, hogy Albert vagy győztes, vagy öngyilkos legyen, de jobb szeretné, ha győztes lenne. — De én nem akarom, hogy Albert győzedelmeskedjék ! . . Hátha rám ismernek Clementineban! Albert győzelme a pellengérre állítana! Tudja mit? Öljük meg Albertet. — Azt meg a kiadóm ellenzi... — Mit nekem a kiadó tiltakozása, mikor becsületem forog szóban! Aztán szigorúan véve a dolgot, ön nem is tudja, hogyan kell Albertnek a győzelmet megszerezni s remélem, nem is lesz ön oly vakmerő, hogy ebben is számoljon közreműködésemre. — Holnap — jegyzé meg Langlade — holnap ismét beszélhetünk e tárgyról. Megyek, mert d'Estilly asszonynál vagyok hivatalos. Este bátor leszek tiszteletemet tenni. *
*
*
Chantenay asszony meg nem állhatta, hogy vagy féltuczat bizalmas barátnőinek ne engedje elolvasni Langlade leveleit. E kitüntetett barátnék sorában d'Estilly aszszony is közte volt. D'Estilly asszony negyven éves lehetett, nem szerette a magányt s előbb szépsége, most erénye által tűnt ki. Voltak imádói, kik igen szerették őt, sőt tán kelleténél is többet szerették, de ennyi irodalommal soha senki sem szerette. D'Estilly asszony szivébe a féltékenység kis ördöge fészkelte be magát s egy szép reggel csak arra ébredt föl, hogy becsülete azt kívánja, hogy ő is csinálhasson Langlade leveleiből gyűjteményt. D'Estilly asszony így okoskodott: «Langlade tíz év óta ismer és ez idő alatt nem nagy figyelemre méltatott. Langlade egy medve, ki mindig bölcsészetében és görög tudományában turkál. Azon kivül csak Adéllel társalog. Nem könnyű dolog őt megnyerni, pedig én oly leveleket várok tőle, melyek sokkal szenvedélyesebbek az Adélhez Írottaknál. Gondolkodjunk csak kissé. Ha ebédre hívnám meg és . . . S miért nem történhetnék ez ?» D'Estilly asszony ebédre hivta meg Langladeot. Langlade fekete frakkban, fehér nyakkötőyel jött, azon hiszemben levén, hogy legalább is húsz embert fog találni d'Estilly asszonynál. Csalódott. D'Estilly asszony egyedül volt honn, mint mondá, fáj valamije s csakugyan, oly sápadt arczot Langlade már régen látott, mint d'Estilly asszonyé volt. Ennek okául azon körülmény szolgált, hogy d'Estilly asszony félni kezdett a találkozás perczétől. D'Estilly asszony és Langlade négyszemközt étkeztek. D'Estilly asszony az egész ebéd tartama alatt csodálatos pillantásokat vetett szomszédjára. A helyett, hogy mint rendesen «kedves barátom»-nak szólítsa, egyszerűen «barátom»-nak szólítá. Már pedig nagy a különbség e kettő között. Langlade mitsem vett észre, mert éhes volt és jóizűen evett. Csak az nyugtalanítá őt, hogyan lehetne Albertnek a győzelmet megszerezni. Ebéd után d'Estilly asszony tovább folytatá a hadjáratot, de Langlade még most sem vett észre semmit. Úgy nézett ki, mint a ki se nem lát, sem nem hall. Az utolsó fejezetet nem verhette ki fejéből. Kilencz órakor menni készült. — Chantenay asszony vár reám, — mondá. — No maradjon még egy piczit. Langlade csakhamar újra kezdé: — Biztosítom, asszonyom, ma este okvetetlenül kell Chantenay asszonynyal szólanom. D'Estilly asszony erre bátorságot vett magának és kiterjesztett karokkal az ajtó elé állva, fölkiáltott: — Ön itt fog maradni! — Bocsánat, asszonyom, de Chantenay . . .
— Hallgasson rám, nem akarom, hogy Ön ma Adélhez menjen! — Ön nem akarja ? S már miért ne akarná ? — Szerencsétlen flótás! Még most sem ért! Nem akar érteni! Ezzel Langladehoz sietett, gyöngéden egy karszékbe taszította, kezét hízelegve tevé -vállaira és erősen szemébe tekintve kérdé: — Érti ön már? Vagy tán még most sem ért? — Ah! — kiáltott fel Langlade. — Az én utolsó fejezetem! — Mit mond ön? — Semmit! semmit! Azaz hogy . . . Elvesztem az eszemet! Nem tudom, hogy mit szóljak! Az öröm megnémított ! Igen, igen, értem már! értem! *
*
*
Pár nappal később Langlade levélkét kapott Chantenay asszonytól, mely így hangzott: — Száz éve, hogy nem láttam önt. Mi ennek az oka? Látogasson meg, az utolsó fejezetről fogunk csevegni. Langlade meg ezt felelte: — Most csinálom az utolsó fejezetet. Fölséges megoldást találtam. Majd látni fogja. Egy hónappal később csakugyan meg is jelent Langlade műve. Az utolsó fejezet így kezdődött: « 0 gyönyörök gyönyöre !» sat. sat. Chantenay asszony az utolsó fejezet elolvasásánál fölkiáltott: — Langlade nem maga csinálta ezt az utolsó fejezetet ! Chantenay asszony kutatni kezdé, ki a Langlade munkatársa, kereste és meg is találta. D'Estilly asszonyt aznap óta ugy hívják ösmerősei, hogy «Langlade utolsó fejezete.»
Apró
képek. Irta :
Ifj. APÁTHY ISTVÁN.
I. Végtelen, puszta síkon állok egyedül. Éjszaka van, vigasztaló fény, csillag nélküli éjjel. A szürke föld a szürke éggel összeolvad, az egyforma sötétnek határa nincs. Hideg szél süvölt el a fülem mellett; köröskörül súg-búg, mintha sűrű lombok állanák útját. Hallgatom figyelemmel. Néhanéha egy dalnak töredékeit hozza magával, hangokat egy távoli kedves dalból, a melyet nem hallottam még soha, de a melyet — úgy tetszik — ismerek. Valahányszor — okkal vagy ok nélkül, mint a hogy a világ mondja — nagy bánat nehezült rám, lágy érintéssel ez simogatott édes, feledtető álomba . . . . És fölfölmerűlnek révedező lelkemben amaz emlékek, nem a múltból, nem az ébrenlétből, nem is álomból; valahonnét mindezek előtt, — ki tudja, honnét ? Fülemet megüti egy-egy ismeretlen hang, melyet hallottam akkor, elém áll egy-egy ismeretlen arcz, a kit ismertem akkor, megszáll egy-egy soha nem tapasztalt érzés, a mit élveztem akkor, amott. Mikor ? Hol ? Nem tudom. De ha a lélek halhatatlan, véget nem érő, akkor nem is kezdődhetett: nincs vége a végtelennek sem erre, sem árra. Ha a lélekre vár túlvilág, miért ne volna ez a mostani, földi is csak túlvilága egy előbbinek ? Az ember gyarló, s az emlékezete oly rossz! Ebből a mostaniból is vájjon jut-e át a túlvilágba egyéb, mint néha-néha egy-egy dal, melyet nem hallván is hallottunk, egy-egy arcz, melyet nem látván is láttunk, egy-egy 67*
io8 érzelem, a mit nem tapasztalván is élvezénk már valaha, ki tudja hol, mikor? Ah! az a dal! Lágy érintéssel annyiszor simogatott édes, feledtető álomba, folytatni egykori álmokat, pihenésül az egykori vésztől . . . Nem tudom, hogyan van, de úgy érzem, mintha ezen a világon minden folytatás volna csak. II.
Elhagytak egy boldog, békés otthont azért, mert a tündérszigetről álmodának, a hol ezüst habok locsolják a sziklákat, melyek merő kristályból vannak, halovány ibolyaszinnel áttünők 's a habok csapásaira bűvös dalban zengenek. A tengernek minden fodra, mintha kékellő ezüstből lett volna; határtalan volt a verőfényes ég, s a szél kedvezőnek látszék: beleültek a fehér bárkába s fehér vitorla vitte őket simán, békésen tova az egykori boldogság hónából. Visszatekintének reá, nézték könyes szemmel, sokáig, míg csak el nem tűntek a narancsligetek, a csöndes kis házikók s védelmezőik a vad északi szél ellen, a komoly sziklák fönn a magasban. Eltűnt mind, minden; de ők a tündérsziget felé haladtak, a hol ibolyaszín kristályból van a szikla és zeng a hozzá ütődő haboktól. Már-már megpillanták a távolban ama sziklák mesés formáit: «Oda, oda vigy bennünket hófehér vitorlánk!» De felhők jöttek a sziget felől, és vihar támadt. Az árbocz eltörött, a vitorla elröpült, s ki tudja, meddig hányódott kormánytalan hajójuk a sötét tengeren! Végre kivetették őket a hullámok egy sziklaszigetre, a hol a szürke kő a csapkodó haboktól rémesen döngött, s nem volt virág, verőfény. — Es ők boldogtalanok valának, pedig a sziget ugyanaz volt, a hova vágytak, a melyért elhagyák a biztosan boldog, régi otthont. (Sorrento, 1SS6.)
Uj mag5'ar színház
Budapesten. Budapest, aug. 14.
Már egy pár éve, hogy egy magyar vígsginhág megalapítására gondolnak. De eleinte sok volt a nehézség, az akadály. Sok mindenre kellett tekintettel lenni. Azért tehát az eszme csak lassan érlelődött és kifejlődésében oly elemeket karolt fel, melyekre kezdetben senki sem ügyelt. Annak idején még a nagy deficzittel küzködött úgynevezett nemzeti operánk és minden oly törekvés, mely az operaház jövedelmeit csonkíthatta volna, hazaárulásSzívesen adunk helyet a «Pester Lloyd» kitűnő tdrczairója és az új szinhűz egyik tervezője fejtegetéseinek s csak azt sajnáljuk, hogy e fejtegetés kissé hézagos. Hogy a világvárosnak Induló Budapestre igen jól ráfér egy negyedik szinház, hogy a tervezett könnyű genreü vaudeville-szinház mindinkább érezhető szükségnek felel meg, az vita tárgyát is alig képezheti; sőt az is valószínű, hogy ügyes vezetés mellett a tervezett szinház prosperálni fog és attól se félünk, hogy a főváros rohamosan fejlődő magyarosodását akár egy német, akár egy ilyen polyglott színpad csak a legkisebb mértékben is megakaszthatná; de első sorban arra lettünk volna kiváncsiak, hogy föltéve, hogy a főváros megadja a concessiót-és meg — a kérelmezett évisegélyt: hol veszik a tervezők annak a legalább is 150 magyar előadásnak a műsorát és hol azokat a magyar művészi erőltet, a kik ott a kényesebb izlésű publicumot, melyre számítanak, kielégíthessék. Mert hogy a Nemzeti szinház a vígjáték müveléséről lemondani nem fog és anyagi és művészi érdekeinek csorbítása nélkül le nem mondhat, az körülbelül — bizonyos. Szeré.
képen fogadtatott. Beniczky intendáns komolyan odanyilatkozott, hogy egy új színház tervezőjét be sem bocsátaná többé az operaházba.. Mások a nemzeti szinház nagy veszedelmét látták az új vállalatban, a mennyiben a nemzetiből a víg múzsa kiköltözvén, annak közönsége az általános unalom örvényébe hajtatnék. Rendkívül változott azonban a helyzet az által, hogy a német gyapju-utczai szinház leégett. Egyszerre oly iír támadt, melyet be kellett, be lehetett tölteni. A vígszínháznak megjött az ideje. De még volt egy fennakadás. Budapestnek németnyelvű polgárai (részint bevándorlottak, részint ősi hagyományokhoz ragaszkodók) ez év folyamában egy kis érdekeltségi kört alakítottak, melynek czélja volt: a"német sginhágat felépíteni. Tekintélyes svájczi, porosz, bajor nevekkel találkoztunk és egy helybeli gyár már késznek is nyilatkozott egy olcsó, vasszerkezetű szinháznak évi törlesztések alapján leendő felépítésére. Ag önálló új német sginhág tehát már úgyszólván kész volt, ha én a magyar vígszinház eszméjét még tovább visszatartóm. Mos't léptem fel, az utolsó perczben; Fekete József barátommal együtt biztosítottuk a vállalat anyagioldalát, programmunkat pedig múlt héten nyújtottuk be a városnak, engedélyt és 25—30,000 forint évi subventiót kérve. A közvélemény egy töredéke felzúdult mint a tenger szélvész idején. A legnagyobb része azonban tapsolt, mert a budapesti közönség a legélvsóvárabbak közé tartozik és színházat, circust, café chantantot majdnem mindennapi szükségnek tart. De volt egy pár óvatos ember, ki tervünkből azt vette ki, hogy mi német sginhágat akarunk becsempésgni és a fővárostól kért subventiót ennélfogva kereken megtagadandónak vélte. Egy heti eszmecsere után a dolog így áll: A nagy, a színházlátogató közönség nagyon is akarja a vígszínházát, akarja azzal a módosítással is, hogy 300 játékeste közül csak 150 legyen magyar, a többi 150 pedig internationalis jellegű. Fogadhassunk kényünk-kedvünk szerint híres vendégeket. Nem akarja a színházat, vagy pedig megtagadná a subventiót azon kis köre nem annyira a közönségnek, mint egyes túlbuzgó embereknek, kik abban, hogy a vígszinház egy két hóig német előadásokat is tarthatna, nagy veszedelmet látnak a nemzetre nézve és fújják a riadót. Az ügy elvi eldöntése f. é . szeptember közepe táján fog szőnyegre kerülni, akkor lesz a városi közgyűlés és kérvényünk tárgyalása napirendre van kitűzve. Mi programmunkon egy betűt sem változtathatunk. A vígszinház újdonságai közé tartoznának a franczia, angol, olasz, német előadások. Ezen internationális része a vállalatnak volt épen az, mely a legélénkebb visszhangot keltette a nagy közönségben. Az elfogulatlan ebben' csak egy új vonzerő megteremtését látja a főváros részéről és attól sem iszonyodik, hogy egyszer-kétszer a Meiningeni társulatot vagy Barnay személyzetét fogja a' budapesti deszkákon üdvözölhetni. De hogy még a túlbuzgóknak se legyen okuk a nyugtalanságra és ellenségeskedésre, kettőt említünk meg: hogy az engedélyokmány kötelezheti ugyan a vállalkozókat, hogy legalább is r 50 magyar estét tartsanak évenkint; de nem kötelezi egyszersmind arra, hogy egyetlen, idegen előadást is adjanak. Ha tehát az új szinház magyar előadásai mindig telt háznál folyhatnának, egyetlen egy idegen előadásra sem volna sgükség. Mentől jobbak lesznek a magyar előadások és mentől jobban fogja a közönség azokat látogatni, annál távolabb esik az idegen elem becsempészésének veszélye. Es elvégre is a kérdés így áll: Mi jobb ? Egy állandó német sginhág, mely szellemi irányát Berlinből kapja, vagy egy olyan új állandó magyar sginhág, mely ag állandó németet kisgorítja aggal, hogy műsorába a német előadások lelje-
io9 tőségét is felveszi, mely lehetőség különben idővel zérusra szállhat alá? A ki nemcsak a politikában, de a társadalmi életben is az opportunitás, a józan számítás és időszerű alkalmazkodás barátja, be fogja vallani, hogy: 1. egy új színház építése szükséges Budapesten és az mint vígszinház legjobban prosperálhat; 2. hogy az internationális eszme még a művelt magyar embernél is helyeslésre talált és hogy semmi ok a német elem túlságos és helytelen becsempészésétől tartani; 3. az új színház terve annál czélszerűbb és támogatásra méltóbb, ha sikerül általa az állandó német szinház eszméjét Budapesten véglegesen meghiúsítani. Ennyit t. szerkesztő ur! a legközelebb mult «Hét» kérdéséhez! Vegye jó indulattal e komoly és prózai szárazságú sorokat. Mi egész szabatosan, minden szóvirág és szépítés nélkül kívántuk álláspontunkat kifejteni. Nyiltan és őszintén kimondjuk, hogy a magyar műintézeteket szaporítani akarjuk egy új, francziás szellemű intézet által, de a főváros különböző elemeit és külföldi vendégeinket tekintve, nagyon czélszerűnek és sikerrel kecsegtetőnek látjuk az idegen nyelvű, (hébe-korba akár német) műsor fölvételét is. És ennél maradunk, míg opportunusabb dolgot nem tud valaki. D r . Silberstein (Ötvös) A d o l f .
A
H É T R Ő L . I.
Budapest, aug. 16.
írói és művészi körökben kínos feltűnést keltett a hír, hogy a bagatelle-törvénynek vége! Plósz egyetemi tanár már elkészült az uj javaslattal, mely ha törvényerőre emelkedik,' minden húsz forinton felüli tartozást úgy lehet perelni, mint eddig csak az ötven forintot meghaladókat lehetett. És ezzel a magyar irodalom és művészet fejlődésének be van vágva az útja további ötven esztendőre. Mert eddig a szegény magyar iróban és művészben csak a bagatelle-törvény tartotta a lelket. Fájdalom, az ideálnak magyar fáklyásai közt még mindig igen ritka kivétel az olyan nagy úr, a minő gróf Újházi, a kit, mikor Ischlben fürdőzik, össze lehet téveszteni Esterházy Móriczczal. A nemzet napszámosai legnagyobb részben ma is szegény ördögök, a kik az állam élet áldásai közül mindekkoráig csak a bagatelle-törvény jótékonyságát élvezték. Más, boldogabb hazában meg-megeshetett, hogy az állam koronkint talpra állította bajba jutott vateseit, a kiknek bizony nem mestersége a számítás; Francziaország kifizethette a Lamartine adósságait; Anglia adhatott a költőknek nagy nemzeti jutalmakat; Skandinávia biztosíthatott egy pár évdíjat dráma-iróinak és nagy színészeinek; de nálunk még nem igen volt eset, hogy az állam nagyobbacska gyertyát gyújtott volna azoknak, a kik ellenszolgáltatásul örök időkre szóló világossággal fényeskedtek neki. A magyar állam nagy, univerzális jótéteménye: a bagatelle-törvény volt. Mert hisz a köz mindig tett a magyar iróért és művészért egyet-mást; a város adott nekik ingyen sírhelyet; az akadémia adott koronkint egy jó tanácsot: «ess kétségbe és halj m e g ! » ; de praktice leginkább értékesíthető az állam jótékonysága volt, mely a bagatelle-törvényben nyilvánult. Azt mondta ez a törvény: '«Légy igénytelen, s ötven forinton felül ne csinálj adósságokat. Mert az az adósságod, mely többre rug ötven forintnál, növekedni fog, valamint a lavina; ellenben az az adósságod, mely innen van az ötven forinton, állandó és örök marad, mint az északi hó. Ezt a jó tanácsot
adom neked földi birtokul, te szegény kitagadott, mostoha fia isteneknek és embereknek!» És ime most a törvények e legszelidebbike is árván hagyja a nemzet napszámosait. Les Dieux s'en vont! a nyájas istenek rendre elköltöznek körünkből. És ezzel «alea jacta est». A magyar irodalom és művészet sorsa legalább egy félszázadra eldőlt. Azokhoz, a kikben hivatás van, eddig így szólt az a rejtélyes hang, mely az éjszakában háromszor szólította Sámuelt: — Kövesd a hivó fénysugárt. Éhezzél és szomjúhozzál. Életed utjain egy őrangyal vezet: a bagatelletörvény ! Éz a rejtélyes hang ezentúl így fog szólani: — Menekülj a lidércz elől, s valahogy hátra ne nézz. Légy okos: egyél és igyál. S mindenekelőtt: lépj a kereskedelmi pályára ! , Az ingyen sírhely egymaga senkit se fog elcsábítani. Sirassuk meg tehát a bagatelle-törvényt, és sirassuk meg a jövő iróit és művészeit, a kik ekkép mint homunculusok pusztultak el. *
Az uj bagatelle-törvény csak Coburg Ferdinándot nem fogja érinteni, a ki mindössze egy forint nyolczvanöt krajczárral marad adósa a magyar kincstárnak, egy meleg üdvözletért, melyet átutaztában táviratilag küldött hőnszerető népének. A távirat nem volt gyümölcstelen. Mint már megolvashattuk, a kaczkiás orrú fejedelmet túláradó szivélyességgel fogadták Viddinben, nép és hatóság egyaránt. Tán ép azért örvendtek neki oly rengetegül, mert már nem igen remélték viszont látni?! Denique a szófiai szép napok újra kezdődnek. Nándornak, míg a pénze tart, egetverő a népszerűsége. Panicza árnyéka felejtve. A bolgár költők kobozza megcsendül s Nándor orra 111a még csak Damaszkus tornyához hasonló . . . . És e szerint az az egy forint nyolczvanöt krajczár igen jól van elhelyezve. Megkerül az hamarosan a nélkül, hogy szükség lenne a bagatelle-törvényre. De váljon, mikor majd még egyszer lesz szerencsénk a fejedelmi sarjhoz, fog-e találkozni Magyarországon állomásfőnök, a ki egy forint nyolczvanöt krajczárt hitelezzen Battenberg utódjának ?! Ki tudná előre megmondani ?! *
Egyébként az, hogy mi sors vár e merész ifjúra, a ki immár másodszor indult el Csehországból, hogy a bolgárok Mátyás királyává legyen (az orra és a Szilágyi Erzsébetje már megvan e magasztos hivatáshoz) : tehát a Coburgok szerencséje, sőt Bulgáriának egész jövendője is jóval kevésbbé érdekelte e héten a nagyvárosi badaud-kat, mint az a nagy kérdés, hogy itthon marad-e a SzentIstván díj ? Az aggodalom nem volt egészen alaptalan. Azért a harminczezer forintért, melyet az újságírói műnyelv csak ropogósnak nevezhet, síkra szállott egy olasz ló is: a Signor Calderoni nyolczszor győzelmes Bajardo-ja, mely különösen az utolsó napokban egészen komoly concurrens számba ment. Pedig az olasz lovak a legrosszabbak az egész világon. A tavaszi lóverseny-látogatók még élénken emlékezhetnek a legutóbbi olasz concurrentiára. A két itáliai vendég: Furio és Pamela, melyek a tavaszszal nálunk vagy háromszor-négyszer próbáltak szerencsét, minden versenyben a legeslegutolsóknak jöttek be. Egymás közt versenyeztek ugyan; hol Furio verte meg Pamelát, hol meg Pamela de Furiot; de ez a versengés mindig csak a többiek háta mögött folyt le. Valóságos utóhang volt az igazi verseny után. Csakhogy Bajardo bizonyára sok-
110 kai jobb ló, mint összes többi compatriotája s igy valamivel veszedelmesebb ellenfélnek tünt fel, mint Furioék voltak. A Szent-István-díj azonban mégis csak itthon maradt; az angol nevelésű szép Lord Ernest, melynek életczélja ez a győzelem volt, betöltötte rendeltetését. Embernek nem igen van. módjában oly átalán érzett óhajtást teljesíteni, mint a minőnek Lord Ernest felelt meg, mikor ma elsőnek haladt el a birói páholy előtt. Idem.
A Feleklék szobájában a többek között egy különös tárgy is ki van állítva, a melyről eddig senki sem tudta, hogy az a magyar szinészet kellékel közé tartozik. Ez a különös tárgy: a Ferencz József-rend. Lehet, hogy Feleki ezzel a kiállítással azt akarja bizonyítani, hogy a hiúságok e nagy vásárjában az foglalja el az első helyet. Azért kell csak igazán játszani szerepet és a ki azt megkapja, az a valódi — komédiás az életben is. *
II. A. szinpártoló közönség kiállítása. — Szülészeti kiállítás. — A függönyt felhúzták s a megnyitó előadás végbe ment. Épen ugy, a mint ez történni szokott. Prológ, megnyitó beszéd
Vannak ott jellemző dolgok is az arczképek között. Az egyik egy szép, fiatal, ártatlan tekintetű szinészkisasszonyt mutat, karton ruhában, ötven krajczáros napernyővel, félig-meddig piruló arczczal. A másik pedig ugyanezt a szinészkisasszonyt mutatja — talán félévvel később — a mint merészen, kokettül néz, pompás selyem öltözékben, gyöngysorral a nyakán, mintha mágnás-kisasszony lenne. Az a kétféle tekintet és az a kétféle ruha!
alakjában, nagy közönség éljent zúgva és csinos' bevétel az első napon. Most azután következhetik a rendes próza: a közönség közönye és a deíiczit.
*
Ott vannak szépen, sorjában. Szerződések, a miket meg nem tartottak. Koszorúk, szallagok, elhervadva, megfakulva, ugy, mint a régi dicsőség, a melynek vész a fénye. Arczképek, a melyek szépítve vannak és mosolyognak. Ajándéktárgyak, a melyek egykori hódító hadjáratokról s lobbanó szivű gavallérokról tesznek bizonyságot. Versek, üdvözlő iratok, bizonyítva elragadtatást és épen nem bizonyítva poétái tehetséget. Szobrok, a melyek a hus teltségét, s a termet báját adják vissza, de a melyek inkább sóvárgást, tetszvágyat fejeznek ki, mint. ihletet, nemes nmbitiót. Szinte az jut az eszünkbe, hogy nem annyira a szinészek, mint inkább a hamar olvadó, könnyen lobbanó, szerelmes jó közönség kiállítása ez.
*
A folyosóról, a mely bevezet, nyílik a drámai szinpad, a melyen történeti múltban állnak : Árpád, Szent István, Nagy Lajos, Rákóczy, Bánkbán, Zrínyi és mások, jelezni akarva azt, hogy a magyar színészet drámai előadásai ezektől az alakoktól duzzadoznak. Hát ez szép, igazán szép, de kissé eszményítés. Mert ha a mai drámai színpad alakját akarnák bemutatni, megfelelően az igazságnak, úgy házasságtörő franczia férjeket és feleségeket kellett volna oda kitömetni s a szinpad diszitéséhez egy boudoir vagy hálószoba kellékei illenének. A közönség is jobban rájönne ez esetben arra, hogy ez a drámai színpad.
•
A népszínmű, az igazi, tősgyökeres magyar népszínmű alakjai közül — azon a másik színpadon — egyrész már jobban megfelel a jelennek. Ott van a Hanka, a tót leányzó, a Misu, a tót legény; kár, hogy hiányzik a Náni, a svábleány, meg a többi nemzetiségi alak, a melyektől a ma!, modern népszínművek tarkállanak. És milyen jó lett volna beléjök phonographot állítani, a mely visszaadta volna azokat a tót, rácz, sváb, román nótákat, a melyek a mai népszínműveket oly eredetiekké és cassadarabokká teszik. *
Az úgynevezett értékes tárgyak, a melyeknek nemcsak kellemes emiékök, de pénzbeli becsök is van, igen gyéren találhatók. Már hogy ez miért van Így, azt egész bizonyosan nem lehet tudni. Azért-e, mert a tőrvényhozás nem mondta ki, hogy «a színészetikiállítás tárgyai nem foglalhatók le a hitelezők. által», avagy pedig azért-e, mert e kiállításban a zálogházak nem vettek részt. *
*
A Blaháné szobájában ott van a Rothschild által ajándékozott legyező is, bizonyítva, hogy e nábobot is meghódította a díva éneke és művészi játéka és hogy Rothschild tud gavallér is lenni. A legyező igen csinos, nemesen egyszerű és testvérek között is megér — három pengőt. A jó úr bizonyosan úgy gondolkozott, hogy annak az igazi értéke abban rejlik, hogy — Rothschild adta. *
A Pálmai Ilka értéktárgyai közül a kiállításon mindössze két bárót, egy grófot és egy végzett földesurat sikerült meglátnunk. *
A • kiállítást egyébként érdemes megtekinteni. Azt ugyan nem igen tudjuk meg belőle, hogy a szinészek mennyit tettek a magyar színészet emelésére, de azt igen, hogy a jó közönség a szinészet érdekében mennyi' virágot, szalagot, verset és arczképet áldozott. Hát ez is több, mint a senimi.
Ráspoly.
III. Ló- é s
iróversenyek.
— Kánikulai morfondirozás. — Mintha volna valami hasonlatosság a versenyző ló s a pályázó drámaíró között. A nagy dij elnyerése mind a kettőnél bizonyos naphoz van fűzve. Amazt István napján, emezt meg József napján koszorúzzák, dijjazzák, éljenzik meg. Az egyformaság, a hasonlatosság egyébként abban is nyilvánul, hogy mindakét versenyző kap — vesszőt. A ló a jockeytól, a drámaíró pedig a bíráló bizottság előadójától. A photographiáját is kiadják mind a kettőnek a lapok. A mi pedig a hasonlatosság ellentétét, a különféleséget illeti, az igen csekély. A József-napon Teleky-dijat nyerő drámairó 100 aranyat, az István-napon István-díjat nyerő ló pedig 30,000 forintot kap. De hát ez természetes. Mióta lovak és ballerinák vannak, azóta a lábak értéke a fejekénél nagyobb. *
Az az igazság, az a tény, hogy a totalizateur a lóversenyek érdekességét emeli és nagy közönséget vonz, azt a kérdést szülhet! meg: vájjon nem volna-e czélszerű az akadémiai versenyeket is totalizateurrel bővíteni ki ? Mert igen valószinű, hogy ha a jó közönségnek kilátása nyílnék a nyerésre (igazabban szólva: ha izgalmak között veszthetné e a pénzét) bizonyára érdekelné még az irodalmi verseny is. *
143 Átkozottul érdekes lenne egy olyan irodalmi verseny, a mely — szakítva az eddigi unalmas rendszerrel — a lóversenyek mintájára volna szervezve. Milyen lendületet adna ez az irótenyésztésnek. Tessék csak elképzelni, hogy milyen pikánsul érdekes és közönségvonzó lenne egy olyan verseny programm, a milyen itt következik: I. Teleky-díj. ioo arany. Távolság: a Parnassus első lépcsője. Kezdők versenye. Nevezve vannak: Abonyi Árpád «Sebek» drámája. Karczag Vilmos «A feleség» színmüve. Hetényi Béla «Epekedés» drámája. Hevesi József «Ibolya» tragédiája. Borostyám Nándor «Mogyoró» szomorújátéka. II. Karátsonyi-díj. 200 arany. Távolság: a'Parnassus felső lépcsője. Nyertesek versenye. Nevezve: Csiky Gergely «Hórá»-ja. Rákosi Jenő «Mesemondó»-ja. Dóczy Lajos «Máriája». Bérezik Árpád «Sváb leány»-a. III. Akadémia-díj. 50 pengő. Távolság: az Olympus kertekalja. Poéták versenye. Nevezve: Endrődi Sándor «Holdsugár»-a. Ábrányi Emil «Bukott Caesar»-ja. Komócsi József «Siró szerelme» És igy tovább. *
És milyen pompás lenne olvasni a lapokból az eredményt, a melyről írnának így : «Borongos időben, nagy közönség előtt folyt le az igen érdekes verseny, a mely meglepetésekkel volt tele. A Teleky-díj ért, melyre öten voltak nevezve, négyen pályáztak. A «Sebek», a melyben alig biztak, könnyű szerrel érkezett elsőnek. A «Feleség» a második helyet biztosította magának. «Ibolya» rossz harmadiknak érkezett. A Karátsonyi-dijért a nevezettek mind kiálltak. A favorit, a «Hóra» pompásan indult s noha a «Mária» erősen utána nyomult, a benne bízók nem csalatkoztak. A z Akadémia-díjért kiállók csökkentették az érdeklődést, mert a «Holdsugár» azonnal vezetni kezdett és így ére be. Második «Siró szerelmek.» «Bukott Caesar» kirúgott s így nem versenyezhetett. A verseny eredménye egyébként ez: I. Teleky-díj. Indultak: Abonyi Árpád «Sebek»-je, Karczag «A feleség»-e, Hetényi Béla «Epekedés»-e és Hevesi «Ibolyá»-ja. Első: «Sebek». 2-dik a «Feleség». Tot.: 5: 16. Helyre fogadás. I.
25 : 37- IL 25 : 55-
II. Karátsonyi-díj. Részt vettek: Csiky «Horá»-ja, Rákosi «Mesemondó»-ja és Dóczi «Máriá»-ja Első : Hóra. Második : «Mária». Tot.: 5: 10. Helyre: I. 25 : 30. II. 25 : 37. *
De hát ez még mind semmi. Ez csak kezdetnek volna igy, mert kétségtelen, hogy az irodalmi verseny ily módja mihamar leszorítaná a lóversenyeket s a sport-körök a díjakat — köztük a 40,000 forintos Szent-István díjat is — az irodalmi versenyek számára engednék át. Kétségtelen tehát, hogy igen nagy dijak volnának kitűzhetők, a mi által főuraink érdeklődése is ez irányba tereltetnék. A sportférfiak nem elégednének meg azzal, hogy a versenyeket végig nézzék és fogadjanak, hanem azokban maguk is részt vennének és pedig oly módon, hogy vennének, tenyésztenének írókat, ezeket neveltetnék, dressiroztatnák és neveznék az egyes versenyekre. Ebben az esetben például a programm ilyen lenne. I. Teleky-díj. 20,000 forint. Vígjátékirók versenye. Nevezve: Apponyi Antal gróf «Csiky»-je, Károlyi Pista gróf «Almási Tihamérja», Péchy Andor «Dóczi»-ja, Henckel Hugó gróf «Gabányi Árpád»-ja. II. Sport-díj. 25,000 frt. Novellaírók versenye. Nevezve: Capt. Violet «Mikszáth»-ja, Uchtritz Zsigmond báró «Petelei»-je, Eszterházy Móricz gróf «Vadnai»-ja, Blaskovich M. «Jókai»-ja.
III. Fűzfa-díj. 30,000 frt. Poéták versenye. Nevezve : Henckel Hugó gróf «Inczédy»-je, Karátsonyi Jenő gróf «Komócsi»-ja, Capt. Violet «Bartók»-ja, Springer báró «Szabó Endré-»je. És ha csakugyan így lenne, de pompás dolguk lenne az íróknak. Mennyire megbecsülnék őket a főurak is. *
Olvashatnánk azután különféle sporthíreket az irodalmi és művészeti rovatokban. Példának okáért: — Versenyirók pusztulása. A mint értesülünk, a Károlyi Pista gróf istállóját nagy csapások érték. «Almási Tihamér» erős idegességbe esett és e miatt a drámadíjért, a melyre nevezve volt, nem versenyezhet. «Ifj. Rákosi»-ja pedig — a melyhez a Teleki-díjnál nagy reményt fűztek — erős hideglelésben szenved. — Apairó-vásárlás. Henckel Hugó gróf megvette «Csikyl», a kit a versenyzéstől visszatart és mint apairót használ. — Pauíay Ede, a hires drámairó-idomitó és indító, Karátsonyi gróf tulajdonába ment át. Remélhető, hogy a gróf istállója ennek < folytán egészen föllendül. — A szent István-díjra nevezettek közül eddig legtöbb kilátása van «Csiky i7»-nek. Kitűnő faj és kipróbált vér. Apa : Csiky Gergely. Anya: B. B. L. *
Persze, hogy nagy Annyi azonban — hogy a magyar Íróknak lovak helyét foglalhatnák
bolondság ez az egész. keserű humorra! legyen mondva — tény, sokkal jobb dolguk lenne, ha a versenyel. *
Teleky-díj : 100 arany. Pályázhatnak érte magyar irók. Szt-István-díj : 40,000 forint. Versenyezhetnek érte — lovalt. Goromba.
Színházi krónika. A nemzeti színházban az előadások augusztus 18-án, hétfőn kezdődnek. Első előadásul Váradi Antalnak hun utódok czimű drámája van kitűzve. István napján Dobsa Lajos I. István király czímű történeti drámája kerül szinre, a nemzeti szinházban először. E sok lendülettel irt munkát, melynek átdolgozott szövege a Kisfaludy-társaság Árvizkönyv-ében látott napvilágot, a budai népszínház a hatvanas években többször előadta. Ezen kivül még egy sereg részben rég nem látott, részben uj eredeti darab vár előadásra, és pedig a következők : Az apósok (Gabányi Árpád vígjátéka), ^A nagyra termelt és az Elösdiek (Csiky Gergely darabjai), Elintézetlen ügy, szinmü Almási Tihamértól, Királynék harcza Rákosi Jenőtől, A peterdi csata Bérezik Árpádtól, Az aradi hős asszonyok (Jókai vígjátéka), Dobsa Lajos egy víg darabja, s két apróság Murai Károly és Borostyáni Nándor tollából. Készül továbbá a szinház az Oedipus-trilogia, meg egy Iphigenia-cyclus előadására. Az utóbbi egyes darabjai: Racine Ipbigeniá-jo, Sophocles Elektra-jó. és lpbigenia Taurisban Goethetől. Uj betanulással adják elő végül VIII. Henrik-oX, és még egy Shakespearei darabot: a Sok hűhó semmiéri czimü vígjátékot is. A népszínházban Kopácsy Juliska, a budai szinkör primadonnája, augusztus végén vendégszerepelni fog. E föllépés csak bemutatkozás kíván lenni s nem czéloz szerződtetésre, minthogy Kopácsy kisasszony még egy évig a Krecsányi-társulathoz van kötve. A népszínházban valószínűleg a Nebdntsvirdg-ot s S^ép Helenát fogja játszani, a' mi bizonyára azt jelenti, hogy egykor Pálmay Ilkát helyettesíteni lesz hivatva. A budai színkörben e héten Ganghofer és Brociner hatásos színművét: A valéni /iás^-t hozták szinre. A valószinűtlen helyzetekben bővelkedő, de ügyesen irt darab megnyerte a közönség tetszését, s a szereplőket, különösen Lázár Margit kisasszonyt s a vendég Biharit az egész este zajosan tapsolták.
112 A némajáték Parisban mindinkább hódit. Az a legújabb pantomimé, melyet a Bouffes-Parisiens-ben adtak elő, s mely a Tékozló fiú bibliai történetét tárgyalja, e napokban már ötvenedik előadását érte el, s még mindig teli házak előtt kerül szinre. így tér vissza a legraffináltabb szinház-publikum a színművészet bölcső-korának naiv mulatságához, talán épen gourmanderiából. A z o r s z á g o s m . k i r . z e n e és s z í n m ű v é s z e t i
Zenésxeti osztályában szeptember i—9-ig, a drámai lyokban pedig 6—8-ikán lesznek a beiratások.
Sakk. 26. sz. feladvány. Ehrenstein
Mórtól,
Budapesten.
Sötét (4).
akadémia
és operai osztá-
A z öreg Bauernfeld. Hétfőn délután kisérték Bécsben örök nyugalomra a német társadalmi vígjáték egyik leghivatottabb művelőjét, az öreg Bauemfeldet. Magas életkort ért el, mint a nagy osztrák irók jó része, magasabbat mint Grillparzer, Mautner stb. Meghalt, miután csaknem egy félszázadig dominált a színpadon. Ő a juste-milieu embere volt. Magasabb szárnyalást, erősebb emócziókat hiába keresünk müveiben, de találó jellemzést, eleven mozgalmas situatiókat;és szellemes dialogot igen. A társadalmi képekben, melyeket festett, iparkodott a modern áramlatok tolmácsa lenni és — a mennyire a censura megengedte — kora mozgató eszméit megtestesíteni. Ifjabb éveiben, egészen a forradalom kitöréséig, állami tisztviselő volt és elég szépen emelkedett a bureaucratikus hierarchia lajtorjáján. Szerencsésebb volt Grillparzernél, mert egész a directorságig felvitte. Később egészen a színpadnak és az irodalomnak élt. Egyike volt a legtermékenyebb Íróknak és a legszeretetreméltóbb embereknek, a miről végrendelete is tanúskodik, melyben páratlan gyöngédséggel emlékezik meg csaknem minden barátjáról, apró emléktárgyakat hagyva valamennyinek. Összes műveit 1873-ban adta ki tizenkét kötetben. Azonkívül jelentékeny irodalmi hagyaték maradt utána, melynek rendezésével Saar német költőt bizta meg. A régi Bécsnek egy typikus alakja szállt a sirba vele. Dr K ö r ö s i József, a berlini egészségügyi congressuson nagyérdekú felolvasást tartott a himlő-oltásról. A tudós statistikus 111,954 esetről szerzett adatokkal bizonyította, hogy az oltás a himlő ellen jelentős védelmet nyújt, mig az a kár, a melyet némely bőrbetegség elősegítésével okoz, elenyészően csekély. A tudós értekezéséből a cotigressus hivatalos értesítője «Neue Beiträge für die Frage des Impfschutzes» czimmel bő kivonatot közöl.
PCéptalány.
A 29. s z á m b a n m e g j e l e n t t a l á n y m e g f e j t é s e :
Margit és Albert. A 3o. s z á m b a n m e g j e l e n t k o c z k a r e j t v é n y
E
g
e
r
G
a
r
a
E
r
ó
d
R
a
d
ó
megfejtése:
Helyesen fejtették meg : Kardos Károly, Rosenberg Mór, Sencz Ida, Karlowsky József, Kun Károly, Lederer Mártonné, Hirschl Vilmosné, Vadas Erna és Irén, Kiss Sári, Schossberger Hermáimé, Keresek Ida, Eislitzer Hcrmin, Deutsch Irén, Eisner Aranka, Szálkái Schwarz Margit, Maver Gyula, dr. Braun Fülöpné, Austerlitz Szerén és Klára, Thomka Étel és Irma, Leopold Gusztáv, dr. Vajda Kálmánné.
Világos (7). Világos indul s a harmadik lépésre matot mond.
Heti posta. Szászváros. Gyermekszerelem. Köszönjük a szives megemlékezést. Kisérletnek elég ügyes, de csak — kísérlet. Talán később. — A'. Arnold. Az ön küldeményeiről sem mondhatunk egyebet. — Budapest. S-i János. A szokott nagykaliberü paksaméta pontosan beérkezett és szokott módon szokott helyre vándorolt. — Marmaros-Sziget. Szabó Sándor. Közölni fogjuk. Budapest. Szigeti «Árnyas erdő közepében.» Csinos, de nagyon sokszor elmondott dolog — Bpest H. li. Nem mindenkinek szerencsétlen napja ám a péntek. Példa rá az új szerb pátriárka. Brankovics ugyanis — mint egyik benső emberétől hallottuk — pénteki napon nősült és ugyancsak pénteken halt meg a felesége. Ha tekintetbe vesszük, hogy ez utóbbi péntek nélkül sohse lehetett volna szerb patriárka belö'le, s hogy e szerint egész carriérjét ennek a pénteki balesetnek köszönheti, fényesen meg van czáfolva a babona. Noha saját pénteki czikke viszont erősen mellette bizonvit. — Szegzárd. Leopold Kornél. Megkaptuk az örvendetes jelentést. Egyéb kliensek hiányában «a Hét»-re mindig számithat. Általános meghatalmazásképen eme biblia! szavakat küldjük Önnek : «Perelj, uram, a mi perlőinkkel,» akik jobban cselekednének, ha lapunkra előfizetnek vala. Az Önök vidékén ugy látszik hosszú terminusokhoz vannak szoktatva és a hetet semmibe se veszik. Vegye áldásunkat — Nagyvárad. L. Kapdcsi Dezső költeményei de facto új kiadásban fognak megjelenni. A milyen talpig derék gyerek Kapácsi, egy tuczat kiadást is megérdemelne. Minap Egerben járván, üterére tapintottunk és úgy találtuk, hogy lelkében még sokkal kevesebb csalfaság van mint verseiben. A kötet előfizetési árát — ha ugyan előre mérik — nem tudjuk. — Bpest. Takács József. Ha szerénységünk nem tiltaná, az Ön verses levelét szeretnők kiadni. Az igazán szép. Ugy látszik Önnek csak egy kis inspiráczióra van szüksége. Üdvözlet. — Csoroszló. Mindössze néhány napja tartozik előfizetőink közé — irja — és már is verset küld. Ez jogában áll azoknak is, a kik lapunkra elő nem fizetnek, ámbár még is jobb igy. «Wenn schon — denn schon.» Az ön versei se nem jók, se nem rosszak és ez a fajta reánk nézve a legrosszabb. Versiró elődei mind elszedték ön elől az anyagot. Biz az elég maliczia tőlük. — Újvári Béla. Legközelebb kiadjuk. — Budapest. Virág. A következő számra maradt. Felelős szerkesztő és kiadótulajdonos : Kiss József. Főmunkatárs : J u s t h Zsigmond.
N y e r s selyemruhákat i o f r t 50 krért ruhánként
és jobb fajtájút bér- és vámmentesen küld H E N N E B E R G G. (cs. és kir. udvari szállító) gyári raktára Zürichben. Minták kívánatra. Levelek 1 0 krral bérmentesitendők.
