A R D R E D VA
A N I L Á T SZ
J I K Z S N I Z D
. I I E S I Z S P I L A K PO 3 1938—195
A HA L Á L R A S Z Á N T A K GY ŰL É S E
Másnapra behívattak a Lubjankára, ahol részt vettem egy rettenetes gyűlésen – amely azonban teljesen normálisnak számított azokban a napokban. A díszteremben összegyűlt az NKVD összes vezetője. A holnapi halottak e gyülekezete halálos csendben ülésezett. A szónoklatot a törpe tartotta. Rettenetes volt. Nem is beszélt: vékony hangján hisztérikusan visítozott. Igazi Hitler-paródia. – Jagoda hibáinak gyökere mélyen rejlik – harsogta Jezsov. Meg hökkentő felfedezésről számolt be. Kiderült, hogy Jagoda, aki Dzer zsinszkij harcostársa volt, valójában 1903 óta a cári ohranka ügynö keként tevékenykedett! Jómagam, sok régi párttaggal együtt, ponto san tudtam, hogy 1903-ban Jagoda tizenkét éves volt. Na és? Ha a pártnak erre van szüksége! Valamennyien teljes nyugalommal vé gighallgattuk ezt az újdonságot. Sőt: örültünk. Hiszen a fő, hogy a törpe nem említett meg bennünket! Ez a felfedezés azonban csak a kezdetnek bizonyult. A továbbiak ban Jezsov kijelentette: – Az, aki odadugta az ujját az ohrankának, annak a Gestapo be kapja az egész karját. Így történhetett, hogy Jagoda ráadásul német kém is! Méghozzá nem is egyedül. – Jezsov egymás után ordítozta legendás csekisták nevét, köztük olyanokét, mint az én tegnapi főnö köm, Moszkvin-Trilisszer, Gorb, Gaj, mind Dzerzsinszkij barátai. Az az átkozott Jagoda valamennyit beszervezte kémnek! És már vala mennyit le is tartóztatták. De csak ez után jött az igazi szenzáció: Koba őrségének parancs noka, a megbízhatók között is a legmegbízhatóbb Pauker szintén kém, akit Jagoda szervezett be. Pauker továbbította a németeknek a Sztálin elvtárs legtitkosabb megbeszélésein elhangzottakat, sőt Jagoda meg bízásából merényletet készített elő a mi szeretett Vezérünk ellen! Most a szabadlábon maradt híres csekistáknak bizonyítaniuk kel lett a lojalitásukat, azaz be kellett mártaniuk egymást. És megkezdő dött a mocskolódás. Elsőnek Artuzov kapott szót. A legendás svájci már nem volt a híres külügyi részleg vezetője. Jezsov kijelölt számára egy kis szobácskát, és megbízta azzal, hogy írja meg a VCSK történe tét. (Letartóztatása után ezt a munkát arra használják fel, hogy kimu tassák „Artuzov, a nép ellensége bűntársait”.) – Elvtársak! – kezdte Artuzov. – A Forradalom legsúlyosabb napjaiban Lenin a legjobbak közül is a legjobbat, Feliksz Edmundovics 27
Dzerzsinszkijt állította a Cseka élére. Most, a mai rendkívül súlyos helyzetben nagy vezérünk, Sztálin elvtárs a legjobb tanítványát, Nyi kolaj Jezsovot nevezte ki az NKVD vezetőjének. – Ettől a tirádától arcán piros foltok ütköztek ki, a keze remegett, mintha felelősségteljes amatőr hangversenyen lépne fel. Ezt az ömlengést! Nem csak azért, mert ő maga élni akart. Valamennyi rokona és hozzátartozója életéről volt szó. A tét már rég nem a karrier volt, hanem az élet, a tiéd és hozzátartozóidé. Artuzovnak elragadó felesége volt, ha jól emlék szem, Innocskának hívták, szerették egymást, együtt nevelték gyer mekeiket. A beszéd azonban a lendületes kezdet után kevésbé sikere sen folytatódott. Eléggé ügyetlenül (vagyis óvatosan, a kötelező vad hév nélkül) nekirontott Szluckijnak. Szluckij hallgatta, és mosolygott. Tisztán látta: Artuzov gyenge legény. Artuzovnak a befejezésben csatlakoznia kellett volna a kötelező kórushoz, amely a szerencsétlen Jagoda megsemmisítését követelte. Artuzovnak azonban ehhez már nem volt gyomra. – Önök tudják – mondta –, milyen hideg volt a viszonyom Jagodá val. Arra azonban nem áll rá a nyelvem, hogy azt állítsam: Jagoda nem pusztán egy politikailag rövidlátó ember, és szándékosan kárt okozott a szovjethatalomnak. Egy ilyen kijelentéshez súlyos bizonyíté kokra van szükség, ilyeneket pedig eddig nem láttam. Tudom, hogy Jagoda jó gazdasági szakember, jó szervező. Nem a bűne, hanem a hibája, hogy politikailag nem nőtt fel a magas posztjához. Szluckij azonnal ugrott, hogy kinyírja tegnapi barátját. – A vakságod mindenki számára nyilvánvaló. Ki volt Jagoda jobb keze? – ordította. – Téged kérdezlek, Artuzov! Ki az, aki egy házban lakott vele? Artuzov hallgatott. Az újabb felszólalók nekiestek mindkettőnek, miközben nem feled keztek meg arról, hogy rabszolgai alázattal dicsőítsék az elnökségben trónoló törpét, és megtiporják a bukott Jagodát. Amikor szétszéledtünk, egy bizonyos N., aki tegnap még Artuzov egyik barátja volt, odaugrott hozzá, és hangosan, hogy mindenki meggyőződjék, miszerint többé nem barátok, belekiáltotta a képébe: – Na, Artuzov, neked kampec! – Köszönöm a jó szót, Kolja – felelte Artuzov.
28
Mind élni akart, és mind elpusztult. Szluckij is, Artuzov is, N. is, és mind a többi felszólaló. Az egész híres Artuzov-csoport. Még a felesé ge, a bűbájos Innocska is. Mert mindannyian a régi párthoz tartoztak, ezért valamennyien halálra voltak ítélve. Hát én? Szótlanul végigültem az ülést, és boldog voltam, hogy nem említet ték a nevemet. Megúsztam! Tudtam, hogy csak ideig-óráig. De örül tem a haladéknak, amit nekem és szeretteimnek adtak. Egyszóval Jagoda bekerült intézményünk gyomrába, a szeretett Lubjanka bör tönébe. A nyomozója pletykált róla nekem a büfében: – A zárkában egy csapásra lehervadt, sírt, aztán egyszerűen becsava rodott. Komolyan azt meséli, hogy éjszaka beállít hozzá valaki, és mindig ugyanazt súgja a fülébe: „A Gazdától csak hálát érdemelsz a hűséges szolgálatért, de Istentől szörnyű büntetés jár neked. Nézd meg, hol vagy most, és döntsd el magad, van-e Isten!” Megkérdeztem tőle: „Ki jár ide hozzád?” Válasz helyett a csirkefogó csak sír, mint egy taknyos kölyök. Tegnap furcsa közöny fogta el, és aláírta, hogy német kém. A nyomozó mindezt nevetve mesélte, nemsokára azonban (amikor letartóztatták Jezsov apparátusát) ugyanabba a zárkába került, ahol Jagoda ült. És ugyanabban a pincében lőtték agyon, ahol Jagodát is. Abban a rettenetes esztendőben napról napra figyelemmel kísér hettem mindazok sorsát, akik megismételhették Jagoda szavait: „Van Isten!” És sorban beírtam nevüket a listámba. AZ I S T E N E K S Z O M J A Z N A K
A tétlenség ideje alatt a feljegyzéseim egyfajta mellékleteként elkészí tettem letartóztatott ismerőseim listáját. Letartóztatták Beloborodovot, a Jekatyerinburgi Szovjet vezetőjét, aki a cári család, valamint ártatlan cselédeik és orvosuk kivégzésének megszervezője volt. Most ezt az immár öreg, rákbeteg embert vadál lati kegyetlenséggel megkínozták, mielőtt megölték volna. Azt kellett volna vallania, hogy barátja, Trockij parancsára diverziókat szerve zett. Letartóztatták a fő cárgyilkos Jurovszkij szépséges lányát. A szerencsétlen apa éjszakákon át nem aludt, elképzelte, mit művelnek 29
a lányával a lágerben. Eszébe jutott-e közben mindaz, amit nekem mesélt: hogyan térdeltek a fal mellett a cár lányai, kezükkel védekezve a golyók ellen, hogyan kúszott a földön a tehetetlen trónörökös? Még egy ismerősöm egészítette ki a listát: Dibenko hadseregparancsnok, a Köztársaság első haditengerészetének első komisszár ja. Sokáig nem akarta elismerni, hogy amerikai kém. Jezsov jelentette Kobának: az óriás makacskodik. – Dibenko elvtárs nem hajlandó vallomást tenni – nevetett Koba. – Emlékszem, amikor a Szmolnijban a spanyolfal mögött a Kollontaj jal izéltek… „ Jaj, de jó, jaj, de jó” – imitálta az orgazmus hangjait. – Elmeséltem Iljicsnek. Jót nevetett: „A dolgozó méhek szerelme a valóságban.” – (Ez volt a címe Kollontaj könyvének, amelyben „az új nő érzelmi szabadságát” hirdette.) – Ismételd el Dibenkónak Iljics ked venc szavajárását: „Már nem a Szmolnijban vagyunk, papuskám!” És magyarázd meg neki, hogy a börtön bizony nem baszoda, ahol a Kol lontajjal kefélhet, és nem is szanatórium. Később hallottam a nyomozó beszámolóját (szívesen osztották meg históriáikat az étkezdében, ebéd közben, megcsillogtatva egymás előtt a nép ellenségei iránti gyűlöletüket): – Azt a rohadt Dibenkót házi papucsban tartóztatták le, a hatal mas lába megdagadt a reumától, nem ment rá a cipő. Jezsov elvtárs azt a parancsot adta, hogy ne teketóriázzunk vele. Én a fejére húztam egy szegekkel kivert ládát, úgy, hogy a szegek egész közel voltak az arcához. A nagyobb hatás végett a reumás lábára spanyolcsizmát tet tem a rohadéknak. Aztán szép lassan kezdtem meghúzni a csavaro kat. Nem ordíthatott, mert a szögek belefúródnak a pofájába. Elég volt két csavarás, és ez a Dibenko vallott. Koba mintha azt akarta volna bebizonyítani, hogy nincs olyan ab szurdum, amit az ő parancsára be ne ismerne a vádlott. Amíg hallgattam, arra gondoltam: vajon Dibenkónak eszébe ju tott-e, hány embert ölt meg a vörösterror daliás napjaiban? És hogy a cimborái Kronstadtban elevenen ásták a földbe a tiszteket? És hogy milyen vidáman zavarta szét a pisztolyával az első orosz parlament, az Alkotmányozó Gyűlés védtelen képviselőit? És hogy zúgolódás nélkül hagyta halálba küldeni a barátait, Tuhacsevszkijt és a többieket? Aztán ott volt a mi keserű Forradalmunk még egy legendája: Nyi kolaj Krilenko. Dibenkóval együtt a Köztársaság első katonai népbiz 30
tosa volt. 1917 októberében ő szervezte meg Duhonyin tábornoknak, az Ideiglenes Kormány legfőbb főparancsnokának a meggyilkolását. A tábornokkal folytatott tárgyalások kellős közepén Dibenko matró zai berontottak a helyiségbe, és szuronnyal hátba szúrták Duhonyint. Így lett Krilenko az első bolsevik legfőbb főparancsnok. Ekkor fogal mazta meg Krilenko a mi új bíróságunk legfőbb törvényét: „Bírás kodni a pártutasításokból kiindulva kell”. Akkoriban ez annyira vilá gosnak, magától értetődőnek tűnt. Most ő, aki annyi nemest, forra dalmárt és régi párttagot lövetett agyon, ott ült a dácsáján, és várta az elkerülhetetlent. Azt azonban mindenkinek tudnia kellett, hogy a jó ságos Koba harcol a hűséges ügyésze életéért, aki annyi régi barátját küldte arcrezdülés nélkül a halálba. Koba a jelenlétemben telefonált Krilenko dácsájára, megnyugtatta, hogy aludjon csak, és várja az új utasítást. Ami hamarosan meg is érkezett. A szerencsétlen a kínzások után, miután kivert fogakkal beismerte a kémkedést és a diverzánsakciókat, végre megkapta az áhított golyót. Letartóztatták és agyonlőtték még egy főnökömet, Pjatnyickijt, a Komintern felderítésének főnökét, akinek kontóján az összes nyuga ti országban elkövetett számtalan diverzánsakció, gyilkosság és emig ránsok elrablása volt. Börtönbe került Varejkisz, a VCSK egyik megalapítója. Másokkal együtt őt tartották a vörösterror atyjának. S ha az okos Pjatnyickij mindjárt bevallott minden mesét, Varejkisszel „sokat kellett vacakol ni” – mint a nyomozója az ebédlőben mesélte. Úgyhogy hordágyon vitték a kivégzésre. Azokban a napokban, amikor a borzalmak a mindennapok részé vé váltak, arról próbáltam meggyőzni magam, hogy az én nagy bará tom voltaképpen Attila, Isten Ostora. Azért küldetett a világra, hogy megölje mindazokat, akik vétkesek voltak forradalmunk vérontásá ban. Néha szinte úgy rémlett, valami szomorúságot látok a szemében, és hogy ez a küldetés a terhére van. Elpusztult csaknem minden régi forradalmár, a két forradalom atyjai, baloldaliak és jobboldaliak, eszerek, agg népakaratosok. A zár kákba, mint valami szörnyű bohózat színpadára, összeterelődött az összes forradalmi áramlat. Hány évig harcoltunk egymás ellen, hogy a végén ugyanazokban a börtönökben találkozzunk. Hallottam egy őrült (vagy túlságosan normális) eszer párttagról, aki a zárka padlóján hempergett a nevetéstől, a forradalom e Noé bárkája láttán. Éjjel pe 31
dig üvöltött, és fejét a falba verdeste: „A forradalom felfalja a gyerme keit, és az ördög kacag!” És felfelé mutogatott valahová a mennyezet felé. Én azonban tudtam, hogy hazudok magamnak. Ha eleinte talán rá lehetett fogni, hogy az emberek pusztulása jogos büntetés, ez a trükk hamarosan értelmét vesztette. A börtönben most a legkülön bözőbb, tökéletesen össze nem illő emberek ültek. Csakugyan, miféle kapcsolat lehetett Kondratyjev, a világhírű közgazdász, az író Pilnyak és a filozófus Spet között? Mégis mindhármat egyformán agyonlőt ték. Az én bolsevik ismerőseimmel együtt elpusztult Polivanov, a híres nyelvész. Szolovkin agyonlőtték Florenszkij atyát, az ismert filozófus teológust, és csaknem ugyanekkor ölték meg ismerősömet, Sljapnyi kovot, a régi párttagot. Agyonlőtték az én tegnapi közvetlen főnökö met, Artur Artuzovot is, az összes híres harcostársával együtt. Mielőtt Artuzovot kivégezték, Jezsov bevitte az ügyiratait Kobá hoz. – Látod, a te Artuzovod négy felderítés ügynöke volt. Jagodával együtt ki akarta irtani a Politbürót. Rossz ember volt, ezek szerint. Hát ez meg mi? – mutatott Koba undorodva egy vörös foltokkal tele fröcskölt okmányra a dossziéban. – A csirkefogónak eleredt az orra vére. Ott van a megjegyzés ro vatban, Sztálin elvtárs. – Látod, Fudzsi, az orra gyengének bizonyult. De azért odaírta: „Nem vagyok kém.” – Ez még az előtt történt, Joszif Visszarionovics. Miután eleredt az orra vére, már nem írt semmit. Úgy tűnhet, semmiféle kapcsolat nem volt, nem is lehetett ezek között az annyira különböző emberek között. Pedig volt. Volt! Erre őszi tbiliszi látogatásom alkalmával jöttem rá végképp. A C SON KA DZE UTCA V ÉGE
Azért utaztam Tbiliszibe, hogy összeszedjem azokat a holmikat, ami ket nem tudtunk magunkkal vinni, amikor nagy sietve visszautaztunk Moszkvába. Ezekben a napokban tartották a grúz párt Központi Bizottsága soron kívüli plénumát. Az előadói beszédet Berijának kel lett tartania. A plénum reggel tízkor kezdődött. Kilenckor megérkeztem a Csonkadze utcába. Szerettem volna figyelmeztetni a barátaimat, hogy készüljenek fel a lehetséges esemé 32
