Egy régi hangra várva Még az a szerencse, hogy van hangom, tudok beszélni, mert már se a szemem, se a fülem nem olyan, mint valamikor. De hát mit várjon az ember már ebben a korban? Habár, az igazsághoz tartozik, hogy a húgomnak jobb volt a hangja, úgy értem, hogy erősebb, élesebb, ha jött a varjú a csirkére, akkor kiszaladtunk az udvarra, meg kellett hallani, ha károgott a kotló, és akkor a húgom rákezdte, hogy héjja te, héjja! De olyan hangosan, hogy tán még a faluban is meghallották. Én nem tudtam úgy kiabálni, a templomban is az ő hangja hallatszott jobban, még mondta is a tiszteletes, hogy nem muszáj olyan hangosan, de anyám meg azt mondta, lányom, nem szégyen az, hadd hallják! Csak nevettük. A két fiú a férfiaknál ült, azok nem énekeltek, csak tátogtak, nem volt jó hangja egyiknek se, meg amúgy is olyan magának való volt mind a kettő, szégyellős. Hát elment már mind, csak én maradtam itt, énrólam a jóisten valahogy elfelejtkezett. De az is lehet, hogy már meg is vagyok halva, és ezeket már csak álmodom odaát, a fene se tudja. Este, ha lefekszek, elbúcsúzok mindentől, ami itt körülöttem van, teszek a kutyának ki élelmet, két-három napra, vizet, annak a pár rossz tyúknak is, hátha nem kelek fel, és csak sokára vesznek észre. Nem szoktam az ajtót se magamra zárni, tán már nem is lehet, hogy ha valaki erre téved, be tudjon jönni. Mert úgy alszok én, mint akit agyonütöttek, alig tudok magamhoz térni. Egyszer, mikor is? Mindegy, na, szóval éjjel jött ide vagy három ember, olyan szépek, fiatalok, aztán másnap vagy harmadnap azt mondták itt a népek, hogy betörök voltak, nem láttam? Hát hogyne láttam volna, de olyan félálomban, azok meg biztos azt hitték, meg vagyok halva, még az ágyról is levettek, a párna alatt kereskedtek, meg a súrgyé alatt is, összekotorásztak mindent, az egyik odahugyozott a sarokba, aztán elmentek, én meg aludtam tovább a földön. Na, hát mit vittek volna el? Hát nincs itt semmi, ami egy olyan fiatalnak kellene. Ami pénzem van, azt abban a csuporban tartom, azt nem nézték meg, akkor mit jelentgessek? Azóta is volt már egy férfi meg egy nő, belevilágítottak a szemembe, szólítgattak, lökdöstek, aztán a nő kiszaladt, hogy itt halott van, mert nem szóltam semmit, megijedt. Meg aztán, akiről nem is tudok. Ki tudja, kiféle, miféle jár itt, mikor alszok. Azelőtt itt volt a kisfejsze a fejemnél, hogy ha jön valaki olyan, akkor fejbe vágom vele, de valahol elveszett, vagy elvitte valaki. Aztán behoztam a kolompot a góréból, hogy ha valami történik, kimegyek az udvarra, és megrázom, és akkor Imrével, a szomszéddal meg volt beszélve, hogy jön át a permetezővel, de hát meghalt már ő is. Ott lakott a gyepűnél, ide látszik
a ház, azt se tudom, ki van most benne, már nemigen megyek el odáig. Ő se jön már sose. Aztán meg a kolomp is, nem is tudom, hová lett. Így vagyok mindennel, leteszem valahová, és elfelejtem, vagy ellopják, a fene se tudja. Most a fogam, az alsó van oda, azt csak nem viszik tán el, valahol meg kell lenni. Kerestem már mindenütt, csak még a kútban nem, oda pedig már nem megyek utána, a fene ott egye meg, ha ott van. Jól vagyok így is, csak már megszoktam a számban. Ez az Imre, szegény, sokszor átjött, pedig neki se volt már könnyű, van az ide vagy két kilométer, az ő tanyája, de ahogy a felesége meghalt, nem találta ott magát, még udvarolni is akart. Meg állandóan ijesztgetett, hogy így a cigányok, úgy a betörök, ha rám jönnek itt, akkor mit tudok csinálni? És, mondom, maga mit tud csinálni? Csak nevettem. Nagy bánata volt, hogy annakidején nem lettem a felesége, de hát nem tetszett. Apámnál volt legtöbbször napszámos, szegények is voltak. A bátyám előtt meg aztán végképp nem volt megállása. Elmesélte nekem, most, annyi év után, hogy amikor katonák voltak, a bátyám is, meg ő is, akkor ötét a bátyám megalázta. Akiket akkor behívtak, az mind baka lett, egyedül a bátyámat vitték huszárnak. Nagy dolog volt az, hogy egy ember vált be a huszárokhoz az egész faluból! És akkor hazajöttek szabadságra, a bátyám, ugye, feszített, és akkor találkoztak ezzel az Imrével, ez köszönt neki, ismerték egymást, a bátyám meg csak annyit mondott, hogy na mi van, faszi! És azóta se felejtette el! Hogy nevettem, mikor mondta, most mielőtt meghalt! Hát az is. Mászott volna át az én lugasom alatt, ahol szokott, ide akart jönni, ezt csak úgy gondolom, részegen, aztán fennakadt a drótban. A nyakánál. És meg is fulladt. Részeg volt akkoriban már mindig. A zsebében hordott egy üveg pálinkát, mert tudta, hogy én részeg embert nem kínálok. Akkor, azt mondja, issza a magáét. Igya, mondtam neki, de majd kint, az udvaron. Nem kellett nekem senki, ahogy az uram elhalt. Pedig jöttek volna. A siket Márton. Meg a többi, akik annakidején lemaradtak, mikor még lány voltam. Még egy doktor is, ügyvéd lett belőle, valamikor együtt szerepeltünk a Süt a nap-ban, még az újságban is benne volt, azt se tudom, hová lett, pedig sokáig megvolt. Le vagyunk fényképezve a hadházi templom előtt a színpadon. Itt volt a kertje neki is, közel, hozta a barackot, almát, mondom neki, minek hozod ide, van nekem! Azt mondogatta mindig, ez a csend! Ez a nyugalom! Kiállt az udvarra az eperfa alá, ott szavalt, hullt a nyakába az a fehér hernyó, meg a fejére, már majdnem kopasz volt. Magázott. Mondom neki, ez meg mire fel? Hát együtt gyerekeskedtünk, meg a színjátszó körben is tegeződtünk, hát akkor? Már nem volt teljesen normális, volt, hogy itt aludt a ház
végénél, a gazban. Aztán már ment összevissza, ahogy hallottam, másnak is udvarolt volna, Hadháziné Jolánkának negyvenezer forintot adott, hogy javítsa fel a házát belőle, aztán onnan is ki lett ebrudalva. Pénz nélkül. Na, ő meg egy pocsolyába fulladt bele, de hogy hogy került oda, azt nem tudta senki. Körülcsavarta magát nájlonnal, gumicsizma is volt a lábán, úgy találták meg. Úszni akart? De hová? És a sárban? Mert a patak az arra van, teljesen másfele, és azon is úgy lehet átmenni, hogy térdig se ér, és van híd is. Nem volt már magánál. És részeg is volt. Ez a csend! Ahogy mondta mindig, ez a nyugalom! Na, most aztán van neki csend. A siket Márton se tetszett valamikor, mit csináljak? Kicsi volt. Igaz, az én Jánosom, se volt sokkal nagyobb, de valahogy mégis olyan más. Formája volt, egyenesen járt, peckesen, büszkén, ez meg olyan kajla volt már akkor is, mint egy vénember. Most itt lakik, ahol a tanyája volt, oda ásott egy gödröt magának, abban. Van a faluban háza, de nem lakik ott, a felesége is él még, úgy tudom, de nincsenek jóban. Ez meg itt koslat, szerencsétlen, egy darabig járt ide a nyakamra, fát hozott, segíteni akart, de már nem jön. Még üzent vagy kétszer, hogy nézzek rá, nincs jól, de hogy menjek oda? Lehet, már meg sincs. Szóval még jól tettem, hogy nem közösködtem senkivel, hiszen jóformán mindegyik meghalt, mehettem volna minden évben temetni. Van még, aki él, de az is olyan, hogy hálni jár bele a lélek. Eljön egyszer, mint Bíró, leül itt a székemre, és egy félóráig meg se tud szólalni. Meg sírnak, aztán elmennek, és utána már nem tudnak jönni. Megtörte őket az élet. Az én Jánosom bezzeg már halálán volt, mégse sírt. A kórházból kihoztam, mikor az orvos megmondta, hogy rákja van. Kihoztam én, pedig akkor még nem nagyon látszott rajta, azt mondták az orvosok, maradjon, javítják, kezelik. Én meg leültem mellé, és megmondtam neki. És akkor megkérdeztem tőle, hogy itt akarsz meghalni, vagy otthon. Azt mondta, otthon. Na, mondom, akkor gyere. Még két évig megvolt. Adtam neki bort, pálinkát, amit kért, csak ne fájjon annyira. A gyerekek vissza akarták vinni a kórházba, mert már sok baj volt vele, mosdatni kellett, vécéztetni, nyűgös is volt, fájt már mindene. Nem, és nem. Én a pap előtt azt fogadtam, hogy jóban, rosszban. Fogtam a kezét, énekeltünk, sose felejtem el, tintaceruzával írott tábori levél, gránátok tüzénél, éjjel írom én. Úgy halt meg. Mikor az jött, hogy hull a hópehely. Fehér gyászlepel. Nem nagyon törődök én már itt semmivel, ezen a világon. Nem sok keresnivalóm van itt már nekem. Menőben vagyok, odafelé. Csak hát jönnek ide a kútra, ami itt a ház előtt van, az útban, még apám ásatta, a fene tudja, mikor, vagy a nagyapám. Nagy, széles, nem olyan, mint ezek a mostaniak, téglából, a kávája meg színtiszta tölgyfa. Gerendák. Olyan, hogy bele is lehet állni, ha sok a jószág, mert az, ha szomjas, megy neki az embernek, lökné bele. Nekünk meg
mindig rengeteg jószág volt, tíz-tizenöt tehén, négy vagy öt ló, ökrök, csikók, borjuk, malac egy sereggel, birka, tyúk. Itt adtam egyszer vizet Hadik András grófnak, mikor erre jártak katonai gyakorlaton, és idejöttek a kútra. Én meg vittem a bádogot a fedővel. Aztán az egyik azt mondta, emlékezzél rá, lányom, hogy vizet adtál gróf Hadik Andrásnak. Szaladtam be apámhoz, hogy itt van egy gróf, most adtam neki vizet! Apám meg jól pofon cserdített, hogy hát vizet adtál neki, te szerencsétlen? Mikor ott van a bor, a pálinka! És be se hívtad? Na, hamar, gyorsan egy tálcát, arra kancsó bor, pohár, de üvegből, mert azelőtt csak úgy, a bádogfedőből adtam neki, mint más embernek, gyorsan meg is mosdottam, a nyakamba egy tiszta kötényt, és megyek vissza, de hát hol voltak azok már! Szóval jönnek erre a kútra, vagy ha mennek itt az úton, hát megállnak, le lehet ülni mellé, van egy kis lóca, van, aki iszik, itat, van, aki csak beszélgetni akar, pihenni. Még ezek a városi emberek is megállnak autóval, traktorral, merthogy ott van egy nagy szomorúfűzfa is, az alá, a hűvösbe. Így aztán tudok mindent a világ folyásáról, ha akarom, ha nem. Ez a rengeteg föld mind az apámé volt, majdnem a faluig, emerre meg egészen a városi legelőre nyúlt, most csak azért nem tudom, hogy pontosan mennyi, mert volt, amit bérelt, aztán később meg is vette, de nem mindet, az biztos, hogy én itt a környéken mindenütt kapáltam, arattam, de volt még egy darab szőlője is, gyümölcsös, kaszáló, egy akácos, az Akasztó, minden. Azt tudom, hogy búzánk, tengerink rengeteg volt, cukorrépa is, napraforgó, akkor dohány, meg a jóisten tudja már, hogy mi minden. Takaráskor volt itt annyi termény, hogy azt se tudtuk, mennyi. Jöttek érte a futorások, beállították az udvarra a mázsát, és hozták, vitték, rakták egy hétig is, aztán számoltak, hoztam nekik bort a pincéből, pogácsát ettek, szóval, az egy olyan világ volt. Aztán, mikor rendben lett minden, apám sokáig susmorgott anyámmal, rakosgatták a pénzt, nekünk nem volt szabad tudni, mennyi van, de ha nem boldogultak, szóltak nekem, na, gyere csak! Számold meg! Én aztán elkezdtem, gyorsan, csak úgy repkedett a papír a kezemben, apám mérges volt, ne olyan gyorsan! Eltéveszted! Pedig csak az volt a baj, hogy nem tudták kísérni szemmel, fejjel, mondom aztán, hogy ennyi! Nem hitték, számolták ők is, nem annyi jött ki. Számold meg még egyszer, de lassan, ne kapkodj! Persze, hogy annyi volt, mint először, szétraktam ötösével, nem volt jó, tízesével, volt, hogy beterítettem az asztalt. Akkor a húgom is megszámolta, ők megint, akkor aztán megnyugodtak. Na, akkor szétrakta apám a zsebekbe, bukszákba, és másnap hajnalban vitte Debrecenbe, a bankba. De nem volt szabad mondani! Egy pár kaskát feltett almával, szőlővel, mintha a piacra menne anyámmal, mikor már nagyobb lettem, menni kellett nekem is, a fiúk is jöttek volna, de nekik ott volt a dolog, szántás,
szénázás, mikor, mi. Jó szekere volt apámnak, szép, vesszőből a kasfar, ők elöl, a bakon, én a kasfarban, a kosarak mellett. Olyan szépen, csendben haladt a ló, nyikorgott a vessző, ahogy mentünk, úgyhogy én el is aludtam, mire beértünk, a vámháznál ébredtem, pedig apám mindig mondta, el ne aludj! Ha valaki megtámad, rablók, cigányok, mit kell mondani, akkor apám hátralöki a válláról a kabátot vagy a subát, hogy dugjam, hogy szaladjak, vagy sírjak, hogy beteg vagyok, a halálomon, anyám egyszer ki is festett, mint a himlőst, mert az ragályos, ott mostuk le a vámháznál. Soha nem találkoztunk senkivel, vagy csak olyannal, akiket ismertünk. Apám rém ideges természetű volt. Ott, Debrecenben voltak házak, ahová be lehetett állani a szekérrel akár egész napra. Ők akkor elmentek a pénzzel, vagy mikor árút vittünk, azzal, leadták a kofának, aztán nézegettek, vettek ezt, azt, intézték, amit kellett, aztán jöttek. Addig én ottmaradtam a szekérrel, meg a többi olyasféle gyerekkel, mint én, de nem volt szabad barátkozni. Biztos, nekik sem, mert csak ültünk a szekéren, vagy ettünk, könyv nem volt még akkor, meg újság, mint máma, hogy olvasson az ember. A fene majd megevett bennünket közben, hogy jönnének már. Már a szülök. Ott láttam meg először Jánosomat is, két szép sárga pej lóval voltak az apjáék, Ő meg csak úgy ingben, nadrágban, mint a városiak, szép fekete, göndör haja volt, a szeme is fekete, csak úgy villogott. Felült a bakra, fogta a gyeplőt, mintha ő hajtaná a lovakat, és úgy tett, mintha nem törődne semmivel, senkivel. Egy párszor ránéztem, ő is, de csak úgy. Mikor aztán előjöttek az apja meg az anyja, le kellett neki szállni a bakról, a gyeplőt is elengedni, és mars hátra! Láttam, szégyelli magát előttem, meg a többi előtt, én meg csak nevettem. Egyszer aztán, mikor az apjáék odavoltak, meg akarta mutatni, hogy ő kicsoda. Meg akart fordulni a szekérrel, de összeakadt a mienk- kel, úgyhogy nekem le kellett szállni, fogni a ló száját, vezetni, de a végén csak megfordult. Na, mikor az apja előkerült, volt baj! Veszekedett vele, és a végén pofon vágta. Jánosom aztán úgy ült a kasfarban hátul, hogy alig látszott. Sírt. Sajnáltam szegényt, de nem mertem szólni semmit. Akkor a piacra mentünk, úgy emlékszem. Hát persze, hogy emlékszem, hogyne emlékeznék. Lehet, hogy akkor lettem belé szerelmes, annyira sajnáltam. Csak meg akart fordulni a fogattal, hogy majd egyből indulhassanak, semmi bűnt nem csinált tulajdonképpen, és nekem is meg akarta mutatni, meg a többieknek, hogy mit tud. Mert megfordulni olyan kis helyen! Na, mindegy. Aztán egyszer megint odakerültek a mi fogatunk mellé, és megkérdezte, hogy te! Te kire vársz? Mintha nem tudta volna. Mondom, hogy apámékra. És mit csinálsz, ha a lovak megvadulnak? Mondom neki, hogy nem szoktak megvadulni. Így állva. És le vannak akasztva. Esznek. De ha mégis? Ha
jön valami kutya vagy patkány! Akkor szólok neked, mondtam, és te majd segítesz. Ez tetszett neki, de azért megkérdezte, és ha nem segítek? Én is segítettem, mondtam neki, mikor fordultál! Mikor? A múltkor! Nem emlékszem rá! Meg ilyen bolondságokról kezdtünk beszélgetni, de akkor jöttek apámék, és rámförmedtek, mit beszélgetsz itt? Nem tudsz meglenni magadnak? Azt se tudod, kicsoda-micsoda! Pedig akkor már tudtam. És azt is, hogy hívják a lovaikat, az ostorát is megmutatta, meg bicskája is volt, úgy beszélt velem, mintha fiú lennék, pedig voltak ott fiúk is, de azokkal nem állt szóba. Azt mondta, megtanít majd ostort fonni, mert a mienk nem jó, hamar bomlik, megmutatta, milyen könnyen leszakad a csapó, aztán csinált másikat, rá is tette. Közben le nem szálltunk volna a szekérről, ahhoz bátorság kellett volna, meg odamenni a másik szekérhez! Pedig egymás mellett álltunk, de hát a parancs az parancs. A lovak álltak, eszegettek abban a nagy udvarban, volt, amelyik abrakos tarisznyából, a többinek csak elészórtak valamit a földre. Na, egyszer valahogy a mi lovunk kibújt a tarisznyából vagy leesett, nem tudom már, szóval le kellett volna szállni, előre menni, megigazítani. Most mi lesz! Ő szólt, hogy mi van, te, eredj, mondja, igazítsd meg. Megyek is, mondom, én lemerek szállni. Azt mondja, ő is. Akkor, mondom, igazítsd meg te. Azt mondja, nem az ő lova. Persze, mondom, félsz apádtól. Azt mondja, nem fél ő senkitől. Na, mindegy, lemásztam, de előbb nyújtogattam a nyakamat egy darabig, hogy nem jön-e valaki. Odamegyek a lóhoz, megigazítom neki az abrakot, hát ott van János is. Ugye, hogy merek, mondja. Akkor, ha én is, mondom neki, és csak nézem, bajusza van rajzolva. Mondom, hát te mit csináltál magaddal? Hol, azt mondja. Hát bajuszt kentél magadnak! Márpedig az igazi, azt mondja, de komolyan. Csak nevettem, aztán az ujjammal letöröltem neki a felét a szájáról. Akkor nevette el magát, és azt mondta, töröljem le a másik felét is, de rendesen. Ott lihegett az arcomba, ó, gondoltam, csak csókolna már meg, ha már ilyen közel vagyunk, aztán addig mesterkedtem a szája körül, hogy valahogy csak megcsókoltuk egymást, aztán gyorsan vissza a szekérre! Tiszta láng volt a fejem! A többi kölyök meg elkezdett füttyögni, kiabálni, hogy szerelmesek! Szerelmesek! János meg elővett valami nagy ostort valahonnan, felállt a bakra, megforgatta, ide is cserdített egyet, oda is, erre abbahagyták. Aztán megint leszállt, és nekem adta a tükröt, amiben nézte magát, mikor a bajuszt rajzolta. Úgy adta ide, hogy fogta a kezemet, és nézett a szemével, nevetősen. Érdekes, ezekre a dolgokra úgy emlékszem, mintha tegnap lett volna, ami tegnap volt, arra meg nem. Az öregek már így vannak. Aztán hallanak régi hangokat, és elindulnak, mint az ügyvéd úr is a pocsolyába, és meghalnak. És senki sem tudja, mért mentek oda, csak ők. Meg
azt mondják, vén bolond. Na, akkor nem kaptunk ki, pedig úgy ültünk szemben egymással, úgy oldalt, a bakon, és lógáztuk a lábunkat, de nem ért össze, aztán mikor jött apám, csak rám nézett szigorúan, és már indultunk is. Hazafelé se szólt egy szót se, a vámház után volt egy bolt, meg egy kocsma, ott vett egy korsó sört magának, meg juhtúrót, azt megette, megitta a bakon, aztán visszavitte a korsót, és gyerünk. De mikor már lefordultunk a kövesútról a földútra a tanyánk felé, én már nagyon sírhatnék lettem. Ott szipogtam a kasfarban végig azon a hosszú úton, keresztül az erdőn, még otthon is. Sokáig. És apámnak olyan kutya természete volt, hogy nem vitt attól kezdve Debrecenbe. Menni kellett nekem is kapálni a bátyámmal, öcsémmel. Répát egyelni, akkor a dohányba. Azt utáltam legjobban, ragadt tőle az ember, törni meg hajnalban kellett, harmaton. De sokat sírtam. Telt az idő, kijártam közben az iskolát még a két ismétlőt is, jó tanuló voltam, első az iskolában. Jött apámhoz a tanító, hogy adjon tovább. Még pénzbe se kerül, az állam fizeti. Na, azt aztán nem. Hogy ő urat neveljen a lányából. Aztán meg majd meg se ismeri a fajtáját. Vigyék a fiút, a nagyobbikat, iparosnak! De hát az nem tanul, nem állja meg a helyét! Az öccse se! Nem és nem. Én meg ott hallgattam az egészet, sírtam végig, mikor a tanító elment, széttárta a kezét, azt mondta, ő már nem tehet semmit. Én meg azt hittem, vége a világnak, gyűlöltem apámat, meg mindenkit, azt mondtam, ennél még a halál is jobb lehet. Hogy én itt éljem le az életemet a tanyán, a tehenek, lovak, disznók között, kapálni a melegben, tűző napon, markot szedni, tengerit törni! Nagy volt a bánatom. És az az igazság, hogy ezt soha nem bocsátottam meg apámnak. Mert anyámnak nem sok szava volt, ő azt mondta, amit apám, csak néha megsimogatta a kezem, az arcom, lehet, hogy ő is így volt valamikor, lehet, hogy ő is így indult az életbe. Kérdeztem is, de nem mondott semmit, csak hallgatott. Aztán megfogadtam, hogy ha gyerekem lesz, azokat kitaníttatom akkor is, ha sós kenyéren élek, ha beledöglök is. Mert ez nem élet. Na, be is tartottam. Kitanultak, aztán az egyik most Kanadában van, a másik Pestre ment férjhez. Én meg itt maradtam a tanyán, az isten háta mögött, egyedül. Ahonnét mindig elvágytam. El, minél messzebb. De ezt már csak a gyerekek tudták megtenni. Én meg itt rothadok elevenen. Apámnak két szekere is volt, meg egy kétkerekű bricska, homokfutó, télire szánkó. Az egyikkel, a fonottal csak ő járt, a fiuk nem hajthatták, és a bricskát sem. A másik volt, amivel kijártunk a földre, azzal hordták a terményt, búzát, rozsot, szénát, mikor mit kellett. Azzal indultak reggel a fiúk, aztán már én is, vittük szét a napszámosokat, kinek mi volt a dolga. Mert
reggel mindenki itt kezdett, apám elsorolta, mit kell csinálni, mindenki kapott egy féldeci pálinkát, aztán mindig megkérdezte, van-e vize, élelme mindenkinek. Meg is nézte. Ha nem volt, akkor anyám pakolt neki szalonnát, kenyeret, hagymát. Ha bort lelt valamelyiknél, elvette, adott vizet, és este visszaadta. Akinek tej kellett, azt kapott. Volt, amikor tízen is ácsorogtak a tornácon. Ha sokan voltak, ő is befogott a fonott szekérbe, és vitte az embereket. Este megint összeszedtek mindenkit, és innen, a tanyáról mentek haza. Mert el kellett sorolni, hogy ki mit végzett, hogy volt, mint volt. Aztán akinek pénz kellett, azzal fizetett, akinek termény, azzal. De a pénzt mindig másnap, harmadnap. Mert azt mondta, neki is kérni kell, hozni a városból, azért el kell menni, szóval úgy csűrte-csavarta, hogy ne lehessen tudni, hogy van pénze, mi se tudtuk soha, hogy ha van is, mennyi lehet. Igaz, volt, hogy nekem odatett egy marék pénzt, hogy számoljam meg, de hát az biztos, hogy nem mindet. Ha meg vett valamit, akkor sírt-rítt, pedig már megegyeztek, hogy akkor most honnan vesz ő annyi pénzt, akkor most adósságba fogja verni magát, nem is kellett volna neki ezt a valamit megvenni, nem marad a családnak, a sok kiadás, adó, ez, az, mi már restelltük hallgatni, nézni, ahogy a kacska kezével kaszálta a levegőt. Még utána is mondta, mikor már megvett valamit, és csak mi hallottuk, ki is nevettük a háta megett a fiúkkal. Mert engem már férfiszámba vettek a többiek, elvégre a fiúkkal meg a napszámosokkal jártam ki dolgozni, még télen is, igaz, tuskót nem ástam, csak nyestem le a gyökereket, gallyaztam. Az öcsémet szerettem, a bátyám, Laci, az nem sokba nézett. Igaz, mást se. Már évek óta udvarolt egy lánynak, akinek még a nevét se tudtuk. Aztán csak úgy összeálltak, gyerek se lett. Úgy-ahogy voltak. Apám nem csinálhatott olyan nehezebb munkát, a karját ellőtték a fronton, nem bírt vele emelni, dolgozni, épp csak megvolt, mozgott. Anyám a húgommal a főzést, mosást intézte, a tyúkot, kacsát, libát, malacot, szóval volt otthon is mire nézni, sokszor nem is bántam, hogy nem kell otthon lenni. Kint elbolondoztunk az öcsémmel, Gabival. Mert Laci már nem nagyon kapált, inkább húzatott gépkapával, lóval, mi meg mentünk utána kézzel. Gabi nem szeretett dolgozni, mindig lemaradt, volt, hogy lefeküdt, apám pedig de sokszor megverte! Egyszer bevitte a sütőházba, bezárta az ajtót belülről, és ott agybafőbe! Szaladtam anyámhoz, hogy jaj, jöjjön, Gabit agyonveri apám! Az ment is volna, szegény, de hát nem tudott bemenni, ott sírtunk az ajtóban, Gabi meg odabent ordított, jajgatott, mint akit ölnek! Anyám verte az ajtót, eressz be, te! Engem üss agyon! Aztán kapott is egy nagy pofont, meg én is, mikor nyílt az ajtó, ez a szerencsétlen meg ott feküdt a földön, tiszta vérben. Egyszer meg a keze fejébe szúrta a kést, mikor megette a szalonnaléket. Amit kivágnak a
szalonnából, mikor felakasztják, hogy át lehessen dugni rajta a madzagot. Hát ilyen ember volt. Nyugodjon ott, ahol van. Nem sokat sírtam utána, mikor meghalt. Pedig, ha akkor nem is, de előtte volt nekem éppen elég sírnivaló az életemben. Mert ahogy lemaradtam a piacra járásból, azt hittem, most már soha nem fogom látni azt az én Jánosomat. Pedig akkor megígérte, hogy feleségül fog venni. Mindig az eszemben volt. Mindig azon járt az eszem, hogy hogy nézett ki, milyen volt az arca, a szeme, a haja, és csak a hajára, meg a szemére emlékeztem, meg hogy szép volt. Gondolkoztam, hogy milyen volt a szemöldöke, a füle állása, és az istennek se jutott eszembe. Sokszor mérges voltam magamra, hogy hát ott volt előttem, és nem néztem meg. Attól féltem, hogy elfelejtem lassan. Néztem, néztem a tükröt, amit ő adott nekem, hogy hátha megjelenik benne, legalább az arca. Forgattam, hátha hátul, de ott sem. Apám, ahogy nőttünk, már a húgomat kezdte vinni a debreceni piacra, ő lett az eladó lány, pedig nekem már kérőm volt tizenhat éves koromban. De Julis húgom csúnya volt szegény, nem is nagyon ismerték, nekem meg híremet vitték a jövőmenő napszámosok, hogy milyen szép lánya lett a kacska kezű vitéz Molnárnak. Meg hogy szerepelgettem, még az iskolával, sokan ismertek, hiába laktunk messze mindenkitől. Sokan jártak a kútra is, messziről, aztán volt, aki megpihent, megkérdezte, mivel tartozik, milyen erre a világ. Ha csak lehetett, ilyenkor kiszaladtam egy bádoggal, bádogfedővel, hogy ne igyanak bele a vederbe, amiből a ló iszik, ha olyan jobb ember jött. Lehetett azt látni már a lovakról, szekérről, meg a rakományról. Egyszer még a fiatal református pap is betévedt az udvarunkra, de apám hamar elzavarta, hogy mi katolikusok vagyunk, nincs itt semmi keresnivalója. Kérdezgettem én Julist, hogy hogy és mint, kiket, miket látott ott, Debrecenben, de az bolond volt, szegény, evett, rágott állandóan, mint a hernyó, mégse volt kövér, de más nem érdekelte. Kérdeztem, nem látott ott egy fekete, göndör hajú fiút? Ja, azt a cigánykölyköt? Így. Azt hittem, megtépem. Gondoltam, üzenek vele valamit annak a fiúnak, vagy levelet írok, de nem mertem a húgomra bízni. Azt se tudtam, mit csináljak. De hát ő is üzenhetne valamit, azt gondoltam, ismeri a szekerünket, lovunkat, apámat pláne, akkor mért nem? Ezen járt az eszem, közben kapáltam, vagy csináltam mást, Gabi öcsémnek aztán elmondtam egyszer az egészet. Ő megértett. Azt mondta, gondolja ö, hogy ki az a fiú, az apja nagygazda, dohányosok. De el szokták hívni lakodalmakba, zenélni, mert klarinétozik. Akkor úgy mondtuk, klánét. Azt mondta, majd ő megtudja, hol laknak, aztán majd kitalálunk valamit. Csak ne szomorkodjak, mert azt ő nem bírja nézni. Énekeljünk, danoljunk inkább! A büdös kölyök, tudta, mit csinál, mert ha jókedvem volt, vittem az ő sorát is, kapáltam helyette, csak ne bántsák. Ő sem érezte jól magát itt a
tanyán, azt mondta, innen sose fog tudni megnősülni, úgyhogy ha a tizennyolc évét betölti, elmegy innen, akárhová. Kikéri a jussát, és elmegy. Ki is kérte, kapott egy nagy büdös pofont, és maradt itt, ahol volt. Aztán katona lett, kikerült a frontra, hadifogságba esett, megjárta Szibériát, hazajött, és itthon halt meg három éve tüdőgyulladásban. De hát ott még nem tartottunk akkor, én annyira megörültem, hogy majd rájövünk, hogy ki az a fiú, hogy egészen jókedvem lett, tényleg elkezdtünk danolni, este, hazafelé még a szekeren is énekeltünk. Pedig Gábornak nem volt hallása, csak kedve, mondta a magáét, én meg próbáltam helyreigazítani, de hát, akinek nincs füle, azt nehéz. Aztán egyszer megyünk hazafelé ilyen nagy danászással, látom ám, hogy ott áll a kútnál két szép pej ló. Mondom, olyan ismerős, de a szívem már akkorát dobbant, hogy majd leestem a szekérről. Ugrok le gyorsan, hogy a nyakam majd kitört, rohanok ki a bádoggal, hogy tessék, ebből tessék inni! És tényleg az apja volt, de egyedül. Rám néz, aztán közelebb jön, megemeli az állam, csak néz, néz, én meg rá, és potyog a könnyem. Azt mondja, mért sírsz, kislányom? Nem tudtam mondani semmit, meg még a hajamat is megsimogatta, hogy ha neki ilyen lánya lenne, a tükör alatt tartaná, és hogy én énekeltem ilyen szépen az előbb? Csak néztem rá, meg nyeldekeltem, aztán lehet, hogy bólintottam. Azt mondja, hogy na, jól van, és megfogtam a kezét, szorítottam az arcomhoz, hogy vinne el innen magával, oda, ahol ő van, ezt akartam mondani, de nyikkanni se tudtam, mint akit fojtogatnak, ő csak nevetett, elhúzta a kezét, és már lépett fel a szekérre, akkor tudtam csak nyöszörögni valamit, hogy tessék neki megmondani...de többet aztán nem. Ő várt még egy kicsit, aztán azt mondta, hogy jól van, meg fogom neki mondani. De akkor már kiabált apám, hogy mit csinálsz ott? Gyere elő! Kifogni, lepakolni, szekeret betolni! Hol vagy már? Meg tudtam volna ölni. Megismert? Nem ismert? Nem tudtam, nem mondta. Ebbe bele kellett örülni. Nem néztem meg a szekeret se, oda rá kell lenni írva, hogy kié, és hol lakik. Jaj istenem. Olyan voltam, mint aki nem normális, csak ténferegtem az udvaron, és először is összevesztem apámmal, hogy miért kell nekem mindenkinek a seggében lennem, nélkülem már semmit se tudnak csinálni? Inni mentem, szomjas voltam, de a két fiú itt van, olyan nehéz két lovat kifogni, hogy három ember kell hozzá, meg egy fél? Apám csak nézett rám. Mi van veled, kérdezte, és ki az a fél? Maga, szaladt ki a számon, aztán már hamar bocsánatot is kértem, jaj, ne haragudjon, ideges vagyok, a fejem is fáj. És csodák csodája, nem bántott. Pedig már úgy álltam, hogy nehogy nekiessek valaminek, csak le, a földre. A fiúkban is megállt az ütő, még tán a levegő is, és semmi. Aztán egy kézzel villámgyorsan leakasztotta a szekeret, lekapta a
szerszámot a lovakról, a kacska kezére tekerte a szíjat, aztán a rudat fogva pillanatok alatt a helyére tolta a szekeret. Oda kellett mennem, odamentem, megfogtam a rossz kezét, megcsókoltam, és azt mondtam, csak most az egyszer ne haragudjon, csak most az egyszer bocsásson meg. Azt se bánom, ha megüt. Azt mondta, látod lányom, ha most nem jössz ide bocsánatot kérni, soha nem felejtettem volna el neked, hogy mit mondtál. Most csak azt mondom, vigyázzál a nyelvedre, már nem vagy gyerek. El tudja felejteni, apám, kérdeztem tőle, azt mondta, felejtsük el mind a ketten. Hát, még ma sem felejtettem el. Azt hiszem, ő se, habár soha nem esett róla szó. Az öcsém se mondta, a bátyám se, soha, soha. Úgy aludtunk, hogy apám, meg anyám a nagy ágyon, a fiúk a dikón, mi, Julissal a hárságyon. Aztán ahogy nőttünk, keskeny lett nekünk az ágy. Aztán apám is panaszkodott, hogy fáj a rossz keze, van, mikor anyám ráfekszik álmában. A fiúk elfértek, széles volt a dikó, még apám csinálta valamikor. Nyáron amúgy is gyakran kint kellett aludni valakinek vagy az istállóban, ha ellett a ló vagy a tehén, vagy a keresztet őrizni, hordáskor meg az asztagot, hogy fel ne gyújtsák. Aztán anyám úgy rendelkezett, hogy ö, meg Julis átmennek aludni a másik szobába. Jobban szerettem volna én menni, és a végén sikerült is, én mentem, mert én hosszabb voltam, látni lehetett, hogy leér a lábam az ágyról. Így lett aztán alkalmam anyámtól megérdeklődni egy és mást. Mikor beszólt apám éjszaka, hogy Julis. Csendben. Akkor anyám nagy ásítozva kicsúszott a dunyha alól, és átment apámhoz. Kisvártatva hallom, hogy jön vissza, megáll a konyhába, és a lavórba pisil. Ez még nyáron is így volt, pedig nálunk mindenkinek ki kellett menni, vagy megvárta a reggelt. Majd megevett a fene a kíváncsiságtól. Egyszer aztán megkérdeztem, hogy miért. Csak nevetett. Azt mondta, aludj, ne kíváncsiskodj. Aztán egyszer mégis elmondta: apád hallani akarja. Hogy nem lesz több gyerek. Hát akkor se aludtam tovább reggelig. Pedig anyám nem volt hajlandó erről aztán többet egy szót se mondani. Hiába nyaggattam erről, arról, mindig csak azt mondta, majd megtudod, lányom, idejében, addig meg ne gondolj rá. Mindenre azt mondta, majd eljön az ideje. És hogy majd megtudom. Aztán ásított kettőt-hármat és elaludt. Aztán már úgy csinálta, hogy ott feküdt le, apámmal, és csak utána jött át, hogy ne kelljen apámnak beszólni. De hát mindegy volt, úgyse aludtam addig, míg a csorgást nem hallottam a konyhából. Próbáltam az öcsémet kérdezni, ővele sok mindenről lehetett beszélni, de ebben a dologban ő se volt okos, azt mondta, jön az magától. Miért, te mit tudsz? Elmondtam neki. Azt mondta, ő nem hall semmit, mert alszik. Danoljunk inkább. És danoltunk.
Ha jól emlékszem, akkoriban jártunk tánciskolába, hálistennek, ezért be kellett járni a faluba, itt, a majorságban, ahová iskolába is jártunk, nem rendeztek, a tanyavilágból kevesen voltunk. Apám csak a húgomat íratta be, azt mondta, nekem nem kell, én már tudok, mivelhogy szerepeltem, ott táncolni is kellett. A fiúk meg nem akartak menni az istennek se. Én úgy mentem, mint kísérő, de nem bántam, csak mehessek. Apám azt találta ki, hogy azért figyeljek, én megtanulom úgyis, amit nem tudok. Majd itthon lehet gyakorolni. Úgy is lett. Julisra ráadtunk mindent, hogy mutasson, én meg csak úgy. Leültem valahová, de jött a tánctanár, hogy én mit akarok. Mondtam neki, hogy én csak kísérő vagyok a húgommal jöttem, én már tudok. Na, hadd lássam, azt mondja. És felkért, szabályosan, a többieknek meg azt mondta, tessenek figyelni! Azt hittem, elsüllyedek. Dehogy tudtam én táncolni, csak úgy körülbelül sejtettem, de úgy igazából még életemben nem táncoltam. Azt mondta, tangó! Jaj istenem, most mi lesz, gondoltam, aztán átkarolt, ahogy kell, és mintha az isten parancsolta volna, egy pár lépés után úgy járt a lábam, ahogy elő van írva. Akkor azt mondta, állj. Nekem meg, hogy kislány, maga soha nem tanult táncolni, engem nem csap be. De mégis úgy táncol, mintha táncosnő lenne. Mert magában van tehetség. A tánc az művészet! Van, akit itt egy pár lépésre megtanítok, hogy nem esik hasra, nem töri össze a másiknak a lábát, de táncolni sose fog tudni. Magát ki kellene küldenem innen, de nincs hozzá szívem, ha szegények a szülei maradjon itt, nem bánom. O, de restelltem! Hogy szegények vagyunk! Apám az egész termet megvehette volna, tanárostól, ha nagyon akarja! Na, beosztotta a párokat, nekem nem osztott senki fiút, azt mondta, majd én táncolok magával. Mi mutatjuk ketten, hogy hogy kell. És azt kérem, hogy ezután se öltözzön fel jobban. Ne rakjon magára fodrot meg csicsát. Mert maga így is mutat annyit, mint a többi. Na, úgy is lett. Csakhogy otthon a húgomnak kinyílt a szája. Elmondott mindent egy pár nap után. Hogy én a tanárral táncolok, és a fiúk a szünetben mind ott sürögnek körülöttem, meg hogy én vagyok a szegény lány. Na, ezt már apám nem bírta ki. Még hogy szegény! Ki merte azt mondani? Mától nem mész sehova! Majd Gábor megy! Gabi azt mondta, ő nem megy sehová, oda ő be nem teszi a lábát! Akkor kint maradsz, kiabálta apám, ott állsz az ajtóban, ha esik, ha fúj, mert így akarom! És te kíséred haza Julist, nem más! Julis erre azt találta mondani, hogy akkor nem megy ő se. Ha ez mindenkinek annyira nagy teher. És nem kell őzet félteni, nem gyerek már. Hogy menjen férjhez, ha nem kísérheti haza senki, nem érhet hozzá senki! Volt sírás-rívás. Biztosan anyám is a sarkára állt, mert pár nap múlva engedett apám. Menjetek, azt mondta, mindnyájan. Mehetsz te is, így anyámnak. Mentünk is. Gabi kint az utcán, mi pedig bent. Egyszer mit látok? Beállít apám. Nem vettem
észre, csak azt, hogy ott áll az ajtóban, és figyel. A tanár is csak későbbet kapcsolt, azt mondta rögtön, hogy megáll! Mindenki megáll! Akkor odament apámhoz, mi meg csak sunyítottunk a húgommal, hogy most vajon mi lesz? Nem is hallottunk semmit, csak azt láttuk, hogy apám pénzt vesz elő, és rám mutogat. A tanár meg nem, nem, mozgatta a fejét, és tolta vissza a pénzt. Akkor meg emezt, itt kint, mondta apám, jó hangosan, aztán kiszólt, gyere be! Gábornak aztán be kellett jönni, szegényt kinevették, én meg odamentem, hogy ne félj, velem fogsz táncolni. Úgy is lett egy darabig, de aztán magához jött, még jól is érezte magát. Nagy-nagy teremben volt a tánciskola, lehettünk vagy húszan, harmincan, egy zongorista is volt, az ablakok az utcára nyíltak, az meg mindig tele, főleg fiúkkal. Kívülről néztek bennünket, mert a tanár nem engedett be senkit. Majd csak a záró-táncra, már nem tudom, hogy mondtuk akkor. Akkor jöhetett mindenki. Vártam én valakit mindig, egész idő alatt csak az ablakot néztem, és hiába csapták ott nekem a szelet, nem nagyon érdekelt senki. A nyomába se értek. Volt helyes, jóarcú fiú, de szőke, aztán fekete is volt, de olyan volt a haja, mint a drót, és a homlokában mindig. A másikról jött az ital szaga, azt meg nem bírtam. Emez izzadt, állandóan jött róla a víz. Idétlenek, esetlenek voltak. Nem tudtak beszélni. Pedig voltak ott gazda-fiúk, nem is akármilyenek! A malomtulajdonos fia is próbálkozott, kicsi volt, és vörös hajú. Csúnya. Meg affektált. Julisnak bezzeg akadt egy elég mulya, de rendes fiú, el is vette feleségül. Gabi csak szórakozott, és mikor mentünk hazafelé, és nem kísért senki, mindig azt mondta, Zsófikám, én téged foglak feleségül venni. Majd meglátod. Nekem nem kell más. Soká is nősült meg, már azt hittük, úgy marad, aztán mégis elvett valami gazdag lányt, de csúnyán éltek, italra szoktak, na, mindegy. Bánatos voltam, mi lesz énvelem, ha János elfelejtett, mert nekem bizony más nem kell. Igen ám, de híre ment, hogy nem nagyon engedek a fiúknak, engem nem lehet gyömöszölni a sötétben, pedig jó vagyok mindenkihez, kedves, de még azt se sokan mondhatták el, hogy megcsókoltak. Hogy komoly lány. Azt mondták. Mert azt nem mondhatták, hogy beképzelt, mert táncolni mentem én mindenkivel, még öregemberrel is. Na erre aztán megindultak a komoly emberek. Apámhoz! Azt se tudtam, mit csináljak. Ha megállt egy szekér, már szaladtam világgá, ne is lássanak. Ez apámnak is jó volt, Julis volt az eladó lány, öt kellett mutogatni. Akkor még az a fiú nem nyilatkozott, hogy elveszi vagy nem, így aztán ott ült apám mellett, a kérők jöttek, kerestek engem, a másik lányt, apám meg mondta, hogy hát itt van. Ez a másik. Ültette őket, marasztalta, mert fájin emberek jöttek volna értem, még egy tanító is, Debrecenből. Azt mondja egyszer anyám, mikor hazamentem valami munkából, te, keresett valaki. Sejtem, mondom neki, valami lánykérő. Nem, azt mondja, ez azt mondta, régi
ismerősöd, beszélni szeretett volna veled. Úristen, János. Kérdem anyámat, fiatal volt, öreg, hogy nézett ki? Azt mondja, fiatal volt, egy szép pár lóval. Fekete? Fekete. A szeme is? Az is. Mit mondott még? Hogy majd visszajön. Mikor? Már volt itt megint. O, istenem, és elment? Merre ment? Mikor? Szaladtam volna utána ész nélkül, gyalog, akármeddig is, de anyám egyebet nem tudott, azt mondta, a fiú megitatta a lovakat, aztán játszott a kutyákkal és elment. Jaj istenem, most mit csináljak? Hát semmit. Ha tudja, hogy itt vagyok, megtalál. De hát nappal odavagyok mindig valahol. Hátha visszajön! És ha nem? Mi lesz? Nem tudtam elaludni az istennek se! Csak forgolódtam az ágyban. Még világos volt, mi korán feküdtünk és korán keltünk. Mi van veled, érdeklődött anyám, mert öt se hagytam aludni. Meleg van itt, azt hiszem, azt mondhattam, aztán meg azt, hogy kimegyek egy kicsit a levegőre. Na, magamra terítettem egy kendőt, és kimentem. Ki, át az udvaron a kúthoz, ott mindig mozog egy kicsit a levegő, és ott a nagy fűzfa is. A hangját hallottam meg először, te, mint akkor, a piacon mondta, te, Zsófi. Halkan, és csak nekem, ahogyan senki más nem tudta mondani. Mintha belém csapott volna a villám, gyenge lettem, de ő is, csak botlott egy párat felém, én meg bele a karjába. Nem láttam, nem hallottam semmit. Sóhajtoztunk. Hogy jöttél ide? Hát a szekérrel. De nem ugattak a kutyák! Megbarátkoztunk délután, nem bántanak. És tényleg, ott ült a két dög a szekér alatt. Öleltük, csókoltuk egymást, azt gondoltam, soha nem engedem el. Megnőtt, erős lett, most is csak egy fehér ingben volt, meg nadrág, rövidszárú csizma. Olyan szép volt, hogy minden madár a fülemben csiripelt, minden harang, minden csengő, simogattam a szemöldökét, fülét, orrát. Mit csinálsz, kérdezte. Gyönyörködök benned, mondtam. Azt mondta, ne benne gyönyörködjek, nézzek inkább a tükörbe. Nem akarlak elfelejteni, mondtam, most már sohasem. Csak nevette. Én eddig se felejtettelek el, mondta, mindig kerestelek. De hát ott volt a nevünk a szekér oldalán, mondtam. Megint nevetett, aztán azt mondta, eszem az nem sok van. Nekem se, mondtam neki, mert apád is járt itt, és én se néztem meg, de most megnézem. Nem kell, mondta, Bertalan János, a Bertalan tanya a miénk a Városföldön. Te meg Molnár Zsófi vagy. A vitéz Molnár gyönyörűséges lánya. Akinek már messze földön híre van, hogy egy béna-kezű ember meg hat kutya őrzi. Lecsúsztam a fűre, mert nem bírt a lábam. Ő meg mellém. Miért sírsz, kérdezte később, fáj? Nem, dehogy, mondtam neki, dehogy. Tudom már, mi az, hogy boldogság. Valahogy így lehetett, így kellett lenni, mert így emlékszem rá azóta is. Aztán már sötétedett, sok idő múlva, látszottak már felettünk a csillagok, akkor azt mondta, mennie kell, de ha tud, eljön holnap is. Azt mondtam, vigyen magával. Máris. Örült neki, mert összevissza
csókolt, aztán azt mondta, én nem lopni jöttem az én szerelmemet, hanem majd jövök tisztességgel, ahogy kell, és akkor elviszlek akkor is, ha apád az összes lovával, tehenével, ökrével, kutyájával másfelé húz. El is vitt. Abba a nagy házba. És jöttek gyönyörűséges napok, hónapok, tán évek is. Aztán voltak másmilyenek is, háború, szegénység, halál. Azokra nem akarok emlékezni, elmúlt. Gyerekek jöttek, elmentek, én meg visszakeveredtem ide, mert így akartam. Nincs máshol semmi keresnivalóm, már itt se sok. Lehet, hogy nem pontosan így volt minden, lehet, hogy csak most olyan szép, ahogy rágondolok. Mert mindennap ezzel alszom el, azért tudok úgy aludni, hogy elvihetik a fejem felöl a házat. Mondom, jönnek ide a kútra mindenféle emberek, beszélnek, én meg hallgatom őket. Van, aki azt mondja, Zsófi! Nem ismersz meg? Hát együtt voltunk itt és itt! A cséplőgépnél! Vagy a bányában. A fene emlékszik rá, nem is nagyon érdekel. Aztán megint mások, hogy hát hogy tetszik itt élni, egyedül? Hát így. És mit eszik a néni? Ami van. Valaki mindig hoz kenyeret, tejet, egy kis zöldség megterem itt körülöttem, nem kell már nekem sok. Nincs rádióm se, tévém se. Lehet, hogy a fiam küldött Kanadából, és ott van becsomagolva, ahogy a posta hozta, nem tudom. Minek az? Van nekem itt mit hallgatni, mit nézni. Elég az nekem. Én már csak a hangjára várok. Akkor majd elindulok én is valamerre. A kóchajammal, fogatlanul, tökön-paszulyon keresztül tűzbe, vízbe, lángba, mint a többi vén bolond.
