VII. évfolyam, 19. szám
12 oldal
2008. május 11.
A TURUL-SAS LOVAGREND FÜGGETLEN KÖZLÖNYE
2008 – WASS ALBERT-ÉV Óda az édesanyámhoz Dicsértessél ma Te is itt a földön, mert esküszöm, hogy nagyon nagy a Lelked s a földi szívek földig borulását Te mindenkinél inkább megérdemled. Nézem, látom a teltzsákú sok évet és érzem: nekem már semmit se hagy, de büszke leszek mindéltemig arra, hogy Te vagy nekem az, aki Te vagy. Te vagy az, aki mindenkinek ad, a szenvedőknek virrasztást, vizet, Te vagy, akinek mindenki adósa, s akinek jóval senki sem fizet. Hadd legyek hát én az igazi zengő, kis régi gyermek rombadőlt tanyán és harsogjam el hozsannás hitemmel: Dicsértessél, dicsértessél, Anyám! Dsida Jenő
Egy irodalmár gróf igaza Gróf czegei Wass Albert (1908-1998) arany betűkkel írta be nevét az erdélyi magyar irodalomba. Munkásságát ma már egyre többen ismerik, nemcsak Erdélyben, hanem Csonka-Magyarországon éppúgy, mint e Földnek nevezett „sárgolyó” minden szegletében, ahol magyarok élnek... (De van-e a világnak olyan szeglete, ahol ne élnének?) Wass Albert író és költő tehát széles körben ismert, műveit több nyelvre (egyeseket közülük románra is) lefordították. Most mégsem e gazdag irodalmi munkásságról írnánk, hanem e nemeslelkű arisztokrata és igaz hazafi hányatott sorsáról, és az emléke körül zajló politikai cirkuszról… Mert 2008 Wass Albert-Év, az író születésének századik, és halálának tizedik évfordulója okán.
Az akkor (is) regnáló budapesti emeszpés kormány nem akarta, hogy a „háborús bűnös” író magyar földön fejezhesse be életpályályát, noha a bűnössége hivatalosan nem nyert bizonyítást, s az idős és beteg gróf csupán meghalni térhetett volna haza... Ám azok, akik miatt egykoron menekülnie kellett, nem tágítottak, így ez (is) hozzájárulhatott a kilencven esztendős irodalmár öngyilkosságához, aki – bár mélyen vallásos ember volt -, ezt a megaláztatást már képtelen volt elviselni... Ugyanakkor köztudott az is, hogy a kommunista román titkosszolgálat, a Securitate emberei többször „látogattak” a tengeren túlra, merényletek egész sorát kísérelve meg ellene.
Bartha József, holtmarosi reformtáus lelkipásztor, Wass Albert hamvainak erdélyben eltemetett részét egy esztendőn át a helyi templomban őrizte, mivel a temetés – sajnos – csöppet sem volt gánWass Albert csoskodástól mentes. A román hatalom ugyanis még Amikor – röviddel halála előtt - haza holtában sem tiszteli az írót...! Sőt, továbbra kívánt települni száműzetése helyszínéis háborús bűnösként kezeli Wass Albertet, ről, a floridai Astor Park-ból, s – tudva, aki viszont az erdélyi nemzetiségek egyhogy Erdélybe nem jöhet vissza – kérte a más iránti tiszteletét, megbecsülését hirdeti magyar államtól, hogy adja vissza államműveiben. polgárságát, és engedélyezze letelepedését a jelenlegi Magyarország területén, (folytatás a 3. oldalon) ám a magyar Belügyminisztérium részéről csupán egy szánalmas igazolásra fulovag Szika Levente Zoltán totta, melynek érvényességi ideje egy (!) év volt...
V I I .
é v f o l y a m ,
1 9.
s z á m
2 .
Felleltározzák és rendszerezik a tizenhat évvel ezelőtt elhurcolt levéltári iratokat
Visszaszereztük történelmi dokumentumainkat!
o l d a l
I m p r e s s z u m Felelős kiadó: v. Nagy Zoltán Munkatársak: lv. Szika Levente Zoltán,
1992 nyarán, a nagybányai levéltár felbecsülhetetlen eszmei- és történelmi értéket képviselő régi iratait – felsőbb utasításra - a Fehér megyei Gyulafehérvárra szállították. Ugyanebben az esztendőben, több más erdélyi város levéltári anyagait is elszállították, különböző kitalált indokokkal, az eredeti helyükről. A Máramaros megyei levéltár igazgatójának menesztése, és az új vezetőség kinevezése révén viszont lehetőség nyílt a nagybányai, valamint a többi érintett városokbeli levéltári dokumentumok végleges visszaszerzésére. A meglehetősen kusza ügy hátteréről Balogh Béla történészt, nyugalmazott főlevéltárost kérdeztük. - Milyen rendelkezés értelmében került sor az értékes levéltári dokumentumok Nagybányáról való elszállítására? - Az anyagok elszállítása a Nemzetbiztonsági Tanács Határozata alapján történt, annak következményeként, hogy az Iliescu -vezetés körül kialakult politikai attitűd nagyon sokban visszhangozta a ’89 előtti jelszavakat, és sokmindent fogtak az akkori magyarországi vezető politikusokra, nagyon sokszor hamis ellenségképet igyekezvén kialakítani, a politikai hatalom megtartása érdekében... Ebbe illeszkedik bele a már említett rendelkezés a levéltári anyagok elszállításáról, mely vélhetően abból a célból lett meghozva, nehogy magyarországi történészek is kutathassák ezeket... Meg kell jegyeznem, hogy 1992 júniusában nemcsak Nagybányáról, hanem a volt Állami Levéltár több, megyei fiókjának raktárából, így például Nagyváradról, Szat márnémetiből, Kolozsvárról, Marosvásáhelyről, Csíkszeredából és Sepsiszentgyörgyről is hurcoltak el anyagokat, amelyeket - a katonaság bevonásával – katonai teherautókon szállítottak, úgymond „biztonságos” helyre. Utólagos értesüléseink szerint, a teherautókról előbb Râmnicu Sǎrat-on vagy Râmnicu Vâlcea -n pakolták le az iratokat, majd – több hónapos „mérlegelés” után -, az akkori Állami Levéltár gyulafehérvári fiókjánál lettek elhelyezve. - Mely történelmi korszak levéltári anyagát vitték el, és milyen jellegű iratok voltak az elszállított anyagok?
- Nagybányáról két katonai teherautónyi anyagot vittek el, ami – levéltári mértékegységben kifejezve - több, mint száz folyóméternyi dokumentummenynyiséget tesz ki. Más, apróbb anyagrészen kívül, Nagybányáról az egykori Máramaros vármegye közigazgatási levéltár-részlegének 1665-1832 közötti iratanyaga (latin nevén: „acta politica”), valamint Nagybánya szabad királyi bányaváros 1583 és 1850 közötti adminisztrációs iratanyaga került Gyulafehérvárra. (A pontosság kedvéért megjegyzem, hogy mindkét intézet közgyűlési jegyzőkönyvei – mivel ezek a Ceauşescu-érában nem voltak megjegyezve – a helyükön maradtak. A helyzet fonákságára (vagy abszurditására) utal – egyebek között – az a tény is, hogy a Máramaros megyei anyagból elvitt iratok kutathatóságát biztosítani hivatott repertóriumok, indexek és leltárak Nagybányán maradtak, tehát a Gyulafehérvárra került anyag ott teljes egészében kutathatatlan volt.)
v. Varga Zsolt, Jenei Erika Imola Kiadja a T.S.L. Kancellária, megjelenik alkalmanként. Készült a Genius Nyomdában, a Frauenbach Kft. támogatásával. Elérhetőségeink: Tel.: 0362-408030, E-mail:
[email protected], Honlap: nagybanya.ro/turulsas
nalesannalesann 2008. április 4.: reneszánsztánc oktatás 2008. április 5.: Rendi Túra 2008. április 12.: Rendi túra
- Mi volt a dokumentumok elszállításának „hivatalos” indoklása? - A költöztetés hivatalos magyarázata az volt, hogy az anyagot mikrofilmezni viszik. Eredeti anyagokat ugyanis csak nagyon ritkán, és indokolt esetben bocsátanak az azokat tanulmányozni kívánó kutatók rendelkezésére, állaguk megőrzésének, illetve rongálódásuk lehetőségének kizárása céljából, ezért azok többnyire csak mikrofilmen tanulmányozhatók... Csakhogy, minden elvitt anyag előzőleg már régen mikrofilmezve volt... Ezekkel a mikrofilmekkel csupán az a gond, hogy még 1989 előtt, akkor is „normára” készültek, sok közülük már akkor is csapnivaló minőségű volt, azóta pedig még meg is fakultak a róluk készült másolatok, s ezért, a kutató részére, rengeteg anyag használhatatlan, vagy – a legjobb esetben is – a kutatásra hatványozott időt és energiát kell fordítani. - Kinek a közbenjárására sikerült v ég ül - tizenha t es z tendő ny i „száműzetés” után - visszahozni ezen értékes dokumentumokat? (folytatás a 5. oldalon)
XII. századi lovagi szerelés
2008. április 13.: Reneszánsztánc oktatás 2008. április 18.: Reneszánsztánc oktatás 2008. április 24.: Szent György -napi koszorúzás a TMH-ban 2008. május 1.: Szent Györgynapi lovagi torna
V I I .
é v f o l y a m ,
1 9.
s z á m
3 .
o l d a l
Egy irodalmár gróf igaza (folytatás az 1. oldalról) Dr. Kolozsi Sándor, ausztráliai szobrász 2003-ban egy Wass Albertről készült mellszoborral tisztelgett a nagy erdélyi irodalmáremléke előtt, melyet a holtmarosi református gyülekezetnek ajándékozott. Júniusban fel is avatták, ám az alkotás csupán fél évet állt a templom előtt,mert a román hatóságok – abból kiindulva, hogy Wass Albertet és édesapját, Endrét 1946 -ban a román népbíróság távollétükben halálra ítélte-, eljárást indítottak a holtmarosi egyházközség és lelkipásztora ellen, azzal az indoklással, hogy törvényt sértettek, mert „háborús bűnösök tiszteletére tilos szobrot állítani”. A „törvénysértés” miatt, a holtmarosi Wass-szobrot – 2004 tavasza óta a templomban őrzik. Nyilvánvaló, hogy mind a román, mind a jelenlegi magyar hatalomnak az igazságtól, illetve annak kimondásától volt van félnivalója... Ezért félnek – halálában is – Wass Alberrtől. És ezért ellenzik olyan vehemensen a debreceni MSZP-sek is Kósa Lajos fideszes polgármester javaslatát egy Wass Albert-szobor köztéren való felállításáról. Szerintük ugyanis, Wass Albert „ még nem érett be (sic!) ahhoz, hogy – mint író – elfoglalhassa helyét a magyar irodalomban...” Nos, így látják (és láttatják) Wass Albertet a „kálvinista Róma” emeszpés önkormányzati képviselői...
a kisebbségi sorsba kényszerített erdélyi magyarság nagy egyéniségeit szándékosan megalázza, megcsúfolja. Amikor őket alázza meg, bennünket aláz meg. Az emlékállítás megtiltása nemcsak Wass Albertről szól. A Wass Albernek állított emlékművek a nemzeti öntudat újjáéledését jelentik, a tiltakozást az uralkodó hatalommal szemben, melyet egyre nehezebben tud elviselni az anyaországi magyarság is és mi is... A tiltás viszont azt jelenti, hogy én másodrendű polgára vagyok ennek az államnak. Ezt nemcsak lelkészként érzem, hanem egyszerű erdélyi magyarként is. Tőlem elvárják az adófizetést, a jogaim érvényesítésére viszont mindig a sor végén várhatok.[...]” – mondta a lelkipásztor, aki a Wass Albert által hátrahagyott irodalmi örökséget meg szeretné óvni a következő generációk számára. A lelkipásztor ugyanakkor – szintén az idézett interjúban kihangsúlyozta, hogy a Wass Albert-szobor Nem marad végleg a templomban, hanem ismét a templomkerbe helyezik, ahol jelenleg csupán az üres talapzat áll, a holtmarosiak pedig – mint mondotta - megvédik majd az esetleges atrocitásoktól, melyektől – jelen helyzetben egyre inkább tartani lehet... Bíznak a nyilvánosság erejében, és a végső győzelemben, melynek kivívása érdekében akár Brüsszelig is elmennek. A tiszteletes bízik a fiatalokban és a magyarországi politikum segítségnyújtásában, s minden eszközt felhasznál Wass Albert igazának megvédése érdekében.
Bartha József lekipásztor egy interjúban így nyilatkozott a Wass Albertnek emléket állító szobor „száműzése” kapcsán: Szintén Bartha tiszteletesnek ” [...] Románia nem jogállam. köszönhető az az ötlet, hogy a Hiába tagja az Európai Uniónak,
Szalárd-forrás, ahol az író sokat és szívesen tartózkodott, az író nevét viselje. A forrás és környéke ugyanis megfelelő helyszín volt számára az alkotáshoz, valamint kedvenc olvasmányaiban való elmerüléshez... A telek, melyen a forrás áll, a család tulajdonát képezte, s – bár visszaigényelték -, a román állam nem hajlandó eleget tenni a kérésnek, mégpedig egy régi, még a Ceauşescu-rezsim idején hatálytalanított (!) törvényre hivatkozva (Casbi-törvény -1945). Ennek értelmében ugyanis, a Wass- család a román állam esküdt ellenségének minősített főúri família, akárcsak mindazok, akik a front közeledtével elhagyták otthonaikat ... A forrás névadóünnepségének megtartását tiltó rendelkezés egyenesen a Maros megyei kormámánybiztostól származik, aki az emlékplakett elhelyezésének megakadályozására utasította a megyei rendőrkapitányt. A forráshoz egy követ vitettek, melyre az emléktáblát tervezték felerősíteni, ám a követ környékbeli románok festékkel mázolták be. A tiszteletes konokságát jelzi, hogy ígéretet tett a kő megtisztítására, valamint arra, hogy a Szászrégenben, Mezei Ferenc kőfaragómester műhelyében készült emléktábla is felkerül rá, ami, ha a vandálok martalékává válna, az író nevét a kőbe vésik, és – amennyiben az is eltűnne-, haladéktalanul pótolják... Példamutató és dicséretes az effajta hozzáállás, melynek követése minden igaz magyar ember számára ajánlott, hiszen ez méltó köszöntése lehet a 2008as Wass Albert - Évnek!
V I I .
é v f o l y a m ,
1 9.
s z á m
4 .
o l d a l
Szent György-napi gondolatok
A SÁRKÁNYÖLŐ Mindannyiunkban ott él a Sárkány. Láthatatlanul, tapasztalhatatlanul, vagy láthatóan, nagyon is tapintható közelségben, hogy már-már őrületbe kerget. Ott él bennünk a Sárkány. Valódi természete ismeretlen. Minden kultúrkör a maga erkölcsrendszere szerint határozza meg milyenségét. Általában hüllő eredetű a dinoszauruszok korából, lehetőleg sokfejű. Ott már baj van, ha csak egy feje van, és a neve Süsü. Az nem is igazi, kísértő ereje elégtelen, szánalmat ébreszt, legyőzése elodázható, inkább dédelgetjük, de nem verekszünk meg vele. Nem veszélyes megoldás ez kissé? Mint említettem, hüllő eredetű, tehát rokona a Kígyónak, vagy éppen ő az. Bizonyos kultúrákban mindenképpen azonos a kettő. A Sárkány a Káosz, ellentéte a Kozmikus rendnek. Maga a rendetlenség. Aki a Rend megbontója, az Isten ellensége. A Rendetlenség igenlése lázadás a Törvény, az IGE ellen. Rendetlenség van a lelkünkben. Az anyagi ember fellázad a lélek létezése ellen. Az ember önmaga ellen lázad fel. Tagadja lelkét. Önmagát tagadja. Lényegét felépítő alkotóelemeiből – test, lélek, szellem – csak egyet fogad el. Ez az egyoldalú szemlélődés kibillenti az embert egyensúlyából. Az egyensúly, a rend felborul. Rendetlenség támad. A Sárkány legyőzi lelkünk. Hét fejével hét részre szaggat. Képtelenek vagyunk ellenállni, megosztja figyelmünk. Egyszerre kápráztat és ütlegel. Rontást küld ránk, lélekrontást. Mikor lehetünk bizonyosak, hogy végleg a Sárkány birtokába kerültünk? Amikor a rosszat nem tudatosan, mintegy lázadva a jó ellen, cselekedjük, hanem amikor elsüllyedünk a tudatlan élvezetben, s tetteink nem kérnek önmagunktól számadást, amikor a rend gátjait feldöntöttük, s cselekvéseinknek lelkiismeret -nélküli gátlástalan teret biztosítunk. Akkor a Sárkány uralkodik rajtunk. A Sárkány uralkodik a világ felett. De mindannyiunkban ott él Szent György is. Alakja a keresztényüldözésekre vetíthető vissza. A császár katonájaként keresztényeket kellett volna meggyilkolnia, de ellenállt a parancsnak, ezért parancsmegtagadás vádjával halálra ítélték. A hagyomány szerint 303-ban szenvedett vértanúhalált. Az egyetemes kereszténység szentje. Lovagok, lovas
katonák, kovácsok védőszentje a múltban, jelenleg a rendőrök és cserkészek fogadják el patrónusukként. Nevéhez fűződik a Sárkány legyőzése. De a keresztény hagyományokban ezzel nincs egyedül. Egy kozmikus méreteket öltő küzdelemben maga Szent Mihály arkangyal vív meg a Fenevaddal, veti a mélybe azt, megköti ezer évre, végül megsemmisíti. Szent György küzdelme az arkangyali küzdelem lekicsinyített, emberi léptékű mása. Ami fent van, az van lent is: vallja smaragdtábláján Hermész Triszmegisztosz. Mindenki szembe kell nézzen a maga sárkányával. Szent György sárkánya a gyilkosságra felszólító parancs volt. Meghalt, hogy ne öljön másokat. Halálfélelmét győzte le, és feláldozta magát. Önmagát győzte le, hogy másokat megmentsen. Mások megmentésével önmagát mentette meg. E döntés kigondolásától a elhatározásig György, a katona, azon a lelkivívódáson ment keresztül, amit nyugodtan nevezhetünk a Sárkánnyal vívott harcnak. Ő legyőzte a Sárkányt. Vajon mi legyőznénk? A germán mitológiában Sigfried legyőzi a kincseket védelmező Sárkányt. A kincsek jelképezik a lelki értékeket. Sárkányölésével ezekre az értékekre tesz szert Sigfried is. A mesék lovagja megküzd a Sárkánnyal, hogy kimentse a szüzet. Nem Kedvesét, nem feleségét, nem nővérét, hanem a szüzet. A testi szüzesség a lelki tisztaság egyenértékű fogalma. Sárkányt ölni egyet jelent önmagunk értékeinek megmentésével. A Megváltás elnyerésének/kiérdemlésének járható útja. Mindannyiunknak Szent Györgyöknek kell lennünk! A kereszténységbe beleszületni nem jelentheti a lelki elkényelmesedést. Krisztus utánzására szólított fel a középkori Kempis Tamás. A paradicsomi kiűzetéstől napjainkig állandóak a Kígyó kísértései. Katona módjára kell felvértezzük magunkat a kísértővel szemben, hogy ellenálljunk az egyoldalúság bűnének. Nem csak test van, de lélek is, szellem is! Ez minden ember Szentháromsága. Mert ami fent van, az van lent is… Győzd le a benned élősködő Sárkányt, légy Krisztus katonája!
hétmagyary
V I I .
é v f o l y a m ,
1 9.
5 .
s z á m
Visszaszereztük történelmi dokumentumainkat! - Miután az elszállítást kiötlő levéltári igazgató, Viorel Rus lemondott tisztségéből, az Országos Levéltár Máramaros megyei fiókjának viszonylag frissen kinevezett igazgatónője, Guşeth Klára szorgalmazta az iratok haladéktalan visszahozatalát Nagybányára, és sikerült megnyernie a már említett, az ügyben közvetlenül érintett levéltárak igazgatóit is, akik a kezdeményezés mellé álltak, és folyamatos „piszkálódásuk” eredményeként, együtt sikerült kieszközölniük, hogy az 1992 folyamán, a különböző erdélyi levéltárakból önkényesen elszállított anyagok visszakerüljenek eredeti megőrzési helyeikre. Tehát az, hogy ezen levéltári anyagok visszakerülhettek Nagybányára (is) , a levéltári igazgatók pozitív hozzáállásának, illetve Guşeth igazgatónő kiállásának köszönhető. Az anyagok hazaszállításáért tett lépésekkel, sikerült érvényt szerezni a levéltárak nemzetközi törvényének! 1998 márciusáig, amikoris nyugdíjaztak, ahol csak lehetőségem volt, az anyag elvitelét magam is „kalóz-akciónak” minősítettem, és állandóan an-
o l d a l
nak visszaszolgáltatását sürgettem! A végén egyenesen megtiltották a téma szóbahozását... Hozzávetőlegesen 2000-ig még sikerült elérnem, hogy a mikrofilmen teljesen olvashatatlan anyagot, többszöri kérésre, Gyulafehérvárról egy-két napra leküldjék Nagybányára, az utóbbi években azonban, a bukaresti „illetékesek” ezt is megtiltották, holott a román levéltári törvény és gyakorlat szerint is, minden levéltár a közösség (megye, város) tulajdona; ez ugyan nemzetközi értéket képvisel, de megőrzésére azok a levéltári intézmények hivatottak, amelyek az illető területen működnek. Azt, ami 1992-ben egyes erdélyi levéltárakban történt, nemcsak a magyar, de még a román nemzetiségű kutatók is elítélték. (Nagyváradon, még 1992-ben (!), az akkori ellenzéki román sajtó is sérelmezte ezt az eljárást, az elvitt levéltári anyag visszavitelét követelve). Véleményem szerint, a levéltárakat is, mint intézményeket, a megyei önkormányzat hatáskörébe kell utalni. - Mi a helyzet jelenleg a dokumentumok kapcsán? - Jelen pillanatban, helyi szinten, a hazaszállított anyag felleltározása és rendszerezése folyik, ami igen nagy munka, és nem kevés időt vesz majd igénybe…
Lejegyezte: Szika Levente Zoltán
Czakó Gábor: A lumpen (részlet) Kinek-kinek a társadalmi helyét leginkább a felelőssége mutatja. A szellemi
irányítók (brahminok) mindenért felelősséget vállalnak, ugyanakkor példát mutatnak bőkezűségből, tisztaságból, becsületből, illemből. A közvetlen vezetők (ksatriják) felelőssége arra a területre terjed csak ki, amit irányítanak. A kereskedőké (vaisják) az árura és a vevőre, a szolgáké (sudrák) pedig a parancs teljesítésére. Ki-ki a maga helyén tökéletes lehet. Dugovics Titusz például egyszerű közkatona, szolga volt, de helytállásával megmentette 1456-ban Nándorfehérvárt, de talán az egész országot is. A csandala feladatot nem vállal, minden felelősséget elhárít. Kizárólag saját, pillanatnyi érdekére érzékeny. Hamvas-szótárunk ezt írja róla: „Csandala/csőcselék kaszton kívüli; csak az ösztön szavára hallgat, illemmel, erkölccsel nem törődik, indulatos, alacsony vágyak rabságában él, még kérkedik is ezzel, szennyes szavakat használ, a szellem magasrendűségén gúnyolódik, ezáltal önmagát helyezi törvényen kívül, s ítéli arra, hogy szakrális közösség tagja ne lehessen.” Demokráciánk csodás vívmánya, hogy ilyen benső alkattal bárakármi lehet valaki. Ki a lumpen? Aki feladatot és felelősségét nem vállal, és azt hiszi, hogy megúszhatja. Hogy rá csak az adott pillanat vonatkozik. De ha zűr van, az se; pofátlanul letagadja, hogy egyáltalán ott volt. Sőt, azt is, hogy ott van, ahol éppen ágál. Hirtelen fölindulásunkban könnyű összetéveszteni az önzővel, a lumpen azonban saját valódi érdekét sem képes fölismerni. Hogy miért nem, arról Gulyás Balázs akadémikustól kaptunk egy igencsak leegyszerűsített neurobiológiai háttérmagyarázatot: „Egy ma már klasszikusnak számító agy-elmélet, McLean „három-agy” elmélete szerint koponyánkban az evolúció során kifejlődött három nagy agyi rendszer van jól-rosszul egymásba rakva: a kétéltűek agya, a hüllők agya és az emlősök agya. A kétéltűek agya az emberi agy agytörzsi szintjének felel meg; a hüllők agya az agytörzs felett lévő limbikus rendszernek; az emlősök agya az agykéregnek. Az agytörzs az ember vegetatív működéseit (szívműködés, keringés, légzés, étkezés, emésztés, ürítés, utódnemzés) irányítja.” Nos, a lumpen értelmi működésének csúcsán valószínűleg ez a kétéltű agy áll, mert a lumpen értékrend csúcsán is az anyagcsere, a párzás, a táplálkozás áll. Ideje a pillanat, a reflex villanása.
V I I .
é v f o l y a m ,
1 9.
s z á m
„Egyedül és magányosan…” Egyedül volt. Ijesztően egyedül. És ez a csend. Igen, ez még őrjítőbb, mint amikor hangzavar vette körül. Minden apró hang óriási robajnak tűnt. A könnyei hangosan koppantak a kőkemény talajon. Illetve csak koppantak volna, ha lettek volna könnyei. De nem sírt. A torka kegyetlenül száraz volt, a szíve pedig nehéz. Elhagyták. Akiket barátainak gondolt, most kinevették, elhúzódtak tőle, kicsúfolták. Már nem hívták el soha sehová, nem keresték a társaságát. Valami fájt nagyon. Olyan ismeretlen, mély és erős fájdalom volt az, amit érzett. Csak addig kellett, amíg hasznos volt nekik. És most itt szomorkodik egyedül. Akkor boldog volt még… Boldog volt, tényleg? Így, utólag visszagondolva, minden beszélgetés üresnek látszott, többségére már nem is emlékszik tisztán. És egyáltalán mit jelent boldognak lenni? Örömöt? Hát, igen, világi örömökben volt része bőven. De most mégis olyan nyomorultnak érzi magát. Vajon igaz volt ez az egész, vagy csak álmodta a mulatozást, a jókedvet, a barátságot, a szerelmet… Talán már maga sem tudta. Olyan szörnyen távolinak tűnt ez az egész. És most egyedül van. Sehol senki. Csak a disznók. Rájuk vigyázott. Senki nem adott neki jobb munkát. Senki sem törődött vele. Megalázó volt és mindenki lenézte. Már lassan együtt élt velük. Sáros, koszos volt, ahogy ők. A szagukat is átvette a rongyos ruhája. Egyvalamiben különbözött tőlük. Míg azok ettek, ő szörnyen éhes volt és elkeseredett. Míg ő egyedül volt, azok legalább egymás társaságát élvezték. Nem. Nem tudott sírni. Nem volt már könnye. Egy emlék járt az eszében állandóan. Az apja arca. Milyen szomorú volt az az arc, amikor közölte vele, hogy elköltözik. Csak az örökséget kérte, hogy elindulhasson világot látni. Nagyon szomorú arc volt. Nem volt ebben az arckifejezésben szemrehányás, vagy vádaskodás, csak végtelen szomorúság. Mint aki elveszített valamit. Hát igen, már ő is tudja, hogy milyen érzés ez. Csakhogy ő felesleges dolgokra és hűtlen, érdekemberekre pazarolta a szeretetét és az örökségét. Ezen már nem lehet változtatni. Sóhajtott. Ó, hogy lehetett olyan balga, hogy elköltözött otthonról? Hogy hagyhatta ott a biztonságos házat? Miért akart annyira világot látni? Nagyon megbánta már, de nem volt mit tenni. Eleinte nagyon haragudott mindenkire, de iszonyú és hatalmas magányában rá kellett jönnie, hogy a legnagyobbat ő maga hibázta. Túl volt azon, hogy másokat vádoljon. Ebben a végtelen csendben kristálytisztán és világosan csengett a fejében: Hibáztál, bűnös vagy! Talán hamarabb is eszébe juthatott volna, talán maradt volna még valamije, talán talpra tudna állni… De a nagy dorbézolásban esélye sem volt átgondolni. És most a pénznek vége, a becsületnek vége. Hatalmas magánya nem csak az egyedüllétnek volt köszönhető. Hová menjen most ezzel a hatalmas nyomással, ezzel az űrrel, ami valahol mélyen vág a lelkébe. Legszívesebben sírt volna. Bárcsak tudna sírni. Itt senkije nincs. De az apjához nem kérezkedhet vissza, hiszen méltatlan rá, megkapta a rá eső részt, neki már semmi nem jár otthonról. Értelmetlen lenne próbálkozni. De folyton eszébe jutott a gondolat, hogy az apja házában milyen jó dolguk van a béreseknek is. Nem éheznek, van tisztességes ruhájuk, megbecsülik a munkájukat… Napok óta ez járt a fejében. Talán… talán felfogadna apám napszámosnak. De hogy állok oda elé? – morfondírozott. Ó, az a szomorú arc… Ó, ha tudná, mit tett… Ó, ha így látná, jogosan zavarná el még a környékről is. Ekkora szégyent hozni a családra… Tetteinek súlya mázsás kőként nehezedett rá. Nem tudott változtatni már a múlton. írja
ovatot arang r h t i H A rika Jenei E i t z s e k és szer
6 .
o l d a l
De a jövőn még…, a jövőn még tud… Felpattant. Igen, megpróbálom – gondolta – megmondom apámnak, hogy mit tettem és megmondom azt is, hogy ne tekintsen fiának, mert nem vagyok méltó rá, de ha lehet, vegyen fel napszámosnak. Reménység töltötte el, de mellette ott lapult a félelem is. Úgy indult, ahogy volt, koszosan, gyalog, hátra se nézett. Hosszú volt az út, nagyon elfáradt, de tudta, hogy minden testi fáradságnál nehezebb lesz az a pillanat, amikor ismét találkozhat apjával. Már látta a szülői házat. Hát, igen, számára nem szülői ház többé… És erről csakis ő tehet. Kis időre megállt, hogy körülnézzen. Próbált erőt gyűjteni ahhoz, hogy az apja elé álljon így. Fejében az a szomorú arc járt. Milyen lesz ez az arc, ha meglátja őt így? Megvető? Jogos lenne. Vagy még szomorúbb? Hát, ezt valahogy nem szerette volna. Nagyot sóhajtott. Elindult, remegő lábakkal és eszeveszetten kalimpáló szívvel, a szülői ház felé. Kis idő múlva meglátta őt, a szeretett édesapát. Megismeri vajon? – kérdezte magában. Kissé megőszült amióta nem látta. Erőt gyűjtött és elindult az édesapa felé. Ekkor már az öreg édesapa is észrevette. Hunyorgott, kezét a szeme elé tartotta, hogy jobban lásson. Aztán hirtelen nagyot kiáltott és futva indult el felé. Amikor odaért hozzá, nem szólt semmit, csak megölelte. A fiú torka kiszáradt, akadozva, rekedt hangon zuhantak ki a szavak a lelkéből: „Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened. Nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak neveztessek…” Hatalmas teher zuhant le a lelkéről. Mennyit formálgatta ezt a mondatot, mennyit gondolkozott ezeken a szavakon hazafelé. Mennyi magyarázatot próbált keresni, mégis most olyan természetesen és egyszerűen jött minden. Akármit is mond az apja ezután, mindenképpen jobb lesz, mint a múlt terhével és szörnyűségeivel együtt élni. És most itt áll, az apjával szemben, kimondta ezt a mondatot és nézi az apja arcát, ami érthetetlen módon örömkönnyektől csillog. Éppen meg akarta kérni az apját, hogy vegye fel őt napszámosának, amikor az apa megszólalt és a köréjük gyülekező szolgákhoz fordult: „Hozzátok ki hamar a legszebb ruhát, és adjátok reá, húzzatok gyűrűt a kezére, és sarut a lábaira! Mert ez az én fiam meghalt, és feltámadott, elveszett, és megtaláltatott.” A gyűrűt? A legszebb ruhát? Nekem, a tolvajnak? Az örökséget elpazarlónak? Lehetséges, hogy fiaként bánik velem? De nem érdemlem! Nem! Tiltakozni akart, szólni akart, de nem tudott. A torka elszorult, a szíve repesett az örömtől. Olyan boldogságot érzett, amit mulatozás és felejthető „barátok” között soha nem talált. Olyasvalamit, amit szóval le sem lehet írni. Hazaért. Meghatódva nézte az apját, az őt hazaváró, szerető édesapját. Apját, aki szerette őt megalázott voltában is. Elfogadta őt így, rongyos ruhában is, koszosan is, és szeretetből elfelejtett mindent, amit ellene elkövetett. Pontosan tudta, hogy soha többé nem hagyja el az apja házát. És nem lesz többé egyedül. Soha, soha többé. (Lukács evangéliuma 15. fejezet 11-24. versei alapján) Talán te is érezted magad annyira egyedül, mint ez a fiú. Talán te is voltál már magányos. Talán te is szembesültél már azzal, hogy miket követtél el. Talán neked is fájt már ez. Hol vagy most? Gondolod-e azt, hogy változtatni kellene? Vagy túl nagy a zaj körülötted? Ez a történet, akármennyire is mainak hangzik, körülbelül 2000 éves. Jézus mondta el példaként az embereknek. Azért, hogy megértsék, hogyan szeret az Isten. Hogyan képes otthont adni a lelkünknek, bármilyen állapotban is vagyunk most. Nem vádol, nem fordul el undorodva, nem lök el magától. Csak vár. Várja, hogy keressük őt. És ha megtaláljuk: ÜNNEPEL.
V I I .
é v f o l y a m ,
1 9.
s z á m
Janus Pannonius Életéről meglehetősen keveset tudunk. 1434-ben született, valószínűleg a Dráva menti (azóta eltűnt) Csezmice községben. A Janus Pannonius a kor szokásának megfelelően felvett antikizáló humanista név. Anyai ágon kisnemesi származású (apja, Pál a hagyomány szerint asztalos 1434-1471 volt), de nem a nemesi, hanem az ún. „agilis”-i rétegbe tartozott, a családnak címere nem volt. Atyját korán elvesztette, tizenhárom éves koráig özvegy édesanyja, a Szilágyiakkal és Hunyadiakkal rokon Garázda (mások szerint: Zrednai) Borbála nevelte és taníttatta, akinek összesen négy gyermeke volt (három fiú- és egy leány). Így boldogan bízta a korán tehetségesnek bizonyuló János költséges külföldi taníttatását nagybátyjára, Vitéz Jánosra. 1447-ben a magyar humanizmus atyja, Pier Paolo Vergerio tanácsára Janus Guarino da Verona ferrarari magániskolájába került. Guarinónál együtt nevelkedett a korabeli itáliai ifjúság színe-javával, s a koraérett gyermekben hihetetlenül gyorsan bontakozott ki a költői tehetség. Guarino nemcsak latinra, de görögre is tanította. 1454-ben Padovában jogi tanulmányokba kezdett. A kánonjogot négy év alatt, meglepő gyorsasággal végezte el. Tanulmányai befejeztével itáliai útra indult. Hunyadi Mátyás a magyar trónra kerülvén, Janust hazahívták rokonai, egyenesen az udvarba; mert az új ország építéséhez jól képzett emberek kellettek. A királyné kancellárja, majd királyi kancellár – azaz az udvari hivatalok vezetője lett; rokona, Vitéz János bíboros, prímás esztergomi érsek pedig nemcsak az egyház hazai vezetőjévé, hanem Mátyás uralkodásának korai éveiben a király legfőbb tanácsosává – Mátyás után az ország második emberévé és a politika jelentős irányítójává vált. Mátyásnak szüksége volt arra, hogy az egyház feltétlenül mellette legyen központosító politikájában, ezért a püspökségek élére legmegbízhatóbb híveit állította. Így lett Vitéz kinevezése után Janus Pannonius pécsi püspök. Élete nagy részét betöltötte a politika, de nem hagyta abba költői munkásságát sem. Leginkább az epigramma és az elégia műfajában alkotott. Kétségeit, bánatait – így az édesanyja elvesztése miatti gyászt, vágyódását a napfényes Itáliába meghitt hangú költeményekben fejezte ki. Közben százszámra írt csipkelődő epigrammákat is. 1466-ban súlyos betegség, tüdőbaj támadta meg. A főrangúak közt kirobbant 1467. évi Mátyás-ellenes összeesküvéstől mind Vitéz János, mind ő távol tartották magukat, amiért a király hálásnak mutatkozott. Mikor azonban Mátyás a főnemességet megadóztatta, Janus többedmagával a király ellen fordult: az 1471-es nagy főúri zendülésnek Vitéz Jánossal együtt ő volt a szervezője, ezt azonban a király ügyesen leverte. Janus ekkor Pécsbe húzódott, és a vár falai között védekezett, majd kincseivel Velence felé vette útját. Beteg teste azonban nem bírta az utazás gyötrelmeit.
7 .
o l d a l
MENTEGETŐZIK, HOGY NEM ELEGYEDIK A HARCBA Bajnok urak, mikor én a királyt táborba kisérem, Nem kell gyávának szidnotok engem azért, Mert magam ellenségre kivont karddal sose rontok, Nem kuszom ostromlott vár meredek falain És rest nézőként szemlélem a más veszedelmét: Nem félelmem tart vissza, csak érdeketek. Minden férfi dicső, nem múló hírnevet óhajt, Így lesz a seb könnyű, kedves a hősi halál. Ám ha a költő is harcol s odavész a csatában, Hősi halálotokat versbe ki szedje vajjon?
KÖNYÖRGÉS AZ ISTENEKHEZ A TÖRÖK ELLEN HADBA INDULÓ MÁTYÁS KIRÁLYÉRT Bontja a szent lobogót, viszi Mátyás a török ellen; Rajta, segítsétek mind, egek istenei; Add neki kardod, Mars; paripád, Castor; Phoebus íjjad; Pallas, a vértedet; add, Herkules a buzogányt! Vulcanus, kalapálj páncélt, mit a dárda se tör be, Achilles aminőt hord vala és Aeneas; A csatavész közepette, fölébe borítva a pajzsod, - Meg ne sebezhessék - védd te magad, Jupiter! Ámde ha jobban esik lustán heverésznetek ottfenn, Szóljatok atyjának, küldje le őt körötök, S nem kell más, maga is megvédi fiát a csatában, Szórja az égből is gyorstüzü mennyköveit.
MARS ISTENHEZ BÉKESSÉGÉRT Ötöd szférán hatalmas, súlyos léptü Úr, Kinek sisaktaréja véres fényt ragyog, Saturnus sarja, nagy Junónak gyermeke, Te égi őr, te nagy titán-rettegtető, Te prédaéhes, úr hadak s a béke sorsán, Te férfit ékesítő, héroszt szentelő, Te súlyos léptü, talpig vasba öltözött, Határt kipusztitó, várost leromboló, Ki által árva lesz a föld és telt a Tartarus, Te szörnyü vérivó, halottra éhező, Te férfiromlás, asszonyoktól átkozott, Szegénynek kincset adsz, kifosztasz gazdagot, Te békegyűlölő, vad éhhalál-szülő, Szerzője rettenetnek, pánikinditó Atyánk, kiméld megfáradt pannon népemet!
A HALDOKLÓ JANUS PANNONIUS Együtt lett prédád élet s hírnév, te sötét nap. Kincset mért gyűjtünk, ó, mi szegények? Ezért?
V I I .
é v f o l y a m ,
1 9.
s z á m
8 .
o l d a l
A Turul-Sas Lovagrend, a Nagybányai Rákóczi Szövetség és a Schönherr Gyula Történelem Kör idén is meghirdeti immár a IX. Nagybányai Történelem Vetélkedőt minden V-XII. osztályos diák számára. A vetélkedőre öt fős csapatokkal lehet jelentkezni iskolátok történelem tanáránál. Az ígéretes díjak mellett a fődíj egy budapesti kirándulás. Közlönyünk, a Hitherold, megpróbál segíteni a felkészülő csapatoknak. Minden lapszámunk egy-egy témát közöl a vetélkedő témaköréből. A vetélkedőre benevezni 2008. április 1-ig lehet. Nevezési feltételek: 1 lej/fő, és egy dolgozat Mátyás koráról (power point-bemutató, fényképalbum, dalgyűjtés CD-re, stb.). A IX. Nagybányai Történelem Vetélkedő témaköre: 1. Mátyás király élete és uralkodása, 2. Mátyás kül– és belpolitikája, 3. Mátyás-kori kultúra, 4. Mátyás-kori társadalom, 5. Nemzetközi politikai viszonyok 1457. november 23.: Prágában meghalt V. László, Magyarország és Csehország királya. Magyarországon Hunyadi Mátyás, Csehországban Pogyebrád György követte a trónon. 1459. július: A törökök elfoglalták Szerbia utolsó területeit, ezt követte Bosznia és Hercegovina elfoglalása. 1461. augusztus 15.: Az 1204-től önálló császárság, Trapezunt a bizánci jelenlét utolsó fellegvára, is elesett a törökök előtt.
1463. január 5.: Francois Villon zsivány balladaköltőt halálra ítélték, elhagyta Párizst, további sorsa ismeretlen. 1464: megalakul a Bibliotheca Corviniana 1466: Firenzében meghalt Donatello 1469: Aragóniai II. Ferdinánd házasságot köt Kasztíliai Izabellával. A területek egyesülésével kialakul Spanyolország. 1472: Meghalt Janus Pannonius. 1475. április 9.: véget ér a 100 éves háború Anglia és Franciaország között. 1478: Spanyolországban felállítják az inkvizíciót Thomas de Torquemada vezetésével. 1484.: VIII. Ince pápa a Summis desiderantis kezdetű bullával megerősíti a boszorkányüldözést.
1485. június 1.: Mátyás elfoglalja Bécset. 1485: VII. Tudor Henrik véget vett a rózsák háborújának Angliában. 1487.: Nyomtatásban megjelenik Strassburgban a Boszorkánypöröly, Heinrich Cramer domonkos szerzetes alkotása. Három részből áll: boszorkányság, a boszorkányság hatásai és ellenszerei, a boszorkányperek jogrendje. 1487-88.: Bartolomeo Diaz eljutott a Jóreménység fokig. 1489.: A ciprusi Lusignan-dinasztia -mely a III. keresztes hadjárat során szerezte meg Ciprus trónját — utolsó tagja, Caterine Cornaro Velence javára lemondott a szigetről. 1490. április 6.: Meghal Mátyás király.
Malleus Maleficarum A Malleus Maleficarum a boszorkányokról szóló középkori mű; címének jelentése „boszorkányok pörölye". A Malleus először 1487-ben jelent meg; szerzői inkvizítorok voltak, név szerint Heinrich Kramer és Jacob Sprenger. A könyv felsorolja a boszorkányok által használt varázsigéket és megigézéseket, emellett megdöbbentő részletességgel ecseteli a boszorkányokon alkalmazott kínzómódszereket. A latin kifejezés azt jelenti, hogy „boszorkánypöröly", Institoris és Sprenger sokat emlegetett könyvének címe, mely módszeresen ismerteti a befejeződő középkor és kezdődő újkor boszorkányhitét, éspedig a maleficiumot összeköti eldöntött „nőgyűlölő" értelemben a „delictum exceptum"-nak az eretnekperekből átvett fogalmával (ördöggel való szerződés, ördöggel való bujálkodás). A könyv teljes címe: Malleorum quorundam maleficarum, tam veterum quam recentiorum autorum, tomi duo, illetve Tertia pars mallei maleficarum. Malleus Maleficarum.
A könyvet 1487-ben először, aztán 1520-ig tizenháromszor, végül 1574 és 1669 között tizenhatszor, összesen tehát huszonkilencszer nyomtatták ki ebből tizenhat kiadás Németországban jelent meg. Dieffenbach szerint a Malleus Maleficarum „ a világirodalom legelvetemültebb és egyúttal legostobább , a legbolondabb és mégis legveszedelmesebb könyve", ami „jóllehet mint magánirat sose jutott törvényerőre az Egyházban, mégis kimondhatatlan szerencsétlenségek forrása lett." Feltételezhető, hogy a legtöbb boszorkánybíró „fel volt fegyverkezve a könyvvel, és úgy igazodott hozzá, mint a majdnem „legis vigort" (törvényerőt) élvező szabálymintákhoz." Hogy több tekintélye legyen a könyvnek, a szerzők VIII. Ince pápa „Summis Desiderantis" című bullájával kezdték a szöveges részt, és ehhez csatolták még I. Miksa császár pátensét is, amiből az következett, hogy a birodalom alattvalóinak, tőlük telhetően támogatniuk kellett az inkvizítorokat. (...) (folytatás a 9. oldalon)
V I I .
é v f o l y a m ,
1 9.
s z á m
Janus epigrammák NÉVVÁLTOZTATÁSÁRÓL János volt a nevem, s Janus, ki e verseket írta! Megmondom, ha netán, tudni kivánod okát. Nem buta gőgből hagytam cserben a régi nevem, nem! Tudna-e bárki különb s szebb nevet adni nekem? Ezt hittem magam is s lásd, Janus lettem, amint a Múzsa magához emelt s megkoszorúzta fejem. ÖNMAGÁRÓL Híres régi poéták, nem tagadom, hogy irigyen Szemléltem hajdan pályafutásotokat. Nálatok egyformán tündöklik a tárgy meg a stílus, Újkori költő még csak nyomotokba sem ért. Ámde azóta dicsőségtek fele része miénk lett: Stílusban tietek, tárgyban enyém a babér. KIKACAGJA A RÓMAI BÚCSÚSOKAT Egyezer és négyszáz esztendő telt el azóta És tíz olimpiaszi év az arany nap alatt, Hogy szűztől született szeplőtlen s emberi formát Vett fel az égi örök Gondviselő fia itt, Most közelebb van az idv, és fényes nagy kapu nyílik Földi silány rögön át fényteli éterekig. S lám kelet és észak, nyugat és dél messze vidékén A Tajo meg a Don partjai közt lakozók Róma felé tódulnak, a föld elözönli a várost És az ezernyi utas már az utakra se fér... Nem tudom én azt, vajjon e vakhitből van-e hasznuk? Ám hogy a pápának haszna van, én tudom azt. SZILVIÁRÓL Azt mondod gyereked van tőlem s jársz a nyakamra. Szilvia, furcsa e vád s jogtalan is, kicsikém. Mert ha te dús tövisek közt jársz, mondd, így keseregsz-e: Vérzik a lábam, s jaj, épp ez a tüske hibás!
MÁTYÁS MAGYARORSZÁG KIRÁLYÁVÁ VÁLASZTÁSA Hogy Magyarország trónján megpillantja a holló Mátyást, örvend, s így károg az ősi madár: Én, akit atyjának lobogóin vittek a harcba, Átadnám örömest már a helyem, s ha talán Én lehetek Mátyás zászlója s címere éke, Több lesz mindennél és becsesebb ez a kegy.
9 .
o l d a l
(folytatás a 8. oldalról)
Malleus... A három részre tagolt munka az első két részben elsősorban a klerikusokat világosítja fel a boszorkányság lényegéről a Biblia és a kánonjog gyakorlata szerint, és megemlíti a boszorkányok gaztetteivel szemben alkalmazandó vallási gyógyeszközöket; a harmadik rész utasításokat ad a papi és világi bíráknak, hogyan indítsák meg és folytassák le a boszorkánypereket. Látszólagos tudományossága folytán a könyv - szöges ellentétben a szerzők szándékaival - nemcsak ahhoz járult hozzá, hogy megerősítse a boszorkányhitet, „hanem a boszorkányüldözések megkezdéséhez, és ezek számának növekedéséhez is, annál is inkább, mert az abban leírt eljárási mód csak alkalmas fogódzót nyújtott ahhoz, hogy valamely gyanúsított személy ellen foganatosított vizsgálat következtében folyamatosan új pereket indítsanak más személyek ellen". Jacob Sprenger (kb. 1436 - 1495): svájci születésű domonkos inkvizítor, aki Heinrich Kramerral együtt írta meg a Malleus Maleficarum című, boszorkányokról szóló könyvet. Sprenger a kölni rend vezetője lett, később pedig kinevezték Németország dominikánus tartományfőnökévé; egy vallásos látomás hatására megalapította a Rózsafüzér Testvériséget. Nemsokkal ezután IV. Sixtus pápa kinevezte őt Németország vallásügyi inkvizítorának, és ebben a pozíciójában, többek közt, elítélte Johann de Wesalia eretnek tanait (1479). Sprengert azonban elsősorban a Heinrich Institorissal közösen írt Hexenhammer tette ismert emberré. Általában úgy tartják, a két szerző közül Sprenger volt a téma szakértője, noha a Malleust nagyrészt Kramer állította össze. Életrajzi adatait nem lehet pontosan kideríteni. A Gelehrtenlexikon szerint Sprenger 1494-ben még élt Kölnben, „de a halál éve nem ismeretes". Heinrich Kramer (az Institoris nevének a latin megfelelője, amely szatócsot jelent, ezen a néven is ismert) (1430 - 1505): Jacob Sprenger mellett a hírhedt Malleus Maleficarum társszerzője; ez a mű tüzelte a Szent Inkvizíciót a boszorkányok és eretnekek elleni hadjárat megindítására. Kramer tapasztalt domonkosrendi inkvizítor volt; Tirol körzetében félelemmel ejtették ki nevét. Sprengerrel együtt töltötték be a főinkvizítori tisztet, és mikor tevékenységükkel mind a klérus, mind a hatóságok ellenállását, Kramer a pápához fordult segítségért, mire VIII. Ince kiadta a „Summis desiderantis" c. bulláját, (1484. december 5-én), amely mindkettôjüket felruházta a szükséges tekintéllyel. Institoris 1495-ben teológiai lektor lett Salzburgban, 1496-ban pedig kiadta Nürnbergben a „Tractatus"-át. (...) VI. Sándor pápasága alatt „censor fidei" volt Cseh-és Morvaországban; e működése ihlette következô művét, a Clypeum S. Romanae Ecclesiae defensionis contra Picardos et Waldenses-t Sigismund főherceg személyében befolyásos segítőtársa akadt, aki megjutalmazta erőfeszítéseit, és nagy segítséget nyújtott a Malleus megírásában. Kramer egy csehországi apostoli misszió során halt meg.
V I I .
é v f o l y a m ,
1 9.
s z á m
1 0 .
o l d a l
Mátyás király meg a székely ember lánya Mátyás királynak, amikor még legényember volt, volt egy hű szolgája. Gondolt egyszer valamit a király, s azt mondta ennek a hű emberének: - Van kint az országút mellett egy kő. Menj ki az országútra, állj a kő mellé. És minden ember, aki csak az országúton elmegy, kerítsd oda, hogy azt a követ nyúzza meg. Ez a király parancsolata, ez a király akarata! Jutalmat ad érte! Így akarja kipróbálni a népe eszét! Kimegy a hű szolga, s odaáll a kőhöz. S mondja a parancsot. Azzal s a jutalomígéréssel sok embert odakerített, de megannyi a vállát húzogatta. S mind csak azt mondta: - Ugyan már! Hogy nyúzzunk meg egy követ? Volt, aki próbálta, volt, aki meg sem próbálta. Egyszer egy székely ember is ment arra a lányával. Azt is odakerítette a szolga, hogy segítsen azoknak, akik épp próbálták volna a nyúzást. Egyszer csak azt mondja a lányocska, ahogy a többiek ott nyúlkálódnak s tanakodnak: - Apám, menjen fel kend Budára Mátyás királyhoz és mondja meg neki, hogy vétesse előbb a kőnek a vérit, akkor majd megnyúzzuk! Ránézett a székely ember a lányára, s bólintott. S ment egyenest Budára, Mátyás királyhoz. Azt mondja Mátyás király a székely embernek, feleletül a kérésre: - Hát te honnan tanultad ezt, te székely ember, hogy én előbb vérét vétessem a kőnek? Furfangos ember vagy te! A székely ember nem akart más tudásával díszelegni, még a lányáéval sem. Elmondta szépen, hogy van egy lányocskája, annak a fejéből való ez a gondolat. Mátyás király nézett egyet. De tetszett neki az egyenes szó. Adott a székely embernek egy csomó pénzt, meg két szem diót.. S azt mondta neki: - Vidd el ezt a lányodnak. Ültesse el őket, de olyan földbe, hogy fa nélkül megnőjenek. Akkor jöjjön fel hozzám. Mert jutalmul talán feleségül is veszem! A székely ember, mit tehetett, hazavitte a két diót, s odaadta a lányának. Azt mondta neki: - No, most neked is adott Mátyás király bajt eleget! A lányocska azonban csak mosolygott. Egyszeribe föltörte, s megette a két diót. És csak várt. Mátyás király is várt. De most már csak a lány válaszát várta, nem a kő megnyúzását. Amellől hű szolgáját is visszarendelte. Egy idő múlva azt mondja a lány az apjának: - No, most már menjen fel apám Mátyás királyhoz. Mondja meg neki, hogy már kifejlődtek a diók. A lány két kis keblecskéje volt az. A székely ember fölment most is szépen Budára, megvitte Mátyás királynak az üzenetet. Mátyás király meghallgatta az üzenetet. Gondolkodott, s adott a székelyembernek két szál ken-
dert. S õ meg, Mátyás király, azt az üzenetet küldte a székely lánykának, hogy abból a két szál kenderből, s nem többől, csináljon főkötőt a király rezidenciának. S adott most is a székely embernek egy csomó pénzt. A székely ember azt a két szál kendert szomorúan vitte haza a lányának, hogy csinál abból főkötőt? Mondta is a lányának: - Most adott csak a király bajt neked! S szóról szóra elmondta a király parancsát. De a lány látott az udvaron két szál forgácsot. Felvette, s azt mondta az apjának: - Vigye fel kend ezt Mátyás királynak, és mondja meg neki, hogy csináljon ebből a két forgácsból szövőszéket, csöllőt, vetélő fát. Akkor majd én is csinálok rajta főkötőt, abból a két szál kenderből, amennyi kell. A székely ember ismét megjárta Budát. Mátyás király most azt felelte: - Mondd meg a lányodnak, hogy tele van a padlásom lukas korsóval. Ha azt mind befoldja, herceget kap férjül! Visszaüzent erre a székely ember lánya, hogy õ szívesen megfoldja a korsókat, csak a visszájukról. A király fordíttassa ki előbb a korsókat, mert színéről semmit sem lehet szépen megfoldani. Mátyás király erre azt üzente neki, a székely emberrel, annak a jó eszű kislánynak: - Mondd meg a lányodnak, hogy ha igazán olyan nagyon okos, akkor jöjjön föl ő is Budára hozzám, de úgy, hogy se az úton, se az útfélen, se öltözve, se öltözetlen. Ha olyan okos is, mint okos, én magam veszem feleségül. Hozzon ajándékot is, mégpedig úgy, hogy mégse hozzon, amikor pedig belép, köszönjön is, ne is! - No most már tetézve adott bajt neked a irály! - mondta otthon a szegény székely. De a lány egyszeribe fogott egy verebet, szitába tette: az lesz az ajándék. Volt az apjának egy nagy hálója, ruhaként azt vette föl. Volt az apjának egy szamara, annak megfogta a farkát, elindította maga előtt, s ment a nyomán. Így nem az ország útján ment, hanem a szamár nyomán. Amikor odaért a királyhoz, épp csak meghajtotta magát, de nem szólt, vagyis köszönt is, nem is. Ruha helyett hálóba volt, vagyis föl is volt öltözve, nem is. Elővette a szitát, megmutatta a verebet. Az persze rögtön elrepült. Vagyis volt ajándék, mégse lett. Mivel pedig nemcsak okos volt, hanem dolgos is, meg szép is, Mátyás király rögtön fölkelt a trónusáról, egyszeribe megcsókolta, kezet fogott vele, megmátkásodtak. Meglett a nagy bál, olyan bál volt, hogy a Duna vize egyszer s akkor válott volt borrá, mikor Mátyás királynak lakodalma volt. (folytatás a 12. oldalon)
V I I .
é v f o l y a m ,
1 9.
s z á m
1 1 .
Mátyás kovács Ment, mendegélt az országúton Mátyás király, amikor a szegény népnek a baját, a panaszát kereste. De csak a jó isten maga tudta, hogy az a gyalogos utazó Mátyás király; senki emberfia a tarisznyás, botos vándorban a hatalmas királyt meg nem ismerte volna. Igyekezett Mátyás király egyik faluból a másikba, de mire elérte azt a másik falut, ráesteledett a királyra. Ott volt a falu végén egy kovácsműhely az előtt a mester még patkolta az utolsó lovat; megállott Mátyás király a műhely előtt, köszönt tisztességgel, szállást kért éjszakára. A kovácsmester szívesen befogadta a hajléktalant. Mikor osztán a műhelyt bezárta, vacsorához ült a kovácsmester a mesterné asszonnyal. A mesterné asszony megbátorította a vándort, üljön le hozzájuk, ahol ketten esznek, ott a harmadik se maradhat éhen. Egyszerű lencsevacsora volt az asztalon, azt az asszony megzsírozta avval a kevés zsírral, ami még a bödön fenekén volt. - Ha már vendég van a háznál azt mondja a kovácsmester -, illik, hogy egy kancsó bor is legyen mellé. Eredj, asszony, a kocsmába, adjon a kocsmáros egy kancsó kadart, majd megadom az árát, mikor a többi kancsóét is megadom. Elment az asszony, azon üresen hozta vissza a kancsót. - Azt izeni a kocsmáros, nincs több kancsó hitelbe, olyan sok van már a rováson. - Ejnye, csinálom a csinálóját, ilyen szégyent hoz a beste lelke a fejemre! - evvel a kovácsmester mérgesen lerántotta az ujjasát, és odahajította az asszonynak: - Vidd el az ujjasom neki, egy kancsó bort csak megér! - Nincs több ujjasa magának azt mondja az asszony, vissza
akarta rögtön húzni az ujjast az urára. - Ha nincs, majd lesz, a vendégemnek bort ígértem! Az asszonynak el kellet vinni az egyetlen ujjast; meghozta a kancsó kadart. Iddogáltak hárman, míg a borban tartott, iddogáltak, danoltak, a végén úgy megkedvesedtek, a mester is, a vendég is, hogy eljárták az asszonnyal a ropogóst. Reggel elköszön a vándor, megmondja a mesternek, hogy ő maga is kovács, Budára való, most éppen a királyi palotában van munkája. Megkérte a mestert, hogy ha egyszer felmegy Budára, szóljon be a palotába, csak Mátyás kovács után tudakozódjon, ismerik őtet jól a palotaőrök. - Osztán meddig dolgozol még, öcsém a királyi palotában? - Én - azt mondja a vándor - talán életem végéig, isten segedelmével. Elmúlt három esztendő, akkor úgy fordult, hogy a kovácsmesternek fel kellett menni valamiért Budavárába. Nem felejtette el Mátyás kovácsot, oda ballagott a királyi palota kapujába, megkérdezte a strázsákat: - Itt van-e még Mátyás kovács, kérem? - Itt van, hogyne volna, nagyon várja kegyelmedet. Mindjárt vezették is egyik grádicson fel, a másikon le, egyik aranyos szobából a másikba. Nem győzött csudálkozni a jámbor kovácsmester, hogy ilyen fényben, pompában tartanak ott egy kovácsot, aki még őnála is szegényebb. Egyszer aztán kinyílik egy szárnyas ajtó, ott ül aranyosnál aranyosabb urak közt Mátyás király, éppen ebédelnek. A kovácsmesternek azon nyomban kiesett a kezéből a kosornya, amelyikben egy mázos szilkét tartott, a szilke
o l d a l
összetört a márványpádimentomon. Kérdi a király: - Mi jót hozott, mester uram? Úgy reszketett a kovácsmester, alig tudod megszólalni: - A feleségem küldött a szikében vajat Mátyás kovács feleségének, mert gondolta, hogy megházasodott azóta. - No, köszönjük szépen! - azt mondja Mátyás király, és bemutatta a kovácsmestert a királynénak meg az egész csillogóvillogó főuraknak. És elmesélte, hogy vendégelte meg őtet mint szegény vándorlót a kovácsmester az ő szűk asztalánál, még az egyetlen ujjasát is zálogba tette, hogy a vendéget borral megtisztelhesse. Azután meginvitálta a kovácsmestert az asztalhoz: - Foglaljon helyet, mester uram, ahun százan esznek, a százegyedik se maradhat éhen. Megetették a legfinomabb pecsenyével, megitatták a legdrágább borral a szegény falusi kovácsot, azt hitte szegény, csak álmodik, de azért nyelt, nyakalt derekasan, hogy eleget élvezzen, mire felébred. Ebéd után pedig felállította Mátyás király a kovácsmestert: - Ételt, italt megadtam, mester uram, hadd adom meg az ujjast is, amit a kocsmába küldött. Evvel levetette a király a maga gyémántos dolmányát, feladta a kovácsmesterre. És rácsapott a vállára a kovácsmesternek: - Nézzétek, jó urak, milyen erős ember ez! Elbír még egy-két dolmányt, próbáljuk csak meg! Felkeltek az urak a király intésére, egymás után vetették le a dolmányt, annyi volt a drágakő mind a dolmányon, mint tepertő a túrós csuszán. És addig rakták a gyönyörű dolmányokat a kovácsmesterre, míg csak össze nem akart rogyni. Így ment haza Budavárából a szegény kovácsmester; örök életére gazdag ember lett belőle.
V I I .
é v f o l y a m ,
1 9.
s z á m
(folytatás a 10. oldalról)
Mátyás meg a székely leány Nagyon jól éltek egy darabig, míg új házasok voltak! De egyszer nagy sokadalom lett a városban. Nagy vásár Budán! Amint a szekerek összegyúróztak, egy szegény embernek a kancája lefeküdt, és csikót ellett, de egy más embernek a szekere alatt. Mikor szegény ember meglátta, hogy kancája megcsikózott, ki akarta húzni a másik szekér alól, ami előtt nem is voltak lovak. De az az ember, akié a szekér volt, nem engedte: azt mondta, hogy a csikót az ő szekere csikózta! Felpanaszolták végül a királynak is a dolgot. De bizony azt mondta Mátyás király is, hogy azé a csikó, akinek a szekere alatt találták. Nagyon megbúsulta szegény kárvallott ember magát. No de, ahogy kijönnek a törvényházból, mit hall? Azt, hogy a királyné még okosabb, mint az ura. Elhatározta, hogy bemegy a királynéhoz, s attól kér tanácsot, sőt igazságot. Be is ment rögtön Mátyás király feleségéhez, s elpanaszolta neki a baját. Azt mondja neki a királyné, a hajdani okos székely lányka: - Ó, te szegény ember! Látszik, hogy szegény ember vagy! No de én segítek rajtad! Menj el, és szerezz egy hálót és egy evezőt, olyant, amivel a vízben szokás halászni s evezni. Menj ki a mezőre , és ott a homokban csapkodj az evezővel, mintha a halat kergetnéd a háló felé, a hálóval pedig csinálj úgy, mintha halásznál. Úgy is tett a szegény ember. És a király arra járt, meglátta. Rögtön behívatta, hogy micsoda szamár ember kend, hogy a homokban halat keres! Mondja rá a szegény ember azt, amire a királyné tanította: - Bizony, nincs ott hal! De a szekér aljának sincsen csikója! - Hej, te szerencsétlen ember, tudom, hogy a feleségem tanácsolta neked ezt! No, neked ez nem baj, neked visszarendelem a csikódat. De a számadásnak nincs vége a megszégyenítésemért! A király úgy megharagudott, hogy a felesége ilyen tanácsot adott a szegény embernek, hogy rögtön bement a feleségéhez, ráripakodott, hogy eltakarodjék azonnal a házból, a nap meg ne süsse többet! Azt mondta erre az asszony, ismerve ura hirtelen természetét: - Nem bánom, elmegyek, akár tüstént, csak engedd meg, hogy amit legjobban szeretek s kedvelek, azt elvihessem magammal! Azt mondta erre a király: - Azt jó szívvel megengedem. Még aznap elköltözött az asszony egy kis házba, amelynek még üveg sem volt az ablakán, csak hártya. Tudta, hogy az urának olyan szokása van, hogy ha este lefekszik a paplanos ágyba, rögtön igen mélyen elalszik. Hát, hogy este lett, négy emberrel odament, a paplannak négy szegét megfogatta, és elvitette a királyt is oda, ahová ő költözött, abba a hártyás ablakú házba. Amikor Mátyás király másnap megébredett, és látja, hogy alig lát ki az ablakon, azt mondja: - Mi az? Hol vagyok? Ki merte ezt tenni velem? Azt mondja csendesen a királyné: - Megengedted, hogy elvigyem magammal, amit legjobban szeretek; hát elhoztam magammal! Erre megcsókolták egymást, és bár máig se haltak volna meg!
1 2 .
o l d a l
Mátyást megvendégelik Mátyás király vadászgatott egy rengeteg erdőben társaival. Dél felé járt az idő, készítette a szakács az ebédet, de Mátyás az idő alatt úgy elcsámborgott, hogy eltévedt. Ráesteledett, de még mindig nem lelte barátit. Elfáradt, elcsigázódott, mikor megpillantott egy pislogó fényt. No, oda már bemegy, megpihen éjszakára. Egy öreg anyóka lakott ott. Beköszönt: - Adjon isten jó estét, édes öreganyám! - Adjon isten neked is, fiam! Mi járatban vagy? - Eltévedtem. Vadásztam társaimmal, de sehogy nem találom őket. - Édes fiam, a sötétben már úgysem találod meg őket, ha a világosban nem találtad. Itt van ez a dikó, ezen megpihenhetsz reggelig. Vacsorát nem tudok neked adni... De várjál csak, van egy tyúkom, azt levágom. Levágta az anyóka a tyúkot, megkopasztotta, főzött belőle jó húslevest. Megmelegedett Mátyás szíve, mikor eléje tette az anyóka a párolgó, finom levest. Megolvasta hány zsírszem gyöngyözik a leves tetején, és azt mondta: - Tudod-e, anyóka, ki vagyok én? Bizony Mátyás király. - Ó, fiam, ne haragudj rám, nem ismertelek meg, és királyhoz illően meg sem tiszteltelek. - Nagyon elégedett vagyok, anyókám, mert egyetlen tyúkodat is levágtad a vendégnek, és megfőzted levesnek. Most annyi aranyat kapsz tőlem, ahány zsírcsepp gyöngyöződik a levesed tetején. Elővette Mátyás király a pénzes zsákját, és híja nélkül kiszámolta az asztalra az aranyakat. No, erre betoppantak vadásztársai. - Jaj, királyunk, az egész erdőt bejártuk érted! Miért jöttél ilyen messze tőlünk? Nagyon aggódtunk érted. Közben meglátták az asztalon a sok aranyat, megtudták, miért kapta az anyóka a gazdag jutalmat. "No - gondolta magában a kuktája -, majd főzök én a királyomnak olyan zsíros levest, hogy nem győzi nekem az aranyakat olvasni a zsákjából." Hazamentek. A kuktája mindjárt másnap elkészítette a tyúkhúslevest, feltálalta. Mátyás király sejtette, honnan fúj a szél, hát méregbe gurult: - Te kukta, elrontottad a levest, ehetetlen, mert csurom zsír az egész. Többet nem leszel a kuktám, amerre akarsz, arra mehetsz! Lekókadt fejjel hagyta ott a kukta a királyi udvart. Sok aranyat akart, de nem kapott semmit.
