MÚLT ÉS EMLÉKEZET Popély Gyula
Edvard Benes párizsi szereplései 1916-1919-ben A cseh politikai emigráció — és ezen belül Edvard Benes — Monarchia-ellenes tevékenységének az antantországokban óriási, már csaknem áttekinthetetlen szakirodalma van. Aránylag szűkre szabott előadásunk keretei nem teszik lehető vé, hogy részletekbe menően tárgyaljuk Benes párizsi szerepléseinek minden vetületét. Ez mindenképpen meddő kísérletnek bizonyulna. Mindössze arra szorítko zunk, hogy érzékeltessük Benes Magyarország-, illetve magyarságellenes propa ganda-, majd diplomáciai ténykedésének néhány mozzanatát. A magunk részéről arra keressük a választ: a benesi aknamunka gyümölcsei értek-e be a háború végé re és a békekonferencia idejére, vagy talán a megtörtént folyamatok nélküle, az ő zseniális elhitető propagandaténykedése nélkül is ugyanilyen eredménnyel zárul tak volna? A kérdést úgy is feltehetjük: mennyiben járult hozzá Benes célraveze tő, ördögien ügyes propagandája és politikája — amelyet bizony sűrű hazudozás fűszerezett — a cseh politikai emigráció abszolút győzelméhez, a magyarellenes közhangulat elmélyítéséhez, illetve Magyarország északi területeinek elszakításához és ennek függvényében a csehszlovák-magyar országhatár kialakításához? Köztudott, hogy Benes 1915 szeptemberében hagyta el a Monarchiát, és a már emigrációban tartózkodó Masarykkal karöltve szívós propagandatevékenységbe kez dett a „cseh ügy” érdekében. A kezdeti nehézségek egyáltalán nem szegték kedvét. „Mirólunk, csehekről keveset tudnak” — üzente Prágában maradt elvbarátainak 1915 októberében. „A nyugati diplomáciának nem volt és máig sincs velünk terve” — állapította meg a „cseh ügy” súlytalanságának tényét a frissensült emigráns.1 T. G. Masaryk és E. Benes vezetésével 1915 őszén hatalmas szervező- és propagandamunka vette kezdetét az antantországokban. A cseh emigráció kezdet től fogva úgy fogalmazta meg saját politikai koncepcióját, hogy az a legmesszebb menőkig összhangban legyen az antant, mindenek előtt Franciaország érdekeivel. Mivel az antanthatalmak Németországot tartották fő ellenfelüknek, ezért a cseh emigráció propagandája is leginkább erre a tényre, az antantpolitikusok germanofóbiájára és magyarellenességére épített. A cseh emigráció első hivatalos és nyílt Monarchia-ellenes fellépésére 1915 novemberében került sor. Ezt a dokumentumot már az úgynevezett Cseh Külföldi
Popély G yula
Bizottság nevében hozták nyilvánosságra 1915. november 14-én. A cseh emigráns politikusok ezzel az aktussal egyértelműen elkötelezték magukat az antanthatal mak oldalán, és nyíltan szembefordultak a Monarchiával. „Független csehszlovák állam létrehozására törekszünk” — fogalmazta meg a deklaráció a cseh emigrán sok célkitűzéseinek vezérmotívumát. „Elvesztették az Ausztria-Magyarország életképességébe vetett bizalmunkat, nem ismerjük el létjogosultságát (...)” — érvelt az idézett kiáltvány.2 A Monarchia ellen dolgozó cseh emigránsok — főleg Masaryk és Benes — azonban úgy látták jónak, hogy a külföldi cseh propaganda hatásosabbá tétele ér dekében — az addig fennálló Cseh Külföldi Bizottság helyett — 1916 februárjá ban létrehozták a Csehszlovák Nemzeti Tanácsot, Párizs székhellyel. Ennek elnö ke Masaryk, főtitkára pedig Benes lett.3 Ez az emigrációs csúcsszerv vált aztán a M onarchia-ellenes külföldi cseh propaganda boszorkánykonyhájává, sőt később magvát képezte a háború végén megalakuló, az antanthatalmak által elismert cseh szlovák emigrációs kormánynak. Annak ellenére, hogy az antanthatalmak — győzelem esetén — számoltak a Monarchia részleges megcsonkításával, a cseh emigrációs törekvések bármilyen formában is történő felkarolásáról 1915— 1916-ban még szó sem volt. A külföldi cseh propaganda tehát meglehetősen nehéz feladat előtt állt, amikor az antantha talmakat a M onarchia felosztásának szükségességéről, valamint egy független cseh, esetleg „csehszlovák” állam létrehozásának előnyeiről próbálta meggyőzni. A T. G. M asaryk és E. Benes által irányított külföldi cseh propaganda szívós céltudatossága azonban fokozatosan meghozta gyümölcsét. „S mert a háború soká tartott, propagandánknak sikere volt” — állapította meg később háborús emlékira taiban T. G. M asaryk.4 Masaryk és Benes utolérhetetlen mesterei voltak a központi hatalmak — főleg Ausztria-Magyarország — ellen folytatott propagandahadjáratnak. Érvelési rendszerüknek az volt a lényege, hogy rendkívüli leleményességgel meglovagolták az antanthatalmak germanofóbiáját, és saját céljaik szolgálatába állították azok né metgyűlöletét. A Monarchia-, illetve Németország-ellenes propagandájuk intenzi tása a központi hatalmak legnagyobb katonai győzelmei idején sem lankadt. Amikor például a német offenzívák nyomása a francia hadsereget szinte összerop panással fenyegette, Benes mint vendégelőadó lelkes propagandaelőadásokat tar tott a párizsi Sorbonne egyetemen az Osztrák-M agyar Monarchia feldarabolásának szükségességéről. Előadássorozatának kivonata 1916-ban Párizsban nyomtatásban is napvilágot látott Détruisez l’Autriche-Hongrie! (Zúzzátok szét AusztriaM agyarországot!) címmel, először franciául, majd angolul és olaszul is. Amint a címből is kiviláglik, e propagandakiadványban a szemfüles Benes a Monarchia feldarabolásának szükségességét hangoztatta, de ennek folyamányaként egyúttal a francia érdekeket mindenkor fenntartás nélkül kiszolgáló csehszlovák államiság létrehozása mellett is lándzsát tört.
Edvard BeneS párizsi szereplései 1916-1919-ben
A jól számító Benes ügyesen kamatoztatta azt a körülményt, hogy az antant országok közvéleménye aránylag keveset tudott az ausztriai csehekről, a magyarországi szlovákokról pedig szinte semmit. Ilyen körülmények között mi sem ter mészetesebb, minthogy Benes kénye és kedve szerint hirdethette féligazságait és szemenszedett hazugságait. Tudatában volt ugyanis annak, hogy az általa elferdí tett tények cáfolásától nem kell tartania. Benes szóban forgó párizsi propagandahadjárata a legképtelenebb állítások tól hemzsegett. Fejtegetései szerint a csehek és a szlovákok egy közös nemzetet al kotnak. Azonos a nyelvük, a történelmük és egész civilizácjuk. És bár ez a „cseh szlovák” nemzet most két ágra szakítottan éli mindennapjait, közeleg az újraegye sülés pillanata. „Az egyetlen akadály, hogy teljesen egyesüljön a két nemzet, poli tikai természetű” — hirdette Benes. Most még ugyanis „a csehek az osztrákok igája alatt, míg a szlovákok a magyarok alatt szenvednek”.5 Az idézett propagandakampány legfontosabb célkitűzése a magyarság teljes mértékű lejáratása volt az antanthatalmak közvéleménye előtt. Benes éppen ezért azt a hazug érvrendszert sem hagyhatta kihasználatlanul, hogy a háború kitöréséért úgymond leginkább a magyarokat terheli a felelősség, elvégre „a Monarchia balkáni politikája mindenek előtt magyar politika volt” . A háborút kitartóan ellenző gróf Tisza István magyar miniszterelnökről pedig minden alapot nélkülözve azt állította, hogy ő a felelős a háborúért. „A koronatanácsban is, amely 1914. júliusában eldön tötte, hogy Szerbiával háborút vív, Tisza hangja volt a meghatározó” — igyekezett ily módon is minél hatékonyabban diszkreditálni a magyarságot a nagy ámító.6 Benes idézett előadásainak, illetve az azokat tömören összegző propagandakiadványnak tényértéke a nullával volt egyenlő. Ez azonban őt egy csöppet sem za varta. Annál harsányabban bizonygatta, hogy a győztes háború után létrehozandó csehszlovák állam lehetne Franciaország leghűségesebb „morális és katonai tám o gatója”, persze ennek Ausztria-Magyarország megsemmisítése az alapfeltétele. Az antanthatalmak által szétzúzandó Monarchia romjain megalakuló csehszlovák ál lam — Benes fejtegetései szerint — magába foglalná az Ausztria részét képező cseh, morva és sziléziai területeket, valamint a Magyarországtól elcsatolandó északi területeket, az úgynevezett Szlovákiát. Az ily módon megalkotott állam ala kulat északon határos lenne a továbbra is Oroszország szerves részét képező len gyel állammal, keleten magával a valódi orosz birodalommal, délen pedig NagySzibériával. Természetesen a csehszlovák és délszláv államot össze kell majd terüle tileg kapcsolni egy nyugat-dunántúli korridorral, hogy ezáltal elválasszák egymástól a németeket és a magyarokat. Miután Erdélyt úgymond „visszaadják” Romániának, a magyarokat végérvényesen megfosztják annak lehetőségétől, hogy a jövőben el nyomhassák a szlávokat és a románokat. Benes érvelése szerint egy ilyen közép európai területi és hatalmi-politikai átrendeződés elsőrendű francia érdek. „A gazdasági előnyök Franciaország számára is jelentősek lesznek” — bi zonygatta Benes. „A cseh-szlovák állam, amely gazdag és fejlett nagy gazdasági
Popcly G yula
szférával rendelkezik, Nagy-Szerbiával a szomszédságában minden gazdasági és pénzügyi erejét Franciaország mellé fogja felsorakoztatni. Több mint 200 ezer négyzetkilométer terület, 14 millió lakos, ahol a francia gazdasági tevékenység a legjobb fogadtatásra fog találni” -— vázolta fel a csábítónak szánt előnyöket a fran cia közvélemény számára a nagy taktikus.7 Benes propagandakiadványának utolsó fejezete a „Felhívás az antanthatal makhoz” címet viseli. Ebben még egyszer nyomatékosan hangsúlyozza, hogy a Monarchiának el kell tűnnie Európa térképéről. Ez az európai fejlődés érdeke, a csehek pedig valójában csak hozzá akarnak járulni „az emberiség civilizációs tö rekvéseihez” . A „Felhívás” utolsó mondatai így hangzanak: „Szabadítsátok fel az ausztriai szlávokat! Egyesítsétek a cseh-szlovákokat és a jugoszlávokat! Értsétek meg végre érdekeiteket, értsétek meg Európa érdekeit, értsétek meg az emberiség érdekeit!”8 Nyilvánvaló, hogy Benes idézett párizsi előadásai és az azokat summázó propagandakiadvány semmiképpen sem bírják el sem a történelmi, sem a jogi, sem a politikai, sem pedig az erkölcsi megmérettetést. A csúsztatások, félrevezető hazudozások és rágalmazások a Benes-szöveg csaknem valamennyi állításában jól tetten érhetőek. Például a magyar politika „háborús bűnössége”, valamint annak balkáni hódító szándékai melletti érvelés is rosszhiszemű és hazug volt. Elvégre m ár akkor sem volt titok — azóta pedig vitán felül álló tényként bizonyosságot nyert — , hogy éppen a magyar politika volt a fékezője a Balkán felé irányuló né met — és részben osztrák — terjeszkedési törekvéseknek. Ezen a példán túlm e nően azonban Benes többi állításai sem feleltek meg a valóságnak. Ez azonban nem is volt fontos a számára, mivel a francia közhangulat befolyásolására egy ilyen hazug érvrendszer is kitűnően megfelelt. Benes tehát számolva a befogadó közeg teljes tájékozatlanságával, gátlástalanul folytatta rágalomhadjáratát a magyarság ellen. * * *
A háború utolsó szakaszában az antanthatalmak a Csehszlovák Nemzeti Tanácsot hadviselő szövetségesnek ismerték el. A magyarországi szlovák politikai vezetők egy része azonban még 1918 októberében sem tartotta kizártnak, hogy a szlovákság a jövőben is Magyarország keretében maradva élje a maga nemzeti életét, persze területi autonómiát élvezve. Matús Dula, a Szlovák Nemzeti Párt el nöke folytatott is erről bizonyos informatív megbeszéléseket gróf Károlyi Mihállyal, az akkor még ellenzéki pártvezérrel. A Párizsban tartózkodó Benest módfelett irritálta minden olyan fejlemény, ami esetleg a m agyar-szlovák közeledés, netán valamiféle nemzetiségi kiegyezés felé mutatott volna. 1918. október 17-i keltezéssel jött is a dörgedelem Párizsból: „A Szövetségesek hivatalosan elfogadták a csehszlovák állam programját, ami azt jelenti, hogy Szlovákia, valamint a cseh tartományok sorsáról egyszerre születik
Edvard Beneä párizsi szereplései 1916-1919-ben
majd döntés (...). Soha nem volna megbocsátható és helyrehozható, ha a csehszlo vák kérdés rendezésének egységessége a szlovák vezetők kompromisszumos eljá rása folytán csorbát szenvedne, illetve ha az ilyen kompromisszumos tárgyalás a Szövetségesekben azt a benyomást keltené, hogy a szlovákok azzal is beérnék, ha valamilyen autonómiával továbbra is meghagynák őket M agyarország kereteiben (...). Ha Szlovákiában nem lehetségesek az aktív megnyilvánulások a csehszlovák állam érdekében, a szlovák vezetők maradjanak teljes passzivitásban” — hangzott Benes párizsi parancsa. „Hallgassanak, senkivel ne tárgyaljanak semmiről, várja nak, amíg az események alakulása Szlovákia sorsát is eldönti.”9 A Párizsból kapott „figyelmeztetés” után a turócszentmártoni szlovák veze tők már nem nagy hajlandóságot mutattak a magyarokkal való kapcsolattartásra. Többségük továbbra is a teljes passzivitás és a kivárás legkevésbé veszélyes takti káját választotta. A Csehszlovák Nemzeti Bizottság 1918. október 28-án Prágában proklamálta ugyan a Csehszlovák Köztársaságot, ez a tény önmagában véve még nem érintette a teljes magyar szuverenitást a csehek által igényelt észak-magyarországi területeken. Mi sem természetesebb, hogy a Párizsban intrikáló Benes kitartóan szorgalmazta a területek cseh birtokba vételének engedélyezését. Éppen ezért rend kívül kellemetlenül érintette őt a budapesti kormány és Franchet d ’Esperey francia tábornok között 1918. november 13-án megkötött egyezmény, amely a békekonfe rencia végleges döntéséig biztosította a magyar szuverenitást az egész Felvidéken. O ugyanis tudatában volt annak, hogy a magyarországi szlovák vezetők egy része még mindig nem zárkózik el a magyar kormánnyal való egyezkedés elől, éppen ezért az lenne a leginkább célravezető, ha sikerülne minél gyorsabban kész tények elé állítani mind a szlovákokat, mind a m agyar kormányt, mind pedig a rövidesen összehívandó békekonferenciát. Benes Párizsban valóban minden lehetségest elkövetett annak érdekében, hogy a szövetségesek a belgrádi egyezmény intézkedései ellenére járuljanak hozzá az igényelt észak-magyarországi területek cseh megszállásához, és persze kötelezzék a magyar kormányt e területek kiürítésére. „Párizs vált most a Szlovenszkóért folyó harc központjává” — írja ezekről a napokról visszaemlékezéseiben Edvard Benes.10 Benes szívósságát és diplomáciai ügyességét dicséri, hogy Párizsban sikerült érvényt szerezni a csehek megszállási igényeinek. Először Berthelot francia külügyi államtitkárt sikerült meggyőznie, aki — Benes szerint — „rögtön belátta, hogy a mi álláspontunk jogos és méltányos”. Ezután Pichon külügyminiszterrel, majd Clemenceau miniszterelnökkel és Foch marsailal, a szövetséges csapatok főpa rancsnokával tárgyalt a magyarországi területek birtokbavételének engedélyezéséről." Benes mesteri módon használta ki a francia politikusok engedékenységét. Saját bevallása szerint például Foch marsall számára egy kéznél levő propaganda térképen jelölte meg azt a vonalat, amelyet a csehszlovák csapatoknak szerinte ok vetlenül meg kell szállniuk, „akármi lesz is utóbb a békekonferencia döntése” . A
Popély Gyula
Benes által megjelölt vonal északon a Kárpátokat követte, nyugaton a M orva fo lyót, délen a Dunát egész az Ipoly torkolatáig, majd az Ipoly folyó vonalát Rimaszombatig, innen egyenes vonalban haladt az Ung torkolatáig, majd az Ung folyón egészen Uzsokig. A Benes által előterjesztett csehszlovák kívánságot — mivel a belgrádi egyezmény a francia külpolitika számára is kezdett teherré válni — mind a francia külügyminisztérium, m ind az antant Legfelsőbb Haditanácsa magáévá tette. Pichon francia külügyminiszter már november 27-én hivatalosan ér tesítette Benest, hogy a belgrádi egyezmény a francia kormány értelmezése szerint sem jelent többet „a fennálló, de jogilag el nem ismert helyi hatósággal létesült meg egyezésnél” . A francia külügyminiszter bizalmasan azt is közölte Benessel, hogy a hadügyminiszter már utasította a szövetségesek Keleti Hadseregének főparancsno kát: rendelje el „a magyar csapatok rögtöni visszavonását arról a területről, am e lyet jogtalanul szállottak m eg” .12 Amint arra már utaltunk, a benesi koncepció határozottan ellenzett bárm ifé le kapcsolattartást a budapesti kormánnyal. Párizsból 1918. november 27-én kelte zett levelében ismételten nyomatékosan felhívta rá Kramár miniszterelnök figyel mét, hogy a prágai kormány lehetőleg semmilyen kapcsolatot ne építsen ki Budapesttel, de még Béccsel sem. A magyar kormánnyal folytatott tárgyalások ugyanis csak erősítenék annak nemzetközi megítélését. A békekötés miatt pedig ott hon ne aggodalmaskodjanak, mivel a legyőzöttekkel senki sem fog tárgyalni a bé kefeltételekről, azokat a győztesek egyszerűen kész tények elé fogják állítani — utasította Benes Párizsból a prágai kormányt.13 A Pichon francia külügyminisztertől november 27-én szerzett információ birtokában 1918. november 28-i keltezésű levelében — amely két nap múlva, no vember 30-án érkezett meg Prágába — Benes kategorikusan felszólította Kramár miniszterelnököt, hogy minél gyorsabban szállják meg az igényelt felvidéki terüle teket, és ezáltal állítsák kész tények elé a győztes nagyhatalmakat és a békekonfe renciát. „Kérem Önt, nézzen utána, hogy e területeket minden feltűnés nélkül ‘via facti’ megszálljuk, mihelyt első katonai egységeink megérkeznek. Itt a dolgokat a feltűnés és harc nélkül lebonyolított fait accom pli fogja eldönteni, valam int az, hogy a helyzet urai leszünk-e. A jogot ehhez most megadták nekünk” — utasítot ta Benes a legcélravezetőbb megoldás alkalmazására Kramár miniszterelnököt.14 Nem áll módunkban ismertetni Benes valamennyi párizsi ügyeskedését és zseniális magyarellenes intrikáját. Ő már a békekonferencia előtt a legképtelenebb hazugságok sorozatának kitartó ismételgetésével kápráztatta el az antanthatalmak politikusait és diplomatáit, az igazi nagy alakítása azonban a konferencia m egnyi tása utáni időszakra esik. A XX. század legnagyobb Machiavellijének is nevezett agyafúrt Benes 1919. február 5-én a Tízek Tanácsa előtt elmondott beszédével és az azt követő memorandumokkal tette fel a koronát addigi párizsi szereplésére. Nos, a Tízek Tanácsa — amint arra utaltunk — 1919. február 5-én hallgatta meg a csehszlovák kormány képviselőjét, Edvard Benes külügyminisztert. Benes
Edvard BeneS párizsi szereplései 1916—1919-ben
háromórás beszédben ismertette kormánya igényeit és indokolta meg azok jogszerű ségét. Előadásában határozottan ragaszkodott a cseh történelmi államjog tiszteletben tartásához a cseh, morva és sziléziai tartományok vonatkozásában, függetlenül az azokban élő többmilliós nagyságrendű német és lengyel népesség aspirációitól. Magyarországgal kapcsolatban azonban már hallani sem akart a történelmi államjog figyelembe vételéről, és magabiztosan kijelentette: „Szlovákiát” a csehszlovák állam részének tekinti, és erről senkivel sem hajlandó vitába bocsátkozni. Benes a legképtelenebb — helyenként már abszurd — érvekkel igyekezett alátámasztani kormánya területi igényeit. Állítása szerint az észak-magyarországi területek — az ő szóhasználatában Szlovákia — egyszer úgymond m ár részei vol tak egy nagy csehszlovák államnak, amelyet azonban a magyarok ezer évvel eze lőtt meghódítottak. Benes fejtegetései szerint a magyarok leigázták ugyan e terüle tek őslakóit, de teljes elmagyarosításuk századokon keresztül sem járt sikerrel. Benes még arra a trükkre is képes volt szóban forgó beszédében, hogy a X. száza di „Szlovákia” határait is megrajzolja, természetesen az aktuális csehszlovák területi igényekkel összhangban. „Szlovákia északi határait a Kárpátok adták, déli határa a Duna volt; a Duna déli hajlásától a Tisza folyóig részben természetes, részben mesterséges határ határolta” — ámította a győztes antanthatalmak vezetőit az ügyes szemfényvesztő.15 Miután így „megrajzolta” a X. századbeli „Szlovákia” határait, Benes kije lentette: „A Dunának mint országhatárnak a kérdése nem tehető vita tárgyává (...). Szlovákia mindig dunai ország volt.” Sőt mi több: „A magyar betörések idején a szlovákok egész Pannóniát elfoglalva tartották.” Lám ezen idillikus állapotoknak vetettek véget a magyarok, akik úgymond a „szlovák népességet felnyomták a kör nyező hegyekbe”. Az is a benesi trükkök közé tartozott, hogy az igényelt magyarországi terüle teken mindössze 650 000 magyar nemzetiségű lakosról beszélt, de ehhez mindjárt azt is hozzáfűzte, hogy még ezután is mintegy 450 000 „csehszlovák” marad a területileg leredukált Magyarországon. Az sem volt akármilyen mutatvány, amit a kárpátaljai ruténekről mondott. Megfellebbezhetetlen biztonsággal kijelentette ró luk, hogy nyelvük csupán a szlovák nyelv dialektusa. Állítása szerint persze a ru tének is ki akarnak válni a magyar államból, a legkézenfekvőbb lenne tehát mind járt Kárpátalját is Csehszlovákiához csatolni autonóm tartomány formájában, mi által megvalósulna a csehszlovák és a román állam területi érintkezése. Hasonló módon a csehszlovák-délszláv közös határt is létre kell hozni egy nyugat-dunán túli korridorral, mivel ez valamennyi utódállam közös érdeke.16 A Benes által Párizsban követelt országhatár csehszlovák fennhatóság alá juttatta volna - a később ténylegesen megítélt területeken kívül - Vácot és az egész Dunakanyart, a salgótarjáni szénmedencét, Miskolcot, Sátoraljaújhelyt és a tokaji borvidék jelentős részét, valamint a Dunántúlon a csehszlovák-délszláv korridor északi felét.17
Popély Gyula
Az idézett 1919. február 5-i meghallgatás után Benes több írásos memoran dumban terjesztette a békekonferencia Csehszlovák Albizottsága elé a részletekbe menően kidolgozott csehszlovák programot, amely felölelte a köztársaság vala mennyi követelését és igényét, és azokat megpróbálta különböző érvekkel alátá masztani. A Benes által beterjesztett memorandumok a következő témakörökkel fog lalkoztak: 1. A csehszlovákok. Történelmük és kulturájuk. Küzdelmük és munkájuk. Küldetésük a világban. 2. A Csehszlovák Köztársaság területi igényei. 3. A csehor szági németek problémája. 4. A sziléziai Teschen-vidék problémája. 4a. Memorandum a sziléziai helyzetről. 5. Szlovákia. Területi igényeink Szlovákiában. 6. A magyarországi rutének problémája. 7. A lausitzi szorbok. 8. A cseh Felső-Szilézia (Ratibor vidéke). 9. Glatz vidékének problémája. 10. A csehszlovák-osztrák határ módosítások problémája. 11. A Csehszlovák Köztársaság joga a háborús jóvátételre.18 Vizsgáljuk meg Benes m agyar szempontból jelentősebb memorandumait számozásuk sorrendjében. Az 1-es számú emlékirat a csehek, illetve a „csehszlovákok” történetével és ci vilizációjával foglalkozott. Kellőképpen hangsúlyozta, hogy amíg a történelem fo lyamán nyugatról úgymond a németek nyomták el a „csehszlovákokat”, addig kelet ről az avarok, a mongolok, a tatárok, a törökök és a magyarok pusztították őket. Benes szerénytelen állítása szerint a csehek missziója Európában mindig a humani tás szolgálata volt, valamint az erkölcsi értékek védelme a barbársággal szemben.19 Magyar szempontból különösen fontos Benes kettes számú memoranduma, am ely a Csehszlovák Köztársaság területi igényeit foglalta össze. Ennek lényege a következő: A cseh tartományok határai kikerekítendők Németország és Ausztria rovására, Magyarország szlovákok és rutének által lakott területei ugyancsak a cseh szlovák államhoz csatolódtak, sőt a köztársaságot egy észak-déli irányú korridor ral össze keli kötni a délszláv állammal. A csehszlovák-magyar országhatár Benes által javasolt vonala a következő lenne: a Duna folyó, a Mátra, a Bükk, a Hegyalja és a Bodrog folyó. Az emlékirat nem hallgathatta el, hogy az így meghúzott határ vonal esetén jelentős számú magyar lakosság kerülne csehszlovák fennhatóság alá. Persze, a bekebelezendő magyarság létszámát illetően az idézett emlékiratban Benes mindjárt azt is leszögezte, hogy a magyar nemzetiségi statisztikák megbíz hatatlanok, mivel azok egyszerű hamisítások. Benes szerint a Csehszlovákia szá mára követelt magyarországi területeken valamikor a régmúltban mindenütt szlo vákok éltek, akiket azonban a brutális magyar elnyomás úgymond kiirtott. Ennek ellenére nagyvonalúan megígérte, hogy a csehszlovák állam a bekebelezett ma gyaroknak és minden egyéb nemzeti közösségnek hajlandó lesz biztosítani min dennemű kisebbségi jogait. Benes szerint e kérdés rendezése annál is inkább leegyszerűsödik majd, mivel minden bizonnyal sok m agyar elköltözik a köztár saság területéről.20 Ugyanez a memorandum foglalkozott a magyarországi rutének problémakö rével is. Benes ismételten amellett tört lándzsát, hogy Magyarország ruténlakta
Edvard Beneä párizsi szereplései 1916-1919-ben
területeit autonóm tartomány formájában a köztársasághoz kell csatolni. Ravasz taktikai húzással annak lehetőségét is felvetette, hogy e ruténlakta területeket elvi leg akár Lengyelországnak vagy a független Ukrajnának is odaadhatnák, de mivel egyik nevezett állam sem tart rájuk igényt, az egyedüli lehetséges megoldás a Csehszlovákiához való csatolás. Egytől azonban mindenképpen őrizkedni kell: a rutén népet semmiképpen sem szabad otthagyni úgymond a magyar faj hallatlan el nyomásának áldozatául.21 A tárgyalt emlékirat következő szakasza a csehszlovák-délszláv korridor kialakítását szorgalmazta. Benes „történelmi” fejtegetései szerint a magyarok ezer évvel ezelőtt szétszakították az összefüggő szláv etnikumot a Duna-medencében, ennek ellenére a szláv elem részben napjainkig megmaradt ezeken az igényelt nyugat-dunántúli területeken. Benes állítása szerint e területek lakossága „az erő teljes m agyar elnyomás ellenére is” 20-50 százalékban szláv. Moson, Sopron, Vas, valamint Zala vármegyék területén az ő számításai szerint összesen 700 000 lakos él, ebből azonban csak 200 000 a magyar, 300 000 a német, ellenben 200 000 „még mindig” szláv nemzetiségű. Javaslata a következő: M oson és Sopron vármegyéket csatolják Csehszlovákiához, Vast és Zalát pedig a délszláv államhoz. Ennek a területi rendezésnek szerinte az lenne a legnagyobb hozadéka, hogy ezáltal si kerülne végérvényesen izolálni egymástól a magyarságot és a németséget. A közös csehszlovák-délszláv országhatár Benes szerint örökre megakadályozná a németek esetleges balkáni terjeszkedését, ez a korridor tehát valójában a tartós béke ügyét szolgálná.22 Benest természetesen egyáltalán nem zavarta, hogy az általa felvonultatott nemzetiségi adatok szemenszedett hazugságok voltak. A megnevezett négy nyugat magyarországi vármegye összlakossága ugyanis nem 700 000, hanem 1 270 115 fő volt. Ebből nem 200 000 fő volt magyar, hanem pontosan 769 169. Persze, élt még ezen a területen 282 215 német, valamint 216 205 szláv lakos is, ezek azonban csaknem kivétel nélkül horvátok és vendek voltak, és semmi esetre sem „cseh szlovákok”.23 A hármas számú memorandum a cseh országrészekben élő németek problé májával foglalkozott. Benes beismerte, hogy az 1910. évi népszámlálás statisztikai adatai 3 512 582 németet mutattak ki ezeken a területeken, ezek az adatok szerin te azonban tudatos hamisítások eredményei. A németek összlétszámából ezért fel tétlenül le kell vonni legalább 1 000 000 főt. Csehszlovákia természetesen igényt tart e németlakta területek egészére, mivel ezek különválasztása gazdaságilag tönk retenné az országot, stratégiailag pedig ugyancsak hátrányos lenne a köztársaság számára. Persze, a csehszlovák állam a legmesszebbmenőkig biztosítani fogja a né metek mindennemű nyelvi és kisebbségi jo g a it— ígérte Benes — ; a köztársaság egy keleti Svájc lesz, a német pedig második államnyelv. Az ötös számú memorandum a magyarországi szlovákság problémájával fog lalkozott. Benes meseszerű történelmi bevezetője szerint a „szlovák nemzet” már
Popély G yula
a magyar honfoglalás előtt ott élt a Vág, a Garam, a Nyitra és az Ipoly folyók völ gyében, de ott volt a Duna mentén is, sőt a Dunántúl északi részein is honos volt, le egészen a Balatonig. A magyarok azonban ezer évvel ezelőtt a szlovákságot úgy mond részben kioltották, részben beszorították az északi hegyek közé. Persze, a ma gyarok a továbbiakban is kegyetlenül bántak a szlovákokkal. Szerinte ennek az el nyomásnak tulajdonítható például az is, hogy a háború előtti évtizedekben olyan sok magyarországi szlovák vándorolt ki az USA-ba. Az a vád sem hiányozhatott, hogy bezzeg Magyarországon a népszámlálások folyamán mindig csaltak, és egyszerűen meghamisították a szlovákok tényleges számát. Ebben az ördögi magyarosító lég körben — érvelt Benes idézett emlékirata — úgymond ezrével hurcolták el az Alföldre a serdületlen szlovák gyermekeket, hogy ott beolvadjanak a magyarságba, az ártatlan szlovák leánykákat pedig garmadával vitték a katonai bordélyházakba.24 Nem kétséges, hogy Benes idézett memorandumai a legkülönbözőbb ferdí tések, csúsztatások, sőt hazugságok gyűjteményei voltak. A gátlástalan politikus ugyanis tudatában volt annak, hogy a békekonferencia nagyjai csaknem teljesen tájé kozatlanok Közép-Európa valós etnikai viszonyait és történelmi fejlődését illetően, és ráadásul még erős magyar- és németellenes elfogultság is fűti őket. Benes tehát számíthatott rá, hogy hamis érvrendszerét a győztesek táborában senki nem fogja megkérdőjelezni és cáfolni, a legyőzöttek véleménye pedig senkit nem érdekel. Benes párizsi „pontatlanságai” oly jelentősek voltak, hogy háborús emlékira taiban később maga is kénytelen volt utalni azokra, persze cáfolva szándékosságu kat. „Tévedéseit” — amelyeket természetesen minden esetben a csehek javára, il- ^ letve a magyarok és németek hátrányára követett el — a gyors cselekvés kénysze rére való hivatkozással igyekezett megmagyarázni. „Nem akartam, hogy a nagy hatalmak esetleg hirtelen hozott döntésekkel lepjenek meg bennünket. (...) Ezért a lehető leggyorsabban, úgyszólván rögtönözve és minden segédanyag és irodalom nélkül állítottam össze legtöbb békeemlékiratunkat, amelyekben lefektettem vala mennyi békekövetelésünket. így történt, hogy néhány tárgyi hiba is előfordult ben nük, amelyeket később mint szándékos, célzatos okfejtést vetettek szememre. Ezek a szemrehányások igazságtalanok. Különben is ezek a tévedések egyáltalán nem voltak hatással a békekonferencia döntéseire” — mentegetőzött később a nagy ámító, igyekezvén elbagatellizálni „tévedéseinek” kihatását.25 Benes önigazoló mosakodását komoly történészek soha nem tartották elfo gadhatónak. Ma m ár az elfogulatlan cseh történetírás is egyre inkább elismeri a részben általunk is bemutatott megtévesztő hazugságoffenzíva tényét. „Benes va lamennyi memoranduma túlzás nélkül nevezhető féligazságok, sőt egyenesen ha zugságok gyűjteményének” — hangzott el például az egyik cseh történész előadá sában 1992-ben egy Prágában rendezett nemzetközi tudományos konferencián.26 A korabeli cseh politikai közvélemény azonban szinte túláradó lelkesedéssel üdvözölte Benes párizsi szereplését és sajátos érvrendszerét. Egyes szlovák politi kai vezetők étvágya is nőttön nőtt 1919 januárjában és februárjában. Hatalmas mé-
Edvard Beneš párizsi szereplései 1916—1919-ben
retű szlovák területi és nemzeti expanzió lehetősége — mindez természetesen a magyarság rovására — lebegett a honi szlovák megmámorosodott vezető szemé lyiségek előtt. Sokan már egyenesen a dunántúli szláv etnikai előretörés víziójának varázsában éltek a szinte biztosra vett csehszlovák-délszláv korridor révén. Egyes lapok már merészen arról cikkeztek, hogy a rövidesen csehszlovák fennhatóság alá kerülő Moson, valamint Sopron vármegyék etnikai arculatát sürgősen meg fogják változtatni a szláv elem javára. Ennek az lesz a legkézenfekvőbb módja — írta pél dául I. Makovický a Slovenský denníkben — , ha a csehszlovák birtokbavétel után azonnal kisajátítják Habsburg Frigyes főherceg ottani földbirtokait, amelyekre az tán cseh és szlovák telepeseket hoznak.27 Persze, ha a hazai szlovák vezetőknek imponált is Beneš magyarellenes pá rizsi agresszivitása, a cseh és a szlovák nemzet politikai egybemosásának taktikája már nem mindenkinél talált osztatlan elismerésre. Andrej Hlinka és néhány társa 1919 tavaszán titokban még Párizsba is elutaztak, hogy ott tiltakozzanak a Beneš ál tal képviselt egységes „csehszlovák” nemzetkoncepció alkalmazása ellen. A esetiek től elkülönülő szlovák nemzeti identitást képviselő Hlinka-csoportnak azonban nem sikerült kapcsolatot teremtenie a békekonferencia illetékeseivel, mivel azt az ellenük idejében és kellő hatékonysággal fellépő Beneš ellenakciója meghiúsította.28 Amiről eddig szóltunk Beneš párizsi szerepléseivel kapcsolatban, az mind a Magyarországi Tanácsköztársaság kikiáltása előtt történt. Az 1919. március 21-én bekövetkezett budapesti bolsevik fordulat Benešt azonnal új aktivitásra sarkallta. Feltételezte, hogy a bolsevizmus elleni harcra való hivatkozással a csehek további magyar területek megszállására is engedélyt kaphatnak a békekonferenciáról. Ennek érdekében mindjárt 1919. március 25-én levelet intézett Clemenceau-hoz, amelyben a leghatásosabbnak ígérkező koncepció szellemében arról győzködte ma gas pártfogóját, hogy úgymond a magyarországi bolsevik fordulat veszélybe sodor hatja a még csak konszolidálódó csehszlovák államot. Beneš kitűnő taktikai érzékkel hatásosan ijesztgette francia pártfogóit a bol sevizmus rémével, és természetesen arról győzködte őket, hogy Európának ebben a térségében csakis Csehszlovákia az egyedüli szilárd védelmezője a polgári rend nek és a francia érdekeknek. „Berlinben, Szászországban és Bajorországban igen erős a Spartakus-mozgalom. A budapesti forradalom egyúttal Bécsben is súlyos megrázkódtatást vont maga után” — fejtegette Clemenceau-hoz írt idézett levelé ben Beneš. „Nem tudjuk, mi lesz Lengyelországban. Nyilvánvaló, hogy véghetetlenül veszedelmes a helyzetünk, mert minden pillanatban körülzárhat bennünket a hatalmas német, osztrák, magyar, sőt esetleg a lengyel bolsevik mozgalom is. Mi egy sivatagi szigetecskévé válunk. Ezért azzal a kérelemmel fordulunk Önhöz, mint a békekonferencia és a Legfelsőbb Haditanács elnökéhez, hogy szíveskedjék támogatni kérelmeinket. Ha kérésünkre kedvező módon reagálnak, hisszük, hogy megállhatjuk helyünket a bolsevizmussal szemben.”29 A levél további részében Beneš kifejtette azt a kívánságát, hogy a demarká
Popély G yula
ciós vonalat újból módosították M agyarország rovására. Ezzel párhuzamosan egy Magyarország ellen irányuló hadjárat konkrét tervét is felvázolta, amelyben ter mészetesen Csehszlovákia is részt venne. Ennek persze az lenne az ellentételezé se, hogy tartósan birtokba vehesse Kárpátalját. Benes Kárpátalja birtoklásával kapcsolatos politikai és stratégiai érvei a következők voltak: „A magyarországi ru tének területe, amely elválasztja egym ástól a románokat és a csehszlovákokat, sza bad átjárót biztosít a Kelet-Galíciából és Oroszországból érkező bolsevik agitáto rok és bolsevik csapatok számára. Megállapíthattuk, hogy a teljesen bolsevizált volt magyar hadifoglyok ezen az úton térnek vissza Magyarországra. Feltétlenül el kell torlaszolni a bolsevik beszivárgás útját Magyarországra. (...) Közös ügyünk ér dekében kérjük, hogy amilyen gyorsan csak lehet, elzárhassuk ezt az átjárót” — győzködte Benes a bolsevizmustól am úgy is rettegő párizsi politikusokat.30 Benes azonban nem elégedett meg a Clemenceau-nak írt levéllel, hanem mindjárt másnap, 1919. március 26-án Pichon francia külügyminiszterhez is egy hasonló hangvételű és tartalmú levelet intézett. Ebben már teljes nyíltsággal fela jánlotta csehszlovák csapatok részvételét egy Magyarország ellen indítandó fegy veres akcióban. „A helyzet nekünk nagyon komolynak tűnik - fejtegette Benes és mi úgy véljük, hogy előbb vagy utóbb kénytelenek leszünk hathatós módon köz belépni, mert a Magyarországon most m ár teljesen nyíltan kitört bolsevik mozga lom igen komolyan veszélyeztet bennünket... Ezért kérem Önt, szíveskedjenek be kapcsolni bennünket is az esetleges intervencióba, bármiféle háborúba, amelyet a szövetségesek vagy Franciaország vezetne...”31 A Párizsban intrikáló Benes ezekben a napokban az angol Timesnek adott nyilatkozatában is — ezt az interjút 1919. április 2-án a prágai Národní listy is le közölte - igencsak harcias húrokat pengetett. Nemcsak felajánlotta Csehszlovákia részvételét egy M agyarország ellen indítandó háborúban, hanem az általa elképzelt katonai és politikai rendezés körvonalait is felvázolta: „Elsősorban is el kell szige telni M agyarországot, ami könnyen keresztülvihető, m ert szomszédai, Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia, mihelyt a békekonferencia befejezi mun káját és véglegesen megállapítja határainkat (...), a békekonferencia megbízásából átvehetik a hatalmat bizonyos területek felett, és felelősséget vállalhatnak ott a rend fönntartásáért” - nyilatkozta Benes az angol lapnak. A továbbiakban még kifejtet te: „Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia elszigetelné Magyarországot KeletGalíciától és Oroszországtól, és lehetetlenné tenné az ukrán és orosz bolsevikok nak, hogy beszivárogjanak Magyarországra. Csehszlovákiának és Romániának elegendő hadereje van erre a célra... Az antantnak és a szomszéd országoknak ele gendő fegyverük van, hogy csírájában elfojtsák a magyar bolsevista mozgalmat.”32 Tény viszont, hogy a párizsi békekonferencián nem született döntés sem a csehszlovák-magyar demarkációs vonal újabb módosításáról Magyarország rová sára - amint azt Benes kérte - , sem pedig egy francia közreműködéssel megindí tandó közös katonai akcióról. A csehszlovák és a román politikai vezetés ternié-
Edvard Beneš párizsi szereplései 1916—1919-ben
szetesen aggodalommal figyelte a békekonferenciának ezt a kezdeti bizonytalanko dását. Úgy érezték, hogy a magyarországi proletárdiktatúra következményei bi zonyos körülmények között az ö területi aspirációikat is veszélyeztethetik. Ennek tu datában aztán be sem várták a párizsi döntést, hanem saját felelősségükre hozzálát tak egy magyarellenes támadás előkészítéséhez. Ez azonban már egy másik történet. Végezetül tehát leszögezhetjük, hogy Edvard Beneš párizsi szereplésének a tárgyalt időszakaszban semmi köze nem volt az önrendelkezési elvhez, és nem járult hozzá a közép-európai nemzetek közötti történelmi kiegyezéshez és megbékéléshez. Sőt éppen fordítva: napjainkig hatóan elmérgesítette és összezilálta a térség nemze teinek egymáshoz való viszonyát, mivel ahelyett, hogy megkísérelte volna gyógyíta ni a régi sebeket, a féktelen nemzeti önzést tette meg politikája mozgatórugójává. Beneš - kihasználva a kedvező nemzetközi helyzetet - igyekezett minél nagyobb zsákmányt biztosítani országa számára, ami nagymértékben sikerült is. „A békekonferenciáról igazi győztesként kerültünk ki” - számolt be erről később a prágai Nemzetgyűlésben. „A békekonferencián megállapították, hogy de legációnk a legtöbbet elértek közé tartozik, ügyesen aknázta ki a helyzetet” —érté kelte Beneš saját párizsi szereplését.33 Úgy gondolom, a történész egyetérthet Beneš idézett önértékelésével. Párizsban a csehszlovák delegáció valóban igazi győztesként került ki a békekon ferenciáról. Ebben a „győzelemben” oroszlánrésze volt Beneš célravezető, ördö gien ügyes és persze gátlástalan propagandájának és politizálásának. Persze, az sem képezi ma már vita tárgyát, hogy Beneš itt tárgyalt korabeli párizsi politikai győzelmei hathatósan hozzájárultak Közép-Európa tönkretételéhez. Tanúnk rá az azóta eltelt több mint nyolc évtized. JEGYZETEK 1. Beneš, Edvard: Svetová válka a naše revoluce III. Dokumenty. Praha 1935., 6 3 -6 4 . old. 2. Uo. 266. old. 3. Prokeš, Jaroslav: Obrázkové déjiny naši samostatnosti. Praha 1930., 557-558. old. 4. Masaryk, T. O.: A világforradalom. Emlékek, gondolatok 1914-1918. Praha 1928., 108. old. 5. Beneš, Edvard: Zúzzátok szét Ausztria-M agyarországot! Szerk.: Gulyás László. Szeged 1995., 7. old. 6. Uo. 33-34. old. 7. Uo. 46-46. old. 8. Uo. 48-49. old. 9. Beneš, Edvard: Svétová válka... i. m. III., 215-216. old. 10. Beneš, Edvard: N emzetek forradalma III. Bratislava - Pozsony 1936., 218. old. 11. Uo. 12. Uo. 219-221. old. 13. Beneš, Edvard: Svétová válka... i. m. III., 528. old. 14. Uo. 534. old. 15. Czakó István: Gyorsírói feljegyzések a trianoni béke létrejöttéről. In: M agyar Szemle, 1930 március, 305. old. 16. Uo. 306-308. old.
Popély Gyula
17. Papers Relating to the Foreign Relations o f the United States. 1918. Supplém ent III., 883-886. old. 18. Houdek, Fedor: Vznik hraníc Slovenska. B ratislava 1932., 299. old. 19. G ogolák Lajos: Cseh em lékiratok a békekonferencia előtt. In: Magyar Szemle, 1938. jú nius, 191. old. 20. Uo. 191-193. old. 21. Uo. 193-194. old. 22. Uo. 194-195. old. 23. Vö: M agyar Statisztikai Közlemények. Új Sorozat, 42. kötet. A Magyar Szent Korona Országainak 1910. évi népszám lálása I. Budapest 1912., 26-27., 46-47., 70-71., 96-97. old. 24. G ogolák Lajos: Cseh em lékiratok... i. m. 198-199. old. 25. Beneš, Edvard: Nemzetek... i. m. III., 237. old. 26. Kučera, Rudolf: Benešova memoranda na paŕížské mírové konferenci. Edvard B eneš a strední Evropa. Praha 1994., 15. old. 27. I. M akovický: Náš koridor k moru. Slovenský denník, 1919. ja n u ár 21., 3. old. 28. Vö: Szarka László: A szlovákok története. B udapest 1993., 171. old. 29. Archív M inisterstva zahraničních vëci, Praha. Fond paŕížský archiv, č. 364.; Vö: Král, Václav: Intervenční válka Československé buržoázie proti Madarské sovétské republice v roce 1919. Praha 1954., 77-78. old. 30. Uo. 31. Archiv M inisterstva zahraničních včcí, Praha. Fond paŕížský archiv, č. 241.; Vö: Král, Václav: Intervenční válka... i. m. 79. old. 32. Národní listy. 1919. április 2. 33. Ádám M agda - Hanzal, Josef: Edvard Beneš. Arcképek kettős tükörben. Dunaszerdahely 1996., 107. old.
(A Káróli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Kara által a trianoni békediktátum 83. évfordulója alkalmából 2003. május 6-7. rendezett nem zetközi tudományos konferencián elhangzott előadás szerkesztett változata.)
