Edvard Beneš párizsi szereplései ben

EDVARD BENEŠ PÁRIZSI SZEREPLÉSEI 1916–1919-BEN

17

POPÉLY GYULA

Edvard Beneš párizsi szereplései 1916–1919-ben A cseh politikai emigráció – és ezen belül EDVARD BENEŠ – Monarchia-ellenes tevékenységének az antantországokban óriási, már csaknem áttekinthetetlen szakirodalma van. Aránylag szűkre szabott előadásunk keretei nem teszik lehetővé, hogy részletekbe menően tárgyaljuk BENEŠ párizsi szerepléseinek minden vetületét. Ez mindenképpen meddő kísérletnek bizonyulna. Mindössze arra szorítkozunk, hogy érzékeltessük BENEŠ Magyarország-, illetve magyarságellenes propaganda-, majd diplomáciai ténykedésének néhány mozzanatát. A magunk részéről arra keressük a választ: a beneši aknamunka gyümölcsei értek-e be a háború végére és a békekonferencia idejére, vagy talán a megtörtént folyamatok nélküle, az ő zseniális elhitető propagandaténykedése nélkül is ugyanilyen eredménnyel zárultak volna? A kérdést úgy is feltehetjük: mennyiben járult hozzá BENEŠ célravezető, ördögien ügyes propagandája és politikája – amelyet bizony sűrű hazudozás fűszerezett – a cseh politikai emigráció abszolút győzelméhez, a magyarellenes közhangulat elmélyítéséhez, illetve Magyarország északi területeinek elszakításához, és ennek függvényében a csehszlovák-magyar országhatár kialakításához? Köztudott, hogy E. BENEŠ 1915 szeptemberében hagyta el a Monarchiát, és a már emigrációban tartózkodó MASARYKkal karöltve, szívós propagandatevékenységbe kezdett a „cseh ügy” érdekében. A kezdeti nehézségek egyáltalán nem szegték kedvét. „Mirólunk, csehekről keveset tudnak” – üzente Prágában maradt elvbarátainak 1915 októberében. „A nyugati diplomáciának nem volt és máig sincs velünk terve” – állapította meg a „cseh ügy” súlytalanságának tényét a frissensült emigráns. T. G. MASARYK és E. BENEŠ vezetésével 1915 őszén hatalmas szervező- és propagandamunka vette kezdetét az antantországokban. A cseh emigráció kezdettől fogva úgy fogalmazta meg saját politikai koncepcióját, hogy az a legmesszebbmenőkig összhangban legyen az antant, mindenekelőtt Franciaország érdekeivel. Mivel az antanthatalmak Németországot tartották fő ellenfelüknek, ezért a cseh emigráció propagandája is leginkább erre a tényre, az antantpolitikusok germanofóbiájára és magyarellenességére épített. A cseh emigráció első hivatalos és nyílt Monarchia-ellenes fellépésére 1915 novemberében került sor. Ezt a dokumentumot már az úgynevezett Cseh Külföldi Bizottság nevében hozták nyilvánosságra 1915. november 14-én. A cseh emigráns politikusok ezzel az aktussal egyértelműen elkötelezték magukat az antanthatalmak oldalán, és nyíltan szembefordultak a Monarchiával. „Független csehszlovák állam létrehozására törekszünk” – fogalmazta meg a deklaráció a cseh emigránsok célkitűzéseinek vezérmotívumát. „Elvesztettük az Ausztria-Magyarország életképességébe vetett bizalmunkat, nem ismerjük el létjogosultságát […]” – érvelt az idézett kiáltvány.

18

POPÉLY GYULA

A Monarchia ellen dolgozó cseh emigránsok – főleg MASARYK és BENEŠ – azonban úgy látták jónak, hogy a külföldi cseh propaganda hatásosabbá tétele érdekében – az addig fennálló Cseh Külföldi Bizottság helyett – 1916 februárjában létrehozzák a Csehszlovák Nemzeti Tanácsot, Párizs székhellyel. Ennek elnöke MASARYK, főtitkára pedig BENEŠ lett. Ez az emigrációs csúcsszerv vált aztán a Monarchia-ellenes külföldi cseh propaganda boszorkánykonyhájává, sőt később magvát képezte a háború végén megalakuló, az antanthatalmak által elismert csehszlovák emigrációs kormánynak. Annak ellenére, hogy az antanthatalmak – győzelem esetén – számoltak a Monarchia részleges megcsonkításával, a cseh emigrációs törekvések bármilyen formában is történő felkarolásáról 1915–1916-ban még szó sem volt. A külföldi cseh propaganda tehát meglehetősen nehéz feladat előtt állt, amikor az antanthatalmakat a Monarchia felosztásának szükségességéről, valamint egy független cseh, esetleg „csehszlovák” állam létrehozásának előnyeiről próbálta meggyőzni. A T. G. MASARYK és E. BENEŠ által irányított külföldi cseh propaganda szívós céltudatossága azonban fokozatosan meghozta gyümölcsét. „S mert a háború sokáig tartott, propagandánknak sikere volt” – állapította meg később háborús emlékirataiban T. G. MASARYK. MASARYK és BENEŠ utolérhetetlen mesterei voltak a központi hatalmak – főleg Ausztria-Magyarország – ellen folytatott propaganda-hadjáratnak. Érvelési rendszerüknek az volt a lényege, hogy rendkívüli leleményességgel meglovagolták az antanthatalmak germanofóbiáját, és saját céljaik szolgálatába állították azok németgyűlöletét. A Monarchia-, illetve Németország-ellenes propagandájuknak intenzitása a központi hatalmak legnagyobb katonai győzelmei idején sem lankadt. Amikor például a német offenzívák nyomása a francia hadsereget szinte összeroppanással fenyegette, BENEŠ mint vendégelőadó lelkes propaganda-előadásokat tartott a párizsi Sorbonne egyetemen az Osztrák-Magyar Monarchia feldarabolásának szükségességéről. Előadás-sorozatának kivonata 1916-ban Párizsban nyomtatásban is napvilágot látott, Détruisez l’Autriche-Hongrie! (Zúzzátok szét Ausztria-Magyarországot!) címmel, először franciául, majd angolul és olaszul is. Amint a címéből is kiviláglik, e propagandakiadványban a szemfüles BENEŠ a Monarchia feldarabolásának szükségességét hangoztatta, de ennek folyományaként egyúttal a francia érdekeket mindenkor fenntartás nélkül kiszolgáló csehszlovák államiság létrehozása mellett is lándzsát tört. A jól számító BENEŠ ügyesen kamatoztatta azt a körülményt, hogy az antantországok közvéleménye aránylag keveset tudott az ausztriai csehekről, a magyarországi szlovákokról pedig szinte semmit. Ilyen körülmények között mi sem természetesebb, mint hogy BENEŠ kénye és kedve szerint hirdethette féligazságait és szemenszedett hazugságait. Tudatában volt ugyanis annak, hogy az általa elferdített tények cáfolásától nem kell tartania. BENEŠ szóbanforgó párizsi propaganda-hadjárata a legképtelenebb állításoktól hemzsegett. Fejtegetései szerint a csehek és a szlovákok egy közös nemzetet alkotnak. Azonos a nyelvük, a történelmük és egész civilizációjuk. És bár ez a „csehszlo-


19

vák” nemzet most két ágra szakítottan éli mindennapjait, közeleg az újraegyesülés pillanata. „Az egyetlen akadály, hogy teljesen egyesüljön a két nemzet, politikai természetű” – hirdette BENEŠ. Most még ugyanis „a csehek az osztrákok igája alatt, míg a szlovákok a magyarok alatt szenvednek”. Az idézett propagandakampány legfontosabb célkitűzése a magyarság teljes mértékű lejáratása volt az antanthatalmak közvéleménye előtt. BENEŠ éppen ezért azt a hazug érvrendszert sem hagyhatta kihasználatlanul, hogy a háború kitöréséért úgymond leginkább a magyarokat terheli a felelősség, elvégre „a Monarchia balkáni politikája mindenekelőtt magyar politika volt”. A háborút kitartóan ellenző gróf TISZA ISTVÁN magyar miniszterelnökről pedig minden alapot nélkülözve azt állította, hogy ő a felelős a háborúért. „A koronatanácsban is, amely 1914 júliusában eldöntötte, hogy Szerbiával háborút vív, Tisza hangja volt a meghatározó” – igyekezett ily módon is minél hatékonyabban diszkreditálni a magyarságot a nagy ámító. BENEŠ idézett előadásainak, illetve az azokat tömören összegző propagandakiadványnak tényértéke a nullával volt egyenlő. Ez azonban őt egy csöppet sem zavarta. Annál harsányabban bizonygatta, hogy a győztes háború után létrehozandó csehszlovák állam lehetne Franciaország leghűségesebb „morális és katonai támogatója”, persze ennek Ausztria-Magyarország megsemmisítése az alapfeltétele. Az antanthatalmak által szétzúzandó Monarchia romjain megalakuló csehszlovák állam – BENEŠ fejtegetései szerint – magába foglalná az Ausztria részét képező cseh, morva és sziléziai területeket, valamint a Magyarországtól elcsatolandó északi területeket, az úgynevezett Szlovákiát. Az ily módon megalkotott államalakulat északon határos lenne a továbbra is Oroszország szerves részét képező lengyel állammal, keleten magával a valódi Orosz Birodalommal, délen pedig Nagy-Szerbiával. Természetesen a csehszlovák és délszláv államot össze kell majd területileg kapcsolni egy nyugatdunántúli korridorral, hogy ezáltal elválasszák egymástól a németeket és a magyarokat. Miután Erdélyt úgymond „visszaadják” Romániának, a magyarokat végérvényesen megfosztják annak lehetőségétől, hogy a jövőben elnyomhassák a szlovákokat és a románokat. BENEŠ érvelése szerint egy ilyen közép-európai területi és hatalmipolitikai átrendeződés elsőrendű francia érdek. „A gazdasági előnyök Franciaország számára is jelentősek lesznek” – bizonygatta BENEŠ. „A csehszlovák állam, amely gazdag és fejlett, nagy gazdasági szférával rendelkezik, Nagy-Szerbiával a szomszédságában minden gazdasági és pénzügyi erejét Franciaország mellé fogja felsorakoztatni. Több mint 200 ezer négyzetkilométer terület, 14 millió lakos, ahol a francia gazdasági tevékenység a legjobb fogadtatásra fog találni” – vázolta fel a csábítónak szánt előnyöket a francia közvélemény számára a nagy taktikus.

20

POPÉLY GYULA

BENEŠ propagandakiadványának utolsó fejezete a „Felhívás az antanthatalmak– hoz” címet viseli. Ebben még egyszer nyomatékosan hangsúlyozza, hogy a Monarchiának el kell tűnnie Európa térképéről. Ez az európai fejlődés érdeke, a csehek pedig valójában csak hozzá akarnak járulni „az emberiség civilizációs törekvéseihez”. A „Felhívás” utolsó mondatai így hangzanak: „Szabadítsátok fel az ausztriai szlávokat! Egyesítsétek a cseh-szlovákokat és a jugoszlávokat! Értsétek meg végre érdekeiteket, értsétek meg Európa érdekeit, értsétek meg az emberiség érdekeit!” Nyilvánvaló, hogy BENEŠ idézett párizsi előadásai és az azokat summázó propagandakiadvány semmiképpen sem bírják el sem a történelmi, sem a jogi, sem a politikai, sem pedig az erkölcsi megmérettetést. A csúsztatások, félrevezető hazudozások és rágalmazások a BENEŠ-szöveg csaknem valamennyi állításában jól tetten érhetőek. Például a magyar politika „háborús bűnössége”, valamint annak balkáni hódító szándékai melletti érvelés is rosszhiszemű és hazug volt. Elvégre már akkor sem volt titok – azóta pedig vitán felül álló tényként bizonyosságot nyert –, hogy éppen a magyar politika volt a fékezője a Balkán felé irányuló német – és részben osztrák – terjeszkedési törekvéseknek. Ezen a példán túlmenően azonban BENEŠ többi állítása sem felelt meg a valóságnak. Ez azonban nem is volt fontos a számára, mivel a francia közhangulat befolyásolására egy ilyen hazug érvrendszer is kitűnően megfelelt. BENEŠ tehát, számolva a befogadó közeg teljes tájékozatlanságával, gátlástalanul folytatta rágalomhadjáratát a magyarság ellen. ∗ ∗ ∗ A háború utolsó szakaszában az antanthatalmak a Csehszlovák Nemzeti Tanácsot hadviselő szövetségesnek ismerték el. A magyarországi szlovák politikai vezetők egy része azonban még 1918 októberében sem tartotta kizártnak, hogy a szlovákság a jövőben is Magyarország keretében maradva élje a maga nemzeti életét, persze területi autonómiát élvezve. Matús Dula, a Szlovák Nemzeti Párt elnöke folytatott is erről bizonyos informatív megbeszéléseket gróf Károlyi Mihállyal, az akkor még ellenzéki pártvezérrel. A Párizsban tartózkodó BENEŠt módfelett irritálta minden olyan fejlemény, ami esetleg a magyar-szlovák közeledés, netán valamiféle nemzetiségi kiegyezés felé mutatott volna. 1918. október 17-i keltezéssel jött is a dörgedelem Párizsból: „A Szövetségesek hivatalosan elfogadták a csehszlovák állam programját, ami azt jelenti, hogy Szlovákia, valamint a cseh tartományok sorsáról egyszerre születik majd döntés […]. Soha nem volna megbocsátható és helyrehozható, ha a csehszlovák kérdés rendezésének egységessége a szlovák vezetők kompromisszumos eljárása folytán csorbát szenvedne, illetve ha az ilyen kompromisszumos tárgyalás a Szövetségesekben azt a benyomást keltené, hogy a szlovákok azzal is beérnék, ha valamilyen autonómiával továbbra is meghagynák őket Magyarország kereteiben. […] Ha Szlovákiában nem lehetségesek az aktív megnyilvánulások a csehszlovák állam érdekében, a szlovák vezetők maradjanak teljes passzivitásban” – hangzott BENEŠ párizsi parancsa. „Hallgassanak, senkivel ne tárgyaljanak semmiről, várjanak, amíg az események alakulása Szlovákia sorsát is eldönti.”


21

A Párizsból kapott „figyelmeztetés” után a turócszentmártoni szlovák vezetők már nem nagy hajlandóságot mutattak a magyarokkal való kapcsolattartásra. Többségük továbbra is a teljes passzivitás és a kivárás legkevésbé veszélyes taktikáját választotta. A Csehszlovák Nemzeti Bizottság 1918. október 28-án Prágában proklamálta ugyan a Csehszlovák Köztársaságot, ez a tény önmagában véve azonban még nem érintette a teljes magyar szuverenitást a csehek által igényelt észak-magyarországi területeken. Mi sem természetesebb, hogy a Párizsban intrikáló BENEŠ kitartóan szorgalmazta e területek cseh birtokba vételének engedélyezését. Éppen ezért rendkívül kellemetlenül érintette őt a budapesti kormány és FRANCHET D’ESPEREY francia tábornok között 1918. november 13-án megkötött egyezmény, amely a békekonferencia végleges döntéséig biztosította a magyar szuverenitást az egész Felvidéken. Ő ugyanis tudatában volt annak, hogy a magyarországi szlovák vezetők egy része még mindig nem zárkózik el a magyar kormánnyal való egyezkedés elől, éppen ezért az lenne a leginkább célravezető, ha sikerülne minél gyorsabban kész tények elé állítani mind a szlovákokat, mind a magyar kormányt, mind pedig a rövidesen összehívandó békekonferenciát. BENEŠ Párizsban valóban minden lehetségest elkövetett annak érdekében, hogy a szövetségesek a belgrádi egyezmény intézkedései ellenére járuljanak hozzá az igényelt észak-magyarországi területek cseh megszállásához, és persze kötelezzék a magyar kormányt a területek kiürítésére. „Párizs vált most a Szlovenszkóért folyó harc központjává”-írja ezekről a napokról visszaemlékezéseiben E. BENEŠ. BENEŠ szívósságát és diplomáciai ügyességét dicséri, hogy Párizsban sikerült érvényt szerezni a csehek megszállási igényeinek. Először BERTHELOT francia külügyi államtitkárt sikerült meggyőznie, aki – BENEŠ szerint – „rögtön belátta, hogy a mi álláspontunk jogos és méltányos”. Ezután PICHON külügyminiszterrel, majd CLEMENCEAU miniszterelnökkel és FOCH marsallal, a szövetséges csapatok főparancsnokával tárgyalt a magyarországi területek birtokbavételének engedélyezéséről. BENEŠ mesteri módon használta ki a francia politikusok engedékenységét. Saját bevallása szerint például FOCH marsall számára egy kéznél levő propagandatérképen jelölte meg azt a vonalat, amelyet a csehszlovák csapatoknak szerinte okvetlenül meg kell szállniuk, „akármi lesz is utóbb a békekonferencia döntése”. A BENEŠ által megjelölt vonal északon a Kárpátokat követte, nyugaton a Morva folyót, délen a Dunát egészen az Ipoly torkolatáig, majd az Ipoly folyó vonalát Rimaszombatig, innen egyenes vonalban haladt az Ung torkolatáig, majd az Ung folyón egészen Uzsokig. A BENEŠ által előterjesztett csehszlovák kívánságot – mivel a belgrádi egyezmény a francia külpolitika számára is kezdett teherré válni – mind a francia külügyminisztérium, mind az antant Legfelsőbb Haditanácsa magáévá tette. PICHON francia külügyminiszter már november 27-én hivatalosan értesítette BENEŠt, hogy a belgrádi egyezmény a francia kormány értelmezése szerint sem jelent többet „a fennálló, de jogilag el nem ismert helyi hatósággal létesült megegyezésnél”. A francia külügyminiszter bizalmasan azt is közölte BENEŠsel, hogy a hadügyminiszter már utasította a szövetségesek Keleti Hadseregének főparancsnokát: rendelje el „a magyar

22

POPÉLY GYULA

csapatok rögtöni visszavonását arról a területről, amelyet jogtalanul szállottak meg”. Amint arra már utaltunk, a beneši koncepció határozottan ellenzett bármiféle kapcsolattartást a budapesti kormánnyal. Párizsból 1918. november 27-én keltezett levelében ismételten nyomatékosan felhívta rá K. KRAMÁŘ miniszterelnök figyelmét, hogy a prágai kormány lehetőleg semmilyen kapcsolatot ne építsen ki Budapesttel, de még Béccsel sem. A magyar kormánnyal folytatott tárgyalások ugyanis csak erősítenék annak nemzetközi megítélését. A békekötés miatt pedig otthon ne aggodalmaskodjanak, mivel a legyőzöttekkel senki nem fog tárgyalni a békefeltételekről, azokat a győztesek egyszerűen kész tények elé fogják állítani – utasította BENEŠ Párizsból a prágai kormányt. A PICHON francia külügyminisztertől november 27-én szerzett információ birtokában 1918. november 28-i keltezésű levelében – amely két nap múlva, november 30-án érkezett meg Prágába – BENEŠ kategorikusan felszólította KRAMÁŘ miniszterelnököt, hogy minél gyorsabban szállják meg az igényelt felvidéki területeket, és ezáltal állítsák kész tények elé a győztes nagyhatalmakat és a békekonferenciát. „Kérem Önt, nézzen utána, hogy e területeket minden feltűnés nélkül, ’via facti’ megszálljuk, mihelyt első katonai egységeink megérkeznek. Itt a dolgokat a feltűnés és harc nélkül lebonyolított fait accompli fogja eldönteni, valamint az, hogy a helyzet urai leszünk-e. A jogot ehhez most megadták nekünk” – utasította BENEŠ a legcélravezetőbb megoldás alkalmazására KRAMÁŘ miniszterelnököt. Nem áll módunkban ismertetni BENEŠ valamennyi párizsi ügyeskedését és zseniális magyarellenes intrikáját. Ő már a békekonferencia előtt a legképtelenebb hazugságok sorozatának kitartó ismételgetésével kápráztatta el az antanthatalmak politikusait és diplomatáit, az igazi nagy alakítása azonban a konferencia megnyitása utáni időszakra esik. A 20. század legnagyobb Machiavellijének is nevezett agyafúrt BENEŠ 1919. február 5-én a Tízek Tanácsa előtt elmondott beszédével és az azt követő memorandumokkal tette fel a koronát addigi párizsi szereplésére. Nos, a Tízek Tanácsa – amint arra utaltunk – 1919. február 5-én hallgatta meg a csehszlovák kormány képviselőjét, EDVARD BENEŠ külügyminisztert. BENEŠ háromórás beszédben ismertette kormánya igényeit, és megindokolta azok jogszerűségét. Előadásában határozottan ragaszkodott a cseh történelmi államjog tiszteletben tartásához a cseh, morva és sziléziai tartományok vonatkozásában, függetlenül az azokban élő többmilliós nagyságrendű német és lengyel népesség aspirációitól. Magyarországgal kapcsolatban azonban már hallani sem akart a történelmi államjog figyelembevételéről, és magabiztosan kijelentette: „Szlovákiát” a csehszlovák állam részének tekinti, és erről senkivel sem hajlandó vitába bocsátkozni. BENEŠ a legképtelenebb – helyenként már abszurd – érvekkel igyekezett alátámasztani kormánya területi igényeit. Állítása szerint az észak-magyarországi területek – az ő szóhasználatában Szlovákia – egyszer úgymond már részei voltak egy nagy csehszlovák államnak, amelyet azonban a magyarok ezer évvel ezelőtt meghódítottak. BENEŠ fejtegetései szerint a magyarok leigázták ugyan e területek őslakóit, de teljes elmagyarosításuk századokon keresztül sem járt sikerrel. BENEŠ még arra a trükkre is képes volt szóbanforgó beszédében, hogy a X. századi „Szlovákia” hatá-


23

rait is megrajzolja, természetesen az aktuális csehszlovák területi igényekkel összhangban. „Szlovákia északi határait a Kárpátok adták, déli határa a Duna volt; a Duna déli hajlásától a Tisza folyóig részben természetes, részben mesterséges határ határolta” – ámította a győztes antanthatalmak vezetőit az ügyes szemfényvesztő. Miután így „megrajzolta” a X. századbeli „Szlovákia” határait, BENEŠ kijelentette: „A Dunának mint országhatárnak a kérdése nem tehető vita tárgyává […]. Szlovákia mindig dunai ország volt.” Sőt mi több: „A magyar betörések idején a szlovákok egész Pannóniát elfoglalva tartották.” Lám, ezen idillikus állapotoknak vetettek véget a magyarok, akik úgymond a „szlovák népességet felnyomták a környező hegyekbe”. Az is a beneši trükkök közé tartozott, hogy az igényelt magyarországi területeken mindössze 650000 magyar nemzetiségű lakosról beszélt, de ehhez mindjárt azt is hozzáfűzte, hogy még ezután is mintegy 450000 „csehszlovák” marad a területileg leredukált Magyarországon. Az sem volt akármilyen mutatvány, amit a kárpátaljai ruténekről mondott. Megfellebbezhetetlen biztonsággal kijelentette róluk, hogy nyelvük csupán a szlovák nyelv dialektusa. Állítása szerint persze a rutének is ki akarnak válni a magyar államból, a legkézenfekvőbb lenne tehát mindjárt Kárpátalját is Csehszlovákiához csatolni autonóm tartomány formájában, miáltal megvalósulna a csehszlovák és a román állam területi érintkezése. Hasonló módon a csehszlovák-délszláv közös határt is létre kell hozni egy nyugat-dunántúli korridorral, mivel ez valamennyi utódállam közös érdeke. A BENEŠ által Párizsban követelt országhatár csehszlovák fennhatóság alá juttatta volna – a később ténylegesen megítélt területeken kívül – Vácot és az egész Dunakanyart, a salgótarjáni szénmedencét, Miskolcot, Sátoraljaújhelyt és a tokaji borvidék jelentős részét, valamint a Dunántúlon a csehszlovák-délszláv korridor északi felét.” Az idézett 1919. február 5-i meghallgatás után BENEŠ több írásos memorandumban terjesztette a békekonferencia Csehszlovák Albizottsága elé a részletekbe menően kidolgozott csehszlovák programot, amely felölelte a köztár–saság valamennyi követelését és igényét, és azokat megpróbálta különböző érvekkel alátámasztani. A BENEŠ által beterjesztett memorandumok a következő témakörökkel foglalkoztak: 1. A csehszlovákok. Történelmük és kultúrájuk. Küzdelmük és munkájuk. Küldetésük a világban. 2. A Csehszlovák Köztársaság területi igényei. 3. A csehországi németek problémája. 4. A sziléziai Teschen-vidék problémája. 4. a) Memorandum a sziléziai helyzetről. 5. Szlovákia. Területi igényeink Szlovákiában. 6. A magyarországi rutének problémája. 7. A lausitzi szorbok. 8. A cseh Felső-Szilézia (Ratibor vidéke). 9. Glatz vidékének problémája. 10. A csehszlovák-osztrák határmódosítások problémája. 11. A Csehszlovák Köztársaság joga a háborús jóvátételre.” Vizsgáljuk meg BENEŠ magyar szempontból jelentősebb memorandumait számozásuk sorrendjében. Az 1-es számú emlékirat a csehek, illetve a „csehszlovákok” történetével és civilizációjával foglalkozott. Kellőképpen hangsúlyozta, hogy amíg a történelem folyamán nyugatról úgymond a németek nyomták el a „csehszlovákokat”, addig keletről

24

POPÉLY GYULA

az avarok, a mongolok, a tatárok, a törökök és a magyarok pusztították őket. BENEŠ szerénytelen állítása szerint a csehek missziója Európában mindig a humanitás szolgálata volt, valamint az erkölcsi értékek védelme a barbársággal szemben. Magyar szempontból különösen fontos BENEŠ kettesszámú memoranduma, amely a Csehszlovák Köztársaság területi igényeit foglalta össze. Ennek lényege a következő: A cseh tartományok határai kikerekítendők Németország és Ausztria rovására, Magyarország szlovákok és rutének által lakott területei ugyancsak a csehszlovák államhoz csatolandók, sőt a köztársaságot egy északi-déli irányú korridorral össze kell kötni a délszláv állammal. A csehszlovák-magyar országhatár BENEŠ által javasolt vonala a következő lenne: a Duna folyó, a Mátra, a Bükk, a Hegyalja és a Bodrog folyó. Az emlékirat nem hallgathatta el, hogy az így meghúzott határvonal esetén jelentős számú magyar lakosság kerülne csehszlovák fennhatóság alá. Persze a bekebelezendő magyarság létszámát illetően az idézett emlékiratban Beneš mindjárt azt is leszögezte, hogy a magyar nemzetiségi statisztikák megbízhatatlanok, mivel azok egyszerű hamisítások. BENEŠ szerint a Csehszlovákia számára követelt magyarországi területeken valamikor a régmúltban mindenütt szlovákok éltek, akiket azonban a brutális magyar elnyomás úgymond kiirtott. Ennek ellenére nagyvonalúan megígérte, hogy a csehszlovák állam a bekebelezett magyaroknak és minden egyéb nemzeti közösségnek hajlandó lesz biztosítani mindennemű kisebbségi jogait. BENEŠ szerint e kérdés rendezése annál is inkább leegyszerűsödik majd, mivel minden bizonnyal sok magyar elköltözik a köztársaság területéről. Ugyanez a memorandum foglalkozott a magyarországi rutének problémakörével is. BENEŠ ismételten amellett tört lándzsát, hogy Magyarország ruténlakta területeit autonóm tartomány formájában a köztársasághoz kell csatolni. Ravasz taktikai húzással annak lehetőségét is felvetette, hogy e ruténlakta területeket elvileg akár Lengyelországnak vagy a független Ukrajnának is odaadhatnák, de mivel egyik nevezett állam sem tart rájuk igényt, az egyedüli lehetséges megoldás a Csehszlovákiához való csatolás. Egytől azonban mindenképpen őrizkedni kell: a rutén népet semmiképpen sem szabad otthagyni úgymond a magyar faj hallatlan elnyomásának áldozatául. A tárgyalt emlékirat következő szakasza a csehszlovák-délszláv korridor kialakítását szorgalmazta. BENEŠ „történelmi” fejtegetései szerint a magyarok ezer évvel ezelőtt szétszakították az összefüggő szláv etnikumot a Duna-medencében, ennek ellenére a szláv elem részben napjainkig megmaradt ezeken az igényelt nyugatdunántúli területeken. BENEŠ állítása szerint e területek lakossága „az erőteljes magyar elnyomás ellenére is” 20-50 százalékban szláv. Moson, Sopron, Vas, valamint Zala vármegyék területén az ő számításai szerint összesen 700000 lakos él, ebből azonban csak 200000 a magyar, 300000 a német, ellenben 200000 „még mindig” szláv nemzetiségű. Javaslata a következő: Moson és Sopron vármegyéket csatolják Csehszlovákiához, Vast és Zalát pedig a délszláv államhoz. Ennek a területi rendezésnek szerinte az lenne a legnagyobb hozadéka, hogy ezáltal sikerülne végérvényesen izolálni egymástól a magyarságot és a németséget. A közös csehszlovákdélszláv országhatár BENEŠ szerint örökre megakadályozná a németek esetleges balkáni terjeszkedését, ez a korridor tehát valójában a tartós béke ügyét szolgálná.


25

BENEŠt természetesen egyáltalán nem zavarta, hogy az általa felvonultatott nemzetiségi adatok szemenszedett hazugságok voltak. A megnevezett négy nyugatmagyarországi vármegye összlakossága ugyanis nem 700000, hanem 1270115 fő volt. Ebből nem 200000 fő volt magyar, hanem pontosan 769169. Persze élt még ezen a területen 282215 német, valamint 216205 szláv lakos is, ezek azonban csaknem kivétel nélkül horvátok és vendek voltak, és semmi esetre sem „csehszlovákok”. A hármas számú memorandum a cseh országrészekben élő németek problémájával foglalkozott. BENEŠ beismerte, hogy az 1910. évi népszámlálás statisztikai adatai 3512582 németet mutattak ki ezeken a területeken, ezek az adatok szerinte azonban tudatos hamisítások eredményei. A németek összlétszámából ezért feltétlenül le kell vonni legalább 1000000 főt. Csehszlovákia természetesen igényt tart e német lakta területek egészére, mivel ezek különválasztása gazdaságilag tönkretenné az országot, stratégiailag pedig ugyancsak hátrányos lenne a köztársaság számára. Persze a csehszlovák állam a legmesszebbmenőkig biztosítani fogja a németek mindennemű nyelvi és kisebbségi jogait – ígérte BENEŠ –; a köztársaság egy keleti Svájc lesz, a német pedig második államnyelv. Az ötös számú memorandum a magyarországi szlovákság problémájával foglalkozott. Beneš meseszerű történelmi bevezetője szerint a „szlovák nemzet” már a magyar honfoglalás előtt ott élt a Vág, a Garam, a Nyitra és az Ipoly folyók völgyében, de ott volt a Duna mentén is, sőt a Dunántúl északi részein is honos volt, le egészen a Balatonig. A magyarok azonban ezer évvel ezelőtt a szlovákságot úgymond részben kiirtották, részben beszorították az északi hegyek közé. Persze a magyarok a továbbiakban is kegyetlenül bántak a szlovákokkal. Szerinte ennek az elnyomásnak tudható be például az is, hogy a háború előtti évtizedekben olyan sok magyarországi szlovák vándorolt ki az USA-ba. Az a vád sem hiányozhatott, hogy bezzeg Magyarországon a népszámlálások folyamán mindig csaltak, és egyszerűen meghamisították a szlovákok tényleges számát. Ebben az ördögi magyarosító légkörben – érvelt Beneš idézett emlékirata – úgymond ezrével hurcolták el az Alföldre a serdületlen szlovák gyermekeket, hogy ott beolvadjanak a magyarságba, az ártatlan szlovák leánykákat pedig garmadával vitték a katonai bordélyházakba. Nem kétséges, hogy BENEŠ idézett memorandumai a legkülönbözőbb ferdítések, csúsztatások, sőt szemenszedett hazugságok gyűjteményei voltak. A gátlástalan politikus ugyanis tudatában volt annak, hogy a békekonferencia nagyjai csaknem teljesen tájékozatlanok Közép-Európa valós etnikai viszonyait és történelmi fejlődését illetően, és ráadásul még erős magyar- és németellenes elfogultság is fűti őket. BENEŠ tehát számított rá, hogy hamis érvrendszerét a győztesek táborában senki nem fogja megkérdőjelezni és -cáfolni, a legyőzöttek véleménye pedig senkit nem érdekel. E. BENEŠ párizsi „pontatlanságai” oly jelentősek voltak, hogy háborús emlékirataiban később maga is kénytelen volt utalni azokra, persze cáfolva szándékosságukat. „Tévedéseit” – amelyeket természetesen minden esetben a csehek javára, illetve a magyarok és németek hátrányára követett el – a gyors cselekvés kényszerére való hivatkozással igyekezett megmagyarázni. „Nem akartam, hogy a nagyhatalmak esetleg hirtelen hozott döntésekkel lepjenek meg bennünket. […] Ezért a lehető

26

POPÉLY GYULA

leggyorsabban, úgyszólván rögtönözve és minden segédanyag és irodalom nélkül állítottam össze a legtöbb békeemlékiratunkat, amelyekben lefektettem valamennyi békekövetelésünket. Így történt, hogy néhány tárgyi hiba is előfordult bennük, amelyeket később mint szándékos, célzatos okfejtést vetettek szememre. Ezek a szemrehányások igazságtalanok. Különben is, ezek a tévedések egyáltalán nem voltak hatással a békekonferencia döntéseire” – mentegetőzött később a nagy ámító, igyekezvén elbagatellizálni „tévedéseinek” kihatását. BENEŠ önigazoló mosakodását komoly történészek soha nem tartották elfogadhatónak. Ma már az elfogulatlan cseh történetírás is egyre inkább elismeri a részben általunk is bemutatott megtévesztő hazugságoffenzíva tényét. „BENEŠ valamennyi memoranduma túlzás nélkül nevezhető féligazságok, sőt egyenesen hazugságok gyűjteményének” – hangzott el például az egyik cseh történész előadásában 1992ben egy Prágában rendezett nemzetközi tudományos konferencián. A korabeli cseh politikai közvélemény azonban szinte túláradó lelkesedéssel üdvözölte Beneš párizsi szereplését és sajátos érvrendszerét. Egyes szlovák politikai vezetők étvágya is nőttön nőtt 1919 januárjában és februárjában. Hatalmas méretű szlovák területi és nemzeti expanzió lehetősége – mindez természetesen a magyarság rovására – lebegett a megmámorosodott honi szlovák vezető személyiségek előtt. Sokan már egyenesen a dunántúli szláv etnikai előretörés víziójának varázsában éltek a szinte biztosra vett csehszlovák-délszláv korridor révén. Egyes lapok már merészen arról cikkeztek, hogy a rövidesen csehszlovák fennhatóság alá kerülő Moson, valamint Sopron vármegyék etnikai arculatát sürgősen meg fogják változtatni a szláv elem javára. Ennek az lesz a legkézenfekvőbb módja – írta például I. MAKOVICKÝ a Slovenský Denníkben –, ha a csehszlovák birtokbavétel után azonnal kisajátítják Habsburg Frigyes főherceg ottani földbirtokait, amelyekre aztán cseh és szlovák telepeseket hoznak. Persze ha a hazai szlovák vezetőknek imponált is BENEŠ magyarellenes párizsi agresszivitása, a cseh és a szlovák nemzet politikai egybemosásának taktikája már nem mindenkinél talált osztatlan elismerésre. ANDREJ HLINKA és néhány társa 1919 tavaszán titokban még Párizsba is elutaztak, hogy ott tiltakozzanak a BENEŠ által képviselt egységes „csehszlovák” nemzetkoncepció alkalmazása ellen. A csehektől elkülönülő szlovák nemzeti identitást képviselő HLINKA-csoportnak azonban nem sikerült kapcsolatot teremtenie a békekonferencia illetékeseivel, mivel azt az ellenük idejében és kellő hatékonysággal fellépő BENEŠ ellenakciója meghiúsította. Amiről eddig szóltunk BENEŠ párizsi szerepléseivel kapcsolatban, az mind a Magyarországi Tanácsköztársaság kikiáltása előtt történt. Az 1919. március 21-én bekövetkezett budapesti bolsevik fordulat BENEŠt azonnal új aktivitásra sarkallta. Feltételezte, hogy a bolsevizmus elleni harcra való hivatkozással a csehek további magyar területek megszállására is engedélyt kaphatnak a békekonferenciától. Ennek érdekében mindjárt 1919. március 25-én levelet intézett CLEMENCEAU-hoz, amelyben a leghatásosabbnak ígérkező koncepció szellemében arról győzködte magas pártfogóját, hogy úgymond a magyarországi bolsevik fordulat veszélybe sodorhatja a még csak konszolidálódó csehszlovák államot.


27

BENEŠ kitűnő taktikai érzékkel hatásosan ijesztgette francia pártfogóit a bolsevizmus rémével, és természetesen arról győzködte őket, hogy Európának ebben a térségében csakis Csehszlovákia az egyedüli szilárd védelmezője a polgári rendnek és a francia érdekeknek. „Berlinben, Szászországban és Bajorországban igen erős a Spartacus-mozgalom. A budapesti forradalom egyúttal Bécsben is súlyos megrázkódtatást vont maga után” – fejtegette CLEMENCEAU-hoz írt, idézett levelében BENEŠ. „Nem tudjuk, mi lesz Lengyelországban. Nyilvánvaló, hogy véghetetlenül veszedelmes a helyzetünk, mert minden pillanatban körülzárhat bennünket a hatalmas német, osztrák, magyar, sőt esetleg a lengyel bolsevik mozgalom is. Mi egy sivatagi szigetecskévé válunk. Ezért azzal a kérelemmel fordulunk Önhöz, mint a békekonferencia és a Legfelsőbb Haditanács elnökéhez, hogy szíveskedjék támogatni kérelmeinket. Ha kérésünkre kedvező módon reagálnak, hisszük, hogy megállhatjuk helyünket a bolsevizmussal szemben.” A levél további részében BENEŠ kifejtette azt a kívánságát, hogy a demarkációs vonalat újból módosítsák Magyarország rovására. Ezzel párhuzamosan egy Magyarország ellen irányuló hadjárat konkrét tervét is felvázolta, amelyben természetesen Csehszlovákia is részt venne. Ennek persze az lenne az ellentételezése, hogy tartósan birtokba vehesse Kárpátalját. BENEŠ Kárpátalja birtoklásával kapcsolatos politikai és stratégiai érvei a következők voltak: „A magyarországi rutének területe, amely elválasztja egymástól a románokat és a csehszlovákokat, szabad átjárót biztosít a Kelet-Galíciából és Oroszországból érkező bolsevik agitátorok és bolsevik csapatok számára. Megállapíthattuk, hogy a teljesen bolsevizált volt magyar hadifoglyok ezen az úton térnek vissza Magyarországra. Feltétlenül el kell torlaszolni a bolsevik beszivárgás útját Magyarországra. […] Közös ügyünk érdekében kérjük, hogy amilyen gyorsan csak lehet, elzárhassuk ezt az átjárót” – győzködte szemforgatva a ravasz BENEŠ a bolsevizmustól amúgy is rettegő párizsi politikusokat. BENEŠ azonban nem elégedett meg a Clemenceau-nak írt levéllel, hanem mindjárt másnap, 1919. március 26-án PICHON francia külügyminiszterhez is egy hasonló hangvételű és tartalmú levelet intézett. Ebben már teljes nyíltsággal felajánlotta csehszlovák csapatok részvételét egy Magyarország ellen indítandó fegyveres akcióban. „A helyzet nekünk nagyon komolynak tűnik – fejtegette BENEŠ –, és mi úgy véljük, hogy előbb vagy utóbb kénytelenek leszünk hathatós módon közbelépni, mert a Magyarországon most már teljesen nyíltan kitört bolsevik mozgalom igen komolyan veszélyeztet bennünket... Ezért kérem Önt, szíveskedjenek bekapcsolni bennünket is az esetleges intervencióba, bármiféle háborúba, amelyet a szövetségesek vagy Franciaország vezetne …” A Párizsban intrikáló BENEŠ ezekben a napokban az angol Times-nak adott nyilatkozatában is – ezt az interjút 1919. április 2-án a prágai Národní listy is leközölte – igencsak harcias húrokat pengetett. Nemcsak felajánlotta Csehszlovákia részvételét egy Magyarország ellen indítandó háborúban, hanem az általa elképzelt katonai és politikai rendezés körvonalait is felvázolta: „Elsősorban is el kell szigetelni Magyarországot, ami könnyen keresztülvihető, mert szomszédai: Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia, mihelyt a békekonferencia befejezi munkáját, és véglegesen megálla-

28

POPÉLY GYULA

pítja határainkat (…), a békekonferencia megbízásából átvehetik a hatalmat bizonyos területek felett, és felelősséget vállalhatnak ott a rend fönntartásáért” – nyilatkozta BENEŠ az angol lapnak. A továbbiakban még kifejtette: „Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia elszigetelné Magyarországot Kelet-Galíciától és Oroszországtól, és lehetetlenné tenné az ukrán és orosz bolsevikoknak, hogy beszivárogjanak Magyarországra. Csehszlovákiának és Romániának elegendő hadereje van erre a célra… Az antantnak és a szomszéd országoknak elegendő fegyverük van, hogy csírájában elfojtsák a magyar bolsevista mozgalmat.” Tény viszont, hogy a párizsi békekonferencián nem született döntés sem a csehszlovák-magyar demarkációs vonal újabb módosításáról Magyarország rovására – amint azt BENEŠ kérte –, sem pedig egy francia közreműködéssel megindítandó közös katonai akcióról. A csehszlovák és a román politikai vezetés természetesen aggodalommal figyelte a békekonferenciának ezt a kezdeti bizonytalankodását. Úgy érezték, hogy a magyarországi proletárdiktatúra következményei bizonyos körülmények között az ő területi aspirációikat is veszélyeztethetik. Ennek tudatában aztán be sem várták a párizsi döntést, hanem saját felelősségükre hozzáláttak egy magyarellenes támadás előkészítéséhez. Ez azonban már egy másik történet. Végezetül tehát leszögezhetjük, hogy EDVARD BENEŠ párizsi szereplésének a tárgyalt időszakaszban semmi köze nem volt az önrendelkezési elvhez, és nem járult hozzá a közép-európai nemzetek közötti történelmi kiegyezéshez és megbékéléshez. Sőt éppen fordítva: napjainkig hatóan elmérgesítette és összezilálta a térség nemzeteinek egymáshoz való viszonyát, mivel ahelyett, hogy megkísérelte volna gyógyítani a régi sebeket, a féktelen nemzeti önzést tette meg politikája mozgatórugójává. BENEŠ – kihasználva a kedvező nemzetközi helyzetet – igyekezett minél nagyobb zsákmányt biztosítani országa számára, ami nagymértékben sikerült is. „A békekonferenciáról igazi győztesként kerültünk ki” – számolt be erről később a prágai Nemzetgyűlésben. „A békekonferencián megállapították, hogy delegációnk a legtöbbet elértek közé tartozik, ügyesen aknázta ki a helyzetet” – értékelte BENEŠ saját párizsi szereplését. Úgy gondolom, a történész egyetérthet BENEŠ idézett önértékelésével. Párizsban a csehszlovák delegáció valóban igazi győztesként került ki a békekonferenciáról. Ebben a „győzelemben” oroszlánrésze volt BENEŠ célravezető, ördögien ügyes és gátlástalan propagandájának és politizálásának. Persze az sem képezi ma már vita tárgyát, hogy BENEŠ itt tárgyalt korabeli párizsi politikai győzelmei hathatósan hozzájárultak Közép-Európa tönkretételéhez. Tanúnk rá az azóta eltelt több mint nyolc évtized.

Edvard Beneš párizsi szereplései ben

Recommend Documents