56 után. Isten- és tücsök-hangra

56 után Isten- és tücsök-hangra

Turcsány Péter verseibôl, 2003-2006

TURCSÁNY PÉTER költô, mûfordító, a Kráter Mûhely Egyesület kiadóvezetôje és a PoLíSz címû irodalmi lap fôszerkesztôje, közel félszáz könyv szerkesztôje.. Született Budapesten 1951. március 7-én. 12 éve Pomázon él. DÍJAI: Kölcsey-díj (1997), Pest megye Milenniumi Díja (2000). FÔBB MUNKÁI: Tarisznya (versek, 1982), Testamentum (versek, 1986), Mázsa és pehely (versek, 1995), Megmentett tisztásaink (versek, 1998), A mérleg közepén I-II. (tanulmányok, 2001), Emelkedj, Atlantisz! (versek, 2003), A Mezôség magyar öröksége (tanulmány, 2006).

56 után Isten- és tücsök-hangra

Turcsány Péter verseibôl,

2003-2006

© Turcsány Péter, 2003 © Kráter Mûhely Egyesület, 2003 ISBN 978-963-9735-14-9 Felelôs kiadó Turcsány Péter Felelôs szerkesztô Kovács Attila Zoltán Mûszaki vezetô Stark Gergely Szöveggondozó Néráth Mónika Könyvtervezô, illusztrátor Pataki Tibor Kiadja a Kráter Mûhely Egyesület 2013 Pomáz, Búzavirág u. 2. Telefon/fax: 06-26-328-491 www.krater.hu [email protected] Nyomás AduPrint Kft. Felelôs vezetô Tóth Béláné

4

Vigyázz, nehogy Ôt játsszad el, hanem Ô játsszon benned. (Álombeli szók)

5

6

A kimondhatatlan lángja Dante, Omar Cajam és Gilgames, ó, képzeletet elsöprô jelen. Ó, elmondhatatlanság görcse bennem, tercinák görcse, jambusok kopogó cipôsarka, töredékesség kegyelme, az úté, mi nem földi út, mert: Isten rendeli minden napunk, hogy gyôzzük bogozni gordiuszi rendeléseit, és a töménység lángja égeti szeszként torkom – – –

7

Tengeren, havasokban, földeken (Gaia-szimultanizmus)

Tenger melletti halászok kora reggel vonják föl hálóikat, mire a nép ébred, teli hálókkal visszatérnek. Havasi pásztorok gerinctôl gerincig vagy fenn a plájon nyájaikat vezetik s kutyákkal ôrzik ôket. Sovány, nehéz földeken páros lovakkal ritmusra szántják parasztok a sík vagy lejtôs határt. S mi, betûbúvárok, tengermélybôl bugyborékoljuk föl gondolatainkat vízpárát eloszlató Nap felé, s mi, gondolatpásztorok, védjük a végzet farkasaitól napról napra tovapásztorolt igazságainkat, s mi, lélek magvetôi, várjuk, hogy megáldja végre igénket a népeink jövôjét kalászba borító Isten! Muránó, Olaszország, 2003 június 27.

8

9

A vére-fogyott szarvas imája (Rapszódia az Új évezred elé)

Fölösleges dolgok iszapjába süllyedt az emberfaj, vad ösztönök kígyói tekerednek nemes lelkére, angyal társainkat villás ördögszarvak rogyasztják térdre, állva kik maradunk e rettentô áradásban? Féltve ôrzött érfalaink mögül belôlünk tör elô a Gonosz, a Szeretet Pápája szeretettelen tátog világ-partjainkon, az Önégetô Példaadás pernyéjét a világszél fújja szemünkbe vissza. Mégsem haldokolni jöttünk, de az élet orgonabokrait nyitjuk az önútját választó ember szeme elé, mert a lélek-virágzásról sosem feledkeznek meg Isten napsugár-kölykei. Lesztek-e társaink a szárnyalásban? A sebzetteket fölemelik-e magukhoz angyalaink? Ó, megalázottak, lehet-e még tiétek a legszebb napfelkelte? Ó, dölyfösek, ti árulói az emberszívnek! Ti hullotok az elmúlás bugyrainak legmélyére! – Ó, sebzett, legyöngült, vére-fogyott Szarvas, Isten vérátömlesztése mégis elôször téged talál meg! 2006 február

10

Nemez – nemzet – nemzetteink Vidák Istvánnak és családjának, S az Elfelejtett ôsök árnyaira emlékezve a megmaradó idôbôl

Nemez – nemzet. Egy nemezsátor alá vont népek tanácsa – nemzet. Nemzetem nemzôi – nemzedékek. Nemzetteink! Mi az Igenben közös igékben hiszünk. 2005 ôsz

11

Alakváltozások vagyunk Jenei Gyula szolnoki levele Turcsány Péterhez Nagyrévre

Családjaink között egy folyó sodrának idô-kiegyenlítôdése örökké. vajon ugyanazzal a vándorral találkozunk-e a szolnoki híd alatt és a kécskei strandnál és a szombat esti diszkófények körbetekintô forgása a Missisipinél és Szabadkán egyetlen állóvíz alakváltozásai-e, a tegnapi borosta és a holnaputáni – egyetlen vándor élethullámzása. de hát a tegnapi és a holnaputáni között is csak annyi a különbség: az egyiket Szolnokon vetette ki a Tisza – a másik Nagyréven ért révbe. 2003. május 13.

12

Visszatérés

(Rapszódia a görög szigetvilág déli partjairól) Mottó: Atyám, kik véled egyek vagyunk!

Istenek magánya – és Istené! A nem szûnô mosoly, a megbocsátásé, Melpomenéé, a szeretôé, a balgáé, de az egyetlen teli kehely, a csordulatlan, mi asztalunkra helyezve örök. O ország, o ember, o szigetek, ti mind, ami kedves, ami görög. Férfiak szigete, Vulcanosé, Apollóné, árnyaké, Hádes árnyakba vont portáié, s Artemis fénydárdáinak zuhanásáé – mit a testvérek titkos otthona, csöndje, várakozása és horizontja megáld. És a miénk, akik itt kikötöttünk – s a déloszi Napé, mely fényeit-árnyait ontja reánk. A félsziget erôs tömege! Napnak emelt, tányérra épült város. Apollón szentélye és Artemisé, a szent testvérpár oszlopcsarnoka, s a nagy delelôre tekintô dionysosi fórum, a színház megnyúlt árnyai este a tengerre vetôdve. Az úszó karok, a mindörökké tartó lágy csapások, Vulcanos parányi ember-mása, ahogy veszne a hullámzó elmúlásba, a karjaival még szeletelhetô „vékony sávba”. O, Poseidon mélysége, Tûzkovács üllôje! A tenger tömeg kénye-kedve – és Poseidon arca, ahogy ôt közeledni látja elképedve. Lágyulnak a szigorú tengervonások! Szakadék-peremre nyílik a mélybôl az úszó tekintet – s az este ajándékai kiszabadulnak szikla-fogságukból, hogy évezredek árny-hamvait lerázva visszatekintsenek az érkezô parányra, korokon át és idôkön túl egymásba feledkezve.

13

––– Keletre nézô sziklasánc és nyugvó fények lisztharmata. Kicsoda szabdalta, nyomta rá sziklák indigójára, üzenve messze tekintô parancsait, ábrajátékát a létnek? Elsôül a keleti dac hadvezére, kezét eskü-tevôen a szívre s kard-nyugtatón a markolatra téve – mért tekint fenyegetve északi vészre? Farkasok, kutyák, mintha köntösébe kapva, juhászodnak vissza oltalmába. S ott a kettôs fájdalmú emberpár egymásba kapcsolt örök szirtje: a férfié, ki a rettenetes hálót nyugat sötét habjaiba veti, könnyed mozdulattal, lépve is hozzá elôre, – tekintete a megfeszült erôtôl szinte láthatatlan, felhôs vagy felhôtlen; s az asszonyé, az örök fiatalé, a zárt combú telt anyáé, osztályrésze a puszta remény – arca keletrôl várja a visszaérkezôt, fájdalom-fátyolú ragyogás, alkonyban lágyan elpiruló. O, te merészkarú úszó, ahogy az ismeretlen fokozza vágyaid! Szakadék árnyán fénybe ragyogva a göndör hajú ifjú még bátorít, s egy asszony a képzelt amfiteátrum hátsó soraiból küldve bíztatón int feléd, mint gladiátoroknak kacér szajhák. De téged kék hullámok arany selyme lassan átvezet vacogó sötétbe. Visz, visz a kaland fuvalma, visz esteli árnyba borult Keleti Oltárfô színe elé...

14

15

Phoibos! Te itt, háttal a bukni eresztett Napnak, itt is átragyogod a lét kormahodó hunytát, most is fölveted arcod, Kelet örök fényére visszasugárzón nem hûl le rólad a fény, te Pásztor! Királyi palástod alá vont asszonyod féltve tekint föl a Magasságos árnyaira, de Néked népedet óvja palástod, hogy mögéje sorolva a béke vigyázza, az éj kígyómarásaitól is rejtve. Délos krisztustestû királya, te! Lám, hogy eléd borul íme a bojtár, messzi keletrôl, kezét kulcsolva-emelve imádkozik érted. Még bojtár-kutya puli is sziklaként üli tenger moraját, hogy hallja hajnali köszönésed: „Serkenj fel, o Nap, mindnyájunk gyönyörére!” De lesi még este is, lesi elnyugvó sóhajodat. S a keskeny szoros, mit bátortalanul megkerülsz, merészkarú, szabadabb tengermezôkre vágyva, hogy teljesedjék a félsziget össznépi látomása, nyílik a vének karára – lapulnak Apollón palástjába; még sodor tovább az út, egyre erôsebb hullámokba ásva, de szamárháton, mintha a partra csak érted jönne le, a Gyermek ül, ôrizetlenül, s mosolya mintha csordultig reád ömlene. Félbevágott kupolában a Dél Portája feszeng, fentrôl, s oldalról is tekintve: feltört tojáshéj. Örök délre áhít, istennôje Aphrodité? Eurydiké? Félgömbhéj magasában mióta, s kire vár még? Mélyre bukva, de örök erôben Orpheus-árnyék tekint be öbölszegélyt s tenger-körívet, szeme, a szomorú-sanda tekint le reád, merész-karú: „Hogy ide jutottál, mire a büszkeséged?” De a Napkorong! O, az atyai pillantás hûsége visszatér, a félsziget sziklái közül bujdokolva, ismét arany karokkal ránt magához örve, kavarjon mindent fel, mit rád atyáid hagytak örökbe!

16

O, arany-tajték! O, ember – mily keveset adtál, hogy ily hatalmasat kaptál! Hányszor és mily mélyrôl jövôn maradtunk mind adósod, Mi Atyánk, kik voltunk s vagyunk véled egy – mert kimondatott, de máig nem hallgattatott meg: „Egy vagyok Vele!” Arany, ezüst és kék alkonnyal áldott földi verejték és tenger-hullámú lélek, mik összekötnek szigetet, múltat s jövôt; sodrás, mi az égô naphoz minket, tékozlókat, visszavezet – köszönjük az apai kezet. Bár vissza se kéne fordulni soha! Bár vinne a sodrás, Örök Dél, kikötôdbe, a túlnani partra – de nem! Szólít mélyrôl a szó: „Ugyanazt! Minden karcsapást! Ugyanúgy, ha nem kimondhatatlan nehezebben!” Visszatekintve még fürödj meg apád egy mosolyában, de várnak kardcsapásként nyilalló karcsapások. Érted-e már Orpheus fanyar, de cinkos szomorúságát? S a szamaras Gyermek mégis-mégis biztatását? Mert nem nyílt tengerek tág ölelése jövôd, partszakaszok bolyhán vissza nehéz az utad, algacsomókba fogózz, métereket araszolj, lám, csak cél lebeg ott: „Vissza te is fiaidhoz!” Poseidon, te örök mélység, könnyû lebegésû fiadat megcsapta nem egyszer fagyos leheleted, de látod, adózott, kegyelmes, várakozó halál, tenéked, tenger pusztulás életszívû komondora, mikor felé nyújtottad mancsaid, nyirkos bundádhoz bújt, téged feledhetetlenül bezézett. O, te merészkaru úszó, mégse feledd el a fény isteni testvérpárját, s közbül Apollón védô karját ott, hol senki se állta a puszta szelet, csak ô, a király, s mellette az imádó bojtár egyre sötétebb valósága. Mert hiszen ott, épp az öböl sodrában visszafelé lanyhulni kezdett újra a vesszô-futamú sodrás, hogy csapást csapással váltva merészen az északi öblöt elérd – lebegj nyugodtan taraján – apály-nyugalmú csöndes éjben, visszafogadó anyaméhben.

17

Utóhang O, dráma, életünk drámája, kilépünk kavicsos partra! Sarunkat ôrzi nékünk visszavárás örök nyugalma. Santorini, 2003 nyár

Istenek kalderája, Hargita Hintázik fenn a napsugár, felhôtündér szoknyája száll. Hol a magasságnak tere nô, zöld palástban vár sok fenyô. Állok a Hargita peremén, testvérhegyekrôl zeng a szél. Bent sûrû mélyben bújik a vad, távol havasok oromlanak. Magyarok szíve dobog itt még, nem vesz erôt rajtunk a nemlét! Patakok csöndes partjainál tisztások enyhe szellôje száll. Ösvények futó szalagjai

18

piros virággal bomlanak ki. A lélek és a hegy varázsa olykor összeér, gyógyul a szívünk, gyógyul, gyógyul szegény.

Te gyönyörû, te forró lüktetô, te sziklákon túli magas tetô, te bujkáló vadakkal ékes keselyûetetô,

19

Prométeusz láncait kötô és oldozó életerô, tudom, pihenni vágysz, istenek kalderája, te, sorsunk fölénkterített szalvéta-menyezete, örök hûség és örök zene, lelkünk jobbik térfele, erdeid zsolozsmája egekbe ér, Istent, embert és népet egyre dicsér. Napfelkelték pára-gyûrûs poharát néked nyújtom, jövendô élet: kész a mixer, egymást erjesztô népek keserû íze bomlik édes keverékké, bódulatától részeg egem hódolatát énekelem. 2003 nyár, Hargita, Márton-tanya – 2004 tél, Eger, Lisztóczky-ház

20

Hargitai hangulat O, Caldera, völgyeid mélyén tisztások csöndje vár – elvadult kedves, utak szalagjai tested nem cifrázzák.

Sziklák martján Ahol velünk szemben már csak Isten ül, ott az ember fejet hajt – és istenül.

21

Történelmi ôsz Székelyföldön Orbán Balázs, Tompa László s a ma élôk lelki üdvéért

Az ember, mint a földi párák összegyûlt hada, felhôvé burkolva száll, már nem önmga. Vonzza ôt az idôtlen múlt szellem serege, de terheit nincsen sehol hely - letennie. Kifakad olykor, villámlik, körlángja pusztít, táncba hívja egy-egy vidék szellem-seregeit. Máskor csöndes bánatában könnycseppje pereg, s lelkek rezonanciája véle együtt lebeg. Ó, a nap sütése ritka ezen a tájon, Székelyföldi ôsz, havad fensége ránk találjon. Sûrû függönyt von körénk a történelmi ég, de földi párák lelke vonz: Isten-buborék!

22

23

Fohász fohásztalan népért (Évnyitó ének)

L. Kecskés András barátomnak ajánlom Balassi-évfordulók esztendejében

Keccsel a mente fölött, jaj hogy sátrat vert az asszonyi hajzuhatag, már lobogó kopiák ûzték csöndteli órák hajnalodó utasát, kürt és trombita harsant, sohase várta a part kikötôi nyugalma. Bár noha békére szív s pihenôre a lélek sohse éhezett jobban, ûzi ôt mégis parancs, ôt, a kitagadottat, szemét se hunyja hosszan, háza, családja nincs már, szerelmét zárja zord vár, szítják ôt csak dalai, s ama furcsa valami, honszerelem ôs-szele bordái közt viharzott, leverni nem tudta benn soh’sem a férfi-vágyat: borulni anyaföldre s egy csóktól Anteuszként lóra ülni s a pusztán társakra lelve szállni! Mégis nemzetünk röpte, sólyma az idôk egén ô volt, Balassi Bálint, ha kellett bûnösként gyónt, máskor a nyakas fôúr éneke szárnyalt fennen, térdet is hajtott nôknek, hogyha rájuk talála – soh’se ránk törô hadnak. Példa is voltál, örök várvédô, gyászszalagos, ha nem szólhattunk nyílt szót, bújtunk mi is dobogó szívedhez mente alatt, röptess a múltba vissza, tudtuk, így vészeljük át az eljövendô nagy kárt, lovon - lázálmainkban.

24

Nincs, ki ne értse már, ha szabadságunkról szólnál, ôszi darvak közt elsô, krúgatsz gyülekezôre, most is hívogatsz minket, hová s mire szólítasz, nem mehetünk mi délnek, tudod te jól ezt régen, legfeljebb Lélek-égnek: áldjon minket az Isten, süssön reánk a napja, imázzon Fia érte, nem lehetünk utolsók, ha te vagy, drága gyarló, vezérünk, örök ráró, Isten kezére szállunk, hazánk mellén is nyugszunk, jövônkért szól fohászunk. (Ehangzott a Balassi Év nyitóhangversenyén, a Magyar Zeneakadémia dísztermében 2004 január 9-én.)

Né! ma.

Egy neo-neo... feltámasztási kísérletre

És BALASKÓ JENÔ nincsen az elôadók között?????????????! Pedig nem hulla még s nem hull/ma MÉG! Akitôl mindenki lop, lop és lop ötletet, ritmust, képet, szófacsarást: de egyet NEM tanul el: – Uraim! „RITMUSRA UNATKOZNI NEM SZABAD!” No, szép kis összekutyulás és egymásra halmozás lehet eme kisded utójáték egy halott mozgalom fölött... (pedig hajdan még Balassa Péter is tisztelettel emelt érte szót, könyvét Szörényi László, Göncz Árpád, Csaplár Vilmos és mások árulták az Astoria aluljáróban...) Ó, hanyag és ártatlan (??????) emlékezetkiesés! A MA címû lapot Kasi még nagy betûkkel írta a fejlécre, ti már annyira kicsik volnátok, hogy csak kicsivel idéznétek meg Ôt is??? a KHÁNONT!! Ó khánaániták!!! Né! ma. Üdvözlettel Turcsány Péter – és elröpült talpa alatt egy nemzedék...

25

Arad, 2003 nyár Mindenütt az elveszettség szépsége, mindenütt az elveszettség, mindenütt a szépség kecsessége, pompák lassú múlása, fájdalmak gyásza, elmúló életek gazdagsága. Minden házfal mögött egy rejtôzô város a legyôzött idôvel határos. Induljunk hát, mert mit ér a séta, ha nem ragyog velünk a múlt mámoros hagyatéka.

26

Az anyaföld transzcendenciája Gy. I. ausztáliai verseskönyvére

Transzcendens ütemek lépnek a földön – – – távolból érkezve, mégis az anyaföldön – – –

Elhalasztott mámorok parazsán Szerelem-csírák karéja veszi körül az emberi élet vetemény-fókuszait; a rávillanó kedvesség pírba borítja még a legridegebb páncélba öltözött szíveket is; jaj, kicsoda hajkurássza el az éjszaka örve alatt a lélek alá lopakvó emlék-mosolyokat, vissza-visszaváró körömszorítást, könnypárákba borult napfelkeltéit a szerelem elsô pillantásainak? Még csak nem is a vágy satuja szorítja össze a lelket, hanem a pillanat váratlan fénycseppje szakítja föl hétköznapjaid komor pányváit – elhalasztott mámorok izzó parazsán jár-kel a sorsunk.

27

Ithaka elsô éjszakáján Isteni sarj maradéka – nyitottam a partra szemem: üllô-fényes a dombhát – alkonyi csöndre feszül, esti darázsraj a nép, hazaszáll, kikötôkbe szorul, indul az ösvény, megnyíló repedése a völgynek – fölvezet arra, ahol csak a hold meg a cédrus az út, pillanat-íve a földnek kéken az égre vetül! Árny-lugasában az ember bújik társaival, mulatozik s dala veri el baglyok tûznézô huhogását. Isteni sarj maradéka – nyitottam a csöndre fülem, vártak a csúcsok után az öbölbe bukó ligetek; és ó, a márvány, idô-szobrászta csoda hát – mikor a tengeren taraj se rebben és hal se – a vándornak, kit úti célja hoz, enyhelyet át. Fölötte valahol, sétatéren erôs emlék, – a múlt erôszakából bûneit nem vonszolva már – egy ôslakos félisten, kémlelô szem tekinti: ideért, ideért a távoli testvér, s osztozik terhén.

Odüsszéusz szigetén Ó, ’Omér’, mivel is lennék hû én szavaidhoz, fúrtagyu és leleményes Odysszéusz földjére ha léptem? Lám, csak a hála hevével szólhatok én Hekatéról, s Posszeidon, a szakállas, mint fogadott a kegyébe! Jöttem Szkítia szikjeirôl, s dajkál e csodás táj, körte elébb, majd szôlô, lágy lugasokban a szép kedv, mind, mit a gyermek Odysszéusznak az apja adott már, itt van hát körülöttem ez esteli dús fogadáson! Senki se hinné el – de az ifjak halk dala várt itt, éjjeli szóval lágy muzsikákba sikoltó völgy! Csábításnak nincs helye már, csak dal s zene árad, versemet írom, s béke köszönti a cédrusok álmát. Fenséges a táj, fenséges az ember és az Isten, mintha a király épp most lépett volna hajóra, kecskehodályban az álmok fái vigyáznak a népre, mintha a kút kávája is elhagyó urára várna.

28

Dajkál és kedves a tenger, fényben úsznak a partok, hajóm úszik lágy vizeken, tenger, ég és föld – ti vagytok! Sztavrosz, Ithaka szigete, 2004 augusztus 17.

Nauszikaá Ô fogadott szigetén pajtásaival lugas árnyban, s lelkem a tenger volt, körbe ölelte szivét.

Ébredés, Nauszikaával Az éjszaka megelevenedô fehér virága te vagy, kinek soha nem látott táncára ébredek, ó, halk zenék lendülete, ó, görög forma virágzása, tiszta edény felém nyúló karja – átfonod elmúlásom.

Odysseus búcsúja Odysseus búcsúra vonja vitorláját, a szellem új hydra-fejei várják, nehéz partok, gondok kopár szigetei között hányódik még az ôszülô hajó. De madárhangok s lélekszárnyak, elkísérik a legszebb vágyak, átkísérik, át az elmúlás sziklái közt nyugodni ôt enyhe öbölbe. Szigetére Nauszikaá már visszatért, búcsúkendôje minden esti égbolt, s csengô hangját kibontja minden hajnal, légyen elsô, légyen utolsó…

29

Bükkszentléleki följegyzések (staccató)

Künn ülök, Bükkfák körbefogta sziklaormon, lentrôl erdô óvja, föntrôl sas szemléli, s karnyújtásnyira aranygallérban kél a nap. Hol zsenge tölgy ver hegytetôn tanyát, sejtelmes hercegnôink: a csipkebogyók ringanak – ó, a hajadon természet lágy fülbevalói a nyúlánk nyak hajlatához bújva; s facsoportok vállra vetett barnás kendôje alá lángot lop pár pillanatra óvatlan csókkal a hajnal. Hersegett fönn a kerengô héja, trillákat csilingeltek a lombközök, de hirtelen árnyék ült hegyre, fákra, a daloló trubadúrra, s kolostor csendben mögénk lopódzott az esô.

30

31

Négy sor Hallgatásba fojtom minden csodálatom, ki felnyitja hallgatásom, arra csodálkozom.

32

Transzcendens ütemek …lépnek a földön…

Teremtmények csillagvilága Az élet megszámlálhatatlan szeretetéhes fénypont ragyogása.

Isten kísérletezése A szeretet Isten kísérletezése az örökkévaló sokszorozására – angyali vegytan.

33

1956 örök októbere Gérecz Attila októbere, a fiatalság októbere, a gyermekek októbere, a fegyveres felkelôké, a tankcsövek árnyékában tárgyalóké, a lépre csaltaké és a becsapottaké. 56-ban a világ még csak csodált bennünket, talán, ma már a szívéig, az értelméig is eljutott, hogy mit jelent föllázadni az önkény, a hazátlanság és a diktatúra ellen; 2004-ben a világnak már kötelessége tudni, hogy a glóbusz égô sebeként, mint a lázrózsa, küzdenek nemzetek ma is a demokrácia és a függetlenség álmáért; palesztinok, irakiak, kurdok, csecsenek, erdélyi, kárpátaljai, felvidéki és délvidéki magyarok – mi, 1956 budapesti tapasztalataival, tudjuk: a múlthoz méltó jövôért nem adjátok fel sem a szellemi, sem a kézi fegyverek harcát! Megadásról, önfeladásról nem lehet szó. De még a kifárasztásról sem! Megtanultuk: csak elvérzés lehetséges. Csak a megszállás terrorhulláma és a konszolidációk árulás-ragálya, hazugság-áfiuma. Sajnos, ma is, a magyarság számára és a világ szabadságra vágyó nemzetei számára is: 1956 és 2004 egyet jelent! A 19. század 1848-as magyar példáját, a 20. század 1956-os magyar példáját szívével és karjaival értette meg a világ 2004-re – NINCS ÖNFELADÁS!

34

Az önmegôrzés, az önépítés az egyetlen út: magyarnak, horvátnak, szlávnak, románnak, kurdnak, arabnak, csecsennek, tibetinek, kereszténynek, mohamedánnak, zsidónak és buddhistának. Európának, Ázsiának, de Amerikának is.

56 magyar szabadsága példa és mértékegység a 21. Század emberisége elôtt. Ha Ady Endre azt írhatta – Petôfi nem alkuszik. Mi, mai emberek és költôk azt írhatjuk fel zászlainkra: Gérecz Attila nem teszi le a fegyvert a tankok elôtt. Mansfeld Péter nem hátrál meg a bitófától. Tóth Ilona örök mosolya talpra állítja a sebesülteket. És Nagy Imre szemüvegét újra és újra felvesszük, hogy lássuk meg az élet szándékát kedves nemzetünk jövôjében, gyermekeink jövôjében, az ifjúság jövôjében. 1956 ezt követeli tôlünk: a szabadság, a hûség és a meg nem alkuvás példái legyünk mi magunk!

35

Jöhet a vers, jöhet a tánc, jöhet egymásba akaszkodó csatárlánc; de jöhet az aljas aknavetô is ellenünk, de jöhet a sajtóból a hazugságok szennyáradata is ellenünk, de jöhet a rakétáktól befelhôzôdött égbolt is miránk, ha igazságunkat nem adjuk fel, ha céljainkat, anyanyelvünket, eszményeinket nem adjuk fel, ha példaképeink az 56-os srácok éppúgy, mint 56 magyar munkástanácsai és diplomatái, akiknek kezébôl csak kiütni tudták a puskát, a péklapátot, a telefont, a szabadság fegyvereit és szerszámait; de akiknek szelleme végre nyílt lánggal tovább lobog – olykor könnyeinkkel küszködve – bennünk és közöttünk. Pomáz, 2004. október 22. Elhangzott október 22-én Dunakeszin a Gérecz Attila költô szülôházánál elhelyezett emléktábla avatáson és október 23-án a Békés-megyei Újkígyós nemzeti ünnepén.

Új Végvári-versek1

2004. december 5-én nekünk az idô megállt

Komor magyar karácsonyunk I. Idô elôtt táncba vitték a magyart, táncolj bolond, vakulj bolond, no rajta! Leszakadt a veséje, nem lesz néki farsangja.

36

Most nyílna fel csak a szemünk, jaj, késôn, himnusztalan, szomorú a nótavég: magyart magyar árulta, magyar magyart tagadta. Jézus gyermek, komor a te jászolkád, béna karunk, béna lábunk hadonász – fél testünket guta ütte, ami ép még – azt a gyász.

Komor magyar karácsonyunk II. Már régen minket Isten orsóján pörgetnek, mint nagyanyáink, mikor szôtték a téli ruhát, te is egy szál, mi is néhány, fájdalmas szôttes a nemzet, ki tudja, hogy melegíti-e, vacogtatja-e jövendônket? Mire szövik ezt a ruhát? Fátyol lesz, hogy eltakarja bûneinket? Szemfedô lesz búcsúztatni véreinket? Komor magyar karácsonyunk nem hoz nekünk ajándékot, árván didereg Jézuska, nincs aki rá ruhát tegyen. 2004. december 9.

A címválasztás Reményik Sándor Végvári-versek (1918-1921) címû nagyhatású és felrázó ciklusára utal, amely a szerzô valódi nevének ismerete nélkül is a Trianoni Diktátum elleni tiltakozás szimbólumává vált. 1

37

A lemondás apoteózisa Amirôl lemondunk, s másnak engedjük, elnyerjük azt és miénk marad, kettôs szál köt a távolihoz: a lélek belénk horgonyzott csomója s a remény jövôbe merített hálója. (2004. Karácsony)

Hol van az ember? Látom körülöttem az Alpok hûs hegyeit, s bévül Hölderlin dús izzása hevít. Hol van az ember? Végzete fönn a Zéusz-i ég, s a Léthe-mélybôl éneke száll: buborék! Ôrült tisztaság fénye íveli át a napszakokat, vakít a tél, hogy mennyei ország nyissa szemünket. Kolbnitz, 2004. december 27-28.

A dunai hajós

Jacques Maritain emlékére

Vajúdok már és szinte sírok, magányomban otthon van Isten, feléleszt már és vele vívok: a Minden Ô és én a Nincsen. Áradj, Megváltó, a világra, legyek szélkakas, jöttöd jelzô, ne legyen a Minden: árva, s küldöttje csak: makacs kereplô. Kolbnitz, 2004 december 30 .

38

Téli tízsorosok I. Az élet tanulható, minden, mint az ÁBC, a gyermekek, a hó, a hûség, a szerelem, pályán fölbukkanónak a ködbôl kibukó nap, a játék és a hit, mit a sors elénk terít, s nélkülünk nem végzi be sem Isten, sem senkise. II. Mit is tanulhatunk még? Isten szemével látni a vonuló nap ívét, a csúcsokat, völgyeket érintve, melegítve, s alant ragyogni arcok fölhevült csillagait, miket újjá Ô alakít, s nélkülünk ki lesné meg titkait földnek, égnek!

Hetesek Hölderlin-Prométeusz emlékére

Ó, hol a szellem már a honos, kicsoda lopja az égi tüzet? Hozza le, rejti tenyérrel a fényt, jaj, szétosztani tudja-e ô? Légy te a fáklya, az általadott, légy te a csók, a megtagadott, égiek útjáról sose térj ördögi sors csapdája felé! Kolbnitz, 2004. december 31.

39

Dési pársorosok Folyótorkolat völgyébe hull a táj, az elsô lovas itt szólott: „Népem, megállj!” s azóta hányszor dombok ernyôje véd, de végzeted bent s kint egyre rág s tép! Magyarom, kit népek hordája ma is fal, miért itt az emlék, a templom, a várfal, ha minden holnapoddal emberöltô vész, s „Megállj!”-t mutatni nincs köztönk merész? Folyótorkolat völgyére riad a nap, csobog a télutó, víz jeget harap, tudsz-e még emelni lelket és falat, hogy vigadni merjünk e bércek alatt? Kárpátok népe, kívánsz-e jobb hazát, hogy ne lehessen senki a mostohád, de a Borgó, a Szamos, a Beszterce csillantva jövôjét egymást örvendje? Lám ez a pad is, hol versemet zárom, délre felszikkadt sok száz napsugártól: magyarom, kit népek falkája ma is fal, vezessed nyájad gyeplôt szorító karral. Dés, 2005. február 16.

40

Füzesi hálaének (Sükösd Sándornak, családjának s gyülekezetének Ördöngösfûzesen)

Dombok közötti lankás völgy, óvó óriások tenyere védi, álmok és lápok mámora tölt, ragyog minden, ami ó, ami égi. Ó, téli nap, kegyelmet ígérô, csendül a szájon igénk, vágyunk és jövônk, az istenfélô, szerelmet fúj köribénk. Isten-szerelem, falusi templom, csizmák a jégen, át a hídon, Teremtônk, nézz le reánk: látod, a lelkünk érted kiált!

A zord idôk földjén Színmagyar Füzes patakként csordul, fekete csizmás tündérek jönnek, barna a kucsma férfiak szívén, havat föléjük zord idôk szônek. Köréjük fagynak a dombok bezáruló vaspántjai, vagy engedik-e álmaikat Isten szárnyán szállani? A hó, a jég, a zord idô tavaszra fordul, fölenged; de sorsuk bánatcseppje szívük falára rádermed. Füzes Istenarc-mású népe harangszóra érkezik, virágzásba borítsd, Isten, tavaszéhes gyöngyeit. Ördöngösfüzes, 2005. Böjtfô napján

41

Mezôségi éjszaka Behavaz minket, mint mesejáró mackót a tél, behavaz minket életfelejtô szépség, ledér, elrejti sorsunk kacagó titok, komor remény, mégis, mégis a a Minden nászáért él, aki él.

A Feltámadás disztichonja Már száll újra a szó, könnyûvé téve a sorsot, hangja tör át az idôn, szívemet oltva belé, szélsebesen derülünk ki borúlatos éjek alól is, mert akadálya nincs, hogyha a lélek evez.

Ars vivendi Verseimmel a lélekszabadság hômérsékletét szeretném a teremtés izzó erejének közelébe vinni! Nem a hangerô, de a lelki tisztaság gyôz le távolságokat a földi téreken és az égi akusztikában egyaránt.

42

DDD Zene a világ, csak legyen szívünk meghallani.

DDD Zene (és összhang) a világ, csak legyen szívünk (és szemünk) meghallani (és fölfedezni)!

DDD Istenem, hogy te vezetsz minket – életünk adománya, ha nem nézel ránk, akkor is követjük lábad nyomát.

43

Koronaékszerek Britániából Édua lányomnak, Zoárd unokámnak közös útjaink emlékére

Kérdés Swanseaben

Dylan Thomasról szólva

Hogy is próbáljuk értelmünk hálójával felfogni a halált, a nagy nincset, ha minden arról szól, hogy emlékeink ficánkoló halai túléljék életünket? Ó, akik az életet választják, elhullanak az elsô kanyarban, de akik az örökkévalóságot, feltámadnak egy végsô napban.

Az Úton Mi megkísértjük napra nap Istent, Isten pedig elkísér útjainkra napra nap.

Mint tengerhabok sziklaparton Ó, mennyi részre porladunk mi minden mohó napunkban, de aki szolgálja az öröklétet, összeáll egy végsô napban.

Twickenham-i hattyúk Vakító tavasz, napsütés, templom, Temzepart. Hattyúk a lágy hullámokon, csónaksziget, harsány zölden szédít a liget.

44

Temzeparti éjfél Visszahajtja csôrét s elalszik éjjel egy magányos madár a parton. Mi is alszunk már, csoportba verôdô emberiség: visszahajtott álmainkkal önmagunkba. Twickenham

Wales a déli partok felôl Költôk nyoma, hattyúváros, tengeröblök, óceáni szél. Esôs hírû walesi dombvidék napkoronát helyez a fejünkre. A hosszú híd fénypálcikái hosszan ragyogják át a fényes estét. Chepstow

Síremlék a szigetrôl Napba öltözött arcú asszony Urának tartja kézben a csokrot, s a dombok mögött az óceán hullámgyöngyei mormolják a végtelennek rózsafüzéreinket. Rhoselli, Gower félsziget

45

Wales Szivárványhídon léptettünk át a tartományba, hol Arthur király kivágott szívét ôrizte meg a domb.

Oxfordi séta Szivarfüst, biliárd, beatzene, fûzfák a Themze mellett, Tolkien kocsmája, Oxford hideg rendjében meghitt diákzajok. Itt állok, búcsúzom, de zöldek már a fák, virágosak a bokrok, s az esôszemekkel keringôt jár a kibukó napfény. 2005. április 2-9.

46

Itáliából – Európáért – Olyan mintha a jövôben lépdelnénk, pedig mennyit kell még szenvednünk érte, hogy tegyük azt, amit ôk már tesznek. (József Attila és Salvatore Quazimodo közös emlékére)

Európa! Minden határban… gondos emberek – ne bántsátok azt, amit megépítenek. minden határ alatt titkos szú a história, minden, mit emeltünk, omlással fenyeget! Padok és hársak enyhe s a kertek gondja közös, a találkozások mosolya többszörös, madarak hangja, ég kékje – tiéd Itália, enyészik a múlt, s a jövô fölénk köröz. Európa! Hegyeid élén ritmusodban lépek – szivárványálmok fognak itt össze népet a néppel, add meg, jövendôdet lássam én, Víziók Fia: kutak, források, fenyvesek vidító menhelyével, mint gyanták a szent fákat, gyógyítsuk sebeinket – tavasz van, kapjunk magunkra ünnepi inget! Tolé, 2005. Április 13.

47

Tavasz, én énekellek Európa – kaleidoszkópom, s a világ – új zeném, összhangtanát elrejtem mélyen, már annyira enyém. Kanyargó walesi dombok, folyója én vagyok, s Kárpáton túli fenyvesekkel a szél velem vacog. Árkádok, dokkok, temetôk, sziklákra hányt habok, holtak fölé egy sírkô szô glóriás holnapot. Makacs hegyek ha konokon felhôknek intenek, túl a megôrzött romokon zöldellnek fenyvesek. (Nincs befejezve)

A vénülés elmarad Öregedés döccenô hája derékon, hason, mért adjam meg magam elsô rohamodnak, a hajdan arany haj már ezüst veretre vált, ôszi nádasok közt surran a róka ész, a szem kékjén mégis mély fények lobognak, új lázak, új angyalok foglalják vissza elrablott éveink hamuhodó szédületét! Kerengô sasok szárnya fölötted ível; könnyed, szépítô, királyi mozdulattal – láthatárodra szivárvány égbolt borul, ha kapu, hát lépj be, rajta, fogadd el!

48

Velence-tavi tizennégyesek Li Taj Po emlékére

Ifjú felhô-tincseket cirógat az öreg nap, halhatatlan kék égbolt borítja a vízpartot. Visszaköszönt így az ég ezüst-sárga-kék tükre, elnémul az emberszív – múlik vele az este! DDD Az állat: ösztönösen emberi. Az ember: célzatosan állati.

Torzuló ember… TORZULÓ EMBER, ma rólad szólok, ideáktól te távolba hulló. Ünnepellek én ma, potrohos hasú, feledhetetlen az önrontásban! Karikás szemed velocipédjén hogy billeg egyre megnyúló orrod, te, a kor hôse – és bankbetéted –, mily boldogság ódázni rólad! Bosszúálló, önveszélyes beszéd: ôszinteség helyett magunk retorizálása, infantilizált felnôttkor a borotválkozó tükör elôtt. Önkizárás a szembenézés néma szentélyébôl. (folytatásra vár)

49

Istenek fénye Úszni szembe a lemenô nappal – aranytûzbe veszô lepkeszárnyak – úszó karok. Azután vissza a part iszap-, sóés fenyôillatába – küzdelmes szépség. S az ég íve? Részletezôbb, közelibb pannon társainál. Magához emelôbb. Ezek a közeli, fényes ragyogások minket is egyívásúvá fennek hajdani istenekkel. A nem-lesz-soha-vége ifjúság boája kígyózik a szigeteken és a partokon végig. Povljana, Pag szigete, még 1997-bôl

A farkas szemével A gubinói szemével nézni, kinek gazdája a lélek maga! Állat, de vágya tenger-rengésnyi, hullámzó szépség éber harmata.

A játékos A görög született játékos. Este dúdolva fejezi be a napot, reggel tréfával kel. Szívélyes figyelemre mindenkor kész. Mosolygása a játékosé. A legnehezebb vagy a legmegalázóbb munkát is kedéllyel végzi. Szerepet alakít, bájos maszkja a feléd forduló mosoly, de magával azonos. Kos szigetén, 2005 nyár

50

Küldetés Istenem! Nekünk mindig az egész valót kell belátnunk, hogy a Te rendelésed szerint lendüljünk végig nem (csak) földi céljainkat megvalósító pályánkon.

Az ember, ha szárnyal Ó, az ember ha szárnyal megverve éteri bájjal, Istennek visszaszájal… Isten nem vezet kézen fogva át életünk akadályain, de indulatok és szenvedélyek tüzében megedzi akaratunkat, hogy ítéletei pallosává, vagy jósága gyógyító szikéjéve alakítson minket. Egy-egy kialakulatlan vers úgy kapaszkodik alkotója lelógó kézfejébe, mint a gyermek, hogy ne sodródjon el a tömeg lelkiségének elsöprô hullámverésében. Alkalmazkodva a jövôhöz elviseljük jelenünket. Utakat vetünk magunk mögé, melyeken az utánunk jövôk elénk törnek.

51

Nyárelôi Puszta-oltár Juhász Zoltán furulyás nótáira Molnár V. József tábornyitásán

Parancsra hajlik a szálfa – pörköli vastüzek lángja, hív a dallamok szárnya – üli a szív, ami szállna: szerelemrôl és hazáról nem fájhat hang szebben százszor! Fölsír a pásztori flóta – soha a századok óta, soha ily’ fekete éjjen nem fénylett a csillag széjjel! Salgóváralja, 2005 június 25.

52

Ragadozó nyarak

Zeusz és Ganimédés regéje Bennem él a nyár vágya és álma, vágyban és álomban nyarak csavargása, szeszélyeimnek legyek újra társa, kibomló életem a múltat hegytetôrôl – vándor a megtett utat újra lássa. Kapj fel, végzet, kapj fel griffmadár, lelkem a mindenséggel egybeöltve száll, s ha letesz újra egy sziklakôre – lássak, csak lássak tovább szép életekre: Isten földre bocsátott ragadozó ölyve.

53

Nógrádi dombok között Kárpátok Tisza alá hullámzó palástja! Redôi – széles folyóvölgyek! Halmai asszonytestek érett izzása. Lankái közt a városok kendôket egybefogó boglárjai. S mi emberek – gyönyörû gyöngyei fájdalmas boldogságnak. Véreim, ôseim földje – hazaérkezése a tékozlónak. Megtalált mosoly az arcon. Dúlások hegei visszaforrnak. Mind-mind a táj redôi – a te palástod: Nagyboldogasszony! Szécsény, 2005 július 1.

54

55

Tolnai dombokon Mecsek-Váralja felé a vonaton…

I. Ki erre mén, ki arra mén, a répce és a televény körbefogja boldogan, s befogadja komoran. II. Kellenek a lélegzô csendek, a csendtôl fülledô nyarak, utak kanyarjain a kertek, hogy mindig visszavárjanak! III. Csónak az elnyugvó tengeröbölben nem siklik ilyen simán, mint itt e vonat, bodzás völgyek s tavak, búza s tengeri, nagymamám földjét e ringás körbeveszi, s tudod-e, a kislány ahogy itt kacag – semmi se változott évszázadok alatt: ilyen lehetne, ember, az életed, ha ôriznéd, mi néked rendeltetett.

56

Két strófa magunkról Ki meggyûlölte önmagát, hát másra önti bánatát, kikél, mint a kerti dudva, virágait mind megfojtja. Ki békében él magába’, nem piszkít a gatyába, sereg virág lesz barátja – jut belôlük a sírjára.

Ó, szabadító! Múltam szövetét szél rázza, pelyvaként hull fölös szála, jöjj, te tisztító jövendô, jöjj, te múlhatatlan erô. Arcvonásaink simulnak a bensô tisztulástól, ó Krisztus, ó örök élet, szabadíts lelki haláltól!

57

Kiáltás voltál és maradsz

Hernádi-kantáta a halál és élet húrjaira Te tudtad, sejtetted, leírtad – itt, ezen az Erödnyi glóbuszon anarchistákkal kezdôdött a legrémesebb, a xx. század, s terroristákkal vált az évezred új és új bombatámadásokra, te tudtad, te tudtad, árulás bujkál a Folyosók csendjében, a dolgozó- és hálószobák párnás mosolyai alatt, pisztolycsôvel ébreszt a szeretôd, ha álmában saját lelkiismerete támad önmagára, de Kiáltás és kiáltás maradsz eszmélôdô ifjúságnak: különös Markó Lázár-i példaadás, aki legalább készül valamire, kinek fegyelme n e m megalkuvás, kiért az ember h a l á l á i g szorong, s halála után is állához eszméiért emeli fegyverét, te tudtad, te láttad elôre: nemzetek szállnak ki csatamezôkre, ki merte volna tudni, hogy usztasáid egyszer visszatérnek a horvát földre: és visszatértek és visszatértek, ez a déli Sirokkó példa ma már hegy-völgy lakóknak s a Háromszéknek, ki gondolta volna ott a moziban, mikor megfélemlített és megszállt kicsi honunkban itt csak a lapulás verbuválta seregeit?

58

Te bölcs mosolyú, te szemüveges, mikor mindenki elfáradt a szóban, voltár bár idôs már – és beteg –, akkor hoztad elô teozófiádat, te lettél volna te, az örök rákérdezô, aki tudtál volna némulni ott, ahol elvesztettünk minden távlatot? Te hoztad, hoztad a formád, irodalmunknak te voltál, te, Puskás Öcsije – szópasszaid ma is ragyognak át az idôn, s árválkodik most, látod, az ikred: ô is „Kockafejû”, a Gyurkovics, hiába várja derûs homlokára a kanyarított karcolatokat, hogy védôk közt kiemelkedve védhetetlen a sarokba vágja, hiába várja pontos mondataid – mert csak a halál volt pontos, elôbb vitt el, hogy szöktetted volna társadat – s már nincs, aki goóÓllal fejezze be a történetet Látod, itt e laptopon, Éjszaka, már egy Antonióni-s filmcím is téged igéz – ki emlékezik és mire ott a Riviéra távoli bárpultjainál s itt a Rómain? Talán ôk, talán a nôk, akikre mindig odafigyeltünk, ha jöttek, ha asztalunkhoz, váratlan sellôk, odaúsztak, olyankor mindig ragyogott köröttük a tôlünk is átszikráztatott levegô, olyankor ôselemmé lett kék szemed, s benne fürödtünk annyian, gyermekek, nôk, férfiak, vadak és félszegek.

59

Mert eljött a te idôd, látod, mint mindannyiunknak – a holta után: mert hol van a boldog szerelem, csakis ott, hol az élet nincs már jelen? Hány szomorú példa sokszorozza ezt? s e tudás meg hány szívet repeszt? Miért is beszélnék m o s t veled? Hogy a világ korcs – és javítani nem lehet? Mi költôk csak azért mekegünk rímeket, mert ínyünk s bizonyos szervünk viszketeg? Voltál te bennünk sokféle lélek, harcoltak érted hattyúk és denevérek, mostantól fogva szelídek ajkán legyél boncoló kés, mely rést vág a világ összetételén! Lázadások embere voltál, de különccé tett az idô, haláloddal lettél azzá, amik mi mind vagyunk: egyetlen élet kockázata – rázza bár Sátán vagy Isten a hengertestû dobozkát, de nem a halál, csakis az élet, – én, mi, ôk s az új nemzedékek – kísértô hajós, Odüsszeusz, akik téged a Lét révébe visszakísérnek. Bp. és Kos szigete között Káron repülôgépén, 2005 július végén.

60

A Dodekaniszosz öblei Túl életen-halálon, tüzeken, gôzön, gázon, bazalt káprázatokon; ördögi sziklák s angyal hullámok találka helyén, a déli napon, túl a lemart szemü ég tengerbe bukó ájulásán, s ahol a fény támad – ezüst-szál nemezzel burkolt tenger háborítatlan napkeltéjén. Ó, tenger! Még nincsen semmi, csak a szó, s a szóban, ami nem megfogható, van benne egy ôsállapot, de onnan föl még nincsen létrafok. Az emberben él minden ûr, s az ûrbôl tör elô a vágy beteljesíthetetlenül! Ömölj belôlem szánalmas szó, hiszen nélküled minden hiábavaló! Ó, tenger! Angyalaid szárnyatolla hullámtaréjok csillogása – szigeteidnek öblei életet merítenek belôled – vágyak, szerelmek, gondok esti virágként nyílnak elénk – szabad hajói lebukó felhôknek. Lapozzuk a múlt égnek emelt köveit, s lapozzuk a jelen sodró követeléseit, s nyílnak a sorsok, amerre mi lépünk.

61

(Déloszi nap) Hogyha a Nap veti rád mosolyát, hát Phoibos Apollón perzseli lelked. Hogyha az éj Senelé-arccal suhan át a szobádon – ott vagyok én is. Nem nyugszik soha létünk mélyén forrni a Kráter. Ez a mi titkunk. (2005. július 30. Niszyrosz)

62

Brács-szigeti elégiák Isten- és tücsök-hangra Egy csók, egy ima Életem – félresikerült strófa, marad hát versem harmóniája, egy déli városka körbefonja, csokor virág rá századok bája, ó, borvidék, ó, csókok világa agávék, pineák zöldjét ontva, bennem a végzet párját látja s a Lét illatát sokszorozza! Mirôl is szólnak foszló éjszakák, az állandóság ábrái, márvány-karikák? Csak a szív éhsége öröklétünk? Míg életünk romokká szédült? Ki tartja meg, mi összetartozik? Egy csók, egy ima – örökkévalóságokig.

Újrakezdés S a világmindenség maholnap egyetlen kocsma! Sajátosság és jellem-magány összeomolva. Kerekedik-e vihar-felhô, s a viharfelhôben Isten-szánalom, ki újra kezdeni a Földet nekünk, az embernek mondja: „Rád hagyom!”

63

»Nagyon nehéz« Tudod, Istenem, gyermekek voltunk, kényeztettek minket nagyon, nagyon sokat; de felnôttünk hamar, s önveszéllyel terhesek az órák, a napok. Ellépett mellôlünk anyánk s apánk, a jó s a rossz kusza szálakba gabalyodott; tudod, Istenem, te is sokáig elmentél, s utánad menni, nyomodba lépni nagyon nehéz.

Közelség Ó, ha hozzád közel érek, visszarebbennek a denevérek! Ó, és ezt is ki értené meg?

Dél mágiája Dél! A te mágiád térdre szorítja a lelkem! Dél! A te fényed s templomaid szentélye velem van! Dél! Ha te elhiteted, hogy a legszebb életedet velem éled – én csak a hálámat rovom ettôl szent palatáblád szürke rovátkás dúlt mezejére.

64

A Hely mámorában Ez a Hely Dél Boldogsága – mámorát Isten is megcsodálja. Itt a valót a múltból a jövô datálja… Itt a folyton égô ékszer – a Lét folytonossága! (Istenem, hogy minden földi költô nyomát az Ég bennünk lobbantja lángra.)

Benned, Örökkévaló Kulissza minden, ami élet. Én benned, Örökkévaló, égek.

Isten! Adtál szívemnek dallamot, s megadtad: szíveddel szólhatok.

65

Imádság Oly mélybôl szólok belôled, mint százados tölgy kapaszkodik márvány kôzetek hártyáihoz, s fönt a korona – csavarva bár – szerelmem hárfázza tefeléd!

Lobogás Elíziumból Fehér sellôi türkiz égnek s tücskök kardalai kísérnek, s gyermektestek ívei – a part s a víz között – feszülnek a szélnek! Sirokkók véste görcsök a fákban, de tûlevél-hímzésû éjek; váltja egymást a szárazföld hûse s a tengerrôl jövô fenn-szél hôje. Ahol a pineák zöldes sávja égi viharok áldását várja, elíziumi utam virága: ragyog, ragyog a vérselymû mályva.

Életem közép-kora Mintha sárral kenné az élet naponta arcomat, s míg tisztálkodom, elillan az angyal-alkonyat! Mulasztások sötét erdeje, életem közép-kora, mily nehéz az embernek innen tovább lábalnia!

66

Bol!1 Poéták városává tettelek egyetlen éjszaka, meghitt szépséged tollamnak mily nehéz visszaadnia! Fél-márvány partjaid s fenyveid gyûrûje fon, dicsôségbe mégis emberöltôid glóriája von. Bol! Te a déli lélek kibomló játéka vagy, s alkalom arra, hogy szikláidon kipihenjem fáradalmaimat.

A Lét vígasza Hány életet élek napra nap – s hányat mulasztok el, hogy vigasztaljalak! Látod, a Lét örök, de vigaszra szorul, s lelket ha lélek nem bíztat, örökre beborul. Jó volna nem befejezni e dalt, bár érzem, lelkek közt a remény tán örökre kihalt!

»Kettôs szél fúj« Kettôs fájdalom boája csapdossa lelkem, jó volna tudni, hogy’ kell magam összeszednem? 1

Városka Bracˇ (Brács) sziget déli partjain.

67

Kettôs szél fúj, sziklákat ostromló hullám morzsol és ostromol – de selyme is, napja is hull rám. Földi és égi rángások! Istenem, ne hagyj közöttük semmibe vesznem! A Földre mért is számûzettem, ha lelked darabjait mégis a lelkemben ôrzöm? S miért kell mégis minden pillanatom néked megköszönnöm?

Isten-szerelem Isten! Hogy Te mozgatod ceruzámat – felfoghatatlan kegyelem; de mégis én adom hozzá a számat – s ezt is neked köszönhetem. Ó, mennyi útját a léleknek jelölted ki számunkra, Uram! S miért kívánod mégis, hogy egymáshoz hangolódjunk mindannyian! Vagy ez volna minden parancsod alján a hétpecsétes titok – jóságod minden létezôt egy közös akkordba fog?

Egymásra utalva „Grammatikák költészete”2 – ó, hallgató, figyelj reánk! Ne sodorjon az élet el – mi voltunk hozzád hû deák.

68

Nyelvünk3 nem más, kemencepadkán fölizzított kenyér vagy hús, mit fûszerével Isten szór tán, de tôlünk a zamat, a dús. Ó, boldog percei a Létnek – Isten, hozzád, hozzád mindig visszatérnek! Kulissza minden, ami élet, de, Örökkévaló, én benned égek.

Isten- és tücsök-hangra Sirályok, sasok, fecskék, sólymok, kormoránok, teknôsök, csigák, elhagyott kagylók – miért hogy az én szívemben örökre egybehajlók? Isten napja alatt, ti testvérkéim, lesz-e még oly pillanat, hogy létezésünk egy bárkában egy csodává eggyé ring? Lesz-e még oly drága szerelem, mint a Teremtéskor: minden elem – s az elemekben Isten vágya van velem! – egyet akarjon, s égjen értük énekem!

2

Utalás Roman Jacobson: A költészet grammatikája címû kötetére, Gondolat 1982.

3

Parole, azaz nyelvalkalmazás, nyelvhasználat értelemben, a szerzô.

69

Könyörgés elhallgatásért Ó vers! Ne fárassz tovább! Isten, te tudhatod, elénekeltem litániád.

Ó, hallgató! Ne hidd, hogy büszkeség ringatja dallamom, csak ahogy Dávid fûzfákhoz támasztotta a hárfát, én az emberi közöny szívverését hallgatom.

Mégis! Amennyire messzirôl jött az én népem, jövôjére az áldást annyira kérem; egyetlen tengelyen forog az életem: Istennek s magyarnak magam kötelezem.

Istenem! Istenem! Hagyd már abba! A verseket írni elég volt, hozzád köttettem – lovasához alázva a rab! És mégis e vers is – összetöretve dicséri Hatalmad! Horvátország, Bol, 2005. augusztus 25. és 27.

70

Az alkotás megtisztított helye A folyó sodró lendületébôl – mint a kisgyermek – el kell különítenünk egy néhány tenyérnyi száraz homokot, el kell kezdenünk ott megformálni mindenünket, ami az életünkbôl megformálásra érdemes. Nem szabad, hogy kizökkenjünk, bármilyen ütemesen is kísérletezik a vissza-visszatérô dagály elönteni elkülönített dûne-részünket. Ott nekünk kell építkeznünk. A megválasztott helyen, amely még nem a parti erdôk és bokrok sávja, de már nem is a folyó önkényének kiszolgáltatott meder. Ennyit tudhatunk mûveink, alkotásaink m e g v a l ó s í t á s i helyérôl. Az alkotás elkülönített helyérôl, a megtisztított helyrôl, amely minden birtokaink közül a legkülönb.

Kicsi zsoltárok Istenem! Hogy idegeimet kiegyengethetem selyem-végtelen lelkeden!

Istenem! Minden lélek apró ér, ha Te segíted, révbe ér.

71

Vers 15 év után

Szutor Ágnesnek, 2005 szeptember 19.

Mars közöttünk csapkodott, az Együttérzés el- kisiklott, szívedre szálljon száz bocsánat: ahogy te, áldozat voltam én is, nem csak dühöngô állat. Vénusz-érzések kisiklása, Mars-indulatok csapkodása. De számûzve már lelkem Mars-hada, fenn az égen szelíden ring a hold, kérlek, fogadj magadhoz haza, szájamon csendül mindegyikünkért csöndes akkord. Ágnesem, megtartó ágam, tarts meg! Agnus Dei, segíts minket és hallgass meg!

72

Múlás és maradás és csillagok Szutor Ágnesnek 2005 szeptember 20.

Tizenöt év múlt el, lám, az idô halad, jött új kihívás, új kaland, de a szerelem marad. Jelentem, lelkem tájain nem rendült meg egyetlen hársfa sem, a bolthajtás, az allé, az ablakok között – múlandó én – maradok. Ha rezdül egy pimasz akác, csak lelkem egy darabja az, ha lerázza termését az ág, a jövôben csak megújulni vágy’. Láthatod, én veled vagyok, mint fölöttünk a csillagok – visszavárnak, ha elmennél is, ha magukra is hagyod!

Ég-közelben A Lét újra és újra átüt teremtmények hazárd játékain. Mi végre? Mi okból? Meddig küzdi sarcát Ábel és Kain? Ki vagy te, Ember, hegyi lény? Közel az Éghez és Folyókhoz! Hogy az Isten-lét peremén belém – szolgádba – az Úr engedi, hogy fogózz? Szeretlek. Ámde Egy én nem vagyok veled. (Miért fáj nekem e szó, bár mertem lenni – a Te végtelened.) 2005 október 22. Hösbach

73

Lövészárkok fölött Medgyánszky István: Havas katonamezô címû festménye nyomán

Szûz hó esett a fegyverektôl megesett tájra, halottak fölé kering varjúsereg, s a keresztek itt, keresztek ott innen s túl az árkon vallják: az élô túlsejlik minden halálon!

Ó, ti görög hatosok! Réti virágok harmata mind a leányokon ébred, Ó, ha a csók piperéje kibontja köröttük az édent! Ó, ha a lélek mind párjára akadna a táncban, Ó, ha örömteli Létben idôznénk mind valahányan!

Farsang szárnyán Oldódik már, pajtás, görcse a tél idegének, bár a mi lelkünket rég nem emelte derû, mily’ jó volna, ha legszebb táncra repesne az élet, szárnyra segítene föl Farsang szép ideje.

Magyar hatosok

(Prédikáló szék – törtopálban) Tölgytemplom-termekre csodálkozzék csak a lélek, ívek fénykoronái alatt hárfázzon az este, lenn a folyópart üllôs fénye feszítse a távolt, sziklakaréjban az embert ôsei ôrfala ôrzi, szólni erônk sincs már – madarak zengjék örömünk szét!

74

Hajadonfôtt a túszokért Báró Atzél Endre (1937 – 2005 december 8.) barátunk emlékére

Esôben is hajadonfôtt vártad Istent, álltál az ünneplô tömegben, apád és Albert gróf, mamid és nagymamád rezzenéstelen villant át tekintetedben. Mezôség, édeni múlt, Moldva áldásos útjai tesznek koszorút emlékezô fejedre – akkor is, ha volánra esve elhagyott szívverésed immár mindörökre. Édesapád a nagy hazát akarta rátekeredô kígyó-világban minden áron – halála árán is – menteni, de sírhelynyi porait sem ôrzi senki. Te pedig családot kerekítettél magad köré a menekültekbôl, s szív-meleget vittél a Nemzettôl elhagyott távoli családokhoz. Ki álmodik most majd új iskolákat, tanároktól kapott bölcs tudást helyetted is a Domokos Pál Péterek ember-térítô munkájához? Perelsz-e túlnan az Istennél tovább a túszként hátrahagyott családokért, lehet-e, érdemes-e hajadonfôtt szólni a Kárpáton innen s túli magyarokért? Pomáz, 2005. december

75

Esztendôzáró gondolatok 2005 Az esztendô szeszélyessége Ó, év vége, végzetek éve, a végzetek élete. Mibennünk hull alá – magas hegyek kibomló csermelye. Lám, vége nincs csúcsok duzzadnak és havaznak, a vége nincs tél csak egyre zúdulna és folyna alá az olvadásban. Ó, áradás – az élet vége! S mégis erô és élet föntje! Ó, az áradásnak zablát Isten sem adott, vágtája örök hatalom, vágtája a leggyorsabb tigris, vágtája a megtestesült könyörtelenség! Ó, ez az év – a tiéd volt. Benne az erônk kevés volt. Ma is alá csak a hó zuhogott, lám, Szeszélyes Isten, mégis érzem – közel vagy hozzám. 2005. december 30. Mártontetô

76

2005. Szilveszter Isten visszavonta békéjét, jóságát, fiát hiába küldte, haragjával kiált ránk, lett, ami volt – ó, villámfény, te ébressz magunkra! Nélküled csak sötétben bolyonganánk tovább, ha bárd az Isten – legyünk báránya hát.

És szóla Isten: Egyért megbocsátok mindnek! Legyél hát te az Egy, de ragadd magaddal mind a hiányt, a Nincset! Ha majd a világ csak a zokogás Könnycseppjeit visszhangozza, jusson eszedbe ismét Jézus vértôl verejtékezô arca, mert nem lehet, hogy az ember lenne csak vesztésre ítélt fajta – s csak a madarak, a madarak szállhatnak az Ararátra vissza! 2005. december 31. Martintetô

77

Tehetetlenség és kegyelem A fájdalom hírének hallatán

1. Nedves, fekete színén a kráternek fényes könnycseppek rózsája süllyed el. Halál, nálad nagyobb a mi hatalmunk, szén, hamu porlad, de izzik a lélek! 2. Tusáid riadtságát szemed titkolta volna, de fényének törése értünk kiáltott. Tehetetlenség, te vagy a legyôzônk, csak volna mellettünk egy kar, mely fölemel! 3. Jaj, álmodban az a kerítés, még nem tudtuk, ki támad ott, ki támad a kertek fentje felôl – csak fogtuk a furkósbotot, üvöltve taszítottuk volna túlra, vertük, lerogytunk talán, és ô is lerogyott, csapda volt mégis, újra támadt, nyíltan és alattomosan, az Ünnepet megadta még neked – aztán legyôzhetetlenül melléd telepedett. 4. Lássad, nemcsak a fájdalom él túl, nemcsak az irtózat és a félelem, de lelkünk szívébôl érted elindul a megértés, a jóság és a kegyelem.

78

Csoda történt Wass Albert új novelláskötete elé

Mintha két ember a távolba szakadt

egymást szóra bírná, s az otthon maradt,

egyik arcán a déli nap a másik tetteit a múlt

homálya feldereng még, ráejtett takarója elfedi,

de nyílik a barlang emlék-torka izzón párálló havasokra, s tudod-e, lent a fenyves alján gyermekkor fürdik, parázzsal ajkán, s tudod-e, fent – a két fej fölötti ívben múlt és jövô összeér, hogy rád tekinsen, s az égre hanyatló párálló távol sosem marad el az erdélyi tájról. Egy kép, egy könyv, egy kô, egy virág éppen elég, amelyen át az Isten egy sorsra, egy népre lát – hogy visszavirágozza minden pillanatát.

79

Temetésre, de töretlenül Gyásszal, Mezei Gyuri szociális munkás halálhírére

Bután megbomlott ország buta repedésközeibe szakadt a korcsolyabajnok múlt, Gyuri, Anna és ti hibátlan ördögei a gyerekseregnek – lelkönk hová tántorult? Dunánk áradó átkelései, parkjaink csikorgó vashintái visszhangoznak-e oda túl, ó, szomorú, ó, szomorú, egy segítôkész nemzedék – hova hullt, hova hullt? De lehet-e temetés, gyász, sírás a Napból, mi bennünk ragyogott? A kedvbôl? A szeretetbôl? Vagy örökké a csókokba forrva forog velünk a Kozmosz Földgolyója, s kik jönnek utánunk, kezdik elôlrôl!

Fiúi töredék Elégedettek lehetünk-e életünkkel, ha mellôlünk egy emberöltô tünt el? Apák önpusztítása, anyák siráma, s ki számol vissza eltékozolt útjaink sorára?

80

56 után Á-nak, a 16. évben

50-en túl az ember már nem lázong sután, csöndben beáll a sorba elôdei után…. a képek hullnak egyre, tavon ringó levelek, tapadnak még az ôszhöz kinyíló tenyerek…. a nyár lobog mögöttem szikár szikláival, a hegyfokon az oltártûz távlatot sugall… a képek selyme arcomon, ihlet fuvallata rebbenti föl a lelket – ha szállna is hova? Élet, ó életem savaborsa még itt velem – fûszerként a világom újra értelmezem…. Dante a Menny-csatornát Firenze-bûzben úszta, Ravenna tengerét az Arnó-partra húzta…. Rilke egy parti fánál eszét veszítve írt, s a Rilke-patak a gyászra gyantázott frissen írt…. Ó Reviczky és Baudelaire, „apátlan” kamaszok, a fájdalom virágait szórta ránk ajkatok….

81

kivel, hová, miért ragad korai gyászdalom, ha lágy kedvességemet szerte testálgatom…. 50-en túl az ember már nem lázong sután, csöndben beáll a sorba elôdei után…. tudja helyét s a kort is, bár szólni nem kíván, bévül és künn körötte ezerfejû lián…. Tudod, a fordulónál megáll mögöttem ô: egy Pessoa-hasonmás, zárórát rendelô…. de nézz a télbe, kedves, együtt a völgy s tetô – a szívünkbôl egy hófehér világot hív elô…. s e liliomnyi társaság 28 gyûrûje 56 sornyi nászban sorsunkat betûzte.

82

Európa álarc alatt Firenzében, a Pitti palota Rubens-festményéhez

Európám, majom álarc alól nézed fiaid, sötét tekintettel – Rubens szembogarának látomása bemássza tájaid rózsás testét; egy lángoló ház s az ajtó nyitott, Hygénia üvegcséi a porba fúlva, Vénusz – ruhája övig tépve – állítaná meg a dühöngô Marsot; az ács s a mérôón-értelem talán halottként nyújtja kérésre kezét, s a gyermekek a szoknyaszélen csüngve a démoni harcos arcát lesik, a Nyugat el nem múló drasztikuma – kódexeket tipor a tiran talpa.

Az Apokalipszis opálja Vihar opálos ég alatt! Villám árbocként törik, hegyperem és mocsárlapály áradásba öltözik. Felhôtüzünk Ég-Oltárra csak a lelkünk képzeli, lázong a múlt, nyí a jövô, vagyunk rettenetei. Mint moccanatlan borzongás, sérti arcunkat a fény, az Apokalipszis opálja benned s bennem tovább ég.

83

Gesztenyevirágzás Toszkánában Toszkán hegyek forássvidékén gesztenyést érlel a domb, szépsége, ha nem lettem volna költô soha, azzá ütne most. Fény és árny – a fennsík széles mezei, hadak országútja, s lenn a szakadékokat vonszoló folyó zúgva körbefutja. S ahol kinyílik minden pompa, az Arnó kényelmes, lomha, de csipketemplomok és hôsök hírét egyre sokszorozza. Város, mely elûzted leghûbb gyermeked, erôd mivé lett? Dávidként dacolsz az elmúlással, s hatalmuk vesztik fölötted a vének.

84

Elégiák Floridáról „Talán a tenger vize keveredik itt a folyóéba – Talán valami másé az illat – mit számít? A tenger vize! Itt csöndes és sima!” W. C. Villiams (Kodolányi Gy.): Öbölben (Harbor)

Atlanti átkelés légóceánon A reptér óriás üvegszemében mozgócikkek és árulépcsôk forgatják a szélrózsa emberszirmait; zárt ajtók és arcok mögött vajúdó kompjárat – menetrendre indulunk fehérlô tenegereken túlra; a Nap felhôk fölött hosszabbítja meg fényessége óráit – lejjebb az Óceán tükrének türelme függönyredôkbe simulva vár – de lám, átlép fölötte is az idô! Hatékony mûszerek hûségére bízva semmi sem hétköznapibb, mint kiszakadni tengeri-földi áramok vonzáskörébôl. A gyorsulás csúcspontján csak saját belsô idônkben vándorolunk ki – önmagunkból.

85

Közelség Itt már városkák jönnek szembe velünk, vetve szemünket alá a függôleges magasból meghitt fôzelékszínben gôzölögnek, karcsú folyó fonja át meg át táncával a széles vállú dombokat, fényes, békalencsés pergamenre írta történelmét Dél Karolina, folyói itt már teltebbek, asszonyosabbak, karjaik gyereket tartanak, férfit ölelnek, és tavak tégelyeiben olvadnak szét a tisztviselôtelepek; függôleges szemléje az Utazásnak: egyre zeneibb húrok vonulása, megbolydult kotta-táj – lomha folyók deltái egybesimulnak a tenger homokdûnés partjaival; gyertek, gyertek bárányfelhôi a magas égnek, most, alattam, takarjátok el ismét a kékbe hanyatló távolokat, már így is megesett a Találkozás: Amerikára hulltak keletrôl jött pillantásaim varangyosbéka szeplôi, szeretetteljes és döbbenetes volt, „Új Földrész” – a közelséged.

86

87

Astor, Wass Albert megidézése Arany homokú dzsungel kihasított telepes-földjei, szent források, tavak, legendák hiúzzal, keselyûvel, aligátorral benépesedett szigetei, földnyelvei, vadnarancs fanyarság, hálócsend, tavirózsás holtágak rémmeséi, a vén idô még friss levelet hajtó, májusi percei, – ám nekünk egy szent ember-cédrus életének egyre magasabbra ívelô koronája, mely édes transzszilván párát lehel emlékeivel itt már mindörökké: a St. John folyó tó-csoportjai az Ô lépteit örzik, az Ô szarvas -és aligátor-vadászatairól regéket súgnak a narancsfák, karja hasítására nyílnak ki partközelben a vízililiomok, s kutyáinak unokája veti féltô tekintét Astor farmjainak lakóira, és törölhetetlen nyomaiba lépünk, mocsáron, ingoványon át is, pálmák és cédrusfák között, hiúz-pillantásoktól kísérve – átkenuzva jelenünkbôl a múltba: ó, a széles vágatú csónakok a Tiszán, vagy az Alexander Springs-en csurognak-e méltósággal? ó, a nádasok érett buzogányai, a hódosi tavon a Mezôségen, vagy itt az astori háznál hajladoznak-e arany és ezüst fényben? és ti, „az elmúlásba átkeringô sasok” itt a kókuszpálmák tányéros sugarai fölött, vagy a Kárpátok ormán az Ünôkônél tündököltök-e inkább?

88

ó, a Bagolyvár és a liget egyedülvalósága, hol család, gyermek, feleség csak a Nagy Magány szeretett díszletei – s az egyetlen valóság csak az Emlékezés és Látomás betûi a „kivénült” írógépen lekopogva, és ti, rózsák, kerítés mellett útra nézôk, bokrok és fák virágzása túl az elszáradás stációin Vele fényesedtek tovább az idôtlenségben, ahogy verseiben Ô kívánta, ó, ti rózsák a szentgotthárdi kertben, ó, ti rózsák a szomszédok emlékezetében és golyónyomok a deszkarésbe veszve és golyónyomok fagerendába fúlva. 2006. május 28.

Tavaszi tercinák Floridából A Lét kimondhatatlan áriájából lopjuk hát asztalunk köré a legkedvesebbeket, a pillanatok édenét, a tenger, a tenger ingoványos, vizenyôs deltáit és a Szelíd Óriás fenséges simaságát, a járôrként szálló pelikánok lándzsahegy-raját és a lágy hullámverés homokba, bôrökbe, virágokba ívódó újhódását; állandóságát a Déli Tavasz illatának; körmöm alatt lángoljatok Hamingway írószerei, te öreg fém írógép, a föléd hajoló fej hajszálait Bahama szellôi verdesik;

89

Key West, városodat tyúkok, kakasok, nyílegyenes pálmasorok, hajósok és halak rajzásai tették otthonunkká, no és Duval ír kocsmája, a kikötô felé indulva a sarkon, ír költôk arckép csarnokával, no és Ezra Paund bôrkötésû antológiája: a Számvetésre büszke amerikai író-kamikázék könyve; s ti, fényestestû délszaki fák, jeruzsálemi Pünkösdre készülôk, feleségem kedvencei, csoportos alléi a szigetláncnak, a föld bronzveretû nyakékei, az alkony tengerbe foszló arany zuhanásával; pergessek vissza idôt és tájakat, evezzek tovább a Jelenlét Kenujában, hol gyökereitôl szárad szét a mocsár: kilométerek hosszán az erdôk kivetkôzve lombjaikból, szárazra aszult bokrok rengetege, hol madár se krúgat, holló se károg, sólyom se rikolt, csak felveti magát olykor a kérges koponyájú aligátor, s egy indián ember faragja egyre a békepipákat, hátha elszívják egyszer az emberiség egymást öklelô harcosai; ó, aligátor, te félszemû, egyike sokaságodból, ugróizmaidat feszíti benned az ellenálló akarat, körbe körözve ügyeled világodat, te félszemû, de látod, társad, a hajlott csôrû nagy fekete madár védô-harciasan szárnyal fölötted;

90

trópusi zápor itt a lápon, lám, váratlanul fakad a bujkáló Nap ferde mosolyából, ingoványra dönt felhô-falakat; kórusban mirôl is énekelnek itt tengeribarázda-billegetôk a parti homokon szemezgetve? mirôl is hallgatnak itt éles szemû patyolat-kócsagok kecsesen, az alkony lemenô fényeiben megmártózva? milyen lehetsz lignum vitae, a Föld köldökére vetve és kivirágozva egy korallsziget tavaszában? És ha figyelted, amottan a pálmafasorba veszô ligetekben – lángnyelvû Pünkösd virágai nyíltak pírba borítva kertek alatt a gyermeki tájat, Dél, ez a te lángod, mely „stigmáival” szépséget éget Florida párás partjaira. 2006 május 26-27

Tengerparti városok az éjben Még Amerika keleti partja fölött, Kovács Attila Zoltán barátomnak, közös utunkon

háromszögû csillagvirágok átvilágított teknôsbékák bordázata lándzsahalak mólókká kövült alakja fénycsipkék a keleti óceán selymes vállára vetve véget ér és kezdôdik a világ

91

Légi szárnyon a Haza felé Legyôzve az idô ködét szeltük át a légóceánt, hat órányi utat vesztve befogadott Európánk. Felhômezôk oromzatán siklottunk át széles szárnyon, tavaszt látni megérkeztünk déltengeri forró nyárból. Várnak-e még miránk otthon, vagy az Idô rostájából áthulltunk az Idôtlenség hétrôtfényû Maya-fátylán? Ér-e még a talpunk földet, vagy csak vágyunk száll hozzátok, kóstolva az ôröklétet – szülôk, gyermekek, barátok? Száz rôf vászon jégbe fagyva, ezzé lett a Végtelenség, alattunk a felhô-cement oldódik-e csak egyszer még? Nap-közelben dideregve, itt repülünk gépi szárnyon, lélek-közelt vágy a lélek, csak végtére haza szálljon. Az Atlanti Óceán fölött, 2006 május 27.

92

93

Lakitelekre ének száll

Bagi Ferenc atyának

Megérkezôben a nyár, este csillagok, fények, a Hold és Isten fényes udvara vár, hajnali tornácodra beköszönt egy-egy madár, lantját hangolja énekeseivel ablakod alatt az alföldi táj. Küldi néked e könnyed sorokat barátod, aki messzi földeket jár, de a lelke, a lelke tiszai árterekre most és mindörökké visszaszáll.

Esti örökség Apósomnak szeretettel

Opál tükreit az este bôkezûen osztogatja, fehér sziklákon a fénye virágok párlatát issza. Keletrôl még zölden súg, nyugaton már kéken hallgat, szirmait pislogtatja s csukja házait a falnak. Mit kívánsz gyönge ember, hogy óriás lehess egyszer? Figyeld az ôsz nyugalmát, kis léted kagylóburkán örökségedet halld át

94

Kísért a Szentlélek Madárka szállt a kertem alatt, betérni hozzám ô akart, madárka szárnya kék-zöld virág, tekintetébôl hozzám az ég kiált. Ablak fagyán a csôre koppan, lelkem lakatja mégsem hull szét szomorú, fájó darabokban, szomorú fájó darabokban. Mert éggé válik, ki égnek száll – madárka-toll a Lét bogán; s ki földi szennyel elvegyül – az önsarában elmerül.

95

Csönd és remény (Ötven év múltán)

1956 november 4. – 2006 november 4.

A gyász zenéje szóljon, ma ne a lázadásé, hamis parancs a torkon tábornokok nyelvére forrjon; mert ötven év után fölemeli fejét a megalázott árva, a jobbra való nép. A tüntetôk, az ifjak, az ellenállók hangja a hóhérbárd, a kínpad alatt is, szabadság, az igazságod vallja; mert ötven év után fölemeli fejét a megalázott árva, a jobbra való nép. Ó, példa még a csönd is, ha országnyi – a dac, kúszik át, kúszik kényszerhatárok alatt; mert ötven év után fölemeli fejét a megalázott árva, a jobbra való nép. Gyújtózsinórja robban a nemzetemnyi jajnak, s jönnek utána sorban mártírvérbe lobbant hadai a magyarnak; mert ötven év után fölemeli fejét a megalázott árva, a jobbra való nép.

96

Ma álljon össze csönddé a fájdalom haragja: válunk hazányi börtönné, vagy leszünk népek szabadja? Mert ötven év után fölemeli fejét a megalázott árva, a jobbra való nép. Gyásznap ez – és gyújtózsinór, tankok taposta végzet, lázadásunk – örökségünk, szabadság, oszd ki ránk a részed! Mert ötven év után fölemeli fejét a megalázott árva, a jobbra való nép. 2006 november 1. Tisza-Nagyrév – Pomáz

97

Óesztendei gondolatok Hat fragmentum

I. Nemzedékek süllyednek a kényelem pocsolya-szintje alá, hogy lelki dagonyájukban vegetáljanak. Erôfeszítésektôl leszoktatott, sôt huzamosabb ideig eltántorított fiatalság felnôttségében csak a további süllyedés elômozdítója lesz-e? Vagy eléri egy oly nemzedéki (nemzeti, európai) kataklizma ôket is, amely visszalöki természetes kifejlésük felszínére? II. Az embernek mindösszesen kétféle életcélja van: 1) eligazodni a létezésben – sütkérezni a fényben 2) felfedni a lét homályba burkolt titkát – fényt hozni a sötétre. S tettei során kétféle csapda várja: 1) sodródni a létezésben örvénybôl örvénybe – majd hullni a sötét ûrbe 2) szem elôl veszíteni a lét titkát – veszve örök homály hányódásába. III. In memóriam Márai Sándor

Polgári fegyelmezettség tempózva szemközt a középosztályi léhasággal. Részvétbe öltözött egyéniség az emberségbôl kivetkôzött egyedek között.

[Helyzet-teszt] Most csönd van a szívben, mégis serceg a toll, máskor néma papír, várakozik, de szárnyal a lélek.

98

[Megérkezések] Új teremtmények jôdögélnek a hegyrôl, csámpásak netán és sárosak, de az ég szabadságát hozzák tekintetükben.

[Ismeretlenhez] Gyönyörû szókra nyílik az ajkad, haj, de ha tudnám, hogy Te ki vagy? Örömre buzdít tánca a dalnak, hozzon a jövônk szebb napokat!

99

Hazám Az én hazám? Nincsen arra szó! De a Kárpátok alatt minden domb és völgyfenék attól visszhangzó, oláh esztenákban vad pásztorkutyák, déli bunyevácok pincegádorai, s az éjszakák, vadul mulatva át, szerelem, te hazádért haló, szerelem, te halállal búcsúzó, hazám, te Araráton fönnakadt hajó! Miért, miért, hogy nincsen arra szó? Csak a homlok, ha földedre omlik, csak a dühödt kéz, ha földbe markol, csak az éhség, ha ellep torkig, csak a szerelem, mely hazát hazudik, hol nincsen se jog, se törvény, se emberség, csak az ölelés, mely hazám, hozzád bújik. Maradjon nekem talán csak neved: Kárpát-hazám, Pilistáj, Tiszazug, végzeted mégis velem kiteleled.

100

Keresô: A kimondhatatlan lángja Tengeren, havasokban, földeken A vére-fogyott szarvas imája Nemez – nemzet – Nemzetteink Alakváltozások vagyunk Visszatérés Istenek kalderája, Hargita Hargitai hangulat Sziklák martján Történelmi ôsz Székelyföldön Fohász fohásztalan népért Né! ma. Arad, 2003 nyár Az anyaföld transzcendenciája Elhalasztott mámorok parazsán Ithaka elsô éjszakáján Odüsszéusz szigetén Nauszikaá Ébredés, Nauszikaával Odysseus búcsúja Bükkszentléleki följegyzések Négy sor Transzcendens ütemek Teremtmények csillagvilága Isten kísérletezése 1956 örök októbere Új Végvári-versek Komor magyar karácsonyunk I. Komor magyar karácsonyunk II. A lemondás apoteózisa Hol van az ember? A dunai hajós Téli tízsorosok Hetesek

7 8 10 11 12 13 18 21 21 22 24 25 26 27 27 28 28 29 29 29 30 32 33 33 33 34 36 36 37 38 38 38 39 39

102

Dési pársorosok Füzesi hálaének A zord idôk földjén Mezôségi éjszaka A Feltámadás disztichonja Ars vivendi [Zene a világ] [Zene (és összhang) a világ] [Fenn, hol te vezetsz minket] Koronaékszerek Britániából Kérdés Swanseaben Az Úton Mint tengerhabok sziklaparton Twickenham-i hattyúk Temzeparti éjfél Wales a déli partok felôl Síremlék a szigetrôl Wales Oxfordi séta Itáliából – Európáért Tavasz, én énekellek A vénülés elmarad Velence-tavi tizennégyesek [Az állat: ösztönösen emberi] Torzuló ember… Istenek fénye A farkas szemével A játékos Küldetés Az ember, ha szárnyal Nyárelôi Puszta-oltár Ragadozó nyarak Nógrádi dombok között Tolnai dombokon Két strófa magunkról Ó, szabadító!

40 41 41 42 42 42 43 43 43 44 44 44 44 44 45 45 45 46 46 47 48 48 49 49 49 50 50 50 51 51 52 53 54 56 57 57

Kiáltás voltál és maradsz A Dodekaniszosz öblei Brács-szigeti elégiák Egy csók, egy ima Újrakezdés »Nagyon nehéz« Közelség Dél mágiája A Hely mámorában Benned, Örökkévaló Isten! Imádság Lobogás Elíziumból Életem közép-kora Bol! A Lét vígasza »Kettôs szél fúj« Isten-szerelem Egymásra utalva Isten- és tücsök-hangra Könyörgés elhallgatásért Ó vers Ó, hallgató Mégis Istenem Az alkotás megtisztított helye Kicsi zsoltárok Istenem! Istenem! Vers 15 év után Múlás és maradás és csillagok Ég-közelben Lövészárkok fölött Ó, ti görög hatosok! Farsang szárnyán Magyar hatosok

58 61 63 63 63 64 64 64 65 65 65 66 66 66 67 67 67 68 68 69 70 70 70 70 70 71 71 71 71 72 73 73 74 74 74 74

Hajadonfôtt a túszokért 75 Esztendôzáró gondolatok 2005 76 Az esztendô szeszélyessége 76 2005. Szilveszter 77 És szóla Isten: 77 Tehetetlenség és kegyelem 78 Csoda történt 79 Temetésre, de töretlenül 80 Fiúi töredék 80 56 után 81 Európa álarc alatt 83 Az Apokalipszis opálja 83 Gesztenyevirágzás Toszkánában 84 Elégiák Floridáról 85 Atlanti átkelés légóceánon 85 Közelség 86 Astor, Wass Albert megidézése 88 Tavaszi tercinák Floridából 89 Tengerparti városok az éjben 91 Légi szárnyon a Haza felé 92 Lakitelekre ének száll 94 Esti örökség 94 Kísért a Szentlélek 95 Csönd és remény 96 Óesztendei gondolatok 98 I. [Nemzedékek süllyednek...] 98 II. [Az emberek mindösszesen...] 98 III. [In memóriam Márai Sándor] 98 [Helyzet-teszt] 98 [Megérkezések] 99 [Ismeretlenhez] 99 Hazám 100

103

A képek jegyzéke: „Nyárvég” – (könyvintarzia) – borító „Betü vetés” – (könyvintarzia) – 9. oldal „Apollón-szentély” – (könyvintarzia) – 15. oldal „Zöld palástban” – (kínai tus) – 19. oldal „Lelkek rezonanciája” – (könyvintarzia) – 13. oldal „Árnyék” – (kínai tus) – 31. oldal „Hallgatás” – (könyvintarzia, tus) – 32. oldal „Város” – (könyvintarzia) – 35. oldal „Utazás” – (számítógépes grafika) – 55. oldal „Sorskönyv” – (könyvintarzia) – 72. oldal „Könyvtáj I.” – (könyvintarzia) – 87. oldal „Könyvtáj II.” – (könyvintarzia) – 93. oldal

VÁRJUK ÜZLETÜNKBEN KRÁTER KÖNYVESHÁZ AZ ASTORIÁNÁL 1072, Budapest, Rákóczi út 8 / belsô udvar Tel.: (1) 266-3153 Fax: (1) 235-0821 E-mail: [email protected] www.krater.hu